Börtönkarácsony: Kövesd a tempót! (Részlet a Rendőrállam alulnézetből című hamarosan megjelenő tényregényből)

„Ebben az országban mindenkinek megvan a maga rendőre” (H. Sándor 69 éves balatonboglári kőművesmester)

Kolhász Mihály (anyja neve: Kleist Henrietta) 70 éves balatonboglári birodalmi alattvaló, nyugdíjas lócsiszár szenteste előtt két nappal érezte át először a börtön mindent átható humánumát. Csikordult a lekutyázott, még az Osztrák-Magyar Monarchia idejében kovácsolt, belülről is hepehupás, rozsdás cellaajtó és belépett, kezében egy nagy kartondobozzal a nevelőtiszt. Győzőnek és neki is, mert akkor még csak ketten voltak, két-két szem mályvaszínű szaloncukrot nyomott a kezébe. Egy szót sem szólt a tömlöc Mikulása, még megköszönni se volt idejük az édességet, olyan gyorsan elhagyta a zárkát. Hát mégis csak megtörtént a büntetés-végrehajtásban is az áhított, sokak által vitatott rendszerváltás! Ha kint, a szabadok világában nem is éppen úgy, ahogy szerettük volna, örüljünk neki, hogy a sitten legalább működik az emberarcú kapitalizmus.

Csak később tudta meg az intellektuális bűnöző – prózaibban: százmilliós értékeket kicsaló – Győzőtől, a 67 éves zárkacápától, hogy a lekutyázás a zárszerkezet nyitását és bezárást jelenti, mint ahogy azt is, hogy a nevelőt mostanság reintegrációs tisztnek nevezik. Igaz, az áristomban senki nem hívja így, de az eurokompatibilis büntetés-végrehajtási biszbasz ez követeli meg. Azt már régóta tudta, hogy a cellafelelőst hívják a börtönargóban zárkacápának. A reintegrációs tisztnek átkeresztelt egyenruhás nevelő másnap már adakozóbb volt, mindenki – akkor már hárman voltak – öt darab szaloncukrot kapott, mi több, a zárka egy karácsonyfaágat is.

- A nevelés sem az már, mint régen, hogy szocialista embertípussá varázsolja szabadulásig az anyabaszó zsiványt, hanem kezelés – okította cigire gyújtva az eddig több mint 15 fegyházévet maga mögött tudó Győző papa a hozzájuk beköltöztetett 25 éves, siófoki srácot, a drogdíler Áront. A vékony, izgága, egyik cigiről a másikra gyújtó első bűntényes fiatalember kétségbe volt esve, hogy nem lehet a szeretteivel karácsonykor.

- Akkor most kezelve leszünk? – röhögcsélt halkan kínjában a pszichoszomatikus "kristállyal", metamfetamin-származékkal megcsípett Áron gyanúsított, aki azt egyből bevallotta a jardon, hogy a négy grammot saját használatra tartotta magánál, így ezáltal, amilyen balfék volt, rögtön a fogyasztást is elismerte. Azzal védekezett, hogy azért vett részt a terjesztésben, mert társai megfenyegették. Nyeretlen kétévesként nem számolt azzal, hogy az enyingi, bibliai nevű Juda klánhoz tartozó, rutinos börtönviselt elosztói, Brandon és Brian ráverik az egész balhét. Ők szemrebbenés nélkül azt vallották, hogy a kocsijukban lefoglalt 400 grammnyi cucc Ároné volt. Holott ők vették rendszeresen Szolnokon egy neppertől négyezerért grammonként, hogy aztán tízezerért dobassák az olyan balekokkal, mint Kolhászék friss cellatársa, a dél-balatoni piacra.

A srácnak elvonási tünetei voltak, de nem kapott nyugtatót a gyengélkedőn. A börtöndoki föl sem nézett a papírjából, csak adminisztrált, aztán csak legyintett Áron kérésére. Kolhász lakóhelyén is találkozott ilyen autista orvoszombival. Akkor ment az urológiára, amikor nem állt fel neki rendesen a cerka, mert idegileg kikészítette, hogy a nő, akiben baromként bízott, cefetül átbaszta. Na, az a kialvatlan pofájú főorvos a Nemzeti Sportot olvasta, miközben rá sem nézve, kérdezte, mi a baja.

- Elmész te a kurva anyádba, dugd föl magadnak az újságot! – mondta neki akkor Kolhász, amikor a seggturkász már fölhúzta a gumikesztyűt, hogy a lócsiszár végbelébe hatoljon.

- Baszd meg, ne dumálj faszságokat! Korábban nevelni akart bennünket állam bácsi, most már csak korrigálni. A többség úgyis bebukik újra. Mint a Családi kör versben: „Zúg az éji bogár, nekimegy a falnak, / Nagyot koppan akkor, azután elhallgat.” Na, mi vagyunk a buta égi bogár. Az állam rég rájött, hogy ami nem megy, azt nem érdemes erőltetni. Csináld meg olyanra az ágyad, mint az enyém, rögtön itt a hipis! – förmedt a kristályos gyerekre Győző, mikor levette a zajokból, hogy hamarosan hozzájuk is jönnek vizitelni. Az alig 15 Celsius fok ellenére izzadó, egyik cigarettától a másikra gyújtó, bepalizott díler panaszkodott, hogy lassan éhen hal. Adtak neki a maradékukból ezt-azt, Győző még zárás előtt szólt az őrnek, hogy az új előzetes éhes, kaja kéne neki.

- Az már nincs! – mondta a fegyőr, miközben felállt az ablak alatti stokira, és egy hosszú nyelű, nagyfejű kalapáccsal rávágott a három méter magasan lévő rácsra. Zengett-bongott a több mint százéves, lepusztult kóceráj. Ezt az épületszárny minden zárkájánál megismételte, úgyhogy fél órán át szólt a csimbum cirkusz. Ezzel le is volt tudva a biztonsági ellenőrzés. Aztán később mégis visszajött a smasszer, kezében egy nagy zacskó kenyérrel és három műanyag dobozos, fapados libamájkonzervvel. Lám, lám, konstatálta Kolhászban az anarchomarxista, a börtön a jóság temploma.

- Karácsonykor mindig besokall valaki – jelentette ki dühösen Győző, amikor másnap hajnalban éktelen üvöltésre, dörömbölésre ébredtek. Aztán amilyen hirtelen jött, ugyanolyan hirtelen halt el a zaj. - Szerintem a zárkatársai csapták nyakon. Vagy befalcolt – vélte a cellafőnök. - Lenyelt valamit, vagy fölvagdosta az ereit…

A boglári nyugger lócsiszár azért került a börtönbe, mert nem volt hajlandó kifizetni a Covid veszélyhelyzeti kormányrendelet megsértése miatt rá kiszabott pénzbírságot.

- Kocogni indultunk a kutyámmal, ezért nem volt rajtam a maszk. A rendelet a sporttevékenységet megengedte álarc nélkül. Direkt geciztek a zsaruk, a szolgálat végén jártak, és aznap még kevés lehetett a szabálysértési bevétel. Pontosabban csak a lóbaszó rendőr törzsőrmester kovbojkodott, mert a túlkoros, elhízott katona csak bamba statiszta volt. Lehetett vagy ötven éves, és mindössze két csontcsillag virított rajta, azaz tizedességig vitte. De baszhattam, ketten voltak, én hiába mondtam bármit. A kétfős járőr szokás szerint összehazudott ellenem, mire elmeszelt ugyanannak a rendőrkapitányságnak a szabálysértési előadója. A kutyámat persze nem hallgatták meg – mesélte Győzőnek börtönirodalmi magyar nyelven elzárása miértjét Kolhász.

- Ennek a korrupt rendőrállamnak egy fillért sem fizetek! – bökte oda a lócsiszár a fiatal smasszernak a bevonulásakor, amikor az arról érdeklődött van-e családja, és miért üli le a büntetést, kivált így karácsonytájt egy ilyen vénember. A falhoz állították egy mércéhez, elölről, két oldalt profilból rabkép készült róla, kérdezték, van-e új tetoválása. Régi se volt, ráadásul mióta divattá vált, hogy boldog-boldogtalan fölvarratja magára korlátolt képzelete ákombákomait, a lócsiszár még jobban utáltra a kort, amelyben élt. Ma már a sitten se tetkóztat senki, odakint, még szabadlábon, megoldják profi szalonokban a börtöntöltelékek.

Kolhásznál is rosszabbul járt egyik boglári haverja, az egykori kőművesmester, Sanyi. Ő is hetvenfelé jár már, burkolóként alkalmizott a lopott NER-pénzekből gombamód épülő Balaton-parti apartmanházakban. Reggel hatkor mindig a helyi zöldségboltban kezdett, behordta Zsuzsának és Marcsinak a friss árut néhány gyomorkeserűért (ő keselyűként emlegette a 4 centeseket), meg sörért. Utána irány a meló. Görbén biciklizett át a régi hetesen, nem vette észre, hogy a parkolóból a „szolgálunk és védünk” típusú, alattomosra apportírozott magyar rendőrök hesszelik, ki bassza el éppen az átkelést. Szegény Sanyinak összesen 55 ezer birodalmi ruppóba fájt, hogy rosszkor volt rossz helyen: az átkacsázásért 30 ezerre mérték be, az, hogy nem volt rajta a maszk, 25 ezerbe került.

- Ebben az országban mindenkinek megvan a maga rendőre – vonta le a tanulságot a Májkároly kocsmában a kőművesmester. Neki több esze volt, mint a nyakas lócsiszárnak, azzal a tulajjal fizettette ki a büntetést, akinél alkalmizott, mondván, ha nem egészíti ki a bérét a pénzbírsággal, ő félbe hagyja a hidegburkolást.

- Volt már börtönben? – kérdezte Kolhásztól egy másik foglár, amikor a kiérdemesült lócsiszár bénázva toporgott a minden ki-és belépésnél kötelező motozáskor.

- Persze, még az előző pártállami rezsimben, a kádárból lett császár, János alatt két évig.

Csakhogy akkor az áristom istállójában lakott, összezárva a vármegyei főispán (az idő tájt az ilyeneket megyei párttitkároknak hívták) által ellopott saját lovaival, és nem kellett egy rosszul fűtött, dohányfüstös zárkában senyvednie. Mivel a legvégsőbbig elment, hogy a törvény előtt igazát bizonyítsa, a világ hazug rendje szerint a végén ő került börtönbe. A kötelező katonai szolgálatot megtagadó Jehova Tanúkkal, a Vatikán által a katolikusoktól kiebrudalt Bulányi páter bázisközösségéből való művelt fiúkkal ült együtt. Az akkoriban éppen szocialistának hazudott birodalom 2-3 év szabadságvesztésre ítélte őket, csak mert dacolva a hatalommal és saját érdekükkel fölvállalták a hitüket. A fegyverfogást elutasító fiatalembereket, ahogy a csökönyös Kolhászt, az elítéltek és a börtönőrök gúnyos értetlensége vette körül. Végtére is, hogy lehet olyan marha valaki, hogy belső meggyőződésre, holmi igazságérzetre hivatkozva lecsukassa magát? Ebben is volt valami, kivált, hogy látástól mikulásig dolgoztak a rabgazdaságban, no meg a Velencei-tó partján építették a smasszerek lakótelepét.

- Hát akkor mire vár, bassza meg? – hozta vissza az elmélázó lócsiszárt a vármegyetömlöc valóságába a smasszer fásult ukáza. - Megfordul, felemelt kezeit a falnak támasztja, lábait terpeszben szétteszi. Értve?

Kolhásznak értelmetlen dolgokat teljesíteni nem esett nehezére, hetven év alatt megszokta, hogy neki minden rezsimben parancsolgatnak.

- A börtön maga a kitapintható sivárság. – ezt 2018-ban meghalt barátja, Szabó Tibor költő-filozófus mondta még neki egy kulcsi kocsmában, amikor több mint kétéves, már a magyar birodalomban letöltött börtönbüntetése után beszélgettek. - Meg a hamisítatlan valóság – tette még hozzá.

Akkor már végleg hazadisszidált Kanadából, ahol Taylorként publikált, hogy aztán öregségére beüssön a krach. Egy nála jóval fiatalabb nővel szűrte össze a levet, ittak, buliztak, anyagoztak is a haverokkal gyakorta a Duna-parti házban. Följelentették, és vesztére a kiérkező rendőrökkel verekedésbe keveredett, börtönbe zárták. Aztán bekövezett, amit egyik versében célul tűzött ki: „állampolgár jellegem rég elvesztettem / immár emberjellegem elvesztésén dolgozom”. Szabadulása után pár hónappal a szívroham vitte el.

Persze hol van már az az idő, amikor azt írták ki nagy betűkkel a börtönfolyosó falára: „GYŰLÖLD, NE CSAK ŐRIZD!” A múlt század ötvenes éveinek elején egy kopasz császár volt az úr, bizonyos Rákosi, aki a kommunizmusnak nevezett elmebajt tesztelte a birodalmi alattvalókon. Sok különbség hét évtizeddel később sincs, már ami a zsarnokságot illeti. A mostani császár, a plebejus származású, egy Amerikába szakadt zsidó-magyar milliárdos által kitaníttatott, Szotyiköpködőnek csúfolt középszerű ex-futballista, a bolond Duce korporatív fasizmusát erőltette Kolhász népére. Tudós koponyák maffiaállamként nevesítették azt a rendszerszintű tolvajlást, ami itt történt az elmúlt években, de ezt a lócsiszár nem fogadta el. Bár ő csak egy tanulatlan lókupec volt, de azt jól megjegyezte kedvenc filmregényéből, A Keresztapából, hogy az olasz típusú bűnszövetkezetben nem lehet hibázni büntetlenül. A gyáva és a betyárbecsületet hírből sem ismerő Szotyiköpködő viszont nem hogy nem likvidálja, egyenesen megjutalmazza, fizetési listán tartja balfasz vazallusait és csicskásait.

A Somogy megyei fegyintézet földszinti felügyelői irodájában az van egy táblára kifüggesztve, hogy, „REND, FEGYELEM, TISZTASÁG. A BÜNTETŐ JOGSZABÁLYOK BETARTÁSA ÉS BETARTATÁSA”. És kétségtelen, a nyolcosztályos őrök és érettségizett tiszthelyettesek rezzenéstelen arcú humanoid robotként betartják és betartatják a betartandókat. Persze, kameraszemek lesik minden lépésüket. Azt csak a felügyelők némely gesztusából érzik az érzékenyebb fogvatartottak, hogy nem tekintik őket teljes értékű embernek. Végtére, nem is azok, alapvető szabadságjogaitól meg vannak fosztva, ahogy persze a smasszerek is. Rabok itt valamennyien, még ha az őrzők a nyolc, illetve a tizenkét órás szolgálat után haza is mehetnek. A látszólagos szabadságba, ami persze csak illúzió, amiről egy börtönköltő ezt írta a lócsiszár cellájának a hajdani fehér zománcfestéket csak imitt-amott viselő ajtajára: „az okosoktól csak dajkamesét olvashattál a szabadságról / a szabadság az, ami kint van”.

Kolhász a lehető világok legjobbjaként szajkózott kinti demokrácián is csak röhögni tudott, és tanítványainak – mert voltak néhányan: hajléktalan utcaharcosok, elméleti anarchisták, késői punk zsokék és hajtók, no meg olyan lóbolond utódok, akik őt legendaként tisztelték – a csürhe uralmaként emlegette. A lócsiszár amúgy is ízig-vérig korszerűtlen alattvaló volt. Direkt kerülte a Facebookot és más globálkapitalista, közösséginek hazudott portálokat, nem vett magának okostelefont sem. Mi több, fokozva a bajt, hosszú évek óta szinte kizárólag Schopenhauer A világ mint akarat és képzetét és Marx Gazdasági-filozófiai kéziratait olvasgatta. Felváltva és monomániás megszállottsággal, mint valami Thomas Bernhard hős. Szépirodalomból csak a legszükségesebbeket (a magyaroktól Barnás Ferencet, Bartis Attilát, Borbély Szilárdot), de kedvenc osztrák írójától persze mindent. Katarzis nélküli önkínzás volt ez, őrült szellemgyakorlatok sorozata. Nem csoda, hogy az életben nem sokra vitte, egyedül a lovak között lelt nyugalmat. Ráadásul a ma regnáló kleptokrácia hívószavának számító kereszténység lényegét, ő még ifjú korában Ludwig Feuerbach zseniális értekezéséből tanulta. Miatta és az anarchista ősapa, Kropotkin miatt maradt meg végül ateistának. Csak ötvenen túl lett belőle filozófia-autista.

Pedig igyekezett, próbálta megmagyarázni barátainak és szeretőnek (ilyenek persze már régen nem voltak), hogy például az Artúrral, szemtelenül csak így emlegette a helyi italmérésben Schopenhauert, nem csak a filozófiai érdeklődés kötötte össze. - A mester minden reggel úszott a Main folyóba, és volt egy Világlélek nevű kutyája, akit mindenhova magával cipelt. Na nekem is van egy tízéves, fekete Mr. Dexterem, és mi is együtt fürdünk nyári hajnalokon a Balatonban – bizonygatta az irracionalizmus, no meg a kutyák iránti konok hajlíthatatlanságát.

Igen, igaza volt Szabó Tibinek, a költőnek. Kézzel tapintható mindenütt a lepusztult sivárság. De van remény, amíg a börtönklozetten ücsörögve verset lehet olvasgatni. Egy ismeretlen fogvatartott fehér vécéajtóra firkálta golyóstollversét: „A szoba megfolyt(sic!) / Minden, ami fölkerült / az egyszer lent volt. / Mennem kellett közben / minden spanom bent volt, / A betonból senki nem szólt. / KÖVESD a TEMPÓT! / A végén várni fogok rátok, / mert ti vettétek el a múltamat. / Én elveszem a jövőtöket!”