Az agyagból formázott edények az újkőkortól jelzik az emberi tevékenységet, a hétköznapi élet használati tárgyaként az egyik legfontosabb korszakhatározó a régészek számára.

1. kép: Árpád-kori téglába karcolt malomjáték Kardoskút­-Hatablakról

      A középkorban az agyag felhasználása igen változatos formákban történt, nem csak a legalapvetőbb szükségleteket kielégítő edények alapanyaga volt, hanem például a textilkészítéshez használt orsógombokat, szövőszéknehezék, a fémművességben használt öntőmintákat, tégelyeket is agyagból készítették, de az építészetben is hasznosították: falazótéglák (1. kép), tetőcserepek, idom- és padlótéglák, vízvezetékcsövek (2. kép), kályhacsempék készültek belőle. Vérzivataros időszakokban, mint pl. a tatárjárás kora, az edények töltötték be a kincsesláda szerepét is (3. kép).

2. kép: 15-16. századi vízvezetékcső Óbudáról

   Árpád-kori településeink régészeti leletanyagának döntő többségét az állatcsontok mellett a cserépedény töredékek alkotják, azaz egyes esetekben a település időhatárainak kérdését csupán a kerámia részletes feldolgozásának segítségével válaszolhatja meg a régész. Az elmúlt években egyre hangsúlyosabb szerepet kaptak az anyagvizsgálaton, ill. a leletanyag készítéstechnikai, valamint tipológiai sajátosságait figyelembe vevő statisztikai elemzéseken alapuló kutatások. Napjainkban a természettudományos (petrográfiai és más archeometriai) vizsgálatok segítségével szerzünk új adatokat a középkori fazekasság munkamódszereiről.

3. kép: A mongol támadás idején elrejtett kincslelet Abonyból

    Honfoglalás kori és kora Árpád-kori fazekasaink elsősorban a közeli folyó vagy patak partjáról származó agyagot használták fel edénykészítésre, melyet csak elvétve tisztítottak. Kihasználták az agyag természetes adottságait, s csak igen ritkán soványították edényeik alapanyagát homokkal, apró kaviccsal, zúzott mészkővel vagy növényi pelyvával. A jobb hő- és folyadéktartást, kevesebb rontott edényt eredményező tudatos tisztítás, iszapolás és az agyag tulajdonságait feljavító soványítás a fazekastechnika fejlődésének köszönhetően a késő Árpád-korra vált általánossá.

    A 10–13. századi kerámiák nagy többsége hurkatechnikával, kézikorongon készült. A homokkal, hamuval felszórt korongról az edényt egyszerűen leemelték – gyakran látható az edény fenekén a felszórás vagy a korong deszkázatának lenyomata. A kézikorong használatának másik egyértelmű jele az edény fenekén látható fenékbélyeg (4. kép). Leggyakrabban keresztet, körbe foglalt keresztet, koncentrikus köröket, napot szimbolizáló szvasztikát, András-keresztet ábrázolnak, de előfordulnak a bonyolultabb mértani mintákat (egymást metsző négyzetek, labirintusminta), és virágokat ábrázoló jegyek is. A fenékbélyeg értelmezése máig vita tárgya a kutatók körében, egyesek fazekas/mesterjegynek tartják, mások inkább a szimbolikus értelmezését hangsúlyozzák.

Fenékbélyeg a vörösfestéses kancsón, Pilinyből

       A kézikorongon formált edényeket, a korongozás adottságaiból fakadóan általában bekarcolt vonal és hullámvonal, illetve vonal- és hullámvonal-köteg díszíti. A 10–11. században az edény felső kétharmadát díszítik, gyakori a fazék vállán a bekarcolt egyes hullámvonal, vagy körömbenyomkodás, ritkább a beszurkált minta. A 11. században terjedt el a mai derelye-szaggatóhoz hasonló, fogazott eszközzel készített fogaskerékminta, a 12–13. századra pedig a széles közökkel bekarcolt csigavonalas díszítés lett az általános (5. kép).

5. kép: Csigavonalas bekarcolással díszített 13. századi fehér fazék a Magyar Nemzeti Múzeum gyűjteményéből

      Az asztali kultúra, a tálalás fejlődésével egyre nagyobb szerepet kaptak a díszített edények. Buda környékén a 12. század végén, a 13. század elején jelenik meg a vörös festéssel díszített fehérre égetett kerámia, amely egészen a 20. század közepéig használatban maradt (6. kép).

6. kép: 13. századi vörösfestéses fehér kancsó Pilinyből

  Kezdetben egyszerű égetőgödrökben, földfelszínre rakott boksákban, viszonylag alacsony hőmérsékleten (500–600 ºC) égették ki az edényeket. Egyenletesebben átégett, jobb folyadéktartó képességű edényeket kaptak az egyszerű kemencében történő égetés után – a speciális fazekaskemencék hiánya alapján valószínűleg ez lehetett az általános az Árpád-korban. Kifejezetten edényégetésre szánt rostélyos fazekaskemencéket már a kelta kortól ismerünk, de Árpád-kori feltárásból mindössze néhányat közöltek (7–8. kép). Ezek a jobb oxigénáramlásnak köszönhetően már magasabb hőfokot (750–900 ºC), tökéletesebb kiégést biztosítottak.

7. kép. Árpád-kori rostélyos fazekaskemence Tiszabőről

8. kép. Rontott fazék a Tiszabőn feltárt fazekaskemencéből

     A fazekastechnikában minőségi fejlődést, a gyorskorong megjelenésével egyidőben, tehát a 14–15. században elterjedő rostélyos fazekas kemencék jelentettek, amelyekben már a céhes keretek között működő fazekasok is nagy mennyiségű, jó minőségű árut tudtak előállítani.

Szerző: Simonyi Erika, régész - Magyar Nemzeti Múzeum

IRODALOM

• Holl I.: Adatok a középkori magyar fazekasság munkamódszereihez. Budapest Régiségei 17. (1956) 177−194.
• Holló Sz. A. –Szulovszky J. (szerk.): Az agyagművesség évezredei a Kárpát-medencében. Budapest–Veszprém, 2006.
• Parádi N.: Technikai vizsgálatok népvándorlás kori és Árpád-kori edényeken. Régészeti Füzetek 12. (1959)
• Parádi N.: A hács-béndekpusztai Árpád-kori edényégetőkemence Archaeológiai Értesítő 94. (1967) 20–38.
• Simonyi E.–Tomka G. (szerk.): „A cserép igazat mond, ha helyette nem mi akarunk beszélni” – Regionalitás a középkori és kora újkori kerámiában. A Magyar Nemzeti Múzeumban 2013. január 9–11. között rendezett konferencia előadásai. Opuscula Hungarica IX. Budapest, 2016.
• Simonyi Erika: 10–14. századi települések Északkelet-Magyarországon és a régió Árpád-kori kerámiája. Budapest 2020.
• Szakmány Gy.: Kerámiák Archeometriai vizsgálata – Kőzettani és geokémiai módszerek. In: Révész L. – Wolf M. (szerk.) A honfoglalás kor kutatásának legújabb eredményei. Tanulmányok Kovács László 70. születésnapjára. Szeged 2013. 735–754.
• Takács M.: A honfoglalás kori edényművesség. In. Kovács L. – Paládi-Kovács A. (szerk.) Honfoglalás és néprajz (A honfoglalásról sok szemmel 4.) Budapest, 1997. 205–223.
• Wolf M.: Adatok 10. századi edényművességünkhöz. A borsodi leletek tanúságai. A miskolci Herman Ottó Múzeum Évkönyve 42. (2003) 85–108.