IGN Replay: A jó, a rossz és a csúf
Blondie hősei
50 éve - 1966. december 23-án - mutatták be először a mozikban a filmtörténelem egyik legnagyobb hatású westernjét, melyet ironikus módon nem a műfajt megalkotó amerikaiak, hanem a kezdetben csak olcsó utánzatokat gyártó olaszok készítettek. Az IMDb-s adatlapján 400-nál is több olyan filmet sorolnak fel, melyben valamilyen módon utalnak Sergio Leone méltán népszerű klasszikusára, és 85-re rúg azon címek száma, melyben parodizálják - ennél jobban talán semmi sem jelzi egy film kulturális hatását. Szövegeit a mai napig idézik, aláfestő zenéit a mai napig dúdolják, Leone rendezői stílusát pedig a mai napig próbálják utánozni. Isten éltesse a jót, a rosszat és a csúfot is!
Bizony volt idő, amikor Clint Eastwood nevét nem ismerte a fél világ, sőt, csak egy szimpla sorozatszínész volt, akik közül akkoriban csupán nagyon keveseknek sikerült átlépniük az eggyel magasabb ligába, azaz a filmek világába. Lehet, hogy Eastwood is megrekedt volna ezen a szinten, ha nincsenek az olaszok, és a spagettiwestern pont akkortájt virágzásnak induló műfaja. Bár nem az 1964-ben készült Egy maroknyi dollárért volt az első ilyen film (előtte már vagy 20 hasonló készült), mégis a legtöbben innentől számítják a spagettiwesternek korát, aminek első (jelentősebb) hulláma egyébként nem tartott sokkal tovább öt évnél. Mégis, micsoda öt év volt ez! Évente tucatjával jelentek meg a szinte kivétel nélkül Európában, főként olasz színészekkel forgatott darabok, melyek nagy része egyébként - nosztalgia és rajongás ide, vagy oda - nem volt nagy szám.
Nem úgy Sergio Leone filmjei: az olasz mester rögtön egy trilógiát szentelt a műfajnak, majd ezt követően még két westernt rendezett, és több további “vadnyugati” projekben is részt vett. Ezek amolyan multikulti vállalkozások voltak amerikai és európai színészekkel és stábbal, ahol mindenki a saját nyelvén beszélt, mivel hangot nem is nagyon rögzítettek, hiszen mindent utószinkronnal oldottak meg. Leone rendezői életművét hagyományosan két trilógiára, a dollár-trilógiára (Egy maréknyi dollárért, Pár dollárral többért, A jó, a rossz és a csúf), illetve az Amerika-trilógiára (Volt egyszer egy Vadnyugat, Egy marék dinamit, Volt egyszer egy Amerika) szokás osztani, és bár erről megoszlanak a vélemények, sokan A jó, a rossz és a csúfot tartják a mester legjobb filmjének. Az biztos, hogy hiába kapott annak idején vegyes kritikákat, a filmtörténelem egyik legnagyobb hatású és legtöbbet citált művéről van szó, ami Quentin Tarantino szerint “minden idők legjobban megrendezett filmje”.
Annak idején a néhai Roger Ebert sem adott rá, csak három csillagot a négyből, és csak bő 10 éve, a bővített változat megjelenése kapcsán vizsgálta felül álláspontját:
“Visszanéztem a régi kritikámat, és megállapítottam, hogy annak idején egy négy csillagos filmet vázoltam fel, de csak három csillagot adtam rá, mivel ‘spagettiwestern’ volt, és ennél fogva nem lehetett ‘művészi’” - jegyezte meg a 2013-ban elhunyt kritikus, pontos képet festve az akkoriban Hollywoodban uralkodó vélekedésről. Maga a spagettiwestern elnevezés is egy gúnynév, melyet az amerikaiak aggattak a műfaj olasz darabjaira, melyek egyébként jobbára Európában futottak be szép karriert.
Magát a dollár-trilógiát sem mutatták be az USA-ban, csak 1967-ben, de akkor egy éven belül mindhárom részt. A Pár dollárral többért európai sikere keltette fel a United Artists producereinek figyelmét, akik aztán fel is keresték a forgatókönyvet jegyző Luciano Vincenzonit, hogy leszerződjenek vele a következő filmre. Bár neki, Leonénak és a produceri feladatokat ellátó Alberto Grimaldinak nem voltak konkrét tervei, Vincenzoni az ő áldásukkal felvázolt egy ötletet három törvényenkívüliről, akik az amerikai polgárháború idején egy elrejtett kincs nyomába erednek. A forgatókönyvíró terve az volt, hogy ezen a három karakteren keresztül mutatja be a háború abszurditását. Azt, hogy nincs semmi értelme, és azt, hogy sosem szolgálhat ‘jó érdekeket’. Meg is szavaztak 1.000.000 dollárt a projektnek (melyből végül 1,2 millió lett), szóval minden sínen volt...
Illetve hát majdnem minden: Eastwood ugyanis csak vonakodva vállalta el a dolgot (negyedszerre nem is sikerült meggyőzni, így landolt Harmonica szerepe Charles Bronsonnál). A Leone aprólékos, pepecselős stílusát egyre inkább megutáló színész nehezményezte, hogy míg az első filmben kvázi egyedüli főszereplő volt, a folytatásban már ketten voltak, ebben a történetben pedig a számára felajánlott Blondie (a jó) szinte mellékszereplővé degradálódott Angyalszem (a rossz) és Tuco (a csúf) mellett. Illetve hát nem is “szinte”, mert a film igazi főhőse az Eli Wallach által megformált mexikói bandita, Tuco, aki harsány személyiségével könnyedén ellopta a showt Eastwood lényegesen csendesebb figurája elől.
“Ha ez így megy tovább, a következő filmben az amerikai lovasság lesz a partnerem” - nyilatkozta elégedetlenkedve Eastwood, aki nem mellesleg nagy kockázatot vállalt ezzel a viselkedésével, lévén ahogy arról már volt szó, az USA-ban ekkoriban még nem mutatták be az első két filmet, ezért nem nagyon volt mire vernie a mellét - kellett még néhány év és egy Don Siegel, hogy igazi sztárrá váljon hazájában. Mindenesetre bejöttek a számításai: 250.000 dolláros honoráriuma (mai áron kb. 2.000.000 dollár) mellé egy Ferrarit, és 10%-nyi részesedést is kapott a profitból, azaz pusztán az alap fizetése a költségvetés több, mint egyötödét tette ki.
Leone Angyalszem szerepét Charles Bronsonnak szánta: a Volt egyszer egy Vadnyugat Harmonicája - akit a rendező már az Egy maréknyi dollárért óta üldözött a szerepajánlataival - azonban már elkötelezte magát a Piszkos tizenkettőhöz, így jött képbe ismét a rókaarcú Lee Van Cleef. Leonénak tetszett, hogy Cleef a Pár dollárral többértben egy teljesen más karaktert formált meg, szóval egy kicsit meg is tudta vele lepni a nézőket. A holland felmenőkkel bíró színész viccesen úgy nyilatkozott, hogy csak azért hozták vissza, mert az előző filmben elfelejtették megölni...
Nem mindenki volt ennyire szerencsés: Gian Maria Volontè, az előző két film rosszfiúja (Ramon Rojo, ill. az Indián) ezúttal nem tért vissza, pedig Leone eredetileg neki szánta volna Tucót, de aztán hamar rájött, hogy ehhez a karakterhez egy olyan színész kell, akinek a vérében van a komikum. Így került Eli Wallach a képbe, méghozzá nem is A hét mesterlövészben, hanem A vadnyugat hőskora utolsó szegmensében nyújtott alakítása miatt - nem mintha olyan humoros jelenetekről volna szó... Wallach és Leone hamar összebarátkoztak a forgatáson, mivel az olasz mester angolul nem nagyon, franciául viszont annál jobban tudott, és a főbb színészek közül a 98 évesen elhunyt Wallach volt az egyetlen, aki konyított valamennyit a nyelvhez, szóval ők ketten remekül elbeszélgettek egymással. Nem mellesleg Leone szívéhez is Tuco karaktere állt a legközelebb, nem véletlen, hogy ő az egyetlen, akinek a sztori előrehaladtával megismerjük a múltját is.
Ahhoz hogy meggyőzzék Wallachot, hogy rábólintson a szerepre, egy vetítést szerveztek a számára az előző két dollár-filmből. A színészt azonban nem kellett sokáig ostromolni: néhány perccel az első film kezdete után már szólt is a gépésznek, hogy nyugodtan állítsa le a vetítést, mert ennyi is elég volt ahhoz, hogy igent mondjon a felkérésre. Pedig ha tudta volna, hogy mire vállalkozik... Wallach imádta Leonét, de azt ő is elismerte, hogy az olasz filmes nem nagyon törődött a színészei biztonságával. Ő maga például háromszor került életveszélyes helyzetbe: egyszer savat ivott az üdítője helyett, mert a kellékesek a kedvenc márkájának üvegében tárolták azt, de szerencsére a színész hamar észrevette, hogy a szénsavnál valami erősebb cucc kezdte marni a száját, így nem történt komolyabb baj.
Leone azt szerette volna, ha kaszkadőrök helyett - ahol csak lehet - a valódi színészeket láthatjuk. Ezért pl. azt a jelenetet is így vették fel, ahol Tuco egy vonat segítségével vágja el a láncát, melynek másik végén egykori fegyőrének hullája van. Azonban Wallachot nem készítették fel kellőképpen, így centiken múlt csupán, hogy az egyik vagonra szerelt fémlépcső nem vágta le a fejét. Amikor pedig Tuco hátrakötött kézzel, lóháton várja az akasztását, illetve hát azt, hogy Blondie ellője a kötelét, Leone ott sem gondolta azt, hogy kaszkadőrhöz kellene fordulni (vagy hogy nem kellene valóban hátrakötni Wallach kezét). A kötélre szerelt kis robbanószerkezet úgy megriasztotta szegény lovat, hogy meg sem állt, csak egy mérföld után, rajta a magatehetetlen színésszel...
Az olasz rendezőzseninek azonban más miatt is főhetett a feje. A film egyik leglátványosabb pillanata, amikor az arany rejtekhelye felé vezető, a háború szempontjából stratégiai fontossággal bíró híd felrobban. Nem mellesleg az egyik legbonyolultabb is, hiszen több kameraállásból, sok száz, biztonságos helyen elhelyezkedő statisztával (a spanyol hadsereg katonáival) kellett rögzíteni. És míg Leone a megfelelő természetes fényekre várt, az egyik stábtag véletlenül kiejtette a száján a híd felrobbantásának parancsszavát, ami így mindhárom kamerát tönkretéve idő előtt repült a levegőbe, megemelve ezzel az olasz mester vérnyomását és természetesen a film költségeit is. A hidat végül a spanyol katonákkal újraépíttették, és másodszorra már nem hibáztak. Már ami a robbantást illeti.
Leone ugyanis bár kicsit jobban beleásta magát a témába, mint a korábbi filmjei kapcsán, néhány bakit így is ejtett. Például a fenti hidat dinamittal aknázzák alá főhőseink, ám azt Alfred Nobel csak egy évvel a polgárháború vége után találta fel. Eastwood egyébként mindvégig háklis volt az efféle pontatlanságokra. Már az Egy maréknyi dollárért idején is neki kellett felvilágosítania az olasz díszleteseket/jelmezeseket, hogy milyen is volt a szerelése az 1870-es, 1880-as évek emberének, és A jó, a rossz és a csúf forgatásán is megjegyezte, hogy ha egy Spanyolországban játszódó filmet forgatnának spanyolokról, mindenki sokkal jobban odatenné magát. Azért Leone így is igyekezett hiteles képet adni a korszakról:
"Olvastam valahol, hogy 120.000 ember halt meg az olyan déli fogolytáborokban, mint Andersonville, de nem mehetettem el szó nélkül amellett a tény mellett sem, hogy bőven volt északon is az ilyen létesítményekből. A vesztesek szégyenteljes viselkedéséről mindig sokat hallani, de valahogy a győztesek hasonló húzásairól elfelejtenek megemlékezni" - fűzte hozzá az olasz mester a filmben bemutatott, északi fennhatóság alá tartozó Batterville-i hadifogolytábor kapcsán.
Az izgalmas történelmi környezet, a kitűnően árnyalt főszereplők és Leone pazar rendezési stílusa sem feltétlenül lett volna elég ahhoz, hogy a film klasszikussá nemesedjen az évek során. A teljes sikerhez szükség volt még valakire - Leone egykori osztálytársára -, egy bizonyos Ennio Morriconéra, aki rendkívül hatásos és fülbemászó dallamokat komponált a filmhez. Mindegyik főszereplő leitmotifjához más-más hangszert használt fel, a fő témához pedig egy prérifarkas üvöltését kölcsönözte.
A dollár-trilógia történetében nem, de stílusában egy nagy összefüggő egészet alkot, melynek főszereplője a "név nélküli ember", akinek amúgy mindhárom részben van neve (Joe, Manco, Blondie). Noha A jó, a rossz és a csúf utolsóként készült a sorban, valójában az első két film előtt játszódik, hiszen a történet keretét adó polgárháború az 1860-as évek első felében zajlott, míg az Egy maréknyi dollárért temetős jelenetében az egyik síron az 1873-as évszám szerepel, a Pár dollárral többértben pedig Lee Van Cleef karaktere polgárháborús veteránt játszik. Nem beszélve arról, hogy Blondie a karakter védjegyévé vált ponchóját csak A jó, a rossz és a csúf legvégén szerzi meg... Ahogy a film is csak viszonylag későn szerezte meg jól megérdemelt helyét a filmklasszikusok Pantheonjában, azóta viszont minden valamire való all-time toplistán előkelő helyen szerepel. Az a fajta film, amit nem lehet elégszer megnézni, és hiába lett ma 50 éves, egyszerűen nem járt el felette az idő. Kell ennél jobb ürügy az újranézéséhez?
Az IGN Replay korábbi számai:
A Gyűrűk Ura: A Gyűrű Szövetsége
Harry Potter és a bölcsek köve
Donnie Darko
Feltámad a vadnyugat
Szigorúan bizalmas
