Az igen legtöbbször nem is

Beszélgetések bolgár kalauzokkal 3.

A szófiai A szocialista művészet múzeuma csak első, felületes látásra hasonlít a nagytétényi Memento Parkhoz, noha létrejöttének kiváltó okai hasonlóak: elhelyezést biztosítani a rendszerváltás után különféle politikai, mentálhigiénés vagy közesztétikai okok miatt a köztereken nemkívánatossá vált szobroknak, emlékműveknek, megőrizni őket, hiszen ezek saját koruk néha élvonalbelinek számító műalkotásai, egyúttal hatványozottan lenyomatai annak a korszaknak, amelyben alkotóik létrehozták őket. Már első látásra is van azonban egy nagy különbség, elég csak a nyitó képet megnézni,

vagy ezeket —

akármelyik szögből,

éppenséggel

még közeli kivágatokat is,

hogy világosan lássuk, a szófiai múzeum 7500 négyzetméteres kertjében túlságosan kis területen zsúfolódott össze túlságosan sok műtárgy — nemcsak korábbi szimbolikus terük lehetetlenült el ilyen vagy olyan oknál fogva, mostani terük is valahogy abszurd lett, ahol a nagyok agyonnyomják a kicsiket, a kicsik pedig hasztalanul csiklandozzák a nagyokat — minél tovább próbáljuk egyben nézni és együtt látni őket, a végeredmény annál kuszább képtelenség lesz, annak ellenére, hogy a szabadtéri tárlat berendezői mindent megtettek azért, hogy a szobrok minél szoborszerűbben álljanak. A szófiai városi közgyűlésnek az az elképzelése, amit a sorozat nyitó részének, az Oszvobogyítyelkának a végén említettem, vagyis hogy a Knyazseszka gradinából a szovjet katonai emlékművet ide telepítenék át, a múzeum mostani proxemikai állapotait elnézve teljességgel lehetetlen — arról most nem beszélve, hogy Bulgária-szerte nagyjából négyszáz hasonló jellegű szovjet katonai emlékmű áll.

A budapesti gyűjtemény a város szélén, valóban egy parkként kialakított területen kapott helyet, a szófiai múzeum úgy hat, mintha mondjuk Angyalföldön, egy irodaházas-lakóparkos negyed szegletébe beszorítva hozták volna létre. Fontos különbség, hogy a szófiai gyűjtemény a bolgár nemzeti galéria egyik lerakata, a Memento Park, egy 1991-es fővárosi közgyűlési határozatból következően, önálló intézményként alakult meg. A Memento Park az ötletgazda és építészeti tervező, Eleőd Ákos eredeti elképzelése szerint kizárólag budapesti szobrokat őriz, A szocialista művészet múzeumába Bulgáriából mindenhonnan érkeztek szobrok. A budapesti szobrok második, szoborparkbeli elhelyezésükkor megváltak eredeti talapzatuktól (némelyik még most is ott van a város szövetében), és új, egyformán kiképzett téglatalapzatot kaptak, a szófiai múzeumban nincs nyoma ehhez hasonló törekvésnek. És hát megkerülhetetlen (tizennyolc évnyi) különbség van a két dátum, 1993. június 27., amikor a Memento Park, illetve 2011. szeptember 19. között, amikor a szófiai múzeum nyitotta meg a kapuit — amihez hozzávehetjük, hogy a szófiai gyűjtemény elnevezése is változott időről időre, kezdetben szerették volna “A totalizmus művészete múzeumának” nevezni, volt “A szocialista kor művészete múzeuma”, utóbb lett a neve most már az útikönyvekbe is bekerült tételként “A szocialista művészet múzeuma”.

Az itt következő kísérőszövegben mindent megtettem azért, hogy a lehető legszabatosabban azonosítsam a gyűjteményben látható közel nyolcvan szobrot, de ez az ambícióm nem mindig járt sikerrel. Az eredetileg minden szobron elhelyezett kétnyelvű azonosító réztáblácskák egy része eltűnt (látogatók vitték magukkal személyes ereklyeként vagy az időjárás tüntette el őket, most már megállapíthatatlan) vagy elmulasztottam lefényképezni őket; vagy lefényképeztem, de nem tudtam utólag helyesen kiolvasni egyiket-másikat. Az utólagos azonosításban nagy segítségemre volt Mark Ahsmann 2014 nyarán fényképezett és a Wikimedia Commonsra feltöltött két sorozata, külön a fejszobrokról-mellszobrokról, és külön az egész alakos szobrokról, és egyik kollekció sem teljes ugyan, azt mégis elárulják, hogy a múzeum megnyitása óta körülbelül féltucatnyi szobor kicserélődött, nincsenek már itt és újabbak vannak a helyükön, de ennek magyarázatára, hogy miért éppen azok, illetve miért éppen ezek, nem sikerült ráakadnom. A poszt mindenesetre a 2023. augusztus 11-én délután fennálló állapotokat mutatja.

Kezdjük a közhelyekkel, nem is Sztálinnal, a szocializmus művészetének origójával, hivatalosan a gyűjteményben (legalábbis a szoborkertben) itt sincs Sztálin (a budatétényi park bejáratánál, még a gyűjteményen kívül is csak egykor lerombolt városligeti szobrának csizmamaradványai, pontosabban ezek plasztik imitációi állnak), a kiállítási terület egyik szegletében mégis elhangzik róla egy ítélet,

és csupán az idealizmusom mondatja velem,

hogy a zsarnokok így végzik,

félredobva egy sarokba, lábfej nélkül, haslövéssel az oldalukon.

Leninből viszont, hűen követve a kommunista történetírás 1953 utáni nagy fordulatát, egész kis paradicsom van,

a diadalmas magasba mutatótól (Valentin Sztarcsev [1935] Vörös tér című műve, 1977-ből)

a joviális nagypapástól

(ez a vörös mészkő

ülő Lenin

a Knyazsezska gradina-beli szovjet katonai emlékművön

ugyancsak aktív Szekul Krumov [1922–2003]

a centenáriumra készült szobra, 1970-ből),

a bal kezével a kabátja szárát fogó, jobb kezével szilárdan letámaszkodó

néptribunt ábrázoló gigantikus szobron,

az orosz, de különösen külföldön, például a berlini és a bécsi szovjet katonai emlékművön igen tevékeny

Lev Kerbel (1907–2003) bulgáriai vendégmunkáján (vagy a szovjet vezetés ajándékán, ami Kerbel szobrai esetében gyakori volt) 1971-ből

(történetesen mérete miatt a legelső szobor,

amit a teljes gyűjteményből még a kerítésen kívülről megpillantottam),

meg egy kései emlékállításon,

a Nedko Krasztev (1949)–Nikolina Kanarova (1946) páros jóvoltából az 1980-as években felállított

gigantikus fejszobron át

a kisebb szobrokig (ez a Lenin-sapkás klasszikus büszt ugyancsak Lev Kerbel műve, 1963-ból),

egy márvány mellszoborig,

Sztojko Todorov (1919–1997) portréjáig 1949-ből

meg egy ugyancsak márvány,

ugyancsak kisméretű,

de egész alakos, általam végül azonosítani sajnos nem sikerült mókusarcú Leninig.

A múzeum Dimitrov-gyűjteménye legalább ilyen gazdag, mint Leniné, ha nem gazdagabb. De nem gazdagabb,

mert Lenin az utolsó pillanatban élre tört, mégpedig egy olyan büszttel, amit én mindvégig valamelyik távol-keleti kommunista vezető portréjának hittem, míg előbb egy amerikai blog, majd pedig egy ománi internetes újságcikk meg nem győzött róla,

hogy ez a törékeny keleties arc bizony tényleg Lenint ábrázolja, és Dimitar Osztoics (1928–2010) készítette 1980-ban. Nem lett volna különben csoda, ha Dimitrov győz ebben a versenyben, és a nacionalizmus felülkerekedik az internacionalizmuson (ami a munkásmozgalom történetében per definitionem nem történhetett meg): a bolgár történelem felmutatott egy olyan figurát, akit a nemzetközi munkásmozgalomban is igen előkelő helyen jegyeztek (a budapesti szoborparkban két Dimitrov-ábrázolás is szerepel), vagyis itt, Szófiában értelemszerűen egész Dimitrov-kavalkádnak kell jönnie, minden lehetséges plasztikai műfajban.

Rögtön ott a történelem sötétjéből a szabadság világosságába törő hős installációja, Szlav Bakalov (1945–2019) műve 1980-ból (hogy a plasztikán mennyi a rombolás, mennyi a szerzőileg szándékosan eltervezett rontás, nem tudom),

aztán kedvencem, a tenyerére támaszkodva szónoklatot vagy talán éppen a védőbeszédét tartó fiatal Dimitrov,

minden nézetéből lehetetlen, tökéletesen dilettáns dolog,

hölgyem, gyönyörű kaskaválsajtunk is érkezett, abból még úgy húsz dekát adhatok?,

aztán Dimitrovból is az egész alakos gigantikusak, ez Alekszander Aposztolov (1936) műve, 1971-ből,

a méreteiknél fogva maguk körül minden mást elnyelők,

a csak a környező toronyházakkal vetekedők,

lazább és joviálisabb változatban,

mint ez a kissé gyűrött ruházatú

és gondok gyötörte óriás, amely alighanem későbbi, a nyolcvanas évekből származó hozzájárulás lehet, hiszen a hatalmas Lenin-fejhez hasonlóan a Nedko Krasztev–Nikolina Kanarova-páros műve,

de persze Dimitrovból is kell a nagypapás kedélyű,

tavaszi kabátját

a váratlan felmelegedésben

a hóna alá csapó, jókedvű változat.

És persze a fejszobrok,

ilyen és olyan hajviselettel, csak a bajusz örök,

ez például egy 1947-es változat, Ivan Mandovtól (1914–1986),

ez meg már emlékszobor 1966-ból, a szovjet katonai emlékművön is dolgozó egyik szobrásztól,

Metodi Izmirlijevtől (1921–2018), a tavaszias hangulatú és alaposan megszépült Dimitrovról. Az utókor, minél hosszabbra tud nyúlni, annál inkább javára tesz a politikus ábrázolásának.

És Dimitrov eszme- és kortársai meg elődei-utódai, itt például a szovjet Bulgária első moszkovita miniszterelnöke, Vaszil Kolarov (1877–1950)

(fényképei alapján nem volt olyan visszataszító férfi, mint amilyennek mellszobra

vagy akár egészalakos monumentális megformálása mutatják), és még csak nem is egy emeleti ablakból esett ki, hanem hosszabb betegsége végzett vele;

a bolgár szociáldemokrata párt bal szárnyáról induló és a Bolgár Kommunista Párt megalakításáig eljutó Dimitar Blagoev (1856–1924),

aki politikai pályafutásán túl költő volt, tanár, filozófus, A tőke első kötetének és Marx néhány rövidebb művének bolgárra fordítója,

és bár a bölcsészettudományok megszépítenek, Blagoev ugyancsak a fennmaradt fényképei alapján nem volt az a férfiszépség, mint amilyennek fentebb Krum Dermendzsiev (1916–2005) 1969-es vagy lentebb Dimitar Osztoics (1928–2010) 1973-as fejszobrai mutatják,

akkor már ez az őt öregkorában mutató ülő szobor,

a szovjet katonai emlékművön ugyancsak közreműködő Dimitar Daszkalov (1927–2010) műve 1970-ből,

feltétlenül realisztikusabb.

Megjegyzem, az ülő Blagoev a szoborpark egyik legtetszetősebb, egyben leghálásabb darabja is, Blagoev itt a sövény felett mintha éppen a rendíthetetlen Leninnel nézne farkasszemet,

más szögből meg azt bizonyítja, hogy a marxizmus legnagyobb teoretikusai és az eszmék valóra váltói igenis szerettek ülni.

A csapot persze, amit Blagoev és társai megnyitottak, nehezen lehetett elzárni,

ömlöttek belőle a különféle rendű-rangú notabilitások és a hétköznapi élet kisemberei, akik közül sokan szoboralakjukban itt, A szocialista művészet múzeumában végezték: mint például a tragikus sorsú szakszervezeti vezető és kommunista politikus, Avram Sztojanov (1892–1942), aki való életében utolsó elfogatása elől inkább az öngyilkosságba menekült (Hriszto Tanev [1930–2021] eredetileg 1973-ban állított ábrázolásán Sztojanov maga a megtestesült nyugalom és lelkierő);

tulajdonképpen álló szobor a “Fiú” fedőnéven a kommunista ellenállásban tevékeny Adalbert Antonov (1909–1942) erősen megrongált mészkő emlékműve is.

A többiek fejszoborban, büsztben, mellszoborban vannak megörökítve, mint Nikola Vapcarov (1909–1942), a baloldali költő, “A vihar majd újra összehoz veled, / népem, mert szerettél és szerettelek” — írta utolsó versében Vas István 1951-es fordításában, hát a vihar ide sodorta őt, itt hozta össze népével, legalábbis Valcso Kadiev (1918–1998) 1957-es megformálásában (de a vihar és az összehozás mégsem puszta költői túlzás, Várnában tengerészeti akadémia van elnevezve Vapcarovról),

az ugyancsak költő és újságíró, kommunista párttag és partizán Hriszto Karpacsevet (1911–1943)

Ivan Varcsev (1927–2005) bronz fejszobra örökíti meg nekünk 1987-ből.

Itt van aztán Konsztantin Doganov (1914–2002) 1958-ban készült büsztje Hriszto Kabakcsievről (1878–1940), újságíróról, publicistáról, a történettudományok doktoráról, a nemzetközi munkásmozgalom kiemelkedő alakjáról, aki a nemzetközi munkásmozgalom sok kiemelkedő alakjához hasonlóan Moszkvában halt meg, miután Dimitrov közbenjárására Sztálin kiengedte őt a börtönből;

aztán Cvjatko Radojnov (1895–1942), a második világháborús bolgár ellenállás egyik katonai vezetője, aki Bulgáriában született és egy balul elsült szovjet kémügy miatt ott is végezték ki, a köztes időben a Szovjetunióban elvégezte a Frunze Katonai Akadémiát, tanított is ott, és a Vörös Hadsereg ezredesévé lépett elő, 1952-ben pedig a szovjet katonai emlékművön ekkoriban dolgozó Vladimir Ginovszki (1927–2014) örökítette meg őt mellszoborban,

ahogyan Todor Pavlovot (1890–1977), újságírót, marxista filozófust, 1944. szeptember 9. és 1946. szeptember 15. között Bulgária kormányzóját hivatalából visszavonulása után, 1947-ben, fiatal középkorában örökítette meg nekünk Vaszil Gacsev (1903–2001),

Aszen Dermendzsievet (1923–1944), a huszonegy évesen hősi halált halt partizánt pedig előbb született és jóval tovább élt névrokona, Krum Dermendzsiev (1916–2005) 1948–49 folyamán. De hát láthattuk most már számtalan példán, a bolgár szobrászok általában igen hosszú ideig élnek. Itt van aztán

ez a tájékoztató táblácska híján a bolgár politikusok ikonográfiájában járatlan néző számára tökéletesen azonosítatlanul maradó, jól táplált pártvezető, és beugrik még két idegenlégiós is a hosszú sorba, Feliksz Dzerzsinszkij (1877–1926),

a Cseka, a szovjet állambiztonság lengyel származású rettegett ura,

Vaszil Piszanov (1925–2014) megformálásában — meg az 1960-as évek hírhedt, ám a mai napig igen kiváló PR-ral rendelkező balos terroristája,

Che Guevara (1928–1967)

(Dimitar Osztoics munkája 1974-ből) — apró családi érdekesség, hogy Dimitar Osztoics a fentebb mellszoborként látható szovjet ügynök, Cvjatko Radojnov veje volt, lányát tíz évvel az após halála után vette el. A közvetlen bolgár munkásmozgalmi szál A szocialista művészet múzeumában mindenesetre a Zsivkov családdal ér véget,

Todor Zsivkovval (1911–1998), a bolgár kommunista párt élén három és fél évtizeden át hatalmon lévő vezetővel,

(Hriszto Szimeonov fejportréja viszonylag későn, 1987-ben készült, és nem derül ki, állt-e valahol is köztéren; egy különös történetű, egészalakos szobra Zsivkovnak viszont ma is áll — a szobrot 1981-ben, Zsivkov 70. születésnapjára készítette el az ebben a sorozatban már sokszor emlegetett Szekul Krumov [1922–2003], fel is avatták, de az avatás utáni napokban lebontották; 2011-ben Pravecben, Zsivkov szülővárosában, a neki szentelt emlékház és múzeum kertjében, az egykori pártvezető 100. születésnapján újra felállították, és ma is megtekinthető),

feleségével, Mara Maleeva-Zsivkovával (1911–1971),

végzettségét tekintve orvossal, aki aktív éveiben hivatását gyakorolta is,

valamint lányukkal, az agydaganat következtében fiatalon elhunyt Ljudmila Zsivkovával (1942–1981),

aki a bolgárhoz hasonló autokráciák mintájára

női családtagként a kultúra irányításában kapott

a maga korában vezető szerepet, ám a keményvonalas bolgár kommunisták legnagyobb bánatára, ellentétben hasonló magas beosztásba került nemzetközi kolléganőivel, a jól képzett és értelmes fiatal lány érdeklődése kevésbé Dimitrovra és az általa képviselt hagyományokra összpontosult,

mint inkább a keleti miszticizmus, az okkultizmus és a dél-amerikai indián kultúrák irányába fordult. (Édesanyja és az ő portréja is annak a Velicsko Minekovnak a munkája, aki 1952-ben a szovjet katonai emlékmű egyik alkotógárdájában működött, 1985-ben pedig az oroszlánokat varázsolta a bolgár törvényszék a kedvükért akkor megépített lépcsőtámfalaira; mindkét mellszobor már ez után a munka után, az 1980-as évek második feléből.)

Ez idáig tiszta sor. Az eddig bemutatott szobrok olyan panteont képeznek, amelynek szereplőihez közvetlenül vagy közvetve egy igazságtalan és vállalhatatlan diktatúra kiépítése és fenntartása kötődött (bár kétségtelen tény, másfajta felelősség terheli Dimitrovot, mint egy huszonegy éves korában elesett partizánt), eredeti szimbolikájuk szinte kivétel nélkül szobrászati értékeik fölé nő. És a szimbólum-érték meg a szobrászati érték tovább hadakozik a gyűjtemény militáris és szocreál darabjaiban is,

például Szekul Krumov (1922–2003) két géppisztolyos katonájában,

mindkettő abból az időszakból, amikor a szobrász a szovjet katonai emlékművön is dolgozott.

A két Krumov-katonaszobor között álló, Borisz Gondov (1935) 1963-ban készült, 1923 szeptember című szobrában

már több a metaforikusság és az elemeltség;

ebben a párban, Dimitar Raskov Partizánok című, 1952-es alkotásában (mindkettejük kezében egy-egy fegyver, de ezt jó sokáig tartott kibogoznom, és észrevennem, hogy a férfi jobb kezével oldalt lelógó géppisztolyát markolja, nem a nőt tartja sakkban egy pisztollyal) semmi.

De itt van Bugyonnij katonája, Szlavi Doncsev (1926–2017) figurája,

ma elnézve akár még ironikus ábrázolásnak is tekinthetnénk, de mivel 1967-ben készült, az irónia valószínűtlen,

Grigor Kircsev (1941) Önkéntesének megformálása (nézzük csak szögletességét, csizmáit

vagy arckifejezését) 1984-ből már inkább feljogosítana erre az iróniára. És ide, korszakok és értelmezések kérdésköréhez tartozik,

ha elfogadjuk A beszélgetések bolgár kalauzokkal 2. az egyik Dalcsev-szobor kapcsán adott szocreál-ismérvet,

nevezetesen, hogy a szocreál sosem ábrázolja a halált,

akkor a múzeum egyik katonai jelenetét, az egyik álló Dimitrov és a hatalmas Lenin-fej után immár harmadik monumentális szobrukkal következő Nedko Krasztev–Nikolina Kanarova kettős

1984-ben készült Rekviemjét minden heroizmusa ellenére sem tekinthetjük szocreálnak,

persze, azért sem, mert a szobor évszáma kilóg a szocreál időszakából.

A gyűjtemény négy tényleg szocreál beütésű nőszobra közül

(ez a mosolygó fejkendős páros, Iva Hadzsieva [1935] Termelőszövetkezeti asszonyai,

1959-ből, igen fel vannak vidámodva;

Sztefana Bojadzsieva (1929–2002)

Fejőnői 1962-ből már csak félig;

Penka Mincseva (1928–2008) 1959-ben készült lépő

Kapás asszonyai pedig egyáltalán nem) három páros szobor,

a negyedik egyalakos,

Az arató dala (1955) viszont művészettörténeti unikum, hiszen a szovjet katonai emlékmű fő akcentusának számító oszlopon ott álló négyfős társaság szobrásznő-párosából az egyikük,

Vaszka Emaunilova alkotása,

ráadásul ugyanabból a korszakából, amikor a katonai emlékmű is készült. De sok szoborban visszaköszön még a szocreál szelleme,

a megkötözött partizánban (Georgi Aposztolov [1923–2015], 1959),

Ivan Funevnek ebben az 1968-as kettős figurájában,

a szobor hátterében balra ott lépő figura,

Ivan Nesev (1927–1987) az 1923 szeptemberi felkelés Első napjára emlékező 1969-es szobrának expresszív diadalmasságában,

ami lám, a park ifjabb látogatóinak is szemet szúrt (az utánzásban mintha a fiú mutatott volna nagyobb tehetséget, igaz, hogy ő helyezi el jól a végtagjait),

pláne benne van Szekul Krumov 1964-es jelenetében, csak itt épp ellentétes dolog zajlik le, mint a szovjet katonai emlékműnél,

a partizánt épp elszólítják családjától a kötelességei (és felettese), ez nem felszabadító csók, hanem búcsúcsók,

nyilvánvalóan benne van Borisz Sztojcsev (1924–1969)

1963-as Szeptemberi lázadójában,

és az ilyen egyszerűbb zsánerszobrokban is ott köszön vissza a szocreál,

mint amilyen ez a karját széttáró,

előrelépő férfi, Marko Markov (1889–1966) műve 1947-ből,

vagy ez a még határozottabban lépő,

valami felé menetelő

sapkás férfialak, Ivan Funev (1900–1983) Élmunkása (1958),

a szobor bronz talpazatának elejére a “győzelem” konnotációjába tartozó szó van belevésve;

aztán az 1935-ben született Borisz Gondov

1959-ben bizonyára akadémiai diplomamunkájaként elkészített

Ülő munkása,

amelyik fejfedőjével,

a kvázi hátrafordított baseballsapkával

úgyszólván mintha megelőzte volna saját korát. (Viccelek, tudom, hogy valamilyen ipari kalap ez, de ezt a szobrot sok másiknál mégis szívesebben és figyelmesebben fényképeztem.)

De ha fejfedő kell, van klasszikus simléderes,

Nenko Metev (1939) A díjnyertes építő című portréján,

meg Ilja Ivanov (1948) Fémmunkás című fejszobrán,

ez utóbbi kettőben a dátumok figyelemreméltóak, a simléderes élmunkás 1985-ös, a fémmunkás, amelyik minden itt lévő fejszobornál nagyobb méretű, nem az íróasztal sarkára papírfogónak való kisplasztika, 1975-ből való.

Innentől kicsit megszelídülnek a dolgok, mert az utolsó hátramaradt szobrok olyasmik, amik a közvetlenebb körülményeket persze nem ismerve akár még a bolgár rendszerváltás után is a helyükön maradhattak volna.

Például Ivan Szlavov (1952)

lehajoló fejkendős öregasszonya 1987-ből,

bár tény, hogy az öregasszony ténykedése Cvjatko Radojnov és a fémmunkás,

sőt még Vlagyimir Iljics érdeklődését is felkelti.

A Vaszil Radiszlavov (1908–1969), Alekszander Zankov (1900–1982) és Sztojko/Sztoju Todorov (1919–1997) trió készítette Köztársaság című gipszszobor 12 méteres volt, és az 1946-os népszavazást, az új államforma megválasztását ünnepelte (a köztársaságból aztán hogy, hogy nem, népköztársaság lett). Ennek a gigantikus szobornak a jóval kisebb, körülbelül két és fél méteres bronz változata

A szabadságért címmel 1980-ban készült el,

és állt a nemzeti történeti múzeum előtt,

majd végül ide, a múzeum kertjébe került. Ízig-vérig ideologikus, a kor politikai szövetébe belehelyezett mű, a kívülálló, a körülményeket nem ismerő szemlélő számára (mint amilyen én vagyok) azonban ezek a konkrét és átvittebb jelentések lefoszlanak róla, és a szoborban csupán egy antikizáló zsánert lát.

Ennek az ülő,

a haját egykedvűen simogató aktnak (szintén Vaszil Radiszlavovtól, 1946-ból; egyébként Vaszil Radoszlavov volt 1957-ben a szobrásza az Aljosa című monumentális plovdivi szobornak, aminél ha megállunk vagy élek útitársam nagyvonalú ajánlatával, “visszaforduljunk?”, ez a sorozat négy részes lett volna)

pedig az lehetett a bűne,

hogy ülőalkamatossága három oldalára a kommunista múlt valamilyen jelenetét véste fel reliefben alkotója —

büntetése most mindenesetre az, hogy talpig felöltözött pártvezetők és katonák legeltetik rajta a szemüket naphosszat.

Ennek az aggódó asszonynak (Velicsko Minekovtól, 1969-ből) semmi ilyen bűne nincs.

Kifejezetten korrekt a bolgár szobrászat csodabogarának,

Nikolai Vazov-Smirgelának (1911–1999)

ugyanarra a gesztusra, a lehajtott fejre építő,

egymásra mégsem hasonlító két

(öreg)asszony-ábrázolása (a fejszobor 1985-ös, a rejtélyes És a szívemből szólsz címet viseli, az egészalakos szobor 1975-ből való),

elmegy Velicsko Minekov Bacchanáliája is

1973-ból.

Éppen elmegy Valentin Sztarcsev (1935)

Gyűlés című darabja is, főleg hogy 1967-es szobor, saját figuralitását modernista módon kezeli,

és pláne elmegy ugyanő 1986-ból való, Az egyik első című portréja, függetlenül attól, hogy a címet nem sikerült megfejtenem —

a torzó fejszobor ennyire szép sort képez a közelében állókkal.

Nekem kicsit sok Ivan Szlavov Rekviemje

1988-ból,

és tényleg (csak hogy a korszak egy kedvelt kifejezését használjam),

a teljesség igényével teszem ide ezt a két szobrot, fentebb a szárnyas figurát,

lentebb a budapesti Szabadság-szobor

mozdulatát adaptáló nőalakot,

amelyeket különösebb műgond nélkül fényképeztem le, és utóbb sem sikerült azonosítanom őket.

Annál nagyobb volt a lelkesedésem ez iránt az öt alakos kompozíció iránt,

amely a szoborkert középső táján kapott helyet, csak ottjártunkkor nem a fő nézetéből sütötte meg a nap, hanem éppen ellenkezőleg, hátulról, és ennek semmi jelentősége nincs, látni fogjuk,

a már szóba került Iva Hadzsieva (1935) Műszak című,

készítési vagy felállítási dátumot nem viselő szobráért,

ott helyben, első pillantásra rájöttem ugyanis, hogy a szobor, szereplőinek szabályos elfordításával pontosan ugyanazt a szobrászati eljárást alkalmazza, mint Kiss István Miskolcon Tanácskozó munkások címmel kőből, néhány év múlva aztán Angyalföldön, a szakszervezeti székház előtt, lényegében ugyanarra az alapötletre építve, Munkások címen fémből felállított szobra, amelyekről annak idején itt írtam. (És hát a bolgár kalauzokkal folytatott beszélgetéseink, emlékeztetek rá, épp erre irányultak, a magyar és a bolgár hasonlóságokra meg eltérésekre.)

Hadzsieva szobrának titka abban áll, hogy a szobor jobb oldalán álló négyfős társaság

két-két alakját tükörszimmetrikusan megismétli, megfordítja őket, ezekre merőlegesen állítja rá a tőlük ellépő alakot,

és ezzel, ha lehet, még mértaniasabb hatást ér el Kiss István szobrainál. Ez a szobor engem akkor ott lenyűgözött, nyilván a hasonlóság felismerése miatt is —

nem kevésbé a szintén a középrészen, a Hadzsieva szobrával szemben álló és hasonló léptékű Dalcsev,

mert a szófiai A szocialista művészet múzeumában természetesen van Dalcsev-szobor is, azt hiszem, ez a bolgár történet nem mondható végig Ljubomir Dalcsev nélkül,

és ez Dalcsev, valóban a gyűjtemény egyik legkiemelkedőbb darabja, A köztársaság című, 1974-ben, alighanem évfordulóra készült, alkalomra szánt,

mindazonáltal alkotójának igen jellegzetes expresszionizmusát megjelenítő, fajsúlyos plasztika.

Innentől már csak két szobor van hátra a múzeum kertbeli hivatalos gyűjteményéből,

az egyik közülük útitársam kedvence, Mincso Minev (1945) A háború földje című, évszámozás nélküli szobra,

a szobrot elnézve feltűnő a kétfajta anyag, kő és bronz ötvözése, ami a bolgár szobrászatban egyáltalán nem számít ritkaságnak (aki megnézte az előző rész egyik hivatkozását, éppen a Dalcsev-házaspár és Peter Atanaszov közös munkájaként láthattak egy ilyen technikájú 1974-es plovdivi szobrot), Magyarországon a két anyagot az erdélyi származású Székely János Jenő ötvözte szívesen, leghíresebben talán 2004-es székesfehérvári Petőfi-szobrában;

de valóban feltűnő az is, hogy ez a szobor vajon milyen 1989 utáni tabut sértett,

hogy nyilvánvaló köztéri szoborléte ellenére itt kellett végeznie, hatalmas Lenin- és Dimitrov-szobrok erdejében.

A másik szobor,

egy eltakart arcával meztelenül a posztamensen fekvő fiútest,

minden jelzés, évszám, szerző vagy különösebb magyarázat híján

talán még szembetűnőbb és még érthetetlenebb —

szimbolikusan mintha áldozattá emelné a szófiai szoborpark minden kiállított darabját, ami azon nyomban túlzás,

hiszen a gyűjtemény darabjainak jelentősebb hányada okkal és joggal került a kerítésen belülre. De hol az ok és a jog határa?

És van még egy farok, a gyűjteményen kívül, de a múzeumon belül, a bejárati résznél, egy sarokban, járólapok és térkövek társaságában — épp elég képet néztem végig ahhoz, hogy biztonsággal mondhassam — évek óta félretéve ott áll féltucat szobor (a posztot nyitó, tönkrement, fekvő Sztálin is innen való, csak átellenben ezekkel),

nemcsak különösebb dokumentáció,

de posztamens nélkül is,

általában átmenetinek szánt raklapokra állítva

vagy egyszerűen a földre fektetve —

éppen eléggé lerí róluk,

hogy “szocialista szobrok”, vagyis a kertben, a többi múzeumi tárgy között lenne a helyük

— de hogy éppenséggel kifele tartanak vagy befele igyekeznek, eldönthetetlen,

csak az átható szomorúságuk nyilvánvaló.

*

“Az igen legtöbbször nem is” — ezt Esti Kornél teszi hozzá magyarázatként egzotikus bolgár történetéhez, hogy itthoni hallgatósága előtt tisztázza magát súlyos baklövése alól, amit a vonat folyosóján a kalauzzal szemben elkövetett. A szocialista művészet múzeumába tett látogatás egyértelműen útitársam, Zsuzsa kezdeményezése, ötlete és ambíciója volt, ő szerzett tudomást a múzeum létéről már a legelső napon, és ő ragaszkodott hozzá, hogy az utolsó napunk utolsó másfél órájában kimenjünk a múzeumba — Bedecs Laci és Éva, akik hozzánk hasonlóan először jártak ott, a megerősítésben és az odavezető út helyes megtalálásában segítettek. A szoborkertbe belépve teljes eufória vett erőt rajtam, hiszen hirtelen ott volt a szemem előtt, karnyújtásnyira, tapinthatóan mindaz, amit öt napon át kerestem Bulgáriában, és a nyomait sok helyen meg is találtam, de ilyen koncentrációban és tömegben nem számítottam rá. Én a másfél órát végig a szabadban töltöttem, nem léptem be a múzeum 550 négyzetméteres képtárába, így a Marx- és Engels-mellszobrok, és még nyilván megannyi Lenin meg Dimitrov, a régi pártszékházakba, beltérre szánt, a képek tanúsága szerint jól konzervált darabokból álló zsáner nekem kimaradt (a korabeli képek egyébként azt árulják el, hogy a múzeum megnyitásakor, 2011-ben a szoborkert legtöbb darabját újrapatinázták, renoválták, csak az eltelt bő tíz évben mindegyiken másképp fogott az idő). Azonnal felrémlett bennem ennek a háromrészes sorozatnak az ötlete.

Kétségtelen tény, hogy annak a pillanatnak az eufóriája elmúlt, már ott helyben is csillapodott valamelyest, amikor számot kellett vetnem vele, valójában mit látok. A mai Bulgária nyilvános köztereiről kitiltott, nemkívánatos műveket? Hiszen például Vapcarovnak a múzeumtól pár száz méterre áll köztéri szobra, és nyilván ha ennek módszeresebben járok utána, sok, fentebb “vállalhatatlannak” minősített történelmi szereplő helyén álló szoboralakjára találhattam volna rá, nem is beszélve a vidéki Bulgáriáról, és azt most teljességgel figyelmen kívül hagyva, hogy Bulgáriában, a balkáni országok nagy részéhez hasonlóan egészen más volt a németekkel szembeni világháborús ellenállás története, szerkezete, felállása — ellentétben Magyarországgal, ott valóban volt például jelentősnek mondható partizánmozgalom. De ott helyben és azóta is valójában az foglalkoztatott, hogy vajon a budapesti Memento Parkhoz hasonlatos zárványt látok vagy inkább azt, amit a gyűjtemény elnevezése sugall, a szocialista korszak művészetének módszeres áttekintését? (Ehhez a feltételezéshez hozzájárul, hogy van a gyűjteményben pár olyan szobor, amelynek általában kicsivel nagyobb változatai ma is ott állnak bulgáriai köztereken, itteni jelentlétük mintha csak az idővonal teljessé tételéhez járulna hozzá.) A képek alapján az idáig eljutó olvasó is meggyőződhet róla, hogy a szófiai A szocialista művészet múzeumában kéttucatnál több olyan szobor látható, amelyek Magyarországon csont nélkül a helyükön maradtak, fel sem merült, hogy ideológiai okok vagy az őket megalkotó művész pályafutása, habitusa miatt el kéne őket távolítani onnan, ahol állnak. Szorosan ide tartozik, hogy szobrászati értelemben jelentős művet a Memento Park is mindössze négyet őriz, Varga Imre Kun Béla-emlékművét a Vérmező széléről, Makrisz Agamemnon spanyol polgárháborús szobrát a Néphadsereg térről, Segesdi György Marx-Engels-párosát a Fehér Ház és a Margit híd közötti térről és Kiss István egykor a Felvonulási tér szélén álló Tanácsköztársaság-emlékművét. Szobrászati értelemben jelentős művet a szófiai gyűjtemény talán még kevesebbet; az említettekhez hasonló nagyságrendű vagy kaliberű szobrot (talán a Dalcsev kivételével) egyet sem. Tekintetbe kell venni, hogy a történelmi körülmények miatt általában a bolgár szobrászat egy évszázadnyi lemaradással indult neki a XX. századnak a magyar viszonyokkal összehasonlítva, de az 1900 körül születettek már ugyanúgy otthoni akadémiai képzésben, olaszországi és nyugati tanulmányutakban, ösztöndíjakban, továbbképzésben részesültek, és a következő bolgár szobrászgenerációk ugyan a magyarokhoz hasonlóan belekényszerültek a szocialista realizmusba, ami náluk még a mienkénél is tovább tartott, a bolgár szobrászatnak generálisan sokkal nagyobb hiátust kellett kitöltenie, mint a velük egy korban járó magyarnak, és az 1944-89 közötti időszak szobrászata sokkal erőteljesebben nyomta rá a bélyegét a jelenlegi bolgár közterekre, mint az ugyanebből a korszakból való szobrok a mai Magyarországon. Itt is, ott is kényszerek és kötöttségek hozták létre ezt a korpuszt, a “legvidámabb barakkban” kicsivel, egy árnyalatnyival talán szabadabban, Bulgáriában réstelenül és szigorúan.

Szóval végül nem tudtam dűlőre jutni, A szocialista művészet múzeuma vajon büntetőtábor, temetőkert (ahogy a múzeum egyik amerikai látogatója fogalmazott vele kapcsolatban, ahol a járatokon végighaladva minden egyes szobornál megállhatunk és emlékezhetünk a halottra, felidézhetjük élettörténetét, személyiségét) vagy módszeres művészettörténeti áttekintés-e, de el tudom fogadni Esti Kornél paradoxonát, hogy “az igen legtöbbször nem is”, akár még a fordítottját is, azt meg kiváltképp igen, hogy a pillanat kényszeríti ki az éppen kimondott igent vagy az éppen kimondott nemet. Az pedig végképp a bolgár kalauzon múlik, hogy a választ hallva könnyekre fakad vagy felhőtlenül, minket átölelve felderül.

*

Felhasznált irodalom

Galéria 2018-ból a szoborkertről

Másik képgaléria ugyanonnan

Harmadik képgaléria, diavetítéssel

A szobrok azonosításában a legnagyobb segítségem ezúttal is ez az olasz oldal volt.