Kultúra

Jászberényi Sándor: Amíg a történelmi sérelmeinken nyavalygunk, nincs esély a túlélésre

Ha azt akarjuk, hogy az európai eszmeiség fennmaradjon, be kéne látnunk, hogy nem egymás ellenségei vagyunk – mondja a Kairóban élő Jászberényi Sándor, lapunk korábbi rendszeres szerzője, aki szerint Európa még mindig nem lát túl a saját határain, és nem ismeri fel a megváltozott világrend veszélyeit. Új kötete, a Varjúkirály címadó novellájában a dél-alföldi tanyavilág nyomorából mutatja meg a migrációs válság, a propaganda és a radikalizálódás összefüggéseit, és csak remélni tudja, hogy a valóságban nem történtek olyan borzalmak a magyar határnál, amiről ír. De vajon mennyire vagyunk megosztottak a közel-keleti társadalmakhoz képest? Miért nem tudunk szabadulni a százéves sérelmeinktől, mikor a földi élet összeomlása a tét? És van-e kiút az anyagi kitettség miatti egzisztenciális szorongásból? Interjú.

A Facebookon láttam, hogy te is Dúró Dóra figyelmébe ajánlottad a Varjúkirályt, miután a sikerlista élére darált egy érzékenyítő mesekönyvet.

Nem a sikerlista járt a fejemben, mikor azt a bejegyzést írtam.

Egy kis ingyenmarketing mindig jól jön, nem?

Nincs rá szükségem. Egyszerűen idegesítenek a szánalmas publicity stuntok, és rémisztőnek találom, amikor egy felnőtt ember mások szexuális életével van elfoglalva. Elképzelni sem tudok dedósabb dolgot, mint szivárványos zászlót lopkodni, vagy ledarálni egy mesekönyvet csak azért, mert meleg szereplő is van benne. Politikailag persze lehet tőkét kovácsolni az emberek zsigeri félelmeiből. Manapság a politikusok próbálnak egymásra licitálni ezen a téren, hogy megkülönböztessék magukat és kapjanak egy kis figyelmet. Egy kipécézett csoport démonizálása viszont mindig nagyon rosszra vezet. Erről írok a Varjúkirályban is. Amikor tehát a miniszterelnök úgy fogalmaz, hogy a melegek „hagyják békén a gyerekeinket”, akkor ebben a közlésben egyrészt az van benne, hogy „ők”, akik nem magyar állampolgárok, nem adófizetők, nem gyerekeink, „nem velünk vannak”, másrészt, hogy ez a csoport bűncselekményt kíván elkövetni, itt a kiskorúak megrontását. Az idegentől, szokatlantól való zsigeri félelemre próbál hatni, és elkerülni, hogy gondolkodjon az ember.

Minden magyar buzi két magyar heteroszexuális gyermeke, magyarul beszél, adót fizet, dolgozik, mint bárki más. Az, hogy mit csinál a hálószobájában, nem tartozik a magyar államra, és senkire sem, akit nem von bele.

A kiskorúak megrontását pedig bünteti a törvény. Ez pedig mindenkire vonatkozik, nemi identitástól, vallástól függetlenül. Tehát nagyon károsnak tartom, amit a miniszterelnök úr mondott, mert az egyetlen elfogadható álláspont a szexualitás kontextusában, hogy „mindenki hagyja békén a gyerekeinket”.

Fotó: Mohos Márton /24.hu

Az ilyen akciókat akkor puszta politikai haszonszerzésnek tartod?

Igen. Nagyon gyanúsnak tartom, hogy valaki ennyit foglalkozik mások nemi életével. Így negyvenévesen már elég nagy biztonsággal kijelenthetem, nálam ciszheteróbb csávót nehéz elképzelni. Mivel a saját szexuális identitásommal rendben vagyok, nem foglalkoztat másé. Nem tudok ellenséget látni abban az emberben, aki mással tölti az idejét a hálószobában, mint én. Mondom ezt úgy, hogy kő katolikus, konzervatív, vidéki családból érkezem, ahol simán buziztunk és zsidóztunk az iskolában, persze anélkül, hogy bármi fogalmunk lett volna arról, ki zsidó, vagy ki meleg. Egyik szó alatt sem azt értettük, amit valójában jelent. A szüleim kijelentették, hogy minden formában undorítónak találják a másságot, ebben nőttünk fel. Aztán ugyanők istápolták a meleg lakótársunkat, amikor hirtelen emberré vált egy titulus, hús és vér, nagyon hasonló problémákkal. Ennyi elég volt ahhoz, hogy radikálisan bírálják felül a nézeteiket.

A könyvégetés tilalmáról is apádtól kaptál egyszer egy életre szóló leckét.

Apám ilyen szempontból konzekvens volt. Nyilván hallottam már valamit kilencévesen a második világháborúról meg a könyvégetésről, de nem ez lebegett a szemem előtt, inkább a kamaszkori piromániám hajtott. Úgy gondoltam, hogy a szú ette Lenin- és Schiller-kötetek remekül égnek majd a kertünkben. De apám meglátta, mire készülök, és azt mondta: „Könyveket nem égetünk és szobrokat nem döntünk le.” Manapság gyakran eszembe jut ez a mondata. A múltat végképp eltörölni nem szabad, mert akkor megismétlődik.

Sokaknál elmaradhatott ez az apai tanács, vagy csak nem szívlelték meg. A közbeszéd legalábbis tele van szimbolikus és verbális erőszakkal. Bevett vélemény, hogy példátlan megosztottságban élünk, és egyre kisebb a remény a társadalmi párbeszédre. Engem az érdekelne, hogy mennyire tűnik súlyosnak a magyar, vagy a nyugati helyzet a Közel-Keletről nézve, ahol most is épp valós háborúk dúlnak?

A Közel-Keleten nincs párbeszéd, és kísérletet sem igazán tesznek erre. Egyiptomban, ahol én élek, még viszonylag homogén a társadalom összetétele: 90 százaléka muszlim, 10 százaléka keresztény. A legtöbb közel-keleti országban viszont más a helyzet: ha eldobsz egy követ, jó eséllyel olyan helyen esik le, ahol már más nyelvet beszélnek, és másban hisznek. Ahhoz, hogy ezek a közösségek egymás mellett 2020-ig fennmaradhassanak, muszáj volt elzárkózni. Így ezek ezer éve szektariánus társadalmak, amelyek megtanulták, hogy a túlélés és viszonylagos béke záloga, ha nem közösködsz. Nincs keresztbe házasodás, nincs párbeszéd, a legtöbb háború kiváltó oka épp az, hogy egy etnikum magához ragadja a hatalmat, és elvon minden forrást a többi közösségtől, akik előbb-utóbb föllázadnak. Ezeket a belső feszültségeket persze rendre kihasználja a világkapitalizmus, a nagyhatalmak és a regionális középhatalmak is.

Fotó: Mohos Márton /24.hu

Ehhez képest mit látsz Európában?

Szerintem Európa válságban van, de nem azért, mert nincs társadalmi párbeszéd. A szektarianizmus nem annyira a kontinensen belül fenyeget, inkább geopolitikai szinten: még mindig nem látunk ki Európa határain kívülre. Kairóból nézve jobban látszik, mennyire közösek Európában a kulturális alapjaink, és hogy az európai fejlődésnek ugyanúgy része a kereszténység, mint az, hogy komolyabb kockázat nélkül kijelentheti bárki: ateista vagyok. A második világháború után Európa katonailag rábízta magát az Egyesült Államokra és a NATO-ra, ám nem reagált arra, hogy az elmúlt évtizedekben megváltozott a világrend. A Szovjetunió összeomlása óta ugyanis már nem kétpólusú a világ, inkább regionális konfliktusok és a terrorizmus határozzák meg. A NATO pedig ezekre a kérdésekre nem tud választ adni, és nem is igazán akar. Amerika láthatóan egyre kevésbé szeretne a világ csendőre lenni, újra erősödik az izolációs politika, Emmanuel Macron sem véletlenül mondta, hogy a NATO agyhalott.

Az elmúlt hatvan évben megvívták a háborúinkat, helyesen vagy helytelenül, ilyen vagy olyan eredménnyel. Mostantól viszont a NATO nem hajlandó erre. Ennek a nagy vesztese Európa.

Obama elnök például megmondta: meghúzzuk a vörös vonalat, ha azt átlépi valaki, bevonulunk és rendet rakunk. Mégse mentek be Szíriába, aminek eredményeként tömegével indultak meg a szíriai menekültek Európa felé. Én imádom a Közel-Keletet, ott élek lassan tizenöt éve, de egy nagy problémát látok ezzel.

Mégpedig?

Azt, hogy a Közel-Keletről érkezőket nem érdekli a mi liberális demokráciánk. Őket az érdekli, hogy túléljenek és kapjanak fizetést. Az persze nem kérdés, hogy aki fölött szétlőtték a házat, azt be kell fogadni, de a menekülteken túl jönnek gazdasági bevándorlók is. Ezt a tömeget pedig nem lehet megállítani, mert a globalizáció mára összekapcsolta a világot. A nagy testvér tetszhalott, ha az olyan közel-keleti regionális nagyhatalmak, mint Törökország vagy Irán úgy gondolja, hogy érdekérvényesít és háborúzik, az innen menekülők mind Európába fognak jönni, és senki sem fogja ezt megakadályozni.

A kérdés már csak az, hogy Európa képes-e felismerni a közös érdeket és egységesen cselekedni?

Egyelőre csak kapkodást látok. Mussolini és Hitler óta tudjuk a liberális demokráciákról, hogy belülről nagyon patentül le lehet bontani őket.

Szerintem két nagy veszély fenyegeti Európát. Az egyik, hogy populista vezetők a zsigeri, kulturális félelmeket kihasználva leépítik a demokráciát belülről. A másik pedig az, hogy beengedünk több millió embert, növekedni kezdenek a kulturális zárványok, és egy idő után ez a növekvő kisebbség alakítja át az európai kultúrában gyökerező demokráciát magával a demokráciával.

Azzal, hogy szavaz. Kulturálisan nem integrálódik – nagyon kevés a sikeres integráció –, tényleg azt gondolja, hogy például isten törvénye a legjobb mindenkinek. Ha elég sokan szavaznak így, akkor egy demokráciában minden megváltoztatható. Ez pedig eléggé rémisztő kilátás, tekintve, hogy nagyon sok vér folyt itt, hogy elválasszuk az egyházat és az államot egymástól. Ez persze nyilván a legvégső forgatókönyv, de pont a saját magától gettósodó (siíta a siítával, szunnita a szunnitával egy negyedbe költöző) bevándorlók azok, akik egy helyre fognak szavazni, és már önkormányzati szinten is képesek egyre drasztikusabban formálni a politikát. Ha a népességszámok nem változnak drasztikusan, illetve a bevándorlást/integrációt nem tudjuk racionalizálni, egyszerű matematika, hogy a népuralomban a többség fogja hozni a törvényeket.

Fotó: Mohos Márton /24.hu

Tehát ez egy kötéltánc, és bármelyik irányba nagyot lehet zuhanni. Most, 2020 őszén, mire tennéd meg a tétjeidet? Sikerülhet a nagy akrobatamutatvány?

Gyerekkoromban azt hittem, a felnőttek mindig olyan megfontoltan cselekszenek. A felnőtté válás egyik tragédiája volt, mikor egy ponton rájöttem: egy frászt, mindenki összevissza improvizál. Most is azt látom, hogy Európának elképzelése sincs, mit kellene csinálni, csak pattogunk. Orbán Viktornak ellenben van egy nagyon markáns álláspontja, amivel az egész EU-t tudta befolyásolni. A rendszerváltás óta nem volt ilyen volumenű magyar politikus. Nem értek egyet azzal, amit képvisel, szavazója se vagyok, de a másik véglettel sem értek egyet, amelyik semmiféle veszélyt nem érzékel a tömeges bevándorlással kapcsolatban. Azt is roppantul károsnak tartom, hogy Magyarországot úgy festjük le liberális értelmiségként – hogy a homofóbiánál maradjunk példaként –, mintha nálunk üldöznék a melegeket. Ez egyszerűen nem igaz. Magyarország egy roppantul konzervatív ország, és persze mindenki köpköd és buzizik, de mégis meg lehet tartani a Pride-ot komolyabb incidens nélkül minden évben, ha pedig valakit a nemi identitása miatt sérelem ér, bántják, az hír az újságokban. Próbálj csak meg a Közel-Keleten vagy akár Moszkvában felvonulni a meleg jogokért, nem fogsz túljutni az első sarkon.

Orbán Viktor politikai sikerét elbeszélői oldalról is meg lehet közelíteni. A nemzetközi tényezővé válás egyik fő oka, hogy volt egy hatásos története, és persze egy hatalmas kommunikációs gépezete, amin keresztül ezt folyamatosan mesélni tudja. Nem túl összetett sztori, a valóság árnyaltsága egyáltalán nem fér bele, mégis széles tömegeket ragadt magával.

Ha a politikában a győzelem mindennél értékesebbé válik, onnantól bármi belefér. Lehet Orbánt démonizálni azért, amit a migrációval csinál, de Gyurcsány Ferenc ugyanezt megtette az erdélyi magyarokkal a kettős állampolgársági népszavazásnál. Ne románozzunk már több millió magyar honfitársunkat, arról ők nem tehetnek, hogy elvesztettük az első világháborút.

Abban az értelemben tényleg egyre szektariánusabb a hazai közbeszéd, hogy tilos elismerni bármiféle jó kezdeményezést a másik oldalról, vagy kritizálni a saját táborunkat.

Az erőviszonyok persze elbillentek egy irányba, mert egy ideje Orbánék kezében van az ország, a hatalom és a dicsőség, de ettől függetlenül minden oldalról szektariánus válaszokat adunk a fontos kérdésekre, ami nevetségessé teszi az ellenzéket is.

Lehet, hogy a törzsi gondolkodás az alapértelmezett emberi létállapot, az meg csak törékeny és átmeneti civilizációs teljesítmény, amikor ezt sikerül meghaladni? A könyveidből is sokszor ez a világkép olvasható ki.

A magam részéről roppant pesszimista vagyok. Van ez a 19. századi nacionalizmus, a romantikával, a szabadságharccal és Petőfivel. Ez egy szükséges eszmetörténeti lépcsőfok volt ahhoz, hogy demokráciát és egyenjogúságot lehessen hirdetni. Most viszont ideje lenne felismerni, hogy az efféle nacionalizmus fölött eljárt az idő, így toxikussá vált. A világ elképesztően tömbösödött, és ha mi nem válunk ezek egyikévé, akkor valamelyikbe szépen be fogunk olvadni. Ha tehát azt akarjuk, hogy az európai eszmeiség fennmaradjon, be kéne látnunk, hogy nem egymás ellenségei vagyunk. Ám erről alig esik szó, mert az emberek sértettségét és zsigeri félelmeit kiválóan lehet olcsó politikai haszonszerzésre használni. Nem véletlenül uralkodott el egyfajta melankólia az értelmiségen, hogy itt a civilizáció vége.

Fotó: Mohos Márton /24.hu

Ebben szerintem nincs semmi különleges. Évezredek óta slágertéma a filozófiában, hogy világválság van, és mindjárt itt az összeomlás.

Mikor sorra jönnek az aszályok és az erdőtüzek, nem kell Einsteinnek lenni, hogy kitaláljuk, baj van. Ne felejtsük el, hogy mi azért élhetünk ilyen remekül, mert nagyon sok embert lenyomtunk. A Föld erőforrásai kimerülőben, már látjuk a végét. Engem az Északi-sark fókái nem érdekelnek, csak az emberek.

Az amazonasi esőerdő kiirtása is kizárólag akkor mozgat meg, ha emiatt olyan szinten fog romlani az oxigénarány a bolygó atmoszférájában, hogy az én gyerekem nem kap majd levegőt. 

Ez a Földnek az összeomlása, ahogyan ismerjük. Ezt azonban megelőzi majd azoknak a kultúráknak és civilizációknak a bukása, melyek nem képesek gyorsan adaptálódni az egyre ellenségesebb környezethez. Én Európát is ehhez sorolom. Abban a pillanatban, amikor tömegek indulnak meg, mert olyan természeti katasztrófa történik, ami országokat tesz lakhatatlanná, az európai civilizáció és kultúra el fog tűnni. Amíg mi a történelmi sérelmeinken nyavalygunk, mondjuk a Kárpát-medencében, és mélyen megvetjük egymást, addig nincs remény a túlélésre. Aki ide indul, nem azért indul ide, hogy európai legyen, hanem, hogy legyen mit enni. Őket nem fogja érdekelni, hogy magyar, román vagy szlovák, aki itt él. Minket sem érdekeltek a kelták meg az avarok, amikor bejöttünk. El is tűntek a történelem lapjain.

Jobban meg kellene szívlelni David Attenborough és Greta Thunberg intelmeit.    

Nekem nincs agendám. Van viszont egy fiam, így muszáj foglalkoznom ezekkel a kérdésekkel. Károsnak tartom azt, hogy Greta Thunberget tették meg a klímaváltozás elleni harc arcává, mert szerintem ne egy kislány mentse meg a világot. Ha a nagytőkések nem képesek felismerni, hogy ez az ő problémájuk is, akkor tényleg komoly bajban vagyunk. A változásra így nekünk, állampolgároknak – avagy „fogyasztóknak” – kellene rákényszerítenünk őket, de az emberek energiáit gyakran lekötik a hétköznapi kihívások.

Mert szorongani nem csak az apokalipszis miatt lehet, a legrosszabbnak épp az elképesztő és folyamatos egzisztenciális stresszt látom Magyarországon.

Aki nem születik gazdag családba, állandóan a lejtő peremén érezheti magát. Pontosan meg tudjuk mondani, hányadik nap fogyna el a tartalékunk, és kellene kölcsönkérni a barátoktól, ha kirúgnak a munkahelyünkről.

Fotó: Mohos Márton /24.hu

Ezzel szemben Kairóban…

Attól függ. Egyiptomban egyiptominak lenni nem akkora buli, mint nyugatiként ott élni. Európai szemmel nézve döbbenetes a szegénység, a társadalom jelentős része analfabéta, a jóléti ellátórendszerek összeomlottak. Egy átlagos nyugati fizetéssel viszont egész más a kép. Ilyet is láttunk már korábban. A 20-as évek Párizsába nem a turisztikai látványosságok vonzották Hemingwayt és Ezra Poundékat. Épp ők és kortársaik teremtették meg azt a Párizs-giccset, ami azóta mindenhol visszaköszön a szuveníres bódéktól a romantikus vígjátékokig. Azért áramlottak oda, mert akkoriban szarból, húgyból meg lehetett élni Párizsban. Akkor Európa jelentette a menekvést a mókuskerékből, most más a helyzet.

A te motivációd is ez volt annak idején?

Nem tudom, hány évesen ég ki az emberből a bizonyítási kényszer, de abban biztos vagyok, hogy nem ezek voltak a szempontjaim, amikor elmentem. Most már azért szempontnak látom, hogy egy magyar minimálbérrel is kényelmes életet lehet élni odakint, stressz nélkül.

A kulturális identitás legjobb mércéje, hogy melyik ország hírein tudod a legjobban felhúzni magad. Te még mindig a magyar politikán dühöngsz?

Borzasztó volt a barátaim példáján látni, hogyan tört derékba életeket az egyiptomi forradalom leverése, de lehet akármilyen szar a helyzet, mégiscsak van bennem egy érzés, hogy ez nem az én népem, nem az én kultúrám. A magyaroknál nincs ilyen mentségem. Valaki nemrég azt mondta nekem egy interjúban, hogy „de hát te emigráltál”, mire én azt feleltem, hogy nem emigráltam, csak elköltöztem. Régen, mikor zárva voltak a határok, és kommunikálni is csak bajosan lehetett, az tényleg kulturális emigráció volt. Én Kairóban minden reggelemet azzal kezdem, hogy elolvasom a magyar híreket, üvöltözök egy sort a monitorral, hogy hova menjen el ez vagy az.

Egy pesti kávézóban ülve beszélgetünk migrációról, propagandáról és radikalizálódásról, de a Varjúkirályban egy egész más nézőpontból láthatjuk ezeket a témákat. Miért kezdett el érdekelni, hogy fest mindez a dél-alföldi tanyavilág nyomorából?

A pesti értelmiségnek szerintem elképzelése sincs, mi zajlik vidéken, és milyen szinten talált be például a migránskampány. A munkám során elég sokat írtam magyar gyűlöletcsoportokról, többször találkoztam is velük, tehát volt miből dolgozni. Van egy csomó militáns csoport Magyarországon, amikkel nem igazán foglalkozunk, és mossuk a kezünket, amikor mondjuk szisztematikusan legyilkolnak egy csomó romát.

Fotó: Mohos Márton /24.hu

Sok ilyen emberrel találkoztál?

Tele van velük az ország, és minél szarabb a helyzet, annál könnyebb a dolguk. Amikor elkezd radikalizálódni a mainstream politika, és beüt a káosz, akkor kerülnek ők elemükbe. Szívből remélem, hogy nem történt olyasmi a magyar határvidéken, amiről a könyvben írok. De az elemei ott voltak, saját szememmel láttam. Annyira nyomasztott, hogy ki kellett írnom magamból. Fontos volt, hogy se a kormánypropagandát, se a kormánygyűlölő narratívát ne szolgáljam ki a szövegben. Mindkettő hamis válasz egy létező problémára.

A kettőn túl fekszik az irodalom, ami képes árnyalatokat, ellentmondásokat és összetett élethelyzeteket is bemutatni. Ez a szuperképességük vonz a novellákhoz?

Fogalmam sincs, miért írok. Kamaszként azt hittem, hogy ezzel biztos jól lehet majd csajozni. Kiderült, hogy ez hülyeség. Üzenem minden tinédzsernek, aki csajozni akar: menjen inkább rockzenésznek.

Ma már a szakma visszajelzése sem mozgat. Mélységesen megvetem a magyar értelmiséget, mert féltékenyen őrizgeti a pozícióját, nem mer konfrontálódni, vagy kilépni a komfortzónájából. Pedig nem feltétlenül abból lesz művész, aki mindig jó fej. Az írók is tudnak rémesen szar alakok lenni.

Még azt áruld el, hogy mi van veled meg a varjakkal, amik visszatérő szereplőid?

Ez a gyerekkoromban gyökerezik. Az öcsémmel nagyon rossz kölkök voltunk, kicsaptak minket játszani a kertbe. Kaptunk egy légpuskát, amivel elkezdtük módszeresen ritkítani a kert madárállományát. Ez a verebeknél működött is, ám egyszer megjelent a kertben egy varjú. A gyengécske légpuska nem volt elég a megöléséhez, csak a szárnyát tudtuk átlőni. Örökre belém égett a kép, ahogy a sebesült varjú vergődik a földön, és közelít felénk, mi meg akárhányszor lövünk rá, képtelenek vagyunk végezni vele. Végül apánk verte agyon a puskatussal. Mai napig kísért ez az élmény.

A félelem vagy a bűntudat miatt?

Is-is, az ilyesmire nem büszke az ember. De a varjak aztán végigkísérték az életemet, minden nagy fordulópont előtt ott voltak. Az északi mitológia sosem érdekelt, a cigány mitológia viszont annál inkább, már kiskoromban lenyűgözött. A szomszéd cigány asszony gyakori vendég volt nálunk, kölcsönadta a szakácskönyvét is. Abban szerepelt kézzel írva a varjúleves receptje, amit a soproni cigányok a halál elűzéséért ettek. Ezt meg is írtam az egyik novellámban. Nem szívesen vallom be, de ha varjakat látok, tudom, hogy valami történni fog.

A 24.hu a Margó Irodalmi Fesztivál és Könyvvásár médiatámogatója. A Varjúkirály a Kalligram Kiadónál jelent meg. 

Kiemelt kép: Mohos Márton /24.hu

Ajánlott videó

Olvasói sztorik