Figyelmeztető üzenet

Ez a cikk kb. 14 éve íródott.
A benne szereplő információk a megjelenés idején pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

A hulladékproblémák elméleti megközelítése a környezeti nevelésben

Év: 
1997
Szám: 
Nyár
Szerző: 
dr. Kalas György

Guberáló a KukaBúvár melléklete - 1997 nyár

A folyamat megállíthatatlannak tûnik. A háztartási hulladékok témaköre lassan nálunk is "felnõ" a természetismeret mellé és - miként tõlünk nyugatabbra - a hazai iskolai környezeti nevelés egyik legjelentõsebb tevékenységi területévé válik. A téma iskolai karrierje nem véletlen, hiszen egy olyan általános környezeti problémáról van szó, amely:

  • a gyermekeknél közvetlen érintettséget biztosít ("életközelisége" személyes cselekvésre motivál és felébreszti az ép környezet iránti felelõsségtudatot)
  • egyike a legsokoldalúbban feldolgozható környezeti témának. Gyakorlat-központúan oktatható és számtalan akciózási lehetõségre nyújt alkalmat,
  • kiválóan alkalmas rendszerben való feldolgozásra: a folyamatok végiggondolására, az alapvetõ ökológiai és társadalmi összefüggések megértetésére.

Ez utóbbi adottság kijelöli egyben az iskolai hulladékos oktatás célját is:

  • megismertetni a gyerekekkel a hulladék keletkezés és növekmény valós okait, a másodnyersanyag értékét és az értelmes beavatkozási lehetõségeket
  • hogy a fogyasztás és a hulladék közötti összefüggések feltárásával tegyük érthetõvé a megelõzés elsõdlegességének, a kritikus fogyasztói magatartás kialakításának fontosságát.

*

Már az óvodáskorú korosztály képes azon alapvetõ tények befogadására, hogy:

  • a mindennapi életvitelünkhöz javakra van szükségünk, melyeket meg kell termelnünk és vennünk,
  • majd' minden, amit megveszünk egyszer hulladékká lesz (mert elhasználódik, tönkremegy, ódivatuvá válik vagy mert egyszerhasználatosra csinálták, miként a kólásdobozt)
  • és fordítva: majd' minden, amit ma a szemétbe dobunk, nemrég megvettük vagy megvetettük.

Mindez szoros összefüggésben van egyrészt a Föld rohamosan fogyó nyersanyagkészleteinek problémájával (a pazarlással) - másrészt a termelés mikéntjével, a fogyasztás motivációival és módjával.

A hulladékprobléma feldolgozása tehát óhatatlanul igényli annak adott gazdasági-társadalmi közegben való elhelyezését. Hálátlan pedagógiai feladatnak tûnik, de nem ártana a gyerekekkel több ismeretet közölni a szükségletek mibenlétérõl, az eldobó társadalom mûködésérõl és a fogyasztás valódi (ökológiai, szociólógiai, stb.) áráról. Ez utóbbi elvontabb összefüggések, tények megértetéséhez persze már - korosztálytól függõen - más-más feldolgozási taktika, hangnem és gyakorlati foglalkozás szükséges.

*

Egy fogyasztói társadalom "fejlõdésének" fokmérõje és motorja az állandó gazdasági növekedés. Alapvetõ az egyre újabb "szükségletek" megjelenítése és kielégítésük biztosítása - csak ez, ill. az árúk materiális elfogyasztása (hulladékká válása) ösztönzi ugyanis a termelést. A fogyasztás módja pedig nemcsak a gazdaságot, de az "életminõséget" is alapvetõen meghatározza. Errõl annyit, hogy az "életminõséget" szándékosan összekeverik az életstílussal. Márpedig aki nem úgy él (fogyaszt), mint a többiek - mert nem akar vagy nem képes -, az könnyen a társadalom perifériájára kerülhet, maradivá lesz, gyanússá vagy pszichikai esetté válik.

A "sorba való beálláshoz" (a több-fogyasztáshoz) az kell, hogy az emberhez manipulált információk jussanak el a szükségletrõl ill. az árú használati értékérõl. Erre szolgál a reklám. Ezzel nem azt mondom, hogy a reklám hazudik, hanem azt, hogy a reklám fogyasztási körfolyamat fõ hajtóereje (az igények nem maguktól születnek).

A téma iskolai feldolgozásánál éppen a reklám - fogyasztás - hulladék alapvetõ összefüggéseinek ill. a folyamat környezeti hatásainak megértetésére kell összpontosítanunk. Studírozásunk során végülis logikusan jutunk arra a következtetésre, hogy a kevesebb hulladékhoz kevesebb (értelmesebb) fogyasztásra - de kevesebb reklámra is lenne szükség.

Lényegében ebbõl áll össze a megelõzés, amely minden hulladékcsökkentésben gondolkodó koncepció központi eleme. Csakhogy: mivel minden megelõzés a fogyasztási struktúrába való beavatkozást feltételez, nem véletlen, hogy a hulladéktéma komplex iskolai feldolgozására igazából kevés pedagógus érez belsõ indíttatást. Ugyanis:

  • egyáltalán nem lehet benne biztos, hogy a fogyasztás csökkentésének szorgalmazása valóban a társadalom ínyére való (hiszen a megelõzés, a takarékosság ellentmond az eldobó társadalom logikájának). Azt viszont észleli, hogy a környezetbarát füzetek (ha lehet kapni) drágábbak a hagyományosnál,
  • a fogyasztás csökkentésére irányuló törekvéseit (legyen az bármennyire is környezeti indíttatású) a családok, mint magánszférájukba való beavatkozást utasítják el,
  • általában reklámokkal már kellõen megdolgozott korosztállyal kell hadakoznia,
  • életstílusunk alapvetõen élményközpontú s így egyre inkább az új beszerzésére, a régi eldobására éépül (gyakran éppen a környezetvédelem jegyében, miként a katalizátoros autónál),
  • a pedagógus is esendõ - nem vonhatja ki magát a fogyasztási folyamat alól (õ is családban él, tantestületben gondolkodik). Rá is jellemzõ az a tudathhasadásos állapot, hogy miközben munkaerejével a termelés része - fogyasztói érdekeit próbálja érvényesíteni.

Ez a kettõsség egyébként már a gyermekeknél is jelentkezik, hiszen saját zsebpénzzel rendelkezve õk is vásárlói döntéshozóként jelennek meg a "piacon" (pl. a sulibüfében). És mivel a reklámok nemcsak az új anyagi javak megvásárlására biztatnak, de egyúttal a régi eldobására is (lásd: a divat), hulladék-oktatási szempontból nagy szükség lenne arra, hogy már gyermekeknél "helyére tegyük" a reklámokat. Márcsak azért is, mert ez a korosztály a reklámok tudatosan célzott, tudományosan tanulmányozott rétege - fogyasztási álmaik, szokásaik kutatásával szakemberek sokasága foglalkozik. Jobb híján éppen a környezeti nevelés egyik feladata lenne a korosztállyal megértetni, hogy a reklámok alapvetõ célja a termék eladása, a forgalom (termékreklám) vagy az image (cégreklám) minden áron való növelése.

És a lehetõségek határtalanok... Egy honi Disney-mesedélután egy órájában "lenyomott" kb. 15 gyerekreklám kismiska ahhoz képest, hogy egy német kisiskolás átlag havi 900 reklámklippet "fogyaszt" (a szakemberek azt is tudják, hogy reklámnál csak 7%-uk kapcsol át más adóra, 40%-uk pedig szívesen, önálló mûsorként bámulja azt). Nálunk is visszatérõ szülõi panasz, hogy a gyermek szívesebben dünnyögi a kólareklámok idétlen refrénjeit, mint az ingyom-bingyom gyermekdalokat; s Óz helyett a Sunlicht nevû varázslót hallgatja szájtátva, hogy mesélne még neki a mosogatás rejtelmeirõl. A pedagógus meg csak ámul, hogy az iskolába kerülõ nebuló több mosóporféleséget ismer, mint fafajtát...

A csúcsérzéseket áruló reklámcsinálókat feltehetõen nem érdekli, hogy a fogyasztó (bár joga lenne az egyértelmû és kimerítõ tájékoztatáshoz) gyakran még az árú használati értékérõl sem kap valós információt - nemhogy annak környezeti - egészségi hatásairól (lásd: pl. a mosópor- vagy a kólareklámokat).

Miközben az egyre keményebb piac marketingmunkájában az etikának és az önmérsékletnek mind kevesebb az esélye - az átlagfogyasztó nincs abban a helyzetben, hogy a reklámok megbízhatóságát ellenõrízze (nem beszélve a gyermekekrõl).

A fogyasztók környezeti érzékenységével várhatóan együtt nõ majd pl. az ökológiai érvekkel történõ reklámozás jelentõsége (a pozitív jelentéstartalmú jelzõk kiválóan alkalmasak az áruk kelendõségének fokozására). Csakhogy mivel ezek az "öko", "bio", "környezetbarát" stb. jelzõk jogilag nem védett fogalmak - csupán a gyártók önmérsékletén múlik, hogy mit értenek rajta. És ha van is valós tartalma az ilyen reklámnak, sokszor azt a látszatot ébreszti alaptalanul, mintha

  • a termék a környezetre semmi veszélyt nem jelentene (mintha létezne környezetbarát mosópor, autó, stb.)
  • a fogyasztó annál környezetvédõbb lenne, minél többet fogyaszt a "környezetbarát" árúból.

A reklámról fent leírtak persze csak a negatív oldal kiemelése, általánosítása. Fõszabályként inkább az "én nem hazudok ugyan, de nem is mondok neked mindent el" megközelítés a jellemzõ. Mindennek logikus következménye, hogy - bár a reklám neki szól- legtöbbször a fogyasztó fizet rá, hiszen:

  • a több reklám számára nem nyújt több információt - gyakran éppen félrevezetéséhez, megzavarásához vezet
  • az árba beépítve végül vele fizettik meg a reklámot (egy perc reklám a TV fõmûsoridejében akár 4 millió Ft. is lehet)
  • a reklámokkal jól megdolgozva vásárlási döntésénél legtöbbször nem az árú valós használati értéke lesz a mérvadó - sokkal inkább az árúval kapcsolatosan neki beígért örömélmény (patyolattisztaság, szájbanolvadás, tejbevaráyslat, tiszta-száraz boldogság... stb.)

*

A csomagolóanyagok témaköre a hulladék-oktatás keretében kiemelkedõ jelentõséggel bír. Egyrészt azért, mert a háztartási szilárd hulladékoknak kb. felét teszik ki a különféle csomagolóanyagok - másrészt mert segítségükkel kiválóan világítható meg a jelenlegi fogyasztási modell logikája és idétlensége. Nem véletlen, hogy a témán belül tárgyalandó összefüggések legjobban és legérthetõbben a csomagolóanyagok problémájánál érhetõek tetten.

A jó eladhatóság érdekében az áruk külsõ megjelenítési formáját ugyanis a reklámok-sugallta happy- érzésekhez kell igazítani. Természetesen minden kis részlet hatalmas jelentõséggel bír (szín, forma, betütípus, felület, anyag, képi hangulat, márkanév, megvilágítás, stb.). Ehhez jönnek aztán még a bolti "trükkök", hiszen az önkiszolgáló rendszerû boltoknál elmaradó eladó-vevõ kommunikációt a csicsás csomagolásnak kell pótolnia. Neki kell aladnia az árut a reklámokkal megpuhított fogyasztónak, (a vásárlási ingerek 80 %-a vizuális indíttatású).

Még a fentiek sem jelentenének a környezetre súlyos veszélyt - ha nem eldobó csomagolásról lenne szó. Csakhogy a fogyasztói társadalom logikájába (a termelés minden áron való növelésébe) a többutas csomagolási rendszerek nemigen passzolnak bele. Egy többutas (betétes) üveget átlag 40-60- szor töltenek újra, miközben minimális hulladékot termel (címke, kupak) - és legfeljebb a rendszerbõl kiesõ (évi 3-4 %-nyi) csomagolóanyagot kell pótolni...

Mennyivel "kedvezõbb" azonban a termelõi-fogyasztói összkép, ha az egyutas (eldobó) csomagolásokat alkalmazunk! Az eldobó aludobozokat, mûanyagpalackokat, Tetra-dobozokat folyamatosan, milliós szériákban lehet gyártani, eladni. Hogy mindez értékes nyersanyagok pazarlásával, jelentõs energiafelhasználással, környezetszennyezéssel jár? Hogy a funkcióját vesztett csomagolóanyagok pillanatok alatt szeméthegyeinket tupírozzák? Na ja, legfeljebb felállítanak a balek iskolákban egy-egy "visszagyûjtõ ládát", majd álszenten megveregetik a gyerek vállát: lám,lám "most már te is környezetvédõ vagy".

Az eldobó mentalitás egyébként visszaköszön az iskolás életvitelének más területén is. Sok gyártónak egyszerûen nem érdeke az anyagtakarékos, tartós, javítható, újrahasználható termék elõállítása. Forgalmat cégének sokkal inkább a gyorsan elhasználódó, gyenge minõségû, csicsás eldobó termék biztosít (lehetõleg mûanyagból). Így van ez az írószereknél, de a játékoknál is: a természetes alapanyagú, logikát- és kombinációs készséget, kézügyességet fejlesztõ játékok helyett mind több a csekély pedagógiai értékkel bíró, agresszivitésra nevelõ, gyakran egészségkárosító anyaggal is terhelt bárgyú mûanyagcsicsa (netán még elemes is, hogy veszélyes hulladékot termelhessen).

Beépül a fogyasztói-mánia lassan az iskolások táplálkozási szokásaiba is. Suli után "pótebédül" sajnos mind többen választják az egészségtelen étel- és italkínálattal kecsegtetõ (ráadásul csupa eldobó csomagolással dolgozó) gyorsétkeztetõ éttermeket. Bedõlnek a reklámnak a szülõk is: nem vállalva az otthoni szülinapi-zsúrral járó kényelmetlenségeket, egyre inkább a McDonald's-éknál igyekeznek letudni a gyermek ünnepét...

*

A fentiekkel remélem sikerült megértetnem, hogy a hulladéktéma feldolgozásánál miért tartom elengedhetetlennek a reklámmal, ill. fogyasztással kapcsolatos foglalkozásokat, ismeretközléseket. Megítélésem szerint a kisiskolás korosztály értelmileg már elég fogékony, helyes értelmi- érzelmi megközelítéssel pedig alkalmassá tehetõ annak megértésére, hogy:

  • értelmetlenül pazarló módon bánunk a Föld értékeivel és ennek árát a jövõ generációval fizettetjük meg,
  • a reklámok könnyû áldozatai lettünk. Nemcsak a korlátlan gazdasági növekedés lehetetlen, de illúzió az attól várt nagyobb boldogság is,
  • gondosabban kell bánni az anyaggal: csak annyit termeljünk és fogyasszunk, amennyire valóban szükségünk van és amennyit károsodás nélkül tud visszafogadni a Föld.

A környezeti nevelõ tudatformáló munkájának az összefüggések, alapproblémák feltárására kell irányulnia. A tudatformálás két pólusát nézve: ha a pedagógus személye nem hiteles, sok esélyünk nincs, hogy a gyermek változtasson. A gyermekre pedig itt is érvényes: minél elõbb sikerül vele elsajátíttatni a környezettudatos cselekvési/fogyasztási formákat - annál elõbb válnak azok számára természetessé.

Kár, hogy sokszor maga az iskolavezetés is inkább elrontja, mintsem segíti a környezeti nevelõ munkájának hatékonyságát (gondoljunk csak az iskolabüfék választékára, a gyerekek divatcuccolására, a megkívánt írószerekre, az iskolai rendezvények milyenségére).

A téma feldolgozása során alapvetõ, hogy tiszteljük a gyermek önérzetét, meglévõ értékrendjét. Igazi óvatosság azonban akkor szükséges, ha a családi háttérhez kell nyúlnunk. A gyermeket megelõzésre (tehát lemondásra) nevelni mindaddig meglehetõsen reménytelen, amig ebben a számára fontos felnõttek nem mutatnak példát. Ilyen szempontból nagy jelentõséggel bírna, ha az (öntudatból vagy pénzszûke miatt) kritikus fogyasztóvá vált szülõ gyerekét gyakrabban vinné el magával a boltba és ott magyarázná el vásárlási döntéseinek motívumait.

A jelenlegi fogyasztási modell következményeit megértetni fontos ugyan, de eredményességében kétséges, ha termékekben, életvitelben, gondolkodásmódban nem tudunk hiteles alternatívákat felmutatni. Nem vitás: az általunk kínált környezettudatos életmód lemondással jár. Alternatíváinkat tehát kiséreljük meg a gyerekeknek oly módon "eladni", hogy azok némi kárpótlást jelentsenek a lemondással járó pillanatnyi "hátrányokért".