GabrielArt 2013

H. P. Lovecraft

Cthulhu hívása
Tördelés:GabrielArt

Szerkesztés: GabrielArt

Grafikai munkák :GabrielArt

Borító: GabrielArt

Tartalom:
H. P. Lovecraft - Cthulhu hívása

H. P. Lovecraft – A különös, magas ház a ködben ....30.

H. P. Lovecraft – A toronyszoba ablaka ....34.

H. P. Lovecraft – A fehér hajó ....45.

H. P. Lovecraft – A feledés fátyla ....51.

H. P. Lovecraft - A gonosz lelkész ....52.

H. P. Lovecraft - Alhazred lámpája ....54.

H. P. Lovecraft - Ulthar macskái ....61.

H. P. Lovecraft - A Hold-láp ....63.

H. P. Lovecraft - Dagon ....70.

H. P. Lovecraft - Az alkimista ....77.

H. P. Lovecraft - Nyarlathotep ....83.

H. P. Lovecraft - Árnyék Innsmouth fölött ....85.

H. P. Lovecraft - Eryx falai között ....156.

Howard Phillips Lovecraft ....176.

Nagyon is elképzelhető, hogy valamely roppant Hatalmak vagy Lények életben maradtak,
még azokból a távoli időkből, amikor az értelem talán más formákban öltött testet, olyan
formákban, amelyek eltűntek a világból az emberiség hajnala előtt, s amelyekről csupán a
költészet és a mondák őriztek meg futó emlékképeket, isteneknek, szörnyeknek, mitikus
lényeknek nevezve őket.

Algernon Blackwood

I.
A dombormű

A legirgalmasabb dolog a világon, azt hiszem, az, hogy az emberi elme képtelen kapcsolatot
teremteni a különálló események között. A tudatlanság nyugalmas szigetén élünk a
végtelenség fekete óceánjának közepén, s nem úgy rendeltetett, hogy messzire utazzunk
innen. A tudományok - melyek közül mindegyik a maga irányában tör előre - mindeddig
nem sokat ártottak nekünk; ám egy napon sor kerül majd a szerteágazó tudás
mozaikköveinek összeillesztésére, s ez a valóságnak oly rémületes távlatait fogja megnyitni,
hogy vagy eszünket vesztjük e kinyilatkoztatástól, vagy a halálos világosság elől egy új sötét
kor békéjébe és biztonságába menekülünk.A teozófusok megsejtették a kozmikus ciklus
borzalmas kiterjedését, amelynek világunk és az emberi nem csupán futó véletlenjei. Utaltak
különös, emberfölötti hatalmak létezésére, olyan szavakkal, melyeknek hallatán megfagyna
a vér az ereinkben, ha nem rejtőznének a csalóka, hamis derűlátás leple mögé. Ámde
nemcsak ok vetettek egy futó pillantást a tiltott korszakokba, amelyek megborzongatnak, ha
rájuk gondolok, és megőrjítenek, ha álmodok róluk. Az ilyen hirtelen felvillanásokat (mint
ahogy így van ez a valóság mind rettentő megnyilatkozásával) két teljesen különböző dolog
egymás mellé helyezése hozza: az én esetemben egy régi újságcikk összevetése egy halott
professzor feljegyzéseivel. Remélem, soha senki nem teszi meg utánam ezt a lépést; én a
magam részéről ennek a szörnyűséges láncolatnak egyetlen szemét sem fogom kiadni a
birtokomból, ha rajtam múlik. Azt hiszem, a professzor is hallgatni akart arról, amit tudott,
és valamennyi feljegyzését megsemmisítette volna, ha nem lepi meg a hirtelen halál.

A DOLOG-gal 1926/27 telén kerültem kapcsolatba, amikor is nagybátyám, George Gammell

Angell professzor, a szemita nyelvek kiérdemesült oktatója a Rhode Island-i Providence
város Brown Egyetemén, élemedett korában elhalálozott. Angell professzor nagy
szaktekintélynek számított az ősi feliratok terén, s gyakran volt utolsó szalmaszála neves
múzeumok igazgatóinak; sokak számára emlékezetes 92 éves korában bekövetkezett
elhunyta. A haláleset sajátos jelentőségét csak fokozták különös körülményei. A szomorú
vég newporti hajóútjáról hazafelé jövet érte az idős professzort; hirtelen összeroskadt,
miután több szemtanú vallomása szerint nekiment egy tengerész külsejű négernek, aki a
meredek domboldal egy homályos hátsó udvarából került elő, ahol le lehetett rövidíteni a
kikötőből az elhunyt William Street-i házához vezető utat. Az orvosok nem találtak
semmiféle külsérelmi nyomot; hosszas ötölés-hatolás után oda lyukadtak ki, hogy a halál
oka valami rejtett szívkárosodás lehetett, ami a meredek kapaszkodó hatására vált
kritikussá az előrehaladott korú professzorra nézve. Akkoriban nem láttam különösebb
okát, miért ne elégedjek meg ezzel a magyarázattal; az utóbbi időben azonban hajlok a
kételkedésre - és nemcsak arra… Mint nagybátyám örököse és végrendeletének kijelölt
végrehajtója - lévén, hogy gyermektelen özvegyemberként érte a halál -, gondosan
áttanulmányoztam hátrahagyott papírjait; e célból egész csomaggal hozattam belőlük
bostoni lakásomra. Az anyagból később sok minden közzétételre kerül majd, az Amerikai
Archeológia Társaság szíves támogatásával; volt azonban egy doboz, amit roppant
titokzatosnak találtam, és valami visszatartott tőle, hogy említést tegyek róla másoknak.
Zárva volt, és sehol nem leltem a kulcsát, míg, eszembe nem jutott, hogy próbát tegyek a
professzor privát kulcscsomójával is, amit mindig valamelyik zsebében hordott. Ezután
valóban sikerült kinyitnom, ám még nagyobb rejtéllyel találtam szemben magam. Mert
ugyan miféle jelentőséggel bírhatott az a különös, összefüggéstelen, zavaros dombormű,
amit találtam benne? Csak nem dőlt be nagybátyám váratlanul öregkorában valami felületes
csalásnak? Szilárd elhatározást tettem, hogy felkutatom azt az egzaltált képfaragót, aki
felelős agg rokonom pillanatnyi csúf elmezavaráért.

A dombormű többé-kevésbé négyzet alakú volt, vastagsága kevesebb, mint egy hüvelykre,
hossza és szélessége megközelítőleg öt-hat hüvelykre rúghatott; igen valószínűnek tűnt hogy
a közelmúltban készítették. A rajta található jelek azonban úgy hangulatuk, mint az általuk
sugallt sejtelmek alapján mindennek voltak nevezhetők, csak modernnek nem; mert jóllehet
a kubisták és futuristák képei sokszínűek és kalandosak, aligha lehet föllelni bennük azt a
rejtett szabályelvűséget, amely a történelem előtti feliratokban bujkál. Márpedig valami
írásról volt szó, ahogy a jelek halmozódását elnéztem; ám noha jól ismertem bácsikám
iratait és házi gyűjteményét, semmiféle kultúrkörbe nem sikerült besorolnom, de még csak
távoli rokonságot sem megállapítani vele.

Ezek fölött a hieroglifák fölött valami olyasmi volt, amit minden bizonnyal képnek szántak,
ám impresszionisztikus megformálása megakadályozta, hogy pontosan megállapítsam, mit
ábrázol. Valamifajta szörnyetegnek tűnt, vagy olyan szimbólumnak, ami egy szörnyeteget
jelképez; alakja csak elképesztően beteges képzelőerőből fakadhatott. Ha azt mondom, hogy
a látványra némiképp túlfeszített fantáziámban egyszerre merült föl egy tintahal képe, egy
sárkányé, meg egy emberi karikatúráé, akkor azt hiszem, legalábbis távolról
megközelítettem a dolgot. A csökevényes szárnyakkal felruházott groteszk, pikkelyes testen
csápokkal ellátott, húsos fej imbolygott; de az egésznek az ÖSSZHATÁSA volt az, ami oly
rettenetesen ijesztővé tette. Az alak mögött a szobrász mintha ciklopikus falakra tett volna
ködös utalást.

A csodaleletet kísérő mellékletek - egy nagy paksaméta kivágott újságcikken kívül - Angell
professzor saját, kézírásos jegyzetei voltak, s nem tarthattak igényt különösebb irodalmi
színvonalra. A fő dokumentum a CTHULHU KULTUSZ címet viselte, amit kínosan
aprólékos kalligráfiával rajzoltak a sűrűn rótt sorok fölé, bizonyára azért, nehogy a
döbbenetesen idegen szó helyesírásában hiba essék. A kézirat két részre volt osztva: az
elsőnek a címe "1925 - Álmok és Álomelemzések, H. A. Wilcox, Thomas Street 7.
Providence, Rh. I" volt, míg a másodiké "John R. Legrasse felügyelő beszámolója, Bienville
St. 121., New Orleans, LA, 1908 A.R.T. konf. - Megjegyzések & Webb professzor híradása". A
többi kézirat jobbára rövid feljegyzéseket tartalmazott, néhány közülük beszámoló volt
különböző személyek furcsa álmairól, mások idézeteket tartalmaztak teozófus könyvekből és
folyóiratokból (különösen W. Scott-Elliott ATLANTISZ ÉS AZ ELVESZETT LEMURIA c.
művéből). A fennmaradó részt sietősen papírra vetett megjegyzések tették ki, bizonyos
titkos kultuszokra és hosszú időkön át fennálló, rejtett kapcsolatokra nézvést, vonatkozással
olyan mitológiai és antropológiai forrásmunkákra, mint Frazertől AZ ARANYÁG, vagy Miss
Murray-tól a BOSZORKÁNYKULTUSZ NYUGAT-EURÓPÁBAN. Az újságkivágások
legnagyobbrészt egyes személyek megtébolyodására, illetőleg az 1925 tavaszán fellépő
tömegpszichózis és üldözési mánia csúfabb eseteire vonatkoztak.

A nagy kézirat első oldala egy igen különös történetről számolt be. Úgy látszik, hogy 1925
március elsején Angell professzort felkereste egy sötét bőrű, vékony, meglehetősen
neurotikus külsejű fiatalember; o hozta magával a sajátos domborművet, ami még egészen
friss és nedves volt. Névjegykártyáján a Henry Anthony Wilcox név állt, s bácsikám
fölismerte benne egy gazdag és előkelő családnak amelyhez baráti viszony fűzte - a legifjabb
gyermekét. Henry az utóbbi időben szobrászatot tanult a Rhode Island-i művészegyetemen,
és az intézmény közelében lakott a Fleur-de-Lys épületben. Wilcox zseniális, de különc
fiatalember volt. Gyermekkorától fogva furcsa történetekkel és különös álmokkal hívta föl
magára a figyelmet. O pszichikailag túlérzékenynek nevezte magát; a vén kereskedőváros
józan fejű lakói egyszerűen kótyagosnak titulálták. Sosem szívelte különösebben az
évfolyamtársait, egyre ritkábban mutatkozott társaságban, és már csak a művészlelkeknek
egy kis köre ismerte őt a közeli városokban, mivel még a konzervatív hagyományait
roppantul féltő Providence Art Club is reménytelennek találta.

E látogatása során, írja kéziratában a professzor, Henry Wilcox házigazdája régészeti

szaktudását kívánta igénybe venni; azt szerette volna, ha megfejti neki a domborművön
található hieroglifákat. Erőltetett, mesterkélt módon beszélt, ami valami pózt sejtetett, és
vajmi kevéssé volt alkalmas rokonszenv keltésére; nagybátyám meglehetősen éles hangon
válaszolt neki, mert a dombormű feltűnően friss mivolta mindenféle kapcsolatra utalt, csak
éppen régészetire nem. Az ifjú Wilcox felelete, mely akkora hatást tett bácsikámra, hogy
később szó szerint idézni tudta, fantasztikusan költőinek bizonyult (ami máskülönben -
Wilcoxot ismerve - valószínűleg az egész beszélgetést jellemezte): "A dombormú valóban
teljesen új, mert ma éjjel készítettem egy álmom után, amely különös, idegen városokról
szólt; márpedig az álmok ősibbek a merengő Türosznál, vagy a szfinxnél, mely gondolatokba
merülve ül a sivatagban, de még a kertek koszorúzta Babilonnál is!"

Ezen a ponton kezdett tehát bele zavaros elbeszélésébe, mely rejtve lapuló emlékképekig
nyúlt vissza, s azonnal felkeltette nagybátyám lázas érdeklődését. Előző éjjel gyenge
földrengést regisztráltak, hosszú évek óta az első érzékelhető szeizmikus mozgást Új-
Angliában; és Wilcox fantáziája elképesztő ingereket kapott valahonnan. Miután elaludt,
soha nem tapasztalt álmot látott egy titáni sziklatömbökből és az egekből alázuhant
monolitokból emelt hatalmas sziklavárosról; csöpögő, zöld iszap lepte köveit, és vészjósló
borzalmakat rejtett. A falakat és oszlopokat hieroglifák borították, s valahonnan a mélyből -
hogy pontosan honnan, azt nem tudta megállapítani - egy HANG döndült föl, ami nem volt
hang, legfeljebb valami kaotikus érzés, melyet csak a legfantáziadúsabb őrület képes
szavakba önteni; Wilcox egy már-már kiejthetetlen betűkombinációval igyekezett
visszaadni: CTHULHU FHTAGN. Ez a két szó volt a kulcsa a roppant érdeklődésnek, ami a
professzort váratlan és nyugtalanító módon elfogta. Nyomban nekilátott tudományos
részletességgel kikérdezni a szobrászt, és szinte rettegve vetette beható vizsgálat alá a
domborművet, amelynek formálásán az egy szál pizsamába öltözött, vacogó fiatalember
rajtakapta magát, mikor éber tudata lassan visszatért. Bácsikám, mint Wilcox később
beszámolt róla nekem, a korával mentegetőzött, amiért nem ismerte föl azonnal az ábrát és
a hieroglifákat. Látogatója a professzor számos kérdését rendkívül furcsának találta,
mindenekelőtt azokat, amik a szörnyalakot ősi kultuszokkal és társadalmi formákkal
próbálták kapcsolatba hozni. Nem értette Wilcox nagybátyám ismételt ígéretét sem, hogy
hallgatni fog, ha cserébe felvételt nyerhet valamiféle misztikus vagy pogány szektába. Mikor
Angell professzor végül meggyőződött róla, hogy a szobrász valóban nem tud sem titkos
kultuszokról, sem tiltott hagyományokról, nyomatékosan megkérte rá, hogy továbbra is
folyamatosan tájékoztassa őt az álmairól. Ebbe Wilcox örömmel beleegyezett, s a kézirat az
első konzultációt követően részletesen beszámol a fiatalember mindennapos látogatásairól,
melyeknek során újabb és újabb izgalmas töredékekkel szolgált az éjszakai képsorokról;
gigászi iszonyat toronylik a fekete égre, roppant monolitokról sötét iszap csepeg, földalatti
hangok rágják bele magukat csikorogta az agykéregbe…

A két leggyakrabban előforduló szót a "Cthulhu R'lyeh" hangsorral lehetne megközelítőleg

visszaadni.

Március 23-án, írja a kézirat, Wilcox nem jelent meg a szokásos időpontban, s bácsikám
utánajárása kiderítette, hogy különös lázroham vett erőt rajta, mire a családjához
szállították a Waterman Streetre. Éjszaka több más művészt felriasztott álmából az
épületben ordításával, s azóta bizonytalan állapotban lebeg az eszméletlenség és a delírium
határán.

Bácsikám haladéktalanul kapcsolatba lépett a családdal, s attól fogva igen lelkiismeretesen

nyomon követte Wilcox állapotának alakulását; gyakran felhívta a beteget ápoló Dr. Tobeyt
Thayer Street-i rendelőjében.

Az ifjú képfaragó lelke nyilván iszonyatú szörnyűségek között hánykolódott; az orvos néha
megborzongott, mikor beszámolt róluk. Nemcsak a korábbi álmok ismétlődése tartozott ide,
hanem egészen összefüggéstelen töredékek is fölbukkantak egy gigászi, "mérföldmagas"
DOLOGGAL, továbbá valami meghatározhatatlan kaparászással és kopogással
kapcsolatban. Wilcox sosem nyilatkozott lázálmai során erről a valamiről, ám egyes zavaros
szófoszlányok - Dr. Tobey tolmácsolásában - meggyőzték róla a professzort, hogy azonos
azzal a kimondhatatlan szörnylénnyel, amelyet a fiatalember megkísérelt képileg ábrázolni
álomdomborművén. Egyébként ha az ifjú művész ezt a DOLGOT említette, fűzte hozzá a
doktor, az mindig a letargiába való feltartóztathatatlan visszaesést vezette be. Különös volt,
hogy a testhőmérséklete egyáltalán nem haladta meg a normális szintet, ám máskülönben
egész állapota inkább igazi lázat sejtetett, mintsem elmezavart.

Április 2-án, délután három óra tájt, Wilcox betegségének hirtelen minden tünete megszűnt.
Döbbenten ült föl az ágyban, nem értette, miért van otthon, és a leghalványabban sem
emlékezett rá, mi történt vele március 22-ének éjszakája óta, akár álmában, akár a
valóságban. Miután orvosa egészségesnek találta, három nap múlva visszatért a
szálláshelyére; Angell professzor számára azonban érdektelenné vált. Felépülése pillanatától
kozmikus álmai nyomtalanul eltűntek, s miután nagybátyám egy hétig teljesen haszontalan
értelmetlen nyilvántartást vezetett mindennapos vízióinak soráról, végül felhagyott a
további vizsgálatokkal.

Itt ér véget a kézirat első része; ám egyes utalások, amiket bizonyos különálló feljegyzésekre
tesz, roppantul elgondolkodtattak - olyannyira, hogy már csak mélyen gyökerező
bizalmatlanságom miatt (mely akkoriban életbölcseletem legfőbb alkotóelemének
számított) gyanakodtam továbbra is az ifjú művészre. A kérdéses feljegyzések különféle
személyek álmairól szóltak ugyanabban az időszakban, amikor a fiatal Wilcoxot éjszakai
látomások gyötörték. Bácsikám a jelek szerint haladéktalanul megdöbbentőn széles körű
kérdéseket intézett minden olyan barátjához, akihez különösebb alkalmatlankodás nélkül
fordulhatott; megkérte őket, hogy írják le neki az álmaikat, és részletesen számoljanak be
róla, ha voltak esetleg különleges vízióik az utóbbi időben. Körkérdését úgy látszik, vegyes
érzelmekkel fogadták; végül azonban több választ kapott, mint amennyit egy közönséges
ember titkár nélkül kiértékelhetett volna. Az eredeti levelezés ugyan nem maradt fenn, ám
feljegyzései alapos és valóban átfogó gyűjteményt alkotnak. A társasági és üzleti élet
átlagemberei - a hagyományos "föld sója" Új-Angliában - szinte kizárólag negatív
válaszokkal szolgáltak, habár egyes esetelvben fel-felbukkannak ijesztő, ám formátlan
látomások, mindig március 23. és április 2. között - azaz abban az időszakban, mikor a fiatal
Wilcoxot hatalmában tartotta a delírium. A tudósokat alig-alig érintette a dolog, noha négy
esetben futó benyomások voltak tetten érhetők különös, idegen vidékekről, egy ízben pedig
iszonyatos félelemről esik szó valami természetfölötti hatalomtól.

A legfontosabb válaszok költőktől és festőktől érkeztek, s meg vagyok győződve róla, hogy ha
módjukban áll összehasonlítani vallomásaikat, kitör közöttük a pánik. Az eredeti levelek
hiányában felmerült bennem a gyanú, hogy az anyag összeállítója rávezető kérdéseket tett
föl, vagy tudat alatt már akkor elhatározta, milyen eredményre fog jutni, amikor megkezdte
vizsgálatát. Ezért nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy Wilcox, jól ismervén a
bácsikám birtokában lévő adatokat, tudatosan az agg kutató becsapásán fáradozott. A
művészek válaszaiból ugyanis ködös, nyugtalanító história körvonalai bontakoztak ki.
Február 28-a és április 1-je között jó részük rendkívül bizarr dolgokat álmodott, s az álmok
intenzitása Wilcox delíriumával egyidőben a mérhetetlenségig fokozódott. Azoknak, akik
adatokkal szolgáltak, több mint egynegyede számolt be a Wilcox által ecsetelthez hasonló
kusza hangokról és jelenetekről. Néhányan bevallották, hogy heves félelmet éreztek a
gigászi, névtelen dologtól, amely a rémálmok időszakának vége felé egyre gyakrabban
bukkan föl. Egy eset, amellyel a feljegyzések nagy nyomatékkal foglalkoznak, tragikusan
végződött. Az áldozaton, egy igen neves építészen, aki komoly hajlamokat árult el a teozófia
és okkultizmus iránt, emésztő téboly vett erőt pontosan ugyanazon a napon, amikor Wilcox
megbetegedett, s néhány hónap múlva vége-hossza nincs sikoltozás közepette, amelyben
könyörgött, hogy mentsék meg őt a pokolszülte szörnyetegektől, el is halálozott. Ha
bácsikám feljegyzéseiben neveket is említ, s nem csupán kódszámokat használ,
magánjellegű kutatásokat folytattam volna ellenőrzés végett; így azonban csak kevés
vizsgálati alanyát sikerült azonosítanom, noha ezek mindenben alátámasztották az általa
leírtakat. Gyakran vetődött fel bennem a kérdés, hogy nagybátyám vizsgálatának
valamennyi alanyára olyan mély hatást tettek-e a történtek, mint erre a kis csoportra.
Mindenesetre jó dolog, hogy sosem fognak magyarázatot kapni élményeikre.

Az újságkivágások, mint már utaltam rá, oktalan pánik, téboly és különc viselkedés eseteiről
számoltak be a kérdéses időszak folyamán. Angell professzor egy egész irodát
foglalkoztathatott, mert a kivágott újságcikkek mennyisége döbbenetes volt, s a Föld
minden vidékét átölelték. Éjszakai öngyilkosság Londonban - egy magányos alvó iszonyatos
sikoly kíséretében kiveti magát az ablakon; terjedelmes levél egy dél-amerikai lap
szerkesztőségének, amelyben valami fanatikus hátborzongató jövőképet alakít ki álombeli
látomásai alapján; egy kaliforniai sürgönyben egy teozófus egyesületről adnak hírt, amely
fehér díszruhát ölt, hogy megünnepelje a "dicsőséges beteljesülés" óráját, ám az végül nem
következik be; különféle értesülések az indiai bennszülöttek körében május vége táján
tapasztalható fokozódó nyugtalanságról. Vudu-hívők őrjöngenek haiti orgiákon, s a fekete-
afrikai támaszpontokról jelentések futnak be valami rejtélyes mormogásról a bozótban.
Amerikai katonatisztek lázadozó törzsekkel bajlódnak a Fülöp-szigeteken; hisztérikus
levanteiek terrorizálnak New York-i rendőröket a március 22-éről 23-ára virradó éjszakán.
Nyugat-Írországban vad híresztelések és legendák kapnak lábra, s az Ardois-Bonnot iskola
egyik festőművésze egy istenkáromló, pogány álomvidéket ábrázoló vásznat akaszt ki az
1926-os párizsi Tavaszi Kiállításon. Az ideggyógyintézetekből jelentett esetek annyira
megszaporodnak, hogy kész csoda, hogy a világ orvosainak közössége nem vette észre ezeket
a nyugtalanító párhuzamokat, s nem vont le sötét következtetéseket belőlük. Mindent
összevetve az újságkivágások halma iszonyatos volt; s ma már alig tudom elképzelni azt a
hetyke racionalizmust, amellyel először félrelöktem őket, akkortájt inkább arra
gyanakodtam, hogy az ifjú Wilcox nagyon is jól tudta, milyen ősi, tiltott dolgokról beszél a
professzornak.
II.

Legrasse felügyelő beszámolója

Az ódon titkok, melyek a szobrász lidércálmait meg a domborművet oly jelentőségteljessé

tették nagybátyám szemében, képezték a témáját a hosszú kézirat második felének. Úgy
látszik, Angell professzornak már korábban is alkalma nyílt rá, hogy egy pillantást vessen a
kimondhatatlan szörnyűségek pokoli kontúrja, s nem első ízben találkozott az ismeretlen
hieroglifákkal meg a rejtélyes hangsorral, amelyet a legjobban talán "Cthulhu" alakban lehet
visszaadni. Ez a régebbi eset pedig olyan izgalmas és hátborzongató összefüggésben
vetődött fel, hogy nem csoda, hogy kérdésekkel kezdte ostromolni az ifjú Wilcoxot.

Nagybátyám korábbi tapasztalata az 1908-as évből, tizenhét esztendővel azelőttről

származott, mikor is az Amerikai Régészeti Társulat éves kongresszusát tartotta St.
Louisban. Angell professzor, mint elismert szaktekintély, minden tanácskozáson fő helyet
foglalt el, s egyike volt azoknak, akikhez a leggyakrabban fordult különféle kérdésekkel és
problémákkal a gyűlésen megjelenő számtalan kívülálló. Ezek szóvivője - és rövid időn belül
valamennyi résztvevő szemében az érdeklődés középpontja - egy átlagos külsejű, középkorú
férfi lett, aki Los Angelesből utazott ide, hogy magyarázatot keressen egy olyan problémára,
amellyel máshová nem fordulhatott. Az illető John Raymond Legrasse rendőrfelügyelő volt;
magával hozta a tárgyat is, ami miatt jött - egy groteszk, szörnyen visszataszító és szemmel
láthatólag elképesztően régi kőszobrocskát, amelynek eredetét nem tudta megállapítani.

Nehogy azt higgyék, hogy Legrasse felügyelő a legcsekélyebb érdeklődést is tanúsította az

archeológia iránt. Ellenkezőleg, kíváncsisága kizárólag szakmai okokból táplálkozott. A
szobrot, bálványt, fétist, vagy akármi is volt az, néhány hónapja kobozta el egy rendőri akció
során a New Orleans-tól délre eső sűrű, erdős mocsarakban, egy vudu összejövetel
felszámolása alkalmából. A hozzá kapcsolódó szertartások olyan egyedülálló módon
kegyetlenek voltak, hogy a rendőrség valami mindeddig teljesen ismeretlen, sötét kultuszra
kezdet gyanakodni, amely ördögibb a legfeketébb afro-amerikai vudu-köröknél is. A
szoboralak eredetét egyáltalán nem lehetett megállapítani, ha eltekintünk a foglyokból
kiszedett szófukar, hihetetlen beszámolóktól; ezért fordult a rendőrség a
történetbúvárokhoz magyarázatért, hátha be tudják sorolni valahová a baljós bálványt - ami
talán lehetővé tenné, hogy az egész szektát mindenestül felgöngyölítsék.

Legrasse felügyelő aligha számolt vele, micsoda feltűnést fog kelteni a kérése. A
szobrocskára vetett egyetlen pillantás elegendő volt hozzá, hogy az összegyűlt tudósok
valamennyien a legnagyobb izgalomba jönnek. Egy percnyi időt sem vesztegetve sereglettek
a felügyelő köré, és bámulták az aprócska figurát, melynek különös kisugárzása valóban
mindeddig ismeretlen, archaikus korokra nyitott szédítő távlatokat. Nincs az az iskolája az
ismert szobrászművészetnek, amely formát adhatott volna ennek a rettenetes tárgynak; ám
az ásványtanilag meghatározhatatlan fajtájú kőbe evődött porszemcsék minden jel szent
évszázadokat, sőt évezredeket zártak magukba.

A szobor, melyet végül körbeadtak, hogy mindenki alaposan szemügyre vehesse, hét-nyolc
hüvelyk magas volt, s művészileg tökéletes. Valami szörnyeteget ábrázolt, amelynek
körvonalai homályosan emlékeztettek az emberére, ám tintahalszerű feje volt, amelynek
arca kusza csápok zűrzavarából állt; a test pikkelyes, nyálkásnak tűnő törzsben folytatódott,
a négy végtagot undorító karmok ékesítették, a háton pedig keskeny szárnyak voltak
megfigyelhetők.

Ez a valami, amely mintha hajmeresztő, torz rosszindulattal egyesítette volna magában a

különféle természetes alkotóelemeket, betegesen puffadtnak tűnt, s visszataszító pózban
gubbasztott egy négyszögletes tuskón vagy emelvényen, amit olvashatatlan írásjelek
borítottak. Szárnyának csúcsa az emelvény hátsó szélét érintette, maga a test középen
terpeszkedett, míg a görbe békalábak hosszú, pengeszerű karmai az elülső peremet
markolták, félig lelógva róla A puhatestű fej előrehajlott, úgyhogy az arc csápjai súrolták a
hatalmas mellső mancsokat, amik a roppant térden pihentek. Az egész látványban
abnormális módon nem volt semmi természetellenes, s annál is inkább titkos félelmeket
ébresztett, mivel a szobor eredetét illetően senki nem tudott nyilatkozni. Mérhetetlen,
években ki sem fejezhető kora nyilvánvaló volt; mégsem akadt rajta egyetlenegy olyan jegy
sem, amely az antik civilizációk - vagy bármely más korszak - valamely ismert kultúrköréhez
kapcsolta volna.

Már az anyaga is rejtélyt jelentett, ugyanis a tapadós, zöldesfekete kőnek, amit aranyszínű és
irizáló csíkok díszítettek, semmi köze nem volt az evilági ásványtanhoz és geológiához.
Titokzatosak voltak a tuskón található írásjelek is; a kongresszus résztvevői közül (noha
soraikba tartozott a paleográfia legnevesebb szakértőinek legalább a fele) senki sem tudta
kimutatni mégoly távoli rokonságukat sem bármelyik ismert földi nyelvvel. A kő, a
szoboralak és a hieroglifák mind valami olyasmire utaltak, amely hátborzongatóan idegen
az általunk ismert emberiségtől, s borzalmas módon az életnek oly ősi, vészjósló
összefüggéseire engedtek következtetni, melyek teljesen kívül esnek a világról általunk
alkotott elképzeléseken.

És mégis, miközben minden résztvevő a fejét rázta, s be kellett vallania a felügyelőnek, hogy
tehetetlen, akadt egy ember a gyülekezetben, aki emlékezni vélt valami bizarr, halvány
párhuzamra a szörnyalakkal meg az írásjelekkel, és némiképp bátortalanul ugyan, de
elmesélte azt a keveset, amit tudott. Ez az ember néhai William Channing Webb volt, az
antropológia professzora a Princeton Egyetemen, egy nem csekély hírnévnek örvendő
kutató.

Webb professzor negyvennyolc évvel azelőtt részt vett egy expedíción, amely rúnafeliratok
után kutatott Grönlandon és Izlandon, bár végül nem járt sikerrel; ám a nyugat-grönlandi
partvidék legészakibb részén egy elszigetelt, degenerált eszkimótörzsre vagy szektára
bukkant, amelynek vallását - az ördögimádat egy érdekes változatát - különösen vérszomjas
és visszataszító vonások jellemezték. Ez a kultusz a többi eszkimók körében teljesen
ismeretlen volt, csak mély borzongással említették, s azt állították róla, hogy iszonyú, ősi
időkből maradt fönn, és még a világ teremtése előtt keletkezett. A kimondhatatlan
szertartásokon és a rituális emberáldozaton kívül vallási repertoárjába tartoztak bizonyos
furcsa imák is, amiket a legfőbb és legöregebb ördöghöz - az eszkimók nyelvén TORNASUK-
hoz intéztek, s amikről Webb professzor egy vén ANGEKOK, azaz ördöghitű sámán
közreműködésével, fáradságos munka árán fonetikus másolatot készített, melyben
igyekezett a szöveg szavait latin betűkkel visszaadni. Ám pillanatnyilag fontosabbnak tűnt az
a fétis, amelyet a törzs tisztelt, s amely körül förtelmes táncba kezdett, ha magasan a
jégszirtek fölött felizzott az északi fény. A professzor elmondása szerint egy kőből faragott,
esetlen domborműről volt szó, amin egy iszonyatos ábra látszott rejtélyes írásjelek körében -
és amennyire az érdemes tudós vissza tudott emlékezni rá, minden lényeges vonásában
durva párhuzama volt Legrasse felügyelő bestiális bálványának.

Az összegyűlt résztvevők döbbenten és izgatottan fogadták az új adatokat, Legrasse

felügyelő azonban a jelek szerint még náluk is nagyobb fontosságot tulajdonított nekik, és
azonnal kérdésekkel kezdte ostromolni Webb professzort. Mivel följegyzéseket készített
magának az emberei által őrizetbe vett vudu-hívők egyik szertartásáról, esdekelve kérte az
öreg tudóst, hogy próbáljon a lehető legpontosabban visszaemlékezni, milyen szavakat
vetett papírra az ocsmány eszkimóknál. Ezután a részletek kimerítő összehasonlítása
következett, majd egy pillanatra rémült, elképedt csönd állt be, mikor a detektív és az
antropológus arra a következtetésre jutott, hogy a két pokoli szertartás szövege - noha szinte
világok választják el őket egymástól - csaknem szóról szóra ugyanaz. Amit az eszkimó
sámánok és a louisianai mocsári papok furamód hasonló bálványuknak énekeltek, azt talán
az alábbi mondattal lehetne leginkább megközelíteni (a szóközök az ima kántálásában
tartott rövid szüneteknek felelnek meg):

PH'NGLUI MGLW'NAFH CTHULHU R'LYEH WGAH'NAGL FHTAGN.

Legrasse egy ponton megelőzte Webb professzort: néhány korcs papból sikerült kiszednie
ezeknek a szavaknak a jelentését, ami az idősebb szektatagok előtt még ismeretes volt. A
szöveg szerintük körülbelül annyit tesz:

R'LYEH HÁZÁBAN ÁLMODVA VÁR RÁNK A HALOTT CTHULHU.

Ezután pedig, mivel mindenfelől kérdésekkel ostromolták. Legrasse felügyelő részletesen

elmesélte kalandját a mocsárlakókkal; bácsikám e történetnek minden jel szerint nagy
fontosságot tulajdonított. Az eset túlszárnyalta a mítoszteremtők és teozófusok legvadabb
álmait, s megdöbbentő fokú kozmikus képzelőerőről tett tanúságot azoknak a kitaszított
páriáknak a körében, ahol az ember ezt a legkevésbé várná. 1907 november 1-jén a New
Orleans-tól délre eső mocsarak és lagúnák lakói kétségbeesett beadványt intéztek a
hatóságokhoz. A környéken lakó telepesek, többnyire a Lafitte-emberek egyszerű, jámbor
leszármazottai, szörnyen rettegtek egy titokzatos valamitől, ami csak éjszaka mutatkozott.
Nyilvánvalóan vudu-mágiáról volt szó, de egy minden eddiginél ocsmányabb változatáról;
és mióta a baljós tam-tam dobok megkezdték szakadatlan pufogásukat a fekete, elátkozott
erdők mélyén, ahová senki emberfia nem merészkedik, több asszony és kisgyerek eltűnt
közülük. Tébolyult ordítozásról, fültépő sikolyokról rebesgettek, kísérteties, vad litániákról
és pusztulásba csalogató lidércfényekről szóló hírek kaptak lábra; az emberek már nem
bírják tovább, tette hozzá a holtra rémült küldött, aki a beadványt hozta.

Így került sor rá, hogy késő délután húsz rendőr vonult ki két lovaskocsival és egy
automobillal; vezetőül a reszkető telepes ajánlkozott. Mikor a járható útnak vége szakadt,
kiszálltak, és mérföldeken át szótlanul törtek utat maguknak egy hátborzongató
cipruserdőben, amely alig-alig látott napfényt, mióta létezik. Visszataszító gyökerek és
ellenséges spanyolmoha-indák akadályozták őket minden lépésnél, s itt-ott morbid, hajdani
szálláshelyekre utaló nyálkás kőhalmok és rothadó falcsonkok erősítették bennük azt a
baljós előérzetet, amit minden torzan nőtt fa, minden nedvesen csillogó gombafészek
sugallt. Végül megpillantották a települést, pár nyomorúságos külsejű kunyhót, ahonnan
hisztérikus telepesek özönlöttek elő, hogy a pislákoló lámpások köré tóduljanak. Hallhatóvá
vált a távolban a tam-tam dobok tompa pufogása; s ha megfordult a szél, időnként velőtrázó
sikolyokat sodort magával. Úgy tűnt, az éj végtelen sötétjén túl valami vörhenyes szikra
csillan át a holtsápadt aljnövényzeten. Noha rettegtek tőle, hogy megint magukra maradnak,
egyetlen rémült telepes sem mutatkozott hajlandónak egy lépést sem tenni annak a szörnyű
kultuszhelynek az irányába, úgyhogy Legrasse felügyelőnek és tizenkilenc társának nem
maradt más hátra, mint kalauz nélkül alámerülni a borzalom fekete bugyraiba, ahová
előttük emberi lény még nem tette be a lábát.

A terület, ahová a rendőrcsapat most behatolt, mindig is rosszhírűnek számított. Teljesen

feltérképezetlen volt, fehér ember még a lábát sem tette be oda, de sötét legendák járták egy
titkos tóról, amelyben egy hatalmas, formátlan, fakó, tintahalszerű valami éli életét a
halandó szemek elől rejtezve; a telepesek azt rebesgették, hogy éjfélkor denevérszárnyú
ördögök rajzanak elő a földmélyi barlangokból, és imádkoznak hozzá. Azt beszélték, ott volt
már D'lberville, La Salle, az indiánok, de még az erdő vadjai és madarai előtt is. Maga volt a
testet öltött lidércnyomás, s megpillantani őt egyet jelentett az azonnali halállal; olykor
azonban fölkereste az embereket álmukban, ezért tudták, hogy óvakodni kell tőle. A
jelenlegi vudu-orgiák valóban ennek az elátkozott területnek a szélén zajlottak, ami már
önmagában is elég szörnyű volt: talán puszta helyszínük jobban megrémisztette a
telepeseket, mint az ijesztő sikolyok meg a hátborzongató események.

Csak a legiszonyúbb költészet vagy a téboly szelleme tudná leírni azokat a zajokat, amiket
Legrasse emberei hallottak, miközben átküzdötték magukat a cuppogó mocsáron a
vörhenyes fények meg a tompa dobszó irányába. Vannak olyan hangok, amelyek a humán
lényekre jellemzők, és olyanok is, amelyek az állatokra; és az embernek végigfut a hideg a
hátán, ha az utóbbiakat ROSSZ TOROKBÓL hallja felharsanni. Itt a bestiális őrjöngés
találkozott az emberi kicsapongással, s ez a démoni üvöltözés rikoltó eksztázisában tetőzött,
amely úgy szaggatta szét foszlányokra a visszhangos éji erdőt, mintha pestisbűzös szélvihar
volna, a pokol bugyraiból. A tébolyult ordítozás időnként alábbhagyott, ilyenkor durva
hangok rendezett kórusa kezdte kántálni a borzalmas, szertartásos varázsigét: "PH'NGLUI
MGLW'NAFH CTHULHU R'LYEH WGAH'NAGL FHTAGN".

Az emberek most az erdőnek egy olyan részébe értek, ahol a fák ritkulni kezdtek, s hirtelen
szembetalálták magukat a voltaképpeni kultuszhellyel. Négyen meginogtak közülük, egy
eszméletlenül roskadt össze, kettejüket pedig tébolyult sikoltógörcs kerítette hatalmába,
kiabálásukat azonban szerencsére elnyomta a hagymázas kokafónia. Legrasse egy kis
Kentucky bourbont erőltetett az ájult rendőr ajkai közé, aztán valamennyien reszketve, az
iszonyattól szinte hipnotizáltan meredtek az eléjük táruló képre.

A lápi tisztáson egy megközelítőleg egy ACRE területű, fűvel benőtt sziget emelkedett, amely
fátlan volt és viszonylag száraz. Ezen egy hordára való leírhatatlan emberi torzszülött ugrált
és vonaglott, akiknek külsejét csak egy Sime vagy egy Angarola ecsetje tudta volna
visszaadni. Teljesen pucéran nyerítettek, bőgtek és rángatóztak egy hatalmas tűzgyűrű
körül; a lángfüggönyön nyíló rések itt-ott egy gigászi gránitmonolitra engedtek betekintést
középen, amelynek csúcsán groteszk kicsinységgel ott trónolt a vészterhes, faragott
kőszobrocska. A lángok övezte monolitot tíz faállvány vette körül szabályos közökben,
ezekről lógtak fejjel lefelé az eltűntként bejelentett, védtelen telepesek ocsmányul
megcsonkított holttestei. A bitók körén belül őrjöngött és bömbölt a bálványimádók serege;
a tüzes gyűrű és a tetemek gyűrűje közötti végeérhetetlen bacchanálián a mozgás főiránya
balról-jobbra tartott.

Az persze csak visszhang vagy képzelődés lehetett, hogy az egyik rendőr, egy könnyen
felizgatható spanyol, tompa válaszokat vélt hallani a szentségtelen imádságra valahonnan a
sötét messzeségből, az ősi legendák iszonyú erdejének mélyéről. Később fölkerestem és
kifaggattam ezt az embert, bizonyos Joseph D. Galvezt; nyugtalanító módon képzeletdúsnak
találtam, beszámolójában ugyanis olyan messzire ment, hogy célzásokat engedett meg
magának távoli szárnysuhogásra, rőt szemek csillogására, és valami fakószín,
hegymagasságú tömegre a fák csúcsai mögött - persze arra a következetésre jutottam, hogy
a helybéli telepesek túl sokat duruzsolták a fülébe a babonáikat.

Az emberek dermedtsége valójában csak rövid ideig tartott. Noha a tömeg száznál is több
korcsfajzatot számlált, a rendőrök bíztak fegyvereik erejében, és elszántan az ocsmány
falkára vetették magukat. Öt percig leírhatatlan káosz uralkodott, ökölcsapások zuhogtak,
lövések durrantak, meghatározhatatlan torzalakok igyekeztek eltűnni az erdőben - végül
azonban Legrasse negyvenhét dacos foglyot ejtett, akiket, miután felöltöztek, rendőreinek
felügyelete mellett felsorakoztatott. Négy bálványimádó holtan hevert a földön, két súlyos
sebesültet pedig fogolytársaik vittek rögtönzött hordágyakon. A szobrocskát nagy
elővigyázatossággal eltávolították a monolit csúcsáról, és Legrasse őrizetére bízták.

A nagy megerőltetéssel és fáradsággal járó menetelés után a foglyokat vizsgálatnak vetették

alá az ügyészségen; valamennyiükről kiderült, hogy igen alacsony sorú emberek, kevert
vérűek és szellemileg kiegyensúlyozatlanok. A legtöbben tengerészek voltak, néhány néger
és mulatt pedig - többnyire az Antillákról vagy Latin-Amerikából valók - vudu elemeket vitt
az eredetileg heterogén kultuszba. Ám az már a további kérdések föltevése előtt is látszott,
hogy az ügynek sokkal mélyebb és ősibb háttere van az egyszerű fekete-afrikai fetisizmusnál.
Bármennyire degeneráltak és tudatlanok voltak ezek a baromra emlékeztető kreatúrák,
mégis megdöbbentő makacssággal ragaszkodtak visszataszító hitük központi eszméihez.

Elmondásuk szerint a NAGY ÖREGEKET tisztelik, akik hosszú időkkel az ember

megjelenése előtt éltek a Földön, s az űrből érkeztek, az akkor még ifjú világra. Az ÖREGEK
azóta visszahúzódtak a földkéreg alá és a tenger mélyére; halott testük azonban megosztotta
titkaikat egy emberrel, aki ezután máig elevenen élő kultuszt alapított. Ide tartozik az ő
szektájuk is, állították a foglyok: mindig létezett és mindig létezni fog, a világ félreeső
pusztaságaiban és sötét zugaiban elszórva, míg csak R'lyeh roppant, tengerfenéki városából
a felszínre nem emelkedik papjai szavára a hatalmas Cthulhu, és uralma alá nem hajtja az
egész földkerekséget. Egy napon, ha a csillagok állása kedvező lesz, szólítani fogja hűséges
híveit, és a titkos kultusz minden pillanatban készen áll rá, hogy kiszabadítsa.

Ennél többet nem szabad mondaniuk. Vannak titkok, amiket a legszörnyűbb kínzásokkal
sem lehet kicsikarni belőlük. Az ember nincs egyedül a Földön az általa ismert dolgok
között; az árnyékból néha különös formák bukkannak elő, hogy próbára tegyék a
kishitűeket. Ezek azonban nem azonosak a NAGY ÖREGEKKEL. A NAGY ÖREGEKET
halandó szem még sosem látta. A faragott bálvány a NAGY CTHULHUT ábrázolja, de senki
sem tudja megmondani, hasonlítanak-e hozzá a többiek. Ma már nincs olyan pap, aki képes
lenne elolvasni az írásjelek, ámde néha szó esik bizonyos dolgokról… A szertartásos dal nem
tartalmazza a titkot - azt sosem mondják ki fennhangon, mindig csak suttogják. Az ima
csupán azt jelenti, hogy "R'LYEH HÁZÁBAN ÁLMODVA VÁR RÁNK A HALOTT
CTHULHU".

Mindössze két foglyot találtak elég egészségesnek hozzá, hogy felakasszák őket; a többit
különféle intézetekbe küldték. Valamennyien makacsul tagadták, hogy részt vettek volna a
rituális gyilkosságokban, s azt állították, hogy ezeket a FEKETESZÁRNYÚAK követték el,
akik az elátkozott erdők mélyéről keresték fel őket gyülekezőhelyükön. Ezeknek a rejtélyes
valakiknek a titkos ösvényeiről azonban nem sikerült megtudni semmi közelebbit. Amit a
rendőrség egyáltalán kiderített annak főleg egy vénségesen vén Castro nevű a mesztic volt a
forrása, aki azt állította magáról, hogy távoli, idegen kikötőket járt be, és a kínai hegyekben
beszélt a kultusz vezetőivel, akik fölülemelkedtek a halálon.

Az öreg Castro homályos emlékezete olyan borzalmas legendákra terjedt ki, amelyek mellett
a teozófusok legvadabb elméletei is elhalványulnak, s amelyek ijesztően ifjúnak és
mulandónak tüntetik föl az egész emberi világot. Voltak korok, amikor más fajok uralták a
földet, roppant városaikból, melyeknek a maradványai a halhatatlan kínai szerint még
mindig megtalálhatók a csendes-óceáni irdatlan monolitok képében. Ezek a lények
valamennyien kihaltak, földtörténeti korokkal az ember születése előtt; vannak azonban
bizonyos eljárások, amelyek segítségével, ha a csillagok állása ismét kedvezőre válik az
Örökkévaló Ciklus során, új életre lehet kelteni ŐKET. Mert OK is a csillagokból jöttek, és
magukkal hozták a képmásaikat.

Ezek a NAGY ÖREGEK nem egészen hús-vér lények, folytatta Castro; van ugyan alakjuk -
amit a varázserejű bálvány is bizonyít -, de testük anyaga más. Ha a csillagok állása kedvező,
világról világra tudnak járni az űrben; ha azonban kedvezőtlen, akkor nem képesek élni. Ám
jóllehet ilyenkor nincsenek életben, valójában nem is halnak meg. Mindannyian hatalmas
városuk, R'lyeh kőépületeiben pihennek, a Nagy Cthulhu oltalmazó varázsa alatt, dicsőséges
feltámadásukra várva, mikor a Föld csillagzatai ismét készek lesznek fogadni OKET. Ekkor
azonban szükségük lesz valami külső erőre, amely kiszabadítja testüket; mert a mágia, ami
védi OKET, egyúttal meggátolja azt is, hogy mozogjanak - így hát nem tehetnek egyebet,
csak feküsznek a sötétben és gondolkoznak, miközben odakint hosszú évmilliók telnek el.
Mindenről tudnak, ami a világegyetemben történik, mivel OK nem a szájukkal, hanem a
fejükkel beszélnek. Most is egymással társalognak sírjaikban. Aztán, suttogta Castro, az
emberek álmukban utasítást kaptak, hogy alapítsanak kultuszt a kis bálványképek
tiszteletére, amiket a NAGY ÖREGEK mutattak meg nekik; ezeket sötét csillagokról hozták
magukkal az ősidőkben. Ez a kultusz meg fog maradni mindaddig, amíg a csillagok állása
ismét kedvezőre fordul, és a titkos papok előszólítják sírjából a Nagy Cthulhut, hogy új
életre hívja alattvalóit, s ismét uralkodjék a világ felett. Az időpontot nem lehet eltéveszteni,
mert az ember akkor hasonlatossá válik majd a NAGY ÖREGEKHEZ, szabad lesz,
fölülemelkedik jón és gonoszon; minden törvény és erkölcs érvényét veszti, mindenki
kedvére bömbölhet, gyilkolhat és kéjeleghet. Aztán a NAGY ÖREGEK megmutatják neki,
hogyan kell más, új módokon bömbölni, gyilkolni, kéjelegni és élvezkedni, s a Föld emésztő
lángra lobban a pusztító szabadság eksztázisában. A kultusznak addig is illendő
szertartásokkal ébren kell tartania a NAGY ÖREGEK emlékezetét, és szakadatlanul
jövendölnie visszatérésüket.

A régi időkben a rejtőző ÖREGEK beszéltek álmaikban a kiválasztottakhoz, de aztán történt

valami. R'lyeh hatalmas kővárosát monolitjaival és sziklasírjaival együtt elnyelte a tenger; és
a titkokkal terhes mély vizek, amiken még a gondolat sem hatol át, elvágták OKET a
híveiktől. Emlékezetük azonban tovább élt, s a főpapok azt mondják, hogy a város ismét
felmerül majd az óceánból, mihelyt a csillagok állása kedvező lesz... Itt a vén Castro sietve
megszakította elbeszélését, és sem fenyegetéssel, sem ígéretekkel nem sikerült semmi
többet kicsalni belőle. Furcsamód az ÖREGEK méreteiről sem volt hajlandó nyilatkozni.
Úgy vélte, a kultusz központja valahol Arábia járatlan pusztaságaiban lehet, ahol Irem, az
Oszlopok Városa álmodik a sivatag titkairól. Az európai boszorkányhittel a kultusz
semmiféle kapcsolatban nem áll, s általában véve a tagjain kívül senki nem tud róla
közelebbit. Könyvekben sem esik róla említés, ám a halált lebíró kínai szerint az őrült arab,
Abdul Alhazred NECRONOMICON-ja tartalmaz néhány kétértelmű célzást, amit a
beavatottak sokféleképpen olvashatnak: ezzel mindenekelőtt a hírhedt, vitatott versre utalt:

Meghalni nem halhat meg az,

Mi öröklétig áll,
Számlálatlan korok során

Enyészik - a Halál.

Legrasse, akire mély hatást gyakorolt ugyan a beszámoló, ám semmi esetre sem döbbentette
meg, hiába kutatott a szekta gyökerei után. Az öreg Castrónak kétségkívül igaza volt, mikor
azt állította, hogy ez mélységes titok. A Tulane Egyetem szaktekintélyei nem tudtak fényt
deríteni az ügyre, sem a kultuszt, sem az istenszobrot illetően, ezért a detektív elhatározta,
hogy a legmagasabb fórumhoz fordul, s itt nem másra bukkant, mint Webb professzor
grönlandi történetére.

A lázas érdeklődés, amit Legrasse beszámolója és a bizonyítékul szolgáló bálványkép a

kongresszuson keltett, jól tükröződik a jelenlevők későbbi levelezésében; a nyilvánosság
előtt azonban az esetet alig említették. Akik alkalomadtán ki vannak téve a csalásnak és
sarlatánságnak, azoknak első gondolata az elővigyázatosság. Legrasse egy időre kölcsönadta
a szobrocskát Webb professzornak, az érdemes tudós halálát követően azonban
visszaszolgáltatták neki, és még ma is az o birtokában van, ahol nemrégiben nekem is
alkalmam nyílt megtekinteni. Valóban iszonyú egy tárgy, és kétségtelenül hasonlít a fiatal
Wilcox álomdomborművéhez.

Korántsem hökkentett meg, hogy nagybátyámat oly heves izgalom fogta el a szobrász
elbeszélésének hallatára, mert - mindannak ismeretében, amit Legrasse a kultuszról
kiderített - meglehetősen elképesztő gondolatok vetődhettek föl benne, miután
végighallgatta az érzékeny fiatalember beszámolóját, aki nemcsak a mocsárban lelt
szobornak és a sátáni grönlandi domborműnek a pontos ábráit álmodta meg, hanem
látomásaiban fölbukkant legalább három ugyanazon varázsigének a szavai közül, melyet
egyként használtak a korcs eszkimósámánok meg a lápi papok Louisianában. Magától
értetődik, hogy Angell professzor haladéktalanul széleskörű vizsgátokba kezdett: bár én
személy szerint még mindig arra gyanakodtam, hogy az ifjú Wilcox valamiképpen értesült a
kultuszról, és szórakozásból kitalált egy sor álmot, tovább bonyolítva ezáltal a helyzetet
nagybátyám szemében.

Pedig a professzor által összegyűjtött álomleírások és újságcikkek egyértelmű

tanúbizonysággal szolgáltak; engem azonban racionális világnézetem és az egész gyanús
történet arra ösztönzött. hogy - mint akkor véltem - igen ésszerű következtetésekre jussak.

Miután tehát még egyszer alaposan áttanulmányoztam a kéziratot, s a teozófiai és néprajzi

citátumokat összevetettem Legrasse beszámolójával a kultuszról, útra keltem Providence-
be, hogy fölkeressem a fiatal szobrászt, és megrójam, amiért képes volt ilyen rafinált, de
éretlen tréfát űzni egy tudós öregemberrel.

Wilcox még mindig a Thomas Street-i Fleur-de-Lys épületben lakott, a 17. századi breton
építészetnek ebben az ízléstelen, viktoriánus utánzatában, amely néhány tetszetős, koloniál
stílusú ház közé fészkelte be magát a régi dombon, egész Amerika legszebb György-korabeli
templomtornyának árnyékában. Munka közben találtam őt a szobájában, és azonnal el
kellett ismernem, hogy - a falak mellett sorakozó plasztikák után ítélve - egy rendkívüli
szobrászzsenivel állok szemben. Idővel azt hiszem, nagy hírnévre fog még szert tenni, mint
az egyik legjelentősebb DÉCADENT; mert ugyanazokat az álomképeket és fantáziákat
formázza agyagba - s kerít majd sort egy szép napon a márványra is - amelyeket Arthur
Machen prózája, Clark Ashton Smith versei, Goya grafikái idéznek föl az emberben.

Sötét hajú volt, törékeny alkatú, és kissé elhanyagolt - fáradtan fordult oda hozzám udvarias
kopogtatásomra, s fel sem állt, úgy kérdezte meg, hogy mit óhajtok. Mikor közöltem vele, ki
vagyok, némi érdeklődés csillant föl a szemében, bácsikám ugyanis annak idején nem kis
mértékben fölkeltette a kíváncsiságát azzal, hogy szüntelenül boncolgatta különös álmait,
ám sosem indokolta meg, hogy miért. E tekintetben én sem szolgáltam neki
felvilágosítással, csak igyekeztem körültekintően valami ellentmondáson kapni.

Rövid idő leforgása alatt meggyőződtem teljes őszinteségéről, mert félre nem érthető
színezettel beszélt az álmairól. Tudatalatti következményeik igen mélyen befolyásolták a
művészetét, s mutatott nekem egy morbid szobortervet, melynek kontúrjaiból olyan sötét
kisugárzás áradt, hogy szinte beleborzongtam. Biztos volt benne, hogy saját
álomdomborművén kívül soha életében nem látott semmi olyasmit, ami EZT sugallhatta
volna neki; a körvonalak szinte maguktól formálódtak a keze alatt. Egyértelműen a
szörnyűséges óriásalakra emlékeztetett, amelyről lázálmában fantáziált. Hogy a titkos
kultuszról valóban csak annyit tud, amennyit nagybátyám záporozó kérdéseiből
kihámozhatott, az hamarosan világossá vált előttem, és elképedve töprengtem el rajta,
miféle forrásból juthatott az iszonyú benyomásokhoz.

Különös, költői módon beszélt az álmairól; hajmeresztő kifejezőerőről tett tanúbizonyságot,

mikor az iszapos, zöld sziklatömbökből emelt komor, titáni árnyékvárost ecsetelte,
amelynek geometriájával, mint mondotta, VALAMI NEM VOLT RENDJÉN -, s fojtó
szorongással hallottam szájából az Alvilág szakadatlan, hívó szavát:

"CTHULHU FHTAGN, CTHULHU FHTAGN."

Ezek a szavak részei voltak annak a hátborzongató szertartásszövegnek, amely a halott

Cthulhu hosszú őrségéről regél R'lyeh sziklaboltívei alatt, s az élmény minden
racionalizmusom dacára mélységesen megrázott. Biztos voltam benne, hogy Wilcox egy régi
beszélgetés során hallhatott valamit a kultuszról, ami utána feledésbe merült kísérteties
olvasmányainak és gazdag képzelőerejének dús kavalkádjában. Később aztán, mivel
olyannyira felkavaró volt, küszöb alatt mégis kifejezésre jutott az álmaiban, s ez ösztönözte
őt a dombormű, majd a hátborzongató szobor megalkotására. Mindent összevetve nem
tehetett róla, hogy olyan csúnyán félrevezette bácsikámat. Wilcox nem tartozott az olyasfajta
emberek közé, akiket könnyen megkedvelek, kissé öntelt volt és arrogáns; de most már be
tudtam látni, hogy mindvégig őszintén viselkedett, és igazi lángelme. Barátságosan
elbúcsúztam tőle, s tehetségének kijáró sikert kívántam neki.

Még mindig foglalkoztatott minden, ami a kultusszal összefüggésben állt, s időnként arról
álmodoztam, hogy híres ember lesz belőlem, ha fényt derítek eredetére és más vallásokhoz
fűződő kapcsolataira. New Orleans-ba utaztam, fölkerestem Legrasse-t és más olyan
személyeket, akik annak idején részt vettek a rendőri akcióban vagy látták a szobrot, sőt
még a fogságra vetett bálványimádók közül is kikérdeztem azokat, akik még életben voltak.
A vén Castro sajnos néhány éve meghalt. Amit ezúttal hivatásos nyomozók szájából
hallottam, méghozzá elképesztő elevenséggel - noha tulajdonképpen nem volt egyéb, mint
nagybátyám följegyzéseinek minden részletre kiterjedő alátámasztása -, az ismételten
megrémített; bizonyos voltam benne, hogy egy sajátos, titkos és igen ősi vallásnak
bukkantam a nyomára, amelynek földerítése neves néprajztudóst csinálna belőlem.
Felfogásom akkor még teljesen materialista volt BÁRCSAK ÍGY VOLNA EZ MA IS! -, és
megmagyarázhatatlan makacssággal teljesen természetesnek vettem az álomleírások és az
újságcikkek egyezéseit.

Amire akkortájt kezdtem gyanakodni - és amiben, attól tartok, MA MÁR BIZTOS VAGYOK -
, az bácsikám titokzatos halála volt. A rakpartok felől a dombra vezető szűk, keskeny
sikátorban esett össze, ahol mindenféle félvér népség nyüzsgött, miután egy néger matróz
durván lökött rajta. Nem felejtettem el a louisianai bálványimádók módszereit, és nem
lepne meg, ha alattomos cselekről, mérgezett fákról hallanék, melyek éppoly ősiek és
kegyetlenek, mint a fénytől irtózó rítusok és a babonaság. Legrasse-nak és az embereinek
ugyan nem esett baja, de volt valaki Norvégiában, aki látott bizonyos dolgokat, és most
halott. Nem lehetséges-e, hogy bácsikám kutatásai, miután a fiatal szobrász álma új
lendületet adott nekik, fölkeltették valami sötét hatalom figyelmét? Azt hiszem, Angell
professzornak azért kellett meghalnia, mert túl sokat tudott, és jó úton volt afelé, hogy
tovább bővítse ismereteit. Hogy rám is hasonló sors vár-e, azt majd meglátjuk; most már én
is sok mindent tudok.

III.

Őrület a tengerből

Ha az ég valaha teljesítené egy fohászomat, azt kívánnám, bár el tudnám felejteni egy puszta
véletlennek a következményeit, amely megakasztotta tekintetemet egy porfogónak használt
régi újságlapon. Más körülmények között egyáltalán nem törődtem volna vele, hiszen egy
ausztrál hírlapnak, a SYDNEY BULLETIN-nek egy régi. 1925 április. 18.-i száma volt az.
Nyilván elkerülte a csoport figyelmét, amely megjelenésének idején buzgón gyűjtötte az
anyagot bácsikám kutatásaihoz.

Már majdnem felhagytam a vizsgálódásokkal, ami az Angell professzor által "Cthulhu-

kultusznak" nevezett jelenséget illeti, s egy tudós barátomnál voltam látogatóban a New
Jersey-i Patersonban; a városi múzeum ismert mineralógusánál és kurátoránál. Éppen
néhány kiállított ásványt nézegettem, melyek a múzeum egyik tárlójában hevertek
rendezetlenül a polcon, mikor pillantásom egy különös fényképre esett egy régi újságlapon,
amit a kőzetminták alá terítettek. A már említett SYDNEY BULLETIN volt az: a fotó egy
szörnyűséges kőszobrocskát ábrázolt, amely csaknem teljesen megegyezett a Legrasse által a
louisianai mocsarakban talált példánnyal.

Lázasan távolítottam el a lapról az értékes köveket, hogy átfuthassam a cikket; de csalódás

ért, mert sok érdekeset nem tartalmazott. Amit azonban találtam benne, az végül hallatlan
kihatásokkal volt akadozni kezdő kutatásaimra nézve, és gondosan kivágtam az újságból. A
cikk a következőképpen hangzott:
REJTÉLYES RONCS A TENGEREN

A VIGILANT mozgásképtelenné vált új-zélandi jachtot vett vontatókötélre - Egy túlélő és

egy halott a fedélzeten - Elkeseredett csata és emberhalál a tengeren - A második tiszt nem
hajlandó részletes vallomást tenni - Rejtélyes bálvány a kabinban - A vizsgálat folyamatban
van.

A Morrison Company teherhajója, a VIGILANT, Valparaisóból hazatérőben ma éjszaka

futott be Darling Harbourbe, s egy mozgásképtelenné vált, kismerülésű gőzöst hozott
magával vontatókötélre véve: az új-zélandi Dunedinben nyilvántartott, ALERT elnevezésű
jachtot. A hajót utoljára április 12-én látták a déli szélesség 34° 21' és a nyugati hosszúság
152° 12' alatt; a fedélzeten egy élő embert és egy halottat találtak.

A VIGILANT március 25-én hagyta el Valparaisót, s április 2-án a szokatlanul erős

széllökések és hullámverés miatt pályájától jelentős mértékben eltért déli irányban. A
roncsot április 12-én pillantották meg. A fedélzeten egy félig megtébolyodott túlélőt találtak
a minden jel szerint több, mint egyhetes emberi tetem mellett. A túlélő egy ismeretlen
eredetű kőbálványt szorongatott a kezében, amelyre nézve a Sydney Egyetem, a Királyi
Régészeti Társaság és a College Street-i múzeum semmiféle felvilágosítást nem tudott adni;
saját állítása szerint a jacht egyik kabinjában találta, egy faragott szelencében.

Az illető rendkívül különös, kalózkodásokkal és mészárlásokkal élénkített történetet adott

elő. A neve Gustaf Johansen, származására nézve norvég, meglehetősen intelligensnek
látszik, és második tisztként szolgált az EMMA elnevezésű kétárbocos aucklandi szkúneren,
amely február 20-án indult útnak tizenegy fos legénységgel Callao felé.

Elmondása szerint az EMMA a viharos idő miatt március 1-jén messze letért kitűzött
útvonaláról, s március 22-én a déli szélesség 49° 51' és a nyugati hosszúság 128° 34' alatt
találkozott az ALERT-tel, amelynek legénysége meglehetősen rossz külsejű kanakákból és
félvérekből állt. Ezek kategorikusan fölszólították a szkúnert a visszafordulásra, amit Collins
kapitány megtagadott, mire az ALERT figyelmeztetés nélkül tüzet nyitott. Az EMMA
legénysége ellentámadásba ment át, s noha a szkúner léket kapott és süllyedni kezdett,
mégis sikerült nekik az ellenséges jacht mellé manőverezni, és megcsáklyázni azt. A
fedélzeten harcba bonyolódtak a félvad legénységgel, és kénytelenek voltak valamennyiüket
megölni - csaknem állati szintre süllyedt emberekről volt szó, akik, jóllehet túlerőben voltak,
nem értettek igazán a fegyveres harchoz. A küzdelem folyamán három ember - köztük
Collins kapitány és Green első tiszt - elesett. A megmaradt nyolc tengerész a rangidős
Johansen parancsnoksága alatt továbbhaladt a megcsáklyázott jachttal az eredeti irányban,
mivel meg szerették volna állapítani, hogy miért akarták feltartóztatni őket.

Másnap kikötöttek egy szigeten (az óceánnak ezen a részén nem tudunk ismert szigetről -
kiad. megj.), ahol hatan közülük rejtélyes módon életüket vesztették. Johansen azt állítja,
hogy egy szakadékba zuhantak, és nem hajlandó a halálukról közelebbit mondani.

Később megmaradt társával visszatért a jachthoz, és megpróbáltak ismerős vizekre jutni

vele, ám az április 2.-i vihar ismét letérítette őket a pályájukról.

Ettől az időponttól fogva április 12-én történt megmentéséig a túlélő semmire nem
emlékszik, arra sem, mikor halt meg William Briden fedélzeti matróz. Briden halálának okát
nem lehetett megállapítani: feltehetően a kimerültség végzett vele.

Dunedini értesülések szerint az ALERT szigetjáró tehergőzös volt, s a partvidéken igen rossz
hírnek örvendett. Egy különös félvér csoport tulajdonát képezte, amelynek gyakori
összejövetelei és éjszakai kóborlásai az erdőben nem csekély kíváncsiságra adtak okot: a
március elsejei nagy vihar és földrengés után azonnal sietve a tengerre szállt.

Aucklandi munkatársunk megerősítette, hogy az EMMA legénysége igen megbízható hírben

állt, Johansent pedig józan, egyenes jellemű embernek jellemzi.

A Tengernagyi Hivatal holnap kezdi meg az ügy kivizsgálását, s minden kísérletet megtesz
rá, hogy Johansent bővebb beszámolóra bírja.

Ennyi volt az egész; ennyi meg az ördögi fénykép; de micsoda gondolatokat váltott ki
belőlem! Új adatokra bukkantam a Cthulhu-kultuszról, amelyek bizonyítják, hogy a
tengeren ugyanolyan aktív, mint a szárazföldön. Mi oka volt rá az ALERT legénységének,
fedélzetükön borzalmas bálványképükkel, hogy megakadályozzák az EMMA
továbbhaladását? Mit rejtett az ismeretlen sziget, ahonnan a szkúner legénységéből hatan
nem tértek vissza, és mi volt az, amiről Johansen tengerésztiszt oly makacsul hallgatott?
Milyen eredményt hozott a Tengernagyi Hivatal vizsgálata, és mit tudtak Dunedinben a
korcs kultusz tevékenységéről? És mind közül a legizgalmasabb kérdés: mit jelentsen az
időpontoknak ez a háttérben meghúzódó, távolról sem természetes láncolata, amely
tagadhatatlan, baljós összefüggésbe hozza a bácsikám által feljegyzett különféle
eseményeket?
Március 1-jén - azaz minálunk február 28-án - kisebb földrengés történik, és vihar támad.
Dunedinből teljesen váratlanul útnak indul az ALERT, mintha valami felsőbb utasítást
kapott volna, miközben a földgolyó túloldalán a költők és művészek valami különös,
iszappal borított monolitvárosról kezdenek álmodni, egy fiatal szobrász pedig álmában
domborműbe faragja a szörnyűséges Cthulhu alakját. Március 23-án az EMMA legénysége
kiköt egy ismeretlen szigeten, hátrahagy hat halottat: ugyanebben az időpontban tetőznek
az érzékeny művészek rémálmai, melyben valami titáni szörnyeteg üldözésétől rettegnek:
egy építész megőrül, egy szobrász delíriumba zuhan! És mit takar ez az április másodikai
dátum, amikor minden álomnak egy csapásra vége szakad a nyirkos, hideg falak városáról,
Wilcox pedig sértetlenül magához tér a különös lázból? Mit jelentsen mindez - és mihez
kezdjek a vén Castro célozgatásával a sírjukban beszélgető, csillagszülött ÖREGEKRE és az
O elkövetkező világuralmukra… meg arra a képességükre, hogy URALKODNAK AZ
ÁLMOKON? Csak nem imbolygok olyan kozmikus rémségek szélén, melyek messze
meghaladják az emberi képzelőerőt? Ha így volna, az iszonyat mégsem hatolt be, csak a
tudatunkba, mert a pokoli fenyegetésnek, amely kezdte hatalmába keríteni az emberiséget,
hirtelen vége szakadt.

Miután elrendeztem minden szükségeset, még aznap este búcsút vettem a háziúrtól, és
vonattal San Franciscóba utaztam. Alig egy hónapra rá Dunedinben voltam, de nem sokat
derítettem ki a különös bálványimádókról, akik régebben a kis kikötői lebujokban
őgyelegtek: egyesek azonban célzásokat tettek rá, hogy a félvér csoportok a sziget belsejébe
telepedtek át, míg mások messzi dobszóról és vörhenyes fényekről számoltak be a távoli
dombokon.

Aucklandben megtudtam, hogy Johansen ősz hajjal tért vissza az eredmény nélkül záruló
sydneyi tárgyalásról, eladta West Street-i lakását, és Oslóba költözött a feleségével együtt.
Élményeiről a barátainak sem mesélt többet, mint a Tengernagyi Hivatalnak, s a legtöbb,
amit tehettek értem, az volt, hogy megadták új oslói címét.

Ezután Sydneybe utaztam, s terméktelen beszélgetéseket folytattam egyes matrózokkal és a

Tengernagyi Hivatal bíráival. Megtekintettem az ALERT-et, amit azóta eladtak, s most
kereskedelmi célokat szolgált, de nem találtam rajta semmi érdekeset. A kuporgó,
tintahalfejű szobrot a Hyde Park Múzeumban őrizték: hosszan és behatóan
tanulmányoztam, s úgy találtam, hogy hajmeresztően tökéletes munka, és ugyanazok a
titkok lengik körül, mint Legrasse kisebb példányát: a hátborzongató kor, az ismeretlen
alapanyag. A múzeum igazgatója bevallotta nekem, hogy a geológusok számára
megoldhatatlan rejtélyt jelent: esküsznek rá, hogy a földön nincsen semmi ehhez
hasonlítható kőzet. Borzongva idéztem emlékezetembe, mit mondott a vén Castro Legrasse-
nak a NAGY ÖREGEKROL: "A csillagokból jöttek, és magukkal hozták a képmásaikat."
Elmém úgy háborgott, mint még soha; végül elhatároztam, hogy felkeresem Oslóban
Johansent. Elutaztam Londonba, ahonnan haladéktalanul a norvég fővárosba hajóztam, s
egy napfényes, őszi reggelen kiléptem a díszes rakpartra, az Egeberg árnyékában. A rövid
szárazföldi utat konflison tettem meg, s csakhamar bekopoghattam egy csinos kis ház
ajtaján. Egy szomorú szemű, gyászruhás asszony nyitott ajtót, s én keserű csalódást
éreztem, mikor megtudtam, hogy Johansen halott.

Nem sokkal élte túl a hazatelepülésüket, mondta a felesége; az 1925-ös események a

Csendes-óceánon nagyon megviselték. O sem tudott többet mondani nekem, mint mások; a
férje viszont hagyott rá egy hosszú kéziratot, angol nyelven, amit o nem ért. Johansen éppen
a Göteborg-dokk közelében sétált egy szűk sikátorban, mikor valamelyik padlásablakból
véletlenül rázuhant egy papírbála. Két arra járó matróz azonnal felsegítette, de mielőtt a
kórházba értek volna vele, kiszenvedett. Az orvosok nem tudták okát adni hirtelen
halálának; végül azt mondták, szívgyengeség okozta.

Sikerült meggyőznöm róla az özvegyet, hogy közeli barátja voltam halott férjének, úgyhogy
átadta nekem a kéziratot; magammal vittem, és már az angliai átkelés alatt nekiláttam
elolvasni.

Egyszerű, elég összefüggéstelen történet volt - naiv kísérlet az utólagos naplóírásra -,

amelyben Johansen igyekezett visszaidézni a borzalmas hajóút minden egyes napját. Nem
lenne értelme bemásolnom a beszámolómba, ahhoz túl homályos és terjedelmes, de
megpróbálom összefoglalni a legfontosabb elemeit; akkor talán megértik, miért vált annyira
elviselhetetlenné számomra a hajófalat nyaldosó hullámok zaja, hogy bedugaszoltam a
fülemet.

Johansen hál’ istennek nem tudott mindent, noha látta a várost és a DOLGOT is; én
azonban soha többé nem leszek képes nyugodtan aludni, ha a megszokott életünk színfalai
mögött szüntelen ott leselkedő borzalmakra gondolok: az őscsillagokról való
kimondhatatlan gyalázatosságokra, melyek az óceán mélyén alusszák álmukat, és a
lidércnyomásos kultuszra, amely bármikor kész rá, hogy fölébressze és a gyanútlan világra
szabadítsa OKET, mihelyt egy újabb földrengés ismét a hullámok fölé emeli szörnyeteg
sziklavárosukat.

Johansen utazása úgy kezdődött, ahogy a Tengernagyi Hivatalnak beszámolt róla. A

megrakott EMMA február 20-án hagyta el Aucklandet, és egyenest belehajózott a földrengés
szülte vihar legszörnyűbb tombolásába - ez volt az az erő, ami kiemelte a tengerfenékről azt
az iszonyatot, amely aztán belerágta magát az emberek álmaiba. Mikor sikerült újra
irányításuk alá vonniuk a hajót, új útvonalon haladtak tovább, míg március 22-én az ALERT
fel nem tartóztatta őket. A kultusz sötét bőrű sátánjait a tengerésztiszt csak mélységes
undorral említi. Valami irtózat lengte körül őket, mely szinte kötelességnek tüntette fel
elpusztításukat, s Johansen őszinte döbbenettel fogadta, mikor a tárgyalás folyamán
kegyetlenséget vetettek a szemére. Aztán, mikor a kíváncsiságtól hajtott matrózok Johansen
parancsnoksága alatt tovább hajóztak a csatában elnyert jachton, előbb egy roppant
kőoszlopot pillantottak meg a tengerből kimagasodni, majd a déli szélesség 47° 9' és a
nyugati hosszúság 126° 43' alatt titáni méretű, rothadó iszaptól, hínártól és nyálkától bűzlő
falak körvonalai sejlettek föl előttük. Ilyen gyomorkavaró szörnyűséget mióta létezik, csak
egyszer hordott a hátán a Föld: R'lyeh kísérteties hullavárosa volt ez, amelyet beláthatatlan
korokkal az emberi történelem kezdete előtt emeltek azok a förtelmes óriások, akik a fekete
csillagokból ereszkedtek alá a mi világunkra. Itt, az iszapzöld boltívek alatt pihent a Nagy
Cthulhu rettenetes hordáival, s innen sugárzottak szét mérhetetlen évezredek óta először
azok a gondolatok, melyek rettegéssel és iszonyattal oltották be az érzékenyek álmait, s
szigorú utasítással parancsba adták a hívőknek, hogy keljenek zarándokútra az o
kiszabadításukra. Minderről Johansennek sejtelme sem volt, de Isten a megmondhatója,
hogy eleget látott!

Azt hiszem, valójában csak egyetlen hegycsúcs emelkedett ki a hullámokból, a rettentő,

monolitkoronás citadella, amelyben a Nagy Cthulhu álmodott sírja mélyébe zárva. Ha annak
a kiterjedésére gondolok, ami odalent húzódhat meg a vizek rejtekén, már-már emésztő
vágy támad bennem, hogy önkezemmel vessek véget az életemnek. Johansent és embereit
páni félelem fogta el az ősi démonok nyálkás Bábelének kozmikus fensége láttán, és
sejtették, hogy amit látnak, az nem a Földről, de nem is bármi más egészséges világról való.
A rémült beszámoló minden sorából kitetszik, mennyire iszonyodtak a zöldes sziklatömbök
hihetetlen méretétől, a roppant, faragott monolitok szédítő magasságától, s mindenekelőtt a
meghökkentő hasonlatosságtól, amely az irdatlan szobrok és az ALERT fedélzetén talált
különös bálvány között fennállott.

Johansen nem tudta, mi az a futurizmus, de nagyon közel jut hozzá, mikor a városról beszél;
mert ahelyett, hogy precízen leírna valamilyen struktúrát vagy épületet, csak futó
benyomásokat rögzít, hajmeresztően nagy szögekről, meg a kőlapokról, melyek túl
hatalmasak hozzá, hogy erről a világról származzanak, s hátborzongató ábrák és
szentségtörő hieroglifák borítják őket. A szögekkel kapcsolatos megjegyzését azért említem,
mert valami olyasmire utal, amire Wilcox is felfigyelt lázálmaiban. O azt mondta nekem,
hogy az álmában látott városok geometriája abnormális volt, nem euklidészi, s olyan
arányokhoz és dimenziókhoz igazodott, amelyek förtelmes módon elütöttek a számunkra
ismertektől. Ugyanezt érezte aznap egy egyszerű tengerész is, csakhogy o az idegcsikorgató
valóságot látta.
Johansen és emberei egy lejtős homokpadon fölkapaszkodva jutottak föl erre az ocsmány
Akropoliszra, és csúszós, hullazöld hínárral benőtt titáni kőtömböket másztak meg, melyek
talán lépcsőfokok voltak, de nem emberi láb számára. Még a nap is eltorzult az égen, amint
küszködve igyekezett átvilágítani a fémes-sós miazmán, amely méregként szállt föl a
természetellenes vizekről; rosszindulat és fenyegetés vigyorgott rútul a faragott sziklák
csalóka szögeiben és sarkaiban, amik első látásra homorúnak, a következő pillanatban
domborúnak tetszettek.

Félelem vett erőt az összes kalandoron, pedig még nem láttak mást, csak köveket, hínárt és
iszapot. Mindannyian legszívesebben elszaladtak volna, ha nem tartanak a többiek
megvetésétől, és csak fél szívvel kutattak valami mozdítható tárgy után - mindhiába -, hogy
magukkal vigyék emlékbe és bizonyítékul.

Rodriguez, a portugál volt az, aki megmászta a monolit sarkát, és lekiáltott, hogy talált
valamit. A többiek követték őt, és kíváncsian meredtek a hatalmas, faragott ajtóra, rajta a
már ismert polip- vagy sárkánylény domborműves ábrázolásával. Johansen szerint úgy
nézett ki, mint egy irdatlan pajta bejárata; mindnyájan érezték. hogy valami kapuféléről
lehet szó, erre mutattak körülötte a küszöb és ajtófélfaszerű kőfaragások - csak abban nem
tudtak egyetérteni, hogy vízszintes helyzetű-e, mint egy csapóajtó, vagy ferde síkban van,
mint egy szabadba nyíló pincelejárat. Ahogy Wilcox is mondta: ennek a helynek a
geometriája teljesen ki volt facsarodva. Johansenék nem tudták pontosan, hogy a tenger és
a talaj, amin mozognak, valóban vízszintes-e, következésképp minden másnak fantasztikus
módon bizonytalan volt a viszonyított helyzete.

Briden több helyen megkopogtatta a követ, de nem járt sikerrel. Aztán Donovan gondosan
végigtapogatta az ajtónyílás szélét, minden egyes pontot lelkiismeretesen megvizsgálva.
Rettentő magasra mászott a groteszk kőalakzaton - persze, ha az ember akarja, mászásnak
nevezi, ha akarja, nem; meglehet, hogy az a valami MÉGIS vízszintes volt -, és mindenkiben
fölmerült a kérdés, hogyan létezhet egyáltalán a világon ilyen hatalmas ajtó? Ekkor hirtelen
a több ACRE területű kőlap a felső végén egész halkan és finoman engedett a nyomásnak, s
ok látták, hogy ki van egyensúlyozva. Donovan lecsusszant az egyik ajtófélfán, s
tengerésztársaival együtt figyelte, amint a kapuszörny lassan, félelmetesen nyílni kezd. Az
őrült, prizmás torzulásban teljesen természetellenes módon, átlósan mozgott, mintha a
fizika és a fénytan minden törvényét a feje tetejére állították volna.

A nyílás koromfekete volt, s szinte tapintható sötétség áradt belőle. Azt mondom, áradt, ÉS
NEM ÁTVITT ÉRTELEMBEN; mert ez a sötétség füstfelhőként gomolygott elő évezredes
börtönéből, s tisztán láthatóan elsötétítette a napot, ahogy nehézkes denevérszárnyakon
emelkedni kezdett a hátrahőkölő égbolt felé. A megnyíló mélységből feltörő bűz
elviselhetetlen volt. Végül a jó fülű Hawkins valami ocsmány, csosszanó zajt vélt hallani
odalentről. Mindenki feszülten fülelt, még akkor is, mikor a DOLOG nyáladzva
előcuppogott, s zöld, kocsonyás tömegét átpréselte a fekete nyíláson az őrült város méreggel
átjárt levegőjébe.

A szerencsétlen Johansen kézírása szinte olvashatatlanná vált, mikor ehhez a ponthoz ért
beszámolójában. A hat ember közül, akik soha nem jutottak vissza a hajóra, kettő abban a
szempillantásban szörnyethalt, valószínűleg a puszta iszonyattól. A DOLGOT lehetetlenség
volt leírni - nincs az a földi nyelv, amelynek szavai lennének az elképzelhetetlen, bömbölő
őrületnek ilyen mélységeire, a kozmikus rendnek és az anyag törvényeinek e gyalázatos
tagadására. Egy eleven hegy mozgott itt óriás medúzaként, tekergő csápokkal imbolyogva
ide-oda. Nagy Isten! Lehet-e csodálkozni rajta, hogy ugyanebben a pillanatban a világ
túloldalán megőrült egy neves építész, a boldogtalan Wilcoxon pedig hagymázas lázroham
tört ki? A bálványképek valósága, a csillagok iszapzöld, nyálkás szüleménye új életre kelt,
hogy igényt emeljen arra, ami az övé. A bolygók állása ismét kedvező volt, s aminek
előmozdításán egy évezredes kultusz hosszú időn át hiába fáradozott, azt merő
véletlenségből elérte egy maroknyi mit sem sejtő tengere. A Nagy Cthulhu évmilliók óta
először pillantotta meg a napvilágot… és tombolt pusztító mámorában!

Három ember azonnal eltűnt az iszamos agyarak között, mielőtt akár egy mozdulatot
tehettek volna. Isten legyen irgalmas hozzájuk - ha ugyan létezik az univerzumban irgalom!
Donovan, Guerrera és Angström voltak azok. Miközben a megmaradt három tengerész
fejvesztve menekült a végenincs, hínárlepte kőlapokon a csónak felé, Parker elcsúszott, és
Johansen bármire megesküdne, hogy a pokoli falaknak egy olyan szöge nyelte el, amelynek
tulajdonképpen nem lett volna szabad léteznie; hegyesszögnek látszott, ám rendelkezett a
tompaszögek minden sajátosságával. Így csak Briden és Johansen érte el a csónakot, s
eveztek aztán kétségbeesetten az ALERT felé vele, mikor a mérföldnyi nagy, szörnyűséges
DOLOG lebukdácsolt a csúszós sziklatömbökön, és habozva a sekély vízbe gázolt. Csak
néhány pillanat műve volt menetkész állapotba hozni az ALERT-et, melynek során lázasan
rohantak a gőzkazántól a kormányosfülkéig; aztán a hajócsavar lassan kavarni kezdte a
mérgező vizet, mialatt a nem evilági hullapart kőtömbjei között ott nyáladzott, hörgött és
fröcsögött az áldatlan csillagzatokról való DOLOG, mint a menekülő Odüsszeusz hajóját
elátkozó Polüphémosz. Majd a Nagy Cthulhu, vakmerőbbnek mutatkozván a hősének
küklopszánál, hatalmas csobbanással belevetette magát a vízbe, s méteres hullámokat
kavaró, kozmikus erejű csapásokkal üldözőbe vette őket. Briden eszét vesztette, mikor
visszanézett rá, s szörnyű, hátborzongató nevetőgörcs fogta el, amelynek nem is vetett véget,
csak a halál, valamelyik éjszaka a lázálomban tévelygő Johansen mellett.
Johansen azonban még mindig nem adta föl. Tudta, hogy a DOLOG könnyedén utoléri az
ALERT-et, akármennyire igyekezzen is a jacht; tudta, hogy csak egyetlen esélye mart; teljes
sebességre kapcsolt hát, és körbeperdítette a kormánykereket. És miközben a felkavart
tenger tajtékos hullámokat vetett, miközben a forró gőz kis híján szétrobbantotta a kazánt, a
bátor norvég a hajó orrát egyenesen a kocsonyás, üldöző massza felé fordította, amely úgy
emelkedett ki a tisztátalan habokból, akár egy rettenetes, történelem előtti hadigálya. A
szörnyűséges polipfej tekergőző csápjai már-már a hajókorlátra fonódtak, ám Johansen
rendíthetetlenül tartotta az irányt.

Ekkor szörnyű dörej hallatszott, mintha valami titáni buborék robbant volna szét; nyúlós,
epesárga váladék záporozott Johansenre, a kipukkadt holdhaléhoz hasonló; a fedélzetet
olyan bűz öntötte el, akárha milliónyi sírt nyitottak volna meg körülötte; és felharsant egy
hang, melyet a legvakmerőbb krónikás tolla is vonakodna visszaadni, ám leginkább valami
szörnyűséges, dühös bömbölésre emlékeztetett. A hajót egy pillanatra maró szagú, zöld
felhő burkolta be; aztán már csak a tat mögött gomolygott, ahol - Isten az égben! - a
névtelen DOLOG szétrobbantott anyagi burka ködösen bár, de kezdte újra felölteni
gyűlöletes eredeti alakját, miközben minden másodperccel nőtt a távolság, amely a lázasan
dohogó kazánú ALERT-től elválasztotta.

Ez volt minden. Johansen utána már csak a kabinban talált bálványt bámulta naphosszat,
alig evett valamit, és nem sokat törődött a hajón kóválygó, szüntelenül kacagó őrülttel sem.
A jacht kormányzásával nem is próbálkozott, mert az átéltektől megroppant benne valami.
Aztán jött az április 2.-i vihar, s innentől megsűrűsödnek a homályos foltok emlékezetében.
Csupán végtelen örvények kísérteties kavargásáról tud, szédítő üstököscsóvák
meglovaglásáról az őrjöngve forgó világban, hisztérikus zuhanásról a hold magasságából
valami pokoli szakadékba, majd gyomorkavaró emelkedésről a mélységekből a hold felé - s
mindezt az újra elszabadult RÉGI ISTENEKNEK még a Tartarosz zöld, denevérszárnyú
ördögeinek csúfos, bömbölő kacaja kísérte.

Ezekből a látomásokból a VIGILANT mentette ki, aztán jött a Tengernagyi Hivatal

ítélőszéke, a dunedini utcák ismerős arculata, s végül a hazatérés az Egeberg oldalában
emelkedő kis házba. Egyszerűen nem mondhatott semmit - őrültnek tartották volna.
Elhatározta, hogy leírja, amit látott, mielőtt elérné őt a halál; azt viszont nem akarta, hogy a
felesége bármit is megtudjon. Nem hiszem, hogy bánta volna a halál kegyelmét; ez volt az
egyetlen mód, amellyel megszabadulhatott gyötrelmes emlékeitől.

Ennyi állt a kéziratban, amit elolvastam; most ott van a lezárt dobozban a dombormű és
Angell professzor papírjai mellett. Oda fogom tenni ezt az írást is - mint beszámíthatóságom
bizonyítékát, melyben összefoglalom mindazt, amire remélem, soha senki nem fog
rádöbbeni utánam. Én láttam, miféle borzalmakat rejt az univerzum. s ez megmérgezte
számomra a legszebb kék eget, a tavasz legcsodálatosabb virágait is. Persze nem hiszem,
hogy még hosszú élet várna rám. Ugyanaz fog történni velem, ami a nagybátyámmal és
Johansennel történt. Túl sokat tudok, a kultusz pedig távolról sem pusztult ki még.

És Cthulhu, azt hiszem, még mindig él a sziklás mélységben, mely azóta a kor óta rejti OT,
amikor még a Nap fiatal volt. Elátkozott városa ismét visszasüllyedt a tengermélyre, mert az
áprilisi vihart követően a VIGILANT áthajózott a mondott hely fölött: szolgái azonban
továbbra is itt üvöltenek, táncolnak és gyilkolnak a Föld félreeső erdőiben a bálványok-
koronázta monolitok körül. OT a citadella elsüllyedtével ismét magába nyelték a fekete
ősvermek, különben most rettegés és iszonyat dühöngene a világon. Ki tudhatja, mi vár
ránk? Ami egyszer fölmerült, az újra alászállhat, és ami egyszer elsüllyedt, az újra a felszínre
emelkedhet. Valami irtózat vár és álmodik a tenger mélyén, s romlás jő az emberek ingatag
városaira. Eljön majd az idő... de erre nem szabad gondolnom, s amúgy is képtelen vagyok
rá! Imádkozom érte, hogy amennyiben nem élném túl a kéziratot, végrendeletem
végrehajtói kellő előrelátásról tegyenek tanúságot, és nem engedik, hogy emberi szemek elé
kerüljön.
 H. P. Lovecraft

Különös, magas ház a ködben

Reggel a köd száll fel a tengerről a Kingsport menti sziklánál. Fehéren és lebegve száll a mélyből
fivéreihez, a
fellegekhez, harmatos legelőkről és leviatán barlangjairól szóló álmokkal telten. És később, a
csöndes nyári esők idején, a
fellegek széthintik ezeknek az álmoknak a darabkáit a költők meredek háztetőin, hogy az emberek ne
éljenek olyan ősi és
különös titkok és csodák híre nélkül, amelyekről csupán a bolygók mesélnek egymásnak az
éjszakában. Amikor a regék
sűrűn szállnak a tritónok barlangjaiban és hínár-városokban a kagylók az Elsőszülöttektől tanult vad
dallamokat zengik,
akkor a nagy, csípős ködök összesereglenek az égen, regékkel telten és tengerre néző szemek a
sziklákon csak titokzatos
fehérséget látnak, mintha a szikla pereme a világ pereme volna, és a bólyák ünnepi harangjai
szabadon zúgnak a regék
birodalmának éterében.
Az ódon Kingsporttól északra a sziklák gőgösen és különösen emelkednek teraszról teraszra, a
legészakibb lejtőkig,
melyek úgy nyúlnak az égbe, mint egy szürke, megfagyott felhő. Egy magányos csúcs áll ott, egy
határtalan űrbe merülő
széljárta szirt a meredek partok fölött, ahol a nagy Miskatonic lezúdul az Arkhamon túli mezőkre,
magával sodorva az erdők
legendáit és New England dombjainak apró, különös emlékeit. Kingsport tengerész népe úgy néz fel
ezekre a sziklákra,
ahogy más vidékek tengerészei a sarkcsillagra és aszerint osztják be az éjszakai őrséget, ahogy ezek a
Nagy Medvét,
Kassziópeiát, a Sárkányt mutatják. Számukra ez a szirt egy az égbolttal, és valóban, a szirt elrejtőzik
előlük, köd rejti a
csillagokat vagy a napot. Egyes sziklákat szeretnek, mint azt, amelynek groteszk arcélét Neptun
Apónaknevezik, vagy azt,
amelynek oszlopos fokai a "Járda" névre hallgatnak; de ettől félnek, mely oly közel van az éghez. A
behajózó portugál
tengerészek keresztet vetnek, amikor először megpillantják, a tapasztalt jenkik pedig a halálnál is
komolyabb dolognak
tartanák, hogy megmásszák, ha ez valóban lehetséges volna. Mégis áll egy ódon ház azon a szirten,
és eténként az emberek
fényt látnak apró ablakaiban.
Az ódon ház mindig is ott állt, és az emberek azt beszélik, hogy lakik ott valaki, aki beszél a mélyből
fölszálló reggeli
ködökkel, és talán egyedülálló dolgokat is lát a tengeren azokban az időkben, amikor a szikla pereme
a világ peremévé válik,
és a bólyák ünnepi harangjai szabadon zúgnak a regék birodalmának éterében. Ez csak hallomásból
mesélik, mert a
fenyegető szirtet sohasem látogatják, még távcsöveiket sem szeretik odairányítani. A nyaralók persze
merészen fürkészik a
sziklát messzelátóikkal, de soha sem látnak mást, mint a szürke, ódon, csúcsos, zsindelyes háztetőt,
melynek ereszei szinte a
szürke alapokig értek és a fakó sárga fényt ami az apró ablakokból pislogott elő a szürkületben. Ezek
a nyári jövevények nem
hiszik, ugyanaz a valaki él abban az ódon házban évszázadok óta, de eretnekségükről soha nem
tudtak meggyőzni egyetlen
valódi kingsportit sem. Még
a Szörnyű Öregember is aki üvegekbe zárt ólomingákkal beszélget, évszázados spanyol aranyakkal
fizet a boltosnál, s
kőbálványokat tart vízözön előtti kunyhója kertjében a Water Streeten, még ő is csak azt tudja
mondani, hogy ezek a dolgok
már akkor is így voltak, amikor a nagyapja még kisfiú volt, az pedig kimondhatatlanul régen volt,
mikor Belcher vagy Sherly
vagy Pownall vagy Bernard volt még Őfelsége Massachusetts Bay Tartományának a kormányzója.
Azután egy nyáron egy filozófus érkezett Kingsportba. Thomas Olney volt a neve, nagy fontosságú
dolgokat tanított egy
kollégiumban Narragansett Bay közelében. Kövér feleségével és pajkos gyerekeivel érkezett és
szemében fáradság ült attól,
hogy már évek óta mindig ugyanazokat a dolgokat látja és ugyanazokat a fegyelmezett gondolatokat
gondolja végig. Neptun
Apó koronájáról nézte a ködöket, és megpróbált behatolni a titkok fehér világába "a Járda" hatalmas
lépcsőin. Reggelente ott
feküdt a sziklákon, és nézte a világ peremén túli titokzatos étert, hallgatta a szellemharangokat és
azokat a vad rikoltásokat,
amelyeknek a sirályoktól kellett volna származniuk. Azután, amikor a köd felszállt, és kitárulkozott a
hétköznapi tenger a
füstölgő gőzhajókkal, fölsóhajtott és lement a városba, ahol szivesen járta a keskeny régi ösvényeket
dombnak föl és dombról
le, tanulmányozta a roskadozó, bolondos oromzat és düledező kapukat, amelyek a keménykötésű
tengerésznép oly sok
nemzedékének adtak menedéket. Még a Szörnyű Öregemberrel is beszélt, aki pedig nem szereti az
idegeneket, de Olneyt
behívta félelmetesen ódon kunyhójába, ahol az alacsony mennyezet és a szúette faborítás hallja csak
a nyugtalanító
monológok visszhangját a sötét éji órákban.
Persze elkerülhetetlen volt, hogy Olney észre ne vegye az ember nem járta szürke kunyhót az égbe,
azon a baljós északi
szirten, ami egy e ködökkel és az égbolttal. Mindig is ott állt Kingsport fölött és titkairól mindig
suttogva járta a szó
Kingsport kanyargós utcáin. A Szörnyű Öregember nagy nehezen kinyögött egy történetet, amit az
apja mesélt neki arról,
hogy egy éjjelen villám csapott föl abból a csúcsos födelű házból a magas ég felhőibe; Orne anyó
pedig, akinek apró hollandi
tetős vityillóját a Ship Streeten teljesen elborította a repkény és a moha, károgott valamit arról amit
a nagyanyja hallott
másodkézből, hogy a keleti ködökből árnyak libbentek be annak az elérhetetlen háznak egyetlen
ajtaján - mert az ajtó
közvetlenül a szirt peremén van, a tenger felőli oldalon, és csak a tengerről, a hajókról látható.
Végül, mert annyira sóvárgott különös, új dolgokra, és nem tartotta sem a kingsportiak félelme, sem
a nyaralók szokásos
tunyasága, Olney rémületet keltő elhatározásra jutott. Konzervatív neveltetése ellenére - vagy éppen
azért, hiszen a
hétköznapi élet szüntelen vágyakozást szül az ismeretlen után - esküvel fogadta, hogy megmássza azt
a messziről elkerült
északi szirtet, s meglátogatja azt a természetellenesen ódon kunyhót az égben. Józanabbik énje
nagyon meggyőzően érvelt a
mellett, hogy a házat olyan emberek bérlik, akik a földnyelv belsejéből közelítik meg, a Miskatonic
torkolata mellett húzódó,
könnyebben megmászható perem mentén. Valószínűleg Arkhamben űzték foglalatosságaikat,
tudván, hogy a Kingsportiak
mennyire nem szívelték jelenlétüket, vagy talán nem tudtak lemászni a sziklákon a Kingsporti
oldalon.
Olney fölment a kisebb sziklákon addig, ahol a nagy szirt szökkent föl arcátlanul, hogy frigyre lépjen
égi dolgokkal és
megbizonyosodott arról, hogy egyetlen emberi láb sem képes megjárni a szirtet sem fölfelé, sem
lefelé azon a meredek, déli
oldalon. Keleten és északon több ezer láb magasba nyúlt föl merőlegesen a vízre, így csak a nyugati
oldal maradt, földnyelv
belseje, Arkham felől.
oldal
 H. P. Lovecraft

A toronyszoba ablaka

Nem minden balsejtelem nélkül költöztem be Wilbur unokabátyám házába, alig egy
hónappal kofai halála után, mivel a környék magányossága az Aylesbury-csúcs alatt elterülő
dombok völgyében egy cseppet sem volt ínyemre. Mégis azzal a jóleső érzéssel költöztem
oda, hogy kedvelt unokabátyám méltónak talált arra, hogy örökül hagyja rám búvóhelyét. A
hajdani Wharton-birtok évekig lakatlan volt. Miután a farmernek, aki építette, az unokája
otthagyta földjét, és a tengerparti Kingstonba költözött, gazdátlanul állt, míg végül az
unokabátyám megvásárolta az örököstől, aki elégedetlen volt a sovány megélhetéssel,
melyet a siralmasan kiszipolyozott föld nyújthatott. Nem volt valami megfontolt lépés, de a
megfontoltság nem tartozott az Akeleyk jellegzetes tulajdonságai közé.

Wilbur évekig archeológiát és antropológiát tanult. Az Arkhami Miskatonic Egyetemen

végzett, és közvetlenül tanulmányai befejezése után három évet töltött Mongóliában,
Tibetben és Sinkiang tartományban, majd ugyanennyi időt Dél- és Közép-Amerikában,
illetve az Egyesült Államok délnyugati részén. Hazatértekor az Arkhami Miskatonic
Egyetem katedrája várta, 6 azonban ehelyett megvette az egykori Wharton-farmot, és
nekilátott az átalakításához. Lebontotta az összes melléképületet, a főépületet pedig olyan
sajátságosan formálta át, hogy az túltett mindazon, amit fennállásának kétszáz éve a házzal
művelni tudott. Persze nem voltam tisztában e változtatások méreteivel, míg személyesen
birtokba nem vettem a házat.

Ekkor fedeztem csak fel, hogy Wilbur az ódon háznak csak egyik szárnyát hagyta
változatlanul, a másik oldalt és a homlokzatot teljesen átépítette, és a déli szárnyon egy
toronyszobát emelt a földszint fölé. A ház eredetileg alacsony, mindössze egyszintes épület
volt, hatalmas padlástérrel, ahol annak idején a New England-i falusi élet kellékeit tárolták.
Részint fagerendákból épült, melyekből Wilbur gondosan megőrzött néhányat, bizonyítván
ezzel, mennyire tisztelte őseink kézművességét ebben az országban, hiszen az Akeley család
már két teljes évszázada Amerikában élt, mikor Wilbur elhatározta, hogy felhagy
utazásaival, és szülőföldjén telepszik le. Emlékezetem szerint ez 1921-ben volt. Utána alig
három évig élt még, így 1924-ben - április 16-án - vettem birtokomba a házat, végakaratának
megfelelően.

A ház pontosan olyan volt, ahogy ő hagyta, teljesen idegen a New England-i tájtól, mert -
noha a kőalapzat, a tetőgerendák és a kandallók fölött magasba nyúló szögletes kőkémény
megőrizte régies jellegét - annyira megváltozott, hogy szinte több nemzedék alkotásának
tűnt. Bár az átalakítások nagy része szemlátomást Wilbur kényelmét szolgálta, volt egy
változtatás, amely már akkor meghökkentett, mikor Wilbur végrehajtotta, és amelyre
sohasem adott semmiféle magyarázatot: toronyszobájának déli falába rendkívül különös,
hatalmas, kerek tejüveg ablakot épített be, amelyről csak annyit mondott, hogy igen régi, és
ázsiai utazásai során bukkant rá és vásárolt meg. Egy ízben „lengi üvegnek” nevezte, máskor
pedig azt mondta róla, hogy „feltehetőleg a Hiádokról származik”. Mindez teljesen
semmitmondó volt számomra, bár az igazat megvallva, unokabátyám hóbortjai sosem
érdekeltek annyira, hogy firtassam a dolgot.

Hamarosan azonban azt kívántam, bárcsak megtettem volna, mivel alighogy

berendezkedtem a házban, felfedeztem, hogy unokabátyám élete nem a ház központi
helyiségeiben, a földszinten zajlott, ahogy az ember gondolná - hiszen ezek voltak a
leghasznosabban, legkényelmesebben berendezve -, hanem a déli toronyszobában, mert itt
tartotta pipaállványát, kedvenc könyveit, jegyzeteit meg a legkényelmesebb bútordarabokat,
és itt dolgozott a tanulmányain, melyekhez a Miskatonic Egyetem könyvtárában gyűjtött
anyagot, míg csak egy szívroham ágynak nem döntötte.

Tudtam, hogy a kettőnk különböző életmódja következtében néhány változtatást kell majd
végrehajtanom - saját érdekemben. A legelső tennivalónak az tűnt, hogy visszaállítsam a
normális életvitelt, vagyis visszaköltöztessem az életet a földszintre, mivel, az igazat
megvallva, kezdettől fogva különös viszolygást éreztem a toronyszobától. Egyrészt nyilván
azért, mert olyan élénken emlékeztetett halott unokabátyámra, aki sohasem foglalhatja el
többé kedvenc zugát a házban, másrészt azért, mert a szobát természetellenesen ridegnek és
idegennek éreztem, és valami megmagyarázhatatlan fizikai kényszerrel taszított. Ez nyilván
abból eredt, hogy a szobát eleve idegennek éreztem, mint ahogy Wilbur unokabátyámat sem
értettem igazán soha.

A tervbe vett változtatásokat mégsem volt olyan könnyű megvalósítani, mint hittem, mert
hamarosan rájöttem, hogy unokabátyám régi „barlangja” az egész házra rányomja bélyegét.
Egyesek azt tartják, hogy a házak elkerülhetetlenül magukba szívnak valamit gazdájuk
jelleméből. Ha viselt is magán valamit a régi ház a Whartonokból, akik oly sokáig éltek itt,
bizonyos volt, hogy ezt unokabátyám gyökerestül kiirtotta, mikor átépítette a házat, mert az
most Wilbur Akeley jelenlétéről vallott - néha döbbenetes elevenséggel. Olykor az a
kellemetlen érzés - vagy inkább nyomasztó tudat - vett erőt rajtam, hogy nem vagyok
egyedül, vagy hogy figyelnek, ellenőrzés alatt tartanak, melynek forrása ismeretlen maradt
számomra.

Talán a ház tökéletes magányossága okozta ezt a képzetet, de úgy éreztem, mintha
unokabátyám kedvenc szobája valahogy élne, várná a visszatérését, akár valami állat, amely
nem tudja hogy közbeszólt a halál, és gazdája, akire vár, többé nem tér haza.

Talán e kényszerképzet miatt szenteltem a toronyszobának a megérdemeltnél több

figyelmet. Egyes dolgokat lehozattam, mint például egy nagyon kényelmes karosszéket, de
furcsamód valami arra kényszerített, hogy végül visszavigyem; egyfajta kényszer hatására -
amely különböző, gyakran ellentmondásos meggyőződésből fakadt - azt képzeltem például,
hogy a szék, amely először olyan kényelmesnek tetszett, valaki más - az enyémtől különböző
- alakjára készült, és ezért kényelmetlen számomra, vagy hogy a világítás odalent gyengébb,
mint fent - s ugyancsak ezért vittem vissza a toronyszobába a könyveket is, melyeket
korábban lehoztam.

Tagadhatatlan tény, hogy a toronyszoba szöges ellentétben állt a ház többi részével.
Unokabátyám otthona minden szempontból eléggé prózai volt - a toronyszobát kivéve. A
földszint minden kényelemmel el volt látva, de nemigen viselte a gyakori használat nyomait,
leszámítva a konyhának berendezett helyiséget. Ezzel szemben a toronyszoba - amely
egyébként szintén lakályos volt - másként volt kényelmes. Nehéz megfogalmazni, de
valahogy olyan volt, mint egy kunyhó, amelyet valaki szemlátomást magának épített, de
mintha sok, különféle ember használta volna; mindegyik itt hagyott magából valamit a falak
között; anélkül azonban, hogy azonosítani lehetett volna. Tudtam, hogy unokabátyám
visszavonultan élt, leszámítva Arkhamba, a Miskatonicra és a bostoni Widener-könyvtárba
tett látogatásait, nem járt sehová, nem voltak látogatói, és ha nagy ritkán beállítottam hozzá
- mint adótisztviselő néha a környékre vetődtem -, noha kifogástalanul udvarias volt,
mindig látszott rajta, hogy csak a távozásomra vár, s így negyedóránál tovább sosem
maradtam nála. Az igazat megvallva, a toronyszoba hangulata kikezdte az elszántságomat. A
földszint. megfelelt céljaimnak: kényelmes otthont nyújtott, és nem volt nehéz a
toronyszobát kiverni a fejemből, az egészet későbbre halasztottam, míg végül túlságosan
jelentéktelennek tűnt ahhoz, hogy foglalkozzam vele. Különben is, gyakran napokig távol
voltam, és semmi sem sürgetett, hogy bármit is kezdjek a házzal. Unokabátyám végakarata
teljesült, a ház gazdára talált, és birtokomat senki sem vitatta el tőlem. Minden rendben lett
volna - miután a kezdeti eltökéltség lanyhulása után nem nagyon törődtem a toronyszobával
és a vele kapcsolatos megvalósíthatatlan terveimmel -, ha nem történik néhány apró
esemény, amely roppant felkavart. Kezdetben jelentéktelen dolgok voltak: elenyésző, szinte
észrevehetetlen jelenségek. Úgy emlékszem, az első alig egy hónappal beköltözésem után
történt, és olyan csekélység volt, hogy hetekig eszembe sem jutott összefüggésbe hozni a
későbbi eseményekkel. Egy éjszaka a földszinti nappaliban ültem a kandalló előtt és
olvastam, mikor - biztos voltam benne, hogy ennyi az egész - egy macska vagy valami
hasonló állat kaparászott az ajtón, bebocsátást kérve. Olyan jellegzetes volt, hogy felkeltem,
és körüljártam a házat a főbejárattól a hátsó ajtóig, még azt a kis oldalajtót is megnéztem,
amely a ház legrégibb részének maradványa volt, de színét se láttam a macskának. Az állat
eltűnt a sötétben. Kiáltottam néhányszor, de minden eredmény nélkül. Alig ültem azonban
vissza, mikor a kaparászás újra kezdődött. Vagy féltucatszor megzavart, és akárhogy
igyekeztem, a macskát sehogy sem sikerült megpillantanom, míg végül annyira
felmérgesedtem, hogy ha akkor észreveszem azt a macskát, hát alighanem lelövöm.
Önmagában ez az incidens olyan hétköznapi volt, hogy kár lenne rá több szót vesztegetni.
Hát nem fordulhat elő, hogy egy macska, amely unokabátyámat ismerte, engem meg nem,
elmenekült a látványomra? Dehogyisnem. Nem is gondoltam rá többé. Nem egészen egy hét
múlva azonban hasonló közjáték történt, egy dologban szembeszökően különbözött az
előzőtől. Ezúttal macskakaparászás és karmolászás helyett súrlódó, csusszanó hangot
hallottam, mintha egy hatalmas kígyó vagy elefántormány suhant volna el az ablakok és az
ajtó előtt, és ettől rémült borzongás vett erőt rajtam. Ugyanaz történt, mint a múltkor:
hallottam a hangot, de nem láttam semmit. Füleltem, de nem volt ott semmi - csak a
megfoghatatlan hangok. Macska? Kígyó? Vagy más?

De a macska vagy a kígyó vissza-visszatérő próbálkozásain kívül előfordult más is. Néha
patadobogásra vagy valami hatalmas állat trappolására emlékeztető hangot hallottam,
máskor meg madárcsiripelést, mintha csőrükkel az ablakon kopácsolnának, vagy valamilyen
roppant test csusszanását, néha meg ajkak vagy szívókák cuppanó hangját. Mit jelenthetett
ez? Hallucináció? Ezt elvetettem mint magyarázatot, mert a hangok a nappal és az éjszaka
minden szakában előfordultak, akár jó idő volt, akár rossz, ezért ha az ajtónál vagy az
ablaknál tényleg lett volna valamiféle állat - bármekkora -, nyilván észrevettem volna,
mielőtt eltűnik a házat körülvevő, erdő borította dombok között, hiszen a szántókat rég
visszahódították a nyírfák, kőrisek és jegenyék.

Ez a rejtélyes eseménysor talán soha nem ér véget, ha egy este a nagy meleg miatt ki nem
nyitom a toronyszobához vezető ajtót, mert ekkor újból felhangzott a macska kaparászása,
és rájöttem, hogy a hang nem valamelyik ajtó, hanem a toronyszoba ablaka felől jön.
Habozás nélkül felrohantam a lépcsőn, és meg se fordult a fejemben, hogy ugyancsak
különös macska lett volna, amelyik felmászik az emeletre, és a kerek ablakon kér
bebocsátást, mely az egyetlen nyílás kívülről a szobába. És mivel az ablak sem egészben,
sem részben nem volt nyitható, és mivel tejüveg volt, nem láttam semmit, bár ott álltam, és
továbbra is hallottam a macska kaparászását, közvetlenül az üveg túloldalán.

Lerohantam, felkaptam egy erős zseblámpát, kiléptem a forró nyári éjszakába, és a

fénysugarat a házfalra irányítottam, ahol az ablak volt. De addigra a hangok elhaltak, és
semmi nem látszott sem a sima falon, sem az ugyanolyan sima ablakon, mely kívülről olyan
feketének látszott, mint amilyen homályos fehérnek belülről. Tudatlanságban maradhattam
volna örökre - és gyakran azt gondolom, talán így lett volna a legjobb -, de nem így
rendeltetett. Körülbelül ez idő tájt kaptam egyik idősebb nagynénémtől egy Kicsi Sam nevű
gyönyörű macskát, amely kölyökkorában, két évvel ezelőtt, a kedvencem volt. Nagynénémet
nyugtalanította, hogy mindenképpen egyedül akarok élni, és végül elküldte nekem egyik
macskáját, hogy legyen valami társaságom. Kicsi Sam közben kinőtte a nevét, Nagy Samnek
kellett volna hívni, mert több fonttal gyarapodott, mióta utoljára láttam, és vad, vörös
bundás ragadozó, fajtájának díszpéldánya lett belőle. És bár Kicsi Sam szeretettel
dörgölődzött hozzám, a házzal nem tudott igazán megbarátkozni. Néha kényelmesen és
gondtalanul aludt, néha megszállottan követelte, hogy eresszem ki. És mikor a különös
hangok hallatszottak, mintha valami más állat igyekezne bejutni, Kicsi Sam valósággal
megőrült a dühtől és a félelemtől, és azonnal ki kellett engednem a házból; ilyenkor ahhoz a
melléképülethez rohant, amelyik unokabátyám átalakításai során érintetlen maradt, és ott
töltötte az éjszakát, vagy az erdőben, és csak hajnalban jött elő, amikor az éhség
visszakergette a házba. A toronyszobába pedig egyszerűen nem volt hajlandó betenni a
lábát!

II.

Tulajdonképpen a macska volt az oka, hogy elhatároztam, kissé alaposabban szemügyre

veszem unokabátyám munkáját, mivel Kicsi Sam viselkedése olyan nyilvánvalóan őszinte
volt, hogy nem láttam más megoldást, mint hogy unokabátyám rendezetlen papírjai között
keressek valami magyarázatot a házban ismételten előforduló jelenségekre. Az egyik
földszinti szobában szinte azonnal rábukkantam egy befejezetlen levélre az egyik
íróasztalfiókban; nekem szólt, és kiderült belőle, hogy Wilbur tisztában volt egészségi
állapotával, mert első pillantásra láttam, hogy halála esetére szóló rendelkezései egyikének
szánta, noha nyilván nem tudta, hogy ez milyen hamar bekövetkezik, mert a levelet
körülbelül egy hónappal halála előtt kezdte, majd miután belökte a fiókba, nem vette elő
többé, pedig elég ideje lett volna még, hogy befejezze.

„Kedves Fred - írta -, a legjobb orvosok szerint nincs sok időm hátra, és mivel
végrendeletemben téged tettelek meg örökösömmé, szeretném azt most néhány végső
rendelkezéssel kiegészíteni, melyeket, nagyon kérlek, ne mulassz el lelkiismeretesen
végrehajtani. Különösen az alábbi három dolgot kell maradéktalanul elvégezned:

Az iratszekrény A, B és C fiókjában található valamennyi kéziratot meg kell semmisíteni

A H, l, J, és K polcokon található összes könyvet át kell adni az Arkhami Miskatonic

Egyetem könyvtárának.

Az emeleti toronyszoba kerek üvegablakát össze kell törni. Nem elég egyszerűen kivenni és
máshová rakni, hanem darabokra kell zúzni!”

Döntésemet tudomásul kell venned. Ezeket el kell végezni, különben végül Te lehetsz a
felelős érte, ha szörnyű veszedelem szabadul a világra. Erről nem mondok többet, mert más
dolgokról is akarok még írni, amíg képes vagyok rá. Mégpedig arról, hogy...
Itt azonban unokabátyámat megzavarhatták, és abbahagyta a levelet.

Mit hámozhattam ki ezekből a különös utasításokból? Azt meg tudtam érteni, hogy a
könyveknek a Miskatonic könyvtárában a helyük, miután engem nem érdekeltek
különösebben. De miért kell megsemmisíteni a kéziratait? Nem kellene azokat is
odaküldeni? És ami az ablakot illeti, megsemmisítése indokolatlan ostobaság volna, hiszen
akkor új ablakot kellene vennem, ami felesleges pénzkidobás. A levélnek ez a része sajnos
csak fokozta kíváncsiságomat, és elhatároztam, hogy mélyebben belenézek a dolgaiba.

Még aznap este nekiláttam a könyveknek. A megjelölt polcok mind fenn voltak a déli
toronyszobában. Unokabátyám archeológiai és antropológiai érdeklődése jól tükröződött
könyveinek összeválogatásában, mert sok olyan könyve volt, amely a polinéziai, húsvét-
szigeti, mongóliai és más primitív népek kultúrájával, a népek, illetve a primitív vallások
kultusz- és mítosztípusainak vándorlásával foglalkozott. Ez azonban csak bevezetés volt: az
egyetemi könyvtárnak szánt könyvek között néhány valószínűtlenül régi is akadt, olyan
régiek, hogy még évszám sem volt rajtuk, külsejükből és írásmódjukból ítélve pedig a
középkorból kellett hogy származzanak. Az újabbak - ezek között sem volt 1850 utáni kiadás
- különféle helyekről eredtek; néhányat atyánk unokafivére, Henry Akeley küldött
Wilburnak, néhány pedig a párizsi Bibliothéque Nationale bélyegzőjét viselte, bizonyítva,
hogy Wilbur nem átallotta elemelni őket a polcról.

E könyvek különféle nyelveken íródtak, és olyanféle címeket viseltek, mint Pnakotikus

kéziratok, vagy A R’lyeh-szöveg, aztán az Unaussprechlichen Kulten von Junzttól, az Eibon
könyve, a Dhol énekek, a Hsan hét titkos könyve, a De Vermis Mysteriis Ludvig Prinntől,
Comte d’Erlette műve, a Goulok kultusza, a Caleano-töredékek, a Dzyan könyve, az arab
Abdul Alhazred könyvének, a Necronomiconnak egy fénymásolata és még sok más, közöttük
néhány kézirat. Megvallom, ezek a könyvek meghökkentettek, mivel tele voltak - már
amelyiket el tudtam olvasni - mítoszok és legendák hihetetlen tanaival, melyek az ember és,
ha jól értettem, más, idegen fajok ősi, primitív vallásos hiedelmeire vonatkoztak. Persze
nem remélhettem, hogy eligazodom a latin, francia és német szövegekben, elég nehéz volt a
néhány óangol nyelvű könyv és kézirat elolvasása is. Mindenesetre nem sokáig volt
türelmem ehhez a munkához, mivel a könyvek olyan bizarr meggyőződést feltételeztek, hogy
csak egy antropológus tarthatta érdemesnek ekkora irodalom felhalmozását a témáról.

Mégsem volt unalmas, bár az alapséma ismerősnek tűnt: az ősi hitvallás, a Fény és Sötétség
erőinek harcáról, legalábbis én így értettem. A nevek nem sokat számítanak: Isten és Ördög;
Főistenek és ősistenek; a Jó és a Gonosz, vagy az olyan nevek, mint Nodens, Minden
Mélységek Ura, az egyedüli néven nevezett Atyaisten; vagy a Régi Nagyok - a tébolyult
Anathoth isten, a mélységes zűrzavar megfoghatatlan rontása, aki gyalázkodva fortyog a
mindenség középpontjában; Yog-Sothoth, az egy-a-mindenségben és mindenség-az-egyben,
aki nincs alávetve a tér és idő törvényeinek, együtt élő minden idővel és egyidős a térrel;
Nyarlathotep, az Ősök hírvivője; a Nagy Cthulhu, aki a tenger mélyén R’Lyeh rejtett
városában vár a felemelkedésre; a kimondhatatlan Hastur, a Csillagközi Tér Ura; vagy
Shub-Niggurath, az erdők fekete kecskéje, ezernyi fiával. És akárcsak az emberek vallási
szektái, az Ősistenek követői is különféle neveken nevezték magukat, aszerint hogy milyen
isteneket imádtak, például a Himalája és más ázsiai hegyvidékek Szörnyű Havasi Emberei;
vagy a Mélységlakók, akik az óceán fenekén rejtőztek, és a Nagy Cthulhut szolgálták, noha
uruk Dagon volt; a Shantakok, a CsoCsok és sok más nép, melyek közül egyesek állítólag
azokról a helyekről származtak, ahová az ősisteneket száműzték - mint Lucifert az Édenből -
mikor egy ízben fellázadtak az Atyaisten ellen; olyan helyekről, mint a Hiádok távoli
csillaga, az Ismeretlen Kadath, Leng Fennsíkja vagy R’Lyeh elsüllyedt városa.

Mindebben két nyugtalanító momentum volt, melyekből arra lehetett következtetni, hogy
unokabátyám ezt a mítosz-ügyet sokkal komolyabban vette, mint gondoltam. A Hiádok
többszöri említése például eszembe juttatta, hogy Wilbur azt mondta a toronyszoba
ablakáról, hogy „feltehetőleg a Hiádokról származik”, sőt egyszer kifejezetten „lengi
üvegnek” nevezte. Igaz, ezek az utalások véletlenek is lehettek, és egy ideig azzal nyugtattam
magam, hogy „Leng” valami kínai helység lehet, a „Hiádok” szót pedig nyilván
félrehallottam. Ez azonban nem volt egyéb önámításnál, hiszen minden jel arra mutatott,
hogy Wilbur több mint futó érdeklődést tanúsított e tökéletesen idegen mítoszok iránt. Ha
könyvei és kéziratai nem győztek volna meg eléggé, jegyzetei nem hagytak semmi kétséget.

Ezekben a jegyzetekben ugyanis nemcsak különös utalások szerepeltek, amelyeket

furcsának és zavarónak találtam - vázlatos, mégis kifejező rajzok is voltak megdöbbentően
vad tájakról és ismeretlen lényekről; legvadabb álmaimban sem tudtam volna hasonlókat
elképzelni. Valóban, alig tudom leírni; ember nagyságú, szárnyas, denevérszerű
teremtmények, azután óriási alaktalan testek, csápokkal teleaggatva, első látásra polipra
emlékeztettek, de határozottan sokkal intelligensebbnek látszottak a polipoknál; voltak
karmos, félig madár-, félig emberszörnyek; rémes békaarcú, sápadtzöld tengervízszínű, két
lábon járó lények, pikkelyes karokkal; voltak olyanok is, amelyek határozottan emberre
emlékeztettek, de torzak voltak, satnyák, keleties öltözékben, de ugyanakkor békára is
hasonlítottak, mintha valami fajkeveredésből jöttek volna létre. Mégis felismerhetően
emberiek voltak. Sosem hittem volna, hogy unokabátyámnak ilyen képzelőereje volt.
Tudtam, hogy Henry bácsit a legvadabb rémképek gyötörték, de tudomásom szerint semmi
jele nem volt, hogy ezt Wilbur örökölte volna. Most láttam csak, milyen ügyesen titkolta
mindannyiunk előtt igazi természetét, és ez a felismerés mélységesen megrázott.

Mert nyilvánvaló, hogy ezek a rajzok nem ábrázolhattak élő teremtményeket, és a

hátrahagyott könyvekben és kéziratokban sem voltak ilyen illusztrációk. Kíváncsiságtól
hajtva, egyre mélyebben ástam be magam jegyzetei közé, és végül bizonyos titokzatos
jegyzetekre bukkantam, melyek - bár közvetve - választ látszottak adni sürgető kérdéseimre,
miután időrendbe raktam őket, ami nem volt nehéz, mert mindegyiken dátum szerepelt.

„‘21. okt. 15. A táj világosodik. Leng? Amerika délnyugati vidékére emlékeztet. Barlangok,
telis-tele denevérekkel, kezdenek előjönni, akár egy sűrű felhő, eltakarják a lenyugvó nap
fényét. Alacsony bozót, göcsörtös fák. Nagyon szeles vidék. Jobbra a távolban, a sivatag
peremén, hósapkás hegyek.

‘21. okt. 21. Középen négy Shantak. Átlagmagasságuk meghaladja az emberét. Denevérszerű
testük szőrös, denevérszárnyuk háromlábnyira nyúlik fejük fölé. Horgas keselyűcsőrük van,
egyébként denevérre hasonlítanak. Keresztülrepültek a tájon, félúton megpihentek egy
szirten. Nem vettek észre. Egy lovas ült volna egyikük hátán? Nem biztos.

‘21. nov. 7. Éjszaka. óceán. Előtérben zátonyszerű sziget. Mélységlakók és rokon származású
humanoidok; hibrid faj. A Mélységlakók pikkelyesek, békaszerű tartással járnak, átmenet a
lépés és ugrálás között. Kissé púposak is, mint általában a békafélék. A többiek nyilván
úszva érték el a zátonyt. Talán Innsmouth? Part nem látszik, se városi fények. Hajó sincs.
Lentről bukkannak fel, a zátony mellett. Ördögzátony? Még a hibridek sem lennének
képesek nagyon messzire úszni pihenőhely nélkül. Talán a part az előtérben van, azért nem
látom.

‘21. nov. 17. Teljesen idegen táj. Amennyire meg tudom ítélni, nem földi. Fekete ég, néhány
csillag. Porfír- vagy hasonló anyagú sziklák. Előtérben mély tó. Hal? Öt perce fodrozódni
kezdett a víz, és valami felbukkant. Óriási vízi lény, csápokkal. A tó közepe felé néz.
Polipféle, de sokkal-sokkal nagyobb... tízszer, húszszor akkora mint a hatalmas Octopus
Apollyon a nyugati partvidéken. A nyaka egyedül vagy hetvenöt méter átmérőjű lehet. Nem
kockáztathattam meg, hogy felém forduljon, és megsemmisítettem a csillagot.

‘22. jan. 4. Egy ideig semmi. A világűr? Bolygó közeledik, mintha egy űrből érkező tárgyban
ülő lény szemével látnám. Sötét ég, néhány csillag. A bolygó felszíne fenyegetően közeledik.
Közelebb érve, sivár táj látszik. A sötét csillaghoz hasonlóan, növényzet nincs. Hivők karéja
arccal egy kőtorony felé. Azt kiáltják: lä! Shub-Niggurath!

‘22. jan. 17. Tenger alatti vidék. Atlantisz? Kétséges. Hatalmas, üreges, templomszerű
építmény, a víz nyomásától megrokkant. Masszív kőtömbök, mint a piramisok kövei.
Lépcsők vezetnek lefelé egy fekete torokba. A háttérben Mélységlakók. A lépcsőakna
homályában mozgás. Hatalmas csáp emelkedik ki. Messze mögötte két vizenyős szem, sok-
sok méterre egymástól. R’Lyeh? Megrémültem a mélyből feltörő valamitől, és
megsemmisítettem a csillagot.

‘22. febr. 24. ismerős táj. Wilbraham vidéke? Omladozó parasztházak, bennszülött család.
Előtérben egy öregember hallgatózik. Idő: este. Kecskefejőmadarak rikoltoznak. Egy nő
közeledik, kezében kőből készült csillag. Az öregember elmenekül. Furcsa. Utánanézni.

‘22, márc. 21. Ma megdöbbentő élményben volt részem. Elővigyázatosabbnak kell lennem.
Megcsináltam a csillagot, és elmondtam a szavakat: Ph’glui mglw’ zaft Cthulhu R’Leyh
wgah’nagl fhtagn. Azonnal egy hatalmas Shantak jelent meg az előtérben. A Shantak
észrevett, és hirtelen előrelendült. Még a karmolászását is hallottam. Sikerült időben
megtörni a csillagot.

‘22. ápr. 7. Már tudom, hogy valójában átjönnek, ha nem vigyázok. Ma a tibeti táj és a
Szörnyű Havasi Emberek. Újra megkísérelték. És az uraik? Ha a szolgák megpróbálnak
átlépni téren és időn, mire lehet akkor képes a Nagy Cthulhu, Hastur, Shub Niggurath?
Tartóztatni igyekeztem magam egy időre. Mélységesen meg vagyok rázva.”

Akármi is volt ez a furcsa tevékenység, nem folytatta a következő év elejéig. Vagy legalábbis
a jegyzeteiből úgy látszik. Egy darabig tartózkodott rögeszmés foglalatosságától, majd újabb
türelmetlen időszak következett. Az első feljegyzés majdnem egy évvel későbbi:

‘23. febr. 7. Már semmi kétség, az ajtóról mindenütt tudnak. Csak akkor biztonságos, ha a
táj üres. Nagyon kockázatos belenézni. És miután az ember soha nem tudhatja, milyen
látvány tárul a szeme elé, a kockázat annál nagyobb. Mégis habozok, hogy lezárjam-e a
nyílást. Megcsináltam a csillagot, ahogy szoktam, kimondtam a szavakat, és vártam. Egy
ideig csak az ismerős délnyugat-amerikai tájat láttam. Este volt: denevérek, baglyok, éjszaka
portyázó kengurupatkányok és vadmacskák. Majd az egyik üregből előbújt egy Homoklakó:
bőre kérges, füle és szeme óriási, szörnyű, torz pofája koalára emlékeztet, teste girhes. Az
előtér felé cammogott. szemlátomást kíváncsian. Lehetséges, hogy az ajtó ezt az oldalt épp
olyan láthatóvá teszi a túloldal számára, mint ahogy én láthatom őket? Mikor láttam, hogy
egyenesen felém tart, megsemmisítettem a csillagot. Minden eltűnt, mint mindig. De
később... denevérek lepték el a házat! Huszonhetet találtam! Nem hiszek a puszta
véletlenben!”

Itt újabb megszakítás következett. Unokabátyám további titkos jegyzetei nem utaltak
látomásaira vagy a rejtélyes „csillagra”, amelyről oly gyakran tett említést. Nem volt
kétségem, hogy hallucináció áldozata volt, melyet kétségkívül a világ minden tájáról
összegyűjtött könyveinek intenzív tanulmányozása idézett elő. Bár a feljegyzések
tényszerűnek látszottak, nyilván azt próbálta racionalizálni bennük, amit „látott”.
Újságkivágások is voltak köztük, melyeket unokabátyám nyilván kapcsolatba igyekezett
hozni a mítoszokkal, melyekért annyira rajongott; beszámolók furcsa jelenségekről,
ismeretlen tárgyakról az égen, titokzatos eltűnésekről, titkos vallásokkal kapcsolatos furcsa
látomásokról és effélékről. Sajnos teljesen nyilvánvaló volt, hogy Wilbur bizonyos fokig
komolyan hinni kezdett bizonyos primitív ősi hiedelmekben, különösen abban, hogy a
pokolbéli Ősisteneknek meg azok imádóinak és követőinek ma is vannak túlélői. Ezt akarta
mindenek felett bizonyítani. Mintha a kéziratos vagy nyomtatott könyveiben leírtakat szó
szerint igaznak fogadta volna el, igyekezett bizonyítékokat előteremteni saját korából, hogy
hozzátegye a múltbeliekhez. Igaz, ott volt az a zavaró momentum, hogy sok hasonlóság
akadt a régi leírások és azok között a történetek között, melyeket unokabátyámnak sikerült
összeszednie, de ez alighanem véletlen lehetett. Bármilyen hatásosak voltak, nem másoltam
le egyiket sem, és elküldtem az egészet a Miskatonic könyvtárának, de élénken emlékszem
rájuk - annál is inkább, mert Wilbur unokabátyám foglalatosságával kapcsolatos, némileg
céltalan kutatásom soha nem felejthető eseményekben érte el tetőpontját.

III.
Sosem szereztem volna tudomást a „csillagról”, ha egy véletlen fel nem hívja rá a
figyelmemet. Unokabátyám ismételten azt írta, hogy „megcsinálta”, „megsemmisítette”,
„megszerkesztette” és „megtörte” a csillagot mint képzelődéseinek szükséges kellékét, de ez
semmit sem mondott számomra, és ez aligha nem így is maradt volna, ha egyszer véletlenül
meg nem pillantom a toronyszoba padlójára ferdén hulló fényben a halvány jeleket, melyek
egy ötágú csillag körvonalainak látszottak. Korábban nem láthattam, mert eltakarta egy
nagy szőnyeg, de amikor a Miskatonic Egyetem könyvtárába szállítandó könyveket és
jegyzeteket csomagoltam, a szőnyeg félrecsúszott, és így a jelek előbukkantak. Még akkor
sem ötlött fel bennem, hogy ezek a minták egy csillagot ábrázolnak. Egészen addig nem, míg
be nem fejeztem a munkát a könyvekkel meg a kéziratokkal, és el nem toltam a szőnyeget a
padló egész középső részéről, és meg nem pillantottam a teljes ábrát. Ekkor láttam, hogy egy
díszítőábrákkal ékesített ötágú csillag, elég nagy ahhoz, hogy benne ülve lehessen
megrajzolni. Rögtön rájöttem, mire szolgál az a doboz kréta, melyet korábban találtam, és el
nem tudtam képzelni, mit keres unokabátyám kedvenc szobájában. Könyveket, papírokat,
mindent félrelökve, felkaptam a krétát, és hozzáláttam, hogy gondosan lemásoljam a
csillagábrát, összes díszítésével együtt. Világos, hogy valamilyen kabalisztikus ábra volt, és
ugyanilyen nyilvánvaló, hogy a rajzolónak a belsejében kellett ülnie.

Miután befejeztem a rajzot, a gyakori rekonstrukciók következtében megmaradt nyomok

szerint, ott ültem az ábra közepén. Alkalmasint arra számítottam, hogy valami történni fog,
noha még mindig zavart, amit unokabátyám az ábra megsemmisítéséről írt, mikor
veszélyben érezte magát, mert - amennyire a kabalisztikus rítusokra emlékszem - az ilyen
ábrák tönkretétele a szellemek támadásának veszélyét éppen hogy előidézni szokta. De nem
történt az égvilágon semmi. Már ott ültem néhány perce, mikor eszembe jutottak a „szavak”.
Annak idején felírtam őket, és most felálltam, hogy megkeressem. Megtaláltam, és
visszatérve a csillaghoz, komoly hangon kimondtam a szavakat: Ph’nglui mglw’ naft Cthulhu
R’Lyeh wgah’ agl fhtagn...

Hirtelen rendkívüli jelenség történt. Arccal a déli falon levő kerek tejüveg ablak felé ültem,
így mindent láttam. Az üvegről eltűnt a homály, és nagy meghökkenésemre napsütötte tájat
pillantottam meg - noha Massachusetts államban éjszaka volt; néhány perccel múlt kilenc a
nyárvégi estén. De az üvegen át felbukkanó táj nem is lehetett New Englandben - sivár
vidék, homokos sziklákkal, gyér, sivatagi növényzettel, üregekkel, a háttérben pedig hófödte
hegyek - pontosan olyan, amilyet unokabátyám nemegyszer leírt rejtélyes feljegyzéseiben.
Kavargó gondolatokkal, lenyűgözve meredtem erre a tájra. Úgy látszott, hogy van rajta élet,
egyik alakot a másik után ismertem fel: a hullámozva tekergő csörgőkígyót, a magasban
keringő sólymot - a mellén csillogó napfénytől megállapíthattam, hogy az idő nem sokkal
napnyugta előtt járhat -, a Gila-gyíkot, a futókakukkot; láttam az amerikai Délnyugat
valamennyi jellegzetes élőlényét. Hol lehetett hát ez a táj? Arizona? New Mexico? Az idegen
táj lényei mit sem zavartatták magukat tőlem. A kígyó és a Gila-szörnyeteg elmászott, a
sólyom lecsapott, és egy kígyóval a karmai között emelkedett újra a magasba, a futókakukk
mellett felbukkant egy másik is. A nap lejjebb szállt, és bearanyozta a tájat. Ekkor az egyik
legnagyobb üreg szájából előbukkantak a denevérek. Ezrével, végtelen folyamként
özönlöttek a fekete torokból, szinte hallani véltem csipogásukat. Nem tudom, mennyi ideig
tartott, míg kirepültek a sűrűsödő alkonyba. Alighogy eltűntek, újabb valami jelent meg:
emberszerű lény, bőre durva, mintha a sivatagi homok kérgesedett volna testére, szeme és
füle abnormálisan nagy. Girhesnek látszott, bordái majd átszúrták a bőrét, de ami
különösen visszataszító volt, az az arckifejezése, mert az ausztráliai koalamedvére
hasonlított. Erről eszembe jutott, hogy nevezte unokabátyám ezeket az embereket (mert az
elsőt többen is követték, köztük néhány nőnemű): a Homoklakók!

Nagy szemükkel hunyorogtak, ahogy előbújtak az üregből, de hamarosan fürgébben kezdtek

mozogni, szétszóródtak minden irányban, és lekuporodtak a bokrok mögé. Ekkor egy
hihetetlen szörnyeteg jelent meg, fokozatosan: először talán csak egy csáp, majd még egy, és
hamarosan már egy féltucatnyi tapogatta óvatosan az üreg száját. És azután a barlang
mélyének sötétjéből egy hátborzongató fej derengett fel. Mikor előnyomakodott, majdnem
hangosan felkiáltottam a rémülettől, mert ez az arc irtózatos megcsúfolása volt
mindannak,ami emberi; nyak nélkül nőtt ki a testből, amely kocsonyás hústömegre
emlékeztetett, bőre gumiszerűnek látszott, és a kígyózó, éktelen csápok testének abból a
részéből nőttek ki, ami a teremtmény alsó állkapcsának vagy nyakának felelhetett meg.

Mi több, a lény értelmes volt, mert kezdettől fogva látszott, hogy tudomása van rólam.
Csúszva-mászva bújt elő az üregből, szemeit rám meresztette, majd hihetetlen sebességgel
megindult a gyorsan sötétedő tájon át az ablak felé. Azt hiszem, nem voltam igazán
tisztában a rám leselkedő veszéllyel, mert feszült figyelemmel néztem, és csak amikor a lény
már eltakarta az egész tájat, és az ablak felé nyújtotta csápjait - sőt, keresztül az ablakon -,
akkor vett erőt rajtam a bénító rémület.

Keresztül az ablakon! Vagy csak ez volt képzelődéseim legvadabbika?

Emlékszem, legyűrve a jeges félelmet, mely jó ideig hatalmában tartott, lerántottam egyik
cipőmet, és teljes erővel belevágtam az ablakba, ugyanakkor eszembe jutottak unokabátyám
gyakori utalásai a csillag megsemmisítésére. Esetlenül kinyújtottam kezemet, és eltöröltem
az ábra egy részét. Még hallottam a bezúzott üveg csörömpölését, majd jótékony sötétségbe
zuhantam.

Most már tudom, amit unokabátyám tudott.

Ha nem vártam volna olyan sokáig, megkímélhettem volna magam ettől a tudástól,
továbbra is hihettem volna, hogy képzelődés, hallucináció. De immár tudom, hogy a
toronyszoba tejüveg ablaka más dimenziókba, idegen térbe és időbe nyíló hatalmas ajtó volt
- olyan tájakra, ahol Wilbur Akeley megtalálni remélte a Föld és a csillagközi űr rejtett
zugait, ahol az Ősistenek utódai - és maguk az Ősistenek is - örökre eltűntek, és új
felemelkedésükre várnak. A lengi üveg - amely akár a Hiádokról is származhatott, mert
sosem tudtam meg, hol szerezte unokabátyám - forgatható volt a keretében, és nem volt
alávetve e világ törvényeinek, kivéve, hogy iránya a föld tengely körüli forgásával változott.
És valóban: ha nem töröm össze, hanyagságommal és kíváncsiságommal akaratlanul is
idegen dimenziók veszedelmeit szabadítottam volna a világra. Mert most már tudom, hogy
unokabátyám rajzai, akármilyen vázlatosak voltak is, valóságos élőlényeket ábrázoltak, s
nem a képzelet szüleményei. A denevérek, melyeket öntudatom visszanyerése után a házban
találtam, a betört üvegen át jöhettek. A tejüveg kitisztulását optikai csalódásnak hihettem
volna - ha nem lenne ennél sokkalta erősebb bizonyítékom. Mert kétség nem férhet hozzá,
hogy amit láttam, nem lázas képzelődés szüleménye volt, mert semmi sem döntheti meg azt
a végső, cáfolhatatlan bizonyítékot, melyet a toronyszoba padlóján találtam az összetört
üveg mellett: a tíz láb hosszú, levágott csápot, amely fennakadt a dimenziók között, mikor az
ajtó rácsapódott a szörnyű testre - a csápot, melyet egyetlen élő tudós sem tudott
azonosítani bármely ismert lény részeként, amely a Földön - a felszínen vagy lenn a mélyben
- valaha is élt!

Howard Phillips Lovecraft

 A fehér hajó

A nevem Basil Elton; az Északi-fok fényének õrzõje vagyok, mint az apám s elõtte
nagyapám. Messze a parttól áll a szürke világítótorony, nyálkás kövekre építve - ezeket
apálykor ugyan látni, de a dagály eltakarja õket. Túl e jelzõtûzön hét tenger fenséges bárkái
szelik a vizeket immár egy évszázada. Nagyapám idejében sokan voltak. Apám idejében már
kevesebben, és ma oly ritkán járnak erre, hogy néha különös magány fog el, mintha az
utolsó ember lennék ezen a bolygón.

Fehér vitorlájú kereskedõhajók jöttek messzi partok felõl, távoli, keleti partokról, ahol
melegen süt a nap és az egzotikus kertek, gazdagon díszített templomok édesen illatoznak.
Gyakran meséltek ezekrõl a nagyapámnak öreg kapitányok, s õ ugyanazt elmondta
apámnak, aki elbeszélte nekem hosszúra nyúló õszi estéken, mikor félelmetesen süvített a
keleti szél. És olvastam is ezekrõl a dolgokról és sok más dologról is a könyvekben, melyeket
akkor kaptam az emberektõl, mikor még fiatal voltam és tele csodálattal.

De van valami, ami csodálatosabb, mint az öregek meséi, csodálatosabb, mint a könyvek
meséi, és ez: az óceán titkos történetei. Kék, zöld, szürke, fehér vagy fekete; sima, borzolt
vagy tornyosuló; nem, az óceán nem néma. Egész életemben figyeltem, hallgattam és jól
ismerem. Eleinte csak egyszerû kis meséket mondott, nyugodt partok és közeli kikötõk
történetét, de az évek során barátságosabb lett és más dolgokról is beszélt; különösebb,
távolabbi és régebbi dolgokról. Idõnként, alkonyatkor a láthatár szürke ködje szétvált, hogy
látni engedje a túlsó utakat; néha, éjszakánként a tenger mély vize tiszta és áttetszõ lett,
hogy látni engedje a mélység útjait. És ez a látvány ugyanúgy mutatta a múlt és a lehetséges
jövendõ útjait, mint a jelen útjait, mivel az óceán õsibb, mint a hegyek, és az Idõ álmait,
emlékeit hordozza.
 A Fehér Hajó délrõl jött mindig, mikor a telihold magasan járt az égen. Délrõl siklott a
tengeren, simán, csöndesen. És bármilyen viharos vagy nyugodt volt is a tenger, bármilyen
erõs, bármilyen irányú volt a szél, mindig simán, csendesen siklott, vitorlája messzirõl
látszott, hosszú, furcsa evezõsorai összhangban mozogtak. Egyik éjjel egy szakállas, hosszú
köpenyes embert vettem észre a fedélzeten, és úgy tûnt, intett nekem, hogy hajózzak el vele
messzi, ismeretlen vizekre. Sokszor láttam eztán teliholdkor, és mindig magával hívott.

Nagyon fényes volt a hold az éjszakán, mikor végül feleltem a hívásra, és holdsugarakból
szõtt hídon mentem át a vizeken a Fehér Hajóhoz. Az ember, aki hívogatott, olyan nyelven
üdvözölt, melyet mintha jól ismertem volna, és az evezõsök lágy énekével teltek az órák,
ahogy a titokzatos dél felé siklottunk; alakunkat bearanyozta a teltarcú hold.

És amikor új, rózsás és ragyogó nap virradt, messzi földek zöldellõ partjait láttam, élénk,
gyönyörû és számomra ismeretlen partokat. A tengerbõl virágzó, fákkal tûzdelt, királyi
fennsíkok emelkedtek ki, és itt-ott különös templomok fénylõ, fehér tetõi, oszlopsorai
csillantak meg. Ahogy a zöld partokhoz közeledtünk, a szakállas ember mesélt errõl a
földrõl, Zar földjérõl, ahol azok a gondolatok, szép álmok lakoznak, melyek valamikor
meglátogatták az embereket, s melyeket aztán elfeledtek. És amikor ismét felnéztem, láttam,
hogy igazat szólt, mert sok olyan dolgot pillantottam meg magam elõtt, melyeket a ködös
láthatáron túl vagy az óceán foszforeszkáló vizében láttam korábban. Voltak alakok,
képzeletbeli képek, gyönyörûbbek, mint bármi, amit valaha is ismertem; ifjú költõk
látomásai, akik nélkülözve haltak meg, mielõtt a világ tudomást szerzett volna álmaikról. De
nem léptünk Zar zöldellõ földjére, mert úgy tartják, aki arra jár, többé nem térhet vissza
otthonába.

Ahogy a Fehér Hajó csendesen maga mögött hagyta Zar templomait, a távoli horizonton
óriási város tornyait pillantottuk meg; és a szakállas ember azt mondta: - Ez Thalarion, Ezer
Csoda Városa, ahol mindazok a rejtelmek élnek, melyeket az emberek hiába igyekeztek
felfogni. És közelebbrõl ismét megnéztem a várost és láttam, hogy minden, általam eddig
ismert vagy elképzelt városnál hatalmasabb. Templomainak tornyai az égbe nyúltak, hogy
ember nem láthatta csúcsuk; és messze, a láthatáron túl húzódtak a szürke, komor falak,
melyek fölött csak kevés tetõ látszott, furcsák és ijesztõek, mégis vonzóak és gazdagon
díszítettek. Erõsen vágyakoztam, hogy beléphessek e lenyûgözõ, mégis taszító városba, és
kérleltem a szakállas embert, hogy kössünk ki Akariel óriás faragott kapujánál; de õ
finoman visszautasította kérésem, mondván: - Sokan léptek már Thalarionba, Ezer Csoda
Városába, de egy se tért vissza. Csak démonok járnak ott és õrült lények, melyek már nem
emberek, és az utcák temetetlen emberek csontjaitól fehérlenek, akik látták Lathi-t, a sötét
angyalt, mely a város felett uralkodik. Így a Fehér Hajó elhagyta Thalarion falait, és sok
napig egy dél felé szálló madarat követett, melynek fényes tollai olyanok voltak, mint az ég,
ahonnan alászállt.

S egy kellemes parthoz közeledtünk, melynek virágai vidáman nyíltak és a szivárvány

minden színében pompáztak, és amerre csak néztünk, gyönyörû erdõk és világos ligetek
zöldelltek a delelõ nap alatt. A messzi fák közül énekszó és dallam összhangja tört elõ, és
jóízû kacagást hallottam, és türelmetlenségemben sürgettem az evezõsöket, hogy mielõbb a
partra érjünk. És a szakállas ember nem szólt, csak figyelt, ahogy egyre közelebb értünk a
liliomokkal benõtt parthoz. Hirtelen a szél oly illatot hozott a virágos ligetek felõl, melybe
beleborzongtam. A szél erõsödött, és a levegõ megtelt a pestis sújtotta városok és fedetlen
temetõk halott csont-szagával. És ahogy eszeveszetten tovasiklottunk ettõl az átkozott
parttól, a szakállas ember is megszólalt végre, mondván: - Ez Xura, a Meg Nem Ízlelt
Örömök Földje.

Így hát a Fehér Hajó ismét az égi madár nyomába szegõdött, meleg, áldott tengereken
hajózott, melyeket simogatott a fûszeres szellõ. Nap nap után, éjszaka éjszaka után telt s
még mindig hajóztunk, és teliholdkor az evezõsök lágy dalát hallgattuk, mely ugyanolyan
édes volt, mint azon a messzi éjen, mikor távoli szülõhazámat elhagytuk. És végül a hold
fényénél horgonyoztunk le Sona-Nyl kikötõjében, melyet kettõs, tengerbe nyúló, ívben
összehajló kristályfok õriz. Ez a Képzelet Földje, és arany holdsugarakon lépdeltünk zöldellõ
partjaira.

Sona-Nyl Földjén nincs idõ, sem tér, sem szenvedés vagy halál; és végtelen éveket
töltöttem ott. Zöldek Sona-Nyl ligetei és rétjei, fénylõk és illatosak a virágai, kékek és
zenélnek a patakjai, tiszták és hûvösek a szökõkútjai, hatalmasak és tiszteletet parancsolnak
templomai, kastélyai és városai. Eme földnek nincsenek határai, mivel minden
gyönyörûséges látványon túl egy még szebb nyílik. A gazdag városok között és minden
vidéken szabadon járhat a boldog nép, amely mind hibátlan szépségû és zavartalan
boldogsággal megáldott. A megszámlálhatatlan évek során, melyeket ott töltöttem,
üdvözülten sétálgattam a kertekben, ahol különös pagodák bújtak meg kellemes bokrok közt
és a fehér sétányokat törékeny szirmú virágok szegélyezték. Lágy dombokat másztam meg,
melyek csúcsairól lenézve varázslatosan nagyszerû látvány tárult elém: zöldellõ völgyekben
fekvõ falvak tornyai és óriási városok csillogó arany kupolái a végtelenül távoli láthatáron.
És a hold fényénél szemléltem a villódzó tengert, a kristályfokokat és a nyugodt kikötõt, ahol
a Fehér Hajó horgonyzott.

Telihold idején, Tharp rég elfeledett évében történt, hogy megpillantottam a mennyei
madár hívogató körvonalait és megéreztem a nyugtalanság elsõ hullámait. Majd beszéltem a
szakállas emberrel és elmondtam neki új vágyaimat: hogy elmenjünk a távoli Cathuriába,
melyet ember még nem látott, de melyet mindenki a nyugati bazaltoszlopokon túlra helyez
képzeletében. A Remény Földje az, és mindennek, amit ismerünk, ott lakozik a tökéletes
eszményképe; legalábbis ezt mondják. De a szakállas ember azt mondta: - Óvakodj ama
veszedelmes tengerektõl, ahol állítólag Cathuria fekszik. Sona-Nyl Földjén nincs fájdalom,
sem halál, de ki tudhatja, mi van Nyugat bazaltoszlopain túl? - Ennek ellenére a következõ
teliholdkor felszálltam a Fehér Hajóra, és a vonakodó szakállas emberrel elhagytam a
boldog kikötõt, hogy ismeretlen tengerre hajózzak.

És repült elõttünk az égi madár, és Nyugat bazaltoszlopai felé vezetett, de ezúttal az

evezõsök nem énekeltek lágy dalokat a telihold alatt. Magamban gyakran képzelegtem
Cathuriáról, remek ligeteirõl és palotáiról, és kíváncsi voltam, vajon miféle új örömök
várnak ott rám. - Cathuria - mondtam magamban - az istenek lakhelye, és számtalan arany
város földje. Áloé- és szantálfa-erdõk vannak, mint Camorin illatozó ligetei, és a fák között
vidám, édesen daloló madarak repkednek. Cathuria zöld és virágzó hegyein rózsás
márványtemplomok állnak, melyeket dicsõ tetteket ábrázoló festmények, szobrok díszítenek
gazdagon, s melyek udvarán hûs vizû szökõkutak vannak, amelyekben a barlangból eredõ
Narg illatos vize csobog elragadó zenéjével. És Cathuria városait aranyos fal övezi, és utcái
szintén aranyból vannak. E városok kertjeiben különös orchideák nõnek, és illatosak a
korall- és borostyánfenekû tavak. Éjjelente az utcákat és a kerteket vidám lámpásokkal
világítják meg, melyeket háromszínû teknõspáncélból formáztak; ének és lant lágy hangjait
is hallani. És Cathuria városainak házai egytõl-egyig paloták, mindet jóillatú csatornára
építették, melyben a szent Narg vizei folynak. Márványból és porfírból készültek a házak, és
tetejük csillogó arany, mely visszaveri a napsugarakat és felnagyítja a város szépségét és az
boldog istenek távoli hegycsúcsokról szemlélik õket. A legszebb pedig a hatalmas uralkodóé,
Dorieb-é, akit néhányan félistennek, mások istennek vélnek. Magas Dorieb palotája, és sok
márványtorony van falain. Széles termeiben sokan gyûlnek össze, és régi idõk trófeái lógnak
ott. És a tetõ, melyet magas rubin és azúroszlopok tartanak, színtiszta arany, és isteneket,
hõsöket ábrázoló faragásokkal díszített, hogy aki felnéz, úgy érzi, valósággal az Olümposzt
látja. És a padló üvegbõl készült, alatta a Narg ügyesen kivilágított vize folyik, cifra halakkal,
melyeket nem imernek szép Cathuria határain túl.

Így beszéltem magamban Cathuriáról, de a szakállas ember egyre csak intett engem, hogy
forduljunk vissza Sona-Nyl boldog partjaira, mert Sona-Nylt ismerik az emberek, míg
Cathuriát még nem látta senki.

És már harmincegyedik napja követtük a madarat, mikor megpillantottuk Nyugat

bazaltoszlopait. Ködbe burkolóztak, ember nem láthatta, mi van mögöttük, vagy hol a
csúcsuk - néhányan azt állították, az oszlopok az égig is elérnek. És a szakállas ember ismét
kérlelt, hogy forduljunk vissza, de nem hallgattam rá, mert úgy éreztem, az oszlopok körüli
ködbõl lant és ének hangjait hallom; édesebbek voltak ezek, mint Sona-Nyl legszebb dalai és
engem dicsõítettek, engem, aki a teliholdtól jött, messzi távolból, és a Képzelet Földjén élt.
Így a dallam hangjára a Fehér Hajó besiklott a ködbe, Nyugat bazaltoszlopai közé. És mikor
a zene abbamaradt és a köd eloszlott, nem Cathuria Földjét láttuk, hanem gyorsan
hullámzó, ellenállhatatlan tengert, mely ismeretlen cél felé sodorta tehetetlen bárkánkat.
Hamarosan zuhanó víz mennydörgése ütötte meg fülünket, és a messzi láthatáron titáni
zuhatag szörnyû vizét pillantottuk meg, mellyel a világ óceánjai a mélységes nemlétbe
hullanak. Ekkor a szakállas ember így szólt hozzám könnyes arccal: - Elutasítottuk Sona-Nyl
gyönyörû Földjét s nem láthatjuk többé. Az istenek az emberek fölött állnak, és gyõztek. És
én behunytam a szemem a közelgõ ütközés elõtt, már nem láttam a mennyei madarat, mely
gúnyosan csapkodott kék szárnyaival a zuhatag széle felett.

A robaj után sötétség következett és emberi meg nem-emberi sikolyokat hallottam.

Szélvihar kerekedett keletrõl és fagyosan fújt, ahogy az alólam kiemelkedett nyirkos
kõtömbbe kapaszkodtam. Majd újabb csattanást hallottam és ahogy kinyílt a szemem,
annak a világítótoronynak a talapzatán találtam magam, ahonnan évezredekkel ezelõtt
elhajóztam. A lenti sötétben egy hatalmas bárka elmosódott körvonalait láttam, mely a
kegyetlen sziklákra futott és ahogy a pusztaságon körbenéztem, láttam, hogy a nagyapám
ideje óta elõször hunyt ki a láng.
 És a késõbbiekben, mikor felmentem a toronyba, a falon lévõ naptáron láttam, hogy
ugyanolyan maradt, mint mikor elhajóztam. A hajnal jöttével lementem a partra és a
hajótörés nyomait kerestem, de csak ezt találtam: egy furcsa, halott madarat, kinek tollai,
mint az azúr égbolt, és egyetlen szétforgácsolódott árbocot, fehérebbet, mint a hullámok
taréja vagy a hó a hegyeken.

És ettõl fogva az óceán nem mesélt a titkairól; és bár azóta sokszor világított a telihold
magasan az egekben, nem jött, többé soha nem jött délrõl a Fehér Hajó.

H. P. Lovecraft
 A feledés fátyla
h.p.lovecraft

Az utolsó napok rám törtek, és a létezés ostoba semmiségei - az áldozat testének egyetlen
pontjára könyörtelenül hulló apró vízcseppek kínszenvedéséhez hasonlóan - már kezdtek
megőrjíteni, az álom csodálatos rejtekébe menekültem előlük. Álmaimban megtaláltam azt
a kevés szépséget, amit életemben hiába kerestem, és régi kertek, elvarázsolt erdők mélyén
barangolhattam. Egy alkalommal, amikor a szél puha szárnyain finom illatot hozott
magával, meghallottam a Dél hívását, s a különös csillagok alatt sóváran és szűnni nem
akaróan megindultam feléje. Lágy eső permetezett az égből, föld alatti sötét áramlatok
ragadták magukkal a bárkámat, míg a bíbor alkonyok, a szivárványszínű lugasok és a soha el
nem hervadó rózsák világába nem értem. Amint egy árnyékos ligethez és árnyas romokhoz
vezető, arany színben úszó völgyön haladtam keresztül, meglepődve láttam, hogy az egy
kúszónövényektől zöldellő, aprócska bronzkapu által megtört hatalmas falban ér véget.Több
alkalommal is végigsétáltam a völgyön, s egyre több és több időt töltöttem a kísérteties
félhomályban, ahol a hatalmas fák furcsa módon vergődtek és vonaglottak, és a szürke talaj
nedvesen nyújtózott egyik fától a másikig, néha kiégett templomok penészmarta köveit
zárva karmai közé. És képzelgéseim végső célja minden esetben az apró bronzkapuval
ékesített, szőlő által befutott hatalmas fal volt. Ahogy egy idő után az ébrenlét napjai
egyhangúságuk és szürkeségük miatt egyre elviselhetetlenebbé váltak, mind gyakrabban
merültem a völgy és a ligetek felett elterülő ópiumos nyugalomba, és azon csodálkoztam,
hogy mennyire nem vágyom abba az érdekességétől és vonzó színeitől megfosztott ostoba
világba vissza. S ahogy arra a hatalmas falba vágott apró kapura néztem, éreztem, hogy
mögötte olyan álomország terül el, ahová ha egyszer belépek, többé nincs visszatérés.Így
minden egyes éjjel álmomban megpróbáltam rábukkanni a repkénnyel borított falban
megbúvó kapu titkos kincsére, habár az szerfelett jól el volt rejtve. És kénytelen voltam
magamnak beismerni, hogy a fal mögötti birodalom többé már nemcsak örökkévaló, hanem
nagyszerű és tündöklő is lenne számomra. Azután egyik éjjel Zakarion álom-városban olyan
álom-bölcsek gondolatokkal teleirt, ősrégi papirusztekercseire bukkantam, akik életük javát
ebben a városban élték le, mert túlságosan éleslátásúak voltak ahhoz, hogy ne az ébrenlét
világában lássák meg a napvilágot. Általuk sok minden le volt írva az álomvilágra
vonatkozóan, köztük az aranyvölgyről, a templomokkal övezett szent ligetekről és a kicsi
bronzkapuval megtört, magas falról szóló ismeretek is. Amikor ezt megpillantottam,
mindjárt tudtam, hogy kapcsolatban áll az általam oly gyakran felkeresett helyekkel, ezért
alaposan áttanulmányoztam a megsárgult tekercseket.Az álom-bölcsek némelyike
elragadtatással, mások viszont csalódottan vagy félelemmel telve írtak a csak egyszer
átléphető ajtó mögötti csodákról. Nem tudtam eldönteni, melyiküknek higgyek, mégis egyre
jobban vágytam rá, hogy örökre belépjek abba az ismeretlen világba. A bizonytalanság és a
titokzatosság minden csábításnál erősebben vonzott, a mindennapok szürke
egyhangúságánál rémesebb úgysem várhatott már rám. Így amikor rájöttem, hogy melyik az
a drog, amelyik megnyitja előttem a kaput, és segít átlépnem rajta, úgy döntöttem, hogy a
legközelebbi ébredés után azonnal beveszem.Az elmúlt éjjel lenyeltem a drogot, majd
álmomban belebegtem az aranyvölgybe és az árnyas ligetbe. Ahogy az ősi falhoz értem,
láttam, hogy a kis bronzkapu félig nyitva áll. Mögüle izzó ragyogás szűrődött ki, és
megvilágította a kísérteties fényével az irdatlan, kicsavarodott fákat és a kiégett templomok
tornyát, én pedig dalokat zengve a szívemben, és e világ - ahonnan többé nincs visszatérés -
ragyogása után vágyódva sodródtam a bejárata fel.Ám ahogy a kapu szélesre tárult, s a
kábítószer és az álom varázsereje átlökött rajta, a kellemes látvány és csillogás egyszeriben
véget ért, hiszen ez az új birodalom nem volt sem szárazföld, sem tenger, hanem fehér
ködben lebegő kihalt és végtelen térség. Így boldogabban, mint valaha is reméltem volna,
újból beleolvadtam a kristálytiszta feledés megszokott végtelenjébe, ahonnan annak idején
maga a démoni Élet hívott elő, egyetlen rövid és magányosan eltöltött órára...

H. P. Lovecraft

A gonosz lelkész
A padlásszobába egy komoly, intelligens külsejű férfi vezetett be, aki egyszerű ruhát és acélszürke szakállt
viselt, és imigyen szólt hozzám:

- Igen, o itt élt, de nem tanácsolom, hogy bármit is tegyen. A kíváncsisága felelőtlenné teszi. Mi sohasem
jövünk ide éjszaka, és csupán az o akaratából őrizzük a szobát így. Ön tudja, hogy o mit tett. Az a förtelmes
társaság végül is átvette az irányítást és mi azt sem tudjuk, hogy hol van eltemetve. Sem a törvény, sem bármi
más nem tudta sehogyan sem utolérni a társaságot. Remélem, hogy sötétedés után nem marad itt. És
könyörgöm, azt a dolgot az asztalon, ami úgy néz ki, mint egy gyufásdoboz, hagyja békén. Nem tudjuk, mi az,
de gyanítjuk, hogy valami köze van ahhoz, amit o tett. Mi még meg sem merjük nézni alaposabban.

Kis idő múltán a férfi egyedül hagyott a padlásszobában. A szoba nagyon piszkos, poros és primitíven
bútorozott volt, de rendjéből látszott, hogy nem valami kültelki alak tanyája. A polcok tele voltak teológiai és
klasszikus könyvekkel, egy könyvszekrény pedig a mágiáról szóló értekezésekkel - Paracelsus, Albertus
Magnus, Trithemius, Hermész Triszmegisztosz, Borellus meg mások, különös betűkkel, amelyeket nem
tudtam elolvasni. A berendezés igen egyszerű volt. Volt egy ajtó is, de csak egy fülkébe vezetett. Az egyetlen
kijárat az a nyílás volt a padlón, amelyhez a kezdetleges, meredek lépcső vitt fel. Az ökörszemablakok és a
fekete tölgyfa gerendák hihetetlen régi múltra utaltak. Egyszóval ez a ház az óvilághoz tartozott. Azt hiszem,
tudtam, hogy hol vagyok, de nem vagyok képes visszaidézni, amit akkor tudtam. Az biztos, hogy a város nem
London volt. Úgy emlékszem, hogy egy kis, tengeri kikötő lehetett.

Az asztalon fekvő kis tárgy módfelett lebilincselt. Azt hiszem, tudtam, hogy mit kell vele tenni, mert előhúztam
a zsebemből egy zseblámpát - vagy legalábbis egy zseblámpához hasonló valamit -, és izgatottan próbálgattam
a sugarait. A fénye nem fehér volt, hanem ibolyaszínű, és inkább holmi radioaktív sugárzásnak látszott,
mintsem igazi fénynek. Emlékszem, hogy nem tekintettem közönséges zseblámpának - valóban, volt egy
közönséges zseblámpám is egy másik zsebemben. Sötétedett, és odakint az ősrégi háztetők és kéményfejek
igen bizarr látványt nyújtottak az ökörszemablakok üvegén át. Végül összeszedtem a bátorságomat, és a kis
tárgyat egy könyvhöz támasztottam az asztalon - azután ráirányítottam a különleges ibolyaszínű fénysugarait.
A fény most inkább jégesőnek vagy apró, ibolyaszínű részecskéknek tetszett, sem mint folytonos sugárnak.
Amint a részecskék elérték a különös eszköz közepének üveges felületét, sistergő hangot hallattak, mintegy
elektroncső sercegése, amelyen szikrák haladnak át. A sötét, üveges felszín rózsaszínűen felparázslott, és egy
elmosódott fehér alak kezdett formát ölteni a közepén. Ekkor észrevettem, hogy nem vagyok egyedül a
szobában - és a sugárvetítőt visszatettem a zsebembe. De a jövevény nem beszélt - egyetlen egy hangot sem
hallottam a közvetlenül ezután következő percek alatt. Mintha egy árnypantomin lett volna az egész, mintha
nagy távolságból valami közbenső ködön át - habár ugyanakkor a jövevény és az őt követő többi jövevény is
életnagyságban és testközelben bukkant föl, mintha egyszerre lettek volna közel és távol, valami
természetellenes geometria törvényeihez alkalmazkodva.

A jövevény vékony, sötét bőrű, közepes termetű ember volt, és az anglikán egyház papi ruháját viselte.
Szemmel láthatólag harmincéves lehetett, sápadt, olajbarna arcának vonásai meglehetősen szépek, csak a
homloka volt természetellenesen magas. Fekete haja jól vágott és ápolt, látszott, hogy frissen borotválkozott,
bár kéklő álla gyorsan növekvő szakállra utalt. Keret nélküli, acélszáras szemüveget viselt. Alakja és arca alsó
részének vonásai mint sok más lelkészé, de a homloka hatalmasan magasabb, az arca sötétebb és
intelligensebb - ugyanakkor ravaszabb és álcázottan gonosz. Ebben a pillanatban - miután meggyújtott egy
gyönge fényű olajlámpát - idegesnek látszott, és mielőtt rájöhettem volna, hogy mit csinál, valamennyi
mágikus könyvét behajította egy kandallóba a szoba ablak felőli részén (ahol a fal erősen lejtett), amit eddig
nem vettem észre. A lángnyelvek mohón emésztették a köteteket - különös színekben csaptak föl, és
leírhatatlanul utálatos szagokat bocsátottak ki, amint a furcsa, hieroglifákkal teleírt lapok és szúette borítók
megadták magukat az emésztő elemnek. Hirtelen észrevettem, hogy mások is vannak a szobában - komoly
tekintetű férfiak egyházi viseletben, akiknek egyike püspöki gallért és térdnadrágot viselt. Bár semmit sem
hallottam, hogy valamilyen döntést hoznak, ami nagy fontosságú az elsőnek érkezett számára. Úgy tetszett,
hogy gyűlölik, és félnek tőle egyidejűleg, o pedig mintha viszonozta volna ezeket az érzelmeket. Arca vad
kifejezést öltött, de láttam, hogyan reszket a jobb keze, amint megpróbálja megragadni az egyik szék támláját.
A püspök rámutatott az üres könyvszekrényre és a kandallóra (ahol a lángok kialudtak egy elszenesedett,
semmitmondó massza körül), és valami különös iszonyat látszott rajta. Az elsőnek érkezett ekkor savanyúan
elmosolyodott, és bal kezét kinyújtotta az asztalon fekvő kis tárgy felé. Az egyházi személyek menete most
vonulni kezdett lefelé a meredek lépcsőn a padló csapóajtóján keresztül, időnként megfordultak, és
távozásukkor fenyegető mozdulatokat tettek. A püspök ment el utolsónak.

Az elsőnek érkezett most egy szekrényhez ment a szoba belső részén, és elővett egy kötéltekercset. Egy székre
állva a kötél egyik végét egy kampóhoz erősítette a nagy, szabadon álló központi fekete tölgyfa gerendán, a
kötél másik végéből pedig hurkot kezdett formálni. Megértve, hogy föl akarja akasztani magát, előreléptem,
hogy lebeszéljem vagy megmentsem. Meglátott, és abbahagyta az előkészületeket. Valamiféle diadallal nézett
rám, ami zavarba ejtett és nyugtalanított. Lassan lelépett a székről és felém suhant, sötét farkasvigyorral.
Valahogy halálos veszedelemben éreztem magam, és elővettem a különleges sugárvetítőt, mint valami védelmi
fegyvert. Nem tudom, miért gondoltam, hogy ez segíthet rajtam. Bekapcsoltam a lámpát - egyenesen az arcába
világítottam, és a sápadt vonások először ibolyaszínű, majd rózsaszín fényben kezdtek izzani. Ujjongó
farkasnevetését szörnyű félelem kezdte kiszorítani - de nem szüntette meg teljesen. Megállt az útján, majd
vadul hadonászva karjával a levegőben, hátrálni kezdett. Láttam, hogy a padló nyitott lépcsőfeljárója felé
imbolyog, figyelmeztetően rákiáltottam, de nem hallott engem. Egy pillanat múlva hátratántorodott a nyíláson
keresztül, és eltűnt a szemem elől. Nehezemre esett eljutni a lépcsőfeljáróig, de amikor odaértem, nem
találtam összetört testet az alattam lévő szinten. Ehelyett lámpásokkal közeledő emberek zsivaját hallottam,
mert a kísérteties csönd varázsa megtört, és én ismét hangokat hallottam, és rendes három dimenzióban
láttam az embereket. Valami nyílván odavonzotta a tömeget ehhez a helyhez. Talán valami zaj, amit én nem
hallottam? Ebben a pillanatban a csoportot vezető két ember (szemmel láthatóan egyszerű parasztok)
megláttak engem, és bénultan megtorpantak. Az egyik hangosan és visszhangzóan fölkiáltott: - Ahrrh!...
Megtörtént? Megint?

Ekkor valamennyien megfordultak, és kétségbeesetten menekültek. Mind, egy kivételével. Mikor a tömeg
elment, a komoly, szakállas férfit láttam, aki erre a helyre hozott - amint ott állt egyedül egy lámpással. Zihálva
és lebilincselve nézett rám, de félelem nem látszott rajta. Azután megindult a lépcsőn felfelé, hozzám, a
padlásszobába. Megszólalt: - Szóval nem hagyta békén! Sajnálom. Tudom, hogy mi történt. Egyszer már
megesett, de az az ember megrémült és agyonlőtte magát. Nem lett volna szabad őt visszahoznia. Ön tudja,
hogy o mit akar. De önnek nem szabad megrémülnie, mint annak a másik embernek. Valami nagyon furcsa és
rettenetes történt önnel, de nem jutott odáig, hogy kárt tegyen a tudatában és a személyiségében. Ha higgadt
marad, és tudomásul veszi, hogy az életét radikálisan át kell alakítania, akkor továbbra is élvezheti a világot és
tudományának gyümölcseit. De itt nem élhet, és nem hiszem, hogy vissza akarna térni Londonba. Amerikát
ajánlanám. Nem szabad tovább próbálkoznia azzal a tárggyal. Már semmit sem lehet visszacsinálni. Csak
tovább rontana a dolgokon, ha bármit tenne vagy felidézne. Nem olyan rossz a helyzet, mint amilyen lehetett
volna, de innen azonnal el kell mennie, és soha nem szabad visszatérnie. Inkább köszönje meg az égnek, hogy
a dolog nem ment tovább... Olyan nyíltan készítem fel önt a dologra, amilyen nyíltan csak tudom. Egy kis
változás történt, a külső megjelenésében. O mindig ezt okozza. De egy új országban hozzászokhat. A szoba
túlsó felében van egy tükör, most odavezetem. Meg fog rémülni, bár semmi visszataszítót nem fog látni.

Reszkettem a halálos félelemtől, és a szakállas férfinak szinte vinnie kellett a szobán át a tükörhöz, szabad
kezében a halvány fényű lámpával (az asztalon álló előbbivel, nem azzal a még halványabbal, amit hozott). Ezt
láttam a tükörben: egy vékony, sötét bőrű, közepes termetű embert az anglikán egyház papi ruhájában,
szemmel láthatólag harmincéves lehetett, és keret nélküli, acélszáras szemüveg csillogott ravasz, olajbarna,
természetellenesen magas homloka alatt. A néma jövevény volt az, aki elégette könyveit. Egész hátralévő
életemben, külső formámban, ennek az embernek kellett lennem!

Howard Philips Lovecraft

 Alhazred lámpája

Ward Phillips hét évvel Whipple nagyapa eltûnése után kapta meg a lámpát. Ez is a nagyapjáé volt
akárcsak az Angell Street-i ház, amelyben lakott. Phillips a nagyapja eltûnése óta élt a házban, de a
lámpa az öregember ügyvédjénél maradt, amíg le nem telt a hét év az eltûnés után, hogy az öreget
halottá nyilváníthassák. A nagypapa óhaja volt, hogy a lámpát az ügyvédnél helyezzék biztonságba,
haláleset vagy más kellemetlen körülmény esetére, így Phillipsnek bõven maradt ideje kedvére
böngészni a tekintélyes Whipple könyvtárban, amelyben hatalmas mennyiségû tanulnivaló várta.
Miután végigolvasta a polcokon található kötetek legtöbbjét, már elég érett volt, hogy megörökölje
nagyapja "megfizethetetlen értékû kincsét", ahogy maga az öreg Whipple nevezte a tárgyat.

Phillips akkorra harmincéves lett, és elég gyenge egészségû ember volt, bár ez logikusan következett
a gyerekkorát gyakran megkeserítõ betegeskedésbõl. Mérsékelten jómódú családba született, de
nagyapja megtakarított pénzét elvesztegette néhány meggondolatlan befektetéssel, úgyhogy nem
maradt semmije az Azagell Street-i házon és berendezésén kívül.

Népszerû magazinokba írogatott, és azzal kerekítette ki szerény jövedelmét, hogy számlálatlanul

lektorált csaknem reménytelen prózai és verses kéziratokat, amelyeket abban a reményben küldtek
nála sokkal inkább amatõr szerzõk, hogy hátha Phillips tolla csodát tesz, és õk nyomtatásban
láthatják írásukat. Az ülõ életmód legyengítette Phillips ellenállását a betegségekkel szemben;
magas, vékony férfi volt, pápaszemet viselt, rendre megfázott, és legnagyobb szégyenkezésére
egyszer még a kanyarót is megkapta.

Szép idõben szeretett azon a vidéken sétálgatni, ahol gyermekként játszott; kivitte magával a
munkáját, és gyakran ugyanazon a gyönyörû, erdõs folyóparton üldögélt, amely gyermekkorától
kedvenc helye volt. A Seekonk folyó partja ennyi év alatt sem változott sokat, és Phillips, aki inkább
a múltban élt, úgy érezte, valamiképpen legyõzheti az idõt, ha ragaszkodik ifjúkora kedvenc
színtereinek változatlan részeihez. Életmódját így magyarázta egyik levelezõ társának: "Az általam
olyan jól ismert erdei ösvényeken teljesen eltûnik a jelen és az 1899-es vagy 1900-as év között
tátongó hasadék - így néha csaknem meglepõdöm, amikor visszaérve azt látom, mennyit fejlõdött a
város a fin de siécle tájképe óta!" A Seekonk partján kívül gyakran ment föl egy helyre, a
Nentaconhauntra, amelynek lejtõjérõl lenézhetett szülõvárosára, ott várhatta meg a naplemente, majd
az estével életre kelõ város varázslatos látványát, ahogy a naranccsá és bíborrá sötétedett, smaragd és
gyöngyház utóizzásban villódzó templomtornyok és manzárdtetõk között egyenként kigyúlnak a
lámpák hatalmas csodavárost bûvölve a tájba, amelyet Phillips sokkal inkább otthonának érzett, mint
a valóságosat.

Ezeknek a nappali kirándulásoknak köszönhetõen Phillips éjszakánként dolgozott, és mivel már

régen abbahagyta az elektromosság használatát, így próbálván takarékoskodni szerény bevételeivel,
nagy hasznát vette az egyébként furcsa alakú és szemmel láthatóan õsöreg lámpának. Az öregember,
aki határtalanul szerette unokáját, és szeretete még erõsödött is a szülõk korai halálával, egy levelet
is mellékelt végsõ ajándékához, amelyben elmagyarázta, hogy a lámpa egy, a történelem hajnalán
ásott arábiai sírból származik. Valaha egy félõrült arabé volt, akit Abdul Alhazrednek hívtak, és a
mesés Ád törzs készítette annak a négy rejtelmes, alig ismert arábiai törzsnek az egyike, amelyek
közül az Ád a déli, a Thamud az északi, a Tazm és Dzsadísz törzs pedig a középsõ részét foglalta el a
félszigetnek. A lámpát réges-régen találták az Irem nevû városban, az Oszlopok Városában, amelyet
Sedad, az Ádok utolsó zsarnoka emeltetett, de némelyek Névtelen Városnak hívják, és azt mondják,
a Hadramautban rejtõzi

k az arábiai sivatag kortalan, mindig kavargó homokja alatt, közönséges szemnek láthatatlanul, de
néha a Próféta kegyeltjei belébotlanak. A levél záró soraiban az öreg Whipple azt írta: "Okozhat
örömet meggyújtva és gyújtatlanul. Okozhat fájdalmat is ugyanígy. Eksztázis vagy rettegés forrása."

Alhazred lámpája szokatlan formájú volt. Olajjal mûködött, és mintha aranyból ötvözték volna.
Kicsiny, téglalap alakú edény volt, oldalán kunkori fogóval, a másikon csõrrel a bélhez és a lánghoz.
Különös rajzok díszítették, meg egy ismeretlen nyelv betûi, amelyet Phillips, noha több arab
nyelvjárásban otthon volt, nem bírt megfejteni. A szöveg nem szanszkritul volt, hanem egy annál is
régebbi nyelven, amelynek betûi és hieroglifái között még képírás is akadt. Phillips egy egész
délutánt szentelt annak, hogy kívül-belül kifényesítse, majd ezután feltöltötte olajjal.

Aznap este félretette a gyertyákat és a petróleumlámpát, amelynek fénye mellett annyi évet töltött el,
és meggyújtotta Alhazred lámpáját. Kicsit meghökkentette, milyen meleg az izzás, milyen egyenletes
a láng, és milyen világos a fény, de mivel elmaradt a munkájával, nem állt le ezeken töprengeni,
hanem azonnal nekilátott lektorálni egy hosszadalmas verselményt, amely ilyen módon kezdõdött:

Óh, mely ragyogóan fényes volt a kora reg

Egy évvel elõtte, hogy születtem meg

Mikor a föld még volt egész,

Azelõtt, hogy kezdõdött vón' a vész...

és így folytatódott, olyan ódon stílben, amely már régen kiment a divatból. Phillipset általában
vonzotta a régies. Annyira a múltban élt, hogy külön filozófiája volt a múlt hatásáról. Valamely
személytelen pompa és idõt-teret tagadó fantázia volt az eszményképe, amely öntudata ébredése óta
olyan elválaszthatatlanul beleépült legbelsõbb gondolataiba és érzéseibe, hogy ha megpróbálta leírni
a hangulatát, az mindig rendkívül mesterkéltre, egzotikusra, konvencionális képekkel túlzsúfoltra
sikeredett, akármennyire hû volt is az igazsághoz. Phillips álmaiban évtizedek óta visszajárt
valamely kalandra való várakozás, amely kapcsolatban állt a tájakkal, az épületekkel, az ég
változásaival. Gondolatban mindig három óra tájt látta magát, amint egy vasúti hídról néz lefelé a
város legsûrûbben lakott részeire, érezve, hogy mindjárt bekövetkezik valamely leírhatatlan és teljes
mértékben fel sem fogható csoda - sötét dimenziókban rejtõzött a varázslat és a szabadság érzése, s
csak ritkán és nehezen vol

t elérhetõ, mindig a dombokon fel-alá kúszó, régi városi utcák, vagy mellvédes teraszokkal lezárt,
végeérhetetlen márványlépcsõk látványában. De bármily szívesen ment volna vissza oda, ahol a
világ még fiatalabb volt, nem ily kapkodó, a tizennyolcadik századba vagy még korábbra, amikor
még volt idõ a csevegés mûvészetének gyakorlására, mikor egy férfi még öltözhetett bizonyos
eleganciával anélkül, hogy szomszédai ferde szemmel nézzenek rá, mindazonáltal a sorok,
amelyekkel küszködött, olyannyira híján voltak mindennemû tehetségnek és eszmeiségnek, hogy az
egyébként is kimerült Phillips képtelen volt folytatni munkáját, és elismerve, hogy semmit sem tehet
ez ihletetlen sorokért, félrelökte az egészet, és hátradõlt, hogy pihenjen.

Ekkor vette csak észre környezetének titokzatos megváltozását.

A könyvekkel borított, ismerõs falakra - amelyeket csak itt-ott törtek meg ablakok, de azokon is
szokás szerint szorosan be volt húzva a függöny, nehogy bárminemû kinti fény, napé, holdé,
csillagoké, bejusson a szentélybe - különös módon ráhullott az arábiai lámpa fénye, és abban a
fényben bizonyos tárgyak és képek is sejlettek. Ahová a fény esett, ott a könyvekkel szorosan
megtömött polcok elõtt olyan jelenetek látszottak, amelyek meghaladták Phillips legvadabb
képzelgéseit. Ahol azonban sötétség uralkodott - mint például a széktámla árnyékában -, ott semmi
sem volt, csak az árny sötétje, és a polcokon. A könyvek elmosódó alakja.

Phillips ámult és bámulta az elõtte kitáruló látványt. Futólag arra gondolt, hogy egyfajta optikai
érzékcsalódás áldozata, de nem sokáig ragaszkodott ehhez a magyarázathoz. Különös módon nem is
kívánt magyarázatot - nem érezte szükségét. Egy tünemény jött el hozzá egy pillanatra, és õ nem
kérdezgetett, csak csodálta. A világ, amelyet a lámpa fényében megpillantott, rendkívül és roppantul
idegen volt. Még sohasem látott ilyesmit. Semmire sem hasonlított, amirõl valaha is olvasott vagy
álmodott.

A jelenet mintha a bolygó fiatal korából származott volna, amikor a föld még csak alakulóban volt,
repedéseibõl, szikláiból hatalmas gõzoszlopok lövelltek, a sárban tisztán látszottak a csúszómászó
állatok nyomai. A magasban irdatlan bestiák repkedtek, amelyek összecsaptak és széttépték egymást,
a tenger partján egy sziklahasadékból valami tapogatóra emlékeztetõ, borzalmas állati végtag
bukkant elõ, és kígyózva, fenyegetõen tekergett a nappal fakóvörös fényében, akár egy fantasztikus
regény alakjáé.

Ekkor lassan változott a szín. A sziklák szélsöpörte sivataggá változtak, és délibábként rémlett föl az
elhagyott, titkos város, az Oszlopok elveszett Városa, a mesés Irem, és Phillips tudta, hogy bár
emberi láb nem járja többé annak a városnak az utcáit, némely szörnyûségek még mindig ott
ólálkodnak a házak õsöreg kõoszlopai között, amelyek egyáltalán nem voltak romosak, hanem
szakasztott úgy festettek, mint mikor felépítették õket, mielõtt annak az õsi városnak a lakosságát
elpusztították vagy elkergették volna a lények, amelyek az egekbõl jöttek, hogy megostromolják és
birtokukba vegyék Iremet. Mégsem látszott belõlük semmi; csupán egy mozdulat lopakodó félelme,
mint valami idõn kívüli árnyék. Messze túl a városon és a sivatagon hósipkás hegylánc húzódott, és
Phillipsnek, ahogy nézte, nevek ugrottak elõ a gondolataiból. A sivatagi település a Névtelen Város,
a havas csúcsok az Õrület Hegyeihez tartoznak, de az is lehet, hogy Kadathot látja a Hideg
Pusztaságban. Roppantul élvezte ennek a

 tájnak a neveit, amelyek könnyedén kattantak be az elméjébe, mintha mindig is ott lopakodtak volna
tudata határán, várva ezt a pillanatot, amikor beléphetnek.

Sokáig ült ott mély elragadtatással, de végül valami homályos szorongás kezdett mocorogni benne.
A tájképek, amelyek a szeme elõtt vonultak, nem maradtak el álmaitól, de volt valami aggasztó a
kitartó rosszindulatban, amelyhez a tájon tanyázó borzalmas lények félreérthetetlen sejtelme társult;
így aztán végül eloltotta a lámpát, és enyhén reszketve gyertyát gyújtott, amelynek halvány, ismerõs
izzása megvigasztalta.

Sokáig töprengett azon, amit látott. A nagyapja ezt a lámpát "megfizethetetlen értékû kincsének"
nevezte; ezért hát ismernie kellett a tulajdonságait. És mi mások lehetnek e tulajdonságok, mint az
õsi emlékezet és a kinyilatkoztatás oly varázsereje, hogy Phillips, aki ült a fényében, ugyanúgy
láthatta a szépség és borzalom ama helyeit, mint a lámpa tulajdonosai. Meg volt gyõzõdve róla, hogy
amit látott, azok olyán tájak, amelyeket Alhazred ismert. De milyen elégtelen magyarázat volt ez! És
hogyan nõtt zavara, ahogy visszagondolt a látottakra! Végül visszatért a munkához, amelyet félretett,
beletemetkezett, félretolva tudatából a fantáziálásokat és félelmeket, amelyek tudata körül zajongtak,
bebocsátást követelve.

Másnap Phillips kiment az októberi napfénybe, el a városból. A város peremén fölszállt a

helyiérdekû vasútra és kiutazott a környékre- Olyan vidékre ment, amely csaknem egymérföldnyire
esett minden helytõl, ahol életében megfordult, és egy utat követett, amely északnyugat felé vezetett
a Plainfield csúcs irányába, föl a Nentaconhaunt nyugati lábánál emelkedõ alacsony dombra,
ahonnan csodásan kies kilátás nyílt a nyugatra és délre húzódó hullámzó mezõkre, ódon kõfalakra,
vén erdõkre és távoli tanyák tetõire. Alig hárommérföldnyire volt a város szívétõl, és mégis az elsõ
gyarmatosítók õsi, vidéki Új-Angliájában sütkérezett a napon.

Közvetlenül naplemente elõtt megmászta a hegyet a vénséges erdõt szegélyezõ meredek szekérúton.
A szédítõ csúcsról csaknem döbbenetes látványt nyújtott a környezõ vidék, a ragyogó patakok, a
távoli erdõk, a misztikus, narancsszín ég, a felhõrétegek között vérvörösen süllyedõ, hatalmas
napkorong. Phillips belépett az erdõbe, onnan, a fák közül nézte az alkonyt, azután kelet felé fordult,
hogy kijusson a város felé ereszkedõ lejtõre, amelyet jobban ismert. Korábban sohasem tudatosodott
benne, milyen hatalmas a Nentaconhaunt. Sokkal inkább miniatûr fennsík, táblahegység, saját
völgyekkel, gerincekkel, csúcsokkal, mintsem egyszerû hegy. Némelyik rejtett belsõ mezõrõl nézve -
ahol az emberi élet semmiféle jele nem volt észlelhetõ - bûvös panorámákban villantotta föl magát a
távoli város: az elvarázsolt csúcsok és kupolák a titkok fátyolába burkoltan, álomszerûen lebegtek az
égen. Egy-egy magasabb torony ablakai még akkor is visszaverték a nap tüzét, amikor Phillips már
nem látta az égitestet, r

ejtélyesen és furcsán tündökölve. Azután megpillantotta az õszi holdat, amint a harangtornyok és

minaretek fölött lebeg, miközben a narancs izzású nyugaton pislákolni kezdett a Vénusz és a Jupiter.
Változatos útja volt a fennsíkon, hol a közepén haladt, hol a sötét völgyek erdõs peremén ereszkedett
lefelé a síkra, miközben az ormokon egyensúlyozó hatalmas ingókövek druidai kísértetiességgel
derengtek a szürkületben.

Végül ismerõsebb vidékre érkezett, ahol egy öreg, eltemetett vízvezeték füves domborulata ókori
római utat idézett. Ott még egyszer megállt a keleti gerincen, amelyet kora gyermekkora óta ismert.
A szétterülõ város gyorsan kigyúló fényeivel galaxisként sziporkázott elõtte a sûrûsödõ sötétségben.
A hold egyre dúsabb patakokban zúdította alá halvány aranyát, a Vénusz és a Jupiter egyre
erõsebben izzott a fakuló nyugati égen. Elõtte egy meredek domboldalon vezetett lefelé a hazaút a
helyiérdekûhöz, amely visszaviszi az ember prózai szállásaira.

De még ezekben a békés órákban sem tudott megfeledkezni elõzõ esti tapasztalatairól, és nem
tagadhatta, hogy egyre hevesebb várakozással néz a közelgõ sötétség elé. A bizonytalan szorongás,
amely megmoccant benne, alábbhagyott a további ismeretlen éjszakai kaland ígéretétõl.

Aznap este sietve költötte el magányos vacsoráját, hogy korán elvonulhasson dolgozószobájába, ahol
a mennyezetig érõ könyvsorok üdvözölték az állandóság nyájas biztonságával. Ezen az éjjelen
pillantást sem vetett a reá váró munkára, hanem azonnal meggyújtotta Alhazred lámpását. Azután
leült, várva, hogy mi történik.

A lámpa lágy izzása sárgán ömlött el a polcokkal szegélyezett falakon. Nem pislákolt, lángja
egyenletesen égett, és Phillipsnek az elõbbi alkalomhoz hasonlóan a vigasztaló, megnyugtató
melegség volt az elsõ benyomása. Azután a könyvek és a polcok fokozatosan halványodni kezdtek,
elfakultak, hogy helyet adjanak egy másik idõ és: világ képeinek.

Aznap éjjel egyik óra telt a másik után, és Phillips egyre csak figyelt. Megnevezte a képeket, a
helyszíneket, amelyeket látott, Alhazred lámpájától megihletett képzelete ez idáig elzárt telérjébõl
bányászva elõ a tudást. Látott egy gyönyörû, párafátylas házat egy Gloucester környékére
emlékeztetõ félszigeten és elnevezte a magas háznak a ködben. Látott egy ódon, manzárdtetõs várost,
amelyen egy sötét folyó vágott keresztül, Salemre emlékeztetõ helységet, amely azonban sokkal
hátborzongatóbb és kísértetiesebb volt; a várost Arkhamnek nevezte el, a folyót Miskatonicnak. Látta
Innsmouth sötéten borongó tengerparti városát, és mögötte az Ördögzátonyt. Látta R'lyeh-t a vizek
mélyén, ahol a halott Cthulhu alszik. Végigpillantott Leng szélsöpörte fennsíkján és a déli tengerek
sötét szigetein - látta az álmok helyeit, más terek helyeit, a külsõ ûr helyeit, olyan lények fokozatait,
amelyek más idõkontinuumokban élnek, öregebbek magáinál a Földnél is, visszament a Véneken át
Haliba, ahol elkezdõdött, és még azon is túl.

Mindezeket a jeleneteket úgy látta, mintha egy ablakon vagy ajtón bámulna befelé, amely hívogatóan
integet, hogy hagyja el a saját józan világát, és utazzon el a varázslatok és csodák királyságaiba; a
kísértés egyre erõsebb lett, Phillips remegett a vágytól, hogy engedelmeskedjék, hogy félredobja,
amivé vált, és megpróbálkozzon azzal, amivé lehet, azután, mint korábban, most is elfújta a lámpát,
és örömmel látta viszont Whipple nagyapa dolgozószobájának könyvekkel borított falait.

Az éjszaka hátralevõ részében gyertyafény mellett egyáltalán nem az egyhangú munkával

foglalkozott ahogy tervezte, ehelyett rövid elbeszéléseket kezdett írni, amelyekben fölidézte az
Alhazred lámpájának fényében látott helyszíneket és lényeket.

Egész éjjel írt, és kimerülten átaludta a másnapot.

A következõ éjszaka megint írt, noha idõt szakított rá, hogy válaszoljon levelezõtársainak, akiknek
beszámolt "álmairól", nem tudván, csakugyan látta-e azokat a víziókat, amelyek elúsztak a szeme
elõtt, vagy csupán álmodta õket. Tudatában volt annak, mennyire szétfejthetetlenül beleszövõdnek
elbeszéléseibe a lámpától gerjesztett látomások; a visszavágyás az ifjúságba egybeolvadt az alkotó
erõ vízióival, amelyek egyformán táplálkoztak a lámpában mutatott helyekbõl és Phillips szívének
titkos zugaiból, amelyek Alhazred lámpájához hasonlóan a világegyetem legszéléig értek.

Phillips sok éjszakán keresztül nem gyújtotta meg a lámpát.

Az éjszakák hónapokká, a hónapok évekké nyúltak.

Öregebb lett, írásai utat találtak a nyomdákba, és Chtulhu mítoszai; Hastur, a Kimondhatatlan!, Yog-
Sothoth; Shub-Niggurath, az Erdõk Fekete Bakja az Ezer Ifjúval; Hypnos, az álom istene; a Nagy
Öregek és küldöttük, Nyarlathotep - mindez részévé lett Phillips legbelsõ énjének, meg a mögötte
lappangó árnyékvilágnak. Megteremtette Arkhamet, és megrajzolta a furcsa magas házat a ködben;
írt az Innsmouth fölé boruló árnyról, a sötétben suttogóról, a yuggothi gombákról, a dunwichi
borzalomról; prózájában és verseiben fényesen ragyogott Alhazred lámpája, még akkor is, ha többé
sohasem használta.

Tizenhat év telt el ilyen módon, azután egy éjszaka Ward Phillips megkereste a lámpát, amelyet egy
sor könyv mögé dugott el Whipple nagypapa könyvtárának egyik legalsó polcán. Elõvette, és
azonnal hatalmába kerítette a régi varázslat és csodavárás. Újra kifényesítette és megint az asztalra
tette. Az eltelt évek során Phillips egyre gyengült. Most már halálos beteg volt, és tudta, hogy évei
meg vannak számlálva; ismét látni szerette volna a szépség és rettegés világait, amelyek Alhazred
lámpájának fényében ragyogtak.

Ismét meggyújtotta a lámpát, és a falakat nézte.

De különös dolog történt. Ahol korábban Alhazred vidékei és lényei tûntek fel a falak helyén, most
varázslatos módon egy oly vidék bukkant elõ, amelyet Ward Phillips bensõségesen ismert - de nem a
mostani idejében, hanem a múltban, a drága, elveszett múltban, amikor gyermeki hancúrozással
hellén mitológiát játszott magának a Seekonk partján. Ismét ott voltak a gyermekkor tisztásai; az
ismerõs barlangok és szigetecskék, ahol legszebb éveit töltötte; ismét felbukkant a lugas, amelyet a
nagy Pán tiszteletére épített; a teljes felelõtlenség, a gyermekkor boldog szabadsága élt azokon a
falakon; a lámpa most a tulajdon emlékezetét adta vissza. Lelkesen gondolta, hogy talán mindig is
valamely õs emlékezetével ajándékozta meg, hiszen ki tagadhatná, hogy talán Whipple nagypapa
ifjúságában, vagy azokéban, akik elõtte éltek, valaki Ward Phillips ágából megpillanthatta azokat a
helyeket, amelyeket a lámpa megvilágított?

Ismét olyan érzése volt, mintha egy ajtóban állna. A kép hívogatta, õ gyengén föltápászkodott, és
megindult a fal felé.

Csak egy pillanatig habozott; azután a könyvekhez sietett.

Hirtelen mindent elöntött körülötte a napfény Érezte, hogy béklyói lehullanak, és õ könnyedén futni
kezdett a Seekonk partján oda, ahol gyermekkora képei várták, és õ megújulhatott, újra kezdhette,
ismét átélhette a tünékeny órákat, amikor a világ még fiatal volt...

Ward Phillips eltûnését csak akkor fedezték föl, amikor elbeszéléseinek egy kíváncsi csodálója a
városba érkezett, hogy meglátogassa. Feltételezték, hogy kiment az erdõbe, ahol rosszul lett és
meghalt, mivel magányos szokásait jól ismerte az Angell Street-i szomszédság, és súlyos, halált hozó
betegsége sem volt titok.

Noha tessék-lássék szerveztek mentõosztagokat, és átkutatták a Nantaonhaunt környékét meg a

Seekonk partjait, nyomát sem lelték Ward Phillipsnek. A rendõrség bízott benne, hogy egy napon
megtalálják majd a maradványait, de semmi sem került elõ, és idõvel a megfejtetlen rejtély elveszett
a rendõrségi iratok és a sajtó aktái között.

Múltak az évek. Az öreg ház megroggyant az Angell Streeten, a könyvtárat felvásárolták az

antikváriumok, a berendezést eladták az ócskásnak - közte egy régimódi arab lámpást is, amelyrõl a
Phillips után következõ mûszaki korban úgysem tudhatta senki, mire való.
 H. P. Lovecraft

Ulthar macskái
h.p.lovecraft

Azt mondják, hogy a Skai folyón túl fekvő Ultharban senki sem ölhet meg macskát.
Elnézem őket amint dorombolva ülnek a tűz előtt: egész hihetőnek tűnik ez a tilalom. A
macska ugyanis titokzatos teremtmény, s közelebb áll azokhoz a különös dolgokhoz, melyek
az ember előtt örökre rejtve maradnak. Az antik Aigyptos lelke él benne; Meroé és Ophir rég
elfeledett városaiból származó mesék őrzője. Rokonságban áll a dzsungel uraival, örököse
Afrika ősrégi, baljóslatú titkainak. A Sphinx unokatestvére, érti nyelvét, mégis sokkal ősibb
nála és emlékszik arra is, amit az már rég elfeledett.

Élt Ultharban — még mielőtt a polgárok megtiltották volna a macskák elpusztítását — egy
öreg paraszt a feleségével. Gyönyörőségüket lelték abban, hogy csapdába csalták és
lemészárolták szomszédaik macskáit. Hogy miért tették mindez, nem tudom; talán győlölték
éjszakánként fölhangzó nyávogásukat és azt, ahogy lopva osonnak a kertben és udvarokon
át a sötétség homályában. Akármi volt is az ok, az öregember és az asszony örömmel fogott
el és ölt meg minden macskát, ha közel merészkedett kunyhójukhoz; a néha sötétedés után
hallható hangokból pedig a falusiak kitalálhatták, hogy nem gyöngéd módon történt az
elpusztítás. Persze nemigen beszéltek erről az öreg párral: arckifejezésük nem ígért semmi
jót, és kunyhójuk is félelmetes volt, mélyen elrejtve egy elhagyatott kert hatalmas tölgyfái
alatt. Az igazat megvallva, a macskák gazdái gyűlölték ugyan a furcsa párt, viszont sokkal
jobban féltek tőlük, s ahelyett, hogy lehordták volna őket brutális tettükért, csupán arra
ügyeltek, nehogy dédelgetett kedvenceik a sötét fák alatt álló magányos kunyhó felé
kószáljanak. Az elővigyázatosság ellenére is óhatatlanul eltűnt néha egy-egy macska,
sötétedés után újra hallatszottak a hangok, s a gazda csak tehetetlenül kesereghetett vagy
azzal vigasztalhatta magát, hogy hálát adottt az égnek, amiért nem valamelyik gyerekét
veszítette el. Ultharban ugyanis egyszerű emberek éltek, és nem tudták azt, honnan
származtak az első macskák.

Egy szép napon egy karaván tűnt föl a falu macskaköves utcáin, valami délről jött, furcsa
vándor-népség. Bőrük színe sötét volt, de nem hasonlítottak azokhoz a városiakhoz, akik
évente kétszer is áthaladtak a falun. A piactéren ezüstpénzért jövendőt mondtak, és színes
üveggyöngyöket vásároltak a kereskedőktől. Senki sem tudta, hogy pontosan honnan jöttek,
csak azt látták, hogy imáik különösek, és furcsa alakokat festettek a kocsik oldalára:
embertestű, de macska-, héja-, kos— és oroszlánfejű lényeket. Vezetőjük pedig egy
kétszarvú fejdíszt viselt, a két szarv között egy rejtélyes, korong alakú dísszel. Volt egy
apátlan-anyátlan kisfiú a karavánnal, csak egy kis fekete cicája volt, azt dédelgette. A sors
kegyetlenül bánt vele, csak ezt a kis szörgombócot hagyta meg neki, hogy enyhítse
fájdalmát. De amíg az ember fiatal, könnyen feledést talál egy ilyen kismacska játékában.
Így Menés is — ez volt a fiúcska neve — gyakrabban mosolygott, mint sírt, amint a furcsára
pingált kocsi lépcsőjén üldögélt játszótársával.

Ott-tartózkodásuk harmadik reggelén azonban nem találta a cicát, s amint a piactéren

hangosan zokogott, néhány falusi beszélt neki az öregről és feleségéről, valamint az éjjeli
hangokról. Amikor ezt meghallotta, abbahagyta a sírást, tűnődni, majd imádkozni kezdett.
Karját a nap felé emelte, és buzgón fohászkodott, s bár a falusiak nagyon szerették volna
érteni, számukra teljesen ismeretlen volt a nyelv. A könyörgés hatására a felhők kezdtek
szokatlan alakot ölteni, s az égen lassan és homályosan kivehetővé vált a furcsa, csak félig
emberi lények szarvasfejdíszes alakja.

Aznap éjjel a vándorok elhagyták Ulthart, és senki sem látta őket újra. Azonban nem csak
ők tűntek el nyomtalanul, hanem a falubeli macskák is: kicsik és nagyok, feketék, szürkék,
cirmosak, vörösek és fehérek egyaránt. Az öreg Kranon, a polgármester meg mert volna
esküdni, hogy az idegenek vitték el az összeset Menés macskájáért; szidta is a fiút meg az
egész karavánt. De Nith, a nyurga jegyző azt állította, hogy a vén házaspár a felelős, hisz
köztudott volt macskagyűlöletük. Persze senki sem merte őket kérdőre vonni, pedig a kis
Atal, a fogadós fia látta az összes macskát, amint lassan és ünnepélyesen vonultak a
baljóslatú kert felé, mintha valami sosem hallott rituáléra készülnének. A falusiak hitték is
meg nem is az egészet, s bár azt gyanították, hogy a macskák csúnya véget értek, mégsem
merték volna szóvá tenni addig, amíg napvilágnál, saját kertjén kívül nem találkoznak az
öreggel. Így hát Ulthar lakói tehetetlenül és dühösen feküdtek le aludni, de amikort reggel
fölébredtek, álmélkodva látták, hogy minden macska előkerült, és ott volt a megszokott
helyén. Nagy, kicsi, fekete, szürke, cirmos, vörös és fehér: egy sem hiányzott. Lusták lettek
és kövérek, behízelgően doromboltak. A polgárok sokáig tanakodtak a hihetetlen esetről. Az
öreg Kranon még mindig azt állította, hogy csakis a karaván vihette el őket, hisz macska
nem került még élve elő abból a kunyhóból, ahol a vénember és felesége lakott. Abban
viszont egyetértettek, hogy fölöttébb különös a macskák viselkedése, nem voltak hajlandóak
sem enni, sem pedig meginni az eléjük kiöntött tejet. Egész nap csak a tűzhely előtt
szundikáltak és a napon sütkéreztek.

Már egy hét is eltelt, mire a falu lakói észrevették, hogy este nem gyúl kis fény az öregek
kunyhójában. Nithnek az is feltűnt, hogy senki sem látta őket a nevezetes éjszaka óta,
amikor a macskák mind eltűntek. Újabb hét elteltével a polgármester úgy döntött,
kötelessége kinyomozni a dolgot, és félelmét legyőzve elment a kunyhóhoz. Óvatosságból
magával vitte Shang kovácsot és Thul kőfaragót is. Amikor behatoltak a házba, néhány
furcsa bogáron kívül csak két emberi csontvázat találtak az agyagpadlón, hús már nem volt
egyiken sem. Mindenkit ámulatba ejtett az eset, sokáig találgatták, mi történhetett. Zath, a
halottkém, Nith jegyző, Kranon, Shang és Thul: mindannyian a rejtélyen töprengtek. A kis
Atalt, a fogadós fiát alaposan kifaggatták, jutalomból még cukorkát is kapott. Sokáig
emlegették a vénembert és feleségét, a vándorkaravánt, a kis Menést a cicájával, az imáját és
az égbolt megváltozását az ima alatt; azt, hogy mit csinálhattak a macskák aznap éjjel,
amikor a karaván elhagyta a falut, és hogy mit találtak abban az átkozott kunyhóban a sötét
baljóslatú fák alatt.

Végül pedig a polgárok kihírdették a nevezetes törvényt, amely mindenütt nagy

visszhangot keltett: Ultharban tilos macskát elpusztítani.

Redela Anna fordítása

 H. P. Lovecraft

A Hold-láp
h.p.lovecraft

Denys Barry elment; hogy minő távoli és félelmetes tájra, azt nem tudom. Vele voltam azon
az éjszakán, amelyet az emberek között töltött, és hallottam a jajveszékelését, amikor az a
dolog érte jött; de Meath megye összes parasztja és rendőre sem találta meg, ahogy a
többiek sem, bár hosszan, nagy távolságban keresték. Még most is összeborzadok, amikor a
békák brekegnek a morotvákban, vagy magányos helyen pillantom meg a holdat.

Jól ismertem Denys Barryt Amerikából, ahol meggazdagodott, és gratuláltam neki, amikor
visszavásárolta az álmos Kilderry mocsárban álló kastélyt. Az apja onnan indult el, és Denys
Barry ősei életének színhelyén akarta élvezni a vagyonát. Valaha az ősei uralkodtak Kilderry
fölött, fölépítették a kastélyt, abban laktak, de ezek a napok már régen elmúltak, így
nemzedékek óta elhagyatottan romladozott. Barry miután visszatért Írországba, gyakran írt
nekem, elmesélte, hogy munkája nyomán hogyan nyerik vissza ragyogásukat a kastély
szürke tornyai, hogyan kapaszkodik föl a borostyán a helyreállított falakra, éppen úgy, mint
sok évszázaddal korábban, és mint áldják őt a parasztok, mivel tengerentúl szerzett
aranyával visszahozta a régi szép napokat. Idővel azonban megszaporodtak a gondok, a
parasztok nem áldották többé, inkább elmenekültek, mintha a végpusztulás közeledne.
Ezután levelet küldött nekem, arra kért, látogassam meg, mivel magányos a kastélyban,
nincs kivel beszélgetnie, legföljebb új szolgáival és béreseivel, akiket északról hozott.

Minden bajnak a láp volt az oka, mesélte Barry azon az estén, amikor megérkeztem a
kastélyba. Nyári napáldozatkor értem el Kilderryt, amikor az ég aranya megvilágította a
dombok és ligetek zöldjét, a mocsár kékjét, melynek távoli szigetén különös, vénséges vén
rom fénylett kísértetiesen. Nagyon szép volt az a naplemente, de Ballylough parasztjai óvtak
tőle, és figyelmeztettek, hogy Kilderryt megátkozták, ezért csaknem összeborzongtam,
amikor megláttam a kastély tornyocskáit, amelyeket megaranyozott az égi tűz. Barry
automobilja várt rám a ballylough-i állomáson, mivel Kilderrybe nem vezet vasút. A falusiak
elkerülték a járművet és az északról szalajtott sofőrt, viszont sápadt arccal suttogtak a
fülembe, amikor látták, hogy Kilderrybe tartok. Aznap este találkozásunk után Barry
elmesélte, hogy miért.

A parasztok azért hagyták el Kilderryt, mert Denys Barry arra készült, hogy lecsapolja a
hatalmas ingoványt. Bármennyire szerette is Írországot, Amerika nem hagyta érintetlenül,
és nem tetszett neki, hogy az a szép hely kihasználatlanul marad, holott ki lehetne bányászni
a tőzeget, és fel lehetne szántani a helyét. Nem hatottak rá a Kilderryben keringő legendák
és babonák, jót nevetett, amikor a parasztok először megtagadták a segítséget, majd
elátkozták, és látva hajthatatlanságát, áthurcolkodtak kevés motyójukkal Ballylough-ba.
Barry a helyükre északról hozatott napszámosokat, és amikor a cselédség is otthagyta, őket
is ugyanúgy pótolta. De magányos volt az idegenek között, így hát arra kért, látogassam
meg.

Amikor meghallottam, miféle félelmek kergették el az embereket Kilderryből, éppen olyan

hangosan nevettem, mint barátom, mivel ezek a félelmek a legbizonytalanabbak,
legvadabbak és a lehető legképtelenebbek voltak. Valamilyen lehetetlen mocsári legendához
kapcsolódtak, egy kegyetlen őrszellemet emlegettek, amely annak a napnyugtakor látott,
távoli szigetnek a különös, ódon romjai között tanyázik. Meséltek újholdkor táncoló
fényekről, a meleg éjszakában feltámadó, dermesztő szelekről, suttogtak a víz fölött lebegő
fehér kísértetekről, és a posvány felszíne alatt, a mélyben álló képzelt kővárosról. De az volt
a legkülönösebb agyrém, amelyben kivétel nélkül mindenki egyetértett, hogy átok sújtja azt,
aki meg merészeli próbálni a hatalmas, veres fertő lecsapolását. Vannak titkok, mondták a
parasztok, amelyeket nem szabad fölfedni; titkok, amelyek az óta hevernek eltemetve, hogy
a történelem előtti mesés időkben járvány sújtott le Partholan gyermekeire. A Hódítók
Könyve szerint a görögöknek e fiai Tallaghtban temették el, de Kilderry vénjei azt állítják,
hogy egyetlen várost megmentett patrónája hold-istennő; az erdős dombok eltakarták őket,
amikor Nemed emberei harminc hajójukkal megérkeztek Szkíthiából.

Ily szófia beszédek vették rá Kilderry lakóit a távozásra, és ezeket hallván nem csodálkoztam
többet azon, hogy Denys Barry nem hajlandó meghallgatni őket. Viszont nagyon érdekelték
a régiségek, és javasolta, hogy tárjuk föl a romokat, amint a limány teljesen kiszárad.
Gyakran meglátogatta a fehér omladékot a szigetecskén, de noha nyilvánvalóan ősrégi volt,
és körvonalai teljesen eltértek az Írországban található többi romfaluétól, ahhoz túlságosan
lepusztult, hogy meg lehessen állapítani, mikor élte virágkorát. Mostanra a lecsapolás már
csaknem megkezdődött, az északi napszámosok hamarosan lehántják a tiltott ingoványról a
zöld moszatot és a vörös hangát, elpusztítják az apró, kagylókkal teli erecskéket és a náddal
szegélyezett, csendes kék pocsolyákat.

Mire Barry mindezt elmesélte, nagyon elálmosodtam, kifárasztott az egész napos utazás és
vendéglátóm késő éjszakáig tartó beszámolója. Egy inas megmutatta a szobámat egy távoli
toronyban, amely a falura, a mocsárszéli síkságra és magára a mocsárra nézett; ezért
ablakomból a holdfényben láthattam a néma tetőket, ahonnan elmenekültek a parasztok, és
most az északról jött napszámosok laktak házaikban; láttam a templom ódon tornyát, és
messze a komor morotva mögött a távoli ódondad romokat, amelyek kísértetiesen, fehéren
ragyogtak a szigeten. Már félig elalvóban mintha halk hangokat hallottam volna a távolból;
vadak és félig-meddig zeneiek voltak, és hátborzongató izgalommal töltöttek el, amely színt
hozott álmaimba. De másnap, amikor fölébredtem, éreztem, hogy álom volt, mert a
látomások sokkal csodálatosabbak voltak, mint az éjszakai sípok hangja. A legendák
hatására, amelyeket Barry mesélt, elmém alvás közben egy felséges görög városban járt egy
zöld völgyben, ahol a márvány utcák, szobrok, villák, templomok, faragványok és feliratok
mind Görögország dicsőségéről szóltak. Amikor elmeséltem álmomat Barrynak, mindketten
jót nevettünk; de az én nevetésem volt a hangosabb, mivel ő nyugtalankodott északi
munkásai miatt. Már hatodszor aludtak el, nagyon nehezen, kábultan keltek, és úgy
mozogtak, mint akik szemhunyást sem pihentek, noha előző este korán lefeküdtek.

Azon a délelőttön és délutánon egyedül sétálgattam a napfény aranyozta faluban, itt-ott

beszélgettem a tétlen munkásokkal, miközben Barry a lecsapolás terveivel foglalatoskodott.
A napszámosok korántsem voltak olyan boldogak, mint lehettek volna, legtöbbjük kínosan
érezte magát egy olyan álomtól, amit hiába igyekeztek felidézni. Elmeséltem nekik az
álmomat, de nem érdekelte őket, amíg meg nem említettem a különös hangokat, amelyeket
hallani véltem. Akkor különösen néztek rám, és azt mondták, ilyen hangokra ők is
emlékeznek.

Este a vacsoránál Barry bejelentette, hogy két nap múlva kezdődik a lecsapolás. Boldog
voltam, noha nem tetszett, hogy eltűnik a moha, a hanga és a kis erek és tavacskák, de mind
jobban szerettem volna megismerni azokat az ősi titkokat, amelyeket a sűrű tőzeg rejthet.
Aznap éjjel álmaimban hallottam a fuvolák sikolyát, a márvány perisztiliumoknak
váratlanul és nyugtalanítóan szakadt vége; láttam, ahogy a völgyben álló városon
végigrohan a pestis, azután ijesztően alázúdultak az erdős hegyoldalak, eltemették az
utcákon heverő testeket, csupán Artemisz temploma látszott ki a földből egy magas csúcson
ahol a hold öreg papnője, Kleisz feküdt hidegen és némán, ezüst fején elefántcsont
koronával.

Hirtelen és riadtan serkentem föl. Egy ideig nem is tudtam megmondani, hogy ébren
vagyok-e, vagy álmodom. A fuvolák hangja még mindig élesen csengett a fülemben; de
amikor a padlón megláttam a hold jeges sugarait és kivettem a gótikus ablak csipkéjét, úgy
döntöttem, hogy ébren vagyok, Kilderry kastélyában. Azután meghallottam, amint egy távoli
lépcsőfordulóban kettőt üt az óra, és már tudtam, hogy nem alszom. A távolból mégis
tovább hallottam az egyhangú fuvolaszót; vad, különös dallam volt, a távoli Maenalusban
táncoló faunokat juttatta eszembe. Nem hagyott elaludni, türelmetlenül felugrottam és
járkálni kezdtem. Véletlenül odamentem az északi ablakhoz, ahonnan kinéztem a néma
falura és a mocsár menti síkra. Nem akartam bámészkodni, csupán aludni szerettem volna;
de a fuvolák zavartak, és valamit tennem vagy néznem kellett. Hogyan is sejthettem volna,
mit fogok látni?

A holdfényben, amely elöntötte a tágas síkságot olyat láttam, amit halandó, ha egyszer
megpillantotta, sohasem felejthet el. Messze hangzó nádsípok zenéjére kavargó alakok
tömege siklott némán és kísértetiesen a mocsár fölött, olyasfajta orgiában, amelyet a
szicíliaiak rendeztek Démétér tiszteletére a régi napokban Cyane mellett az aratás
holdjában. A téres síkon, az arany holdsugárban mozgó árnyalakok, és mindenekelőtt az
egyhangú, éles fuvolaszó olyan hatással volt rám, hogy szinte megbénultam; rettegésem
közben azért észrevettem, hogy ezeknek a fáradhatatlan, gépies táncosoknak a fele a
napszámosokból áll, akikről azt hittem, alszanak, a másik fele pedig fehérbe öltözött,
különös légi szellemekből akiknek jellege félig-meddig meghatározhatatlan volt, de sóvár
najádoknak tűntek, akik a mocsár forrásainál kísértenek. Nem tudom, mennyi ideig
bámultam ezt a látványt a magányos toronyablakból mielőtt hirtelen álomtalan álomba
süllyedtem volna, amiből a magasan álló nap ébresztett föl.

Az első gondolatom ébredés után az volt, hogy félelmeimet és megfigyelésemet elmondom

Denys Barrynak, de amint megláttam a napfény izzását a rácsos keleti ablakban, bizonyosra
vettem, hogy nem lehet valóság, amit látni véltem. Különös fantazmák üldöznek, de még
nem gyengültem le annyira, hogy higgyek bennük; így ez alkalommal megelégedtem
annyival, hogy kikérdezzem a napszámosokat, akik nagyon későn keltek, és semmire sem
emlékeztek az előző éjszakából, csak ködös álmokra, amelyekben éles hangú sípok szóltak.
Ez a kísérteties sípszó nagyon zavart, már arra gondoltam, talán az őszi tücskök ébredtek
idő előtt, hogy megzavarják az éjszakát, és látomásokat hozzanak az emberekre. Később, a
nap folyamán, amikor néztem Barryt, hogyan futja át a könyvtárban a másnap induló nagy
munka terveit, először legyintett meg az a félelem, amely elkergette innen a parasztokat.
Valamilyen ismeretlen okból rettegtem a gondolattól, hogy megzavarják az ősmocsarat és
naptalan titkait; szörnyűségeket képzeltem magam elé, amelyek feketén hevernek a tőzeg
alatti feneketlen mélységben. Nem tűnt helyesnek, hogy ezeket a titkokat napvilágra hozzuk,
és kezdtem azt kívánni, bárcsak lenne valami kifogásom, hogy elhagyhassam a kastélyt és a
falut. Odáig mentem, hogy tétován szóba hoztam a dolgot Barrynak, de mivel ő harsogva
hahotázott, nem merészkedtem tovább. Így csak hallgattam, amikor a nap ragyogva
lenyugodott a távoli dombok fölött, és Kilderry baljósan lángolt a vörös-arany fényben.
Hogy az éjszaka eseményei valósak voltak-e, vagy csupán érzékcsalódás áldozata lettem,
efelől sohasem leszek biztos. Bizonyára mindent meghaladtak, amit csak álmodni tudunk a
természetről és a világegyetemről; ennek ellenére sem tudom mivel magyarázni a későbbi
közismert jelenségeket. Korán visszavonultam, de annyira kínzott a félelem, hogy sokáig
nem tudtam elaludni a torony nyugtalanító csöndjében. Nagyon sötét volt, noha nem úsztak
felhők az égen, a hold már jócskán elfogyott és egészen hajnalig nem is bukkant elő. Ahogy
ott feküdtem, Denys Barryra gondoltam, és arra, hogy mi történik a mocsárban, amint eljön
a nap, és alig bírtam megállni, hogy kirohanjak az éjszakába, beugorjak Barry kocsijába, és
őrült tempóban elrobogjak Ballylough felé, el e fenyegető vidékről. De mielőtt a félelmem
kikristályosodva cselekvésre ösztönzött volna, elaludtam, és álmomban a völgybéli várost
láttam, hidegen, holtan, ocsmány árnyék szemfödele alatt.

Valószínűleg az éles sivítás ébresztett föl, noha nem ezt érzékeltem elsőnek, amikor
kinyitottam a szememet. Úgy feküdtem, hogy a hátamat fordítottam a mocsárra néző keleti
ablaknak, ahol a fogyó hold fel fog kelni, ezért szárítottam rá, hogy fényt fogok látni magam
előtt a falon - de nem ilyet. Valóban fény izzott előttem a faburkolaton, csak nem olyan,
mint a holdé. Szörnyű, átható volt az a vöröses izzás, amely a gótikus ablakon bevilágított;
az egész szoba lángolt földöntúli ragyogásában. Amit ekkor tettem, az elég sajátságos volt
abban a helyzetben, de hát csak a mesékben cselekszenek az emberek kiszámítható módon.
Ahelyett, hogy kinéztem volna a mocsáron át az új fény forrása felé, páni félelemben
elkaptam tekintetemet az ablakról, és valamely homályos menekülési ösztöntől hajtva
ügyetlenül kapkodni kezdtem magamra ruháimat. Emlékszem, megragadtam a kalapomat
és a pisztolyomat, de még mielőtt mindennek vége lett volna, mindkettőt el is vesztettem
anélkül, hogy az egyiket elsütöttem, a másikat a fejemre tettem volna. Egy idő után a vörös
sugárzás vonzása legyőzte félelmemet, és a keleti ablakhoz osonva kinéztem rajta, miközben
az őrjítő sípolás jajongva verődött vissza a kastély és a falusi házak falairól.

A mocsár felett baljós, harsogóan vérvörös fény lángolt, amely a távoli szigetecske ódondad
romjaiból zúdult elő. A romok látványát nem tudom leírni - bizonyára megőrültem, mivel
fenségesnek, épnek tűnt, az épületet ragyogó oszlopsor övezte, koronapárkányának lángokat
visszatükröző márványa az ég felé meredt, mint templom orma a hegytetőn. Fuvolák
visítottak, megdöndültek a dobok, és áhítattal, félelemmel bámuló szemem groteszkül
szökdécselő, sötét árnyalakokat rajzolt a márvány és a ragyogás hátterére. A hatás titáni -
noha kimondhatatlan volt, és én akármeddig bámultam volna, ha baloldalt föl nem erősödik
hirtelen a sípolás hangja. Különös, lelkesedéssel elegy félelemtől borzongva átmentem a kör
alakú szobán az északi ablakhoz, ahonnan a falura és a mocsár menti síkságra láthattam. Ott
megint úgy tágult nagyra a szemem a csodálattól, mintha nem most fordítottam volna hátat
egy természetellenes jelenetnek, mivel a hátborzongató, vörös fénnyel megvilágított síkon
olyan lények körmenete haladt, amilyeneket élő ember legföljebb lidércnyomáskor láthat.
Félig siklottak, félig a levegőben lebegtek a fehérbe öltözött lápi kísértetek, miközben
valamely ősi, ünnepélyes szertartásra emlékeztető, fantasztikus alakzatban, lassan hátráltak
a csöndes vizek és a szigeti romok felé. Hátborzongatóan lengették áttetsző karjaikat a
láthatatlan fuvolák gyűlöletes sivítozásának ütemére a mögöttük nyomakodó napszámosok
tömege felé, akik kutya módjára, vakon, gondolkodás nélkül, botladozó lábbal követték őket,
mintha egy suta, de ellenállhatatlan démoni akarat vonzaná őket. Miközben a najádok
változatlan irányban közeledtek az ingoványhoz, újabb csoport dülöngélt ki részeg
cikkcakkban valahonnan egy ajtóból, mely messze az ablakom alatt volt, vakon
keresztültámolyogtak az udvaron, át a falu útba eső csücskén, és a síkon csatlakoztak a
napszámosok oszlopához. Annak ellenére, hogy jóval alattam voltak, azonnal tudtam, hogy
az északról hozott cselédség az, mivel fölismertem a szakács csúnya, esetlen alakját, akinek
groteszk formája most elviselhetetlenül tragikusnak tűnt. A fuvolák borzalmasan sivítottak,
a szigeti romok felől ismét hallottam a dobok döngését. Ekkorra a najádok némán és
kecsesen elérték a vizet, és egyenként beleolvadtak az ősi mocsárba; követőik nem lassítva,
ügyetlenül tocsogtak utánuk, és eltűntek a förtelmes buborékok apró örvényében, amelyet
alig láthattam a skarlát fényben. Amint az utolsó szánalmas alak, a kövér szakács is
nehézkesen elmerült abban a sötét tóban, elhallgattak a fuvolák és a dobok, a romok felől
áradó, vakító vörös fény szempillantás alatt kialudt, és a pusztulás faluja ott maradt
magányosan, kihaltan az éppen emelkedő hold gyér fényében.

Leírhatatlan zavarodottság vett erőt rajtam. Nem tudtam, megőrültem-e, vagy ép az elmém,
alszom, vagy ébren vagyok; csakis az irgalmas tompultság mentett meg. Úgy rémlik,
nevetséges dolgokat műveltem, imádkozni kezdtem Artemiszhez, Latonához, Démétérhez,
Perszephonéhoz és Plútóhoz. Amint a helyzet borzalma fölébresztette bennem a legmélyebb
babonaságot, mindent végigmondtam, ami ifjúságomból megmaradt az emlékezetemben.
Éreztem, hogy egy egész falu pusztulásának voltam tanúja, és tudtam, hogy egyedül vagyok
a kastélyban Denys Barryval, akinek vakmerősége hozta ránk a végzetet. Ahogy rá
gondoltam, újabb rettegés rántott görcsbe, és a padlóra zuhantam; nem ájultam el, de
képtelen voltam megmozdulni. Ekkor jeges szélroham támadt a keleti ablak felől, ahol a
hold éppen emelkedett, és messze alattam kiáltásokat hallottam a kastélyból. Hamarosan
olyan erőre kapott az ordítozás, amit képtelen vagyok leírni, és még mindig elalélok, ha
eszembe jutnak. Annyit mondhatok csak, hogy olyasvalaki adta ezeket a hangokat, akit
valaha a barátomnak neveztem.

Egy idő után a hideg léghuzat és a sikoltozás magamhoz téríthetett, mivel a következő
benyomásom az volt, hogy őrült módjára rohanok tintafekete szobákban és folyosókon, át az
udvaron, ki az ocsmány éjszakába. Hajnalban találtak meg, amikor bambán kószáltam
Ballylough körül, de nem azok a szörnyűségek zökkentettek ki, amelyeket előzőleg láttam
vagy hallottam. Két rémületes eseményről motyogtam, miközben lassan kijöttem a
sötétségből, amelyek menekülésem közben estek: jelentéktelen dolgok, mégis szüntelenül
kísértenek, valahányszor egyedül vagyok mocsaras helyeken, vagy a holdfényben állok.
Ahogy menekültem a mocsár szélén abból az elátkozott kastélyból, új hangot hallottam:
közönséges hang volt, mégsem emlékeztetett semmire, amit korábban tapasztaltam
Kilderryben. Az állott vízből, amelyben korábban semmiféle állati életnek nem volt nyoma,
most egy falkára való síkos, óriás béka gomolygott elő, amelyek élesen, szüntelenül
brekegtek, a megszokottnál jóval erősebb hangon. Puffadtan, zölden csillogtak a
holdfényben, és mintha a fény forrását bámulták volna. Követtem egy különösen csúf és
kövér béka pillantását, és észrevettem a második dolgot, ami elvette a józan eszem.

Szemem mintha gyönge, remegő fénypászmát látott volna feszülni a távoli szigetecske
különös, ódondad romja és a fogyó hold között, amely nem tükröződött a mocsár vizében.
És lázas agyam lassan vonagló, vékony árnyat képzelt a sápadt fényút túlsó végébe, egy
bizonytalanul eltorzult árnyékot, amely úgy vergődött, mintha láthatatlan démonok
vonszolnák magukkal. Eszeveszettségemben valamely szörnyű hasonlatosságot találtam
abban az árnyalakban, abban az émelyítő, hihetetlen karikatúrában - istenkáromló
torzképét annak, aki Denys Barry volt valaha.
 H. P. Lovecraft

Dagon
h.p.lovecraft

Jó oka van, hogy meglehetősen zaklatott idegállapotban írom e sorokat. Ma éjszaka valami
véget fog érni. Az életem… Nincs pénzem, és hamarosan elfogy az a szer, amely elviselhetővé
teszi számomra a létezést. Nem bírom tovább a szenvedést, ki fogom vetni magam ennek a
manzárdszobának az ablakából, és le fogok zuhanni az utcára. Ne higgyék, hogy
morfiumfüggőségem miatt hitvány vagy degenerált vagyok. Amikor ezeket a sebtében teleírt
oldalakat fogják olvasni, talán ráéreznek, bár teljes egészében sohasem foghatják fel, hogy
miért muszáj a mindent feledtető halált választanom.

A végtelen Csendes-óceán egyik legnyíltabb és legkevésbé forgalmas részén történt, hogy a

postahajó, amelynek én voltam az egyik "szállítmánya", egy német tengeri útonálló
áldozatává vált. A nagy háború akkor még éppen csak elkezdődött, az óceánok haramiái
erkölcsi szempontból még nem süllyedtek oly mélyre mint később, ennek köszönhetően a
hajónkat kifosztották ugyan, de minket, a legénység tagjait és a néhány utast olyan
bánásmódban részesítettek, amely a tengeren fogságba esetteknek kijár. Fogvatartóink
olyan nagyvonalúan viselkedtek velünk, oly kevéssé korlátozták szabadságunkat, hogy öt
nappal elfogásunk után egy kis csónakkal, hosszú időre elegendő élelem és víz birtokában
sikerült megszöknöm.

Amikor végül eltávolodtam a németek hajójától, egyszer csak azon kaptam magam, hogy
újra szabad vagyok, de fogalmam sincs arról, hol lehetek. Sosem voltam valami ügyes
navigátor, a nap és a csillagok állásából csupán azt sikerült megállapítanom, hogy valahol az
Egyenlítőtől délre lehetek. Még találgatni sem tudtam, melyik hosszúsági fokhoz vagyok a
legközelebb, és sajnálatos módon egyetlen part, egyetlen sziget sem tűnt fel a láthatáron. Az
időjárás viszonylag kellemes volt. Néhány napig — nem kísértem figyelemmel az idő
múlását — céltalanul sodródtam a perzselő nap alatt, arra várva, hogy összetalálkozom
valami hajóval, vagy hogy a hullámok kivetnek egy olyan földdarab partjára, amelyen
életben maradhatok. Ám sem hajó, sem föld nem jelent meg a horizonton. Magányomban,
ahogy ott lebegtem a nyomasztóan végtelen vízen, kezdett eluralkodni rajtam a
kétségbeesés.

A változás akkor zajlott le, amikor elaludtam. A részleteket már sosem fogom megismerni,
mert bár nyugtalanul aludtam és álmok gyötörtek, hosszú ideig nem ébredtem fel. Amikor
végül mégis felriadtam, azt kellett látnom, hogy testemet félig már elnyelte egy nyálkás,
fekete, pokoli mocsár, amely egyhangú komorsággal terpeszkedett körülöttem, amíg a szem
ellátott. A csónakom tőlem nem messze, az oldalára fordultan, megfenekletten hevert.

Aki ezt olvassa, most valószínűleg arra számít, hogy első reakcióm a csodálkozás, esetleg a
döbbenet volt, amelyet környezetem váratlan és elképesztő átalakulása váltott ki. Az igazat
megvallva az, ami szétáradt bennem, nem elképedés, inkább rémület volt. Félelmemet, azt
hiszem, az váltotta ki, hogy a levegőben, a rothadó talajban volt valami fenyegető, valami
olyasmi, amitől még a lelkem legmélye is megdermedt. A levegőt elviselhetetlenné tette a
bűz, amelynek forrásai a bomlás különböző fázisaiban lévő haltetemek, meg a végtelennek
tűnő mocsár undorító iszapjából előtüremkedő, meghatározhatatlan eredetű testek voltak.
Talán hiú remény abban bíznom, hogy képes leszek a rendelkezésemre álló szavakkal leírni
azt a kifejezhetetlen ocsmányságot, azt a förtelmet, amely ezt a kietlen, kopár, teljes csendbe
burkolózó vidéket jellemezte. Egyetlen hangot, egyetlen neszt sem hallottam, és a fekete
mocsáron kívül semmit sem láttam. Semmi sem moccant, de ez a teljes mozdulatlanság, a
táj homogenitása valahogy elviselhetetlen, gyomorforgató félelmet gerjesztett bennem.

A nap perzselőn ragyogott az égen, amelyet felhőtlen könyörtelenségében szinte feketének

láttam; mintha a lábaim előtt elterülő tintasötét mocsár tükröződött volna vissza benne.
Ahogy a megfeneklett csónakhoz másztam, rájöttem, csupán egyetlen magyarázat van arra,
hogyan kerültem a fekete, bűzös iszaptengerbe. Mintha valami példa nélkül álló vulkanikus
tevékenység következtében az óceán medrének egy része fellökődött volna a felszínre;
mintha ily módon láthatóvá váltak volna azok a földdarabok, amelyek ki tudja hány millió
éven át felbecsülhetetlen mélységekben, irdatlanul vastag vízréteg alatt rejtőztek. Oly nagy
volt az új föld, amely alám emelkedett, hogy hiába erőltettem a fülemet, még halk neszként
sem jutott el hozzám az óceán hullámainak zaja. A döglött, rothadó testek fölött nem
jelentek meg az undorító halotti torra érkező, éhes madárcsapatok.

Csak ültem és gondolkoztam, jó néhány óráig el sem mozdultam az oldalára fordultam

heverő csónak mellől, amely védelmező árnyékot biztosított a számomra, amikor a
kegyetlen sugarakkal tűző nap továbbhaladt égi pályán. Ahogy telt az idő, a talaj vesztett
ragacsosságából, és úgy tűnt, nem kell már sokáig várnom arra, hogy olyan szilárdra
szikkadjon, hogy elbírja a súlyomat, és elindulhassak körülnézni. Azon az éjszakán keveset
aludtam, másnap reggel pedig összepakoltam magamnak egy csomagot, amibe ivóvizet és
élelmet tettem. Abban a reményben készültem fel a hosszúnak ígérkező szárazföldi útra,
hogy előbb-utóbb meglelem a tengert, és talán rám bukkan valaki, aki megmenthet.

A harmadik reggelre a talaj már olyan kemény volt, hogy minden gond nélkül járhattam
rajta. A halbűz őrjítővé fokozódott, de engem ekkor már olyan komor gondolatok
foglalkoztattak, olyan elszántan haladtam ismeretlen célom felé, hogy ez a körülmény apró
kellemetlenséggé degradálódott. Egész álló nap nyugati irányba haladtam, arrafelé, ahol egy
dombszerű képződmény emelkedett ki az egyébként sík iszapsivatagból. Azon az éjszakán
letáboroztam, majd a következő napon továbbhaladtam a halom irányába, amely semmivel
sem került közelebb hozzám, ugyanolyan messze volt, mint amikor először felfedeztem. A
negyedik estére végül eljutottam a tövébe. A dombról kiderült, sokkal magasabb, mint
amilyennek a távolból tűnt, ráadásul egy keresztirányú, völgyszerű mélyedésből nőtt ki, így
még nagyobbnak látszott, mint amilyen valójában volt. Túlságosan fáradt voltam ahhoz,
hogy megmásszam, ezért a lábánál tértem nyugovóra.

Nem tudom, hogy azon az éjszakán miért gyötörtek kivételesen rémséges álmok. Amikor
felriadtam, az elképesztően domború, duzzatag hold magasan lebegett a keleti sík vidék
fölött. Egész testemet hideg veríték lepte be. Elhatároztam, nem próbálok visszaaludni — az
álmaim túlságosan félelmetesek voltak ahhoz, hogy kedvem legyen folytatni a pihenést.
Ahogy körülnéztem a holdfénnyel megvilágított tájon, rájöttem, milyen ostoba voltam, hogy
eddig nappal gyalogoltam. A perzselő, hőséget ontó nap nélkül a mozgás sokkal kevesebb
energiát emésztett volna fel. Egyszeriben úgy éreztem, ilyen körülmények között mégis
képes leszek végrehajtani azt a feladatot, amitől napnyugtakor még visszariadtam; képes
leszek megmászni a dombot. Felvettem a csomagomat, és nekivágtam az emelkedőnek.

Már említettem, valahogy félelmetesnek találtam a sík vidék háborítatlan monotóniáját.

Féltem addig is, de amikor felértem a domb tetejére és lenéztem a túlsó oldalán lévő
szurdokszerű verembe, amelynek fekete mélységéből a hold sugarai képtelenek voltak
szétoszlatni a sötétséget, ez a félelem iszonyattá változott. Úgy éreztem, mintha a világ
peremén állnék, mintha a végtelen éjszaka felfoghatatlan, határtalan káoszának közepébe
bámulnék. A félelem az Elveszett Paradicsomot juttatta az eszembe, és a Sátánt, aki a maga
rettenetes módján átmászik, keresztüljut a sötétség vad birodalmain.

Ahogy a hold magasabbra kúszott az égen, fokozatosan a szemem elé tárult a völgy lejtős
fala, amely közel sem volt olyan sima, mint gondoltam. Párkányok és sziklaképződmények
dudorodtak rajta, a kövek és a kitüremkedések úgy helyezkedtek el, hogy tisztán látszott: itt
meglehetősen könnyen le lehetne jutni. Néhány száz lábnyival lejjebb a lejtő elvesztette
korábbi meredekségét, szelídebbé változott. Felpezsdült bennem valami; nem igazán tudom,
mi késztetett arra, hogy nekivágjak a lejtőnek, de mászni kezdtem. Eléggé nehezen jutottam
túl az első, meredek szakaszon, de aztán egyszer csak ott álltam a szelíd lejtőn, és onnan
meredtem az alvilági mélységbe, amelynek sötétjébe a holdfény még mindig nem bírt léket
hasítani.

A figyelmemet hirtelen az a hatalmas, különös tárgy ragadta meg, amely az előttem néhány
száz lépésnyi távolságban meredeken emelkedő túlsó völgyfal oldalában állt. A tárgy fehéren
csillogott a pályája csúcspontja felé tartó hold fényében. Rövid szemlélődés után sikerült
meggyőznöm magamat arról, hogy csupán egy gigantikus kődarabot vettem észre, amelynek
kontúrjait — ezt mindenesetre már az első percek után megállapítottam — nem a természet
hozta létre, és nem a természet helyezte éppen oda, ahol állt. Miután alaposabban
szemügyre vettem az óriási tárgyat, olyan érzések áradtak szét bennem, amelyeket ehelyütt
egyszerűen képtelen vagyok szavakba önteni. Annak ellenére, hogy valóban hatalmas volt,
és hogy egy olyan mélységben helyezkedett el, amelyet a világ ifjúkora óta víz borított, szinte
biztosra vettem, hogy a különös tárgy egy szépen megformázott monolit, egy olyan kőtömb,
amelynek anyaga tanúja volt annak, milyen mesterművek létrehozására képesek azok az élő
és gondolkozó lények, akik egykor talán bálványként imádták.

Zavarodottan és rettegve, de ugyanazzal az izgalommal, amellyel a tudósok, az

archeológusok tekintenek a frissiben felfedezett leletekre, alaposabban megvizsgáltam a
völgyet. A hold ekkor már közel járt a zenithez, és furcsa, szinte élő fénysugarakat vetett a
mélységet határoló meredek falakra. A fény felfedte előttem a völgy aljában lévő mederben
áramló víztömeget. A különös folyó mindkét irányban a végtelenbe veszett, nyaldosó
hullámai majdnem felértek a lejtőnek addig a pontjáig, ahol álltam. A túlsó parton a
küklopszi monolit lábait simogatták. Ekkor már azt is láttam, hogy a kőalak felületére
jeleket véstek. Írásjelek lehettek, hieroglifák, amelyekhez hasonlókat akkor láttam először.
Még a tudományos könyvekben sem találkoztam hasonlókkal. A jelek többsége vízi lények
(halak, angolnák, polipok, rákok, puhatestűek, bálnák és hasonlók) leegyszerűsített rajza
volt. Némelyik karakter olyan, a modern világban élő emberek számára ismeretlen lényeket
ábrázolt, amelyeknek szétbomlott, rothadó tetemével a mocsársíkságon keresztül vezető
utam során találkoztam.

Ám nem ezek a jelek, hanem az egyik aprólékosan kidolgozott domborkép volt az, ami
óriási, már-már delejező erővel hatott rám. A völgy mélyén áramló folyó fölött is tisztán
láttam ezt a meghökkentő méretű domborművet, amelynek tematikus gazdagsága még egy
Doréban is felgerjesztette volna az irigységet. Azt hiszem, ezen a rajzon embereket akartak
ábrázolni, vagyis bizonyos típusú embereket. Ennek ellenére az az érzésem támadt a képet
szemlélgetve, hogy a lények első pillantásra egy tengermélyi grottában összegyűlt
haltömegre, vagy a hullámok alatti monolitikus szentélyben istenüknek hódoló vízi
élőlényekre hasonlítottak. A formájukról és az arcukról most nem merek részletesen írni; a
puszta emlékezés kiszívja maradék erőmet. Legyen elég annyi, olyan groteszkek voltak, hogy
még Poe vagy Bulwer képzeletében sem születhettek meg hasonlók. A kezük és a lábuk
úszóhártyás volt ugyan, de ettől eltekintve, pusztán az alakjukat vizsgálva, emberszerűnek
tűntek. Az ajkuk meghökkentően vastag volt, a szemük dülledt. Ahogy most
visszaemlékszem az arcukra, valamit megállapíthatok: nem lehetett felfedezni rajtuk
egyetlen részletet sem, ami kellemesnek nevezhetnénk. Furcsa módon, a képen szereplő
többi alakhoz viszonyított arányuk, az emberalakok nagysága nem volt valami pontos.
Példának okáért az egyik lény, amely a domborművön éppen megölt egy cethalat, alig
valamivel volt kisebb az áldozatánál. A groteszk arányok és a szokatlan testméretek azonnal
szemet szúrtak nekem, de akkor még csak arra gondoltam, hogy képzeletbeli lények,
valamelyik halászó vagy tengerjáró törzs primitív istenei — egy olyan törzsé, amelynek
leszármazottjai talán már hosszú idővel azelőtt eltűntek a föld színéről, hogy Piltdownban
vagy a Neander-völgyben megszületett első emberősünk. Ahogy ott álltam, ott bámultam,
miközben a hold kísérteties tükörfényeket az előttem húzódó néma csatornára,
megdöbbentem; arra igazán nem számítottam, hogy visszapillanthatok a múltba, a múltnak
abba a szakaszába, amelyről még a legmerészebb antropológusok sem alakították ki
elképzelésüket.

Aztán hirtelen megláttam. Csupán egy apró örvény jelezte, hogy a felszín felé emelkedik.
Egyszer csak kibukkant a sötét víz fölé. Hatalmas volt, Polüphémus-szerű és ocsmány, a
rémálmok iszonyatos szörnyeként lökődött fel a monolithoz, köréje fonta gigantikus,
pikkelyes karjait, és miközben lehajtotta undorító fejét, halk hangokat hallatott. Azt hiszem,
akkor… elvesztettem az eszem.

Nem igazán emlékszem, hogyan futottam fel a lejtőn, hogyan másztam fel a sziklák között,
és hogyan jutottam, hogyan szédelegtem vissza a megfeneklett csónakhoz. Azt hiszem
énekeltem közben, és amikor már nem bírtam dalolni, akkor eszelősen vihorásztam. A
fergeteges viharról, ami nem sokkal azután tört ki, hogy visszaértem a csónakhoz, nem sok
emlékem maradt, de azt tudom, hogy mennydörgést hallottam, meg más olyan hangokat is,
amelyeket a Természet csak akkor hallat, ha legvadabb hangulatában van.

Amikor kijutottam az árnyékok közül, az egyik San Francisco-i kórházban találtam magam;
annak az amerikai hajónak a kapitánya vitetett oda, amely az óceán közepén futott össze a
csónakommal. Delíriumos állapotban voltam, sokat beszéltem, de nem sok figyelmet
szenteltek szavaimnak. Megmentőim nem hallottak arról, hogy a Csendes-óceán térségében
földmozgások lettek volna, hogy a meder egy része felemelkedett volna a felszín fölé, én
pedig nem tartottam fontosnak, hogy meggyőzzem őket arról, amit láttam, úgysem
hinnének nekem. Valamivel később felkerestem az egyik tekintélyes etnológust, és nagy
meglepetést okoztam neki az ősi filiszteusok Dagon-legendáira, a Halistenről szóló
történetekre vonatkozó kérdéseimmel. Hamar rájöttem, reménytelenül konvencionális,
ezért nem erőltettem, hogy magyarázatokkal szolgáljon.

Éjszakánként, kiváltképpen akkor, amikor a hold duzzadtan domborodik az égen, újra látom
azt a lényt. Megpróbáltam segítséget kérni a morfiumtól, de a drog csupán ideiglenes
enyhülést hozott, és közben a rabszolgájává tett. Ezért most mindennek véget fogok vetni,
de előtte még le akartam írni mindazt, amit átéltem; azt szeretném, ha embertársaim
tudomást szereznének erről a dologról. Gyakran eltöprengtem azon, hogy az egész talán
színtiszta fantazmagória, hogy csak álmot láttam, miközben lázasan, a nap forróságától félig
eszméletlenül hevertem az óceánon hánykolódó csónakban, miután megszöktem a német
hadfiak fogságából. Sokszor feltettem már magamnak ezt a kérdést, és válaszképpen mindig
megjelent előttem az a döbbenetesen életszerű látomás. Nem tudok úgy a tengerre, az
óceánok mélyére gondolni, hogy ne remegnék meg, hogy ne jutnának eszembe azok a
megnevezhetetlen lények és dolgok, amelyek ebben a pillanatban is ott kúsznak, ott
másznak és evickélnek a meder nyálkás iszapjában; amelyek most is imádják ősi
kőbálványaikat, és rávésik saját képeiket a vízben ázó, tengermélyi obeliszkek oldalára.
Álmodozni szoktam arról a napról, amikor kiemelkednek a hullámok közül, hogy az
egymással vívott háborúskodásban kimerült, életben maradt szánalmas emberek testébe
mélyesszék mocskos karmaikat; arról a napról, amikor a szárazföld elsüllyed, és az óceán
sötét medre a felszínre bukkan az univerzális káoszban.

Közel a vég. Hangot hallok az ajtó felől; valami hatalmas, csúszós test csapódott neki
kívülről. Nem fog megtalálni. Istenem, az a kéz! Az ablak! Az ablak…!

SZÁNTAI ZSOLT fordítása

 H. P. Lovecraft

Az alkimista
Magasan fönt, egy dalmahodó hegy ormán, amelynek lejtõjét talpig elborítják a vén erdõ göcsörtös
fái, ül koronaként õseim ódon kastélya. Magas mellvédjei századok óta bámulnak le a vad, hegyes-
völgyes tájra, otthonul és erõdítményül szolgálva a nemes büszke háznak, amely öregebb még a
mohos várfalaknál is. Ezek a sok nemzedék viharaitól ragyás, az idõ lassú, mégis félelmetes
nyomásától málladozó vén tornyok a hûbériség idején a legfélelmetesebb és legrettenetesebb erõdjét
jelentették egész Franciaországnak. A lõrésekkel csipkézett mellvédek, az emelt pártázatú oromzatok
bárókkal, grófokkal, de még királyokkal is dacoltak, téres csarnokai mégsem visszhangozták soha a
betolakodók lépéseit.

De ama dicsteljes évek óta minden megváltozott. A majdnem nyomorgásnak nevezhetõ szegénység és
a büszkeség, amely tiltotta, hogy a nevet meghurcolják a kereskedés szennyében, lehetetlenné tette,
hogy a birtok tulajdonosai fenntartsák a valahai ragyogást; a falakból hulló kövek, a kertekben
elvadult növényzet, a száraz, poros várárok, a rosszul kövezett udvar, kint a düledezõ tornyok, bent a
megsüllyedt padlók, a féregrágta falburkolat, a megfakult drapériák szomorú mesét mondtak a
nagyság bukásáról. Mint múlt az idõ, a né óriási toronyból elõször az egyik, azután a második lett
rommá, míg végül egyetlen torony szolgált otthonul a birtok egykor hatalmas urainak szomorúan
lehanyatlott utódai számára.

Ennek a megmaradt toronynak az egyik hatalmas és homályos szobájában láttam meg kilencven
hosszú vvel ezelõtt a napvilágot én, Antoine, a boldogtalan és elátkozott de C... grófi család sarja. E
falak és a sötét, árnyas erdõk, vad szakadékok és a lenti hegyoldal barlangjai között töltöttem életem
elsõ, gondtalan éveit. A szüleimet nem ismertem. Az apámat egy hónappal a születésem elõtt,
harminckét éves korában ölte meg egy kõ, amely valahogyan meglazult a kastély egyik
elnéptelenedett mellvédjében. Anyám belehalt a szülésbe, a gondozásom és az oktatásom az egyetlen
megmaradt szolgára hárult, egy öreg, megbízható, figyelemreméltóan értelmes férfira, akinek
emlékezetem szerint Pierre volt a neve. Egyedüli gyerek voltam, társtalanságomat még inkább
megnövelte koros gondozóm igyekezete, hogy távol tartson a környék parasztgyerekeitõl, akik
szétszórt kunyhókban laktak a hegy lábánál elterülõ síkságon. Akkortájt Pierre azzal magyarázta ezt
az elzártságot, hogy nemes születésemhez nem illik ilyen plebejus társaság. Most már tudom, hogy
inkább a fülemet akarta megkímélni a családurakat sújtó átokról szóló mihaszna szóbeszédektõl,
amelyeket éjszakánként suttogva meséltek és tódítottak az egyszerû bérlõk a kunyhók
kandallótüzénél.
Ilyen elszigetelten és magamra hagyatva, gyermekkorom óráit azzal töltöttem, hogy a kastély árnyas
könyvtárának ódon köteteit böngésztem, vagy cél nélkül bolyongtam a csaknem a hegy lábáig érõ
kísérteties vadon örökös porában. Talán ennek a környezetnek volt a következménye, hogy elmémre
korán rátelepedett a búskomorság árnya. Figyelmemet legnagyobb mértékben azok a tudományok és
kutatások kötötték le, amelyek a sötéttel, az okkulttal foglalkoztak.

Családomról feltûnõen keveset volt szabad megtudnom, ám ez a kevés is mélységesen lehangolt.

Eleinte talán az ébresztette föl bennem a rémületet, amelyet mindig éreztem, ha nagy nemzetségem
szóba került, hogy öreg nevelõm szemmel láthatóan vonakodott beszélni velem családunk apai
ágáról, ám ahogy mind idõsebb lettem, szakadozott mondattörmelékekbõl, a közeledõ szenilitás
hozta nyelvbotlásokból sikerült összeraknom, hogy közöm van egy körülményhez, amelyet mindig is
különösnek találtam, de most már homályos borzalommal töltött el. A körülmény, amelyre céloztam,
a fiatal kor, amelyben családom összes grófjai sorra elhaláloztak. Noha eddig úgy tekintettem, hogy
családunk férfiainak életét a természet szabja rövidre, ám azután hosszan eltöprengtem ez idõ elõtti
halálokon, és kezdtem kapcsolatba hozni õket az öregember csapongásaival, aki gyakran emlegetett
egy átkot, amely századok óta ritkán enged az én címeimet hordozó férfiaknak harminckettõnél több
évet. Huszonegyedik születésnapomon az agg Pierre átadott egy családi iratot amelyrõl azt mondta,
hogy sok nemzedék óta öröklõdik apáról fiúra, és minden birtokosa folytatta. Amikor elolvastam,
lehetõ legdöbbenetesebb tartalma megerõsítette legsúlyosabb aggodalmaimat. Ez idõre a
természetfölöttiben való hitem sziklaszilárdan beépült lelkembe, máskülönben megvetéssel
elhajítottam volna az összehajtogatott, hihetetlen elbeszélést.

Ez az irat visszavitt a tizenharmadik századba, amikor a vén kastély amelyben ültem, még rettegett,
bevehetetlen erõdítmény volt. Egy bizonyos Michel nevû, vénséges-vén emberrõl szólt, aki a birtok
területén kívül lakott, és nem csekély érdemekkel dicsekedhetett, noha alig valamivel emelkedett ki a
jobbágyi rendbõl. A csúfneve Mauvais, vagyis Gonosz volt, és félelmetes hírbe keveredett.
Osztályának szokásától eltérve tanult, olyasmiket keresett, mint a Bölcsek Köve, vagy az örök élet
elixírje, és az a hír járta róla, hogy sokat tud a fekete mágiáról és az alkímiáról. Ennek a Michel
Mauvais-nak volt egy Charles nevû fia, a titkos tudományokban az apjához hasonlóan jártas
fiatalember, akit éppen ezért Le Sorcier-nek, vagyis Varázslónak hívtak. Ezt a két embert a becsületes
népek elkerülték, mivel ocsmány praktikákat orrontottak körülöttük. Az öreg Michel-rõl azt
mondták, hogy a feleségét élve égette el az Ördögnek szóló áldozatul, és állítólag számtalan póri
kisded tûnt el rettegett ajtajuk mögött. Mégis, az apa és a fiú sötét természetébe is besütött az
emberség egy megváltó sugara; a gonosz öregember szenvedélyesen szerette gyermekét, a fiatal pedig
több mint gyermeki szeretettel csüngött atyján.

Egy éjjel a hegyi kastélyban a legvadabb zûrzavar tört ki az ifjú Godfreynek, Henri gróf csemetéjének
eltûnte miatt. Egy kutató csapat, élén az õrjöngõ apával megrohanta a varázslók kunyhóját, és
rajtaütött az öreg Michel Mauvais-en, aki egy rotyogó, hatalmas üst mellett tüsténkedett. A gróf a
fékezhetetlen düh és kétségbeesés paroxizmusában minden biztos ok nélkül kezet emelt az agg
varázslóra, és mire gyilkos szorítása lazult, áldozata nem volt többé e világon. Ekkor érkeztek a
vidáman szolgák, és jelentették, hogy meglelték az ifjú Godfreyt a hatalmas vár egyik távoli,
használaton kívüli kanarájában, de túl késõn érkeztek, a szegény Michel addigra ártatlanul jobblétre
szenderült. Amuint a gróf és társai kifordultak az alkimista szállásáról, Charles Le Sorcier alakja
bukkant elõ a fák közül. A körülötte álló szolgahad izgatott fecsegésébõl tudta meg, hogy mi történt,
elõször mégis úgy tûnt, nem indítja meg az apja sorsa. Azután lassan odament a grófhoz és tompa,
mégis borzalmas hangon elmondta az átkot, amely attól fogva ránehezedett a C... házra.
Gyilkos családod egyetlen nemes sarja

Se éljen tovább, tennenmagadnál!

köpte a szavakat, azután hirtelen hátraugrott a fekete fák közé, elõrántott a zubbonyából egy fiolányi
színtelen folyadékot, amit apja gyilkosának arcába öntött, mielõtt eltûnt volna az éjszaka tintaszín
függönye mögött. A gróf egyetlen szó nélkül meghalt, és másnap el is temették, valamivel több mint
harminckét évvel születése után. A gyilkosnak nem találták nyomát, noha parasztok fáradhatatlan
csapatai fésülték át a szomszédos erdõket és a hegy körüli mezõket.

Az idõ és a felejteni akarás elhalványította az átkot a megboldogult gróf családjának emlékezetében,

tehát amikor a címet viselõ Godfreyt, a tragédia ártatlan okozóját harminckét éves korában vadászat
közben halálos nyíllövés érte, senkinek nem volt más gondolata, mint hogy meggyászolja a halálát.
De mikor évek múlva a következõ ifjú grófot, név szerint Robertet minden látható ok nélkül holtan
találták a szomszédos mezõn, a parasztok suttogni kezdték, hogy elmúlt nagyuruk is a
harminckettedik születésnapján halt meg, ami meglepõen korai vég. Louis, Robert fia ugyanebben a
végzetes korban a várárokba fulladt: és így peregtek a századok a baljós krónikában: Henrikeket,
Roberteket, Antoine-okat és Armaindokat ragadott el a halál a boldog, erényes életbõl, amikor
valamivel meghaladták azt a kort, amelyben balszerencsés õsüket meggyilkolták. Mivel nekem alig
több mint tizenegy év maradt hátra a létezésbõl, ez az olvasottak szerint némi biztonságot nyújtott.
Az életemnek ezelõtt vajmi kevés értéke volt, most viszont minden eltelt nappal drágábbá vált, ahogy
mind mélyebbre és mélyebbre ástam bele magam a fekete mágia rejtett világának misztériumaiba.
Amilyen elszigetelten éltem, a modern tudomány nem nagy hatást tett rám, úgy dolgoztam, mintha a
középkorban éltem volna, éppen úgy elmerültem benne, ahogy az öreg Michel és az ifjú Charles
áshatta be magát a démonológiai és alkímiai tudományokba. De olvashattam amit akartam,
semmiképpen sem találtam magyarázatot a családomat sújtó különös átokra. Szokatlanul racionális
pillanataimban olyan messzire mentem, hogy természetes magyarázatot kerestem, õseim korai
halálát a félelmetes Charles Le Sorcier-nek és utódainak tulajdonítva; mégis alapos nyomozással sem
sikerült az alkimista utódainak nyomára jutnom, így visszatértem az okkult tudományokhoz, és ismét
igyekeztem megtalálni a varázsigét, amely megszabadítja családomat a szörnyû tehertõl. Egy
dologban a végsõkig elszánt voltam. Sohasem nõsültem meg, és mivel a családnak más ága nem volt,
ilyen módon az átok velem együtt véget ér.

Már a harminchoz közeledtem, amikor az öreg Pierre-t magához szólította a túlvilág. Én magam
temettem el az udvar kövezete alá, ahol úgy szeretett sétálgatni életében. Ilyen módon én maradtam
az egyetlen emberi teremtmény a hatalmas erõdben, és teljes magányomban elmém kezdett
fölhagyni a közelgõ végzet elleni tiltakozással, csaknem kibékültem a sorssal, amellyel annyi õsöm
találkozott. Idõm nagy részét most azzal töltöttem, hogy felkutattam a vén kastély romos, elhagyatott
szobáit és tornyait, amelyeket az ifjúi félelem miatt kerültem, és amelyek némelyikérõl az öreg Pierre
azt állította, hogy padlatát négyszáz év óta nem tapodta emberi láb. Sok tárgy, amellyel találkoztam,
különös és félelmetes volt. Korok porától lepett, hosszú nyirkosságtól szétrothadt bútorokat láttam.
Sohasem látott bõségben szõtt be mindent a pókháló, óriás denevérek csapkodtak csontos, rémítõ
szárnyaikkal az egyébként kihalt homályban.

Gondosan följegyeztem a koromat, még a napokat és az órákat is, mert a könyvtárban álló hatalmas
óra ingájának minden lendülése sokat elmondott balvégzetemrõl. Végül elérkezett az idõ, amelyet
régen, szorongva vártam. Mivel legtöbb õsömet valamivel elõbb ragadta el a vég, mintsem pontosan
betöltötték volna Henri gróf korát, minden pillanatban figyeltem, közeledik-e az ismeretlen halál.
Hogy az átok milyen módon teljesedik be, azt nem tudtam; de arra el voltam szánva, hogy nem talál
gyáva, védtelen áldozatot. Megújult energiával vetettem bele magam a régi kastélynak és tartalmának
átvizsgálásába.

Az egyik leghosszabb felfedezõ utamra indultam, hogy megismerjem a kastély lakatlan részét, alig
egy héttel a végzetes idõpont elõtt, amelyrõl úgy éreztem, akkor ér véget földi tartózkodásom - mert a
legcsekélyebb reményt sem tápláltam az életben maradás iránt -, amikor megtörtént életem
legfontosabb eseménye. A délelõtt legnagyobb részét azzal töltöttem, hogy az ódon tornyok
legromosabbikának lépcsõin hágtam föl-le. Ahogy alkonyba hajlott a délután, az alsóbb szinteket
vettem szemügyre, és leereszkedtem abba a helyiségbe, amely középkori börtönnek tûnt, vagy késõbb
áshatták ki lõporraktárnak. Amint végigmentem a legalsó lépcsõ tövében kezdõdõ salétromfoltos
folyosón, a kövezet nagyon nyirkossá vált, és hamarosan észrevettem, hogy fáklyám libegõ lángja
üres, vizes falról verõdik vissza, amely a végét jelentette utamnak. Megfordultam, hogy visszamenjek,
amikor a tekintetem kis csapóajtóra hullott, amelynek karikája éppen a lábam alatt volt. Megálltam,
némi nehézség árán sikerült is fölemelni. Alatta fekete nyílás tátongott, olyan förtelmes bûzt lehelve,
amitõl a fáklyám sercegni kezdett, és fénye csupán a lefelé vezetõ lépcsõ legfelsõ fokát világította
meg.

Mivel fáklyám, amelyet leeresztettem a bûzlõ mélységbe, kitartóan és egyenletesen égett, elindultam
lefelé. Sok lépcsõfok után leértem egy keskeny, kikövezett folyosóra, amely mélyen a föld alatt haladt.
Igen hosszú volt és egy tömör tölgyajtóban ért véget, amely csöpögött a nyiroktól, mégis kitartóan
ellenállt minden nyitási próbálkozásomnak. Egy idõ után felhagytam kísérleteimmel és elindultam
vissza a lépcsõhöz, amikor a legmélyebb és legõrjítõbb megrendülést tapasztaltam, amit emberi elme
egyáltalán befogadni képes. Minden átmenet nélkül meghallottam, hogy a tömör ajtó lassan, rozsdás
eresztékein nyikorogva nyílni kezd. Akkori érzéseimet képtelen vagyok elemezni. Olyan helyen
tartózkodtam, amely teljes mértékben kihalt volt, mivel a vén kastélyban semmilyen nyomát nem
láttam embernek vagy szellemnek, és ettõl olyan borzalom fogott el, amely dacol a pontosabb
leírással. Amikor végül megfordultam és szembenéztem a hang forrásával, a szemem majd kiugrott
üregébõl attól, amit láttam.

Egy emberi alak állt az ódon, gótikus ajtóban. Férfi volt, kerek papi sapkát és hosszú, sötét, középkori
köntöst viselt. Hosszú haja és lebegõ szakálla szörnyû, mélyfekete árnyalatú és hihetetlenül dús volt.
Homloka messze meghaladta a szokásos méreteket; beesett arcát mély ráncok szabdalták; hosszú,
karomszerû, görcsös keze olyan halott, márványfehér volt, amilyen színt én még embernél sehol
másutt nem láttam. Csontsovány és különös módon hajlott termetû volt, csaknem elveszett különös
ruházatának burjánzó redõi között. De a legkülönösebb a szeme volt, a feneketlen feketeség kettõs
kútja, mélységesen bölcs, mégis embertelenül gonosz. Ezek a szemek rám meredtek, és gyûlöletük
úgy marcangolta a szívemet, hogy lábam gyökeret vert azon a szent helyen, ahol álltam.

Végül az alak mély hangon megszólalt, én pedig megborzongtam ürességétõl és rejtett

rosszindulatától. A társalgás egyfajta egyszerûsített latin nyelven folyt, amelyet a tanultabb emberek
használtak a középkor folyamán, és számomra is ismerõs volt, mivel gyakran volt dolgom a régi
alkimisták és démonológusok munkáival. A látomás a házam fölött lebegõ átokról beszélt, szólt
elkövetkezendõ végemrõl, amely azért következik el, mert õsöm gonoszat cselekedett az öreg Michel
Mauvais-sel, és mert Charles Le Sorcier bosszújának be kell teljesednie. Elmesélte, hogyan menekült
el az ifjú Charles az éjszakába, majd tért vissza évek múlva, hogy egy nyíllal megölje Godfreyt, az
örököst, amikor elérte azt a kort, amelyben apja a gyilkosságot elkövette; hogyan tért vissza titokban
a birtokra és vette be magát ismeretlenül a már akkor is kihalt földalatti kamrába, amelynek
keretében most az ocsmány elbeszélõ állt, hogyan kapta el a mezõn Robertet, Godfrey harminckét
éves fiát, hogyan kényszerítette le a torkán a mérget, majd hagyta ott a mezõn haldokolva, hogy ilyen
módon beteljesüljön a bosszú átka. Ezen a ponton továbbra is a képzeletemre kellett hagyatkoznom a
mindennél nagyobb rejtély megfejtésében, azaz hogy miként teljesült az átok azóta, hogy Charles Le
Sorcier a természet rendjének engedelmeskedve meghalt, mivel a férfi egy másik történetre tért át,
beszámolt a két varázsló, apa és fia mélyenszántó alkimista tanulmányairól, különös részletességgel
Charles Le Sorcier kutatásairól az örök élet és ifjúság elixírje után.

Lelkesedése mintha egy pillanatra eltüntette volna szörnyû szemeibõl a fekete rosszindulatot, amely
elõször annyira elrémített, de hirtelen visszatért a gonosz ragyogás, és kígyó sziszegéséhez hasonló
hanggal egy üvegfiolát emelt föl, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy ugyanúgy vessen véget az
életemnek, ahogy Charles Le Sorcier tette õsömmel hatszáz éve. Az önvédelem valamely ösztönére
hagyatkozva leráztam a varázslatot, amely mozdulatlanná bénított, és halódó fáklyámat hozzávágtam
a fenyegetõ teremtményhez. Hallottam, hogy a fiola ártalmatlanul összetörik a folyosó kövein. A
különös ember köntöse lángra lobbant és kísérteties fénnyel világította meg a szörnyû jelenetet. A
rémület és a tehetetlen rosszakarat kiáltása hagyta el lehetséges gyilkosom ajkát. Ez túl sok volt
máris feszült idegeimnek, és aléltan zuhantam a síkos padlóra.

Amikor magamhoz tértem, minden rémítõ sötétségbe burkolózott, és elmém; amikor

visszaemlékezett a történtekre, nem akart többet tudni; mégis, a kíváncsiságom mindent legyõzött.
Ki lehet ez a gonosz ember, kérdeztem magamtól, és hogyan juthatott a kastély falai közé? Miért akar
bosszút állni Michel Mauvais haláláért, és hogyan tudott kitartani az átok annyi hosszú századon át
Charles Le Sorcier ideje óta? Sok év félelme hullott le a vállamról, mivel tudtam, hogy aki elpusztult,
az volt az átokból következõ összes veszély forrása; és most, hogy szabad voltam, égtem a vágytól,
hogy többet tudjak meg a félelmetes dologról, amely évszázadokon át üldözte a családomat és még az
én fiatalságomat is hosszas lidércnyomássá tette. Elhatároztam, hogy tovább kutatok, ezért acélért és
kováért tapogatóztam a zsebemben, és meggyújtottam egy friss fáklyát, amelyet magammal hoztam.

Az új fény mindenekelõtt megmutatta a rejtélyes idegen eltorzult és megfeketedett alakját. Az

ocsmány szemek most le voltak zárva. Mivel nem tetszett a látvány, elfordultam, és beléptem a
gótikus ajtó mögötti kamrába. Amit itt találtam, leginkább alkimista laboratóriumra emlékeztetett.
Az egyik sarokban nagy halom ragyogó sárga fémet láttam, amely gyönyörûen szikrázott fáklyám
fényében. Arany lehetett, de nem álltam meg, hogy megvizsgáljam, mivel nagyon felindult voltam,
hiszen olyan sok mindenen mentem keresztül. A szoba másik végében egy nyílás vezetett ki a sötét
hegyi erdõ egyik szakadékába. Roppant ámulattal fejtettem meg, hogyan is juthatott be a kastélyba,
és megfordultam, hogy visszatérjek. Az volt a szándékom, hogy félrefordított arccal megyek el az
idegen teteme mellett, de ahogy közeledtem a testhez, úgy rémlett, halk hangokat hallok, mintha még
nem halt volna meg teljesen. Döbbenten odafordultam, hogy megvizsgáljam a földön heverõ égett és
összezsugorodott alakot.

A borzalmas szemek, melyek feketébbek voltak a megégett arcnál, olyan kifejezéssel nyíltak ki,
amelyet nem tudtam értelmezni. A repedezett ajak szavakat igyekezett formálni, amelyeket azonban
nem értettem. Egyszer kivettem Charles Le Sorcier nevét, azután mintha az "évek" és "átok" szavak
hagyták volna el az eltorzult ajkakat. Nyilvánvaló tudatlanságomtól a szurokszín szemek akkorát
villantak a gonoszságtól, hogy bármilyen tehetetlennek látszott is ellenfelem, remegni kezdtem.

A roncs, váratlanul összeszedve utolsó erejét, fölemelte siralmas fejét a nyirkos és megsüllyedt
kövezetrõl. Azután amikor engem megbénított a félelem õ megtalálta a hangját, és utolsó lélegzetével
vijjogta felém azokat a szavakat, amelyek azóta éjjel-nappal üldöznek. - Ostoba! - károgta. - Nem is
sejted a titkomat? Még annyi eszed sincs, hogy fölismerd az akaratot, amely hatszáz hosszú éven
keresztül betöltötte a félelmetes átkot családodon? Nem meséltem neked az örök élet elixírjérõl, nem
tudod, hogy az alkímia titka megoldatott? Én mondom ezt neked! Én! Én! Én! Aki hatszáz éve élek,
hogy betöltsem bosszúmat, mert én vagyok Charles Le Sorcier!
 H. P. Lovecraft

Nyarlathotep

Nyarlathotep... a kúszó rettenet... én vagyok az utolsó... a figyelő üresség...

Nem emlékszem pontosan, mikor kezdődött, de biztosan egy hónappal ezelőtt valamikor. Az
általános feszültség szörnyű volt. A politikai és társadalmi megrázkódtatás mellé félelmetes
fizikai veszély furcsa és mindent elborító érzete társult, egy messze ható veszély, mely
mindenre kiterjedt, egy olyan veszély, amit az éjszaka legborzalmasabb rémképeiben
lehetett csak elképzelni. Emlékszem, hogy körülöttem az emberek sápadt és aggódó arccal
járkáltak, és olyan figyelmeztetéseket és jövendöléseket suttogtak; amiket senki sem mert
tudatosan megismételni vagy beismerni, hogy valóban hallotta. Hatalmas bűn érzete
telepedett az egész vidékre, és a csillagok közötti űrből fagyos áramlatok söpörtek végig,
amitől az emberek sötét és elhagyatott helyeken dideregtek. Démoni változás ment végbe az
egymást követő évszakokban - az őszi hőség félelmetesen hosszú ideig tartott, és mindenki
érezte, hogy a világ és talán az univerzum is kiesett az ismert istenek, vagy ismeretlen erők
irányításából. Ekkor jött elő Nyarlathotep Egyiptomból. Senki se tudta megmondani, ki volt
ő, de annyi biztos, hogy ősi vér csörgedezett az ereiben, és úgy nézett ki, mint egy fáraó. A
fellahinok amikor meglátták, önkéntelenül térdre borultak.Azt mondta, hogy huszonhét
évszázad feketeségéből jött elő, és nem erről a bolygóról származó üzeneteket hallott.
Civilizált helyekre jött a barna bőrű, nyúlánk, sötét lelkű Nyarlathotep, és mindig furcsa
üveg- és fémeszközöket vásárolt, és azokat még furcsább berendezésekké alakította át. Sokat
beszélt a tudományokról - az elektromosságról és pszichológiáról -, és olyan bemutatókkal
ámította a közönségét, hogy az mindig szótlanul távozott, és a hírnevét ez növesztette
mérhetetlen nagyságúvá. Az emberek borzongva tanácsolták egymásnak, hogy nézzék meg
Nyarlathotepet. És ahová Nyarlathotep ment, a nyugalom eltűnt, mivel a hajnali órákban a
levegőt rémálmok sikolyai szaggatták. A megfontoltabb emberek már szinte azt kívánták,
hogy megtagadhassák a hajnali órákban való alvást, mert akkor a városi üvöltések kevésbé
borzalmasan zavarnák a halvány, szánakozó Holdat, amint a hidak alatt sikló zöld vizeket és
a fakó égbe szökő öreg templomtornyokat megvilágítja.

Emlékszem arra, amikor Nyarlathotep a városomba jött - megszámlálhatatlan bűntény

nagy, öreg és szörnyű városába. Az egyik barátom mesélt róla és nagy hatást keltő
varázslatos látomásairól, és én türelmetlenül égtem a vágytól, hogy felfedezzem a
legrejtettebb titkait. A barátom azt mondta, hogy azok borzalma és hatásossága még az én
lázas képzeletemet is felülmúlják, és amik megjelennek a sötét szobában Nyarlathotep
képernyőn, olyan jövendölések, amiket csak Nyarlathotep merészel megjósolni, és
szikráinak sercegésében olyan dolgokat láthatnak az emberek, amiket azelőtt még soha. És
hallottam, amit külföldön suttogtak, hogy aki ismerte Nyarlathotepet, olyan dolgokat
láthatott, amiket más nem.

Egy forró őszi estén történt, amikor az izgatott tömeggel nekivágtam az éjszakának, hogy
megnézzem Nyarlathotepet; egy fullasztó éjszakán, amikor végeláthatatlan lépcsősoron
felhágva bementem a fojtogató szobába. Az árnyékos képernyőn csuklyás alakokat láttam
düledező romok között, és sárga, gonosz arcokat kifelé bámulni a leomlott műemlékek
mögül. És láttam, ahogyan a világ a feketeséggel küzd, a végtelen űrből érkező pusztító
hullámok ellen, kavarogva, tajtékozva, küszködve, forogva a tompa, hűsítő Nap körül.
Ezután a szikrák bámulatosan játszottak a nézők feje fölött, és végigfutott a hideg a
hátamon, ahogyan hihetetlenül groteszk hatású árnyak jöttek elő, és a fejekre telepedtek. És
amikor én, aki hidegvérűbb és tudományosabb beállítottságú voltam a többieknél, remegő
hangon tiltakoztam, hogy ez csak "szemfényvesztés" és "statikus elektromosság",
Nyarlathotep kivezetett minket, le a szédítő lépcsőkön; ki a nyirkos, forró, elhagyatott éjféli
utcákra. Hangosan kiabáltam, hogy nem félek, hogy engem sosem lehet megijeszteni, és
hogy megkönnyebbüljenek, a többiek is velem együtt kiabáltak. Esküdöztünk egymásnak,
hogy a város pontosan ugyanaz mint volt, és élő, és amikor az elektromos fények kezdtek
kialudni, újra és újra szitkozódtunk a Társaság miatt, és nevettünk a furcsa arcokon, amiket
vágtunk. Azt hiszem, éreztük, hogy valami leereszkedik a zöldes Holdról, mivel amikor már
csak a fényére voltunk utalva, furcsa, önkéntelen menetelő alakzatba sodródtunk, és úgy
tűnt, hogy tudatában vagyunk a célunknak, bár nem mertünk rágondolni. Egyszer, amikor
lenéztünk a járdára, úgy láttuk, hogy a tömbök kilazultak, és fű nőtt a helyükre, és csak egy
alig kivehető rozsdás fémsín jelezte a villamosvonal pályájának futását. És láttunk egy
elhagyott, ablaktalan, lerobbant, majdnem az oldalára borult villamoskocsit.

Amikor a horizontra tekintettünk, nem találtuk a harmadik tornyot a folyónál, és

megjegyeztük, hogy a második torony sziluettjének teteje hiányzik. Ezután vékony
oszlopokra oszlottunk, melyek mind különböző irányba haladtak. Az egyik balra eltűnt egy
szűk sikátorban, és csak egy sokkoló nyögés visszhangját hagyta maga után. Egy másikat egy
gazos föld alatti bejáratnál vesztettünk szem elől, amint őrült nevetéssel ordított. Az én
oszlopomat elnyelte a nyílt táj, és akkor már olyan hideget éreztem, mintha az évszak is
megváltozott volna, mivel amikor a sötét pusztaságba lopóztunk, körülöttünk a gonosz
havon a pokoli Hold fényét láttuk. Nyomot nem hagyó, leírhatatlan hó volt, ami csak egy
irányba lett söpörve, ahol egy szakadék feküdt, feketén ragyogó falakkal. Az oszlop elég
elcsigázottnak tűnt, ahogyan álmosan cammogott a szakadék felé. Hátul maradtam, mert
ijesztő volt a fekete hasadék a zöld fényű hóban, és nyugtalanító jajgatásokat véltem hallani,
ahogyan eltűntek társaim, de kevés erőm volt tovább időzni. Mintha hívtak volna azok, akik
eltűntek, remegve és félve ingadoztam a titáni hófúvások és az elképzelhetetlen láthatatlan
forgataga között.

Egy émelyítő, érzékeny árny olyan kezek között vonaglott, amik nem is kezek voltak, és
vakon forgott a rothadó teremtmények, halott világok tetemeinek hátborzongató éjszakái
mellett, melyek partjain városok álltak, és kriptaszelek fújtak, amik a sápadt csillagokat
elsöprik és elhalványítják. A világok felett kísérteties dolgok szellemeinek halvány képe,
megszenteletlen templomok félig látható oszlopai, melyek névtelen sziklákon nyugszanak az
űrben, és felérnek a fény és sötétség szféráin túli szédítő ürességig. És az univerzumnak ezt
az undorító temetőjét áthatották valamiféle dobok tompa, őrjítő, elképzelhetetlen, sötét és
az Időt nem ismerő kamrákból jövő dörrenései, és istenkáromló fuvolák monoton
vinnyogása; a gyűlöletes dübörgésre és sípolásra táncoltak lassan, esetlenül és nevetséges
módon a hatalmas, sötét, mindenható istenek - a világtalan, néma, tudatnélküli vízköpők,
akiknek a lelke Nyarlathotep.
 H. P. Lovecraft

Árnyék Innsmouth fölött

1.

1927-28 telén a szövetségi kormány ügynökei különös nyomozást folytattak Massachusetts

államban, a nyilvánosság teljes kizárásával, Innsmouth ódon kikötővárosát illetően. A
közvélemény csupán februárban értesült az ügyről, amikor is előbb kiterjedt razziákra és
letartóztatásokra került sor, majd - a megfelelő óvintézkedések mellett - nagyszámú romos,
féregrágta és állítólag üres lakóházat robbantottak fel a rakparton, nehéz erőgépek
segítségét is igénybe véve. az újságolvasók többsége az eseményekben nem látott egyebet,
mint a szeszcsempészek ellen időnként fel-fellángoló háborúnak egy újabb, bár kétségkívül
jelentős összecsapását. Az érdeklődőbb szelleműek azonban elgondolkodtatónak találtak
egyes körülményeket - így például feltűnően sok letartóztatás történt, a kivezényelt közegek
száma messze meghaladta a hasonló esetekben szokásosat, a foglyok elszállítását pedig
teljes titoktartás övezte. Később egyikük sem bukkant föl a környező állami börtönökben, és
büntetőeljárás sem indult ellenük, még csak vádemelésre sem történt. Homályos
híresztelések kaptak lábra fertőző betegségekről és koncentrációs táborokról, katonai és
haditengerészeti fogolytelepekről, ám a helyzet tisztázását szolgáló hivatalos közleménnyel a
hatóságok mind a mai napig adósak maradtak. Maga Innsmouth jószerivel a teljes
lakosságát elvesztette, a városi közösség csak mostanában kezd - igen lassan - új erőre
kapni.

Természetesen számos liberális emberjogi szervezet élt panasszal az illetékes fórumokon,

tiltakozásuknak azonban meglepően hamar vége szakadt, miután képviselőiket bizalmas
megbeszélésekre invitálták. Egyesek közülük rövid látogatást tettek néhány szigorúan őrzött
internálótáborban és elmegyógyintézetben, ahonnan ugyanolyan hallgatagon és komoran
tértek vissza, mint az általuk korábban kárhoztatott intézkedéseket foganatosító hatósági
személyek. A mondott szervezetek ezt követően nem hangoztatták tovább alkotmányos
aggályaikat. Az újságírókkal némileg nehezebb volt zöldágra vergődni, végül azonban ők is
hajlamosnak mutatkoztak a kormánnyal való együttműködésre. Csupán egy
szenzációéhségéről és megbízhatatlanságáról hírhedt bulvárlap tett említést arról a
tengeralattjáróról, amely a nagy razziával egyidejűleg állítólag torpedókkal lőtte volna az
Ördögzátonyon túl húzódó mélytengeri árkot. Értesüléseit - saját bevallása szerint - néhány
meg nem nevezett matróztól szerezte, ám egyöntetű volt a vélemény, hogy csakis
koholmányról lehet szó; az illető árok ugyanis több mint másfél mérföldre esett az
innsmouthi kikötőtől, vaktában történő lövetése tehát semmiféle értelmes célt nem
szolgálhatott volna.

A környékbeli városkák lakóit meglehetősen izgalomba hozta a hír, emlegették is sokat

egymás között, véleményüket azonban ritkán osztották meg a kívülállókkal. A halódó, lassan
elnéptelenedő Innsmouth ezen a vidéken már legalább egy évszázada élénk szóbeszéd
tárgya volt, s igen nehéz volt elképzelni bárminő újdonságot, ami ijesztőbb vagy megrázóbb
lett volna a nemzedékek óta szájról szájra szálló pletykáknál. Ám ezek az emberek a hosszú
évtizedek során nagyon jól megtanultak hallgatni; hatósági részről semmiféle nyomást nem
kellett gyakorolni rájuk, hogy némák maradjanak. Azonkívül igazából meglehetősen keveset
tudtak, mert Innsmouth-t nagy kiterjedésű sós mocsarak övezik sivár és lakatlan karéjban, a
legközelebbi szomszédos falvakat is mérföldek választják el tőle.

Félreértés ne essék: én vagyok az utolsó, aki helytelenítené a szigorú titoktartást. Igaz, a

hatósági intézkedések határozottak és mélyrehatóak voltak, hogy immár aligha származna
különösebb kár belőle, ha nyilvánosságra hoznák, mi minden fogadta a razziára induló
rendőröket ama mogorva és zárkózott városka rosszhírű házai között. Egyedül a
közvélemény általános undorával és elborzadásával kellene számolni - ez azonban
önmagában is elegendő a hírzárlat igazolásához. Kétségtelen persze, hogy a történtekre
többféle magyarázat is elképzelhető. Egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy engem
mindenbe beavattak; és megvannak a magam okai, hogy ne kíváncsiskodjak túlságosan.
Több közöm volt ugyanis az ügyhöz, mint bárki más kívülállónak, és viszontagságaim során
olyan benyomásokat szereztem, amelyek a közeljövőben még igen drasztikus lépések
megtételére ösztönözhetnek.

Én voltam az a személy, aki 1927.július 16-án lélekszakadva menekült el Innsmouthból a

kora reggeli órákban; az én rémült és helyenként összefüggéstelen beszámolóm váltotta ki a
hatóságok határozott fellépését. Míg az események élénken éltek a köztudatban, hajlandó
voltam hallgatni: ámde most, hogy a közvélemény érdeklődése egyéb témák felé fordult,
végre engedhetek különös, szorongató vágyamnak, és másokkal is megoszthatom annak a
néhány hátborzongató órának a történetét, amit a rosszhírű kikötőváros gonosz árnyékában
töltöttem, az enyészet és az elfajzás fojtogató bűzében. A puszta tény, hogy papírra vetem
beszámolómat, segíteni fogom nekem önbizalmam megőrzésében; ezzel is bizonyítom
magamnak, hogy nem csupán valami tömeges és ragályos érzékcsalódás első áldozata
voltam, mely később oly sok más embert is a legsötétebb lidércnyomások örvényébe
taszított. Ezenkívül ily módon talán megacélozhatom lelkierőmet egy döntő fontosságú
elhatározáshoz, amelyre az elkövetkezendő napokban óhatatlanul sort kell kerítenem.
Jómagam sokáig semmit sem tudtam Innsmouthról; még a puszta létezéséről is mindössze
egy nappal a sorsdöntő dátum előtt értesültem, amikor életemben először - és mindezidáig
utoljára - alkalmam nyílt megpillantani. Huszonnegyedik életévemet betöltvén azzal
ünnepeltem nagykorúvá válásomat, hogy városnéző körútra indultam Új-Angliában; a
könnyed szórakozást szándékomban állt régiségek búvárlatával és családtörténeti
kutatásokkal is egybekötni. Úgy terveztem, hogy az ódon Newburyportból egyenest
Arkhambe utazom, ahol anyai ági őseim éltek. Mivel kocsim nem volt,jobb híján vonaton,
villanyvasúton és autóbuszon közlekedtem, mindig igyekezvén a legolcsóbb lehetőséget
választani. Newburyportban megtudtam, hogy Arkhambe a legegyszerűbben gőzvasúttal
juthatok el; Innsmouthról az állomás jegyárudájában hallottam először, amikor morgolódni
kezdtem a borsos viteldíj miatt. A dörzsölt képű, zömök hivatalnok, akinek kiejtésén érezni
lehetett; hogy nem idevalósi, megértőnek mutatkozott, és mindjárt javasolt is egy olyan
lehetőséget, amit egyik helybéli informátorom sem említett.

- Talán mehetne a régi busszal is - mondta kissé tétován -, ha még jár egyáltalán. Az egy kis
kerülőt tesz Innsmouth felé - biztos hallott már róla -, úgyhogy itt nálunk nem valami
népszerű. A busz egy innsmouthi fickóé, azt hiszem, Joe Sargentnek hívják -, de mitőlünk
nemigen utaznak rajta, és szerintem Arkhamből sem. Csoda, hogy megéri neki fenntartani.
Olcsó járat, de sosincs két-háromnál több utasa; csupa innsmouthi népek. A főtérről indul,
Harnmond boltja elől, délelőtt tízkor és este hétkor, hacsak még nem változtatták azóta a
menetrendet. Kész patkányfészek az a batár; én még egyszer: sem ültem benne.

Ekkor említették nekem életemben először a rosszhírű Innsmouth-t. Egy ilyen eldugott
városka, amely minden újabb kiadású térképről és útikönyvből hiányzik, egyébként is
felkeltette volna az érdeklődésemet, ám a furcsa tartózkodás, ahogy a jegyárus beszélt róla,
kimondottan kíváncsivá tett. Úgy okoskodtam, hogy amelyik települést ennyire kirívóan
kerülik a szomszédok, az meglehetősen rendhagyó hely lehet; mindenképpen méltó egy
kuriózumokat kutató turista figyelmére. Ha úgyis útba esik Arkham felé, miért ne állhatnék
meg ott egy napra? Megérdeklődtem hát a vasúti hivatalnoktól, nem tudna-e bővebb
felvilágosítást szolgálni, és ő készséggel állt a rendeIkezésemre. Megfigyeltem, hogy kissé
fellengzősen nyilatkozik azzal a fajta gőgös lenézéssel, ahogy a művelt ember tekint a
paraszti babonákra.

- Innsmouth? Fura kis városka a Manuxet torkolatánál. Régebben egész népes volt - az
1812-es-háború előtt sok hajó megfordult a kikötőjében -, de az utóbbi száz évben egyre csak
hanyatlik. Vasútja nincs: a B&M el sem jutott arra a környékre, a rowley-i szárnyvonalat
pedig már évekkel ezelőtt felszámolták.
- Azt hiszem; több benne az üres ház, mint az ember, és munka se nagyon akad, legfeljebb a
halászoknak meg a rákfogóknak. A falusiak is inkább ide, Arkhambe meg Ipswichbe járnak
piacozni. Innsmouthnak valaha elég sok malma volt, de aztán mind lehúzták a redőnyt csak
egy aranyfinomító üzemel még, az is részidősen. Pedig régebben nagy üzlet volt: a gazdája,
az öreg Marsh ma se tudja hová tenni a pénzét. Fura vén madár különben, az orrát se dugja
ki hazulról. Azt beszélik; vénségére összeszedett valami csúf bőrbetegséget, azért nem
mutatkozik nyilvánosan. A finomítót a nagyapjától örökölte Obed Marsh kapitánytól; az
anyja viszont külföldi volt, ráadásul színes bőrű, valahonnan a déltengerekről. Lett is nagy
felzúdulás, amikor ötven éve feleségül vett egy ipswichi lányt! Errefelé nemigen rajonganak
az innsmouthi népekért, és ha valakinek odavalósi vér folyik az ereiben, hát nem
büszkélkedik vele. Persze ez kicsit túlzás; fogalmam sincs, hogy fest az öreg Marsh, de a
gyerekei meg unokái szerintem nem rosszabbak bárki másnál. Szoktam látni őket
néhanapján, bár az idősebbeket mostanában már nem annyira.

- Hogy miért rühellik minálunk úgy az innsmouthiakat? Adok én magának egy tanácsot,
fiatalember: ne nagyon foglalkozzon a sok badarsággal, amit az itteniek összehordanak!
Csökönyös egy népség, nehezen lendülnek bele, de ha egyszer rákezdik, ítéletnapig sem
hagyják abba. Innsmouthról már legalább száz éve rebesgetnek mindenfélét, többnyire suba
alatt. Szerintem azért titkolóznak ennyit, mert igazából félnek tőle, mint ördög a
szenteltvíztől. Egyik-másik történeten jókat derülne: hogy a vén Marsh kapitány alkut kötött
a gonosz lélekkel; hogy mindenféle sátánfiókákat hozott magával az óceánról; hogy az
innsmouthi népek ezeket imádják, és negyvenötben még valami istentelen áldozóhelyet is
találtak a rakpart környékén... Én mondom, fiatalember, ezeknek agyukra ment a sok
boszorkányhistória! Tudja, én vermonti gyerek vagyok, Pantonben születtem; nekem ugyan
nem beszélik tele a fejemet ilyen ostobaságokkal!

- No persze mesélnek még cifrábbakat is, főleg a pipás öregek, akiknek egyéb dolguk sincs,
mint egész nap henyélni meg hazudozni: egy fekete sziklapadról a kikötő előtt, amit ők
Ördögzátonynak hívnak. Többnyire víz fölött van, még dagály idején se sokkal alatta, de
szigetnek azért nem nevezném. Nohát, ott időnként állítólag egész sereg ördög tivornyázik:
sütkéreznek a holdfényben, meg ki-be mászkálnak mindenféle titkos barlangokban. Ebben a
barlang-dologban éppenséggel lehet némi igazság, mert a zátony elég nagy és csupa szikla;
amikor még jártak hajók arrafelé, nagy ívben elkerülték. Kivéve persze az innsmouthiakat.
Merthogy az öreg Marsh kapitányról azt sutyorogták; hogy éjszakánként, amikor a víz
alacsonyan állt, ki-kiruccant oda a bárkájával. És ez talán nem is akkora lódítás, mert
barlangok, azok tényleg lehetnek a zátonyon; és ha vannak, ki tudja, miféle holmikat
rekkenthetett el bennük a vén csirkefogó? Mondják, hogy a kalózzsákmányát dugdosta oda;
meg persze azt is, hogy az ördögökkel cimborálkodott. Ha engem kérdez, fiatalember, hát
szerintem eleve az ö mesterkedései miatt kelt olyan rossz híre a zátonynak.
- Ez még mind a negyvenhatos nagy járvány előtt volt; ami elvitte a város felét. Sohasem
derült ki, miféle nyavalya lehetett; nyilván a hajósok hurcolták be valahonnan Kínából vagy
a déltengerekről. Mindenesetre csúnya idők jártak akkortájt Innsmouthra, zavargások is
voltak a járvány miatt, állítólag hátborzongató dolgokat műveltek egymással az ottani
népek. A nyavalyájuk szerencsére nem terjedt túl a városon. Azóta sem tértek magukhoz
teljesen belőle: nem hiszem, hogy manapság három-négyszáznál többen lennének.

- De az utálkozás igazi gyökere, fiatalember egyszerűen a faji előítélet; és istenemre

mondom; senkit nem tudok hibáztatni érte. Lássa, én magam is rühellem az
innsmouthiakat, be nem tenném a lábam a városukba, ha korbáccsal kergetnének se! Ha jól
okoskodom a beszédéből, maga nyugatról jött; de azt azért csak tudja, hogy az új-angliai
hajók régente elég fura kikötőkben forogtak, és elég fura szerzeteket hoztak magukkal
Afrikából, Ázsiából, a Nyugat-Indiákról meg még Isten tudja, honnan. Biztos hallott arról a
salemi fickóról, aki kínai feleséggel jött haza a tengerentúlról; valamerre a Cape Cod körül
meg állítólag egy egész kolóniára való fidzsi pápua tanyázik.

- Nohát, valahogy így áll a helyzet az innsmouthi népekkel is. Persze őket a folyó meg a sós
mocsarak mindig elzárták tőlünk, úgyhogy biztosat nemigen lehet mondani. Azt viszont
mindenki tudja, hogy a húszas-harmincas években, amikor az öreg Marsh kapitány három
hajóval járta a tengert, hazahozott magával pár csodabogarat. Ezekben az innsmouthiakban
van valami furcsa beütés; nem is tudom igazán megmagyarázni, de az ember bőre valahogy
zsiborogni kezd tőlük. A Sargent fickóba is szorult belőle egy kevés; majd meglátja, ha felül a
buszára. A legtöbbjüknek hosszúkás feje van, lapos orra és merev gülüszeme; kicsit
idegesítő, hogy alig pislognak. Aztán a bőrükkel sincs rendben valami. Olyan érdes, mintha
ki lenne pikelyesedve, a nyakukon meg kétoldalt ráncokat vet. No és nagyon korán
kopaszodnak. Minél idősebbek, annál undokabbak; igazán öreget még nem is láttam
közöttük. Biztosan hamar elpatkolnak, mert túl sokszor néznek a pohár fenekére! Annyira
rondák, hogy még az állatok is félnek tőlük - az autók előtt rengeteg bajuk volt a lovaikkal.

- Arkhamben, Ipswichben meg nálunk senki nem közösködik velük, és ők se túl beszédesek,
ha nagy ritkán betévednek hozzánk. Kivéve persze, ha orvhalászakkal van dolguk; mert
akkor aztán méregbe jönnek. Igazán fura, milyen gazdag fogás van Innsmouth körül, pedig
a környéken egyébként elég kevés a hal. De próbálja csak meg valaki az ő vizeiken kivetni a
hálóját, úgy kipenderítik, hogy attól koldul! Egyébként akiknek errefelé volt dolguk,
régebben vasúton jártak; aztán, hogy a szárnyvonalat megszüntették, Rowley-ig gyalogoltak,
és ott szálltak fel; manapság meg Sargent buszával jönnek.

- Szálloda? Igen, ha jól tudom, az is akad náluk, bár csak egyetlenegy. Gilman House a neve,
és attól tartok, nem az a kimondott palota. Takarékosság ide vagy oda, fiatalember, én nem
tanácsolom, hogy kipróbálja. Inkább aludjon meg itt, és menjen holnap délelőtt a tízórás
busszal; akkor este nyolckor a másik járattal tovább utazhat Arkhambe. Tudja, két éve
elbeszélgettem egy üzemi ellenőrrel, aki a Gilmanben töltött egy éjszakát, és nem őrzött róla
szép emlékeket. Fura népek élhetnek odaát, mert ez az ember olyan hangokat hallott a
szomszéd szobákból – pedig ki se voltak adva -, hogy a háta borsózott belé. Külföldiül
karattyolhattak, mert egy árva szót sem értett belőle, de a legszörnyűbbnek magukat a
hangokat találta. Annyira megijedt tőlük - nekem azt mondta, inkább vartyogás volt az, mint
beszéd -, hogy nem mert levetkőzni és ágyba bújni. Átvirrasztotta az egész éjszakát; reggel
aztán szedte a sátorfáját, amilyen gyorsan csak bírta! Azok a fura hangok majdnem hajnalig
brekegtek a fülébe.

- Ez az ellenőr - amúgy Casey-nek hívták - sok egyebet is mesélt Innsmouthról. Állította,

hogy a lakók egyfolytában figyelték, feszültnek és idegesnek tűntek. Képzelheti, fiatalember,
hogy milyen ideges lett ettől ő! Az öreg Marsh finomítóját is elég furának találta, azt a
rozzant, vén hodályt a Manuxet partján. Amit mondott róla, nagyon egybevágott azzal, amit
régebben hallottam. A könyvelést elhanyagolják, az egyenleg gyanús, a számlák között teljes
a zűrzavar... Tudja, fiatalember, mindig is rejtély volt, honnan szedi a Marsh család azt a
rengeteg nyersaranyat a finomítójába. Vásárolni sose vásároltak sokat, de amikor pár éve
készpénzre volt szükségük, hirtelen egész Massachusets tele lett az aranytégláikkal.

- Nohát, elég sok szóbeszéd kering azokról a fura aranyékszerekről, amiket néha az
innsmouthi matrózok árultak titokban, máskor meg a Marsh atyafiság asszonynépén
tünedeztek fel. A vén Obed állítólag valami pogány szigeten szerezte őket. Ezt abból
gondolták az okosok, hogy mindig zsákszámra rendelte az üveggyöngyöt meg az efféle
kacatokat, amiket a tengerészek a bennszülöttekkel szoktak elcsereberélni. A még
okosabbak meg azt hitték - és hiszik még ma is -, hogy valami régi kalózkincset ásott ki az
Ördögzátonyon. De most jön a java! Az öreg kapitányt már hatvan éve elvitte a sátán,
Innsmouth kikötője dugig van homokkal, nagyobbféle bárka a polgárháború óta nem fordult
meg benne; a Marsh család viszont még mindig nagy tételben vásárolja a bennszülött
csecsebecséket! Üvegfigurákat, gumijátékokat, csupa ilyesmit... Isten tudja; mihez kezdenek
velük. Talán odaát Innsmouthban már úgy elbutultak a népek, hogy ők aggatják magukra
ezt a temérdek kacatot. Tisztára, mint a pápua vadak; én mondom, fiatalember, alig
különbek ezek a déltengeri kannibáloknál...

- Úgy tűnik, a negyvenhatos nagy járvány mind kiirtotta a jobb famíliákat. Ez a mai társaság
elég rosszféle csürhe, a Marsh család meg a többi tehetősebb népek éppúgy, mint a
szegényebbje. Az egész városban összesen tán négyszázan lehetnek, hiába nekik az a sok
utca meg ház. Azt hiszem, az efféléket hívják a déli államokban "fehér csőcseléknek";
alattomosak, fittyet hánynak a törvénynek, csupa sötét ügyletben forgolódnak. Az egyetlen
tisztes mesterségük a halászat. A tenger valósággal ontja nekik a halat, teherautószám
szállítják hozzánk meg Arkhambe. Fura hogy csak náluk ilyen dús a fogás; egyébként az
egész partvidéken hanyatlik a halászat.

- Hogy pontosan hányan és kifélék laknak Innsmouthban, azt nem tudja senki; az
iskolaszéken meg az adóhivatalban a legkevésbé. A túl kíváncsi látogatókat, akik mindenbe
beleütik az orrukat, nagyon nem szenvedhetik. Én már nem egy hatósági emberről
hallottam, akinek egyszerűen nyoma veszett odaát. Még azt is rebesgetik, hogy az egyikük
megkerült ugyan, de teljesen bomlottan; kénytelenek voltak bedugni Danversbe; a
dühöngők közé. Pogányul ráijeszthettek szerencsétlen flótásra.

- Szóval, ha a maga bőrében lennék; semmiképpen nem éjszakáznék náluk, fiatalember. Én

sosem jártam Innsmouthban, nem is vonz oda semmi, de nappal szerintem nyugodtan
körülnézhet - bár az idevalósi népek úgyis megpróbálják majd lebeszélni róla. Ha szeretné
alaposan megismerni a környéket és érdeklik a régi rémtörténetek, Insmouthnál jobb helyet
keresve sem találhat magának.

A hallottakon felbuzdulva a délután maradékát a newburyporti közkönyvtárban töltöttem,

ahol kikértem és átolvastam minden föllelhető anyagot Innsmouthról. Megpróbálkoztam a
helybéliek kifaggatásával is, különböző korú és nemű személyekkel elegyedtem
beszélgetésbe az üzletekben, a szállodákban, az autójavító műhelyben és a
tűzoltóállomáson; ám hamarosan rá kellett döbbennem, hogy szóra bírásuk még annál is
keményebb dió, mint a vasúti hivatalnok célzásai sejtetni engedték, nekem pedig nincs időm
leküzdeni kezdeti zárkózottságukat. Valahogy bizalmatlanok voltak, mintha mindenki eleve
gyanús lenne, aki túlzott érdeklődést tanúsít Innsmouth iránt. A Y.M.C.A,-épületben, ahol
az éjszakát töltöttem, a szállóvezető csak annyit mondott, hogy semmi értelme egy ilyen
sivár és lepusztult települést fölkeresni; a könyvtáros és a segédje sem bizonyult sokkal
segítőkészebbnek. Műveltebb körökben Innsmouth-t szemmel láthatólag a közösségi lét
degenerálódásának példaértékű, különösen csúf eseteként tartották nyilván.

Az essexi járás történetét tárgyaló feldolgozásokból; amelyeket a könyvtár polcain találtam,

csupán annyi derült ki, hogy a várost 1643-ban alapították, a függetlenségi háborúban
valamelyes hírnévre tett szert hajóépítő műhelyei révén, a XIX. században jómódú kikötő
volt, később pedig helyi jelentőségű iparközponttá fejlődött, energiaigényét jórészt a
Manuxetből fedezve. Az 1846-os járványt csak futólag említették, mintha kínos botránykő
vagy szégyenfolt lenne a járás eseménykrónikájában; a vele kapcsolatos zavargásokra
mindössze egyetlen tanulmány utalt egy odavetett félmondatban.

A hanyatlás korából kevés konkrét adatot találtam ám az újabb idők története önmagában is
eléggé sokatmondó volt. A függetlenségi háború óta a városban egyetlen nagyobb ipari
létesítmény üzemelt, a Marsh Refining Company; és a továbbra is virágzó halászat mellett
az aranytégla-szállítmányok jelentették az utolsó bevételi-forrást. A halászat azonban egyre
kevésbé volt kifizetődő, mert a nagyvállalkozók konkurrenciája mindinkább kezdte éreztetni
hatását, az árak évről évre lejjebb szorultak. Az üzletág jövedelmezőségét kizárólag az
Innsmouth környéki vizek rendkívüli halbősége tartotta fenn. Bevándorlók szerfölött ritkán
telepedtek meg a városban, és még arra is találtam néhány diszkréten kétértelmű célzást,
hogy amikor előbb egy lengyel, majd egy portugál társaság mégis megpróbálkozott ezzel, az
őshonos családok igencsak brutális módon bírták őket távozásra.

Az egész anyagban a legérdekesebbnek egy iparművészeti monográfia bizonyult, amely az

új-angliai ötvösművességről adott átfogó képet; ebben több ízben is említés esett az
aranyékszerek egy rendkívül sajátos és egzotikus típusáról, amely minden bővebb
magyarázat nélkül "innsmouthi stílusúnak" volt titulálva. Ezek a műkincsek a jelek szerint
egyáltalán nem voltak ismeretlenek a környéken, mi több, a műértő közvélemény
meglehetősen tartotta őket; a könyv ugyanis ismételten utalt a newburyporti Történeti
Társaság bemutatótermében és az arkhami Miskatonic Egyetem múzeumában kiállított
darabokra. A mellékelt ékszerleírások töredékesek és kurtára fogottak voltak, ráadásul
eléggé prózai hangvételben fogalmazták őket, szövegükből mégis olyasfajta mellékzöngét
véltem kiérezni, amely számomra legalábbis különösnek tűnt. Egyes jelzőket olyan
rendhagyónak és provokatívnak találtam, hogy egyszerűen nem bírtam kiverni őket a
fejemből, így hát a viszonylag kései időpont dacára elhatároztam, hogy amennyiben
megoldható, megtekintem a Newburyportban őrzött ékszerpéldányt. A leírás szerint egy
nagyobb méretű darabról volt szó, melynek rendeltetését - az arányaiban mutatkozó
furcsaságok miatt - nem lehetett egyértelműen meghatározni, ám eredetileg feltehetően
egyfajta homlokdísznek szánták.

A könyvtáros kérésemre papírra vetett néhány ajánló sort a Történeti Társaság

gondnoknőjéhez, bizonyos Miss Anne Tilton-hoz, aki alig pár saroknyira lakott; és az a
barátságos, idős hölgy rövid magyarázkodás után volt oly előzékeny, hogy kinyitotta a
kedvemért a kiállítótermet, hiszen még nem járt túlzottan későre az idő. A gyűjtemény
valóban figyelemreméltónak bizonyult, engem azonban pillanatnyilag kizárólag az a bizarr
tárgy érdekelt belőle, amely egy saroktárló üvege alatt csillogott a villanylámpák fényében.

Valószínűleg nem tartozom a sors azon kegyeltjei közé, akiket végletekig finomult
szépérzékkel áldott meg a jószerencse; ennek ellenére a lélegzetem is elállt a döbbenettől,
amikor megpillantottam a bíborvörös selyempárnán ezt a különös, földöntúli pompát
sugárzó műremeket. Még ma sem igazán tudnám megfogalmazni, mit láttam, bár
nyilvánvalóan egyfajta diadém volt, amint az a leírásból is kiderült. Kerületét igen nagynak
és furcsamód szabálytalannak találtam, mintha hosszúkás, már-már torznak nevezhető
koponyára szánták volna; elől, a homlok fölött, merészen ívelő csúcsba futott. Első
ránézésre azt hittem, színaranyból van; közelebbről megszemlélve azonban úgy tűnt, hogy
titokzatos, belső ragyogását valami éppoly nemes, ám nehezen azonosítható fémmel való
ötvözésnek köszönheti. Jóformán tökéletes állapotban maradt fenn; órákat lehetett volna
tölteni a lenyűgöző díszítmények tanulmányozásával, melyek féldomborműves
kidolgozásban futottak körbe rajta, s hol bonyolult síkgeometriai mintákba rendeződtek, hol
pedig a tenger élővilágából kölcsönzött motívumokat látszottak ábrázolni.
Megfogalmazásom azért ilyen bizonytalan, mert a kétféle tematika között az átmenet alig-
alig volt tetten érhető; ahol az ember egyik pillanatban még anemónák sűrűjében kergetőző
halrajokat vélt látni, ott a következőben már csak egymásba fonódó hullámnyalábok
csillámlottak.

Minél tovább néztem a különös műtárgyat, annál inkább lenyűgözött, s ebbe az

elragadtatásba hamarosan egyfajta sajátos nyugtalanság vegyült, amit nehéz lett volna
pontosan körülírni vagy megmagyarázni. Először azt hittem, hogy a rendhagyóan egyedi
stílus gyakorol rám ilyen hatást. Az összes többi műalkotás, amelyet korábban alkalmam
nyílt megtekinteni, valamely történelmileg kialakult kultúrkörbe tartozott, esetleg -
modernizáló kísérlet gyanánt - tudatos ellentétben állt a bevett művészeti irányzatokkal.
Erről a diadémról sem ezt, sem azt nem lehetett elmondani. Egyrészt szemlátomást
nagymúltú esztétikai hagyományok tökéletessé érlelt gyümölcse volt - másrészt viszont
végtelenül messze esett minden művészeti stílustól, amiről valaha hallottam vagy olvastam,
legyen bár keleti vagy nyugati; antik vagy modern. Talán akkor ragadom meg inkább a
lényeget, ha úgy fogalmazok: amikor megláttam, az a határozott benyomásom támadt, hogy
a művész, akinek zsenijét e remekmű dicséri, idegen bolygón született.

Nemsokára azonban tudatosult bennem, hogy kényelmetlen közérzetemnek van egy másik,
talán ugyanilyen alapos kiváltó oka is, amely a sajátos díszítmények képi és geometriai
elemeire vezethető vissza. Ezek a minták ősrégi titkokat és mérhetetlenül időbeli távlatokat
idéztek, nem konkrét részleteikkel; hanem az összességükben keltett hangulattal, s a
mélyvízi tematika olyannyira eluralkodott rajtuk, hogy már-már nyomasztónak találtam. Az
ábrázolt figurák között akadt néhány gonosz és visszataszító meselény, félig hal- és félig
békaszerűek; abszurditásukban egy Bosch vagy egy Brueghel ecsetjére méltók. Láttukra
rendkívül baljós előérzet fogott el, s nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy tudatalatti
emlékeim táplálják - mintha valami ősvilági intés bontakozna ki lomhán sejtjeim és
szöveteim mélyén, egyfajta tiltó-vigyázó figyelmeztetés, melyet még barlanglakó őseimtől
hagyományozott rám a gondviselő természet. Olykor egyenesen az az érzésem támadt egy-
egy kurta pillanatra, hogy ezek a groteszk békahalak körvonalaiban valamiféle rég feledésbe
merült, vén és emberidegen rosszindulat tömény kivonata szunnyad.

A diadém baljósan lenyűgöző külsejével méltó ellentétben állt rövid és prózai története,
melyet Miss Tilton kérésemre készségesen előadott. 1873-ban nevetséges összegért
kótyavetyélte el a State Street-i zálogházban egy részeg innsmouthi tengerész, aki röviddel
ezután halálát lelte valami kocsmai verekedésben. A Történeti Társaság közvetlenül a
becsüstől vásárolta meg, és azonnal kiállította, művészi értékéhez méltó körülmények
között. Valószínű származási helyként Kelet-Indiát vagy Indokínát tüntették fel, bár maguk
az érintett muzeológusok ismerték volna el legelőször, hogy ez a besorolás távolról sem áll
biztos alapokon.

Miss Tilton, aki a diadém eredetéről alkotott elméleteket megpróbálta összhangba hozni
váratlan új-angliai felbukkanásával, leginkább arra a feltételezésre hajlott, hogy eredetileg
valami egzotikus kalózkincsnek képezhette részét, amelyre az öreg Obed Marsh kapitány
talált rá tengeri - kalandozásai során. Elgondolását jelentős mértékben alátámasztotta az a
körülmény, hogy a Marsh család, mihelyt értesült a műtárgy kiállításáról, azonmód
meghökkentően magas vételárat kínált érte, s ajánlatukat időnként mind a mai napig
megismétlik, a Történeti Társaság udvarias, ám elzárkózó magatartása ellenére.

Miközben a jóasszony kikísért a kiállítóteremből, elmondta nekem, hogy a környék

műveltebb köreiben meglehetősen elfogadottnak számító felfogás szerint a Marsh család egy
titkos kalózkincsnek köszönhette hirtelen megvagyonosodását. Ő maga sosem járt a
rejtélyekkel körülsáncolt Innsmouthban, személyes véleménye azonban - melyet örömmel
megosztott velem - igen tömören összefoglalható volt: mélységesen undorodott attól
közösségtől, amely alig néhány évtized leforgása alatt képes volt ilyen alacsony kulturális
nívóra süllyedni, s még csak meg sem próbálkozott a folyamat megfordításával. Egyúttal
biztosított róla, hogy az ördögimádókról szóló sötét híreszteléseknek, melyek az utóbbi
időben a várossal kapcsolatban lábra kaptak, bizonyos mértékig hitelt kölcsönöz egy
sajátságos, félig-meddig titkos szekta működése, amely igen mélyen gyökeret vert
Innsmouthban, s mára az összes hagyományos egyházat kiszorította.

Ezt a kultuszt, mint Miss Tilton közölte velem, "Dagon Ezoterikus Rendjének" hívják, és
kétségkívül züllött tanokat hirdet, akár pogánynak is nevezhetőket. Valahonnan keletről
szivárgott be a partvidékre, körülbelül egy évszázada, tehát megközelítőleg akkortájt,
amikor fölmerült a lehetősége, hogy esetleg felszámolják a helyi halászatot.

Hogy az egyszerű emberek körében a kultusz nagy népszerűségnek örvend, az aligha

meglepő, hiszen bevezetése jelentős fellendülést hozott a parti halászatban, s ez az állapot
mindmostanáig tart. Dagon Rendje rövid idő alatt komoly befolyásra tett szert a városban,
kiszorította a szabadkőműveseket, s istentiszteleteit azóta az ő régi kápolnájukban tartja.
A jámbor Miss Tilton számára ez már önmagában elegendő ok volt, hogy az ódon városra
rásüsse a romlás és erkölcstelenség botrányos fertőjének bélyegét, az én lelkesedésemet
azonban inkább szította, mint lohasztotta. Építészi és régiségbúvári érdeklődésemhez
immár a kultúrtörténész kíváncsisága is társult; alig bírtam elaludni kis szobámban a Y-
M.C.A.-szállóban, s minden ízemben arra vágytam, bár virradna már.

2.

Másnap reggel háromnegyed tízkor már Hammond boltja előtt álldogáltam a régi piactéren
kezemben kis kofferemmel, az innsmouthi buszra várva. Ahogy közelgett az indulás perce,
felfigyeltem rá, hogy a járókelők sorra feljebb húzódnak az utcán vagy betérnek a piactér
túloldalán az Ideal Lunch étkezdébe. Úgy tűnt, a jegyárus a vasútállomáson cseppet sem
esett túlzásokba, amikor a helybéliek ösztönös viszolygását emlegette Innsmouth-tól és
lakóitól. Kisvártatva egy kicsiny, piszkosszürke autóbusz bukdácsolt végig a State Streeten,
minden ízében csörömpölve, majd befordult a piactérre, és megállt előttem a
járdaszegélynél. Azonnal éreztem, hogy ez az én járatom, és sejtésemet a félig
olvashatatlanná koszolódott felirat is megerősítette a szélvédő mögé támasztott táblán:
Arkham-Innsmouth-Newport.

A járműben mindössze három utas ült: mogorva, ápolatlan fiatalemberek, egyformán

barátságtalan ábrázattal. Mikor a busz megállt, kissé esetlenül lekászálódtak róla, és
kínosan óvatos léptekkel - mintha csak tartanának valakitől - elindultak fölfelé a State
Streeten. A sofőr úgyszintén leszállt; miközben bement a boltba vásárolni, én a háttérből
lopva szemügyre vettem. Ez bizonyára az a bizonyos Joe Sargent lehet, gondoltam, akit a
vasúti hivatalnok említett; és mielőtt bármit megfigyelhettem volna rajta, egyszerre csak oly
elemi erejű undor fogott el, melyet sem leküzdeni, sem megindokolni nem tudtam. Hirtelen
teljesen természetesnek találtam, hogy a helybélieknek semmi kedvük azon buszon utazni,
ami ennek embernek a tulajdonát képezi, aminthogy tőlük telhetőleg kerülik azt a helyet is,
ahol ő meg a többi hasonszőrű él.

Amikor a sofőr kilépett az üzletből, ismét tanulmányozni kezdtem - most már behatóbban -,
s egyúttal megkíséreltem magyarázatot találni iménti kellemetlen előérzetemre is. Sargent
szikár, csontos fickó volt, beesett vállakkal, csaknem hat láb magas; koszos, kék
munkásruhát viselt, kirojtosodott szélű golfsapkával. Korát úgy harmincöt évre becsültem; a
furcsa, mély ráncok kétoldalt a nyakán idősebbnek mutatták, ez a csalóka benyomás
azonban nyomban szertefoszlott, amint tompa, kifejezéstelen arcára emeltem tekintetem.
Hosszúkás feje volt, lapos orra, csapott homloka és álla, továbbá feltűnően alulfejlett fülei.
Vizenyős-kék szeme dülledten és rezzenetlenül meredt a világba, mintha sohasem szokott
volna pislogni. Duzzadt, húsos ajka körül hihetetlen méretűre tágult pórusok pettyezték a
bőrét. Az arca szürkés árnyalatban játszott és teljesen szőrtelen volt, eltekintve néhány gyér,
szőkés sörtepamattól, melyek elszórt csomókban sarjadtak koponyáján. Karján a bőr itt-ott
furamód foltosnak és egyenetlennek tűnt, mintha ekcéma lenne vagy szárazon hámlana.
Ormótlan lapátkeze szokatlan, szürke színű volt, csak az erek rajzolódtak ki rajta kékesen.
Ujjai az alkar masszív csontozatához képest feltűnően kurtának tűntek, s karomszerűen
rágörbültek vaskos tenyerére. Ahogy odaballagott a buszhoz, szemet szűrt nekem kacsázó
járása - szörnyűséges lúdtalpa lehetett -, s azt is láttam, hogy a lába nagy és idomtalan.
Minél tovább néztem, annál inkább elcsodálkoztam rajta, hol szerezheti be a cipőit.

A fickó határozottan koszosnak látszott, ami tovább mélyítette hirtelen támadó

ellenszenvemet. Nyilván sok a barátja a halászbárkák matrózai között, és nagyon kedveli ezt
a társaságot; legalábbis nemigen találtam más magyarázatot rá, miként vehette át jellegzetes
szagukat. Hogy miféle idegen vérkeverék folyhatott az ereiben, még találgatni sem tudtam.
Testalkata és arcvonásai nem vallottak sem ázsiai, sem polinéz, sem levantei, sem néger
származásra, mégis azonnal láttam rajta, miért találják errefelé kirívónak a megjelenését.
Valószínűtlennek tartottam, hogy bárhol a világon létezne ilyen emberi rassz; ez a
meglehetősen visszataszító személy itt előttem inkább hosszas beltenyészet és valamely
egészen egyedülálló biológiai degeneráció végtermékének látszott.

Ekkor észrevettem, hogy én leszek az egyetlen utas, s ez némileg gondolkodóba ejtett.

Valahogy nem tudtam megbarátkozni a gondolattal, hogy egész úton ezzel az alakkal leszek
összezárva. Mikor azonban eljött az indulás perce, elhessegettem kétségeimet, a busz
lépcsőjére hágva odanyújtottam neki egy dollárt bankóban, s közben épp csak annyit
motyogtam magam elé:

- Innsmouth.
Egy hosszú pillanatig kíváncsian nézett rám, mialatt visszaadta a negyven centemet. Több
sorral mögötte választottam ülőhelyet magamnak, de ugyanazon az oldalon, mert szerettem
volna látni útközben a tengerpartot.

A vén járgány hatalmas zökkenéssel megindult; és a kipufogógázok fullasztó fellegében

végigrázkódott a State Streeten, az ódon téglaházak között. A járókelőket figyelve az a
benyomásom támadt, hogy igyekeznek úgy tenni, mintha a busz nem is létezne. Aztán
befordultunk balra, a High Streetre, ahol már gyorsabban haladtunk; kétoldalt egyre-másra
suhantak el mellettünk a korai köztársaság tekintélyes, öreg kúriái és a még vénebb
parasztházak a gyarmati időkből. A Parker folyó mentén átvágtunk a Lower Greenen, s
végül kijutottunk a nyílt tengerpartra, amely monoton egyhangúsággal nyújtózott előttünk a
látóhatárig.

Derült, meleg idő volt, ám a szikkatag fűvel és nyomorék cserjékkel benőtt homokdűnék
egyre sivárabb és vigasztalanabb hangulatot árasztottak körülöttünk. Az ablakból láttam a
kéken hullámzó óceánt meg a Plum-sziget homokos partvonalát; aztán lekanyarodtunk a
Rowleybe és Ipswichbe vezető főútróI, egészen tengerközelbe kerülve. A házak lassan
elmaradoztak, az út állapota arról árulkodott, hogy errefelé alig van autóforgalom. A
viharvert távírópóznákon mindössze két párhuzamosan futó drótszál árválkodott.
Koronkint rozzant fahidakon hajtottunk át, sekély patakmedrek fölött, melyek csak áradás
idején telnek meg vízzel, még jobban elszigetelve ilyenkor a külvilágtól ezt a barátságtalan
vidéket.

Az út mentén itt-ott kiszáradt fatörzseket és mállatag támfalakat láttam kimagasodni a

futóhomokból, s eszembe ötlött, hogy a történelemkönyvek szerint ez a táj valaha termékeny
és sűrűn lakott volt. A fordulópont az 1846-os innsmouthi járvánnyal egyidőben következett
be, ami mindjárt alapot szolgáltatott az egyszerű embereknek, hogy a háttérben mindenféle
sötét összefüggéseket gyanítsanak, gonosz hatalmak ármánykodásait. A valódi ok persze a
tengerparton nyakló nélkül folytatott erdőirtás volt, amely megfosztotta a termőtalajt
legfőbb védelmétől a szél meg a futóhomok ellen.

A Plum-sziget végül eltűnt mögöttünk, s baloldalt már csak az Atlanti-óceán hullámzott,

amerre a szem ellát. A hepehupás út emelkedni kezdett, engem pedig különös, nyugtalanító
előérzet fogott el, amikor a távolban, ahol az út szalagja a látóhatárral találkozott,
megpillantottam a magányos dombhátat. Olybá tűnt, mintha buszunk mind följebb és
följebb kapaszkodna, végérvényesen elhagyná a biztos ösvényeket, s elmerülne a felső
légrétegek, a titkokkal terhes égbolt éteri mélységeiben. A tenger illata baljós sejtelmeket
ébresztett bennem; ahogy peregtek a percek, egyre ellenszenvesebbnek találtam a sofőr
karómerev hátát és ellapult fejét. Innen hátulról látszott, hogy a tarkója majdnem
ugyanolyan szőrtelen, mint az arca, a szürkére pikkelyesedett fejbőrt csak itt-ott takarja egy-
egy ritkás, szőke hajcsomó.

Aztán elértük az emelkedő gerincét, és szabad kilátásunk nyílt a mögötte elterülő

völgyteknőre, amit a tengerbe ömlő Manuxet vájt ki maga körül, nem sokkal északra a
hosszú zátonysortól, mely Kingsport Headnél éri el legnagyobb magasságát, s széles
félkörívben folytatódik a Cape Annig. A látóhatár legszélén még éppen ki tudtam venni
Kingsport Head ködbe vesző kontúrjait, ahol az a különös, magas ház áll a ködben, melyről
oly sok furcsaságot beszélnek az emberek; figyelmemet azonban egyelőre a közvetlenül
előttünk kibontakozó panoráma kötötte le. Rádöbbentem, hogy végre szemtől szembe
kerültem a rosszhírű Innsmouth-szal, a gonosz legendák és ősi titkok hazájával, s a fölötte
gomolygó árnyék énrám is átvetült. Nagy kiterjedésű város volt, sűrűn álló házakkal; mégis,
ahogy ránéztem, legelőször az életre utaló nyomok már-már kísérteties hiánya ötlött a
szemembe. A kéményerdő fölött csak itt-ott szállongott egy-egy elárvult füstfoszlány, a
három templomtorony omlatagon és lemeztelenítve magasodott az ólomszürke tenger
visszatükröző égboltozatra. Az egyik orma szemmel láthatólag meg volt csonkítva, s ahol a
toronyórák számlapjának kellett volna lennie, ott mindegyiken csak sötét, barlanghomályos
lyukak ásítottak. Az egymás fölé nyúló nyergestetők és csúcsos palagerincek zűrzavara
ijesztő szuggesztivitással idézte föl bennem a féregrágta bomlás hangulatát, s ahogy tovább
zötykölődtünk az egyre rosszabb állapotú úton, láttam, hogy sok háznak beomlott a födele.
Megpillantottam néhány hatalmas, négyszögletű, György-kori kúriát is; kupolával és
függőerkélyekkel. Ezek általában elég messze estek a tengertől, s olyan is akadt közöttük,
amelyik nem tűnt teljesen elhagyatottnak. Aztán észrevettem felszámolt vasútvonal
felgazosodva rozsdálló sínpárját; a jobbra-balra dűlő, huzaluktól megkopasztott
távírópóznákat; az Ipswitchbe és Rowley-ba vezető régi szekérutakat, amelyeket szinte már
teljesen benőtt a sűrűn burjánzó gyomnövényzet. A legrosszabb állapotok közvetlenül a
tengerparton uralkodtak, ám éppen ebben a városnegyedben fedeztem föl egy - fehérre
meszelt falú tornyot; a kicsiny gyártelepre emlékeztető kőépület, amelyhez tartozott,
aránylag jó karban lévőnek tűnt. Az elhomokosodott kikötőt vénségesen vén hullámtörő
ölelte körül. Itt-ott magányosan üldögélő horgászokat láttam rajta, a külső végében pedig
egy ódon világítótorony romjait. A gát belső oldalán homokpad képződött, amin néhány
düledező halászkunyhó állt, partra húzott lélekvesztők és homárfogó gyékénykasok
szabálytalan karéjában. Az egyetlen mélyvízi kifutót ott gyanítottam, ahol a folyó elhaladt a
fehér tornyos épület mellett, majd széles ívben délnek kanyarodott, hogy a hullámtörő
végénél az óceánba torkolljon.

A partszegély mentén néhol még látni lehetett a régi kőmólókat, bár többségüket alaposan
kikezdte már a hullámverés; a legromosabbak a déli fekvésűek voltak. Jóllehet dagály idején
érkeztünk; messze kint, a tengeren megpillantottam egy hosszan elnyúló, fekete csíkot. Alig
emelkedett ki a vízből, mégis úgy éreztem, mintha zordan lappangó rosszindulatot
árasztana. Nyilván ez lehetett a hírhedt Ördögzátony. És ami a legfurcsább volt: amikor
ránéztem, a gyomromban felkavarodó undorhoz egyfajta delejes vonzódás társult, akárha
hangtalan sziréndal csábítana a nyílt vizekre. Ezt a különös érzést még az első benyomásnál
is zavaróbbnak és érthetetlenebbnek találtam.

Az úton egy lelket sem láttam, pedig most már elhanyagolt parasztházak között haladtunk,
melyek az összeomlás különböző stádiumaiban roskadoztak. Aztán végre észrevettem pár
lakottnak látszó épületet; legalábbis erre következtettem abból, hogy a törött ablakokat
rongyokkal függönyözték el belülről, a gazos udvarokon pedig kagylóhéjak és döglött halak
hevertek szerteszét. Időnként megpillantottam egy-egy mogorva, ápolatlan alakot, amint a
kertek terméktelen ugarját túrja, vagy kagylók után kotorászik a halbűzös tengerparton;
néha mocskos, majomképű gyerekeket is láttam, a gyommal felvert lépcsőkön játszottak.
Ezeknek az embereknek a látványa valahogy sokkal nyugtalanítóbban hatott rám, mint a
sivár és elhagyott épületeké. Szinte mindegyikükben volt valami különös, az
arckifejezésükben vagy a járásukban, amit képtelen lettem volna közelebbről körülírni,
mégis egyfajta mélyről jövő, ösztönös viszolygást váltott ki belőlem. Egy pillanatra az a
benyomásom támadt, hogy ez a jellegzetes megkülönböztető vonás egy olyan rajzról vagy
festményről ismerős nekem, amit különösen megrázó vagy tragikus körülmények között
láttam valahoI, talán egy régi könyvben; ám ez a déja vu-érzés amilyen hirtelen jött, olyan
hamar el is szállt megint.

Ahogy a busz tovább zötyögött a völgyfenék felé, a természetellenes csöndben egyre

tisztábban hallottam néhány vízesés monoton csobogását. A koszos, düledező házak
közelebb húzódtak egymáshoz, kétfelől közrefogták az utat, és már valamelyest
tekintélyesebbnek látszottak, mint amiket magunk mögött hagytunk. A panoráma
utcaképpé sűrűsödött körülöttünk; helyenként még a kövezet és a gyalogjárók maradványait
is ki lehetett venni. Az épületek szemlátomást mind lakatlanok voltak, itt-ott jókora foghíjak
tátongtak közöttük, ahol már csak beomlott kémények és kormos gádorfalak emlékeztettek
a hajdani konyhákra és lakószobákra. Gyakorlatilag mindenhonnan átható halbűz áradt,
méghozzá a legundokabb fajta, amit valaha alkalmam nyílt megtapasztalni.

Átvágtunk néhány kereszteződésen; a balra leágazó utcák a parti halászviskók szennyébe

vezettek, a jobboldaliak a romos villanegyedekbe. A városban még nem láttam embereket,
ám egyre több apró jel árulkodott róla. hogy ez a környék már nem teljesen kihalt:
elfüggönyözött ablakok, néhol egy-egy rozzant autó valamelyik kapualjban. A kövezet és a
gyalogjárók elhanyagoltak voltak ugyan, de legalább nem mentek tönkre teljesen; és
ugyanez állt az épületekre is, amelyek közül - amennyire meg tudtam állapítani - egy sem
látszott fiatalabbnak a XIX. század első felénél. Amikor megpillantottam a letűnt múlt e
romlásukban is méltóságteljes tanúit, felébredt bennem a műkedvelő régiségbúvár, és
egyszeriben elfeledtem ösztönös irtózásomat a szörnyű bűztől meg a város barátságtalan
hangulatától.

Mielőtt azonban célhoz értünk volna, még várt rám egy megrázó élmény, amelynek
kellemetlen emlékétől hosszú időn át nem bírtam megszabadulni. A busz éppen egy kör
alakú köztéren hajtott át, kétoldalt egy-egy templommal, középen pedig egy kerek díszpázsit
porlepte maradványaival. A jobbra nyíló mellékutcában jókora oszlopcsarnokot
pillantottam meg; és mivel éppenséggel nem haladtunk nyaktörő iramban, volt időm
tüzetesebben szemügyre venni. Az épületfaláról tenyérnyi, elszürkült foltokban hámlott a
hajdan bizonyára fehér vakolat, a fekete-arany felirat pedig úgy bepiszkolódott a
homlokzatán, hogy csak nagy fáradsággal tudtam kibetűzni: Dagon Ezoterikus Rendje.
Szóval ez volt a szabadkőművesek régi kápolnája, ahová később befészkelte magát a másik
kultusz, az állítólagos tengerentúli jövevény...

Miközben a szöveg böngészésével voltam elfoglalva, figyelmemet egyszerre csak egy repedt
harang fülsértő kondulása vonta magára a túloldalról, gyorsan megfordultam hát, és
kinéztem az átellenes ablakon.

A hang egy zömök tornyú kőtemplomból jött, amelyről első pillantásra látszott, hogy sokkal
fiatalabb a többi környező épületnél. Neogót stílusban emelték, elég esetlenül, és viszonylag
magas alagsora volt, amelynek ablakait dísztelen fatáblák zárták el. Bár a toronyóráról a
felém eső oldalon hiányoztak a mutatók, tudtam, hogy a disszonánsan zengő harang éppen
tizenegyet üt. Aztán teljesen megfeledkeztem a pontos időről; mert hirtelen olyan látvány
tárult elém - méghozzá szembántó élességgel -, amitől rosszullét fogott el, mielőtt egyáltalán
rádöbbentem volna; mi az.

A templom alagsori kapuja ugyanis nyitva állt, valamelyes betekintést engedve az épület
belsejébe; és épp amint odapillantottam, bent egy árnyalak suhant át a bejárat fekete
négyszögén. Aligha láthattam tovább szívdobbanásnyi időnél; valószínűleg ezért is ért
teljesen váratlanul a leküzdhetetlen erővel rám törő hányinger, melyet csupán akaraterőm
végső megfeszítésével sikerült visszatartanom. A dolog annál is megmagyarázhatatlanabb
volt, mivel utólag visszagondolva semmi olyasmit nem találtam a látványban, ami undorra
vagy megütközésre adhatott volna okot.

Az a valami odalent egy élőlény volt - a buszsofőrön kívül mindeddig az egyetlen, akit a
városban láttam -,s ha nem vagyok olyannyira zaklatott, valószínűleg nem találok benne
semmi visszataszítót. Nyilván a lelkipásztor lehetett, aminthogy erre rá is jöttem, mihelyt
tovarobogtunk. Talán a ruha miatt nem ismertem rá rögtön - tudniillik nem hagyományos
papi öltözéket viselt, hanem valami furcsa, díszes ornátust, amit bizonyára Dagon Rendje
vezetett be, mikor a régi egyházak helyébe lépett. Ami ellenállhatatlanul erővel bűvölte
magára tekintetem, s egyúttal a rosszulléttel határos pánikba kergetett, az a csúcsívbe futó
diadém volt a pap homlokán - csaknem tökéletes párja annak a példánynak, amit Miss
Tilton mutatott nekem tegnap este. E különös, ám tulajdonképpen csöppet sem meglepő
egybeesés oly mértékben izgalomba hozta a fantáziámat, hogy vizionálni kezdtem. Lelki
szemeim előtt nyilván megjelent a Newburyportban látott ötvösremek, baljós és
kifürkészhetetlen díszítményeivel; testi szemeimmel ugyanakkor a semmitmondó arcú
árnyalakot bámultam a templom alagsorában.

Íme, a kézenfekvő és ésszerű magyarázat, hogy miért ruházta fel őt lázasan szárnyaló
képzeletem bizonyos hátborzongatóan ismerős vonásokkal, amint bő palástjába burkolózva,
kacsázó léptekkel elhaladt a bejárat előtt. Igen, csakis így történhetett, gondoltam a rázkódó
buszon; hirtelen ijedelmem utóhatásaival birkózva; egyszersmind szemrehányást tettem
magamnak ostoba viselkedésemért. Elvégre mi csodálkoznivaló van azon; ha egy helyi
misztériumkultusz papja olyan jellegzetes stílusú diadémot visel, mely hívei szemében már
évszázadok óta szimbolikus jelentőséggel bír, talán mint az ősi kalózkincs maradéka, ami
hajdan megvetette a gyülekezet jólétének alapjait?

Most már járókelők is feltünedeztek az utcákon, jobbára fiatal, ám elég ápolatlan külsejű
emberek, magányosan vagy két-három fős, hallgatag csoportokban. A málladozó épületek
földszintjén itt-ott kis boltok bújtak meg ütött-kopott cégtáblák alatt, s miközben tovább
zötykölődtünk, láttam egy-két parkoló tehergépkocsit is. A vízcsobogás mind közelebbről
hallatszott, s hamarosan tekintélyes folyamágy állta utunkat; fölötte széles, vaskorláttal
ellátott híd feszült, mely a túloldalt jókora köztérbe torkollott.

Amikor csörömpölve áthaladtunk s hídon, a buszból kitekintve gyárépületeket pillantottam

meg odalent, a füves partszegélyen. A folyó igen bővízűek tűnt amellett meglehetős
veszedelmesnek; innen a hídról három zúgót is ki lehetett venni, egyet bal felé,
folyásirányban; a másik kettőt pedig valamivel följebb, átellenben. Mondanom sem kell, a
vízesések robaja itt már fülsiketítő volt. Aztán behajtottunk a nagy, félköríves térre a
túlparton, s megállapodtunk egy emeletes, kupolával koronázott épület mellett, amelyről
sárgás foltokban hámlott a vakolat, s viharvert homlokzatán a Gilman House feliratot
viselte.

Örültem, hogy végre kiszabadulhatok a buszból, és tüstént a szálloda elhanyagolt halljába

siettem, hogy megőrzésre leadjam a portán a poggyászomat, természetesen kellő térítés
fejében. Odabent csak egyetlen embert találtam - egy idősebb férfit, ezúttal a jellegzetes
"Innsmouth-arc" nélkül, ahogy a helyi lakosok visszataszító vonásait magamban
elneveztem. Viselkedése egyáltalán nem volt ellenszenves, akár még barátságosnak is
gyanítható dörmögéssel vette át tőlem a csomagomat és az odanyújtott aprópénzt. Mégsem
fordultam hozzá kérdéseimmel, mert eszembe jutott, hogy ebben a szállodában furcsa
dolgok szoktak történni. Inkább visszamentem a térre, ahonnan a busz időközben eltűnt, s
aprólékos részletességgel tanulmányozni kezdtem az elém táruló látványt.

A kockaköves térség északról közvetlenül a folyóparttal volt határos, délről pedig 1800 közül
épült, nyeregtetős téglaházak szegélyezték széles félkörívben. Errefelé több utca ágazott szét
sugarasan délkeletre, délre és délnyugatra. Lámpaoszlopot alig-alig láttam rajtuk, azok is
alacsonyak és koszosak voltak, olykor még a gázégő is hiányzott belőlük - nem bántam hát,
hogy terveim szerint még sötétedés előtt tovább fogok utazni, noha tudtam, hogy telihold
lesz az éjjel. Az épületek elég jó állapotban voltak, némelyiknek a földszintjén különféle
üzletek működtek: a First National hálózat fűszerboltja, egy nem túl bizalomgerjesztő
étterem, egy dohányáruda meg egy halkereskedés. A tér legkeletibb pontján, a folyóparthoz
legközelebb eső épületben rendezte be irodáját a városka egyetlen nagyüzeme, a Marsh
Refining Company. Láttam még körülbelül tíz járókelőt és négy-öt elszórtan álló gépkocsit
meg motorkerékpárt. Nem esett nehezemre rájönni, hogy Innsmouth városközpontjában
vagyok. Keleten a tengerből csak elmosódott, szürkéskék foltok derengtek, három György-
kori udvarház romos oromfödele között. A folyó túloldalán, lent a híd lábánál, a lankásan
lejtő partszegélyen fehér kőfal vett körül egy tekintélyes épületet, amit a Marsh-féle
aranyfinomítónak véltem.

Úgy döntöttem, a First Nationalben kezdem az érdeklődést, mivel ott jó eséllyel számíthatok
rá, hogy az üzletvezető meg az eladók nem lesznek helybéliek. Mint kiderült, az egész
személyzetet egyetlen fő alkotta: egy tizenhét év körüli fiú, aki - némi meglepetésemre - igen
készségesen; a legcsekélyebb vonakodás nélkül válaszolt a kérdéseimre. Szemlátomást örült
a beszélgetésnek, s szavaiból csakhamar kivettem, hogy nem szereti ezt a helyet átható
halbűzével és barátságtalan lakóival. Valóságos megkönnyebbülést jelentett neki egy
kívülálló váratlan betoppanása. Hamarosan megtudtam róla, hogy arkhami születésű,
jelenleg Ipswichben lakik édesanyja rokonainál és egy perccel sem tölt több időt ebben a
városban, mint feltétlenül szükséges. A családjának cseppet sem tetszett ugyan, hogy
Innsmouth-ban dolgozik, de az igazgatóság ide helyezte át; és ő nem akarta elveszíteni a
munkahelyét.

Közölte velem, hogy Innsmouthban nincs sem nyilvános könyvtár, sem idegenforgalmi
iroda, de azért majd csak eltájékozódom valahogy. Az utcát, amin az autóbuszom
megérkezett, Federal Streetnek hívják. Ettől nyugatra esik a valaha jobb napokat látott
előkelő városrész - Broad Street, Washington Stteet, Lafayette Street, Adams Street -,
keletre pedig a parti nyomornegyed. A régi György-kori templomokat arrafelé találom a
Main Streeten; de már nagyon régóta elhagyottan állnak. Azon a környéken, különösen a
folyótól északra, jobb kerülni a feltűnést, mert az emberek mogorvák és ellenségesek.
Rebesgetik, hogy néhány idegennek már szőrén-szálán nyoma veszett.

Ő a saját kárán tanulta meg, hogy egyes helyek úgyszólván tiltott területnek számítanak.
Például nem tanácsos kíváncsiskodni sem a Marsh-féle finomítóüzem, sem a még működő
templomok körül, de ugyancsak tabu a Dagon-rend oszlopcsarnoka is a New Church
Greenen. Ezek a templomok egyébként roppant furcsák - Innsmouthon kívül egyiket sem
ismeri el a felekezetük, az istentiszteleteken mindenféle különös díszruhákat és liturgikus
elemeket használnak. Bonyolult, titokzatos dogmáik helyenként ködösen célozgatnak
bizonyos csodálatos átalakulásokra, melyek révén elérhetővé válik a földi halhatatlanság
vagy legalábbis annak egy sajátos formája. A fiút odahaza a saját lelkipásztora - Dr. Wallace
az arkhami Egyesült Metodistáktól - óva intette tőle, hogy bármelyik innsmouthi
felekezethez csatlakozzék.

Ami a helybélieket illeti, a fiú nem nagyon tudott eligazodni rajtuk. Olyan gyanakvók és
emberkerülők, akár az üregi rágcsálók; el sem tudja képzelni, mivel töltik az idejüket, az
éjjel-nappal folyó halászaton kívül. Talán mindennap szeszmámorban fetrengve horkolnak
sötétedésig - ez nem is annyira valószínűtlen, hiszen rendszeresen és irdatlan mennyiségben
vedelik a csempészett zugpálinkát. A fiúnak az volt róluk a benyomása, hogy a maguk
mogorva módján szorosan összetartanak, láthatatlan kapcsokkal egybefűzött testvériséget
alkotva, s titokban gyűlölik és lenézik a külvilágot, mintha valami magasabbrendű
közösségbe tartoznának. A megjelenésük valóban elég döbbenetes különösen azok a
golyvásan dülledő, rezzenetlen szemek; a hangjuk pedig, ha megszólalnak, egyenesen
undorító. Hátborzongató hallani a kántálásukat, amikor éjszakánként összegyűlnek a
templomaikban - kivált a két legjelesebb ünnepükön, április harmincadikán és október
harmincegyedikén.

Nagyon kedvelik a vizet, sokat úsznak mind a folyóban, mind a kikötőben. Gyakran
rendeznek úszóversenyeket az Ördögzátonyig, ami nem kis távolság, közülük azonban szinte
senkinek nem jelent különösebb megerőltetést. Igaz, ezt a sportot főleg a fiatalok űzik; ami
azt illeti, az idősebb lakosok nagyon ritkán mutatkoznak nyilvánosan. Persze vannak
kivételek, de ezek jobbára eleve nem hasonlítanak az innsmouthiak többségére, mint a vén
portás a szállodában. Az ember időnként óhatatlanul eltűnődik rajta, hová tűnnek a
városból az öregek, és hogy az a bizonyos "Innsmouth-arc" nem valami rút fertőző betegség
tünete-e, amely az évek múltával mindjobban elhatalmasodik áldozatain.

A tudomány persze kevés olyan kórt ismer, amely ennyire radikális és mélyreható
elváltozásokat volna képes előidézni egy felnőtt ember szervezetében - hiszen egyes
torzulások még a csontozatra is kiterjednek, például a koponyaforma esetében.
Mindazonáltal ez cseppet sem lenne hihetetlenebb vagy megdöbbentőbb a betegség
ránézésre is nyilvánvaló tüneteinél. Nem könnyű ebben az ügyben cáfolhatatlan
bizonyítékokkal alátámasztott, egyértelmű álláspontra helyezkedni, adta burkoltan
értésemre a fiú; mert az innsmouthiak sohasem lépnek bizalmas kapcsolatra senki
idegennel, bármilyen sok időt is tölt az illető a városukban.

A fiú biztosra vette, hogy végső stádiumában a kór még az általa látottaknál is borzalmasabb
torzulásokat okoz, ezeket a személyeket azonban zár alatt tartják. Fura hangokat hallani
néha errefelé, főként a folyótól északra. A düledező tengerparti kalyibákat a föld alatt
állítólag titkos alagútrendszer köti össze, amely valóságos tenyészverme a napfényt nem
ismerő korcsoknak. Hogy miféle romlott vér folyik ezeknek az emberszörnyeknek az
ereiben, azt lehetetlen megmondani. Hatósági megbízottak és más külvilágiak
látogatásakor, mint mesélik, némely különösen visszataszító egyedet a parti barlangokba
rejtik.

Ha ezek után még kíváncsi vagyok valamire, folytatta informátorom, a helybéliek

faggatására ne is pazaroljam az időmet: teljességgel értelmetlen próbálkozás volna, s
amellett nem is a legbiztonságosabb. Az egyetlen, aki esetleg szóba állna velem; egy
hihetetlenül öreg, de máskülönben normális külsejű férfi; aki a szegényházban lakik, a város
északi szélén, az idejét pedig az utcákon lófrálva tölti, vagy a tűzoltóállomáson
lábatlankodik. Ez a vén csavargó, Zadok Allen, már kilencvenhat éves, kicsit kótyagos fejű és
hírhedt iszákos. Mogorva, barátságtalan alkat, folyton hátrafelé pislog, mintha rettentően
félne valamitől, és józanon a világ minden kincséért sem váltana szót idegenekkel. Kedvenc
mérge csábításának viszont képtelen ellenállni; ha pedig lerészegedik, azon nyomban
kiapadhatatlan, bár kissé összefüggéstelen kútfejévé válik a töredékes innsmouthi
szájhagyománynak.

Amit persze ilyen állapotban összefecseg, abban kevés a használható információ; csupa őrült
história, ködös-célozgatások mindenféle csodára és iszonyúságra, melyek mind az ő
rögeszmés képzelődéséből fakadnak. Soha senki nem hisz neki, de a helybéliek mégsem
szeretik, ha leissza magát és kívülállókkal beszél. Ha például ő akarna valamit megkérdezni
Zadoktól,jegyezte meg a fiú, akkor igyekezne úgy rendezni a dolgot, hogy még véletlenül se
láthassa senki. Egyébként valószínűleg a vén szeszkazán pálinkagőzben párolt
kísértethistóriáiból csíráztak ki a legveszettebb pletykák és híresztelések, amik a környéken
Innsmouthról keringenek.

A város nem őshonos lakói alig maroknyian vannak. Időnként ugyan előfordul velük, hogy
hajmeresztő dolgokat vélnek látni vagy hallani, de ez nem is csoda az öreg Zadok rémmeséi
meg a degenerált helybéliek között. Ezek az emberek egyébként sohasem merészkednek ki
az utcákra napszállta után; az ilyesmi kimondatlan, ám egybehangzó véleményük szerint
nem volna bölcs dolog városban éjszaka áthatolhatatlan sötétség uralkodik.

Ami a gazdaságot illeti - a különös halbőség valóban szinte megmagyarázhatatlan, de a

helybéliek egyre kevésbé tudják kihasználni. Az árak zuhannak, a verseny éleződik. A város
egyetlen igazi nagyüzeme az aranyfinomító: az irodája itt van mindjárt a sarkon, mutatta a
fiú pár lépésre innen. Az öreg Marsh mostanában már egyáltalán nem mutatkozik, bár a
finomítóba olykor még beviteti magát zárt, lefüggönyözött autóban.

Mindenféle pletyka járja róla, mennyit és hogyan változott. Régebben nagy divatfi hírében
állt, és egyesek szerint ma is a kedves Edward-kori kabátját viseli, csipkés kézelőkkel; persze
teljesen át kellett szabatnia. Utána egy darabig a fiai vezették az irodát, de az utóbbi időben
ők is szép csendben visszavonultak, hogy átengedjék a kormányrudat az ifjabb
nemzedéknek. A végén már nagyon furán festettek, főleg az idősebbek; rebesgették,
hanyatlik az egészségük.

Az egyik Marsh lányról, egy undok természetű, békaképű nőről informátorom megemlítette,
hogy ízléstelen módon ékszerezi magát; rövid kérdezősködés után megbizonyosodtam róla,
hogy ugyanolyan különös és egzotikus díszeket hord, mint a newburyporti diadém. A fiú
sokszor látta rajta ezeket, és hallotta is róluk, hogy valami titkos kincsből valók, amely
eredetileg kalózoké vagy démonoké volt. A lelkészek - papok, tisztelendők, hitszónokok,
akárhogy is híják őket itt manapság - szintén hasonló fejdíszt viselnek, bár ők nagyon ritkán
mutatkoznak nyilvánosan: lilás ékszereket ebből a típusból a fiú nem látott, noha mesélték
neki, hogy Innsmouthban még sok ilyesfélét rejtegetnek.

A Marsh-família egyébként visszavonultan él, akárcsak a város másik három tekintélyes

családja: a Waite-ek, a Gilmanek és az Eliotok. Hatalmas, palotának is beillő házakban
lakinak a Washington Streeten. Némelyikben állítólag agg rokonokat rejtegetnek; amikor
testi elváltozásaik túllépték a nyilvánosság számára még elviselhető határt, megrendezték a
halálukat, és hivatalos jegyzőkönyvet fektettek fel róla.

Informátorom figyelmeztetett, hogy az utcákról a legtöbb névtábla hiányzik, majd

kérésemre felvázolta egy darab papírra Innsmouth alaprajzát, a főbb utakkal és tájékozódási
pontokkal egyetemben. Szükségképpen hevenyészett munka volt, ám alapos és áttekinthető.
Néhány perces tanulmányozás után meggyőződtem róla, hogy nagy segítségemre lesz, és
hálás köszönettel a kabátzsebembe csúsztattam. Ezt követően - nem bízván a város egyetlen
éttermének kétes tisztaságában - bőséges készletet vásároltam ebédre sajtropogósból és
gyömbérkenyérből. Programom már készen állt: gyalogszerrel bejárom a legfontosabb
utcákat; ha közben összefutok egy barátságosabb személlyel - lehetőleg nem helybélivel -,
megpróbálok beszélgetésbe elegyedni vele; majd a nyolcórás járattal tovább utazom
Arkhambe. Már láttam a városról; hogy a közösségi lét hanyatlásának szélsőséges és
mintaértékű példája; nem lévén azonban szociológus, elhatároztam, hogy
vizsgálódásaimmal az építészet terére szorítkozom.

Így vette kezdetét szisztematikus, bár érzelmi felhangoktól nem teljesen mentes körsétám
Innsmouth szűk, árnyékhomályos útjain. Először is átsétáltam a hídon, majd abba az
irányba fordultam, ameről az alsó vízesés robaja hallatszott. A Marsh-féle aranyfinomító
mellett elhaladva feltűnt nekem az ipari tevékenységgel járó zajok teljes hiánya. Az épület a
lejtős folyóparton állt, nem messze egy másik hídtól, több egybefutó utca csomópontjában:
ez valószínűleg a régi városközpont lehetett, amit a függetlenségi háború után helyeztek át a
mai Town Square-re.

A Main Street-i hídon ismét átkeltem a Manuxet fölött, s egy teljesen néptelen városrészbe
jutottam, ami önkéntelenül megborzongatott. A nyergestetők beroskadt vázai szeszélyes
fűrészfog-mintát haraptak a láthatár alsó szegélyébe; egy vén templom csonka tornya
kísérteties mementóként magasodott a romok fölé. A Main Street mentén néhány házat
úgy-ahogy rendben tartottak, ám a legtöbbnek csak ajtóit-ablakait szegezték be, majd
sorsára hagyták. A kövezetlen mellékutcákból elhagyott kalyibák bámultak vissza rám vak,
fekete ablakszemekkel; nem egy közülük hihetetlen, nyaktörő szögben dőlt oldalra, ahol az
alapozása beomlott. A sötéten ásító ablakok tekintete oly hátborzongató volt, hogy
keményen meg kellett emberelnem magam, amikor keletnek fordultam, a tengerpart felé.
Kétségtelen, hogy a lakatlan házak által keltett iszonyat nem számtani, hanem mértani
haladvány szerint növekszik, ahogy a pusztuló épületroncsok egyre szaporodnak az ember
körül, s a végén egy néma kísértetváros sivár ölelésében találja magát. A végtelenbe vesző
utcák Iátványa, melyeknek két átellenes oldaláról élettől és értelemtől megürült romok
merednek egymásra hideg döglötthal-szemükkel; a sötét, néptelen termek és szobák
porlepte útvesztője, pókhálók és elfeledett emlékek búvóhelye, amely fölött a győztes féreg
vette át az uralmat... Mindez olyan mélyen gyökerező, zsigeri szorongást vált ki az emberből,
amit a legjózanabb filozófia sem képes feloldani.

A Fish Street ugyanolyan kihalt volt, mint a Main Street, azzal a különbséggel, hogy néhány
kő- és téglaépületet - külsejükből ítélve raktárházakat - egészen elfogadható állapotban
találtam. A Water Street annyiban szolgált újdonsággal, hogy a part felőli oldalán hatalmas
foghíjak tátongtak a régi mólók helyén. Az egész negyedben egyetlen eleven lelket sem
láttam, csak az elszórtan üldögélő horgászokat a messzi hullámtörőn; a csendet a tenger
halk, monoton zúgásán kívül csupán a vízesések erejét vesztett moraja zavarta a Manuxet
irányából. A város légköre kezdett mind nyomasztóbban nehezedni rám, s miközben
óvatosan átkeltem a roskatag Water Street-i hídon - a Fish Street-i, a térképnek
megfelelően, romokban hevert -, azon kaptam magam, hogy időnként ideges pillantásokat
vetek a hátam mögé.

A folyó északi oldalán az élet - vagy inkább: a nyomor – egyes jeleire bukkantam. Működő
halcsomagoló üzemek a Water Streeten; füstölgő kémények és befoldozott tetők hol itt, hol
ott; rendszertelenül felhangzó, meghatározhatatlan forrásból származó zörejek: nagy ritkán
egy-egy idomtalan árny, amint kacsázó léptekkel belevész valamelyik kövezetlen sikátor
homályába. Ezeket a jeleket azonban önnön legnagyobb meglepetésemre, még a déli
városnegyed kísérteties kihaltságánáI is hátborzongatóbbnak találtam. Először is az
emberek itt sokkalta torzabbnak és deformáltabbnak tűntek, mint a városközpontban;
amikor rájuk néztem, néha már-már az a rendkívül kényelmetlen érzésem támadt, hogy
hajszálnyira járok csupán valami döbbenetes és iszonytató következtetés levonásától, amely
magyarázattal szolgálna minden eddig látott furcsaságra, s egy csapásra világosságot
gyújtana elmémben - ám egyszersmind valószínűleg az őrület homályába borítaná. Az
idegen beütés Innsmouth lakóiban itt határozottan érezhetőbb volt, mint a túlparton; illetve
- ha az "Innsmouth-arc" tényleg nem a vérkeveredés, hanem valamiféle betegség jele - itt
gyűjtötték össze a súlyosabb kóreseteket.

Az egyik apróság, ami szerfölött nyugtalanított, a különféle zajok térbeli megoszlása volt.
Minden józan meggondolás szerint főként a szemlátomást lakott házakból kellett volna
hallatszaniuk; valójában azonban épp néhány olyan épület környékén erősödtek fel
leginkább, amiket szembetűnő gonddal zártak el a külvilágtól, vastag deszkák és rozsdás fejű
szögek segítségével. Nyikorgás; gurgulázó nyögések; kaparászás; meghatározhatatlan,
rekedt, vinnyogó neszek. Szorongásom tovább fokozódott, mikor eszembe jutott, miket
mesélt a fűszeresfiú a titkos alagutakról. Óhatatlanul fölmerült bennem a mindeddig
érdektelennek vélt kérdés, hogy vajon miféle hangokat adhatnak ki az odalent tanyázó
korcslények. Mióta betettem a lábam ebbe a városrészbe, egyetlen emberi szót sem
hallottam; és hirtelen azon kaptam magam, hogy rettenetesen vágyom utána.

Megszaporáztam hát a lépteimet, és csak két ízben álltam meg rövidebb időre, hogy
megcsodáljak két szép, de erősen romos templomot előbb a Main, majd a Church Streeten.
Valótlant mondanék, ha utólag visszatekintve letagadnám, minő megkönnyebbülés fogott
el, amikor végre kívül tudtam magam ezen a mocskos, vízparti nyomornegyeden.

Következő logikus úticélom a New Church Green lett volna, de valahogy nem bírtam rávenni
magam, hogy ismét elhaladjak a zömök kőtemplom előtt, ahol nemrég megpillantottam a
díszruhás pap megmagyarázhatatlan módon ijesztő alakját, homlokán a rejtélyes
diadémmal. Azonkívűl a fűszeresfiú azt mondta, hogy a templomok és a Dagon-rend
csarnoka környékén nem látják szívesen az idegeneket. Ennek megfelelően északi irányban
haladtam tovább a Main Streeten, majd a Maitin Streetet elérve hátat fordítottam a
tengerpartnak, a New Church Greentől biztos távolságban kereszteztem a FederaI Streetet,
és már ott is voltam az omladozó, régi patríciusnegyedben, ahol az utcák W ashington,
Lafayette és Adams büszke nevét viselték. Ezek a tekintélyes, öreg sugárutak most
hepehupásak és gazosak voltak ugyan, egykori tölgyfaárnyas méltóságuk azonban még nem
tűnt tova teljesen. Pillantásom udvarházról udvarházra vándorolt; a legtöbb viharverten,
beszegezett ablakokkal málladozott az elvadult kettek közepén, de minden utcán akadt egy-
kettő, amelyben szemlátomást laktak. A Washington Streeten négy vagy öt ilyen sorakozott
egymás mellett, valamennyi kitűnő állapotban; a pázsiton és a parkokon látszott, hogy
gondosan rendben tartják őket. A legfényűzőbb kúriáról, melynek hátsó márványterasza
egészen a Lafayette Streetig nyúlt hátra, némi alappal feltételezhettem, hogy az öreg Marsh
otthona, az aranyfinomító üzem emberkerülő tulajdonosáé.

Miközben ezeken a zöIdellő kertekkel szegélyezett utcákon kóboroltam, egész idő alatt nem
találkoztam egyetlen élőlénnyel sem, és magamban elcsodálkoztam rajta, hová tűnhettek
Innsmouthból a kutyák meg a macskák. A másik dolog, ami zavart és nyugtalanított egy
teljesen megmagyarázhatatlan helyi szokás volt: a padlásnyílások és az emeleti ablakok egy
részét még a leggondosabban karbantartott udvarházakon is beszögezték és bedeszkázták.
Innsmouth a lassú halál és az elutasító idegenség városának tűnt, ahol az ember
önkéntelenül suttogóra fogja a hangját, és mindenütt mogorva, zárkózott titkolózásba
ütközik. Nem tudtam szabadulni a roppant kínos benyomástól, hogy álságos magányomban
minden mozdulatomat hideg, dülledt, soha le nem csukódó halszemek tekintete kíséri.

Összerezzentem a messze balról felhangzó kondulásra, amit még két másik követett,
ugyanolyan fülsértő tónusban. Túl jól emlékeztem a neogót kőtemplomra, amelynek zömök
tornyában ez a repedt harang szólt. Végigsiettem a Washington Streeten a folyóig, a régi
ipari negyedbe. Romba dőlt gyárépületek látványa fogadott, a törmelékhalmok között
elgörbült sínpárok rozsdálltak; valamivel odébb, az állomás maradványai mögött, a
felszámolt vasúti híd födémlemezekkel borított traverzei nyúltak elárvultan a folyómeder
fölé.

Némi bolyongás után rátaláltam a térképen bejelölt gyaloghídra. Az állapota egyáltalán nem
volt bizalomgerjesztő - még egy ósdi figyelmeztető táblát is kitűztek rá -, én azonban
vállaltam a kockázatot, és átkeltem rajta a déli partra, ahol ismét az élet jelei mutatkoztak
körülöttem. Nehézkes, lomha mozgású alakok húzódtak közeledtemre a málló falú sikátorok
árnyékába, s bámultak ki onnan kifürkészhetetlen halszemükkel; más, emberibb arcok
hűvös kíváncsisággal fordultak felém. Innsmouth rohamos gyorsasággal kezdett
elviselhetetlenné válni; feladtam a további városnéző séta tervét, és abban a reményben
tértem rá a központba tartó Paine Streetre, hátha találok valahol egy motoros járművet,
amivel a lehető legsürgősebben eljuthatok Arkham-be. A baljós buszjáratban nem bíztam
többé, nem is beszélve arról, hogy az indulás időpontja immár kibírhatatlanul későinek tűnt.

Ekkor pillantoltam meg baloldalt a düledező tűzoltóállomást, és a pirospozsgás képű;

elvadult szakállú, vizenyős tekintetű öregembert, aki rongyos ruhában ült az épület előtti
padon, s élénk beszélgetésbe merült két elhanyagolt külsejű, egyebekben azonban
normálisnak látszó tűzoltóval. Villámként vágott belém a felismerés: ez csak Zadok Allen
lehet, a félbolond, iszákos aggastyán, aki annyi hihetetlen és hátborzongató történetet ismer
az Innsmouth városát homályba borító árnyékról.

3.

Valami perverz ördög mesterkedése lehetett, vagy a felszín alatt munkáló, sötét erők akartak
csúfot űzni belőlem fogalmam sincs hát, hogyan történhetett, de tény, hogy ebben a
sorsdöntő pillanatban gyökeresen megváltoztattam a terveimet. Már sétám legelején
elhatároztam, hogy kizárólag építészeti megfigyelésekre fogok szorítkozni; most pedig azzal
a feltett szándékkal igyekeztem vissza a főtérre, hogy amint keríteni tudok valami
szállítóeszközt, haladéktalanul elhagyom a halálnak és a bomlásnak ezt a szörnyű városát.
Ám az öreg Zadok Allen látványa egészen más mederbe terelte gondolataimat, és ahelyett,
hogy tovább siettem volna, bizonytalanul lelassítottam lépteimet.

Biztosítottak róla, hogy a vénember nem tud semmit, csak sötéten célozgat mindenféle
hihetetlen, vad és összefüggéstelen dologra; arra is figyelmeztettek, hogy a helybéliek miatt
kockázatos vele beszédbe elegyedni. Nekem viszont eszembe jutott, hogy ez az aggastyán élő
szemtanúja volt a város hanyatlásának, hogy emlékezete egészen a tengerjáró hajók és a
nagy gyártelepek koráig nyúlik vissza - és ennek a csábításnak semmiféle józan okfejtéssel
nem lehetett ellenállni. Elvégre a legfurcsább és legzavarosabb mítoszokról gyakran kiderül,
hogy valós események szimbolikus átértelmezései vagy allegóriái - az öreg Zadoknak pedig
mindent látnia kellett, ami az utóbbi kilencven évben Innsmouthban és szűkebb környékén
történt. Az óvatosság és a józan mérlegelés mögött fellobbant a kíváncsiság perzselő lángja;
én pedig ifjonti magabiztosságomban meg voltam győződve róla, hogy nemcsak a
rémmesébe illő, zavaros történetek áradatát tudom megindítani, némi jóféle szesz
segítségével, hanem előbb-utóbb az igazság magvát is kihámozom belőlük.

Tisztában voItam vele, hogy itt és most nem próbálkozhatok; a tűzoltók bizonyára
észrevennék és tiltakoznának. Különben is szükség volt bizonyos előkészületekre:
elsősorban pálinkát kell kerítenem. Szerencsére ez a fűszeresfiú útmutatása szerint nem
jelenthet nehézséget. Aztán feltűnés nélkül addig sétálgatok a tűzoltóállomás körül, míg a
vén Zadoknak mehetnékje támad; megvárom, míg kissé eltávolodik, és csatlakozom hozzá.
A fiú szerint roppant nyughatatlan természetű, ritkán üldögél egy-két óránál tovább az
állomáson.

Házi főzésű pálinkát könnyűszerrel, bár nem éppen olcsón tudtam szerezni, a főtértől egy
sarokra, az Eliot Streeten, egy koszos ószeresbolt hátsó helyiségében. Az ápolatlan fickó
vonásain, akivel az üzletet megkötöttem, már kezdtek ugyan kiütközni az "Innsmouth-arc"
első jellegzetességei, de a maga módján egész udvariasan viselkedett. Nyilván hozzá volt
szokva az idegenekhez, mert az átutazóban lévő látogatók - teherautósoförök,
aranyfelvásárlók, egyebek - rendszeresen vásároltak tőle.

A főtérre visszatérvén elégedetten nyugtáztam, hogy a szerencse ezúttal mellém szegődött;

mert ki más botorkált elő a Paine Streetről, a Gilman House egyik sarkát megkerülve, mint
maga az öreg Zadok Allen, hórihorgasan, csontszikáran, rongyokba burkolózva? Előbb
tervemnek megfelelően - a frissen vásárolt pálinkásüveget meglengetve - felkeltettem a
figyelmét; mikor aztán láttam, hogy sóvárgó képpel csoszogni kezd felém, nyomban
faképnél hagytam, és befordultam a Waite Streetre. Arra azért vigyáztam, nehogy
lemaradjon; el akartam csalni a legkihaltabb helyre Innsmouthban, amit csak el bírtam
képzelni.

A fűszeresfiú térképvázlata alapján a déli part egyik néptelen szakasza felé vettem az irányt,
ahol nemrégiben jártam. Akkor egy árva lelket sem láttam a környéken, a távoli
hullámtörőn üldögélő horgászokat kivéve, és kissé délebbre húzódva kívül kerülök az ő
látókörükön is. Utána már csak két ülőhelyet kell találnom valamelyik elhagyott mólón, és
addig faggathatom tanúk nélkül az öreg Zadokot, amíg a kedvem tartja.

Nem sokkal a Main Street előtt halk, ziháló hangon utánam szólt.
- Hé, kölyök!

Gyerekszobája nem volt, az kétségtelen; de az ügy érdekében ezúttal szemrebbenés nélkül

napirendre tértem a sértő bizalmaskodás fölött; azon felül jobban belegondolva a déd-, sőt
ükunokája lehettem volna. Most már hagytam, hogy utolérjen, és szomjasan meghúzza a
pálinkásüveget. Mialatt tovább ballagtunk a sivár kísértetnegyedben, a lehetetlen szögben
megdőlt romok között, óvatosan tapogatózni kezdtem, de úgy találtam, az öreg nyelvét nem
is olyan könnyű megoldani. Végül rábukkantam egy megfelelőnek tűnő helyre: két roskatag
házfal között gazzal fölvert hasadék nyílt a tengerpartra, a túloldalon egy mállatag kőmóló
fuldoklott a hínár fojtó ölelésében. Néhány mohlepte kő a víz közelében egészen tűrhető
ülöhelyül szolgált; északon egy romos raktárház takart minket a kíváncsi tekintetek elől.
Ideális helyszínnek ígérkezett egy hosszú, titkos megbeszéléshez; így hát letereltem magam
előtt a partra szomjas kísérőmet, majd lehuppantam a síkos kövekre. Közelebbről szemlélve
az eldugott, pusztuló zug már korántsem tűnt olyan jó választásnak: A bomlás és az enyészet
hangulata ólmosan nyomasztó volt, a mindent átjáró halbűz szinte kibírhatatlan; én
azonban szilárdan elhatároztam, hogy feltett szándékomtól semmiképpen nem hagyom
magam eltántorítani.

Körülbelül négy óránk maradt még a beszélgetésre, ha el akarom érni a nyolcas arkhami
buszt; bőkezűbben kezdtem hát adagolni a vén potyásnak a pálinkát, s közben
elfogyasztottam saját sze-rény ebédemet is. Arra persze ügyeltem, nehogy
jótékonykodásommal túllőjek a célon, és Zadok beszédes kedve részeg kábulatba csapjon át.
Egy órával később mintha valamelyest oldódott volna konok zárkózottsága, ám legnagyobb
csalódásomra továbbra is kitért az Innsmouthra és titokzatos múltjára vonatkozó kérdések
elől. Viszont minden egyébről hetet-havat összehordott, miáltal kiderült róla, hogy buzgó
olvasója a napi sajtónak, továbbá hajlamos a falusias jellegű, érzelmes filozofálgatásra.

A második óra vége felé aggódni kezdtem, hogy egy üveg pálinka talán nem lesz elég a
kívánt hatás eléréséhez, s már azon tűnődtem, itt merjem-e hagyni az öreg Zadokot, amíg én
visszaugrok egy másodikért. Ám ekkor közbeszólt a véletlen, s amire én minden
faggatózásommal és ravaszkodásommal képtelen voltam, azt egy nevetséges aprósággal
helyreigazította. Az asztmásan ziháló aggastyán motyogása váratlan fordulatot
vett,jómagam pedig izgatottan hajoltam közelebb, nehogy egyetlen szavát is elszalasszam.
Én háttal ültem a halbűzös tengernek, ő viszont szemközt, s ködfátylas tekintete valahogy az
Ördögzátony hosszú, keskeny csíkjára tévedt, amely a napnak ebben az órájában dölyfösen
és kihívóan emelkedett a habok fölé. Szemlátomást felzaklatta a látvány, mert halkan
szitkozódni kezdett; tirádája egy idő után bizalmas suttogásba ment át, ráncos arcán sokat
tudó mosoly terült szét. Odahajolt hozzám, megragadta kabátom hajtókáját, és amit
dühösen az arcomba sziszegett, azt nem lehetett félreérteni.
- Ott kezdődött az egész.. azon az elátkozott, gonosz helyen, ahol eltűnik a tengerfenék. A
pokol kapuja... meredeken szakad a mélybe, a mérőónt elnyeli. A vén Obed kapitány bűne...
sok mindent talált a déltengereken... többet is, mint kellett volna...

- Mindenkire rossz idők jártak akkor. A kereskedés akadozott, a malmok munka nélkül
álltak; még az újak is, alighogy megépültek. A férfinép legjava a tengeren portyázva veszett
oda a tizenkettes háborúban, vagy az Elizy-briggel meg a Ranger sónerrel;mindkettő a
Gilman-zászló alatt szállt pokolra. Obed Marshnak, neki három hajója volt: a Columby
brigantin, a Hetty brigg meg a Sumatry Queen. Egyedül ő húzta ki a csúf időket, egyedül ő
csinálta tovább a kereskedést az Indiákkal... bár Esdras Martin bárkája, Malay Bride még
huszonnyolcban is nekivágott egyszer...

- Olyan nem születik még egy, mint Obed kapitány... soha többé, a vén sátánfattya! Hehe...
Emlékszem, mindig idegen földekről beszélt, és ugyanazzal a huzattal szidta az idevalósi
népeket. Birkának meg baromnak meg bávatag bolondnak. A gyülekezet szúrta nagyon a
szemét, meg a tisztelendők. Dühöngött, hogy itten most nem tűrni meg szenvedni kell,
hanem cselekedni. Azt is mondta még, hamarabb jutnánk egyről a kettőre, ha nemcsak az
üres falakhoz nyekeregnénk... ha nekünk is olyan isteneink lennének mint másoknak...
másoknak, a kanaka népeknek az Indiákon. Merthogy amazok az istenek halat adnak az
áldozatokért, és ha valaki imádkozik hozzájuk, hát a saját szájukkal válaszolnak. - Matt
Eliot, a főlegénye, az is sokat beszélt, de ő inkább arról, hogy nem kellenek ide mindenféle
pogány babonaságok. Ezek ketten, ők együtt hajóztak. Találtak egy szigetet Othaheitétől
keletre, ahol sok-sok faragott kő volt, olyan régiek, hogy senki sem emlékezett már rájuk...
ahogy Ponapén meg a Karolinákon, csak ezekbe arcok voltak faragva, amitől úgy néztek ki,
mint a nagy szobrok a Húsvét-szigeten. Volt még arrafelé egy kisebb sziget is, tűzhányóval a
közepén; azon is láttak romokat, de másféléket, másféle faragással. El voltak kopva teljesen,
mintha nagyon sokat lettek volna víz alatt, és gonosz lelkek voltak odafaragva rájuk... nagy,
csúf gonosz lelkek... - És azt mondta még Matt, hogy a nagy szigeten a kanakáknak annyi
haluk van, amennyit csak ki bírnak fogni, és még annál is több lehetne, ha győznék szusszal.
És hogy gyűrűik is vannak, meg karpereceik és fejdíszeik, valami fura, sápadt aranyból... és
hogy ezekre is csupa ugyanolyan gonosz lélek van faragva, mint a tűzhányós szigeten a nagy
kövekre. Hal-békák vagy béka-halak, és a képeken sokszor olyasmiket csinálnak, amit csak
az embernek szokás... de meg néha olyasmiket is, hogy azt az embernek sem... Hát ilyen
csuda holmikat látott Matt a kanakáknál, és senki sem tudta, honnan van nekik, még a
szomszéd kanaka népek se. És a szomszéd kanaka népek azt se értették, hogy odaát miért
olyan töméntelen sok a hal, amikor náluk nagyon kevés. Matt, ő sokat törte ezen a fejét, és
Obed kapitány is, bizony. És Obed, ő látta azt is, hogy minden évben sok fiatal, erős kanaka
eltűnik a szigetről... és hogy az öreg kanakákat nem nagyon szeretik mutogatni... és hogy
páran a főbb népekből istentelenül rútak, még ahhoz képest is, hogy kanakák...
- Ahhoz Obed kellett, hogy kigyűrje belőlük az igazat... ahhoz csak ő volt elég ravasz, a
sátánfattya. Hogy csinálta, hogy nem, sose mesélte... de előbb a kereskedést kezdte, a
kereskedést a sápadt arannyal. Kérdezte, honnét van; meg hogy kéne még belőle; hogy
megveszi mind, hogy fizet érte gazdagon; ad ő üveggyöngyöt zsákszám, csak tudni kéne,
honnét van... Addig beszélt, míg a végén kibeszélte a titkot a vén főkanakából. Walakea, úgy
hívták, Walakeának. Soha senki nem hitt a cicomás vén ördögnek, csak Obed; de Obed úgy
olvasott a népekben, mint a könyvben. Hehe.. Nekem se hisz most senki, ha elmondom
ezeket..még te se fogsz hinni nekem, kölyök... bár ahogy így elnézlek, neked is ugyanolyan
olvasós fajta szemed van, mint Obednek...

Az aggastyán rekedt suttogása elhalkult, mintegy jelentőségteljes bevezetés gyanánt; s én

azon kaptam magam, hogy baljós előérzet borzongat végig tetőtől talpig, noha tudtam jól,
hogy amit hallani fogok, javarészt részeg képzelődés lesz csupán.

- Nohát, fiú, Obed megtudta a cicomás főkanakától, hogy nemcsak magunkfajta népek élnek
a földön, hanem másfélék is, egészen másfélék... annyira másfélék, hogy a magunkfajta soha
nem is hallott róluk, és ha hallana, se hinné.És úgy látszott, hogy a kanakák minden évben
sok-sok fiatal fiút meg lányt küldtek a víz alá valami istenféléknek, amazok pedig halakat
adtak nekik cserébe; halakat meg fura, sápadt aranyat. És ezekkel a vízi népekkel ők a kis
szigeten találkoztak először, ahol a tűzhányó is volt, meg a faragott romok. És úgy látszott,
hogy a romokba vésett gonosz lelkek, a béka-halak, azok ilyen vízi népek voltak... Talán a
sellő-mesék, a vízitündér-mesék meg a többi hasonlók, azok valamikor nagyon régen őróluk
szóltak, és nem is voltak mesék, hanem igazságok. Mert nekik odalent a tengerfenéken
mindenféle vízi városaik vannak, és egy ilyen vízi városnak volt a darabja a kis sziget is, csak
fellökte a vulkán. És úgy látszott, hogy amikor fellökődött, akkor éppen voltak benne vízi
népek, és ezek közül páran életben maradtak. Így jöttek rá a kanakák, hogy mi van alattuk, a
tengerfenéken. Kezdetben nagyon féltek, de aztán ez elmúlt; és előbb jelekkel beszéltek a
vízi népekhez, aztán lassan megértették egymást; és akkor alkut kötöttek.

- A vízi népek, azok szeretik, ha embert áldoznak nekik. Régebben - nagyon-nagyon régen -
ezt sokan csinálták, és akkor még a vízi népek gyakran jöttek a felszínre, és nagyon örültek.
Aztán - még mindig nagyon régen - történt valami, ami elrontotta a jókedvüket; utána már
ritkán jártak fel, és egyre kevesebben adtak nekik embereket. Hogy az áldozatokkal mihez
kezdenek, azt nem tudom, és szerintem Obed se firtatta. És úgy látszott, hogy a kanakák
ráálltak erre az áldozat-dologra, mert nagyon rossz időket éltek akkor, annyira rosszakat,
hogy igazából még sok minden másra is ráálltak volna. És attól fogva évente kétszer nagy
ünnepet tartottak, és ilyenkor fiatal kanakákat küldtek a vízi népeknek; meg mindenféle
cifraságot, amit faragással csináltak. A vízi népek ezért sok halat adtak cserébe - egyszerűen
odaterelték a tengerbőI -, és néha sápadt aranyat is, de azt nem olyan gyakran.
- Namármost a kanakák, azok előbb a vulkános szigeten találkozgattak velük. Kenuval vitték
oda az áldozatokat meg a többi holmit, és ha kaptak tőlük valamit cserébe, azt is kenuval
hozták vissza... Kezdetben a vízi népek nem mentek az ő nagy szigetükre, de később már
akartak. Úgy látszott, jól érezték magukat a kanakák között, amikor együtt voltak velük a két
nagy ünnepen. Mert ugye, megélnek ők vízen is, meg szárazon is, mint a békák. És most a
nagy szigetre akartak menni, és nemcsak az ünnepeken, hanem egyfolytában. A kanakák
mondták nekik, hogy ez nem lesz jó, mert ha a többi szigeten hallani fognak erről, akkor a
szomszéd kanakák mind eljönnek kenuval, hogy megöljék őket. A vízi népek erre azt
felelték, hogy ez őket nem igazán érdekli, ha pedig mégis érdekelné, akkor ők ölnék meg a
felszíni népeket, de nemcsak a kanakákat, hanem úgy általában. Csak azokat hagynák meg,
akik valamiféle régi jeleket tudnak mutatni nekik, merthogy ezeket a jeleket még az elveszett
Nagy Öregek használták. De azt nem mondták meg, hogy kik ezek az elveszett Nagy Öregek.
És mivel egyelőre nem érdekelte őket az ölés, ezért azt csinálták, hogy ha más népek jöttek a
nagy szigetre, mindig elbújtak.

- Később, amikor olyanokat kezdtek követelni a kanakáktól, hogy feküdjenek össze velük,
amazok kicsit morogtak. Merthogy ezek a vízi népek mégiscsak amolyan békaszerű halfélék.
De aztán valahogy megtanultak jó képet vágni hozzá. Tudod, kölyök, mi emberek valami
fura rokonságban lehetünk az ilyen vizi népséggel. Ez talán olyasmi, hogy... hogy ami
egyszer a vízből mászott elő, akármilyen régen, annak csak egy kicsi nógatás kell, hogy
visszamásszon. És ezek a vízi népek elmagyarázták a kanakáknak, hogy ha ők egymással
hálnak, abból olyan felemás gyerek lesz, hogy eleinte teljesen kanakának fog kinézni, aztán
egyre kevésbé. A végén meg visszamászik a tengerbe, és megkeresi benne a többieket. És
ami a legfontosabb, kölyök: aki átalakul és visszatér a vízbe, az nem fog meghalni. Soha
többé. A vízi népek, azok se halnak meg. Mármint maguktól; mert ha agyonverik őket, akkor
igen.

- Egyszóval úgy állt a helyzet, fiú, hogy mire Obed megismerte őket, ez a kanaka népség már
csurig volt mélytengeri halvérrel. Ha megvénültek és már nagyon látszott rajtuk, a család
elrekkentette őket valahová, míg el nem jön az idejük. Persze nem voltak mind egyformák:
akadt, aki már poronty korában rútulni kezdett, és akadt olyan is, aki soha nem tért vissza a
tengerbe. De a többséggel pont úgy történt minden, ahogy a vízi népek mondták. Akik
őrájuk hajaztak jobban, azok hamar átvedlettek, mások viszont - persze az emberszerűbbje -
néha hetven-nyolcvan évig elhúzták a dolgot. Namármost, akik lementek a halak közé, azok
utána elég sűrűn hazalátogattak. Úgyhogy ezekkel a kanakákkal megesett, hogy a saját
szépapjukkal beszélgettek, aki több száz éve hagyta ott a szárazföldet.

-És ugye, ezek a kanakák már a halált sem vették annyira komolyan, hiszen nem haltak meg
úgysem. Vagyis csak ritkán. Például ha átmentek kenun a szomszéd népekhez rabolni, vagy
ha azok jöttek át hozzájuk ugyanezért. Vagy ha feláldozták őket. Vagy forróláztól,
kígyómarástól, bujakórtól, ilyesmitől. De miután visszamásztak a vízbe, többé-kevésbé
tényleg halhatatlanok lettek. És volt nekik egy fura okoskodásuk, hogy ők eleserélték a halált
valami másra, amolyan átalakulásfélére, amiben egy idő után persze már nem láttak semmi
borzalmasat. Jó üzletnek hitték; és Obed valami hasonlót gondolhatott, amikor meghányta-
vetette magában a vén Walakea meséjét. Amúgy Walakea, ő nem volt halivadék, mert ő
főnöki családból származott, és a szigetek főnöki esaládjai csak egymás között házasodtak.

- Ez a Walakea, ez mutatott Obednek mindenféle kanaka ördöngösséget. Szertartásokat meg

ráolvasásokat meg pár vénséget a faluból, akik nemigen voltak már emberformák.De a vízi
népeket, az igaziakat, a tengerből, azokat valahogy nem igazán akarta megmutatni. A végén
még adott egy fura kis ficerét is, ólomból vagy miből, hogy ezzel a felszínre lehet hívni őket,
ha nagyjából sejted, merrefelé tanyáznak. Csak bedobod a vízbe, és mindenfélét kántálsz
hozzá. Walakea szerint belakták már ezek az egész világot, úgyhogy bármelyik tengeren
kutatod őket, előbb-utóbb rátalálsz egy fészkükre.

- Matt, az öreg Matt rühellte az egészet, ő azt szerette volna, ha Obed vissza se megy a
nyavalyás szigetre; de Obed kapzsibb volt a legkapzsibb uzsorásnál, úgy bizony, a
sátánfattya. És úgy számolt, hogy amilyen bagóért szerzi a sápadt aranyat, nagy-nagy pénzt
csinálhatna rendszeres fuvarokkal. Źgy is ment évekig, és Obed olyan zsírosra hízott rajta,
hogy végül beindíthatta az aranykohóját Waite régi fűrészmalmában. Mert kohó, az nagyon
kellett neki, a cifraságok beolvasztására. Ugye, darabonként, ahogy a kanakáktól kapta, nem
adhatta el őket; nagyot néztek volna idehaza a népek. Szóval ment minden a kohóba, egyik
fuvar a másik után. Az persze megesett néha, hogy valaki a legények közül odébbállt egypár
cifrasággal. És Obed, ő mindig kiválogatta, melyik zavarja legkevésbé az itteni népek
szemét; és ezeket odaadta a feleségének meg a lányainak, hadd viseljék.

- Aztán, valamikor harmincnyolcban - én hétéves lehettem -, meglepetés várta őt a

déltengereken, nagy és csúf meglepetés. Amíg odavolt, a szigeten mind felkoncolták a
halvérű kanakákat. Úgy látszott, a szomszédok végül mégis megorrontonák, mi folyik itt, és
amúgy istenesen a kezükbe vették a dolgot. Biztos volt nekik olyan régi varázsjelük, amiről a
vízi népek mondták, hogy ők csak attól félnek. Ki tudja, mi mindenre teheti rá a mancsát az
ilyen kanaka banda, ha a tengerfenék a felszínre böffent mellettük valami szigetet, a
vízözönnél vénebb romokkal? Amúgy akik oda ellátogattak, lelkes legények lehettek, nem
végeztek félmunkát. Se a nagy szígeten, se a kicsin nem hagytak állva semmit, csak a
legnagyobb darab köveket, amiket puszta kézzel nem bírtak ledönteni. Néhol meg lapos
kavicsokat szórtak szét, amolyan medálféléket, valami fura ákombákommal, amit manapság
szvasztikának hívnak. Szerintem ez lehet a jele azoknak az Öregeknek. Egyszóval -a régi
népek mind agyonverve, arany egy szemernyi se, a szomszéd kanakák meg kukkot se tudnak
semmiről. Még azt is eltagadták, hogy azon a szigeten valaha emberfélék éltek.
- Ez persze csúnyán főbe kólintotta az öreg Obedet, mert a halvérű kanakákon kívül
nemigen volt már neki senkivel kereskedése. Aztán csúnyán főbe kólintotta az egész várost,
mert a régi időkben úgy volt, hogy ha a hajósgazda jól járt, jól jártak a legények is; no meg az
ellenkezője. A többség nemigen kapálózott, amolyan birkásan fogadták a sorsukat, de kicsit
se boldogultak, mert a hal egyre kevesebb lett, és a malmokba se jutott őrölnivaló.

- Most, ugye, Obed, ő ekkortájt kezdte szidni a népeket, hogy buta barmok, mit rimánkodtok
itten a keresztény istenhez, fütyül az rátok. És azt mondta, ő járt már olyan helyeken, ahol
ha nagyon imádkoztál ezért vagy azért, akkor az istenek előjöttek és odaadták. És azt is
mondta, hogy ha a férfinép java kiáll mellette, talán csinálhat valamit, és akkor lesz sok-sok
halunk meg aranyunk. Persze akik velejártak a Sumotry Queenen és látták a két szigetet,
azok tudták, mire gondol; és ezek majdnem mind Obed ellen beszéltek, mert nemigen volt
kedvük a vízi népekkel cimborálni. Akik viszont nem értették a dolgot, azoknak egyre
jobban tetszett; és ezek folyton faggatták Obedet, mit kéne csinálniuk, hogy megleljék az új
hitet, és legyen végre hal meg arany. Merthogy ők szívesen hisznek mindenféle újat, de ha
nincs hal meg arany, akkor nem.

Az öregember hangja itt érthetetlen motyogásba fúlt, majd teljesen elhallgatott. Baljós,
feszült csend telepedett ránk. Zadok Allen riadtan hátrapislantott a válla fölött, majd
visszafordult a távoli, fekete zátony felé, és megbabonázva meredt rá. Mikor szóltam hozzá,
nem válaszolt; tudtam, most hagynom kell, hogy kiürítse a pálinkásüveget. Az eszelős
históriát, amit előadott, rendkívül érdekfeszítőnek találtam, mivel egyfajta ösztönös,
mesterkéletlen allegóriát láttam benne, melynek valóságalapja Innsmouth tagadhatatlan
furcsasága; ezt színezi és bontakoztatja aztán fantasztikus képzeletvirágokká egy agg,
alkoholgőzös elme, amelyben egyrészt ugyan kétségtelenül lappang némi kreativitás,
másrészt viszont valóságos kacattára a legkülönfélébb egzotikus mendemondáknak.
Természetesen egy pillanatig sem fordult meg a fejemben, hogy valóságnak higgyem ezt a
grandiózus rémmesét; ám be kell valtanom, hogy Zadok beszámolója helyenként tényleg
megborzongatott, különösen amikor a "sápadt aranyat" emlegette. Ha nem végzek bizonyos
előzetes vizsgálódásokat, ezt is habozás nélkül a vén csavargó elmeszüleményének
minősíthetném; mivel azonban Newburyportban a tulajdon két szememmel láttam azt a
baljós diadémot, amely mintha egyenesen Zadok Allen lidércnyomásaiból öltött volna
alakot, ezt a fajta fényűzést nem engedhetem meg magamnak. Persze könnyen előfordulhat,
hogy az ékszerek eredetileg valóban valami távoli és titokzatos szigetről kerültek elő; az
pedig egyenesen valószínű, hogy a körülöttük keringő hajmeresztő históriák eredetileg nem
annyira az én agg potyásom, hanem inkább a néhai Obed Marsh kapitány képzelőerejét
dicsérik.

Odanyújtottam Zadoknak az üveget, s ő egyetlen húzásra felhajtotta az utolsó cseppig.

Elcsodálkoztam, mennyire bírja a pálinkát, mert alig látszott rajta a hatása;magas, ziháló
hangja még csak meg sem kásásodott. Az üveget, miután lenyalta a nyakát, gondosan a
zsebébe süllyesztette, majd lassan bólogatva motyogni kezdett a szakállába. Közelebb
hajoltam, hogy halljam, ha valami értelmeset találna mondani; a szemem sarkából látni
véltem, hogy a ráncos ajkak gúnyos félmosolyra húzódnak a pálinkafoltos szőrzet
takarásában. Igen - valóban beszélt, nagyrészt még értettem is, mit:

- Szegény Matt... Matt végig ellene volt... megpróbálta maga köré gyűjteni a népeket,
beszélgetésre hívott minden papfélét.. tudhatta volna: szél ellen hiába... a metodista lelkészt
kiseprűzték a városból, a kongregacionalista már ment magától... és persze ott volt még
Babcock tiszteletes a baptistáktól... hogy vele mi lett, nem tudom, de én soha többet nem
láttam... az Úr haragja.. taknyos kiskölyök voltam még, de hallottam, amit hallottam, és
láttam, amit láttam... Dagon és Astoreth.. Belial és Belzebub... az Aranyborjú és a kánaáni
bálványok és a filiszteusok... a Babiloni Parázna... mene, mene, tekel, upharsin... Megint
elhaligatott, s vizenyős-kék szemébe nézve már attól tartottam, ezúttal valóban az ájulás
környékezi. Mikor azonban vigyázva megráztam a vállát, meghökkentően éber mozdulattal
fordult szembe velem, s újabb homályos értelmű szóözönt zúdított rám.

- Szóval nem hiszed el, mi? Hehehe... Akkor azt mondd meg nekem, legényke, miért evezett
ki Obed kapitány éjszaka huszadmagával az Ördögzátonyra? És miféle pogányságokat
kántáltak ott olyan harsányan, hogy amikor megfordult a szél, az egész város zengett tőle?
Megmondod, mi? Megmondod? És azt is megmondod, miért járt Obed olyan gyakran a
zátony túloldalára, ahol mélyebbre szakad a tengerfenék, mint ameddig a kiáltásod elszáll?
Tán csak nem azért, hogy nagy vászonzsákokat dobáljon a vízbe? És mi volt azokban a
zsákokban, mi lehetett olyan hosszúkás és merev és nehéz, azt tudod? Úgy bizony! És azt
megmondod-e nekem, hová tette az öreg Obed azt a fura kis ólomficerét, amit Walakeától
kapott? Na, fiú? És hogy miért üvöltöttek úgy a népek a májusünnepen meg később,
mindenszentekkor, mint aki megveszett? És hogy miért a Sumatry Queen régi matrózai
lettek az új lelkipásztorok, azt tudod? És hogy miért bújtak folyton vastag palástfélékbe? És
hogy honnan szerezték rá a rengeteg aranyat? Na, mit tudsz, kölyök, ki vele?

A vén csavargó átalakulása szinte ijesztő volt. A vizenyős-kék szemekben szilaj, mániákus
lángok gyúltak, a piszkosfehér szakáll felborzolódott. Az öreg Zadok valószínűleg
észrevette,hogy hátrahőkölök, mert gonosz hangon, kajánul kuncogni kezdett.

- Hehe ! Hehe! Rájöttél már, mi? Tán bizony te is amolyan kíváncsi ördögfióka voltál
taknyos korodban? Mert én igen. Minden éjjel felmásztam a házunk kupolájába, tengert
nézni. Meg egyebeket. Kis porontynak nagy a füle, úgy ám, nekem elhiheted! Nem
szalasztottam én el semmit abból, amit a vén Obedről pletykáltak a népek. Hogy a zátonyra
mennének egypár legényekkel. Hehe-he! Mit szóltál volna ahhoz az éjszakához, amikor
fölcipeltem a kupolába az öregem látcsövét? Úgy éljek, jó sokan tolongtak a zátonyon, pedig
egyetlen dereglyével eveztek ki láttam. Mikor aztán feljött a hold, rögtön mind eltisztultak
onnan: supp, ugrás lefelé, ki erre, ki arra! Obed, ugye, egyenest a dereglyére huppant a
legényeivel, ott várta őket a zátony árnyékában. Node a többi népek, azok a túloldalra
ugrottak, fejest a mélyvízbe, és hiába vártam, egyik sem bukkant fel újra... Na, mit szóltál
volna hozzá, nyolcéves kis szaros, egyedül kuksolsz éjjel a kupolában, a kezedben a látcső, és
te csak nézed, nézed meredten azt a valamit, amit emberfélének hitték, pedig dehogy!... Na,
kölyök?... Hehehe...

A vénemberen szemlátomást kitört a hisztéria, s én megborzongtam; meghatározhatatlan,

baljós előérzet fogott el. Göcsörtös kezével megmarkolta a vállam, s nekem hirtelen az az
érzésem támadt, hogy egyáltalán nem nevettében reszket.

- Na és az hogy tetszene, ha egyik éjjel látnád a derék, öreg Obedet a zátony túloldalán, és ő
éppen azzal lenne elfoglalva, hogy vízbe billentsen valamit a dereglyéjéről, valami jó nehéz
dolgot, vászonzsákba gyömöszölve? Az ugye megnyugtatna, ha másnap hallanád, hogy egy
fiatal suhanc eltűnt hazulról? Hahó! Van itt valaki, aki látta azóta Hiram Gilmant?A víz
fölött bajosan. Hát Nick Pierce-t? Hát Luelly Waite-et? Hát Adoniram Southwick-ot, hát
Henry Garnsont? Hahó! Hehe... hehe... A kanaka népek jelbeszéddel kezdték. Árnyak a
zátonyon, jeleket mutogatnak a kezükkel. Már amelyiknek van.

- Obed kapitány, ő nagyjából ekkor evickélt ki a kátyúból...A három lányát csudára

kirittyentve járatta a népek előtt, mindenféle sápadt fényű aranyholmival cifrázta fel őket,
amilyeneket még senki sem látott Innsmouthban, se rajtuk, se másokon. A kohója fölött, ott
megint füstölni kezdett a kémény. De a többi népek se jártak rosszul. A temérdek hal csak
úgy tódult a kikötőbe; ha ma mondanák, el se hinném,mennyit adtunk el jó pénzért a
szomszédságba. A régi vasutat, azt Obed taposta ki nekünk. Pár kingsporti halász hallott a
nagy bőségről, és átjöttek hozzánk két szlúppal, de eltévedhettek vagy mi. Nem is látta utána
senki őket; biztos vízbe vesztek. Aztán az idevalósi népek megcsinálták a Dagon-rendet, és
hogy hajlékuk legyen, hát megvették neki a szabadkőművesektől a nagy Kálvária-páholyt..
Hehehe! Ugye, Matt Elliot, ő szabadkőműves volt, ellenezte is nagyon az üzletet, de nem
sokáig, mert eltűnt.

- Namármost, én nem akarok olyasmit mondani, hogy a vén Obed ugyanúgy akarta itten
elrendezni a dolgokat, ahogy a kanaka népeknél látta. Énszerintem neki eszében se volt,
hogy vérkeverést kéne csinálni; az meg végképpen nem, hogy a porontyaink
visszamásszanak a vízbe, és örökéletű halakká változzanak. Ő csak aranyat akart a vízi
népektől, sok-sok sápadt aranyat, és ezér hajlandó volt nagy árat fizetni, a sátánfattya. A
többiek meg egyszerűen örültek a nagy fene jólétnek, nem törődtek semmi mással, és kicsit
olyanok voltak, mint a vak majom. Egy darabig...

- Mert azért negyvenhatban maguktól is rájöttek, mibe akarják itten beleverni az orrukat.
Ugye, nagy ész nem kellett hozzá, csak összeadni kettőt meg kettőt. Túl sok nyomtalan
eltűnés; túl sok őrült vasárnapi prédikáció; túl sok gyanús szóbeszéd az Ördögzátony körül.
Kicsit még, azt hiszem, én is rásegítettem, mert elmondtam Mowry békebírónak a kupolát,
meg hogy miket láttam onnan. Egy éjszaka aztán szépen utánamentek a vén Obednek meg a
legényeinek a zátonyra; és lőttek is akkor, és dereglyék süllyedtek el. Reggelre Obed
börtönben ült, meg rajta kívül még harmincketten; és a város egészen meg volt zavarodva.
Mindenki azon törte a fejét, hogy egyfelől mi a pokol folyik itt, másfelől meg miféle
kacifántos címen lehetne vádat emelni ellenük. Mert hogy sápadt arany meg vízi népek meg
emberáldozat, hát ezt ugye, mégse lehet... Úgyhogy akkor ilyenekről folyt a vita.

- Majmok, vak majmok voltunk megint! Mowry békebíró, szegény, ő olyanokat mondott,
hogy a fertőzés góca, és hogy felszámoltuk és kiégettük, és hogy jöhet a papirosmunka.
Mindenki csak beszélt és senki sem gondolkodott... Mert ugye, miután Obed meg a legényei
lakat alá kerültek, mi semmiféle zsákokat nem dobáltunk a vízbe a zátony mögött. És itten
minden csak azon múlt, mikor unnak rá erre amazok odalent...

Zadokon a félelem és a kimerültség jelei mutatkoztak, hagytam hát pihenni egy keveset,
noha közben aggodalmas pillantást vetettem az órámra. Közben megfordult a dagály, a
kikötőben emelkedni kezdett a vízszint, s a hullámok morajától az aggastyán mintha új
erőre kapott volna. A dagálynak én is örültem, abban a titkos reményben, hogy sós tenger
szagával valamelyest tán tompítani fogja az orrfacsaró halbűzt. Aztán félretoltam ezeket a
gondolatokat, s ismét a fülemet hegyeztem, hogy jobban értsem az öreg csavargó halk
suttogását.

- Az az iszonyú éjszaka... láttam őket. Fenn voltam a kupolában... seregestül jöttek...

hordákban... a zátonyt teljesen ellepték, berajzottak a kikötőbe, felúsztak a folyón...
Irgalmas egek, mi zajlott akkor éjjel az utcákon... megdöngették az ajtónkat, de az öregem, ő
nem nyitotta ki... aztán kimászott a muskétájával a konyhaablakon, hogy megkeresse
Mowry békebírót, és megnézze, mit segíthet... Hegyekben álltak a holtak meg a haldoklók...
lövések, sikolyok... üvöltözés az Old Square-en meg a Crown Square-en meg a New Church
Greenen... a börtönből kiszabadítva... a kiáltványban... árulásról, szószegésről.. Később
járványnak hazudtuk, mikor jöttek a külső népek, és nem találták a város felét... csak azokat
hagyták meg, akik Obeddel tartottak, vagy meg se mukkantak végig... az öregemet nem
láttam többet...
Zadok rekedten zihált, egész testéről patakokban dőlt a veríték. Göcsörtös ujjai
megszorultak s vállamon.

- Reggelre mindent eltakarítottak... de a nyomaikat, azokat rajtunk hagyták.. Obed, ő rögtön

átvette a vezetést.. azt mondta, hogy mostantól nem egészen úgy mennek majd a dolgok,
mint régen... az istentiszteleteken ezentúl mások is részt vesznek.. egyes családoknak
vendégeket kell az otthonukba fogadniuk.. azt mondta, vérkeveredést akarnak velünk, mint
a kanakákkal,.. és hogy ő a maga részéről nem érzi kötelességének, hogy ebben
megakadályozza őket... Úgy bizony, ezt Obed kapitány mondta, a vén sátánfattya, ő és senki
más!... Teljesen megbomlott, a saját fajtáját semmibe nézte, csak a vízi népeket ajnározta
folyton. Azt mondta a nyomorult... hogy ők halat meg aranyat hoztak nekünk... itt az ideje
hát... hogy mi is adjuk meg nekik, amit akarnak...

- Szemre semmi se változott, csak az idegenektől lettünk eltiltva. Kerültük is őket utána;
megkeserültük volna, ha ellenszegülünk. Aztán, ugye, mindenkinek le kellett tennie Dagon
Esküjét, illetve hát az elsőt közülük; mert hogy van második és harmadik is. És később
ezeket is letették páran, de már nem mindenki, csak a különleges népek. Ővelük másképpen
bánnak; szabadabban mozoghatnak, kapnak aranyat meg más ilyesmit. Namármost a
lázadozásnak, annak semmi értelme, mert ezek a vízi népek vannak odalent pár millióan.
Egyelőre nincs különösebb kedvük hozzá, hogy előjöjjenek és háborúban irtsák ki az
emberféléket, de ha mi itten nekiállunk szurkapiszkálni őket, akkor én szerintem nem
lesznek túl fáradtak egy egészen meggyőző főpróbához. Minekünk nincsenek ellenük régi
varázsjeleink, mint a déltengeri népeknek; és azokat az istenverte kanakákat aligha tudnánk
rábírni, hogy megosszák velünk a titkaikat.

- Csak arra ügyelj feltétlenül, hogy mindig elég áldozatot és bennszülött kacatot kapjanak;
meg kikötőhelyet a városban, ha kérik. Ha ez meglesz, békén hagynak. Az idegenek híreket
vihetnek a külvilágba, ne közösködj hát velük, kerüld őket - hacsak nem szaglászok. A
Hűségesek Gyülekezetéből, amely másképpen Dagon Magasztosabb Rendjének is
neveztetik, soha senkit nem ragad el a halál, amiképpen a Gyermekek közül sem; mert mi,
Hűségesek és Gyermekek, csupán visszatérünk Hydra anya és Dagon atya páros kebelére,
ahonnan az időknek kezdetén az ősisz... Ia! Ia! Cthulhu fhtagn! Ph'nglui mglw'nafh Cthulhu
R'lyeh wgah-nagl fhtaga...

Az öreg Zadok most már teljesen összefüggéstelenül hadart mindenféle értelmetlenséget,

szája szélét vékony csíkban hab verte ki. Visszafojtott lélegzettel néztem. Szegény, vén
nyomorult, gondoltam; íme, a minden észérvnél elrettentőbb példa, hogy egy dús
képzelőerővel megáldott, termékeny elmét a téboly micsoda pokoli bugyraiba képes
taszítani az alkohol rontó befolyása! Tagadhatatlan viszont, hogy a rögeszmés őrület ily
megdöbbentő mértékű elhatalmasodásához jelen esetben egy másik tényező is hozzájárult: a
környezet sivársága, érzelemmentessége,ingerszegénysége, és - mindennek logikus
következményeként - az Innsmouth iránt táplált szenvedélyes, keserű gyűlölet.

Zadok nyöszörögve sírva fakadt; könnyek gördültek le ráncokkal barázdált arcán, hogy
aztán a kusza szakállbozontba vesszenek.

- Istenem, mi mindent éltem én át tizenötéves korom óta!Mene, mene, tekel, upharsin!

Mennyi borzalmat és bűnt láttam, milyen balsorsokat, micsoda nyomorult népeket! Sokan
egyszerűen eltűntek, sokan megölték magukat... és sokan elmentek Arkhambe és Ipswichbe
és még messzebbre, és el akarták mondani az igazságot Innsmouthról, és őrültnek hitték
őket mind, ahogy most te is őrültnek hiszel engem, kölyök... De uramatyám, amit én itten
láttam, ennyi év alatt!... Már rég megöltek volna, mert túl sokat tudok, de én még Obed
kezébe tettem le Dagon Esküjét, az elsőt meg a másodikat is, és ezért védve vagyok... mert
arra nincs nekik bizonyítékuk, hogy szándékosan beszélek, nem öntudatlanul... és ezért
iszom, ezért iszom már évek óta, hogy beszélhessek, és mégse öljenek meg... de a harmadik
esküt, azt le nem teszem soha, akkor inkább mégis...

- És tudod, kölyök, itten valahol a polgárháború körül romlottak el végleg a dolgok.

Mivelhogy akkortájt kezdtek felnőni a negyvenhat után született porontyok... nem mind
ugyan, mert beteges nemzedék volt, nagyon sokan múltak ki kölyökkorukban. Mégse
elegen; és meglehet, nem is mindig azok, akiknek kellett volna. Az ég irgalmazzon nekünk,
ha olykor tévedésbe estünk; mi megtettünk mindent, ami az erőnktől kitelt. És nehéz volt
elválasztani az ocsút a búzától; én nem is nagyon mertem kutakodni, mert féltem. A
negyvenhatos éjszaka óta iszonyodom tőlük – a vízi népektől, az igaziaktól. Nem is láttam
azóta egyet se, legalábbis tisztavérűt soha.

- Aztán elmentem a háborúba, és ha egy csepp józan ész szorult volna belém, akkor vissza se
esz a fene, letelepszem valahol a világ túloldalán. De azt írták hazulról a népek, hogy már
nem olyan rossz a helyzet. Persze, hisz egészen hatvanháromig idegen sorkatonaság
állomásozott Innsmouthban; azzal nem lehetett mit csinálni, azt a kormány vezényelte ide.
A háború után minden ment tovább a régiben. A népek elmaradoztak; a malmok, az üzletek
sorra bezártak; a hajóforgalom megszűnt, a kikötőt eltömte a homok; a vasutat
felszámolták... de ők... ők ugyanúgy úszkáltak fel-alá a folyótorkolat meg az átkozott
zátonyok között, hogy a Sátán rohasztaná rájuk! És közben egyre több padlásablakot kellett
bedeszkázni; és egyre több üres ház telt meg furcsa zajokkal...
- A kinti népeknek persze megvannak rólunk a maguk legendái; te is jól bebiflázhattad őket,
kölyök, amilyen veszettségeket itten kérdezgetel. Ritkán látható dolgokról mondáznak, meg
azokról a sápadt ékszerekről, amiket még nem olvasztottak be mind, és valahonnan
foIyamatosan érkezik az utánpótlásuk. Sokat sejtenek; de semmit nem látnak át, mert
félnek kinyitni a szemüket. A sápadt aranyról azt hiszik, holmi kalózkincsből való, mirólunk
meg, hogy betegek vagy kevert vérűek vagyunk. A vízi népek, azok persze igyekeznek innen
minden idegent messzire riasztani; akit pedig nem sikerül, azt igen hamar kigyógyítják a
kíváncsiságból, különösen éjszaka. A kutyák megugatják őket, a lovak megugranak előlük..
de mióta van autó, már evvel sem kell gondolniuk.

- Obed kapitány, ő negyvenhatban újranősült, de a második feleségét, azt sose látta senki. És
mondják, hogy Obed nem akarta, de muszáj volt neki, mert a vízi népek igen. Három
porontyuk lett... a fiúk, azok eltűntek kölyök korukban... az egyik a tengerbe, az nagyon
hamar átvedlett, alig négyévesen... a másik a földbe, azt én ástam el, bár igen vinnyogott.. de
a lány, azon nem látszott semmi, az ugyanúgy nézett ki, mint bárki más... később átküldték
nevelődni az Óvilágba... őt Obed végül a nyakába varrta valami boldogtalan arkhami
flótásnak... az persze nem tudott semmit. Ma már ilyesmi nincsen, a külső népek szóba se
állnak velünk, nemhogy asszony meg házasság.. Barnabas Marsh, akié mostan a kohó, ő
Obed unokája az első feleségétől..az apja Onesiphorus volt, a legidősebb fiú... de az anyja, az
neki is olyasféle volt, hogy nem szerette mutogatni magát.

- Barnabas, az nemsokára átvedlik. Már nem tudja becsukni a szemét, teljesen kijött a
formájából. Azt mondják, még ruhában jár, de hamarosan visszamászik a vízbe.
Énszerintem már ki is próbálta - néha lemennek körülnézni párszor, mielőtt végleg
eltakarodnának. Tíz éve ki se dugta az orrát. Nem tudom, szegény asszony hogy bírja... mert
a felesége, az ipswichi lány; emlékszem, mikor Barnabas vagy ötven éve megkérte a kezét,
majdhogynem meglincselték a népek odaát.. bárcsak buzgóbbak lettek volna!... Obed, az
meghalt hetvennyolcban, már az utána való nemzedék is odavan... az első asszony gyerekei,
azok meghaltak, a többi meg... azt csak a Jóisten tudja...

A beálló dagály morajlása egyre erősödött, s különös hatással volt az öregemberre: könnyes
melankóliája apránként feszült félelembe olvadt át. Időnként szünetet tartott, hogy ideges
pillantásokat vessen a zátonyra a válla fölött. Bármennyire abszurd és nevetséges volt a
története, szorongása lassan kezdett énrám is átragadni. Meg-megcsukló hangjába
hisztérikus él költözött; már nem suttogott, hanem szinte kiabált; mintha így próbálna
bátorságot önteni magába.
- Hé, kölyök, megkukultál? Csak én koptatom itten a számat? Miért nem mondasz semmit?
Na, szeretnél egy ilyen viárosban élni? Ahol minden pusztul és rohad körülötted... ahol
bármerre mész, minden pincében és padláson befalazott szörnyek tappognak és vartyognak
és vinnyognak és kaparásznak... Na, mi van? Szeretnéd hallani éjszakánként a ricsajt a
templomokból? Szeretnéd tudni, hogy mik ricsajoznak ottan? És hogy mennyivel nagyobb
ricsajt csapnak mindenszentekkor, kinn a zátonyon? Na? Most buggyant vén bolondnak
hiszel, mi? Hát akkor tudd meg, kölyök, a legrosszabbat még nem is hallottad!

Zadok most már valóban kiabált, és a tekintetében gyúló eszelős fény jobban nyugtalanított,
mint szerettem volna.

- A ménkűbe, mit bámulsz így rám? Azt hiszed, megijedek attól az olvasós szemedtől?.. Hát
én ugyan nem! Obed Marsh a pokolban van, és ottan is marad! Hehe... Ottan marad
szemestül. És engem nem bánthatnak... nem csináltam semmit, nem mondtam senkinek
semmit... Nézzél már másfele, hogy a ménkű agyon ne vágna, kölyök!...

Nem értettem, mi baja lett velem hirtelen, s aggódva ráncoltam a homlokomat; csak nem
most fog kitörni rajta a dühöngés?

- Pokolba hát az egésszel! Ha nem mondtam el senkinek, akkor mostan te leszel az első! Te
csak üljél és figyeljél, kölyök... Emlékszel, ugye, mondtam, hogy a negyvenhatos nagy ölés
után nem kutakodtam többet.. de ez még nem jelenti, hogy nem is jöttem rá semmire...

- Akarod tudni, mi itten a legnagyobb rémség, kölyök? Hát nem az, amit a vízi népek eddig
csináltak - hanem amit ezután akarnak csinálni. Merthogy a tengerfenéki odúikból
mindenféléket felhoznak a városba... évek óta így megy, és mostanában már nem ügyelnek
annyira. Ha átmész a folyón, a Water Street meg a Main Street között minden ház dugig van
velük... a vízi népekkel meg azokkal, amiket odalentről hoztak... és ha egyszer befejezik,
akkor... mondom, ha elkészülnek... tudod te, mi az a shoggoth?

- Hé, kölyök, hallasz? Én tudom, hogy micsoda; láttam az egyiket, amikor éjjel... EH-
AHHH-AH! E'YAHHH...

A vén csavargó ordítása olyan hirtelen jött, hogy a szívem verése is megállt tőle egy
pillanatra; sohasem hittem volna, hogy emberi torokból előbuggyanó hangot így el tud
torzítani a félelem. Zadok Allen tekintete valahová a hátam mögé, a halbűzös tengerre
szegeződött, a szeme majd kiugrott az üregéből; az arca ógörög színpadi maszkhoz vált
hasonlatossá, vonásaira valósággal ráfagyott a rettegés. Csontos ujjai hihetetlen erővel
mélyedtek a vállamba, egyébként azonban szinte sóbálvánnyá dermedt; még akkor sem
mozdult, amikor hátrafordítottam a fejem, hogy megnézzem, mitől ijedt meg ennyire.

Nem láttam semmit. A dagály épp tetőzött, a robajló hullámfront félúton járt a part felé,
csak egy magányos habfodor szakadt le róla s száguldott előre kissé. Ámde nem
nézelődhettem sokáig, mert Zadok rázni kezdte a vállam; engedtem noszogatásának, és
odafordultam hozzá. Döbbenetes látványt nyújtott: az arca mintha darabokra hullott volna,
minden ránc és redő más-más ütemre reszketett. A hangja visszatért, bár csupán elhaló
suttogásra futotta tőle.

- Eredj innét! Eredj innét, kölyök! Megláttak... fuss az életedért! Ne várj semmire... már
tudják... menekülj... gyorsan... tűnj el ebből a városból...

Újabb lomha hullám zúdult a mállatag móló viharvert köveinek, s az eszelős aggastyán
suttogása ismét vérfagyasztó, tébolyult sikolyba csapott át.

- E-YAAHHHH!... YHAAAA!

Mielőtt rendbe szedhettem volna felbolydult méhkasként kavargó gondolataimat,

eleresztette a vállamat, és eszeveszett iramban meglódult az utca felé. A törmelékhalmok
között botladozva megkerülte a romos raktárház sarkát, és eltűnt a szemem elől.

Visszanéztem a tengerre, de nem volt ott semmi. És amikor a Water Streetre kilépve
pillantásom végigfutott az elhagyott, néma házak roskatag során, nyomát sem láttam Zadok
Allennek.

4.
Nehezen tudnám szavakba önteni, milyen hangulatban hagytam el a felkavaró epizód a
színhelyét. Ami történt, az egyszerre volt érthetetlen és szánalmas, groteszk és ijesztő.
Ámbár a fűszeresfiú figyelmeztetése után valami hasonlóra számítottam,a közvetlen élmény
mégis igen mély benyomást tett rám, összezavart és felzaklatott. A szövevényes rémhistória
persze komolytalan volt, az öreg Zadok azonban oly következetes meggyőződéssel, oly
őszinte borzadállyal adta elő, hogy az rohamosan fokozódó nyugtalanságot ébresztett
bennem; ehhez járult még a város iránt táplált ellenszenvem,amely érkezésem óta csupán
erősödött.

Később majd kielemzem Zadok beszámolóját, hátha találok benne valami rejtett, történeti
igazságmagot; pillanatnyilag egyéb vágyam sem volt, mint kiverni a fejemből az egészet. Az
idő veszedelmesen későre járt: az órám szerint hét múlt tizenöt perccel, és az arkhami busz
pontban nyolckor indult a Town Square-ről -, így hát megpróbáltam gondolataimat
semleges és praktikus mederbe terelni, s közben kissé sietősebbre vettem az iramot.

Kihalt utcákon, beomlott házfedelek és megroggyant falak között szaporáztam lépteimet a

szálloda felé, ahol a poggyászomat hagytam. Bár a lenyugvó nap aranyfénye andalítóan
békés derengésbe vonta a foghíjas cseréptetőket és az ütött-kopott kéményeket, nem tudtam
megállni, hogy időnként nyugtalanul hátra ne pillantsak. Nagy megkönnyebbülés lesz
elhagyni az örökös félelem árnyékában sorvadó, halbűzös Innsmouth-t; csak azt sajnáltam,
hogy ehhez megint be kell szállnom annak a Sargent nevű visszataszító alaknak az
autóbuszába. Túl nyaktörő tempót azért nem diktáltam magamnak, hisz minden sarkon
akadt valami építészeti érdekesség, amit vétek lett volna nem megszemlélni és úgy
számoltam, félóra alatt kényelmesen odaérek.

Elővettem a fűszeresfiú térképét, hogy olyan útvonalat válasszak, amerre még nem jártam, s
a ceruzavázlat rövid tanulmányozása után úgy döntöttem, hogy a Marsh Street helyett
ezúttal a State Streeten fogom megközelíteni a városközpontot. A Fall Street-i elágazásnál
néhány helybélire lettem figyelmes, akik egy roskatag ház árnyékába húzódva sugdolóztak.
Utamat folytatva egyre több ilyen csoport mellett haladtam el, s a Town Square-re érve
láttam, hogy a Gilman House bejárata előtt gyülekeznek. Mialatt kikértem poggyászomat a
portáról, végig magamon éreztem a rezzenetlen, dülledt, vizenyős szempárok tekintetét, s
csak remélni mertem, hogy senkivel sem leszek kénytelen együtt utazni ebből az undorító
társáságból.

A busz a vártnál korábban, néhány perccel nyolc előtt csörömpölt be a térre, három utassal.
Amikor lefékezett a megállóban, egy sötét képű fickó a járdaszegélyről odasúgott valamit a
sofőrnek. Sargent kidobott az ablakon egy postazsákot meg egy újsággöngyöleget, és eltűnt a
szállóban; közben az utasok - ugyanazok, akiket aznap reggel Newburyportban láttam -
nehézkesen lekászálódtak, és néhány torokhangú szót váltottak az egyik közelben ácsorgó
helybélivel. Meg mertem volna esküdni, hogy nem angolul beszéltek. Felszálltam az üres
buszra, és megkerestem azt az ülést, ahol idefeléjövet utaztam; ám alighogy kényelembe
helyezkedtem, visszatért Sargent, és rekedtes, vontatott hangon mentegetőzni kezdett.

Attól tart, hogy balszerencsés napot választottam az utazásra. Valami gond van a motorral,
és bár Newburyportból sikerült jóval a menetidőn belül ideérnie, azt már nem meri
kockáztatni, hogy tovább menjen a busszal Arkhambe. Igen, természetesen megpróbálja
kijavítani a hibát, de őszintén szólva kizártnak tartja, hogy még ma este elkészüljön vele.
Nem, Innsmouthból ilyenkor már nem közlekednek más járművek, sem Arkhambe, sem
máshová. lgen, rettenetesen sajnálja, de valószínűleg kénytelen leszek a Gilmanben
éjszakázni. Biztosra veszi, hogy a portás megértő lesz majd, ő már beszélt is vele, hogy
engedjen a szokásos díjszabásból, elvégre önhibámon kívül kényszerhelyzetbe kerültem...

Az eseményeknek ez a kedvezőtlen fordulata annyira váratlanul ért, hogy egészen

beleszédültem; ugyanakkor - magam számára is meglepően - halálos rettegés fogott el a
gondolattól, hogy ebben a barátságtalan, pusztuló városban fog rám esteledni. Zsibbadt,
gépies mozdulatokkal nyúltam a poggyászomért, s utóbb nem is bírtam visszaemlékezni rá,
hogyan hagytam el a buszt; alig voltam tudatában a környezetemnek. Ez a különös,
félönkívületi állapot csak a szálloda halljában szűnt meg, amikor az első megrázkódtatás
után végre szigorúan ráncba szedtem nekiszabadult érzelmeimet. Az éjszakai portás - egy
fura külsejű, mogorva fickó - a 428-as szobát javasolta; érdeklődésemre vállvonogatva
hozzátette, hogy el fogok férni benne, de vezetékes víz nincs. Mindössze egy dollárt
számított fel érte, amit még a körülményeket tekintve is meglehetősen olcsónak találtam.

Newburyportban sok rosszat hallottam erről a szállodáról, de most nem voltam abban a
helyzetben, hogy válogatós lehessek; így hát aláírtam a vendégkönyvet, kifizettem az egy
dollárt, és átadtam poggyászomat a portásnak, aki a jelek szerint egymaga alkotta a teljes
személyzetet. Savanyú képpel indult meg előttem, hogy a szállásomra vezessen. Egy minden
ízében recsegő-ropogó, szúette falépcsőn felkapaszkodtunk a harmadik emeletre; közben
elhagytunk néhány folyosót, amelyeket olyan vastagon megült a por, mintha évek óta
nemjárt volna arra senki.

A szobám a hátsó traktusban volt, két ablakot és néhány olcsó, dísztelen bútordarabot
találtam benne. Az ablakok egy elhanyagolt udvarra néztek, amit a másik három oldalról
alacsony téglafal vett körül. A távlati kilátás sem volt sokkal lelkesítőbb: az omladozó
tetőtengeren túl gyér növényzettel benőtt, hepehupás ingovány nyílt a látóhatárig. A folyosó
végéról nyílt a közös emeleti fürdőszoba, amely számomra inkább múzeumi kíállításnak
tűnt. Berendezése egy bádogkádból és egy ódon márványmosdóból állt, a mennyezeten
villanyégők pislákoltak, a falat védő faburkolaton körkörös foltokban virágzott a penész a
vízvezetékcsövek körül.

Mivel még világos volt, lesétáltam a főtérre, hogy vacsora után nézzek. A Town Square-t
továbbra is szokatlanul nagy számban népesítették be a helybéliek, és nem kerülte el a
figyelmemet, hogy az őgyelgők közül többen furcsa pillantásokat vetnek felém. A fűszeres
időközben bezárt, úgyhogy kénytelen voltam azt a vendéglőt felkeresni, amelyet korábban a
nap folyamán egészségügyi meggondolásokból mellőztem. A személyzet két főből állt, az
egyik egy kopasz, rossz tartású, golyvás szemekkel bámuló férfi volt, a másik egy lapos orrú
némber, hihetetlenül vaskos és idomtalan kezekkel. Az étterem önkiszolgáló alapon
működött, s megkönnyebbülve láttam, hogy a legtöbb fogást konzervből és tartósított
élelmiszerekből készítik. Megelégedtem egy tányér zöldséglevessel és pár szelet
kétszersülttel, aztán visszatértem sivár szobámba a Gilmanben. A hallban megakadt a
szemem a pult melletti újságállványon, és vettem a sötét képű portástól egy estilapot meg
egy légypiszkos képes magazint.

Mikor odakint sötétedni kezdett, felgyújtottam az ócska vaságy fölé szerelt villanyégőt, és
igyekeztem az olvasásra összpontosítani. El akartam foglalni magamat valamivel, nehogy
gondolataim túlságosan elkalandozzanak: elvégre ennek az ódon, pestis-bűzös városkának a
titkain később is törhetem még a fejem - például ha majd jókora távolság választ tőle. A vén
iszákos rémtörténetei nem igértek kellemes álmokat; vad, zavaros tekintete élénken
megmaradt emlékezetemben, folyton betolakodott a gondolataim közé,én pedig ismételt
erőfeszítéseket tettem, hogy minél messzebbre hessegessem onnan.

Persze azon sem szabad rágódnom, amit az az üzemellenőr mesélt a newburyporti

vasutasnak a Gilman Houseról, hogy éjszakánként milyen furcsa hangokat adnak ki egyes
lakói... Igen, a hangokat aztán végképp ki kell vernem a fejemből. Meg az arcot is. Azt az
arcot a templomkapu sötétjében; a diadém alatt. Amire emlékeznem kellene, hiszen tisztán
láttam egy pillanatra, de az agyam valamiért úgy döntött, hogy nem akar emlékezni rá.
Talán könnyebb volna rendben tartanom a gondolataimat, ha ez a szoba nem lenne olyan
iszonyúan dohos. A szörnyű dohosság elvegyül a város mindenütt jelenlévő halbűzével, és
olyan szagegyveleggé keverednek, amiről az embernek állandóan a halál meg a bomlás jut
eszébe.

A másik dolog, ami zavart, hogy az ajtómról hiányzott a retesz. Pedig eredetileg föl volt vele
szerelve, ez a nyomokból egyértelműen látszott; mint ahogy az is, hogy nemrégiben
eltávolították. Biztos elromlott, mint annyi minden más ebben a roskatag épületben.
Idegesen körülnéztem a szobában, és pillantásom megakadt a ruhásszekrény reteszén,
amelynek a mérete épp megfelelőnek tűnt; nagyjából kitakarta az ajtólapon éktelenkedő,
téglalap alakú foltot. Tevékenykedni kezdtem hát, hogy oldjam egy kicsit a gyötrelmes
feszültséget. Szerencsére mindig hordok magammal a kulcskarikámon egy ügyes kis
szerkezetet, amelyből háromféle szerszámot lehet kipattintani: dugóhúzót, konzervnyitót és
csavarhúzót. Ez utóbbinak a segítségével gyerekjáték volt átszerelni a ruhásszekrény
reteszét az ajtóra; hajszálpontosan illett, s mikor munkám végeztével próbát tettem vele,
megkönnyebbülten láttam, hogy ugyanolyan tökéletesen ellátja feladatát, mint az eredeti.
Ettől határozottan megkönnyebbültem, nem mintha olyan nagy szükségét éreztem volna a
kettős bezárkózásnak - kulcsom természetesen volt az ajtóhoz -, hanem mert meddő
tépelődés helyett végre tettem valamit a biztonságom érdekében még ha csak szimbolikus
értelemben is. A két összekötő ajtón, melyek a szomszéd szobákba nyíltak, rendes retesz
volt; ezeket - frissen támadt lelkesedésemben - gondosan megerősítettem.

Nem vetkőztem le; úgy döntöttem, addig fogok olvasni, míg elbágyadok, utána pedig
ruhástul alszom, csak a zakómat, a nyakkendőmet meg a cipőmet veszem le előtte.
Poggyászomból előkerestem a zseblámpámat, és nadrágom zsebébe csúsztattam, hogy ha
később sötétben találnék fölébredni, nehézségek nélkül meg tudjam nézni az időt. Az álom
azonban csak nem akart a szememre jönni; és amikor - egy pillanatra abbahagytam a
gondolataim elemezgetését, legnagyobb megdöbbenésemre rájöttem, hogy én
tulajdonképpen hallgatózom - minden idegszálamat megfeszítve fülelek valamire, amit nem
tudnék konkrétan meghatározni, de rettegek tőle. Annak az üzemi ellenőrnek a története
jobban felzaklatta a képzeletemet, mint hittem. Újra megpróbáltam olvasni, de nem nagyon
haladtam. Valamivel később egyszerre csak apró neszekre lettem figyelmes: halk, óvatos
nyikordulásokra a lépcső és a folyosók felől, melyek szabályos időközönként ismétlődtek, de
sohasem ugyanott, hanem mindig kicsivel odébb. A ritmus valahonnan ismerős volt,
méghozzá egészen zavarbaejtően, kezdetben mégsem tudtam hova tenni; aztán hirtelen
minden a helyére ugrott, és rájöttem, hogy lépteket hallok. Az első gondolatom az volt, hogy
újabb szállóvendégek érkeztek, ezt azonban hamar elvetettem. A lépteket ugyanis nem
kísérték beszédhangok; ráadásul ahogy hallgattam : őket, egyre inkább az a benyomásom
támadt, hogy ezekben a puha nyikordulásokban van valami alattomosság.

Nem tetszett nekem ez a dolog, és komoly aggályaim támadtak, hogy tanácsos-e egyáltalán
elaludnom, nem tenném-e jobban, ha virrasztanék. Ebben a városban elég furcsa szerzetek
élnek, és tény, hogy jónéhány utazónak nyoma veszett már errefelé. Talán valami
rémregénybe illő szállóba kerültem, ahol megölik a vendégeket a pénzükért? Ez esetben
velem nem érdemes vesződniük. Vagy a helybéliek tényleg ennyire betegesen gyűlölik a
kíváncsi látogatókat? Felbőszítettem volna őket a városnéző körsétámmal, a
térképnézegetésemmel, a sok kérdezősködéssel? Közben az is megfordult a fejemben, hogy
elég zilált idegállapotban lehetek, ha egy kis padlónyikorgástól rögtön ilyen gondolataim
támadnak. Egy higgadt pillanatomban beláttam, hogy kezd elhatalmasodni rajtam az
üldözési mánia; egyúttal heves szemrehányásokkal illettem magam, amiért bűnös
ostobaságomban elmulasztottam fegyvert beszerezni az útra.

Így őrlődtem tovább mindaddig, míg örvényébe nem rántott az a fajta testi-lelki
kimerültség, amelynek semmi köze alváshoz és álmossághoz. Hirtelen úgy éreztem, lépni is
alig bírok. Erőim végső megfeszítésével elreteszeltem az átszerelt ajtót, lekapcsoltam a
villanyt, majd zuhanva végigvágódtam a kemény, egyenetlen ágyon - zakóban,
nyakkendőben, cipőben, mindenestül. Az éjszaka apró zörejei, amikre fel sem figyeltem
eddig, a sötétben tízszerte baljósabbnak és fenyegetőbbnek tűntek, s én kétségek közt
gyötrődve ziháltam fekhelyemen. Már bántam, hogy eloltottam a lámpát; ahhoz viszont túl
fáradt voltam, hogy felkeljek és újra meggyújtsam.

Aztán, a vaksötétben tipródás hosszú időszaka után, megint felhangzott az ütemes

nyikorgás. Lomha egykedvűséggel nyomult előre, fel a lépcsőn, végig a folyosón, közelébb,
mint eleddig bármikor. Az ajtóm előtt elhallgatott: és ekkor, szívdobbanásnyi csend után,
meghallottam azt a halk, összetéveszthetetlen neszezést, mely mintha kaján kárörömmel
igazolta volna minden kínzó balsejtelmemet. Mert a kétség ámyéka sem férhetett hozzá,
hogy odakintről valaki az én ajtóm zárját próbálta kinyitni -óvatosan, finoman, tapogatózva
- kulccsal.

Hogy a veszélynek ezen első kézzelfogható jelét sokkal inkább higgadtan, semmint
fejvesztetten fogadtam, annak magyarázata talán éppen korábbi, körvonalazatlan
félelmeimben rejlett. Oktalan rettegésemben ösztönösen felkészültem a fantom ellenség
támadására - így hát az új, immár igazi fenyegetés nem ért teljesen váratlanul. Ami nem azt
jelenti, hogy számítottam volna rá, sőt! Iszonyúan megrendített, mikor ködös balsejtelmeim
a szemem láttára dermedtek közvetlen, kőkemény valósággá; szinte úgy éreztem magam,
mint akit letaglóztak. Eszembe sem jutott, hogy ez a motoszkálás a zárral félreértés
lehetne.Csakis rosszindulatú szándékra tudtam gondolni, és halálos csendben vártam a
láthatatlan behatoló következő lépését.

Az óvatos kaparászás egy idő múlva abbamaradt, és hallottam, hogy a látogató kulccsal
kinyitja az északról szomszédos szobát, óvatosan a közös válaszfalhoz oson, és próbát tesz az
összekötő ajtóval. A retesz persze kitartott,s az ismeretlen két-három perces meddő
kisérletezést követően távozott; a padlónyikorgás után tájékozódva lépésrő l lépésre nyomon
kísérhettem visszaútját a folyosóra. Hamarosan megint halk zördülés ütötte meg a fülem;
tudtam, hogy most nyit be a déli szobába. Újabb motoszkálás, ezúttal a másik összekötő
ajtón, szintén hiába; újabb visszavonulás, ütemes padlóreccsenésekkel. A nyikorgás ezúttal
nem hallgatott el, hanem tovább távolodom a folyosón; a lépcsőhöz érve kis szünetet tartott,
aztán elindult rajta lefelé, fokról fokra halkulva. Tehát éji látogatóm rájött, hogy
bezárkóztam, és egyelőre feladta; majd visszatér később, talán alkalmasabb időpontban,
talán még rosszabbkor.

Az a magabiztos, késedelmet nem tűrő határozottság, amellyel ekkor a cselekvés mezejére

léptem, egyértelműen azt bizonyította, hogy titokban már órák óta féltem valamitől, ezért
tudat alatt sorra vettem a menekülés valamennyi szóbajöhető útvonalát, és gondosan
kielemeztem őket. Az első perctől fogva tisztában voltam vele, hogy az ismeretlen behatoló
személyében a veszélynek nem az a fajtája testesült meg, amelyikkel szembeszáll és leszámol
az ember, hanem az a másik, sokkal félelmetesebb változat, amelyikkel szemben nincs helye
hősködésnek, az egyedüli megoldás a menekülés, méghozzá a lehető legnagyobb sietséggel.
Első feladatom tehát abban állt, hogy minél gyorsabban kijussak a szállodából,
természetesen élve; és ehhez nem vehettem igénybe azt az útvonalat, amely a főlépcsőn és a
hallon keresztül vezetett.

Óvatosan ülő helyzetbe emelkedtem, közben felkattintottam a zsebIámpámat, és

megkíséreltem meggyújtani az ágyam fölé szerelt villanyégőt; fényre volt szükségem, mert át
akartam forgatni bőröndöm tartalmát, hogy kiválogassam belőle a legszükségesebb
holmikat egy gyors, poggyász nélküli meneküléshez. Hiába nyomogattam azonban a
kapcsolót; nem történt semmi; nyilván elvágták a vezetéket. Kétségtelen, hogy nem
valamiféle komolytalan kis összeesküvéssel van dolgom, hanem egy elszánt, befolyásos és
rögeszmésen titkolózó szervezettel, melynek célkitűzése-

it egyelőre ugyanúgy nem láttam tisztán, mint ahogy azt sem,

voltaképpen mi a bajuk velem.

Miközben ezeket fontolgattam, ujjaimat továbbra is a haszontalanná vált kapcsolón

nyugtatva, egyszerre csak tompán felszűrődő padlónyikorgásra lettem figyelmes az alattam
lévő emeletről, s mintha még hangokat is hallottam volna, valamiféle beszélgetés töredékes
foszlányait. Fülelni kezdtem hát, és hamarosan kissé elbizonytalanodtam, különösen a
mélyebb hangokat illetően. Ezeket talán helyesebb lett volna zajoknak nevezni, mivel ami
keveset úgyahogy felfogtam belőlük, az még véletlenül sem hasonlított az emberi beszéd
alapvető struktúráira. Többször ismétlődött például egyfajta elnyújtott, rekedt gurgulázás,
meg valami sajátos, kuttyanó zaj, ami azt a különös képzetet keltette, mintha a beszélőnek
nyálkával lenne tele a szája. Ekkor azonban sietve felhagytam a további hallgatózással, mert
eszembe jutott az üzemi ellenőr, és hogy mi mindent hallott ő annak idején ebben s dohos és
dögbűzös épületben.

Miután kézilámpásom fényénél alaposan megtömtem a zsebeimet kötszerrel,

ragasztószalaggal, szárazelemekkel és egyéb fontosnak vélt holmikkal, föltettem a
kalapomat, és lábujjhegyen az ablakokhoz osontam, hogy felmérjem a menekülés
lehetőségeit. Tűzlétrát nem találtam, noha az államilag előírt tűzvédelmi rendszabályok
értelmében lennie kellett volna, a sima, dísztelen falon pedig alkalmatos kapaszkodók híján
lehetetlen volt leereszkedni. Maradt még az ugrás, ami - innen legalábbis - biztos
öngyilkosságnak tűnt, hiszen három emeletet zuhanva csapódnék az udvar kövezetének.
Szobámtól valamelyest jobbra és balra viszont ódon téglaépületek támaszkodtak a szálloda
oldalának; sajnos, a tetőzetük ferde lejtésű volt, ámde - természetesen - sokkal közelebb
esett az ablakaim magasságához. Megbecsültem a szintkülönbséget, és úgy találtam hogy
nem terjed túl az ésszerű kockázat határain. Persze ahhoz, hogy leugorhassak valamelyik
háztetőre, előbb a közelébe kellett férkőznöm, hiszen most a lehető legalkalmatlanabb
helyen tartózkodtam; félúton a kettő között. Néhány pillantással felmértem, hogy ha a siker
reményében akarok próbálkozni, legalább két szobával odébb kell jutnom, akár északi, akár
déli irányban; homlokomat ráncolva vettem fontolóra a lehetőségeimet.

Úgy véltem, a folyosót igénybe venni szerfölött kockázatos volna;egyrészt odalent nyilván
felfigyelnének a lépteimre, másrészt korántsem bizonyos, hogy kívülről be tudnék hatolni a
kiszemelt helyiségbe. Ha egyáltalán eljutok valameddig - mert egyelőre még ez is
kétségesnek tűnt -, akkor ez kizárólag a sokkal könnyebb szerkezetű összekötő ajtókon
keresztül történhet;

amennyiben pedig zárak vagy reteszek állják az utamat, kénytelen leszek erőszakkal
elhárítani az akadályt, vállamat használva faltörő kos gyanánt. Bíztam benne, hogy a feladat
nem fogja meghaladni erőmet, elvégre a ház és tartozékai eléggé elhanyagolt állapotban
vannak; ám tisztában voltam vele, hogy tevékenységem meglehetősen nagy zajjal jár majd.
Tervemet tehát a gyorsaságra és a meglepetés erejére alapoztam; minden azon állt vagy
bukott, sikerül-e idejében áttörnöm egy megfelelő ablakhoz. Mihelyt ugyanis az ellenség
áttekintést nyer a helyzetről, a főkulccsal már gyerekjáték lesz kinyitni egy olyan ajtót,
amely egyenesen hozzám vezet. Szobámnak a folyosóra szolgáló ajtaját mindenesetre
eltorlaszoltam a komóddal, melyet apránként, hüvelykről hüvelykre toltam elé, nehogy a zaj
árulómmá váljon.
Nem áltattam magamat: tudtam, hogy nincs sok esélyem, és tőlem telhetőleg igyekeztem
felkészülni minden váratlan bonyodalomra. Ha sikerül átvergődnöm a háztetőre, gondjaim
azzal még korántsem fognak megoldódni: elsősorban le kell jutnom valahogy az utcára,
különben soha nem keveredek ki ebből az elátkozott városból. Javamra szólt, hogy a
meneküléssel kecsegtető épületek lakatlanok és erősen romosak voltak, ráadásul elég sok
tetőablak nyílt rajtuk, talán hogy beengedjék a napfényt; ezek most törötten, vakon és
feketén ásítanak az éjszakai égre.

A fűszeresfiú térképe alapján úgy tűnt, hogy a Gilman House-ból kiindulva déli irányban
juthatok ki a leggyorsabban Innsmouthból; ezért először a déli összekötő ajtót vizsgáltam
meg. Elhúztam a reteszt, és lenyomtam a kilincset, de nem engedett: zárva volt, s talán egy
másik retesz is védte a túloldalon. Maga az ajtó befelé nyílt, az én irányomban, ami alaposan
megnehezítette volna a betörését és felfeszítését egyaránt. A déli útvonal tehát kiesett a
számításból. A vasvázas ágyat a biztonság kedvéért óvatosan odataszigáltam az ajtó elé; ha
később esetleg innen akarnak ellenem támadást indítani, akadályozni fogja őket. Utána
próbát tettem az északi összekötő ajtóval, amely szintén zárva volt, de kifelé nyílt; és ezzel el
is dőlt a kérdés, merre induljak el.

Ha a háztetőkön eljutok a Paine Streetig, ott lemászhatok a földre; az udvaron egy kis
szerencsével át tudok rohanni, ha addig nem sérül meg a lábam; ha igen, akkor
megpróbálhatom a szélén, házról házra osonva;ha sikerül átcsúsznom - attól függ, milyen
magasságban -, akkor a Washington Streetre vagy a Bates Streetre lyukadok ki; esetleg
Paine Street alsó szakaszára, akkor majd hátrahúzódom kicsit. Valahogy mindenképpen el
kell érnem a Washington Streetet, az gyorsan kivisz a városközpontból. A Paine Street felső
szakaszát viszont tanácsosabb lesz elkerülni, mert ott a tűzoltóállomás éjjel-nappal ügyeletet
tart.

Miközben ilyen gondolatok kergették egymást a fejemben, a baloldali ablaknál álltam, és a

roskatag, foghíjas tetőrengeteget néztem, amelyet most cseppfolyós ezüstbe öltöztetett a
fogyásnak induló holdkorong. Jobbról a folyómeder fekete sebszája hasított a panorámába;
puha, védtelen oldalába elhagyott gyártelepek és törött gépállomások tapadtak,rozsdás
piócák gyanánt. A málladozó sínpáron és a rowleyi országút maradékán túl ingoványos
lapály vette kezdetét; itt-ott magasabb és szárazabb dombocskák tarkították, melyeken sűrű
bozót tenyészett. Baloldalt a kísértetváros házai keskenyebb sávot foglaltak el a tájból,
mögöttük szurdokok és szélkoptatta sziklák következtek, meg az ipswichi út fehéren csillogó
szalagja. A harmadik utat, amely dél felé, Arkhambe vitt - ahová még ma éjjel el kell jutnom
-, innen nem láttam, eltakarta a szálloda fala.
Még mindig azon töprengtem, melyik időpont lenne a legalkalmasabb az északi ajtó ellen
intézett rohamra - és persze hogyan tudnám a dolgot a lehető legkisebb zajjal megoldani-,
amikor egyszerre csak észrevettem, hogy alattam, a második emeleten elhallgatott a furcsa,
torz hangok zsinatolása; a lépcsőfokok viszont újra nyikorogni kezdtek, méghozzá ezúttal
szaporábban és panaszosabban. A szobaajtó fölött, a szellőzőablak üvegében imbolygó
lángnyelv tükörképe lobbant, vörös visszfénye végigcsapott a kinti - falakon. A lépcső
megkönnyebbült sóhajjal szabadult meg terhétől; helyette most a folyosópadló nyögött fel
elgyötörten, már nem halk, óvatos nyikordulásokkal, hanem minden ízében recsegve-
ropogva. Elmosódott, nyirkos zajegyveleg közeledett odakint: iszapos motyogás, sár-
hangok, hínár-hangok. Aztán valaki keményen, parancsolón megdöngette az ajtómat.

Az első pillanatban földbe gyökerezett a lábam; sóbálvánnyá dermedve, mozdulatlanul

álltam az ablaknál, még a lélegzetem is visszafojtottam. Úgy éreztem, örökkévalóságok
telnek el; közben az undok halbűz, amely az egész várost átitatta, hirtelen oly töménnyé, oly
gyomorbavágóvá sűrűsödött körülöttem, hogy szédülés fogott el tőle. Aztán az erőszakos
zörgetés megismétlődött - s ezúttal nem is maradt abba, mind türelmetlenebbé válva
folytatódott. Tudtam, hogy elérkezett a tettek ideje: félrerántottam az északi ajtó reteszét, és
nekiveselkedtem a betörésének. Akárki volt odakint, egyre dühösebben követelt
bebocsáttatást; reméltem, elég nagy lármát csap közben, hogy elnyomja az én
próbálkozásaim zaját. Végre rászántam magam a cselekvésre, és bal vállamat előrefeszítve
nekirontottam a vékony deszkalapnak. Visszapattantam róla, de összeszorítottam a
fogamat, megökleltem újra... és újra... és újra... Az ajtó jobban bírta, mint hittem volna, de
én nem törődtem sem a vérrel, sem a fájdalommal, csak rohamoztam tovább. A hívatlan
vendég időközben már tajtékozhatott haragjában, mert ökle alatt kezdett berepedezni a fa,
és nem is döngött már, inkább dübörgött.

Az összekötő ajtó végre engedett, ám olyan éktelen recsegés-ropogással dőlt ki a sarkából,

hogy azt odakint is hallaniuk kellelt. S valóban: a dübörgésből egyszeriben robajlás lett, az
ajtólapból deszkaszálak hasadtak be a szobába. Mégsem ettől a durva, erőszakos
hangzavartól dobbant akkorát a szívem, mintha ki akarna ugrani a mellkasomból, hanem
attól különös, fémes surrogástól, ami a háttérből kísérte. Számtalan apró zörejből állt össze
ez a hang: fém kattant fémen, fém csendült fémnek... Végig a folyosó mindkét oldalán sok-
sok kulcs fordult el sok-sok zárban.

Törött deszkákon átgázolva rontottam be a szomszéd szobába, a folyosóra nyíló ajtóhoz

vetettem magam, s az utolsó pillanatban - már kattant a zár- csaptam rá belülről a reteszt.
Megkönnyebbülésre azonban nem maradt időm, mert a következő szobából - amelyiknek az
ablakából át akartam ugrani a háztetőre - már hallottam is a szívszorító zördülést, ahogy a
kulcsot a folyosó felől a zárba dugják.
Egy pillanatra a legsötétebb kétségbeesésbe zuhantam, hiszen befejezett ténynek tűnt, hogy
csapdába estem egy olyan szobában, amelynek ablakából legfeljebb a halálomba ugorhatok.
Eszelős iszonyat rántott görcsbe mindenestül; s ez az érzés helyzetem reménytelenségén
kívül egyéb tényezőkből is táplálkozott. Igy például mikor átzuhantam ebbe a szobába, a bal
kezemben tartott zseblámpa fénykévéje vadul cikázott mindenfelé, s eközben végigcsapott a
padlónak egy bizonyos szakaszán. A vastag porrétegben tisztán kirajzolódott ama titokzatos
látogató lábnyoma, aki nemrégiben még innen próbált behatolni hozzám; s a látvány sokkját
inkább súlyosbította, mint enyhítette, hogy az illető szemlátomást mezítláb volt. Ilyenkor
óhatatlanul fölmerülnek az emberben ominózus gondolatok, hogy tudniillik akkor mik
döngetik az ajtót és mik forgatják s kulcsokat; s ha mindehhez még az a meggyőződés is
járul, hogy - kiúttalan helyzetben lévén - bizonyos személyes találkozások tovább már nem
odázhatók... nos, akkor aligha hibáztathatjuk a racionális elmét, ha összeroppan a kihívások
alatt; s egy pillanatra elmenekül.

Aminthogy ez történt velem is, s mentette meg minden bizonnyal az életemet; mert az
iszonyat mélypontján egyfajta kábult automatizmus uralkodott el rajtam, amely tovább
hajszolt még reménytelen helyzetben is. Gondolkodás nélkül meglódultam tehát a
következő összekötő ajtó felé, amely az elérni vágyott ablakot rejtő szobába nyílt. A feladat
pofonegyszerűunek tűnt: betörni ezt az ajtót, átugrani a szomszédba, ott ráhúzni a reteszt
egy másik ajtóra, ami a folyosóra vezet. Az időtényező, mely mindezen vállalkozásokat
teljesen kilátástalannak tüntette föl, számomra akkor nem létezett; mint ahogy olyan
apróságok sem foglalkoztattak, hogy a szomszédos szoba nem szükségképpen lesz
ugyanolyan alaposan fölvértezve belső zárakkal és reteszekkel, mint ez itt.

Ekkor azonban segítségemre jött a vakszerencse - az összekötő ajtó ugyanis nemhogy

bezárva nem volt, de még becsukva sem, résnyire nyitva állt. Nekifutásom szinte átröpített
rajta, s lendületemet odaát sem igyekeztem megfékezni, épp ellenkezőleg: gondolkodás
nélkül, vállal-térddel zuhantam neki a másik szoba folyosóra néző ajtajának. Azt ugyanis a
túloldalról épp nyitotta volna valaki, s maga is igyekezett rajta befelé – ámbátor egyelőre
semmit sem láttam belőle, mert az ajtólap egészen eltakarta. Valószínűleg ő sem látott
engem, mert amikor rögtönzött rohamom teljes testsúlyommal nekisodort az ajtó felém eső
oldalának, csupán egy rekedt, torokhangú hörrenésre futotta tőle, aztán visszabukott a
folyosóra - én pedig már vágtam is záróállásba az olajozottan helyére csusszanó reteszrudat.

Alig szusszanhattam, máris két újabb ajtó nyílása-csapódása ütötte meg a fülemet. Dél felől
fojtott, zavaros gurgulázás hallatszott, mégpedig - ha érzésem nem csalt - annak az
összekötő ajtónak a túloldaláról, amit saját szobámban a vasággyal torlaszoltam el. Úgy
tűnt, az ellenség délen vonta össze erőit a döntő támadáshoz; hevenyészett barikádom nem
sokáig fogja feltartóztami őket. Ám ugyanebben a pillanatban kulcs zörrent az északról
szomszédos szoba zárjában, és mostani helyzetemben számomra mindig a legközelebbi
támadó jelentette a legnagyobb veszélyt.

Az északi összekötő ajtó tárva-nyitva állt, ám a szomszéd szoba zárjában már forgott a kulcs.
Nem tartottam kizártnak, hogy valamiféle nyaktörő akrobatamutatvánnyal még idejében rá
tudnám csapni a reteszt - de biztos sem voltam benne, és legjobb esetben is csak annyit
érnék el vele, hogy még egy szobát kellene szemmel tartanom. Az egyszerűbb megoldást
választottam hát, becsaptam és elreteszeltem előbb az északi, majd a déli összekötő ajtót -
aztán az északihoz odatoltam az ágyat, a délihez a komódot, a folyosóra nyílónak a
mosdóállvány maradt. Nem láttam más megoldást: hacsak nem óhajtok vége-hossza nincs
bújócskába fogni támadóimmal - melynek végeredménye távlatilag aligha lenne kétséges -,
akkor kénytelen leszek ilyen hevenyészett védművekre hagyatkozni, amíg megpróbálok
átjutni a Paine Street-i épülettömb tetejére. Legkínzóbb aggályom azonban még most, e
sorsdöntő pillanatban sem az volt, hogy védelmem gyönge és sebezhető. A hátamon
futkározó borzadályt egy apró és első pillantásra jelentéktelen észlelet váltotta ki:
megfigyeltem ugyanis, hogy jóllehet üIdözőim hallattak olykor különféle bestiális zajokat,
ám érthetően artikulált - másképpen fogalmazva: emberi hangot mindeddig egyetlenegyet
sem.

Miközben torlaszt emeltem a bútorokból, a folyosón éktelenül recsegni-nyikorogni kezdett a

padló: odakint sietősen csosszanó léptek iparkodtak az északról szomszédos szobához, délen
viszont a lárma érezhetően alábbhagyott. Ellenségeim nyilván a gyenge összekötő ajtóra
akarták összpontosítani erőfeszítéseiket, amelyről tudták, hogy közvetlenül én rám nyílik.
Az ablaknál termettem; odalent a holdfény beezüstözte az épülettömb tetőgerincét, s én
láttam, hogy az ugrás igencsak kockázatosnak ígérkezik, mivel nyaktörően meredek
felületen kell majd megvetnem a lábamat.

Miután egy pillantással felmértem a helyzetet, a két ablak közül a délibb fekvésűt
választottanz ki magamnak; úgy terveztem, a tetőzet belső lejtőjére érkezem majd, s
nyomban igyekszem eltűnni a legközelebbi tetőablakon át. A romos téglaépületben
természetesen számolnom kell az üldözéssel, reméltem azonban, hogyha észrevétlenül
leérek a földszintre, a sötéten ásító kapualjak fedezetében sikerül átlopóznom az
árnyhomályos udvaron, s a Washington Streetről már csak idő kérdése, hogy déli irányban
kijussak a városból.

Az északi összekötő ajtót egyre elszántabban döngették a túloldalról, s láttam, hogy a szúette
deszkázat kezd behasadozni a csapások alatt. Az ostromlók szemlátomást faltörő kost
rögtönöztek valami súlyosabb berendezési tárgyból. Ám ágybarikádom egyeIőre kitartott,
így hát továbbra is volt esélyem a menekülésre. Az ablakot kitárva észrevettem, hogy
kétoldalt a karnisról vastag velúrfüggöny lóg rézkarikákon, odakint pedig a falba ágyazott
vaskampó segíti a redőny leeresztését. Eszembe villant egy módszer, amellyel talán
megtakarithatnám magamnak a kockázatos ugrást, s nem is haboztam cselekedni. Egyetlen
erőteljes rántással letéptem a függönyt a karnissal együtt, két tartókarikát beakasztottam a
rozsdás kampóba, majd átnyaláboltam a poros velúrlepleket a nyitott ablakon. A
függönyköteg leért egészen a háztetőig, s úgy becsültem, a kampó meg a rézkarikák elfogják
bírni a súlyomat. Kibújtam az ablakon, leereszkedtem a hevenyészett kötélhágcsón, és
örökre magam mögött hagytam a Gilman House roskatag épületét, a dohos szobákban
lappangó morbid rémségekkel együtt.

Biztonságban megérkeztem a meredeken lejtő háztetőre, és a csúszós cserepeken

egyensúlyozva sikerült eljutnom a legközelebbi tetőablakig. Innen már meg mertem
kockáztatni, hogy egy pillanatra hátranézzek, és láttam, hogy az ablak, amelyiken
kimásztam, továbbra is sötét, noha az omladozó kémények erdején túl több épületben baljós
fények égnek, így például a Dagon-rend csarnokában, a baptista imaházban és a régi
kongregacionalista templomban, amelyről oly hátborzongató emlékeket őriztem. Lent az
udvar üresnek tűnt, reméltem hát, hogy sikerül kámforrá válnom, mielőtt üldözőim az egész
várost fellármáznák. Zseblámpámmal bevillantottam a tetőablakon; lépcsőt vagy létrát nem
találtam; de a padlástér belmagassága nem látszott túl ijesztőnek. Átlendültem az
ablakszegélyen, s jókora porfelhőt kavarva értem földet egy sötét helyiségben, szúette ládák
és dongahíjas hordók között.

A környezet eléggé kíséreties hangulatot árasztott én azonban már túl voltam azon, hogy
ilyesmi miatt aggódjak. Gyors pillantást vetettem karórámra - hajnali kettő körül járt az idő
-, zseblámpám fénysugarát körbevillantva megkerestem a lépcsőlejáratot, és késedelem
nélkül megindultam feléje. A lécfokok reccsenve hajlottak be súlyom alatt, de kitartottak, s
én az üres hombárként tátongó első emeleten keresztül lesiettem a földszintre. Minden
kihalt volt, lépteimre csak a visszhang felelt. Kisvártatva elértem az épület központi
folyosóját, melynek végén halványan derengő téglalap jelezte a Paine Street-i bejárat romos
kapuzatát. Én az ellenkező irányban indultam el, s szerencsémre nyitva találtam a hátsó
ajtót, ahonnan öt lépcsőfok vezetett a töredezett kövezetű, gyommal felvert udvarra.

A falak itt eltakarták a holdkorongot, de elég szórt fény szüremlett be közéjük, hogy
zseblámpám segítsége nélkül is eltájékozódjak. A Gilman House több ablakából világosság
áradt, s mintha zavaros hangokat is hallottam volna abból az irányból. Óvatosam átosontam
a Washington Street oldalára; több kapualjat is megpillantottam, és úgy határoztam, először
a legközelebbivel teszek próbát. Az átjáróban szuroksötét volt, s túlsó végére érve láttam,
hogy az utcára nyíló ajtó be van szorulva. Másik házzal kell tehát kísérleteznem, szögeztem
le magamban, miközben tapogatózva visszafordultam az udvar felé; a kapualjban azonban
hirtelen megtorpantam.
Időközben ugyanis kitárult a Gilman House egyik mellékbejárata és különös alakok tódultak
ki rajta nagy tömegben; fel-alá lóbált lámpásaikkal hullámos fénycsíkokat hasítottak a
sötétségbe, s időnként förtelmes, vartyogó kiáltásokat váltottak egymással valami bestiális
nyelven, amely semmiképpen nem lehetett angol. Szétszéledtek az udvaron, de
meglehetősen bizonytalanul mozogtak, s én határtalan megkönnyebbüléssel döbbentem rá,
hogy nem tudják, hol keressenek; a látványtól mindazonáltal a hideg futkározott a hátamon.
Ahhoz ugyan nem volt elég világos, hogy kivehessem a vonásaikat, - görnyedt, kacsázó
járásukat azonban valahogy visszataszítónak találtam. És ami a legrosszabb, észrevettem
közöttük egy illetőt, aki furcsa palástféleséget viselt, a homlokát díszítő, csúcsos diadém
pedig nyugtalanítóan ismerősnek tetszett.

Ahogy üldözőim ellepték az udvart, félelmem fokozódott. Mi lesz, ha ebből az épületből nem
tudok kijutni az utcára? Az átható halbűztől egészen felkavarodott a gyomrom, alig bírtam
megállni, hogy öklendezésemmel el ne áruljam magamat. Vakon tapogatózva
visszafordultam a Washington Street felé, találomra benyitottaM egy ajtón a ház belsejébe, s
egy üresen kongó szobába jutottam; az ablaktáblák zárva voltak, de nem deszkázták be őket.
Zseblámpám fényében addig matattam rajtuk, míg nagy nehezen ki nem nyíltak; a
következő pillanatban már másztam is ki az utcára, a fatáblákat gondosan behúzva magam
után. A Washington Streeten voltam, és egyelőre egy teremtett lelket sem láttam a közelben,
még fényeket sem, ha a holdvilágtól eltekintünk. Több irányból hallottam viszont távoli,
elmosódott lármát: nyálkás-rekedt hangokat, sietős téptek csattogását meg valami különös
zajt, ami inkább súlyos huppanások gyors egymásutánjának tűnt,semmint lábdobogásnak.
Láthatólag nem volt vesztegetnivaló időm. A város alaprajza tisztán lebegett lelki szemeim
előtt, s kimondottan örültem neki, hogy - amint az nem túl jómódú, félreeső településeken
gyakorta megesik, kivált ilyen holdfényes éjszakákon - a közvilágítás nem üzemeIt. Egyes
zajok délről hallatszottak, én azonban kitartottam elhatározásom mellett, hogy arrafelé
folytatom menekülésemet. Tudtam, hogy számtalan sötét kapualj kínál majd ideiglenes
menedéket, ha az üldözésemre indított személyekkel vagy csoportokkal találkoznék.

Szapora, de elővigyázatos léptekkel indultam el, a lakatlanul málladozó házak árnyékába

húzódva. Noha kissé ziháltam fáradságos tornamutatványaim után, s közben valahol a
kalapomat is elvesztenem, nem ríttam ki túlzottan a környezetből; ha egy járókelő téved az
utamba, jó esélyem volt rá, hogy nem szúrok szemet neki. A Bates Streeten kénytelen
voltam egy vizelettől bűzlő falifülkébe húzódni, míg két idomtalan árnyalak nehézkesen
elcsoszogott előttem, de hamarosan folytatni tudtam utamat, egészen addig a pontig, ahol a
Washington Street átvág az Eliot Street és a South Street kereszteződésén. Nappal nem
jártam erre, ám a fűszeresfiú térképe alapján veszedelmes helynek tűnt, hisz jóformán
semmi fedezéket nem nyújtott a holdfény elől. Mégsem lett volna tanácsos a megkerülésével
próbálkozni, mivel az összes többi szóba jöhető útvonal lényegesen kockázatosabbnak
látszott: vagy túl hosszadalmasak és tekervényesek voltak, vagy még nyíltabb és átláthatóbb
terepen vezettek, ahol ki lettem volna téve a felfedeztetés veszélyének. Nem maradt más
hátra: vakmerően, minden fedezék nélkül kellett átkelnem a téren, tőlem telhetőleg
utánozva az innsmouthiak jellegzetes, kacsázó járását - és persze abban a reményben, hogy
nem találkozom senkivel, legalábbis az üldözőim közül.

Hogy milyen méreteket öltött a hajtóvadászat - és egyáltalán mi a céljuk vele - arról a

leghalványabb elképzelésem sem volt. Egyelőre nem tűnt úgy, mintha a városban
szokatlanul élénk lenne a mozgolódás; számolnom kellett azonban vele, hogy a Gilman
House-ból való szökésem híre még aligha terjedhetea messzire. A Washington Streetről
mindenképpen muszáj lesz áttérnem egy délibb fekvésű utcára; mert abban nem
kételkedtem, hogy az a csoport a szállodából utánam ered.Az átjárós épületben minden
csupa por volt; csak idő kérdése, hogy rábukkanjanak a nyomaimra, és azokból
könnyűszerrel kikövetkeztethetik, merre tartok.

A kereszteződést, ahogyan számítottam is rá, a hold ezüstös fénye ragyogta be; a közepén
rozsdakérges vaskerítés vette körül néhány virágágy elvadult maradványait. Szerencsére
senkit sem láttam a kömyéken, bár a Town Square irányából bizonytalan, egyre erősödő
morajt véltem hallani. A South Street ezen a ponton kiszélesedett, és enyhe ívben
kanyarodva futott tovább a parti halásznegyed felé, valóságos panorámakilátást nyitva a
tengerre. Leszegett fejjel vágtam neki a holdsütötte térnek, és csak remélni mertem, hogy
senki sem figyel föl rám a távolból. Akadálytalanul haladtam előre, sehol nem harsant
kiáltás, mely arra utalt volna, hogy észrevettek. óvatosan körülkémleltem, s egy pillanatra
önkéntelenül lelassítottam tépteimet, hogy elgyönyörködjek a holdfényes tenger gyönyörű
látványában, mely büszkén és fenségesen hullámzott az utca végében. Messze túl a
hullámtörőn halovány, fekete csík derengett: az Ördögzátony. Amikor megpillantottam,
óhatatlanul eszembejutottak a sötét mendemondák, amiket az utóbbi napokban hallottam
róla - hogy ez a kopár sziklahát valójában titokzatos kapu volna, mely valamiféle torz és
természetellenes mélyvízi pokolra nyílik, ahol soha nem látott iszonyúságok tenyésznek.

És ekkor hirtelen ütemes időközönként ismétlődő villanásokra lettem figyelmes a távoli

zátonyon. Tisztán láthatóak voltak, félreérthetetlenül tudatos szándék vezérelte őket; és
olyan fokú vak borzadállyal töltötték el lelkemet, amely minden józan megfontolást
porszemként söpört félre útjából. Izmaimat páni félelem rántotta görcsbe, s hogy nem
eredtem futásnak torkom szakadtából üvöltve, azt csupán valamiféle tudat alatt munkáló,
elemi óvatosságnak köszönhettem. Ám a következő pillanatban még rosszabb lett a helyzet;
mert a Gilman House kupolájából, tőlem északkeletre, egyszere csak hasonló fényszignálok
villantak az éjszakai égre, más ritmus szerint ugyan, de minden kétséget kizáróan a zátony
jelzésére válaszolva.

Emlékeztettem magam, milyen magányos és sebezhető vagyok a holdvilágos

útkereszteződésben, s ez a tudat erőt adott nekem, hogy legyűrjem a tagjaimat hatalmába
kerítő reszketést. Újra megszaporáztam lépteimet, nem feledkezve meg az ormótlan
csoszogás utánzásáról; tekintetemet azonban képtelen voltam elszakítani a pokoli, baljós
sziklapadról, mely mintha delejes bűverővel béklyózott volna magához. Hogy mit jelentsen
ez az egész, elképzelni sem tudtam; talán valami különös szertartást űzhettek kinn az
Ördögzátonyon, esetleg egy bárka köthetett ki rajta. Amikor elértem a díszpázsit roncsait,
jobbra fordultam, hogy megkerüljem őket; közben tovább bámultam a kísérteties, nyáréji
holdvilágban derengő óceánt, a névtelen és megmagyarázhatatlan forrásból származó
fényjelzéseket.

Ekkor robbant elmémbe a legiszonyúbb és legfélelmetesebb látvány, amely szerteszét

szaggatta önuralmam utolsó foszlányait, s rohanvást nyüszítve kergetett a sötéten tátongó
kapualjak és halszemekkel bámuló ablakok közé, a csontváuakra csupaszított szellemutcák
néma, lidérces útvesztőjébe. Mert közelebb érve rádöbbentem, hogy a holdsütötte habok a
zátony és a pad között távolról sem üresek. A tajtékos tengervíz szinte forrni látszott; úszó
alakok hemzsegtek benne tömegével, mint vetésben a sáskák, mint üszkös húsban a nyüvek.
Az egész szörnyűséges horda a Város felé tartott, s noha egyetlen kurta pillanatra láttam
őket csupán, még ilyen messzeségből is hideglelős borzadály ütött ki rajtam; mert a
hullámzásból ki-kibukkanó fejek és karok összetartozása teljességgel lehetetlennek tűnt,
hacsak nem tételezünk fel oly idomtalan testi torzulásokat, melyeknek végiggondolásától az
emberi elme visszahőköl.

Eszeveszett rohanásom mindössze két-három sarokig tartott; mivel bal kéz felől olyasféle
lárma ütötte meg a fülemet, ami szervezett üldözésre engedett következtetni. Lépéseket
hallottam; torokhangú gurgulázást; a Federal Streeten egy autó zörgött végig köhögő
motorral dél felé. Ez minden előzetes tervemet halomra döntötte - hiszen ha a déli
országutat elzárták, arra nem juthatok ki Innsmouthból, másfelé kell próbálkoznom.
Zihálva megtorpantam, és behúzódtam egy kapualj árnyékába; közben áldottam a
szerencsémet, amiért idejében eltisztultam a holdfényes útkereszteződésből, mielőtt még
üldözőim a párhuzamos utcán odaértek volna.

Következő gondolatom már korántsem hozott ekkora megkönnyebbülést. Mivel a

vadászcsapat más útvonalon érkezett, nyilvánvaló volt, hogy nem közvetlenül engem
követtek. Nem engem láttak meg, hanem egy általános haditerv értelmében cselekedtek,
hogy elvágják menekülésem útját. Ez esetben viszont az Innsmouthból kivezető valamennyi
út ugyanígy el lesz zárva, hiszen a helybéliek nem tudhatják, merre próbálok szökni. Ezen a
hálón csak akkor nem fogok fennakadni, ha sikerül úgy kivergődnöm a városból, hogy nagy
ívben elkerülök minden kiépített utat; ami nem sok jóval kecsegtet, hiszen a környező vidék
csupa ingovány és meredek falú szurdok. Egy pillanatra zsibbadt kábulatba zuhantam -
részben teljesen reménytelenre fordult helyzetem miatt, részben a mindenfelől áradó
halbűztől, mely egyszeriben már-már kibírhatatlanná erősödött.

Aztán eszembe jutott a felszámolt rowleyi vasútvonal, a romba dőlt állomás a folyóvölgy
szélén, ahonnan egy elgazosodott, rozsdamatta sínpár fut tovább északnyugatnak. Nincs
kizárva, hogy az innsmouthiak erre az útra nem gondoltak, hiszen a sűrűn burjánzó
tüskebokrok miatt jószerivel járhatatlan volt; mindenképpen kevéssé tűnt valószínűnek,
hogy egy szökevény éppen erre próbálna menekülni. A szállodai ablakból a sínpár tisztán
kivehető volt, fel tudtam hát idézni magamban, merre keressem. Sajnos, az első néhány
mérföldjére meglehetősen jó kilátás nyílt a rowleyi országúttól és a város magasabb
pontjairól; de ha ezt a szakaszt kúszva teszem meg, az aljnövényzet talán elrejt a figyelő
szempárok elől. Egyébiránt sem kínálkozott más lehetőség; ha szabadulni akarok, meg kell
kockáztatnom.

Még mélyebbre húzódtam ideiglenes menedékhelyemen, és zseblámpám segítségével

tüzetesen áttanulmányoztam a fűszeresfiú térképét. A legfontosabb probléma a vasút
megközelítése volt, és bármennyire sürgetett az idő, nem siettem el a legbiztonságosabbnak
ígérkező útvonal kiválasztását. Végül úgy döntöttem, előremegyek a Babson Streetig,
ahonnan nyugatnak fordulok a Lafayette Streetre. A két utca ugyanolyan nyílt
kereszteződésben metszette egymást, mint amelyik az imént csaknem a vesztemet okozta;
ezen azonban nem szükséges átvágnom, elegendő, ha körbeosonok a szélén. Innen
cikcakkban haladok tovább a Lafayette, a Bates, az Adams és a Banks Streeten, a folyóvölgy
külső ívén, míg el nem érem az elhagyott, beomlott állomásépületet, amit az ablakomból
láttam. Azért választottam a Babson Streetet, mert semmi kedvem nem volt visszafelé
menet még egyszer átkelni a téren, a South Streetet pedig lehetőség szerint kerülni
szerettem volna, mivel túl szélesnek találtam.

Nem halogathattam tovább az indulást. Először is áthúzódtam az utca jobb oldalára, hogy
minél kevesebb feltűnéssel térhessek majd rá a Babson Streetre. A Federal Streeten nem
szűnt meg a lárma, s hátratekintve mintha fényt láttam volna abban az épületben, amin át
kimenekültem az udvar kelepcéjéből. A lehető legsürgősebben el akartam hagyni a
Washington Streetet, ezért futólépésre váltottam, forrón remélve, hogy senki sem fog rám
felfigyelni. A Babson Street-i sarok közelében az egyik ház legnagyobb rémületemre
lakottnak tűnt, legalábbis az ablakai el voltak függönyözve; világosság azonban nem égett
benne, s végül baj nélkül túljutottam rajta.

Mivel a Babson Street keresztezte a Federal Streetet, végig ki voltam téve annak a
veszélynek, hogy üldözőim messziről fölfedeznek, ezért igyekeztem a roskatag, egyenetlen
házsorok árnyékában haladni, s két ízben is behúzódtam a kapualjak sötétjébe, amikor a
hátulról felszűrődő zajok egy-egy pillanatra megerősödtek. A tér, amely felé igyekeztem,
innen távolabbról kopárnak és kihaltnak tűnt a holdfényben; ugyanúgy nem nyújtott semmi
fedezéket; mint az előbb másik, és nagyon örültem, hogy ennek nem a közepén kell
átvágnom. Amikor másodjára álltam meg, az a benyomásom tamadt, mintha az elmosódott
hangok ezúttal nem hátulról hallatszanának. Óvatosan kikémleltem a fal takarásából, s egy
ütött-kopott autót pillantottam meg, amint áthajt a téren az Eliot Street felé, mely ezen a
ponton egyszerre keresztezte a Babson Streetet és a Lafayette Streetet. Az undok halbűz,
mely rövid időre mintha enyhült volna kissé, egyszeriben fojtogatóan töménnyé vált; és
alighogy a kocsi eltűnt a sarok mögött, egy sereg ápolatlan, görnyedt torzalak bukkant fel a
nyomában, amint nehézkes, csámpás csoszogással igyekeztek utána. Azonnal tudtam, hogy
ez csak az ipswichi utat - az Eliot Street egyenes folytatását - őrző csoport lehet. A gyülevész
népségből ketten bő lepleket viseltek, egyikük fejét pedig csúcsba futó diadém díszítette,
mely sápadt-fehéren csillogott a holdfényben. Ez olyan furcsán mozgott, hogy a hideg
futkározott tőle a hátamon járás helyett ugyanis inkább gyors, apró ugrásokkal iparkodott
előre.

Miután a csapat utolsó sereghajtói is elhagyták a kereszteződést, rászántam magam utam

folytatására. A Lafayette Street sarkáig két másik utca torkolata előtt kellett elhaladnom. Az
első éppen az Eliot Streeté volt; itt igencsak megszaporáztam a lépteimet, nehogy az
esetleges lemaradozók észrevegyenek. Messziről, a Town Square irányából hallottam ugyan
valami elmosódott vartyogást, amit mintha lábdobogás kísért volna; de sikerült gond nélkül
átérnem a túloldalra. Utána a széles, holdvilágos South Street következett, amitől bizony
féltem kissé, nem utolsósorban a tengerre néző panoráma miatt. Könnyen előfordulhat,
hogy ezt az utcát figyelik; az Eliot Streetnek két pontjáról is akadálytalanul rá lehetett látni.
Megacéloztam magam a feladatra, az utolsó pillanatban úgy döntöttem, visszafogom az
iramot, és inkább - ahogyan az előbb is - az innsmouthiak jellegzetes járását utánozva
kísérlem meg az átkelést.

Amikor ismét kilátásom nyílt a kikötőre, ezúttal jobb felől, hajszál híján meg bírtam állni,
hogy ne emeljem rá a szememet; végül azonban fölülkerekedett bennem a kíváncsiság.
Miközben ormótlan, kacsázó léptekkel igyekeztem a szemközti utcasarok oltalmazó
árnyékai felé, óvatos pillantást vetettem oldalra. Félig-meddig arra számítottam, hogy
valami vitorlás bárkafélét fogok látni, de csalódnom kellett. Tekintetem ehelyett egy kis
evezős dereglyén akadt meg, amely az elhagyztt mólók felé tartott, fedélzetén
viaszosvászonnal letakart, terjedelmes rakománnyal. Az evezősökből ilyen messziről nem
sokat láttam, lomha mozgásuk azonban valahogy rendellenesnek és visszataszítónak tűnt. A
csónak mellett figyelmes lettem néhány úszóra is; a távolban feketéllő zátonyon pedig
halvány világosság derengett, amely egyáltalán nem hasonlítom a korábban látott
fényvillanásokra, s különös színárnyalatát nehezemre esett volna meghatározni. Jobboldalt
a Gilman House kupolája sötéten és élettelenül magasodott a roskatag háztetők felé. Az
ocsmány halbűzt futó tengeri szellő zilálta szét néhány pillanatra, utána azonban még
fullasztóbban telepedett a kísérteties utcákra.
Még nem jutottam el a túlsó sarokig, amikor zavaros, vartyogó zsibongás figyelmeztetett
északról, a Washington Street felől egy újabb vadászcsapat közeledésére. Mikor elérték azt a
holdfényes kereszteződést, ahol egy tébolyító látvány nemrégiben az idegösszeomlás
határára sodort, már alig egy háztömbnyire jártak tőlem, úgyhogy tisztán láthattam őket - és
elöntött a jeges iszonyat. Valamennyien torz tagokkal vonszolták deformált testüket,
darabos arcvonásaikról bestialitás sugárzott, mintha az egész horda elkorcsosult
szubhumánokból állna. A legelől görnyedező férfi kimondottan majomszerű benyomást
keltett, karja földig lógott, kifordult kézfeje a kövezetet söpötte; egy másik palástban és
diadémmal a fején; lomha ugrásokkal haladt, mint valami hatalmasra puffadt varangy.
Valószínűleg ezt a társaságot láttam a Gilman House udvarán - ami egyszersmind azt
jelentette, hogy forró nyomon vannak. Mikor néhányan közülük felém fordultak, csaknem
lebénított a félelem, valahogy azonban sikerült megőriznem önuralmamat, és tovább
csoszogtam célom felé. A mai napig nem tudom, észrevettek-e vagy sem. Ha igen, az álcám
megtévesztette őket, mert irányváltoztatás nélkül vágtak át a holdsütötte téren, egyfolytában
motyogva-harákolva valami undok, torokhangú nyelven, amit képtelen voltam azonosítani.

Az árnyékba érve ismét futólépésre váltottam, s otthagyva el a düledező; romos házakat,

melyek vakon meredtek az éjszakába. A következő sarkon befordultam a Bates Streetre, és a
déli oldalára húzódva folytattam utamat. Elhaladtam két lakottnak látszó épület mellett - az
egyiknek az emeletén világosság derengett - de sehol nem ütköztem akadályokba. Az Adams
Streeten már viszonylag biztonságban éreztem magam, így hát a szívverésem is majd' elállt
a rémülettől, amikor az egyik sötéten tátongó kapualjból hirtelen egy tagbaszakadt férfi
támolygott elém. Szerencsére holtrészegnek bizonyult, és nem jelentett rám veszélyt. Igy
jutottam el épségben a Banks Streetig, melyet mindkét oldalt üresen roskadozó
raktárépületek szegélyeztek.

Ez a kihalt utca közvetlenül a folyómeder mentén futott; egy lelket sem láttam rajta, a
vízesések moraja elnyomta lépteim zaját. A romba dőlt vasútállomásig még hosszú út volt
hátra, s a roppant raktárak valahogy fenyegetőbb hatást tettek rám viharvert téglafalaikkal,
mint az elhagyott lakóházak. Végre megpillantottam a régi állomásépületet - vagyis ami
megmaradt belőle -, s habozás nélkül begázoltam a gazos törmelékhalmok közé, hogy a
lehető legrövidebb úton jussak el a túloldali vágányig.

A síneket csúnyán szétmarta a rozsda, de még többé-kevésbé egészben voltak, és a talpfák

közül is csak minden második korhadt el teljesen. Rendkívül vesződséges járás esett rajtuk,
a futásról végképp le kellett mondanom; de azért igyekeztem, ahogy csak tőlem telt, és egész
szépen haladtam. A sínpár egy darabig a folyóágy szélén futolt, de végül elértem a hosszú,
fedett hidat, mely szédítő magasságban ívelt át a meder fölött. Hogy mi lesz a következő
lépésem, az a híd állapotától függött. Amennyiben emberileg lehetséges, át szándékoztam
kelni rajta; ha ugyanis járhatatlannak bizonyul, akkor kénytelen lennék folytatni a
kockázatos bújócskát Innsmouth utcáin, a legközelebbi használható oszágúti hídig.

Az öreg hid rozsdaette fémtömege kísértetiesen csillogott a holdfényben; a gyalogjárót

biztonságosnak láttam, legalábbis az első néhány méteren. Beléptem a védőfödém alatt
honoló sötétségbe, és felkattintottam a zseblámpámat; a fényre hatalmas rajokban riadtak
fel a denevérek, s ahogy rémülten tódultak kifelé, csaknem levertek a lábamról. Körülbelül
félúton széles hasadék állta utamat a gyalogjárón, s már-már attól tartottam, kénytelen
leszek visszafordulni; végül azonban megkockáztattam egy kétségbeesett ugrást, amely
szerencsére sikerült.

A hátborzongató alagút túloldalán megkönnyebbülten üdvözöltem a sápadt holdvilágot. A

vén sínek felfutottak a River Street meredek emelkedőjén, majd széles ívű kanyart írtak le.
Ez a környék már sokkal kevésbé tűnt városiasnak, és az egész Innsmouth-t át- meg átjáró
halbűz is mintha enyhült volna valamelyest. A sűrűn burjánzó tüskebokrok miatt nehezen
haladtam, kegyetlenül megtépázták öltözékemet, ám én ennek ellenére hálás voltam nekik,
mert eltakartak a fürkésző szempárok elől. Tisztában voltam vele, milyen jól be lehet látni
ezt a terepszakaszt a rowleyi országútról.

Hamarosan kiértem a lápvidékre. A rozsdás sínpár alacsony, gyomos töltésen futott, amin
valamivel ritkásabban sarjadt az aljnövényzet. Nem sokkal előttem kerek, kopár dombtönk
emelkedett, melyet a vágány vonalában bozóttal benőtt, sekély árok szelt keresztül. Nagyon
megörültem ennek a részleges fedezéknek, mert amennyire a térkép alapján meg tudtam
állapítani, a rowleyi országút ezen a szakaszon kellemetlenül megközelítette a régi
szárnyvonalat. A magaslat túloldalán keresztezte a síneket, majd biztos messzeségbe
távolodott tőlük; míg ezt a veszedelmes pontot el nem hagyom, rendkívül óvatosnak kell
lennem. Ekkorra szerencsére már megbizonyosodtam róla, hogy a régi vasúti pályát nem
tartják megfigyelés alatt.

Mielőlt beléptem volna az árokfalak közé, egyszer még hátranéztem a vállam fölött, de nem
láttam üldözőket. A pusztuló Innsmouth ódon tornyait és háztetőit mélabús, éteri
derengésbe vonta a varázslatos holdvilág, s nekem az jutott eszembe, valahogy így festhettek
annak idején, amikor még nem borult rájuk a gonosz árnyék. Aztán, ahogy tekintetem
tovább vándorolt, egyszerre csak valami olyasmit pillantottam meg, amit már korántsem
találtam ennyire megnyugtatónak, s egy másodpercre mozdulatlanná dermedtem.

Amit láttam - avagy látni véltem -, az nem konkrét, kézzel fogható jelenség volt, hanem
egyfajta ködös és zavaró sejtelem, mintha valami hullámzó mozgást észlelnék messze délen,
az éjszakai horizont legszélén. Ezt aligha lehetett másképpen magyarázni, mint hogy az
ipswichi országúton hatalmas tömeg özönlik kifelé a városból. Ilyen távolról nem tudtam
kivenni a részleteket; ám ahogy ez a horda mozgott, az nagyon nem tetszett nekem. Túl
könnyedén, túl olajozottan kígyózott előre, és túl nyirkosan csillogott a hanyatló hold
fényében. Különös, alig hallható zajfoszlányok is eljutottak hozzám, noha a szél éppen az
ellenkező irányból fújt - bestiális hörrenések valami iszapos hangmocsárból, még annál a
szörnyű vartyogásnál is hátborzongatóbbak, amely a Gilman House folyosójáról szüremlett
be a szobámba.

Mindenféle kényelmetlen gondolat villant át az agyamon. Eszembe jutottak azok az ijesztő

mértékben degenerált innsmouthiak, akiket állítólag a parti nyomornegyed ódon, romos
pincéiben rejtegetnek. Lelki szemeim előtt felrémtettek a kikötő vizében úszó alakok. A
nyomomban lihegő összes szörnyfalkát számba véve - hiszen bizonyára a többi kivezető utat
is őrzik - ez a hajtóvadászat furcsamód népesnek tetszett egy ilyen gyéren lakott városhoz
képest.

Honnan került elő ez a temérdek üldöző, akik most ellepik a holdfényes országutat?
Lehetséges volna, hogy az évszázadok óta feltérképezetlen katakombákban az élet torz és
elkorcsosult formái tenyésznek? Vagy valami loppal érkező hajó egy sereg titokzatos
jövevényt tett partra azon a pokoli zátonyon? Kik ezek? Mit akarnak? És ha ekkora
tömegben özönlik el az ipswichi utat, nem számíthat-e hasonló erősítésre tőlük a többi
vadászcsapat is?

Összeszorított foggal nekiláttam ösvényt vágni magamnak az árokban burjánzó tüskebokrok

között, ám alig haladtam néhány lépést, amikor egyszerre csak megint mindent eláraszott az
az átkozott halbűz; olyan fojtogatóan tömény hullámban tört rám, hogy a szemem könnybe
lábadt, a gyomrom görcsbe facsarodott tőle. Talán a szél változott hirtelen keletire, s fúj
most a tenger meg a város felől? Csak így történhetett, gondoltam, hiszen a domb
túloldaláról hangokat sem hallottam idáig; most pedig - lám - tompa, torokhangú vartyogás
ütötte meg a fülemet. Másféle zajok is társultak hozzá: gurgulázás és súrlódó neszezés,
lábdobogás és ütemes cuppanások, melyek külön-külön nem lettek volna túlságosan
ijesztők, így együttesen azonban hihetetlenül undok és förtelmes benyomást keltenek.
Minden józan megfontolás ellenére azt a nyálkásan hullámzó tömeget idézték az ipswichi
úton.

Aztán a bűz és a lárma egyaránt erősödni kezdett, s én reszketve torpantam meg a bozóttal
benőtt mélyedés fedezékében. Eszembe jutott, hogy a rowleyi országút itt hosszú szakaszon
közvetlenül a sínpár mellett fut, mielőtt keresztezné és elkanyarodna nyugatnak. Valami
közeledett ezen az úton, s nekem nem volt más lehetőségem, mint elrejtőzni és kivárni, míg
elvonul búvóhelyem előtt. Hála az égnek, az innsmouthiak nem használtak vérebeket -
nyilván a városukat megülő bűz miatt. Lejjebb csúsztam a töltés homokos oldalán, és
meglapultam egy tüskebokor mögött. Igy aránylag biztonságban éreztem magamat, noha
tudtam, hogy amikor üldözőim átkelnek majd a síneken, alig száz lépésre lesznek tőlem. Én
látni fogom őket,ők viszont - hacsak a rosszakaró sors nem kegyeli őket valami gonosz
csodával - nem láthatnak engem.

Váratlanul irracionális félelem fogott el: előre visszaborzadtam attól a pillanattól, amikor
kénytelen leszek rájuk emelni a tekintetem. Undorodva néztem arra a holdfényes földsávra,
ahol át fognak haladni, és különös gondolataim támadtak, hogy ez a hely végérvényesen és
visszavonhatatlanul bemocskolódik majd tőlük. Alighanem Innsmouth legrútabbul elfajzott
torzszüleményei lesznek; talán jobb volna, ha nem tenném ki zaklatott idegeimet újabb
megterhelésnek.

A rettenetes bűztől már a rosszullét kerülgetett, a bestiális lárma pedig bábeli zűrzavarrá
szilajodott, csupa vartyogás, hörgés, csaholás, kurrogás, semmi olyasmi, ami legalább
körvonalakban emberi beszédre emlékeztetett volna. Tényleg az üldözőim adják ki ezeket a
hangokat? Vagy mégis kutyákat hoztak magukkal? Utólag belegondolva Innsmouthban
szinte nem is láttam állatokat. Futó lábak nem ütnek ilyen zajt; ezek a földön vonszolják
magukat vagy puffogva ugrálnak, mint a mérges varangy.. Felkavarodott a gyomrom, és az
az érzésem támadt, nem bírnám elviselni a látványukat. Döntöttem: be fogom hunyni a
szemem, és nem nyitom ki, míg a pokoli zenebona el nem vonul nyugat felé. A horda már
nagyon közel járt, a föld elkínzottan nyögött a súlyuk alatt, nyálkás morgásuk megfertőzte a
levegőt. Észre sem vettem, mikor rándult össze a mellkasom, mikor állt el a lélegzetem;
utolsó csepp akaraterőmmel is arra összpontosítottam, hogy görcsösen csukva tartsam a
szememet.

Hogy valóság vagy lidérces rémálom volt-e, ami ezután következett, nem tudom; elmém
mind a mai napig visszaborzad mérlegelésétől. A hatóságok kezdetben beteges lelkű
fantasztának tartottak a történeteim miatt, noha roppant gondosan megválogattam, milyen
szavakkal adjam elő őket. Sokáig eszükben sem volt drága időt és energiát fecsérelni őrült
délibábok kergetésére, ám én addig jártam a nyakukra, addig ravaszkodtam és
rimánkodtam nekik, míg végül nagy nehezen utánanéztek a dolognak. Álláspontjuk
gyökeres megváltozását ékesen példázzák későbbi intézkedéseik, melyek - az igazat
megvallva - messze túllépték a jogállamokban érvényes határokat. Úgy látszik hát, mégsem
vizionáltam; ahogy telik-múlik az idő, egyre kevésbé vagyok biztos ebben. Talán zaklatott
fantáziám vetített elém lázas látomásokat, az ódon, kísérteties, árnyhomályos város delejes
befolyása alatt. Az efféle helyek olykor furcsa hatással vannak az emberre, s könnyen
meglehet, hogy nemcsak az én idegeim mondták fel a szolgálatot a halott utcák néptelen
labirintusában, ahol roskatag háztetők és félredőlt kémények között az óceán bendőjéből
kipálló miazma terjeng. Lehetséges, hogy az Innsmouthra boruló árnyék legmélyén
valamiféle járványos őrület csírája lappang? Ki tudná biztosan elválasztani a valóságot a
lidércnyomástól, miután hallotta a vén Zadok Allen meséjét? A szövetségi ügynökök nem
találták meg szegény öreget; rejtély, mi történhetett vele. Mi több, mivel a városi irattár
1846-ban leégett, Zadok Allen puszta létezésére sincs egyéb bizonyíték, mint az én zaklatott
és töredékes emlékképeim; mert a fűszeresfiú tagadja, hogy valaha ismert volna ilyen
személyt. Meg vagyok győződve róla, hogy a hatóságok felizgatott képzeletem
szüleményének tartják őt, s néha engem is kétségek gyötörnek, nincs-e igazuk. Hol végződik
a téboly, és hol kezdődik a valóság? Lehetséges, hogy legfrissebb félelmeim is hagymázas
agyam álnok játékai csupán?

Mégis meg kell próbálnom elmondani, mi volt az, amit aznap éjjel látni véltem a sárga hold
gunyoros fényében, az omlatag vasúti töltés tövében kuporogva, egy szúrósan burjánzó
tövisbokor mögül. Mert a kísértés persze erőt vett rajtam, és nem bírtam csukva tartani a
szemem. Máig vallom, hogy az én helyemben senki eleven ember nem cselekedett volna
másként; nincs az a vasakarat, amely önkéntes vakságot és tétlenséget parancsolhatna ránk,
miközben alig száz lépésre tőlünk ismeretlen szörnyek hordája vonul el csaholva és
vartyogva; hörögve és gurgulázva..

Azt hittem, a velem történtek után fel vagyok készülve a legrosszabbra. Akiket eddig
üldözőim közül láttam, mindannyian torzak és visszataszítóak voltak; okkal
feltételezhettem, hogy ezek sem lesznek különbek, sőt - inkább még deformáltabbak, még
idomtalanabbak. Az ismert alapvonások elfajzására tehát számítottam; ám az eszembe sem
jutott, hogy maguk az alapvonások is idegenek és felfoghatatlanok lehetnek.

Egészen addig türtőztettem magam, amíg közvetlenül szemből nem hallottam a pokoli
hangzavart. Tudtam, mit jelent ez: hogy a horda derékhada most azon a ponton jár, ahol az
árokpart belesimul a talajba, és az országút keresztezi a síneket. Ez volt az a pillanat, amikor
nem bírtam tovább, és rányitottam szememet a sárgára sápadt holdfényben derengő
iszonyatra.

Fogalmam sincs, mi mindent tartogathat még számomra az élet; ám abban bizonyos vagyok,
hogy ez a másodperc visszavonhatatlanul lerombolta lelkem egyensúlyát, és örökre eltiporta
bennem a természet józan működésébe vetett hitet. Még ha szóról szóra mindent elhiszek a
vén Zadok őrült zagyválásából, az sem vértezett volna fel eléggé a szörnyű sokk ellen. Nincs
az a bomlott képzelgés, nincs az a tébolyult lázálom, nincs az a beteges bódulat, mely a
legcsekélyebb mértékben vetekedhetne a valóság démoni torzulatával, amit ott és akkor
láttam - vagy látni véltem. Lehetséges, hogy szülőbolygónk sötét és iszapos zugaiban ilyen
förtelmek tenyésszenek? Lehetséges, hogy az én gyarló szemem hús-vér alakban lássa, amit
az emberiség csupán dekadens lángelmék vízióból és a homályba vesző régmúlt legendáiból
ismer?

Szennyes áradatként özönlöttek a rowley-i országúton... ugrálva, vartyogva, hörögve,

kúszva-mászva... kísérteties káoszmenet a hold halott fényében... gonosz lárvák groteszk
parádéja valami eszelős lidércnyomásból... És néhányan közülük csúcsos diadémot viseltek,
hideg és zúzmarafehér fémből, amely vénebb és nemesebb az aranynál... mások pedig
lepelként leomló, gazdagon redőzött palástokat... És amelyik legelöl haladt, azon csíkos
pantalló és Edward-kori kabát volt... a kabát több helyütt furcsán kipúposodott... hogy
miben végződik a karja, az nem látszott a csipkés kézelőtől... a vállán valami idomtalan
hústömb imbolygott, arcvonások nélkül, tetején puha szőrmekalappal...

Minél kétségbeesettebben próbálom elfeledni őket, annál elevenebben élnek az

emlékezetemben. Szürkészöld színűek, csak a hasuk fehér. A bőrük nyirkos-nyálkásan
csillog, hátukon pikkelyes gerinctaréj. A fejük halfej, a szemük kétfelé guvad, sohasem
pislognak vele. Oldalt, a nyakukon pirosló szélű kopoltyúlemezek lüktetnek. Úszóhártyás
ujjaik sokszorosan ízeltek, a végükön kiszélesednek. Ugrálva vagy csúszva közlekednek,
néha két lábon, néha négyen, néha lábak nélkül. Egyeseknek mintha több végtagja lenne
négynél; a fölös számúak csápszerűen hajlékonyak, nincs rajtuk ujj. Beszélnek egymáshoz,
de nem emberi nyelven: gurgulázva, kunyogva, nedves csahintásokkal, hol szájon, hol
kopoltyún keresztül...

Akkor láttam őket először - és mégsem voltak számomra ismeretlenek. Nagyon jól tudtam,
micsodák - találkoztam már velük, amikor Newburyportban megszemléltem egy gonosz
diadémot. Itt, a rowley-i országúton élő-eleven valósággá váltak a hideg álaranyba mintázott
mélytengeri szörnyek, a "vízi népek", akikről a boldogtalan Zadok Allen mesélt. Most már
tudtam, miért iszonyodtam ösztönösen a púpos, homlokdíszes paptól a zömök kőtemplom
alagsorában...

Reménytelen vállalkozás lett volna számba venni őket. Nem tízen, százan vagy ezren voltak:
vég nélkül rajzottak az úton, mintha az óceán gyomra okádná ki magából a határtalan
sokaságot. Én pedig csupán egyetlen kurta pillantást vethettem reájuk, mert a következő
másodpercben egész világomat sötétbe borította az irgalmas ájulás, először életemben.
5.

Langyosan szemerkélő eső térített magamhoz: a vasúti töltés mellett feküdtem az árokban,
ázott tüskebokrok között, nappali világosságban. Mikor kába fővel kitántorogtam az
országútra, a friss sárban egyetlen lábnyomot sem találtam. Az eső elmosta a halbűzt is.
Innsmouth megroggyant háztetői és düledező kéményei szürkén rajzolódtak ki a délnyugati
égre, de a környező lápvidék teljesen kihaltnak tűnt, egy árva lelket sem láttam. Az órám
még járt, azt olvashattam le róla, hogy nem sokkal múlt

dél.

Hogy a tegnapi nap emlékei közül mi volt valóság és mi rémálom, nemigen tudtam volna
szétválogatni, azt azonban bizonyosra vettem, hogy az események hátterében valami
hajmeresztő szörnyűség lappang. Legsürgősebb tennivalóm felől nem voltak kétségeim:
minél előbb ki kell jutnom Innsmouth városának gonosz árnyékából! Elcsigázott, be-
begörcsölő tagjaim nem sok jóval kecsegtettek, jelen helyzetemben azonban aligha lehettem
tekintettel a fáradtságra és a fájdalomra. Néhány egyszerű, óvatos tornagyakorlattal úgy-
ahogy megmozgattam és kilazítottam izmaimat. Továbbra sem éreztem sokkal jobban
magam, ám egy idő múlva úgy találtam, hogy gyöngeségem, éhségem, félelmem és
zavarodottságom dacára képes vagyok gyalogolni; ezért a bokáig érő sárban vánszorogva
megindultam Rowley felé.

Sötétedésre meg is érkeztem a városkába, ahol mindenekelőtt megvacsoráztam, majd -

mivel öltözékem minősíthetetlen állapotban volt - beszereztem néhány új ruhadarabot. Az
éjszakai vonattal tovább utaztam Arkhambe, ahol másnap hosszas és komoly megbeszélést
folytattam néhány köztisztviselővel; ezt később megismételtem Bostonban is. Beszámolóim
rendkívül részletesek és alaposak voltak, óvakodtam azonban természetfölöttinek vélhető
elemeket keverni beléjük, inkább az eltűnt utazók problémájára meg a járványügyi
rendelkezések vétkes elhanyagolására helyeztem a hangsúlyt. Valószínűleg ennek
köszönhettem, hogy nem jutottam a Zadok Allen által említett szökevények sorsára, és
idővel sikerült leküzdenem a hatósági szervek hivatásszerű tamáskodását. Makacs
kitartásom következményei nem ismeretlenek a nagyközönség előtt, s ha a későbbiekben
minden elképzeléseim szerint alakult volna, itt le is zárhatnám különös beszámolómat.
Tapasztalnom kellett azonban, hogy a féregrágta Innsmouth hosszabb árnyékot vet, mint
hittem. Még mindig nem igazán értem, ami azóta történt velem: talán az átéltek hatására
kezd eluralkodni rajtam a téboly, de az sincs kizárva, hogy a jövő ennél sokkalta nagyobb
borzalmakat - vagy sokkalta nagyobb lehetőségeket - tartogat számomra.

Az események ismeretében bizonyára nem meglepő, hogy Innsmouthból való viharos

távozásom után megszakítottam új-angliai tanulmányutamat, s bizonytalan időre
elhalasztottam további terveimet a városnézés, az építészet és a régiségbúvárlat terén.
Egyelőre ahhoz sem éreztem elegendő bátorságot magamban, hogy megtekintsem azt a
furcsa és egzotikus ékszert, amit értesüléseim szerint a Miskatonic Egyetem múzeumában
őriztek. Mivel azonban arkhami tartózkodásom a hatósági szervekkel folytatott konzultációk
miatt a vártnál hosszabbra nyúlt, egyúttal kihasználtam az alkalmat, hogy elmélyedjek
bizonyos régóta esedékes genealógiai és családtörténeti kutatásokban. Sikerült is sok fontos
adatot gyűjtenem, persze kellő alaposságú rendszerezés és ellenőrzés nélkül; ám nem
kételkedtem benne, hogy később, ha lesz időm módszeresen feldolgozni, ennek a gazdag
anyagnak még igen nagy hasznát veszem. A Hagyományőrző Egylet kurátora, Mr. E.
Lapham Peabody, mindvégig roppantul segítőkésznek mutatkozott, s különösen azután
tanúsított élénk érdeklődést irányomban, amikor megmondta rólam, hogy annak az Eliza
Orne-nak vagyok az unokája, aki Arkhamben született 1867-ben, és tizenhét évesen ment
férjhez az ohiói James Williamsonhoz.

Kiderült, hogy egy anyai nagybátyám sok-sok évvel ezelőtt már folytatott genealógiai
kutatásokat az egylet archívumában; s hogy nagyanyám családja annak idején afféle helyi
kuriózumnak számított. Mr. Peabody elmondta, hogy dédapám - Benjamin Orne - kevéssel
a polgárháború után meglehetősen nagy vihart kavart a házasságával, a konzervatív helybéli
családok főleg az ara homályos származását nehezményezték. Az ijú hölgyről annyit lehetett
tudni, hogy a New Hampshire-i Marsh família elárvult leánysarja és az Essex járásbeli
Marshok kuzinja; de Franciaországban nevelkedett, és nem nagyon ismerte a rokonságát.
Megélhetését az a tekintélyes összeg fedezte, melyet gyámja helyezett letétbe a nevére egy
bostoni bankban; maga a gyám azonban sohasem mutatkozott Arkhamben, úgyhogy az
árvaszék végül a leány francia nevelőnőjére ruházta át felügyeleti jogát. Ez az idős, szikár
hölgy rendkívül zárkózott és hallgatag természetű volt, pedig egyesek szerint lett volna mit
mesélnie.
A legmeghökkentőbb azonban az volt, hogy a fiatalasszony szüleit - Enoch és Lydia
(született Meserve) Marshot - senki sem tudta elhelyezni az ismert New Hampshire-i
családfákon. Többen úgy vélekedtek, valamelyik jómódú Marsh természetes leánya lehet - a
szeme mindenesetre hamisítatlan Marsh-szempár volt. Bizonyára még sok érdekes
kombinációt gyártottak volna róla, a további találgatásoknak azonban elejét vette korai
halála, mely egyetlen gyermekének - az én nagyanyámnak - születésekor következett be.
Miután a közelmúltból eléggé kellemetlen benyomásokat őriztem a Marsh névvel
kapcsolatban, nem kifejezetten örültem neki, hogy most a tulajdon családfámról köszön
vissza rám; még kevésbé tudott lelkesíteni Mr. Peabody jóindulatú megjegyzése, miszerint le
sem tagadhatnám a származásomat, hiszen jómagamnak is jellegzetes Marsh-szemem van.
Érzéseimet persze óvakodtam kimutatni, elvégre a jámbor öregúr igen értékes adatokkal
szolgált nekem; és nem mulasztottam el bőséges jegyzeteket készíteni Orne-ági felmenőim
gazdagon dokumentált múltjáról.

Bostonból egyenesen hazautaztam Toledóba, s később egy teljes hónapot töltöttem

Maumee-ben, hogy kissé erőre kapjak és kipihenjem magam a megrázó élmények után.
Szeptemberben megkezdtem utolsó évemet az oberlini egyetemen, s a rákövetkező év
júniusáig tanulmányaimmal és egyéb sürgetős teendőkkel voltam elfoglalva. A
hátborzongató innsmouthi események egyre inkább elhomályosultak emlékezetemben,
ámbátor végleg megfeledkezni minden vágyam dacára sem tudtam róluk - már csak azért
sem, mert időközben teljes lendülettel folyt az én beszámolóm és állhatatos makacsságom
által kiváltott nyomozás, és ennek kapcsán alkalmanként különféle hatósági személyek
kerestek föl konzultációs céllal. Július közepe táján - épp egy esztendővel baljós kalandom
után - egy hetet töltöttem Clevelandben, megboldogult édesanyám családjánál.
Természetesen kapva kaptam a lehetőségen, hogy további genealógiai adatokat gyűjtsek az ő
iratanyagukból, szájhagyományukból és emléktárgy-állományukból, s ezúttal kísérletet
tettem egy minden részletre kiterjedő családfa megszerkesztésére is.

Noha a téma nagyon régóta foglalkoztatott, mégsem mondhatnám, hogy igazából élveztem a
munkát; a Williamson-ház légköre mindig is nyomasztóan hatott rám. Famíliánknak ez az
ága nem volt mentes némi morbid beütéstől. Édesanyám sohasem erőltette
gyermekkoromban, hogy meglátogassuk a szüleit, ámbár az apját mindig meleg barátsággal
fagadta, ha ő keresett föl minket Toledóban. Arkhami születésű nagyanyámat annak idején
furcsának, már-már ijesztőnek láttam, és emlékezetem szerint nem szomorkodtam
különösebben, amikor hírét vettük váratlan eltűnésének. Nyolcéves lehettem akkoriban; az
eset megrázta ugyan a családot, de senki sem tartotta igazán megdöbbentőnek. Á1talános
volt a vélekedés, hogy nagyanyám titkon elemésztelte magát, mert nem bírta elviselni
legidősebb fiának tragikus elvesztését. Douglas nagybátyám ugyanis agyonlőtte magát,
nemsokkal azután, hogy hazatért egy hosszúra nyúló új-angliai utazásról - kétségkívül ekkor
fordult meg az Arkhami Hagyományőrző Egyletben is.
Ez a bácsikám nagyon hasonIított a nagyanyámra, s talán épp ezért nem kedveltem őt sem.
Volt valami nyugtalanító merev arckifejezésükben és rezzenetlen tekintetükben. Ilyen
vonást sem édesanyámon, sem Walter bácsikámon nem tudtam felfedezni - legfeljebb
később szegény Lawrence kuzinon, Walter bácsi fián. Persze ebben nem lehettem bizonyos,
hiszen eléggé régóta nem láttam: négy esztendeje kénytelenek voltunk beutaltatni őt a
cantoni elmegyógyintézetbe. A tragédia valószínűleg hozzájárult édesanyja korai halálához,
és boldogtalan apját is egészen összetörte. Nem voltam annyira jó viszonyban az
unokatestvéremmel, hogy meglátogassam, és Walter bácsi szerint egyébként sem lett volna
értelme: testi-lelki állapota azóta ijesztő mértékben leromlott.

A clevelandi házon most nagyapám osztozott elözvegyült fiával, a régi idők emléke azonban
fullasztó lepel gyanánt borult rá. Nem szerettem ezt a helyet, igyekeztem minél hamarabb
végezni kutatásaimmal. Nagyapám bőségesen ellátott adatokkal a Williamsonokra
vonatkozóan; ami az Orne-ágat illeti, e tekintetben Walter bácsikámra voltam utalva, aki
rendelkezésemre bocsátotta teljes forrásanyagát: feljegyzéseket, leveleket, festményeket,
családi emléktárgyakat és régi, megbarnult fotográfiákat.

A származásommal kapcsolatos gyanú akkor dermedt bennem jeges iszonyattá, amikor

belemerültem az Orne-hagyaték tanulmányozásába. Mint már említettem, nagyanyámat és
Douglas bácsikámat sohasem találtam rokonszenvesnek. Most, hogy hosszú évekkel a
haláluk után ismét elővettem arcképeiket, kimondhatatlan undor és borzadály fogott el a
látványtól. Először nem tudtam mire vélni ezt az érzést, ám valahol a tudatom felszíne alatt
mind határozottabb formát öltött egy rémséges párhuzam, amelyet éber énem kétségbeesett
igyekezettel próbált kirekeszteni háborgó elméjéből. Pedig egyértelmű volt, hogy a rég
elporladt arcvonások valami olyasmire emlékeztettek, amiről csak a legutóbbi időkben
szereztem közvetlen benyomásokat - ám ebbe nem óhajtottam mélyebben belegondolni,
nehogy a téboly tátongó örvényébe szédüljek tőle.

A legszörnyűbb sokk azonban akkor ért, amikor a nagybátyám megmutatta nekem az

anyjától örökölt családi ékszereket, melyeket egy belvárosi pénzintézet páncélkamrájában
őrzött. Akadt közöttük számos szép és értékes darab - és leghátul egy vén, viharvert ládikó,
titokzatos dédanyám hagyatéka. Bácsikám ezt mintha nem szívesen nyitotta volna ki. A
benne rejlő ékszerekről azt mondta, hogy groteszkek és már-már visszataszítóak, s
tudomása szerint sohasem viselték őket nyilvánosan, bár nagyanyámnak volt egy furcsa
szokása: titokban néha feldíszítette magát velük, aztán órákig ült a tükör előtt, és
gyönyörködött a látványban. Az ajtót ilyenkor magára zárta. A drágaságokhoz különben
mindenféle ködös szóbeszéd tapadt, hogy állítólag balszerencsét hoznak; és a családi
szájhagyomány megőrizte dédanyám francia nevelőnőjének rejtélyes kijelentését, hogy csak
Európában szabad hordani őket, Új-Angliában nem biztonságosak.
Miközben bácsikám lassan, szemmel láthatólag húzódozva nekilátott kicsomagolni a
vészterhes hírű ékszereket, ismételten figyelmeztetett, nehogy visszaborzadjak különös
formájuktól és helyenként riasztó ornamentikájuktól. Az elmúlt évtizedekben több
művésznek és régiségbúvárnak is megmutatták őket; valamennyien elragadtatással
nyilatkoztak róluk, mint rendkívül értékes, egzotikus műremekekről; ámde azt egyikük sem
tudta meghatározni, milyen anyagból készültek és melyik kultúrkörhöz kapcsolhatók. A
ládikóban két karpánt van, egy diadém meg egy papi fejékre emlékeztető tárgy; különösen
ez utóbbitól nem szabad megijednem, bár minden szakértő elismerte, hogy a homlokrészén
a domborított díszítés kissé beteges fantáziára vall.

A kíméletes bevezetőt hallgatva minden erőmmel igyekeztem uralkodni magamon, de

arckifejezésem nyilván elárulta fokozódó iszonyodásomat. Bácsikám abbahagyta az ékszerek
kicsomagolását, és aggódó pillantást vetett rám. Intettem neki, hogy folytassa csak, s ő
vonakodva bár, de engedelmeskedett. Szemlátomást számított rá, hogy heves
érzelemkitöréssel fogok reagálni a látványra; amikor azonban az első darab - a diadém -
előbukkant a puha gyolcsok alól, olyasmi történt, ami még így is meglepte. Sohasem
tartottak gyenge idegzetűnek, ám ebben a pillanatban ugyanúgy aléltan roskadtam össze,
mint egy esztendővel korábban, a tüskebokrokkal benőtt vasúti töltésen.

Életem azóta zaklatottan háborgó lidércnyomássá züllött. Rémséges víziók bontakoznak ki

előttem, s én nem tudom, hol végződik az iszonyú igazság és hol kezdődik a hagymázas
képzelgés. A dédanyámat Marsh-nak hívták, ismeretlen családbóI származott, a férje
Arkhamban élt... és Zadok Allen, az a vén nyomorult, tán nem azt mesélte, hogy Obed
Marsh leánya, akit szörnyeteg anya szült, Arkhambe ment férjhez? Nem szabad adnom a
szavára, hiszen iszákos csavargó volt, akkor is összevissza fecsegett, amikor Obed
kapitányéhoz hasonlította a szememet.. Azonkívül Zadok Allenről hatóságilag kimutatták,
hogy soha nem létezett, tehát teljesen fölösleges azon tépelődnöm, hogy miket mondott
nekem képzeletben... Csakhogy Mr. Peabody, az arkhami kurátor tagadhatatlanul valóságos
személy, és szerinte is igazi Marsh-szemem van... Megpróbáltam bebizonyítani róla, hogy
részeges és megbízhatatlan, de nem sikerült, csak az arkhami hagyományőrzőket sértettem
vele vérig... Lehetséges volna, hogy Obed Marsh volt az ükapám? És ha igen, akkor az
ükanyám... irgalmas egek, ki lehetett ő? Lázálom... őrület az egész... Azokat a fehérarany
borzalmakat biztos valami innsmouthi tengerésztől vásárolta a dédanyám apja, akárki is
volt. És a nagyanyám aki eltűnt… meg Douglas bácsi, aki öngyilkos lett… milyen dülledt a
szemük a régi képeken... milyen fura ráncokat vet a nyakukon a bőr... Nevetséges: senki
nem tehet arról, ahogy kinéz. Csak én képzelek bele az arcvonásaikba mindenféle
ostobaságot... mert az ódon, roskatag Innsmouth túl hideg árnyékot vetett a szívemre, túl
sötétre színezte a fantáziámat... Igen, ez mindent megmagyaráz; kizárólag az én túlfeszített
idegzetem hozza kapcsolatba egymással az össze nem függő dolgokat. Douglas bácsi
bizonyára valami poros történelmi emlék után kutatott Új-Angliában; az pedig merő
véletlen, hogy éppen onnan visszatérve lőtte főbe magát...
Több mint két évig viaskodtam lappangó félelmeimmel, nagyjából sikeresen. Apám állást
szerzett nekem egy biztosítási ügynökségnél, s én beletemetkeztem a hétköznapok
rutinfeladataiba. Csakhogy 1930. telén váratlanul különös, visszatérő álmokat kezdtem
látni. Először még ritkák és felszínesek voltak, ám ahogy teltek a hetek, egyre gyakoribbá és
elevenebbé váltak. Roppant vízmélyi távlatok nyíltak meg előttem, s tengerfenék
homályában titáni boltívek emelkedtek; zordan magasodó kőfalak és hínárlepte
sziklatömbök útvesztőjében barangoltam, körülöttem groteszk halrajok úszkáltak. Aztán
másféle alakok is feltünedeztek; s ha ébredésem után felidéztem őket, egész testemet kiverte
a hideg veríték. Ámde álmomban egyáltalán nem iszonyodtam tőlük - elvégre közéjük
tartoztam én is. Púpos leplekben gyülekeztünk a tengerfenék gonosz barlangjaiban, és
együtt vartyogtam velük az ősi fohászokat, névtelen isteneket szólítva, akik már akkor is
vének voltak, amikor a Föld még nem ismerte az emberi láb nyomát.

Reggelre riadva emlékezetem csupán szétszórt töredékeket őrzött az álmaimból; de ez a

kevés is elegendő lett volna hozzá, hogy tébolydába zárjanak vagy lángésznek kiáltsanak ki
érte, ha van merszem papírra vetni. Éreztem, hogy valami rettenetes erő vonz a józan
életből a túlvilági iszonyat sötéten tátongó szakadékába; és mondanom sem kell, hogy ez
szörnyen megviselt. Egészségem rohamos hanyatlásnak indult, külsőm teljesen elvadult;
végül kénytelen voltam feladni állásomat, s zárkózott, mogorva magányba vonultam vissza,
testileg-lelkileg megnyomorodva. Legjobban egy különös idegi rendellenesség gyötört,
amely előtt teljesen tanácstalanul álltak a szakorvosok: nehezemre esett becsukni a szemem,
s állapotom napról napra rosszabbodott.

Ekkortájt kezdtem egyre nagyobb riadalommal tanulmányozni a tükörképemet. A

szervezetemet emésztő kór lassan, türelmesen végezte rajtam romboló munkáját, s az
eredmény csöppet sem volt kellemes látvány; néha azonban az a dermesztő benyomásom
támadt, mintha a kóros elváltozások valami titokzatos és hátborzongató mintát követnének.
Ez a jelek szerint apám figyelmét sem kerülte el, mert észrevettem, hogy mind
gondterheltebb pillantásokkal méreget - sőt, olykor mintha félelem költözne a tekintetébe.
Mi történik velem? Miért hasonlítok egyre jobban nagyanyámra és Douglas bácsira?

Egyik éjjel rettenetes álmot láttam, amelyben a nagyanyámmal találkoztam a tenger mélyén.
Hatalmas palotában lakott, melynek teraszai hínárzöld fényben derengtek. A kertjében várt
rám, ahol szivacsosan tenyésző koralltelepek markolászták a vizet lepramarta
nyúlványaikkal. Szívesen látott vendégként jártam nála, bár a barátságos fogadtatásba némi
gúny is vegyült. Megváltozott.. ahogy megváltozunk mindannyian, akik visszatalálunk a
mélybe. Azt mondta, nem halt meg, és nem is fog soha. Beszélt a fiáról is, Douglas bácsiról,
aki hosszas kutatás után rábukkant a titokzatos helyre, amit kamaszkora óta keresett, és
mindjárt el is menekült onnan, méghozzá az egyetlen hathatós módon: pisztolyt szegezve a
saját halántékának. Bűnös ostobaságot cselekedett, hiszen az a hely az ő otthona volt, csak
arra várt, hogy befogadja. Nagyanyám nem követte el ezt a hibát; ő a fia nyomdokain járva
visszatért igaz hazájába, az övéi közé. Ez lesz az én sorsom is, mondta nekem, és közben
olyasmit művelt az arcával, amit valaha bizonyára mosolynak hívtak volna. Sohasem halok
meg: alászállok a nyirkos mélységekbe, népem ősi honába, és bölcsességet fogok tanulni a
hatalmas aggok ajkáról, akik részvétlen szemmel nézték egykoron az emberiség hajnalát.

Közülük is találkoztam eggyel: azzal, aki hajdan az ő nagyanyja volt. Pth'thya-l'yi

nyolcvanezer éven át élt Y'hanthlei-ben, és ide tért vissza Obed Marsh halála után.
Y'hanthlei nem pusztult el, amikor a kéreglakók vasba zárt tüzeket köpködtek a vízbe.
Megkarcolni tudták csupán. A mélységlakókat nem lehet elpusztítani, bár olykor
kénytelenek meghátrálni a Nagy Öregek ősvilági mágiája elől. Most békén szunnyadnak a
tenger ölén; ám egy szép napon majd, ha a csillagok állása kedvezőre fordul, fölserkennek
valamennyien, hogy dicsőséges áldozatot mutassanak be a Hatalmas Cthulhu éhének
csillapítására. Nem Innsmouth az egyetlen hely; vannak mások is, nagyobbak, régibbek,
titkosabbak. A mélység fölfelé tör, és ha szükséges, még mélyebbről hoz segítséget. Ez
történik szerte a világon; Innsmouthban csupán a roppant mozaik egyetlen kövecskéje
fordult ki a helyéböl. Y'hanthleire én szabadítottam rá a kéreglakókat, és ezért vezekelnem
kell; de ne féljek, nem szabnak ki rám súlyos büntetést. Megmutatták nekem a
shoggothokat, s én eszeveszett sikollyal riadtam föl álmomból, takarómat foszlányokra
tépve; ágyammal szemközt, a fali tükörből a jól ismert Innsmouth-arc nézett vissza rám.

Egyelőre nem követtem Douglas bácsikám példáját, és nem lőttem agyon magam. Kis híján
megtettem ugyan - még a revolvert is beszereztem hozzá -, az újabb víziók azonban
visszatartottak e végzetes lépéstől. Mostanában mintha kevésbé iszonyodnék tőlük, az
ismeretlen mélység csábítása fölülkerekedik a régi félelmeken. Álmomban küIönös dolgokat
látok és művelek, és már nem verítékben úszva ébredek belőlük, hanem valami furcsa
izgalmi állapotban. Azt hiszem, a legtöbben ott követjük el a hibát, hogy meg akarjuk várni,
míg a változás befejeződik. Ez részemről őrültség lenne: apám valószínűleg tébolydába
csukatna, mint azaz alávaló Walter bácsi tette szerencsétlen kuzinommal. Gyönyörűséges
titkok várnak rám a tenger mélyén, soha nem látott csodák, ősi bölcsesség és rettentő
hatalom...Ia! R'lyeh! Cthulhu fhtagn! Ia! Ia! Nem és nem... nem fogom főbe lőni magam...
semmi okom nincs rá... semmi, de semmi okom... Halljátok, nyomorultak? Úgyse tudtok
rávenni, hogy főbe lőjem magam!

Megszöktetem az unokatestvéremet a cantoni őrültekházából, és együtt fogunk elmenni a

gyönyörű Innsmouthba... Innsmouth árnyéka ránk borul és menedéket ád… kiúszunk az
Ördögzátonyhoz, ahol kapu nyílik az időtlen hazába.... alábukunk a tenger homályába,
elnyelnek minket a sötéten tátongó szakadékok… odalent, a vak óceán fenekén megleljük
majd a haláltalan Y'ha-nthleit, a roppant oszlopokat meg a hínárfátylas boltíveket... és ott
fogunk élni a mélységlakók között, ősi dicsőségben pompázva... amíg a csillagok állása
kedvezőre fordul... és azután is, mindörökké...

H. P. Lovecraft

Eryx falai között

Mielőtt megpróbálok pihenni, leírom ezeket a feljegyzéseket; előkészületképpen a jelentéshez,
amit tennem kell majd. Amit találtam, az annyira egyedülálló és annyira különbözik minden
eddigi tapasztalattól és várakozástól, hogy nagyon gondos leírást érdemel.

Földi időszámítás szerint március 18-án, helyi időszámítás szerint június 9-én értük el a Venust.
A főcsoportba osztottak be, Miller parancsnoksága alá, és megkaptam fölszerelésemet - a Venus
picit gyorsabb forgásához hangolt órát - és átmentem a szokásos maszkkiképzésen. Két nap
múlva szolgálatra alkalmasnak nyilvánítottak.

Elhagyva a Kristály Társaság Terra Nova-i telephelyét, június 12-én hajnaltájban, a dél felé
vezető útvonalat követtem, melyet Anderson térképezett föl a levegőből. Nehezen haladtam,
mert ezek a dzsungelek szinte áthatolhatatlanok eső után. Bizonyára a nedvesség teszi ezeket a
tekergő indákat és kúszónövényeket olyan bőrszerűen keménnyé; olyan kemények, hogy a
késnek néha tíz percig is dolgoznia kell némelyikükön. Délre az idő szárazabb lett, a növényzet
lággyá és gumiszerűvé vált, így a kés már könnyen vágta, de így sem tudtam túl gyorsan haladni.
Ezek a Carter oxigénmaszkok túl nehezek - csupán egy felet is cipelni teljesen kimerít egy
közönséges embert. Egy szivacstartályos Dubois maszk legalább ilyen jó levegőt biztosítana, fele
ennyi súllyal.

A kristálykutató szemmel láthatóan jól működött, mert kitartóan az Anderson-jelentésben

megadott irányt mutatta. Érdekes, ahogy az affinitás elve működik - a régi otthoni
"varázsvesszők" minden csalása nélkül. Nagy kristálymennyiségnek kell lennie ezer mérföldön
belül, bár azt hiszem, hogy azok az átkozott embergyíkok állandóan figyelik és őrzik.
Valószínűleg ők éppen olyan bolondnak tartanak minket azért, mert a Venusra jöttünk, mint mi
őket azért, hogy amint meglátnak egy darab kristályt, rögtön a sárban kezdenek csúszkálni, vagy
emelvényre állítják a templomukban. Jó lenne, ha új vallásuk lenne, hiszen semmire nem
használják a kristályokat azon kívül, hogy imádkoznak hozzájuk. Ha elvetnék a teológiát,
megengednék, hogy elvigyük, amit akarunk - és még ha megtanulnák is, hogy erőforrásul
használják a kristályokat, akkor is több mint elég maradna az ő bolygójuknak is meg a Földnek
is. Személy szerint én unom, hogy elkerüljük a fő kristálylerakatokat, és egyedi darabokat
keressek a dzsungelfolyók medrében. Néha szeretném, ha ezeket a pikkelyes koldusokat kiirtaná
egy otthoni, jó kemény hadsereg. Körülbelül húsz hajó elég embert tudna hozni ennek a
megvalósításához. Az ember nem nevezheti ezeket, az átkozott izéket embereknek, összes
"városuk" és tornyuk ellenére sem. Semmihez nem értenek az építkezésen kívül meg a kardok és
mérgezett lándzsák használatán kívül - és nem hiszem, hogy úgynevezett "városaik" sokkal
többet jelentenének egy hangyabolynál vagy hódvárnál. Kétlem, hogy van egyáltalán valami
rendes nyelvük - az egész szövegelést az ő pszichológiai kommunikációjukról a mellükből kinövő
csápjaik segítségével: blöffnek tartom. Az embereket félrevezeti ezeknek az álló testtartása: ez
csupán egy véletlen fizikai hasonlóság a földi emberhez.

Szeretnék egyszer úgy végigmenni egy Venus-dzsungelen, hogy ne kelljen lesnem rejtőzködő
csoportjaikat, vagy ne kelljen futnom átkozott lándzsáik elől. Nem volt ezekkel semmi baj, míg
nem kezdtük elvinni a kristályokat, de most már elég kellemetlenséget okoznak a lándzsáikkal,
meg a vízcsöveink elvágásával. Egyre inkább az az érzésem, hogy ezeknek van valami külön
érzékük, mint a mi kristálykeresőinknek. Soha senki nem tapasztalta, hogy bántottak volna
egyetlen embert is - kivéve a messziről történő orvlövészetet -, ha nem volt nála kristály.

Déli egy óra körül egy lándzsa majdnem levitte a sisakomat, és egy másodpercig azt hittem, hogy
az egyik oxigéntartályomat eltalálták. A sunyi ördögök egy hangot sem adtak, de hárman
bekerítettek. Mindhármukat leterítettem, körbetüzelve a lángszóró pisztolyommal, mert bár
színük is egybeolvadt a dzsungel színével, ki tudtam venni a mozgó csúszómászókat. Az egyik
nyolc láb magas volt, tapírszerű ormánnyal. A másik kettő átlagos, hét láb magas fickó volt. Csak
nagy létszámuknak köszönhető, hogy állják a sarat - egyetlen lángszórós zászlóalj a pokolba
tudná küldeni az egész bandát. Mégis különös, hogy hogyan válhattak uralkodó fajjá a bolygón.
Egyetlen nagyobb élőlény sincs, mint a csúszómászó akmanok és skorahok vagy a repülő
tahakok a másik földrészen - hacsak azok a lyukak a Dionae-fennsíkon nem rejtenek valamit.

Két óra körül kristálykeresőm nyugat felé változtatta irányát, magányos kristályokat jelezve
jobbra előttem. Ezt egyeztettem Anderson jelentésével, és ennek megfelelően megváltoztattam
útirányomat. Még nehezebb volt menni - nemcsak azért, mert a talaj emelkedett, hanem azért is,
mert több volt az állat, sűrűbb a ragadozó növényzet. Állandóan ugratokat csapkodtam, és
skorahokra léptem, bőrruhám csupa pötty volt a szétnyomott darohoktól, amik minden oldalról
csipkedtek. A napfényt csak súlyosbította a köd, és semmi jelét nem adta, hogy fölszárítaná a
sarat. A lábam minden lépésnél öt-hat hüvelyknyi mélybe süllyedt, és ahányszor kihúztam,
cuppanás "blup" hangot adott. Jó lenne, ha valaki nem bőrből készült védőruhát találna föl
ehhez az éghajlathoz. A viaszosvászon persze szétrohadna, de valami vékony fémlemez - mint
ennek a forgatható, biztonsági jelentés-tekercsnek a borítása - talán kivitelezhető lenne.

3.30 körül ettem - ha ugyan ezeknek a nyavalyás ételtablettáknak a maszkomba csúsztatását

evésnek lehet nevezni. Rövidesen a táj határozott változását tapasztaltam - a tarka, mérgező
virágok színe megváltozott, olyanok lettek, mint a kísértetek. Minden körvonal ritmikus táncba
kezdett, és ragyogó fénypontok jelentek meg és táncoltak ugyanebben a lassú, állandó
tempóban. Ezután a hőmérséklet is váltakozni kezdett, összhangban ezzel a különös, ritmikus
dobolással.

Az egész mindenség lüktetni látszott egy mély, rendszeres szívdobogásban, ami kitöltötte az űr
minden sarkát, és átáramlott az én testemen és tudatomon is. Teljesen elveszítettem az
egyensúlyérzékemet, és szédülve tántorogtam, az sem segített, amikor becsuktam a szememet,
és kezemmel befogtam a fülemet. De a fejem még tiszta volt, és rövid néhány perc alatt
megértettem, hogy mi történt.

Legalább egy olyan különös délibáb-növénynek kellett a közelemben lennie, amilyenről

közülünk oly sokan meséltek. Anderson óvott tőlük, és részletesen leírta a külsejüket - a borzas
szárat, a szúrós leveleket és a foltos szirmokat, melyek gázos, kábító kipárolgása áthatol minden
létező maszkon.

Visszaidézve azt, ami Baileyvel történt három évvel ezelőtt, pillanatnyi pánikba estem, és
kóvályogni kezdtem abban az őrült, kaotikus világban, amit a növény kipárolgása szőtt
körülöttem. Aztán visszatért a józan eszem, és rájöttem, hogy csupán el kell távolodnom a
veszélyes szirmoktól - vakon törtem utat a lüktetés forrásával ellenkező irányba, oda se figyelve
arra, ami örvényleni látszott körülöttem, míg biztonságosan ki nem jutottam a növény
hatósugarából.

Bár minden veszélyesen forgott körülöttem, megpróbáltam elindulni a helyes irányban és

kocogni utamon előre. Az utam egyáltalán nem lehetett egyenes, mert óráknak tűnt, míg
kikerültem a délibáb-növény mindent átható hatása alól. A villódzó fények fokozatosan eltűntek,
és a táncoló, kísérteties táj kezdte visszanyerni szilárdságát. Mikor teljesen kijózanodtam, az
órámra pillantottam, és meglepődve láttam, hogy még csak 4.20 volt. Bár úgy éreztem, hogy
örökkévalóságok teltek el, az egész kaland alig több mint fél óráig tartott.

De minden késlekedés terhes volt, és elveszítettem az irányt, miközben elmenekültem a

növénytől. Most hát előrenyomultam hegynek fölfelé a kristálykereső jelezte irányban, és
minden erőmet arra fordítottam, hogy jobb időt érjek el, A dzsungel még mindig sűrű volt, bár
kevesebb volt az állat. Egy ragadozó virág egyszer bekapta a jobb lábamat, és olyan szorosan
tartotta, hogy a késemmel kellett kiszabadítanom, a virágot darabokra szabdalva, míg végre
elengedett.

Alig egy óra múlva a dzsungel növényzete ritkulni kezdett, és öt óra körül - miután áthaladtam a
páfrányfák igen csekély aljnövényzetű övén - széles, mohás fennsíkra értem. Itt már gyorsan
haladtam, és keresőm mutatójának táncolásából láttam, hogy viszonylag közel vagyok a
kristályhoz, amit keresek. Ez különös volt, mert a legtöbb szétszórt, tojás alakú kristály olyan
dzsungelfolyók medréből került elő, amilyent nem találni az ilyen kopár fennsíkon.

A talaj emelkedett, és határozott gerincben végződött. 5.30-kor értem el a tetejét, és nagy

kiterjedésű mezők tárultak elém, a távolban erdőkkel. Vitathatatlanul ez volt az a fennsík, amit
Macugava térképezett föl a levegőből, ötven évvel ezelőtt, és amit térképeink Eryxnek vagy
Eryciai-felföldnek neveznek. De ami megdobogtatta a szívemet, az egy apró részlet volt. ami
nem lehetett messze a síkság pontos középpontjától. Magányos fénypont volt ez, ami
átragyogott a ködön, és szemmel láthatóan átható, koncentrált csillogást gyűjtött magába a
sárgás, ködtompította napsugaraktól. Kétségtelenül ez volt a kristály, amit kerestem -
valószínűlég nem nagyobb egy tyúktojásnál, de elég ereje van ahhoz, hogy egy egész várost egy
éven át melegítsen. Már nem is csodálkoztam a távoli ragyogás láttán, hogy ezek a szerencsétlen
embergyíkok imádják ezeket a kristályokat. És mégis: fogalmuk sincs a kristályokban rejlő
erőről.

Sebes futásba kezdtem, a lehető leggyorsabban el akartam érni a váratlan kincset, és

bosszankodtam, amikor a szilárd mohát híg, különösen utálatos sár váltotta föl, itt-ott hínár- és
kúszónövényfoltokkal. De én ész nélkül rohantam - eszembe sem jutott, hogy megnézzem, nem
rejtőznek-e embergyíkok a közelben. Ezen a nyílt terepen nem volt valószínű, hogy
megtámadnak. Amint közeledtem, a fény nagysága és ragyogása egyre növekedett, és
észrevettem némi különöset is a helyzetében. Nyilvánvalóan a legjobb minőségű kristályok
egyike volt, és lelkesedésem lépésről lépésre növekedett.

Mostantól kezdve nagyon óvatosnak kell lennem jelentésemben, mert amit most el kell
mondanom, az példátlan - bár szerencsére bizonyítható - tényeket tartalmaz. Növekvő
mohósággal rohantam előre, és már körülbelül csak száz-yardnyira lehettem a kristálytól -
aminek helyzete egy kiemelkedő ponton a mindenütt jelenlevő sárban igen furcsának látszott -,
mikor egy váratlan, hatalmas erő vágott mellbe és összeszorított ökleimbe, és visszavetett a
sárba. Szörnyű nagyot estem, sem a talaj lágysága, sem a néhány puha kúszónövény nem óvta
meg fejemet egy elképesztő erejű ütéstől. Egy percig erőtlenül feküdtem, túlságosan
meghökkentem ahhoz, hogy gondolkodni tudjak. Azután félig mechanikusan föltápászkodtam,
és elkezdtem lekaparni a sár és szemét nagyját bőrruhámról.

Fogalmam sem volt, hogy mivel van dolgom. Nem láttam semmit, ami az ütést okozhatta volna,
és még ekkor sem láttam semmit. Talán csak elcsúsztam volna a sárban? Felsebzett kezem és
fájó mellem elvetették velem ezt a gondolatot. Vagy az egész incidens csupán illúzió lett volna,
amit valami rejtett délibáb-növény idézett elő? Ez sem volt valószínű, mert nem tapasztaltam a
szokásos tüneteket és a közelben nem volt olyan hely, ahol egy ilyen élénk színű és feltűnő
növény láthatatlanul elrejtőzhetett volna. Ha a Földön lettem volna, egy N-erővel működő
határvonalra gyanakodtam volna, amit valamelyik kormány állított föl valami tiltott övezet
jelölésére.

Végül, összeszedve magamat, elhatároztam, hogy óvatosan megvizsgálom a dolgot. Késemet a

lehető legmesszebbre nyújtva magam elé, hogy először az érintkezzék a különös valamivel, ismét
megindultam a ragyogó kristály felé - felkészülve, hogy lépésről lépésre fogok haladni, a
legnagyobb megfontoltsággal. A harmadik lépésnél meg kellett torpannom, mert a kés hegye
valami nyilvánvalóan szilárd felületnek ütközött-szilárd felületnek ott, ahol szemem semmit sem
látott.

Egy pillanatnyi megdöbbenés után visszanyertem bátorságomat. Kesztyűs kezemet kinyújtva,

megállapítottam a láthatatlan szilárd anyag - vagy a szilárd anyag tapintható illúziójának -
jelenlétét előttem. Kezemet csúsztatva megállapítottam, hogy az akadály jelentős kiterjedésű
volt, szinte üvegszerűen sima, és semmi jel nem utalt a külön darabok összeillesztésére. További
kísérletre bátorodva, levettem a kesztyűmet, és megtapintottam a dolgot csupasz kezemmel.
Valóban kemény volt, egészen üvegszerű, és meglepően hideg a levegőhöz viszonyítva.
Erőltettem az szememet, hogy észrevegyem valami nyomát az ellenálló anyagnak, de semmit
sem láttam. Az előttem elterülő táj képéből ítélve, a fénytörésnek sem volt semmi jele. A
fénytörő képesség hiányát igazolta az is, hogy a nap ragyogó képe sehol sem tükröződött.

Minden egyéb érzésemet égető kíváncsiság váltotta föl, és lehetőségeimhez képest bővítettem
kutatásaimat. Kezemmel tapogatva megállapítottam, hogy az akadály a talajtól nagyobb
magasságig ér, mint amit el tudok érni, és hogy mindkét irányban meghatározhatatlanul hosszú.
Szóval ez valamiféle fal volt - bár sem az anyagáról, sem a céljáról nem volt elképzelésem sem.
Ismét a délibáb-növényre és az általa keltett álmokra gondoltam, de egy pillanatnyi gondolkodás
után ezt az ötletet elvetettem.

Erősen kopogva az akadályon késem nyelével és nehéz csizmáimmal rugdosva a falat,

megpróbáltam az így létrejött hangokat magyarázni. A hangok leginkább cementre vagy betonra
engedtek következtetni, de a kezem üveg- vagy fémszerűnek érezte a felületet. Kétségtelenül
valami minden eddigi tapasztalatnál különösebb dolog került az utamba.

A következő logikus lépés az volt, hogy megtudjak valamit a fal kiterjedéseiről. A magasság
kérdését nehezen vagy talán egyáltalán nem lehet megoldani, de a hosszúság és a forma kérdését
talán röviden el lehet intézni. Karomat kinyújtva és szorosan a falhoz tapadva, fokozatosan bal
felé kezdtem lépegetni - nagyon gondosan megjegyezve útvonalamat. Jó néhány lépés után
megállapítottam, hogy a fal nem volt egyenes, hanem valami hatalmas kör vagy ellipszis vonalát
követtem. És ekkor valami egészen más dolog vonta el a figyelmemet-valami, ami
összefüggésben volt az utam célját képező kristállyal.

Már említettem, hogy a fénylő tárgy helyzete már nagyobb távolságból is meghatározhatatlanul
furcsának látszott - a sárból kiemelkedő kis dombocskán. Most - körülbelül száz-yardnyi
távolságból - a mindent elborító köd ellenére is világosan láttam, hogy mi volt az a domb. Egy
ember teste volt az, a Kristály Társaság bőrruhájában, a hátán feküdt, és oxigénmaszkja félig a
sárba volt temetve néhány lépéssel odébb. Görcsösen a melléhez szorított jobb kezében volt a
kristály, ami engem idevezetett - egy hihetetlenül nagy gömb, akkora, hogy a halott ujjai alig
tudták átfogni. Még az adott távolság mellett is láttam, hogy a holttest nem régi. Nem látszott a
bomlásnak semmi jele, és tudtam, hogy ennél az éghajlatnál ez azt jelenti, hogy a halál legföljebb
egy nappal ezelőtt állhatott be. Az undorító farnoth legyek rövidesen gyülekezni fognak a
holttest körül. Kíváncsi voltam, ki lehetett az az ember. Biztos, hogy nem azok közül való,
akikkel találkoztam ezen az úton. Bizonyára a régiek egyike volt, akinek felhatalmazása volt
tetszés szerinti helyen történő kutatásra, aki Anderson jelentésétől függetlenül jött ebbe a
körzetbe. Ott feküdt, minden bajon túl, és a nagy kristály sugarai csak úgy áradtak
megmerevedett ujjai közül.

Teljes öt percig álltam ott a holttestet bámulva, döbbenten és rossz előérzetekkel telten. Furcsa
félelem kerített a hatalmába, és megmagyarázhatatlan vágyat éreztem, hogy elmeneküljek. Ezt
nem tehették azok a settenkedő embergyíkok, mert még mindig nála volt a kristály, amit talált.
Talán a láthatatlan fallal volt összefüggésben a dolog ? Hol találhatta a kristályt? Anderson
műszere jelzett egy kristályt ebben a körzetben, még jóval azelőtt, hogy ez az ember
elpusztulhatott. Most már kezdtem valami fenyegető dolognak tekinteni a láthatatlan akadályt,
és rettegve húzódtam el tőle. Közben tudtam, hogy éppen emiatt a frissen történt tragédia miatt
kell minél gyorsabban és alaposabban megoldanom a rejtélyt.

Hirtelen - visszakényszerítve agyamat a probléma megoldására - kitaláltam egy lehetséges

eszközt a fal magasságának vagy legalábbis annak a megállapítására, hogy vajon véges-e a
kiterjedése fölfelé. Fölvettem egy marék sarat, hagytam száradni, míg egy kicsit összetapadt, és
ekkor magasan földobtam a levegőbe a láthatatlan akadály irányába. Körülbelül tizennégy láb
magasban nekiütődött a láthatatlan felületnek, visszhangos csattanással, rögtön szétesett, és
meglepő sebességgel, szétmálló darabokban hullott lefelé. A fal nyilvánvalóan magas volt. Egy
második maréknyi, amit még élesebb szögben hajítottam, körülbelül tizennyolc láb magasban
érte a felszínt, és ugyanolyan gyorsan eltűnt, mint az első.

Összeszedtem minden erőmet, és megpróbáltam a harmadik maréknyit olyan magasra dobni,

amilyenre csak tudtam. Miután hagytam száradni, és a lehető legjobban kipréseltem belőle a
nedvességet, olyan meredeken dobtam föl a sarat, hogy attól tartottam, egyáltalán nem éri el az
ellenálló felületet. De elérte, és ezúttal átröpült az akadály fölött, és vadul szétspriccelve hullt a
falon túli sárba. Végre volt valami elképzelésem a fal magasságáról, mert a sárgolyó vagy húsz-
huszonegy láb magasan röpült át a fal fölött.

Egy tizenkilenc-húsz lábnyi, üvegsima falat nyilvánvalóan lehetetlen volt megmászni. Tehát
tovább kell köröznöm a fal körül, abban a reményben, hogy találok egy kaput, egy végződést
vagy valamiféle nyílást. Vajon az akadály szabályos kört vagy más zárt formát alkotott, vagy
csupán ív vagy félkör alakú volt? Elhatározásomat követve, folytattam lassú előrehaladásomat
bal felé, kezemmel föl-le tapogatva a láthatatlan felületet, hátha találok egy ablakot vagy valami
kis nyílást. Mielőtt elindultam volna, megpróbáltam megjelölni a helyemet, gödröt kapartam a
sárba, de a csúszós anyag túl lágy volt ahhoz, hogy bármiféle nyomot megőrizzen. Ezért
hozzávetőlegesen fölmértem a helyet, megjegyezve egy magas cycadfát a távoli erdőben, ami egy
vonalban volt a száz-yardnyira fénylő kristállyal. Hogy létezik-e kapu vagy nyílás, azt akkor
tudom megmondani, ha teljesen körüljárom a falat.

Nem sokat haladtam még előre, amikor megállapítottam, hogy a fal görbülete egy körülbelül
száz-yardnyi átmérőjű, zárt körre utal - feltéve ha az építmény szabályos alaprajzú. Ez azt
jelentette, hogy a halott a fal közelében feküdt, majdnem szemben azzal a ponttal, ahonnan
elindultam. Kívül vagy belül volt a falon? Ezt rövidesen megtudom.
Amint lassan körbejártam a falat, anélkül hogy bármiféle kaput vagy ablakot találtam volna
rajta, úgy döntöttem, hogy a holttestnek a falon belül kell lennie. Közelebbről szemügyre véve, a
halott ember arcvonásai bizonytalan nyugtalanságot keltettek bennem. Valami ijesztőt találtam
az arckifejezésében és az üvegesen bámuló szempártekintetében. Mire közvetlen közelébe értem,
Dwightot véltem fölismerni benne, egy régi embert, akit én ugyan személyesen nem ismertem;
de egyszer mutatták nekem a bázison. A kristály, amit markolt, kétségtelenül főnyeremény volt -
a legnagyobb egyedi példány, amit valaha is láttam.

Már olyan közel voltam a testhez, hogy - ha a fal nincs ott - meg tudtam volna érinteni, mikor
tapogató balkezem egy sarkot talált a láthatatlan felületen. Egy másodperc alatt
megállapítottam, hogy egy körülbelül három láb széles nyílást találtam, ami a földtől
magasabbra nyúlt, semhogy a tetejét elértem volna. Ajtó nem volt, sem egy valaha ott tevő ajtó
jelenlétéről tanúskodó sarokvasnyomok nem voltak. Pillanatnyi habozás nélkül beléptem, és két
lépést tettem az elterülve fekvő test felé - ami merőlegesen feküdt az ajtóra, amin beléptem egy
keresztező, ajtó nélküli folyosón. Új érdeklődést keltett bennem, hogy ennek a tágas
építménynek a belseje válaszfalakkal volt tagolva.

Lehajoltam, hogy megvizsgáljam a holttestet, és nem találtam rajta sebeket. Ez nem lepett meg
túlságosan, mert a kristály jelenléte is az ál-csúszómászó bennszülöttek ellen tanúskodott. A
halál elképzelhető okát keresve, szemem megakadt a test Iába mellett heverő oxigénmaszkon.
Ebben már volt valami. E nélkül az eszköz nélkül egyetlen emberi lény sem lélegezhette be a
Venus levegőjét harminc másodpercnél tovább, és Dwight - ha ő volt az - nyilvánvalóan
elveszítette az oxigénmaszkját. Valószínűleg a maszk gondatlanul lett fölcsatolva, és a tartályok
súlya széthúzta a csatlakozókat - ami sohasem történhet meg, egy szivacstartályos Dubois
maszknál. A kegyelem fél perce kevés volt ennek az embernek, hogy lehajoljon és visszaszerezze
védőfelszerelését - vagy a légkör ciángáztartalma rendellenesen magas volt abban a pillanatban.
Talán túlságosan elmerült a kristály csodálásában - akárhol is találta. Nyilvánvalóan éppen
akkor vehette ki ruhája zsebéből, mert a zseb füle ki volt gombolva.

Most hozzáláttam, hogy kiszabadítsam a hatalmai kristályt a halott kutató ujjai közül - ezt a test
merevsége igen nehézzé tette. A gömb nagyobb volt egy emberi ökölnél, és úgy csillogott, mintha
élne a lenyugvó nap vöröses fényében. Amint megérintettem a kristály sugárzó felületét,
önkéntelenül összerezzentem - mintha az értékes tárgy elvételévei átvettem volna a végzetet is,
ami legyőzte előző birtokosát. De szorongásom hamarosan elmúlt, és a kristályra gondosan
rágomboltam bőrruhám zsebét. A babonaság sohasem tartozott a gyengéim közé.

A halott sisakját az üveges szemmel bámuló arcra borítottam, fölálltam, és visszaléptem a

láthatatlan ajtón át a nagy fal bejárati csarnokába. Érdeklődésem a különös építmény iránt most
visszatért, és spekulálni kezdtem az anyagán, eredetén és célján. Egy pillanatig sem hittem, hogy
emberi kezek emelték. Hajóink először csupán hetvenkét évvel ezelőtt érték el a Venust, és
emberi lények csak Terra Nován éltek. Az emberi tudás nem is ismer olyan tökéletesen átlátszó,
nem fényvisszaverő, szilárd anyagot, mint ennek az épületnek az anyaga. A Venus történelem
előtti, emberek által történt invázióját el lehet vetni, tehát csupán a bennszülött építészet
gondolatát lehet számba venni. Talán magas fejlettségi fokon levő lények egy elfelejtett faja lett
volna a Venus ura az embergyíkok előtt? Aprólékosan kidolgozott városaik ellenére is nehezen
lehetett valami ilyesmit ezeknek az ál-csúszómászóknak tulajdonítani. Kellett lennie egy másik
fajnak, örökkévalóságokkal ezelőtt, aminek ez talán az utolsó emléke. Vagy későbbi expedíciók
találnak majd még hasonló eredetű romokat? Egy ilyen épület célja meghalad minden
találgatást - de különös és nyilvánvalóan nem praktikus, tehát vallásos célokra utal.
Miután rájöttem, hogy ezeket a problémákat úgysem tudom megoldani, úgy gondoltam, hogy
csupán annyit tehetek, hogy felderítem magát a láthatatlan épületet. Biztos voltam benne, hogy
különböző szobák és folyosók borítják a látszólag sima sársíkságot, és azt hittem, hogy
elrendezésük ismerete valami jelentős dologhoz vezethet. Így hát kitapogatva utamat a
holttesten túli ajtóig és szegélyig, elindultam azok felé a belső régiók felé, ahonnan a halott
ember feltehetőleg jöhetett. Majd később megvizsgálom a bejárati csarnokot, gondoltam.

Tapogatódzva, mint egy vak, a ködös napfény ellenére is, de lassan előrehaladtam. A folyosó
rövidesen élesen elkanyarodott, és kígyózni kezdett a középpont felé, egyre kisebbedő körökben.
Tapintásom időnként egy-egy ajtó nélküli, keresztező átjárót fedezett fel, és többször találtam
két, három vagy négy irányba futó utakat összefogó csomópontokat. Az utóbbi esetekben mindig
a legbelső utat követtem, mert úgy látszott, hogy az a folytatása annak az útnak, amin haladtam.
Elég időnek kellett volna maradnia a szárnyak átvizsgálására azután, hogy elértem a központi
részeket, és onnan visszajöttem. Alig tudom leírni ennek az élménynek a furcsaságát - egy
elfelejtett kezek által emelt láthatatlan épület láthatatlan útjait járni egy idegen bolygón!

Végül, még mindig botladozva és tapogatódzva, éreztem, hogy a folyosó egy nagy, nyílt térben
végződik. Körbetapogatódzva megállapítottam, hogy egy körülbelül tíz láb átmérőjű, kerek
teremben vagyok; és a halott embernek bizonyos távoli erdei pontokhoz való viszonyából úgy
ítéltem meg, hogy a terem pontosan vagy körülbelül az építmény közepén feküdt. A teremből öt
folyosó nyílt azon kívül, amelyiken jöttem, de ezt az utóbbit az eszembe véstem, nagyon
pontosan megjegyezve egy fát a láthatáron a holttesten túl, amikor beléptem a bejáraton.

Ezt a termet semmi sem különböztette meg a többitől - csupán a híg sár padlója látszott, ami
mindenütt jelen volt. Kíváncsi voltam, hogy ennek az épületrésznek van-e teteje, megismételtem
kísérletemet egy földobott sárcsomóval, és megállapítottam, hogy itt sem volt tető. Ha valaha
volt is, már régen le kellett omlania, mert lábam egyetlenegyszer sem akadt törmelékbe vagy
törött faldarabokba. Mint már említettem, határozottan furcsának éreztem, hogy ez a
nyilvánvalóan ősrégi épület ennyire mentes a kőművesmunka törmelékétől, a falakon tátongó
lyukaktól vagy a pusztulás más szokásos jelétől.

Mi volt ez? Eredetileg mi lehetett? Miből készítették? Miért nem találtam külön darabok nyomát
az üvegsima, zavarba ejtően egységes falon? Miért nem volt semmi nyoma sem külső, sem belső
ajtóknak? Csupán azt tudtam, hogy egy kerek, tető nélküli, ajtó nélküli építményben vagyok, ami
valami kemény, sima, tökéletesen átlátszó, nem fénytörő és nem fényvisszaverő anyagból
készült, száz yard átmérőjű, sok folyosó és egy kisebb kerek terem van benne. Ennél többet a
közvetlen kutatásokkal nem tudhattam meg.

Most észrevettem, hogy a nap nyugaton igen lassan süllyedni kezdett - a skarlát és narancs
tengerében úszó aranyvörös korong a láthatár ködborította fái fölött. Világos volt, hogy sietnem
kell, ha száraz nyugvóhelyet akarok találni sötétedés előtt. Már korábban elhatároztam, hogy a
fennsík száraz, mohos peremén fogok letáborozni, közel a gerinchez, ahonnan először
pillantottam meg a fénylő kristályt. Bíztam hagyományos szerencsémben, hogy megvéd az
embergyíkok támadásától. Mindig azt állítottam, hogy két vagy több főből álló csapatokban
kellene közlekednünk, hogy valaki őrködhessék a pihenés órái alatt, de az éjszakai támadások
valóban kis száma miatt a Társaság nem törődik ilyen dolgokkal. Azok a pikkelyes gazfickók, úgy
látszik, rosszul látnak éjjel, még fura fáklyáikkal is.

Ismét megkerestem a folyosót, amin jöttem, és elindultam az épület bejárata felé. A további
kutatások még várhatnak egy napot. Legjobb tudásom szerint kitapogatva utamat a tekergő
folyosón - csupán józan eszemre, emlékezetemre és néhány rosszul meghatározható
növényfoltra, mint tájékozódási pontra támaszkodva, rövidesen ismét a holttest közvetlen
közelében voltam. Egy-két farnoth légy már le-lecsapott a sisak borította arcra, és tudtam, hogy
megkezdődött a bomlás. Hiábavaló, ösztönös undorral fölemeltem a kezemet, hogy
elhessentsem róla a hullabogarakat - amikor különös és megdöbbentő dolog történt. A
kézmozdulatomat megállító láthatatlan fal tudtomra adta, hogy - bármilyen gondosan is
próbáltam megtalálni a visszavezető utat- nem azon a folyosón jöttem vissza, amelyikben a
holttest feküdt. Ehelyett egy - egy vele párhuzamos - folyosón voltam, nyilván valahol rossz
kanyart vettem a komplikált átjárókban.

Abban a reményben, hogy találok egy ajtót a bejárati csarnokhoz, folytattam utamat, de
hamarosan tömör falnak ütköztem. Tehát vissza kell térnem a központi csarnokba, és új
útvonalat kell találnom. Fogalmam sem volt, hogy hol hibázhattam. A földre pillantottam, hogy
megnézzem, nem maradtak-e valami csoda folytán útbaigazítást adó lábnyomok, de rögtön
láttam, hogy a híg sár csak néhány pillanatig őrizte a nyomokat. Nem volt nehéz visszajutnom a
központi csarnokba, és ott gondosan átgondoltam a kivezető utat. Az előbb túlságosan jobbra
tartottam. Most valahol egy kicsit balra kell kanyarodnom - hogy pontosan hol, azt majd
eldöntöm menet közben.

Amint másodszor is előretapogatództam, meglehetősen elégedett voltam pontosságommal, és

annál a csomópontnál fordultam balra, amire biztosan emlékeztem. A kanyargás folytatódott, és
vigyáztam, hogy be ne tévedjek a keresztező átjárókba. Hamarosan azonban kedvetlenül kellett
észrevennem, hogy meglehetősen nagy távolságban vagyok a holttesttől; ez a folyosó
nyilvánvalóan egy sokkal kívülebb fekvő falhoz vezetett, jóval a holttesten túl. Abban a
reményben, hogy talán van még egy kijárat a falnak azon a felén, amit még nem vizsgáltam meg,
jó néhány lépést tettem előre, de ismét tömör akadályba ütköztem. Világos volt, hogy az épület
szerkezete még bonyolultabb volt, mint gondoltam.

Most azon töprengtem, hogy visszatérjek-e ismét a középpontba, vagy próbáljam meg az egyik
oldalfolyosót, ami a test irányába vezet. Ha a második megoldást választom, abba a veszélybe
kerülök, hogy elfelejtem azoknak a helyeknek a gondolati rajzát, ahol már voltam; tehát jobb, ha
nem próbálom meg, hacsak ki nem találom valami módját annak, hogy látható nyomot hagyjak
magam után. De hogy hogyan hagyjak nyomot, az komoly probléma volt, és törtem a fejemet a
megoldáson. Semmi sem volt nálam, ami nyomot hagyott volna bármin is, sem olyan anyag,
amit szétszórhattam volna - vagy pillanatnyilag szétapríthattam és szétszórhattam volna.

Tollam nem hagyott nyomot a láthatatlan falon, becses ételtablettáimat pedig nem rakhattam le
nyomnak. Még ha hajlandó lettem volna is megválni az utóbbiaktól, akkor sem lett volna belőlük
elég - ráadásul a kis korongok azonnal eltűntek volna a szemem elől a híg sárban.
Végigtapogattam zsebeimet egy régifajta noteszért - amit nem hivatalosan ma is gyakran
használnak a Venuson, annak ellenére, hogy a papír igen hamar tönkremegy a Venus éghajlatán
-, aminek a lapjait széttéphettem és szétszórhattam volna, de nem találtam. Nyilvánvalóan
lehetetlen volt ennek a forgó, pusztulásbiztos jelentéstekercsnek kemény, vékony fémanyagát
széttépni, és a ruhám sem adott semmi ilyen lehetőséget. A Venus különleges éghajlatán nem
válhattam meg vastag bőrruhámtól, de ugyancsak az éghajast miatt fehérneműt nem viseltünk.

Megpróbáltam sarat kenni a láthatatlan falakra, miután a sárból tőlem telhetően kinyomtam a
vizet, de azt kellett tapasztalnom, hogy éppoly gyorsan eltűnik, mint azok a marék sarak, amiket
a magasságméréshez használtam karcolni az üveges, kísértetfalra - amit legalább a kezemmel
felismerhetnék, ha nincs is meg az az előnye, hogy messziről is láthatom. Haszontalan igyekezet
volt, mert a penge semmiféle nyomot nem hagyott a zavarba ejtő, ismeretlen anyagon.

Miután minden kísérletem kudarcot vallott, hogy nyomot hagyjak, emlékezetből megkerestem a
központi termet. Könnyebbnek tűnt visszajutni ebbe a terembe, mint megtalálni az onnan
elvezető, előre meghatározott, biztos utat, és ismét könnyen visszajutottam. Ezúttal
jelentéstekercsemen megjelöltem minden kanyart, amit megtettem - elkészítettem útvonalam
durva és feltételes rajzát, bejelölve minden más irányba vezető folyosót. Persze ez tébolyítóan
lassú munka volt, hiszen mindent tapintással kellett megállapítani, és a hibalehetőségek
végtelenek voltak; de úgy gondoltam, hogy hosszú távon megéri.

A Venus hosszú alkonya már elég sűrű volt, amikor elértem a központi termet, de még mindig
volt rá reményem, hogy a sötétség beállta előtt elérjem a kijáratot. Újonnan készített rajzomat
összehasonlítva korábbi emlékeimmel, azt hittem, hogy megtaláltam, hol követtem el először a
hibát, és magabiztosan indultam el ismét a láthatatlan folyosókon. Később fordultam balra,
mint előző próbálkozásaimnál, és próbáltam följegyezni kanyarodásaimat a jelentéstekercsen
arra az esetre, ha megint hibáznék. A növekvő sötétben láttam a hulla homályos körvonalát,
most már a farnoth legyek undorító felhőjének középpontja volt. Rövidesen, nem kétséges, a
síkságról beszivárognak a sárlakó sificlighek, hogy befejezzék a szörnyű munkát. Vonakodva
közeledtem a testhez, és már át akartam lépni rajta, mikor a fallal való hirtelen összeütközés
ismét tudtomra adta, hogy megint eltévedtem.

Most már világosan láttam, hogy elvesztem. Az épület bonyolultsága több volt, mint amit
rögtönzött megoldásokkal meg lehetett fejteni, és pontos ellenőrzést kell majd végeznem, ha ki
akarok jutni. Mégis szerettem volna száraz helyre jutni, mielőtt a teljes sötétség beáll; hát ismét
visszatértem a központi terembe, és ismét megkezdtem az eredménytelen próbálkozások és
tévedések sorozatát - följegyzéseket készítve zseblámpám fényénél. Amikor a lámpát
bekapcsoltam, érdeklődéssel vettem észre, hogy a lámpa semmiféle visszfényt nem váltott ki -
egyetlen gyönge csillanást sem - a körülöttem levő átlátszó falon. Bár erre számítottam is, hiszen
a nap sem adott fénylő képet a különös anyagon.

Még mindig tapogatództam, amikor beállt a teljes sötétség. A köd elhomályosította a legtöbb
csillagot és bolygót, de a Földet tisztán láttam mint csillogó, kékeszöld pontot délkeleten. Éppen
kijutott az oppozícióból, és pompás látvány lett volna távcsövön nézve. Még a Holdat is ki
tudtam venni mellette, amikor a pára kicsit megritkult. Már nem láttam a holttestet - egyetlen
kiindulási pontomat -, tehát néhány félresikerült kanyar után visszabotorkáltam a központi
terembe. Végül is föl kellett adnom reményemet, hogy száraz helyen fogok aludni. Napkeltéig
semmit sem lehet tenni, tehát meg kell próbálnom itt elrendezkedni, amennyire lehet. Nem
kellemes lefeküdni a sárba, de bőrruhámban ezt is meg lehet tenni. Korábbi expedíciókon
aludtam már rosszabb körülmények között is, most pedig a puszta kimerültségem is elég lesz,
hogy leküzdjem undoromat.

Hát most itt kuporgok a központi terem sarkában és zseblámpám fényénél írom ezeket a
följegyzéseket. Van valami szinte humoros az én furcsa, példa nélkül álló helyzetemben.
Eltévedni egy ajtók nélküli épületben - egy épületben, amit nem Iátok! Holnap reggel
kétségtelenül kijutok, és délutánra visszaérek a kristállyal Terra Novára. A kristály valóságos
szépség - meglepően ragyog még a zseblámpa gyönge fényében is. Fáradtságom ellenére is
nehezen jön az álom, és most veszem észre, milyen hosszadalmasan írok, most már abba kell
hagynom. Nem valószínű, hogy azok az átkozott bennszülöttek zavarnának ezen a helyen. Ami
az egészben a legkevésbé tetszik nekem, az a holttest - de szerencsére oxigénmaszkom megvéd a
legrosszabbtól. A klorátkockákat nagyon takarékosan használom. Most bekapok néhány
ételtablettát, és lefekszem. Többet később.

Később - Délután, Vl. 13.

Több volt a nehézség, mint amennyire számítottam. Még mindig az épületben vagyok, és nagyon
gyorsan és bölcsen kell dolgoznom, ha száraz terepen akarok pihenni ma éjjel. Sokáig tartott,
míg végre el tudtam aludni, és csak körülbelül ma délben ébredtem föl. Talán még tovább is
aludtam volna, ha nem tűz úgy a nap a ködön át. A holttest meglehetősen csúnyán néz ki -
hemzseg a sifliclighektől, és farnoth legyek felhője borítja. Valami elmozdította a sisakot az
arcáról, és jobb nem ránézni. Kétszeresen örültem oxigénmaszkomnak, mikor átgondoltam a
helyzetet.

Végül föltápászkodtam, szárazra dörzsöltem magam, bevettem néhány ételtablettát, és új kálium

klorátot tettem maszkorr vegybontó készülékébe. Lassanként használom el ezeket a tubusokat,
de jó volna, ha több lenne belőlük. Sokkal jobban éreztem magamat alvás után, és arra
számítottam, hogy rövidesen kijutok az épületből.

Megvizsgálva rajzaimat, meghökkentett a folyosók bonyolultsága és annak a lehetősége, hogy

egy alapvétő hibát követtem el. A központi teremből kiinduló hat nyílásból egy bizonyosat
választottam ki, amiről azt hittem, hogy azon jöttem ide - és csupán egy látható pontot
használtam vezetőül. Amikor éppen hogy csak beléptem a nyíláson, az ötvenyardnyira levő
holttest pontosan egy vonalban volt a távoli erdő egy bizonyos pikkelyes fájával, Most úgy tűnt,
hogy ez a megfigyelés nem lehetett elég pontos - mivel a holttest helyzete a láthatárhoz
viszonyítva a nagy távolság miatt igen kicsit változott csak akkor is, ha az első belépésem
színhelyéül szolgáló nyílás melletti másik nyílásokhoz közeledtem. Mi főbb, a fa sem
különbözött túlságosan a láthatár többi pikkelyes fájától.

Kipróbálva a dolgot, szomorúan tapasztaltam; nem lehettem biztos abban, hogy a három nyílás
közül melyik volt az igazi. Minden előző kísértetemnél rossz utat választottam volna Ezúttal
biztosra megyek. Hirtelen rájöttem, hogy a lehetetlen helyzet ellenére is tudok hagyni egy jelet.
A ruhámtól nem válhattam meg, de nagy hajam miatt nyugodtan levehettem a sisakomat; és ez
elég nagy és könnyű volt ahhoz, hogy fennmaradjon a híg sár fölött. Így hát levettem a durván
félgömb formájú sisakot, és letettem az egyik folyosó bejáratához - a jobb oldali volt ez a három
közül, amiket meg kell próbálnom.

Ezt a folyosót fogom követni, feltételezve, hogy ez a jó; visszaidézve az emlékezetem szerint
helyes kanyarokat és állandóan ellenőrizve jegyzeteimet és új jegyzeteket készítve. Ha nem
sikerül kijutnom, rendszeresen ki fogom próbálni az összes variációt; és ha nem járok sikerrel,
ugyanígy végigpróbálom a másik nyílásból kiinduló összes folyosót - és szükség esetén ugyanígy
folytatom a harmadikkal. Előbb-utóbb rá kell találnom a kijárathoz vezető útra, de türelmesnek
kell lennem. A legrosszabb esetben is nem sok tesz hátra estig, hogy száraz helyre jussak.

Az eredmények meglehetősen lehangolók voltak, bár alig egy óra alatt megértették velem, hogy a
jobb oldali út nem jó. Csupán egy sor befalazott út nyílt ebből az útból: melyek mindegyike a
holttesttől meglehetősen távol ért véget; és rövidesen rájöttem, hogy ez az út egyáltalán nem
szerepelt az előző napi kóborlásaimban. De, mint eddig is, mindig meglehetősen könnyen
visszajutottam a központi terembe.

Egy óra körül sisakomat áthelyeztem a másik nyíláshoz, és megkezdtem az onnan kiinduló
folyosó földerítését. Eleinte úgy tűnt, hogy ismerősek a kanyarok, de rövidesen a folyosók
teljesen ismeretlen hálózatában találtam magamat. Nem tudtam a holttest közelébe kerülni, és
ezúttal úgy látszott, hogy a központi teremtől is el volt vágva az utam, bár azt hittem, hogy
följegyeztem minden mozdulatomat. Úgy látszott, hogy a trükkös kanyarok és kereszteződések
bonyolultabbak, semhogy meg tudnám jelölni őket elnagyolt rajzomon, és a düh és
elbátortalanodás keveréke kezdett kialakulni bennem. Bár a türelem végül is rózsát terem, de
már láttam, hogy kutatásomnak gyorsnak, fáradhatatlannak és hosszadalmasnak kell lennie.

Két órakor még mindig idegen folyosókon bolyongtam - állandóan tapogatva utamat, váltakozva
hol a sisakomra, hol a holttestre pillantva és adatokat jegyezgetve jelentés tekercsemre, egyre
csökkenő önbizalommal. Átkoztam ostobaságomat és hiábavaló kíváncsiságomat, ami
becsábított a láthatatlan falaknak ebbe a labirintusába - megállapítva, hogy ha hagytam volna a
fenébe ezt az egészet, és azonnal elindultam volna visszafelé, mihelyt elvettem a kristályt a
holttesttót, már régen Terra Nován lennék.

Hirtelen az jutott eszembe, hogy vághatnék egy alagutat a késemmel a falak alatt, és így rövid
utat teremtenék a külvilághoz - vagy valamelyik kivezető folyosóhoz. Fogalmam sem volt, hogy
milyen mély lehet az épület alapozása, de a mindenütt jelenlevő sár arról tanúskodott, hogy a
talajon kívül más padlózat nem lehet. A távoli és egyre iszonyúbb holttest felé fordulva, lázas
ásásba kezdtem széles, éles pengémmel.

A félfolyékony sár körülbelül hatujjnyi volt, de alatta a talaj egyre keményebb lett. Ennek az
alsóbb rétegnek a színe is más volt - szürkés agyag, inkább a Venus pólusain levőhöz hasonló.
Amint egyre mélyebbre ástam a láthatatlan akadály mellett, látnom kellett, hogy a talaj egyre
keményebb. Vizes sár ömlött a lyukba, mihelyt eltávolítottam az agyagot, de belenyúltam, és
folytattam a munkát. Ha sikerül bármiféle ösvényt vágnom a fal alatt, a sár nem fogja
akadályozni kúszásomat.

De körülbelül három láb mélységben a talaj komolyan megállította ásásomat. Ellenállása

nagyobb volt, mint amilyent valaha is tapasztaltam, még ezen a bolygón is, és abnormális
nehézséggel párosult. Késemnek szét kellett hasítania apró darabokra a szorosan összepréselt
anyagot és a darabkák, amiket kikapartam, olyanok voltak, mint a tömör kő vagy mint apró
fémdarabok. Végül még ez a hasogatás is lehetetlenné vált, és be kellett fejeznem a munkát,
mert nem találtam meg a fal elérhető alját.

Ez az egyórás próbálkozás egyszerre volt pazarló és hiábavaló, mert energiám nagy részét
elhasználta, és arra kényszerített, hogy egyrészt bevegyek egy plusz ételtablettát, másrészt újabb
kálium-klorát kockát tegyek oxigénmaszkomba. Megszakította a további tapogatódzást is, mert
még mindig túl kimerült vagyok a járáshoz. Miután letisztítottam kezemről és karomról a sár
nagyját, leültem megírni ezeket a följegyzéseket - egy láthatatlan falnak támaszkodva, háttal a
holttestnek.

A test már csak egy férgektől mozgó massza - a szag idevonzott néhány síkos bőrű akmant is a
távoli dzsungelből. Észrevettem, hogy számos efjeh növény a síkságon nyújtogatja dögevő
tapogatóit a hulla felé: de kétlem, hogy bármelyik is olyan hosszú tegyen, hogy elérje. Jó lenne,
ha megjelenne néhány igazi ragadozó, mint a skorahok, mert megszimatolnának, és utat
mutatnának nekem az épületen keresztül. Az ilyen lényeknek különös irányérzékük van. Ha
láthatnám őket, amint jönnek, lerajzolhatnám az útjukat, ha nem is alkotnak folyamatos
vonalat. Még ez is nagy segítség lenne. Ha a közelembe érnének, a pisztolyommal hamarosan
elbánnék velük.
De aligha remélhetek ilyen sokat. Most, ha befejezem ezt a följegyzést, pihenek egyet, és aztán
tovább tapogatódzom. Mihelyt visszajutok a központi terembe - aminek elég könnyen kell
mennie -, megpróbálom a legbaloldalibb nyílást. Talán estig mégis kijutok.

Éjszaka - Vl. 13.

Újabb nehézségek. Menekülésem iszonyúan nehéz lesz, mert vannak olyan dolgok is, amikkel
nem számoltam. Egy újabb éjszaka itt a sárban és egy kézitusa holnap. Rövidre szabtam
pihenésemet, és négykor már ismét tapogatództam. Tizenöt perc múlva elértem a központi
termet, és sisakomat odébb tettem, hogy a három lehetséges út közül az utolsót jelölje. Az utat
aránylag ismerősnek találtam, de alig öt perc múlva olyan látvány torpantott meg, ami
leírhatatlanul meghökkentett.

Négy vagy öt olyan utálatos embergyík volt az, akik a síkságon túli erdőből jöttek elő. Nem jól
láttam őket ebből a távolságból, de úgy gondoltam, hogy megálltak, és integettek a fák felé,
miután még egy tucat hasonló csatlakozott hozzájuk. A megszaporodott csoport most megindult,
egyenesen a láthatatlan épület felé, és ahogy közeledtek, gondosan szemrevételeztem őket.
Sohasem tudtam eddig alaposan megnézni ezeket az ízéket úgy, hogy ne takarta volna őket az
árnyas dzsungel.

A csúszómászókhoz való hasonlóság nyilvánvaló volt, bár tudtam, hogy ez csak látszólagos, mert
ezeknek a lényeknek semmi érintkezési pontjuk nincs a földi élettel. Ahogy közelebb értek,
kevésbé látszottak csúszómászószerűnek - csak a lapos fej és a zöld, csúszós, békaszerű bőr tette
ezt a benyomást. Fölegyenesedve jártak furcsa, vaskos tuskólábaikon, és szívókorongjaik furcsa
hangot adtak a sárban. Átlagos példányok voltak, körülbelül hét láb magasak, négy hosszú,
kötélszerű, mellükből kinyúló csáppal. A csápok mozdulataiból arra lehetett következtetni - ha
Fogg, Ekberg és Janak teóriája igaz, amiben korábban kételkedtem, de most már kész vagyok
elhinni -, hogy a lények élénk beszélgetést folytattak.

Előhúztam lángpisztolyomat, és felkészültem a kemény harcra. Rosszak voltak az esélyeim, de a

fegyver bizonyos előnyt biztosított. Ha ezek a lények ismerik az épületet, be fognak jönni értem,
és így kulcsot kapok a kijutáshoz; ahogy a ragadozó skorahokkal lett volna. Biztosnak látszott,
hogy meg fognak támadni; mert ha nem is látták zsebemben a kristályt, különleges érzékükkel
megérezték a jelenlétét.

Elég meglepő, de mégsem támadtak meg. Ehelyett szétszóródtak, és tág kört alkottak
körülöttem - olyan távolságban, amiből arra következtettem, hogy közvetlenül a láthatatlan fal
közelében lehetnek. Körben állva a lények némán és kíváncsian bámultak rám, csápjaikkal
integetve, néha fejüket mozgatva, vagy mellső végtagjaikkal gesztikulálva. Egy idő múltán újabb
példányok jöttek elő az erdőből, és csatlakoztak a különös tömeghez. A holttest közelében lévők
futólag a hullára pillantottak, de nem látszott rajtuk, hogy zavarni akarnák. Iszonyú látvány volt,
de az embergyíkokat nem nyugtalanította. Egyik-másik néha elhessegette a farnoth legyeket,
összenyomott egy-egy tekergő sificlighet vagy akmant, vagy szívókorongos tuskólábával
eltaposott egy-egy túlságosan kinyúló efjeh növényt.

Bámulva ezeket a groteszk és váratlan zaklatókat, és rossz érzésekkel elgondolkozva, hogy vajon
miért nem támadtak meg rögtön, egy időre elveszítettem akaraterőmet és energiámat, hogy
folytassam a kivezető út keresését. Ehelyett bénultan a folyosó falának dőltem, ahol álltam, és
hagytam, hogy csodálkozásom fokozatosan vad elképzelések láncolatának adja át a helyét. Az
eddig meg nem oldott seregnyi rejtély most új, vészjósló jelentőséget kapott, és olyan hirtelen
félelem nyilall belém, amilyent még nem tapasztaltam.

Úgy éreztem, tudom, hogy miért köröznek körülöttem várakozva ezek a visszataszító lények.
Úgy éreztem, hogy végre rájöttem az átlátszó épület titkára is. A csábító kristály, amit
megkaparintottam, az ember holtteste, akinél a kristály előzőleg volt- mindez sötét és fenyegető
jelentést kezdett hordozni.

Nem egyszerű, szerencsétlen véletlensorozat okozta, hogy eltévedtem ebben a teld nélküli,
láthatatlan folyosólabirintusban. Egyáltalán nem. Az építmény kétségtelenül igazi útvesztő volt -
labirintus, amit szántszándékkal építettek ezek a pokoli lények, akiknek az ügyességét és eszét
olyan kevésre értékeltem. Hát nem sejthettem volna ezt már előbb is, ismerve rendkívüli
építészeti ügyességüket? A célja nagyon is egyszerű volt. Csapda volt - csapda, emberi lények
befogadására, és a kristály volt benne a csalétek. Ezek a csúszómászószerű lények, harcukban a
kristályrablók ellen, stratégiává változtatták és ellenünk használták föl saját kapzsiságunkat.

Dwight - ha a bomló holttest valóban ő volt - áldozat lett. Nemrégiben eshetett bele a csapdába,
és nem talfilta meg a kivezető utat. A vízhiány valószínűleg megbolondította, és tatán elfogytak a
klorátkockái is. Sisakja valószínűleg nem véletlenül csúszott le. Az öngyilkosság valószínűbbnek
látszott. Inkább, mint hogy szembenézzen a hosszadalmas haldoklással, megoldotta az ügyet
azzal, hogy szándékosan levette a maszkot, és hagyta, hogy a mérgező légkör azonnal elvégezze
munkáját. Sorsának borzalmas iróniája a helyzetében volt - csupán néhány lépésnyire volt a
megmentő kijárattól, amit nem talált meg: Ha egy perccel tovább keresi, már biztonságban lett
volna.

És most én estem bele ugyanebbe a csapdába. Csapdába estem, körülöttem pedig ezek a különös
szemlélők, hogy gúnyolódjanak végzetemen. A gondolat tébolyító volt, és ahogy belém nyilallt,
hirtelen pánik fogott el, ami arra késztetett, hogy ész nélkül rohanni kezdjek a láthatatlan
folyosókon. Jó néhány percig úgy viselkedtem, mint egy valóságos őrült: ütöttem, törtem,
zúztam magamat a láthatatlan falakon, és végül úgy estem össze a sárban, mint egy ziháló,
összetört, ész nélküli, vérző hústömeg.

Az esés kijózanított egy kicsit, és amikor lassan föltápászkodtam, már képes voltam felmérni a
dolgokat és gondolkozni. A köröző szemlélők most furán, természetellenesen mozgatták
csápjaikat, ami valami alattomos, idegen nevetés benyomását keltette, és vadul ráztam az
öklömet feléjük, ahogy fölkeltem. Mozdulatom láthatóan csak növelte ocsmány jókedvüket -
néhányan nehézkesen utánozták is zöldes mellső végtagjaikkal. Szégyenkezésemben
kijózanodva, megpróbáltam összeszedni az eszemet és értékelni a helyzetet.

Végül is nem álltam olyan rosszul, mint Dwight. Én ismertem a helyzetet, nem úgy, mint ő - és
aki tudja, hogy mi vár rá, már félig föl is van fegyverkezve a baj ellen. Bizonyítékom van rá, hogy
a kijárat végül is elérhető, és nem fogom megismételni Dwight kétségbeesett cselekedetét. A test
= vagy inkább csontváz, ami rövidesen lesz - még mindig ott volt nekem, mint irányjelző a
kijárathoz, és a kitartó türelem el fog vezetni hozzá, ha értelmesen cselekszem.

Bár én annyival hátrányosabb helyzetben vagyok, hogy bekerítettek ezek a csúszómászó

ördögök. Most, hogy megértettem a csapda természetét - aminek láthatatlan anyaga minden
földinéi fejlettebb tudományról és technológiáról tanúskodott -, már nem becsülhettem le
ellenfeleim eszét és találékonyságát. Még lángpisztollyal is nehezen fogok szabadulni, bár a
merészség és a gyorsaság hosszú távon át fog segíteni a dolgon.
De először el kell érnem a kijáratot - hacsak nem tudom arra csábítani vagy ingerelni valamelyik
lényt, hogy elinduljon felém. Amint előkészítettem pisztolyomat, és átvizsgáltam bőséges
muníciómat, eszembe jutott, hogy kipróbálhatnám hatását a láthatatlan falakon. Talán
kifelejtettem volna egy ésszerű menekülési lehetőséget? Nem ismertem az átlátszó akadály vegyi
összetételét, de feltehetőleg olyasmiből lehet, amit a lángnyelv úgy vág, mint a vajat.
Kiválasztottam egy részt a holttesttel szemben, közelről rátüzeltem a pisztolyommal, és
késemmel megtapogattam azt a helyet, ahová céloztam. Semmi sem változott, láttam, hogy a
lángnyelv szétterül, amikor eléri a falat, és megértettem, hogy hiábavaló volt a reményem. Csak
hosszú, fáradságos kutatás árán juthatok ki.

Így hát, lenyelve egy újabb ételtablettát, és újabb kockát téve maszkomba, megkezdtem
leghosszabb utamat, nyomon követve lépteimet a központi teremig, és onnan ismét elindulva,
állandóan ellenőriztem rajzaimat és feljegyzéseimet, újakat készítettem - egyik téves kanyart
csinálva a másik után, de kétségbeesetten tántorogtam tovább, míg a délutáni tény el nem
halványodott. Ahogy makacsul folytattam kutatásomat, időnként a gúnyolódó szemlélők néma
körére pillantottam, és észrevettem, hogy soraik fokozatosan cserélődnek. Időnként néhányan
visszatértek az erdőbe, és újak jöttek, hogy felváltsák ékét. Minél többet gondolkoztam a
taktikájukon, annál kevésbé tetszett, mert következtetni engedett a lények szándékára. Ezek az
ördögök akármikor megtámadhattak volna, de inkább figyelték küszködésemet a menekülésért.
Úgy éreztem, hogy élvezik a látványt - és ez még inkább elborzasztott attól a lehetőségtől, hogy a
kezükbe kerüljek.

Miután besötétedett, abbahagytam kutatásaimat, és leültem a sárba pihenni. Most a lámpám

fényénél írok, és hamarosan megpróbálok aludni egyet. Remélem, hogy holnap kijutok; mert az
élelmiszerkészletem szegényes, és a lacol-tabletták nehezen pótolhatják a vizet. Nem nagyon
merném kipróbálni ennek a sárnak a nedvét, mert a sárövezet vizei csak desztillálva ihatók.
Ezért vezettünk olyan hosszú vízcsöveket a sárgaanyag-körzetekbe - vagy az esővízre kell
szorítkoznunk, amikor ezek az ördögök megtalálják és elvágják vízcsöveinket. Nincs már túl sok
klorát-tubusom sem, tehát amennyire csak tudom, le kell szorítanom az oxigénfogyasztásomat.
Kora délutáni ásási kísérletem és későbbi pánikom veszélyes mennyiségű levegőt égetett el.
Holnap minimumra csökkentem a fizikai mozgást, míg csak nem találkozom össze a
csúszómászókkal, és nem kell velük leszámolnom. Tartalékolnom kell elegendő kockát a
visszaútra Terra Nováig. Az ellenségeim még mindig a közelben vannak; látom magam körül
gyönge fényű fáklyáikat. Ezeknek a fáklyáknak az iszonyata nem enged majd elaludni.

Éjszaka - Vl. 14.

Még egy teljes napi kutatás, és még mindig nem találtam meg a kivezető utat! Aggódni kezdek a
víz miatt, mert délre kiürült a kutacsom. Délután futó eső volt, és visszamentem a központi
terembe a sisakért, amit útjelzőül hagytam ott - most tálnak használtam, és vagy kétcsészényi
vizet nyertem. Legnagyobb részét megittam, de a kis maradékot kulacsomba öntöttem. A facol-
tabletták nem sokat segítenek az igazi szomjúság ellen, és remélem, hogy éjszaka nagyobb eső
lesz. Szájával fölfelé hagyom a sisakomat, hogy ha esne, fogja föl. Ételtablettám sincsen túl sok,
de nem is veszélyesen kevés. Mostantól kezdve felezni fogom az adagot. A klorátkockák okozzák
az igazi gondot, mert az egész napi végtelen bolyongás minden különösebb erőfeszítés nélkül is
veszélyes mennyiséget emésztett föl. Gyenge vagyok a kényszerű oxigéntakarékosságtól és egyre
növekvő szomjúságtól. Ha csökkentem az élelemadagot, feltehetően még gyöngébb leszek.

Van még valami átkozott, valami nagyon nyugtalanító ebben a labirintusban! Meg mertem volna
esküdni, hogy a térképezés segítségével már kizártam bizonyos kanyarokat, és mégis minden
újabb próbálkozás bebizonyítja néhány olyan feltételezés hamisságát, amelyeket már
megbízhatónak hittem. Eddig még sohasem tapasztaltam, hogy milyen elveszettek lehetünk
látható jelzések nélkül. Egy vak ember bizonyára több sikerrel járna - de legtöbbünk számára a
látás minden érzékelés királya. Mindezeknek az eredménytelen kóborlásoknak az egyetlen
eredménye a mély elbátortalanodás. Meg tudom érteni, hogyan érezhetett szegény Dwight.
Holtteste már csak csontváz, és a sificlighek, akmanok, farnoth legyek elmentek. Az efjeh
növények darabokra tépik a bőrruhát, mert gyorsabban és hosszabbra nőttek, mint gondoltam.
És a kárörvendő, csápos szemlélők váltásai még mindig ott vannak a fal körül, nevetnek rajtam,
és élvezik nyomorúságomat. Még egy nap, és megbolondulok, hacsak addig nem halok meg a
kimerültségtől.

De nem lehet mást tenni, mint kitartani. Dwight kijutott volna, ha csak egy perccel tovább kitart.
Az is lehet, hogy valaki a keresésemre indul Terra Nováról, bár ez még csak a harmadik nap,
amióta eljöttem. Az izmaim iszonyúan fájnak, és úgy látszik, ezen az undorító sáron fekve
egyáltalán nem tudok pihenni. Múlt éjjel rettenetes fáradtságom ellenére is éppen csak annyit
aludtam. amennyit muszáj, és attól tartok, ma éjjel sem lesz jobb. Egy szakadatlan
lidércnyomásban élek - álom és ébrenlét között lebegve, de sem egészen alva, sem egészen
ébren. Reszket a kezem, egyelőre nem tudok többet írni. A gyönge fényű fáklyák köre iszonyú.

Késő délután - Vl. 15.

Lényeges előrehaladás! Jónak néz ki. Nagyon gyönge vagyok, és nem sokat aludtam napkeltéig.
Azután délig bóbiskoltam, bár egyáltalán nem pihentem ki magamat. Eső nem volt, és a
szomjúság nagyon legyöngít. Ettem egy plusz ételtablettát, hogy bírjam tovább, de víz nélkül
nem sokat ér. Megpróbáltam egyszer inni a pocsolyavízből, de rettenetesen rosszul lettem tőle,
és még nagyobb szomjat éreztem. Őrizni kell a klorátkockákat, így majdnem megfulladok az
oxigénhiány miatt. Menni nem sokat tudok, legfeljebb mászni a sárban. Kettő körül azt hittem,
felismertem néhány átjárót, és lényegesen közelebb kerültem holttesthez - csontvázhoz -, mint
első napi próbálkozásaim óta bármikor. Egyszer eltévedtem egy zsákutcán, de megtaláltam a
főutat térképpel, jegyzettel. A rajzokkal sok baj van. A tekercsből háromlábnyi, és hosszan kell
kibogarászni őket. Fejem gyönge a szomjúságtól, fáradtságtól, fulladástól, nem értek mindent,
amit rajzoltam. Átkozott zöld izék bámulnak, nevetnek csápjaikkal, néha gesztikulálnak, mintha
valami szörnyű tréfát űznének tudtom nélkül.

Háromkor találtam meg az utamat. Volt egy ajtó, amin át, jegyzeteim szerint, még nem mentem,
és amikor kipróbáltam, láttam, hogy körözve a növény benőtte csontvázhoz tudok mászni. Az út
spirális volt, mint amin először elértem a központi szobát. Minden oldalajtónál vagy
csomópontnál az eredeti útra emlékeztetni látszó irányt tartottam. Amint közeledtem ijesztő
útjelzőmhöz, kint erősödött a szemlélők titokzatos gesztikulálása és szardonikus, néma nevetése.
Nyilván valami vadul mulatságosat találtak előrehaladásomban - kétségtelenül látták azt is,
milyen tehetetlen lennék velük szemben. Nem bántam jókedvüket, mert bár éreztem végtelen
fáradtságomat, számítottam a lángpisztolyra és számos tartalék tárára, hogy átvisznek majd az
aljas csúszómászók falán.

Reményem fölszárnyalt, de nem próbáltam meg fölállni. Jobb lesz most mászni és erőmet az
embergyíkokkal való összecsapásra tartogatni. Haladásom nagyon lassú volt, a veszély pedig
nagyon nagy, hogy egy oldalágba tévedek, de úgy látszott, hogy kitartóan kanyarodom
pontoncélom felé. Ez friss erőt adott, és néhány pillanatra kevésbé aggódtam szomjúságom és
szerény kockakészletem miatt. A lények most valamennyien a kijáratnál tömörültek -
gesztikulálva, ugrálva, csápjaikkal nevetve. Rövidesen - gondoltam - szembe kell néznem az
egész hordával és talán azzal az erősítéssel is, amit az erdőből kaphatnak.

Most néhány yardnyira vagyok a csontváztól, és megálltam, hogy elkészítsem ezt a följegyzést,
mielőtt kimegyek, és áttörök ezeknek a lényeknek a kártékony bandáján. Biztos vagyok benne,
hogy utolsó erőmmel megfutamíthatom őket, mert ennek a pisztolynak a hatósugara óriási.
Azután táborozás a száraz mohán a fennsík szélén és reggel fáradt gyaloglás a dzsungelen át
Terra Nováig. Boldog leszek, ha ismét élő embereket és emberi épületeket láthatok. Annak a
koponyának a fogai rémesen villognak és vigyorognak.

Éjjeltájban - Vl. 15.

Rémület és kétségbeesés. Ismét csalódtam! A legutóbbi följegyzés elkészítése után még közelebb
mentem a csontvázhoz, de hirtelen egy közbeeső falba ütköztem. Ismét tévedtem, és
nyilvánvalóan ugyanott voltam, ahol három nappal ezelőtt, amikor először próbálkoztam meg
azzal, hogy elhagyjam a labirintust. Nem tudom, ordítottam-e - talán túl gyönge voltam ahhoz,
hogy egy hangot is kinyögjek. Csak kábultan feküdtem a sárban egy ideig, míg a zöld izék kint
ugráltak, nevettek és gesztikuláltak.

Kis idő múltán jobban magamhoz tértem. Szomjúságom, gyöngeségem és fulladásom majdnem
leterített, és végső kis erőmmel új kockát tettem a vegybontóba - meggondolatlanul és mit sem
törődve a visszaúttal Terra Nováig. A friss oxigén kicsit fölélénkített, és lehetővé tette, hogy
figyelmesebben körülnézzek.

Úgy tűnt, egy picikét távolabb vagyok szegény Dwighttól, mint első csalódásomkor, és tompán
azon gondolkodtam, vajon egy árnyalatnyival távolabbi folyosón vagyok-e. Ezzel a gyönge
reménnyel nehézkesen előrevonszoltam magamat - de néhány lépéssel odébb falba ütköztem,
mint az előző esetekben.

Ez volt tehát a vég. Három nap alatt sehová sem jutottam, és az erőmnek vége volt. Rövidesen
megbolondulok a szomjúságtól, és nem is lenne elég kockám a visszaúthoz. Átsuhant a fejemen,
hogy vajon miért gyűltek össze ezek a lidérces izék a bejáratnál, amikor gúnyoltak. Talán ez is
része volt a gúnyolódásnak - hogy azt higgyem, kijárathoz közeledem, amiről ők tudták, hogy
nem is létezik.

Már nem bírom sokáig, bár nincs szándékomban úgy siettetni a dolgot, ahogy Dwight tette.
Vigyorgó koponyája most éppen felém fordult a ruháját faló efjeh növény tapogatásától. Üres
szemgödrének kísérteties nézése rosszabb, mint azoknak a gyík-szörnyeknek a tekintete.
Iszonyú jelentést ad annak a halott, fehér fogú vigyornak.

Nagyon nyugodtan fogok feküdni a sárban, hogy megőrizzem maradék erőmet. Ezt a jelentést -
ami, remélem, eléri és figyelmezteti az utánam jövőket - rövidesen befejezem. Ha az írással
végeztem, hosszan fogok pihenni. Azután, ha már elég sötét lesz ahhoz, hogy azok a félelmetes
lények ne lássanak, összeszedem végső erőmet, és megpróbálom átdobni a tekercset a fal és a
közbeeső folyosók fölött a szabadba. Vigyázni fogok, hogy bal felé dobjam, ahol nem esik a
gúnyolódó ostromlók ugrándozó bandájába. Talán örökre eltűnik a híg sárban - de talán kiköt
valami nagyobb kiterjedésű növénycsomón, és végül eljut az emberek kezébe.

Ha megéri, hogy elolvassák, talán többet is tehet, mint hogy figyelmezteti őket erre a csapdára.
Remélem, megtanítja fajunkat arra, hogy hagyják azokat a fénylő kristályokat ott, ahol vannak.
Azok kizárólag a Venushoz tartoznak. A mi bolygónknak nincs rájuk igazán szüksége, és azt
hiszem, hogy mi megsértettünk valami homályos és titokzatos törvényt - a kozmosz titkainak
valami mélyen eltemetett törvényét -, azzal, hogy megpróbáltuk elvinni őket.

Ki tudná megmondani, milyen sötét, hatalmas és végtelen erők ösztökélik ezeket a

csúszómászószerű lényeket, akik ilyen különös módon őrzik kincseiket? Dwight meg én
megfizettünk ezért, ahogy mások is megfizettek, és meg fognak fizetni érte. De lehet, hogy ezek
az egyedi halálesetek csupán előzményei a nagyobb, elkövetkezendő borzalmaknak. Hagyjuk
meg a Venusnak azt, ami csak a Venushoz tartozik.

Már nagyon közel vagyok a halálhoz, félek, nem bírom a tekercset átdobni, mikor jön a sötét. Ha
nem tudom, az embergyíkok biztos megkaparintják, valószínűleg sejtik, mi ez. Nem fogják
akarni, hogy bárkit figyelmeztessek a labirintusra-nem fogják tudni, hogy üzenetemben
védőbeszéd van az ő érdekükben. A vég közeledtével barátságosabban érzek irántuk. A kozmikus
egész mércéjén ki tudja megállapítani, melyik faj áll magasabban, vagy közelíti meg inkább a
világűr szerves normáit - az övék vagy a miénk?

Most vettem elő a nagy kristályt zsebemből, hogy lássam utolsó perceimben. Tüzesen és
fenyegetően ragyog a haldokló nap sugaraiban. Az ugráló horda meglátta, és mozdulataik
számomra érthetetlen módos megváltoztak. Vajon miért tömörülnek a bejáratnál, és nem egy
közelebbi pontnál az átlátszó fal mellett?

Érzéketlen vagyok, már nem sokat tudok írni. Forog körülöttem minden, de még nem
vesztettem el az eszméletemet. Át tudom dobni ezt a falon ? A kristály úgy ragyog, mégis
sötétedik.

Sötétség. Nagyon gyönge. Még mindig nevetnek, ugrálnak az ajtóban, meggyújtották pokoli
fáklyáikat.

Elmennek? Álmomban hangot hallottam... fény az égen...

WESLEY P. MILLER FŐFELÜGYELŐ JELENTÉSE

A CSOPORT, VENUS-KRISTÁLY TÁRSASÁG

(Terra Nova. a Venuson - Vl. 16.)

A-49 számú alkalmazottunk, Kenton J. Stanfield, lakik 5317 Marshall Street, Richmond, Va.,
elhagyta Terra Novát, VI. 12-én kora reggel, egy kereső által kijelölt rövid felfedező út céljából.
Vissza kellett volna térnie 13-ár, vagy 14-én. Nem jelentkezett 15-én estig, így az FR-58 számú
felderítőgép, öt emberrel, az én parancsnokságom alatt elindult este nyolckor, hogy keresővel
kövesse az utat. A tű nem mutatott eltérést a korábban jelzett iránytól.

Követtük az irányt az Eryciai-felföldig, egész úton erős reflektorokat használtunk. A lángágyúk

hármas sora és a D sugárfejlesztők megsemmisítették volna a bennszülöttek minden szokásos
ellenséges erejét vagy a ragadozó skorahok minden veszélyes csoportját.

Eryx síksága fölött fénycsoportot láttunk, amiről tudtuk, hogy a bennszülöttek fáklyáitól
származik. Közeledtünkre szétszéledtek az erdőbe. Mintegy hetvenöten - százan lehettek. A
kereső ott jelezte a kristályt, ahol a bennszülöttek voltak. Lejjebb ereszkedve, fényeink tárgyakat
fedeztek fel a talajon. Egy efjeh növényektől benőtt csontvázat és egy ép holttestet, tízlépésnyire
tőle. A gépet levittük a testekhez, és szárnyunk láthatatlan akadályba ütközött.

Gyalog közeledve a testekhez, rövidesen sima, láthatatlan akadályba ütköztünk, ami nagyon
meglepett minket. Végigtapogattuk, és találtunk rajta egy nyílást, amin túl egy térség másik
oldalán újabb nyílás következett, ami a csontvázhoz vezetett. A csontváz mellett, bár ruhájától
megfosztották a növények, társaságunk egy számozott fémsisakja hevert. B-9 számú
alkalmazottunk volt az, Frederick N. Dwight, Keonig osztagából, aki kéthónapos szabad felderítő
útra kapott felhatalmazást, és már régebben távol volt Terra Novától.

A csontváz és az ép holttest között, úgy látszott, egy újabb fal volt, de ezt az embert könnyen
azonosítottuk, Stanfield volt az. Bal kezében jelentéstekercs volt, jobbjában toll, úgy látszik,
éppen írt, amikor meghalt. Kristályt nem láttunk, de a kereső egy nagy példányt jelzett Stanfield
testének közelében.

Nagy nehézségek árán jutottunk el Stanfieldig, de végül sikerült. A test még meleg volt, és egy
nagy kristály feküdt mellette a sekély sárban. Azonnal tanulmányoztuk a bal kezében tartott
jelentéstekercset, és annak alapján tettünk néhány intézkedést. A tekercs tartalma képezi a
jelentésem előtt található hosszú elbeszélést; az elbeszélés legfőbb tényeiről
megbizonyosodtunk, és magát az elbeszélést magyarázatképpen mellékeltük ahhoz, amit
találtunk. Az elbeszélés későbbi része a szellemiek csökkenéséről tanúskodik, de ez nem ok arra,
hogy kételkedjünk a lényegesebb részekben. Stanfield valószínűleg a szomjúság, fulladás,
szívtúlterhelés és lelki depresszió kombinációjának következtében halt meg. Maszkja a helyén
volt, és zavartalanul képezte az oxigént a riasztóan kicsi kockamennyiség ellenére is.

Minthogy gépünk megsérült, táviratoztunk, és kihívtuk Andersont az FG-7 számú javítógéppel,

romeltakarító személyzettel és nagy mennyiségű robbanóanyaggal. Reggelre az FR-58 készen
volt, és visszatért Anderson irányításával, a két holttesttel és a kristállyal. Dwightot és
Stanfieldet eltemetjük a Társaság temetőjében, és a kristályt Chicagóba küldjük a következő
földi járattal. Később megvalósítjuk majd Stanfield javaslatát - az egészséges javaslatot
jelentésének józanabb, korábbi részéből -, és megfelelő létszámú csapatokat hozatunk, hogy
teljesen kiirtsák a bennszülötteket. Ha tiszta lesz a terep, valószínűleg korlátlanul juthatunk
majd kristályhoz.

Délután gondosan megvizsgáltuk a láthatatlan épületet vagy csapdát, hosszú vezető kötelek
segítségével fölkutatva és teljesen föltérképezve archívumunk számára. Nagy hatással volt ránk
az alaprajz, és az anyagból megőrzünk darabokat vegyelemzés céljára. Ezek ismerete hasznunkra
lesz, amikor átvesszük a hatalmat a bennszülöttek különböző városaiban. C típusú
gyémántfúróink bele tudtak marni a láthatatlan anyagba, a romeltakarítók pedig most helyezik
el a totális robbantáshoz szükséges dinamitot. Semmi nem marad utánunk. Az épület
veszélyezteti a légi és minden egyéb közlekedést.

A labirintus rajzát tanulmányozva, az embert nemcsak Dwight sorsának ironikus volta hökkenti
meg, de Stanfieldé is. Amikor a csontváz felől közeledve próbáltuk elérni a testet, jobbra nem
leltünk átjárót, de Markheim talált egy ajtót az első benti térből vagy tizenöt lábnyira Dwighttől
és négy-öt lábnyira Stanfieldtől. Azon túl hosszú csarnok húzódott, amit csak később derítettünk
fel, de a csarnok jobb oldalán volt egy másik nyílás, amely közvetlenül a holttesthez vezetett.
Stanfield elérhette volna a kijáratot huszonkét-huszonhárom lábnyi sétával, ha megtalálja azt a
nyílást, ami közvetlenül a háta mögött volt - azt a nyílást, amit kimerültségében és
kétségbeesésében nem vett észre.
 Howard Phillips Lovecraft
amerikai író, költő, publicista.

Született 1890. augusztus 20.Rhode Island, Providence (USA)Elhunyt 1937. március 15.
(46 évesen)Providence

Leginkább egyedi hangulatú horror novelláiról vált ismertté, amelyek a saját maga által
teremtett mitikus világban játszódnak. Novelláiban és azok hangulatában Edgar Allan Poe-t
követi, de a saját maga által kreált mítoszával teljesen új távlatokat nyit. Műveire jellemző a
borzongás, az ismeretlen iszonyattal való szembesülés, ahol a történet főhőse előtt csak egy
pillanatra vagy egyáltalán nem lebben fel a boldog tudatlanság fátyla. Történeteinek egyedi
hangulatát a végig ott lappangó sejtés és bizonytalanság, a szenvtelen, ember előtti
hatalmakkal való találkozás adja meg.

Élete

Miután az apja 1893-ban megőrült, a család a nagyapja házába költözött, ahol az író is
született. Nagyapja 2000 kötetes könyvtára ismertette meg az olvasás szeretetével. Miután a
nagyapja meghalt, a házat eladták és a család egy másikat bérelt. Lovecraft 1905-ben a Hope
Street High Schoolba iratkozott, de gyenge egészségi állapota miatt képtelen volt elvégezni.
Publikálni kezdett a Providence Journalben, a Scientific Americanben, az Evening Tribune-
ben és Gleanerben. 1924-ben New Yorkba költözött és elvette feleségül Sonia Haft Greene-t.
Házasságuk sikertelen[1] lett, így 1926 áprilisában visszatért Providence-be, ahol a
nagynénjével élt. Az 1926 és 1933 közötti időszak az egyik legtermékenyebb volt Lovecraft
számára. Ekkor írta legnépszerűbb műveit, mint például a Cthulhu hívása, Pickman
modellje és a Rémület Dunwichben. 1933-ban egy másik házba költözött egy másik
nagynénjével. 1937. március 15-én halt meg rákban. Providence-ben, a Swan Point
temetőben helyezték örök nyugalomra. Négy évtizeddel később emeltek sírkövet rajongói
„Én vagyok a gondviselés.” ("I AM PROVIDENCE") felirattal.

Műveinek nagy része csak halála után látott napvilágot, és amit még életében publikált, az
sem aratott sikert. Legalább tizenhárom írói álnevéről tudunk. Fordulópontot az 1926-os év
jelentett, amikor megismerkedik August Derlethel, akinek szerepe kimagasló Lovecraft
műveinek népszerűsítésében.

Műveinek túlnyomó része arra épül, hogy a Földet ősi istenek, a Nagy Öregek uralták
eonokkal az ember előtt. Ezek a szörnyistenségek kénytelenek voltak elhagyni a bolygót,
csupán egy-két társukat hagyva hátra. Ilyen például Cthulhu, aki az óceánok mélyén alussza
végtelen álmát. A mítosz szerint ezek az istenségek vissza akarnak térni és csak a megfelelő
pillanatra várnak. Ehhez vagy a csillagok megfelelő együttállása vagy egy dimenziókapu
szükséges. A novellák főhősei sokszor ezekkel a helyzetekkel szembesülnek. Vagy ők
akadályozzák meg ennek bekövetkeztét vagy tudatlanul majdnem ők idéznek elő
katasztrófát. A Nagy Öregek visszatérése a világ és az emberiség egyöntetű pusztulásához
vezetne, csupán káoszt hagyva maga után. Köztük meg kell említeni néhány fontosabbat:
Azathoth, Yog-Sothoth, Nyarlathotep (Aki a Más istenek hírnöke), Shoggoth és Shub-
Niggurath. Az ősi istenek kultusza nyomokban megtalálható a világban. Utalhatnak rájuk
tárgyak, helyek illetve tisztelhetik őket emberek, emberszerű lények. Ilyen Innsmouth népe
az Árnyék Innsmouth fölött című novellában.

Lovecraft misztikus világának fontos építőelemei bizonyos, az író által elképzelt kultikus
tárgyak is. Ezek leghíresebbike a Necronomicon, a Halott Nevek Könyve, amelyet Lovecraft
szerint Abdul Alhazred, az őrült arab írt Damaszkuszban, 738-ban, s eredeti címe Al-Azif,
ahol az arab kifejezés bizonyos éjszakai hangokra utal, amelyeket rovarok hallatnak. Régen
ezt a démonok üvöltésének tartották. A könyv címének több jelentése lehetséges, Lovecraft
kutatói vitatják, melyik a helytálló. Legelfogadottabb a Halott Nevek Könyve (Book of the
Names of the Dead), de fordítható a Holtak Országának Kalauzaként is (Guide Book to the
Regions of the Dead). A Necronomicon görögből, valószínűleg tévesen alkotott szó, mert szó
szerinti fordítása: Halott törvények könyve. A mű természetesen kizárólag Lovecraft
fantáziájának terméke, ahogy egy levelében írja: Alhazred alakját öt éves korában találta ki,
az Ezeregyéjszaka meséinek hatására, s a később önálló kötet formájában 1973-ban
megjelent Necronomicon is Lovecraft műve. A kötetben megtalálható minden, ami az író
munkáiban gyakran előforduló „Nagy Öregek" kultuszával kapcsolatos. A könyvre Lovecraft
novellái sokszor utalnak, de ritkábban tűnik fel. Először a Randolph Carter vallomása c.
novellában olvashatunk róla, de még megnevezés nélkül. A Necronomicon legalább
tizennyolc történetben szerepel. Részletes tartalma mindig homályban marad, csak
idézeteket ismerhet meg az olvasó. A Necronomicon mellett Lovecraft számos hasonló
könyvet bemutat novelláiban, ilyen például a Pnakotikus kéziratok, Dzyan könyve vagy a
R'lyeh-i szöveg, amelyek szintén az író fantáziájának termékei.