|
Diadalívek, diadaloszlopok 1. Bevezetés Órákig lehetne vitatkozni azon, melyek a leginkább római építmények. Melyek azok, amelyek leginkább kifejezik ennek a mára letűnt, egykor hatalmas birodalmat építő, tehetséges népnek a lelkületét. A döntő többség bizonyára a Colosseumot magasztalná eddig a magaslatig, de valljuk be őszintén, ez olyan, mint ha napjaink jellemzéséül az épületek közül valamelyik futballstadiont választanánk. Szerintem sokkal inkább római építmény a diadalív. Ősi tradíciókat hordoz, még ha módosult, esetleg némileg korcsosult formában. De a lényeg megmaradt: egy harcos, végletekig babonás és vallásos nép szimbóluma. Mementója annak a letűnt korszaknak, mikor hatalmas esemény volt egy ellenséges nép fölötti győzelem, mikor a győztes imperator a triumphusa egy napjára gyakorlatilag istenné magasztosult az emberek szemében. Ha még korábbra ásunk vissza, egyre közelebb kerülünk a rómaiak már-már gyermeki babonáihoz, és az arcus, a diadalív motívuma már akkor is jelen van: a kapu, amely megtisztítja katonáinkat a pusztító erőktől, hogy minket ne pusztítsanak el… Ezen munkámban azt a célt tűztem ki magam elé, hogy felkutassam a római birodalom területén még meglévő diadalíveket, diadaloszlopokat, és a szakirodalom alapján kísérletet tegyek azok bemutatására. Nyílván nem szerepelhet mindegyik arcus azonos súllyal a dolgozatban, ennek elsősorban a rendelkezésre álló anyag szabott határt. Sajnos a felhasznált munkák szerzői egyes római épületekkel mostohán bánnak, és számos, a szakdolgozatban előforduló diadalív is csak említés szintjén fordul elő. A nagy római „triász”, azaz Titus, Septimus Severus és Constantinus arcusáról szóló irodalommal Dunát lehetne rekeszteni, ugyanakkor vannak méltatlanul, gyakran még említés szintjén sem szereplő diadalívek, például Traianus beneventumi íve. Valószínűleg vannak olyan arcusok, melyekről nem szólok, ezek feldolgozása további kutatás feladata. A jövőbeni ez irányú kutatómunkám célja egyenlőre Traianus diadaloszlopának részletes elemzése, elsősorban a reliefszalag, mint hadtörténelmi forrás feldolgozása. Kihívásként tekintek erre a témakörre, a katonacsászár légióinak feldolgozása a rendelkezésre álló történelmi forrás és a reliefszalag alapján izgalmas feladat. 2. Az arcus A kapu, mindig is rendelkezett egy másodlagos töltéssel az emberiség történetében. Az építészeti elem, amely nem csupán a két tér között teszi lehetővé az átjutást, hanem szimbolikusan szellemi-mágikus világokra is átjárót jelent. Klasszikusan ilyetén az egyiptomi sírok ajtajait kapcsolhatjuk ide: kapuk a Túlvilágra. Hasonló jelentéstöbblettel rendelkeztek a szentélyek, istenségek templomainak nyílásai is. Átlépve rajtuk szent térbe, istene zárt kis területére kerül a hívő. Hasonló szimbolikus töltést visel a római diadalív is. Nem is mondhatnánk annyira rómainak, inkább etruszk, ősi latin eredetű. Hogy maguknál az etruszkoknál mikor született meg a diadalív, milyen lehetett minden diadalkapu őse, nem tudjuk. Róma az etruszk hódítás után, az idegen királyok alatt befogadta ezt a szokást is számos más, mára rómaiként tisztelt hagyománnyal egyetemben. Mi a diadalív funkciója? Mint majd látjuk, a különböző korokban más és más, jelentéstöbblettel gazdagodik az ív, vagy éppen veszít hagyományos hátteréből. Eredetileg a diadalív vallási célzattal készült ideiglenes épület volt, melyet növényi vesszőkből, fából készítettek el, a szertartások végén egyszerűen elbontották.[1] Róma fiai a királyság múltba vesző korában az ütközetbe kizárólag azután indultak, hogy valószínűleg etruszk eredetű szokás szerint részt vettek egy szertartáson. Ennek keretén belül a papok Mars Ultor, azaz a Bosszúálló Mars erejét idézték fegyvereikbe és karjukba. Hiedelmeik szerint a harcosok magának a természetnek a pusztító erejét kapták, melynek segítségével legyőzhették ellenségeiket. Erre a szörnyű energiára a Város falain belül már nincs szükség, a katonáknak le kell vetkőzniük ezt a természetfeletti erőt: ezt a célt szolgálta a diadalív (arcus). Ezen áthaladva a harcosok megtisztulnak Mars áldásától, ez a purificatio szertartása.[2] A babonás rómaiak még akkor is ragaszkodtak az arcuson való átkeléshez, amikor csupán egyetlen ember harcolt: a mondabeli harmadik Horatius fivér, Publius is átlépett a diadalív alatt, mikor győztes párbajt vívott az alba longa-i Curiatiusokkal.[3] A királyság megdöntése után, a köztársaság korában, ahogy egyre inkább halványulnak az etruszk emlékek, hagyományok, több ilyen ősi eredetű szertartás is módosul. A halotti szertartás elemét alkotó gladiátorviadalból gladiátorjáték lesz, a rituális célzatú hagyományból szórakoztatási esemény lesz, nyílván a diadalmenet, és a hozzá szervesen kapcsolódó diadalív jelentése is megváltozik. Ezek már tipikusan római elemekkel feltöltődő, véglegesen meghonosodó, a köztudatba rómaiként beépülő események lesznek.[4] A diadalmenetnek ekkor alakul ki a már említett két formája: az ovatio és a triumphus.[5] A Kr. e. 2. századtól alakul ki a győzelmi menet hagyománya. Egyre kevésbé a megtisztulásról, és a vallási rituálékról szól a diadalmenet, hanem célja egyre növekvő súllyal immár a győzelem és a győztes magasztalása. A harcot, mint kultúrát tisztelő rómaiak az élet számos területén jelenítették meg a háború kultuszát. Az átalakuló diadalmenet egyik új motívumaként a diadalívre felhelyezik a győztes hadsereg jelvényeit, győzelmi jelképeit. Ehhez kapcsolódik a maradandó diadalív megjelenése is, a fonott arcust felváltja a márványból készült, reliefekkel díszített, örökkévalóságnak szóló emlékmű.[6] A köztársaság ezen időszakából egyetlenegy diadalkapu sem maradt fenn, feltehetően a Via Sacra mentén helyezkedtek el. Minden bizonnyal valamennyi ilyen ív egy-egy consulnak lett állítva, a két ideiglenes uralkodó töltötte be a hadvezéri címet.[7] A köztársaság bukása felé haladva átalakult a diadalmenet is: propagandacélzatú esemény lett, az első ilyen eset Gaius Mariushoz kapcsolódik. Mesterire Gaius Julius Caesar fejlesztette a tömegek manipulálását, bizonyára több diadalíve is épült. Halála után örököse, Augustus is emelt neki kettőt, az Isteni Julius emlékére. Itt a diadalív már egyértelműen az emlékmű szerepében tűnik fel, azzal a funkcióval, hogy hirdesse tulajdonosának dicső katonai erényeit. [8] A princeps uralkodása idején számos arcus épült a tiszteletére, ezek közül sok Rómán kívül található, addig hagyományosan győzelmi emlékművet csak itt építettek. Ezek közül az Itália egyéb pontjain épült diadalívek közül egyik sem látott győzelmi menetet, mind azt a célt szolgálja, hogy a császár személyét dicsőítsék.[9] A császárkorban a diadalív már mindent elveszít az ősi hagyományokból, csupán a forma az, ami emlékeztet az eredeti arcusra. Több esetben ezt a formát is megbontják, újabb építészeti megoldásokkal bővítik.(Septimus Severus, Janus Quadrifrons).[10] A 2. századra megritkulnak a diadalmenetek, majd egy idő után el is tűnnek. A diadalív helyét átveszi, de azt ki nem szorítja az elbeszélő jellegű diadaloszlop. A diadalív Róma bukása után a keresztény építészetben él tovább, újra, mint egy szakrális kapu, melyen át a templom szentélyébe léphetünk. A
diadalívek domborművei Az áttanulmányozott irodalom kapcsán bizton állíthatjuk, hogy a római szobrászat témavilága mindig szorosan összefügg két körülménnyel: az állam vezetőjével (vezetőivel), és a birodalom életével, állapotával, megragadva az általános közhangulatot. Éppen ezért sugall mást az augustusi békét hirdető Ara Pacis, a győzelmes menetet megjelenítő Titus-ív, vagy az élethalálharcot kegyetlen aprólékossággal bemutató Marcus Aurelius-diadaloszlop. A császár személye, portréjának ábrázolási módja pedig egyfajta „divatot” teremtet Rómában: Augustus tógával borított fővel megjelenített portréja, Traianus izmos mellszobrai, Commodus herculesi ábrázolásai az adott kor jellemző portrészobrászatát adták. Augustus tehát a római udvari szobrászat megteremtője is, Artner Tivadar szerint.[11] Az etruszk-hellén hagyományokra és örökségre épülő római kultúra szobrászatában, és így a domborművek kapcsán is ezek erős hatásáról beszélhetünk. Ez a behatás viszonylag sokáig érezhető, még a principatus idején készült Prima Porta-i Augustusnál is, mely egyértelműen az ősi etruszk szónokot idézi. A princeps újraéleszti a klasszikus hellenizmus stílusát, ez Rómában még később is megfigyelhető lesz, akár Titus diadalívének reliefjein is.[12] Az említett domborművek azonban a nyugodt kompozíciót sajátos római vonás szerint mozgalmassággal, magával ragadó dinamikával telítettek. A triumphusokat megjelenítő ábrázolások évszázadokon keresztül hagyományos sémák szerint épültek fel. Jellemzőjük az, hogy az eseményeket képszerűen, jelenetekre bontva mesélik el. Ezeket a képjeleneteket később összefogják egyetlen domborműbe. A témájuk is sematikus: a győzelmi menet nem katonai parádét, hanem vallási felvonulást idéz. A központi figura mindenkor az imperator, quadrigae-jén, a tradíciók szerint a feje felé rabszolga tartja a babérkoszorút, mögötte a menet tagjai, a zsákmánnyal. Ez a kép jelenik meg egy bronzedény domborművén, mely Tiberius, a nyomorék császár diadalmenetét mutatja be. A fennmaradt triumfális ábrázolások közül hasonló elemeket vonultat fel Titusé is, a zsákmányként cipelt zsidó szent tárgyak is csak ezt a „vallási felvonulás” hatást erősítik. Az arcusoknál ilyen téren törést képez Septimus Severus leptis-i diadalíve: a hangsúlyos szereplőket, azaz a császárt és kíséretét szemből ábrázolja, szakítva az ábrázolás hagyományaival. Traianus diadalíve az arcus korabeli funkciójától elrugaszkodva, nem „harcias” emlékmű: az ív a császár jó cselekményeit meséli el, jelenetszerű feldolgozásban. Constantinus íve reliefek terén vegyes képet mutat: vannak eredeti, saját domborművei (sajnos a mű egészéhez képest kevés), és rendelkezik különböző összehordott, nem kortárs díszítményekkel is. Szerintem sokkal többet árul el a korról ez a fajta „összerakott” emlékmű, mint azt hinnénk. Eddigre, a 4. századra ide jutott a római művészet egy ága: az érdektelenségbe, szolgai emlékműépítésbe, bármi áron. Az ív saját domborművei viszont nagyon értékesek: bár jóval korábbiak, de a kora romanika szobrászatát idézik a hangsúlyos fejjel és kezekkel szemből ábrázolt alakok. A diadaloszlopok megjelenése új lehetőségeket tár fel az ábrázolás terén: a cél immár nem a triumphus elmesélése, hanem a győzedelmes tett megörökítése. Erre eddig is volt példa, Septimus Severus római diadalívén is szerepelnek katonai eseményt feldolgozó jelenetek, de itt csak és kizárólag ilyenekkel találkozhatunk. Nem ábrázolnak triumphust sem Traianus, sem Marcus Aurelius oszlopán. A sok méter hosszú szalagok a háborúk lefolyását, eseményeit örökítik meg elbeszélő stílusban. Itt rendkívül hangsúlyosan láthatjuk azt, hogy mennyire megjelenik a művészetben a birodalom közhangulata. Traianus oszlopa két felkészülten megvívott, jól szervezett hadműveletet tár elénk. A katonák lelkesek, de a háború megérinti őket is, tehát a dicsőség mellett a művészek nem feledkeztek el a valóság megragadásáról sem: a háború nem szórakozás. Marcus Aurelius oszlopa 80 évvel későbbi alkotás, és világosan kifejezi mennyit változott a világ ennyi év alatt: a hódító Róma már a múlté, a háború képei Platón igazságát hírdetik: „Csak a holtak látják a háború végét.” Mind a diadalíveken, mind a diadaloszlopokon szerepelnek allegórikus figurák. Ezek leggyakrabban a győzelem és a háború megszemélyesítői. Többször szerepel a reliefeken visszatérő alakként Victoria kisistennő, az imperator feje fölé tartva a babérkoszorút. Hangsúlyosan szerepelnek továbbá a pusztítás és halál géniuszai a diadaloszlopokon, elsősorban Marcus Aurelius emlékművén. Ezek az allegórikus figurák végigkísérik a diadalemlékművek történetét. Sőt, az antikvitás elmúlását követően évszázadokkal később is felbukkannak. Összességében a diadalemlékművek domborművei az idő folyamán pont azt veszítik el, ami eredetileg a fő funkciójuk volt: a triumphus jeleneteinek bemutatását. Ez összefüggésben lehet magának a diadalmenetnek a visszaszorulásával. Az esemény a császárkor derekára sokat veszített egykori pompájából, majd feleslegessé is vált. Ezt tükrözik a reliefek is. Rómában a katonai és a politikai hatalom nagyon ritkán jártak külön utakon. A bíborszegélyű senatori tóga fölé gyakran került a díszes parancsnoki vért. Róma egész története folyamán, de különösen hangsúlyosan a korai köztársaság korában, gyakran köszönhette létét hadvezéreinek. Ezek az előkelő ősökkel büszkélkedő patríciusok légióik élén szavatolták a Város érdekeinek biztosítását. A senatustól kapott hadvezéri kinevezés nem jelentett hadvezéri címet is! Az imperator megszólítást a parancsnoknak ki kellett érdemelnie katonáitól! A jó képességű, az ellenségen diadalmaskodni képes vezetőt általában az első nagyobb megnyert küzdelem után kiáltották ki legionariusai hadvezérnek.[13] A katonai győzelem megünneplése Rómában valószínűleg etruszk, vallási eredetű hagyományokkal büszkélkedik. A kora köztársaság korában kikristályosodott a diadalmenet szabályrendszere, mely természetesen a századok folyamán módosult, sőt, magának a győzelmi felvonulásnak a jellege is megváltozott a késő köztársaság és a császárok korára. A diadalmenet eredetileg rituális töltéssel rendelkezett, a vallási purificatio, megtisztulás része lehetett. A jelentésváltozás a katonai sikerek számának növekedésével állt be; a győztes hadvezér, imperator győzelmét hivatott Róma elé tárni, megünnepelni. Két válfajtája alakult ki, az ovatio és a triumphus. Az ovatio volt a jelentéktelenebb, gyengébb és általában belső ellenség legyőzéséért járó győzelmi menet. Pompájában, látványosságában és méreteiben nyomába sem érhet a triumphusnak, melyet a hagyományok szerint kizárólag olyan imperator tarthatott, aki Róma ellenségét, egy rivális állam élén álló uralkodót győzött le. A köztársaság fénykorában legendás triumphust tartott P. C. Scipio Africanus consul a Kr.e. 218-as, Carthago sorsát és Róma végső győzelmét eldöntő zamai csata után; Gaius Marius, a „megvesztegethetetlen” consul Jogurtha numídiai király felett aratott győzelmét követően, mikor hadizsákmányként magát az ellenség királyát is végighurcolták a Városon.[14] Gaius Julius Caesar pedig Kr. e. 46-ban négyszeres diadalmenetet tartott galliai, egyiptomi, pontusi és afrikai győzelmei révén. A pazar látványosság négy napig tartott, a hadifoglyok között volt Vercingetorix gall vezér, Arsioné, Cleopatra húga, valamint Juba király négyéves fia. Állítólag 22.000 asztalt terítettek a köznép számára, számos gladiátorjáték színesítette az eseményt. Hogy festhetett egy triumphus? A hagyomány szerint a hadvezér a Campus Martius-ról, azaz a Mars-mezőről indult Iuppiter Capitolinus templomához. Rómába a porta triumphalison át lépett be, ezen a kapun más egyébként nem mehetett be. A triumphus során a hadvezér díszes kocsin (quadrigae) vonult végig, szertartásszerű öltözékben, (Iuppiteréhez hasonló királyi ruhában, fején babérkoszorúval). Előtte haladtak lictorai az elmaradhatatlan vesszőnyalábos bárdjukkal. Mögötte hadserege haladt, valamint a meghódított ellenfél hadifoglyai, kincseivel megrakott szekerek és áldozati állatok. A menetbe rangos állami személyiségek is bekapcsolódtak, például magistratusok, senatorok is. Hagyományosan az imperium Róma falainál, később Italia határánál megszűnik, de a diadalmenet napjára a győztes hadvezér ezen jogán hadseregét is a Város falain belülre hozhatta. Ehhez a senatus engedélye kellett, ellenkező esetben törvényt sértett. A purificatio jelensége sajátos, burkolt formában továbbra is fennmaradt: a hadvezér a triumphus napján megkóstolhatta a hatalom ízét, de a diadalmenet végére meg is tisztul tőle a bemutatott áldozat által. A köztársaság korában mindig is féltékenyen ügyeltek arra, hogy egyetlen hadvezér se összpontosítson kezében túl nagy hatalmat, és hangsúlyozták, hogy Róma létének záloga maga a res publica. Minderre egy szolga volt hivatott figyelmeztetni az imperatort, aki a quadrigae-n mögötte állt, arany babérkoszorút tartott feje fölé, és közben azt súgta fülébe: minden dicsőség múlandó.[15] Ugyancsak ezt az illúziórombolást szolgálta az is, hogy a nép büntetlenül rágalmazhatta az imperatort, ezért senkit nem lehetett felelősségre vonni. A köztársaság válságperiódusára megváltozott a diadalmenet jellege is megváltozott: a hadvezérek maguknak kezdték követelni a triumphus jogát. Pompeius Magnus például Mariusnál hevesen követelte a diadalmenet megtartását egy jelentéktelen afrikai lázadás leverése okán, sikerrel.[16] Általánosan elmondható, hogy a győzelmi menetben a szemben álló politikai csoportok felismerték a propaganda erejét, a minél nagyobb triumphusok igéző erővel hatottak a plebsre, egy-egy jól koreografált felvonulással, karizmatikus hadvezérrel könnyen maguk mögé állíthatták az „igazi Rómát”: a városi plebejus rétegeket. Erre jó példa Gaius Iulius Caesar gallok fölött aratott győzelmének diadalmenete, melynek során pénzt és gabonát osztott a népnek, megalapozva későbbi óriási népszerűségét. Augustus korától kezdve a triumphus kizárólag a császár előjoga, ő dönt megtartásáról, sőt ki sem kell érdemelnie.[17] Egyetlen célja az elkápráztatás, a caesar imperator személyes nimbusának a növelése. A diadalmenet története tehát vallási-katonai alapokkal indul, szigorú hagyománnyá terebélyesedik, majd egyszerű propagandaeszközzé korcsosul, akárcsak a gladiátorjáték.
Tiberius triumphusa 4. Augustus (Kr.e. 29.- Kr.u. 14.)
Augustus szobra a Prima Portán Az isteni Augustust Róma harmadik megalapítójának tartják Romulus és Brutus után. Az ő uralkodása az, amely véget vetett a birodalmat marcangoló polgárháborúk sorának. Az egyik legnagyobb kvalitású államférfi Róma történetében eredetileg az Octavianus nevet viselte, Gaius Julius Caesar rokona és fogadott fia volt. Tény, hogy nagy pártfogója segítette előre, még halála után is, a Julius-család óriási vagyona kellő politikai erővel ruházta fel Octavianust.[18] Kortársai egyöntetű véleménye alapján az első római császár visszahúzódó, végletesen szerény, csendes, ugyanakkor rendkívül akaraterős személyiség volt, aki minden körülmények között elérte a célját. Nem is igazán nevezhetjük császárnak, ő maga is csupán a princeps, azaz „az első polgár” megszólítást követelte meg, a senatus által reá ruházott számtalan tisztséget nem illesztette minduntalan neve elé. Felesleges is lett volna. Az „augustus” (fenséges) jelző mindennél kifejezőbb. Meghirdette a „pax romana” eszméjét, vagyis a hatalmasra duzzadt birodalomra ki akarta terjeszteni a békét. Ezt a szép gesztust némileg csorbítja a tény, hogy mindezt a római fegyverek elrettentő erejével kívánta elérni.[19] Róma egyik nagy építési programja fűződik a nevéhez, elterjedt mondása szerint a téglából épült várost márványvárosként adja tovább. Ennek legismertebb példája a Forum Augusti, az istenné lett Caesarnak szentelt Mars Ultor templomával. Afféle hivatalnoktípus volt, nem vonzották a katonai erények. (Bár felvette az imperator címet is, ez a fogalom az ő esetében már jelentésmódosuláson esett át: itt már nem hadvezérről beszélünk, hanem uralkodóról.)[20] Ennek ellenére Augustusnak számos diadalíve épült uralkodása alatt. Ezek a napjainkig fennmaradt legrégebbi diadalkapuk, a korábban épültek mind elpusztultak. Diadalmenetet csak Kr.e. 31-ben, az actiumi tengeri ütközet után tartott. A számos arcus építtetésével továbbviszi a Caesar által mesterire fejlesztett személyi kultuszt; ezek a diadalkapuk már nem a katonai győzelmeknek állítanak emléket (bár ilyen is volt), hanem magának az augustusnak. Az ősi jelkép itt már végleg más célzattal épül, mint a korábbi időkben, és mind időben, mind jelentésben messzire került a királyság korának fából és vesszőből font diadalíveitől. A susai diadalív ( Kr. e. 8)
Augustus diadalíve Susa-ban Augustus korában a diadalívek kapcsán egy tradíció megtörésének lehetünk szemtanúi: egészen a principatusig kizárólag Rómában épültek arcusok, a Város valamely fórumán hirdették a győztes hadvezér dicsőségét. Augustus uralkodása alatt szerte a birodalomban, Rómától távol is épültek diadalkapuk.[21] Ennek célja szintén a propagandához kapcsolódik: ezeknek az emlékműveknek kellet a távoli provinciákban is a császár személyének fényét magasztalniuk. Itt már nem beszélhetünk vallási funkciókról, ezek alatt a Rómától távol épült ívek alatt soha nem tartottak triumphust, valószínűleg maga a császár sem látta őket soha, nem hogy négy lovas fogatával áthajtott volna az ívnyíláson. Augustusnak számos diadalív épült, kevés maradt fenn az utókorra. Ezek közül a legjobb állapotú és korának leginkább jellemző ilyen típusú épülete a felső-itáliai Susa városában emelt diadalív.[22] A susai ív szerkezete rendkívül egyszerű, az összes fennmaradt arcus talán legjobban a titusi diadalkapuhoz hasonlít. Egynyílású ív, az ívnyílás a kapu teljes magasságának kétharmadánál végződik. Az emlékműnek határozott térbeliséget biztosít a sarkain elhelyezett két pár háromnegyedes korinthoszi oszlop, azt az illúziót keltve, ami más arcusoknál is megfigyelhető: mintha ezek az oszlopok tartanák a koronázó párkányt. A diadalív díszítményei közül mára a döntő többség megsemmisült. Nincs már meg az attika a felirattal, de a koronázó párkány viszonylag épségben megmaradt, bár helyenként hiányos. Így is kivehető golyvázatos kialakítása. A párkány alatt jó állapotban fennmaradt domborműszalag található, ezen a diadalmenet jelenetei láthatóak magas részletesség mellett. A reliefszalagon jól megfigyelhetőek a hadifoglyok, zsákmányállatok, valamint a katonák által vitt drága kelmék, kincsek. A diadalkapu tetején valószínűleg Augustus kocsis bronzszobra helyezkedett el.[23] A diadalív ma is ellátja eredeti funkcióját, szabadon lehet alatta közlekedni, ellentétben például Septimus Severus ívével. Augustus egyéb diadalívei Augustus uralkodása
idején igyekezett a már akkor is istenné magasztalt Caesar emlékének fényét
még inkább emelni. Ennek kézzel is fogható momentuma a Templum Divi Julii,
azaz az isteni Caesar temploma. A szentély azon az addigra szentté vált
helyen épült fel, ahol Caesar holttestét elégették. A templom két oldalát mai
elképzelések szerint egy-egy diadalív szegélyezte, az isteni Julius emlékére.[24]
Az isteni
Caesar arcusai
Ugyanazok mai állapotukban Közvetlenül a temlom és a Dioscurok szentélye között épült fel Kr. e. 19-ben a Forum Romanum első diadalíve, a római néppel és a senatussal egyetértésben Augustus tiszteletére, a Via Sacra vonalán. Ma travertintömbök és némi márványtöredék jelzi az épület egykori helyét.[25]
Augustus diadalíve egykor… ……és ma 5. Titus (79-81)
Titus A Titus néven ismert római császárt eredetileg Flavius Vespasianusnak hívták. Rövid élete volt, 42 évesen hunyt el, s uralkodási ideje is nagyon kevésnek számít szűkebb korszakában élt cézárokhoz képest. Császárságához általában két eseményt kötnek: az Amphitheatrum Flavium, azaz a Colosseum felavatását 80-ban, és a zsidó felkelés leverését.[26] Az első megállapítás helytálló, a legnagyobb amfiteátrum valóban az ő uralkodásának idejére készült el, és Titus igyekezett méltó módon megünnepelni a monumentális épület felavatását: az átadást 100 napon át tartó játéksorozat kísérte, több száz gladiátorral.[27] A másik kijelentés, a zsidó felkeléssel kapcsolatos, már kevésbé pontos. Titus még nem volt császár, a Judeában kirobbant felkelést elődje, Vespasianus parancsára verte le. A zsidók 66-ban lázadtak fel a római uralom ellen, miután a Róma hatályon kívül helyezte Augustus levelét, melyben vallási türelmet és szabadságot biztosított nekik a birodalom határain belül.[28] A felkelést hűen ábrázolja Josephus Flavius történetíró. Érdekes fonákját nyújtja az eseményeknek egy olyan histórikus, aki maga is zsidónak született, de elvakította Róma fénye, magát rómainak nevezte. Bellum Iudeicum, azaz A zsidó háború című művében részletesen beszámol mindkét harcoló félről, és természetesen foglalkozik a lázadás szimbolikus leverését jelentő epizóddal, a Heródes által átépített Nagytemplom római elpusztításáról, 70-ben. Mindezeket Titus hajtotta végre a tizedik légió élén.[29] 71-ben apjával tartott pazar triumphust a győzelem tiszteletére. Miután császár lett, testvérét, Domitianust tette társuralkodójává. 81-ben ő volt az, aki elhunyt elődje és fivére tiszteletére arcust emelt a Forum Romanumon.[30] A diadalív felépítése
Titus diadalíve a Via Sacra-n Titus császár arcusát sokan a legjobban sikerült, leginkább „római” diadalívnek tartják. Magán a Forumon is kiemelt helyet kapott, a Via Sacra, a „Szent Út” bejáratánál helyezték el, ezáltal azt a benyomást keltve, hogy fórum előkelő bejárata. Elhelyezkedése miatt, és mivel valóban betölti a „kapu” funkcióját, jóval közelebb áll a hagyományos diadalív-képhez, mint később készült, és Rómában fennmaradt társai.[31] Titus íve kevésbé olyan mementó, mint a másik két római diadalkapu. Sokkal inkább az elhunyt császárnak, testvérnek állít méltó emléket, semmint annak cselekedeteire, dicső tetteire. Ezáltal kevesebb a „propaganda-értéke”, bár ezt a tényt maga az is alátámaszthatja, hogy egy olyan császár diadalívével állunk szemben, aki ezt az emlékművet már csak halála után kapta meg. Mikor Domitianus 81-ben felszentelte a kaput, Titus akkor már hagyományosan istenné lett avatva. Pogány Frigyes szerint ez az a római épület, mely sehol máshol nem jöhetett létre, csakis a Római Birodalom istencsászárságának idején. A titusi ív számos olyan jellegzetességet hordoz, melyek rendkívül ellentmondásossá teszik ezt a remekművet. Egynyílású diadalív, szerkezete egyszerű, szemben a későbbiekben divatosabbá váló háromnyílású arcusok képével. Kevésbé díszített, felületén nem helyezkednek el domborművek, kizárólag a boltozat belső oldalán; nem ábrázolnak rajta hadi-, és győzelmi jelvényeket, és igazából távolabbról szemlélve csupán az ívet díszítő attika és kompozit oszloppárok árulnak el bármiféle díszítettségre utaló jeleket. Ezek miatt ellentmondásos ez a diadalív nem csak ismert szerzők, hanem e sorok írója szerint is: más diadalkapukhoz képest egyszerű, már-már puritán felépítésű, díszítettségű, mégis talán ez a legszebb, legletisztultabb és legelegánsabb mind közül. A diadalívben voltak találhatóak az elhunyt császár földi maradványai, tehát az emlékmű mellett a síremlék szerepét is betöltötte. Ez nem volt egyedi jelenség az ilyen típusú épületeknél, gondoljunk csak Traianus oszlopára. A Róma városában található legkisebb diadalívet Pentolikonból hozott márványból építették.[32] Mint azt fentebb már említettem, egynyílású ív, rendkívül értékes domborműveket és kazettás megoldást hordozó ívnyílással. Az attika hagyományosan szöveget hordoz, a déli oldalon kötelező S.P.Q.R. felirattal, az északi oldalon a császár neve, és az arcus építésének kiváltó eseménye, valamint az építés ideje olvasható. Maga a koronázó párkány golyvázatos kialakítású, elősegítve a fény-árnyék hatást, az attika is ennek a célnak megfelelően lett kialakítva. Valaha a koronázó párkány alatt szalagszerűen dombormű helyezkedhetett el, de ennek kialakítása nem ismert.[33] A diadalív külső díszítését továbbá a kapunyílás sarkaiban található, az ívnyílásban elhelyezetteknél jóval csekélyebb jelentőségű, szárnyas figurákat ábrázoló relief alkotja. A faltestek felületét két részre osztották az oszlopok között. Az alsó szinten keretezett fülkéket kialakítva, míg a felső szint maga az ív. Az ívnyílás pontos arányoknak felel meg: egészében vizsgálva az arcust, a diadalív kétharmad magasságának felel meg, ha az osztástól számítjuk, a felső szint magasságának a fele. A két szint között az összeköttetést szimbólikusan négy pár oszlop végzi. Az oszlopoknál érdemes elidőzni kicsit, hiszen a vizsgált diadalív az egyik legelső megjelenési helyszíne az új római oszloprendnek, a kompozit oszlopnak. Ez az oszloprend az ión és a korinthoszi típusok elemeit egyesíti, továbbá sajátos római megoldásként magasított talapzatot kaptak. Maga a korinthoszi oszlopfő is Rómában lett igazán népszerű, jócskán túldíszítve, mint az eredeti hellén megfelelője, és termékeny alapja lett a továbbfejlesztéseknek, mint amilyen a kompozit oszloprend is. Az új rendet előszeretettel alkalmazzák majd a Titus halála utáni, Domitianus szorgalmazta nagy építkezéseken, ezzel elősegítve annak elterjedését.[34] A
domborművek Titus diadalívének fő ékességét
adják a rajta elhelyezett domborművek. Az ívnyílásban két relief található,
mindkettő történelmi témájú, mindkettő a Titus és Vespasianus által 71-ben
tartott triumphust dolgozza fel, eltérő megközelítésben. A kettő közül az
egyik kevésbé ismert: a hagyományosan ábrázolt
győzelmi menetet látjuk a Victoria által megkoszorúzott császár
quadrigájával, allegórikus győzelmi alakokkal. [35] A
másik domborművet már számtalanszor említették, mint a római szobrászat egyik
iskolapéldáját, a római reliefek mintapéldáját. A diadalmenetnek azt a
momentumát jeleníti meg, amely hatalmas dicsőség a győztes félnek, és szörnyű
szégyen, istenének meggyalázása a vesztesnek. Az a jelenet, amikor a rómaiak
hadizsákmányként a jeruzsálemi Nagytemplom kincseit cipelik. Egyes
szerzők szerint a római szobrászművészet itt adja tudtára a világnak, hogy
megtalálta saját útját, elszakadt az alapokat jelentő görög hagyományoktól,
valóban „római” lett. Ezeken a domborműveken lett formába öntve a kor igazi
világa, a kor igazi hangulata, a hódító Róma aspektusa. A történeti
szobrászat megszületése a császárkornak erre a szakaszára tehető: a művész
nem allegórikus alakokkal, szimbólumokkal akarja a néző elé tárni
mondanivalóját, hanem az események reális, valószerű ábrázolásával.[36]
„E realitásérzék nélkül aligha lehetett volna világbirodalmat építeni.”[37]
Érdekes, esetleg furcsa gondolatmenet a művészetben megjelenő komoly
realitást összekötni a reálpolitikai gondolkodásmóddal. Mellőzve ezt a
gondolatsort, szembesülhetünk a dombormű kapcsán azzal a szándékkal, amely
valójában vezérelhette a művészt: ha áthaladunk az arcus alatt, a reliefek
egy olyan ember életének nagy eseményét mesélik el, aki már istenné
magasztosult, s leolvashatjuk a halhatlanságba vezető út legfontosabb
lépcsőfokának: a dicsőségnek a nevét. Maguk
a domborművek rendkívüli mód élethűek, triumphus légkörét a szemlélő számára
elérhető közelségbe hozzák. A kegytárgyakat cipelő menet ábrázolásánál a
mester két jelenség érzékeltetésére fektette a fő hangsúlyt. Az egyik a
jelenet mozgalmassága. A nehéz aranytárgyakat erőlködve hurcoló légionáriusok
alakja; a katonák vállai fölött imbolygó zsákmánykincsek, hadijelvények
rugalmassága rendkívül kifejezően van ábrázolva. Kézzelfogható a dinamika: az
előrehajló katonák mozgásán érezni, hogy nehéz tárgyakat cipelnek. A művész
igyekezett a jelenet térbeliségét is megragadni: ezt szolgálják a távolban
felbukkanó harsonák, egy-két hadijelvény, egy kapualjban eltűnő figurák. Az
egykori templom szent ereklyéiről szinte csak innen lehet elképzelésünk,
hogyan nézhettek ki. Látható a hagyományos zsidó gyertyatartó, valamint az
áldozati asztal is. Castiglione szerint a jelenet ábrázolása már olyan magas
szinten történt ezen a domborművön, hogy az már-már a festészettel teszi
határossá ábrázolásmódját tekintve. Maguk a reliefek eredetileg egyes
feltevések szerint festve lehettek.[38]
Hadizsákmány felvonulása
Titus triumphusa
Részletek a triumfális domborműről A
diadalív utóélete Titus
arcusát a középkorban valójában is kapunak használták: egy családi erőd
falának a része lett, mint bejárati kapu. A Frangepani család építkezéseinek
köszönhetően került erődfalba a diadalív. Állítólag tornyokat is kapott az
emlékmű, de tény, hogy az átépítést és a fal későbbi elbontását követően
épségben csak az ívnyílás maradt meg, díszítményeivel egyetemben, az ív külső
része erősen lepusztult. 1882-ben fogtak hozzá a restauráláshoz, kiegészítve
az elveszett darabokkal a megmaradt kapuívet. A helyreállítás meglepően jól
sikerült, a szakemberek pontos munkát végezve állították vissza az arcus
jelentős részét, de sajnos az attika alatt található reliefszalagot nem
sikerült helyreállítani.[39]
Valószínűleg domborművek lehettek a diadalív alsó szintjének fülkéiben is,
ezek szintén elvesztek, pótlásuk megfelelő ismeretek hiányában nem
lehetséges. Titus
győzelmi ívéhez kötődik egy már-már hagyománnyá vált „szokás”. E szerint
zsidók nem mennek át alatta soha, így emlékezve a Nagytemplom és Jeruzsálem
elpusztítása miatt érzett megvetésre a római császár iránt.
Jól látható a kazettás kialakítás Az arcus elképzelt
képe 6. Traianus diadalívei Beneventumban található Traianus császár diadalíve, melyet a Forum Traiani felavatása alkalmából szenteltek neki.[40] Ez az egyik legszebb, legjobb állapotú arcus. Szerkezetében leginkább Titus diadalkapujához hasonlít, egynyílású, tömbszerű, arányosan felépített emlékmű. Az ívnyílás felezi a diadalív magasságát, belseje domborművekkel díszített. Az íven négy pár korinthoszi háromnegyedes oszlop található, melyek nem nyúlnak fel a koronázó párkányig, ez által nem támad az az illúzió, hogy ezek tartják azt. Maga a párkány erőteljes, golyvázatos kialakítású, fölötte található az attika. A felirat két oldalán domborművek helyezkednek el.
Traianus találkozik
a támogatásában részesültekkel Díszítményeit tekintve rendhagyóak a reliefek, ugyanis egyik sem ábrázol harci cselekményt és még csak nem is utalnak a háborúra a triumphus jeleneteivel. A domborművek Traianust, a jó császárt mutatják be, az egész emlékmű az uralkodó, mint jó ember dicsőítését szolgálja.[41] Traianus pénzt oszt, rászorulókon segít a reliefen. Akárcsak a diadaloszlopon, az alakok, a háttér itt is aprólékos precizitással készültek el, a kész alkotás erős plaszticitást sugároz. A formákat alámélyítették, a kompozíciók hangsúlyozottan térszerűséggel bírnak.[42] Castiglione László szerint a reliefek az Ara Pacis hagyományait elevenítik fel. A szereplőket sűrű tömegekben ábrázolják, a népeket isteni alakok személyesítik meg, a képeken minden társadalmi rendből szerepelnek képviselők. A relief mondanivalója ezekben az alakokban ölt testet, az uralkodó, bár minden jelenetben központi, hangsúlyos szereplő, nem tűnik ki mesterkélten ábrázolt felsőbbrendűséggel. A többi személynél nem magasabb, azt az érzést keltve, hogy már-már egyenrangúak, a császár is a közösségből származik. Ez újabb kapocs lehet az Ara Pacis-szal. Augustus egész uralkodása alatt az állam, a nép első számú szolgájának tekintette magát. Hasonló eszme jut kifejezésre ezen a diadalíven.
A beneventumi ív
Traianus arcusa Timgadban Timgadban is találhatunk egyet
Traianus ívei közül. A diadalkapu erősen lepusztult állapotban van, de
szerkezete még viszonylag ép. Háromnyílású diadalív, a két kisebb kapunyílást
különálló korinthoszi oszlopok keretezik. Az oszlopok között van egy-egy
szoborfülke is, a szobrok elpusztultak, az egyik fülke át is szakadt. A
koronázó párkány és az attika is tönkrement.[43] 7. Septimus Severus (193- 211)
Septimus Severus portréja
Septimus Severus császár dinasztiaalapító uralkodó. Katona volt, karrierje egyik fontos állomása volt, hogy Pannonia gubernatora (helytartója) lett. 193-ban kiáltották ki a birodalom vezetőjévé. Commodus halála után ő éleszti újra fel azt a szokást, mely már Traianus és Hadrianus idején felmerült: Róma császára legyen katona a szó legszorosabb értelmében. A Severusok között találunk még hadvezéri kvalitásokkal rendelkező uralkodót, gondoljunk csak a katonai szolgálata során az egész birodalmat beutazó Caracallára, a nagy fürdő-építtetőre. Persze a katonacsászárság intézményét a szükség hívta életre, a birodalom ekkor, a 2.-3. század fordulóján már túljutott zenitjén, Róma lassan, de biztosan a következő években hanyatlani kezdett. Ezért volt szükség a kemény kéz politikájára, a határokat fenyegető ellenségek ellen pedig a legjobb megoldás valóban az olyan császár személye, aki pontosan tudja mit jelent katonának lenni. Septimus Severus ilyen uralkodó volt.[44] Személyiségében, viselkedésében is kiütközött mindez: nyers modorú, de közvetlen ember volt, aki a jól megszokott tábori, spártai körülmények között érezte igazán jól magát. Ezt támasztják alá beszámolók arról, hogy ez a katona kissé idegenül érezte magát Rómában császársága kezdetén. Uralkodása alatt sokat utazott a limesekhez, személyesen felügyelve a védelmet. A császár uralkodása alatt többször is részt vett hadjáratokban. A halál is így, katonái körében érte Britanniában, a brit törzsek ellen harcolva.[45] Ennek az egyszerű életvitelnek az ellenére Septimus Severus nagy gondot fordított pompás állami építkezésekre. A Forum Romanumon is végzett átalakításokat, ezek közül a legjelentősebb és legszembetűnőbb a császár diadalíve, mely több szempontból is rendhagyó alkotás. Fennmaradt még egy, az uralkodó nevével fémjelzett ív, méghozzá a szülőhelyén, az észak-afrikai Leptis Magnában. Ez a diadalkapu pedig, mint látni fogjuk, még a Rómában találhatón is túltesz bizonyos értelemben. A római
diadalív (203)
A diadalív a Forum
Romanumról Septimus császár Forum Romanumon, a Rostra és a Comitium között fellelhető diadalkapuja a legjobb állapotú arcus, a mely az utókorra maradt. Ugyanakkor jóval másabb is, mint a többi diadalív. Szakít bizonyos elemi hagyományokkal, és meghonosít újakat az ívek építészetében. Miért is épült ez az emlékmű? A katonacsászár sokat háborúzott, főleg keleti arab népekkel, valamint a párthusokkal. A Párthus Birodalom erős és gazdag volt, szerencsés helyzetének köszönhetően: rajta futott keresztül számos keleti kereskedelmi útvonal, ezekből a párthus állam gyorsan meggazdagodott. A legendás lovassággal rendelkező keleti birodalom az eltérő gazdasági érdekek miatt került összetűzésbe Rómával a 2. század végén. A háború a rómaiak győzelmével és a párthusok gyors hanyatlásával végződött.[46] Ennek a konfliktusnak állít emléket ez a diadalív, melyet a császár uralkodásának tizedik évfordulóján szenteltek fel. A diadalív
szerkezete Septimus Severus ezen diadalívének felépítése újszerűnek hatott a maga korában: háromnyílású építményről van szó, elhagyták a reliefszalagot és a központi ívnyílás fölött a golyvázatos kialakítású koronázó párkány látható, e felett mindössze a hatalmas attika található, rajta a felirattal. A domborműveknek már csak a két kisebb kapunyílás fölött maradt hely. Az ívnek mintegy különálló részét képezi négy pár kompozit oszlop, melyek teljesen elvállnak a kaputesttől, ténylegesen azt az érzést keltve, hogy ezek tartják magukban a méretes attikát. Az épület további jellegzetessége, hogy a háromnyílású ívet oldalirányban is összekötötték, ezáltal a középső ív rejtett quadriporticussá vált, sajátos kis interiőrt képezve a diadalkapu közepén.[47] Maga az ív, ha Titus diadalkapujával összevetjük, határozott feszültséget mutat. A titusi ív nyugodt, letisztult, tömbszerű szerkezetével szemben ez a kapu egy többszörösen megbolygatott, nyugtalan épület. Különösen szembeötlő mindez, ha Septimus császár ívét oldalról szemléljük. (Szerencsére egy szomszédos erkélyről jó rálátás nyílik.) Ekkor válik igazán láthatóvá, hogy a különálló oszlopok mennyire önálló életet élnek a kompozíción belül, a középső ívnyílásból nézve hasonló látvány várja a nézőt: itt az ívnyílásokat összekötő kis „folyosók” jelenléte hat kissé zavaróan, akár feledtetve azt is, hogy tulajdonképpen egy diadalív nyílásában állunk. A megbontott nyugalmú szerkezet vibrálását tetőzte az is, hogy a diadalkapu a középkorban tornyokat kapott, bár ez esetben nem lehettek annyira kirívóan szembeötlőek ezek a hozzáépítések, mint Titus ívénél. Tehát a septimus severusi ív, ha továbbra is a titusival hasonlítjuk össze, több ellentétes jegyet hordoz. A hamarabb épült diadalív merev tömbszerűségével áll szemben egy lényegében megbontott szerkezetű emlékmű, melynek kialakítása jóval bonyolultabb, plasztikai díszítése összehasonlíthatatlanul gazdagabb, mégis Titus diadalkapuja tűnik, ha mondhatjuk így, rómaibbnak. A Via Sacra bejáratánál emelkedő diadalív mind arányaiban, mind híres domborműveiben jobban átgondoltnak, jobban megkomponáltnak tűnik, mint a vele csaknem szemben magasodó, katonacsászár által építtetett diadalkapu. Mindez persze semmit nem von le Septimus Severus arcusának értékéből. A művészet egyfajta korrajzot is ad, és ne feledjük, a két alkotás között több, mint száz év van. A római ízlés pedig az alatt a száz év alatt nagyot változott. A „római barokknak” is nevezett, (egyébként tévesen) jellegzetesség kezdetei ezen az íven figyelhetőek meg: merész, brillirozó térkezelés, talán túlzásba hajló díszítettség. Mindezek pedig a hagyományos római mértékletesség elvesztéséhez vezettek a művészetben is.[48] A diadalív
domborművei Septimus Severus arcusa gazdagon díszített reliefekkel. Ez a plasztikai díszítés rendkívül gazdag és alapos kialakítású. Érdekes, hogy a diadalívnek mindössze a külső felszínén találhatóak domborművek. Míg Titus ívénél az ilyen jellegű díszítésnek viszonylagos intimitást kölcsönöz az, hogy az ívnyílásban található, itt a hármas ívkapu belső térszerkezetét egyáltalán nem díszítik domborművek, és nincs is semmi rá utaló jel, hogy valaha is ékítette relief a septimusi diadalív interiőrét.[49] Ez a diadalív a külsőségeivel fogja meg a nézőt. Nem csábít arra, hogy áthaladjunk rajta (nem is lehet, nem funkcionál kapuként). Domborművei a párthus hadjáratot örökítik meg. Részletesen beszámolnak az ellenség városainak ostromairól, a csatákról. Ezeknek az ábrázolása egészen sajátos módon történik. A domborműveket egy talajvonallal kettéosztották, de a két külön képmezőt is, a színtér egyes elemeit is kidomborodó vonalak tagolják. Ezáltal kissé irreális madártávlatú, térképszerű kompozíció keletkezett, melyen belül az egyes jelenetek különböző nézőpontokból láthatóak. A triumphus jelenetei is tovább élnek a domborműveken. A relief kialakítása már-már a kora romanikát idézi, sokáig egyes faragott díszítményeket e korból származónak tartottak.[50]
A diadalív részlete
Dombormű az oszlop
talapzatán A leptis
magna-i diadalív (3. század
eleje) Az egykori pun területen elterülő városban született a császár, hatalomra jutása után szülőhelyét bőkezűen támogatta, főleg állami építkezések révén. Szintén háromnyílású diadalívet építtetett ezen a virágzó gazdagságú településen. Az ív az idők folyamán megrongálódott, de fő ékességei, a domborművek még ma is láthatóak. Ezek ábrázolási szempontokban túllépnek a római diadalkapu jellegzetességein is. Korábban a kapu reliefein a perspektivikus szabályok alkalmazásával emeltek ki lényegesnek ítélt dolgokat. Ezen az arcuson ezzel ellenben új megoldással találkozhatunk: a kompozíció legfontosabb alakja, a császár, és kísérete is szembefordul a nézővel. Kicsavarodott térbeliséget képez ezáltal a művész.[51] Éles ellentétet képeznek ezek az ábrázolások főleg a titusi íven látott már-már festői domborművekkel. Ott a művész a szemre bízta fontos motívumok kiemelését. Ennél a megoldásnál viszont a császárt, ikonszerűen, jelképként ábrázolják. Ezen a domborművön Septimus Severust nem mint embert láthatjuk, hanem mint isteni, imádandó felsőbbrendű lényt.
A leptis-i diadalív,
és részlet a reliefből Egyéb
severusi diadalívek Észak-Afrikában még három Severus-féle diadalívről tudunk. Ezek közül egy Thamugadiban (ma: Timgad) található. A diadalív viszonylag épségben maradt fenn, szerkezete ép, bár díszítményei az oszlopok kivételével elpusztultak. Lényegében a római diadalív mása, ugyanúgy háromíves, sőt, az ívek között itt is találhatóak átjárók. Négy pár különálló kompozit oszlop díszíti. Az oszlopok között szoborfülkék találhatóak, ezeket szintén két-két korinthoszi oszlop szegélyezi. A szobrok mára elvesztek. Nincs már meg az attika sem, a koronázó párkány is csak nyomokban lelhető fel. A diadalkapu az egykori városkapu helyére épült, a Lambaesis felé tartó útra néz.[52] Timgadtól északra találhatóak Cuicult (ma: Dzsemila) romjai. Caracallának, Septimus Severus legidősebb fiának, későbbi császárnak szenteltek itt egy diadalívet. Csupán a maradványai, néhány márványtömb jelzi a helyét.[53] Thugga (ma:Dougga) pun városában két diadalív is épült. Az egyiket Alexander Severusnak, a másikat Septimus Severusnak állították. A műemlékekben gazdag provinciális város romjait gazdagítják.[54] 8. Constantinus (306-337)
Nagy Konstantin „Nagy Konstantin” egyike a legjobban ismert római császároknak. Nem haditetteivel, őrültségével, kegyetlen tetteivel biztosította helyét az utókor emlékezetében. Az első volt a keresztény uralkodók sorában. Míg trónra jutott, rögös utat kellett bejárnia. Diocletianus császár óta létezett a tetrarchia intézménye, azaz a birodalmat négy részre osztották, s ezeknek a részeknek az élén egy-egy „császár” állt. Gaius Flavius, a későbbi Constantinus katonai erényei révén lett társcsászár Maximianus, Licinius és Maxentius oldalán. Maximianus halála után a három uralkodó véres polgárháborúba kezdett a hatalomért: Constantinus Liciniussal szövetkezett harmadik társuk ellen. A hosszú küzdelemsorozat egészen 324-ig tartott. A harcok jeles epizódja a 312-es, Milvius-hídnál vívott ütközet, melyhez legendát fűztek a kortársak: állítólag a későbbi keresztény császár előtt egy kereszt jelent meg, ezzel a felirattal: „E jelben győzni fogsz”. Talán ez az oka, hogy az uralkodó nem üldözte a keresztényeket, a 313-ban kiadott milánói ediktum szavatolta nekik a szabad vallásgyakorlatot. Nagy Konstantinnak komoly terve volt a viszonylag új vallással: ennek az egységes hitnek a pilléreire akarta alapozni a széthulló birodalom egységét. Maga a császár furcsa módon élte meg az új hitet: Krisztust Apolloval azonosította, azzal az istennel, akihez már korábban is bensőséges kapcsolat fűzte. A hagyomány szerint ő maga sokáig nem vette fel a kereszténységet, csupán a halálos ágyán keresztelkedett meg. [55] Constantinus fővárosa a már korábban is fontos szerepet betöltő Byzantion lett, a császár után a Konstantinápoly nevet kapta. Az új birodalmi központ kivívta Róma féltékenységét, a római senatus és Konstantin között az udvariassági formulák miatt igen hűvös volt a viszony. Az uralkodó fontos építkezéseket hajtott végre nem csak ebben a városban, hanem a birodalom számos pontján. Ezek közül leginkább a templomépítkezések a legjelentősebbek, többek között a Szentföldön, ő emeltette a híres Szent Sír templomot is Krisztus eltemettetésének hagyomány szerinti helyén.[56]
Constantinus arcusa a Colosseum mellett A diadalív szerkezete A diadalív 313 és 315 között épült a Maxentius fölött aratott milviusi győzelem emlékére a római senatus és nép egyetértésében.[57] Hogy a császár tartott e alatta triumphust nem tudjuk biztosan, jog szerint nem is illette volna meg, de az ovatio hagyománya ekkor már régen feledésbe merült. (Igazából az sem járt volna neki, nem Róma ellenségével számolt le, hanem a sajátjával.) A diadalmenet megtartása mellett szól, hogy Constantinus a győzelem után az egész nyugati birodalomrész ura lett, melynek a központja Róma volt, bevonulása a Városba kifejezte volna uralmát. Ellenérv, hogy a későbbi császár soha nem kedvelte az ősi várost. Ritkán tartózkodott itt, akkor is mindig megharagította a helyi előkelőséget azzal, hogy folyvást kibújt a kötelezettségek alól, semmilyen felvonulásban, áldozatban nem akart részt venni.[58] Újabb érv a triumphus ellen, hogy a késő antikvitás Rómájában már nem volt gyakori a diadalmenet költséges eseménye. Akár tartott győzelmi menetet, akár nem, diadalíve ma ott áll a Colosseum szomszédságában. Az arcus felépítése két diadalkapuéval mutat hasonlóságot: Septimus Severus és Galerius emlékműveivel.[59] A severusi ívhez hasonlóan háromnyílású, ezt azonban még annál is jobban jellemzi a nyugtalan szerkezet. Ha a katonacsászár diadalívénél megbontott, önálló életet élő alkotóelemekről beszéltünk, az itt még inkább igaz. Constantinus ív túllép ezekben a megoldásokban. A diadalkapu nem tűnik egységesnek, össze nem illő elemek halmaza is lehetne. Nem csoda, hiszen a szerzők szerint domborművei, díszítményei eredetileg Traianus és Hadrianus császárok korából származnak. Az ívnyílásokat itt nem kötik össze kis folyosók. A két kisebb ívnyílás fölött két-két érmeszerű, győzelmi jelvényhez hasonló relief található. A diadalívet négy pár korinthoszi oszlop ékíti, lényegében ezek tartják az attika magasságáig nyúló szobrokat. Az oszloplábakon domborművek találhatóak, nem Constantinus korából, mint ahogy az oszlopokon magasodó szobrok sem a vizsgált korban készültek. Oldalról szemlélve a diadalívet, hasonló kép fogadja a nézőt, mint Septimus Severus ívénél: a különálló oszlopok itt is hatásosan bontják meg a tömbszerűséget, sőt, a koronázó párkány fölött elhelyezkedő szobordíszítésnek köszönhetően ez még inkább érezhető, valamint a korinthoszi oszlopok lába is kiemelkedik a kaputestből. A koronázó párkány követi az oszlopok vonalát, érdekes fény-árnyék játékot képezve. Az attika felirata a két belső oszlop között található, a külső és belső oszlopok között az attika reliefeket hordoz. Nem Constantinus korabeliek. Igazából ennek a diadalívnek nincs olyan nézőpontja, ahonnan „belátjuk” az egész művet.[60] Távolról szemlélve a tömegét láthatjuk, de az értékes, eredeti domborművei rejtve maradnak. Összességében ez a diadalív már nagyon messze van a példaként állított titusi ívtől. Nem egységes sem szerkezetileg, sem díszítményeit tekintve, az a tudat pedig, hogy lényegében korábbi alkotásokról lopott elemekkel díszítették vagy sietségből, vagy hanyagságból, számomra a legkisebb értékűvé teszi az összes vizsgált diadalív közül. A mű a téma iránti közömbösséget sugall, mind az eredeti tradíciók, mind az építészet és szobrászat, mint művészet iránt. Septimus császár diadalívének egyszerű kópiájának tűnik, olyan díszítő megoldásokkal, melyek esetenként fantáziátlanok, esetenként pedig nem is eredetiek, a szó legszorosabb értelmében. (Konstantinápolyi építkezésekre is jellemző ez a fajta „harácsolás” a műkincsekkel, számos hellén műalkotás került arra a sorsra, hogy eredeti helyéről kiszakítva, új épületben helyezték el. Ez történt például a delphoi Apollón szoborral is.)[61]
Jól érzékelhető a
bonyolult szerkezet A diadalív
domborművei Mint már azt említettem a díszítmények tetemes része nem a diadalkapuhoz készült, korábbi alkotásokról lett eltávolítva. Az ív viszont rendelkezik saját, eredeti reliefekkel is. Ezek már lényegében a birodalom új rendjét sugározzák. Keleties egyszerűség, térbeliség, perspektíva elhagyása, felesleges részletek mellőzése jellemzi.[62] Ábrázolási megoldásokban talán Galerius császár Thesszalonikében található diadalkapuját követik.[63] A domborművek szinte teljesen a síkra épülnek, egyszerű a kompozíció, a császár személye a többi figura által hangsúlyos. Ebben a román kor keresztény ábrázolásait vetíti előre: minden arc mereven a központi személyt, az erősen stilizált császárt figyeli, aki szemből, frontálisan van ábrázolva. Az ismertebb, eredeti domborművei a következők: Constantinus beszédet tart a Forumon; Verona ostroma; Constantinus pénzt ad a rászorulónak. Az alakok már-már a középkor kezdetét idézik, a fejek és a kezek romanikusan eltúlzott méretűek. A figurák arckifejezése komor, inkább haragos, semmint ünnepélyes.
Constantinus
beszédet tart Janus
Quadrifrons-diadalív
A Janus-ív ma Constantinus másik fennmaradt
íve a Piazza Bocca della Verita-n található. Ma erősen lepusztult állapotban
van ez az impozáns, erős tömeghatású, négynyílású diadalív. Szerkezetét
tekintve rendhagyónak számít, olyan, mintha két-két párhuzamosan
szembeállított arcust építettek volna össze. A kapuk boltozatot kaptak, így a
Janus-ív egy fedett területet képez. Díszítményei elpusztultak, ma csak az
oldalanként 12-12 szoborfülke maradt meg, a szobrok már nincsenek meg. A
középkorban bástyaszerű toldalékot kapott, toronyként használták. Ezt
Piranesi egyik metszetén jól megfigyelhető. A téglából hozzáépített
mellvédeket mára eltávolították.[64]
A Janus-ív Piranesi metszetén 9. Egyéb római
kori diadalívek A Rufus-ív Saintesben található egy római kori kettős nyílású diadalkapu. Gaius Julius Rufusnak állít emléket, ez a család már csak származása folytán is meglepő, hogy idáig emelkedett: Gaius Julius Gedom Caesar szolgája volt. A galliai santones törzs tagja volt, majd a római hadvezér romanizálta, és polgárjogot adott neki. A család főleg papi szolgálatból gazdagodott meg, ennek az emléke ez a diadalív. Két egyenlő méretű ívnyílása van, ezek sarkain négy-négy, összesen 12 áloszlop található. Nincsenek rajta domborművek, nincs attikája, a felirat a koronázó párkány alatt található.[65]
Rufus „diadalíve” Nero diadalívei A rossz hírű császárnak minden bizonnyal számos ív
épülhetett, elvégre zseniális színésznek, kocsihajtónak tartotta magát, és
saját bevallása szerint isten is volt. Egyetlen ilyen alkotás sem maradt
fenn, valószínűleg halála után elpusztították őket. Egynek az ábrázolása egy
érmén fennmaradt, ez egy egynyílású, reliefekkel gazdagon díszített két
oszloppáros arcust ábrázol, a tetején hagyományosan a császár lovaskocsis
szobrával.[66]
Nero arcusa egy as-on Leptis Magna íveiAz elpusztult városban romosan található Traianus és Tiberius császárok diadalívei, (illetve csak a romjaik). Severus császár arcusa vészelte át csak az időt ebben a városban. Hadrianus diadalívei A katonacsászár ívei közül a legismertebb az Athénban emelt ív, mely Zeusz temploma felé vezető szent útra épült. Két felirat található rajta, az egyik az óváros, a másik az újjáépült Athénra néz. „Ez Athén, Theseus városa.” A másik felirat: „Ez Hadrianus városa, nem Theseusé.”[67] Hadrianus kedvelte Hellast, a görögök Athén második alapítójának tartják. Az ív egynyílású, nincs attikája, annak helyén négy korinthoszi oszlop található, melyek egy tympanont tartanak.
Hadrianus ívének tympanonja
Hadrianus
arcusa egy korabeli metszeten Galerius diadalíve Thesszalonikiben
található ez a diadalkapu-töredék. Csak az ívnyílás egy darabja maradt fenn,
a többi rész megsemmisült. Szerencsére ennek a maradványnak a domborművei
épek, a perzsák ellen vezetett hadjárat jeleneteit ábrázolják, leginkább a
Traianus-oszlopnál látott módszerekkel. Hangsúlyos a háttér és a perspektíva
szerepe, a figurák aprólékos kidolgozásúak, de nincsenek ábrázolva érzelmek
oly szinten, mint az Antoninus uralkodó emlékművén. A koronázó párkány
darabja is ép, jól látszik növényi ornamentikális díszítése. Ez a motívum
választja el koszorúszerűen egymástól a relief szintjeit is.[68]
A Galerius-ív részlete Az önmagában álló magas, karcsú
kőszálnak, faoszlopnak már egészen az ősi időkben is nagy tisztelettel
adóztak. Az őskorban a menhirek, Egyiptomban az obeliszkek, míg a hellén
világban az oszlopok számítottak a római diadaloszlop „megfelelőinek”.[69]
Persze más-más célzattal készültek, de az alapelv hasonló: egy magasba, talán
más csatornákon az égbe is felnyúló emlékmű emelése. Rómában már a
köztársaság korában is találkozhatunk ilyen jellegű oszlopokkal. Ezek
lényegében magasított, általában korinthoszi rendi oszlopok voltak, a
tetejükön szoborral. Rómában számos téren láthatunk egyiptomi obeliszkeket.
Ezeken hieroglifákkal feliratok szerepelnek, emléket állítva az uralkodónak.
Hasonló megfontolás vezethette a későbbi diadaloszlopok alkotóit: az erős
emlékmű jelleg megragadása. Ennek forradalmi megoldását dolgozta ki Apollodorus,
Traianus emlékoszlopánál. A könyvtekercs-motívum felhasználásával 11. Traianus (98-117)
Traianus, Róma „jó császára” Traianus egyike Róma „jó császárainak”. Az ő uralkodása alatt forrt ki igazából a császárság intézménye, bár ebben nagy szerepe volt a hatalomban mértékletes, a klasszikus római erényekkel rendelkező uralkodónak. Az Antoninus uralkodók körében szokás volt, hogy a császár még uralkodása idején maga mellé vette azt a személyt, aki örökébe léphet képességei folytán. Így lett Traianus Nerva társcsászára. Annak halála után rá szállt a hatalom, és azonnal hódításba kezdett: egy császár alatt sem volt akkora a birodalom, mint Traianus, és követője, Hadrianus idején. Ezen konfliktusok közül a legismertebb, a híres diadaloszlop folytán a dákok ellen vívott két háború (101-102, és 105-106 között). A császár hódításai révén újabb területeket csatolt a Római Birodalomhoz. Ez a kor, az Antoninusok kora Róma igazi virágkora: nem volt méltó ellenfele sem katonailag, sem gazdaságilag az akkori ismert világban.[70] Traianus nagyszabású építkezésekkel igyekezett megfelelő emléket hagyni maga után. Ezekben messze legnagyobb segítsége volt a damaszkuszi Apollodorus, az ókor egyik legnagyobb építészeti lángelméje. A császár személyesen jó kapcsolatban állt a mesterrel, közösen tervezve az emlékműveket, de Traianus volt olyan okos, hogy a nála összehasonlíthatatlanabbul felkészültebb építészt ne akadályozza.[71] (Mindez utódjáról, Hadrianusról már nem mondható el. A császár szeretett beleszólni mindenbe, azt állítván magáról, hogy mindenhez ért. Apollodorus és közte elmérgesedett a viszony, és kivégeztette az építészt.)[72] Kettejük munkájának nagyszabású gyümölcse a Forum Traiani, azon belül is a híres diadaloszlop.
Rajz a Forum Traiani
romjairól A
diadaloszlop környezete: a Forum Traiani Traianus császár fóruma az utolsó nagy császárfórum Rómában, 113-ban épült. Hagyományosan az Augustus által építtetett Caesar-fórum szabályait követi, és visszatér a fórum eredeti funkcióihoz: gazdasági és kereskedelmi teret hozva létre. Ezeket az igényeket szolgálta az önálló bazilika, a Basilica Ulpia, valamint az áruház, a híres Mercati Traiani. A kereskedelmi célú épületeken kívül kulturális rendeltetésű egységei is voltak: két könyvtárat helyeztek el a területén. Az egyik latin, míg a másik görög nyelvű irodalmat tartalmazott, mindkettő kereskedelmi célzattal épült. A szakrális emlékművek közül említendő a templom, valamint a funerális értelmet is hordozó diadaloszlop, a császár hamvaival.[73] Magának a fórumnak a szerkezetével kapcsolatban sok vita merült fel. Többen az egyiptomi templomok linearitásával rokonítják, mások az alaprajzot a katonacsászár mentalitásából kiindulva egy légiós tábor praetoriumára vezetik vissza.[74] A Forum Traiani mai képéből a legjobb állapotban a Mercati Traiani, valamint a nevezetes diadaloszlop maradt meg.
A fórum alaprajza A
diadaloszlop szerkezete Traianus oszlopa a fórumon belül a két könyvtár között helyezkedett el. Ma, az önmagában álló diadaloszlopot nézve érthetjük meg azt, hogy a traianusi fórum mennyire szerves egészet alkothatott, az egyes elemek önmagukban magányosak, esetenként nehezen érthetők. Bár ez így az áruházra nem igaz, de a császári emlékmű így, egyedül állva nehezebben megfogható tartalmilag, az oly sokat magasztalt reliefszalag is nehezen értelmezhető. Maga az oszlop Apollodorus
tervezői munkáját dicséri. A reliefszalag
A domborműszalagot pároszi
márványból készítették. Az oszlop lábánál A relief kialakítása pazar részletességgel történt. Több száz jelenetet ábrázol, közel 2500 szereplővel. Minden egyes figura megmintázása rendkívül aprólékos, legyen szó magáról Traianusról, vagy egy egyszerű légiósról. A személyek mindegyike korhű, pontos öltözékben, a katonáknál felszerelésben látható, de még a magatartásformák megjelenítése is mérvadó. Az összes alak arca portrészerű, nincsenek „tucatfigurák”, a köznép, közkatonák arca is oly szinten lett elkészítve, hogy pontos képet kaphatunk életkorukról, akár érzelmeikről is. Magának a tájnak, városoknak, falvaknak is aprólékosan történt az elkészítése. A háttér és a szereplők ilyen fokú realitással történő elkészítése egyfajta ókori képregénnyé teszi a reliefszalagot. Az eseményeket jelenetenként, de összefüggően, nem egymástól leválasztva mutatja be, ezzel fenntartva a folytonosságot a kompozícióban. Egyes figurák persze ismétlődnek: többször felbukkan Traianus katonái között. Hol ostromot vezényel, hol légiósai között tartózkodik, hol lelkesítő szónoklatot tart harcosainak. Érezhető, hogy ő az események központi szereplője, ő a hadsereg feje. Állítólag a szalag eseményeinek mintájául magának a császárnak a hadjáratokról írt könyve szolgált, amely nem maradt fenn. (Egyes római uralkodók előszeretettel örökítették meg saját kezűleg hadjárataikat.)[78] Ez a domborműszalag a
triumfális reliefek csúcsa. Nem csupán egy-két képben meséli el a hadjáratot,
hanem aprólékosan, krónikás módjára törekszik az objektív valóság
megragadására, az események pontos ábrázolására. Némi dicsőítés azért
felfedezhető benne: végig érezhető, hogy magától értetődő, hogy Traianus
győzedelmeskedik, és a dákoknak esélyük sincs. (Ha ragaszkodunk a tényekhez,
a reliefnek igaza van: tényleg nem volt esélyük) Ugyanakkor azt is
felfedezhetjük, hogy az ellenfél is megkapja a kellő tiszteletet: a hegyi
barbár dákok helyt állnak a légiókkal szemben, bátran küzdenek, még a hírhedt
barbár makacsság is megfigyelhető.[79]
Művészi értéke mellett történelmi forrásszerepe is felbecsülhetetlen.
Gyakorlatilag minden megtudható belőle Traianus hadseregéről. Pontos
információval szolgál a katonák felszereléséről, az általuk használt harci
módszerekről (egy epizódban maga a híres testudo-formáció is feltűnik).
Megtudhatjuk például, hogy hogyan történt egy roham, milyen sorrendben
vetették magukat csatába a különböző fegyverzetű harcosok. Pontosan jeleníti
meg az olyan perifériális egységeket is, mint például a tábori zenészek, a
signiferek és aquiliferek hadijelvényei alapján pedig egyes egységek is
beazonosíthatóak. Külön értékkel bírnak azok a jelenetek, melyek a római
hadsereg hadimérnökeinek a munkáját mutatják be. Pontos képet kaphatunk a
légiós tábor építésének a munkálatairól, egy-egy ostromgép elkészítéséről és
azok használatáról, egy város elpusztításáról. A mérnöki munka ilyetén
fontossága egyértelmű volt a római hadseregben, de az, hogy ezen az
emlékművön ennyire hangsúlyosan megjelenjen, talán Apollodorusnak köszönhető:
az építész kiváló hadimérnök is volt, számos ostromszerkezetet dolgozott ki.
Az egyik jelenetben kissé helyi vonatkozásként látható a A küzdelmeket bemutató epizódok mozgalmasak, tényleges harcot mutatnak be, azt a világot amikor ember áll szemben emberrel, legyen bár jól képzett és felszerelt légiós, vagy egyszerű hegyi harcos, a kézitusa forgatagában mindenki egyenlőnek számít. Érezhető a bajtársias légkör a harcosok között, de sokszor még magának a császárnak az irányában is. Ilyetén, a harcban felbukkanó szenvedő római arcokat elnézve, az az érzés támad a nézőben, hogy ez a győzelem nem hullott Róma ölébe. Ezért keményen, vérrel és verejtékkel kellett megküzdeni. Világosan látszik, hogy a dákok mennyire keményen küzdöttek, nem úgy ábrázolják őket, hogy jámbor állat módjára várták a halált a római gladiusoktól. Éppen ezért hihető, és életszerű ez az alkotás. A tárgyilagos pontosság mellett magának a csatának az arcát ábrázolja. A közkatonák háborúját. Egy olyan császár emlékműve, aki valószínűleg azt akarta, hogy ha emlékművére néznek, azt lássa a szemlélő, hogy katonái nélkül erre nem lett volna képes.
A dákok
A Duna-híd
Ostrom
A reliefszalag
részlete
Munkálatok és
felvonulás 12. Marcus Aurelius (161-180)
A filozófus császár portréja A filozófus császárt az utókor talán Róma legnagyobb uralkodójának tartja. Számos olyan tulajdonsággal ruházta fel, amelyekkel talán nem is rendelkezett. Békeszerető, magába forduló, merengésre hajlamos ember képe körvonalazódik ki, ennek ellenére uralkodásának 19 esztendejéből csak kétszer volt zárva Janus szentélyének ajtaja. Főleg a germánok és a parthusok ellen viselt hadat. Nem volt ínyére a háború, nem is olyan hódító hadjáratok ezek, amilyeneket Traianus vezetett. A két uralkodó között eltelt 70 év, a világ nagyot változott: Róma már nem hódítóként lép fel, hanem védekező félként. A meg-megújuló külső csapások, barbár betörések, valamint a belső problémák megroppantották a birodalom gerincét. Ebben a zavaros időszakban uralkodott ez az ember, aki tábori magányában filozofált, merengéseit vetette papírra.[80] Némi ellentétet képez a róla kialakult képpel a diadaloszlopa, melyről első pillantásra nem a filozófus császár juthat eszünkbe. A diadaloszlop
Marcus Aurelius oszlopa a Mars-mezőn Marcus
Aurelius oszlopa a Traianus által megteremtett „divatot” követi, erősen
érezhető rajta a traianusi emlékmű hatása. Felépítésében rendkívül hasonló:
ugyanúgy egy könyvtekercset mintáz, rajta szintén spirálszerűen csavarodó
reliefszalag. Maga az oszlop Bár felépítésében hasonlóak, de a téma már egészen más. Mindkettő reliefszalag egy-egy hadjáratot dolgoz fel (azaz a Traianusé kettőt), de a két dombormű között eltelt 70 év nem magyarázza a művészek más megközelítésből való ábrázolási megoldását, hacsak nem ismerjük a kort, melyben készült. A markomannok elleni hadjárat képei nem foghatóak a nagy előd császár oszlopának díszítményéhez. Nem művészileg, hanem a téma megjelenítésében. Traianus emlékművének magabiztos légiósait, az óraműpontossággal működő hadigépezet képeit itt hiába is keresnénk. Nem hódító hadjáratot dolgoz fel, hanem egy élethalálharcot, ahol a küzdelem nem új területekért, hanem magáért a túlélésért zajlik. Róma itt már meggyengült, számos ellenfél tűnt fel a határoknál, a dicső birodalom égisze áldozni kezdett, s ezt hiteles korrajzként mutatja be a reliefszalag.[82] Bár az elbeszélés technikája azonos Traianus oszlopáéval, a stílus és szemlélet más. A háttér a domborműről szinte teljesen hiányzik, sokkal erősebb a plasztikája, a reliefen alig vannak mélységbeli átmenetek, felülete ezért erősen tagolt. Az alakok arca nagyon karakteresen van ábrázolva, nagyon erős érzelmeket jelenít meg. Több helyen találhatunk hasonló figurákat, ismétlődő alakokat szemben Traianus emlékművének portrészerűen ábrázolt 2500 szereplőjével. Mindez a durvább megoldású alkotásmód egy célt szolgál: a markomannok ellen vívott könyörtelen háború kegyetlenségének bemutatását. A reliefszalag a csata legsötétebb vonásait idézi fel: kivégzések, halomba rakott holtak, mindenhol fájdalomtól üvöltő figurák, üveges szemű légiósok, halálfélelemtől szörnyen eltorzult arcú áldozatok. Az egész ókorban itt ábrázolják legkendőzetlenebbül a halál, kín és szenvedés képeit, a katonák iszonyú kegyetlenkedését a harcmezőn, a falvakban például tömegesen fejeznek le egyszerű embereket.[83] Mindezek miatt a mű mélyen átérezhetővé válik, a szemlélőt érzelmein keresztül fogja meg. Traianus oszlopához hasonlóan ez is dokumentumjelleggel bír, de nem olyan megközelítésben, mint az Antoninus császáré. Itt nem a precíz részletességgel rendelkező, haditudósítói hitelességgel bemutatott háború és hadsereg ábrázolása jelenti ezt a dokumentumjelleget, hanem a közhangulatba is kiült római világkép megrendülésének a megjelenítése. Bár Marcus Aurelius megnyerte a háborút, a keservesen kivívott győzelem jelzés volt a világnak és a birodalom lakóinak is: Róma nem a régi többé.
Vonuló légiósok és
halomba rakott holttestek, halál-allegóriával
Barbár harcos kivégzése Ütközet a rómaiak és a
barbárok között 13.
Összegzés A szakdolgozatban megpróbáltam bemutatni az utókorra maradt fontosabb római kori diadalemlékműveket. Összességében látva a témát világosan kirajzolódik az arcus hosszú története: az ősi etruszk vallási jellegű motívum, hasonló rendeltetésű ős-római tisztító kapu, majd a következő lépcsőben már inkább világi, propaganda ihletésű diadalkapu, amely már messze van tartalmilag az eredeti jelentéstől. Vajon jelképezi-e az arcus fejlődése Róma történetét? Szellemi szempontból mindenképpen látok egy vonalat. Róma az ősi időkben nem volt több, mint egy a kis latin falvak közül. Többször megtámadták, kifosztották őket, mindig is különálltak a többi Latiumi településtől. Talán ezért is menekültek a rómaiak a babonákba, valamint ahogy kezdtek győzelmeket aratni, a kezdeti félelmek úgy alakultak át agresszivitásba. Tudnunk kell, hogy a történelem folyamán egyetlen nép sem tudott olyan tökéletes pusztítást végezni, mint a római, ha felbőszítették őket, vagy az önvédelem vezette őket. Egy ilyen nép, amely megérezte a győzelem, a pusztítás ízét, elhagyta gyermeki vallási meggyőződéseit, és a létrejön a diadalív: kiakasztják rá az ellenség hadijelvényeit, áthajtják alatta ellenfelük seregének maradványait, hogy aztán a triumphus végén végezzenek velük. Isteníteni kezdik a győztes imperatort: újabb spirituális célpont lép az előző helyére. A diadalív (kevés kivételtől eltekintve) Róma erejének, győzelmeinek, magának a Birodalomnak a szimbóluma. Egy idő után aztán eltűnik. Újabb megjelenési formája szintén vallási jelleghez kapcsolódik: a keresztény templomok szentélyébe vezető kapu lesz belőle. Levetkőzi a harcias mementó jelmezét és újra azzá válik, aminek egy ősi, letűnt nép kigondolta: szent kapu. A diadalívek látták Róma felemelkedését, tündöklését, bukását és megváltozását. Ezért gondolom én a legrómaibb építményeknek ezeket a néma márványalkotásokat.
Felhasznált irodalom:
|
