A rózsák nyilnak…
A napsugár ha megcsillan a réten,
Rónák ölén virul tarkán az éden.
A hajnalpírnak
Fülembe suttog üde, friss szele,
Tavaszi illat száll hozzám vele.
A játszi dalnak
A virradatban megcsendül zenéje,
Szines virágok intenek feléje;
Száll mint a harmat,
Szellők szárnyán, a nagy világon át,
Hirdetve a kikelet hajnalát.
Ám én merően,
Lázongó szívvel hallgatok a dalra:
Nem is dal az, de csaták riadalma…
A sík mezőben,
Mély völgyeken, a hegyek ormain,
Életre kelnek régi álmaim.
Körül a földön,
Ahol embert szorít a munka járma,
Bilincsre verve a szellemnek szárnya
Ahol a börtön
Homálya terjeng a népek felett —
Derültebben mosolyg a kikelet.
Lángokra gyúlnak
Apró tüzei az ezernyi vágynak,
Uj napjául a támadó világnak;
A szürke multnak
Sírjába roskad a megunt jelen:
A munka lesz az úr az életen.
De nem is álom!
A vérem lüktet, a szívem se hallgat,
A lelkem is érzi a forradalmat…
Mindegyre látom,
Zászló lobog, a tábor egyre nő,
Vörös hajnallal ébred a jövő…
