Brawl In Cell Block 99 - Kritika

A Brawl in Cell Block 99-ról beszámoló első kritikák úgy festették le az alkotást, mint egy brutális, kőkemény börtönfilmet. És bár címszavakban teljesen igaz ez a megállapítás, mégis figyelmeztetnem kell mindenkit, hogy a Csontok és skalpok rendezője gyökeresen más élményt szállít, mint amit a fentiek alapján elsőre elképzelnénk. Igen, kegyetlen, szikár és idővel vérben is bőven tocsog az élmény, de hatalmasat fog koppanni, aki azzal a vérszomjjal ül neki a műnek, hogy egy kellemesen menő bunyónak lesz tanúja. Ugyanis mire megérkeznénk egy hamisítatlan explotation-filmbe, S. Craig Zahler már elvette az étvágyunk hozzá.

Ugyanakkor a film egyik rákfenéje is egyben az, hogy rendkívül komótos tempóban halad, ráadásul ha bele tudunk helyezkedni az író-rendező szemléletébe, akkor az is egyre kevésbé lesz kétséges, hogy milyen fordulatokkal fogunk szembesülni a játékidő második felében. Egy órának kell eltelnie, mire eljutunk a fegyház falai közé, és vele a valódi alapszituációig, utána pedig Zahler nyílegyenesen ránt minket a mélybe.

A Brawl in Cell Block 99 egy cseppet sem igyekszik hangulati, vagy bárminemű dinamikát kialakítani, hanem frusztrálóan egyhangúan üti a fejünket két órán keresztül. A képek színtelenek, a főszereplő sztoikus személyiségéből áradó rendíthetetlenség a jelenetek érzelmi skáláját is összeszűkíti, és merevvé teszi az egész filmet. (Vaughn nem is érződik olyan jónak, mint A törvény nevében második évadában.) Még az akciódúsabb jelenetek is öregesen belassultnak, dinamikátlannak tűnnek, de ahogyan azt már a Csontok és skalpokban is láthattuk, a naturalisztikus hatást éppen ez teremti meg.

Mert a fentiek bár elsőre egy rutintalan rendező ügyetlenségének tűnnek, valójában egy teljesen tudatos elképzelés részét képezik, amelynek az a célja, hogy megfossza az élményt a hasonló erőszaktörténetek szélsőségességétől. Zahler nem akarja kihangsúlyozni főszereplőnk lelki és fizikai tortúráját, nem tolja az arcunkba, ha törik egy csont és fröccsen vér, a film kellemes felütése és könyörtelen végjátéka egyetlen állapotba simul bele. És amíg egy klasszikus hatásmechanizmussal működő alkotáson pontosan érezni, hol ránt be és hol enged el minket, itt nincs menekvés ebből az állapotból.

Régen találkoztam olyan rendíthetetlenül, gátlástalanul lélekölő élménnyel, mint amit a Brawl in Cell Block 99 jelentett. A 12 év rabszolgaságot tudnám hozni egyedüli párhuzamként, de a kendőzetlen fájdalomábrázolást ott is feloldozta a történelmi igazságszolgáltatás reménye. Itt viszont Zahler kőkemény lélektani hadviselést folytat nézője ellen, ahol egy ponton túl már el sem tudjuk képzelni, hogy Bradley sorsa jóra fog fordulni.​

Mondhatni, ez a film hatalmas fricska azoknak, akik szenvtelenül szerettek volna tobzódni egy csontdarálóvá fajuló bunyóban. A Brawl in Cell Block 99 hozzáállása ugyanis tényleg totálisan érzelemmentes, de ettől olyan sallangmentesen, súlyosan csapódik minden egyes pofon, hogy végül nem csak a vásznon hatol csontig minden, hanem bennünk is. Ez nem az a film, amit újra akarsz majd nézni, de az biztos, hogy egy jó darabig nehéz lesz elfelejtened.

Az IGN Hungaryn megjelent valamennyi kritikát a kritikaösszesítőnkre kattintva böngészhetitek.