Már gyerekként is a tornasor élén állt?
Nemrég a gyermekkori barátom, a kétméteres Soós Gabi, akivel később a felnőtt válogatottban is együtt játszottam, előkeresett egy 1998-as kadett válogatott névsort, a szerint 13 éves koromban még 8–10 centivel magasabb volt nálam. A családi anekdota úgy szól: a következő nyáron a tizenhat hónappal idősebb, akkor még szintén kosárlabdázó András bátyám elment egy hónap nyelvkurzusra Németországba. Mire visszajött, a kisöcsi lenőtte. Egy családi fotón is megörökítettük ezt a jeles pillanatot, egymás mellé állítottak szüleink, és az arcára van írva, nem túl boldog. Végül 208 centire nőttem meg.
A szülei is magasak?
Átlagosak inkább. Apu 185.
Akkor kitől örökölte a 208 centit?
Többféle válasz létezik. Ha édesapámat kérdezik erről, elüti egy-egy viccel, amit anyukám nyilván kevésbé értékel. De a valóság az, hogy alighanem anyai nagypapámtól örököltem, akit 190 feletti termettel áldott meg a jó isten, ami akkoriban ritkaságszámba ment.
Termetéből adódóan egyből a kosárlabdát választotta?
Gyermekként a labdarúgást, a teniszt, a hokit is kipróbáltam.
A Promontor utcai pogácsától a körmendi tornateremig
Mi billentette el a mérleg nyelvét?
A lakásunkhoz közeli Promontor utcai környezet – hokizni például Újpestig kellett hordaniuk anyuéknak –, a Budafoki MTE csarnokának hangulata, no és a csodálatos, mindig meleg, tenyérnyi pogácsa a focipálya bejárata melletti büfében. Ez után két évet a Honvédban játszottunk Gergő bátyánk keze alatt. Ő is kosarazott, csak egy makacs hátsérülés miatt 17 évesen abba kellett hagynia a sportot. Újonc edzőkent vette át a kadett csapatot, tőle sajátítottuk el a kosárlabda iránti alázatot, a küzdést. Igazából azonban a kezdeti sikerek ragasztottak a sportághoz, amelyeket már Bácsalmási Gábor tanár úrral és a XII. kerületi Diana utcai sporttagozatos általános iskola csapatával értünk el. Négy szép évet töltöttünk el itt Andrással. Az 1982–86-os korosztályokban annyira erős csapatot hozott össze Gábor bá’, hogy vagy nyertük a bajnokságot, vagy érmesek voltunk minden évben. Aztán 2001 nyarán a bátyámmal Körmendre költöztünk.
Miért kellett 15 évesen Budapestről Körmendre költözni?
Akkoriban alakult át a kosárélet. A kilencvenes évek végére másodosztályba került a Csepel, a MAFC, végül a Honvéd is. Lényegében Budapesten megszűnt a minőségi kosárélet, de legalábbis annak lehetősége mindenképp, hogy a fővárosban legyél első osztályú játékos.
András bátyám úgy gondolta, nincs mese, a fejlődésünk érdekében menni kell.
Már akkor is ő képviselt. Előbb letárgyalt mindent a körmendi vezetőséggel, majd odaállt anyuék elé, meggyőzte őket, és mentünk. Nem is csodálkozom, hogy húszéves kora óta játékosmenedzser.
Elég drasztikus váltás ez ebben a fiatal korban.
Nem éreztük annak. A klubtól kaptunk egy lakást, és elkezdődött a „szabad élet”. Addig élt a szülői kontroll, ott már kevésbé. A korábbi négyes-ötös tanulmányi átlagunk leromlott, ami anyuéknak komoly fejfájást okozott. Három gyönyörű évet töltöttem ott, a mai napig a legtöbb barátom körmendi vagy szombathelyi.
Egyből a felnőtt keretbe kerültek?
Igen is, meg nem is. A suli után délután edzettünk csak, de általában kettőt. Előbb a felnőtt, majd a junior edzést is megcsináltuk. Patonay Imrétől rengeteget tanultunk. Alapvetően a juniorban játszottunk, de már az első évben is olykor egy-egy percre a meccs végén, amikor már minden eldőlt, egyfajta jutalom gyanánt be-beállhattam a felnőttbe is.
Hogy kapjon szívet a gyerek?
Persze, fokozatosan építettek fel. A második évben már kicsit többet játszottam, a harmadikban gyakran lenyomtam 30 percet a juniorban, majd másnap a felnőtteknél is a kezdő ötös tagjaként 20–25 percet töltöttem a pályán. Ha most kellene ezt végig tolnom, a testem összezuhanna, de akkor ment simán, és óriási élményt jelentett az a hangulat, ami a hazai felnőtt meccseket körbe lengte.
Gyermekfejjel nem rettent meg a legendás körmendi „tornateremben” zajló – például a Szombathely elleni – rangadók semmihez sem hasonlítható atmoszférájától?
A szurkolók fél méterre a vonaltól ülve, állva lényegében rálógtak a pályára. Első évemben a nézőtéren éltem át, amikor a szombathelyi Sugár úti kiscsarnokban, amelyik tán kisebb volt a körmendi „tornatermünknél” is, a Falco-ultrák leragasztott pénztárgépszalagokat dobtak a pályára. Az egyik eltalálta Puteszt (Patonay Imre – a szerk.). Leállt a játék, az edzőnket elvitték a mentők. Tán tíz ponttal vezetett a Falco ekkor, de utána átgázoltunk rajtuk, megfordítottuk a meccset. Később, amikor már rendszeresen játszottam, megéreztem milyen az, amikor a papíron 1500 nézőt befogadó csarnokunkban kétezren tomboltak, egy méterre tőled anyázva fröcsögött az arcodba az a drukker, akivel normál esetben barátilag köszöntök az utcán. Az ellenfél szurkolói elé félve mentem oldalbedobáshoz, mert minimum a nyál csattant a nyakamon.
Azt mondta, sokat tanult Patonaytól. Mit?
Legfőképp azt, nem úgy bánt velünk, mint a hímes tojással. 16–18 évesen kinyílt számunkra a világ, úgy járkáltunk a városban, mintha a mienk lenne az egész. Ha bármi hibát elkövettünk a pályán, vagy simán a kelleténél nagyobb arcunk kezdett lenni, két kézzel rántott vissza a földre. Nem kezdem el részletezni, mik hangzottak el ilyenkor, mert azt nem lehet leírni.
Viszont valahol remekül találta meg az egyensúlyt a korbács és a cukor között, mert miután úgy leszidott, hogy a körülöttem lévő tíz ember is behúzta a fülét-farkát, ha pár perccel később jót csináltál, azonnal megdicsért.
Tudtad, hogy elszáll a dühe, nem hosszú életű a haragja. Szakmailag is nagyon rendben volt. Meg volt ez a fajta képessége, amellyel a csapattal, de játékosra lebontva is megtalálta az egyensúlyt a keménység, a szakmai hitelesség és a „jó emberség” között. Aki Körmenden, ahol a kosárlabda a SPORT, és minden néző jobban ért hozzá, mint az aktuális vezetőedző, ilyen hosszú időn át képes volt eredményes csapatot vezetni, csak tudhat valamit.
„Ha okoskodó, problémás ember hírében állsz, nem kellesz egy komoly csapatnak”
Még húszéves születésnapja előtt külföldre igazolt.
Mehettem volna hamarabb is, mert már a második körmendi évemben kinézett magának az olasz Benetton Treviso. 2001-ben 5+2 éves, hosszútávú szerződést ajánlottak. Aláírtam. A szüleim meggyőztek, hogy legalább az érettségit várjam meg, mielőtt Olaszországba utazom. Ezért megegyeztünk, hogy az első két évben maradok Körmenden. De ezután sem utaztam Trevisóba, mert azt javasolták, hogy a továbbfejlődésem érdekében előbb játsszak az ULEB-kupában érdekelt Debreceni Vadkakasoknál.
Az ember az ilyen javaslatot kénytelen megfogadni, vagy ellenkezhet?
András ekkor már egy éve nem kosarazott. Tizennyolc éves korában felismerte, valószínűleg nem lesz belőle olyan klasszis, amilyen szeretett volna lenni. Ahogy a Körmendre igazolásunk alkalmával, így ezúttal is belefolyt a Benettonnal folytatott beszélgetésbe, illetve a debreceni vezetőkkel is ő tartotta a kapcsolatot. Az olaszokhoz kötött a szerződésem, elfogadtuk a javaslatukat. Nyilván lehetett volna ellenkezni, de annak sosincs jó vége.
Az olasz menedzsment miként viszonyult a 19 éves sráchoz, aki a 18 éves öccsét képviselte?
Nem emlékszem olyanra, hogy bármiféle fenntartásuk lett volna. András már akkor udvariasan, de megfelelő érvrendszerrel képviselt. Azóta is jól csinálja, amit csinál, egy rövid szünetet leszámítva végig ő képviselt a pályafutásom alatt.
Hiába az 5+2 éves szerződés, végül sosem játszott az akkoriban Euroliga-döntős Trevisóban. Miért nem?
Minden nyáron kiutaztam hozzájuk és részt vettem a 4–5 hetes felkészülési időszakukon. Megmértek, aztán kölcsönadtak.
Hogy élte meg, hogy nem sikerült az áttörés?
Talán egyetlen dolgot sajnálok, vagy csinálnék másképp a karrierem alatt. Amikor a Treviso 16 évesen leszerződtetett, azonnal ki kellett volna mennem hozzájuk. A nyári táborokba minden évben kiutaztam, és ezek alatt annyit fejlődtem, mint itthon az egész év során. Olyan edzőkkel dolgoztam az egy hónapok alatt, mint Ettore Messina (volt vezetőedző a Real Madridnál, míg tagja volt a Los Angeles Lakers és a San Antonio Spurs szakmai stábjának is), David Blatt (Maccabi, Cleveland, most éppen Olympiacos), és a játékosok is rendkívül magas színvonalat képviseltek. Talán, ha már az első két évet kint töltöm, hamarabb elsajátítom a mentalitásukat, beleerősödöm annyira az általuk diktált ritmusba, hogy a szerződésem vége felé tűzközelbe engednek.
De nyilván azért nem kerültem oda, mert ehhez a szinthez nem voltam elég jó.
Az olasz meló miben különbözött a körmenditől?
Nem lehet összehasonlítani, mert a két keret játékosainak képességbeli kontrasztja olyan iramkülönbséget eredményez, amit lehetetlen itthon reprodukálni. Más a mentalitás is. Nem csak a játékosoké, hanem a klub összes alkalmazottjáé. Külföldön nem kell nógatni senkit, hogy 150 százalékon teljesítsen. Itthon nincs akkora konkurenciaharc, ezért a játékosok egy része, ha nem néz oda az edző, picit visszavesz. Az ilyen apróságok indítják el azt a mókuskereket, amelyek a pályán eldöntik a meccset.
A honi futballban is rendszeresen visszatérő kritika, hogy a magyar játékosok mentalitása, akarati tényezői nem vetekszenek a külföldiekével.
Meg kell nézni, hány magyar játékos tud bármely sportágban huzamosabb ideig megragadni külföldön. Aki képes erre, annak valószínűleg nincs gond a mentalitásával. A külföldi klubok nem csak azt nézik meg, hogyan dobsz kosárra, milyenek a mutatóid, hanem felhívják az edzőidet, a volt csapattársaidat, az ellenfeleid edzőit, és még a közösségi oldalaidat is átnézik. Minden téren körbejárva gyúrnak egy összképet rólad. Ha negatív dolgokat hallanak, látnak, ugrott az üzlet. Hiába a kvalitás, ha okoskodó, problémás ember hírében állsz, nem kellesz egy komoly csapatnak.
Tíz éven át kosárlabdázott külföldön, a belga, a spanyol és az olasz klubjaiból elég komoly referenciát gyűjthetett a személyiségéről az, aki akart.
A végére már nem is kellett kutakodniuk, annyira ismertek.
2005–2021 között nyolc csapatban játszott. Csak a spanyol Burgosban és Fehérváron töltött hosszabb időt egy évnél. Mennyire problémás ez a vándorélet, a „hontalanság”?
Amíg egyedülálló az ember, addig semennyire. Két táska, aztán mehetünk. Ha már van családod, nehezebb az elindulás. Mivel utolsó előtti állomáshelyemen, Fehérváron nősültem meg, és a kislányaim is itt születtek, az elmúlt években már a stabilitásra törekedtem, két éve ezért választottam Paksot is, ahol egészen remek közegbe kerültem.
Hol, melyik csapatban érezte legjobban magát?
Az a szerencse, hogy mindenhol. Biztos az is benne van, hogy hamar képes vagyok beilleszkedni, mert jól beszélek angolul, spanyolul.
„A sportban az eredmények számítanak”
Remek bajnokságokban kosarazott, igazán szép ívű a karrierje, mégis csak 76 alkalommal lehetett válogatott. Fájó pont, hogy 2013 óta nem ölthette magára a válogatott mezt?
Tudva azt, hogy milyen a viszonyom a szövetségi kapitánnyal, nekem semmifajta hiányérzetem nincs.
Milyen a viszonyuk?
Nem jó.
Mi ennek az oka?
Ez egy régi és hosszú történet.
A pályafutása elejére datálódik, amikor még ellenfelekként léptek pályára egymás ellen a Körmend–Kaposvár meccseken?
Bár akkor még csak 20 év alatti „kissrác” voltam, már akkor sem nagyon szívleltük egymást,.
A két nagydarab center ütközött a pályán támadásnál, illetve védekezésnél? Akadt konkrét eset, amely megpecsételte a kapcsolatukat?
Nyilván a pályán megy a fizikális és verbális küzdelem, de inkább egy folyamatosan, évek alatt romló viszonyról beszélhetünk, mint konkrét esetről. 2006-ban Meszlényi Róbert hívott be először a válogatottba. Azt mondta, nem tudok ígérni neked semmit, mert jelen pillanatban hatodik vagy a centerek közötti rangsorban. Így kezdődött az edzőtábor, az Eb-selejtezőn már Báder Marci és Gulyás Robi mögött az első számú csereként számoltak velem. A következő évben jött az új szövetségi kapitány, élből nem hívott be és a következő évben sem.
Folyamatosan úgy beszél róla, mint a Roxfort diákjai Voldemortról: „Tudod kiről van szó, de nem mondhatjuk ki a nevét”.
Ja nem, nincsenek ilyen skrupulusaim. Ivkovics Sztojanról volt szó természetesen mindvégig. Talán a harmadik évben leváltották, Mészáros Lajos bá’ került a helyére, aki rögtön felhívott és behívott. Jól is ment a játék, onnan kezdve végig a válogatott rendelkezésére álltam mindaddig, amíg Sztojant újra kinevezték. Akkoriban Rómában, egy rendkívül erős csapatban játszottam, és ugyan csupán kiegészítő szerep jutott nekem, de remekül ment a játék, bajnoki döntőbe jutottunk. Sztojan felhívott, elmondta, a válogatott felkészülése június 19-én kezdődik, és számít rám. Mivel az olasz bajnokságnak később lett vége, mint ahogy a válogatott edzőtábora elkezdődött, pihenőt kellett adjak a testemnek, így jeleztem, nem tudok menni. Akkor beszéltünk utoljára.
Nem fájlalja, hogy így kimaradt a 2017-es Eb-menetelésből, az elmúlt évtizedek legnagyobb válogatott sikeréből?
Abban az évben remek formát mutattam, bajnokok és kupagyőztesek lettünk a Fehérvárral. De ismerve az egész képet, nincs bennem hiányérzet. Ha más lett volna a szövetségi kapitány, talán fájt volna, de így, hogy 2015-ben kijelentette, amíg ő lesz a kapitány, soha nem hív be, nem is számoltam már a válogatottsággal.
Ivkovics adott bármikor magyarázatot a miértre?
Nem hiszem, hogy egy edzőnek, szövetségi kapitánynak magyarázatot kellene adnia arra, kit játszat és kit nem.
A sportban az eredmények számítanak. Ha van, minden döntésed értelmet nyer. Ha nincs, eldöntik maradsz-e a kispadon vagy sem. Ivkovics hozta az eredményeket, ez nem kérdés.
Most, hogy bejelentette, befejezi a profi karrierjét, mihez kezd?
Bandi Európa egyik legnagyobb kosárlabda-ügynöksége, az Octagon igazgató tanácsának legfiatalabb tagja. Az egész világon jelen vannak, és már egy ideje beszélgetünk arról, milyen jó lenne együtt dolgozni, mert talán hasznosítható az a nemzetközi tapasztalat, kapcsolati tőke, amit húsz éves karrierem alatt megszereztem.
