Az öreg cipész sehogyan sem illett ebbe a világba. 81 éves volt, de a keze nem reszketett. Pihenni nem szeretett. Azt gondolta, hogy majd a sárgaföld alatt lesz bőven ideje, de ha lehet, még ott is megjavítana egy pár cipősarkat. Bár ma már a legnagyobb gondot az okozta, hogy egyre kevesebben akartak cipőt javíttatni. Eldobható vált minden lábbeli, ahogy az érzelmek is. Régebben tömegesen jöttek hozzá csinosabbnál csinosabb fiatalasszonyok és restelkedve hozták neki az elkopott sarkú szandálokat. Mindegyik olyan volt, mint egy titkos Hamupipőke, csak a helyzet fordított volt. Egy királyfi válogatta a lábakat, száz királylány meg megtalálta a soha el nem veszített lábbeliket.

Tudta ő, hogy a királyfik nem bőrszagban ülnek ragasztófoltos kézzel, de amikor jöttek a nők, illatosak, szépek, akkor annak érezte magát, mert mindegyik mosolygott rá és mindegyik kedvesen kérte, hogy nagyon gyorsan javítsa meg a szandál csatját vagy az elkopott sarok helyett varázsoljon neki újat. Régebben, amikor még nem volt hajlott a válla és a szeme is valóban kéken ragyogott, mindig adott a cipők mellé egy cinkos kacsintást is. De manapság már alig keresték a segítségét, csak kidobáltak mindent.

Soha nem akart ő cipész lenni. Sokkal nagyobb tervei voltak, de ha ember tervez, akkor nem mindig isten végez. Van, amikor az ember apja veszi át a hatalmat. A műhely adva volt, régóta jól működött. Még a háborút is átvészelte, nem lehetett másban gondolkodni. A fiatal szív meg abban az időkben még tisztelte az idősebbet és nem akart neki fájdalmat okozni. Az apja konok ember volt, olykor szigorú is. Nagy ritkán járt el csak a keze, de amikor az megtörtént, annak oka volt. Tizenhat évesen kapta az első és az utolsó atyai pofonját. Megérdemelte, de a helye ma is ott sajgott az arcán.

Szerelmes volt, bolond és ábrándos. Azt hitte, ha megszökteti a 15 éves Sárát, akkor boldogan élnek majd, amíg világ a világ. A boldogság majdnem két órán át tartott, mert az apja megtalálta őket a kis faházban a város szélén, amelyről mindenki tudta, hogy búvóhelye volt régen is és ma is a szerelmeseknek. Ennél egyszerűbben lebukni sem lehetett. A lány egy összetákolt faládán ült és őt nézte, amint egy bicskával szívet farigcsált neki. Már majdnem kész volt, amikor beontott az apja és kérdés nélkül akkorát lehúzott neki, hogy a kis szív kirepült a kezéből.

–      -  Azonnal vidd haza Sárát! Már rendőrt akartak hívni rád – ordította vöröslő arccal. – Mondd meg, hogy csak sétálni voltatok, megértetted?

–       -  Megértettem.

–      -  Lóduljatok! – tette hozzá valamivel szelídebben, amikor ránézett a kislány hófehér arcára. – Te meg máskor nem írj búcsúlevelet! – lökte oda neki.

Sára arca rákvörös lett. Az anyját nem akarta kétségek közt hagyni, neki muszáj volt megírnia, hogy azért szökik meg, mert nem bír László nélkül élni. A 15 éves tapasztalatlan lélek mindig azt hiszi, hogy csak egy másik lélekkel együtt alkothat egészet. Aztán majdnem mindig kiderül, hogy lehet élni magányosan is vagy más lelkébe kapaszkodva, nemcsak azéba, akit szerelemmel szeretünk. Így lett ez vele is. Három év múlva már menyasszonya volt a hentesnek, aki jómódú volt és ragyás képű. A szeme betegesen csillogott, ha nőt látott. Sára arra lett kárhoztatva, hogy megtapasztalja a megcsalás minden gyötrelmét. Pár év múlva elváltak és a lány elköltözött. De addigra már nem volt se szép, se fiatal.

László egyszer még látta a fővárosban a busz ablakából. Megdobbant a szíve, de az élettelen szemű nő nem vette észre őt.

Ahogy múltak az évek, egyre kevésbé tudta fizetni a műhely bérleti díját. Meg öregedett is. De a bőr szagát, meg a kalapács érintését nem tudta megunni. Remekül elvolt a gondolatai közepette. Jöttek-mentek a kuncsaftok, mindenkivel pletykált egy kicsit. Aztán, ha férfi tévedt be, akkor politizáltak egy keveset, de csak úgy módjával, mert nem lehetett azt tudni, kiben mi lakozik. Látott ő már egy-két cifra dolgot a háború után.

Egyik délután, amikor annyira meleg volt, hogy a legyek is fáradtak voltak repdesni körülötte, megtörtént a tragédia. A keze remegni kezdett. Nem értette, mert eddig sebészi pontossággal csapott a szögek fejére, most meg hiába volt az erős szemüveg, a koncentrált ütés, nem találta el a szöget. Amikor másodjára próbálkozott hiába, akkor már tudta, hogy nagy a baj. Izzadni kezdett és a világ egyszer csak távolodott. A cipők felemelkedtek, és a feje körül, mint egy glória, lebegtek. Volt köztük piros, fekete és barna is. Amilyenek a nők, akik azokat hozták a lakására is, mert már csak titokban dolgozhatott, hiszen az nem műhely volt.

A kórházban tért magához. Egy tiszta ágyon feküdt, a lámpa fénye erősen bántotta a szemét. Senki nem volt mellette.

–    -   No, a ketteske felébredt – mondta egy nővérke szenvtelen hangon, ahogy pár perc múlva benyitott. Egy kis mosolyt még kierőltetett a szája szélére, de az is lehet, hogy az csak egy fintor volt.

–     -   Mit történt velem?  - kérdezte a ketteske alig halhatóan.

A nővér nem válaszolt. Úgy tett, mintha a szavakat keresné, pedig megszokhatta volna már, hogy a betegek kérdések özönével traktálják.

–     -   Hívom a doktor urat! – mondta. Azzal elsietett.

László utána bámult. Jó lába volt.

Egy fél óra múlva megjelent az orvos is. Zsebre tett kézzel állt meg az ágya mellett.

–     -  Hogy vagyunk? Hogy vagyunk? – kedélyeskedett idegesítően magas hangon.

Lászlót ez felbosszantotta.

–     -  Mi történt velem, doktor úr? – A hangja erőltetett nyugodtságról árulkodott.

–   -    Volt egy kisebb agyvérzése, de nyugodjon meg, hamarosan jobban lesz. Látom, beszélni nagyon jól tud.

–    -   Agyvérzésem? Abba nem hal bele az ember?

Az orvos elmosolyodott.

–    -   De, van aki. A nagyon erősek, amilyen maga, túlélik. Higgye el, a maga korában csoda, hogy ennyivel megúszta.

A cipész még nem tudta, hogy mit jelent az ennyivel. Csak annyit érzett, hogy zsong a feje, és utálja a kórházszagot.

–    -    Mikor mehetek haza? – kérdezte végül. Nem sok dolog érdekelte már a világban, de a cipők és a gazdáik várták őt.

–      -  Nem sokára, nem sokára. Türelem, türelem. A kezét is tornásztatni kell majd.

Mindent kétszer mondott. Mint egy megakadt lemez.

László csak ekkor vette észre, hogy a jobb keze mozdulatlan. Próbálta megemelni, de az nem engedelmeskedett. Az a keze, amelyben a kalapács élt, most halott volt. A szeme megtelt könnyel és egy ki is gördült csendesen.

Az orvos viaszarca hirtelen életre kelt. Valami átfuthatott a fején, mert váratlanul megsimogatta a beteg kezét. Talán a rég halott nagyapja jutott eszébe, talán csak a fiatalkori önmaga, amikor még hatottak rá a betegek érzései.

–    -at  Mi mindent megteszünk! – mondta egészen másfajta hangon. Mintha kicserélődött volna benne a szív. A mondatának színe volt, még ha sablonosan is visszhangzott a zöldfalú kórteremben.

Azzal sarkon fordult.  

László csak feküdt, feküdt. Nézte a mellette lévő üres ágyat. Talán, ha kétszer volt kórházban egész életében. Egyszer a vakbelét vették ki, másodszor meg gyomorrontása volt. Akkor sem akart bejönni, de annyira rosszul volt, hogy ráparancsolt a felesége. Most vajon hogy került ide? Ezt elfelejtette megkérdezni. Bár az orvos biztosan nem tudott volna választ adni ilyen jelentéktelen kérdésre. Aztán újra eszébe jutott a keze. Az a kéz, amely eltartotta őt világéletében. Az a kéz, amely átsegítette mindenen. Nem is tudta elképzelni, hogy ne tudjon vele fogni vagy emelni. Próbálta megmozdítani, de mint egy kődarab, úgy hevert mellette. A bal keze engedelmeskedett, arrébb tette a jobbat pár centivel. Hát ennyi egy emberi test, ha egyszer befuccsol az egyik alkatrésze, gondolta keserűen. 

 Megmozgatta a lábujjait, behajlította a térdét, minden működött. De a jobb válla érzéketlennek tűnt. Nem merte megkockáztatni, hogy felüljön, bár már nagyon nem esett jól neki a fekvés. Fészkelődött egy darabig. Aztán abbahagyta. A tekintete az ablakra tévedt. Sütött a nap, a kék eget lombos fák takarták el, de érezhetően langyos idő volt odakinn. Vajon mi lesz most vele? Ki fog róla gondoskodni, ha hazamegy?

Mielőtt azonban a gyötrő gondolatok elárasztották volna, halkan megnyikordult az ajtó. Egy jól öltözött, magas hölgy lépett be kissé ijedt arccal. Idős lehetett, de festett haja, finom sminkje elfedte a korát.

László kíváncsian méregette. Az első pillantása a lábára esett. Jó nő lehetett valamikor, bár most is elegáns volt bézs kosztümjében. Úrinő.

–    -    Bejöhetek? – kérdezte. Idegesen morzsolgatta a táskája fülét, de az arca nyugodt volt.

–    -   Be, bár nem tudom, kit keres – hangzott a nem túl kedves válasz. László maga sem értette, hogy miért ennyire ellenséges.

–     -  Nem keresek senkit, László – mondta az asszony. Lépett egyet-kettőt, és úgy tűnt, kezd még idegesebb lenni.

A férfi felkapta a fejét. A nevén szólították. Itt állt előtte valaki, aki őt nézte kedvesen, feszülten, a szemében kíváncsisággal. 

–       Ismerjük egymást? – A gondolatok vadul cikáztak az agyában. Vajon ki lehet ez az asszony, aki eljött hozzá, ismeri, de neki nem ismerős belőle semmi. Karcsú termetét, egyenes hátát nem vélte megtalálni az emlékeiben.

Az asszony kissé szégyenlősen elmosolyodott, majd lehajtotta a fejét. Úgy viselkedett, mint egy kamasz, akit zavarba hoz az első érintés. A nyaka íve, a ráncok a szeme körül…Nem, nem volt ismerős, inkább csak emlékeztette valakire a beteget. Csak igen halvány kísérlete volt ez a múltnak, hogy újra felkavarja az állóvizet.

Az asszony várt. Talán a felismerésre, de lehet, hogy arra, hogy hellyel kínálják. Könnyű szellő söpört végig a szobán és meglengette a rövidke függönyt. Valamit becsempészett régről, ami már vagy fél évszázada elfelejtődött. László szeme felcsillant. Aztán azonnal kihunyt benne a fény.

–     -    Sára vagyok – hangzott a nagyon várt válasz. – Az a Sára….

Ekkor a szellő széllé erősödött és a huzat váratlanul becsapta az ajtót. Olyan volt, mint egy ágyúdörrenés.

A férfi arca vörös lett, zavartan hallgatott. Csak nézte a szépséges nőt, azt, akit ő elengedett majdnem hatvan évvel ezelőtt. Azt a nőt, akiről nem tudott semmit, akit szívéből ki nem engedett soha.

–      - Istenem! – nyögte ki. – Te lennél?

–     -   Igen. Én találtalak meg a földön fekve.

A válaszok kezdtek megérkezni.

A látogató, a divatos bézs kosztümjében odalépett az egyik rogyadozó székhez és az ágy mellé tette. Puha mozdulattal engedte le táskáját az ágy végébe és helyet foglalt. Olyan volt, mint egy távoli jelenség. 80 éves volt, de hatvannak is alig látszott. Már nem a lelkes kamaszlány szeme nézett a betegre, hanem a nőé, aki sokat megélt, de a szíve nem változott azóta, mióta a kis faluban dobogni kezdett valakiért. Hihetetlenül szép volt ragyogó barna, kontyos hajával.

A hallgatás hosszú volt, az emlékezés fonala lassan tekeredett fel.

–    -   Sára…Az én Sárám…– László szeme megtelt könnyel. Nem tudott mást mondani. Egyetlen épkézláb mondat nem hagyta el a száját, pedig mindig híres volt a beszélőkéjéről.

–     -  Látom, meglepődtél….

–     -  Nem is tudtam, élsz-e még egyáltalán….

–     -  Mert nem kerestél…Elengedtél….

A férfi tiltakozni akart, de nem tette. Ennyi év után hogyan mondhatta volna el, hogy nem hagyta el az a szerelem az emlékeit. Azt sem mondhatta, hogy a faluban azt beszélték róla, hogy a pénzért férjhez ment egy korosabb szőnyegkereskedőhöz. De olyasmit is hallott róla, hogy rosszlányként keresi a kenyerét a nagyvárosban. A falu szájára mindenki rákerült, aki mást akart, mint ott a posványban megrohadni.

–     -    Soha nem hittem volna, hogy újra látlak! Gyönyörű vagy! – nyögte végül.

–     -  Gyönyörű öregasszony – hangzott a keserédes válasz. – Hogy vagy, László?

A férfi elmosolyodott. Nézte a finom kezű hölgyet, akin nem fogott az idő, ahogy rajta. Legszívesebben elrejtette volna a sajátját a takaró alá, amikor észrevette, hogy a körmei csúnyán feketéllenek. Aztán gondolatban legyintett. Nincs mit szégyellni egy dolgos életen.

–     -  Jól vagyok, látod! És hogy ilyen csodák történnek, azt senki nem hinné el nekem! Megúsztam ezt a francos szélütést egy kis bénult kézzel – nevetett fel hangosan. – Tényleg te találtál rám? Hogyan? Honnan tudtad, hogy hol lakom?

–    -   Nem tudtam. Csak cipészt kerestem a környéken, mert arrafelé lakom egy ideje. És téged ajánlottak. Mondták, hogy már nincs is cipészműhely az egész városban, de te még dolgozol.

–     -  Nem sejtettem, hogy egyszer még látlak.

–     -  Én tudtam. Megéreztem.

László azon morfondírozott, hogy ezt vajon kedvességből mondja-e vagy vigasztalni akarja, mint a beteget, aki épp túl van a veszélyen.

–    -   Hát, amint látod, egyhamar nem tudom megjavítani a cipőd. – Hangjában nem kis cinizmus vegyült. A szeme a mozdulatlan kezére tévedt.

–     -  Nem baj, megvárom. – Az asszony szeme tele volt kedvességgel. Nem őrzött sértődést.  Rég elfeledte már azt, hogy nem lehettek egymáséi. Azt viszont, hogy mennyire szerette ezt a  valaha sudár, fekete fiút, soha egy pillanatig sem.

–    -  Sára…Az én Sárám….- ismételte a férfi újra. Soha nem hitt istenben, a csodákban, a véletlenekben, erre most mindent megtapasztalt egyszerre. Az járt a fejében, hogy hosszú élete során kevés alkalommal volt ennyire boldog, mint itt, a kórházi ágyon a béna kezével.

Az asszony érezte, hogy fel kell dolgozniuk a találkozást, de nem most, nem azonnal,  ezért lassan felállt. Lesimította a szoknyáját, felvette a táskáját és végtelenül ismerős mosollyal ennyit mondott:

–     -  Most hagylak pihenni. Az orvos is mondta, hogy nem szabad kifárasztani téged.

A beteg megriadt. A csoda kezdett szertefoszlani. Lehet, hogy nem is volt valóságos.

–      -  Eljössz még? – kérdezte.

–      - Ha megengeded, bármikor.

–     -  Ezt el sem hiszem – mormogta széles vigyorral az arcán. – Aztán felbátorodva, minden erejét összeszedve ennyit mondott halkan:

–     -  Soha nem felejtettelek el. Csak tudd!

–     -  Tudom.

És a szép bézs kosztüm kilibbent az ajtón. Enyhe vanília illat maradt utána. A világ újra megtelt napsütéssel, a szélnek nyoma sem maradt.