A Kárpát-medence történetének egyik legmeghatározóbb mozzanata volt az újkőkori életmód megjelenése, amely i.e. 6000–5800 körül az első földművelő és állattenyésztő közösségek dél felől, a Balkán-félsziget irányából történő bevándorlásával vette kezdetét az Alföldön (Körös kultúra) és a Dunántúlon (Starčevo kultúra) egyaránt. Az ekkor lezajló életmódbeli, technológiai, és társadalmi változások egyik legfontosabb jellemzője a kerámiakészítés megjelenése volt. Míg a Kárpát-medencei éghajlati és talajviszonyok között szerves anyagból készült tárgyak néhány szerencsés kivételtől eltekintve nem maradnak ránk, a kiégetett kerámiatárgyak, főként edények töredékei, évezredek múltán is jó állapotban kerülnek elő. Az újkőkori falvak maradványainak feltárása során hatalmas mennyiségben napvilágot látott edénytöredékek (1. kép) modern szemléletű elemzése páratlan lehetőséget kínál e korai letelepült közösségek életmódját és társadalmi kapcsolatrendszereit kutató régészek számára.

1. kép: Kerámiatöredékek egy korai újkőkori település feltárása során, Alsónyéken

A kerámiaedények az újkőkorban, akárcsak napjainkban, az ételkészítés, a tárolás, fogyasztás és a reprezentáció eszközeiként is szolgáltak, amelyek egyaránt jelen voltak a háztartások hétköznapi életében és a rituális események során. Az edények változatos formái és jellegzetes díszítésük híven tükrözi egy adott társadalmi csoport bizonyos szokásait és ízlését, míg technológiai kivitelezésük, a nyersanyag kiválasztásától a formázáson át az égetésig, a közösségben működő fazekasok tudására, tanult és továbbadott hagyományaira utal. A formák, a díszítőstílus, vagy a technológia megváltozása, mint például egy gyakori díszítéstípus eltűnése vagy egy új technológiai fogás felbukkanása (2. kép), mindig a jelenség hátterében lezajló társadalmi folyamatokra hívja fel a figyelmet. A különböző régiók fazekastradíciójában kimutatható hasonlóságok vagy eltérések vizsgálata pedig a társadalmi kapcsolatrendszerek kutatásának egyik legfontosabb eszköze lehet.
2. kép. A: Közép-európai vonaldíszes kultúra egy edényének jellegzetes pelyvás soványítása (a hosszúkás pórusok a kiégett növénymaradványok helye) –Balatonszárszó-kis-erdei-dűlő (Somogy m.) B: Közép-európai vonaldíszes kultúra egy edényének a hagyományoktól határozottan eltérő homokos/kavicsos soványítása – Tolna-Mözs-Községi Csádés földek (Tolna m.).

A legnagyobb változatosságot a kerámiakészítés különféle hagyományainak terén az újkőkor középső időszakában (i.e. 5350–5000) tapasztaljuk a Dunántúlon. A legújabb vizsgálatok alapján ebben az időszakban a Balatontól délre már korábban megtelepült újkőkori csoportok gyors terjeszkedése figyelhető meg a Dunántúl északi része és Közép-Európa irányába (közép-európai vonaldíszes kerámia kultúrája), ugyanakkor déli irányból újabb betelepülő csoportok is elérték a Dunántúl déli részét (Vinča kultúra). Elsősorban a Balaton vidékén és a Dunántúl délkeleti területein számos, akár több száz épületből álló település nyomát fedeztük fel ebből az időszakból az elmúlt két évtized kutatásai során.

Az archeogenetika, a geofizikai kutatások, a radiokarbonos kormeghatározás és a kerámiapetrográfia eredményei alapján a közép-európai és balkáni újkőkori közösségek rendkívül aktív érintkezési zónáját lehet kimutatni ebben a régióban az i.e. 6. évezred második felében. Az e területen ekkor lezajló társadalmi folyamatok Európa újkőkori benépesülését is aktívan befolyásolhatták. 2020-ban az Eötvös Loránd Kutatási Hálózat Bölcsészettudományi Kutatóközpont Régészeti Intézetével együttműködésben új kutatási programot indítottunk el, amelynek témája e Duna menti újkőkori közösségek kapcsolatrendszereinek további kutatása, kifejezetten a kerámiakészítés hagyományain keresztül. A Dunántúlról összesen 12 újkőkori lelőhelyet vontunk be a kutatásba Baranya, Somogy és Tolna megyékből, valamint Budapest térségéből (3. kép).

3. kép. A kutatási terület a Dunántúl keleti felén, a részletesebb vizsgálatba bevont lelőhelyekkel. Az egyes lelőhelyeknél jelöltük a kutatás jelen állása szerinti jellemző kerámiastílus-kompozíciót, illetve azt is, ha több, egymástól elkülöníthető újkőkori település került elő. 1. Budapest III.-Mocsáros dűlő- Aranyhegyi út; 2. Budapest III.-Rómaifürdő-Nánási út (69.) 75-77.; 3. Törökbálint-Égettvölgy; 4. Bölcske-Gyűrűsvölgy; 5. Paks-Gyapa-Rosti-puszta; 6. Tolna-Mözs-Községi Csádés földek; 7. Tolna-Mözs-Szarvas-dűlő; 8. Alsónyék-Bátaszék; 9. Szemely-Irtás; 10. Szederkény-Kukorica-dűlő; 11. Versend-Gilencsa; 12. Balatonszárszó-kis-erdei-dűlő.

A kutatott területen nem csupán a „tiszta”, jól elkülöníthető kerámiastílusok előfordulásával találkozunk, hanem jól megfigyelhető a különféle tradíciók keveredése is, és egyes lelőhelyeken azok erőteljes „hibridizációjával” is számolnunk kell. A Délkelet-Dunántúlon a kora újkőkori Starčevo kultúra továbbélő hagyománya, illetve a Vinča kultúra, a Ražište kerámiastílus, és a közép-európai vonaldíszes kultúra kerámiastílusainak egymás melletti előfordulása, valamint keveredése figyelhető meg (4. kép). Ezeknek a kerámiastílusoknak nagyon jellegzetes formái, díszítései és technológiai hagyományai vannak, vagyis döntően jól megkülönböztethetőek egymástól. Ezért a kerámiakészítési hagyományok vizsgálata és összehasonlítása megmutatja, hogy mely stílus hogyan hatott a másikra, így információt kapunk arról, hogy a különböző közösségek milyen kapcsolatban álltak egymással.

4. kép: Hibrid stílusú edény. Ez a Szemelyben (Baranya megye) előkerült edény önmagában ötvözi a Délkelet- Dunántúlon hétezer évvel ezelőtt létezett szinte valamennyi kerámiakészítési tradíciót. A kerámia formája a Ražište kerámiastílus körében gyakori. Az alul vörösre festett, míg felső részén feketére égetett edényfelület a Vinča kultúra fazekasságának sajátossága, míg az edény felső részén látható karcolt, rövid átmetszésekkel tagolt ívelt vonalkötegek a közép-európai vonaldíszes kerámia kultúrájának úgynevezett kottafejes kerámiastílusával azonosíthatók.

A kerámiák készítésekor az agyagot gyakran soványították, vagyis az agyag jobb megmunkálhatósága és a késztermék jobb minősége érdekében más anyagokat (pl. homok, kavics, pelyva, összetört régebbi kerámia) adhattak hozzá. A korai neolitikumban leggyakrabban pelyvával soványították az agyagot. A pelyva elég apró ahhoz, hogy további feldolgozás nélkül belekeverjék az agyagba. Használata többek között javította a kerámiák fizikai tulajdonságait, vagyis jobban bírták a mindennapos használatot.

A Starčevo kultúra idején is leggyakrabban pelyvával soványították a kerámiákat, ezért többek között a pelyvás soványításban bekövetkező változások (lásd 2. kép) segítségével tudjuk rekonstruálni a korai újkőkori közösségek hatását a később kialakult, eltérő fazekastradíciókra. Tolna-Mözsön például a Starčevo hagyományhoz köthető edénytöredékek mellett közép-európai vonaldíszes kerámia, és Vinča stílusú kerámia is előfordult. A Starčevo jellegű kerámiák továbbra is pelyvás soványításúnak bizonyultak, tehát a közösség egy része nagyon erősen ragaszkodott a korai újkőkori hagyományaihoz. A közép-európai vonaldíszes stílusú kerámiák készítéstechnikája viszont már változást mutat, a pelyva használatának aránya egyértelműen lecsökkent. Az eredményeink alapján úgy tűnik, hogy a vonaldíszes és Vinča hagyomány is szakít a korábbi időszak pelyvás soványítást preferáló hagyományával. Ugyanakkor a Balaton környéki hasonló korú vonaldíszes lelőhelyeken, mint amilyen Balatonszárszó, a pelyvás soványítás továbbra is erős hagyományt képvisel. Egy másik vizsgált lelőhely, Szederkény leletanyaga kevésbé kevert, itt a kerámialeletek legnagyobb része Vinča stílusú (5. kép), és ezen kerámiák többsége sem tartalmaz pelyvát, vagyis a Vinčára nem jellemző ez a soványítási eljárás.

Eddigi eredményeink alapján ezért valószínű, hogy a Vinča stílus elterjedése befolyásolhatta a helyi kerámiakészítési hagyományokat a Dunántúl bizonyos területein, míg máshol, például Balatonszárszón, a korai neolitikus hagyományok továbbélése a kerámiakészítésben erőteljesebben mutatható ki.

5. kép. Azonos formájú edények, melyek eltérő technológiával és díszítéssel készültek. A: Vinča stílusú kettőskónikus edény, alul jellegzetes vörös bevonattal, a felső részén fekete égetéssel, valamint kannelúra díszítéssel – Szederkény-Kukorica-dűlő (Baranya m.); B: Korai közép-európai vonaldíszes stílusú kettőskónikus edény, pelyvás soványítással és jellegzetes karcolt díszítéssel. – Balatonszárszó-kis-erdei-dűlő (Somogy m.).

A kutatási programot a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Hivatal támogatta: Változó tradíciók. Kerámia stílus, előállítás és használat tér és időbeli mintázatai a Kr.e. 6. évezred második felében a Délkelet-Dunántúlon és a környező régiókban (Témavezető Marton Tibor, ELKH Bölcsészettudományi Kutatóközpont, Régészeti Intézet, NKFIH K-19/132663).

Fedezd fel a kutatási programban részt vevő lelőhelyeket az MNM Régészeti Adatbázisában is: https://archeodatabase.hnm.hu/hu/s?s=nkfi&v=list

Szerzők: Kreiter Attila, Magyar Nemzeti Múzeum; Marton Tibor, Jakucs János, ELKH Bölcsészettudományi Kutatóközpont, Régészeti Intézet