A kelták grafitos kerámiája nagyon jellegzetes és elterjedt kerámiatípus volt a közép-európai kelta világban az i.e. 3. század elejétől az i.sz. 1. század első feléig, a kis falusias jellegű településektől az erődített városi jellegű (oppidum) településekig. Számos ilyen fazék került elő régészeti ásatásokon, így a Dunaszentgyörgy 6. sz. főút, Bátaszék-Körtvélyes-dűlő és Győr-Ménfőcsanak Széles-földek lelőhelyeken is. A grafitos kerámiák nagy száma ellenére számos rejtély övezi őket. Korábban annak jártunk utána, hogy honnan származhat a kerámiák készítéséhez felhasznált grafit, most azt vizsgáljuk meg, hogy vajon miért használtak grafitot a kerámiakészítéshez.

1. kép: Kelta grafitos fazék

Mivel grafitos soványítással főleg fazekak készültek így az a nézet alakult ki, hogy ezekhez a kerámiákhoz azért használtak grafitot, hogy növeljék azok hőállóságát. Igen ám, de a grafit a szén egyik módosulata, így könnyen elég, ha az edényt folyamatosan nyílt tűzön használják. Az bizonyos, hogy a kelták számára valamiért nagyon fontos volt a grafit, amit akár nagy távolságokról szerezhettek be, hiszen például Magyarország területén sem fordul elő a kerámiakészítéshez felhasználható grafit. A fazekak mellett fedők, palackok, tálak, csészék és bögrék is készültek grafittal soványítva, de ezek csak kis számban fordulnak elő. Ezen kívül olyan kerámiák is előfordulnak grafitos soványítással is, amelyeket üvegkészítéshez vagy pénzöntéshez használtak. Olyan esetek is előfordulnak, amikor törött grafitos edény darabjából faragtak ki formát pénzek öntéséhez.

Vajon azért használtak grafitot a kerámiák készítéséhez, mert erősebb lett tőle a kerámia és esetleg jobban kibírta a tűzön való használatot? Ha ez valóban így lenne, akkor a grafitos kerámiák miért nem terjedtek el nagyobb területen? Ez annál is inkább fontos kérdés, mert tudjuk, hogy a grafitot így is távolsági kereskedelem útján szerezték be, vagyis bárhova eljuthatott volna a kelták által lakott területeken, ennek ellenére elsősorban Közép-Európában találkozunk velük. A korábban említett nézetet cáfolja az a tény is, hogy olyan kerámiák is készültek ilyen nyersanyagból, amelyeknek nem kellett hőállónak lenniük. A grafittal soványított fazekakat használhatták élelmiszer tárolására vagy főzésre is, némelyiken valóban megfigyelhető odaégett étel nyoma, ugyanakkor főzőedények grafit nélkül is készültek, sőt előfordulnak olyanok is, amelyekben nagyon kevés, csak „jelképes” mennyiségű grafit van, ami tovább erősíti a grafitos soványítás okainak titokzatos voltát, hiszen ilyen kevés soványítás egészen bizonyosan nem befolyásolta a kerámia fizikai tulajdonságait. Ilyen esetekben úgy tűnik, hogy csak az volt a fontos, hogy „valamennyi grafit azért legyen benne”. Látható tehát, hogy grafit nélkül is lehetett tökéletesen funkcionáló főzőedényeket készíteni, mint ahogy a kelták ezt tették is a nyugat-európai területeken.

Szintén a grafitos edényekben való főzés és tárolás ellen szól az, hogy a grafitceruzához hasonlóan ezek az edények is „fognak”, vagyis a tartalmuk, érintkezve az edény falával, grafitos lesz. Gondoljunk bele, főzésnél, ahogy kevergették az ételt, a grafit folyamatosan „kenődött” bele az ételbe. Ettől még persze használhatták, és bizonyára használták is ezeket az edényeket főzésre, de azt be kell látnunk, hogy számos kérdés merül fel a grafittal soványított kerámiák használata kapcsán. Szintén a grafit használata ellen szól, hogy mivel módosult szén, főzéskor, a rendszeres tűzön való használat miatt a grafit elég, így az edény gyengül.

Mivel a grafit használata sok kérdést vet fel, utána akartunk járni annak, hogy mennyi grafitot használhattak az egyes kerámiák készítéséhez, illetve a grafittal soványított kerámiák hogyan viselkednek, ha tűzön használjuk őket. A Nemzeti Múzeum Alkalmazott Természettudományi Laboratóriumban egy kísérletsorozatot terveztünk, hogy felvetéseink igazolásához közelebb juthassunk. Először azt akartuk megérteni, hogy mennyi grafitot használtak a kelta fazekasok a kerámiák készítéséhez, ezért ismert összetételű agyagot grafittal soványítottunk. A kísérletekhez Győr-Ménfőcsanak Széles-földek kelta településről használtunk grafitot, ahol több, mint 100 kg nyers grafit került elő a régészeti feltárás során.

2. kép: Győr-Ménfőcsanak Széles-földek lelőhelyen előkerült grafitos kőzettörmelék mikroszkópos képe. Nagyméretű kalcit kristályok (40x, +N). A grafittal előforduló kísérő ásványok segítenek meghatározni a grafit származási helyét.

3. kép: Győr-Ménfőcsanak Széles-földek lelőhelyen előkerült grafitos kőzettörmelék mikroszkópos képe. Grafitba ágyazódott szillimanit (40x, +N). A grafittal előforduló kísérő ásványok segítenek meghatározni a grafit származási helyét.

4. kép: Győr-Ménfőcsanak Széles-földek lelőhelyen előkerült grafitos kőzettörmelék mikroszkópos képe. Szillimanit kvarc és káliföldpát mellett (40x, +N). A grafittal előforduló kísérő ásványok segítenek meghatározni a grafit származási helyét.

5. kép: Győr-Ménfőcsanak Széles-földek lelőhelyen előkerült grafitos kőzettörmelék mikroszkópos képe. Rutil grafitos kőzettörmelékben (100x, 1N). A grafittal előforduló kísérő ásványok segítenek meghatározni a grafit származási helyét.

A grafitrögöket kézi mozsárban törtük apróra, majd a soványításként felhasználandó grafitot szitáltuk, így csak a 2 mm alatti mérettartomány került bele az agyagba. Azért esett a választás erre a mérettartományra, mert eddigi tapasztalataink alapján a grafitos kőzettörmelékek esetében a régészeti kerámiákban is ez a leggyakrabban előforduló méretkategória.

A kísérlethez hét mintatestet készítettünk. A mintatesteket 5%-, 10%-, 20%-, 30%-, 40%- majd 50%-nyi grafitos kőzettörmelékkel soványítottuk. A mintákat 750 °C-on úgy égettük ki, hogy faforgácsba temettük, vagyis teljesen elzártuk a levegőtől (ú.n. redukált égetés). Ahogy korábban bemutattuk, ha grafitot tartalmazó kerámiát a kiégetéskor elzárjuk a szabad levegőtől (betemetjük a tüzelőanyaggal), akkor a grafit nem ég ki belőle. A kísérletsorozathoz egy olyan, a grafittal soványított mintákkal együtt kiégetett mintatestet is felhasználtunk, melyet nem soványítottunk grafittal. Ezen mintatest esetében arra voltunk kíváncsiak, hogy a redukált (oxigénszegény) kiégetési körülmények miatt a kiindulási nyersanyaga színe hogyan változik meg, vagyis kontrollmintának használtuk a már grafittal soványított minták könnyebb vizsgálhatósága érdekében.

6. kép. Grafittal soványított mintatestek (1. 0% grafit, 2. 5% grafit, 3. 10% grafit, 4. 20% grafit, 5. 30% grafit, 6. 40% grafit, 7. 50% grafit). A kelta kerámiákat leggyakrabban 30–40% grafittal soványították, de 5% alatti grafitos soványítás is előfordul. A sok grafitot tartalmazó kerámiák kiégetésénél nagyon kellett vigyázniuk a fazekasoknak, hogy a grafit ne égjen ki a kerámiából, mert lyukacsossá és használhatatlanná vált volna.

Kiégetés után a mintatestekből vékonycsiszolatot készítettünk, és összehasonlítottuk őket grafitos soványítású régészeti kerámiákkal. A vizsgálat alapján a kelta fazekasok jellemzően 10% és 40% közötti grafitot használtak a kerámiák soványításához, de 30–40 % a gyakori. Kísérleteink alapján a grafitos kerámiák kiégetése nagy tapasztalatot igényel, a grafittal soványító fazekasoknak a kiégetés körülményeit pedig végig reduktívan kellett tartani, máskülönben a grafit kiégett volna a kerámiából. Ez azoknál a kerámiáknál különösen problémás, melyekben 30–40 % grafit van, mert ha ilyen mennyiségű grafit elkezd kiégni a kerámiából, a kerámia lyukacsos lesz, e miatt pedig használhatatlanná válik.

Hogy erről megbizonyosodjunk, Bátaszék-Körtvélyes-dűlőről származó kelta grafitos kerámiatöredékekkel végeztünk újraégetési kísérleteket úgy, hogy nem zártuk el őket a levegőtől, vagyis azt modelleztük, mintha nyílt tűzön használták volna őket, például főzésre. Nyílt tűzön a hőmérséklet igen változatos, ha rakunk a tűzre, pillanatok alatt több száz fokkal is megemelkedhet a hőmérséklet. Kísérletünk alapján 650–800 ºC között a grafit folyamatos kiégett a kerámiákból, 850 ºC-nál pedig a grafit teljesen kiégett a kerámiák felszínéről, a grafit helyén lyukak keletkeztek. Főzéskor, ha már leégett a fa, azért jellemzően alacsonyabb a hőmérséklet, 300-400 ºC körüli, de fatüzeléskor a tartós égés hőmérséklete, a tüzelőanyagtól függően, 800–1000 ºC is lehet, vagyis a grafit előbb-utóbb kiég a kerámiából, tehát óvatosan lehetett a tűzön használni.

A kísérleteink bebizonyították, hogy a grafit használata – azon felül, hogy távoli területekről kellett beszerezni – számos nehézséget okoz. De akkor miért készítettek ilyen edényeket? Ez sajnos továbbra sem ismert. Lehet, hogy a jellegzetes érdes felületű megjelenésük és fémes szürke színük miatt? Annyi bizonyos, hogy a kerámiák anyaga egyedi megjelenést kölcsönöz nekik, amely nem hasonlít más kelta edényekre. Az egyes tárgyak tulajdonságai befolyásolhatják azt, hogy az adott közösség milyen jelentést tulajdonít nekik. Természeti népeknél például, ahol még mindig hagyományos módon folyik a kerámiakészítés, gyakori, hogy az egzotikus (értsd idegen) nyersanyagból készült kerámia egyfajta társadalmi nyilatkozat is arról, hogy az adott közösség milyen távolabbi területekkel áll kapcsolatban. Sőt, a távoli területről származó nyersanyag egyfajta presztízst is jelenthet a közösség számára. Ez különösen igaz lehet a grafitos kerámiákra, melyeknek egyedi megjelenése van. A grafittal soványított kerámiák még sok titkot őriznek, és lehet, hogy számos jelentést hordoztak a nyersanyageredetről, minőségről, hagyományról, divatról, vagy kapcsolatokról más kelta területekkel.

Az is bizonyos, hogy a grafit használatával kapcsolatos nehézségek ismertek voltak a fazekasok számára is, hiszen az általunk eddig vizsgált grafitos kerámiák legnagyobb részét jól kontrollált, reduktív körülmények között égették ki. A grafit mennyiségének meghatározására irányuló kísérleteink azért fontosak a régészek számára, mert képet kapunk arról, hogy egy-egy lelőhelyen a fazekasoknak mennyi grafitot kellett beszerezniük ezeknek a kerámiáknak az elkészítéséhez, vagyis a grafit eredetének meghatározása mellett további adatokkal szolgálhatunk a kereskedelem mértékére. Mindezek alapján komoly távolsági grafitkereskedelemmel kell számolnunk, hiszen a kísérletben megállapított mennyiségű grafit használata mellett tekintélyes mennyiség kellett belőle (több száz kg lelőhelyenként). A grafitos kerámiák példája is jól mutatja, hogy a kísérleti régészet milyen fontos, hiszen tesztelhetjük az elképzeléseinket és könnyen bebizonyosodhat, hogy egy kérdésre más választ kell keresnünk, mint amire korábban gondoltunk.

Írta: Kreiter Attila

Fedezd fel a bátaszéki, dunaszentgyörgyi és ménfőcsanaki lelőhelyeket az MNM Régészeti Adatbázisában is!