A Citadella egy elsőre pofásnak kinéző akciósorozat is lehetne. Amit azonban a sorozat nyújt, az simán felér a felhasználói figyelem pofátlan kihasználásával. Az Amazon Prime ugyanis úgy akart felépíteni egy teljesen saját szellemi tulajdonra épülő univerzumot, hogy a felszín mögé nem helyezett semmit. Enyhén spoileres kritika.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
Mindenki egy légvárra vár
A Citadella legnagyobb problémájának kitárgyalását érdemes jó messziről kezdeni. Egyszer minden tartalomgyártó életében eljön a pillanat, hogy valami igazán maradandót, valami igazán sajátosat alkosson. A streamingplatformok tekintetében ez egy olyan IP (intellectual property), vagyis saját szellemi tartalom kifejlesztése lehet, amivel hosszú távon és több platformon tervezhet a gyártó.
Hiszen ha körbenézünk, a szolgáltatók sajátjaként tálalt kínálatának jó része mások IP-jének felhasználásával készült.
A már korábban sikeres címnek bizonyuló filmekre épülő sorozatok, remake-ek, videójáték, könyv, képregény feldolgozások. Miért ne lehetne tehát sajátjuk is? Persze az évszázados múltra visszatekintő Disney könnyű helyzetben is van a saját tartalmainak megalkotásában és újrahasznosításában is. Ugyanakkor már jó ideje ők kezelik a Marvel és Star Wars címeit is, amik bármennyire is Disney gyártások már, mégis csak mások eredeti munkáira épülnek.
HIRDETÉS
A Netflix viszont példátlanul nagyot robbantott 2016-ban a Stranger Things-zel. A korábban semmilyen más formában nem elérhető cím villámgyorsan vált a streaming korszak egyik első nagy, azóta kiemelkedő sikereket elérő sorozatává. Ehhez persze korábbról már ismerős, bejáratott franchise-ok fogásait használta fel, hogy segítségükkel jó érzékkel lovagolja meg a nosztalgiaipart. Akárhogy is, a Stranger Things elég hamar lépett a transzmediális történetmesélés útjára, még mélyebben berántva a rajongókat Hawkins rejtélyekkel teli történetébe. A széleskörben terjesztett merchandise ruházat segítségével pedig megkerülhetetlen popkulturális ikonná is vált.
A titkos recept pedig körvonalazódni látszik. Végy olyan ismerős elemeket, amik kellemes emlékeket ébreszthetnek a nézőkben már bejáratott címek iránt. Legyen vonzó fiatalok számára is, de az idősebbeket is eredményesen szólítsa meg. Ha pedig a fantasztikum elemeit is tartalmazza, és akár blockbuster mozi, videójáték, képregényfilm hangulata van, az csak előny. A jó hír az, hogy ezekkel a tulajdonságokkal még rendelkezik is a Citadella. És semmi mással.
Citadella
A sorozat két, évtizedek óta egymással hadakozó titkos kémszervezet, a címadó Citadella és a Mantikór végső összecsapásával nyit. A linkelt vonatos akció ugyanis csak egy szelete a Mantikór széleskörű akciójának, amivel “végleg” eltörölte ellenségét a Föld színéről. Évek múlva azonban egyre több Citadella ügynökről derül ki, hogy mégis életben van. Kyle Conroy, azaz Mason Kane (Richard Madden) azonban semmire nem emlékszik korábbi kéméletéből. A vonatkatasztrófa után láthatjuk, hogy boldogan él újdonsült feleségével és kislányával. Ám utolsó bevetésének emlékei folyamatosan bevillannak, egy titokzatos nővel együtt. Egy napon egykori társa, Bernard (Stanley Tucci) elrabolja családjával együtt, hogy szembesítse múltjával. Rá akarja venni, hogy, segítsen neki megszerezni a sorozat összes MacGuffinját, amivel megmenthetik a világot. Ahogy annak pedig lennie kell, a rejtélyek folyamatosan sokasodnak, és sötétebbnél is sötétebb titkokat rejtenek.
A Citadella mutatós nyitánya még nagyon is képes felfokozni a várakozásokat. Sőt, az első két epizód is. Kicsit úgy tűnik, hogy az alkotók ekkor még jobban megerőltették magukat, hogy az egy időben felkerült nyitórészekkel fenntartsák a nézők figyelmét. Ezt pedig sikeresen el is érik, ahogy az egy Russo tesók által felügyelt, 300 millió dollárból készült sorozattól el is várható.
A rengeteg izgalmat, ármányokkal teli feszültséget és kirobbanó akciókat sejtető epizódok magasra helyezik az elvárások lécét.
Az első pillantásra is impozáns operatőri munka, a stilizált, túlszínezett képivilágával, és a bunyók koreográfiája is képes meglökni a várakozásokat. Intőjelek is akadnak, de még nem túl hangsúlyosan. Például a túl fekete-fehér világkép, vagy a modoros játékkal prezentált szintén modoros dialógok és infodumpok. A remény azonban nagyon is valós. Viszont amit utána művel a széria, az a nyitójelenet vonatkatasztrófájával állítható párhuzamba.
Légvár vagy ugrálóvár?
Az történik ugyanis, hogy a Citadella kezdeti érdeklődésfelkeltő lendülete a harmadik epizóddal fokozatosan eltűnik. Nem arról van szó, hogy elfogynának a fordulatok, vagy az akció, esetleg a helyszínek közötti ide-oda ugrálás.
Éppen az ellenkezőjéről. Túl sok minden történik túl kevés időben, amikből túl keveset látunk, de túl sokat hallunk.
Ez azonban csak az egyik oka a zavaroknak, mert vannak itt még súlyosabb problémák is. A folyamatos cselekményzajban természetesen képesek elsikkadni fontosnak tűnő részletek: nehéz is odafigyelni, amikor minden lényegesnek szánt információ monológokból és nagymennyiségben zúdított háttérsztoriból áll. Amiket néha tényleg egészen menő, bőven mért akciózás és bunyók szakítanak meg. Ami azonban nagyobb probléma, hogy sok mindenre még a sorozat világából sem kapunk választ.
A karakterek motiváció gyakran mondvacsináltak, vagy ha értjük is mit miért tesznek, a jelentőségük nem tiszta. A rengeteg flashback, és előzmény nélkül előrángatott, sorsfordító infók pedig nem tisztítják, inkább zavarják az összképet. A világ megmentése toposz persze önmagában nemes, de kellő alapozás nélkül súlytalanná, ezzel együtt pedig jelentéktelenné válik. Mint ahogy a nagyon fontosnak beállított MacGuffinok is, amiket akár valóban egy gyufaszálra is cserélhetnénk. Meg van magyarázva ugyan a szerepük, de bebetonozott szabályok nélkül szintén érdektelenné válnak.
Az első epizódból még egy fokozatosan szürkülő, árnyaltabb világkép is felsejlik, ami akár a posztigazság éra problémáira is reflektálhatna. De nem teszi.
Az egyetlen szürke dologgá pedig maga a Citadella válik, amit még a karakterei sem képesek színekkel feltölteni.
Madden és a kémtársát alakító Priyanka Chopra persze vonzó jelenségek, és a játékukkal sincs túlzottan nagy probléma. Annak ellenére sem, hogy a korábban említett modoroskodás náluk is megjelenik, és Chopra is gyakran tűnik egydimenziósnak, hiába is próbálták komplexszé tenni karakterét. A legnagyobb fájdalom azonban Stanley Tucci, akit szintén hiába jó látni a vásznon, személyiségmentes karaktere és elkopó játékideje nem képes sokat lökni a sorozat sikerén.
Egy igazi patyomkin-sorozat
A Citadella pedig az felsoroltak okán az akció és pörgés ellenére is unalomba fullad, hiszen nincs benne semmi, ami magával ragadja a nézői figyelmet. Úgy néz ki, és esetenként úgy is viselkedik, mint egy valódi sorozat.
De valójában csak egy olyan lélektelen, légüres fillerkontent, amiből számtalan létezhet a streamingóceánban.
A folyamatosan bővülő kínálatban természetes, hogy hamar devalválódik egy-egy film, vagy sorozat értéke. Kiváltképp, ha nem efféle alkotásokként, hanem pusztán kontentként gondolunk rájuk.
Kontentből viszont méginkább bőségben vagyunk. Ha csak és kizárólag a digitális tartalmakra, vagy csak a közösségimédia-felületek és videómegosztók tartalmaira gondolunk, mivel nyújt ezeknél többet, másabbat a Citadella? Lényegében semmivel. Az Amazon Prime felületén ez ugyanúgy csak egy helykitöltő kontentté vált, ami ideig-óráig elpöröghet mosogatás-főzés közben a háttérben. Drága és luxi sorozatként pózoló, ám minden tartalomtól, szórakoztató értéktől, vagy figyelemre érdemes minőségtől mentes mutatvány. Egy patyomkin-sorozat, amiről elsőre azt hiszed, hogy valami, de valójában semmi. A figyelemgazdaság által kitermelt ingergazdag, de üres zajjal telített streaming kontent, ami már nem is audiovizuális gyorskaja, de inkább trash food.
Hogy ilyen létezhet még pár? Természetesen léteznek bőséggel, hiszen a folyton figyelemre éhes algoritmust pörgetni kell. A nézőnek vagy inkább felhasználónak persze számos lehetősége van mást választani, elkattintani. És nem is kell minden alkotásnak megváltania a világot az üzenetével, vagy művészi értékeivel. De azért nyújtson többet néhány szép robbanásnál és szereplőnél, ami valamiféle történetté is összeáll.
A Citadella pedig egy megbízhatatlan néznivaló.
Bármikor bármi megtörténhet benne, mert nincsenek valódi szabályai, nincsenek motivációi és a stílusa is hamar elkopik.
Hogyan bízzak benned?
A mélyebb probléma nem is leginkább ebben rejlik, hanem a bizalomvesztésben. Hosszú távon ugyanis ez a streamingszolgáltatók iránti bizalmat is képes megölni. Ha túlteng az üres, érdektelen tartalom, amire ráadásul szemérmetlenül nagy összegeket költött a gyártó, akkor lemondjuk az előfizetést. Ez anyagi kárt okoz a szolgáltatónak, ami pedig megszorításokhoz vezet. A szíj megszorítása pedig további sorozatok, filmek eltűnéséhez járulhat hozzá. A spirál már beindult, az már az HBO, Netflix és Disney legújabb húzásaiból is látszik. Hogy a Citadella és a hasonlóan drága, de alig valamit felmutató tartalmak a tünete, vagy oka ennek, azt majd csak utólag vizsgálva tudjuk megmondani.
Mindenesetre a szériát még a James Bond, Mr. és Mrs. Smith, Bourne-sorozat vagy G.I. Joe és szuperhősfilm hasonlóságok sem képesek legalább nosztalgikusra menteni. Esetleg a szuperkémes téma legelfogultabb rajongói találhatnak benne értékeket.
Innentől lesz szép nyernie a már bejelentett és bemutatás előtt álló spin offoknak és folytatásoknak.
Szerencsére választási lehetőség még van bőven. Én is minek mentem oda, ugye.
