Te ​t alpra tudnál állni a legnagyobb szörnyűségek után?

Faith Morgan mindent elveszített.

Két hét pokol után a tanúvédelmi programba kerül. Nem térhet vissza
az otthonába, többé nem láthatja a legjobb barátnőjét, elvették az
álmait, hitét megváltozott a kinézete, és elvesztette még a nevét is.
Faith többé nem létezik, Honey lépett a helyére.
Vajon rábízhatja magát az ügynökre? Biztonságban lesz az új
otthonában? Okos dolog-e közel engedni magához a kisváros egyik
legnagyobb szívtipróját?
Brayden Holmes mindent maga mögött hagyott.
Kétszer segített nagybeteg öccsén, de végül mindkettejük talpa alól
kicsúszott a talaj. Zach depresszióba süllyedt, Bray pedig bulit bulira
halmozott, hogy azt érezze, él. Elmenekült a családja közeléből, és
egyetlen ember van, akinek a kedvéért hajlandó hazatérni: az öccse.
Ki az a titokzatos lány, aki nemcsak a kisfiút, hanem Brayt is vonzza,
mint a mágnes? Miért olyan ellenséges? Miért olyan óvatos? Honnan
származnak a sebhelyei?
Faith szeretné meghúzni magát, Bray viszont szeretné megérteni őt.
Egyikük sem tud szabadulni a másik hatása alól – és talán nem is
akarnak.
Csakhogy Faith vészterhes múltjával nem könnyű szembenézni.
Vajon mit bír ki a szerelmük? És mit tehetnek, ha a kisvárosban
felbukkan a legnagyobb ellenség?
 B ENINA
MINDIG
ÉS
SOHA
A T Ú L É L É S S Z A B Á L YA I 1.

Első kiadás
Könyvmolyké pző Kiadó, Sze ge d, 2017
 Írta é s illusztrálta: Be nina
Copyright © Ortó Istvánné , 2017
Sze rke szte tte : Róbe rt Katalin
A borítót te rve zte : Halmai Kitti
Borítóké p é s be lső illusztráció: Be nina
A sorozatte rv, annak e le me i é s az olvasókhoz szóló üze ne t
a borítóbe lsőn Katona Ildikó munkája.
© Katona Ildikó, 2014

ISSN 2064-7174
ISBN 978 963 457 291 6
© Kiadta a Könyvmolyké pző Kiadó, 2017-be n
Cím: 6701 Sze ge d, Pf. 784
Te l.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139
E-mail: info@konyvmolyke pzo.hu
www.konyvmolyke pzo.hu
Fe le lős kiadó: Katona Ildikó

Műszaki sze rke sztő: Zsibrita László, Ge re ncsé r Gábor

Korre ktorok: Schmidt Zsuzsanna, Szé ll Katalin
Nyomta é s kötötte az Alföldi Nyomda Zrt., De bre ce n
Fe le lős ve ze tő: György Gé za ve zé rigazgató
 Férjemnek
Szeretlek
Még akkor is, ha mindig tiéd a távirányító
 1.

Soha ne sikíts!

2016. MÁRCIUS 2. ÉJJEL FÉL HÁROM

KINYITOTTAM A SZEMEM. A felújított raktárhelyiségben ébredtem.

Ne! Nem lehetséges!
Már azelőtt megcsapott az illat, hogy a férfi belépett a
látószögembe. Édes, füstös szivarbűz, felkavarodott tőle a gyomrom,
fulladozva kapkodtam levegő után. Úgy éreztem, többé nem leszek
képes tiszta oxigént juttatni a tüdőmbe.
– Újra köztünk, mi belleza? – A hangja csendes, behízelgő volt,
mintha egy szerető cirógatná a kedvesét.
Soha nem akar majd elengedni. Soha nem fogja elhinni, hogy már
elmondtunk mindent, amit tudunk.
Soha, soha, soha…
Hosszú, ívelt, vékony pengéjű kés villant a kezében.
Gumikesztyűjének jellegzetes szaga beszökött az orromba. Fekete
foltok táncoltak a szemem előtt, eggyé váltam a rettegéssel és a
fájdalommal. A kés mélyen az arcomba vájt, meleg folyadék csörgött
végiga bőrömön és az állkapcsomon.
Lángolt bennem a fájdalom.
– Ébredj, Faith! Ébredj! Ébredj már!
– Soha ne feledd el, mi belleza! Mindig az enyém leszel –
sziszegte a Főnök, majd a felső ajkamhoz nyomta a kés élét. –
Megtalállak!
– Faith!
Hiperventiláltam.
 Álom volt. Csak rémálom…
– Ébredj!
Felnyitottam a szemem, és első mozdulatommal az arcomat
borító kötést ellenőriztem. Mindig megnyugtatott, hogy ott van, és
elrejti mindenki más elől a borzalmat, ami alatta húzódik.
A kiszabadításunk után egy héttel már elkezdtük a vándorlást.
Az elrablónkat rács mögé fogják dugni gyermekkínzás, gyilkossági
kísérlet, gyilkosságra való felbujtás, valamint tiltott fegyverviselés
miatt nagyjából ötven évre. Nem éppen életfogytiglan, de a
megkínzott áldozatoknak gyakran be kell érniük a kevesebbel.
Előfordul, hogy a rosszfiúk boldogabban élnek, míg meg nem
halnak, mint azok, akiknek tönkrevágták az életét. Az élet szar és
igazságtalan.
Még egyszer végigsimítottam a kötésemen. Megnyugtatott ez
a rituálé. Josiah egyszer megkérdezte, mit fogok simogatni, amikor
már nem lesz rajtam – mire olyan mértékű kétségbeesés töltött el,
hogy inkább félretettük a problémát későbbre.
Josiah-val egyformán súlyosak voltak a sérüléseink. Az orvosok
azt mondták, úgy kínoztak minket, mintha egy mérleg két oldalán
hevertünk volna. Szinkronban vágott a kés, szinte ugyanazon a
helyen mindkettőnk testén. Kivéve az arcunkat. Ott csak én
kaptam, de gyakran úgy éreztem, a testvéremet jobban kínozta
bármi másnál.
Kiszabadításunkat követően gyógyítgattak, egyik
pszichológustól a másikig vonszoltak, de egyikük sem ért el
figyelemre méltó eredményt. Josiah-val soha nem beszéltünk meg
egyetlen részletet sem, némán tűrtük, hogy az orvosok
faggassanak. Egyedül akkor borultam ki, ha szétválasztottak
minket. Az első időszakban képtelen voltam másik helyiségben
megmaradni, még akkor sem, ha szomszédos kórteremről
beszéltünk. Néha nem volt más választásunk, és ilyenkor a pánik
végigrohant a testemen, képtelen voltam kontrollálni a reakcióimat,
mindaddig, amíg Josiah vissza nem térhetett mellém.
Ez az elválásszindróma először csak nálam jelentkezett, viszont
amikor Josiah látta, mennyire kiborulok, nála is beindult ugyanez a
folyamat, csak éppen nem hisztérikus pánikrohamot, hanem
agressziót váltott ki belőle a szétválasztásunk. Egyetlen
könnycseppemért képes volt bárkit leütni.
 Félhomály uralkodott a kis szobában, ahol felébredtem.
Bedeszkázták az ablakait, részben a hideg miatt, részben, nehogy
belássanak kívülről. Amikor két héttel ezelőtt megérkeztünk, azt
gondoltam, ez lesz az utolsó állomás. Nincs az az őrült bérgyilkos,
aki felmászna a hegyekbe, a lehető legmagasabb, legeldugottabb
csücsökbe, hogy megkeressen bennünket.
Az első benyomásom az volt, hogy egészen meseszerű helyre
rejtettek. Hóborította fákkal sűrűn beszőtt táj közepén rejtőző
mézeskalács házikó, egy hatalmas, égbe nyúló fenyő tövében.
Egyetlen hálószoba, egy akkora konyha, ahol két felnőtt csupán
összesimulva fért el egyszerre, valamint egy fürdővel egybekötött
vécé. Mindez öt embernek ad otthont.
Az ügynökök egy része állandóan kint járőrözött. Ötóránként
váltották egymást, és aki nem fagyoskodott éppen, az vagy a
hálóban aludt egy matracon, közvetlenül az ablak alatt, vagy
kártyázott Crayne-nel. Malcolm Crayne az állandó felügyelőnk, a
hegyekbe indulva láttuk először, ő tartott a kezében mindent.
– Faith! – A bátyám tekintetében érzelmek kavarogtak, a szavai
élesen csattantak. – Indulnunk kell!
Bólintottam, és már rúgtam is le magamról a takarót.
Felöltöznöm nem kellett, már hetek óta ruhában aludtam, épp az
ilyen helyzetek miatt. Derékig érő, kezelhetetlenül göndör hajamat
a csuklómon viselt hajgumik egyikével zilált kontyba csavartam,
majd egy kötött sapkát húztam a fejemre. Gyorsan belebújtam a
bélelt cipőmbe, a fűzővel nem is bajlódtam. Megszokássá vált, már-
már rutinszerűen zajlott a menekülés. Mondhatni, volt néhány
öltözet ruhám, amit kizárólag napközben viseltem, és volt, amit
éjjelente, pizsama helyett. Jobb, mint hálóingben menekülni a
havas hegyekben az éjszaka közepén.
Egy pillantást vetettem a neonkéken világító órára. Hajnal fél
háromra járt. Felpattantam és követtem Josiah-t a fakunyhó hátsó
kijárata felé. Mereven maga elé szegezte a tekintetét, de hátranyúlt,
hogy megfogja a kezem. Jóval magasabbra nőtt nálam, épphogy
felértem a mellkasáig. A színeink megegyeztek: barna szem, barna
haj, napbarnított bőr. A bátyámnak finom metszésű arca volt, és
átható tekintete. Ha ehhez hozzávesszük a magasságát, a fizikai
kondícióját, nem csoda, hogy a nők éppen csak rá nem másztak.
Engem az sem érdekelt volna, ha két tonnát nyom, szeplős és
pattanásos. Ott volt velem, átélte, amit én, és amennyire tehette,
vigyázott rám. Csak ez számított.
Próbáltam leküzdeni, de a kezem remegett, amikor a
tenyerébe csúsztattam. Finoman megszorította az ujjaimat.
Gyűlöltem ezt. Két hónap alatt ez volt a nyolcadik védett ház,
ahová elrejtettek minket. Mindig megtalálnak. A Főnök emberei
mindig utánunk jönnek, és végeznek bárkivel, aki közénk és
közéjük áll. Crayne elődjei így estek el sorra.
Amikor ideértünk, Josiah megvetően horkantott. Nyilván ő sem
látott többet az óvóhelyünkben, mint én – aztán Crayne
megmutatta nekünk a tökéletesen elrejtett biztonsági rendszert, a
fenyők tűlevelei közé szerelt kamerákat, elmagyarázta a
menekülési útvonalakat. Buzgón biztosított bennünket, hogy
ezekre nem lesz semmi szükség, és mi Josiah-val egy röpke,
jelentőségteljes pillantást váltottunk. Persze ez sem kerülte el a fickó
figyelmét.
És most tényleg futnunk kell az életünkért.
Malcolm Crayne volt az éppen ügyeletes ügynök-testőr-
pesztra, akit az FBI kiutalt nekünk. Valahogy másnak tűnt, mint a
többi öltönyös körülöttünk. Nem csak a külseje, bár ebben is kitűnt
a többiek közül. Egyáltalán, hogy lehetne álcázott ügynök a semmi
közepén egy kétméteres, szekrényszéles vállú fickó, akinek
nagyobb a bicepsze, mint az én derekam?
Ezelőtt nem igazán tartottam számon a neveket és a
titulusokat, vagy hogy éppen melyik osztályról érkezett valaki. Túl
sokan voltak, túl sokan haltak már meg értünk. Ez a fickó viszont
felülmúlta az elődeit. Idefelé csendes zenét kapcsolt a golyóálló
terepjáróban, és vagy azt hallgatta, vagy folyamatosan fecsegett.
Főként apróságokról, például, hogy mennyire szerette a havat
gyerekkorában, vagy mennyire utálja, amikor egy nő az első
randin már a közös életet tervezgeti. És hogy rühelli azokat a
meséket, amikben állatok játsszák az emberi szerepeket, és még
háziállatuk is van. Milyen agyament szülő nézetne olyan mesét a
gyerekével, amiben a malacnak kutyája van?
Josiah-val gyakran pislogtunk egymásra, de nem igazán
kommentáltuk a hallottakat. Elmerültünk a saját világunkban, és
csupán egymásba fonódó ujjaink láncoltak minket a valósághoz.
Sokan a szerelmükbe kapaszkodnak így, de mi nem voltunk
szerelmesek, mégis így éreztük leginkább a másik jelenlétét.
Szükségünk volt erre. Nekem mindenképp szükségem volt rá. Úgy
éreztem, ha Josiah nem fogná a kezem, alámerülnék, és többé nem
találnék vissza a felszínre.
A beszéd csak ritkán esett jól, alig szólaltam meg, de nem
fordultam tökéletes némaságba. Azzal halálra rémítettem volna a
bátyámat, és erre nem volt semmi szükség.
Sikíts! Ereszd szabadon a fájdalmad!
Az emlékek kéretlen visszhangként jöttek a legváratlanabb
pillanatokban. Elég volt egy ismerős mondat, egy illat, bármi
apróság.
A bébiszitterünknek nem jósoltam túl hosszú élettartamot,
tekintve, hogy mi lett a sorsa hét elődjének. Na igen, hét. És csupán
két hónap telt el azóta, hogy kiszabadultunk.
A DEA jó ideje figyelte a raktárépületet, ahol a Főnök
rendszeres látogatást tett. Korábban soha sem volt ennyire
elővigyázatlan, pedánsan ügyelt a látszatra. Egészen addig, míg
nem találkozott velünk. Az ügynökök szerint több lehetett ez
számára munkánál, inkább élvezetes hobbinak nevezhetnénk.
Én aztán tudtam, mennyire élvezte. Láttam a szemében
minden egyes alkalommal.
Ahogy kiléptünk az éjszakai hidegbe, görcsbe rándult a
gyomrom. Úgy éreztem, a testemből az összes vér a fejembe tolult,
amitől zúgni kezd a fülem, így semmi mást nem hallottam.
Görcsösen kapaszkodtam Josiah kezébe, és igyekeztem úrrá lenni a
szédülésen. Karomszerű árnyak nyúltak felénk, majd öleltek körül,
szinte éreztem, ahogy a bőrömbe vájnak.
Sikíts, mi belleza! Hallani akarom a hangodat!
Élesen szívtam be a levegőt összeszorított fogaimon keresztül.
Ne most! Nem törhetnek éppen most felszínre ezek az emlékek!
A Főnök arca egészen átszellemült, szinte úgy leste fojtott
nyögésemet, mint egy kisfiú, aki bekukucskál a karácsonyfa alá.
– Rohama lesz! – hallottam a bátyám hangját, de
összemosódott a Főnök győzelemittas nevetésével, amikor végre
kisajtolt belőlem egy sikolyt.
Gyönyörű! De a kiabálásod fájdalommal jár…
Zihálva kapkodtam levegő után.
 Végignyalta a nyakamat, felröhögött, és a testvéremhez sétált. Ő
sokkal tovább bírta a néma agóniát.
– Faith! Kérlek! Faith, nézz rám! – Josiah erősen markolta
mindkét karomat, finoman megrázott, jó ideje szólongathatott már.
– Itt vagy velem, hallod? Már nem ott vagy. Kérlek, gyere vissza,
magocska!
Itt voltam. A rejtekhelyen.
A faház mögött álltunk, a hatalmas fenyőfa elrejtett minket a
hold fényétől. A közelben felzúgott egy motor, és tudtam, hogy
sietnünk kell. Csak másodperceink vannak, mielőtt elkezdődne az
újabb őrület, de muszáj volt kimondanom, mert eddig még nem
tettem.
– Josiah!
– Itt vagyok, magocska!
Röviden a karjába zárt, majd megragadta a kezem, és már
húzott volna, de visszafogtam. Sürgető mozdulatot tett.
– Faith, ha nem jössz, én akkor is viszlek!
Tudtam, hogy megtenné. Annyival nagyobb és erősebb nálam.
Nem ismerek senkit, aki ennyire erős volna. Hiszen kemény fizikai
melós volt, és mellékesként néha bevállalt egy-egy utcai bunyót is.
Könnyűszerrel felkaphatott volna a vállára, ahogy már máskor is
megtette, amikor menekülés közben elkapott egy roham.
– Sajnálom! – böktem ki nehezen forgó nyelvvel.
– Tudom, de most tényleg…
– Nem! – Talán a kiáltás, talán az arckifejezésem állította meg,
de végre tényleg rám figyelt. Kipislogtam a könnyeimet, hogy
tisztán láthassam a vonásait. – Azt sajnálom.
– Miről beszélsz?
– Sajnálom, hogy olyan rövid ideig bírtam – suttogtam a
szégyentől elhalkulva. Az arca egészen elsápadt, ahogy szánalom,
részvét és harag keveredett rajta. A legtöbb ember elsiklik mások
rejtett érzelmei fölött – nem veszik észre, mert nem figyelnek
eléggé, vagy mert túl fárasztó felismerni, hogy annak a másik
szerencsétlennek csak műmosoly ragyog az arcán, vagy egy igen
helyett nemet akar mondani. A bátyámmal hónapok óta tudjuk,
kiben mi játszódik le, mert figyelünk a legapróbb rezdülésre is.
Josiah közel lépett, homlokát az enyémnek támasztotta.
 – Ne csináld ezt! – kérte megkínzottan.
Tagadón ingattam a fejem, néhány makacs könnycsepp
végiggurult az arcomon.
– A legfontosabb szabály: soha ne sikíts! Soha… – A hangom
megbicsaklott, és éreztem, ahogy Josiah összerándul. – Annyira,
őszintén sajnálom, Josiah!
Olyan sokszor megtettem! Olyan sokszor szegtem meg ezt a
szabályt abban a két hét pokolban!
Josiah két tenyerébe fogta az arcomat, vigyázva, nehogy a
kötés alatti sebeket megnyomja. Barna szeme az enyémbe mélyedt,
könnyek csillantak benne.
– A te bűnöd az enyém is. Faith… Éppen annyi sebhelyed van,
mint nekem. – Megszorította az arcomat, hogy nyomatékot adjon
a szavainak. – Sohasem hibáztattalak. Egyetlen pillanatra sem.
Sikíts! Az enyém vagy!
Ha én sikítok, őt vágják. Ha ő ordít, engem vágnak. Ő is
ordított. Tudtam én ezt, csak néha előfordult, hogy a bűntudat
elfedte az emlék néhány fontos részletét.
Bólintottam, majd ő is.
Egy sötét terepjáró fékezett mellettünk. Nyílt az ajtó, és Crayne
intett az anyósülésről, hogy szálljunk be hátra. A kocsit a nő
vezette, nem tudtam, a harmadik ügynök merre lehet. Josiah
megpuszilta a homlokomat, majd betolt az autóba, és ő is utánam
mászott. Alig csukódott be az ajtó, tompa dörrenéseket hallottunk.
– Menj, Jones! Menj! Menj! – Crayne türelmetlen sürgetése
idegesített, de úgy tűnt, a társát nem zavarja.
Közönyös arckifejezéssel taposott a gázba. A következő
pillanatban üvegcsikorgásra hasonlító hangot hallottam, és ahogy
oldalra kaptam a fejem, megláttam, hogy fehér, szilánkos sérülés
csúfítja el a golyóálló ablakot.
Josiah maga mellé húzott, Crayne pedig – testméreteit tekintve
meglepő fürgeséggel – hátramászott, hogy közrefogjanak a
bátyámmal. A fickó kezében ezüstszínű fegyver csillant, de
egyelőre úgy tűnt, nem akarja használni. Elhelyezkedett mellettem,
és igyekeztem nem belegondolni, hogy élő pajzsnak használja a
testét. Idióta!
A dörrenések elhalkultak, az ablaküveg sem csikorgott többet.
Eddig ez volt a legrövidebb támadásuk, amit átéltünk. Nyaktörő
tempóval hajtottunk lefelé a hegyről, alig láttam valamit a
mellettünk elsuhanó tájból. De ahogy előrenéztem, a hajnali
derengésben is feltűnt, hogy egyre kevesebb hó borítja az utat, a
nyomában csúszós sárban gurulunk, majd a száraz, poros földúton
futunk tovább. Josiah szorosan tartott, én pedig a térdébe
kapaszkodtam. Az egész testem egy merő görcs volt, és attól
féltem, ha kinyitnám a számat, csak egy hangos sikoly csúszna ki a
torkomon.
Jones felől férfiakat megszégyenítő káromkodást hallottam,
majd a kocsi élesen jobbra kanyarodott.
– Honnan a fenéből tudták meg már megint? – Inkább csak
magának mormolta a kérdést, de Crayne egész testében
megmerevedett.
– Kat! – Hangjában éles figyelmeztetés rejlett.
– Igaza van! – csattant fel Josiah is. Ez meglepett, mert ő nem
szokott kifakadni. – Ez nem mehet így tovább! Még legalább
kilenc hónap van hátra a tárgyalásig. Még hány emberét hajlandó
feláldozni az FBI, mielőtt feladják?
Összerezzentem. Amikor kiszabadultunk, azt hittem, vége a
rémálomnak. Gondoltam, elmegyek terápiára, Josiah-val együtt
kibeszéljük magunkból a történteket, aztán éljük tovább az
életünket. Nem éppen ugyanúgy, de akkor még lebegett előttem
valamiféle jövőkép.
A bíró azonban másként gondolta. A Főnök ügyvédei jó
munkát végeztek; az első tárgyalást november végére helyezték, és
egymilliós óvadék ellenében a Főnököt szabadon engedték. Később
az ügynökök elmesélték, hogy a neve Elijah Russo, és nem is olyan
nagy hal – ellenben a bátyja, ő tényleg elég nagy cápa. Kéthetes
kínzás ide vagy oda, könnyűszerrel ki tudta hozni az öccsét a
rácsok mögül.
– Senki nem fogja feláldozni önöket, Mr. Morgan!
Ez a Crayne tényleg idióta. Felnéztem rá, és reméltem, hogy a
pillantásomban látja a véleményemet. Ezt nem gondolhatta
komolyan, még én sem vagyok annyira naiv, hogy elhiggyem.
– A francokat nem – vágta rá Josiah. – Két hónapja folyik ez a
szar, és már nagyon unom. Egyetlen dolgot kértünk, amikor
aláírtam azokat a rohadt papírokat, és azt az egyet is képtelenek
teljesíteni.
 A bátyám pislogás nélkül, keményen meredt a mellettem ülő,
tagbaszakadt fickóra. Mivel csak májusban töltöm be a
tizennyolcat, és a bátyám már tíz éve a gyámom, így minden
hivatalos papírt neki is alá kellett írnia. Amikor májusban
megkezdem a felnőttkort, minden iratot újra alá kell írnom, hogy
megmaradjon a hivatalos formalitás.
Crayne fáradtan sóhajtott. Nem voltam benne biztos, hogy
észrevette, de ezzel csak olajat öntött Josiah lángoló haragjára.
– Ön is tudja, hogy ez nem olyan egyszerű, Mr…
– Elegem van az udvariaskodásból, Crayne! Egy jó okot
mondjon, hogy miért folytassuk ezt az öngyilkos akciót!
Kat Jones balra rántotta a kormányt, és váratlanul sima útra
kanyarodtunk. Megbizsergett a lábam, ahogy a rázós földút után
végre könnyebben haladhattunk. A tempónk azonban egy
pillanatig sem lassult.
– Na, jól van! Őszinteséget akartok? – szakadt el Crayne-nél a
cérna. – Az a nagy büdös helyzet, hogy már nem szállhattok ki.
Nincs választási lehetőségetek. Ezt a játszmát már végig kell
csinálnotok.
– Crayne! – Ezúttal a nő figyelmeztette a fickót.
A bátyámra néztem, aki komoran összevont szemöldökkel,
haragosan összepréselt szájjal figyelte a nagydarab ügynököt.
– Visszaléphetünk… – vetette fel elszántan.
Crayne röviden, horkantva nevetett.
– Éppen erről beszélek. Már nem léphettek vissza. Hová
mennétek? Mit csinálnátok? Ki védene meg benneteket?
Josiah türelme már régen elfogyott, egész testéből sütött az
agresszió. Talán az ügynökök nem tudják, de én már láttam, ahogy
padlóra küldött néhány ütéssel egy nála kétszer nagyobb fickót.
Akkor csupán a versenyszellem hajtotta. Na, meg a pénz, amit
bezsebelt a győzelemért. Mivel melósként nem keresett eleget,
éjjelente bevállalt néhány utcai mérkőzést. Ketrecharcos volt.
– Talán könnyebb lenne elrejtőzni, ha nem kellene az FBI
besúgójával együtt tervezni a következő lépést.
Egy pillanatra összevillant Jones és Crayne tekintete a
visszapillantó tükörben. Igaza volt, tudták ők is. Csak úgy
szerezhettek állandóan tudomást az óvóhelyeinkről, ha volt egy
beépített emberük. Nem számított, hogy önként társult az ügynök
Russóval, vagy kényszerítették rá, elárult minket – és emiatt
ismeretlenül is gyűlöltük Josiah-val.
Büntetőcetlis tempóban hasítottunk az autópályán. A tökéletes
sötétséget a kocsi fényszórója törte csak meg, a halvány
derengésben alaposabban szemügyre vettem Crayne arcát.
Negyvenen túl lehetett már, rozsdabarna hajába vörös és ősz szálak
is vegyültek, a maga nemében egész karizmatikus volt a
megjelenése. Nem láttam sokat a testéből, de márkás pólója
rásimult széles vállára és lapos hasára, szóval bizonyára csorgatták
érte a nyálukat az ügynöknőcik. Az arca inkább morózusnak
hatott, mint jóképűnek, nagy részét rövid, vörösesbarna árnyalatú
szakáll borította. A szeme egészen ezüstösen ragyogott, még ebben
a félhomályban is tisztán kivehető volt.
A különlegessége azonban abban rejlett, hogy mikor egészen
komolyan belenézett a szemembe, nem maradtak titkaim. Biztosan
éreztem, hogy a lelkem mélyére lát, oda, ahol a legocsmányabb
dolgaimat tárolom.
Ebben a másodpercben azonban én láttam meg az igazságot
őrajta.
– Soha nem is volt választásunk, igaz?
Töprengve viszonozta a pillantásom, és egészen mélyről jövő
sóhaj hagyta el a száját. Olyan sokáig hallgatott, hogy azt
gondoltam, már nem is fog felelni.
– Nem, kölyök. Nem igazán volt választásotok. Ha Russo
elkap, örökre elhallgattat, akkor pedig nincs, aki tanúskodjon
ellene.
Szavait nyomasztó csend követte, mert végérvényessé tette
mindazt, amit már eddig is sejtettünk. Bólintottam, majd
visszafordítottam a figyelmem a szélvédő felé. A jövőnk olyan
bizonytalanná vált, mint az egyhetes sasfióka repülése. Szerettem
volna feltenni a kérdéseket, amik foglalkoztattak, de tudtam, hogy
Josiah sem tudna rá felelni. Az ő élete éppen annyira romokban
hevert, mint az enyém.
Crayne fojtott hangon káromkodott, mocorgott, és a
farzsebéből előhúzta a telefonját. Nyomkodott valamit a régimódi
billentyűzeten, majd a fejem mellett előrenyúlt, és megütögette
Jones ügynöknő vállát.
– Add ide a mobilod!
 A nő helytelenítő pillantással figyelte a visszapillantó tükörből,
de azért készségesen Crayne tenyerébe csúsztatta a szintén régebbi
fajtájú készüléket.
– Mindjárt ott vagyunk.
– Nem őket hívom. – Jones tovább kérdezősködött volna, de
Crayne-nél kapcsolt a vonal. – Malcolm vagyok, igazad volt. A
legmagasabb fokozat kell, máshogy nem működik. Teljes
személyiségcsere legalább a tárgyalásig, aztán…
Teljes figyelmemet a beszélgetésre fordítottam, közben a
bátyám kezét szorongattam. Balra hirtelen mozgó, sötét foltot
vettem észre a szemem sarkából. Odakaptam a fejem, de mire
felismertem volna, mi is az, már belénk is rohant. Egész testemben
összerándultam, a becsapódás ereje Crayne felé lökött, aki
nyomban visszatolt a bátyám karjába. Josiah cifrán káromkodott,
úgy hallottam, mintha beütötte volna a fejét.
Jonesnak nyekkenni sem volt ideje a belénk rohanó kamion
miatt. A kocsink belepasszírozódott a masszív monstrum elejébe,
ami tovább száguldott, magával sodorva minket.
Crayne mobilja a padlóra esett, de egy másodpercre sem
vesztette el a hidegvérét. Rutinszerűen megmarkolta a fegyverét,
leengedte az ablakot, és három dobhártyaszaggatóan hangos lövést
adott le a kamion sofőrje felé. Josiah a vállamnál fogva lenyomott,
így a lábakhoz, az anyósülés háta mögé kerültem. A fejemet a
térdeim közé húztam, és a karommal védtem magam. A következő
másodpercben hatalmas robajjal ütköztünk neki valaminek, fém
csikorgóit fémen, a hátsó ajtó megrándult, és valami végigkarcolta
az oldalamat. Hátrakaptam a fejem, és egy villás emelő éles szárát
pillantottam meg.
– Faith!
Josiah kimászott a másik oldalon, és felém nyújtotta a kezét.
Mielőtt elérhettem volna, Crayne hatalmas teste nekivágódott a
bátyámnak hátulról. Mégis mikor ugrott ki a kocsiból? Nem értem
rá ezen töprengeni, mert az ajtónak zuhantak. Hallottam fájdalmas
hörrenésüket, mire azonnal visszahúzódtam az ülés mögé. Nem
érdekelt, hogy a villás emelő ezúttal máshol ejt sebet a testemen. A
sebhelyeket el tudom viselni. Azt viszont képtelen lettem volna újra
végigcsinálni. Soha többé nem engedhetem, hogy élve elkapjanak.
– Maradj a kocsiban, Faith! – kiáltott Josiah, én meg
bólintottam, bár tudatában voltam, hogy nem láthatja.
Igen, itt biztonságosabb. Bizonyára csak veszélybe sodornám,
vagy elterelném a figyelmét, ami rosszabb, mint ha csak itt ülök.
Dulakodás hangjai szűrődtek be hozzám, puffanások és
nyögések. Mindennél jobban szerettem volna legalább egy kicsit
kikukucskálni, hogy tudjam, hányán vannak. Kettős érzések között
őrlődtem; tenni akartam valamit, mégis iszonyú gyávának éreztem
magam. A gyomrom öklömnyire zsugorodott, a légzésem
kapkodóvá vált.
Jaj, csak most ne…
Fekete foltok úszkáltak a szemem előtt, a szívverésem a
fülemben dübörgött, de még így is hallottam Josiah fájdalmas
nyögését.
Valószínűleg betalált egy ütés… Halálra rémültem ettől a
gondolattól. Soha nem tudták megütni a meccsein. Ha mégis, csak
azért lehetett, mert megengedte. Talán, hogy növelje a feszültséget
vagy a fogadási téteket. De ez nem tétmeccs. Ez élesben megy
odakint. Ha tényleg eltalálták…
Halk nyöszörgés rántott vissza a szakadék pereméről. A
légzésem valamelyest csillapodott, a testem elcsendesedett, hogy
figyelni tudjak a hang forrására. Kilestem az ülés mögül, és a
pillantásom Kat Jones arcára siklott. Vér borította, a jobb szeme
fehérjét vörös csíkok törték meg.
– Ez így nem lesz jó, kislány…
Nem értettem, miről beszél. Persze, hogy nem jó. Semmi sem
jó. Hiszen éppen az életünkért harcolnak azok ott kinn. Annyira
elegem volt már ebből az állandó feszültségből! Békére vágytam.
– Faith… – Újra ránéztem. – Harcolnod kell, kölyök!
– Mi…? – nyögtem elborzadva.
Pofon csattant az arcomon. Sajgott a helye, mintha lángoló
tenyérlenyomatot szorítottak volna oda. Széles férfiököl robbant a
bordáim közé. Hallottam a reccsenést, de csak utána éreztem meg a
levegőpréselő fájdalmat. Kés éle nyomódott a testemre, kettéválasztva
a bőröm szöveteit, forró véremet ontva, perzselő fájdalmat hagyva
maga után.
Őszintén, mániákusan gyűlöltem az erőszak minden formáját.
Már azelőtt is.
 – Hát itt bujkálsz… – recsegte egy borgőzös hang a kocsi
nyitva hagyott ajtaja felől.
Odakaptam a fejemet, és Russo egyik verőemberével találtam
magam szembe. Amikor utoljára találkoztunk, egy asztalhoz
voltam szíjazva. Emlékeztem a kopaszra borotvált fejére, amit
oldalt egy fekete, tetovált tulipán díszített. Emlékeztem az erejére,
az élvezetre sápadt, szögletes arcán, ahogy újra és újra lesújt rám,
míg a bütykei vérezni kezdenek, vagy elvesztem az eszméletemet.
– Elijah már nagyon hiányol titeket – duruzsolta behízelgő
hangon, és előrenyúlt értem.
Egész testemben reszketve húzódtam hátrébb, a sikoly a
torkomban rekedt.
– Takarodj a közeléből!
Először azt hittem, a testvérem ért ide, hogy megmentsen. De a
tetkós fickó grabancát egy, a bátyáménál nagyobb marok ragadta
meg és rántotta hátra. Crayne arcát egészen eltorzította a harag,
ahogy kirúgta a fickó lábát. Ő elterült a földön, és mielőtt
felpattanhatott volna, az ügynök keményen, tétovázás nélkül arcon
rúgta.
Crayne ráült a mellkasára, és kétszer ütötte meg a
nyomorultat, majd undorral az arcán megragadta a kabát
gallérjánál, és felfelé húzta, hogy a szemük egy vonalba kerüljön.
– Mondd meg Russónak, hogy vesztett – morogta.
Úgy lökte vissza a fickó fejét, hogy annak a koponyája nagyot
koppant a betonon. Malcolm Crayne felállt, és a hátsó zsebéből
előhúzta a saját mobilját.
A hirtelen beálló csendben egy ravasz kakasának éles,
félreérthetetlen kattanását hallottam. Egész testemben
megmerevedtem, amikor a dörrenés szétrobbantotta a csendet. Ha
nem figyeltem volna eléggé, talán meg sem hallom Josiah ordítását.
– Vigyázzon!
A bátyám Crayne elé vetette magát. Mindketten a földre
zuhantak. Crayne döbbenten hevert a hátán, Josiah pedig elterült
rajta teljesen mozdulatlanul. Az ügynök megtartotta Josiah testét,
közben felemelte a jobb lábát, és előhúzott egy újabb fegyvert.
Célra tartott, és gondolkodás nélkül tüzelt. Elkerekedett szemmel
figyeltem őket, ziháltam, remegtem, és képtelen voltam
megmozdulni.
 Jones továbbra is rajtam tartotta véreres tekintetét.
– Harcolnod kell, kislány… Crayne segít majd. Adj időt
magadnak. ..
Crayne ezüstszürke szeme rám villant.
– Veled minden oké?
Háromszor kérdezte meg, mire bólintottam. Képtelen voltam
levenni a szemem Josiah mozdulatlan testéről, a ruháján lassan
terjedő vérfoltról. Bűntudat mardosott, olyan erővel, mint amikor
sósavat öntöttek egy nyílt sebembe. Még mindig a fülemben
csengtek Jones szavai. Újra és újra. Soha nem fogom elfeledni ezt a
pillanatot.
Csak később tudatosult bennem, hogy az egész támadás alatt
néma csendben voltam. Egyetlenegyszer sem sikítottam…
 2.

Soha ne nézz az ellenség szemébe!

2016. AUGUSZTUS 14. DÉLUTÁN

VERŐFÉNYES NAPSÜTÉSRE RIADTAM, ziháló légzéssel.

Hiperventiláltam… már megint.
Rémálom volt. Csak rémálom.
Valahányszor álomba merültem, mindig ugyanoda tértem
vissza. A filmekben általában sötét, homályos helyre viszik az
embereket, akik nem látják tisztán elrablóik arcát. Az élet
borzasztóan távol áll a filmektől. Én mindenre olyan tisztán
emlékeztem, mintha ott lennék most is. A fertőtlenítő jellegzetes
szaga, ahogy összekeveredik a saját testemből áradó rothadás és
félelem bűzével. A makulátlan felső szint, ahol fehérség és tisztaság
fogadott, ahányszor felcipeltek…
Nincs elég tusfürdő, sampon vagy parfüm, hogy el tudjam
végre tüntetni ezeket a szagokat a bőrömről. Néha úgy érzem, a
pórusaimból árasztom.
Az iPhone-om előbb rezgeti, majd felcsendült az I’am an
Albatraoz lendületes dallama. Figyelmen kívül hagytam. Minden
ismerősöm saját csengőhangot kapott a zseniális kütyümön –
igencsak rövid volt a lista. Ez a zene olyasvalakit jelölt, akivel nem
akarok rögtön egy rémálom után felébredve beszélni. Másra lett
volna szükségem, de ő nem lehet velem.
A zene elhallgatott, a hívó fél feladta. Elmorzsoltam a szemem
sarkába gyűlt, ostoba könnyeket, és felültem az ablak alá készített
vackomon. A szobám közepén terpeszkedett ugyan egy franciaágy,
de még soha nem használtam. Két hónapja éltem ebben a
városban, ebben a szobában, de nem tudtam szabadulni a korábbi
megszokásoktól. Legújabb gyámom és egy terapeuta rábeszélésére
felhagytam a ruhában alvással – a farmer-póló összeállítást
lecseréltem a bátyám ezeréves, kinyúlt pólójára és egy
rövidnadrágra –, de továbbra is a földre készítettem kuckót
magamnak. Ha ágyban aludtam volna…
Összeszorítottam a szemem, hogy kizárjam a feltörni készülő
emlékeket. A hálózsákom mellé azért oda volt rejtve egy
khakiszínű oldaltáska, amiben kétnapi váltás ruha, fehérnemű,
némi készpénz és egy elsősegélydoboz rejlett. Elég volt
rápillantanom, hogy tudjam, egy perc alatt továbbállhatok,
amennyiben szükséges.
Öt hónapja nem kellett az éjszaka közepén menekülnöm. Két
csodás hónapja, hogy állandó helyen éltem. Néha már előfordult,
hogy az utcán sétálva felemeltem a fejem, és megnéztem
magamnak az embereket. Egy őrült pillanatomban még
viszonoztam egy kedves, helyi lány barátságos mosolyát is.
Következő alkalommal bemutatkozott, és alighanem ömlött volna
belőle a szó, ha a mondandója felénél faképnél nem hagyom. Jane
Hunntingtonnak hívták, és szószátyársága ellenére tényleg
kedvesnek találtam. De azért két hétig más napirendet követtem,
nehogy újra összefussak vele.
A legutolsó támadást követően Crayne egymaga intézett
mindent, a többi ügynöknek alig volt beleszólása. Először
megszervezte, hogy helyrehozzanak egy világvégi klinikán, majd
egy másikon plasztikáztak, egy harmadikon pedig
pszichológushad próbált lélekben megerősíteni.
Komor pillantást vetettem a mobilomra. Tudtam, hogy a
kijelzőn az ő neve villog a nem fogadott hívás mellett. Az új
gyámom, aki zokszó nélkül vállalta a személyes testőrségemet a
kijelölt tárgyalásig. Számtalan pszichológiai vizsgálatot követően
az állapotomhoz képest kiegyensúlyozottnak nyilvánítottak. Úgy
döntöttek, képes vagyok kezelni a teljesen új életemet, és nem fogok
összeomlani a tárgyalással járó nyomás alatt.
Kiderült, hogy Crayne neve éppolyan hamis, mint az én új
személyazonosságom. Egy déli kisvárosba költöztetett minket, és
senkinek nem árulta el a tartózkodási helyünket. Havonta
elautózott egy másik államba, hogy zavart vonalon beszéljen a
feletteseivel. Olyan szinten volt elővigyázatos, amire esetleg már azt
is mondhatnánk, hogy paranoia.
Több vállalkozást is elindított az új lakhelyünkön már az
ideköltözésünk előtt. Minden alkalmazottját ellenőriztette a
rendszerrel, és mire engem is idehozott, már kiépített egy
kapcsolathálót a városban. Kivételes türelemmel bánt velem, amivel
a kezdeti, zárkózott viselkedésemet tartózkodó bizalommá
kovácsolta.
Ránéztem a fekhelyemmel szemközti falra akasztott, szürke
órára. Többet sikerült aludnom, mint gondoltam. Különleges harc
volt ez számomra. A testem követelte a pihenést, de minden egyes
pszichés receptorom hevesen tiltakozott ellene. Kizárólag az altató
segített, és az orvos háromfélét írt fel, mindegyik gyógynövényes és
különösen gyenge hatóanyagú. Általában két adaggal tudtam
kiütni magam hat órára, mielőtt a szervezetem elég kipihentnek
érezte magát, és a mélyalvást felváltották a rémálmok. Onnantól
kezdve azért küzdöttem, hogy fel tudjak ébredni.
Valahol az utcán éles dudaszó harsam, mire összerezzentem.
Rádöbbentem, hogy már legalább tíz perce bámultam azt a rohadt
telefont. A legszívesebben a falhoz vágtam volna, hogy ripityára
törjön, és rendetlenséget okozzak végre. A szobám nem volt éppen
személyes, inkább tűnt egy irodának franciaággyal, mint egy
tinilány zugának. Fogcsikorgatva mozgásra kényszerítettem
magam, és bevonultam a fürdőszobába. Nem néztem jobbra, mert
tudtam, hogy több időre van szükségem, mire képes leszek
szembenézni a tükörképemmel.
Kezdetben letakartam az összes tükröt. Soha nem fogom
elfelejteni, milyen dühös lett Crayne, amikor erre rájött. Júniusban
történt, alig két hete laktam itt. Minden áldott nap eljártam kocogni
– csak egy háztömb körül köröztem, de nekem ez is elég volt –,
akkor is éppen oda indultam.
Crayne váratlanul megragadta a karomat, és visszarántott a
házba. Küzdöttem ellene, harcoltam! Igazán gyűlöltem, hogy
látszólag észre sem vette, mennyire próbálkozom. Pedig az
alkarján véres csíkok maradtak a körmöm nyomán. Felrángatott a
lakásunk második szintjére, be a szobámba, és belökött a
fürdőszobaajtón.
Akkor értettem meg, hogy mi baja van. Odáig mindig
odafigyeltem, nehogy a sötétlila törülközőim fent maradjanak. Míg
odabent voltam, minden egyes tükröt letakartam, nehogy
véletlenül szembesülnöm kelljen a testemet csúfító hegekkel, vagy
az új külsőmmel, aztán miután felöltöztem, pedánsan
összehajtottam a törülközőket.
Aznap elfelejtettem. Crayne szótlanul rángatta le mindegyiket.
Amikor végzett, megfordult.
Értetlenül néztem rá, amikor megmarkolta a tarkómat, és a
fürdőszoba közepére állított.
– Nyisd ki a szemed! Nézd meg magad! – Keményen csattant
a hangja. Engedelmeskedtem.
Kinyitottam a szemem, és elakadt a lélegzetem. A tükrök
kegyetlen tökéletességgel mutatták az új arcomat.
Négy plasztikai műtéten kellett átesnem Russo vágásai miatt,
és az egyik hegen csupán halványítani tudtak, de véglegesen
eltüntetni nem, mert nem akartuk, hogy az arcszerkezetemen
változtassanak. Alapjában véve megmaradtak a lágy vonásaim és a
halvány kis szeplők, amelyeket a bátyám mindig is annyira
szeretett. Így egyetlen sebhely szelte csak ketté a homlokomat,
baloldalt, egészen a hajam vonalától szaladt le a szemöldökömig.
Sikíts!
Mindig az enyém leszel!
Egy pillanatra összeszorítottam a szemem. Ki kell zárnom a
hangját… Néhány másodperccel később újra felnéztem, tekintetem
szándékosan kikerülte a heget, és oldalasan fésült, egyenes szálú
hajamra fókuszált.
Egyenes. Kezelhetetlen, göndör hajamat egy fodrász
egyenesítette ki, de így is mindennap vasalnom kellett. Legalább
egy tucat hajvasaló állt bedobozolva a fürdőszobaszekrényben, a
biztonság kedvéért. Sötét fürtjeimet mézszőkére cseréltem.
Szürke íriszek pislogtak vissza rám, mire félrekaptam a
pillantásom.
– Ez nem én vagyok – suttogtam megtörten.
A szemem barna volt, ugyanolyan árnyalatú, mint Josiah-é és
az apánké. Mindketten tőle örököltük. Mintha ezzel a szürke
kontaktlencsével megtagadtam volna őket.
– Nézz fel!
Crayne stílusa idegesített és dühített. Engedelmeskedtem neki,
de azért nem bírtam szó nélkül megállni.
– Ez itt – mutattam a tükör felé – egy agyatlan, szőke libának
néz ki. Ez nem én vagyok!
Pánik szorongatta a mellkasom.
Crayne persze nem alakult át teljesen. A vöröses szakállától
hajlandó volt megválni, de helyette erős borostát felejtett az arcán.
Világos szemével kifürkészhetetlenül figyelt.
– Az, aki itt él a fejedben – érintette meg a halántékomat
gyöngéden –, egy halott lány. Összehúzta magát, mert bántották.
Senki sem ítélne el, ha úgy döntenék olyan maradsz, mint ő. De ez
a lány a tükörben, ő az, aki túlélte. A földre fektettek, hogy
széttépjenek, cafatokra szedjenek, de felálltál, kölyök! Ez csak a
külső. Egy jelmez, amit fel kell venned, hogy túléld. A tested bármit
kibír, bármennyi változást. Hogy túl akarod-e élni, azt a fejedben
kell eldöntened.
Az asztalon feküdtem, csaknem meztelenül. Megüthettek,
vagdoshattak büntetlenül. A kiszolgáltatottság szinte a részemmé
vált. Gyűlöltem őket. Gyűlöltem magam.
De a fejemben élő énkép egészen más, mint az az arc a
tükörben. Sehogyan sem sikerült összeegyeztetni őket, és amikor ez
tudatosult bennem, szinte már láttam magam előtt a következő
diagnózist a pszichológusoktól: disszociatív személyiségzavar.
Ezt nem engedhetem meg. Kat Jones ügynök az életét áldozta
azért, hogy engem megvédjen. Utolsó szavaival arra biztatott, hogy
változtassak. Akkor túlságosan rémült, sebzett és zavarodott
voltam, hogy felfogjam a szavainak a jelentőségét. Most viszont
megértettem.
Ahogy ott álltam a fürdőben, a tükrök kereszttüzében,
mögöttem a könyörületet hírből sem ismerő Crayne-nel, lassan
megvilágosodtam. Annyi szarságon mentem keresztül abban a két
rohadt hétben, és mégis túléltem. Igen, megtörtek. De minden törés
összeforr egyszer, nem igaz? Nyoma marad, a fájdalmas emlékek
megmaradnak, de ezzel meg lehet tanulni együtt élni.
Akkor és ott Crayne még nem láthatta a bennem születő
elhatározást, de aztán megmutattam neki. Nem sokkal később
bizonytalan, remegő lábakkal sétáltam be az edzőtermébe.
Kerültem a szemkontaktust, mintha észre se venném a férfiakat és
nőket, gyerekeket és edzőiket. Többnyire ők sem foglalkoztak
velem, mégis úgy éreztem, mintha mindenki engem bámulna.
Kihúztam hát magam, és felszegett fejjel sétáltam Crayne-hez, aki
bő, fekete melegítőnadrágban meg egy feszes pólóban, mezítláb
állt az egy méter magasra emelt ringben. Nem szólt semmit, csak
bólintott.
Akkor kezdődött el igazán az új életem.
Eleinte bizonytalan voltam. Minden zajra összerezzentem, és
gyakrabban elkapott a pánikroham, mint szerettem volna. Crayne
az első hónapban csak akkor foglalkozott velem, amikor üres volt a
terem.
– Nem kell senkinek tudnia, milyen mélyről indulsz –
magyarázta nyersen. – A fontos az, hogy ha kell, lássák, hova
jutottál.
Crayne új szabályait nehéz volt betartani azután, hogy két
hétig teljesen megfosztottak az önálló akarattól, és utána is csak
búvóhelyről búvóhelyre rángattak. De őt nem tántorította el,
bárhogy reagáltam is. Persze néhány dologra nem tudott rávenni,
és valahogy mindig megérezte, meddig feszítheti a húrt.
Néha olyan szinten gyűlöltem, hogy saját magamat is
megijesztettem. Aztán megütöttem. Edzés közben történt, éppen
emeltem a lábam, hogy a szokásos rúgásgyakorlatot végrehajtsam,
ám meggondoltam magam, és váratlanul megperdültem a saját
tengelyem körül. A kezem hirtelen lendült, keményen csattant az
állkapcsán. Mindketten mozdulatlanná merevedtünk, és hosszú
másodpercekig csak bámultuk egymást. Az adrenalin a fülemben
dübörgött, és esküszöm, soha nem felejtettem el azt a büszkeséget,
ami akkor tombolt bennem.
Aztán Crayne borostás arca váratlanul felderült.
– Na, végre! Most már haladunk valamerre, kölyök! –
biccentett.
Nem lett minden tökéletes. Az életem nem lett rózsaszín,
cukormázas habcsók. Velem maradtak a rémálmok, csaknem
mindenkivel szemben megmaradt a bizalmatlanságom, és senkivel
se álltam szívesen szóba – de Crayne-nek igaza volt: legalább
elindultunk.
Kínosan aprólékos fürdőt vettem. A zuhanytól rosszul voltam,
nem bírtam elviselni, hogy akár hideg, akár meleg víz zubogjon a
bőrömre vagy az arcomra.
Akarod, hogy megmosdassalak, mi belleza?
A gyomrom görcsbe rándult az emléktől. Borzongva szálltam
ki a kádból, és vörösre dörzsöltem a bőrömet. Lime- és citromillatú
testápolóval kentem be a testem minden egyes négyzetcentiméterét,
majd magamra húztam néhány darabot a teljesen új
ruhatáramból. Régebben szerettem a könnyed, nyári ruhákat,
amik a térdem fölé értek, és kiemelték teltebb vonalaimat.
Miután kiszabadítottak, speciális étrendbe kezdtem, aztán
jöttek Crayne edzései, és ennek köszönhetően leadtam a teltebb
részeket. Nem volt ez baj, csak fura volt, és mégiscsak jobban
szerettem a régi énemet. Véznának és esetlennek éreztem magam,
semmiképp sem vonzónak vagy nőiesnek.
Kíváncsi lettem volna, ki szerezte be nekem az új ruhákat. Az
egyik ügynök? Mindjárt Crayne? Megnéztem volna, ahogy a
fehérneműosztályon D kosaras melltartót vásárolgat. Már a jelenet
gondolata is mosolyt csalt az arcomra. Szürke leggingset, kék
trikót és egy hüvelykujj-bedugós, fekete, cipzáras felsőt vettem,
fekete edzőcipővel. Kényelmes és csinos, de fényévekre van attól,
ahogy Faith Morgan öltözködött.
Annyi parfümöt fújtam magamra, amit még nem éreztem
soknak, de tudtam, hogy ez még mindig több, mint amit egy
átlagos lány magára permetez.
Nem mostam hajat, de a fürdőszobai pára máris
begöndörítette néhány tincsemet, úgyhogy előhúztam a hajvasalót,
hogy nekiálljak a rituálénak, amikor ismét megszólalt a mobilom.
Ezúttal a Pearl Jam The End című száma zengte be a szobámat.
Elakadt a lélegzetem, és a szívem vitustáncba kezdett. Végre! A
hajvasalót a mosdó mellé ejtettem, és már rohantam is, nehogy
lekéssem a hívást…
– Itt vagyok!
Szinte beleordítottam a telefonba. A vonal túlsó végén
felcsendülő, erőtlen nevetés hallatán ezer darabra szakadt a szívem,
és szinte ugyanakkor össze is forrt.
– Örülök, hogy megtaláltad a hangod, magocska!
Josiah!
Majdnem kicsúszott a számon a neve, de még időben
ráharaptam a nyelvemre, nehogy valami hülyeséget csináljak.
Próbáltam összeszedni magam, de semmire nem tudtam gondolni,
csak hogy végre megint hallhatom.
– Még mindig gyengének tűnsz – jegyeztem meg
elcsendesedve. Nem kaptunk tengernyi időt, hogy csevegjünk;
Crayne nagyon szigorú volt, amikor a biztonságról volt szó.
Josiah frusztráltan sóhajtott.
– Mindent megteszek, elhiheted. – Elhittem. Nálam jobban
csak ő akarta, hogy végre megint mellettem legyen.
– Milyen a terápia?
Rövid hallgatás volt a válasz, de elég hosszú, hogy tudjam,
nem úgy alakulnak a dolgai, mint szeretné.
– Abban reménykedtem, hogy egy dögös, jóganacis
gyógytornászt kapok. Vagy egy klasszikus szépséget, tudod, olyan
kis szendén szexit, mint Juliette Binoche Az angol betegben.
Elfintorodtam.
– Igazán perverz vagy – vetettem közbe halvány mosollyal, és
örültem, amikor meghallottam gyönge nevetését.
– Erre kit kaptam? – folytatta. – Egy ötvenes, XXL-es
nagymamit, aki a második unokája portfoliójával szórakoztat.
Mintha engem izgatna a pelenkaméret vagy a lebüfizett partedli.
Biztosra vettem, hogy kedveli a mozgásterapeutáját.
Máskülönben nem szánna ennyit az értékes időnkből arra, hogy
bemutassa nekem. Örültem, hogy jó kezekben van. Szüksége volt
egy kis kikapcsolódásra azok után, amiken keresztülment. Ha az a
golyó csak egyetlen milliméterrel arrébb hatol, nem a mellkas
izomzatába fúródott volna, hanem a szívébe. Akkor most nem
beszélgethetnék vele…
– Crayne szerzett neked munkát.
Szórakozott horkantása újra megmosolyogtatott.
– Mesélj gyorsan!
– A helyi művészeti galériában kell csicskáskodnod a
főnökasszonynak.
– Ezt Crayne mondta?
– Ő máshogy fogalmazott. A helyi művészeti galéria elismert
tulajdonosnőjének személyi asszisztense leszel.
Újabb horkantás.
– Így sem hangzik jobban.
Erősen szorítottam a mobilomat. Könnyek homályosították el a
látásomat.
– Amikor megtudod, mennyit keresel, máris jobb színben látod
majd a dolgokat.
– Biztosan… – mormolta, és mélyet sóhajtott, amiből már
tudtam, ennyi volt az időnk. – Magocska…
Lenyeltem az önsajnálatomat a könnyeimmel együtt.
– Minden oké – súgtam. – Itt várok rád.
– Sietek. Ígérem.
Apró pityegés jelezte, hogy letelt az idő. Egyszerre nyomtuk ki,
ebben biztos vagyok. Egyikünk sem akart kockáztatni soha többé.
A mellkasomra szorítottam a mobilt, és küzdöttem a késztetés ellen,
hogy magzatpózba kucorodjak a vackomon. Nem tehettem. Többé
már nem.
Josiah a golyó elé vetette magát, mert nem engedhette, hogy
egy újabb ügynök fizessen az életével a mi sarunkért. Kat Jones és a
többiek áldozata bőven sok volt, még akkor is, ha a munkájukat
végezték, tehát tudták, mire vállalkoznak.
A bátyám magát okolta a történtekért, hiszen minden baj
forrása Amber volt. Amber Johnson, a tökéletesen melírozott, szőke
hajával, a vakítóan fehér fogsorával, hatalmas, gömbölyű melleivel,
darázsderekával és apuci temérdek pénzével. Josiah bele volt zúgva
rendesen. Még soha nem láttam olyan szerelmesnek, mint
akkoriban, és valahogy biztos voltam benne, hogy olyannak többé
már nem is fogom látni. A testvérem póráza Amber manikűrözött
kezében volt. Úgy követte mindenhová, akár egy engedelmes
kiskutya. Josiah abban a pillanatban tört meg teljesen, amikor
rájött, hogy Amber elárult minket.
Minden izmomat megfeszítve, óvatosan letettem a telefont a
helyére, majd merev léptekkel visszamentem a fürdőbe, hogy
kisimítsam a hajamba ugrott csigákat. Tudtam, hogy Josiah jó
helyen van. Az utazása elő van készítve, csak még egy kis időre van
szüksége.
A golyó mélyre hatolt, izmokat roncsolt, és egy csontszilánk
letört a szegycsontjából, még a gerince is megsérült. Amíg én
plasztikai műtétekkel próbáltam megszabadulni a sebhelyektől,
addig ő szerzett néhány újat. Később mozgásterápiára volt
szüksége, hogy újra használhassa a jobb lábát. Soha többé nem
bunyózhat, nem végezhet nehéz, fizikai munkát. De életben
maradt.
Alig fél óra múlva élesítettem a házban a riasztót, és a vállamra
vetett sporttáskámmal elindultam Crayne edzőterme felé. Az
elmúlt hetek forrósága után végre kicsit lehűlt a hőmérséklet.
Váratlanul ért, de üdítően is hatott rám a huszonegynéhány fok,
élénknek éreztem magam, csaknem felszabadultnak.
A kisváros, ahol éltünk, alig több mint tízezer fős lehetett,
legalábbis a Wikipedia és az üdvözlőtábla szerint. Bájos házak
előkertekkel a külvárosban, magas épületek lélegzetvételnyi
távolságra, széles sugárutakkal és szűk sikátorokkal a belvárosban.
Mostanra felfedeztem a helységet, ami első pillantásra egy
westernfilm díszletére emlékeztetett. Találtam egy múzeumot,
legalább nyolc fagyizót és kávézót, használtautó-kereskedést és egy
mozit, ami ugyan kopottnak tűnt kívülről, de a legújabb filmeket
vetítette.
Crayne edzőterme ironikus módon éppen egy bioélelmiszer-
bolt és az egyik cukrászda között helyezkedett el. Az utca
túloldalán egy hatalmas könyvesbolt terpeszkedett, egyik oldalán
egy zöldséges, a másikon optikai szaküzlet. Mókás összeállításnak
tűnt ez is.
Épp a kétsaroknyira lévő virágbolt előtt sétáltam el, amikor a
mobilom újra rákezdte. Ezúttal fogadtam a hívást, nem akartam
fölösleges aggodalomra okot adni.
– Azért ugye nem fogsz rendszeresen hívogatni? – szóltam be,
amint felvettem a telefont. Crayne egy hosszú másodpercre
hallgatott, szinte láttam magam előtt, ahogy félrehúzza a száját.
– Azért erről még később beszélünk, Honey!
Na igen, új élet, új hely, új név. Azt mondták, választhatok én,
csak ne legyen ismerős vagy családtag neve. Nem voltam abban az
állapotban, hogy egy Susannél többet ki tudjak találni, ezért Josiah
hozta meg ezt a döntést helyettem. Nyilvánvalóan soha az életben
nem adtam volna olyan nevet magamnak, mint a Honey Winslow.
– Oké – feleltem Crayne-nek fogcsikorgatva. – Miért is
kerestél?
Frusztrált sóhajt hallatott.
– Újak jöttek, az irodámban leszünk. Menj egyenesen a külső
terembe, és melegíts be!
Megtorpantam. Ott, a virágbolt előtt, a járda kellős közepén.
Hirtelen tarkón csapott a felismerés, mekkora hülye vagyok.
Hiszen telefonált nekem… Most is annyi figyelmeztetés csendült a
hangjából, amennyitől még egy idióta is menekülni kezdene. Én
pedig mit csinálok? Dacoskodok… Jesszusom!
– Minden rendben? – kérdeztem, és engedtem, hogy minden
rémületem és kétségbeesésem kiszivárogjon a hangomba.
Női hangot hallottam a háttérből, majd Crayne türelmetlen
sóhajtását.
– Ne pánikolj, kölyök! – Értette, mit kérdezek. Mindig értett, és
emiatt néha nagyon imádtam őt. – Később találkozunk.
– Crayne!
– Mondd!
– Legközelebb felveszem – fogadkoztam őszintén.
– Tudom, kölyök! Tudom.
Köszönés nélkül bontottuk a vonalat. Megnyugodva indultam
el újra, de egészen addig töprengtem a saját ostobaságomon, míg
az edzőteremhez nem értem. Crayne nagyon elmésen
Black&White Kick-box Stúdió névre keresztelte. Az ő elmélete
szerint ugyanis teljesen mindegy, hogy valaki kicsi, nagy, kövér,
sovány, fekete vagy fehér, akkor is figyelnie kell a testére, és meg
kell tudnia védeni magát. Ha rajta múlt volna, valószínűleg
ingyenes órákat biztosított volna minden lakosnak. Mivel azonban
nem akart feltűnően viselkedni, borsos árakat szabott. Voltak
persze megfizethető edzések, de olyan is, amit Josiah és én sosem
engedhettünk volna meg magunknak.
A termet több kisebb helyiségre osztották. Az előtér egy
keskeny folyosó volt, jobbra fogadópulttal, ahol egy huszonéves fiú
és lány igazította útba az érkezőket. Sosem kérdeztem, mi a nevük,
mert sosem akartam tudni. Igazából kerültem a társaságot. Nem
akartam kötődni senkihez, leszámítva Jane-t, aki bájosan
ragaszkodott hozzám, mit sem törődve a zárkózottságommal.
Magányos akartam lenni? Talán igen. Túlélő voltam, és
egyfolytában észben kellett tartanom, hogy bármelyik pillanatban
dobbanthatunk. Crayne szerint le kellene csillapítanom magamban
ezt a menekülőreflexet. Állította, hogy biztonságos helyen
vagyunk, és a korábbi besúgó sehol sem találhatja meg a
tartózkodási helyünket.
– Másfelől az első gyanús jelre riadóztatlak, és lelépünk –
ígérte, és én próbáltam hinni neki. Az első hónapban állandóan
átjárt a késztetés, hogy fogjam a batyumat, szálljak fel az első,
utamba kerülő távolsági buszra, és vissza se nézzek.
Valahol mélyen azonban tudtam, soha nem tenném meg.
Josiah-t soha, semmilyen körülmények között nem hagynám
magára.
Intettem a Barbie-Ken formációnak a pultnál, hangosan
visszaköszöntek, de nem kezdtünk beszélgetni. Tudták, ki vagyok,
ezért nem akadékoskodtak, de nem is közeledtek felém. Soha.
Valamiért úgy éreztem, hogy nem a testszagom tartja távol őket, de
még csak nem is az antiszociális viselkedésem. Sokkal inkább
Crayne. Ilyen szempontból kitűnően helyettesítette Josiah-t.
Biztosra vettem, hogy ők ketten nem fognak egyetlen hímnemű
egyedet se a közelembe engedni, míg be nem töltöttem az ötvenet.
Végigsétáltam a törtfehérre festett folyosón, és már az első
teremnél láttam, hogy ismét telt ház van. A fényesre csiszolt
parkettán fekete és vörös szivacsok hevertek, némelyiket
körbeállták, némelyikre rátelepedtek, míg az edzőt hallgatták.
Akadt olyan csoport, amelyik a fal mellett sorakozó körtelabdákat
és bokszzsákokat vette kezelésbe.
A következő terem a kicsiké volt, az egyetlen színes pontja az
amúgy fekete-fehér sportcentrumnak. Minden falat más-más
színűre festettek, és a bokszzsákok is piros, kék, zöld és citromsárga
színekben pompáztak. A manóedzéseket négy- és kilencéves kor
között tartották. Ebben a korban nem a technika a legfontosabb,
hanem hogy megtanulják edzésben tartani magukat. Az aprókat
velem egykorú fiúk-lányok oktatták a kick-box alapjaira. Crayne
szerint kitűnő megoldás, mert így a nagyobbak is tanulnak egy kis
önkontrollt, és a kicsik is továbbléphetnek a következő szintre egy
idő után.
A folyosó tovább folytatódott, hátul egy konditerem és egy
szauna várt rám, de én a következő elágazásnál balra fordultam.
Erre csak az irodák rejtőztek. Az utolsó előtti ajtó névtáblája
ismerősen tűnt a szemembe.

MALCOLM CRAYNE
IGAZGATÓ
 Ennyi. Egyszerű, velős és célratörő. Épp, mint Crayne.
A vastag ajtó mögül kiszűrődött néhány hangfoszlány. Egy
erélyes, mély orgánumú férfihangot egy csendesebb, lágyabb női
kísért. Ők vitték a prímet, Crayne csak ritkán szólalt meg.
Hallottam a hanglejtésüket, de nem értettem egy kukkot sem, ezért
vállat vontam. Már indultam volna tovább, amikor az irodával
szemközti székekre esett a pillantásom. Egy Minion ült a széken, és
bárgyún mosolygott rám kék kertésznadrágja fölött. Felismertem,
mert a szabadulásunk utáni időszakban, amikor vagy Josiah ágya
mellett virrasztottam, vagy a saját műtétem után lábadoztam,
folyton ezt a mesét néztem. Gru és a Minionok minden
mennyiségben. A széken Stuart ült, az egyik kedvencem.
Mivel biztosra vettem, hogy nem Crayne tette ide
dekorációnak, keresni kezdtem a tulajdonosát. Az egész folyosó
üresen tátongott a mennyezetre erősített neonlámpák fénye alatt.
Végül úgy döntöttem, hogy akárkié is Stuart, bizonyára odabenn
van Crayne-nel és a két felnőttel.
Feljebb igazítottam a táskám vállpántját, és az utolsó ajtóhoz
siettem. Hezitálás nélkül léptem be, mivel ezt a termet kizárólag én
használhattam. Crayne nem volt hajlandó feketére festetni, én
viszont ragaszkodtam ahhoz, hogy ne lila legyen. Némi morgás
után kiegyeztünk a napfényes citromsárgában, fekete
bokszzsákokkal és hatalmas szivacsokkal. Ez volt az egyetlen olyan
terem, amelyiknek egyetlen falára sem került tükör. Ebből sem
engedtem.
Ellenben az egyik falon szinte végig a távoli kikötőre néző
ablakok nyíltak, ahonnan fantasztikus fény áradt. Ez és a terem
túlsó végében a vészkijárat lelkesített a legjobban. Hihetetlen
módon megnyugtatott a gondolat, hogy szükség esetén néhány
lépéssel kijuthatok az épületből.
Még külön kis öltözőm is nyílt a sarokban – aminek kivételesen
nyitva találtam az ajtaját. De nem ez volt, ami miatt a földbe
gyökerezett a lábam. Azért torpantam meg, mert a kedvenc
bokszzsákom előtt egy vékony fiúcska ácsorgott. Sötétzöld
tréningnadrágot és edzőcipőt viselt. A sötétkék pólója talán az apjáé
lehetett, mert csaknem a térdéig lelógott. Minőségi ruhadarabok
voltak, és a fiú csaknem teljesen elveszett bennük, olyan vékonyka
volt. A bőre fehér, az arca sápadtabb, mint a vámpírfilmek
főszereplőié. Úgy nézett fel a plafonra függesztett zsákra, mintha
magával a hétfejű sárkánnyal állna szemben.
Egy lázadó pillanatomban rózsaszín körömlakkal tigrist
pingáltam alulra. Szerettem volna bosszantani vele Crayne-t, de
sajnos csalódnom kellett. Amikor meglátta a tigrisemet, csak annyit
mondott rendkívül idegesítő pléhpofával, hogy még nem tartok itt.
Egyelőre még dorombolni sem tudok. Annyit feleltem, miaú, mire
elmosolyodott. Olyan megnyerő és barátságos arca lett ettől a
mosolytól, hogy nem tehettem mást, mint viszonoztam. Másnapra
piros ragasztóval lefedte a tigrisem, és a helyére egy vagány nyulat
mázolt, ami a mancsában nagyobb fegyvert szorongatott, mint ő
maga. Murisnak találtam. Azóta ez a kedvenc zsákom.
Tétován, külső szemlélő számára talán idiótán toporogtam a
küszöbön. Kikandikáltam a folyosóra, de továbbra is csak Minion
Stuart ücsörgött ott. Vajon mit kéne tennem? Nem értek a
gyerekekhez, nem is akartam érteni hozzájuk. Én voltam a kisebb
testvér, és soha nem éreztem késztetést, hogy nálam fiatalabbakkal
kössek ismeretséget.
Különösen nem ennyire fiatallal. Szemügyre vettem a fiút, aki
egyelőre még nem vett észre engem. Hat- vagy hétévesnek
saccoltam. Aprónak és sebezhetőnek tűnt a hatalmas bokszzsák
mellett. Egyszerű bokszkesztyűt húzott a bal kezére, gyöngén
lendítgette, éppen csak lökdöste a zsákot.
A plafonról lógattak a két lábamnál fogva, mint egy levágásra
szánt állatot.
– Sebhely nélkül – hallottam a háttérből, és pofon csattant az
arcomon.
– Nézz a szemembe, kicsikém! – Nem mozdultam. Újabb ütés,
ezúttal a bordámon.
Aztán még egy és még egy. A könyörgésem összefolyt a
röhögésükkel, és valaki állandóan ordított mögöttünk. Josiah. Amikor
a Főnök lelépett, őt nem bántották. Sosem bántották, de tudtam, hogy
ebbe belepusztult minden egyes alkalommal.
– Nézz a szemembe! Ez az!
Amikor engedelmeskedtem, kéretlen ujjak csúsztak a melltartóm
alá, és kemény mozdulattal megcsavarták a mellbimbómat.
Valami tompán puffant. Levegő után kaptam, a felső ajkam
fölött sós verejtékcseppek ültek meg. Megint megtörtént, és nem
tudom, mennyi ideig jártam az emlékek között.
Akkor tanultam meg, hogy soha nem szabad az ellenség
szemébe nézni. Hacsak nem érzed magad olyan tökösnek, hogy
nyíltan szembeszállj vele.
Hirtelen felfogtam, hogy a táskám a földön hever, és én
mellette térdelek. Ahogy felnéztem, a legelképesztőbb kék
szempárral találkozott a tekintetem. A fiú engem figyelt.
Hátrahőköltem. Hátrálva, pókjárásban kúsztam el egészen a falig,
mire ő félrebiccentette a fejét, miközben követte a mozdulataimat.
Világos, szinte fehér haja rakoncátlan hullámokban rezdült meg
erre a mozdulatra.
A szívverésem lassan csillapodott. Kezdtem hülyén érezni
magam ott a földön ülve. Hátrasimítottam tökéletesen simára vasalt
hajamat. A kisfiú továbbra is félrehajtott fejjel figyelt. A hideg rázott
tőle. Épp elég horrorfilmet láttam már gyilkolászó kölykökről…
Lassan felálltam, és megragadtam a táskámat. A fiú kérdő
pillantást vetett rám, az egyik szemöldökét borzasztó felnőttesen
felvonta, és úgy láttam, mintha magyarázatot várna.
– Megijesztettél – mondtam végül morózusan, és sarkon
fordultam.
Már majdnem beléptem az öltözőm ajtaján, amikor fura kis
hang ütötte meg a fülemet. Mintha köhögő rohamot kapott volna,
vagy ilyesmi. Rémülten megperdültem, és aznap már másodszor
torpantam meg döbbenetemben. A fiú nem köhögött. Esze ágában
sem volt.
Röhögött. Nem hangosan hahotázott, nem is kuncogott,
inkább hasonlított egy rossz autóra, amit hosszú idő után először
próbálnak beindítani. Közben próbálta visszahalászni a
kesztyűmet, amit leejtett.
Meg kellett volna sértődnöm. Biztosan éreztem, hogy rajtam
röhög, bár fogalmam sincs, mi lehetett olyan baromi vicces
bennem.
Mégis, ahogy figyeltem ezt a kis krapekot, azon kaptam
magam, hogy lassan én is elmosolyodok. Végül behátráltam az
öltözőbe, és felvettem az edzőruhámat. Sportmelltartó,
kompressziós felsőrész és egy bő trikó. A felsőtestemet is
elcsúfították a hegek, de Crayne-nel már megbeszéltük, hogy
milyen történettel álljunk elő, ha esetleg rákérdeznek.
Legideálisabbnak egy autóbaleset tűnt. A rövidnadrágomért
nyúltam, de megtorpantam, mielőtt magamra húztam volna.
Reméltem, hogy a kölyök eltűnik a termemből, mire kilépek innen,
de mi van, ha mégis marad? Olyan kicsi még, én meg úgy
festhetek, mintha legalábbis Frankenstein összefércelt
szörnyszülöttje lennék.
Frusztrált sóhajjal húztam elő egy bő, fekete nadrágot. Kicsit
azért kíváncsian sétáltam vissza a terembe, és ezúttal nem
torpantam meg akkor sem, amikor láttam, hogy a gyerek még
mindig ugyanott áll. Nem tudtam, hogy örülök-e neki vagy sem,
mindenesetre nem szóltam hozzá, csak nyújtani kezdtem az egyik
hatalmas ablak előtt.
Lehunytam a szemem, hogy könnyebben kizárjam.
Amúgy meg hol vannak a szülei? Senkinek nem hiányzik egy
hatéves?
– Te Frankie vagy?
Hallottam a kérdést, de túl bizarrnak tűnt a gondolat, hogy
nekem szól, így figyelmen kívül hagytam.
– Te Frankie vagy? – ismételte, mire végre ránéztem. Élénkkék
pillantása végigjárta a karomon és az arcomon a hegeket. A zsák
mellett ült, és minden figyelmével rám fókuszált. Rendkívül…
zavaró volt.
Akármennyire félresikerülten távoztam abból a
raktárépületből, mégsem éreztem magam bazári majomnak.
– Frankie?
Bólintott, majd értetlen pillantásomat látva magyarázatba
fogott:
– Régen volt egy barátom, Holly Moore, aki imádta a Monster
High-t. Abban volt egy lány, akinek felemás színű a szeme, és tele
van a teste sebekkel. Ő Frankenstein lánya, azt hiszem.
Pislogtam. Nos, ha azt gondoltam, hogy a gyerek szófukar,
akkor nagyot tévedtem. És mi a fene lehet ez a Monster Higb?
Film? Mese? Biokaja? Egy pillanatra ledermedtem. Hirtelen jó
ötletnek találtam a tükrös megoldást ebbe a terembe is.
Ellenőrizhettem volna, vajon a gyerek látott-e esetleg valamit, amit
nem kellett volna. Mondjuk, ha kiesett a kontaktlencsém.
 – Nekem nem felemás színű a szemem, vagy igen? – mutattam
rá, mire nemet intett, és az a csodásan világoskék szeme az
arcomon húzódó sebhelyre vándorolt. Elfojtottam egy
megkönnyebbült sóhajt. Aztán megint felháborodtam. Jól van,
sebek vannak rajtam, de akkor sem vagyok Frankenstein lánya.
Jézusom! – Hogy hívnak?
Látszott, hogy komolyan fontolóra veszi, mit is válaszoljon.
– Anya mindig azt mondja, hogy ne álljak szóba idegenekkel.
Úgy döntöttem, nem hívom fel rá a figyelmét, hogy ezt a
szabályt már megszegte.
– Anyukád nagyon okos dolgot tanított neked – mondtam, és
tekintve a múltamat, teljesen őszintén gondoltam. – Talán
hallgatnod kellene rá. Miért nem keresed meg, és…
– De a bátyám azt mondja, hogy csinos lányokkal mindig
szóba kell állni. Akkor is, ha nem ismerem őket – magyarázta kissé
náthás hangon, majd tétován megvonta a vállát. – Régen azt
mondta, ez később hasznos lesz számomra, de már akkor sem
értettem, mit akart ezzel.
Még a nyújtást is félbehagytam erre. Hogy taníthat valaki
csajozásra egy ilyen fiatal gyereket? Kiakadtam a fiú bátyjára, de
ezt inkább nem kötöttem az orrára.
– Tényleg meg kellene keresned a szüleidet – javasoltam
inkább, és célzatosan a folyosóra vezető ajtó felé mutattam.
– A nevem Zach Holmes – közölte hirtelen, és óvatosan felállt a
földről. A fejét félrebiccentve, várakozón nézett rám. – Ha te nem
Frankie vagy, akkor hogy hívnak?
A karom lehanyatlott a testem mellé, és egy nagyon-nagyon
mélyet sóhajtottam. Nekem ehhez nincsen türelmem. Régebben, ha
valaki sokáig piszkált, egyszerűen sarkon fordultam, és faképnél
hagytam. Vagy szóltam Josiah-nak, a helyzettől függően.
– Tudod, nekem is azt mondták, hogy ne álljak szóba
idegenekkel – jelentettem ki. Ez nem is volt hazugság. Crayne
valóban azt mondta, hogy kerüljek mindenkit, aki gyanúsnak
látszik, és soha ne engedjem kizökkenteni magam a
komfortzónámból. Zach Holmes viszont már legalább tíz perce
belerondít ebbe a zónámba.
Zach arcán ugyanaz a kifejezés jelent meg, mint korábban,
mielőtt elkezdte azt a fura röhögést. Ezúttal mosolygott, és valami
kuncogásféle hang szökött ki belőle, ami úgy tűnt, őt legalább
annyira meglepte, mint engem.
– Zachary…
Ijedten perdültem az ajtó felé. Nem is hallottam, mikor nyílt ki,
és ez halálra rémített. Teljesen berozsdásodnak a reflexeim! Amikor
felfogtam, hogy egész kis nézőközönségünk akadt, zavarba jöttem.
Crayne mögött egy nála valamivel alacsonyabb, szemüveges férfi
és egy nő ácsorgott. A fickó elegáns öltönyt viselt, ordított róla,
hogy rengeteg pénze van. Rövid hajában több volt az ősz, mint a
barna szál. Négyszögletes szemüvege mögül szürkéskék szempár
meredt a fiúra.
Hosszú karjával a mellette álló, kissé telt, nagyon nőies
asszonyt karolta. A nő elegáns kosztümje még inkább kiemelte a
vonalait. A régi énemre emlékeztetett. Szőke haját féloldalasan
rövidre nyírták, kifejezetten jól állt neki ez a pixie fazon, és kiemelte
a fiáéhoz hasonló, tiszta, kék szemét. Ami most egészen
kivörösödött a visszafojtott könnyektől. Vagy az allergiától, ki
tudja.
Arcukon megrendült kifejezéssel figyelték a kisfiút.
– Anya, ő lesz az edzőm.
Kikerekedett szemmel bámultam a kölyökre, aki felemelte
csontos karját, és rám mutatott. Keresztbe fontam a karomat a
mellkasomon, és segélykérő pillantással néztem Crayne-re. A fickó
eltöprengett, és amikor találkozott a tekintetünk, kérdőn felhúzta a
szemöldökét. Megrökönyödve néztem rá. Nem gondolhatja
komolyan!
A nő, Zach anyja, valamit súgott a férje fülébe, aki bólintott.
Ettől nem kedveltem meg őket. Apám mindig azt mondogatta,
hogy társaságban sugdolózni olyan, mintha lepisilnéd a tábortüzet
a buli közepén. Borzasztó modortalanság.
– Honey, ők itt Zach szülei – világosított fel Malcolm. Mintha
én nem jöttem volna rá. – Griffin és Violet Holmes.
Mielőtt bárki bármit mondhatott volna, Zach odacsoszogott
elém, én pedig igyekeztem leküzdeni a késztetést, hogy hátráljak.
Nem a rossz emlékeim miatt, nem is azért, mert féltem tőle. Sokkal
inkább, mert úgy éreztem, minél közelebb engedem, annál inkább
bekúszik a bőröm alá. Ha nem vigyázok, egy nap eléri, hogy
képtelen leszek megszabadulni tőle.
 – Most már nem vagyunk idegenek. Elárulod a neved?
Violet Holmes úgy kapkodott levegő után, mint valami asztmás
kutya. Csodálkozva figyeltem, ahogy a szemét törölgeti, és kihátrál
a teremből. Griffin Holmes napbarnított arca olyan sápadttá vált,
hogy szólni akartam Crayne-nek, kapja el, mielőtt elájul. Vagy
vigye ki, mielőtt a szivacsszőnyegre rókázik.
– Honey vagyok.
A fiú arcán diadalmas mosoly terült szét, és apró jobbját felém
nyújtotta.
– Örülök, hogy megismertelek, Honey!
Bizalmatlanul szemléltem a kezét. Szinte éreztem Griflfin
Holmes sürgetését, hogy rázzam már meg. De egy dolog szóba
állni valakivel, és egészen más meg is érinteni. Előbb-utóbb minden
érintésnek fájdalom a vége.
Végül félretoltam az aggályaimat, és a tenyerembe zártam a
kicsi kezet. Megremegtem, amikor óvatosan megszorította, aztán
elcsodálkoztam bőrének hűvös simaságán. Zach irányította a
mozgásunkat, föl-le mozgatta egymásba fonódó kezünket. Az
egész nagyon begyakorlottnak tűnt.
– Ezt is a bátyádtól tanultad? – kérdeztem.
– Nem, ezt apától – felelte, és huncut fények csillantak a
szemében, majd egy mozdulattal oldalra fordította a kézfejem, és
óvatos puszit nyomott rá. Dicsőséges mosolyt villantott. – Ezt
viszont a bátyámtól tanultam.
Nem tehettem róla, ezen már nevetnem kellett.
– Nagyon tehetséges tanítvány vagy – csúfolódtam tréfásan, és
finoman elhúztam a kezem. – Most menj! Stuart már biztosan
hiányol.
Zach szeme elkerekedett, majd újra elmosolyodott. Közelebb
intett, mire én, mint idomított kiskatona, előrehajoltam, hogy
halljam a suttogását.
– Tudod, mit mondott még nekem Bray?
Ki a fene az a Bray? Egy másik Monster High-szereplő?
– Bray a bátyám – mondta szemrehányóan, amikor értetlenül
pislogtam. Mintha legalábbis egyetemes törvény lenne, hogy
tudjam, kiről beszél.
Vajon lehet kapni olyan gyógyszert, kapszulát, akármit, ami
fejleszti a türelmet? Egy pillanatra lehunytam a szemem, és
visszanyeltem a gonoszkodó megjegyzéseket.
– Szóval, mit mondott még neked Bray, aki a bátyád?
– Azt, hogy azok a legjobb csajok a világon, akik könyveket
olvasnak, és ismerik a Minionokat név szerint.
Zach bátyja egy arrogáns kis pöcs lehet…
– Oöö, kösz… Azt hiszem.
Mintegy jóváhagyásként bólintott, aztán lassan odacsoszogott
az apjához. Griffin olyan boldogan intett nekem, mintha legalábbis
a szeme láttára csináltam volna aranyat a vasból.
Crayne kitessékelte őket a teremből, de az ajtóból még
visszaszólt:
– Mindjárt jövök, kölyök!
Zach felkuncogott a megszólítás miatt, de tudomást sem
vettem róla, csak bólintottam.
– Oké.
Amikor becsukódott mögöttük az ajtó, próbáltam rendbe tenni
az érzéseimet. A fiú… az érintése… Ez a sok érzelem… Túl sok.
A pánik kerülgetett, de nem jött a roham, csak elszorult a
torkom, boldog voltam és szomorú, elkeseredett és magányos.
Egyetlen dolgot éreztem mindenek felett: haragot.
Felvettem a bokszkesztyűmet, és minden érzelmemet a
mozdulatokba vezettem. Haragudtam. Haragudtam az
elrablóimra.
Pofon csattant az arcomon, a fejem oldalra nyaklott, a számból vér
fröccsent szerteszét.
Haragudtam Zachre, amiért betört a privát szférámba.
Élesen sikítottam, amikor Josiah elveszítette az eszméletét.
Haragudtam Holmesékra, amiért olyan átszellemülten
figyelték a fiukat.
Ne sikíts, ne sikíts! Ne sikíts!
Haragudtam az életre, amiért így kicseszett velem. A napra,
amiért továbbra is ugyanolyan fényesen ragyog. A világra, amiért
továbbhaladt, mintha mi sem történt volna.
Visszhangot vert a nyöszörgésem, penge villant, és a combom belső
részébe martak vele. Már nem maradt erőm, csak azt kívántam, legyen
vége. Legyen már vége…
Lihegve, verejtékesen rogytam a földre. A karomat a testem
köré fontam, és zokogtam. Biztonságra vágytam. Békét akartam.
 3.

Emlékezz! I.

2015. DECEMBER 21. ESTE

– MEG KELLETT VOLNA VENNED azt a ruhát, Faith! Oltárian néztél ki

benne – mosolygott rám Lucy a rá jellemző könnyedséggel.
Bizalmasan közelebb hajolt, így előrehullott egy szőke hajtincs az
arcába. – És biztos, hogy Cole Trill is oltárinak látott volna benne.
Jókedve ragadós volt, és hamarosan mosolyra húzódott a szám.
Tipikus decemberi nap végén jártunk. A hó lágyan szállingózott – ami
csodásabb, mint amikor előző héten szakadt –, mindent fehér takaró
borított az utcán. A buszok folyamatos késésben voltak, ahogy minden
alkalommal, amikor valami csapadék hullott az égből.
Lucyvel megtartottuk az utolsó karácsonyi körutunkat, bár
többnyire csak nézelődtünk, és olyan ruhákat próbáltunk fel, amikre
soha nem lesz pénzünk. Utolsó megtakarított dollárjaimat Josiah
ajándékára költöttem, és boldog voltam, mert tudtam, hogy imádni
fogja.
Belekaroltam Lucybe, míg a házunk felé sétáltunk a
buszmegállóból. ígértem neki egy forró csokit, aztán felveszi nálunk az
apukája.
Szerettem a külvárosban élni, a házunkat egyszerűen otthonosnak
találtam, a mindennapos buszozás pedig sajátos velejárója lett az én
kis életemnek.
– Az a ruha a bátyám kéthavi fizetésébe került. És Josiah biztos
nem látta volna annyira oltárinak még rajtam sem, amikor megtudja,
menynyibe fájt neki ez a cucc.
Lucy felnevetett, amikor meghallotta a saját szavait
visszaköszönni, majd legyintett. Mindig így jelezte, ha lezártnak
tekint egy témát.
– Nyugodtan vállalhatnál diákmelót, elmúltál tizenhét is.
Tudnék beszélni apával is, hogy…
– Nem lehet, de köszönöm, hogy felajánlottad – szakítottam félbe
gyorsan. Ha vállaltam volna munkát, akkor is inkább önerőből
akartam, nem pedig a barátnőm apjának protekciójával.
Lucy szemrehányón pillantott rám hópelyhek között.
– Miért ne lehetne?
Erre könnyen felelhettem. Elég egyetlen szó, ami mindent
megmagyaráz.
– Josiah – sóhajtottam.
Lucy duzzogva bólintott. Megértette, hiszen ismerte az egész
történetünket.
Anyám, Liz Blake Morgan, a születésem utáni első évben mély
depresszióba esett, és úgy próbálta kikúrálni magát, hogy lelépett
otthonról. Hagyott egy levelet apámnak, amiben részletesen leírta,
mennyire elege van a papás-mamásból, a pelenkázásból meg a
gügyögésből. Mivel sosem ismertem, nekem nem hiányzott, de mindig
tudtam, hogy Josiah-nak és apának igen. A bátyám tíz évvel idősebb
nálam, így ő tisztán emlékezett anyánkra, mégsem beszélt róla soha.
Apa halála jobban megrázott. Majdnem nyolcéves voltam, először
a hírekből értesültem a frontális karambolról. Leginkább csak annyira
emlékszem, hogy ismerős volt az autó, amiből épp egy véres hullát
szabadítottak ki a tűzoltók. A gyermekvédelmisek azonnal ellepték a
házunkat, és elsőként elrendelték, hogy apa öccse, Donald Morgan
legyen a gyámom.
Josiah tombolt. Soha nem láttam még olyan mérgesnek, mint
akkor. Nem kedvelte Don bácsit, mert részletesen ismerte a viszályt,
ami éket vert a Morgan fivérek közé. A bátyám még bíróságra is vitte
az ügyet, de a felnőttek csak annyit láttak, hogy egy alig tizennyolc
éves kamasz nem képes gondoskodni egy kislányról. Azt mondták, ez
az én érdekem. Nem számított, hogy a testvéremmel akarok maradni,
hogy ö az egyetlen, aki még fontos nekem ezen a világon.
 Josiah beintett nekik, és bizonyított. Egyetlen évet kellett Don
bácsi – egyébként hatalmas és csodálatos – otthonában töltenem.
Kedvesen bántak velem, és a testvéremmel ellentétben én igenis
kedvelem a nagybátyámat. Ennek ellenére soha nem voltam olyan
boldog, mint amikor a bátyám bemutatta a bírónak az otthonáról szóló
jelentéseket és a munkaadójától származó igazolásokat és
véleményezéseket. Egész egyszerűen felülmúlta önmagát, és én
végtelenül büszke voltam rá.
A bíró persze velem is elbeszélgetett, pszichológussal
vizsgáltattak, hogy biztosra menjenek, tisztában vagyok a döntésem
következményeivel. A bácsikám jóval nagyobb anyagi biztonsággal
rendelkezik, nála mindent megkaphatok. Don bácsi is biztosított, hogy
bármit megadna nekem. Ekkor már majdnem kilencéves voltam, nem
hülye. Tudtam, hogy másképp fogok élni, de hát korábban – apa halála
előtt – sem vetett fel bennünket a pénz. Egyszerűen csak alig vártam,
hogy újra abban a biztonságos közegben éljek, mint azelőtt.
Amikor a bíró megkérdezte Josiah-t, hogy véleménye szerint mit
adhat nekem ő, amit a nagybátyánk nem, vagy nem olyan mértékben,
csak annyit mondott: szeretetet.
Végül sikerült neki. Két éven keresztül félévente ellenőriztek
minket a gyámügy esek, de végre-végre Josiah-val élhettem.
A bátyám cserébe kihagyta az egyetemet, és egy építkezésen
dolgozik, ma már csaknem tíz éve, hogy a jövőmet biztosítsa.
Lehetetlen nem imádni.
– Még mindig azzal a libával jár?
Lucy kérdése felrázott a merengésből. Elhúztam a számat.
– Amberre gondolsz? Igen, de túlzás ezt járásnak nevezni.
Csodálkozva nézett rám.
– Miért, te hogy neveznéd? Hónapok óta együtt lógnak.
Felkanyarodtunk a feljárónkra, miközben elengedtem Lucyt, és
keresni kezdtem a kulcscsomómat.
– Hát, ez az. Együtt lógnak. Számomra az, hogy együtt jársz
valakivel, érzelmi elkötelezettséget jelent.
Lucy helyeslőn bólintott.
– Én is így vagyok ezzel. Tudod, hogy neveznek bennünket?
Végre kihalásztam a kulcsomat a táskából. Bűbájos és hangulatos
volt ez a tízperces séta, de már nagyon szerettem volna a meleg
lakásban forró csokit kortyolgatni. A hideg csak az első néhány percben
csípi csinosan pirosra az orcádat, utána már inkább kínosan vörösre
festi az orrodat. Nem szexi.
– Na, hogy neveznek? – kérdeztem, de sejtettem a választ.
– Reménytelen lúzereknek.
Meglepetten pislogtam. Én nem ezt hallottam. A lúzerek nem
csúnyák és szemüvegesek, vastag, kötött pulcsiban? Lucy az egyik
legcsinosabb lány a suliban. Mindketten egy-hatvanöt magasak
voltunk, én teltebb, ő soványabb, és bár Lucy márkásabb ruhákat
hordott, én sem igénytelenedtem el, csupán az olcsóbb helyeken
szereztem be a cuccaimat.
Nem, ez biztosan nem a külsőségeken múlik. Esetünkben más
dologban gyökerezett a probléma.
– Lúzerek vagyunk, mert érzelmi elkötelezettséget jelent nálunk
az együtt járást.
Lucy elnézően forgatta a szemét.
– Naná, te liba! Nálunk már egy csók is kötöttséggel jár.
Felháborodva dugtam a kulcsot a zárba, de annyira felzaklatott a
beszélgetés, hogy csak harmadjára sikerült elfordítanom.
– Azért vagyok lúzer, mert nem engedem meg minden szájfájós,
zselézett hajú majomnak a klubban, hogy ledugja a nyelvét a
torkomon? Jézusom…
Nem voltam ártatlan. Tizenöt évesen hagytam, hogy a hátsó
ülésre hízelegjen a közeli diszkó szépfiúja. Antony DeMarco volt az
első számomra, szinte minden tekintetben. Sok mindenre
megtanított, miközben észre sem vettem, hogy teljesen körém szőtte a
hálóját. Ostoba, naiv liba voltam, és hittem, hogy Antony érzelmei
éppen olyan mélyek, mint az enyémek. Alig két hónap telt el, amikor
alkalom adódott. Úgy hiszem, minden szűzlánynak ilyen vacak lehet
az első alkalom. A kellemes bizsergésnek hamar átadta a helyét a
fájdalom, de szerencsémre Antony gyorsan végzett. Én meg rájöttem,
hogy a szexet bizony nem nekem találták ki. És ha mégis, akkor csak a
megfelelő személlyel.
Alkalmam sem volt ezt megbeszélni Antonyval, ugyanis amikor
egy hét folyamatos esőnapot követően megjelentem nála,
meghallottam, ahogy két haverjával és néhány ribanccal éppen rólam
cseveg. Olyan merev, mint egy korhadt fadarab – mesélte Antony.
Égő arccal, kavargó gyomorral hallgattam végig, ahogy nevetve
elmeséli mindazt, ami számomra olyan sokat jelentett.
Megalázottságom csak növekedett, amikor a szavait harsány röhögés
kísérte.
Akkor és ott megfogadtam, hogy legközelebb elővigyázatosabb
leszek. Érzelmileg és fizikailag nem határolódom el az ellenkező
nemtől, de okosabban fogok választani. Josiah reakciója pedig végképp
gyógyír volt megkínzott önérzetemre, amikor minderre fény derült.
Alaposan helybenhagyta Antonyt, aki az eset után iszonyú
udvariasan viselkedett velem, valahányszor találkoztunk.
Félretettem a kellemetlen emléket, és beléptem az ajtón,
felkattintottam az előszobái világítást. Már a kabátomat gomboltam,
amikor észrevettem.
– Mi a franc?
Lucy követett a kis nappaliba, én pedig azt kívántam, bárcsak
valahol máshol lennék. A sálam hirtelen szorítani kezdett, a sapkám
mintha árasztotta volna a hőt magából, a szemem pedig úgy
elkerekedett, mint a Tom és Jerryben a macskának, amikor odacsípi
valahová a farkát.
– Amber…
A bátyám nője összeroskadva ült a nappali közepén. Az előtte
elterülő dohányzóasztalra, amit Josiah az egyik bolhapiacon szerzett,
csíkokra adagolt fehér port szórt. Elborzadva vettem észre, hogy abból
a cuccból még bőven akad az asztalon heverő zacskóban. Filmekben,
ráadásul a nagyon béna, harmadosztályú filmekben láttam legutóbb
ilyen jelenetet, de egészen más volt a saját nappalink közepén
szembesülni vele. Basszus.
– Uramisten!— nyögte mögöttem Lucy. Ő a földre nézett Amber
mellett.
Amber gyönyörű haja csapzottan tapadt a homlokára és a nyakára.
Karcsú teste ernyedten lógott. Miniszoknyát, egyéjszakás csizmát és
egy „Josh az én kanom!” feliratú, szűk pólót viselt, természetesen
mély dekoltázzsal. Követtem Lucy pillantását, és elakadt a lélegzetem.
A padlón szétszórt papírpénz, nem néhány dollár, hanem rengeteg,
mintha kisebb tornádó tépte volna ki őket a szoba túlsó végében
heverő, rózsaszín sporttáskából.
Odaléptem a lányhoz, és megragadtam a karját.
– Amber, hol van Josiah? – Nem reagált, így finoman
megütögettem az arcát, de csak apró nyöszörgést sikerült kicsalnom
belőle. Kétségbeesetten néztem fel a továbbra is döbbenten álló Lucyre.
– Most mit csináljak?
Barátnőm alsó ajka megremegett, szőke hajában megcsillantak az
olvadt hópelyhek, ahogy megrázta a fejét.
– Fogalmam sincs! Nézd… Ez rengeteg pénz. Honnan.—
Összekoccantak a fogai, és hátrált egy lépést. – Nem tudhatod, hogy
valódi-e vagy hamis. Jesszusom, Faith, és ott az a drog! Hívnunk…
Hívnunk kell a rendőrséget!
Bólintottam, majd felpattantam, és a konyhába rohantam.
Kiöntöttem a mosogatóba a fahéjas teát, amit még indulás előtt
készítettem Josiah-nak. Tudtam, hogy szereti elkortyolgatni egy-egy
mérkőzése után. Hideg vizet engedtem a műanyag kancsóba,
visszasiettem a nappaliba, és az egészet Amber arcába zúdítottam.
Hangos visítással tért magához, én pedig adtam neki egy percet, hogy
teljesen visszatérjen a valóságba.
– Faith, én ezt nem bírom. Szólok apámnak, te pedig hívd a
rendőrséget. ..
Amber olyan hirtelen pattant fel, hogy Lucyvel egyszerre
hőköltünk hátra.
– Nem hívhatod a rendőrséget, te ostoba ribanc!
– Ne beszélj így vele!—szóltam rá óvatosan. – Amber, mi a franc
folyik itt? – mutattam a háta mögé. – Mit műveltél?
Lucy közben már felhívta az apját. Amikor Amber észrevette,
hogy telefonál, neki akart rontani, de közéjük léptem.
– Nem mondhatja el senkinek, nem érted? – Az arcomba sikított,
dühös és elkeseredett volt egyszerre, én pedig undorodtam tőle.
– Ez a te sarad. Akármit is csináltál, jobb, ha…
– Nem érted! Nem érted… – Másodjára már inkább csak
suttogott. Rózsaszínre festett körmű kezével megdörzsölte a karja
szoláriumbarna bőrét, aztán beletúrt egyébként is kócos hajába.
– Akkor magyarázd el! Vagy inkább ne! Csak fogd ezt a sok szart,
és vidd a saját lakásodba!
Felém kapta a fejét, majd meglepő erővel a falnak lökött. Lucy
felsikoltott, és kiejtette a kezéből a telefonját. Amber zöld szeme vérben
forgott, szinte eszelősen meredt rám.
– Értsd már meg, te ostoba!– sziszegte az arcomba, és elég közel
volt, hogy megérezzem a belőle áradó édeskés, ismeretlen illatot. –
Nem is tudom, mi ütött belém. Adódott a lehetőség, én pedig
elvettem, érted? Nem kellett volna… Ha rájönnek, hogy én hoztam el,
kivégeznek. Ilyen egyszerűen – csettintett az ujjaival az arcom előtt.
Igyekeztem nem meghátrálni, bár a rémülettől a torkomban vert a
szívem.
– Visszavihetnéd… – javasoltam, mire hisztérikusan felröhögött.
– Teljesen idióta vagy, nem igaz? Már biztosan észrevették, hogy
eltűnt, és keresnek engem.
Josiah-nak este drága meccse volt. Így nevezte azokat, amiknek a
bevétele hozta a konyhánkra a vésztartalékot. Általában. A mai
nyereményből, amire egyébként biztosra ment, olyan karácsonyt akart
biztosítani, amire mindketten emlékezni fogunk. Annyira készültünk
rá…
– Vissza kell vinnünk ezt a szart! – Most már határozottabban
szóltam, mire Amber hátrált egy lépést, de tagadóan ingatta a fejét.
– Nem lehet, kicsi Faith! Én nem megyek oda vissza. Tudod te,
mit művelnek azzal, aki meglopja őket?
Próbáltam nem belegondolni. Fogalmam sem volt, kiről beszél
pontosan, de elég filmet láttam, és még több könyvet olvastam ahhoz,
hogy legyenek sejtéseim. És már ez is épp elég volt ahhoz, hogy magam
alá csináljak.
Elléptem Amber mellett, és felmarkoltam a rózsaszín táskát.
Egyébként rémesen akkurátus ember vagyok, de most direkt jólesett
belehajigálni a szétszóródott bankókat. Hallottam Lucyt, ahogy az
apjával beszél. Felnéztem, és a mutatóujjamat a szám elé tettem.
Pislantott, hogy látta, így tovább pakoltam. Biztosra vettem, hogy
hallgatni fog. Talán haragszik majd rám néhány napig, de megérti.
Tudtam, hogy megérti, mert az iskola első osztályától kezdve ő a
legjobb barátnőm. Tisztában volt vele, hogy Josiah jelenti számomra a
családot. Néhány nap, és itt a karácsony. Nem tölthetem az ünnepeket
a beszélőn.
Tíz perc múlva már minden rendezett volt. Amikor Lucy apja
becsöngetett, Amber újra a hódító formáját mutatta. Sosem hittem,
hogy ezt gondolom egyszer, de ezt az énjét lényegesen jobban bírtam,
mintáz eszelős tyúkot, aki beszívott valami agysejtromboló szarságot.
– Majd hívlak – ígértem, amikor Lucy megölelt búcsúzóul.
– Még ma este!
Bólintottam, és reméltem, hogy így lesz. Sóhajtott, én pedig
belélegeztem a rá annyira jellemző mentol- és vaníliaillatot.
– Sajnálom, hogy ez túl sok nekem – súgta még a fülembe, majd
lassan elengedett. – Ne haragudj!
Nem feleltem. Mit mondhattam volna? Hogy nekem is túl sok?
Hogy jobban szeretném, ha bevinnének egy őrsre, én pedig mindent
elmondanék olyan őszintén, amennyire csak őszinte lehet az ember?
Miután Lucy lelépett az apjával, még vártunk öt percet. Amber
lemosta a sminkjét, és felvette Josiah egyik kapucnis pulóverét. Akkor
kicsit kiborult, amikor a fehér poros zacskót lezártam, és bedobtam a
pénzek közé a táskába, az asztalon maradt cuccot pedig egy nagy
levegővel elfújtam. Némi ribancozást és keménykedést követően
lehiggadva vonultunk a kocsijához.
Hazafelé annyira lefoglalt a kulcsom keresése, hogy nem figyeltem
fel a ház sarkánál a Mustang kilógó farára. Ha láttam volna, talán
minden másképp alakul. Ha láttam volna Amber autóját, biztosan
átmegyek inkább Lucyhez, és csak akkor jövök haza, amikor ez a liba
már elhúzott innen. Előbb-utóbb elment volna, Josiah sosem engedte,
hogy nálunk töltse az éjszakát.
Amber olyan gyorsan hajtott végig a kiüresedett belvároson, hogy
kétszer is ellenőriztem, rendesen bekapcsoltam-e a biztonsági övemet.
Mennyire tud valaki biztonságosan vezetni, ha előtte fél órával még
drogot szippantott egy dohányzóasztalról? A kérdésemre ijesztő válasz
érkezett, amikor lassítás nélkül vette be a következő kanyart, a piros
lámpát figyelemre sem méltatva, majd hisztérikusan felröhögött,
amikor felsikítottam.
Hiába igyekeztem az előttem álló feladatra koncentrálni, a
gondolataim úgy gurultak szerteszét, mint a törött hőmérőből a
higanycseppek. Borzasztóan rossz előérzetem támadt. Ebből az egész
drogos-pénzes akármiből semmi jó nem sülhet ki.
De nem szabad erre gondolnom. Nem! Minden rendben lesz.
Bemegyek, megkeresem Amberrel az irodát, ahonnan elhozta a
táskát, aztán remélhetőleg még azelőtt lelépek, hogy fosiah észrevenné.
Josiah…
– És ha bevonnánk Josiah-t? —fordultam reménykedve Amber
felé.
Már bekanyarodott a mellékútra, az egyetem egyik hátsó épülete
felé tartott. Kihaltnak tűnt a környék, olyan csend volt, hogy még a
légy zümmögését is tisztán lehetett volna hallani. Nagyobb
hangzavarra számítottam. Azt hittem, üvöltő zene, hangszórókból
ordító konferanszié és többtucatnyi egyetemista fogad majd, akik a
feszültséget egy ilyen estén rázzák ki magukból.
Amber satuféket nyomott, mire a Mustang zökkenve megállt.
Úgy nézett rám, mintha azt mondtam volna, hogy a jövőből jöttem.
– Nem igazán használod az eszed a sulin kívül, igaz?
Ribanc!
– Segíthetne…
Amber megragadta az államat, és komolyan nézett a szemembe.
Keményebben tartott, mint amire számítottam, nem engedte, hogy
félreforduljak.
– Neked segítene – világosított fel. – Engem ejtene.
– És miért is kellene, hogy ez érdekeljen engem?
– Ezt már megbeszéltük. Ha Josh rájön, akkor bajba kerül, mert az
igazságérzete erősebb csaknem minden másnál. – Úgy mondta, mintha
ez negatív tulajdonság lenne. Engem büszkeséggel töltött el, mert
tudtam, hogy apától tanulta. Nem tudatosan, inkább a magáévá tette
az évek során. Amber arckifejezése a megvető és a kétségbeesett között
ingadozott. – Engem persze akkor is ejtene, de közben csak bajba
sodorná magát. És hidd el nekem, nem akarod, hogy ilyesmibe
keveredjen. Tehát fogd ezt a szart, és vidd a folyosó végén nyíló,
legutolsó öltözőbe! A többit már megbeszéltük, gondolom, nem
felejtetted el, merre kell menni.
Elhűlve néztem rá.
– Mi van? Te nem jössz velem?
Elengedte az államat, és a hátsó ülésre nyúlt a táskáért. Csupán
egy pillanatig hezitált, mielőtt kikapcsolta a biztonsági övemet, és az
ölembe hajította a motyót.
– Ideje felnőnöd, hercegnő! Magammal hoztalak volna, ha be
tudok vonulni észrevétlenül? – Amber arca egészen savanyú lett, a
hangja csöpögött a gúnytól. Látszott, hogy nem tart túl sokra. – Ne
nézz rám azzal az ártatlan, őzike pillantásoddal! Josh annyi szart
elviselt már az életben miattad… teérted. Ennyit igazán megtehetsz
te is. Csak egy táskát kell visszavinned.
Ebben a másodpercben döntöttem el, hogy megteszem azt, amire
nyolcéves korom óta nem voltam képes: árulkodni fogok. Gyilkos
pillantást vetettem Amberre, majd megragadtam a fekete táskát,
amibe belerejtettem a rózsaszínt, és kiszálltam a kocsiból. A
hószállingózás a jó hangulatommal együtt eltűnt. A csillagok olyan
erősen ragyogtak a koromsötét égbolton, mintha valaki fényesre
súrolta volna őket.
Végigsiettem az Amber mesélte útvonalon, és beléptem az egyik
melléképületbe. Az ajtó nehéz volt, két kézzel kellett nyomnom, így
tudtam résnyire nyitni. Gyorsan besurrantam, és végigsiettem a széles
folyosón. A szívem olyan gyors iramban vert, mintha egy kolibri
szárnycsapásait akarná utánozni. A légzésem akadozott, és minden
végtagom ólomnehéznek tűnt. Vánszorgásnak éreztem, pedig biztosan
tudtam, hogy könnyedén lépkedek a magas sarkúmban.
Gondolatban már előrébb jártam. Elképzeltem, hogy sikerrel
végrehajtottam a feladatot, és még Josiah előtt hazaértem. Amikor
végre ő is megérkezik, én örömmel és részletesen beszámolok majd neki
az este eseményeiről. És nagyon élvezem, amikor a bátyám mindennek
elmondja Ambert…
Mennyire jó lett volna már ott tartani!
Tompa morajlásra lettem figyelmes. Az ajtó mögött, ahonnan
hallatszott, Amber leírása alapján a tornaterem lehetett. Keresztül kell
rajta sétálnom, hogy eljussak a másik oldalon az edzői irodához.
Onnan nyílik az öltöző és a zuhanyzó. Csak a tanárok használhatták,
de a mai estén természetesen egyetlen tanár, dékán, docens sem volt
jelen az eseményen.
Nyúltam a kilincsért, és a szívem annyira felpörgött, hogy félő
volt, mindjárt elájulok, mint egy tizennyolcadik századi hölgyike.
összepréseltem a számat, a táskát a vállamra toltam, és magamhoz
szorítottam, aztán egy hirtelen mozdulattal felrántottam az ajtót. Zaj
és fények törtek be a tudatomba, olyan erőszakosan, hogy
legszívesebben visszahátráltam volna. Lehunyt szemmel, nagy
lendülettel beléptem, és abban a pillanatban nekiütköztem valaminek.
A sapkám leesett a fejemről.
– Hó, óvatosan – dörmögött a fejem felett egy mély hang.
Megszédülve akartam hátrálni egy lépést, de erős kezek fonódtak a
két karomra, hogy megtartsanak. Vagy megakadályozzák, hogy
elmenjek. Kinyitottam a szemem, de az éles fény miatt hunyorognom
kellett.
Felnéztem, és elakadt ziháló lélegzetem. Soha az életben nem
láttam még ennél félelmetesebb alakot. Legalább két fejjel magasabb
volt nálam, széles válla és kiugró pofacsontja még ijesztőbbé tette a
megjelenését. A haja sötét selyemnek látszott, a szeme pedig mélyen
ült sötét szemöldöke alatt. Amitől azonban frászt kaptam, az arcán
kanyargó tetoválás volt. A felső ajkától a járomcsontján keresztül,
egészen a szemöldökéig tartott, és egy fekete-ezüst pikkelyes kígyót
ábrázolt. Egy kobrát.
Halálra rémültem tőle, és ez végre beindította a
túlélőösztöneimet. Bokán rúgtam a fickót, és mikor meglepetésében
lazított a szorításon, kirántottam magam a karjából. Vakon vetettem
magam a tömegbe, és nem voltam benne biztos, de mintha meglepett
nevetést hallottam volna a hátam mögül.
Dübörgött a fülemben az adrenalin. Halványan felfogtam, hogy a
terem közepén emberek alkotta ringben ketten éppen püfölik egymást.
Amikor egy ütés betalált, a tömeg éljenzett vagy hujjogott. Már arra
sem vettem a fáradságot, hogy odapillantsak. Egyrészt nem akartam
látni, ha Josiah küzd, másrészt így is éppen elég nehéz volt a fal
mellett végigtolakodni. Naiv kislányként azt hittem, hogy oldalt lesz
hely, hiszen a lényeg éppen középen van, de tévedtem. Még egy szexelő
párocskát is meg kellett kerülnöm. Minden erőmmel azon voltam,
hogy a falnak dőlő lányra egy pillantást se vessek, ahogy oda sem, ahol
a miniszoknyája alatt összetapadt az öt tartó, hatalmas, tetovált
fickóval.
A tömeg persze nem segített, mert egy sor hangos kiáltást
követően legalább tízen hátráltak egy lépést, engem nekilökve a
hangosan hörgő, nagydarab fickónak. A pasi mozgása lelassult, ahogy
hátranézett rám. Rémületemben meg sem mertem mozdulni. Mi a
francot kellene ebben a helyzetben csinálni? Rohanni! Már indultam
volna, amikor a fickó tetőtől talpig végigmért, majd hátborzongató
vigyort eresztett felém.
– Várj még egy pillanatig, szépségem! Ha akarsz, lehetsz a
következő.
Azzal visszafordult az elégedetten mosolygó nője felé, feltolta az
alig felsőjét, és a szájába vette kemény kis mellbimbóját. Elborzadva
fordítottam félre a fejem, és még azelőtt továbbsiettem, mielőtt a fickó
mozgása ismét begyorsult volna. Nem is a jelenet égett a retinámba,
hanem a fickó kopasz fején a tetoválás: egy fekete tulipán.
John Hollower – edző, fizikai szakasszisztens.
Végre megtaláltam az ajtót, amit kerestem. Meglepetésemre
könnyen kinyílt. A másik meglepetés pedig mögötte várt, és éppen
olyan döbbenten, elszörnyedve meredt rám, mint én őrá. Ennél
rosszabbul már biztosan nem alakulhat ez az este…
– Josiah?
– Faith?
 4.

Mindig a szabadságra törekedj;

akkor is, ha az élet szétcseszi az álmaidat!

B ray
2016. AUGUSZTUS 19. DÉLUTÁN

ÁLLANDÓAN AZT HALLANI a sok életművésztől, hogy az élet egy

bungee-jumping. Szerintem, aki egyetért ezzel a baromsággal,
soha nem ugrott még köldökzsinórral. Az életben apró lépéseket
teszünk, lassan haladunk, mert tudjuk, ha elvétjük és elesünk,
komolyan megsérülhetünk. Ez az előrelátó toporgás az oka annak,
hogy a legtöbb ember megcsömörlik, mire betölti a harmincat. Az
óvatosság gúzsba köt, és én soha nem bírtam, ha korlátoztak.
Ezzel szemben a bungee-jumping felszabadít. A gravitáció és
az adrenalin a legjobb barátod, és rém büszke vagy magadra,
amiért legyőzted az egyiket, hogy kebledre öleld a másikat.
Lassan emelkedtünk a daruval, az augusztusi nap intenzív
fénye szúrta a szememet. Megláttam az öböl vizét a távolban, és
átfutott az agyamon, mekkora élvezet lenne a kötél nélkül vetődni,
majd a sós hullámokban csobbanni. Na igen, élvezet, az lenne –
aztán meg agysérülés, mert azok a finom hullámok tutira
nekicsapnának annak az ordas sziklafalnak.
Betonparkoló terült el alattunk, és talán lehangoltnak vagy
kiábrándultnak kellett volna éreznem magam, mert nem az áhított
víz hullámzott alattam, de ehelyett a pulzusom felgyorsult, és
elöntött az izgalom. Nem az ugrás miatt, azt már sokadszorra
csináltam. Izgatott voltam, mert tudtam, hogy végre feltöltődöm.
Újra más ember leszek. Ugrás előtt mindig nyomott voltam, mint
valami nyomorult, depressziós idióta, de az esés megváltoztatott.
Mindig megváltoztatott. Éppen úgy, ahogy a szabadesésnél is, még
ha csak tandemugrásról beszélünk is, mindig ugyanez az érzés
fogott el. Végre ismét lélegeztem, mintha a mázsás súlyok, amik
néha már összenyomtak, továbbzuhantak volna nélkülem.
Felszabadultam…
A türelmetlenség szinte szétfeszített, de ahelyett, hogy idegesen
topogni kezdtem volna, csak erősebben rámarkoltam a daru
korlátjára.
– Egyszer ki fogom próbálni, milyen egy csajba élvezni ugrás
közben!
Blazírtan figyeltem a haveromat, aki az elmés megjegyzést
közölte. Teljesen átszellemült arccal nézett lefelé, sötétzöld szeme
szinte szikrázott, mintha máris érezte volna az említett esemény
áldásos hatását. A bennünket felkísérő csaj eddig a pillanatig szinte
unottan meredt maga elé, de Seth szavaira lassan felnézett, felvonta
az egyik szemöldökét, majd végignézett rajta. Nem kommentálta a
megjegyzést, de olyanná vált a pillantása, mintha gondolatban már
listát készítene, hol, mikor és milyen pózban szeretné megtárgyalni
a témát.
Imádnak minket a csajok. Sethet jobban, mert ő mindig
nyitottan állt hozzájuk. Én azt kedvelem, ha simán, duma nélkül
teszik a dolgukat, és utána könnyek és jelenet nélkül távoznak.
Mindegy, hová mentünk, mindig akadt valaki, akinek elég
rövid volt a szoknyája, elég mély a dekoltázsa, és mindemellett
csinos arcán ott ragyogott a „mindenre kapható vagyok’’-mosoly.
Seth szerint azért van, mert magasabbra nőttünk a többi marhánál
a városban, és mostanában újra kick-boxszal ütjük el a túl sok
szabadidőnket, így némi izom is ránk ragadt. Nem mintha lehetne
bármi mást is csinálni ezen a környéken.
– Azt mondod? – Valamit csak kellett reagálnom az
álmodozására.
Hevesen bólintott, mire oldalt felnyírt, felül extrém hosszúra
felejtett, élénkvörös haja meglibbent, és a homlokába hullt. Egy
rövid, ideges mozdulattal visszasöpörte a tarkójára. Némi
juttatásért cserébe a darukezelő fickó nem állt meg ötven méternél,
hanem tovább emelkedett hetvenig. Nem voltam elégedett. Közel
sem. Viszont tisztában voltam vele, hogy nemsokára az leszek.
Kipróbáltam már minden lehetséges szarságot, hogy
kikeveredjek a rohadt feketeségből, ami makacsabb volt a
szuroknál, nem akart elereszteni. Csodás volt az a züllés, de túl
hamar véget ért. Semmi sem vethetett volna véget annak az
időszakomnak, ha nincs az az átkozott, szégyenletes pillanat.
Amit akkor éreztem, mindent megváltoztatott, és tudom, soha
többé nem térhetek vissza a piálásokhoz meg a gyors, kemény
numerákhoz. Soha többé nem adok esélyt ennek a rohadt életnek,
hogy olyan kínos szituba keverjen.
Seth közben lefelé bámult, és tovább fantáziáit:
– Meztelenül fogunk ugrani, isteni lesz. – Komolyan aggódni
kezdtem, hogy további részletekbe bocsátkozik.
– Szuper lesz neked – motyogtam, mikor a daru zökkenve
megállt.
– Igen, és utána elveszem feleségül.
Ennél a pontnál azért kiszökhetett belőlem valami hang, amire
Seth odakapta a fejét. Nem tudom, mit olvasott le az arcomról, de a
saját értetlenségemet láttam tükröződni a képén.
– Most mi van? Az a csaj, aki képes lesz erre értem,
megérdemel annyit, hogy az első számú, hivatalos házvezetőnőm
legyen.
Egy másodpercig még bámultunk egymásra, majd egyszerre
tört ki belőlünk a röhögés. Még a kísérő csaj szája is megrándult,
pedig röhögni ezen a poénon egyértelműen a saját nemének
elárulása lett volna. Úgy tűnt, neki hetven méterrel lejjebb maradt a
feminista énje.
Cipzárzsebes rövidgatyámban rezegni kezdett a telefonom.
Megfordult a fejemben, hogy hagyom csöngeni, de végül
abbahagytam a röhögést, és feltartott ujjal kértem türelmet. Sethtől
persze hiába. Néha olyan volt, mint egy négyéves kölyök,
mostazonnalakarom temperamentummal.
– Ne már, ember! Épp el akartam mesélni, hogy a csaj még a
nevemet is felveheti, ha szeretné…
A kísérőnk közben letörölte az arcáról a mosolyt, és teljesen
pléhpofával odaállt Seth elé.
– Ellenőriznem kell a köteleidet!
Seth egy pillanatra csak nézett rá bambán, majd kissé
előrehajolt.
– Ettől most majdnem elmentem…
 Tovább szövögette a története fonalát, de már keverte a
csajozós dumájával, miközben Tasha – kiderült, hogy a kísérő csajt
így hívják – alaposan ellenőrzött minden hevedert, csatot és a
bokánál a szíjakat. Különös figyelmet fordított arra a területre, ami
a haverom lába között helyezkedett el. Meglepődtem volna, ha
leszállás után nem vonulnak félre valahová. Seth ugyanis nem volt
az a randizós fajta. Ott és akkor, a pillanatnak élt.
Közben végre előhalásztam a telefonomat, és elégedetlenül
felmordultam. Seth felé fordultam, aki félbehagyta a csaj
fűzögetését. Mindig rám tudott hangolódni, amikor pocsék
hangulatba kerültem. Nem kellett zseninek lennie, hogy rájöjjön, a
hívó fél miatt zuhantam negatívba.
– Akárki is az, hagyd a picsába! – intett a telefon felé.
Elkeseredetten ingattam a fejem.
– Nem lehet.
– Hogy a faszba ne lehetne? – csattant fel élesen. –
Megnyomod a kis, piros…
– Az anyám az – világosítottam fel, mire azonnal bekussolt.
Mindenki másnak elérhetetlen voltam, kivéve a családom tagjait.
Ez azonban még nem jelentette azt, hogy boldoggá tesz a hívásuk.
– Szia, anya!
– Azonnal haza kell jönnöd!
Az anyám egyébként csendes nő volt, nagyon ritkán emelte fel
a hangját. Most azonban sikerült olyan hevesen belerikoltania a
telefonba, hogy Seth és az a csaj is csodálkozva fordult felém. Nem
foglalkoztam velük. A szívem olyan ütemben kezdett verni, mintha
éppen ugrottam volna. Kétségbeesetten szorítottam meg a telefont,
de aztán meghallottam a műanyag fedőlap halk roppanását.
Mélyet lélegeztem, nyugalmat erőltettem magamra. Azzal
nem segítek senkinek, ha bepánikolok hetven méter magasan.
– Történt valami Zachkel?
Az öcsém nevétől az anyámból hisztérikus nevetés tört ki. Oké,
komolyabb a baj, mint gondoltam. Hol a francban lehet az apám?
– El sem hinnéd, Brayden! – Csak az anyám szólított így, meg
az apám, amikor fegyelmezni próbált. – Az egyik pillanatban még
minden a régi volt, aztán… Csak úgy megtörtént, érted?
– Ööö… – Nem értettem. Csak annyit tudtam, hogy az anyám
valamit szeretne elmondani az öcsémről, de egyik gondolatával
blokkolja a másikat. Csapongóit, és bosszantott, hogy képtelen
vagyok követni.
– Itthon még a szokásos egykedvűség. Semmi mosoly, nagyon
csendes. Emlékszel erre, ugye?
Némi szemrehányás csendült ki a hangjából, amit kivételesen
megérdemeltem. Május elején jöttem el otthonról. Mivel már két
éve betöltöttem a tizennyolcat, nem volt szükség semmihez szülői
beleegyezésre. Az egyetemre félretett megtakarításomat éltem fel
egész nyáron, és rettentő mód élveztem minden másodpercét.
Mostanáig.
– Persze, hogy emlékszem, anya – sóhajtottam frusztráltan. –
Elmondod, miért kéne sürgősen hazamennem? Mi történt? Az
elején kezdd, hogy én is megértsem!
Pillanatnyi szünet. Tudtam, hogy az összes ki nem mondott
szidást végig kell majd hallgatnom, amint átlépem az otthon
küszöbét, de most minden erejével azon lesz, hogy egyszerre csak
az egyik fiáért aggódjon.
– Rendben – mormolta végül, majd mélyen beszívta a levegőt,
és belevágott. – Apáddal úgy döntöttünk, hogy beíratjuk az öcsédet
egy önvédelmi tanfolyamra. Nem is annyira azért, hogy meg tudja
védeni magát, persze ez sem hátrány, de nem ez volt a fő
indokunk.
– Én is megtaníthatnám – vetettem fel, de azonnal meg is
bántam, amint kiejtettem a számon. Mekkora idióta vagyok!
Anyám hallgatott. Várt, hogy felfogjam a saját hülyeségemet. –
Bocs, folytasd!
Végül is, hogy a francba tudnám az öcsémet bármire tanítani,
amikor nem vagyok otthon? Kölyökkorom óta kick-boxoltam.
Szerettem, mert könnyen levezettem vele minden ingerültséget,
ráadásul kondiban tartott.
– Tehát nyílt ez az új testedzőközpont a belvárosban,
Black&White Stúdió…
– Te jó isten! – Milyen agyament barom nevez el így egy
edzőtermet?
Anyám figyelmen kívül hagyta a megvető nyögést.
– Mr. Crayne, az igazgatója és tulajdonosa…
– A lényeget, anya! Kérlek…
– Az öcséd elkóborolt abban az átkozott épületben, míg
Crayne-nel tárgyaltunk. – Az ütő megállt bennem. – Ne izgulj,
nem lett baja. De ott volt az a lány, Brayden!
– Milyen lány? – Ebben a pillanatban hivatalosan is
elvesztettem a beszélgetés fonalát.
– Mr. Crayne lánya. Úgy hívják, Honey. Egész helyes lány, bár
szerintem kissé ellenséges. – Már épp közbe akartam szólni, hogy
úgy istenigazából térjen már a lényegre, amikor végre kibökte: – És
Zach beszélt hozzá. Brayden, hallod? Az öcséd beszélgetett azzal a
lánnyal. És nevetett is. Atyaisten, hallottam őt nevetni…
A világ lassan elhalkult körülöttem, anyám csipogása morajjá
tompult, de már nem fogtam fel a szavai értelmét.
Hipoplasztikus mielodiszplázia. Az orvosok négy évvel ezelőtt
diagnosztizálták ezt a betegséget az öcsémnél, aki akkor négyéves
volt. Kezelés kezelést követett, de mind eredménytelennek
bizonyult. Aztán kitalálták, hogy tökéletes donor vagyok, a
csontvelőmmel a testvérem teljes életet élhet, és én is folytathatom a
megszokott életvitelt, csupán a versenyszerű sportolásról kell
lemondanom.
Emlékszem arra a pillanatra, amikor az orvos feltette azt az
agyament kérdést nekem. Hajlandó vagyok ekkora áldozatra?
Tizenhat voltam, és úgy nézhettem rá, mintha azt várnám, mikor
ugrik elő a hasából egy alien. Aztán fel kellett világosítanom,
minden egyes lassú felfogású felnőttet – a szüleinket is beleértve
hogy az életemet is odaadnám az öcsémért. A műtét megtörtént, a
suliból csak egy hónapot hiányoztam, és Zach egy évig
tünetmentes volt. A lábadozási idejét vele töltöttem, emiatt
visszabuktam egy osztályt.
A második műtétre két évvel később került sor. Akkor épp
végzős lettem volna, de a tökömtelevan hangulatom miatt
halasztottam még egy évet. Rengeteg időt töltöttem Zachkel,
életem egyik legbékésebb szakasza volt. De ez a műtét mindent
megváltoztatott. Zach magába fordult, és bár az orvosok
egészségesnek nyilvánították, eltűnt a fény a szeméből. Az
onkológusokat pszichiáterek váltották fel, majd ezekkel is
felhagytunk. Beletörődtünk a viselkedésébe, ami olyan szinten volt
természetellenes egy akkor hatéves kölyöknél, mint egy
nagymamánál a hiperaktivitás.
A második műtét óta eltelt két évben Zach szép csendesen
elnémult. Nem megnémult, mert amikor kérdezték, válaszolt. De
esküszöm, nem láttam mosolyogni azóta, hogy betolták a műtőbe.
Erre itt van ez a ki tudja, honnan jött Honey, és Zachary Holmes
bratyizik vele. Már most utáltam a csajt.
– Brayden, ott vagy még? Brayden!
Anyám rikácsolása áthatolt az önsajnálatomon, élesen
belehasítva a dobhártyámba.
– Persze, itt vagyok. De nem értem, miért akarod, hogy
hazamenjek.
Nem akartam hazamenni. Még volt egy szabad hetem, és két
szabadesést már lefoglaltunk holnaputánra. Egyetlen porcikám
sem kívánkozott vissza a valóságba, ahol az öcsém inkább
haverkodik egy idegennel, mint velem.
Anyám reményvesztetten sóhajtott.
– Igazából magam sem tudom, életem! Apád azt mondta, ne
zaklassalak fel ezzel az egésszel, de… – Gyűlöltem, hogy elcsuklik
a hangja. – Jaj, Brayden, annyira jó volt látni, ahogy nevet.
Imádtad volna.
Még jobban imádtam volna, ha, mondjuk, nem egy idegen
csajra villantja a mosolyát. Jobbnak láttam fennhangon ezt nem
említeni.
– Anya, továbbra sem világos, miért hívtál.
– Zach szeretne edzésekre járni. Van manócsoportjuk is, de ő
nem akar beállni a többi gyerek közé.
– Miért nem? – Nem értettem. Az öcsém mindig is szerette a
többi gyereket. Hatalmas szíve volt, ami ontotta magából a
szeretetet. Annyit, hogy az egész világnak jutott volna belőle.
– Nem tudom. De azt mondta, csak Honey-val akar edzeni.
Már megint ez a Honey…
– Akkor kérd meg a csajt, hogy eddzen vele. Nem azt
mondtad, hogy a góré lánya? Biztos ért hozzá…
Seth kalimpálása magára vonzotta a tekintetemet. A csuklójára
mutatott, jelezve, hogy időre megy a dolog. Bólintottam, és
reméltem, hogy anyám záros határidőn belül kiböki, mit is akar
igazából.
– Mondtam már, hogy az a lány nagyon ellenséges. Nem
barátkozik senkivel, pedig mindig elkíséri az apját az iskolába is,
amikor Mr. Crayne ott tart edzést. Még nincs iskolaidő, mégis
sokan járnak be tornázni. De a lány nem akarja edzeni Zachet.
Az agyam satuféket nyomott, hogy feldolgozza ezt az
információt. Összevontam a szemöldököm.
– Nem akarja edzeni Zachet… – ismételtem, hátha akkor
megváltozik a szavak jelentése.
– Amikor beszélni próbáltam vele, elég hevesen reagált, és…
A hitetlenkedésem lassan áthajlott valami sokkal mélyebb,
nyersebb érzelemmé. Düh.
– Hevesen reagált?
A vérnyomásom intenzív emelkedésnek indult, ezt
vérnyomásmérő nélkül is tudtam. A hétköznapi emberek úgy
emlegetik ezt az érzést, hogy felmegy a pumpa.
– Igen – felelte anyám, de a hangja kicsit bizonytalanabbá vált,
ahogy folytatta: – Nos, talán én is rámenősebb voltam egy kicsit,
mint szoktam. Ő ezt nem viselte túl jól, és a végén rám kiabált,
hogy hagyjam már békén. Aztán jött Mr. Crayne, és igyekezett
menteni a helyzetet.
– Rád kiabált.
Ki a fasznak képzeli magát ez a kiscsaj? Az anyám
köztiszteletben áll az egész városban, sőt, az egész rohadt
megyében. Esküszöm, még a légyirtója is állatbarát. A festményei
díszítették a legtöbb középületet, és minden eseményen részt vett,
ahol elvárták tőle. Anyám nekem mindig is túl szirupos volt, de
büszke voltam rá, hogy nem csúszott szét a műtétek után sem.
Feladta a jól fizető állását a közeli nagyvárosban. Külső szemlélő
számára talán ez nem nagy cucc, de én tudtam, hogy karriert
ebben a porfészekben nem fog építeni.
Úgy tűnt, őt ez nem zavarja. Kisvárosi anyuka lett, és isteni
süteményeket sütött. Ettől a csajtól nem az egyik veséjét kérte,
hanem csak egy kis szívességet. Milyen elkényeztetett dolog már
az apja háta mögé bújni, csak mert nem akar egy kis extra melót
bevállalni?
– Nem azért hívlak, hogy bajba sodord magad – folytatta
anyám figyelmeztető éllel a hangjában.
– Azt akarod, hogy beszéljek a csajjal – feltételeztem. Isteni
ötlet lenne. Olyan meggyőző lehetnék, hogy a végére ez a Honey
már azt sem tudná, hogy a kezét vagy a lábát törje az öcsém
kedvéért.
 – Dehogy! Istenem, Brayden! A közelébe sem mehetsz annak a
lánynak!
Most akkor mi van? Seth felém legyintett, majd fogta magát, és
egyszerűen leugrott. Mocsok állatja! Mindig enyém volt az
elsőbbség…
– Anya, mondd már, mit akarsz!
– Gyere haza, és legyél együtt az öcséddel, amíg ilyen
állapotában van! Talán végre kizökkent. Talán csak annyi kell neki,
hogy te is foglalkozz vele. Akkor nem lenne szükségünk senki
másra.
Nos, ez mindenesetre lohasztóan hatott felspannolt
állapotomra. Az én elképzelésem sokkal jobban tetszett. De anyám
szava szent, szóval félretettem egy időre Honey Akárki
megkínzásának tervezgetését, és rábólintottam anyám javaslatára.
– Rendben. Holnap estére otthon leszek.
A megkönnyebbült sóhajról inkább csak tudtam, hogy
elhangzik, de már nem hallottam. Kinyomtam a telefont, és
visszasüllyesztettem a zsebembe. Behúztam a cipzárt, nehogy
zuhanás közben kirepüljön. Kétperces káromkodást és
szentségelést engedtem meg magamnak gondolatban, mielőtt
kinyitottam a szemem. Tasha várakozón nézett, ebből tudtam,
hogy teljesen lemaradtam Seth ugrásáról. Miután ellenőrizte a
felszerelésemet, megbökte a vállam. Nem gondolkodtam, nem
hezitáltam, még csak le sem néztem. Egyszerűen csak lesétáltam a
daruról a semmibe. Szabadság…

Végül két nappal később értem haza. Seth tőlünk félórányira lakik,
de Zarah, az egyik munkatársa, bejött elé a reptérre, így nem
kellett hazavinnem. Egyedül ültem be a vadonatúj, 2015-ös fekete
Escalade-be, amit apám még a délelőtt hagyhatott a parkolóban,
mert a szüleim nem tudtak eljönni elém. Anyám magántanárhoz
vitte az öcsémet, hogy mire szeptemberben elkezdődik az iskola,
végre őt is beírathassák. Fogalmam sem volt, hogy Zach hogyan
érez ezzel kapcsolatban – jó lett volna tudni, várja-e vagy sem ezt
az egész mizériát. Jó lett volna tanácsokkal ellátni, hogy mit
tegyen, ha netán valamelyik kishörcsög beszólna neki a kora miatt.
Jó lett volna csak dumálni vele, mint régen, amikor még úgy nézett
rám, mintha a világ legnagyobb hőse lennék. Az ő világában, az ő
kicseszett hőse.
Apám természetesen melózott. Állandóan melózott, és a
bennem élő faszkalap utálta, hogy nem képes kivenni egy délutánt
miattam. Volt azonban egy higgadt, megfontolt énem is, aki
történetesen tisztában volt azzal, hogy hazafelé elhajtok az irodája
mellett, és ha akarnék, semeddig sem tartana megállni, és
beköszönni az öregnek. De nem tettem meg.
Nem mintha elvártam volna, hogy bármelyikük is áldozzon
rám a drága idejéből. Sőt, inkább örültem neki, hogy élik az
életüket, mert így nincs alkalmuk belemászni az enyémbe.
Az egyik pirosnál az utasülésre dobott plüss Minionra néztem.
Idióta vigyora békés időkre emlékeztetett. Amikor a testvérem még
képes volt mosolyogni, ölelni vagy hülyéskedni… Élni. Bárki azt
gondolhatta volna, hogy az öcsém kedvéért hoztam ezt a játékot,
de tévedne. Nem miatta hoztam. Nem közvetlenül. Tényleg abban
reménykedtem, hogy Zach arcára csalhatok egy kis derűt, amikor
átadom neki – de abban is, hogy akkor oldódna ez a rohadt nagy
csomó a gyomromban. Önző seggfej voltam.
Mire rátértem a kertvárosi részhez vezető mellékútra, hirtelen
besötétedett – talán az ég is beborult, alkonyodott is már. Amikor
felkanyarodtam a fedett garázsfeljárónkra, már tudtam, hogy
nehéz estém lesz. Anyám citromsárga Nissanja már a helyén állt.
Az egész kocsi annyira illett hozzá, hogy szinte szemrehányón
ráncolódott a motorháztető a két lekapcsolt fényszóró között.
Megkerültem a házat, hogy a főbejárat helyett hátul menjek be.
Nem beosontam, csak kerültem a konfrontációt. Ennyi.
Üres hátsó udvarra számítottam, de ott találtam minden
problémám gyökerét. Zach talán még soványabb lett az eltelt
három hónapban. Olyan aprócska volt, és rohadtul mellkason
rúgott a felfedezés, hogy az a ronda, ormótlan póló, amit visel, az
enyém!
Lépteimre felnézett, és megint ugyanazt éreztem. Szégyent.
Azzal a tökéletesen tiszta, ártatlan szemével rám nézett, és tudtam,
belelát rothadó, mocskos lelkembe. Némi erőfeszítésembe került,
nehogy ráordítsak, forduljon el, ne nézzen rám. Nem akartam,
hogy az én szennyem véletlenül ráfröccsenjen.
Ellentétes érzelmek kerítettek a hatalmukba. Táncot tudtam
volna járni örömömben, amiért újra láthattam. Aztán meg a
legszívesebben belevertem volna egy hatalmasat a ház békés,
barna falába, amikor eszembe jutott, hogy a játékot a kocsiban
hagytam.
– Szia, kishaver! – Azelőtt teljesen odavolt, amikor így hívtam.
Egyszer azt mesélte, ettől úgy érzi, mintha a barátja lennék. A
legeslegjobb barátja, aki ha felnő, már eléri a „haveri” titulust is.
Velem akarta meghódítani az egész rohadt világot.
Futólag rám pillantott, majd, mint egy belassult hologram,
letette a kezében túl nagynak tűnő rögbilabdámat, és óvatos
léptekkel felém indult. Megtorpantam előtte, és meglepődtem,
amikor vékony, erőtlen kis karjaival átölelte a derekamat. Mielőtt
elutaztam, még csak hozzám sem szólt, csak nézett. Állandóan
csak bámult, szinte vádlón, mint aki szégyenletes titkot tud. Tudott
is, és minden egyes vádló pillantását megérdemeltem. Éppen ezt
nem voltam képes tovább elviselni, ezért tartott három hónapig,
mire végül hazatértem.
Egészen meglepő volt, hogy így üdvözöl. Kényelmetlenül
éreztem magam, ahogy elnyúlt a pillanat, de ő csak nem eresztett.
Visszafogott óvatossággal a fejére tettem a kezem. A tenyerem alól
szinte alig kandikáltak ki szőke fürtjei. Olyan apró, olyan törékeny
volt, hogy legszívesebben vaspáncélt húztam volna rá. Mozdulni,
azt nem tudna, de legalább nem repíti el az első széllökés a
szomszédos államba.
A gyomromban lakozó, nyomasztó feketeség felkúszott a
torkomba, és ha nem ismerném jobban saját magamat, azt
hihetném, sírhatnékom támadt. Lófaszt!
Nyílt a hátsó ajtó, oda sem kellett néznem, hogy tudjam, az
anyám ott áll. Mégis odanéztem. Éppen olyan lélekbe látó,
világoskék szeme van, mint az öcsémnek. A tekintete most többször
is végigsiklott rajtam, úgy, ahogy csak egy anya képes
végigpásztázni a gyerekét hosszú távollét után. Biztos voltam
benne, hogy észrevette a farmerem térdénél a szakadást, meg a
felkaromon a horzsolást. Anyám figyelme mindenre kiterjed.
A tekintete végül meghatottságtól elhomályosodva
megállapodott azon, ahogy az öcsémmel összesimultunk.
– Örülök, hogy végre hazajöttél – jegyezte meg csendesen,
mire az ismerős szúrás visszatért. Hát persze, hogy megkapom a
szemrehányást, még ha csak finomított verzióban is. Az anyám
soha nem volt az az üvöltözős vitázó, inkább olyan, aki ismer az
alapoktól és pontosan tudja, hová kell böknie, hogy tutira fájdalmat
okozzon. A lelkiismeret-furdalásnál pedig kevés fájdalmasabb
dolgot ismerek.
– Azt hittem, a magántanárnál vagytok – magyaráztam a
késésemet, de anya arcán látszott, hogy egy szavamat sem hiszi.
– Nem volt hajlandó elmenni itthonról. Egész délután téged
várt.
Sosem bírtam jól a lelkifurdalást, és kifejezetten dühített, ha
bárki kiváltotta belőlem.
– Akkor miért nem hívtál?
A vádló hangsúlyra anyám szemöldöke a homlokára szökött.
Az a fajta pillantás, amitől szerettem volna saját magamat seggbe
rúgni.
– Üzentem, ahogy az elmúlt két napban többször is.
Touché.
Zach végre eleresztett, majd apró kezét a tenyerembe
csúsztatta, és az ajtó felé vezetett. Hagytam magam, de még
mindig olyan bosszús voltam anyám megjegyzése és talán a
kocsiban felejtett Minion miatt is, hogy úgy éreztem, az érzelmek
túlfeszítenek, és hamarosan gőz száll ki a fülemen keresztül. Vagy
felrobbanok.
Az ajtóban anyám félreállt, Zach húzott az ebédlő felé, de
megtorpantam. Akkora seggfej nem vagyok, hogy üdvözlés nélkül
elmenjek az anyám mellett, ezért gyors puszit nyomtam a
homlokára. Elnéző mosollyal fogadta, majd elsietett mellettünk a
konyha irányába. Biztos voltam benne, hogy legalább egy órát a
műtermében töltött, mielőtt nekilátott volna a vacsorának, mert a
halántékán nagyjából három színárnyalatnyi festékpacát is
észrevettem.
Egészen jó volt hazatérni.
– Mesélj nekem, Zach! Mi jót csináltál a nyáron? Becsajoztál,
ahogy azt kell?
Azelőtt felkaptam volna, jó alaposan megpörgetem, és
„zachplane” módra bereptetem a székébe. A régi Zach élvezné, és
követelné, hogy csináljam meg újra és még egyszer. Lenéztem
komoly kis arcára, és nagyon törékenynek láttam. Így csak
tartottam a kezét, mintha ajándékot kaptam volna, és elkísértem az
asztalhoz.
– Bray, kérlek! – Anyám épp egy tálat hozott a konyhából.
Megvártam, míg az öcsém elfoglalja a helyét, aztán segítettem
teríteni.
– Mi az?
– Ne húzd az öcsédet ilyesmivel!
A szemöldököm a homlokomba szökött. Ezt a megrovást nem
érdemeltem meg. Csak tréfáltam, erre…
– Szereztem egy barátot – szólalt meg Zach, mielőtt kitört
volna egy újabb vita.
– Igazán? – Leültem az öcsém mellé, anya székével szemben,
és próbáltam figyelmen kívül hagyni a szemrehányó pillantást. –
És csinos?
Zach a nyolcévesek komolyságával bólintott.
– Te azt mondod majd rá, hogy dögös.
Nem vettem komolyan, mivel tudtam, hogy szerinte az
anorexiás Monster High-figurák is dögösek.
– Dögös, mi? És mióta vagytok barátok?
Anya mindkettőnknek szedett a vacsorából, aminek isteni illata
volt, de annyira az öcsémre figyeltem, hogy azt sem tudtam volna
megmondani, mi a kaja. Az elutazásom előtt Zach tőmondatokban
beszélt. Vagy inkább tőszavakban. Csak a legszükségesebbeket
közölte, azt is csak azért, nehogy teljesen a családra ijesszen. Most
pedig itt ülünk, és nagyon, de nagyon közel vagyunk a
normálishoz. Ez a felfedezés valamiért óriási rémülettel töltött el.
Zach figyelmen kívül hagyta a kérdésem, helyette mást
kezdett mesélni:
– Az edzőteremben találkoztunk. Nagyon ügyesen verekszik a
zsákkal. Mással még nem láttam verekedni…
– Edzeni – javította ki anya szelíden, mintha a kettő közti
különbségről lenne bármi fogalma. Nem volt. Apa gondoskodott
róla, hogy soha ne tudja meg, mennyire veszélyes lehet egy edzés
is, ha nem megfelelő kezekben van a tanuló fél.
Zach nem tűnt megbántottnak a korrigálás miatt, mert
ugyanazzal a levegővétellel folytatta:
– Sosem látom mással edzeni. Mindig egyedül van, nem a
többiekkel.
 Kezdő. Csak a teljesen amatőröket hagyják hosszú időre
kettesben a zsákkal.
– És van neve is ennek a barátodnak?
Újabb bólintás, szőke haja meglibbent a mozdulattól.
– Honey Winslow.
Aha, már megint ez a Honey. Gyors, rövid mozdulattal
végigsimítottam az államon. Egy ideje körszakállat viseltem, és
elégedett voltam így az arcommal. A csajoknak is bejött.
– Elmeséled nekem, hogy barátkoztál össze vele?
Zach épp egy falatot emelt a szájához, de a kérdéstől
megtorpant. Kis fejét félredöntötte, mintha komolyan fontolóra
venné a választ. Olyan hosszú ideig így maradt, hogy féltem,
visszalöktem az ostoba, féltékeny kíváncsiságommal a némaságba.
Percek telhettek el, mielőtt végre ismét bólintott.
– Megijesztettem – jelentette ki, majd talán a szó abszurditása,
vagy az arcomon látható döbbenet miatt, de basszus, az öcsém
elmosolyodott.
Első gondolattal igazán gyűlöltem Honey Winslow-t, hogy
képes volt ilyen őszinte reakciót kiváltani a testvéremből, szinte
ismeretlenül. A második műtét óta mindent elkövettem, hogy
Zachet visszatereljem az élők közé. Rengeteg kudarcot követően
feladtam, inkább leléptem a sötét oldalra, vagy a rohadt,
szégyenteljes életbe. Igen, feladtam!
Erre jött ez a kis senki, és egy kamu dumával elérte azt, amit én
nem tudtam. Persze, megijesztette. Bizonyára eljátszotta, mivel
nincs olyan épeszű ember, akit meg tudna ijeszteni egy nyolcéves,
vézna kölyök. Keserű epe marta a torkomat. Anya csevegett,
mesélt, dőlt belőle a szó, de az agyamig már nem jutott el a
közlendőjének a lényege.
Megmagyarázhatatlan érzés fogott el, én pedig menekülni
akartam. Ki kellett jutnom ebből a házból, az otthonomból, mielőtt
ez az érzés teljesen felemészt.
Épp akkor álltam fel az asztaltól, amikor apám belépett az
étkezőbe. Egy pillanatra megtorpantam. Megfordult a fejemben,
hogy megölelem, meglapogatom a hátát, aztán visszaülök, és
igyekszem úgy tenni, mintha minden rendben volna, de végül
képtelen voltam rá. Biccentettem neki, majd sietve távoztam.
Tövig nyomtam a gázpedált, a gyomromat nyomasztó, sűrű
feketeség rátelepedett a szívemre. Hirtelen túl melegnek éreztem a
farmerem és a pólóm. Jobban örültem volna egy rövidgatyának
ebben az augusztusi hőségben. Hiába ment le a nap, a hőmérőt
nem érdekelte, hogy ideje lenne lehűlni.
Féltékeny, csalódott és dühös voltam. Egek, milyen rohadtul
dühös! Haragudtam az anyámra, amiért egy idegent engedett az
öcsém életébe. Haragudtam Zachre, mert ezzel az egyetlen
mosollyal félresöpörte több hónapnyi próbálkozásomat. De
legfőképp haragudtam arra a sehonnai csajra, aki azt gondolta,
mókás dolog szórakozni az öcsémmel.
A sötétbe borult úton összeolvadtak a formák a szemem előtt.
Tudtam, hogy üresek az utcák, már mindenki otthon van, még
kutyát sem sétáltatnak ennyire későn. Szinte vakon vettem be a
következő kanyart, a gondolataimat az otthoni ebédlőben
hagytam…
Jobbról egy gyorsan mozgó árnyat véltem elsuhanni látni, mire
ösztönösen balra rántottam a kormányt, és akkora satuféket
nyomtam, hogy ha nem figyelek, biztos lefejelek valamit. Az
Escalade gumija hangosan sikoltott a váratlan megterheléstől, de
csodás autó lévén, csodás tökösséggel farolt balra.
Egyetlen szívdobbanásnyi idő múlva kipattintottam a
biztonsági övemet, és kirobbantam a kocsiból. Közben képzeletben
már láttam, mi lehetne holnap a helyi újság címlapján: Brayden
Holmes, üdvözöljük újra itthon! Csak egyetlen áldozattal járt a
hazatérése!
Megkerültem a kocsit, hogy megtudjam, kit akartam
elgázolni. Alig értem a másik oldalra, amikor egy jól irányzott ütést
kaptam a jobb arcomra.
– Mi a franc…?
Rutinszerűen emeltem magam elé a karomat. Épp időben,
hogy kivédjem a következő csapást.
– Jézus! – nyögtem fel, amikor a hárítás után rögtön egy rúgás
jött a bordáim közé. Mi van, ha ez az egész nem véletlen? Ha ez
egy rabló, aki el akar intézni, mielőtt meglép a kocsimmal? Abból
nem eszik a rohadék!
Végre utolért az első pofonnál elhagyott, többéves rutinom.
Könnyűszerrel kivédtem egy rúgást, ami történetesen a golyóimat
vette célba. Így nem harcol egy pasi sem. Legalábbis olyan biztosan
nem, akinek van némi köze a tesztoszteronhoz. Ezt végiggondolva
újabb ütést nyelt el a védekezőn fenntartott jobb karom. Gyorsan
hátráltam néhány lépést, és döbbenten bámultam a támadómra.
Az hagyján, hogy egy lány volt, de milyen dögös csaj! El sem
hittem, hogy ennek az aprócska lánykának sikerült bevinnie
nekem egy ütést, mielőtt leszereltem volna. Nagyjából egyhatvan
magas lehetett, épphogy felért a mellkasomig, de a harci állása,
ahogy minden lehetőséget megragadva nekem támadt, valahogy
magasabbá tette. Egészen elképesztő volt. Világos haja szoros
copfban lebbent minden mozdulatára, az arca, amit csak néhány
pillanatra láttam, ha úgy mozdult, olyan elszántságot tükrözött,
amit bármelyik harcos amazon megirigyelhetett volna. Csak
bámultam.
A bambáskodásomnak meglett az eredménye. A kis méretű
Xéna sikeresen bevitt még egy ütést a jobb járomcsontomra, és
ezúttal sajgott annyira, hogy tudjam, másnapra nyoma marad.
– Állj már le! Mi a franc bajod van? – Kifakadtam, és csak
utólag gondoltam bele, mekkora hülyeséget kérdeztem. Majdnem
elgázoltam, így teljes joggal csépelhet, ameddig kedve tartja. De
hát könyörgöm… Csak majdnem! És tökre nem volt benne
szándékosság. Csaknem felröhögtem erre a gondolatra. Na, igen, le
sem tagadhattam, hogy az apám ügyvéd. Még meg sem vádoltak,
de máris a védőbeszédemet fogalmaztam.
A lányt is meglephettem a hülyeségemmel, mert csodálkozva
megtorpant. Egyszerű melegítőt viselt, amit abban a percben
tökéletesnek találtam.
– Majdnem elütöttél, és még te kérdezed, hogy mi bajom van?
– kérdezte hitetlenkedve, én meg próbáltam feldolgozni a
hangjának meglepően rekedtes csengését. Egy ilyen filigrán
kiscsajhoz inkább illene egy magasabb szoprán, valami
kényeskedő hangszín, nem pedig ez az egzotikus rekedtség. Szexi
volt.
Nem tetszett viszont, hogy igaza van. Pontosabban az nem
tetszett, hogy nekem nincs igazam.
– Megálltam, amint észrevettelek – magyarázkodtam, mindkét
kezemet magam elé tartva, és a fejemmel szabadkozva a kocsi felé
böktem. – Még csak nem is koccantunk. Láthatóan semmi bajod,
nem igaz?
Megdörzsöltem a jobb arcomat. Igen, határozottan nyoma lesz
estére. Egy mini-Xénától. Ezt az égést!
A lány hezitált, de úgy tűnt, hisz nekem, mert a támadóállást
félretette, és laza kisterpeszben várt. A fejére húzta a kapucniját,
ezzel árnyékba vonta az arcát, mielőtt alaposan szemügyre
vehettem volna. Közben morózusan megjegyezte:
– Nem hinném, hogy egy ilyen kocsi képes simán koccanni
egy emberrel.
Hát, igen. Még egy pont oda.
– Nem vettelek észre, oké? Apró vagy, és sötét van… Te is sötét
vagy.
Kicsit balra lépett, így szembekerült a túloldali utcai lámpával.
Végre megláthattam az arcát. Első ránézésre azon tűnődtem, vajon
tudatában van-e, hogy milyen pokolian szexi a szája. Még akkor is,
ha olyan bosszúsan összepréseli, mint most is. Ez nagyon édes volt.
– Legközelebb, ha erre jársz a monstrumoddal, mindenképp
villogó mellényt fogok viselni, hogy észrevegyél.
Bizonyára epés megjegyzésnek szánta, de valamiért roppant
mulatságosnak találtam.
– Kitűnő ötlet… – A folytatást elnyomta a váratlanul
felcsendülő l’am an Albatraoz című szám első akkordja. Azonnal
felismertem, mert a múlt nyáron szinte minden szórakozóhelyen
ezt nyomatták a lemezlovasok.
A lány eltúlzott hirtelenséggel rántotta elő a nadrágja zsebéből
a telefonját. Meglepve figyeltem, hogy csak tartotta a kezében, de
nem fogadta a hívást. A kijelzője bizonyára hipnotizálta. Mélyeket
sóhajtott, mintha a légzését akarná elcsendesíteni. Nem bántam,
mert minden egyes belégzésnél megfeszült a pulcsija a mellkasa
tájékán. Annyit mindenesetre sikerült megállapítanom, hogy
legyen bármennyire alacsony és vékony ez a lány, a mellei igenis
nagyok voltak.
– Megmutassam, hogy működik? – ajánlkoztam lovagiasan, de
tudomást sem vett rólam.
Végighúzta az ujját a képernyőn, és tökéletes higgadtsággal
szólt bele:
– Itt vagyok, minden rendben.
Ez ám a különös üdvözlés! A lány hangján nem lehetett
felfedezni semmi nyugtalanítót. Halk és kontrollált volt, mintha
nem ütközött volna majdnem össze egy fémmonstrummal.
Ismét összepréselte a száját, ebből arra következtettem, hogy
nem volt ínyére, amit válaszként kapott. A kíváncsiságom biztosan
lyukat fúrt nemcsak az oldalamba, de a pólómba is. Az arca
gyönyörű lehetett volna, ha az a halovány, mégis észrevehető
sebhely nem töri meg a tökéletességét. Vajon mi történhetett vele?
Reméltem, hogy nem autóbaleset. Vagy rablótámadás. Jesszusom!
Lehet, hogy ezért támadt rám rögtön, miután kiszálltam a
kocsiból?
Próbáltam meggyőzni magam, hogy semmi közöm hozzá.
Kicsit sem izgatna az sem, ha korábban megtámadták volna.
Megráztam a fejem, hátha így kitisztulnak a gondolataim.
– Öt perc, és ott leszek.
– Lövik a pizsamádat? – Végszónak tűnt, ezért érdeklődtem
barátságosan, amikor a mobilja visszakerült a zsebébe.
Meglepett pillantással fordult felém.
– Te még mindig itt vagy? A következő saroknál egy öreg néni
sétál át a cicájával. Nem inkább őket kéne halálra rémítened az
autós trükkjeiddel?
Tetszett a szemtelensége. Új szikrákat láttam csillanni a
szemében, mintha kedvére való lenne, hogy szívathat. Ráadásul
joggal. Tekintetem újra a sebhelyére siklott, mire egész testében
megfeszült. Tudtam, arra vár, hogy szóba hozzam, érdeklődjek,
faggatózzak, igazi seggfej legyek. Végül arra jutottam, hogy aki
így meg tudja védeni magát egy csaknem kétszer nagyobb fickóval
szemben, az a csaj nagyon is rendben van.
– Nos… – törte meg a hosszú csendet tétován. Mintha
megleptem volna a hallgatásommal. – Mondanám, hogy örültem a
találkozásnak, de a hazugság sosem tartozott az erősségeim közé.
Azzal sarkon fordult, és azon kaptam magam, hogy azt
figyelem, milyen ruganyos járása van. A csípője keskeny, de a
hátsója tökéletesen kitöltötte a nadrágját. Forróság áradt szét az
ágyékomban. Élesen beszívtam a levegőt.
Nem esett jól elengedni, ezért utánaszóltam:
– Biztos, nem sérültél meg? Hazavihetlek, ha…
Menet közben hátrafordult, édesen mosolygott – bár talán
vicsorgott majd felemelte a kezét, és bemutatott. A
meghatározhatatlan színű szeme nem mosolygott vele.
A következő pillanatban elnyelte a sötétség, én meg ott
maradtam a kereszteződésnél a kocsim reflektorának fényében, és
hangosan felröhögtem. Elgondolkodva beletúrtam a hajamba,
belemarkoltam a tarkómon a tincsekbe, és elég erősen meghúztam
ahhoz, hogy kibillenjek a mini-Xéna hatása alól. Fejcsóválva
megkerültem az Escalade elejét, hogy ellenőrizzem, nem mentem-e
neki valaminek, ami sérülést okozhatott a fényezésben. A kocsi
persze sértetlen ónixfénnyel ragyogott. Helyes.
A gumikat is végignéztem, és akkor vettem észre. Fehér
villanás a sötét aszfalton, épp azon a helyen, amerről a lány
érkezhetett, amikor csaknem belefutottam. Felvettem, és
kinyitottam a kis fehér tokot, amiben a személyijét találtam. A
tekintetemmel elidőztem a túlságosan komoly fényképen, mielőtt
elolvastam volna a címét, majd a nevét. Gyomron vágott a
döbbenet.
Mindig is tudtam, hogy a világ különösen kicsinek tűnik ebben
a rohadt porfészekben, de sosem hittem, hogy ennyire.
Szembesülhettem az univerzum kifacsart humorával, mert a
személyiben az a név állt, ami elől elmenekültem az otthon
melegéből:
Honey Winslow.
 5.

Soha ne bízz
a jobb jövőben!

2016. AUGUSZTUS 24.

NÉHA, AMIKOR FELÉBREDEK REGGEL , átfut az agyamon, vajon nem

álom volt-e, hogy megmenekültem. Ilyenkor szinte félek kinyitni a
szemem. Rettegek, hogy ha felnézek, megint a raktárban, a
rémálmok földjén találom magam.
Ezen a korai órán ébren voltam, de szerettem volna valahol
egész máshol lenni. Valaki egészen mással… Vagy legalább
egyedül. Bármi jobb lett volna, mint Crayne három napja tartó
zsörtölődését végighallgatni századszorra is.
Három nap. Már három napja, hogy az az idióta majdnem
elgázolt. Először azt gondoltam, végem, Russo emberei – vagy ő
maga – rám találtak. Éktelen harag töltött el. Nem is ijedtem meg
annyira, mint hittem volna. Százszor elképzeltem már, mit fogok
tenni, hogy fogok reagálni, amikor megtalálnak, de soha, egyszer
sem volt bennem annyi energia, mint a valóságban.
Persze Russo továbbra is máshol várta a tárgyalását, és csak
egy ficsúr ült a volán mögött, akinek fogalma sem volt sem az
önvédelemről, sem a KRESZ-ről. De én az első percben ezt nem
tudtam – mégsem kaptam frászt. Nem kuporodtam nyöszörgő
pániklabdává, és nem sikoltoztam segítségért. Még a Crayne-től
kapott nyakláncom medáljába épített pánikgombot sem nyomtam
meg. Éppen ellenkezőleg. Alig vártam, hogy végre összecsaphassak
a támadóimmal. Az egész testem izgatott feszültséggel telt meg, és
mikor hallottam, hogy a sofőr kipattan a kocsiból, azonnal
támadásba lendültem.
„A meglepetés az egyik legnagyobb fegyvered!” – csendült fel
a fejemben Crayne morózus, ám nagyon hasznos tanácsa. Meg
sem vártam, hogy az ürge a látóterembe kerüljön. Az árnyékát
támadtam, és rögtön azután, hogy meglendítettem a kezem,
legnagyobb meglepetésemre be is vittem egy találatot. Úgy tűnt, ez
a fickót legalábbis eléggé meglepte. Egyetlen századmásodpercre
elborított a büszkeség. Azonnal fel akartam hívni Josiah-t, hogy
elmeséljem neki, milyen ügyes vagyok. Aztán utolért az agyam, és
csak az előttem álló feladatra koncentráltam.
Az adrenalin elöntött, és én csépeltem a fickót, ahogy bírtam.
Nem tűnt túl magasnak, bár tény, hogy összehúzta magát az
ütéseim alatt. Ha nem féltem volna annyira, talán hamarabb
észreveszem, hogy meg sem próbál rám támadni vagy visszaütni.
Az utolsó rúgást már csak a lendület vitte, de akkor már késő volt.
Kíváncsi lettem volna, vajon nyoma maradt-e a
találkozásunknak az arcán. Elég szépen eltaláltam, ha csak
rágondoltam, széles, büszke mosolyra húzódott a szám.
– Te meg minek örülsz annyira?
Crayne hangja acélosan, keményen rántott vissza a
fantáziaképek közül, pedig már el is képzeltem magam, mint
álarcos, szexi, szűk bőrszerkós hősnőt, aki éjjelente az utcákat járja,
és ártatlanokat védelmez az őrült száguldótól.
Mivel a kérdésre nem létezett kielégítő válasz, így csak
megvontam a vállam.
– Segíthetnél keresni – noszogatott tovább Crayne, mire a
szemem forgattam. Egyrészt tudtam, hogy ezt utálja, másrészt
nem bírtam a fölösleges erőfeszítéseket.
– Már eltelt három nap… – kezdtem, de természetesen nem
hagyta, hogy be is fejezzem. Amikor Malcolm Crayne ilyen
hangulatban van, ritkán enged meg nekem bármit is. Talán a
levegővételt. De azt is csak úgy, hogy ne hallja.
– Tisztában vagyok vele, hogy már három nap eltelt! Éppen
annyira, mint ahogy te is tisztában vagy a ténnyel, hogy minden
egyes szemforgatás újabb tíz kört jelent. – Önelégült fény villant a
szemében, amikor rámeredtem. Nem várta meg, míg hangot is
adok a felháborodásomnak, helyette felemelte hatalmas lapátkezét,
és figyelmeztetőn elém tartotta hosszú mutatóujját. – Tudom, hogy
nem akarod kimondani, amire most gondolsz.
Az alsó ajkamba haraptam olyan erősen, hogy még a
gondolatát is elfeledjem a tiltakozásnak. Már így is ötven kör
futással lógtam ennek a dögnek a korábbi kisiklásaim miatt.
– Helyes – bólintott elégedetten, és az útszéli bokrok felé intett.
– Talán ott még nem néztük.
Szó nélkül indultam az út túloldalára, miközben felváltva
átkoztam Crayne-t, magamat és az őrült száguldót. Néha az
univerzumot is megemlítettem. Valaki mégiscsak tehet róla –
engem leszámítva –, hogy elveszítettem a hamis személyimet!
Biztosan tudtam, hogy két nappal ezelőtt már tüzetesen
átvizsgáltatta velem ezt a területet is. Előző hajnalban pedig ő
maga nézte át. Rohadék!
Nehéz volt megtalálnom az egyensúlyt a normális
viselkedéshez. Egyrészt állandó harag tombolt bennem. Képtelen
voltam feldolgozni azt, ami velünk történt, és az sem segített, hogy
elszakadtam Josiah-tól. Másrészt még mindig ott munkált bennem
a félsz, és simán összecsináltam magam, ha valami vagy valaki
kizökkentett a komfortzónámból. Például a kölyök a zsákommal.
Az egyik csoportpszichológus szerint koravén lettem; a velem
egykorúaknái érettebben és felelősségteljesebben viselkedem.
Fogalmam se volt, mit kezdjek ezekkel az értelmetlen
információkkal, mindenesetre az ideköltözéskor kikötöttem, hogy a
továbbiakban nem veszek részt semmiféle terápián.
– Átgondoltad a fiú edzését?
Crayne hangja közvetlenül a hátam mögül morajlott, mintha
mögém lopakodott volna. Riadtan ugrottam egyet, és igazán
gyűlöltem, amikor gúnyosan odasúgta nekem: „Bú!”
– Utálom, amikor ezt csinálod – morogtam, de ő csak nézett.
Válaszra várt. Olyan válaszra, amit nem adhattam meg neki. Még
nem. Zavartan összefontam a karom a mellkasomnál. – Még nem
állok készen.
– A fiú orvosa mit mond? – firtatta a témát. Kitartó volt, akár
egy vadászkopó, amelyik szagot fogott.
Megvontam a vállam. Voltak dolgok, amikről nehezen tudtam
beszélni vele. Ahhoz képest, hogy csak egy marcona ügynök,
egészen jól kezelte például az éjszakai rémálmaimat. Valahogy
mindig tudta, mikor kell bejönnie, és mikor kell csak egyszerűen
úgy tennie, mintha minden rendben lenne.
– Elárulom, ha te is elárulsz nekem valamit magadról.
Nagyon utált magáról mesélni, ez afféle gyenge pont nála.
Most is felöltötte a szokásos pókerarcát. Szája szinte egyetlen
vonallá préselődött, a tekintete kiüresedett, és ha nem töltöttünk
volna együtt hónapokat, bizonyára azt gondolom, hogy teljesen
közömbös a téma iránt, amit elé dobtam.
De ismertem őt. Talán nem annyira, mint ő engem, de tudtam
róla dolgokat. Például éppen annyira imádja a dupla csokis
muffint, mint én. És biztos voltam benne, hogy valahol a világban
létezik egy Mrs. Crayne, aki ugyan sokat bosszankodhat a férje
munkája miatt, de egy-egy meló végén ezzel a süteménnyel várja
az emberét odahaza, legyen az bárhol a világon.
Valami azonban mindig is érdekelt vele kapcsolatban.
– Miért csinálod ezt?
Cinikus pillantást vetett rám.
– Mert elhagytad a személyidet, miközben ostoba közelharcba
bonyolódtál egy helyivel. – Tiltakozásra nyitottam a számat, mert
szerintem igenis volt értelme harcolnom, de zavartalanul folytatta:
– A helyett, hogy az első és legfontosabb szabálynak tettél volna
eleget!
Összeráncoltam a homlokom.
– Ha úgy érzem, bajban vagyok, azonnal nyomjam meg a
vészhívót?
Komor tekintete elegendő volt, hogy tudjam, nem ez az első
szabály.
– Fuss!
Ah, valóban! A legfontosabb Crayne-szabály, hogy lehetsz
bármilyen erős, mindig van, aki nálad is erősebb. Lehetsz
bármilyen ügyes, mindig van, aki nálad is ügyesebb. Éppen ezért
muszáj neked lenni a legesleggyorsabbnak.
Ebben az új életemben az első pillanattól kezdve futnom
kellett, és mindaddig cseppet sem bántam, míg a kedves időtöltés át
nem csapott kiképzőtábori tempóra. Olykor a futással vezettem le a
felgyülemlett feszültségemet, és gyakran segített magam mögött
hagyni a múltam démonait.
– Jó, de miért csinálod ezt az egész testőrködést? Nincs neked
családod vagy ilyesmi?
Azonnal tudtam, hogy ezzel a kérdéssel beletrafáltam
valamibe. Crayne egész testében összerándult, mintha bevittem
volna egy rúgást valamelyik érzékenyebb pontjára.
Olyan hosszú ideig nem felelt, hogy már csaknem feladtam,
amikor váratlanul közelebb lépett, és mély hangján a fülembe
súgta:
– A te szekrényedben is vannak csontvázak, de hidd el nekem,
kölyök, hogy meg sem közelítik az enyémeket.
Szerette volna elterelni a témát. Láttam merev testtartásán,
éreztem a kisugárzásán, hogy bárhol máshol szívesebben lenne.
Feszengett, de tiszteletére legyen mondva, nem futamodott meg.
– Honnan az ördögből jött most ez neked?
Részemről a helyes kérdés így hangzott volna: miért nem
érdekelt már a legelején?
– Azt hiszem, mostanában tudatosodott bennem, mennyi
mindent fel kellett adnod, hogy nekünk… nekem segíts – kezdtem.
Crayne sértetten felhorkant.
– És most valamiféle bizonyosságot akarsz, hogy elég mélyek
az érzéseim ehhez a munkához? Hogy nem lépek le az unalmas
kisvárosi élet elől? Vagy… ?
Ajaj, őszintén megbántottnak tűnt. Összerezzentem, ahogy
rájöttem, elvetettem a sulykot. Valami komolyabb dolog lehet a
háttérben, és én nem akartam sebeket feltépni.
Leeresztettem a karom a testem mellé.
– Tudom, hogy nem tennél ilyesmit. Csak… Szeretném tudni,
hogy nem teszem tönkre többé senki életét – böktem ki végül
hadarva. Olyan gyorsan beszéltem, hogy abban sem lehettem
biztos, sikerült megértenie a szavaimat. Ráadásul nem voltunk túl
lelkizősek, bár a pizzáról többórás vitákat tudtunk folytatni. – Nem
akarom, hogy az elődeid sorsára juss.
– Ah, kölyök… – nyögte Crayne, majd váratlanul megragadta
a vállamat, és enyhén megszorította. Felnéztem rá, és meglepett
fényes, szürke szemében a megkínzott csillogás. – Attól tartok, nem
érted. Teljesen mindegy, milyen életet éltem, vagy mi motivált erre a
melóra. Most ez az életem, és én soha nem élek féléletet. Ezt
tudhatnád.
Hazudott. Tucatnyi alkalommal hátrahagyhatott volna már
minket, de sosem tette. Még csak fel sem merült benne soha. Ennek
ellenére tudtam, hogy most hazudik. Bármit elmondhatott volna
nekem, ami az ügyhöz kapcsolódik – így valószínűsíthetően ez az
életével volt kapcsolatos. Megéreztem, hogy visszafojtott lélegzettel
várja, milyen hatást vált ki belőlem.
– Oké – szólaltam meg végül hosszú hallgatás után.
Ha meg akarja tartani a titkait, minden joga megvan hozzá.
Persze, nehezebb bízni valakiben, akiről az ember lánya biztosan
tudja, hogy nem maradéktalanul őszinte hozzá. Mintha láthatatlan
falat vont volna kettőnk közé, jelezve, hogy eddig, és ne tovább.
Gondolatban vállat vontam. Azt a falat két oldalról is lehet
építgetni…
– Oké? – visszhangozta gyanakodva.
Dacosan biccentettem, és szemtelen vigyort eresztettem meg.
– Aha, oké. Még egy ilyen vénember, mint te, is ismeri ezt a
kifejezést, nem?
Nem vette be a váratlan jókedvemet. Elnézett a fejem felett, és
haragosan összevonta a szemöldökét. Nem tetszett az arcán ez a
kifejezés, nem szerettem volna, ha megorrol valamiért.
– Nézd… – kezdtem, de váratlan komolysággal szorította meg
a karomat. – Mi a baj?
Crayne kissé előredöntötte a testét, hogy a szemünk nagyjából
egy vonalba kerüljön. Bár hálás voltam a figyelmességéért, mégis
éreztem, ahogy a rettegésem alatt fortyogva lobban fel bennem a
harag. Utáltam, amikor így rám ijesztett.
Belemarkoltam a pólójába, és igyekeztem fenyegetőn nézni rá.
– Ha ez megint az egyik hülye teszted, esküszöm, ma csak
tonhalkonzervet vacsorázol!
Komor derültséggel viszonozta a pillantásom.
– Azt mondtad, sötét Escalade?
Azonnal váltottam. Rögtön felfogtam, miről beszél, és a frászt
hozta rám. Mereven bólintottam.
Átbeszéltük az egész jelenetet már legalább hússzor, és bár
gyakran jutottak eszembe új információk, a kocsi színe sehogy nem
akart beugrani. Crayne meg is jegyezte, hogy bár hasznos volt a
srác részletes leírása, legközelebb talán több figyelmet fordíthatnék
a járműre, amiből könnyebben be tudná azonosítani a tulajdonost.
– Világos, szőkésbarna haj, elöl az áliáig ért, hátul hosszabbra
hagyva? – Ismét bólintottam, és bár Crayne nem nézett rám,
csöndes hümmögéssel vette tudomásul a reakciómat. – Szakállnak
alig nevezhető pihés szőrzetecske az arcon?
Erre már én is látni akartam, mit les annyira mögöttem. Ujjaim
ernyedten engedték szabadon a pólóját, de amikor meg akartam
fordulni, nem engedte.
– Valamiért visszajött ide, és már legalább tíz perce parkol a
túloldalon – mormolta elgondolkodva. Végre rám nézett, és
meglepetésemre vidámság és gyanakvás keveredett csillogó
szemében. – Vagy felismert téged, és most azon tanakodik, ide
merjen-e jönni, vagy elromlott a jelzőlámpa épp az orra előtt.
Félelem és aggodalom szorította csomóba a gyomromat, így
hatástalan maradt a gyenge humor.
– Szerinted veszélyes?
Crayne szórakozottan megvonta a vállát.
– Legfeljebb az álmaidra. – Értetlenül összevontam a
szemöldököm. Általában simán követni tudtam a gondolatmenetét,
de most blokkolt a félelem. Crayne szája sarkában mosoly bujkált,
ahogy felvilágosított. – Nem ismerlek ezen a téren, így nem tudom,
mennyire könnyen esel szerelembe…
Felháborodás váltotta fel a rémületet.
– Teljesen elment az eszed! Ilyen körülmények között hogy a
fenébe vagy képes egyáltalán gondolni is arra, hogy én…
– Ne kapd fel a csontot, chihuahua pelo! – csúfolódott
önelégülten, mire észbe kaptam. Az arcán szétterülő vigyor
megmutatta, hogy csak ugratott. Legszívesebben bokán rúgtam
volna. Felegyenesedett. – Ülj be a kocsiba! Addig én megnézem,
mennyire tökös fickó a gázolód.
Csuklóból vissza akartam beszélni neki, hogy nem az én
gázolom, de ahogy felnéztem rá, jobbnak láttam csendesen szót
fogadni. Hátra sem nézve indultam Crayne koromfekete
Hummerjéhez, amit a sarkon túl elterülő bevásárlóközpont
parkolójában hagyott. A szívem a torkomban dübörgött, akár egy
leláncolt fenevad. Bosszúsággal kevert rémülettel vettem észre,
hogy remeg a kezem, amikor az ajtót kinyitottam. Bevágódtam az
anyósülésre, és magamra húztam a biztonsági övét. Hátra akartam
fordulni, hogy ellenőrizzem, Crayne jól van-e, és nem gázolta-e
halálra az a barom. Hisztérikus nevetés szakadt fel a torkomból.
Malcolm Crayne-t akkor terítené csak ki egy pelyhedző álló ficsúr,
ha ő is úgy akarná.
Crayne-re jellemző hirtelenséggel nyílt a sofőroldal ajtaja, és a
következő másodpercben már behajtogatta hosszú végtagjait a
kormány mögé. A személyim az ölemben landolt. Furán érzékeny
állapotban kaptam utána, és úgy cirógattam sima oldalait, mintha
egy kedves emlék lenne. Az volt. Emlék a mai délelőttről, emlék
arról az estéről, amikor majdnem elgázoltak.
– Mi olyan mulatságos? – fordult hozzám Crayne laza
félmosollyal karakteres arcán.
Csak ekkor tűnt fel, hogy a hisztérikus nevetésem nyomán
bamba mosolyt felejtettem a képemen. Mintha megfagyott volna
körülöttünk az idő.
A mellkasomat szorongató jeges rémület lassan kiolvadt, de
képtelen voltam akár egyetlen hangot is kiadni. Amikor
észrevettem, hogy mindkét kezemmel görcsösen kapaszkodom a
biztonsági övbe, azonnal kényszerítettem magam, hogy
elengedjem. Az ujjaim lassú tudatossággal összeszorultak és
elernyedtek újra és újra, míg végül sikerült finoman a térdemre
fektetni őket.
Mire eljutottam erre a pontra, a Crayne felől sugárzó
ingerültség már szinte tapinthatóvá vált. Hallottam a hangját, de
nem értettem a szavakat, amiket mormol. Beletelt egy kis időbe,
míg végül megszüntettem az elmém köré felrántott falat, és
rájöttem, hogy nem is hozzám beszél. Sőt, nem is Crayne hangja
volt, mégis ismerősen kedvesnek tűnt. Távolról érkezett, mintha a
burok kizárta volna őt is.
Magamhoz kell térnem, hogy tudjak vele beszélni!
– Josiah! – kiáltottam meglepetten, majd elszörnyedve a saját
hülyeségemtől, azonnal a számra tapasztottam a tenyerem. Soha
nem mondjuk ki egymás valódi nevét, ez szabály! – Sajnálom!
Sajnálom! Tudom, hogy…
Szabadkozásomnak rövid úton véget vetett, ahogy Crayne
frusztráltan megdörzsölte hosszú ujjával a halántékát. Úgy festett,
mint akinek komoly migrénje van.
– Magához tért! – A hangja megkönnyebbülten csendült a
Hummer belsejében.
– Ahahaha! Ügyes, magocska! – A bátyám őszinte öröme még
a kihangosított mobilon keresztül is érzékelhető volt. – Most
legalább nem ájult el. Jól vagy? Szédülés? Fejfájás? Kézremegés…?
– Semmi bajom! – csattantam fel élesebben, mint szerettem
volna. Kiborított kissé a tudat, hogy a kezem valójában igenis
remeg, a fejem pedig szédül a hülye kérdésektől. – Mennyi ideig
tartott?
Crayne megviselt pillantással fürkészett.
– Kideríteni, hogy mennyire veszélyes a gázolód? Nagyjából fél
percig. Rájönni, hogy ki ő, szinte ugyaneddig. Megakadályozni,
hogy a közeledbe kerüljön? Körülbelül fél óra…
Éreztem, ahogy döbbenetemben elkerekedik a szemem, de
mielőtt hangot adhattam volna rémületemnek, Josiah hangja merő
szemrehányássá változott.
– Tizenöt perc volt, nem több!
Tizenöt perc… A pánikrohamok vagy rettentő hangosan törtek
elő belőlem, vagy olyan hangtalanul, akár egy fulladás. Az orvosok
szerint utóbbi a veszélyesebb, mivel nem tudhatjuk, mekkora
károkat okoz a szervezetemben az oxigénhiány. Ordítás közben
legalább veszek levegőt. A néma rohamok alatt legfeljebb egyszer
egy percben.
Crayne megvonta a vállát.
– Köszönjetek el!
– Légy jó, magocska!
– Jó hallani a hangod – suttogtam elveszetten. Szerettem volna
mellette lenni, és ölelő karjába bújni.
– Fogadj szót Morgónak, értetted?
Crayne horkantása és Josiah halk nevetése visszabillentette az
egyensúlyt a lelkemben, és sikerült haloványan el is mosolyodnom.
– Úgy lesz – ígértem, majd mielőtt bármelyikük megtehette
volna, bontottam a vonalat. – Köszönöm, hogy hívtad.
Crayne elkeseredetten sóhajtott. Ránéztem, közben éreztem,
hogy a visszatartott feszültségtől még mindig remegek.
– Tudom, hogy most nehéz ezt elhinned, de csodálatra méltóan
viseled a veled történteket, kölyök! – Ezúttal én szerettem volna
felhorkanni, de egyrészt nem tartottam nőiesnek, másrészt Crayne
rettentő komolynak tűnt. Mintha komolyan gondolná, amit mond.
Ez a tudat valahol… büszkeséggel töltött el. – Megtehetted volna,
hogy lekuporodsz a földre, és engeded, hogy a bátyád puha,
rózsaszín vattába csomagoljon. Isten látja lelkemet, még segítettem
is volna neki, hogy megóvjunk ezzel téged mindentől.
A hosszú órákra gondoltam, amiket ez az ember a
betegágyamnál töltött. Akárhányszor felébredtem, nemcsak Josiah,
de ő is ott volt. Vigyázott, nehogy valami butaságot csináljak. Nem
mintha eszembe jutott volna. Sohasem akartam öngyilkos lenni.
Mintha láthatatlan kapocs alakult volna ki a tudatalattimban Josiah
és a saját életvonalam között: ha az egyik sérül, a másiknál is
nyoma marad. Titkon attól tartottam, hogy ha én véget vetek az
életemnek, Josiah esetleg úgy értelmezheti, neki is így kell tennie.
Ezt semmiképp sem akartam.
Crayne-nel töltött életem minden egyes pillanata a harcról
szólt. Legyek még jobb, még erősebb, még gyorsabb… Fárasztó, és
igen, gyakran nagyon dühítő volt, mégis… éltem. Dühös
elégedettséggel intettem be gondolatban a megkínzóimnak.
Megmutattam, hogy mire vagyok képes, mert igenis túléltem, és
bár rettegtem, hogy egy nap újra szembe kell néznem velük, lassan
készen álltam.
Váratlanul, talán még önmagamat is meglepve előrehajoltam,
és mivel nem értem át széles vállát, két karomat Crayne nyaka köré
fontam. Egész testében megdermedt. Soha nem érintettem meg
önszántamból senkit.
Kemény vállának támasztottam a homlokomat.
– Köszönöm, hogy nem hagytál lekuporodni!
A mondat igazsága szinte mellbe vágott. Mert ő igenis képes
volt rám önteni egy lavórnyi hideg vizet, amikor már annyira
elmerültem a depresszióban, hogy nem akartam fürdeni sem.
Elégedetten vigyorgott, amikor ott ültem elázva, és közölte, hogy
most már dagonyázhatok.
Egy hosszú percig meg sem mozdult, mintha nem tudott volna
mit kezdeni a helyzettel. Aztán óvatos lassúsággal felemelte a bal
karját, és barátságosan megveregette hatalmas lapátkezével a
vállamat. Semmi extra, csak egy kis lapockalapogatás, nekem
mégis felért egy vallomással. Crayne éppúgy rühelli az ömlengős
jeleneteket, mint én.
Ez a kiegyensúlyozott pillanat igazán üdítő volt az elmúlt
hetek után, és természetesen nem tartott túl sokáig. Egész pontosan
Crayne már másnap elérte, hogy ismét bokán akarjam rúgni.
 A napot Crayne házában töltöttem, amit nyilvánosan persze
otthonnak kellett hívnom. Pont úgy telt, akár a többi, mióta
ideköltöztünk. Kiolvastam egy könyvet, és elkezdtem egy másikat.
Mivel nem mutattam hajlandóságot, hogy a fiatalkorúakra
specializálódott, végtelenül türelmes hölggyel összeüljek terápiás
beszélgetésekre, így néhány naponta naplót írtam. Semmi értelmét
nem láttam, mivel a lelepleződéstől tartva csupa általánosságot
jegyeztem fel. Olyan semleges témákat, mint hogy milyen idő volt
aznap, vagy kivel találkoztam.
Miután kellőképp kiéltem a takarításmániámat, késő délután
rászántam magam, hogy elsétáljak az edzőterembe. Tudtam, hogy
Crayne órái még javában tartanak, de a reményeim szerint a privát
szekció üresen állt. Minden alkalommal más útvonalon érkeztem,
ezúttal a hátsó bejáratot választottam, ami egy kis zsákutcából
nyílt. A környékről már messziről kitűnt az edzőterem ajtaja, amit
élénk világoskékre festettek, fehér csíkokkal, és a szemöldökfa fölött
éjjelnappal világított az UV neoncső.
Ahogy a hosszú, keskeny utcán végigsétáltam, még kitartott
bennem a reggeli kiegyensúlyozottság, annak ellenére, hogy
Crayne nem árulta el, mire jutott a sráccal az Escalade-ben.
Meglepett a titkolózása. Nem sok dolgot rejtett el előlem az
ittlétünk folyamán. Vagy nagyon ügyesen tette… Kicsit azért
bosszantott a dolog, de szándékosan kizártam a fejemből a káros
gondolatot. Nem akartam olyasmin tépelődni, amit nem tudok
befolyásolni. Vagy amit már kézben tart a gyámom…
Üvegcsörömpölés, majd eszeveszett vihogás rántott vissza a
valóságba. Összerezzentem, de elfojtottam a meglepett sikolyt. A
szívem azonnal a torkomba ugrott, miközben gyorsan
körbepillantva a zaj forrását kutattam. A néhány méterrel
mögöttem lévő konténerek felől jöhetett. Hátrafordultam, de egy
pillanatra sem álltam meg. A világoskék ajtó már csak néhány
méterre volt tőlem.
A konténerek közül egy csöves-rocker párocska bújt elő. A csaj
vagy belőtte magát, vagy bepiált, mert láthatóan alig állt a lábán.
Arra mindenesetre volt ereje, hogy egy lesajnáló pillantással
végigmérjen, majd újabb vihogás kíséretében a mellette magasodó
fickóra támaszkodott. A férfi ijesztően józannak tűnt, a nője
viselkedésére csak elnéző, gondoskodó mosollyal reagált, de közben
végig engem bámult. Sötét haja éles kontrasztot alkotott tejfehér
bőrével és sápadtkék szemével.
Még három méter… A karjaimat szorosan a testem mellé
zártam. Már nem érdekelt, hogy merevnek vagy gyanúsnak tűnik-
e a testtartásom.
Kényszert éreztem, hogy visszanézzek. Nem a fickó vonzott,
hanem amit a szemében láttam. Közömbös kifejezést
kényszerítettem az arcomra, és újra hátrafordultam. A fickó
pislogás nélkül figyelt.
Ebben a pillanatban kétségem sem volt afelől, hogy felismert.
Ez a kukás majom tudta, ki vagyok!
 6.

Soha ne nézz vissza!

2016. AUGUSZTUS 25.

EGYETLEN HÉT VOLT HÁTRA az iskolakezdésig. Elképzelhetetlennek

tűnt, hogy hamarosan olyan nevetségesen egyszerű dolgok miatt
kell majd aggódnom, mint a házi feladatok vagy az érettségi
vizsga, amit tavasszal már nem tettem le. Bizonyára könnyebben
átérezném az egésznek a jelentőségét, ha lenne bárminemű
ambícióm. Természetesen nincs.
Még abban sem tudtam őszintén hinni, hogy megérem a
tárgyalás napját. Gyakran azon kaptam magam, hogy külső
szemlélőként tekintek az életemre. Nem tudtam, merre haladok, mi
lesz a vége a történetnek, azonban az sem érdekelt volna
különösebben, ha hirtelen véget ér az egész. Az egyetlen, amit
igazán vártam, a testvérem hívása volt. Ez azonban igen gyér
életcélnak…
Mogorván szuggeráltam a kávéfőzőt az edzőterem
pihenőjében. Az a rohadt masina nem tudta olyan ütemben ontani
az italt, amilyenben én szerettem volna magamba dönteni. Előző
éjjel szinte semmit nem sikerült aludnom. Miután bemenekültem a
hátsó bejáraton, azonnal Crayne-hez rohantam. Nem érdekelt, mit
szakítok félbe, kopogás vagy bármi nélkül rontottam be az
irodájába.
Az első sokkot követően földbe gyökerezett a lábam. Crayne
éppen egy megbeszélésen vett részt… a teljes Holmes családdal.
Döbbenetemben egy egész percre még a konténeres párocskáról is
elfeledkeztem. Mrs. Holmes tartózkodó mosollyal fogadott,
bizonyára mélyen érintette a korábbi elutasításom. De mégis mit
képzelt? A gyereke beteg volt, erősödnie kell, gyógytornászra lenne
szüksége, nem egy sérült tinédzserre, akinek nincs megfelelő
szakképesítése a feladatra, amivel meg akarta bízni. Most
komolyan…
Mr. Holmes egy kedves öleléssel öntötte a lelket a nejébe,
közben kifürkészhetetlen pillantással méregetett. Zach az egyik
hatalmas, puha puffon ült, amit Crayne szándékosan az ő korabeli
kölykök kedvéért tartott az irodájában. A kisfiú sápadt arca
felderült, amikor észrevett, majd az ablaknál álló srác felé fordult,
és rám mutatott. Csodálkozva pillantottam az idegenre, és szinte
gyomron vágott a felismerés. Ő volt az. A srác, aki nem tud vezetni.
Nem volt nehéz rájönnöm, hogy bizonyára ő a nagyszerű
nagytesó, aki menő tanácsokkal látta el az öccsét.
Nem volt alkalmam feldolgozni az eseményeket, mert Crayne
azonnal elnézést kért, és kivonszolt a folyosóra. Miután vázoltam a
konténeres helyzetet, működésbe lépett az ügynök énje. Azonnal
befejezte Holmesékkal a megbeszélést, és intézkedni kezdett.
Ellenőrizni akarta azt az alakot, a nőjét, és elsősorban azt, hogy
miért nem őrizte senki a hátsó bejáratot. Nem akartam én lenni az,
aki beavatja, hogy egy ilyen kisvárosban az egyszerű
edzőtermekben nem igazán szokott előfordulni biztonsági
szolgálat. Crayne úgyis csak annyit felelt volna, hogy mostantól
ebben a városban elő fog fordulni ilyen is. Akárhogy is, de kézben
tartotta a dolgokat. Mégis, még egy nappal később is rám tört a
remegés, ha eszembe jutott a konténeres alak.
A kávéfőző végre megadta magát, és engedte lefolyni az
életadó italt. Mohón töltöttem a bögrémbe, rálöttyintettem a tejet,
majd tétován megtorpantam. Crayne egyik legfontosabb szabálya,
hogy tiszteld a tested! Nem tömhetem magam egészségre káros
anyagokkal, és igazán örülhetek, hogy a pizzát engedélyezte.
Zablisztből… Nem volt kifogásom a szigorú étkezések ellen, de
eléggé hiányoltam az egyetlen szenvedélyemet: a cukrot.
Lopva körülnéztem. A szoros copfba fogott, szigorúan
egyenesre vasalt hajam a vállamnak csapódott a hirtelen
mozdulattól. Crayne két irányból is megláthat. A pihenőszobát egy
üvegfal választotta el a felnőtt edzőteremtől. Egy pillantással
felmértem, hogy nem tartózkodott arrafelé. Tudtam, hogy ebben a
kora délelőtti órában edzést tart, de fogalmam sem volt, melyik
teremben. Egyáltalán, minek ilyen sok terem? Az emberek is
többre jutnának, ha a saját környezetükben formálnák a testüket,
anélkül, hogy a mellettük izzadó másik szerencsétlent is látniuk
kellene. Az, hogy mindenki figyeli a másikat, nyilvánvaló, bár tény,
hogy némelyek inkább csak egy-két példányt tartottak szemmel az
ellenkező nemből.
A másik irányból lezárt folyosó nyílt, de Crayne onnan nem
lephetett meg, mert nem lehetett dolga arra, ha épp edzést tartott.
Az alsó ajkamba haraptam, és gondolatnyi hezitálás után gyorsan
a cukortartóért nyúltam. A modern környezetből, amit a
krómozott, fényes, beépített konyhaszekrény nyújtott, élesen kirítt
a régimódi, porcelán cukortartó, amihez persze sehol nem találtam
kanalat. Végül le sem vettem a tetejét, csupán megtartottam,
nehogy a teljes tartalma a bögrémben landoljon, és úgy szórtam a
cukrot. Csak még egy kicsit…
– Tudod, ez igazán egészségtelen! – szólalt meg egy ismerős
hang a jobbomon.
Egész testemben összerándultam. A cukortartó fedele éles
koppanással zuttyant a bögrém peremének, majd bele a közepébe.
Hátraugrottam, nehogy kávé löttyenjen a fekete kompressziós
nadrágomra vagy a bő, világoskék felsőmre.
Égett az arcom, akár egy gyereknek, akit rosszalkodáson
kaptak, de azért higgadtságra kényszerítettem magam, mielőtt
megfordultam.
Jesszus, jóval magasabb, mint amire emlékeztem! Még Crayne-
nek is azt mondtam, hogy maximum egyhetvennyolc, de az
előttem álló fazon ütötte a két métert. Hogy a csudába
képzelhettem alacsonyabbnak?
Egyszerű, sötétszürke trikót viselt, ami szabadon hagyta
formás vállát és kidolgozott karját. Ezúttal azonban
szabadidőnadrágot hordott sötétkék edzőcipővel. A haja úgy nézett
ki, mintha egy pillanattal korábban simította volna hátra hosszú
ujjaival. Markáns arcélét rövid szakáll követte, de amúgy a bőre
éppoly simának látszott, mint a karján.
Tekintete az enyémet kereste.
– Nem akartalak megijeszteni, sajnálom – mormolta, de
közben gyanakodva összehúzta a szemöldökét. A viselkedése, a
testtartása egyáltalán nem tűnt szabadkozónak.
Továbbra is azon töprengtem, hogy tévedhettem ekkorát a
magasságának saccolásával. Bár az első találkozásunkkor eléggé
összegörnyedt, miközben az ütéseimet igyekezett hárítani. Erről
beugrott, hogy nem egyszer eltaláltam. Az arcára néztem, ami
lenyűgöző volt, szinte teljesen hibátlan. Leszámítva jobb oldalon a
járomcsontját, ahol enyhe lilás elszíneződés törte meg a tökéletes
napbarnítottságot.
Ez furcsa elégedettséggel töltött el. Négy napja meglepett az
esti kocogás közben egy kétméteres, látszatra jó kondiban lévő
fickó, én mégis sikeresen nyomot hagytam rajta. A büszkeség
eufórikus érzése semmivé foszlott, amikor eszembe jutott, ahogy az
arcomon húzódó hegre reagált. Úgy tűnt, észrevette, nyugtázta, és
túllépett rajta. Nem értettem, ez hogy lehet, mégis úgy éreztem,
ezek után helytelen lenne az orra alá dörgölni a monokliját. Ügy
határoztam, addig fogom vissza magam, míg ő sem hánytorgat fel
semmit ezzel kapcsolatban.
– Tudod… – Hüvelykujjával elgondolkodva dörzsölte meg
rövid, kecskeszakállas állát. – Ha már itt tartunk: a legutóbb sem
akartalak megijeszteni.
Arra akartam koncentrálni, amit mond, de a keze magára
vonta a figyelmem. Nem olyan keze volt, mint a mai
tizenéveseknek, akik legfeljebb a történelemkönyvekből ismerhetik
a fizikai megterhelés fogalmát. Ez persze gonosz kis általánosítás,
de mint minden általánosításnak, ennek is megvan az alapja. Az
előttem álló srácról viszont lerítt, hogy ura a testének. Sütött róla,
hogy tudja, mire valók az izmai – már azon kívül, hogy
megtartsák a testét.
Termetéhez méltóan széles kézfeje volt, hosszú, erős ujjakkal.
Akaratlanul villant a gondolat a fejembe, vajon milyen érzés lehet,
ha egy ilyen kéz az én testemen simít végig.
Forróság söpört végig rajtam, és hirtelen sürgető vágy fogott el,
hogy visszavonuljak.
– Mi a fenét keresel itt megint? – vakkantottam, amikor végre
megtaláltam a hangomat. Közben eltároltam a memóriámba, hogy
ne felejtsem el kifaggatni Crayne-t erről a fazonról, aki gyakrabban
tűnik fel az életemben, mint szeretném. Őszintén, a frászt hozta
rám.
A srác a húszas évei elején járhatott, de olyan arroganciával
vonta fel a szemöldökét, mintha ezt gyakorolta volna már vagy
negyven éve.
– Nem igazán működik a kommunikáció a családodban, igaz?
Csaknem a képébe röhögtem. Ha tudná…
– Mármint hogy…
– Mr. Crayne alkalmazásában dolgozom itt mától.
– Mr. Crayne… – ismételtem sután, és szerettem volna Mr.
Crayne sípcsontját közelebbről megismertetni az egyik, gondosan
begyakoroltatott rúgásával.
A srác közben úgy nézett rám, mintha remekül szórakozna.
– Igen, Crayne. Ő az apád, vagy nem?
Hülye álca! Nem lehetett volna inkább nagybácsi?
– De igen.
Semmi hasonlóság nem volt az apám és Crayne között.
Apám, Jonathan Morgan, elemi iskolai tanár volt, imádta a
munkáját és a gyerekeket. Centis szakálla mahagónibarna, mint a
szeme és a haja. Ezt tőle örököltük Josiah-val. Emlékeztem az
apámra. Nem minden részletre, inkább csak úgy, mintha a
fejemben egy fénykép lenne, ami megfakult, az idő tompította az
éleit. Tudtam viszont, hogy irtózott az erőszaktól. Igyekezett
mindent a tőle telhető legnagyobb békességgel megoldani. Ennek
ellenére biztosan tudtam, hogy kedvelte volna jelenlegi gyámomat.
Talán épp a közöttük lévő, égbekiáltó különbségek miatt.
Lágy rebbenést éreztem a halántékomnál, akár egy pillangó
szárnyának simítása. Az agyam totálisan leblokkolt, és
ösztönszerűen cselekedtem. A torkom kiszáradt, mintha napok óta
szomjaznék, a gyomrom görcsbe rándult, a tüdőm pedig
tökéletesen használhatatlannak tűnt, annyira kevésnek éreztem az
oxigént. Tágra nyílt szemem előtt minden színes és fekete folttá
folyt össze, de nem érdekelt. Csak szabadulni akartam, mielőtt
elkapnának…
Porceláncsörömpölés, meglepett kiáltás, hangos zihálás.
A következő percben rájöttem, hogy a srác hátán térdepelek,
miközben az egyik karját keményen hátracsavarom.
Mi a fene?
Miközben próbáltam rákényszeríteni az agyamat az
emlékezésre, Josiah hangja szivárgott be a gondolataim közé a
múltból. Egy kórházi ágyon hevertem leszedálva, és a bátyám
néhány orvossal beszélgetett a fejem felett.
– Mentális blokk – magyarázták neki.
– Es ez mi a francot jelent?
– Az őt ért trauma kiváltott nála egy reakciót, ami átveszi az
irányítást, ha valamit veszélyesnek érzékel a tudatalattija.
Josiah ingerült türelmetlenséggel hördült fel.
– Érthetően magyarázzon!
– A teste ösztönszerűen túlélni akar, miközben az elméjét
takarékra kapcsolja.
– Ez veszélyes?
– Bizonyos szempontból igen, mivel bármit feláldozna a
szabadulása, avagy a biztonsága megőrzése érdekében. Még a saját testi
épségét is.
Zihálva szedtem a levegőt. Az emlék a semmiből jött, korábban
nem is emlékeztem rá, és Josiah sem említette soha, de biztos
voltam benne, hogy Crayne-nek elmesélte. Jobban belegondolva,
nem számított volna az sem, ha elmondják. Nem tartottam magam
annyira reménytelennek, hogy elhiggyek egy ilyen marhaságot – a
bizonyíték azonban éppen a kezeim közül igyekezett kiszabadulni.
Ösztönösen rászorítottam a karjára, mire elröhögte magát.
– Tudod, tényleg képzelődtem arról, hogyan tepersz majd a
földre egy szép nap… – Mivel a hátán ültem, hosszú, karcsú testét
a lábaimmal közrefogva, így éppen a combjaimban éreztem mély
hangjának rezgését. Bizsergés szaladt végig a gerincemen. – De a
fantáziámban ruhátlanok voltunk, és én éppen fordítva feküdtem.
Összerándultam a leplezetlen szexualitás miatt, de tartottam a
pozíciómat. Kizártam a fejemből a képet, amit vázolt, és igen élénk
visszhangra talált a saját gondolataim között. Erősítettem a
szorításon.
– A helyedben meghúznám magam! Nézd meg magad! A
padlóra kerültél – sziszegtem a tarkójának, mire legnagyobb
megdöbbenésemre megvonta a vállát.
– Ezen könnyen segíthetünk, kicsi amazon!
– Hát azt meg… – kezdtem, de halk sikkantással elnémultam,
ahogy a karja, ami eddig lazán tűrte, hogy tartsam, hirtelen
megfeszült.
Azt gondoltam, én irányítom a helyzetet, de most kiderült,
hogy végig a kezében tartotta. Hátrafeszített karját váratlanul
oldalra húzta, miközben egész testével átfordult. Meglepődni is alig
maradt időm, amikor engem is odébb gördített, és immár a
hátamon hevertem, ő pedig felettem, négykézláb, mint egy tigris,
amelyik elkapta az áldozatát.
A srác észvesztően dögössé vált, ahogy a haja előrehullt, és
arcára elégedett kifejezés költözött. A döbbenettől elkerekedett a
szemem. Hagyta magát! Nemcsak most, hanem néhány napja az
országúton is! Hagyta, hogy bevigyem az ütéseimet, és most
engedte, hogy a földbe döngöljem. Miért?
Egyetlen porcikájával sem ért hozzám, mégis úgy éreztem,
csapdába ejtett.
– Hát, most nézd meg te magad! – súgta szemtelen
félmosollyal. – Padlóra kerültél, kicsi amazon!
Összehúzott szemmel néztem rá, miközben azon agyaltam,
hogyan szabadulhatnék ebből a helyzetből anélkül, hogy ennek a
majomnak hátrahagynám a méltóságomat.
Megacéloztam az akaratomat, és leküzdve a torkomban
gyülekező pánikot, álltam a tekintetét. Amikor megszólaltam,
reméltem, sikerül némi fenyegetést csempésznem a hangomba.
– Ne nevezz így, és mássz le rólam!
Mosolya vigyorrá szélesedett, és igen jól nézett ki napbarnított
arcán az a hófehér fogsor.
– Még rád sem…
– Ezt a mondatot nem akarod befejezni! – dörrent az ajtóból
Crayne hangja. – Segíthetek, ugye?
A srác arcán nem ijedség, inkább szórakozott meglepetés
suhant át, ahogy Crayne keményen megragadta a vállánál. Meg
sem várta a válaszát, olyan erővel rántotta fel rólam, hogy attól
biztosan zúzódásai lesznek estére. A srác meg is rezdült, de
nyikkanás nélkül tűrte, hogy az „apám” a falnak lökje, és vaskos
mutatóujjával odaszegezze.
– Amikor felvettelek, Holmes, és azt mondtam, szabad teret
kapsz, nem erre gondoltam!
Míg meg nem ismertem Crayne-t, nem találkoztam még
Josiah-nál magasabb emberrel. Ez a mélák tutira ütötte a két
métert. Most pedig itt áll előtte ez a fickó, aki éppen csak felnéz rá.
Egykilencvenre saccoltam, ami még mindig elképesztően
magasnak tűnt az én százhatvanöt centimhez képest.
– Azt mondta – idézte a srác, arcán tökéletes arroganciával,
mint akinek mindig igaza van –, tanítsam azokat, akiknek
szüksége lehet arra, amit tudok.
Crayne bosszúsan felmorrant.
– És pontosan melyik korcsoportról beszéltem?
A srác szája megrándult, mintha gondolatban félbeszakított
volna egy poént. A hangja komoly és selymesen mély lett, amikor
felelt:
– Igaza van, uram! – Határozottan ellépett Crayne-től, majd
törzsét kissé előredöntve, felém nyújtotta egyik hosszú karját. – A
lánya nem az én korcsoportom. Eltévesztettem. Elnézést.
Atyaég! Szemrebbenés nélkül hazudott! Amíg le nem hajolt
hozzám, addig fel sem tűnt, hogy a könyökömre támaszkodva
figyeltem az előttem kibontakozó jelenetet. Crayne bíráló
pillantással várta, hogyan reagálok, mire rögtön észbe kaptam.
Barátságtalanul félrelöktem a pasi kezét, és felpattantam.
Crayne arca kifürkészhetetlen maszkká merevedett.
– Még egyszer ne forduljon elő, különben nem csak az
állásodtól búcsúzhatsz! – Rám mutatott, mielőtt folytatta: – Honey
Winslow. Az övé a hátsó részleg.
A srác szeme kíváncsian felcsillant, ahogy rám nézett.
– Mi van a hátsó részlegben?
Hűvösen felvontam a szemöldököm.
– Beöntés. Főleg azoknak, akik nem tudnak vezetni.
Undorodást vagy megsértődést vártam, de ehelyett széles
vigyort kaptam válaszul. A szemem sarkából láttam, hogy Crayne
a szemét forgatja.
– Ő meg Brayden Holmes, az új szabadidős oktató kedden és
szombaton.
Szabadidős oktató, tehát ő kapta a legkisebbeket, akik – mit ad
isten – épp az öccsével egyidős kölykök. Kíváncsi lettem a valódi
okra, amiért elvállalta ezt a melót.
Előrelépett, én meg leküzdöttem a késztetést, hogy hátráljak
egyet.
– A barátaimnak Bray… – búgta behízelgő hangon, és újra
felém nyújtotta nagy kezét.
Fürge pillantást vetettem Crayne arcára. Lehullott róla a
kifürkészhetetlenség, hogy átadja helyét a nemtetszésnek.
Másodszor is félreütöttem a srác kezét.
– Nem barátkozom! – Leküzdve a kényszert, hogy inkább
távolodjak, tettem egy lépést felé. Tudtam, hogy Crayne ugrásra
készen figyel minket. Megálltam közvetlenül Brayden előtt. –
Tartsd távol magad tőlem!
Kivételesen komoly pillantását az arcomon éreztem, ahogy
figyelmen kívül hagyva Crayne-t, kissé előrehajolt.
– Meglátjuk, kisnyuszi!
Összerezzentem a korábbi titulusom visszavonására. Mikor
lettem amazonból nyúl?
– Végeztünk, Holmes! – dörrent Crayne hangja. – A csoportod
a Narancs teremben vár.
Brayden néhány gondolatnyi időre még ott maradt előttem,
majd egyetlen szó nélkül sarkon fordult, és elindult a mondott
irányba. Remélhetőleg boldogulni fog, és nem keveri össze a
narancsot a napraforgóval.
 7.

Emlékezz II.

2015. DECEMBER 21. ÉJJEL

JOSIAH ÚGY NÉZETT RÁM, mintha a szeme láttára változtam volna

piros szemű, bolyhos nyuszivá, és karácsonyi slágereket kezdtem volna
énekelni. Na mármost, a szemem barna, a hajam pedig nem bolyhos,
hanem olyan göndör, hogy előbb törik bele a fésű, mintsem kisimítaná
a tincseket. Ja, és énekelni legfeljebb úgy tudok, mint egy szamár
köhögni. Szóval a bátyám igencsak ki volt akadva, hogy felbukkantam
a tiltott mérkőzésén.
A fenébe! Szerettem volna valamit kiötleni, hogy eltereljem a
figyelmét százhatvanöt centis valómról. De csak olyan marhaságok
jutottak eszembe, mint felmutatni a pénzzel teli táskát,
meglobogtatni, és elkurjantani magam: nyertem a lottón!
Ő a bátyám, nem hülye.
– Josiah, valamit el kell mondanom!
Oké, most már úgy nézett rám, mint egy eszelősre, aki sürgősen
orvosi kezelésre szorul egy gumiszobában.
– Azt látom. Nem is csak egy valamit, nem igaz, magocska?
Gúny szikrája csillant az enyémnél árnyalatnyival sötétebb
szemekben. Már átöltözött a mérkőzéséhez; egyszerű, fekete
szabadidőalsójához fehér trikót viselt. Eredetileg éppen olyan
sötétbarna a haja, mintáz enyém, de valamiért néhány évvel ezelőtt
úgy döntött, szőkíttetni fogja. Azóta meg is növesztette, és már
megszoktam félhosszú, hidrogénszőke hajával. Kissé elütött sötét,
centis szakállától és étcsokoládé színű szemétől, de napbarnított bőre
visszaállította az egyensúlyt. Megnyerő, Amber szerint dögös lett
tőle.
Ezerwattos vigyora minden lányt levett a lábáról, én
megszerettem, hogy mindig jókedvű. Mindig, kivéve most. Úgy
gondoltam, szeretne megragadni és jól megrázni – de a húga vagyok,
és nem teljesen hülye. Sejthette, hogy okkal szegtem meg az egyik
legfontosabb alapelvét, ami szerint ezeknek a meccseknek a közelébe
sem megyek. Láttam rajta, hogy őrlődik azon, szigorú legyen-e, vagy
megelégedjen egy ejnye-bejnyével – de semelyikre sem volt időnk.
Időhúzás és magyarázkodás helyett odasiettem hozzá. Az íróasztal
melletti kispadon ült, bizonyára a saját fordulójára készült. Évek óta
bokszolt, és a súlycsoportjában nagymenőnek számított. Nem volt
edzője, nem volt saját csapata, mint a túlpénzelt társainak, mégis
mindig bekerült a legjobb háromba. Sosem mondtam neki, de nagyon
büszke voltam rá, mert meló mellett még ezt is csinálta időről időre.
Ennek ellenére utáltam, amikor megsebesült. Gyakran próbáltam
rábeszélni, hogy menjen profi csapathoz, vagy hagyja az egészet a
fenébe, de hajthatatlan volt. Mintha valamit tudott volna, amit én
nem. Felettébb bosszantó volt, de ráhagytam. Túlságosan kicsi voltam
ahhoz, hogy megszabjam a bátyámnak, mit tegyen vagy mit ne.
– Akkor most felteszem a nyilvánvaló kérdést: mi a francot
keresel itt?
Josiah hangja veszedelmes nyugalmat árasztott, mégis
összerezzentem. Amikor ilyen hangulatba került, én nagy ívben
elkerültem, ő pedig elvonult Amberrel, hogy kieressze a gőzt. Jelen
körülmények között egyik sem volt megoldható, ezért egyszerűen
levágtam mellé a táskát, és előhúztam belőle a kisebbet, a
veszélyesebbet.
– Emiatt jöttem. – Remegő kézzel széthúztam a táska cipzárját.
A bátyám kíváncsi haraggal pillantott rám, mielőtt követte a
tekintetem.
– Mi van benne? Talán mérges kígyó mászott a táskádba,
magocska? Vagy… – Josiah csúfolódása a torkára forrt, ahogy
megpillantotta a táska tartalmát. Éles metszésű, markáns arcán
érzelmek suhantak keresztül. – Ez meg mi az isten, Faith?
 – Nincs idő elmagyarázni – hadartam. —Amber azt mondta…
Josiah megrökönyödve bámult rám.
– Amber? Hol van? Mikor találkoztál vele?
– Josiah, nincs idő erre! Itt kell hagynunk a táskát, mielőtt…
Tompa puffanás hallatszott az ajtó felől. Riadtan megperdültem,
épp időben ahhoz, hogy lássam, amint egy férfi alakja körvonalazódott
a tejüvegablak másik oldalán. Valakit nekiszorítottak az üvegnek.
Fojtott nyögés hallatszott, majd sötét anyag fröccsent az alak szájából.
Vér! Elakadó lélegzettel azonosítottam a történteket, és
rádöbbentem, hogy hamarosan lelepleződünk… a táskával együtt.
Egyetlen olyan film sem jutott eszembe, amiben hasonló jelenetet
sértetlenül megúsztak volna a szereplők.
– Gyere! Tűnjünk el innen!
Reagálni sem volt időm. Josiah megragadta a karomat, és úgy
rántott maga után, hogy a fejem oldalra nyaklott. Másik kezében az
átkozott táskát tartotta. Igyekeztem lépést tartani vele, ahogy maga
után húzott a belső szobába, de mintha betonba öntötték volna a
lábaimat. Azért csak megindultam végül.
Ez a helyiség keskenyebb volt, mintáz előző, folyosónak tűnt,
kétoldalt fém szekrénysorral. Félhomály uralkodott, csak a hátunk
mögül szűrődött ide némi fény. Lassított felvételként láttam
magunkat, amint eltűnünk az egyik szobában, miközben odaát már
nyílik az ajtó. Igyekeztem nesztelenül mozogni, ahogy a bátyám, de
minden lépésemet külön földrengésként érzékeltem a magas
sarkúmban. Elefánt, elefánt, tamm, tamm, tamm…
Menet közben Josiah feldobta a táskát az egyik fémszekrény
tetejére. Meg sem állt, egy pillantásra sem méltatta, hová esett. Én
láttam. A második és a harmadik szekrény tetejére zuhant, billegett
egy sóhajtásnyi ideig, mielőtt lepuffant volna a szekrény túloldalán a
földre. A falhoz, ahol senki sem láthatja soha többé, hacsak nem
nagytakarítanak vagy renoválnak.
Szinte elzsibbadtam a megkönnyebbüléstől. Bárkié is volt az a
vacak, most már nem verheti el rajtunk a port. Már nem eshet bajom,
sem Josiah-nak, de még annak a ribanc Ambernek sem. Vége. Végre
vége! Hazamehetünk, és készülhetünk az ünnepre. Talán még
Ambertsem kell elviselnem, talán Josiah végre dobja azt a libát.
 De Josiah nem állt meg. A hátunk mögött nyikordulva nyílt az
ajtó, beszűrődött a felpörgött tömeg izgatott szurkolása.
Elkezdődhetett egy újabb mérkőzés, a nézők eksztatikus sikolyokkal,
háborgó hőbörgésekkel jutalmaztak minden egyes találatot.
– Vidd hátra! A főnök is jön mindjárt.
A hang vagy a mondat jelentése miatt Josiah tovább húzott
magával, a következő szoba viszont zsákutca volt. Mégsem állt meg.
Körülnézni sem volt időm. Csak annyit láttam sebtében, hogy afféle
fura szertárba jutottunk. Kocka alakú, dohos, ablaktalan helyiségbe.
Egy nagy szekrényen és néhány széken kívül bútorozatlan volt.
Josiah hökkenten torpant meg. Tehetetlen haraggal,
kétségbeesetten túrta hátra félhosszú, szőke haját. Körbefordult,
gyorsan, indulatosan, közben egy percre sem eresztette el a kezemet,
így én pördültem utána, mint valami szédült árnyék.
– A francba!
– Josiah… – kezdtem, de a bátyám taszított rajtam egy nagyot.
Bezuhantam a szekrénybe, a hátam a falnak csapódott. A
felszakadó kis nyögésemet Josiah nagy keze elfojtotta. Tágra nyílt
szemmel, kétségbeesetten meredtem rá, két kézzel kapaszkodtam a
karjába. Mi a fene? Mi a fene? Mi a fene?
Az orromon keresztül vettem a levegőt, de kevésnek bizonyult,
mert színes karikák táncoltak a szemem előtt. Némán vergődtem
Josiah erős karjában, de ő mintha észre sem vette volna, nem figyelt
rám. A szekrény ajtaját magunkra zárta, teljes sötétségbe borultunk.
Aztán felfedeztem egy halvány fénysugarat, ami éppen a szemére
esett, miközben a kinti eseményeket figyelte. A tekintete olyan
kétségbeesett volt, mintha magával a halállal találta volna szemben
magát. Mégis… Különös módon az egész lénye elszántságot sugárzott.
Végre felém fordult, és rám figyelt.
– Nem tudom, mi folyik itt, Faith, de az biztos, hogy jó nagy
szarba sikerült beletenyerelned! – A hangja karcos lett a kordában
tartott indulatoktól. Szerettem volna felelni, de továbbra is a számon
tartotta a tenyerét, és a falhoz szorított. – Nem véletlenül tartottalak
távol ezektől a helyektől, tökfej! Sok seggfej itt üzletel. Fogalmad
sincs, mit tennének veled!
Némi fogalmam azért volt. A folyosó felől hangos ordítás
hallatszott, majd dulakodás zajai szűrődtek be. Minden pofon egyre
közelebbinek tűnt, míg végül már nem tudtam különbséget tenni a
verekedés zaja és a fülemben dobogó szívverés között.
Josiah olyan kössél hajolt hozzám, hogy éreztem a leheletét a
halántékomon. Csak most vettem észre, hogy a szekrény ajtaján több
lyuk is éktelenkedik. Talán túl sok is ahhoz, hogy rendesen elrejtsen
minket. Josiah mellkasa ugyan mozgott, de egyáltalán nem hallottam
a levegővételeit. A saját, elfojtott zihálásom viszont olyan hangosnak
tűnt, mint egy tomboló hurrikán.
– Ide figyelj! Egy hangot se adj ki, megértetted? – A bátyám
elengedte a számat, hátracsúsztatta a kezét, és keményen belemarkolt a
hajamba. Fájdalmat okozott és könnyeket csalt a szemembe, de némán
tűrtem. – Ne feledd! Soha ne sikíts! Bármit is látsz vagy hallasz, ne
sikíts! Megértetted?
Bólintottam. Azonnal és határozottan. Ettől úgy tűnt, némiképp
lehiggad. Mindkét kezével beletúrt szőkített hajába, hátrasimította,
majd összefonta ujjait a tarkójánál. Halkan sziszegve káromkodott,
ahogy még soha sem hallottam. A beszűrődő fénypászmák látni
engedték megkínzott arckifejezését. Megdöbbentem. Josiah sosem tűnt
riadtnak. Mindig azt a látszatot keltette, hogy félvállról veszi az
életét, aki senkiért és semmiért nem vállal felelősséget. Nagyon
kevesen tudták, mennyit dolgozik azért, hogy ott lehessek mellette.
Kevesen ismerték a valódi énjét. Megrázott, hogy ennyire rémültnek
láttam a bátyámat.
A bűntudat vízbe mártott bundakabátként nehezedett a vállamra.
Éppen az történt, amit el szerettem volna kerülni. Azt akartam, hogy
ezt ő is tudja. Azt akartam, hogy tisztában legyen vele, a legfőbb célom
az ő biztonsága volt. Megóvni őt Amber elvesztésétől, mert legyen
bármilyen ellenszenves is, a bátyám valamiért mégiscsak megtűrte
maga mellett. Védeni attól, hogy bajba keveredjen. Óvni attól, hogy az
én butaságom miatt ismét a bíróságon kelljen bizonygatnia, mennyire
remek gyám.
Hirtelen előreléptem, és átkaroltam a derekát. Épphogy a
mellkasáig értem. A fejemet ráfektettem, így hallhattam, ahogy a
szívverése szinte versenyre kel az enyémmel. Lassan az uralmam alá
vontam a légzésemet.
 – Sajnálom… – leheltem, mire fél kézzel átkarolt, és magához
szorított.
Hosszú sóhaj szakadt fel a mellkasából.
– Bassza meg!
Josiah egész testében megmerevedett. Csöndben megfordított a
karjában, közben mutatóujját a számhoz érintette, mintegy
emlékeztetőül. Mintha szükségem lett volna rá. Minden ízemben
reszkettem, szaporán, de hangtalanul lélegeztem, amikor nyílt a szoba
ajtaja.
– Nem én voltam, esküszöm!
Fiatal, talán nálam egy-két évvel idősebb fiú robbant be a
helyiségbe, töredékesen láttam a réseken keresztül. Magasnak tűnt,
keményfiúnak néztem volna a fekete bőrnadrágjában és a hozzá
passzoló pólójában, ami a korához képest izmos testére feszült.
Nem volt keményfiú. Nyállal kevert vér folyt a szájából és az
orrából a ruhájára. Selypítve beszélt, mert valószínűleg kiütötték
néhány fogát. A szemöldökénél a bőr felszakadt, és furcsán sántított,
amikor beljebb terelték a szobába.
Josiah hátrahúzott, és elém helyezkedett. Szűk volt a szekrény,
mégis olyan könnyedén elmanőverezte mindkettőnk testét, hogy bárki
azt hihette volna, világéletében pantomimezett, nem pedig egy
ringben püfölt eszméletlenre harcosokat. Széles vállával eltakarta
előlem a kilátást. Egyéb helyzetben biztosan ölre megyek vele a jobb
pozícióért, oldalba bököm vagy rálépek a lábára. Most azonban
kénytelen voltam befogni és tűrni, hogy szó szerint háttérbe szorít.
Nyilván az én jól felfogott érdekemben tette, ami miatt meleg
hála öntött el. És aggodalom. Ha felfedeznek bennünket, először öt
veszik észre. Filmes zsargonnal élve, ő kapja az első golyót. Elemi
erővel tört rám a vágy, hogy kiszabaduljak innen. Annyira nagyon
vágytam rá, hogy hazamenjünk, és odaadhassam az ajándékát! Nem
azért, mert örülni fog, hiszen csak egy apróság. A mosolyért, a
gyengédségért, ami szigorú arcára költözik, amikor rájön, hogy
nekiadtam a csöppnyi vagyonom.
Lépéseket hallottam és a fiú riadt zihálását. Vagy az enyém volt?
Összekavarodott a benti rémület és a kinti pánik. Valami bútor
karistolta a padlót, ahogy odébb tolták. Fájdalmas puffanás követte. A
szívem ennél gyorsabban biztosan nem lenne képes pumpálni a vért,
adrenalin dübörgött a fülemben, ahogy lassan, óvatosan addig
fészkelődtem, míg csak kiláttam Josiah bal karja mellett egy kis résen.
A fiút két behemót verőember épp talpra rángatta, aztán úgy
lökték az odakészített székre, hogy rendesen nyekkent.
Újabb lépések… Még egy férfi jött be a szobába. A szekrény dohos
szaga beleitta magát az orromba, de megéreztem egy új, fura, émelyítő
illatot, amit ez a férfi hozott magával. Megállt az ajtótól nem messze,
így nem került a látóterembe. Nyilván az embereire hagyta a munka
nehezét, míg ő elégedett szultánként szemlélte a pusztítást.
– Tudom, hogy nem te voltál, Randy! – A hangja mélyen zengett
a szobában. Enyhe akcentus érződött a beszédén, amitől valamiért
jobban halálra rémültem, mint a másik két ember némaságától. Az
akcentusos pasik mindig kegyetlenek a filmekben…
Még sosem hallottam ezt a hangot, de Josiah keze ökölbe szorult, ő
biztosan felismerte, és nem volt ínyére a felfedezés.
– Akkor miért…?— kezdte Randy, de abban a pillanatban élesen
csattant egy ütés az arcán. Az ajtónál álló fickó, aki nyilvánvalóan a
Főnök volt, elnyújtva ciccegett, de nem ő szólalt meg, hanem az, aki
ütötte a fiút.
– Akkor beszélsz, amikor ő azt mondja! – A hangja éppúgy
csattant, mint a pofion, amit osztott.
Randy oldalt fordította a fejét. Első gondolatra elszörnyedtem;
csak nem lázadni akar? Nem lehet olyan ostoba… Kiköpte a szájában
összegyűlt vért, majd lehunyta a szemét. Csak egyetlen, végtelennek
tűnő másodpercig tartott. A szája megremegett, szemhéja alól
könnycsepp gördült, de azonnal el is tüntette egy mozdulattal,
mintha csak a szájáról törölte volna le a vért.
Összepréselte sérült ajkát, majd bólintott, mielőtt visszafordult
volna faggatói felé. Mereven ült a széken, kezét a térdére szorította,
készen arra, hogy az első adandó alkalommal elinaljon. Összeszorult a
mellkasom az együttérzéstől és a félelemtől.
Ez annyira nem én voltam! Az agyam hátsó részében kattogott
egy gondolat. Semmi keresnivalóm itt. Nem kellene itt lennem…
– Elárultál engem, Randy! Nemcsak engem, de egy nálam
fontosabb személyt is. Olyat, akinek sokat köszönhetek. Ő jelenti
számomra az életet. – A Főnök hangja megkeményedett, fenyegetően
hatott, mintha frissen élezett pengét burkoltak volna bársonyba.
Megborzongtam. A kezem Josiah tenyerébe csúsztattam. Az
ismerős érintés lecsillapította a testemben rekedt félelmet, erőt adott a
némasághoz. Szinte éreztem, hogy a testvéremben ugyanaz a harc dúl,
mint bennem. Segíteni akar, de túl is akarja élni. Mi dönti el, melyik
fontosabb? Milyen jogon zárkózom be egy biztonságos helyre, ahelyett,
hogy kilépnék és segítenék a fiúnak? Mit kellene tenni?
Mit? Mit? Mit?
Mégis mit tehetnék? Ha kirontok, csak magamat küldöm
vágóhídra. Abban a másodpercben a fiú helyére ültetnének, amint
felfedeztek. És ki tudja, mit tennének Josiah-val? Tehetetlenség
keveredett a félelmemhez, keserű ízt hagyva a számban. A felismerés
könnyeket csalt a szemembe: nem tehetek mást, végig fogom nézni,
ahogy összeverik azt a szerencsétlent.
Randyvel egyszerre rezzentem össze, amikor a Főnök újra
megszólalt:
– A felvételeket végignéztük, és egy igazán csinos szőkére cseréltél
bennünket. – Elakadta lélegzetem. A sejtés felszárította a könnyeimet.
Hirtelen azt szerettem volna, ha az a szörnyeteg elhallgat. – Nem
hiszem, hogy te vagy az egyetlen, aki felpróbálta a lányt… Hogy is
hívják?
Léptek tompa koppanása közeledett a szekrényünkhöz. A
harmadik, eddig a háttérben meghúzódó fickó épp a rejtekhelyünk előtt
állt meg. Tisztán láttuk, ahogy megvonja a vállát, mielőtt felelne:
– Ribanc.
Gúnyos horkantás, megalázó röhögés. Randy hirtelen felkapta a
fejét. Állát előreszegte, és haragosan meredt a másik fickóra.
Istenem… Ez az ostoba igazán dühösnek tűnt. Az ostoba emberek
ostoba tettekre ragadtatják magukat, amikor dühösek. De annyira csak
nem…
– Amber. – Josiah ökle megrándult. – Amber Johnson a neve,
seggfej! A kisujjáig sem érsz fel.
Nos, talán mégis van annyira hülye. Egy másodpercre lehunytam
a szemem. Nem tudtam elhinni, hogy ilyen könnyen beugratták.
– Jézus…
 Josiah alig lehelte a szót. Volt valami a hangjában, ami arra
késztetett, hogy ránézzek. Elszörnyedve kapkodta a tekintetét. Hol
rám, hol az egyik verőemberre nézett, akit ekkor még nem láttam. A
bátyám szeme egészen kidülledt. A pillantásunk találkozott, a
szájával néma utasítást formált nekem: ne nézd!
Halálra rémülten engedelmeskedtem. Tudtam, ha a hely engedné,
a saját kezével takarná el a szemem. Azt kívántam, bár nagyobb tér
volna, hogy a fülem is befoghassam. De nem volt. Josiah kezébe
kapaszkodtam, és rettegve vártam a folytatást.
– Te idióta! Már szinte mindenkinek megvolt a csaj! – Nem
tudtam, ki beszél, mert Josiah kezére figyeltem. Lazán megszorította,
majd rögtön elernyesztette erős ujjait. Feltűnt, hogy egyre rövidebbek
a szorítások közötti szünetek. Mintha csak… visszaszámolna. Valami
borzalom készülődött.
– Hazudsz! Szeret engem… – Randy kiáltása a mondat végére
haragosból lassan kétségbeesetté halkult. – Az meg mi a fasznak kell?
Nuel! Főnök?
Nuel nem felelt. Fém ütődött fémnek.
A Főnök orgánuma szánalomról árulkodott.
– Engem nem érdekel az a nő, Randy! De ha már ujjakat
emlegettél…. – A férfi hangja elmélyült, a rémület pedig
megdermesztett. – Kétszer szólaltál meg az engedélyem nélkül.
Nem akartam odanézni, mégis önkéntelenül pillantottam az első
lyukon keresztül Randyre. A fickó, akit Nuelnek hívott, előtte állt, a
kezében fémtárgyat tartott, amiről lepattogzott a piros festék.
Metszőolló. Elszörnyedve figyeltem, ahogy előrehajol Randy keze felé.
– Ne csináld, Nuel! – A srác hangjából sikított a rémület,
pánikszerűen rándult a karja, a teste. – Kérlek, Főnök!
Josiah szorításai egyre csak érkeztek, a szünetek kétségbeejtően
lerövidültek.
– Nuel, ne! – Randy zihálása már embertelenül szaporává vált.
Vér csöppent a földre, a Főnök fényesre sikált, elegáns cipője mellé.
Háborgott a gyomrom, képtelen voltam tovább nézni. Elfordultam, az
arcomat a bátyám hátának szorítottam, és belekapaszkodtam az egyik
kezemmel.
– Nuel, könyörgöm! – Randy hangja remegett, mintha a sírás
küszöbén állna. – Carlos, segíts már!
A karcos hangú férfi megadta a végső döfést:
– Elcseszted, öcsém!
Halálra váltan szorítottam remegő kezemet a számra, és befogtam
az orromat is. Zokogás rázta a testemet, ahogy hallgattam a fiú
megkínzott ordítását. Josiah egyetlen, hosszú kézszorítással jelzett. A
visszaszámolás véget ért.
Fémes csattanás, csont roppanása.
Egyszer.
Alig fogtam föl, máris hallottam még egyszer.
Két ujj.
Randy a másodiknál már sikoltozott. Fogaimat a tenyerembe
mélyesztettem, nehogy akár csak egy csuklás feltörjön a torkomból.
Összeszorított szemhéjam alól patakokban folyt a könny, és alig
érzékeltem Josiah folyamatos szorítását.
Aztán kényszerítettem magam, hogy kinyissam a szemem. Talán
sikerül kijutnom innen. Ha így lesz, talán azonosítani tudom a
szörnyeket. Figyelmen kívül hagytam a bátyám intését, és
kikémleltem a kis nyíláson.
A szekrényünk előtt állófickó nem öltönyt viselt, mint Főnök és
Nuel, hanem farmert és kockás inget, aminek egyszerűsége nem illett
ide. Odébb lépett, és helyette egy magas férfi jött a székhez, ahol Randy
nyüszített csendesen. A Főnök. Első pillantásra spanyolnak vagy
olasznak tűnt. Elegáns, sötétkék öltönyét egyetlen vércsepp sem
szennyezte. Cserzett arcán semmitmondó kifejezéssel hajolt közelebb a
fiúhoz. Csak ekkor vettem észre a köteleket, amivel valamikor Randyt
a székhez rögzítették. Esélye sem volt harcolni magáért.
– Akkor beszélsz, ha engedélyezem – sziszegte a Főnök hűvösen. –
Elárulod nekem, kivel kavart még a szőke ribancod!
Elszörnyedve figyeltem, ahogy előhúz a kabátja rejtekéből egy
fekete fegyvert. Újabb zokogás gyűlt a torkomban, a filmekben sosem
tűnt ennyire veszélyesnek egy pisztoly. Esélyem sem volt, hogy
felkészüljek. Idő sem maradt, hogy Josiah figyelmeztessen, a fegyver
hangos dörrenéssel elsült. Randy újult erővel ordított, ahogy a golyó
áthatolt a húsán. A lába remegett a kíntól.
– Josh… – hörögte Randy. A szájából vér fröccsent, ahogy kiejtette
a bátyám nevét. – Josh Morgan.
Főnök hátrapillantott.
– Nézz utána! – A parancs élesen csattant. Aztán a Főnök
visszafordult a fiúhoz. Egyszerre szántam és gyűlöltem őt. – Látod,
milyen nagyszerűen tudunk együttműködni?
Randy nyöszörgése beleégett az emlékezetembe. Csonkolt keze
folyamatosan remegett. Tudtam, többé nem telik el olyan nap az
életemben, hogy ne jutna eszembe ez a kép. Soha többé nem leszek már
ugyanaz, aki előtte voltam.
– Könyörgöm… Eresszetek…
A Főnök arca merev maszkká alakult.
– Ahogy már mondtam, én beérném ennyivel az árulásodért. De
eltűnt a pénz, az anyag, ráadásul emlegetted a bátyám nevét! Hová
tetted az eszed? – A Főnök előredőlt, megtámasztotta magát Randy
karján, és úgy nézett az arcába, mint egy eszelős. Mélyen ülő, sötét
szemében gyilkos fény villant. – A testvéremért!
Randy ekkor őrülten elnevette magát. Csupán egyetlen
másodpercre, mielőtt tökéletesen elkomolyodva belenézett volna a
Főnök szemébe. A lába elé köpte a szájában újra felgyűlt vért, úgy
hörögte selypítve:
– Találkozunk a pokolban!
Főnök kiegyenesedett, a fegyver csövét Randy homlokának
támasztotta.
– Abban biztos lehetsz!
Habozás nélkül meghúzta a ravaszt. Agyvelő és vér fröccsent a
szekrényre. Felkavarodott a gyomrom, sírtam és öklendeztem
egyszerre, véresre haraptam a tenyeremet.
– Indulhatunk – adta ki a parancsot a Főnök, mintha csak egy
munkavacsorával végzett volna.
Engem ez a nap szembesített azzal, hogy egyszer minden véget ér.
Talán egy perc, egy óra, év vagy egy évtized múlva, de vége lesz.
Hirtelen mindent megbántam, amit még nem tettem meg, amit nem
élveztem ki, pedig lehetőségem lett volna rá. A következő gondolattal
elöntött a lelkiismeret-furdalás; Randynek már semmire nem lesz
lehetősége.
Egész testemben remegni kezdtem a megkönnyebbüléstől, amikor
kicsörtettek a szobából. Távolodtak a lépteik, visszhangzott a zár
kattanása a folyosó túlsó végén lévő ajtón. Feltört belőlem a zokogás,
de Josiah rögtön átfordult, és befogta a számat. Nem láttam rosszalló
pillantását, mert a mellkasára vont, és szorosan tartott, míg
lecsillapodtam.
Órákon keresztül ott maradtunk. Nem mozdultunk, nehogy
valaki felfedezzen bennünket. Az ajtót ugyan ránk zárták, de Josiah
elsuttogta, hogy a másik szoba szellőzőjén kijuttathat innen. Randy
testéért nem jöttek vissza. Nem takarították el. Otthagyták, mint
valami elfelejtett szemetet.
Amikor végre előbújtunk a szekrényből, Josiah nem engedte, hogy
akár egyetlen pillantást is vessek rá.
– Ilyen emlékre nincs szükséged – súgta a hajamba, miközben
eltakarta a szemem, és átvezetett a másik ajtóhoz.
Maga mögé tolt, mutatóujját a szája elé tartotta, és hallgatózott.
Lélegzetvisszafojtva vártam. Kényszerítenem kellett magam, hogy a
bátyámat figyeljem, és ne forduljak hátra a mögöttem ülő hulla felé.
Fogalmam sem volt, miért volt ez ilyen nehéz.
Hosszú percekig maradtunk így, míg Josiah végre úgy ítélte meg,
valóban mindenki elment. Akkor óvatosan kinyitotta a belső szoba
ajtaját. Hangtalanul feltárult. Mielőtt felfoghattam volna, mi
történik, egy vaskos kéz tűnt elő a semmiből, egyenesen a jobb
arccsontján találva el a bátyámat. Josiah hátratántorodott, mintha
megszédült volna. Elkaptam, de hiába próbáltam tartani, túl nehéz
volt, kicsúszott a karomból. Úgy vágódott el a padlón, mint egy
platóról lezuhant takarmányos zsák.
Négykézlábra tornázta magát, megrázta a fejét, mintha így akarta
volna kitisztítani a látását, de hiába. Mielőtt összeszedhette volna
magát, egy újabb ütést mértek rá, ezúttal a tarkójára. Összecsuklott, és
nem mozdult.
– Josiah!
Megrémültem, de dühös is lettem. Randy villant az agyamba,
ahogy könyörgött, ahogy sikoltozott. Teljes erőmből nekirontottam az
előttem tornyosuló férfinak, és tökön rúgtam. A fickó felhördült, de
ahelyett, hogy összeesett volna, utánam kapott. Megragadta a
hajamat, és maga felé fordított.
 – Lám csak, újra találkoztunk!
A borgőzös hang és a kéjesen csillogó szem tényleg ismerős volt. A
fickó, aki a tömegben szexelt a nőjével. Undorodva sikoltottam,
megpróbáltam végigkarmolni az arcát, de ekkor váratlanul elengedett.
Hátratántorodtam, de mire visszanyertem az egyensúlyomat, valami
kemény koppant a fejemen. Éppen csak felfogtam a fájdalmat, amikor
a színes karikák összeolvadtak a szemem előtt, én pedig a sötétségbe
zuhantam.
 8.

Mindig a számodra legjobbal elégedj meg;

akkor is, ha a kevesebb a könnyebb!

B ray
2016. AUGUSZTUS 25.

DOHOGVA VONULTAM KI A PIHENŐSZOBÁBÓL , bár tulajdonképpen

egészen jól mulattam a valódi fúrián és az ő gólemjén, akiket
magam mögött hagytam. Ez a család tutira nem százas.
Aztán újra bevillant, ahogy a csaj szeme tágra nyílik, a
mellkasa hevesen emelkedik és süllyed, a legnagyobb
gyönyörűségemre. Jó, a vörös hajú óriástól kedvem támadt volna
berosálni.
Tudtam, hogy abba kellene hagynom. Be kéne fogni a pofám,
és a kiskölykökkel foglalkozni, amiért meg is fizetnek.
Ah, de egyszerűen lehetetlen volt ellenállni!
Csikorgott az edzőcipőm talpa, ahogy hirtelen sarkon
perdültem. Újra látni akartam a csaj arcán az elképedést, és az
apjáén a szinte fékezhetetlen haragot. Oltári poénnak éreztem.
Totálisan lefagyott az agyam attól, amit a pihenőszoba félig
nyitott ajtaján keresztül láttam.
A csaj ugyanott állt a falnál, ahol néhány perce még én voltam.
Malcolm Crayne egy rohadt nagy hegyként tornyosult előtte, áradt
belőle a fenyegetés, szigorú arcáról harag sugárzott.
– Ez meg mégis mi volt?
Hezitáltam. Mi a franc folyik odabenn? Elhatároztam, hogy
tovább figyelek, de ha kell, közbeavatkozom. A küzdőtéren kívül
elítélem az erőszakot. Különösen akkor, ha Góliát akarja elcsépelni
a lányt, aki alig ér fel a mellkasáig.
 – Leblokkoltam – válaszolt a csaj olyan csöndesen, hogy
koncentrálnom kellett, ha hallani akartam. – Túl közel engedtem
magamhoz…
– Nem. Nem! – dörrent erőteljesen Crayne hangja. Egyik
hatalmas öklével belevágott a falba a lány feje fölött.
Egész testem megfeszült, hogy be tudjak rontani a pihenőbe.
Nem azért, mert annyira hős lovag vagyok, de most ezt éreztem
volna helyesnek. Mégsem mozdultam. Álltam, mint aki gyökeret
eresztett. Az elmúlt években soha nem érdekelt semmi, de most
felébredt a kíváncsiságom, és elemi erővel ordította a fejemben,
hogy itt valami több történik. Nem egyszerű apa-lánya veszekedés.
Még ha a lány örökbe fogadott is… Ez valami más.
– Bepánikoltam… – próbálkozott újra a csaj, de Crayne
felhördült.
– Nem, basszus! Nem ezt csináltad! – Más már régen sikítva
menekült volna az óriás közeléből, de ez a csaj nem mozdult. Sőt,
még keményebben nekivetette a hátát a falnak, és felnézett az
előtte álló jetire.
– Tényleg? Akkor elárulnád, hogy te mégis mit láttál? – A
hangja kihívóan csendült, a tartása egyenes, azt a finom kis állát
pedig még jobban felszegte.
Az egész csaj alig érte el az átlagos magasságot, most mégis
úgy látszott, mintha kétméteres lenne. Belevaló volt, és a
gerincemben a bizsergés azt sugallta, érdemes elbasznom az
időmet a folyosón hallgatózva.
Crayne dühösen reagált a kihívásra.
– Hogy mit láttam? – Éppen úgy bökte szegycsonton széles
mutatóujjával, mint korábban engem, de a csaj meg se rezdült. –
Láttam, ahogy elmerülsz, mert megint a szíveddel gondolkodtál.
Ebben a játszmában rohadtul nincs helye a szívednek, kölyök!
Kizárólag az agyadra hagyatkozhatsz, és arra, amire tanítalak.
Hagyd a faszba a nosztalgiát! Ne merülj el az emlékekben, amikor
a hátad mögött áll egy fiatal, tesztoszterontól fűtött macsó-ficsúr!
Oké, az egómnak ez nem esett túl jól, de képes voltam
mozdulatlan maradni! A szívem meg már a torkomban lüktetett,
amitől olyan hányinger tört rám, mintha másnapos lennék. Nem a
lebukástól, hanem attól rettegtem, hogy félbeszakad ez a vita,
mielőtt többet megtudhatnék.
 – Nem az a ficsúr volt a probléma – felelt közben a lány, mire
az egóm még jobban besértődött. Ez azonban nem akadályozott
meg abban, hogy tovább hallgatózzak, mint egy kisiskolás.
– Nem bújhatsz állandóan a pánikrohamaid mögé!
– Tudom – lehelte alig hallhatóan a csaj, de harcias tekintetét
továbbra is az óriáson tartotta.
Még csak nem is pislogtak. Minden egyes szavuknak külön
jelentősége volt, és rohadtul idegesített, hogy szart sem értek az
egészből.
– Akkor azt javaslom, szedd össze magad! – Crayne mutatóujja
végre elmozdult a csaj szegycsontjáról.
Nem tetszett, ahogy megérintette. Nem tetszett, ahogy beszélt
vele. Az egész fickó nem tetszett, és pont. A melák nem várta meg a
lány reakcióját. Felemelte vaskos karját, és felém intett.
Lélegzetvisszafojtva lapultam a falhoz, így már csak hallottam,
de nem láthattam őket.
– Az a srác olyan könnyedén pakolt maga alá, mintha a
szeretője lettél volna. Nem volt benned ellenállás. Érted, mi a bajom
ezzel?
Azért ez nem volt teljesen igaz, bár a szerető gondolata eléggé
tetszene… De a lány igenis védekezett, sőt, igen keményen meg is
tartott előtte. Mielőtt igazán felbosszantott. Engedem magam
elpáholni, de csak bizonyos határokon belül. Aztán szépen
hasznosítom az ötéves korom óta tanultakat. De ha nem én vagyok
ott, a lány győztesen jön ki a menetből.
Mégis mit akar tőle ez a barom? Legalább harminc centivel
alacsonyabb, és minden mozdulatán meglátszott, hogy legfeljebb
néhány hónapja űzi ezt a sportot. Nincs mese, ennek idő kell.
Már megint nem értettem a benti mormolást, és kezdtem
felspannolni magam. Igazán dühített, hogy alig hallom a lány
válaszát. Crayne legalább érthetően dühöngött.
– A földbe lettél döngölve. Ha Russo egyik embere lett volna…
– Tudom! – A csaj élesen felcsattant, és Crayne elhallgatott,
mintha megütötték volna. Ki a franc lehet Russo meg az emberei?
Hosszúra nyúlt a csend. Túl hosszúra. Míg ők odabenn
igyekeztek lehiggadni, addig én rágtam a kefét, hogy miről van szó
pontosan. Szerettem volna újra rájuk nézni, de nem mertem
kockáztatni.
 Crayne végül megtörte a csendet. A hangja olyan rideg volt,
hogy tutira lefagyott volna tőle a jeti farka is.
– Ilyen többé nem fordulhat elő. Tartsd távol magad a hasonló
helyzetektől, világos?
– Egyáltalán, minek vetted fel? Itt van Barbie és Ken a pultnál,
az oktatók és a trénerek. Most meg ez a…
Kíváncsi lettem volna, milyen jelzővel illet, de Crayne-t sajnos
nem érdekelte.
– A srác azért van itt, hogy nekem segítsen. Cserébe az öccsét
kell edzened.
Felélénkülve füleltem. Kettős érzések rohantak végig rajtam:
bírtam ezt a csajt, de ha továbbra is makacskodik Zach ügyében,
kénytelen leszek keményebb eszközökhöz folyamodni, hogy
meggyőzzem.
– Mióta van szükséged segítségre?
– Faith… – mormolta Crayne alig érthetően. Először azt
hittem, valaki csatlakozott a terem felől, de ahogy folytatta,
rájöttem, tévedtem. – Neked van erre szükséged. Tudom, azt
hiszed, hogy még nem állsz készen, de én hiszek benned. A doki is
egyetért. A fiú nyitott feléd, és kutya kötelességed megadni neki
mindent, ami tőled telik.
Faith? Faith? Faith?
Visszhangzott a kurva név a fejemben. Mi a faszt képzelnek
ezek, hogy idejönnek, és még a nevük sem valódi? Felforgatja az
életemet, lebratyizik az öcsémmel, és még a neve sem az, aminek
mondja!
Szükségem lett volna egy szelepre, hogy kieresszem a gőzt,
mert úgy éreztem, a dühöm cseppfolyóssá alakítja az agyamat.
Fojtott nyögés hallatszott.
– De hát ott van az ő nagy és tehetséges bátyja! Miért nem
tanítja ő?
Na, igen, ott a pont.
Napok óta próbálom rávenni Zachet, hogy bunyózzon velem.
Alaplépéseket mutattam neki, miközben ő a rohadt tabletjén
játszott. Meg azt, hogy hogyan tartsa a karját, hogy ne lötyögjön a
könyöke, és a hüvelykujját kívülről simítsa a kis öklére, ne belül
tartsa a markában, mert ha bevisz egy kemény ütést, az ujja
azonnal tropára megy.
 Úgy láttam, pont annyira nem érdeklem, mint az a hülye
Minion, amit hoztam neki. Mintha mérföldekre lenne tőlem. A
szeme nem csillog már, valahogy hiányzik belőle… az élet.
Elképzelni sem tudtam, hogy őszintén mosolyogjon, vagy, ahogy
anyám állította, nevessen.
– Nem folyok bele a családi drámájukba – hallottam Crayne
hárítását. – Csak te érdekelsz, és az, hogy biztonságban tartsalak.
Szükség van, ahogy te mondtad, a Barbie-Ken formációra a
pultnál, és az edzőkre, mindenkire, akit felvettem ide. Okkal
kerültek ide.
– És Holmesék? Nekik milyen szerepet szánsz a
szappanoperádban? – Faith hangja vitriolosan hasította a csöndet.
Faith…
Basszus! Eddig is ismertem a nevét – a másik nevét, hogy
Honey Winslow –, mégsem bírtam rá másképp gondolni, mint
„arra a csajra”.
Vajon a fickónak ez az igazi neve? Egyáltalán, mi szüksége van
valakinek több névre? A franc ebbe a sok kérdésbe! Mint az öcsém
könyveiben a mesebeli sárkánynak, ha levágják az egyik fejét,
azonnal kettő másik nő a helyére.
– Nem kell mindent tudnod, kölyök! – Crayne hangja
váratlanul távolságtartóvá vált. – A Holmesok ott vannak, ahol
lenniük kell. Te viszont tartozol néhány körrel, mert padlóra
kerültél.
Végszónak tűnt. A picsába, ez nagyon végszónak tűnt. El kell
tűnnöm gyorsan, mielőtt észrevesznek. Hátráltam egy lépést, de
nem akaródzott továbbállni. Régen találtam bármit is olyan
érdekesnek, mint ezt. Az izgatottság végigcikázott a gerincemen,
ahogy eldöntöttem, maradok.
– Nem mondod komolyan! – csattant fel éppen Faith.
– Még tíz kör – jelentette ki Crayne, mintha már le akarná
zárni a beszélgetést. – Ha hozzáadjuk a korábbiakhoz, akkor az
összesen…
– Ne. Merészeld. Kimondani! – Faith nyomatékosan
kihangsúlyozott minden egyes szót, és szinte láttam magam előtt,
ahogy ezúttal ő bökdösi a melák mellkasát. Tűzrőlpattant
kisnyuszi.
Lépések közeledtek az ajtóhoz, a kezem nyirkos lett.
 – Hé, te! – Crayne kiáltására megrándultam. Végem. Tutira
lebuktam. – Ezt te csináltad, takarítsd is össze!
Fújtattam, mint egy nyolctonnás tehervonat, és fojt rólam a víz,
amikor rájöttem, hogy Faithhez beszélt.
– Akkora egy szemét tudsz lenni, Crayne! – morgolódott a csaj,
de rögtön utána hallottam a cserepek csörömpölését, ahogy a
szemetesbe dobálta őket. Kis hülye! A francért nem használ lapátot
és seprűt? Kell, hogy megvágja magát?
Vállat vontam. Nem mintha érdekelne. Ha össze akarja
szabdalni magát, tegye, engem aztán rohadtul hidegen hagy!
– Sikerült megtudnod valamit arról a tagról?
Faith hangja távolabbról szólt, mégis tisztán hallatszott benne
a feszült kíváncsiság. Hirtelen éberebben figyeltem.
Crayne olyan sokáig maradt csendben, hogy már azt hittem,
válasz nélkül hagyja a kérdést. A hátam mögötti folyosószakaszról
beszélgetés hangjai szivárogtak hozzám – ezek szerint vége egy
órának. Mennem kellett volna, de most már végig akartam
hallgatni.
– Igen, de ezzel neked nem kell foglalkoznod – közölte Crayne
elutasító hangon.
Igazi seggfej, és úgy tűnik, imádja rövid pórázon tartani a
lányt, miközben abba a hitbe ringatja, hogy megóvja valamitől. Ha
kicsit is jobban kedveltem volna ezt a Faitht vagy Honey-t, talán
meggondolom, hogy tegyek valamit az ügyben. De nem
kedveltem. Bosszantó volt, és igazán szemét beceneveket ragasztott
a körülötte lévőkre. Ettől függetlenül tudni akartam, ki ő és mit
csinál ebben a porfészekben.
– Crayne…
– Hiába könyörögsz, kölyök! És most jól figyelj arra, amit
mondok, Honey Winslow! – Ah, ugyan már! Most jut eszedbe a
helyes név? – Ha még egyszer azon kaplak, hogy leereszted a
védelmed, vagy engeded, hogy a padlóra küldjenek, vagy
bármiben nem a szerint cselekszel, ahogy mondtam…
– Akkor?
– Azt gondolod, nem tudlak megfogni?
– Nem ismersz engem.
Már meg sem lepett a mondat. Egyértelmű, hogy ez itt nem
apa és lánya, sőt, nincs közöttük semmiféle rokoni kapcsolat.
Crayne elcsendesedett egy időre, de amikor megszólalt,
magabiztosnak hangzott:
– Mindenesetre, ha bármelyiket is tapasztalom, onnantól
kezdve a Holmes fiú felügyeli a futásodat.
Ezt nem értettem, de igazán időm sem volt megemészteni,
mert Faith olyan megvető röhögést produkált, ami egyértelműen
sértés volt. Olyan sértés, amit az egóm nem akart feldolgozni.
Nyilvánvalóan nincs túl jó véleménnyel rólam. Talán félúton lehetek
egy cipőjére tapadt rágógumi és egy svábbogár között.
– A srác, aki nem tud vezetni? Ugyan már…
Éles dörrenés szakította félbe a lány jókedvét, mintha „apuci”
az asztalra csapott volna.
– Elég volt! Hanyagolod a futást, mert nem érzed elég
hasznosnak, de a te fizikai adottságaidat figyelembe véve nem jut
eszembe más, ami megmenthetné a segged! – Crayne hangja
karcosan szólt, és hiába vártam, hogy a lány visszavágjon.
Tökéletesen megnémult. Ebből arra következtettem, hogy Crayne
ezúttal érzékeny területre tapintott. – Nem valami buliba kell
rohannod, tökfej, hanem az életedért. Tartsd már észben! Ha futsz,
életben maradsz! Ha nem bírsz elég gyorsan és ügyesen futni,
akkor… Vetkőzz le és nézegesd csak a tükörben a kibaszott
végeredményt!
Újabb kérdések. Mintha egy gránát robbant volna szét a
koponyámban, és a repeszdarabok apró szilánkjai mind-mind
kérdésként fúródnának a fejembe. Első körben mindent kisöpört
egy nagyon élénk kép, ahogy a dögös Faith egy egész alakos tükör
előtt pózol. Mi a fene lehet a testével, amire ilyen mocsok módon
emlékezteti Crayne?
– Értettem… – Elhaló suttogás, amitől kicsit összeszorult a
mellkasom.
– Akkor ne felejtsd el! Most menj nyújtani! Még van egy órám,
aztán indulunk, oké?
– Oké.
Oké! Most már tényleg ideje lenne…
Az ajtó kicsapódott, én meg rohanni kezdtem a folyosó túlsó
vége felé. A hátam mögött folytatódott a beszélgetés:
– Erről nem beszélünk itt többé.
Crayne hangja beleveszett lépteim döngésébe. Néhány
másodperc után lefékeztem, mert a másik oldalról is jött valaki.
Mindenképp lebukok. Lefékeztem, és visszaindultam a
pihenőszoba felé.
– Túl nyilvános? – kérdezte éppen Faith.
– Nem. Túlságosan megterhelő…
Azt reméltem, a lányba ütközöm, de sajnos Crayne lépett ki az
ajtón. Nekiütköztem annak a betonkeménységű mellkasának. Más
azt mondaná, megtartott, nehogy elessek; én úgy fogalmaznék,
hogy nekivágott a falnak, miután leválasztott magáról, akár egy
tépőzárat.
– Holmes!
– Igen, uram! – nyögtem.
– Talán problémád akadt a Narancs teremmel?
Faith nem lépett ki az ajtón, de szinte fizikailag éreztem a
jelenlétét. Szemtelen vigyort kényszerítettem az arcomra, ahogy
felnéztem a gólemjére.
– Tudja, elfelejtettem megemlíteni…
– Mit?
– Színvak vagyok.
 9.

Soha ne gondold, hogy számítasz

annak, aki nem méltat az őszinteségre!

2016. AUGUSZTUS 26. DÉLELŐTT

TERMÉSZETESEN A SRÁC NEM SZÍNVAK. Egészen biztos, hogy

kamuzott!
Újra és újra lejátszódott a fejemben az előző délelőtti
találkozás. Valamiért nem tudtam kiverni a fejemből Brayden
Holmest. Önelégült, arrogáns, mindamellett bosszantóan jókedvű.
És én mindenre emlékeztem vele kapcsolatban. Az idegesítő hajára,
amit ha éppen nem simított hátra azzal a csinos kezével, akkor
egyfolytában előrehullott. Meg a szakállas arca szemtelenségére.
Ettől függetlenül tudom, hogy hazudott… Amikor kiléptünk a
pihenőből, Crayne azonnal visszalökött. A kezem a szám elé
kaptam, a falhoz lapultam a másik oldalon, és már a menekülési
esélyeimet fontolgattam. Azt hittem, megtaláltak, ránk törtek, futni
kell… És akkor meghallottam a béna szövegét.
Még hogy színvak! Hangosan felhorkantam. Már egy nap telt
el, mégsem tudtam szabadulni a felháborító hazugság emlékétől,
amit olyan magától értetődően adott elő, mintha neki mindent
szabad lenne.
Persze Crayne sem olyan hülye, hogy bevegye a srác
ökörségét, mégis engedte kicsúszni a markából. Csak úgy. Brayden
olyan csintalan mosollyal vette be a folyosón a kanyart, mintha ő
lett volna Tapsi Hapsi, a Bolondos dallamokból, aki réparágcsálás
közepette felteszi a kérdést a szerencsétlen vadásznak: „Mi a hézag,
hapsikám?”
Mosoly csiklandozta a szám sarkát, de nem akartam engedni
neki. Az a srác kétségbeejtő, bosszantó, mégis végtelenül mókás.
Mennyire irigyeltem a lazaságát! Valóban az övé a világ. Megtehet
szinte bármit, nem fél a következményektől. Az egész lényét
körbelengi a szabadság.
Ostoba. Nem is sejti, mekkora szerencséje van. Hogy igazából
mennyire övé ez a világ, a sok felfedezésre váró kinccsel együtt.
Ahogy az emberek többsége, ő is csak éli az életét, biztonságban,
minden komolyabb veszély nélkül. Talán egyhangúnak és
unalmasnak is érzi a világot, és közben megfeledkezik valami
nyilvánvalóról: hogy ez az unalmas élet biztonságos.
A hétköznapok szürkeségében bárki elfelejtheti a háborúk
tanulságait. Senki sem gondol bele, mennyire rémisztő lehet egy
megtöltött fegyver csövével szembenézni. Rejtőzni rettegve,
számítani a rajtaütésre.
Egy átlagos életet élő ember nem is tudja átérezni az élet
lényegét. Kevesen kerülnek a halál közelébe. A mai fiataloknak arra
lenne szükségük, hogy valaki jól pofán vágja őket, emlékeztesse a
szerencséjükre, majd megtanítsa őket álmodni. Brayden
„tapsihapsi” Holmes is ilyen volt. Átlagos, unatkozó gimnazista –
vagy talán már egyetemista –, aki hálás lehetett volna az életéért.
De nyilván nem volt az.
Abban a pillanatban, amikor rá fog döbbenni, hogy milyen
hálásnak kellett volna lennie, már túl késő lesz. Akkor már nem
élhet többé a saját akarata szerint. Amennyit eddig láttam belőle,
nem sok időt jósoltam neki; előbb-utóbb túl messzire megy, túl
felelőtlen lesz, és megismerheti az érzést, amikor teljesen magára
marad.
De addig? Addig reméltem, hogy még gyönyörködhetek a
hozzá hasonló szerencsésekben. Azokban, akik képesek
végigmenni az utcán anélkül, hogy ellenőriznék, nem követik-e
őket. Anélkül, hogy körülpislognának vagy hátranéznének a válluk
felett.
Amikor este megosztottam ezt Crayne-nel a spagettim kihűlt
maradványai mellett, ő csak nézett rám, túl komolyan, azzal a
mélyreható tekintetével. Megvonta széles vállát, és azt felelte:
– Hamarosan visszatalálsz az életbe, kölyök! Csak kell valami,
ami segít felnyitni a szemed.
Csúfondáros fintorra húztam a számat.
– És mire nyitja fel a szemem, Yoda?
Rám kacsintott vörös borostája felett.
– Hogy élni jó!
A tányérok törölgetése közben, sőt, másnap, amikor újra
eszembe jutott a beszélgetés, még akkor is csóváltam a fejem.
Valóban jó élni. Ezt én is tudom.
Szerettem is az életemet, míg össze nem zúzták. Mára
megtanultam, hogy sehol sem leszek örökké biztonságban. Minden
helyzet csak egy állomás az élet végtelen vasútrendszerében, és
mint mindenhonnan, innen is továbbindulunk nemsokára.
Élni jó…
Eszembe jutott a párocska a mellékutcából.
A fickó először réveteg, majd hirtelen élessé váló tekintete.
Mintha felismert volna valamit, amit rég elvesztett. Crayne
hallgatott róluk, én meg csak remélni tudtam, hogy a paranoiám
élezte ki a fantáziámat.
A kellemes, augusztusi reggel ellenére fázósan dörzsöltem meg
a karomat. Kocognom kellett volna. Crayne piszkált, mert hiába
parancsolt ki előző este is, még mindig adósa maradtam vagy
negyvenhét körrel. Magabiztosan kijelentettem, hogy bármikor
lehagyom, csak nevezze meg a helyet és az időt – és valóban hittem
magamban. Crayne túlságosan hatalmas ahhoz, hogy fürge
legyen.
Új emlék foglalta el gyöngéd erőszakkal a gondolataimat.
Nyurga, de izmos test feszül az enyémnek… Kecses
magabiztossággal fordít át a padlóra. A keze erősen markol,
mégsem okoz sérülést…
Heves forróság öntött el Bray gondolatára. Visszaidéztem az
eddig együtt töltött alkalmakat, újra átgondoltam a testmozgását,
arányait. Nem túl kedvező eredményre jutottam: talán vesztenék
ellene egy futóversenyben. Mégsem éreztem kellemetlennek a
gondolatot. Végre célba értem, így félretehettem a zavarba ejtően
izgató gondolatokat. Komolyan fellélegeztem, hogy nem marad
alkalmam elmélkedni ezen az intenzív érzésen.
Az Ifjúsági Centrumot olyan gyerekek és fiatal felnőttek
számára alapították meg, akiknek iránymutatásra van szükségük.
Motivációs gyűléseket, rehabilitációt tartottak itt akár fizikailag
vagy pszichésen sérült gyerekeknek is. Összetett, és amennyire én
láttam, igencsak eredményes ifiház volt ez.
Az egyszintes, vörös téglás épületet gyönyörű park vette körül.
A gyepet betonozott járdák fonták keresztül pókhálószerűen, és
középen egy absztrakt szökőkútnál – ami unikornisformája miatt
komoly kérdéseket vetett fel bennem – futottak össze. Az épület és
a park nemcsak szép, de technikailag is fejlett volt; minden
bejáratnál biztonsági kamerák működtek. Crayne szerint persze
csak azért, hogy a szemetelőket később felelősségre vonhassák, de
engem megnyugtatott a tudat, hogy vissza lehet nézni, ki jött be és
ment ki.
Ahogy elsiettem a fémérzékelő mellett, biccentettem a
biztonsági őrnek. Tudta, ki vagyok, kihez jövök, és szinte biztos
voltam benne, hogy ha rákérdeznének, sokkal több infót fel tudna
sorolni rólam, mint én róla. Még a nevére sem emlékeztem.
Gyakran játszottunk Crayne-nel egy játékot: találd ki, kivel
találkoztam ma! Például, amikor megkérdezte, ki ügyelt a
Centrumban a biztonságomra, akkor körülírtam az adott személyt,
és ő ennyiből mindig kitalálta, kiről beszélek. Tüneményes játék
volt, őszintén megmosolyogtatott. Úgy tűnt, a gyámomnak pedig
éppen emiatt van kedvére a csacskaságunk.
Végigsétáltam a tágas, egyszerű és letisztult előtéren. Az aula
végén hosszúkás, egyenes pult mögött öt részmunkaidős
gimnazista dolgozott szorgosan. Útbaigazították az érkezőket,
fogadták és továbbították a hívásokat. Az egész hely egy hatalmas
méhkasra emlékeztetett. Mindenkinek megvolt a maga helye és
feladata.
Épp a kisebb tornaterem előtt siettem el, amikor kiáltást
hallottam a hátam mögül:
– Honey!
Összevontam a szemöldököm. A hang ismerősnek tűnt, de…
– Honey, hahó!
Bájos nevetés, ami elhalkult, mintha a hang tulajdonosa
elbizonytalanodott volna a végére. Gondolatban homlokon
csaptam magam, mert végre felismertem Jane Hunntington
hangját, majd meglepettséget színlelve fordultam az irányába.
– Ne haragudj! Gyakran előfordul velem, hogy csak rohanok,
de nem is figyelek a környezetemre – szabadkoztam idegesen.
Alibiként fülhallgatót is szoktam viselni. Gyakran a zenét sem
indítottam el, de elég jó magyarázatnak tűnt, ha nem hallgattam a
nevemre.
Jane talán egy fejjel lehetett magasabb nálam, a haját mindig
szoros copfban hordta. Telt alakja – amit a közvélemény biztosan
molettnek titulálna – nagyon jól illett a személyiségéhez. Arca szív
alakú, haja különleges árnyalatú, többféle szőke tinccsel, a szeme
pedig egészen világos, mint a napsütötte méz. Szinte már sárgán
fénylett; borostyánsárga, amire egzotikus árnyék vetült.
Zavart, kíváncsi mosoly tűnt fel az arcán, miközben nagy
halom könyvet egyensúlyozott. Mindig könyvekkel láttam.
Vékonnyal, vastaggal, kicsivel és naggyal – soha nem találkoztunk
úgy, hogy ne lett volna valamilyen olvasnivaló a keze ügyében.
Hétköznapinak semmiképp sem nevezhető jelenség volt. A
nadrágszára annyira kibővült, hogy hangosan suhogott minden
lépésénél. Mindegy, milyen hőség tombolt, mindig egy ujjatlan
trikót és még egy hosszú ujjú felsőt is viselt, többnyire inget vagy
bolerót.
Mivel első kézből meg tudtam állapítani, milyen, amikor valaki
titkolózik, szinte biztos voltam benne, hogy takargat magán
valamit. Épp csak azt nem tudtam, hogy mit. Sebekről és hegekről
tudtam volna neki mesélni, és kizártnak tartottam, hogy egy
kisvárosi lány bármiféle balhéba belekeveredjen.
A mosolya elhalványult, tekintete azonnal zárkózottá vált,
ahogy észrevette, hogy vizslatom. Gondolatban seggbe rúgtam
magam.
– Itt van Zarah? Nem láttam a kocsiját a parkolóban.
Jane arcán elnéző mosoly futott át. Kegyesen úgy döntött, hogy
nem vesz tudomást a tolakodó bámulásról, és ezért hálás voltam.
– Ma bringával jött. Le szokta vinni a parkolóházba, nehogy
baja essen, míg melózik.
Bólintottam, mintha tudnám, Zarah mit szokott csinálni a
biciklijével – pedig nem éltem olyan régóta itt, hogy bárkinek a
szokásaival tisztában legyek. Továbbindultam volna, de Jane újra
megállított.
– Rászántad már magad?
Értetlenül néztem vissza rá.
 – Mármint mire?
– Zach edzésére. Ez nem egy nagyváros, és igen összetartó
környék. Vannak előnyei és hátrányai is – magyarázta magától
értetődő stílusban. Váratlanul elhallgatott, elgondolkodva
összevonta egyébként csinos ívben szedett szemöldökét. – Tudod
mit? Többnyire inkább hátrányai vannak. Az emberek jobban
szeretnek ítélkezni, mint időt és energiát szánni arra, hogy
megismerjenek. A külső mindenekelőtt, ez a jelszavuk. – Szerettem
volna valami vigasztalót mondani, mert nagyon mély magány és
keserűség áradt belőle. Mielőtt kitalálhattam volna, mit mondjak,
szorosabban fogta magához szeretett könyveit, és könnyedséget
mímelve vállat vont. – De ez a Centrum kétségtelenül a jobbik
rossz. Szóval, hogy döntöttél?
Szükségem lett volna egy energiaitalra, hogy követni tudjam a
témaváltásait.
– Miért van ennek ilyen nagy jelentősége? Az a kissrác nem is
ismer engem. Csak néhányszor találkoztunk, és nem
mondhatnám, hogy kedves voltam vele.
Meg sem vártam Jane válaszát, elindultam tovább a folyosón,
amerre Zarah-t sejtettem. Jane nem hagyta magát lerázni. A
nyomomba szegődött, és tovább locsogott.
– Az egész Holmes családot szereti ez a környék. Mindegy,
melyik kasztba tartozol, abból a családból tutira a szívedbe zársz
legalább egyvalakit.
Jane irodája éppen az ellenkező irányban lett volna, ám úgy
tűnt, őt ez nem különösebben izgatja, mert kitartón lépkedett
mellettem.
– Miért? – kérdeztem erős kétellyel a hangomban, mivel
ismertem Brayden Holmest. Szerettem volna ennek a kocka
lánynak is mesélni róla, de nem akartam a bizalmamba avatni.
Várakozásteljesen néztem rá, de ő megtorpant, és elködösülő
tekintettel figyelte a folyosó végét. Konkrétan kocsányon lógott a
szeme. A nagy tornateremben egy nyurga, vörös hajú srác
utasításokat vakkantott éppen a csípőjéig érő kissrácoknak.
Fogalmam sem volt, ki lehet, mindenesetre annyit biztosra vettem,
hogy Jane sok mindent tud róla.
Engem azért nem kötött le annyira, hogy beszálljak a
bámulásba, ezért tovább igyekeztem a kisebb tornaterem felé. Jane
végre magához tért, és újra mellém szegődött.
– A fenébe! Azt hittem, még legalább egy hétig távol lesz… –
motyogta az orra alatt, de mivel elég hangos volt, hogy
meghalljam, hát tettem magasról a tapintatra.
– Ismered?
Lesajnáló pillantással felelt.
– Minden nőnemű lény innen egészen New Yorkig ismeri. Ő
Seth, általában lefoglalja a nyolc-tizenkét éveseket. Kosárlabdával
tartja kordában az éppen ébredező hormonszintjüket.
A szemöldököm önkéntelenül húzódott fel. Jane persze
észrevette.
– Nos, ezt ő állítja, nem én. Jó srác egyébként. Tényleg segít
nekik levezetni a feszültséget, ráadásul önkéntes. Az itteni srácok
szülei többnyire dolgoznak, és akár fizetnének is, hogy biztos
kezekben tudhassák a gyerekeiket erre az időre.
Megálltam, mert a szavai tökéletes ellentétben álltak az arcán
átvonuló érzelmekkel. Ezzel összezavart annyira, hogy hagytam
magam eltéríteni az eredeti terveimtől. Meg aztán arra gondoltam,
Zarah úgysem megy sehová.
– Miért érzem úgy, hogy nem kedveled a tagot?
– Nem mondanám, hogy nem kedvelem, csak hát… – kezdte,
miközben az arca bájosan elpirult, azonban nem volt alkalma
befejezni. A terem felől egy kosárlabda pattogott céltalanul felénk.
– Kapd el, mimóza!
Jane már épp indult, hogy megállítsa a labdát a lábával – mivel
mindkét keze tele volt –, de a megszólításra mozdulatlanná
dermedt, majd hátrált egy lépést, így a labda kecsesen elcsattogott
mellette. Épphogy súrolta a vállát.
– Van egy bunkó stílusa… – fejezte be a mondatot Jane,
miközben összeszűkült szemmel figyelte a srácot.
Seth felénk kocogott, és amikor látta a labda sorsát, fáradtan
felnyögött.
– Miért nem kaptad el? – vonta kérdőre Jane-t, majd megállt
mellettünk, és lihegve a tenyerébe temette az arcát. – Ah, megölsz,
te nő!
Jane hűvösen felvonta a szemöldökét. Teljesen sztoikusnak tűnt,
de olyan erősen szorította a könyveit, hogy a bütykei egészen
belefehéredtek.
 – Hányszor mondtam már neked, hogy ne szólíts így?!
Seth hátrasimította izzadságtól nedves haját. Az arca keskeny
volt, vékony szája szemtelen mosolyra húzódott.
– Nem is emlékszem már. Az első néhány ezer alkalom után
abbahagytam a számolást. – Vidáman rángatta a szemöldökét,
ahogy közelebb araszolt Jane-hez. – De ha már itt tartunk, azt soha
nem árultad el, miért ne hívjalak így.
Karját tökéletes lazasággal vetette át Jane vállán, aki erre úgy
ugrott arrébb, mintha leforrázta volna.
– Nem az egyik Seth-ribanc vagyok, akire hülye beceneveket
ragasztgathatsz.
Seth a szemét forgatta.
– Ezt már megtárgyaltuk párszor. Leadhatnád a fölösleges
kilóidat, és utána akár lehetsz is a ribancom.
Az állam a földön koppant. Ekkora idiótát még soha nem
láttam! A vérem felforrt, és egészen háttérbe szorította a Crayne
által belém vert alapvető szabályok legfőbbikét, hogy soha ne
okozzak feltűnést.
– Jó nagy seggfej vagy, nem igaz?
Seth szeme rám fókuszált, helyes, szeplős, napbarnított arca
meglepődést tükrözött, mintha eddig észre sem vett volna. Egy
pillanatig tartott csupán a megilletődöttsége, gyorsan összeszedte
magát.
– Úgy hiszem, túlzás ilyet állítani bemutatkozás előtt.
Nyeglén beszélt, de míg Jane-nel játékos, velem már inkább
óvatos volt. Szeme úgy ragyogott, mint a sötétben a smaragd, és
több értelem rejlett benne, mint első pillantásra gondoltam volna.
– Szerintem túlzás ekkora egó egy ilyen, külsőségekre
orientálódott fasznak.
Jane elröhögte magát, Seth pedig láthatóan meglepődött.
Ismét. Nyilván nincs hozzászokva az igazsághoz. Olyan hosszú
ideig hallgatott, hogy már azt hittem, megpróbál figyelmen kívül
hagyni. Nem tette. Röpke, de észrevehető pillantással felmérte Jane
reakcióját. Az ő arcán olyan mosoly ragyogott, ami teljesen
átalakította a megjelenését.
– Értem már – szólalt meg elnyújtva Seth, miközben gúnyosan
Jane-hez fordult. – Nem bírtál velem egyedül, ezért erősítést hoztál.
Ez a fickó tényleg ilyen hülye, vagy csak rájátszik? Nem volt
időm nyomozgatni, de felpaprikázódtam.
– Az agyrágó bogarak nagyon megdolgoznak egy-egy
riposztért, mi?
– Sajnálom, édesem, de ő sem az esetem – folytatta Seth Jane-
nek, ezúttal valóban figyelmen kívül hagyva engem. – Mi volna,
lányok, ha elmennétek egy fitneszedzőhöz vagy plasztikai
sebészhez, aki segít rajtatok? Komolyan! Csak jót akarok nektek!
Jane összerándult, gyönyörű szemébe könnyek gyűltek. Ez a
majom tudta, hova kell döfni, hogy igazán fájjon. Legnagyobb
meglepetésemre rólam viszont teljesen lepergett a megjegyzése.
Josiah szavai csengtek a fülemben. Épphogy magához tért a
kómából, és engem még nem utaztattak el ide, a világ másik
végére, hogy biztonságban tudjanak a tárgyalásig. A kórházi
ágyán feküdt, körülöttünk gépek pityegtek. A bátyámon több
kötés volt, mint szabad bőrfelület, ő mégis elmosolyodott. „Légy
büszke a hegeidre, mert azt mutatják, milyen erős vagy! Aki nem
hiszi, csinálja végig, amit te, és meglátjuk, mire jut. ”
– Földi Seth hívja a mocskos szájú, ismeretlen lányt! – Egy
hatalmas kéz lengett az arcom előtt, mire hátráltam egy lépést.
Közel volt. Túl közel!
Koncentrálj! Koncentrálj! Nincs szükség egy nyilvános
pánikrohamra.
Josiah kacsintott, és féloldalas vigyort eresztett felém.
– Szexi vagyok, nem?
Forgattam a szemem, de azért jó testvér lévén bólintottam.
– A legszexibb.
– A sebhelyeim is azok, ugye? Nem torzultam el miattuk. Nem
undorodsz tőlem, amikor megöleled a tökéletes testemet.
– Fúj… – nevettem fel csendesen.
Josiah hirtelen elkomolyodott, és a hüvelykujjával végigsimította
az arcomon húzódó heget.
– Akkor te is éppen ilyen szexi és gyönyörű vagy. Még sokkal
inkább az, mint bárki a világon. Oké?
Hálás voltam a kegyes hazugságért, ezért bólintottam.
– Oké, ha te mondod.
– Én mondom – helyeselt, és elengedte az arcom. – Abban a
pillanatban, amikor más hímnemű is ilyen szavakkal közelít feléd,
azonnal rúgd tökön az illetőt. Különben kénytelen leszek beverni a
képét!
– Honey, jól vagy? – Jane hangja olyan kellemes és
megnyugtató volt, szinte balzsamként hatott rám.
Rádöbbentem, hogy az Ifjúsági Centrum folyosóján állok
mellettük. Talán ezúttal nem esett ki olyan sok idő…
Mielőtt bólinthattam volna, ismét betört a látóterembe a
megtestesült bunkóság.
– Feladtad a szócsatát, kisegér?
Kihívó akart lenni, és nem vette észre, mennyire szánalmas.
Josiah szavai álltak az övével szemben.
– Nem érdemled meg – mondtam megvetően. Jane-hez
fordultam, akinek a szeme és szája egyszerre kerekedett el. –
Később találkozunk.
Faképnél hagytam őket, hogy végre megkeressem Zarah-t.
– Most elmész? Komolyan? – Seth kiabált utánam, de hátra
sem fordulva mentem tovább.
Jane valamiért ott maradt. Lépteim visszhangja mellett azért
odafigyeltem egyre halkuló beszélgetésükre.
– Egyébként hol hagytad az árnyékodat? Nem együtt jöttetek
vissza?
Gúnyos horkantás visszhangzott a folyosón.
– Nekem legalább van árnyékom, mimóza! Te mikor keríted elő
a szebbik feledet?
Jane válaszát magam mögött hagyva bekanyarodtam egy
mellékfolyosóra.
A fizioterápiás részlegen mindig sípolt vagy berregett
valamilyen masina. Makulátlan tisztaság uralkodott, ami egészen
sterillé tette a helyet. Amikor idejöttem, úgy éreztem magam,
mintha egy űrállomáson lennék. Különleges műszerek, fehér, kék
és zöld egyenruhás alakok…
Talán még Khant is meglátom a Star Trekből, ha nagyon
figyelek. Főgonoszrajongóként imádtam volna.
Zarah-t végül a legkisebbeknek kialakított, tágas teremben
találtam meg. Elkerítették ezt a területet a négy-hat éveseknek, és
felszerelték mindenféle játszótéri csodával. Biztonsági kamerák és
önkéntes tinik felügyeltek, hogy ne történjen semmi baj.
Gondolatban gúnyosan felhorkantam. Mintha bármit is meg
tudnának akadályozni ezek az egyenruhás, beidomított
díszmajmok.
– Ó, visszajöttél, Miss Tapintat?
Zarah hangjából gúny csendült, amit igazán megérdemeltem.
A legutóbbi alkalommal, amikor itt jártam, kifogott egy érzékeny
pillanatomban. Elmondtam, hová tegye a tanácsait, aztán
elküldtem a francba. Zarah nyilván megértette az akkori
lelkiállapotomat, de az alapján, hogy most felemlegette, ő sem volt
teljesen immunis a sértéseimre.
– Igen. – Határozottan álltam a tekintetét, és melegen
ajánlottam neki, hogy a váratlan felbukkanásomat tekintse afféle ki
nem mondott bocsánatkérésnek. Kimondani ugyanis képtelen
lettem volna.
Inas kezek szorították a fejemet, bűzös lehelet csapódott az
orromba, miközben az arcomba hörgött a vadállat.
– Kérj bocsánatot, te kis ribanc! – Tagadóan, zokogva próbáltam
rázni a fejemet. – Akkor eddig tartott a jó szerencséd.
A szorítás engedett, a következő másodpercben olyan pofon
csattant az arcomon, amitől néhány órán keresztül csengett a fülem.
Nem!
Akkor megtörtek, de többé soha. Hányinger kerülgetett a
gondolatra, hogy bárkitől is elnézést kérjek, bármilyen formában.
Ha ezt valaki nem tudja megérteni, addig tartott az ismeretségünk.
Zarah jóval magasabbra nőtt, mint én. Minimum százhetvenöt
centi lehetett, és irigylésre méltóan vékony, manökenalkata volt.
Kávébarna bőre élesen elütött hófehér ruhájától, de jól állt neki.
Rövid haját oldalra fésülve hordta, amitől egészen kislányos
megjelenése lett, pedig jócskán a negyvenes éveiben járhatott, és
három, nálam idősebb gyereke volt.
Éles pillantású, étcsokoládé színű szemével mindig úgy nézett,
hogy szerettem volna messzire menekülni. Nem azért, mert ijesztő
volt, inkább azért, amilyen érzéseket kiváltott belőlem. Mintha
ismerné minden bűnömet, és azt várná, hogy én mondjak ítéletet
magam fölött.
– Jól van, kislány! – Bátorítóan bólintott, mielőtt a csend kínossá
vált volna. Intett, hogy kövessem. – Ne érts félre, örülök neked,
Honey, de mit tehetek még érted?
Arrafelé tartott, amerről érkeztem, és elég szaporán kellett
szedni a lábamat, hogy tartsam vele a tempót. Még mielőtt igazi
tramplinak kezdtem volna magam érezni mellette, emlékeztettem
magam, hogy a ruhaméretem hat egész számmal csökkent Faith
Winslow eltűnése óta, és Zarah is csak hétköznapi sportruhát visel.
– Még mindig bizonytalan vagyok…
– A Holmes fiú miatt?
Elhagytuk a helyet, ahol korábban Jane-t és Sethet láttam,
majd továbbsiettünk a tréningrészleg felé. Itt már nem volt szükség
felügyelőkre, ezt teljesen egészséges fiataloknak tartották fenn.
Edzőtermi gépek és kosárpálya is várt rájuk. Akik kevésbé
folytattak aktív testmozgást, játszhattak a Nyugi-szektorban
felállított billiárdasztalok egyikénél. Volt ott mindenféle, amire
szükség lehet a kikapcsolódáshoz, például darts, társasjátékok és
kártyaasztal is.
– Még most sem hiszem, hogy én vagyok erre a
legalkalmasabb személy.
Udvarias tagadásra számítottam, ehelyett Zarah csak
megvonta a vállát.
– Talán igazad van.
Gyanakodva húztam össze a szemöldököm.
– Igazán?
Zarah telt szája elnéző mosolyra húzódott.
– Zach Holmes már többet megélt bármelyikünknél.
Olyasmiket, amiket idősebb korban se lenne szabad átélnie egy
gyereknek.
Hipoplasztikus mielodiszplázia. Korábbi találkáink alkalmával
Zarah mesélte, hogy ez a betegség tette tönkre a kisfiú életét. Már
elmúlt nyolcéves, fizikailag mégis visszamaradt a hozzá hasonló
korú társaival szemben. Alacsonyabb és soványabb. Legyengült
immunrendszere miatt folyton betegeskedik, ráadásul rendkívüli
módon gyenge. Kétszer volt szüksége csontvelő-átültetésre. A
történetnek azon a pontján meglehetősen meglepődtem, ugyanis
kiderült, hogy a donor nem más volt, mint a bátyja, Bray.
Utánaolvastam a betegségnek, a műtéteknek, kicsit a
megszállottja lettem a fiúnak. Hirtelen tényleg szerettem volna én
lenni az, aki segít neki a felszínen maradni. Továbbra is távol
akartam magamtól tartani, de amikor meghallottam, hogy Zach
nem akar mással erősödni, csakis velem, az bizony elég jót tett az
önértékelésemnek. Hiszen ott van a tökéletes kondícióban lévő
bátyja is, de nem. Ennek a kölyöknek én kellek.
Nem hittem, hogy én vagyok a legalkalmasabb erre a
feladatra. Ki tudja, milyen egészségügyi problémái léphetnek fel,
ha megerőlteti magát? És ha éppen én leszek egy rosszullétének az
okozója? Nem bírtam volna elviselni. Nem is akartam elvállalni, de
Crayne ezzel nyúzott, valahányszor csak alkalma adódott, és
beleültette a bogarat a fülembe. Amíg a fiúra koncentrálok, addig
sem idegeskedem a nyilvánvaló problémáimon, amiket végül is
jelenleg sem megváltoztatni, sem megoldani nem tudok.
Zach látogatása után két nappal Crayne elhozott ide, hogy
keressem meg Zarah-t. Rendszeresen jártam hozzá, figyeltem,
ahogy a betegeivel dolgozik, ellestem a technikáit, a javaslatait,
majd mindezt összemixeltem a saját tapasztalataimmal. Josiah is
segített, amikor felhívtam, és mostanra egy bizonyos szinten már
készen álltam, hogy az elméleti tudásomat gyakorlatban is
kipróbáljam.
Zarah közelebb lépett, kitakarva a kosárpályát, ahol néhány
tizenéves srác játszott éppen.
– Az a kisfiú igazi túlélő – mondta. Sötét szemével szinte lyukat
fúrt az enyémbe. – Talán már nem a szaktudásra van szüksége.
Inkább az kell neki, hogy olyasvalakinek a közelében legyen, aki
átérzi, min ment keresztül.
Erre nem számítottam.
– Honnan tudhatnám én…?
Zarah megragadta a vállam.
Túl közeli!
– Te is túlélő vagy, Honey! – Csuklóból tagadni akartam.
Jesszus, hogy mit kapok én ezért Crayne-től! Hátráltam egy lépést,
és kiszabadultam Zarah hosszú ujjai közül. Visszakozva emelte fel
a kezét, mintha csak azt mutatná, ártalmatlan. Mentegetőzve
folytatta: – Nem tudok rólad szinte semmit, csak hogy Mr. Crayne
örökbe fogadott. De a viselkedésed kísértetiesen hasonlít Zachéhez.
Csak te még nem találtad meg azt, akire rá mernél támaszkodni.
Még egy lépést hátráltam, mert még mindig túl közelinek
éreztem. Kerültem a pillantását, és a karomat szorosan összefontam
magam körül. Úgy éreztem, ez egyben tart, nehogy éppen most
csússzak szét.
– Nem igazán értem, mit akarsz ezzel, Zarah! – vetítettem, és
nem kellett ránéznem, hogy tudjam, tisztában van azzal, hazudok.
– Mindenesetre jobban szeretném, ha nem merülnél el az
analizálásomban. Csak válaszolj a kérdéseimre, oké?
– A fiúval kapcsolatban nem tudok újat mondani. Lassú
terheléssel viheted előrébb. Látnod kell, hol a határ, mikor kell még
ösztönöznöd, de hol kell megállni – magyarázta Zarah, én pedig
nem jegyeztem meg, hogy még egyetlen kérdést sem tettem fel
neki. – Néha muszáj keménynek lenni, különben az ápoltak
hajlamosak ellustulni. Ezt követi a depresszió és a tökéletesen
katatón állapot. Láttam már olyat, és nekem elhiheted, nem akarod
megismerni.
Nem kellett látnom, mert konkrétan átéltem. Ijesztő, mégis
csodás állapot volt. Senki nem bánthatott, mert nem éreztem
fájdalmat. Ha rajtam múlott volna, úgy is maradok, de nem
tehettem. Josiah annyira kétségbeesett nyomorúsággal zokogott
felettem.
– Szóval? – Zarah a válaszomra várt, én pedig elbambultam.
Bizonyára észrevette, mert megismételte a kérdést: – Akkor
eldöntötted, hogy elvállalod a Holmes fiút?
Zarah reménykedő csokiszemekkel nézett, de mielőtt
felelhettem volna, valami vita robbant ki a pályán néhány srác
között. Az egyik hangja ismerősnek tűnt.
– Ó, a fenébe! – sóhajtott Zarah. – Ugye nem fognak most
egymásnak…
Bármit is akart mondani, egy tompa puffanás vetett véget a
mondatnak. Zarah mindenről megfeledkezve fókuszált a hátam
mögött zajló jelenetre.
Megfordultam, hogy képbe kerüljek. A bunkó Seth épp az állát
fogta, és értetlenül pislogott egy előtte álló, meglehetősen haragos
srácra: Brayden Holmesra.
– Mi a fasz bajod van, ember?
Bray minden bűntudat nélkül figyelte a másikat.
– Hogy a picsába tudsz ennyire gyökér lenni?
Úgy láttam, a megjegyzés miatt elpattant valami Sethben is.
– Pontosan tudod, hogy értettem!
 – Seggfej voltál! Ő nem tudhatja, hogy értetted!
Seth hitetlenkedve nézett, mintha el se tudná képzelni, hogy
Bray ne értsen vele egyet valamiben. Oldalra köpte a szájában
összegyűlt vért, a kézfejével megtörölte az állát.
– Ezt a tyúkot nem is érdekelte. Még Jane-t is jobban
megviselte, pedig ő meg már megszokott.
Jane persze nem volt a tornateremben, de elhatároztam, hogy
ellátom néhány jó tanáccsal, amikor legközelebb összefutok vele.
Akkor is, ha nem kér belőle.
Bray fekete szabadidőnadrágot viselt, sötétkék trikóval. A
karján olyan izmok rángatóztak, amiknek a létezését a vele
egykorúak még hírből sem ismerik. Igazi Hulknak tűnt, még ebből
a néhány méteres távolságból is látszott, ahogy küzd az
önuralmáért. Az ellenségeskedés ellenére úgy éreztem, mintha
máskor barátok lennének.
– Ne csináld már, haver! – kezdte Seth békítően, de azonnal
elnémult, amikor Bray egy kecses, mégis rendkívül erőteljes
mozdulattal elé lépett. Hosszú mutatóujját a másik csupasz
mellkasának nyomta, egészen belemászott az arcába.
– Tegyél fel egy szűrőt, Seth!
Valami megvillant Seth szemében. Attól tartottam, ha valaki
nem lép közbe, ezek ketten komolyabban egymásnak esnek.
Valószínűleg Zarah is így gondolta, mert jó hangosan összecsapta a
két tenyerét, és elindult a srácok felé.
– Jól van, fiúk, ennyi elég is volt. Már látjuk, hogyan nem
viselkedünk egy barátságos közegben…
Legalább lett volna bennük annyi, hogy elszégyellik magukat,
de nem. Ez a két tuskó addig állt egymással szemben, míg Zarah
szét nem választotta őket. Olyan nehéz műveletnek látszott, mintha
egy mágnes két ellentétes pólusa férkőzött volna a bőrük alá. Ha a
jelenetnek nem lettek volna egészen fiatal szemtanúi, akár még
viccesnek is találom a kakaskodásukat. Nem tudom, mi borította ki
őket ennyire, de úgy tűnt, rájuk fér, hogy kicsit kieresszék a gőzt.
Hirtelen, mintha egy virág selymes szirma simítaná végig a
tenyeremet, óvatosan a tenyerembe csúsztatta kis kezét Zach.
Összerezzentem, pedig mintha láttam volna közeledni a szemem
sarkából. Erre persze megint megjelent az az elégedett mosoly az
arcán.
 – Tudod, kölyök, egyszer le foglak csapni, ha továbbra is
ijesztgetsz – fenyegetőztem teljesen komoly ábrázattal.
Már meg sem lepődtem, amikor egy lélegzetnyi időre kiadta
magából azt a fura, köhögő hangot. A bátyja a neszre azonnal
felénk kapta a fejét. Izzó pillantása végigsöpört rajtam, és
igyekeztem nem észrevenni azt a bizsergést, amit kiváltott belőlem.
Aztán az öccsét figyelte. Látta a fura nevetését, a kis kezet az
enyémben, és a tekintete egészen elkomorult.
Óvatos szorítás a tenyeremnél, és végre rá mertem nézni a
mellettem álló fiúcskára. Már nem röhögött, vagy olyasmi. Csak
felnézett rám, egyenesen a szemembe, azzal a teljesen tiszta, kék
szemével, és egyszerűen nekem szegezte a kérdést:
– Tornázol velem?
Nem tudom, mikor született meg a döntés.
Nem tudom, miért féltem ennyire sokáig.
Bólintottam.
– Igen.
 10.

Soha ne engedd elsétálni a lehetőséget!

2016. AUGUSZTUS 28.

EGYETLEN KIKÖTÉSEM VOLT : Zach családjából senki nem lehetett

jelen az edzéseinken.
Ebből nem akartam engedni. Tisztában voltam vele, hogy ha
bármelyik rokon odaáll nézni, félrecsúszhat a teljes program, amit
kigondoltam a gyereknek. Tapasztalataim szerint egy ölelés épp
ugyanúgy lehet kedves, mint fullasztó. Egyetlen madárfióka sem
vetné magát a semmibe, hiszen működik bennük a létfenntartó
ösztön. Azonban egy határozott lökés a hátsó fertályon a mamától,
és zsupsz, a kicsi madár máris repül, és nem zuhan. Átvitt
értelemben arra kértem a Holmes család tagjait, hogy lökjék ki
Zachet a fészekből egy idegen, sérült madárral, aki csak remélheti,
hogy életben maradnak a földet érésük után is.
Zach szülei merészen átkeresztelték javaslatnak a feltételemet,
de egyébként rendkívül megértően fogadták. Teljesen
határozottnak éreztem magam. Elbírok egy kölyökkel az
edzőteremben szülők és bármilyen más társaság nélkül. A fiú úgyis
akkor van mellettem a leginkább elemében, amikor senki más
nincs velünk.
A terveimbe belerondítottak a roppant megértő szülők, akik
előálltak a saját feltételükkel: az edzéseket náluk kell tartanunk.
Első reakcióm az elutasítás volt. Nem akartam idegenek otthonába
menni. Rengeteg „mi lesz, ha…” kezdetű kérdés tolongott a
fejemben, gátat szabva a józan gondolatoknak. Mi lesz, ha valami
balul sül el? Mi lesz, ha kiderül, hogy a család sorozatgyilkos
géneket örökít tovább? Mi lesz, ha többet árulok el
idegességemben, mint kellene?
Crayne-re persze számíthattam, mert egy legyintéssel
félresöpörte a bizonytalanságomat. „Leellenőriztem őket. Tiszták.
Mehetsz nyugodtan. Érezd jól magad!” Blablabla…
Volt olyan drága, és a tornatermi jelenet után két nappal
elfuvarozott Holmesék házához. Egyedül a kis futótáskámat
hozhattam magammal, amiben a legalapvetőbb dolgaim férnek
csak el: a mobilom, némi pénz, egy sokkoló és egy tollnak álcázott
tőr.
Lábszárközépig érő, szürke kompressziós nadrágomon oldalt
rózsaszín csík virított. Mély vágásheg húzódott mindkét vádlim
felett. Roncsolt szélű sebhely, amit egy agresszív vadászkés hagyott.
Ezt leszámítva az alsó lábszáram maradandó nyomok nélkül
megúszta a két hetet a pokolban – de azért igyekeztem óvatosan
mozogni a nadrágban.
Sosem viseltem jól a változásokat, ilyenkor frusztrált harag
töltött el. Most is komoran szálltam ki a hatalmas kocsiból.
– És hogy fogok visszajutni? – Képtelen voltam kimondani a
„haza” szót.
Crayne markáns arcán gonosz kis grimasz suhant keresztül.
– Mondtam már, a futás nagyon hasznos számodra – felelt,
majd mielőtt reagálhattam volna, intett a hatalmas lapátkezével, és
elhajtott.
Néhány pillanatig döbbenten álltam a felhajtónál. Nem tudtam
elhinni, hogy képes egy félmaratont lefuttatni velem délután.
Augusztus vége van; ennél melegebb időszakot elképzelni se lehet.
Épeszű ember ilyenkor hajnalban vagy napnyugta után kocog!
A duzzogásom abban a pillanatban elmúlt, ahogy
megfordultam, és megláttam a Holmes-rezidenciát. Őszintén
szólva ámulatba estem. Ennél bűbájosabb házat legfeljebb az
amerikai álmot reklámozó újságokban láttam. Egyszerűen
tökéletes volt. Barátságos és biztonságot árasztó – pedig nem is
fedeztem fel kamerákat a kertjében.
Képes lettem volna még hosszan csodálni a feljáróról ezt a
nagybetűs otthont, de ekkor fény villant a szemembe. Mérgesen
hunyorogtam, mert teljesen elvakított, és szememet védve kerestem
a forrását. A ház oldalába épített garázs felől érkezett. Zach az
egyik tetőtéri ablaknál vigyorgott.
– Gyere fel!
Felvontam a szemöldököm. A srác úgy tesz, mintha már
legalább egy tucatszor ütköztünk volna náluk, és ismernem kéne a
járást. Reméltem, hogy annyira nem lesz bonyolult, és besétáltam a
garázsba. Az első, amit megláttam, a fekete Escalade volt. Félrevert
az az ostoba szívem, és gyorsan körülnéztem. Kicsit attól tartottam,
hogy Bray előugrik valamelyik sarokból, és megint lerombolja a
gondosan felépített érzelmi védvonalaimat.
– Kövesd a fényt, Honey!
Zach kiáltását követtem, de aztán észre is vettem a kis
fényfoltot a padlón. Vibrálva vezetett egy betonlépcsőhöz, mintha a
kiskölyök keze néha megremegett volna. Mosoly csiklandozta a
számat, mire felértem.
– Te szentséges atyaúristen! – nyögtem, amikor megláttam az
új gyakorlóhelyünket.
Holmesék valóban mindent megtettek, hogy a kisebb srácuk
jobban legyen. A garázs fölötti teljes tér egyetlen, tágas helyiség
volt óriási ablakokkal és fehér falakkal. A padlót hatalmas, sötétkék
matracszőnyeg borította, és oldalt ott sorakoztak a Zach méretéhez
passzoló erősítő gépek, egy szobabicikli, evezőpad, futógép,
minden, amit el lehet képzelni.
– Ez tetszik neked? – kérdezte a kölyök elégedetlenül.
Az ablaknál állt, kis kezében egy törött tükördarabot
szorongatott. Összevontam a szemöldököm, de nem tettem rá
megjegyzést. Egyelőre.
– Neked nem?
Megvonta a vállát.
– Anyáéknak örömet okozott, amikor elkészült. Azt remélik,
ettől újra normális leszek.
– Mert most nem vagy normális?
Újabb vállvonás. Elkönyveltem magamban, hogy a srácnak
fejleszteni kéne a kommunikációs eszköztárát. Más választ nem
kaptam. Apa erre mindig azt szokta mondani, hogy hülye kérdésre
hülye válasz.
– Miért nem tetszik?
Zach meglepődve nézett rám. Én meg leültem az egyik padra,
a fal mellett. Alacsony volt, de nekem még kényelmes. Zach
lemászott az ablak mellé tolt zsámolyról, és majdnem ugrottam
segíteni neki. Jézusom! Komolyan oda akarok pattanni, csak mert a
gyerek lemászik egy rohadt zsámolyról?
– Ezt még sosem kérdezte meg senki tőlem – közölte Zach.
Nehezen hittem, hogy a szülei nem kíváncsiak arra, mi miért
tetszik vagy nem tetszik neki, de nem kommentáltam.
– Nos, jobb, ha hozzászoksz, hogy én mindent másképpen
csinálok, mint a családod. Az első szabály, hogy minden kérdést
felteszünk, ami csak az eszünkbe jut.
Zach felhúzta finom kis orrát, amitől az arca egészen zabálni
való lett.
– És válaszolni is kell?
– Magától értetődik – bólintottam. Pillantásom a kezében
szorongatott tükördarabra siklott. – Nem félsz, hogy megvágod
magad?
Rá sem kellett néznem, tudtam, hogy megvonja a vállát.
– Nem számítana… – suttogta lemondó sóhajként.
Magány és szomorúság csendült a hangjából, egészen
belefacsarodott a szívem. Nem helyes, hogy ennyire kiábrándult
legyen ilyen fiatalon. Szerettem volna segíteni rajta, de tudtam, az
nem lenne jó, ha mellé ülök, és tutujgatni kezdem.
– Van a birodalmadban szigetelőszalag?
A kérdés láthatóan váratlanul érte.
– Azt hittem, edzeni fogunk – pislogott rám.
– Fogunk is. De előbb meg kell ragasztanom valamit.
– Mit?
Látványosan forgattam a szememet.
– Ha idehoznád, amit kértem, már meg is láthatnád.
Amikor felállt, olyan aprónak tűnt, hogy szerettem volna ölbe
kapni, és magam vinni le a betonlépcsőn. Megtorpant a legfelső
fokon, és tétován felém pillantott.
– Honey?
– Mondd, öcsipók!
Nem siettem. Lassan sétáltam mellé, aztán leguggoltam, hogy
nagyjából egy magasságban legyen a tekintetünk.
– Bray nem engedi, hogy egyedül lemenjek a lépcsőn.
Zach szeméből sütött a szégyen. Szégyellte magát a nagy és
erős bátyja előtt, de azt is, hogy a bátyja egy kicsit túlságosan is
védelmező vele. Nehéz ügy. Ha az én gyerekem lenne, én is óvnám
a legapróbb sérülésektől is.
De nem azért vagyok itt, hogy a család többi tagjának a
döntéseit felülbíráljam vagy egyetértsek velük.
– Akkor a bátyád nagyon szeret téged. Viszont nem kell
egyedül lemenned, hiszen itt leszek melletted.
Rózsás pír jelent meg a kisfiú fehér orcáján.
– Nem engeded, hogy elessek.
Kijelentette, mégis úgy gondoltam, megerősítésre vár.
– Nem. De ha nem próbálkozol elég keményen, fenéken
billentelek – ígértem, mire végre elmosolyodott.
– Úgysem tennéd meg…
Felvontam a szemöldököm.
– Okosnak hiszed magad, mi?
Lejjebb lépett egy fokot.
– Tudom, hogy okos vagyok.
– Mert úgy gondolod, nem billentenélek hátsón, ha nem
harcolsz magadért? – Bólintott, és még egyet lépett. Lassan, de
egyelőre biztosan haladtunk. Igyekeztem nem ujjongani, hogy
milyen ügyesen megy neki. Inkább úgy tettem, mintha erősen
gondolkodnék. – Akkor tényleg okos vagy. Sosem bántanálak.
De…
Érdeklődve csillant fel a szeme.
– De?
Újabb lépés. Ez az, öcsi!
– De kitolhatok veled.
– Kitolhatsz? – Nem értette.
Lazán lépkedtem mellette, de készen álltam, hogy elkapjam,
ha kell.
– Aha. Kitolni, kibabrálni, tenni valamit, ami miatt te rosszul
érzed magad – magyaráztam komolyságot mímelve, bár remegett
a szám sarka.
Zach gyanakodva pislantott fel rám.
– Miért tennél ilyet?
Megtorpantam, és komolyan viszonoztam a pillantását.
– A lábad elé figyelj, öcsipók! – A figyelme azonnal lefelé
irányult, és még két lépcsőfokot győzött le, mire úgy döntöttem,
folytatom: – Azért tennék ilyet, hogy ne kelljen fenéken billentenem
téged.
Úgy láttam, alaposan megrágja a szavaimat. Minden
lépcsőfoknál megremegett a vádlija, de ügyesen haladt lefelé. Már
épp reagált volna, amikor elért a lépcső aljára.
Meglepetten nézett fel rám.
– Sikerült!
Lihegett és verejtékezett, de az arcán diadalittas kifejezés
ragyogott. Sugárzott róla az őszinte lelkesedés, elég nehéz volt
átlagos kölyökként kezelni.
– Fogalmam sincs, miről beszélsz —jelentettem ki mégis, és
majdnem elnevettem magam az értetlenségtől, ami az arcára kiült.
Várakozón széttárt karral néztem körül. – Szóval? Hol az a
szigszalag?
Beletelt néhány másodpercbe, mire feldolgozta a kérdésemet,
majd szó nélkül elvonult a garázs hátsó részében lévő
munkaasztalhoz. Amikor hátat fordított nekem, megengedtem
magamnak egy győzedelmes ugrást, magasba lendített ököllel.
Oh, igen, ez a kölyök igazi harcos lélek! Egészen felspannolt engem
is.
Persze, láttam én, hogy valami nem stimmel vele. A lelke a
családja hatékony védelmének ellenére is megrongálódott. Igen,
láttam, éreztem, de egyelőre örülni kellett annak, amit véghezvitt.
Tizenhárom lépcsőfok. Ma valami elkezdődött, és nem engedem,
hogy Zach Holmes története túl hamar véget érjen.
Nagyjából sikerült letörölni a vigyort a képemről, mire Zach
visszaért a piros szigetelőszalaggal.
– Ez jó lesz – biccentettem, majd az emelet felé mozdultam. –
Akkor indulhatunk is.
Zach arca, ha lehet, még sápadtabb lett, mikor rádöbbent, mire
készülök.
– Hová akarsz menni?
Őszinte értetlenkedéssel néztem vissza rá a vállam felett.
– Hát megragasztani a tükrödet, tökfej! Mégis mi a csudáért
lenne szükségem ragasztószalagra? – Olyan édesen tátva maradt a
szája, hogy a legszívesebben megölelgettem volna. De nem erre
volt szüksége. Tőlem nem. – Nem kell félned, végig itt leszek
melletted. Nem engedem, hogy bármi rossz történjen veled,
öcsipók!
 Megborzongtam. Hogy miért tudtam pontosan azt mondani,
amit ez a fiú hallani szeretne? Mert arra vágyom, hogy valaki
nekem is ezt mondja. Biztosítsa, hogy vigyáz rám, és hitesse el
velem, hogy igenis számítok. Nem csupán egy életben maradt
voodoobaba akarok lenni, hanem valami több ennél.
– Úgysem számít – hallottam Zach suttogását.
– Nem miattad akarom megragasztani, azt ne hidd! Csak
rosszul vagyok a vértől, és ha mégis megvágod magad, én meg
elájulok, a szüleid még rosszat gondolhatnak.
– Nincsenek itt – szólt közbe morózusan, mire meglepetten
néztem le rá.
– Úgy érted, egyedül vagy?
A pillantása alapján kétségbe vonta az épelméjűségemet.
– Anya a dolgozószobájában van, apa a munkahelyén,
úgyhogy én Brayjel vagyok.
Rossz érzés lett úrrá rajtam.
– Én senkit se láttam…
Vállrándítás.
– Odafent, a pihiszinten van. Azt mondta, nem akar zavarni
minket.
Forróság öntötte el az arcomat, a vidámságomat mintha
elfújták volna. Rettenetesen zavarba jöttem attól, hogy az a tuskó
végig hallott bennünket. A lépcső felénél jártunk, amikor
észrevettem a pihi-szintet. Olyan volt, mintha az egyébként tágas
belső teret egy helyen kettészelték volna egy álmennyezettel. Csak
annyit láttam belőle, hogy egy kocka alakú kiszögellés volt a
plafonon. A lépcsőt bizonyára az egyik oszlopszerű képződmény
rejtette, amit viszont már korábban is láttam. Azt gondoltam
azokról a ferde oszlopokról, hogy a tetőtér részei, ami bizonyára
így is volt, éppen csak több funkcióval ellátva. A tekintetem
egyfolytában ugrált, hogy rájöjjek, merre lehet…
És valóban ott volt ő maga, a kétméteres arrogancia. Keskeny,
körszakállas arcán önelégült vigyor, amit szerettem volna néhány
crayne-es mozdulattal letörölni. Legszívesebben azonnal
megütöttem, bokán – vagy akár tökön – rúgtam volna, amiért
elhitette velem, hogy kettesben vagyunk Zachkel.
– Ha bosszant, megkérem, hogy ne jöjjön többé – torpant meg
Zach. Ijedtség futott át az arcán, ahogy észrevette a bátyját.
Megragadta a kezemet. – Mindig megteszik, amit kérek, csak szólj,
és megkérem őket!
Mindkét kis keze megremegett. Talán túlerőltette magát a
lépcsőn? Nem. Biztos, hogy nem.
– Kérlek! Gyere máskor is!
– Mondtam már, hogy rendszeresen jövök majd. Bíznod kell
benne, hogy megtartom a szavam.
Valamivel nyugodtabban bólintott.
Bray idegesítő szótlansággal szemlélte a jelenetet. Az öccsénél
sötétebb kék szemében érzelmek sűrűsödtek, de képtelen voltam
azonosítani őket. Rengeteg mindent megtettem volna, hogy
megtudjam, mi jár a fejében. Nem engedhetem, hogy ekkora
hatással legyen rám. Igyekeztem újra az ifjabb Holmes felé
fordítani a figyelmemet.
– Úgy döntöttem, hogy holnap hozok neked egy meglepetést.
Zach fellépett az utolsó lépcsőfokon is, és fáradt, de annál
kíváncsibb tekintetét rám szegezte.
– Micsodát?
Tipikus kölyökduma.
– Ha elmondom, nem lesz meglepetés. – Tipikus felnőttduma.
Ezt korrigálnom kell: – Márpedig én meg akarlak lepni. Úgyhogy
ne nyaggass, oké?
Elszontyolodott bólintás.
– Ígérem, tetszeni fog! Most menj, és hozd ide a
tükördarabkádat!
Szusszant egyet, mielőtt elindult a terem túlsó vége felé. Ez az,
kölyök, sétálj csak! Talán évek óta nem használta annyit az izmait,
mint a mai napon.
Mozgolódásra lettem figyelmes, és a szívem félrevert, amikor
Bray megállt mellettem. Kerestem magamban az előbbi haragot,
de már csak némi zavartságot éreztem. Magam sem tudtam volna
elmagyarázni pontosan, hogy miért zavar a jelenléte.
– Szép munka!
Annyira nem számítottam dicséretre, hogy köpni-nyelni nem
tudtam. Bray túl közel állt meg. Kinyúlt nyakú, sötétkék pólót és
farmert viselt, aminek laza hanyagsága felháborítóan jól állt neki.
Oldalt felnyírt, felül pedig egészen hosszúra hagyott haját
hátrasimította, így még tisztábban kivehetővé váltak szimmetrikus
vonásai.
Egyik lábáról a másikra billent, és a karja mintegy véletlenül
súrolta az enyémet. Megfeszült a gerincem. Talán később, amikor
már a vackom magányában leszek, feldolgozom ezt az érzést.
– Fogalmam sincs, miről beszélsz! – hárítottam.
Futólag elvigyorodott, majd zsebre dugta a kezét.
– Elismerem, nem voltam odáig, amikor megtudtam, mit
terveznek anyámék. Ne érts félre, de nem néztem ki belőled semmi
olyat, amit orvosok garmadája már ne próbált volna meg az
öcsémmel – magyarázta halkan, nehogy Zach meghallja. Egészen
közel hajolt hozzám, a lehelete a bőrömet bizsergette.
Megborzongtam. Bray észre sem vette, csak beszélt tovább: – Még
most sem tökéletes, de esküszöm, az utóbbi időben nem láttam
annyit mosolyogni, nem hallottam annyit beszélni, mint az elmúlt
egy órában veled.
Kihallottam hangjából némi irigységet.
– Nem áll szándékomban közétek állni – biztosítottam, de ő
csak vállat vont.
– Ha akarnál, sem tudnál. Ezt én csesztem el.
Csodálkozva néztem fel rá. Jóval magasabb volt, és elég közel
állt, így hátra kellett hajtanom a fejemet, hogy láthassam a szemét.
– Mit csináltál?
Egy pillanatra lehunyta mélyen ülő szemét, majd finoman
megrázta a fejét. Amikor újra rám nézett, tekintete megkínzottnak
tűnt. Mégis… Valami más is volt még a pillantásában, amit nem
tudtam értelmezni.
– Olyasmit, amivel nem tudok mit kezdeni. Nem tudom, hogy
hozhatnám helyre – mormolta inkább csak magának.
Zach visszaért hozzánk, kezében a törött tükördarab, végtelen
óvatossággal tartotta az ujjacskáival… éppen az élénél.
– Jesszusom! – kiáltottam riadtan, mire mindkét srác
döbbenten nézett rám. – A rohadt életbe, te tényleg halálra akarsz
rémíteni, igaz?
Átvettem Zachtól a tükördarabot, és csak ekkor vettem észre,
hogy már megint úgy vigyorog.
Elkezdtem az éleket körberagasztani, hogy ha legközelebb
fényjátékkal akar bárkinek utat mutatni, semmiképpen se
sérülhessen meg. Már épp azon voltam, hogy megkérdezzem, min
vigyorog, amikor Zach arcán a mosoly kissé szelídült, és sunyi
tekintettel fordult a bátyjához.
– Ugye megmondtam?
Összeráncolt szemöldökkel tartottam szemmel őket, de meg
sem próbáltam kitalálni, miről is lehet szó. Ez afféle testvértitok
lehetett. Váratlanul rám tört Josiah hiánya, de nem abban az
értelemben, mint eddig. Nem akartam azonnal, mindent
félredobva beszélni vele, nem kerülgetett pánikroham, amiért nincs
mellettem. Ez valami sokkal mélyebb érzés volt. Annak a vágya,
hogy a testvérem vesszőfutása is érjen véget, legyen végre ő is
biztonságban. Tekintve a helyzetünket, nevetséges a gondolat,
hogy valaha biztonságban leszünk, de nem tudtam nevetni rajta.
Néztem, ahogy Bray óvatos mosollyal felemeli nagy öklét, és az
öccse elé tartja, aki büszkén kihúzza magát, és apró, fehér kezével
finoman összeöklöz vele. De a pillanat megtört, és Bray
szemlesütve elfordult. Zach kíváncsian figyelte, ahogy elindul lefelé
a garázsba, majd lemondó sóhajjal mellém ült a kis padra.
Meglepett, hogy a köztük lévő békés pillanat milyen gyorsan
átalakult szomorúsággá.
Miután végeztem a tükörrel, megmutattam Zachnek, hogy
kell nyújtani az izmait.
– Igyál sok folyadékot és nyújts! Minden edzés előtt és után,
néha közben is nyújtani kell, különben olyan izomlázad lesz, hogy
mozdulni sem bírsz! – Befejeztük a mozdulatsort, én meg
összeborzoltam a haját. – Holnap úgy fogod magad érezni, mintha
megvertek volna, de ígérem, egy idő után könnyebb lesz.
Elindultam felfelé, Zach pedig gondosan követett. Nem azért,
mert tudta, hogy ezzel segít magának, inkább azért, hogy a
közelemben maradjon.
– Mennyi idő után lesz könnyebb? – kérdezte.
– Pontosan nem tudnám megmondani – vontam meg a vállam.
Az én feszített tempójú edzéseimet nem hasonlíthattam az ő
mozgásterápiájához. Úgy tűnt, fontos neki a kérdés. – Az
izomlázad nem múlik el az első hónapban, mivel valahányszor
hozzászoksz egy mozdulatsorhoz, azonnal növeljük a terhelést.
– Az túl sok… – suttogta alig hallhatóan.
– Mihez képest túl sok?
– A túlélésemhez. – Kirázott a hideg, és bevillant a Hatodik
érzék című film, amiben Bruce Willis próbál szót érteni a főszereplő
gyerekkel. Akkor is ugyanilyen borzongást éreztem. Valami
nagyon nincs rendben Zach fejében. Jó lett volna egy szakemberrel
beszélni róla, mert fogalmam sem volt, hogyan kellene ilyenkor
reagálnom.
Jobbnak láttam elterelni a szót.
– Holnap elhozom neked a meglepetést – két lépcsőfok –, te
pedig megmutatod nekem a pihiszintet. Mit szólsz?
Vékony, szőke szemöldökét összevonta, mintha gyanakodna
valami átverésre.
– Honey?
– Mondd!
– Ezek már az edzések, igaz?
Majdnem elmosolyodtam, annyira aranyos volt.
– Most komolyan, öcsipók! Szerinted mi a csudáért mászatnám
veled a lépcsőket? – Imádtam a mosolyt, ami felragyogott az arcán.
– Ahhoz, hogy építkezni tudj, le kell tenned az alapokat. A te
szervezeted sok mindenen ment keresztül. Sok lépcsőzés kell,
mielőtt elkezdenénk kifektetni egymást. Érted?
Lemondóan megvonta a vállát, és lelépett az utolsó
lépcsőfokról.
– És mindennap jössz, és gyakorlunk?
Ez nehéz kérdés volt. Tisztában voltam vele, hogy nem fogok
örökké ezen a környéken maradni. Legjobb esetben a tárgyalásig
itt élhetek, de ennyi. Nem lenne tanácsos ennyire kötődni ehhez a
kicsi fiúhoz. Csakhogy senki se mondta, mennyire reménykedő tud
lenni egy ilyen kölyök tekintete. Szinte könyörgött nekem.
– Talán holnap pihenned kellene. Esetleg edzhetnénk
csütörtökön. – Az alsó ajka megremegett. – De holnap jövök, és
elhozom a meglepetésedet. Így rendben lesz?
Nem felelt, csak vállat vonva bólintott. Mintha túl távolinak
találta volna a holnapot.
Brayden a garázsban motozott, valószínűleg a kocsin bütykölt
valamit. Igyekeztem kizárni, hogy ennyire közel van, mert
valahányszor eszembe jutott, a gondolataim úgy szóródtak
szerteszét, mint egy leszakadt nyaklánc gyöngyei. Zach kikísért a
feljáróig, és Bray utánunk sietett. Elakadt a lélegzetem, olyan jól
nézett ki a napfényben. Mintha az élet gúnyolni akarna: Nézd, itt
van, de soha nem lehet a tiéd!
Az ilyen pasiknak, mint ő, nem kell megerőltetniük magukat
egyetlen csaj miatt sem. Van, akit azért kapnak meg könnyen, mert
beéri egy arctalan-névtelen szexszel, van, akit azért, mert simán
vadászik a férfiakra. Viszont én egyik klikkhez sem tartozom.
Nem mintha a közeljövőben bármilyen, pasikkal kapcsolatos
problémával kellene foglalkoznom.
Bray tekintete az enyémet kereste, miközben a kezét egy
megviselt rongyba törölte.
– Végeztetek?
Mintha nem lenne nyilvánvaló. Elnyomtam a pikírtségem, és
egyszerűen bólintottam.
– Zach, menj, keresd meg anyát!
Nem fűlött hozzá a fogam, hogy kettesben maradjak az
idősebb Holmes fiúval, ezért hátrálni kezdtem.
– Vigyázz az öcsédre nyugodtan! Nekem úgyis indulnom
kell…
Végszóra felhangzott Crayne csengőhangja. Egyébként nem
bírtam, ha hívogat, de abban a másodpercben meg tudtam volna
ölelni érte. Előhúztam a mobilom a futótáskából, intettem a
srácoknak, és sarkon fordulva fogadtam a hívást.
– Már úton vagyok.
– Nem hallom, hogy lihegnél a futástól, kölyök!
A szemem forgattam, és kutyamód belelihegtem a telefonba a
kedvéért. Nem értette a poénomat, vagy csak nem volt vicces
kedvében, mert csak frusztrált sóhaj hallatszott a túloldalról.
– Kölyök, ha nem érsz ide a megbeszélt időn belül, egy hét
szobafogságot kapsz…
A hangja egészen elhalkult a végére, mire szomorúan
elmosolyodtam. Kamuzott. Mindketten tisztában voltunk vele,
hogy a kezdetektől ő rugdosott ki a szobámból, nehogy olyan
mélyre temessem magam a depresszióba, ahonnan nincs visszaút.
Előbb vágta volna le a saját karját, mint hogy ő maga tilt el a
szabadságtól.
Tudtam, hogy jót akar, de nem voltunk azonos állásponton a
futás témában. Ahogy én láttam, elég az a tempó, amit én
diktáltam, hogy az izmaimat formában tartsam, és ha szükséges,
képes legyek az észvesztő rohanásra is.
 Crayne szerint fogalmam sincs, milyen az, amikor az életemért
futok.
 11.

Mindig lásd meg az álarc mögötti

igazságot!

B ray
20L6. AUGUSZTUS 29.

AZ EGÉSZ VILÁG HATALMAS, statikus zajjá olvadt. Régebben külön-

külön feldolgoztam ezeket a zajforrásokat. Tudtam, hogy a fűnyíró
motorja zúg, a fagylaltos autó zenéje csilingel, a videojáték
akusztikái összekeverednek a reggel lentről felszűrődő hangjaival…
Tudtam irányítani a hangerőt, és ha arra volt szükségem, képes
voltam elnémítani mindent. Időközben elvesztettem ezt a
képességemet. A zörgések és neszek, amik mind indultak
valahonnan, mostanra összeolvadtak egyetlen zavaros, sosem szűnő
hangzavarrá. Soha nem gondoltam volna, hogy lesz valami, ami
képes visszahozni az életembe a csendet.
Az ő hangja volt az.
Káosz és titkok vették körül, minden mozdulata külön
jelentéssel bírt, mégis képes volt a hangjával békét varázsolni a
világomban. Mindegy, mit mondott. Nem a szöveg a lényeg,
hanem ahogy mondta. Egyedi, rekedtes hangja különlegessé tette,
képes lettem volna csak állni és hallgatni órákon keresztül.
Sosem engedtem volna meg magamnak egy ilyen csajt.
Egészen más, mint akikkel korábban összejöttem, nem is akartam
egy lapon említeni velük. Kettős érzelmeket ébreszt bennem.
Egyrészt rohadtul idegesít, másrészt lenyűgöz, hogy nem olvadt el
a puszta megjelenésemtől. Az egómat komolyan sértette ez a
közömbösség.
A második alkalommal, amikor eljött hozzánk, elhatároztam,
hogy eljutok a második szintre. Mivel az első szint az volt, hogy
nem gázoltam halálra, úgy döntöttem, a második szint jelentheti,
mondjuk, a hétköznapi társalgást. A tervem abban a percben
dugába dőlt, amikor kiszállt az apja – vagy kije – kocsijából.
A forróság ellenére megint hosszú, testhezálló nadrágot viselt,
ami markolni valóan kidomborodott fenéktájon. Világos felsője csak
egy csodálatra méltó dekoltázst hagyott szabadon. Hosszú, szőke
haját magas lófarokba fogta, és így látni engedte karcsú nyakát.
Elfojtottam egy nyögést, amikor Honey – vagy Faith – előrehajolt,
hogy kivegyen valamit a hátsó ülésről. Elképesztő segge volt. A
farmerem túl szűk lett a farkamnak, ezért mélyeket lélegezve az
öcsém szobája felé vettem az irányt.
Szerettem volna haragudni a csajra, aki a puszta
megjelenésével képes volt áttörni a falakat, amiket a kisöcsém
maga köré húzott, de az érzést egyre inkább a háttérbe szorította a
vonzódás. Dögös volt, ráadásul olyan gerinccel áldották meg, amit
a kortársai hírből sem ismertek. Tudtam, ha sokáig így megy
tovább, a végén még megpróbálom becserkészni.
– Érkezett valaki? – dugta ki a fejét anyám a
dolgozószobájából. A haja kócosan lebbent a feje tetején. Arcára
színes festékcseppek száradtak, és a Zachéhez annyira hasonló, kék
szemében izgatottság vibrált. Ez csak annyit jelenthetett, hogy
benne van valaminek a közepében.
– F… Honey érkezett – jelentettem röviden.
Meglepetten ráncolta a szemöldökét.
– Azt hittem, holnap lesz a következő edzés.
Már a kezét is megláttam az ajtónyílásban, az izgatottság
lassan halványodott a szemében, és tudtam, mit kellene tennem.
Vállat kellett volna vonnom, és sarkon fordulni. Engednem kellett
volna, hogy átvegye az irányítást, és intézze ő ezt a lányt és az
öcsémet.
Mégis azon kaptam magam, hogy éppen az ellenkezőjét
teszem. Odaléptem anyámhoz, és megfogtam a vállát.
– Honey – hangsúlyoztam a nevet saját magam miatt – csak
egy meglepetést ígért Zachnek. – Gyors puszit nyomtam anyám
homlokára, és visszatereltem a műterembe. – Majd én intézem.
Később átjön Seth…
– Akkor készítsek palacsintát?
 Anyám szinte örökbe fogadta azt a szerencsétlent.
Hümmögtem valamit válaszul, majd bezártam az ajtót, és
továbbindultam Zach szobája felé. Tudtam, hogy megleptem
anyámat. Nem volt rám jellemző, hogy részt vegyek a család
életében különösebb seggbe rugdosás nélkül.
Kopogtattam a halványzöld ajtón, amin hatalmas, vörös betűs
BELÉPNI TILOS felirat díszelgett, és reménykedtem, hogy kapok
egy boldog mosolyt az öcsémtől. Azelőtt sosem kopogtunk, csak
benyitottunk, és úgy léptünk egymás szobájába, mintha az is a
sajátunk lenne. Amikor benyitottam, úgy éreztem, mintha
gyomorszájon rúgtak volna. Zach ablaka a hátsó udvar felé nézett,
az öcsém tekintete azonban a horizontot fürkészte. Arca
kifejezéstelen, kék szeme olyan reményvesztett, hogy a
mellkasomban fura szorítást éreztem.
– Zach, megérkezett a meglepetésed! – A hangom rekedtnek
tűnt, mintha smirglit nyeltem volna. – Zach?
– Fáradt vagyok – motyogta elveszetten, mire a szívem
kihagyott pár ütemet.
A halálom volt ez a mondat. Valahányszor rosszabbodott az
állapota, mindig így kezdődött, fáradtsággal. Aztán jött a láz, az
antibiotikumok, a gyengülés… Hirtelen túl szűknek éreztem a
házat. Szerettem volna kocsiba ülni, és világgá rohanni megint.
Magára hagyni az öcsémet, amikor nyilvánvalóan szüksége volt
valamire, amit képtelen vagyok megadni neki.
Beléptem a szobába, és megálltam mellette. Szerettem volna
megérinteni, összekócolni tökéletes simaságú haját, de nem
mertem.
– Biztos a tegnapi edzés miatt – vetettem oda félvállról. – Elég
keményen nyomtátok azzal a csajjal.
Összeráncolta szőke szemöldökét.
– Hiszen csak lépcsőztünk.
Felhorkantam.
– Ember, sosincs olyan, hogy csak lépcsőzöl. Az az egyik
legkomolyabb izomfejlesztő gyakorlat.
Kétkedve nézett fel rám.
– Komolyan?
Lazaságot imitálva megvontam a vállam.
– Ha én annyit lépcsőztem volna, mint te, tutira izomlázam
lenne.
Újra kinézett az ablakon. Úgy láttam, komolyan fontolóra
veszi a szavaimat. Finoman megböktem a vállát, nehogy
beforduljon a túl sok gondolkodástól.
– Nem érdekel a meglepetésed?
Felélénkülve kapta felém a pillantását.
– Te tudod, mi az?
– Honnan a francból tudjam, ha egyszer itt gubbasztok a
szobádban?
Sikernek könyveltem el, hogy megremegett a szája széle.
Kissé lemondóan sóhajtott, aztán lemászott a székről, amire
feltérdelt az ablaknál. Gyűlöltem látni, mennyire gyenge és esetlen.
Meg akartam védeni – mindentől, bármitől. Mindig ezt tettem,
mígnem az a rohadt betegség kifogott rajtam. Bezárkózott a
testébe, ahol nem tudtam tenni érte semmit.
Honey a felhajtó árnyékos részén várt ránk, több doboz
festéket pakolt maga mellé. Zachre pislogtam, hátha ő érti, de
láthatóan fogalma sem volt, mit tervez a csaj.
– Nagyszerű – szólalt meg Honey üdvözlés helyett, és olyan
undorral figyelt, mintha egy apácát próbálnék éppen az ágyba
csábítani. – Örülök, hogy te is itt vagy. Legalább segíthetsz nekünk.
Felvontam a szemöldököm, ahogy fejével a festékdobozok felé
intett. Nem akartam olyannak tűnni, akit csak úgy ugráltathat.
– És mit kapok cserébe?
Honey szeme az öcsémre villant, majd rám, és tudtam, hogy
elbuktam egy fontos vizsgán… mindkettőjük előtt. Még arra sem
vagyok képes, hogy felvigyek néhány festékdobozt a rohadt
emeletre anélkül, hogy cserébe ne követelnék valamit. Feljebb
emeltem az állam. Én tudtam, hogy nincs igazuk. A vádló pillantás
a húsomba mart, de figyelmen kívül hagytam.
Zach szótlanul indult a lépcső felé. Honey viszont dacosan
vállat vont, és felemelte az egyik dobozt.
– Oké, akkor boldogulok nélküled is.
Nem tehettem róla. Elmosolyodtam. Az ő ellentétes viselkedése
húzta mosolyra a számat.
– Ebben biztos vagyok – feleltem, majd odaléptem hozzá, és
elálltam a lépcsőhöz vezető utat.
Mélyen magamba szívtam az illatát, és meglepve
tapasztaltam, hogy nem valami édes, émelyítő parfüm, hanem
friss, természetes illat veszi körül. Meg nem tudtam volna mondani,
milyen, de valami virág lehetett. Nem érdekes, mi az. Az illat maga
megvadított és megszelídített egyszerre. Bele akartam temetkezni,
elmerülni, hogy a saját bőrömön is érezzem…
– Ha nem akarod, hogy a golyóidon gyakoroljam a dekázást,
javaslom, sürgősen állj odébb!
Na, igen, ennek viszonylag lohasztóan kellett volna hatnia, de
úgy éreztem, a harciassága csak még inkább lázba hoz. De nem
akartam, hogy meglássa rajtam, mennyire vonzódom hozzá.
Közömbösséget tettettem, de a pillantásom találkozott az övével.
Honey-t – vagy Faitht, mindegy nekem, minek nevezi magát –
a szemei elárulták. Bár a csaj tüskésebb húsz sündisznónál, mégis
ugyanaz a zavarodott vonzódás tükröződött a tekintetében, amit én
éreztem. Az egóm azért érzett némi elégtételt ettől, de ez nem elég.
Többet akartam.
Az övé a legfurább színű szempár, amivel életemben
találkoztam, és valahogy nem illik hozzá. Ugyan alig ismertem,
mégis túl ridegnek találtam a szürke árnyalatot ehhez az élettel és
titkokkal teli lányhoz, íriszének a legszélén pedig mintha különös,
sötétbarna keret lett volna.
Legyen Faith! Ez a név jobban illik hozzá.
Lehajoltam, és kivettem a kezéből a festékesdobozt. Miközben
felegyenesedtem, szándékosan úgy mozdultam, hogy a hajam
súrolja arcán a heget. Elégedetten hallottam, ahogy felszisszen.
Oldalra fordítottam a fejem, így a számmal könnyen
végigsimítottam a fülén.
– Nem hiszem, hogy szeretnélek a golyóim közelébe engedni
téged, kisnyuszi! – súgtam a fülébe olyan hangon, mintha az
ágyban lennénk. – Még nem…
Elhátráltam, mielőtt magához térhetett volna annyira, hogy
tökön rúgjon.
– Szóval, mire készülsz az öcsémmel meg a festékekkel?
Tetszett, ahogy nagyokat pislog. Eddig fel sem tűnt, mennyire
könnyű olvasni az arcában. Olyan kifejező volt, hogy nem lett
volna sok esélye a pókerben.
– Zarah javasolta, hogy ne untassam halálra Zachet a monoton
erősítőgyakorlatokkal – mondta, és úgy láttam, lassan visszanyeri
az önuralmát.
Úgy döntöttem, imádom kibillenteni és az álarca mögé lesni. A
lelki egyensúlyt túlértékelik.
– Zarah? – Összevontam a szemöldököm, ahogy eszembe
jutott a legutóbbi találkozásom a nővel. – Akkor emiatt voltál a
Centrumban?
Faith bólintott, a haja meglebbent a határozott mozdulat
közben.
– Igen. – Egy pillanatig habozott, mielőtt folytatta: – Amikor
az öcséd először megkért, nem vettem komolyan. Aztán az
édesanyád is megkörnyékezett, végül Crayne próbálkozott. Nem
azért nem akartam elvállalni, mert olyan nagy számnak tartanám
magam. Inkább mert alkalmatlannak hittem magam.
– Ezért elmentél segítségért – egészítettem ki a történetét.
Szabad kezemmel ingerülten túrtam hátra a hajamat. – Hogy én
mekkora barom vagyok!
El kellett volna mosolyodnia, hogy tudjam, vette a lapot.
Tényleg barom voltam. Igazi seggfej módjára bele sem gondoltam,
hogy esetleg túl nagy felelősség neki a nagybeteg öcsém edzése. Az
meg sem fordult a fejemben, hogy azért húzta ilyen sokáig, mert
meg kellett tanulnia a hivatalos, hatékony technikákat.
Faith nem könnyítette meg a dolgomat. Komoly maradt a
pillantása, ami azt sugallta, még mindig nem ismerem őt. Igaz, de
ezen változtatni akarok.
– Crayne bemutatott Zarah-nak, aki megtanított egy-két
dologra. Ehhez időre volt szükségem – magyarázta megfontoltan.
Meg tudtam volna csókolni, amilyen komolyan viselkedett. – Nem
azért mondom el neked mindezt, hogy magyarázkodjak. Nincs
szükségem a megértésedre, csak a támogatásodra. Játéknak tűnhet,
amit az öcséddel csinálok, de neki ez megerőltető munka. Tisztelem
őt azért, mert ma is itt van a tegnapi edzés után.
Bólintottam. Talán túlzásnak éreztem volna a szavait, ha
néhány perccel korábban nem láttam volna Zachet az ablaka előtt.
– Nem sokon múlt – mormoltam, és felvettem még néhány
festékesdobozt.
Megütközve nézett rám.
– Hogy érted ezt?
Két dobozt meghagytam neki. Megvártam, míg felveszi, és
elindulunk az öcsém után, aki már majdnem felért a lépcsőn.
Magamon éreztem Faith tekintetét, és esküszöm, mintha cirógatott
volna vele. Vagy inkább karmolászott.
– Az első műtét simán ment, de a második után már nem lett a
régi.
– Csodálkozol?
Olyan őszintén hitetlenkedő volt a hangja. Megkeményedett a
tekintetem.
– Én már semmin se csodálkozom. De ő megváltozott, én meg
nem találom a hozzá vezető utat. Hogy segíthetnék neki?
Mire felértünk, Zach már a fal melletti kis padon ült. A fejét a
falnak döntötte, és pihegett a kimerültségtől.
– Tudod, a legtöbb ember anélkül éli le az életét, hogy akár
egyszer is szembenézett volna a halállal. – Faith hangja halk,
bizsergető-en rekedtes volt. Valamit megmozdított egész mélyen a
mellkasomban… a lelkemben. Megrendülten hallgattam. – Az
öcséd kétszer került halálközeli állapotba. Minden ismeretlen
ijesztő, de hidd el nekem, a halál közelében te is megváltoznál.
A szememet akartam forgatni. Seth biztosan azt tette volna, én
meg megint bemosok neki egyet. Én nem vagyok Seth, szóval csak
hallgattam őt.
És, hogy könnyebb legyen a hangulat, gúnyolódtam kicsit.
– És mit javasolsz, mit tegyek, ó bölcsek bölcse?
Haragosan villant rám a szeme.
– Mondjuk, ne legyél ekkora seggfej, amikor valaki segíteni
akar!
– Ez nem fog menni. Természetes védekező mechanizmusom
van.
A rohadt festékesdobozok marha nehezek voltak, úgyhogy
lepakoltam őket a fal mellé. Közben szemrevételeztem a színeket.
Azonnal mozdulatlanná merevedtem, amikor Faith a hátam mögé
lépve előrehajolt, hogy a fülembe súgjon.
– Ha nem találod az öcsédhez vezető utat, talán nem ártana
kiépítened egy újat.
Úgy tettem, mint egy gyáva nyuszi, és figyelmen kívül
hagytam a szavait. Inkább sorrendbe állítottam a szivárvány
minden színét felvonultató dobozokat a falnál. Utána lecsörtettem a
földszintre, hogy hozzak hígítót, ecseteket és rongyot.
 Faith rekedtes hangja elhalkult, lentről nem is értettem, amit
mond, de tudtam, hogy az öcsémet éppen úgy hipnotizálja, ahogy
engem. Hajtott a vágy, hogy a közelükben lehessek.
Kapkodtam, és ahogy ilyenkor lenni szokott, mindent
felborítottam, az ecsetek meg szétszóródtak. A szívem ezerrel járt.
Teljesen fel voltam spannolva, de nem nagyon értettem, miért.
Beletelt legalább tíz percbe, és még némi cucc felborításába, mire
rádöbbentem, hogy dühös vagyok.
Nem akartam az lenni. Rá nem, de senkire sem. Mégis haragot
éreztem, amiért telibe talált a szavaival. Annyira egyszerűnek tűnt,
de vajon akkor is ezt javasolta volna, ha ismeri a teljes sztorit?
Megtorpantam. Még soha senkinek nem akartam elmondani
az igazságot, annyira ciki. Nem megosztásra való. Elásni, és soha
elő nem venni – korábban ez volt a cél. Mintha meg sem történt
volna. Összpontosítanom kellett! Ez a csaj lassan kifordít
önmagámból.
Hátraléptem, hogy felvigyem nekik, amikre szükségük lehet,
de a felmosóvödör valahogyan mögém gurult, elbotlottam benne,
és nagy csörömpölés kíséretében seggre estem. Az ecsetek
szétszóródtak, az egyik rongydarab a fejemen landolt. Marha jó!
– Hogy az a rohadt…
Halk kuncogás fojtotta belém a szitkozódásokat. Mérgesen
lekaptam a fejemről a rongyot, készen arra, hogy elküldjem a csajt
a sunyiba, ha ki mer röhögni, de a látványtól totál lefagytam.
A lépcső tetején Zach állt, kis arcán akkora mosollyal, mint
Texas állam. És egyre hangosabban röhögött. Most már le se
szartam, hogy mennyire röhejesen festek a hátsómon ülve a rumli
közepén. Ezért a látványért megérte.
Faith ekkor jelent meg az öcsém háta mögött, mobilját éppen a
fülére szorította. A hívás végén néhány másodpercig még meredten
bámult a kijelzőre, mintha válaszokat várna szerencsétlen
készüléktől, majd a futótáskájába dugta a mobilt. Mire Zachhez
fordult, már rendezte a vonásait.
Figyeltem őt, szinte meredten, ezért láttam, mit akar kérdezni.
– Neked meg mitől lett ilyen csuda…
Már a gatyámat poroltam, mire észrevett. Becsületére legyen
mondva, nem kezdett azonnal harsány röhögésbe. Helyette
megértés fénylett a tekintetében, ami úgy gyomron vágott, hogy
csaknem újra seggre ültem.
Láttam, ahogy összesúgnak az öcsémmel. Hátat fordítottam
nekik, és aktivizáltam magam. Felkapdostam a földre szóródott
cuccok felét, aztán beláttam, hogy nem tudok egyszerre mindent
felhurcolni. Átkozódva fordultam meg, hogy amit lehet, felvigyek,
és közben Faith-vagy-Honey-t szidtam az idióta terve miatt. Aztán
csaknem keresztülestem rajta. Előttem guggolt, és szedegette az
ecseteket.
– Nem ütötted meg magad? – kérdezte halvány mosollyal.
Bambán bámultam rá, abban a pillanatban csak magamba
szívtam a látványát, és semmit se fogtam fel. Elindult a cuccokkal a
lépcső felé, és nem úgy nézett ki, mint akit megrázott, hogy nem
reagáltam. Azért visszakérdezett a válla fölött: – Fáj valamid? Vagy
csak a büszkeséged sérült?
Megráztam a fejem, hátha képes leszek végre megint beszélni.
– A seggcsontom eléggé sajog. – Furán nézett rám. – Mi van?
– Nincs is ilyen csont.
Arrogánsan prüszköltem.
– Naná, hogy van. Különben hogy tudna ennyire fájni?
Halk fújtatására odakaptam a fejem. A fejét csóválva tartotta a
tempómat, ami egyre lassabbnak tűnt, ahogy közeledtünk a
célhoz. Eddig nem voltam tudatában a lépcsők varázsának, de be
kellett látnom, van némi hangulata a megfelelő személlyel.
– Tehetek valamit érted vagy a seggcsontodért? – Huncutság
suhant át az arcán.
– Esetleg kézrátételes gyógyítás – javasoltam vidám
szemöldök-rándítás kíséretében. – Őszintén hiszek benne.
– Álmaidban.
Szégyentelenül végigmértem tetőtől talpig, úgy, hogy ő is
észrevegye. A szemei egészen elkerekedtek, amikor behajoltam a
személyes terébe.
– Ott egészen biztosan.
– Aha – nyögte, és csodálkozva vettem észre, hogy a pillantása
elkószált a szememről a számra. Érdekes.
– És tudod, élveznéd.
Kicsit talán túlzásba estem. Bár nekem egy kifogás sem jut
eszembe, amiért ne engedhettem volna, hogy a hátsómat
simogassa. Tőlem aztán bele is markolhatna. A gondolatra a
farkam megrándult, ezért igyekeztem egész másra koncentrálni.
De Faith talán fenyegetésnek vette a javaslatomat.
Mindenesetre visszaállt a pofátlanságomtól a normális
üzemmódba, és a szemét forgatta.
– Ja, egész biztosan…
– Biztosan. És egyben segítenél valakin, aki tényleg erősen
megütötte magát – bizonygattam vérkomolyan. A cuccokat
letettem a dobozok mellé, közben gondolatban feljegyeztem, hogy
a régi asztalt a garázsból még fel kell cipelni ezeknek a vackoknak.
Mégsem tárolhatnak mindent a földön.
– Hiszek az öngyógyításban – jelentette ki csendes mosollyal,
de a szeme ravaszul csillant.
– Nem olyan hatékony ám! Kézrátételnél egy másik ember
energiája áramlik beléd. Gondolj csak bele! – Hajszálra voltam
attól, hogy tökéletesen zavarba hozzam. Imádtam a pírt, ami
szétterjedt az arcán.
Szigorú pillantást vetett rám. Vagy valahová a falra mögöttem.
– Fejezd be!
Befejeztem volna, ha nem hallom a szigorúnak szánt szavak
mögött, hogy jól szórakozik. Nyilván a saját javamra fordítom a
helyzetet. .. Egyetlen gyors mozdulattal ugrottam elé, és amikor
fölé hajoltam, a jókedv lassan leolvadt az arcáról.
Óvatosan mozdultam, mint valami nyavalyás ragadozó a
National Geographicból, amelyik becserkészi az áldozatát. Faith
úgy is viselkedett, mint egy áldozat. Akár az őz, amit megbabonáz
a reflektor fénye.
– Gondolj csak bele! – súgtam olyan lágyan, amennyire képes
voltam rá, és megérintettem pisze orrának hegyét. Bosszantott,
hogy összerezzen. Ez olyan üzenetet hordozott, amit nem láttam
szívesen. Azonnal visszavonultam.
– Bray!
A kiáltásra úgy rebbentünk szét, mint anyám kedvenc
filmjében egy romantikázó párocska. Seth olyan csendesen
érkezett, akár egy tank. Óriási csukája döngött minden lépésnél,
ahogy feltrappolt. Faith azonnal magához intette Zachet, akinek
mostanra sikerült megszabadítani az egyik festékesdobozt a
tetejétől. Sárga cseppek fröccsentek a falra, és az öcsém bűnbánóan
préselte össze a száját. Faith nem volt mérges, nem csattant fel
türelmetlenül. Ehelyett letérdelt mellé, és megkérte, hogy segítsen
neki a többi festéket is kibontani. Mindegyiket! Katasztrófa lesz
ebből, az tuti.
– Bray? Mi van veled, haver? – Egy lapáttenyér lengedezett az
arcom előtt, mire hátrakaptam a fejem.
Seth értetlenül bámult. Valószínűleg egy ideje szólongathatott.
Intettem neki, és visszamentünk a garázsba, elég messze, hogy
lássam az öcsémet és Faitht, de ne halljanak bennünket. Seth a
legjobb haverom, amivel kivívott magának jó néhány lehetőséget
extra adag édességekre, és hogy kopogás nélkül érkezhessen.
Láttam, mekkora szemeket meresztett Faithre. Reméltem, nem köti
az orrára, hogy miatta vertem be a képét a minap.
– Most már mindenhol ebbe a csajba botlok… – csóválta a
fejét. Nyurga testével nekitámaszkodott apám egyik veterán
motorjának, és összefonta karját a mellkasánál. – Jane azóta sem
bocsátotta meg, ahogy beszóltam nekik.
Seth idióta tud lenni. Meglegyintettem a tarkóját.
– Seggfej voltál.
– Hé! – Beintett, és megvonta a vállát. Tudta, hogy igazam van.
– Azért hívtál át, hogy ezt elmondd?
Kivettem a hűtőládából két alkoholmentes sört, és az egyiket
felé nyújtottam.
– Azért hívtalak, hogy vigyázz Zachre fél órát.
– Mert neked mi dolgod? És nincs nektek anyátok egyébként?
Olyan hirtelen hajolt el a következő ütésem elől, hogy
kilöttyent a sör a pólójára.
– Az anyánk éppen palacsintát süt a ványadt valagadnak. Nem
mintha megérdemelnéd. Az én dolgom meg nem tartozik rád.
Rá nem jellemző szótlansággal ráncolta a szemöldökét, aztán
az emelet felé kapta a fejét. A felismerés szétterjedt az arcán, és
olyan kerekre formálta a szemét, mint két kistányér.
– Utána akarsz menni. Becserkészed. – Nem is kérdezett,
hanem állított.
Megvontam a vállam.
Más esetben szarrá röhögte volna magát a lúzerségemen, de a
Centrumban történtek óta tudta, milyen mélyen a bőröm alá fúrta
magát ez a csaj. Fogalmam sincs, hogyan tovább, vagy hogy mi
lesz velünk az öcsémmel, de az életem zajos démonait Faith-vagy-
Honey lecsendesítette. És én másra sem vágytam, csak hogy
megfejtsem a titkait.
– Van már terved? – Seth őszinte kételkedése igazán sértő volt.
– Talán…
Azt már végképp nem akartam elárulni neki, hogy előző nap
kocsival követtem a csajt hazáig. Elkomorodtam az emléktől, és
nem csak azért, mert egy beteg kukkolónak tűntem. Amikor Faith
hazaért, az apja már az ajtóban várta. Nem vagyok egy alacsony
vagy törékeny alkat, de ez a fickó komolyan óriásnak látszik még
távolról is. Egyértelműen vitatkoztak. Bosszantott a fickó haragja,
és frusztrált, hogy nem tudtam meg, mi a veszekedés tárgya.
Mániákus késztetést éreztem, hogy még és még többet tudjak
meg Faithről. A kíváncsiságom, mint valami veszett fenevad,
belemártotta karmait a húsomba, és a kínt csak az információk
enyhíthették volna.
– Muszáj elmenned? – hallottam Zachet, és ahogy felnéztem a
lépcsőre, láttam őket lefelé tipegni.
Az öcsém hangja annyira elveszettnek hangzott, hogy egy
pillanatra heves harag fogott el. Tényleg nehezére esne ennek a
kiscsajnak maradni egy kicsivel tovább? Zach olyan érzékeny lett
az idő múlására mostanában.
Mielőtt hangot adtam volna kicsinyes gondolataimnak,
váratlanul elöntött a felismerés: bárki is indult el a családunkból,
Zach soha nem reagált így. Bólintott vagy vállat vont, de soha nem
kérdezte, mikor jövünk. Nem értettem.
Faith arcán megmagyarázhatatlan szomorúság suhant át,
majd szemem láttára húzott fel olyan érzelemmentes maszkot,
amilyet eddig csak felnőttektől láttam.
– Figyelj, Zachary! Sosem veheted biztosra, hogy itt leszek,
oké? – Szerettem volna megragadni a karjánál, és alaposan
megrázni. Úgy tűnt, mintha le se szarná, mekkora fájdalmat okoz
a gyereknek a szavaival, mégis… megrázó volt a komolysága. –
Bármikor eltűnhetek, öcsi! De el kell hinned nekem, amikor azt
mondom, mindent megteszek, hogy visszatérjek.
Seth ezt a pillanatot választotta, hogy köszönjön Zachnek is.
– Hahó, pacsi-öcsi! – Néhány hosszú lépéssel mellettük termett,
és letérdelt az öcsém elé. Kinyújtotta hosszú ujjait, mire Zach
sápadt arcán halvány félmosollyal belecsapott. – Mi a helyzet,
kisöcsém?
Faith egész testében megfeszültek az izmok. Merev tartással,
ugrásra készen figyelte a haveromat. Arca ítélkezőnek tűnt.
– Zach – úgy döntöttem, a haver hőse leszek, és elviszem a
hurrikánt, mielőtt kitörne –, Seth vigyáz rád, míg megsül a
palacsinta.
Zach tiszta kék szeme értelmesen csillogott.
– Hazakíséred Honey-t?
Faith pislogott, mire majdnem felröhögtem.
– Igen, elkísérem.
Seth a nyakába kapta Zachet, aki meglepetten felsikkantott. A
hang önkéntelenül szakadt fel belőle, és talán éppen ezt irigyeltem
a legjobban. Én is fel akartam szabadítani, legalább ennyire.
Esélytelen.
– Hallottad, mit mondott a nagytesód? – kérdezte Seth a
nyakában trónoló fiútól. – Palacsintaaaa!
Zach kuncogott, ahogy kilovagoltak a garázsból. Mogorván,
fogcsikorgatva néztem utánuk, míg észre nem vettem, hogy Faith
megpróbál csendesen elosonni nélkülem. Az udvar végében értem
utol. Cseppet sem tűnt boldognak.
– Nézd, nem kell elkísérned! Odatalálok egyedül is.
Egy pillanatra fennakadtam azon, hogy nem úgy mondta,
„hazatalál”. Aztán gondolatban vállat vontam. Talán még új neki a
hely, hisz nemrég költöztek ide.
Figyelmen kívül hagytam, amit mondott, és tartva az ő
tempóját sétálni kezdtem mellette. Bosszúsan préselte össze a
száját.
Számoltam a másodperceket, meddig bírja ki szó nélkül.
Ötvenhatnál jártam, mikor kitört:
– Komolyan? Egész a küszöbig kísérsz?
Közönyösen a zsebembe süllyesztettem mindkét kezemet,
nehogy még a végén átkaroljam a vállát. Valószínűleg törött
bordákkal sétáltam volna haza.
– Ha gondolod, egészen a hálószobádig kísérlek.
– Crayne eltörné mindkét lábad, mielőtt a feljárónkra lépnél.
– Kétlem – vontam vállat higgadtan. Úgy láttam, a
nyugalmam kifejezetten ingerli, és közben rájöttem, mennyire
imádom őt ingerelni. – Nincs rossz szándékom. Te segítesz az
öcsémnek, szóval nem engedhetem, hogy valami történjen veled,
amikor épp tőlünk mész hazafelé.
Igyekeztem felmérni a reakcióját. Bár a szemöldökét továbbra
is gyanakvóan összehúzta, a szája tátva maradt, mintha nem talált
volna érvet az ellenkezéshez. Amikor ez tudatosult benne is, édesen
összeszorította az ajkát. Szerettem volna a nyelvemmel
végigsimítani azon a makacs vonalon, míg megadóan megnyílik
előttem. Akkor végre egészen mélyre…
Hátrahajtottam a fejem, és egy pillanatra lehunytam a
szemem. Épp a mellkasomig ér, ami több szempontból is előnyös
lehetne, ha például átkarolnám…
Éles dudálás szakította félbe a fantáziálást. Még láttam Faitht
lelépni az úttestre, a szívem megugrott, a kiáltásom a torkomban
rekedt, de legalább az adrenalint régi ismerősként üdvözöltem. Egy
löket elég volt, hogy észhez térjek, és visszarántsam a lányt a
járdára.
– Jézusom! – szakadt ki belőlem, amikor a könyökével bevitt
egy ütést a bordáimra.
– Eressz már el!
– Teljesen hiányzik belőled a létfenntartó ösztön? Minden kocsi
elé odaveted magad? Te hülye liba!
És én még azt hittem, hogy egyedül engem tisztelt meg
ezzel… Kurva életbe! Egész testemben remegtem. Ezúttal
engedtem a késztetésnek, és újra megragadtam a karját.
Keményen megszorítottam, és kényszerítettem, hogy rám nézzen.
– Soha többé ne csinálj ilyet!
– Állj már le! – sikkantotta. – Csak nem figyeltem oda.
Hitetlenkedve, minden jókedvet nélkülözve nevettem.
– Nem figyeltél… Elment az eszed? Mi van, ha nem vagyok
itt?
Dacosan felszegte az állát.
– Ha nem vagy itt, mindez nem történik meg.
Milyen az, amikor az adrenalin találkozik a döbbenettel? Teljes
lefagyás. Az agyamnak kellett idő, hogy feldolgozza a fantasztikus
információt. Gyakorlatilag beismerte, hogy annyira megzavartam
a puszta jelenlétemmel, hogy már az úttesten sem nézett szét
miattam.
És szabadulni sem próbál… Csak ekkor fogtam fel, hogy nem
is igyekszik ellenállni. A gondolatra azonnal enyhítettem a fogáson.
Még éreztem a tenyeremen vékony, izmos karjának érintését, és
rájöttem, nincs akkora ereje, hogy egy hozzám hasonlót le tudjon
teríteni. Szerettem volna a bőrét is érinteni, de a laza felsője sajnos
elég hosszú volt, hogy elfedje a karját.
Az illata hirtelen megcsapott és fejbe vágott, arcbőre még a
sebhelyénél is puhának tűnt. Szerettem volna végignyalni. És tudni
akartam, hogyan került oda. A balesetek után roncsolt szélű hegek
maradnak, így biztos voltam benne, hogy őt valaki megvágta.
Megőrjített a gondolat, hogy így bántották. Felmordultam, ahogy
a tekintetem a szájára tapadt. Az íze tutira éppen olyan finom és
vadító, mint az illata.
Mintha tudta volna, mi jár a fejemben, izgatott-idegesen
megnyalta a száját, mire a farkam megrándult. Tekintve, hogy elég
közel húztam magamhoz, talán ő is észrevette a hasánál a
mozdulatot. A feszes, mégis puha hasánál…
– A rohadt életbe – mormoltam, amikor megéreztem a
lélegzetét a számon.
A szeme elkerekedett, és bár nem tűnt kábának, tudtam,
engedné, hogy megtegyem. Nem harcolna ellenem, amikor a
számat az övére simítanám, és a nyelvemmel behatolnék.
Túl gyors.
A rengeteg titok, ami körülvette, szinte gyomorszájon vágott.
Emlékeztetett, hogy Faith még annyira sem bízik meg bennem,
hogy a nevét elárulja. És én nem csak egy csókot akarok lopni,
mielőtt visszatér a józansága. Én mindenestől akarom. Neki kell
majd eljönnie ezért a csókért.
Felnyögtem, amikor rájöttem, hogy ez bizony nem lesz rövid
menet. De nem bírtam ki egy kis kóstoló nélkül.
– A francba az egésszel!
A számmal végigsimítottam az arcán húzódó hegen, és
megcsókoltam a végét. Karjai megremegtek, de továbbra is erősen
tartottam. Nem csuktam be a szemem, látni akartam,
memorizálni, érezni őt! Azonnal továbbsiklottam a füléhez, és
mélyen belélegeztem az illatát. Felsóhajtottam. A vágy bizsergette a
gerincemet. Szerettem volna szorosan magamhoz húzni,
hozzádörgölni a farkamat, hogy lássam, milyen reakciót vált ki
belőle. Ehelyett a fogaimmal belecsíptem a fülcimpájába.
 Egész testében összerándult, és ruhán keresztül is éreztem,
ahogy a mellbimbói megmerevednek. Tetszett neki. Te jóságos,
kegyelmezz! Biztos voltam benne, hogy elkárhozom, de
megengedtem magamnak, hogy megnyaljam éppen ott, ahol az
imént megharaptam. Reszkető sóhaj volt a válasz, mire majdnem
elvesztettem az önuralmam. Kemény szúrást éreztem az
oldalamnál, ami egyre erősödött, ahogy a nyelvemmel
végignyaltam a lüktető pulzust a nyakán. Ekkor döbbentem rá,
hogy belém vájja a körmeit.
Érzékeny és szenvedélyes. A gondolatra, hogy pőrén
egymásnak esünk, és ő a szenvedélytől végigkarmolja a hátam,
keményebb lettem, mint valaha. A nyelvemmel finom, nedves
köröket rajzoltam a kulcscsontjához, majd egy kicsit megszívtam a
bőrét. Elakadt a lélegzete, én pedig elengedtem, és hátráltam két
lépést. Elfordultam, mert tudtam, ha most ránézek, még többet
akarok.
De nem engedhettem többet. Még nem.
 12.

Emlékezz! III.

2015. DECEMBER 22. ESTE

VALAMI NEM STIMMELT. Tudtam, hogy közeledik a karácsony, ezért nem

lepett meg, hogy karácsonyi dallam ébresztett. A legtöbben még a
telefonjuk csengőhangját is valamelyik vidám, ünnepi zenére
állították. Azonban az ünnephez melegség és szeretet is kapcsolódik,
de ébredéskor egyiket sem érzékeltem. Erős fény vibrált lezárt
szemhéjam mögött, statikus zaj és halk dörmögés keveredett a
karácsonyi dallamokkal a fülemben. A szívem előbb felismerte a
helyzetet, mint az agyam, mert mire észbe kaptam, addigra rémült
kolibri módjára verdesett.
Az oldalamon feküdtem. A karomat a hátam mögé húzták és
könyöknél és csuklónál megkötözték, a lábamat térdnél és bokánál
rögzítették. Zsibbadt minden tagom az ijesztően kiszolgáltatott
helyzetben. A fejem hasogatott, és hiába nyitottam ki a szemem, nem
láttam semmit. Ahogy a fejemet megmozdítottam, rájöttem, hogy
valami ronggyal leborították, és a számat kipeckelték.
Gúzsba kötözve feküdtem a sötétben… Ziháltam, de mintha
minden egyes lélegzetvétellel fogyott volna az oxigén.
A pánik egyre jobban eluralkodott rajtam. Rángattam a
köteleimet, nem érdekelt, hogy horzsolják a bőrömet, és megfájdulnak
hátrafeszített vállaim az erőfeszítés miatt. Képtelen lettem volna
nyugton maradni. Hiába hevertem a földön, a testem meg-
megrándult, egyszer akkorát nyekkentem, mintha fél métert
zuhantam volna. Ekkor rádöbbentem, hogy a talaj is mozog alattam.
 Autó!
Egy autó platóján voltam. Rugdostam, ahogy csak bírtam,
belesikítottam a számba tömött anyagba, ujjaim karomként hajolva
várták, hátha akad valami, amibe belemarhatnak. A következő
kanyarnál nekem ütközött valami. Súlyosnak tűnt, miközben az autó
oldalához szorított. A szívem ekkorra már olyan iramot diktált, amit
a testem alig bírt követni, színes foltok úsztak a szemem elé. Egy kéz
burkolta be az enyémet. A pánikrohamon keresztül is felismertem az
érintést; Josiah.
Amennyire tudtam, mozdulatlanná dermedtem. A bátyám
mindig tudja, mit kell tenni. Soha nem tétovázik, nem habozik.
Bármilyen váratlan helyzettel is kerül szembe, mindig határozottan
reagál. Biztos voltam benne, hogy még soha nem rabolták el életében,
de ezúttal sem kell majd csalódnom benne.
Egyik kezével tartotta az enyémet. Először azt hittem, csak meg
akar nyugtatni, de hamar rájöttem, hogy tévedtem. Josiah erőteljes
mozdulatokat tett, ami kellemetlen volt, szerettem volna kiszabadulni
az ujjai közül, azonban amikor el akartam húzni a kezem, még
szorosabban markolt. Végtelen percek teltek el, amikor végre rándult
egyet a karom.
Kellett néhány másodperc, mire rájöttem, hogy kiszabadultam.
Figyelmen kívül hagytam a karomon és vállamon végigsugárzó
fájdalmat, inkább felültem. Forgott a világ, megszédülve
támaszkodtam meg az autó oldalában. Megpróbáltam kiszabadítani a
számat, de fogalmam sem volt, hogyan kell, és túl szorosan
meghúzták ahhoz, hogy egyszerűen csak le tudjam húzni a fejemről.
Josiah a kezemet bökdöste, én meg észbe kapva felé fordultam. Egy
hosszú, vékony pengéjű tört szorongatott a kezében. Gyorsan
nekiláttam elnyiszálni az ő köteleit is – nehezebb volt, mint vártam
volna, és közben végig kattogott az agyam. Miért van Josiah-nál tőr?
Talán nem kutatták át?
Meg akartam kérdezni, hogy szerinte mit fognak tenni velünk, de
elég volt egy pillantás zaklatottságtól eltorzult arcára, hogy elálljak a
kérdezősködéstől.
Josiah keze végre egy rántással kiszabadult. Azonnal visszavette a
tört, és nekilátott a többi kötél átszabásának. Közben fojtott hangon
adott instrukciókat:
– Az egyetlen esélyünk lesz a szökésre, amikor megáll ez a kocsi.
Kinyílik az ajtó, én elterelem a figyelmüket, és te rohanni kezdesz,
értesz?
Bólintottam, mert úgy tűnt, tényleg tudja, mit csinál. Közben
hihetetlen hatékonysággal elvágta immár az én lábamról is a
köteleket, de amikor a szájpecekhez ért, a kocsi olyan erővel nyomott
satuféket, hogy mindketten nagy robajjal elestünk, és jó, hogy nem
vágtuk meg magunkat.
– A rohadt életbe! – Josiah elharapta a szitokáradatot, és
legnagyobb rémületemre az ajtó elé állt. – Ne feledd, magocska! Úgy
rohanj, ahogy csak bírsz! Ne nézz vissza egyszer sem! Ne aggódj értem!
Éld túl!
Feltápászkodtam, és oda álltam, ahová a bátyám mutatta. Az övé
lett a nyíló ajtószárny, enyém pedig a másik. Ilyen esetekben az az
oldal marad lefedetlenül, ezért ott ki tudok surranni a védvonalaikon.
Kudarcra ítéltem a próbálkozást, ennek ellenére tettem, amit mondott.
Remegő kézzel szedtem ki a számba tömött rongydarabot, és vártam.
Egy kicsit talán mégis reménykedtem, hogy meglepjük őket, és
megléphetünk.
Tutira én kapnám a világ legnagyobb naivja címet.
Kintről hangok szűrődtek be. Fojtott, gonosz röhögés, amit hallva
szerettem volna nyüszítve a sarokba bújni. Szinte teljes sötétség vett
körül bennünket, csak egy neonzöld jelzőfény derengett a lábunknál.
Josiah megláthatta, merre kalandozott a tekintetem, mert megragadta
mindkét karomat, és alaposan megrázott.
A sokktól bénultan néztem fel rá. Soha egyetlen ujjal sem bántott,
sőt, legtöbb vitánknál nem is vetette be az „én-vagyok-a-nagy-és-
gonosz-testvér" kártyáját. Mindenesetre most működött, mert
bármennyire is szerettem volna egy önsajnáló gombolyaggá
kuporodni, nem engedtem meg magamnak ezt a luxust.
– Faith! Ahogy kilépsz innen, rohanj, mint egy eszelős!
– Tudom – suttogtam. – Tudom!
Acélos ölelésbe vont, amitől csaknem az összes csontom
megroppant. Abban a másodpercben, ahogy nyílt az autó ajtaja, Josh
kiugrott. Sikoltani akartam, de nem volt idő. Nem néztem sem jobbra,
sem balra, csak ugrottam a bátyám után, és rohantam. Úgy futottam,
mint még soha életemben. Kiáltásokat hallottam, rövid, de kemény
ütések hangját, és rimánkodtam valami felsőbb erőhöz, hogy éljük túl.
Azt hittem, erdőben leszünk, hiszen a legtöbb filmben oda viszik
az áldozatokat kivégezni. Óriásit tévedtem. Sziklás, sivatagos
területen jártunk. Mindent por és homok borított, és mindenfelől
hatalmas fénycsóvák követtek. Egy raktártelep lehetett, mert több,
hasonló kinézetű kockaépület tornyosult egymás mellett.
Tompa dobbanások hangzottak fel mögöttem, és bármennyire
rohantam is, egyre közelebbről hallottam őket. Újabb pánik
szorongatta a torkomat. Sikítani akartam, de olyan rémülten
kapkodtam a levegőt, hogy legfeljebb nyüszíteni tudtam. Hirtelen
irányt váltottam, és reméltem, hogy ez elég váratlan üldözőim
számára, és így néhány másodpercet nyerhetek. Berontottam egy
épületbe, aminek a túloldalán kitárt hátsó bejárat várt. Kövesd a fényt,
mondja a klisé, de nem érdekelt. Teljes erőmből rohantam, és
reménykedtem, hogy ha kijutok, már lehagyom az üldözőimet.
Micsoda blamázs!
Az ajtó már csak néhány méterre volt, amikor megtört az onnan
érkező fény, és egy magas alak zárta el előlem az utat. Elkeseredett
nyögés szakadt ki belőlem, azonnal irányt váltottam, de már teljesen
mindegy volt. Valaki utolért, erősen megtaszított. Amikor teljes
erődből rohansz, és ehhez kapsz még egy löketet, akkor garantált a
zakózás.
Elvesztettem az egyensúlyomat, és elvágódtam a poros betonon.
Néhány másodpercet még csúsztam, az arcommal töröltem fel a
padlót. Még nem tisztult ki a látásom teljesen, amikor valaki
keményen belemarkolt a hajamba, és hátrafeszítette a fejemet.
– Üdvözöllek a pokolban, kicsi harcoska! – recsegte a fülembe.
A hideg rázott rekedt hangjától. Azonnal felismertem Carlost, aki
ott volt a fiú kínzásánál. Korábban belebotlottam a tömegben is.
Pszichopata seggfej!
Szerettem volna az arcába kiabálni, de egy szúrást éreztem a
vállamnál. Teljesen megvadultam, ahogy felhúzott a hajamnál fogva.
Őrülten rángatóztam, szabadulni akartam, ő meg vasmarokkal
tartott, hiába vájtam a bőrébe a körmeimet. Rúgtam, téptem, a fogaim
összekoccantak a félelemtől, képtelen voltam abbahagyni a remegést.
A szemétláda csak röhögött. Megjegyezte, hogy valóban édes kis
harcoska vagyok, de ö ilyeneket reggelizik, mielőtt a nagyokkal ringbe
száll. Egoista barom, aki ellen kifulladásig küzdöttem. Aztán, ahogy
elfogyott az erőm, a mozdulataim lelassultak, a rémületem tompa
sajgássá alakult, szinte minden mindegy állapotnak tűnt, mire
visszarángatott a kocsihoz.
– Főnök!
Az öltönyös alak, aki lelőtte a fiút, ott állt előttem. Mintha a
tulajdon végzetemmel néztem volna szembe. Szürreális helyzetbe
kerültem, amit fogalmam sem volt, hogy kéne kezelni. Az elmémben
tomboltam, sikítottam, rettegtem, de a testem álmosan kóválygott.
Képtelen voltam a tompultság ragacsos fátylát áttörni.
– Carlos, szép munka! – Mélyen ülő, sötét szemével végigmért,
akár egy macska az egeret. De nem az éhes macska, amelyik alig várja,
hogy elfogyassza szerencsétlent. Nem. A Főnök olyan ragadozóra
emlékeztetett, amelyik már teljesen jóllakott, eltelt a finom falattal, és
most készen áll lustán játszadozni a következő áldozattal.
Carlos elengedte a hajamat, és vigyorogva megpaskolta az
arcomat.
– Már lecsillapodott.
Főnők szeme élesen villant.
– Mennyit adtál neki?
– Csak pár millit, ahogy mondtad.
Nem értettem, miről beszéltek, nem is érdekelt, mert tudtam,
hogy végem van. Mindegy, hogy mit terveznek, semmi jóra nem
számíthatok. Pusztán annyi vágyam volt, hogy gyorsan legyek túl
rajta.
– Helyes – biccentett a Főnök, majd sarkon fordult, és elindult az
egyik raktárépület felé. – A másik már benn van. Igyekezzetek!
Carlos meglökte a vállam, én meg megindultam, mint egy
engedelmes majom. Félhomály és rothadó zöldségesstand szaga
fogadott. Keskeny fémlépcső felé löktek, megszédülve kaptam el a
korlátot, nagyot koppant a tenyerem alatt.
– Te, Főnök! – Carlos túlzott előzékenységgel támogatott a
hátsómnál.
 – Mondd!
– Biztos, hogy tilos a szex? Csak mert ennek itt megvannak a
tartozékai egy-két sikítós éjszakához.
Az agyam lelassultan dolgozta fel a hallottakat, de a gyomrom
félelmetes gyorsasággal fordult fel, ahogy leesett, miről beszél.
Tompultságomnak hála nem tudtam elrejteni az undoromat, és
amikor a Főnök egy pillanatra hátrafordult, meglátta az arcomon.
– Tilos. Még akkor is, ha ő akarja. – Valami fura fény villant sötét
szemében, mielőtt elnézett a vállam felett. – Ha szexet akarsz, mész
máshová. Ez nem erről szól.
Felértünk a lépcsőn, és retinaszaggató fény árasztott el. Carlos
még próbálkozott:
– Úgy is lehet kínozni…
A Főnök megtorpant. Túl hirtelen, hogy meg tudjak állni, így
nekiütköztem a hátának. Valaki félrelökött, megszédültem, és tompa
nyögéssel fenékre zuttyantam. A fejem feletti szóváltás hangos
zúgássá olvadt, már nem érdekeltek. A világom teljesen összeomlott,
ahogy megláttam, hová érkeztünk.
És megláttam Josiah-t.
Egy korláttal ellátott emelvényen két fémágy várakozott egymás
mellett. Josiah-t egy szál fekete bokszeralsóban szíjazták le, és én
felzokogtam a látványára. Az én hatalmas, mindig erős testvérem
lekötözve, akár egy állat!
Josiah éppolyan kábának tűnt, mint amilyennek én éreztem
magam, ám izmai olykor megfeszültek, mintha szabadulni próbálna.
Fájt látni a tehetetlenségét. Tettem egy tétova mozdulatot, hogy
elérjem. Ki akartam oldozni minden kötelékét, hogy szabadon
engedjem.
– Na, gyere, csibém! – Kemény szorítás fogta satuba a karomat.
Felrántottak, és arrébb löktek, mielőtt a lábam képes lett volna
megtartani. – Ha már nem szórakozhatunk, ahogy én szeretném,
legalább dolgozzunk meg a pénzünkért.
Halk röhögés hallatszott valahonnan, új alak tűnt fel mellettem.
Nem tudtam beazonosítani. Nem beszélt, de élénk, rikító színű ruhát
viselt.
Élénkpirosat. Undorító, kifacsart ízlésvilágra mutatott. Furcsa
módon eszembe jutott, hogy Josiah-val mindig azt mondtuk, egy pasi
ne viseljen rózsaszínt, bármi is a trend. Egyszer azért vettem neki
szívatásból egy pinkpólót „Imádom a húgomat!”felirattal. Az idióta
képes volt egész nap viselni…
Pofon csattant az arcomon, a fejem oldalra nyaklóit, és az emlék
könnyei keveredtek a fájdaloméval. Hirtelen már nem csak fizikai
fáradtság járt át. Úgy éreztem, elég. Túl sok volt már mindaz, ami
történt, én ennél többet képtelen lennék elviselni.
Egek, mennyire naiv voltam! Mindez csupán a kezdet volt…
 13.

Soha ne hidd, hogy biztonságban

építheted a jövődet,
ha nem zártad le a múltadat!

2016. OKTÓBER 7.

A KÖVETKEZŐ HETEK SORÁN úgy éreztem magam, mint egy

nagyító alá vett, gombostűre feltűzött lepke. Bray minden egyes
lélegzetvételemet elemezte, mint valami professzor, aki
ritkaságszámba menő példányra bukkant. Úgy figyelt meg
engem, mintha csak egy hülye FBI-os szerepjátékban venne részt,
ahol én vagyok az őrizetes.
Persze a kisvárosi élet unalmas, alacsony népesség, a helyi
fiatalok rávehetik magukat bármilyen ostobaságra, de Crayne
szerint nem erről van szó. Nem. Azt mondta, újdonság vagyok a
Holmes kölyök számára, amivel egy darabig eljátszadozhat. Az
újdonság pedig olyan, mint a gyémánt: izgalmasan csillog és
titokzatos árnyak övezik. Ideig-óráig fantasztikus érzés egy ekkora
értéket birtokolni, ám fénye hamar eltompul, hűvös tapintása
kézmeleggé langyosodik, olyanná válik, amit már ismersz. Amikor
rájössz, hogy ez is olyan, akár a többi, félrehajítod, mert unalmassá
válik a szemedben.
Nem hízelgő, mikor megunható drágakőhöz hasonlítanak, és
ezt bele is vágtam Crayne arcába. Persze ez nem jelentette azt,
hogy nem értek egyet vele. Mégsem mondhattam neki, hogy igaza
van – miféle viselkedés lenne ez egy tinédzsertől?
Attól, hogy megismertem Brayt, a világom alapjaiban nem
változott. Még mindig felriadtam rossz álmokból, mint eddig,
mégis más volt, mert ébredés után rá gondoltam. Őt igyekeztem
megfejteni. Próbáltam nem állandóan azt a percet felidézni, amikor
azt tette az arcomon húzódó heggel… Crayne-nek nem mondtam
el… nem akartam. Nem tudtam, nem is érdekelt, milyen
következményekkel jár ez az egész, mert arról győzködtem
magam, hogy nem jelentett semmit, és legalább az a néhány
pillanat az enyém volt. Csak az enyém, amit nem vagyok hajlandó
megosztani senkivel. Csak vele, azt is csak gondolatban. Az emlék
folyamatosan gúzsba kötött, és meghatározta a lépéseimet.
Az iskola éppen olyan szürke és unalmas volt, ahogy vártam.
Bray Holmesszal alig akadt közös óránk. Mint kiderült, ő
korábban letette az érettségit, idén pedig a főiskolára készült a
többi végzőssel. Nem mintha nyomoztam vagy nyomoztattam
volna utána, de mégsem foghattam be a fülemet, amikor Crayne
elmesélte, miket tudott meg.
Az egyetlen kérdés, amiben nézeteltérésünk támadt Crayne-
nel, az a tudományos kirándulás volt. A történelem-tanárnőnk
romantikus alkatnak bizonyult, aki minden letűnt kort valamilyen
drámai párocskán keresztül mesélt el abban a reményben, hogy az
érzelmi szálakra támaszkodva könnyebben elkalauzolhat
bennünket a múltban.
Így aztán úgy döntött, hogy az osztályt elviszi a közeli
völgyben megbúvó, kisebb település romjaihoz. Crayne
dührohamot kapott, amikor megtudta, hogy velük akarok tartani.
– Annak a tanárnőnek is elment az esze, ha azt gondolja,
normális ötlet egy osztálynyi, hormonokkal túlfűtött kamasszal
romokhoz kirándulni!
Az egyébként terjedelmes konyha meglepően aprócskának
tűnt ezen a reggelen, hogy Crayne a konyhasziget egyik oldalán
őrjöngött, én meg a másikon ültem, és a salátámra borítottam egy
hatalmas adag kapros-joghurtos dresszinget.
Tökéletes érdektelenséggel vontam vállat.
– Akkor nem megyek.
Crayne zöld szeme gyanakodva összeszűkült.
– Nem akarsz menni?
– Ezt nem mondtam.
 Elégedetlenül horkantott.
– Sosem egyezel bele semmibe, amit mondok. Hacsak nem
egyezik a te jól felfogott érdekeiddel.
Nem éreztem késztetést, hogy reagáljak, inkább ropogtattam a
jégsalátámat. Ugyan minden pszichológusi javaslatnak ellentmond,
mégis jobban szeretek csendben maradni, ha nem intéznek
hozzám egyértelmű, választ követelő kérdést.
– Szóval nem akarsz menni—jelentette ki töprengve Crayne, és
összefonta vastag karját terebélyes mellkasa előtt. – Miért nem?
– Még mindig nem mondtam, hogy ne akarnék menni –
világítottam rá. Josiah szerint ügyvédnek kellett volna tovább
tanulnom, mert jól tudtam a saját kedvemre formálni egy
beszélgetést. A legtöbb esetben legalábbis. De nem ezzel a
monstrummal. Ráadásul a továbbtanulás most nem volt
napirenden: tekintve a körülményeket, egyelőre azzal is beértem
volna, ha megérem az érettségim napját.
– De miért hagynád ki? Történt valami, amiről nem tudok?
Megvontam a vállam.
– Semmi, ami szervesen kapcsolódik az ügyhöz.
Flegmáskodtam, és azt utálta. A konyhában legalább húsz
fokot zuhant a hőmérséklet. Nem kellett felnéznem, így is tudtam,
hogy Crayne szeme haragosan vizslat, a nyakán, amennyiben ez
egyáltalán lehetséges, még jobban kidagadnak az erek, a
négysávos autópálya szélességű mellkasán keresztbe font karját
pedig megfeszíti.
Vészjósló nyugodtsággal szólalt meg:
– Minden, ami veled történik, szervesen kapcsolódik az ügyhöz
is, kvázi, közöm van hozzá.
Ez volt az én végszavam. Narancslével leöblítettem az ételt, és
lecsúsztam a magas székről.
– Indulnom kell – közöltem vele, és vissza sem pillantva vettem
magamhoz a táskámat. Biztos voltam benne, hogy Crayne
mérgében villámvulkánná alakult, és kifüstölte magát a térképről.
Néhány órával később belenéztem Miss Etanoissap
lelkesedéstől csillogó, indigókék szemébe, és őszintén szerettem
volna lemondani a kirándulást. A nő nagyjából velem egyforma
magas volt, és bár engem sem jellemzett kifejezett laposság
mellkastájon, ő magasan verte az idomaimat.
 Mondhattam volna a majdnem teljes igazságot, miszerint az
apám nem engedi, hogy elmenjek. A tanárnő elszontyolodna, de
mosolyogva bólintana, hogy persze, megérti ő. Azonban volt
valami ebben a tanárban, ami a többiből hiányzott. Nem csak
tanított, nem pusztán ledarálta az anyagot, és elvárta, hogy
bemagoljuk, hogy megkapja a havi fizetését. Sugárzott róla, hogy
valóban szereti, amit csinál. Nem csak a törit, hanem magát a
tanítást. Még a legnagyobb szeméttel és csodás baráti körével is
végtelen türelemmel viselkedett.
A tanárnő barátságos naivitása elgondolkodtatott vagy
bosszantott néha, de végül úgy döntöttem, semmi közöm hozzá.
Egyszerűen elkönyveltem magamban, hogy ő mintha tudatosan
kizárta volna a negatívumot az életéből. Csodáltam ezért a
szemléletért.
Mindenesetre nem mondtam le a kirándulást, később pedig
dacosan felszegtem az államat, amikor Crayne füstölgött miatta.
Azért könnyebben viselte, mint vártam. Egyetlen kéttöltényes
kézifegyvert adott az útra a sokkolós elemlámpám mellé. A vicces
az, hogy a lámpa nagyobb volt, mint maga a fegyver.
A rettegés alapmodulként működött a viselkedésemben, de
voltak pillanatok, amikor hittem abban, akire minden reményem
és a jövőm alapoztam: Malcolm Crayne-ben. Bíztam az erejében, és
komolyan vettem az ígéretet, hogy még én is élhetek „normálisan”.
Akadtak azonban olyan percek, mikor a rettegés átvette az uralmat
a józan ész fölött, és akkor már nem számított sem a hitem, sem a
valóság. Olyankor éjjelente talpig felöltözve vártam, hogy
menekülni kelljen. Újra.
Ezzel együtt kialakult egy afféle napi rutin, ami segített, hogy
könnyebbnek érezzem az életem. Josiah mindig más időpontokban
hívott, de nem telt el olyan hét, hogy ne használtuk volna ki az
időnket. Rettenetesen hiányzott. Tudtam, hogy ő ott teszi, amit
tennie kell ahhoz, hogy egy megközelítőleg normális mederben
folytathassuk az életet. Éppen ezért úgy döntöttem, ha ő képes a
távolban rehabilitálódni egy büszke nagyiszerűség kezei alatt,
akkor én is meg bírom vívni a magam csatáit, különösebb
pánikrohamok nélkül. Ezért akartam elmenni a kirándulásra is.
Borongós napon indultunk. Imádom az ilyen időt a házban
tölteni, és onnan figyelni, mikor áztatja el az egyébként is csatakos
földeket az őszi eső. Az úti célunk viszont kifejezetten
hangulatosnak ígérkezett, így bizakodva néztem fel a morcosan
sötétlő fellegekre, hátha megússzuk a csapadékot. A fenyőket
finoman cibálta a csípős szél.
A zord idő ellenére elegendőnek éreztem a sötétlila, kötött
kardigánom és egy egyszerű, fekete szövetkabátot. Szőke hajamat
a szokásos, szoros copfba fogtam a tarkómon. Már kezdtem
egészen megszokni. Azelőtt – időjárásra való tekintet nélkül –
magas sarkút vettem volna, most viszont megmaradtam az
egyszerű, sötétbordó bokacsizmámnál. Kevésbé nőies darab,
viszont elég csinos, és kellőképpen praktikus, ha az ember lánya
várromhoz készülődik rossz időben.
Az osztály a suli parkolójában gyülekezett, már a sárga
iskolabusz is ott állt, de a sofőr senkit nem engedett felszállni, míg a
tanárnő meg nem érkezik. Létszámellenőrzés és hasonlók. A
legtöbben a saját autójukkal jöttek, én meg szégyelltem magam a
pillanatnyi szúrás miatt a mellkasomban, ami jelezte, hogy bizony
féltékeny vagyok rájuk. Nem a csilli-villi járgányukra, mert azt
azért levágtam, hogy nem saját pénzből vették. Nem… A
féltékenységem egészen más talajba kapaszkodott. Volt valaki, aki
aggódott értük. Valaki, aki azért vett nekik a szükségesnél
nagyobb, drágább, biztonságosabb autót, nehogy bajuk essen,
vagy netán túl sokat kelljen gyalogolniuk, feltörje a cipő a sarkukat
a hosszas séta miatt. A lényeg az, hogy a legtöbb esetben törődés
állt az autóvásárlás mögött.
Nem mintha Crayne vagy az FBI nem adna nekem azonnal
bármilyen járművet, ha attól jobban érezném magam, de az
megint egy más természetű törődés. Nekem nem arra lenne
szükségem.
Kicsit elhúzódtam a kialakuló tumultustól, és a kerítésnek
támaszkodva ácsorogtam. Azon tűnődtem, meddig tartana
rádöbbenteni ezeket a srácokat a saját életük fontosságára. Elfogott
a rosszullét, amikor valaki azon nyafogott, hogy meg akar halni,
csak mert a kiszemelt srác nem hívta fel, vagy mert pattanások
jöttek ki az arcán. Komolyan? Pattanások? Ha megmutatnám neki
a hegeimet…
– Hahó, Csingiling! Csak nem te is a buszra vársz? –
Összerezzentem Piper hangjára, de nem voltam hajlandó felé
fordulni, vagy reagálni. A szemem sarkából figyeltem, ahogy
megáll mellettem, és zsebre dugja a kezét. Mozdulatlanságra
kényszerítettem magam, amikor közelebb hajolt hozzám. –
Elfogyott a tündérporod?
Felhúztam az egyik szemöldököm, és egy lesajnáló pillantást
küldtem felé. Piper volt az egyik legkülönösebb alak ebben a
suliban.
Nekem nem voltak barátaim, egyrészt mert csak nyáron
költöztünk ide, másrészt mert olyan mértékben árasztottam
magamból a „hagyj békén”-feromonokat, hogy senki nem mert
megközelíteni. Jane volt az egyik kivétel, Piper a másik. Az előbbi
sosem ártott volna nekem, szándékai jók és tiszták, így könnyen
tudtam kezelni is. Utóbbi viszont néha kedves volt, de bármikor
szívesen szúrt hátba, csak hogy lássa, miként reagálok.
Piper nyilvánvalóan nem kedvelte a rizsát, gyűlölte a
bazsalygást, és mindennél többre értékelte a szemtől szembeni
szócsatát. Kedvenc szórakozása a piszkálásom volt, amit ritkán
vettem fel. Talán éppen ezért élvezte annyira.
– Arra pazaroltam minden tündérporomat, hogy neked
rózsaszín álmaid legyenek – feleltem teljesen komolyan. – Kérlek,
mondd, hogy rózsaszín egyszarvúval álmodtál tütüben!
Cseppet sem nőies horkantás jelezte, hogy vette a poént.
– Szóval, voltál a Holmes-tanyán?
A váratlan témaváltás volt a másik védjegye a kínos témák
feszegetésén kívül. Bólintottam, bár feleslegesen, hiszen tudta ő is,
ahogy az egész város. Futótűzként terjedt el ebben a nyavalyás
kisvárosban, hogy én lettem a kisebbik Holmes fiú kijelölt edzője.
Az emberek úgy gondolták, mindent tudnak róluk, de én, aki már
egy bő hónapja jártam rendszeresen hozzájuk, úgy éreztem, csak a
felszínt kapargatjuk.
Sokkal többet rejt el ez a család, de legalábbis a fiúk magukról,
mint amennyit látni engedtek.
– És milyen messzire jutottál?
A kérdés kétértelműségét figyelmen kívül hagytam, inkább
bizalmasan lehalkított hangon avattam be Pipert:
– Már három falat kifestettünk.
Mielőtt reagálhatott volna, kék Ford kanyarodott a parkolóba.
Megjött végre a tanárnő. Megigazítottam az oldaltáskámat, de
még nem láttam elérkezettnek az időt, hogy odasétáljak a
többiekhez. Rohadt tömeg…
– Kit érdekel, hány falat mázol ki a kiskölyök? Az idősebb
Holmes-szal mennyire messzire jutottatok?
Hidegen hagyott az enyhén gúnyos faggatózás, viszont a
szavai eszembe juttatták Bray forró lélegzetét, ahogy az arcomat
súrolja. Mentol és valami más, fűszeres illat lengte körül.
Megborzongtam, amikor felidéződött bennem, milyen volt érezni
az ajkát…
– Aha! – Piper hangos és éles kiáltása visszarántott a valóságba.
– Tudtam, annyira tudtam! Valami történt! Teljesen elpirultál, nézd
meg a füled, Csing! Tiszta piros…
Na, ebben nem kételkedtem. A legszívesebben bemostam volna
Piper hófehér arcába, ha másért nem, hát legalább azért, hogy egy
kis színt vigyek bele.
– Fogd már be, te idióta! – sziszegtem a fogaim közt, és arrébb
léptem párat. Nem tudtam nem észrevenni a kíváncsiskodó
pillantásokat, amik a busz felől érkeztek. Piper kitartóan, pislogás
nélkül bámult. Ijesztő volt… – Nem történt semmi!
A csaj egyébként kórosan vékony, egy kifutón jobban festene
az anorexiás modellek között, mint egészségesen pirospozsgás
iskolások csapatában. Alig volt magasabb nálam, kékesfeketére
festett haja a válláig ért, de ma két aranyos copfba fogta a füle
mögött. Frufruját egész a feje tetejétől fésülte a homlokába, amitől a
megjelenése olyan lett, mintha Katicabogárnak öltözött volna Zach
egyik kedvenc mesesorozatából.
– Általában senki se pirul fülig, amikor felidézi azt a semmit,
ami közte és egy helyes srác között történt!
– Állj már le! – Kezdett komolyan idegesíteni a csaj. – Ne
képzelj oda lángot, ahol nincs egy nyavalyás szikra sem, világos?
Idétlen röhögés tört ki belőle.
– Hát, ezt aztán… jól megmondtad! – Hirtelen elkomolyodott,
elém lépett, és közel hajolt. Hatalmas, tengerkék szemével úgy
fürkészett, akár egy röntgengép. – Szóval nincs szikra sem, hm?
Bevillant, ahogy Bray keze a derekamra simul, az érintése a
felsőmön keresztül is kívánós bizsergést okozott. Higgadtságot
mímelve viszonoztam Piper pillantását.
– Semmi. Teljes sötétség.
 Egy gondolatnyi ideig nem mozdult, csak hátborzongatóan
bámult, aztán hátrább lépett. Némiképp csalódottnak látszott,
mintha nem azt feleltem volna, amire számított. Mégis mit
gondolt? Hiszen nem a naplóm vagy a legjobb barátnőm, hogy
kiöntsem neki a lelkem!
Ebben a pillanatban bekanyarodott a privát parkolóba egy
hatalmas, fekete autó, aminek a látványától félrevert a szívem.
– Ah, megjöttek a drágáim – nyögte kéjesen Piper, és a
szemével szinte felfalta őket.
Összevontam a szemöldököm.
– Nem is tudtam, hogy Seth is jön.
Piper arcán szomorkásan édes mosoly tűnt fel.
– Sosem hagynák, hogy egyedül menjek bárhová.
Ismertem a pletykákat, amik róluk terjedtek, mivel éppen ő
volt, aki megosztotta velem. Több verzió is szárnyra kapott, neki
mégis az volt a kedvence, amely szerint ő egy nimfomániás ribanc,
és minden vágya teljesült azzal, hogy ezt a két „csődörállatot”
elcsábította, és szexis úrnőjükként parancsolhat nekik.
Egyetlen szavát sem hittem el. Az első, amit megtanultam,
hogy a pletykáknak talán tíz százaléka igaz, vagy annyi sem.
Mindenesetre, amikor a két srác odaért hozzánk, egyszerre
nyomtak cuppanós csókot Piper arcára.
A csaj rögtön elvigyorodott. Valószínűleg élvezte, hogy az egész
osztály – köztük én is – tátott szájjal bámulja az eseményt.
– Látod? Megmondtam, hogy imádnak.
Bambán bólintottam. Sem Seth, sem Bray nem cáfolta a
kijelentést, úgyhogy ebben a pletykában most lehet valamennyi
igazság. Újabb szúrást éreztem, de ezúttal semmi köze nem volt a
kocsikhoz vagy a szülői figyelemhez. Remek. Féltékeny vagyok
egy Katicabogárnak öltöző, nimfomániás lányra, aki mindig képes
kínos helyzetbe hozni.
Bray anélkül indult felém, hogy rám nézett volna. Elkerekedett
szemmel figyeltem, és ahogy mostanában mindig, amikor a
közelembe jött, próbáltam úgy tenni, mintha semmi sem történt
volna közöttünk.
– Hogy van Zach?
Hirtelen megtorpant, és csodálkozva nézett rám.
– Pont olyan remekül, ahogy szombat délután hagytad.
 Összevontam a szemöldököm. Szombaton Zach nem igazán
érezte jól magát. Lassabban haladtunk a festéssel, mintha már
eleve fáradtan fogott volna bele az egészbe.
– Talán jobb lenne, ha holnap nem mennék – vetettem fel. Talán
pihenésre van szüksége a kölyöknek.
Seth jelent meg a jobbomon, és mintha hatalmas haverok
lennénk, hosszú karját a derekamra helyezte.
– Én nem tenném ezt a helyedben – jegyezte meg Piper, mire
Seth karja még szorosabban fonódott körém.
– Isteni szerencse, hogy nem vagy a helyemben! Mellesleg, mi
az, hogy nem mész oda, Csing? Ha menni kell, hát menni kell. Te
nem láttad azt a hashajtós reklámot a tévében?
Jézus!
Hogy tud ennyi ökörség ömleni ennek a majomnak a száján?
Piper vihogott, és közben Brayden nyakába csimpaszkodott.
Elakadt a lélegzetem, majd rádöbbentem, milyen rohadt féltékeny
banya vagyok! Azt kívántam, bárcsak lángra kapna a ruhájuk,
hogy végre leszakadjanak egymásról. Elborult az agyam a
gondolattól, hogy a pletykák legalább részben igazak, és Piper
nem csak az egyik, de talán mind a két fiúval egyszerre volt együtt.
Persze, semmi közöm hozzá. Én sem vagyok teljesen ártatlan,
tehát nem kellene megrökönyödnöm egy édeshármason. Jó, nem
vagyok éppen tapasztalt, és ha csak rágondoltam az első
alkalmamra, égett az arcom a szégyentől.
– Mindenesetre Zach úrfi várja a mentőlovagját. Lovagnőjét…
Nem okozhatsz neki csalódást!
– Nem te fogod megmondani… – kezdtem, és kiszabadítottam
magam a kényszerű ölelésből, amikor Miss Etanoissap kiáltására a
busz felé fordultunk.
Már szinte mindenki felszállt. Gondolkodás nélkül siettem oda,
tudomást sem véve a mögöttem trappolókról. Egyik hülyébb, mint
a másik. Mégis mit képzelnek? Osszam meg velük a titkaimat? Két
mondat után könyörögnének, hogy hallgassak el. Mégis mi a
francnak menjek a fiúhoz akkor is, ha netán beteg?
Dohogva bevágódtam az első ülésre. Csak elöl és leghátul volt
már szabad hely. Menekülési szempontból egyik sem túl ideális, de
azért inkább az ajtó mellett maradtam. Ha futni kell, innen
dobbanthatok a leggyorsabban.
 Kibámultam az ablakon, egyáltalán nem a szőke srácot
figyeltem, akinek magas, széles alakja szinte az egész teret
kitöltötte. Mint valami hatalmas árny, lassan és céltudatosan
lépkedett fölfelé a régimódi busz lépcsőjén.
Kifelé figyeltem, mégis érzékeltem, hogy megtorpan, mintha
fontolóra venné, hogy mellém telepszik. Még csak az hiányozna!
Az egész busznak biztosítanánk témát azzal, ha olyasvalaki, mint
ő, leülne olyasvalaki mellé, mint én. Igyekeztem a háttérben
maradni, beleolvadni a környezetembe, nehogy feltűnést keltsek.
Ha ez a meggondolatlan őstulok most mellém ül, azzal mindent
tönkretesz.
Szerencsére Piperre lehetett számítani. Olyan hirtelen ugrott
Brayre, amitől másnak már tutira megroppantak volna a
nyakcsigolyái.
– Hátra, hátra, hátra! – kántálta, mire Bray rosszallóan
ránézett a válla felett. Piper közelebb hajolt a füléhez, és jól
hallhatóan odasúgta: – Megmentelek a sötétségtől!
Még mindig a szikrára, vagyis a hiányára célozgatott, és ez
most talált. Olyannyira, hogy egy pillanatra levedlettem közönyös
álarcom, és felnéztem Piperre. Összekapcsolódott a tekintetünk, és
tudtam, most kiolvashatja belőle minden magányosságomat és
elveszettségemet.
– Na, mi lesz, gyerekek! Befagy a seggem idekinn!
Seth finom megjegyzése sikeresen visszazökkentett a
zárkózottságomba.
Bray zavartan ráncolta a homlokát. Látszott, nem érti a
barátnője viselkedését, mintha Piper nem a megbeszélt
forgatókönyv szerint haladt volna, hanem hozzátoldott egy saját
maga írt fejezetet. Elég bárgyú, értetlen arckifejezéssel álldogált, de
Brayden Holmes még így is a legdögösebb pasi a világegyetemben.
Végül megvonta a vállát, és hátrasétált a nyakába csimpaszkodó
Piperrel és Sethtel a nyomában.
Egész úton átkoztam a nyomorult szelektív hallásomat, hogy a
busz összes zaja közül éppen őket szűrte ki. Piper kacagott, Seth és
Bray dörmögött, a hangjuk még össze is olvadt, mire az utunk
végéhez értünk. Frusztrált és morcos voltam, mire elgémberedett
tagjaimat levonszoltam a buszról. Első utam a mosdóba vezetett, és
ezúttal kivételes örömmel vettem elő Malcolm Crayne
túlélőkészletét, ami tisztasági papírt is rejtett.
Kellemesen felfrissülten és némiképp megnyugodva léptem ki a
mosdóból. A szürke felhők közül előragyogott a nap egy-egy
halvány fénysugara.
– A párod leszek. A fiúk azt mondták, meg akarnak beszélni
valamit – vágott hátba barátságosan Piper.
Összerezzentem.
– Utálom, mikor ezt csinálod!
– Nem utálhatod! Most csináltam először.
– Mindig ezt csinálod! Előbukkansz a semmiből, és a frászt
hozod rám.
Meglepetten nevetett.
– Nem tudtad, hogy csak azok ijedeznek, akiknek szörnyű
titkaik vannak, és nem tiszta a lelkiismeretük? – Megint behajolt a
személyes terembe. – Milyen rejtegetnivalód van, Csing?
Elegem lett, és durva mozdulattal ellöktem magamtól.
– Tartsd magad távol tőlem!
Piper megtántorodott, és csak azért nem landolt a fenekén,
mert Bray hátulról elkapta. Észre sem vettem, hogy itt vannak a
közelben. Elborzadva döbbentem rá, mennyire figyelmetlen
voltam, hogy csakis Piperre fókuszáltam. Ez teljesen ellentmondott
Crayne minden tanításának.
– Minden rendben, fiúk-lányok? – Miss Etanoissap félszeg
mosollyal állt meg tőlünk néhány lépésnyire.
Hirtelen tökéletes helynek tűnt a busz, hogy ott kuksolva
kivárjam a kirándulás végét. Már épp azon voltam, hogy ebbe a
tervembe beavassam a tanárnőt is, amikor Piper váratlanul
odalépett hozzám, és kézen fogott.
– Minden oké, tan’tó néni! Rájöttem, hogy Csingiling nem tud
repülni, ezért megmutatom neki ezt a viskót hétköznapi módon.
Miss Etanoissap fájdalmas grimaszt vágott, majd mély
átérzéssel ecsetelte a különbséget egy átlagos viskó és egy olyan
várrom között, ahová épp érkeztünk. A kalandra vágyók merészen
előresiethettek, hogy megkeressék a kincset, amit eldugott. A
csomag jelen esetben a féléves vizsgakérdések tekercsét
tartalmazta, így viszonylag sokan váltak izgatott kincskeresővé.
– Ennek a nőnek tutira nedves álmai vannak az Indiana Jones-
filmektől – bukkant fel mellettünk Seth, és levakarta a karomba
kapaszkodó Pipert. Már majdnem hálásan néztem rá, amikor
sajnos újra kinyitotta a száját: – Kis dolgom van ezzel a
nőszeméllyel egy eldugott helyen. Megvártok itt, haver?
Átkarolta Pipert, aki izgatottan heherészett, és kíváncsian
nézett egyik srácról a másikra. Úgy tűnt, mintha lemaradt volna
egy poénról. Persze nem csak ő, de én azzal voltam elfoglalva, hogy
undorodva nézzek rájuk.
– Jah, valószínűleg… – felelte Bray, és beintett a haverjának.
Seth röhögve húzta magával különös barátnőjét. Piper
aggodalmasan fordult hátra.
– Ne menjetek túl messzire! Egyedül semmiképp! Akkor sem,
ha idiótáskodik veled! Inkább a buszba menj vissza! – Már alig
hallottam a hangját, de ő még mindig mondta. A végén rákiáltott
Sethre: – Na, mi a fenét akarsz?
– Te is tudod, mit, tökfej!
A hangjuk elhalkult, majd teljesen elcsendesedett. Elnyelte őket
a köd, vagy egy álomszerű csapda a Jones-filmekből.
– Minden rendben lesz velük? – kérdeztem Brayt, bár abban a
pillanatban nem igazán érdekelt a sorsuk.
– Persze. Seth és Piper jobban ismeri ezt a helyet, mint a
kimondhatatlan nevű tanerő, aki idehozott bennünket.
– Ez nem volt valami kedves – mutattam rá, mire
szórakozottan felhorkantott.
– Vádoltak már rosszabbal is.
– Azt el is hiszem.
Erre már rám nézett. Szeme kivételesen sötéten csillogott, szája
komor vonal volt csupán, két széle mégis felfelé kunkorodott.
Nem akartam tovább mustrálni, így inkább félrefordítottam a
tekintetem. Csak a szemem sarkából láttam, hogy hátratúrta
szemébe hulló tincseit, majd fejével a romok felé intett.
– Ismered ennek a helynek a történetét?
– Nem.
– És érdekel?
Kétkedőn vontam fel a szemöldököm.
– Mert elmesélnéd?
Nem sértődött meg a hitetlenkedésemen, inkább jót mulatott
rajta.
– Ha szeretnéd, időrendi táblázatba is bepakolom neked.
 – Inkább ne! Legyen ez egy vázlatos olvasónapló, oké?
– Jól van, de akkor gyere! – Gyanakodva méregettem felém
nyújtott kezét, mire felröhögött. – Úgy nézel, mintha legalábbis
egy kupac tehéntrágyát kínálnék neked.
Elfintorodtam a gyomorforgató hasonlatra, aztán félrelöktem a
kezét, és elindultam előtte… Nos, valamerre. Köd terjengett, és
valami bozótos húzódott a közelben. A közöttük megbúvó romok
felé vettem az irányt.
– Csak arról van szó – magyarázkodtam, miközben
határozottan törtem a célom felé –, hogy a segítő jobbod nélkül is
tudok közlekedni. Semmi szükség rá, hogy…
A talaj hirtelen tűnt el a lábam alól, mire hangos sikoly szökött
ki a torkomon. Az avart csúszóssá áztatta a ködpermet, és azon
kaptam magam, hogy a testem enged a gravitáció erejének. A
hátsó felem mindenesetre jóval gyorsabban, mint szerettem volna.
Erős karok kaptak el az utolsó utáni másodpercben, és a hátam
egy beton keménységű mellkashoz simult. Bray szusszanva
szorított magához.
– Úgy tűnik, az lesz az új küldetésem, hogy esésektől
kíméljelek meg – jegyezte meg minden gúny nélkül. A hangja
érdesen zengett mögülem. – Jól vagy?
Bólintottam. Másra nemigen voltam képes, mivel az első sokk
múlásával rádöbbentem, hogy megúsztam a seggre puffanást, és
helyette mintha egy álmom válna valóra. A karjai erősen tartottak,
biztos voltam benne, sosem hagyna elesni.
– Tovább tudsz jönni? – kérdezte, de nem engedett még el.
Beszéd közben a lélegzete meglebbentette a hajamat. Borzongás
szaladt végig a gerincemen, és csak reméltem, hogy a kabátom
miatt ő nem érezte meg.
– Aha.
– És mi legyen a segítő jobbommal?
Élt bennem egy bájos, tizennyolcadik századi lányka, aki most
kicsit elpirulva megjegyezte volna: „Pimasz fráter!”, aztán előkapja
a legyezőjét, és buzgón használatba veszi.
– Jöhet. – Éljen a huszonegyedik századi reagálás!
Még néhány pillanatig magához szorított, és esküszöm, nem
azért vett mély lélegzetet, mert szüksége volt rá. Szerettem volna
azt hinni, hogy az illatomat szívja magába. Mert én bizony ezt
tettem, valahányszor kellő közelségbe kerültünk. Csacsi én!
Végül aztán eltolt magától, megtartott, míg visszanyertem az
egyensúlyomat, aztán újra felém nyújtotta az átkozott jobb kezét.
Minden epés megjegyzésemet a csúszós avaron hagytam, és szó
nélkül elfogadtam a segítséget. Később kiderült, milyen okosan
tettem. Bray még vagy háromszor tartott meg, nehogy sárgolyót
csináljak magamból.
– Tehát valamikor több száz éve élt ebben a várban egy
meglehetősen bosszús földesúr. Állandóan mérgelődött, folyton
idegesítette magát valamin, de annyira, hogy a nyakán és a
halántékán kidagadtak az erek. Akkor ő még nem tudhatta, hogy
ezzel jelentősen megnövelte a stroke kockázatát. Volt ennek az
uraságnak egy gyönyörűséges lánya, akit óvott szinte mindentől.
Felébredt bennem a kíváncsiság, vajon mi mindent tudhat a
környékről, amit én nem. Mielőtt ideköltöztettek, végigolvastam a
városról található feljegyzéseket, és sehol nem futottam bele
ilyesfajta cikkbe. Másrészt viszont biztos voltam benne, hogy jobb,
ha tőle hallgatom meg, mert ilyen szexi töritanára senkinek sincs
ebben az államban.
Mutatóujjával lágyan, de határozottan megbökte a felkaromat.
– Figyelsz egyáltalán?
Meglepetten néztem rá.
– Hisz csak most kezdted… – védekeztem zsigerből, de amikor
ravaszul felhúzta az orrát és elmosolyodott, rájöttem, csak
szórakozik velem. – Nagyon vicces!
– Ellenőriznem kellett – somolygott, én meg szerettem volna
végigsimítani borostás állkapcsán. Bizsergett a tenyerem érte.
– Na, persze – fordultam újra az ösvény felé. – És egyáltalán
mi az, hogy meglehetősen bosszús? Hogy lehet valaki
meglehetősen bosszús?
Nem néztem rá, de szinte biztos voltam benne, hogy a
homlokát ráncolja.
– Fogalmazzunk inkább úgy, hogy egy bipoláris zavarral
küszködő birtoktulajdonos lakott itt.
– Ez jobban tetszik.
– Szolgálatodra!
Annyira viccesen nézett ki, ahogy ott állt a kezemet tartva,
felém biccentve. Olyan volt, akár egy gentleman. Halk nevetés
szökött ki a számon.
– Ezt csináld újra! – szólított fel, de ugyan, ki nevetne
parancsra? Mégis lángra gyúlt az arcom, és erősen bizsergett a
sebhelyem körül a bőröm. Felém nyúlt, és olyan finomsággal
simította végig az állam, amit nem feltételeznék egy ekkora
termetű embertől. Porzott a torkom, mintha homokkal öblögettem
volna. Merevebben akkor sem tűrhettem volna az érintését, ha
cölöpöt rögzítenek a gerincemhez.
– Nevetés közben egészen megváltozik az arcod – mormolta
rekedten. Úgy suttogott, mint a festő a készülő művéhez. Elakadt a
lélegzetem, mikor a hüvelykujját végighúzta a számon. –
Felszabadultabbnak látszol. Gondtalannak.
Képtelenségeket beszél. Nem láthatott meg ennyire. Nem
láthatott a gondosan felhúzott falaim mögé, ahol már csak az
emlékeimben élt a gondtalan, felszabadult lány. Az, akit ő sosem
ismerhetett, talán soha nem is fog. Ő csak engem ismer, a végtelen
rettegésben élő szerencsétlent. Sosem leszek én már gondtalan.
 14.

Mindig figyelj, hogy tudd, mikor kell

lépned!

B ray
2016. OKTÓBER 7.

FIGYELTEM FAITHT , ahogy borzongva, sűrű pislogással igyekszik

visszatérni a valóságba. Nem tudom, mit mondhattam, ami miatt
megtört a varázs, de összeszorította a torkomat a felismerés, hogy
még nem állok készen arra, hogy elengedjem. Nem akartam, hogy
újra csak a kisujját nyújtsa, amikor a bőre bársonyosan sima az
ujjaim alatt.
Kezemet a tarkójára csúsztattam, és tudatosan lelassítottam,
mielőtt szabadjára engedtem volna a bennem élő Neander-völgyit.
Bár apró, dögös testének minden egyes négyzetcentiméterét
érzékeltem, és a farkam keményebben már nem is feszülhetett
volna a gatyámban, mégis megálltam és vártam. Az arca olyan
közel volt, hogy citrom- és mentaillatú leheletét a számon éreztem.
Szerettem volna keményen megcsókolni, a nyelvemmel
mélyen hatolni a szájába, és a lába közé is, de ahogy a tarkójára
tettem a kezem, megéreztem, milyen rémesen merev. Mintha
sokkban lenne. Csók helyett alapos masszázsra lett volna szüksége,
ami eltünteti a stressz nyomait a nyakából.
Már épp visszavonulót akartam fújni, amikor váratlanul
lábujjhegyre emelkedett, és a száját az enyémre szorította.
Tökéletesen megdöbbentett és rabul ejtett. Ízlelt és tétovázott,
mintha a reakciómtól tartana. Mégis mire számított? Hetek óta
kerülgetjük egymást, és még egy olyan érzéketlen marha, mint
Seth, is észrevette közöttünk az izzást.
 Nem vagyok kezdő, de ahogy Faith édes ajka mozgott az
enyémen, az rohadtul felőrölte az önuralmam utolsó morzsáit. Az
első döbbenet után magamhoz tértem annyira, hogy átvegyem az
irányítást. Finoman oldalra biccentettem a fejét, a másik kezemet a
derekára simítottam, és még közelebb húztam magamhoz. Mélyen
visszacsókoltam, és elvesztem az érzésben. Hozzászorítottam a
csípőmet, villám cikázott végig a gerincemen. Fel akartam falni,
elnyelni, a bőre alá bújni, hogy mindenhol érezzem.
A bőre selymesen puhának tűnt, féltem, hogy a borostám túl
durván karistolja. Teste ruganyos karcsúsággal mozdult a kezem
alatt, és minden izmom, végtagom, mindenem ugyanilyen
mohósággal simult az ő tenyerébe.
Szinte elveszett az ölelésemben. Lassan elértem azt a határt,
ahol a vágy átveszi az irányítást az agy felett. Ezt a percet soha
nem fogom elfelejteni. Még akkor sem, ha utána vissza akar térni a
startvonalra.
A kezem épp a legmegfelelőbb helyen, Faith feszes fenekén
markolászott, amikor lágy gitárszóló és ütemes rezgés zaja tört be
közénk. A tökéletesen hozzám simuló, lágyan csókoló Faith eltűnt a
karomból, és ijesztő gyorsasággal került elő a mobiljába motyogó
kamu-Honey. Marhára idegesített, hogy képes elképesztő
higgadtsággal, koncentráltan beszélni, miközben én a
halántékomban és a farkamban egyszerre érzem lüktetni a
szívverésem.
– Minden rendben, tényleg! … Ne parázz már, Crayne! Ez
csak egy osztálykirándulás, Bambi nem fog felfalni. Még akkor
sem, ha zombi…
Hallgattam, ahogy kisebb szünetekkel beszél, és szinte magam
előtt láttam a gólemjét, akiről el is hiszem, hogy képes lenne
lerombolni szerencsétlen kis városunkat a lány egyetlen
könnycseppjéért.
A fickó paranoiája viszont egészen átragadt rám is. Nem
hallottam semmi különöset, mégis úgy éreztem, mintha
figyelnének. Körülnéztem, a többiek hangja a távolban morajlott.
Mindenki a népszerűbb úton sétált a romokhoz, és Miss Etanoissap
úgy terelgette őket, mint egy szerencsétlen tyúk a szétszóródott
magvak után rohangáló kiscsibéit.
Minden csendes volt. Túlságosan is csendes. Egy nyálas
lányregényben tutira idillinek mondanák, de nem volt az. Inkább
olyan Stephen King-es csendnek tűnt. A tarkómon éreztem valami
furcsa, idegesítő bizsergést.
Előbb mozdultam, mintsem felfogtam volna, mit teszek.
Rávetettem magam Faithre, és a lendület miatt a földre zuhantunk.
Még csak meg sem nyikkant. Már azt hittem, beverte a fejét,
amikor ráestem, de amikor átfordult alattam az édes, ruganyos
testével, teljesen üres tekintettel nézett rám. Fülsértő csattanást
hallottam, összerándultam, de Faith még mindig hallgatott. Más
csajok ilyen esetben tutira hisztérikusan visítanának, de ez a lány
úgy viselkedett, mint aki napi szinten él túl ilyen szitukat.
– Jól vagy? – kérdeztem halkan.
Nyelt egyet, majd bólintott. Feleannyira sem tűnt zavartnak,
mint amennyire én éreztem magam értetlennek.
A következő csattanásnál tudatosodott bennem, hogy lőnek
ránk. Az elsőt nem is hallottam, mert akkor vetődtem Faithre, de a
többit nagyon is érzékeltem. Lelapultam, de továbbra is úgy
helyezkedtem, hogy Faith védve maradjon. Olyan közel voltunk,
hogy a számon éreztem citromos-mentolos leheletét, és ahogy rám
nézett…
– A szemed…
Az a gyönyörű, harcos-szürke szeme, ami valahogy sosem
passzolt az arcához… Csak néztem, és próbáltam feldolgozni, amit
láttam. A jobb szemében az ezüstös írisz mentén sötétbarna keret
húzódott, a bal írisze viszont teljes egészében barnán fénylett.
Tekintve Faith titokzatosságát, és a tényt, hogy fizikailag lehetetlen,
hogy hipp-hopp változzon a szeme, csak az a magyarázat maradt,
hogy színezett kontaktlencsét viselt. A felfedezéstől egyszerre lettem
kíváncsi és dühös.
– Mi a franc folyik itt?
Némi pír színezte sápadt arcát, aztán lassan megmozdult,
mutatóujját a szája elé emelte, jelezve, hogy hallgassak.
Tehetetlenségem biztosan tükröződött az arcomon, mert felém
fordította a telefonja kijelzőjét. A város és a környék domborzati
térképe volt, amin két pötty villogott. A kék mi lehettünk, mivel az
egy helyben maradt, míg a piros ijesztő gyorsasággal közeledett
felénk.
Faith beírt valamit a telefonba, majd újra megmutatta.
 „Crayne jön!”
Más esetben ettől biztos frászt kaptam volna.
Újabb lövés csapódott a közelünkben. A hatalmas fatörzsről,
ami mögé rántottam magunkat, forgácsok hullottak a fejünkre. A
hajam a szemembe hullott, és életemben először idegesített a
hossza. Megfogadtam magamnak, hogy ha ez a lány a
közelemben marad, lenyírom rövidre.
– Nem maradhatunk itt!
Megnyugtatott a tudat, hogy Crayne felénk tart, de hallottam,
ahogy a tárat újratöltik, és a lépéseket, amik felénk közelítettek.
Faith látszólagos nyugalma halálra rémített, de ezzel később is
ráérek foglalkozni. Hirtelen ötlettől vezérelve felálltam, és
felrángattam őt is. Nem kellett attól tartanom, hogy ellenkezik.
Nyikkanás nélkül rohanni kezdett abba az irányba, amerre
lökdöstem. Okos lány. A terepet én ismertem jobban, neki idegen
volt. Forró melegséggel töltött el a tudat, hogy ilyen mélyen bízik
bennem.
– Rohanj! Csak fölfelé, egyenesen!
Az eső a legjobb pillanatot választotta, hogy ömleni kezdjen.
Újabb dörrenést hallottam, de már nem tudtam volna
megmondani, hogy az ég vagy az üldözőnk pisztolya adta ki a
hangot. Az eső szinte függönyt húzott közénk, és pillanatok alatt
csatakosra áztunk. Csípős fájdalom támadt a lapockámnál; az
egyik faforgács átszúrhatta a kabátomat. Faith csak rohant, ahogy
mondtam neki. Fogalmam sem volt, a többiek merre lehetnek, de
reméltem, hogy messze ettől az őrülettől. Crayne siethetett volna
jobban is, kivételesen örültem volna az ijesztő képének.
Faith felért a domb tetejére, és megtorpant. Az első lövés óta
először láttam félelmet a szemében. Hátranézett, és felém kapott.
Elakadt a lélegzetem, amikor felfogtam; a föld Faith alatt kettévált,
a szakadék minimum háromméteres. Abban a másodpercben,
ahogy elkaptam a felém nyújtott kezét, a föld megmozdult a
lábunk alatt, és zuhantunk. A fejünk felett hangzavar, kiáltások
vesztek a semmibe, mi meg csak gurultunk.
Esés közben elsodródtam Faithtől. Nagyot nyekkenve értem
talajt, és úgy éreztem magam, mintha Seth néhány ütése betalált
volna edzés közben. Nem is néhány. A lapockám most már marha
erősen hasogatott, mintha valami kaparászna ott egy sebet.
 – Bray?
Faith hangja tompán szűrődött hozzám, mire azonnal elöntött
a rémület, hogy maga alá temette a törmelék. Aztán utolértek az
elmúlt percek eseményei, és rájöttem, hogy csak suttog. Mélyet
sóhajtottam, hogy kitisztítsam a gondolataimat, de mintha
fűrészport lélegeztem volna be. Prüszkölve köptem egyet, és olyan
elegánsan kászálódtam fel a törmelékekből, amit még Hulk is
megirigyelt volna.
– Faith? Jól vagy?
Vaktában kérdeztem, mert alig láttam valamit. Tőlem jobbra
szólalt meg.
– Igen, minden oké. – A ruháját porolva közeledett felém. – Ki
kell innen jutnunk! Hol vagyunk egyáltalán?
Tízezer dolláros kérdés. Ahogy ülepedett a por, körülnéztem, és
felrémlett egy infó korábbról. Keserédes emlék volt, de
figyelemelterelésnek megfelel.
– Egyszer a közelben táboroztunk a családommal. Apa
mesélte, hogy ez a vár a régészek kedvenc nyaralóhelye lenne, ha
tudnának róla.
– Merthogy?
– Túl sok felfedezetlen része van, ami mind kulturális, mind
történelmi szempontból pazarlás. – Felnéztem a lyukra a fejünk
felett, és bólintottam. – Valószínűleg a vár egy alacsonyabb
szárnyának tetőrészén estünk be, amit benőtt az idő. Talán
szolgálók szálláshelye volt, vagy valami raktár. Ha el tudjuk
mozgatni a törmeléket, talán ki tudunk mászni.
– Nem vagyok benne biztos, de részemről inkább itt
maradnék.
Csak ekkor vettem alaposabban szemügyre. Karját maga köré
fonta, és esetlenül ácsorgott szorosan a fal mellett. Megbújt az
árnyékban, de még így is láttam, hogy reszket. Odaléptem hozzá,
és minden hátsó szándék nélkül kezdtem végigtapogatni a karját,
nyakát. Oldalra fordítottam a fejét, hogy megnézzem, nem vérzik-
e valahol. Még az én nagydarab testem is megsérült valamilyen
szinten ebben az őrült rohanásban, hát még ő!
– Nem fáj sehol?
Félretolta a kezem, és elutasítón összefonta karját a mellkasán.
– Csak pár zúzódás és horzsolás. Néhány napon belül nyomuk
sem lesz.
Dacosan hangzott, de nem tudott megtéveszteni. Alsó ajka
megremegett, de elöntött a megkönnyebbülés, hogy rendben van.
Nem gondolkoztam, csak magamhoz húztam, és szorítottam.
– A rohadt életbe, te nő! – leheltem a hajába. Magam sem
tudtam, mi ütött belém. Egyszerűen csak éreznem kellett őt. Hogy
nem esett baja. Hogy túlélte azt, amit más soha az életben meg sem
ismer. Hogy van még esélyem… mindenre, vele.
A tenyerembe vettem az arcát, és magam felé fordítottam.
Apró, vékony vércsík húzódott végig rajta. Ennek biztos nem fog
örülni. Mielőbb le akartam tisztítani, nehogy nagyobb baja legyen.
De annyira másnak tűnt most. Nem csak azért, mert tudtam, hogy
a szemének barnán kellene csillognia a szürke helyett.
– Mi bajod van?
Nem értette. Hogy a francba érthette volna, amikor még én
sem láttam mindent világosan?
Az ujjaim beletúrtak a hajába, ami az eső miatt teljesen
begöndörödött. Hosszú, észvesztően göndör loknik tapadtak
nedvesen a kézfejemre, és Faith arca a káprázatosból előttem
változott elképesztővé.
– Soha nem láttam még nálad szebbet – mormoltam, és tetszett
a pír, ami az arcára kúszott a szavaimra.
Olyan finoman akartam csókolni, ahogy még soha senkit. Azt
akartam, hogy érezze, amit én. Szerettem volna, ha tudja, én
vigyázok rá. Akármilyen szarrágónak szétverem a pofáját, aki
ártani próbál neki. Crayne egyre szimpatikusabbá vált, amiért
olyan hevesen védelmezi. A legszívesebben magamtól is óvtam
volna, de túlságosan titokzatos volt, túl csábító.
– Kiviszlek innen – ígértem, majd finoman arrébb toltam
magamtól.
– Nem kell, hogy kivigyél. Crayne nemsokára ideér.
Kimért türelemmel pakoltam a nagyjából nyolc láb mélységű
verem laposabb falához a törmeléket és kisebb szikladarabokat.
Közben azon agyaltam, hogy Faith nem is Faith lenne – hívják
bárhogyan is –, ha nem vitatkozna velem.
– Hát, akkor nem kell kijönnöd – feleltem abban a
hangnemben, amit az öcsémnél szoktam használni. És Sethnél,
amikor teljesen meghülyül. – Itt is maradhatsz. Elég poros és
romos, hogy távol tartson bárkit.
– Voltam már rosszabb helyen is – jegyezte meg olyan halkan,
hogy először azt hittem, csak a gondolataimban hallom.
Bebeszéltem magamnak, hogy nem a vállamba hasító
fájdalom, hanem a Faith hangjában csendülő végtelen keserűség
miatt álltam le a pakolással. Leültem egy ovális, asztalszerű kőre, és
nekitámasztottam a hátamat a falnak. A kövek hűvös érintése
enyhítette a sajgást.
– És, gondolom, voltak már rosszabb sérüléseid is, mint néhány
karcolás – feltételeztem. Hosszú ideig néztük egymást, mintha a
gondolatait akarta volna ilyen módon közvetíteni. Illúzióromboló
lett volna felvilágosítani, hogy rohadtul nem vagyok
gondolatolvasó, minden efféle szarság távol áll tőlem. Ehelyett csak
bámultam, és szorítottam, hogy megtörjön és végre meséljen.
– Talán.
Nem meglepő, hogy nem nyílt meg. Ezek szerint nagyobb
bajban van, mint sejtettem.
– Nem foglak nyaggatni – ígértem, miközben felkászálódtam.
Be kellene szereznem egy ilyen követ a szobámba, egészen
kényelmes. – Nekem is megvannak a démonaim, és én sem
szeretném, ha te piszkálnál velük. Majd ha készen állsz, elmondod.
– És ha soha nem állok készen? Ha egyáltalán nem avathatlak
be?
Érdekes szóhasználat.
Vállat vontam, és széttártam a karom.
– Ha nem, akkor nem én vagyok az, akire szükséged van.
Összerándult, mintha megütöttem volna.
– Talán tényleg nem. Ha az volnál, akkor mögé látnál a
dolgoknak, és rájönnél, hogy ebben a tetves világban nem múlik
minden rajtunk – magyarázta egyre hevesebben. Megjegyeztem
minden egyes szavát, és félretettem későbbre, hogy nyugodtabb
körülmények között elemezgethessem. – Akkor felfognád a csökött
agyaddal, hogy ha egy kicseszett pillangó megrebbenti a szárnyát,
akkor is hatással lehet rád, ha nem is ismered. Van úgy, hogy csak
sodródsz, próbálsz túlélni, de nem te irányítasz.
– Oké, sh… – Megfogtam a karját, hogy magamhoz húzzam,
és megvigasztaljam. Ő viszont belemarkolt a hátamba, hogy
ellökjön magától. Sosem láttam még fényes nappal a csillagokat, de
ahogy a kis kezével hozzáért a sebemhez, akkorát ordítottam, mint
egy veseköves.
A keze azonnal a számra tapadt.
– Mi a franc van veled?
Megvontam volna a vállam, ha bírom, de a sajgás némiképp
erős volt.
– Biztos egy karcolás. Talán amikor… Hé, mit művelsz?
Persze tudtam, mit csinál. Épp a kabátomat rángatta le a
vállamról. Csak épp nem értettem, minek.
– Levetkőztetlek – jelentette ki tárgyilagosan, majd egy hirtelen
mozdulattal felhasította a pólómat.
Hitetlenkedő nevetés szakadt ki belőlem. Nem tudtam,
megnyugtasson vagy halálra rémítsen a tudat, hogy kés is van
nála.
– Tudod, elképzeltem már, hogy levetkőztetsz, de egészen más
körülményeket láttam magam előtt.
Nem felelt, csak leszabdalta rólam a ruhát. Mögém surrant, és
a mobilja fényében szemrevételezte a hátamat.
– Idióta! Mikor akartál szólni, hogy meglőttek?
– Mi a fasz? Meglőttek? Azt hittem, csak egy ág…
– Bray, komolyan, Crayne-nek ne áruld el, hogy karcolásnak
hittél egy lőtt sebet! – Nem láttam az arcát, de biztosra vettem,
hogy mosolyog. A hangja tutira mosolygott. – Ez egy kicsit fájni
fog…
Mielőtt rákérdezhettem volna, miről is beszél, már éreztem a
fájdalmat. A pólóm maradványait egész szakszerűen rögzítette a
mellkasomon keresztülhúzva a lapockámnál, jó alaposan rászorítva
a sebre. Mintha sóval átitatott rongyot tömött volna bele.
Igyekeztem nem ordítani nagyon, mire kuncogott, és megjegyezte,
hogy elég medvés a morgásom.
– Medvés?
– Ja. Jobb, mintha azt mondanám, sikítasz, nem?
Végül is…
– Mit gondolsz? Elmentek, akik lőttek ránk?
Nem válaszolt. Idegesített, hogy nem válaszol. Hiszen együtt
vagyunk a bajban.
– Készen is vagy – felelte kitérően. Segített visszavenni a
kabátomat, és amikor megállt előttem, mindenfelé nézett, csak rám
nem. – Ez megteszi, míg Crayne keze alá kerülsz.
Ezzel ismét meglepett.
– Úgy érted, kórházba. Anyám tutira bevisz, ha megtudja…
– Nem fogja megtudni, mert te nem mondod el neki – utasított
pimasz hangon, és nem tetszett, hogy ugráltat, mint egy
palotapincsit.
Mégis, ahogy alaposan megnéztem a félhomályban, láttam,
hogy nem olyan magabiztos, mint amilyennek mutatja magát. A
pillantása ugrált a tetőn tátongó lyuk és a félhomályos részek
között. Hol a felső, hol az alsó ajkát rágcsálta idegesen. Félt. Bármit
megtettem volna, amit kér tőlem, de azt akartam, tiszteljen
annyira, hogy legalább egy kicsit bevon, beavat a dolgaiba.
– Miért ne mondjam el?
Frusztráltan sóhajtott, és beletúrt göndör hajába. Helytelen,
nem odaillő gondolat futott át az agyamon, annyira szexi volt. Én is
ezt szerettem volna tenni. Beletemetni az arcom a hajába,
magamba szívni az illatát. De előbb itt végeznünk kell.
– Először is, Crayne úgysem hagyná. Másodszor, nem komoly
a sérülésed, a golyó nem maradt benned. Csak egy horzsolás –
bizonygatta, de egy pillanatra bűnbánóan nézett le a mellkasomra,
amin keresztülfutott a kötés. – A kórházak bejelentik a rendőrségen
a lőtt sebeket. Ezzel fölöslegesen hívnánk fel magunkra olyanok
figyelmét, akik…
Rohadt idegesítő volt, amikor elhallgatott. Nem adja könnyen a
titkait, ebben, mondjuk, hasonlítunk. Visszasétáltam a falhoz, és
újabb szikladarabokat pakoltam a törmelékhegyre. A szemem
sarkából figyeltem, amint Faith térerőt keres; most sajnáltam
igazán, hogy a kocsiban hagytam a mobilom.
– Kompromisszumra kellene jutnunk – javasoltam, miközben
egy újabb követ gördítettem a rakáshoz.
– Mire gondolsz?
Mivel vállat vonni nem tudtam, ezért csak félrebiccentettem a
fejem. Gondolatban csendesen kezet ráztam magammal, amiért
ilyen egyszerűen felébresztettem a kíváncsiságát. Ha nem sajgott
volna ennyire a lapockám, sokkal jobban élveztem volna a
helyzetet. Egy lövés… öregem! Seth szét fogja röhögni az agyát
rajtam.
– Vannak dolgok, amikre nem akarsz válaszolni…
 – Vagy nem tehetem.
– Ez is valami. Ez azt jelzi, hogy még nem bízol bennem
eléggé, hogy eláruld. – Vártam, hadd tiltakozzon, de hallgatott. Ezt
úgy könyveltem el, hogy megrágja a hallottakat, ami jobb annál,
mint ha csuklóból hárítana. – Tehát, ha együtt maradunk, muszáj
kicsit jobban bíznunk egymásban.
Erre már magához tért.
– Hogyhogy együtt?
Figyelmen kívül hagytam a kérdést és a benne rejlő
kétségbeesést. Örültem a félhomálynak, mert így nem láthatja a
vigyort a képemen.
– Tehát, amikor egyikünk beavatja a másikat egy nagyobb
horderejű titokba az életével kapcsolatban, akkor a másiknak
viszonoznia kell a gesztust.
Tökéletesen nőietlenül felhorkantott.
– Miért hiszed, hogy bármi is érdekel veled kapcsolatban?
– A dolog úgy fog működni, hogy nem kérdezünk egymástól
semmi lényegre törőt.
– Lényegre törőt?
A hangja egy oktávval emelkedett, hiába próbálta elfojtani. A
hitetlenkedése rendkívül szórakoztató volt.
– Naponta egy titok a megengedett. – Újabb szikladarab
került a rakásra. – Mondanám, hogy heti egy, de valamiért úgy
érzem, mintha versenyt futnék az idővel, amikor veled vagyok.
Mintha bármelyik percben köddé válhatnál.
– Hülyeségeket beszélsz – csattant fel élesen, amiből tudtam,
hogy rátapintottam valamire.
Úgy határoztam, a legjobb taktika, ha nem veszek tudomást a
reakciójáról.
– Egy nap, egy titok. Mindkettőnknek nehéz lesz, de meg kell
tennünk.
– Ugyan, miért kellene?
Megálltam mozdulat közben, és elengedtem a követ az ujjaim
közül. Úgy állt mögöttem, akár egy sarokba szorított kisállat. Talán
emiatt támadt fel bennem a rohadt ragadozóösztön.
– Érdekel, hogy mi történik veled. Honnan jöttél és miért? A
sebhelyed… – Minden szóval közelebb léptem hozzá, ő meg egyre
csak hátrált. – A szemed… A hajad… Minden érdekel, és tudom,
hogy vannak dolgaim, amik téged is izgatnak.
– Nem… Nem! Tévedsz! Szállj le rólam!
Kétségbeesetten rázta a fejét. A fal felé fordulva kereste,
tapogatta, merre menekülhetne előlem. Nem akartam a frászt
hozni rá, de már nem voltam képes visszakozni sem.
– Faith… – Szinte csak leheltem a nevét, mégis megmerevedett.
Lassan fordult meg. Arcán üldözött kifejezés, és a szemében
őszinte rettegés tükröződött.
Minden kimondott és kimondatlan szarságunk ott lebegett
köztünk. Faith közelebb mozdult hozzám. Jézus, olyan rohadt
kicsinek tűnt, olyan riadtnak! A legszívesebben bokán rúgtam
volna magam, mert rájöttem, hogy halálra rémítettem. Mégis elég
elkeseredett voltam, hogy bunkó módon reakciót csikarjak ki
belőle.
Legnagyobb megdöbbenésemre felnyújtózkodott hozzám,
mire ösztönösen lejjebb hajoltam, hogy elérjen. Tőlem aztán pofán
is nyomhat, nem számít. Ehelyett két apró, remegő tenyerébe zárta
az arcomat.
– Ha egy egészen kicsit is kedvelsz, Bray… Ha jelentek neked
valamicskét ezen a világon, akkor többé ki sem ejted ezt a nevet a
szádon. Értesz engem? Soha többé!
Annyira rémült volt! El akartam tüntetni belőle ezt a tömény
rettegést, hogy újra az a belevaló csaj álljon előttem, aki bemosott
nekem a kocsimnál. Belenéztem a felemás szemébe, és láttam a
szürke lencsék mögül előtörő barna melegségét, amit elsőre is
imádtam. Akartam, hogy ne féljen, de közben rohadt mérges is
voltam, amiért nem hajlandó megosztani velem a titkait. Sértett,
hogy nem bízik bennem. Megragadtam a tarkóját, lassan húztam
magam felé, és reméltem, hogy érzi és érti mindazt, amit én, mert
most nem akartam semmi mást, csak megcsókolni.
– Bray, ott vagy lenn?
Öt perce még rohadtul örültem volna annak, ha valaki
megtalál minket, de most a legválogatottabb szitkokat szórtam
Sethre. Mindig volt érzéke az időzítéshez. Nyilván Piper is ott volt
mellette.
Faith egész testében megmerevedett a karomban, és éberen
kémlelt felfelé. A korábbi pillanat érzékisége stílszerűen porfelhővé
vált.
 – Bray?
Seth hangja idegességről árulkodott. Az idióta tényleg aggódik.
Márpedig ő igazán gyűlöli, ha aggódnia kell valaki miatt. Később
tutira szétrúgja a seggem.
Piper türelmetlensége viszont nem volt meglepő. Ezek ketten
folyton nyírták egymást.
– Szerinted tud felelni, ha, mondjuk, eszméletlenül hever a
gödör fenekén?
Seth horkantása még itt lenn is leereszkedőnek tűnt.
– Nem hever ő semminek a fenekén. Csak éppen…
– Mindig ezt csinálják? – kérdezte Faith.
Megmoccant, de nem akart eltávolodni tőlem. Ez többet
elárult, mint gondolta volna.
– Többnyire. Vigyázunk egymásra. Afféle lúzerek csoportja.
Finoman ívelt szemöldöke megrebbent.
– Nekem egyikőtök sem tűnik lúzernek.
Elhúztam a számat, de érdemben nem reagáltam. A fenti
szóváltás viszont kezdett elharapózni, ezért jobbnak láttam felfedni
magunkat.
– Seth, itt vagyunk!
Döbbent, néma csend, majd egyszerre akartak mindent tudni.
Jellemző…
– Minden oké?
– Hallottad a lövéseket?
– Nem lövések voltak, idióta! Egyszerű dörgés…
– Vagy robaj, ahogy leestek oda.
– Piper, néha olyan unalmas elméleteid vannak, hogy egy pók
is felkötné magát tőle!
Faith rázkódni kezdett előttem. Talán fázik, vagy… De nem.
Nevetett. Halkan, visszafogottan, de olyan önfeledten, amennyire a
helyzetünk engedte. Én meg csak bámultam, mert az agyamból
hirtelen rántotta lett a látványára. Telt ajka, fehér gyöngyfogai
mind annyira tökéletesek. Ő a tökéletes. Még így, nyakig porosan,
maszatos arccal, kócosan is.
Valami landolt mellettünk a földön, mire Faith akkorát ugrott,
mintha legalábbis viperát hajítottak volna elé. Előrébb
merészkedtem, mert nem akartam, hogy gyávának lásson.
Szégyelltem a megkönnyebbülésemet, amikor felfogtam, hogy
kötelet látok.
– Hé, tesó! Jó újra látni! – Seth vigyora lehiggasztott.
– Nem hittem, hogy valaha ezt hallom tőled – gúnyoltam, mire
beintett. Ez végre ismerős. Olyan, amit tudok kezelni.
Faith felé nyújtottam a kötelet, hogy segítsek a derekára
tekerni, de ő komoran ingatta a fejét.
– Előbb te.
Piper felröhögött.
– Tetszik a csaj! Olyan udvarias.
Szórakozottan elmosolyodtam.
– Gyerünk, Honey, ne hülyéskedj!
– Te mész először.
– Ez kezd gyerekessé válni.
– Nem az, te is pontosan tudod.
– Semmi okom, hogy…
– Megsérültél! Te mész először, mert így tudok segíteni.
A vihogást mintha elvágták volna. Szinte tapintható volt Piper
és Seth feszült félelme.
– Csak egy karcolás – szűrtem a fogaim között.
Összepréselte a száját. Szinte hallottam minden kimondatlan
gondolatát, mégsem tetszett, hogy én mászom ki előbb ebből a
lyukból.
– Nem vitatkozom. – Bosszantó makacssággal felszegte az
állát.
Kivette a kezemből a kötél végét, és ügyesen a derekam köré
tekerte.
– Azért arra kíváncsi lennék – mormoltam rosszkedvűen –,
hogy tudsz te nekem segíteni.
Seth és Piper lihegve húzta a kötelet, én meg bosszantó
tehetetlenséggel lépegettem fölfelé. Faith választ adva a kérdésre,
mindkét kezét a seggemre helyezte, és teljes erejéből tolni kezdett
fölfelé. Ha nem fájt volna a hátam, eléggé élveztem volna a
helyzetet, meg azt hiszem, szét is röhögtem volna az agyam.
– Meg ne merj szólalni! – hallottam fojtott hangját, nyilván
kitalálta, mi jár a fejemben. Egy részét biztosan. Röhögésem
nyögésbe fordult, amikor megcsúszott a lábam, és kénytelen
voltam megfeszíteni a hátamat.
– Tudod mit?
 – Na?
– Amikor elképzeltem, hogy fogsz majd…
– Inkább ne folytasd!
Röhögésféle szakadt fel a mellkasomból.
– Dehogyisnem, folytasd! – Seth jó haver volt, rá mindig
lehetett számítani.
Piper egyszerre tűnt kétségbeesettnek és dühösnek.
– Seth, fogd be, és csinálj úgy, mintha te lennél a férfi, nem
pedig Csingiling!
– …hogyan fogsz nyögni alattam, tutira nem ilyen környezetre
gondoltam!
– Elképzelted?
A hangjában hitetlenkedés bujkált. Jézus, a legrosszabbkor
fogott el a bizonyítási vágy!
– Naná, nem is egyszer. És nem csak ezt.
– Csak fogd már be, oké?
– Ezt a javaslatot csak támogatni tudom – dörrent váratlanul
egy hang. Ez a faszi mindig a legszaftosabb percekben bukkan fel.
– Crayne? – Faith hangjából sütött a megkönnyebbülés.
Az események innentől kezdve felpörögtek. A fickó
gyorsabban szedett ki mindkettőnket a gödörből, mint ahogy
belekerültünk. Semmit nem kérdezett. A hatékony kifejezést
egészen új szintre emelte. Pipert és Sethet visszaterelte az
osztályhoz, minden diszkréciót mellőzve lehordta a sárga földig
Miss Etanoissapot – szegény nő csak pislogott az őt cseszegető óriás
előtt. Végül olyan rövid idő alatt ért vissza a városba Faithszel és
velem, hogy tutira rakétát rejteget az alváznál.
Nem volt semmi félnivalóm, mégis a hideg futkosott a
hátamon, amikor Crayne lekanyarodott a mi házunkhoz vezető
útról.
– Tudja, ez egy kisváros. Jobban járna, ha egyszerűen kitenne
otthon. Anyám a szülői forródróton keresztül úgyis megtudja,
hogy mi történt.
Ebben biztos voltam. Ez volt az egyik oka annak, hogy
elmentem itthonról. Nem kell neki mindenről tudni. Már attól
kikészül, amit csak sejt.
Crayne ingerülten pislogott rám a visszapillantóból, amitől
tényleg a hideg rázott. Élesen fékezett az ő házuk előtt. Faith
azonnal kiszállt, és berohant, kettesben hagyva a gólemjével.
Crayne is bevonult a házba, mintegy rám hagyva a döntést.
Behúzott farokkal eloldaloghatok, hogy folytassam az elcseszett
életemet, ahogy eddig. Vagy követhetem őket egy olyan úton,
amitől eddig távol tartottak.
Az is lehet, hogy a fickó simán fejbe lő, és elás a hátsókertben.
Amekkora monstrum, biztos senki nem kezdene kutakodni a
hátsókertjében. Frusztráltan sóhajtottam és káromkodtam egyet.
Aztán kimásztam a kocsiból, és a szakadó esőben besétáltam a
házba.
 15.

Soha ne szalaszd el az esélyt

egy percnyi boldogságra!

2016. OKTÓBER 8. HAJNALI EGY ÓRA

SEMMIRE SEM VÁGYTAM ANNYIRA a világon, mint egy zuhanyra.

Ragacsos voltam, izzadt és halálra rémült. A konyhában próbáltam
lecsillapodni úgy, hogy jéghideg tejjel locsoltam a torkomat. Crayne
nem sokat váratott magára. Amikor belépett, szinte elektromos
vihar támadt. Dühös, ez világos, de kire? Nem tudtam volna
határozottan megnevezni egyetlen személyt.
– Tudod, ki volt, aki ránk lőtt?
Nem kellett felvilágosítanom, hogy lőttek ránk. Minden
technikai kütyü működését világosan elmagyarázta, amikor
ideköltöztünk. A műszerei nem piaci cuccok, amik összekeverik a
pisztolylövéseket azzal, ha egy macska pattogósabbat szellem. A
technikai felszerelése azonnal vészjelzést indít, ha a környéken
lőfegyvert használnak, és megadja a koordinátákat meg az
időpontot. Apuci mindenre felkészült.
– Csak a típust ismertem fel. Egyszerű, utcai fegyver. Az a
terület a kameramentes övezet. Eredetileg nem gondoltam, hogy
oda is kellene szerelnem.
Olvastam a szavak mögötti üzenetet: nem kellett volna
odamenned!
– Erre most nagyon nincs szükségem – figyelmeztettem.
– Egyben vagy?
Bólintottam, majd feltettem a kérdést, ami az első lövés
eldördülése óta foglalkoztatott, már az életben maradáson kívül.
 – Elmegyünk?
Töprengő pillantással fürkészte az arcomat. A szeme akár egy
hülye lézer. Szemrevételezett, beszkennelt és feldolgozta a
beérkezett információt.
Az ajtó felől halk nesz hallatszódott, mire a bolond szívem
félrevert néhány ütemet. Ezúttal egészen másfajta veszély
közeledett. És ettől senki, még Crayne sem tud megóvni.
– Mennyit tud?
Az alsó ajkamba haraptam, de csak akkor feleltem, amikor
Bray feltűnt a konyhaajtóban.
– Többet, mint szabadna.
Bray otthon érezte magát. Olyan lazán telepedett le az egyik
konyhaszékre, amennyire a sérülése engedte. Sápadt volt, de még
így is jobban festett, mint más a legjobb napján.
– Meg kell nézned a sebét – vetettem oda Crayne-nek. –
Eltalálták. Én úgy láttam, csak horzsolás, ezért sima nyomókötést
tettem rá.
Crayne nem tűnt meglepettnek, csak a nappali felé intett a
fejével.
– Hozd ide az elsősegélydobozt! – Bájos modorával díjat
nyerhetne Taplóföldén. Bray sem hatotta meg, hiába volt a nap
hőse. – Te meg mire vársz? Ruhán keresztül gyógyítsalak? Vetkőzz!
Kirobogtam a fürdőbe, és előkotortam a nem is olyan kicsi
dobozt. Mire visszaértem, Braydenen már nem volt sem kabát, sem
kötés, és az arca tökéletesen kifürkészhetetlen maradt. Még így,
koszosan és véresen is ő volt a legvonzóbb pasi, akit valaha láttam.
Akire valaha felfigyeltem.
– Ki kell tisztítani, tele van földdel meg más mocsokkal. A fenti
zuhanyzó lehet a tiéd – mondta Crayne magától értetődően. –
Igyekezz!
– Nem veheti fel ezeket – mutattam a pólója maradványaira
meg a farmerére, aminek az eredeti színét már nem lehetett
meghatározni.
– Hozok neki tisztát – morogta Crayne. – Addig mutasd meg a
fürdőt!
Kíváncsi voltam, Bray meddig bírja a csöndet. Intettem neki,
hogy kövessen. Minden lépésnél élénken érzékeltem a jelenlétét.
Nagy volt, forró és sebesült létére elég mozgékony. A lépcsőn fölfelé
a hátamban éreztem a pillantását.
Kizártam ezeket az érzéseket. Mélyeket lélegeztem, és
igyekeztem olyan higgadtnak látszani, amilyennek a helyzet
megkívánta.
– Ő mindig ilyen?
Hát, eddig bírta. Öt perc, ha volt… Inkább három.
– Most egész jó kedve van.
Hátranéztem rá, és majdnem elröhögtem magam a képén. A
szemöldökét csaknem a hajáig felhúzta.
– Nem szeretnék a közelében lenni egy rosszabb napján.
Crayne-nek azóta rossz napjai vannak, hogy megismert
engem.
Megmutattam Braynek a zuhanykabinos fürdőt, amit nagy
ívben kerültem, amióta ideköltöztünk. Az ajtó melletti üres fal előtt
egy növény árválkodott egy kis, kerek széken. Letettem a földre, és
a székre böktem.
– Crayne majd ide teszi a ruhádat.
– Oké, kösz! – Forró pillantással végigmért, majd tekintete
megállapodott a szememen. – Csatlakozhatnál.
Elfojtottam a pánikot, ami a javaslatra kúszott a torkomba.
– Több okból is nemet kell mondanom.
Csalódottsággal telt meg csodálatosan egyedi, hol jegesen
szürke, hol viharosan kék szeme. Ezúttal kéknek láttam.
– Olyan, mintha táncolnánk – mondta sajnálkozó félmosollyal
az arcán. – Előrelépünk, aztán történik valami, ami eszedbe juttatja
a rossz emlékeket, és rögtön visszavonulsz. Mégis rosszabb, mintha
táncolnánk, mert ilyenkor még csak egymáshoz sem érünk.
Csendben ingattam a fejem. Képtelenségeket beszélt. Nem
akartam semmit sem érezni iránta. Nem akartam, hogy közünk
legyen egymáshoz, és bele sem mertem gondolni, vajon mit szólna,
ha látna ruha nélkül.
– Nem tudom, mit akarsz tőlem, de biztos, hogy nem állok rá
készen – jelentettem ki, és kitartóan fürkésztem az ajtófélfán futó
repedést. – Tudom, hogy izgalmas újdonság vagyok az életedben,
de ezt be kell fejeznünk. Elég nagy a hódolóid tábora, így biztosan
nem esik majd nehezedre, hogy elfelejts. Nyugodtan visszatérhetsz
a mindennapjaidhoz, azt hallottam, hogy kalandosabbak voltak,
mint az enyémek.
 – Te most épp meg akarod mondani nekem, hogyan érezzék
veled kapcsolatban, vagy inkább magadat győzködöd?
Jézus, a hangja olyan élesen csendült, hogy akár le is
faraghattam volna vele azt a hülye repedést az ajtófélfáról. Nem
mertem ránézni, és jólesett egy lépést hátrálni. A távolság segített a
tisztább gondolkodásban.
– Ugyan már! Csak lépj tovább, és felejtsd el… – Elakadtam.
Mégsem mondhattam, hogy felejtse el, ami történt, mikor épp arról
próbáltam meggyőzni, hogy nem történt semmi.
– Figyelek. – A hangjából csöpögött a vitriol. – Nem akarok
lemaradni semmiről, nehogy véletlenül rosszul teljesítsek a
forgatókönyvedben.
– Nézd, én… hálás vagyok, amiért a golyó elé ugrottál, oké? És
köszönöm, hogy próbáltál vigyázni rám, de biztos vagyok benne,
hogy a többi csak olyan… szórakozás volt neked. Nincs szükség
szappanoperára! Én ugyanúgy foglalkozom majd az öcséddel, te
pedig dolgozol Crayne-nek, de ennyi. Nem jelentett semmit… a
semmi. Engem ez az egész… nem érdekel.
Ennyi szövegelést elégnek éreztem. Sarkon fordultam, és nem
érdekelt, mit kiált utánam, mert sikerült pillanatok alatt leérnem a
földszintre. Néhány lépés, és már kinn is voltam a hátsó kertben.
Az eső erőszakosan zuhogott, mintha a kétségbeesett haragomat
igyekezett volna elmosni. Visszahúzódtam, mert gyűlöltem azt,
amikor vízcseppek peregnek végig az arcomon.
– Szeretsz fürdeni, kislány? Nem kell neked ahhoz oxigén, igaz?
Hanyatt feküdtem, a fejemet lelógatva hátrafeszítették. Vizet
öntöttek az arcomra, és röhögtek, mintha soha viccesebbet nem láttak
volna.
Röhögés, röhögés és Josiah kiáltása. Minden összefolyt, amikor
elájultam, de újrakezdték. Mindig újrakezdték.
Fél órába is beletelt, mire összekapartam magam annyira,
hogy visszamerészkedjek a házba. Csak reméltem, hogy Bray
felfogta, mit akarok, és simán továbbáll. Ez illett volna az ő
tökéletes életéhez. A tökéletes családjával.
Crayne épp a mobiljába morgott a nappaliban. Amikor
meglátott, csak a kupac ruha felé intett, amit katonás rendben a
kanapé támlájára készített. Ráharaptam a nyelvemre, nehogy
kicsússzon a számon egy „Igenis, uram!” Duzzogva fogtam a
ruhákat, és meglepődtem, mert mindnek Josiah-illata volt. A
legrosszabb esetre felkészülve volt egy hátizsák a bátyámnak is
összekészítve nálunk. Crayne cuccai még Braynek is nagyok lettek
volna, biztos ezért hozta Josiah-ét.
Csendesen lépkedtem, de némely lépcsőfok így is
megnyikordult olykor. Gyorsan el akartam illanni, de amikor
előrehajoltam, hogy a ruhákat a székre tegyem, az ajtó kinyílt.
Felnéztem, és egyenesen egy fűzöld törülközőbe csavart, csupasz
csípővel találtam magam szemközt. Lassan siklott felfelé a
pillantásom, mintha csak simogatnám a látványt. A magazinok
címlapján szereplő fiúk halovány hasonmásai lehetnek csak
Braynek. Napcsókolta bőrén még ott csillogott a víz. Jesszum,
mennyire szerettem volna a nyelvemmel követni az utolsó
vízcseppek útját, szárazra nyalogatni…
Meglepődtem az érzéseim hevességétől. Eddigi életem egyetlen
szexuális élménye tizedekkora felajzottságot sem váltott ki belőlem.
El akartam fordulni, hogy olyan vehemensen vonuljak el, mint fél
órája, de a lábam tutira gyökeret eresztett. Éreztem, hogy a szám
nyitva marad, és csak reméltem, hogy nem csordult ki a nyálam.
Tökéletesen kidolgozott izmai voltak, és tapasztalatból tudtam,
hogy nem konditermi gépezésnek köszönhette. A hasán meg
lehetett számolni mindegyik kockát, majd V forma vezetett a
nagyon is alacsonyra tekert törülköző alá.
Tekintetem feljebb csúszott, láttam az ádámcsutkáját
mozdulni, ahogy nyel egyet, érzéki szája félig elnyílt, majd
összepréselődött. Ez volt az a mozdulat, ami miatt a szemébe
néztem, de azonnal meg is bántam. Ezúttal felismertem minden
érzelmet, ami átvonult rajta. Harag, csalódottság.
Nem tudom, mennyi ideig néztünk farkasszemet, de végül
utolért a zavarom.
– Most már felöltözhetsz – mutattam a ruhákra, és utáltam
magam, amiért a megszokottnál is reszelősebb a hangom.
El akartam oldalazni, de gyorsabban mozdult, mint ahogy
kinéztem volna belőle. Nem ért hozzám, de úgy helyezkedett,
hogy a fal és közé szoruljak. Csak néhány centiméternyi hely
maradt közöttünk. Előrehajolt, hogy ne kelljen hátrafeszíteni a
nyakam a szemkontaktusért, szürkéskék szeme perzselt.
 – Nem értem a problémádat. Végül is téged nem érdekelt, ami
köztünk történt, szóval lényegesen kedvesebbnek kellene lenned
velem, ha már itt ragadtam – gúnyolódott, mintha tudná, hogy
fájdalmat okoz vele. – Engem viszont az érdekel, honnan veszed
magadnak a bátorságot, hogy megmondd, ÉN mit érzek. Még a
családom sem engedi meg ezt a luxust magának!
Felmarkolta a ruhákat a székről. Csak ekkor vettem észre,
hogy mostanáig visszatartottam a lélegzetemet. Belehajolt az
arcomba, ajka szinte súrolta az enyémet. A szívem összevissza
zakatolt, mégsem mozdultam. Olyan volt, mint egy kígyó, amelyik
mozdulatlanságra hipnotizál.
Mutatóujját végighúzta az állkapcsomon.
– Szívesen bebizonyítanám, hogy mennyire nem érdekellek,
sem az ölelésem, sem a csókom, de tudod mit? Inkább meghagyom
a bizonyítást valakinek, aki illik az én kibaszottul tökéletes
életembe! – A fürdőbe vonult, de közben még visszaszólt: – Fuss
csak, kisnyuszi!
Én NEM futottam. Gyors léptekkel siettem a szobámba,
összekapkodtam a ruháimat, ellenőriztem a menekülőpakkomat,
majd lementem a földszintre. Látnom kellett, hogy Crayne ott van,
és felügyeli a kamulétem pillanatait.
Ott volt. Még mindig a mobiljába morgott. Olykor
hangosabban, ingerültebben, amit csaknem kiabálásnak neveztem
volna, olykor egészen csendesen. Olyan volt, mint egy morajló
folyó, ami sosem állandó. A hangulata szélsőséges, de nekem
megfelelt.
Biccentett, én intettem, és felvonultam a fürdőmbe. A hajamat
is a kádba merülve szoktam megmosni, de csak gyorsan, nehogy
elkapjanak az emlékek, és magukkal rántsanak a mélybe. Most
aztán tényleg nem hiányzott egy pánikroham.
A hajamra felkentem mindenféle krémet, hogy a hajvasaló
könnyebben tudjon dolgozni, majd felfogtam egyszerű kontyba a
fejem tetején. Szárazra itattam a bőrömet a törülközővel.
Dörzsöld! Dörzsöld neki, mert így lesz gyönyörű, pirospozsgás,
látod? Dörzsöld…!
Apró nesz rántott vissza a felvillanó rémálomból.
Összerezzentem, az ajtó felé néztem, és azt kívántam, bárcsak
elsüllyednék.
 Bray szótlanul állt, zsebre dugott kézzel, olyan mereven, akár
egy deszka. Arca márványszerű maszk, semmit nem tudtam
leolvasni róla. Hisztis picsaként akartam viselkedni, aki sikítozik, ha
fehérneműben meglátják, hogy kifelé, mit képzelsz; viszont
ugyanezek riszálják magukat a strandon falatnyi bikiniben. Én
nem ez voltam. Szerettem volna sikítva magam elé kapni a
törülközőmet, hogy eltakarjam sebhelyekkel tarkított testemet
előle, de nem tettem.
Nem tehettem! Felszegtem a fejem, és bár elöntött a forróság,
és biztosra vettem, hogy a frissen főtt rák sem lehet nálam
vörösebb, mégis álltam a tekintetét. Nem zavartatta magát.
Alaposan szemügyre vette az összes vágást a karjaimon, a
kulcscsontomnál, mindkét mellem alsó ívén függőlegesen a
mellbimbóimtól; az égésnyomokat a combom belső oldalán, a
lábfejemen.
Mindent.
Mindent látott, amit soha, senkinek nem akartam megmutatni.
Ha a lelkemet meztelenítették volna le, hogy elé tárják, talán még
azt is könnyebben viselem, mint ezt. De kitartottam. Nem
takartam el magam, és reméltem, hogy kellőképp riasztó látványt
nyújtok, ami után visszaoldalog a biztonságos kis életébe. Mert
bármennyire is nyomorúságosnak érzi, az legalább biztonságos.
Legalábbis az volt, amíg ide nem jöttem. Bray máris túl sokat
tud.
– Kéne valami? – vakkantottam ellenségesen, gondolatban
büszkén gratulálva magamnak, amiért a hangom nem fulladt el.
Tekintve, hogy mekkora gombócot éreztem a torkomban, ez
csodálatra méltó teljesítmény volt.
Bray arcáról egy másodpercre lehullt a maszk. A pillantása
megolvasztotta volna a jéghegyet is a Titanic előtt. Láttam, ahogy a
kezei ökölbe szorulnak Josiah szürke tréningjének zsebében. Úgy
festett a nadrágban és fekete pólóban, mint egy szárnyaszegett
angyal.
Nem felelt, csak nézett vágyakozva, haragosan, fenyegetően,
érzékien. Fogalmam sem volt, hogy csak képzelődöm-e, vagy
tényleg képes volt ennyi érzelmet vegyíteni egyetlen pillantásába.
Kezdtem feszélyezve érezni magam, és ez nem tetszett.
– Bray? – Azt akartam, hogy a hangom élesen csattanjon.
Haragosan, ami elriasztja. Ehelyett halkan szóltam, bizonytalanul,
mégis azonnal magához tért a révedezésből.
Pislantott, és tekintete megtalálta az enyémet.
– Szól a telefonod – mondta, majd lassan, mintha
kényszerítenie kellene a testét, hogy engedelmeskedjen, kilépett a
fürdőből, és behúzta az ajtót.
Levegő után kapkodtam. Ennél érzékibb dolog még soha
életemben nem történt velem.
A következő másodpercben a szavai is értelmet nyertek
zaklatott fejemben. Telefon! Egyetlen ember telefonálhat nekem az
éjszaka közepén. Magamra kapkodtam valami ruhát, a zoknit
hagytam a fenébe, és nyaktörő sebességgel levágtattam a
földszintre. Crayne az asztalnál ült, a mobil némán és sötéten
hevert előtte a konyhapulton.
Bray a mosogatónak támaszkodott, így nem tudtam
rákérdezni, hogy Josiah visszahív-e, vagy lecsúsztam róla. Crayne-t
szuggeráltam, de ő a gondolataiba mélyedve meredt maga elé.
Komoly próbatétel volt ez, és már majdnem feladtam, amikor a
készülék végre berregni kezdett a pulton, és villódzó fénnyel
csábított. Az első rezdülés után felkaptam, és lélegzetvisszafojtva
szóltam bele:
– Itt vagyok!
Hosszú, megkönnyebbült sóhajt hallottam a túloldalról.
– A Mikulás tökeire, magocska! Van fogalmad róla, hány évet
öregedtem csak a mai este?
Gondoltam, költői kérdés volt, de igyekeztem megfelelő
válasszal szolgálni.
– Nem kell izgulnod, tutira bejössz majd az öregotthonban
minden ápolónőnek. – Mosoly kúszott az arcomra, és elöntött az
ismerős biztonságérzet, ami mindig átjárt a testvérem közelében.
Vagy ha csak hallottam őt.
– Elmeséled, mi történt?
Elkomorultam.
– Valaki biztosan elmondta már.
Az a valaki épp felállt, és a vállánál fogva lenyomta Brayt egy
székre, hogy nekilásson összefoltozni a hátát. A bal lapockáján
valószínűleg megmarad a mai nap nyoma. Nem akartam látni a
fájdalmait, ezért lassan átsétáltam a nappaliba, ahol legfeljebb a
mennydörgéstől kellett riadoznom.
Kifelé menet még hallottam Bray hangját.
– Elárulja, kivel beszél?
Crayne frusztrált sóhaja is tisztán kivehető volt.
– Szeretnéd ezzel a kisebb karcolással megúszni az éjszakát?
Ennyi elég is volt a példás párbeszédből. Átsétáltam a
mosókonyhába.
– Magocska? Ott vagy még?
Feltelepedtem a mosógép tetejére, és nekivetettem a hátamat a
hűvös falnak.
– Igen. Tényleg minden oké velem. Ne aggódj!
Kínos csönd telepedett ránk. Semmi jót nem jelent, amikor a
bátyám így hallgat.
– Josiah?
Épphogy csak leheltem, mert tudtam, hogy nem szabad, de
nem akartam más néven hívni, amikor úgyis annyira távol van
tőlem, én meg éppen csak túl vagyok egy ilyen halálközeli
élményen. Mintha egy gátat szakítottam volna át.
– A kurva életbe! Hogy a faszba lehetett olyan idióta? Elenged
egy kameramentes övezetbe? Jézus, mekkora amatőrség már?
Crayne húzta ki nála a gyufát.
– Ugyan már! Te is tudod, hogy nem ő tehet róla.
– Ki a nyavalya a testőröd? Minden egyes lélegzetvételedről
tudnia kellene, mert így szólt a megállapodás. Az egyetlen feltétel,
hogy biztonságban tart téged a tárgyalásig, és még az után is.
– Fejezd be! Nem kell a rinya. Minden…
– Ha azt mondod, minden rendben, esküszöm, leteszem!
– Van egy húszasom, hogy akkor sem tennéd le, ha kérném –
riposztoltam hetykén, mert nem akartam azt a kis időt, amit
beszélhetünk, veszekedéssel tölteni.
Hitetlenkedve nevetett.
– Ezt nem hiszem el…
– Pedig tényleg van – bizonygattam, játszva a hülyét.
Igazából sokkal több pénzem volt, mert Josiah csinos summát
követelt az FBI-tól az újrakezdésemhez. Persze ahhoz nem
nyúltam. Crayne viszont a kisebb Holmes szüleitől kapott minden
fillért továbbadta nekem. Többnyire erre sem volt szükségem,
mivel mindenem megvolt, de kivettem volna azt a húszast, ha kell.
 Nem kellett.
– Oké, lenyugodtam – mormolta Josiah, és szinte láttam
magam előtt, ahogy frusztráltan beletúr szőke hajába. – Akkor
mesélj a bájgúnárról, akivel túrtátok a földet!
Bray említésére kaparni kezdett a torkom.
– Nem tudok róla… sok mindent – mondtam tagoltan a
féligazságot. Eszembe jutott, mit mondott Bray a gödörben: „…
tudom, hogy vannak dolgaim, amik téged is izgatnak".
Naná, hogy voltak, de az ördögbe is, nem fogok vele kérdezz-
feleleket játszani!
– Crayne azt mondta, sok időt töltesz náluk.
Ezen meglepődtem. Mióta lett Malcolm Crayne ilyen
pletykagyár?
– Számít ez? Az öccsét kell edzenem, de ez inkább
pszichoterápiával egybekötött fizioterápia, mint amit te is kapsz.
Josiah felhorkant.
– Azzal hagyjál! Minden pelenkafajtát ismerek kívül-belül. És
neked jót tesz? Mármint, hogy olyan sok időt töltesz az idősebb
sráccal.
Félre akartam söpörni az aggályait. Rá akartam pirítani, hogy
kapjon a fejéhez, nem vagyok már kiskölyök. De értettem, miért
kérdezi. Pontosan értettem.
– Még nem tudom, merre alakul ez a dolog, de… ő nagyon
emlékeztet rád. Nem minden tekintetben, de talán… pont annyira
nem hagyja, hogy lerázzam, mint ahogy te sem szoktad, amikor
tudod, hogy bánt valami.
Ennél világosabban nem tudtam elmagyarázni.
– Szóval totál rád tapadt, mi? Te meg belezúgtál. – Nem
feleltem. Nem volt értelme tagadni, de elfogadni sem akartam.
Annyira nem hiányzik most a bonyodalom. Josiah újra sóhajtott.
Ha így folytatja, hamarosan oxigénmaszkot dugnak az orra alá az
ápolók. – Legutóbb nem valami jól sült el a dolog.
– Kösz, hogy emlékeztetsz. Nem mintha nekem nem ez járna a
fejemben.
Normális esetben az ember lánya az efféle dolgait a
barátnőjével beszéli meg. Mit nem adtam volna azért, hogy az én
barátnőm is itt legyen velem!
– Hiányzik Lucy, mi? – Josiah mindig olvasott a
gondolataimban. Utáltam ezt a szokását.
– Te hiányzol – vágtam rá dacosan, hogy könnyítsék a
hangulaton. Sosem szerettem a pszichoanalízist.
– Már nem sokáig.
Azt hittem, rosszul hallok.
– Micsoda?
– Meg akartalak lepni, de olyan nyomorult a hangulatod…
– Idejössz? – kaptam levegő után.
– A hétvégén érkezem.
Jesszuskám! Mennyire szerettem volna ugrálni és ujjongani, de
azonnal leállítottam magam. Josiah komoly sérülést szenvedett, és
nem hittem, hogy teljesen felgyógyult.
– Borzasztóan örülök, de… nem korai még?
Elégedetlen prüszkölést hallatott.
– Ha neked nem korai bepasizni, nekem inkább már késő
megérkezni.
Az ajtó felől neszezést hallottam. Felpattantam, és elborzadva
láttam, hogy Bray hozta a ruháit a mosógéphez. Az ablakhoz
álltam, mert az ajtónál túl szűk volt a hely, hogy elférjek mellette.
– Magocska?
A gondolataim már a mögöttem ténykedő srác körül jártak.
– Hmm?
– Mi a helyzet az alvással?
Egy pillanatra lehunytam a szemem. Ezzel kapcsolatban nem
hazudhattam a bátyámnak. Sosem bocsátotta volna meg, ha rájön,
hogy egy ilyen fontos kérdésben átvertem. De már nyíltan sem
beszélhettem, mert Brayt semmiképp nem avathattam be. Francba!
– Tudod, Crayne hangszigetelte a házat. Senki nem hallja,
amikor néha elalszom.
Hosszúnak tűnt a csend, míg Josiah megemésztette a
hallottakat.
– Oké – mondta végül. A hangja reszelősebb volt, mint
korábban. Gyűlöltem a gondolatot, hogy az alvási problémáim
felzaklatják. Persze, nem tehetek róla, de akkor is.
A mosógép kattant, ami eszembe juttatta, hogy nem vagyok
egyedül.
– Figyelj, most mennem kell.
– Tényleg? – Olyan őszintén meglepettnek tűnt a hangja, hogy
csaknem elnevettem magam. Nagyon ritkán használhattuk a
bebiztosított vonalat, ahol nem kellett számlálni a perceket. Alig
hittem, hogy kivételesen én vetek véget a beszélgetésünknek.
– Aha. Hétvégén jössz akkor?
– Ki nem hagynám.
A hangja mosolygott, és éreztem, hogy én is elmosolyodom.
Kinyomtam a mobilt, és a zsebembe süllyesztettem. Megfordulva
megkönnyebbültem, hogy egyedül vagyok a mosókonyhában.
Mára annyi drámát és érzelmi feszültséget begyűjtöttem, hogy már
képtelen lettem volna többre.
 16.

Mindig van rosszabb

B ray
2016. OKTÓBER 8. HAJNAL

ÚGY ÉREZTEM, ennek az éjszakának soha nem lesz vége, és soha

nem fogok tudni elaludni. A nap eseményei újra és újra lejátszódtak
a fejemben. A legtöbbször az a rész, amikor megláttam Faitht
anyaszült meztelenül. Egyszerre borzasztott és izgatott.
Jézus! Álomszerűen tökéletes teste van, az ilyen nőket szeretné
minden férfi megkapni. A szerencsésebbek közé tartozom, mert én
legalább láthattam. Az egész csaj egy kibaszott, megtestesült álom.
Mindene feszes és izmos, a fenekének csodásabb íve van, mint
bárminek a világon. Látszott, hogy fizikailag jól bírná az
éjszakázást. Mennyi mindent szerettem volna csinálni vele! A mellei
kényelmesen beleférnének a tenyerembe vagy a számba – tök
mindegy, mindkettő élvezetes lenne. A combjai hosszabbnak tűntek
most, bár elég alacsony. A bőre pedig…
Ha nem a testéről fantáziáltam, akkor arról, hogy a kezem
közé kerül, aki ezt tette vele. Bármi is legyen az ez. Elgondolni sem
tudtam, milyen beteg állat lehet, aki egy ilyen lányt, mint Faith,
megkínoz. Tutira nem baleset, az nem hagy ilyen nyomot. Vágás-
és égésnyomok… Olyan hévvel szorítottam össze a számat, hogy a
fogaim koccanása tisztán hallatszott a szobában. És ki a szentséges
titokzatossággal beszélt telefonon?
A vendégszobában helyeztek el ma éjszakára. Crayne igen
hatékonyan kikerülte a forróvonalat, és egyenesen anyámmal
beszélt. Megnyugtatta, hogy jó kezekben vagyok, és megkérte,
hadd maradjak, mert a lányára nyugtató hatást gyakorol a
jelenlétem. A sérülésemről kis karcolásként tett említést. A fickó
veszélyesebb, mint azt először gondoltam. Azt mondta, ma még
maradnom kell, mert szívességet akar kérni tőlem. Jóságos Minion
óvjon engem attól, hogy ellentmondjak ennek az embernek.
Az ablakpárkányon lógattam a lábam, amikor kopogás nélkül
belépett a szobába.
Teljesen fel volt öltözve, kezében a slusszkulcsa csörgött. Rossz
sejtelem fogott el, de azért nagymenősen felálltam, hogy szemtől
szembe beszéljünk. Nem mondott ő semmit. Láthatóan nem sokra
tartja a beszédet. Ehelyett a kezembe nyomott valami hideg,
kemény tárgyat. Az agyam egy másodperccel később fogta fel,
hogy egy kibaszott fegyvert.
– Használtál már ilyet?
Megráztam a fejem.
– Paintball – nyögtem, mert minden egyéb magyarázkodást
félretolt a görcs a gyomromban.
– Ezzel kibiztosítod – mutatta a fegyver oldalán a kis pöcköt,
aztán hátrahúzta. – Látod? Nincs benne semmi. – A másik
kezembe nyomott egy teli tárat. – Csináld! Oda kell betolnod,
kattanásig. Kibiztosít. Felhúz. A golyó a tárban. Most éles. Vetted?
Bólintottam, és azért fohászkodtam, nehogy azt kérje tőlem,
amire gondolok. Keményen megragadta a tarkómat, és
fájdalmasan megszorította. Mereven néztünk egymás szemébe.
– Nem sikerült, amit terveztem. Te vigyázol rá ma éjjel.
Az órára pillantva láttam, hogy már nem sok van hátra
reggelig.
– Maga hová megy?
Megvonta széles vállát.
– Vadászni.
Naná, vadászni, bassza meg!
– Félre ne értsen, uram, de mi van, ha nem jön vissza?
– Akkor ezt a tetves porfészket úgy eltörlik, mintha soha nem is
létezett volna. Higgy nekem, öcsi!
Nem jó, ha túl sokat tud az ember, gondoltam. Ennek ellenére
kérdeztem volna még, de mire egy értelmes egésszé fogalmaztam
az agyamba olvadt katyvaszt, addigra a fickó már ajtón kívül volt.
– A rohadt életbe! – lihegtem ingerülten. És csalódottan. A
fegyver megremegett a kezemben. Milyen elbaszott rendszerben
élünk? Bármekkora bajban számíthatsz az arra kirendelt
szervekre, amiknek az a kicseszett feladatuk, hogy helyre tegyék a
dolgokat. Akkor miért nem hívják a rendőrséget?
Mennyire szerettem volna tisztán látni…
A mobilom rezegni kezdett a zsebemben, ismeretlen szám
vibrált a kijelzőn. Csodálkozva fogadtam a hívást.
– Harmadik szabály, Brayden – vakkantotta a túloldalt
Crayne. Reszelős hangjától rázott a hideg. Nem emlékeztem ugyan
első vagy második szabályra, de azért igyekeztem memorizálni a
harmadikat. – Nem fogadunk hívásokat mindenféle ismeretlen
számról. Annak soha nincs jó vége. Miután letetted, ezt a számot
elmented az én nevem alatt.
Ha nem nyomott volna éppen most a kezembe egy fegyvert,
akkor szemforgatva elküldöm melegebb éghajlatra, de így képtelen
voltam máshogy reagálni:
– Értettem, uram!
– Második szabály: ha sikoltozást hallasz, nézz körül, mielőtt
lőnél, nehogy a lányt puffantsd le! Elég rosszul alszik – sorolta, és a
bizalmas infókat tároltam, hogy később elemezhessem. – Ha
komoly baj van, ő biztos, hogy nem sikít. És végül, az első szabály.
Most jön az első? Furcsa gondolatmenet. Nem szakítottam
félbe, csak füleltem. Annyi mindent elcsesztem már az életemben,
ezt helyesen akartam csinálni. Nem csak azért, mert ki akartam
vívni ennek az őstuloknak az elismerését, és nem csak azért, mert
élet és halál volt a tét. Azért akartam jól csinálni, hogy a lány a
szomszéd szobában végre biztonságban élhessen. Nem ismertem a
részleteket, de a viselkedése és a történtek alapján nehéz élet jutott
neki. Könnyíteni akartam a terhein.
– Figyelsz, Brayden?
– Igen, uram!
– Helyes! Tehát az első szabály – mormolta a hangját
lehalkítva. Először azt hittem, a hatás kedvéért, de néhány perccel
később rájöttem, tévedek. – A kezedet tartsd a paplan fölött!
Tompa puffanás hallatszott, aztán három éles dörrenés. A
háttérben történik valami nagyon fontos, ez a fickó meg viselkedési
szabályokkal lát el?
– Brayden?
– Uram?
 – Ha megszeged az egyes szabályt, az agyvelődet fogom
bekanalaztatni veled.
– Megértettem – feleltem. Tényleg megértettem.
– Crayne? Mi a kurva anyádat keresel itt?
Újabb dörrenés, és a vonal megszakadt.
Vagy öt percig álltam mozdulatlanul a szoba közepén egyik
kezemben az elsötétült mobil, a másikban a kibiztosított fegyver.
Ha anyám most látna…, futott át az agyamon, és hitetlenkedő
röhögés szakadt fel a mellkasomból. Ha Seth látna!
Hogy a jó égbe kerültem ilyen helyzetbe?
Sikoly hasított a csendbe. Azonnal az ajtó felé vetődtem,
végigrohantam a folyosón, be Faith szobájába. Elkapott a pánik,
mert az ágyon nem láttam senkit. Félhomályban pásztáztam végig
a szobát, közben igyekeztem a rohadt ablakot is szemmel tartani.
Crayne-nek igaza volt: nincs itt senki, csak Faith.
Pont az ablak alatt találtam meg. Egy hálózsákszerűségen
hevert az oldalán, magzatpózban, és vagy sikított, vagy zokogott.
A látvány gyomorszájon vágott. Az egész mellkasom összeszorult,
a lábam kicsúszott alólam. Mi az a fájdalom, és meddig kellett
elviselnie, hogy ennyi idő elteltével még mindig nem hagyja
aludni?
Az öcsémet is láttam már ilyen állapotban, és minden egyes
esetben drasztikusan fel kellett ébreszteni. Akik azt mondják, nem
lehet felébreszteni az alvajárókat, valószínűleg még soha nem
találták az öccsüket az erkély szélén sétálni nyitott szemmel
szunyókálva.
Négykézlábra ereszkedtem. Igyekeztem nem úgy érezni
magam, mint egy ragadozó, amelyik becserkészi az áldozatát.
Kézközelbe tettem a földre a fegyvert és a mobilt is. Engedtem az
ösztönnek, és óvatosan, de határozottan a tenyerembe fogtam a
fejét. Mielőtt beindult volna a védekező mechanizmusa, számat az
övére nyomtam. Ennek a csóknak nem volt semmilyen szexuális
töltete, csak a kizökkentésről szólt. Az öcsémnél elég volt hirtelen
hatni valamelyik érzékszervére, mondjuk, felkapcsolni a lámpát.
Az első másodpercekben nem történt semmi. Faith ugyanúgy
zokogott, a bőrömet karmolta, és minden ízében remegett. A teste
rángatózott, mintha most is kínoznák. A mellkasomban a szorítás
erősödött.
 A következő pillanatban teljesen elcsendesedett. Faith
mozdulatlanná dermedt, biztosra vettem, hogy a szeme már nyitva
van. Hamarosan kétségem sem maradt. Olyan erővel és
hatékonysággal rúgott gyomron, amit nem néztem volna ki belőle.
A fájdalom miatt a levegő a tüdőmben rekedt, ahogy összehúztam
magam. Hátrébb mozdultam, a láthatóan használaton kívüli
ágyhoz.
– Faith, én vagyok…
– Tudom – felelte egészen higgadtan, ami nem illett ehhez az
estéhez. Kérdőn néztem rá, mire vállat vont. – Csókolgatsz,
miközben alszom. Mégis mit vártál?
– Nem aludtál – világosítottam fel. – Sikoltoztál.
– Francba!
Felállt, és kivonult a szomszéd helyiségbe.
A hangokból ítélve az a fürdő lehetett. Végignéztem a
fekhelyén, és nem éreztem mást, csak haragot és vágyat. Soha nem
voltam ilyen dühös az emberekre, a világra, bárkire, aki kicsit is
tehet róla, hogy egy ilyen lány idáig jutott. Nem lett volna szabad
megtapasztalnia mindazt, amit átélt.
Olyan vágy támadt fel bennem, amilyet eddig csak a
családtagjaimmal kapcsolatban éreztem. Vigyázni akartam rá.
Megóvni mindentől, hogy többé ne történjen vele rossz. Persze, a
magam módján vigyáztam a barátaimra is, Piperre és Sethre, de ez
most más volt. Sokkal intenzívebb és sokkal ijesztőbb késztetés.
– Crayne hol van?
Faith nem szarakodott kínos hallgatással, csak belevágott a
közepébe a dolgoknak.
– Úgy fogalmazott, hogy vadászni megy.
A félhomályban nem lehettem biztos benne, de esküdni
mertem volna, hogy elsápadt. Visszajött a hálózsákjához, de nem
gubózott bele. Próbáltam nem észrevenni, hogy nincs rajta
melltartó a póló alatt, de tökéletesen kirajzolódtak a mellbimbói.
Ellenőrizte a mobilját. Amikor letette maga mellé, észrevette az
enyémet is, és a fegyvert.
– Nem is tudtam, hogy elég nagyfiú vagy már az ilyesmihez.
Vállat vontam a szurkálódásra. Ha ettől könnyebben emészti
meg a rémálmokat, hát tegye!
– Az apád nagyon hatékony.
 A hátát a falnak vetette, és törökülésben helyezkedett el. Olyan
hosszú ideig volt csendben, hogy már azt hittem, elaludt. A szeme
azonban éberen vizslatott, mintha az összes rohadt titkomat ki
akarta volna olvasni belőlem.
– Nem az apám – mondta végül csendesen.
Meglepődtem, hogy hárított.
– Tudom.
Nem akartam hazudni neki, de nem láttam értelmét, hogy
beavassam, milyen módon szereztem tudomást a dolgairól.
– Afféle testőr. És felvigyázó. Edző. Mindenes.
– És erényőr – tettem hozzá, amikor eszembe jutott a
különleges egyes szabály.
– Valóban? Arról már lekésett.
Látszott, hogy feszélyezi a téma, de engem annyira meglepett,
hogy nem bírtam úriember módjára lapozni.
– Nocsak, huncutkodtál? Nem is hittem volna, amilyen komoly
gardedám ez a te gólemed.
Röpke mosolyt csaltam az arcára ezzel, majd finom
kézmozdulattal legyintett, mintha félre akarná söpörni a témát.
– Még előtte volt.
Bólintottam, mint aki érti, de éppen én ígértem meg, hogy nem
teszünk fel egymásnak direkt kérdéseket. Biztos látta, hogy
érdekel, majd többet is elárul, ha akar. Tudtam, hogy van, amit
meg ő akar tudni rólam. Kell lennie. Az egóm nem képes elfogadni,
hogy a vonzódásom egyoldalú is lehet. Erre alapoztam az egész
tervemet.
– Seth és Piper épségben hazaért – meséltem neki.
Nekidöntöttem a fejem az ágynak, és félig lehunyt szempilláim alól
lestem a reakcióját. Megkönnyebbültem, amikor láttam, milyen
hirtelen kapja fel a fejét.
– Nem sérültek meg?
– Nem, kutya bajuk. Biztosra veheted, hogy Piper ki fog
faggatni, hogy mi a nyavalya történt, ami miatt eltűntünk.
– Miért faggatna engem? – Élesen csillant a szeme. Ekkor tűnt
fel, hogy mindkettő barna. Biztosan kivette a kontaktlencséjét. –
Talán féltékenységből?
Ah, ez az! Gondolatban összeöklöztem magammal.
– Seth négy éve költözött ide, és két éve az egyetlen haverom.
 – Pedig te afféle suli sztárja típusnak nézel ki.
– Láttál bárkit, amint körülzsong engem a suliban? – Tagadóan
ingatta a fejét. Az arca igazán helyes volt, amikor így koncentrált. –
Nem vagyok a suli sztárja. Nem is kellene már gimibe járnom.
Húszéves vagyok. – Nem reagált, és ezt azzal magyaráztam, hogy
már tudta. – A gólem leellenőrzött, mi?
– Olyasmi. Tudom, hogy az öcséd beteg volt, és kétszer
segítettél rajta. Emiatt csúsztattál.
Idegesítő volt így hallani a saját sztorimat – valaki olyan
szájából, aki nem ismerhette a történteket. Faith magasba tartotta a
mutatóujját.
– De, csak, hogy tudd, mielőtt önsajnálatba kezdesz, igazán
szerencsés vagy.
– Igazán? – Hitetlenkedve bámultam rá. Hallja egyáltalán,
amit beszél? A testvérem betegsége és a saját szégyenem… Talán
azt is tudja? Mennyit tudott meg rólam az a seggfej?
Faith bólintott, és a hálózsákja cipzárját kezdte babrálni.
– Nekem is van valakim, akiért bármit megtettem volna, hogy
enyhítsek a szenvedésein. Hogy könnyebben elviselje a fájdalmat.
– Akivel telefonon beszéltél?
Ismét bólintott.
– Igen. De én nem tartoztam a szerencsések közé. – Hullámzó
mozdulatot tett a kezével. – Nem tudtam neki segíteni, és el kellett
hagynom. Nincs visszaút. Te viszont büszke lehetsz magadra.
Láthatod felnőni az öcsédet, és végig tudni fogod, hogy bármit ér is
el az életében, minden miattad van. Csakis azért, mert te ott voltál
neki. És ez nagyszerű. Szerintem.
Még sosem gondoltam a dologra ebből a megvilágításból. Ezt
meg is mondtam neki, mire újra csak legyintett.
– Ha történnek veled bizonyos dolgok… – Sóhajtott, és kis
szünetet tartott, mintha hezitálna, hogy folytassa-e vagy sem. –
Amikor rossz dolgok történnek veled, hajlamos leszel meglátni
minden élethelyzetnek a pozitív oldalát. Máshogy látsz dolgokat,
mert pontosan tudod, hogy mindig van rosszabb.
Levegőt is alig mertem venni, nemhogy érdemben reagálni.
Végül csak megszólaltam:
– Bölcsebb vagy, mint amilyennek látszol. – Bóknak szántam,
reméltem, hogy felfogja. – És nagyobb. Még ha valójában kisebb
vagy annál, mint amilyennek először láttalak.
– Az egóm nagysága növeli a méreteimet – csúfolódott
somolyogva. Tetszett ez az arca, hogy önmagán is tud nevetni. Erre
nem sok ember képes olyan sebhelyekkel, mint amiket ő visel. A
tekintete a mobilokra tévedt, amik továbbra is a vacka mellett
várták, hogy valaki informáljon bennünket. – Crayne szeretné, ha
többet futnék. Szerinte túl kicsi vagyok egy közelharchoz, ezért, ha
arra kerül a sor, egyedül a futás menthet meg.
Szerintem fel sem fogta, mennyi információt árult most el.
Menekülnie kell. Bárki is van a nyomában, úgy tűnik, nem elégszik
meg a kínzásnyomokkal a testén. El akarja őt kapni, és talán
befejezni, amit elkezdett. Ingerülten túrtam a hajamba, sőt, meg is
rántottam kicsit, hogy fájjon. Még mindig túl sok volt a vakfolt
ebben a történetben, és marhára idegesített, hogy ilyen mérsékelt
tempóban bírom csak kiszedni belőle az infókat. Attól féltem, nem
tudom hatékonyan óvni, ha nem ismerek minden tényezőt.
– Ráadásul – folytatta szórakozottan – nem elég fejlett az
izomzatom. Hiába edzünk hónapok óta, még mindig satnya
vagyok.
Ez végre felrázott.
– Sok jelzőt tudnék mondani rád, de a satnya nem szerepel
közte.
– Tudod, hogy értem.
– Tudom és értem. Nem bírod a futást.
– Nem szeretem.
– Ebben tudok segíteni.
– Ezt erősen kétlem. Crayne már mindent bevetett.
Megvontam a vállam.
– Seth mindig azt mondja, hogy minden embert meg lehet
mozgatni, ha megtaláljuk a megfelelő motivációt hozzá.
Faith elhúzta a száját.
– Seth? Mármint én vagyok a legdögösebb faszagyerek a
környéken Seth?
Röviden felröhögtem.
– Igen, ő lesz az. – Rá volt írva Faith arcára, hogy nem bírja a
srácot, de nem is akartam ezt erőltetni. Van, amihez több időre van
szükség. Mint például kiismerni az idióta haveromat, és megérteni,
hogy működik az agyában a winchester.
 – Na, és a lány?
Túl élénknek tűnt a pillantása. Kíváncsi ránk – még ha nem is
olyan értelemben, ahogy én akartam.
– Gondolom, már eljutott hozzád is az édeshármasunkról
alkotott teória. – Röviden hezitált, mielőtt bólintott volna. Fogtam
magam, és átültem mellé a hálózsákra. Óriásnak éreztem magam,
aki betolakodott a hobbit területére, de nem érdekelt, hogy
magánszférát sértek. Látni akartam az arcát, miközben beszélünk.
– Piperrel történt valami. Bántották, de nem úgy, ahogy téged…
Legalábbis remélem.
Láthatta az arcomon a rémületet. Gyökér módjára
belepancsoltam egy érzékeny témába. Amíg ki nem mondtam,
bele sem gondoltam, hogy akár vele is megtörténhetett az a
szörnyűség is.
– Emiatt vigyázunk rá Sethtel – folytattam. – Nem szeretnénk,
ha újra történne vele valami. Az a csaj a Centrumból jó barátnője
lett, ez pedig ráfért már.
Szerettem volna, ha ő is észreveszi, hogy beindult a kis
infócsere-programunk, amit terveztem. Ő mesél valamit, én is
mesélek valamit, és nem erőszakolunk rá egyetlen témát sem a
másikra, pusztán finoman terelgetjük egymást a fontosabb
kérdések felé.
Hosszan meredt rám, mielőtt válaszolt:
– Oké… Nem mondhatok el neked mindent. Nem azért, mert
nem bízom benned, hanem mert másokat is érint. Legyen elég
annyi, hogy menekülök. Ami ma történt, nagyon nem jó.
Reméljük, csak véletlen balszerencse, de ha rám találtak… –
Sóhajtva elhallgatott. Elveszettnek láttam, ezért markomba zártam
a kezét. Megfeszült, néhány pillanatig nem mozdult, mintha
szoktatná magát az érzéshez. Egész testemben beleborzongtam,
amikor a másik tenyerét rásimította az enyémre. A bőrömet
piszkálta, és a hangját suttogóra fogva folytatta: – Olyan
hétköznapinak indult az az este. A barátnőmmel ruhákról és a
bunkó exemről beszélgettünk. Aztán hazaértem, és elszabadult a
pokol. Rossz helyen, rossz időben, tudod.
Nem tudtam, de azért szorítottam egyet a kezén. Nem mertem
semmit kérdezni, nehogy felpattanjon, és a fürdőbe zárkózzon.
– Szexuálisan nem igazán bántottak. Amikor elvágnak a
külvilágtól, a napok egy idő után összefolynak. Már nem létezik
olyan, hogy nappal vagy éjszaka. Új napszakok kezdődnek: kín és
szünet. Egyik sem könnyebb, mint a másik. Két hét pokol. – A
hangja halk volt, rekedtes, és amikor pislogott egyet, egy kövér
könnycsepp gördült végig az arcán.
– Faith…
Csendesen felnevetett.
– Mennyire rettegtem, hogy újra hallom ezt a nevet, és most…
Közelebb húzódtam, és letöröltem arcáról a könnyet.
– Most?
Bizonytalan pillantása alatt széthasadt és összeforrt a szívem.
Soha többé nem leszek ugyanaz az ember.
– Most jó hallani… tőled. – Mutatóujjával finoman megérintette
az államat. – De ne csinálj belőle rendszert, mert Crayne kivégez.
Lassan és fájdalmasan.
Ismertem a szabályokat, és bár nem tudtam mindent, annyit
leszűrtem, hogy ez rohadt sokat jelent.
– Szóval… – Muszáj volt még egy témát tisztáznunk. – Bunkó
volt az exed?
A szemét forgatta, és tutira elpirult.
– Sejtettem, hogy felfigyelsz erre.
– Ne viccelj, naná! Vele huncutkodtál?
Elhúzta a száját, amivel boldoggá tett. Nem szerettem volna,
ha a fickóról kiderül, hogy szuper volt az ágyban.
– Nem egy vidám történet ez sem. – Várakozón néztem rá,
mire élesen felcsattant. – Észrevettem ám, hogy csak én mesélek,
úgyhogy utána elő kell rukkolnod valamivel, hogy a mérlegünk
egyensúlyba kerüljön! – Bólintottam, de bizalmatlanságot láttam
rajta. Ennek ellenére folytatta: – Naiv voltam. Elég volt néhány
bók. Tudod… Milyen rendkívüli a hajad. Elképesztően jól áll neked
ez a ruha, és hasonlók. Tizenöt évesen elolvadtam, hogy végre egy
helyes fiú, aki a nőt látja bennem. Két hónapig zsongott
körülöttem. Apró ajándékok, virág, csoki, ilyesmi. Persze
próbálkozott addig is, de mindig azt mondtam, túl korai. Aztán
egy házibulin kifakadt, megsértődött, és én megijedtem, hogy
elhagy. Akkoriban ő volt a világom, és úgy éreztem, nem élném túl
a szakítást. – Merengve nézett a plafon felé. Hangjából megvetés
sugárzott, amikor folytatta: – Sekélyes és ostoba voltam. Antony
látott, győzött és dobott. Ennyi elég volt neki. Később kiderült,
hogy imádta a szüzeket. Képes volt akár egy évig is udvarolni egy
csajnak, csak hogy ő legyen az első.
Forrt bennem az indulat. Már megint. Szerettem volna csak öt
percet kettesben tölteni ezzel az Antony gyerekkel, hogy
megmutassam neki, milyen az első KO.
– Na, mindegy – húzta el a kezét Faith, és megdörzsölte az
arcát. – Ez a szánalom sztori már kezd az agyamra menni. Vagy
beszélünk másról, vagy húzz kifelé a szobámból!
Amikor felhergelnek, hajlamos vagyok nagylelkű hangulatba
kerülni azokkal, akiket szeretek. Lassan mozdultam, nehogy
megijesszem. Elé térdeltem, és a tarkójánál tartottam meg, ahogy
hátradöntöttem.
– Nem kell ez, Faith! Az összes történet, minden, amit
megtudok rólad, azt bizonyítja, mennyire bátor és kivételes vagy –
súgtam teljes meggyőződéssel. Hátrasimítottam a szoros kontyból
kiszabadult tincseit, és belenéztem barna szemébe. – Nálad
gyönyörűbb, belevalóbb lányt nem ismertem még. Minden titok,
amit rám bízol, külön megtiszteltetés. Nem akarom, hogy csak
azért, mert zavarban érzed magad, újra és újra eltaszíts magadtól.
– Nem tudod, mit beszélsz! Még csak nem is ismered az igazi
külsőm. És láttad, mi van a ruha alatt, szóval…
Egyik kezemmel a tarkóját tartottam, a másikkal
végigsimítottam a csípőjén majd a bordáin úgy, hogy a
kézfejemmel lágyan érintettem a mellét. Elakadt a lélegzete,
amikor hátranyúltam, és a derekánál fogva magamhoz húztam.
– Minden tekintetben tökéletes vagy. – Őszinte hitetlenkedéssel
nézett rám. – Ezt addig fogom ismételgetni, amíg maradéktalanul
el nem hiszed. Komoly terveim vannak a nagyszerű testeddel, de
mivel sötét van, és nem láthatnám, ahogy elpirulsz, ezért most nem
avatlak be. Majd reggel.
Cirógató mozdulatokkal ingereltem a csípőjénél és a tarkójánál.
Közelebb hajoltam, szinte betakartam a testemmel. A combjához
dörzsöltem a merevedésemet, ami igazán kínzó volt, de türelemre
intettem magam. Majd sorra kerül, ha ő is úgy érzi, itt az idő.
Mindketten tudni fogjuk.
– Igazán lökött vagy, ugye tudsz róla? – mosolyodott el végre,
én meg rögtön lecsókoltam a szájáról.
 – Igen, tudom. De Faith… – Kíváncsian pislogott rám. – Nem
engedem, hogy eltaszíts! Nem érdekel, mi történik a jövőben. Nem
zárhatsz ki többé semmilyen formában.
Megértette. Tekintetéből sugárzott, hogy felfogta, mert okos.
Az életem részévé vált. Beette magát a bőröm alá is. Ezek után nem
tehet úgy, mintha semmi sem történt volna kettőnk között.
– Tudom, Bray! – Könnyeket nyeldesve támasztotta a homlokát
az enyémnek. – És ez az, ami halálra rémít.
 17.

Soha ne mondd, hogy soha!

2016. OKTÓBER 8. DÉLELŐTT

RÉG ÉBREDTEM ENNYIRE KIPIHENTEN. Egy rossz emlék hajszolt

vissza a valóságba, hirtelen ültem fel. A redőnyök le voltak húzva,
és az órám délelőtt tízet mutatott. Azt hittem, rosszul látok. Azóta
képtelen voltam néhány óránál többet aludni egyhuzamban, főleg
gyógyszerek nélkül.
Bray az ablakpárkányomon ült, lábait kényelmesen maga elé
nyújtotta, és a bokájánál keresztezte. A haja nedves volt, ami
meglepett, hiszen már éjszaka is letusolt.
– Megizzasztott az őrködés? – kérdeztem álmos, rekedtes
hangon, ami mintha nem is az enyém lett volna.
Bray felvonta egyik szemöldökét, és félmosollyal azon a
csókolni való ajkán figyelte, ahogy feltápászkodtam.
– Így is mondhatjuk.
Az ő hangja is karcolt, nem értettem. Ránéztem, és követtem a
pillantását. Az arcom forróbbá vált, mint a napsütötte kő, amikor
rájöttem, hogy a pólóm nem sokat enged a képzeletnek.
– Khm… megyek, megfürdök én is.
A fürdő felé indultam.
– Jobb lenne, ha csak tusolnál – javasolta ártalmatlanul. –
Gyorsabb és…
A további szavai belevesztek a fülemben csengő statikus zajba.
Tusolni… Bray alakja elhomályosodott, és emlékek tolultak a
helyébe: pofonok az arcomon, vér íze a felrepedt ajkamon. A fejemet
hátrafeszítették, letakarták Josiah pólójával, és a víz csak ömlött és
ömlött. Folyamatosan, néha úgy tűnt, szünet nélkül, örökké.
– Hé! Hé, hé! Hsss! Nem ott vagy… Faith! Itt vagy velem. –
Nem tudom, mennyi idő telhetett el; Bray karjában tértem
magamhoz. Ringatott, mint egy kisgyereket, és mély hangján
mormogott a fülembe. Lehelete borzolta a nyakszirtem érzékeny
bőrét. Újra lehunytam a szemem, és átadtam magam neki.
Felzokogtam, engedtem, hogy magával sodorjon az emlék
kegyetlensége, és elcsukló hangon, kegyetlen őszinteséggel
bevontam a kínba Brayt. Csak ebbe a vizes rémálomba, a többihez
nem volt energiám. Nem hallgatott szótlanul. Folyamatosan beszélt
hozzám, vigasztalt és bátorított. Megígérte, hogy könnyebb lesz,
ha végigmondom, mert így együtt osztozunk a borzalmakon. Nem
hittem neki, mégsem hagytam abba.
Nem tudom, mennyi idő telt el, mire elcsendesedtem.
Felemeltem a fejem, és végigsimítottam a mellkasán, ahol
csatakosra áztattam a pólóját. Mondhattam volna, hogy sajnálom,
de fölöslegesnek éreztem. Az csak egy hülye póló. Mondhattam
volna, hogy köszönöm, de komplett elmebeteg lett volna, ha nincs
tisztában a hálámmal. Amikor belenéztem szürkéskék szemébe,
újra elérzékenyültem attól, amit ott láttam: könnyeket és
elhatározást.
Felfogtam, hogy többé már tényleg nem leszek egyedül.
Meg akartam csókolni őt. Mintha csak olvasott volna a
gondolataimban, gyöngéden, de határozottan eltolt magától egy
homlokpuszi kíséretében.
– Látom, jobban érzed magad. Túl vagy rajta, igaz?
Bólintottam, szívdobogva, de őszintén.
– Közben Crayne üzent – avatott be, és felém nyújtotta a
mobilját.
Kikaptam a kezéből, és mohón vetettem rá magam Crayne
szavaira.
Éjjel érkezem. Addig házi őrizet. Egyes szabály!
Összevontam a szemöldököm. Már nyitottam a számat, hogy
feltegyem a nyilvánvaló kérdést, de Bray mosolyogva a fürdő felé
terelt.
– Hidd el nekem, kisnyuszi, nem akarod tudni…
Duzzogva vonultam fürödni. Ez meg milyen már? Titkos kis
szabályaik vannak, öregem! Ez megint olyan infó volt, amit egy
barátnőnek panaszolnék el. Elfancsalodva tudatosítottam
magamban, hogy nekem nincs olyan.
A kádban is a szobámból szűrődő neszeket hallgattam
szívdobogva. Buta szívem… Megint elcsábították, ezúttal még
könnyebben, mint legutóbb. Mégis valahogy más volt. Sokkal
intenzívebb. Antony mellett sosem éreztem olyan vágyat, mint
Brayjel. Akkor az orgazmus messzire elkerült, de tudtam, hogy a
megfelelő partnerrel jobban sikerül.
Kimásztam a kádból, és magam köré tekertem a hatalmas,
bolyhos törülközőmet. Míg fogat mostam, Crayne körül jártak a
gondolataim. Megnyugtatott, hogy már adott életjelet magáról,
mert soha nem tudnám megbocsátani magamnak, ha baja esne.
Szerettem volna beszélni Josiah-val, csak úgy.
Bray hangja átszűrődött a szomszédból. Biztos tudatta az
otthoniakkal, hogy még életben van, és a gólemem nem öntötte
betonba. Végeztem a piperészkedéssel, de a ruháimat nem találtam
sehol. Emlékeztem, hogy össze akartam szedni, aztán jött a
pánikroham, és valahol ott maradtak az ágyamon. Szorosabbra
fogtam a törülközőmet, és nevetséges idegességgel nyúltam a
kilincs után.
Megkönnyebbültem, amikor Brayt nem találtam a szobában.
Úgy hallottam, azzal az idióta haverjával beszél. Nesztelenül a kis
komódomhoz osontam, és előkotortam egy kényelmes
melegítőnadrágot meg egy trikót. Épp fehérneműt válogattam,
amikor váratlanul megjelent a hátam mögött Bray, és cifrán
káromkodott. Aztán magyarázkodott a havernak.
– Nem, semmi gáz, haver! Minden oké, itt vagyok… Fú, itt
tényleg minden oké.
Szabadkozó mozdulatot tettem felé, mire a hülye törülköző
lejjebb csúszott.
– Baszki…! Mi? Nem, nem!
– Sajnálom – suttogtam, és megpróbáltam egyszerre tartani a
törülközőt meg a ruháimat, és közben célzatos pillantást vetettem
az ajtó felé.
Bray szándékosan nem értette meg a néma üzenetet.
Nekitámaszkodott az ajtófélfának, és kedvére legeltette rajtam a
szemét. Beintettem neki, mire fel-le mozgatta a szemöldökét.
Micsoda seggfej, gondoltam, de ahogy visszafordultam a komód
felé, idióta vigyor terült szét az arcomon.
– Ő is itt van – közvetített a haverjának. – Egy szál
törülközőben, ember! – Felmarkoltam három pár zoknigolyót, és
felé hajítottam. A rohadék képes volt simán kiröhögni. – Mi van,
Seth? Nem, haver, semmi bajom a golyóimmal. A fejemmel sem.
Hmm… Igazad lehet.
Az összes zoknit elkezdtem felé dobálni, amikor láttam, hogy
kinyomta a mobilját, és felém közelít. A fürdő felé vetődtem, de
hosszú lábai vannak, szóval két lépéssel beért, és elkapta a
törülközőm sarkát. Azonnal megtorpantam, a nevetés a torkomban
rekedt.
A tekintete perzselőn szántott végig csupasz részeimen, és
valahogy úgy éreztem, mintha szép lennék. Hibátlan. Vágásoktól
mentes. Még azelőtt sem éreztem ilyet. Soha.
Bray lassan húzta ki az ujjaim közül a megcsavarodott
anyagot. Esélyt akart adni, hogy visszakozzak. Nem sejthette,
hogy az egyetlen dolog, ami visszatart, az előző partner volt, aki
nem éppen úgy teljesített, ahogy szerettem volna. Kissé megkésve
léptem a törülközőm után. Mindketten ugyanazt markoltuk, de
míg én tele voltam bizonytalansággal, az ő szemében határozott
vágy tombolt.
– Faith? – kérdőn hajolt a fülemhez, és minden bevezetés
nélkül a szájába vette a fülcimpám. Közben magába szívta az
illatomat.
– Bray, én nem is tudom… – Szabadon engedte szegény kis
fülemet, és belecsókolt a nyakamba, majd felemelte a fejét, és
komolyan nézett a szemembe. – Mi van, ha csalódást okozok? A
tapasztalataim abszolút negatívak. És ha mégis bennem van a
hiba…
– Ne butáskodj, semmi hiba nincs benned!
– Láttad… – Tényleg csak egy nyuszi vagyok. Még kimondani
sem bírtam azt a szót. Teljesen elfúlt a hangom, csak suttogásra
futotta tőlem. – Minden láttál.
Bray előrehajolt, egészen közel az arcomhoz. Tisztán láttam a
szemének íriszét, füstös kék csíkok cikáztak benne. Szakálla az
államat és a számat csiklandozta, ahogy beszélt.
– Engedd, hogy megmutassam! – Nem részletezte, és én nem
értettem, mit mutathat. Tekintetéből őszinteség és vágy sugárzott, a
hangja viszont parancsolóan csengett. – Tedd félre a megfelelési
kényszert, amit az exednél éreztél! Tudni fogod, mikor akarod már
te is annyira, mint én.
– Honnan? – kérdeztem kétkedve, de azért engedtem, hogy
egyik karja csupasz hátamra csússzon.
Bray töprengő fejet vágott, mintha azon agyalna, hogyan adja
át nekem a gondolatait. Végigsimított az oldalamon lefelé, keze
megpihent a csípőmön. Cirógatott.
– Érzem, mennyire puha a bőröd. Látom, ahogy kipirultál a
fürdőtől, és tudom, ha magamhoz ölellek, forróbb leszel, mint
bármelyik törülköző. Minden rossz emléked el fogjuk törölni. – A
szavai, a hangja, az egész pasi hipnotikus hatással volt rám. Beszéd
közben az arcával az enyémet cirógatta, majd finoman
beleharapott a felső ajkamba. Csak egy pillanatra, és mire
felszisszentem a meglepettségtől, már lágyan szívogatta. – Szép
lassan, lépésről lépésre kitöröljük őket. Elindulunk ezen az úton
együtt, és majd meglátjuk, meddig jutunk.
Újabb roham kerülgetett, de ennek most semmi köze nem volt
a pánikhoz. Bray keze az őrületbe kergetett. Elengedtem a
törülközőt, mire tágra nyílt szemmel, kérdőn nézett rám.
– Bray?
– Mondd!
– Sok a duma – flegmáskodtam, hogy palástoljam az
idegességemet.
A pólója aljához nyúltam, és lassan felfelé simítottam az
anyagot, és közben Bray testét is. A hasa, a mellkasa olyan volt,
mintha kemény, edzett acélra húztak volna bársonyos bőrt. Rám
bízta a következő mozdulatot, de segített levenni a pólót. A
törülköző már a lábunknál hevert, én meg lángoló arccal, testtel
igyekeztem megfeledkezni a saját meztelenségemről. Amikor Bray
nadrágjához értem, a második gomb után ujjait bilincsként
csúsztatta a csuklómra.
Egy percre egész testemben megdermedtem. A két hét alatt az
egyik dolog, ami soha nem volt szabadon, az a csuklóm volt. A
kezeimet megkötözték, hol elöl, hol a hátam mögött, néha fölöttem,
vagy az ágyhoz rögzítettek. Hátráltam egy lépést, de Bray azonnal
észrevette, hogy baj van. Nem mondtam semmit, talán az arcomra
volt írva, mert elengedte a csuklómat. Felém hajolt, és minden
tolakodást nélkülözve száját az enyémhez érintette. Borzasztó
finoman, rendkívüli lágysággal nyalta végig összezárt ajkaimat,
mintha így kérne bebocsátást.
Derekamon pihenő keze életre kelt, magához húzott vele.
Szorosan préselődtünk egymáshoz, amitől mindkettőnk lélegzete
elakadt. Minden mozdulat után kivárt. Szoktatott az érintéséhez,
ízlelgette a testemet, de végig éberen figyelt, nehogy túl sok legyen.
Egy kicsit megolvadtam ettől a figyelemtől.
Merevségem enyhült, visszatért a hangulatom.
– Minden oké? – lehelte a nyakamba, aztán a pillantásomat
kereste.
Hezitálás nélkül bólintottam. A nyaka köré fontam a karomat,
és magamhoz húztam a fejét. Ezúttal nem fogta vissza magát.
Nyalta és szopogatta az ajkaimat, és mikor megnyíltam neki, a
nyelvünk összeért. Soha senki nem csókolt még ekkora
elragadtatással. Mintha a legfinomabb dolog lennék a világon,
mintha egész életében rám szomjazott volna. Akaratlanul
húzódtam közelebb hozzá, és a csípőm önkéntelen mozdulatokkal
reagált a testére.
Végigcsókolta a számat, majd továbbsiklott az arcomra, és a
sebhelyemmel folytatta. Centiméterről centiméterre
végignyalogatta, aztán vissza, közben a csípőjével hozzám
dörgölőzött, és egyik kezével a tarkómnál támasztott meg, a
másikkal bebarangolta a hátam, a fenekem, a combom. Az egész
érzéki tánc volt, amilyet még soha nem éltem át. A lábam között
kezdtem kínosan nedvesedni, de nem érdekelt. Kizártam a fejemből
a külvilágot, a múltat, és engedtem, hogy ez a srác lefoglalja
minden gondolatomat.
Megtámasztott a derekamnál, és visszatért a számhoz, közben
ügyesen hátrébb manőverezett, hogy a széles, antik székre tudjon
ülni. Magával húzott, és úgy irányított, hogy az ölében
helyezkedjek el széttárt lábakkal. Alig kaptam levegőt. Soha nem
éreztem magam ennyire nőiesnek, ennyire csábítóan szexinek.
Melleimet a mellkasához nyomtam, mire belenyögött a számba. A
kéj elborította az agyamat, amikor a szájával lejjebb csúszott, végig
a nyakamon, lángoló sávot húzva a kulcscsontomon, a hajlatoknál,
és feltartóztathatatlanul haladt a mellem felé.
Elakadt a lélegzetem, amikor kikerülte a mellbimbómat.
Lássuk be, a legtöbb pasi azzal kezdte volna. Bray a szájába vette,
és ajkával lágyan masszírozta a mellem alsó részén végighúzódó,
függőleges heget. Összerezzentem az érzésre. Az emlék ott volt, a
határvonalon táncolt. Mintha csak a háttérben homályos film futott
volna a fejemben. Láttam magamat meztelenül kikötözve. Csak
egy szörnyeteg volt akkor velem. Mivel a Főnök megtiltotta neki a
szexet, szívesen vagdosott erotikus tájakon. Mintha engem akart
volna büntetni a rákényszerített cölibátus miatt.
Elmélázhattam, mert Bray abbahagyta, és kérdő pillantással
nézett rám.
– A Főnök nem engedte, hogy bármelyikük megerőszakoljon –
avattam be bocsánatkérőn. Megborzongtam, amikor Bray
szorítása erősödött. – Egyikük így állt bosszút. Imádta, ha sikítok…
Bray szürkéskék szemében vihar tombolt. Erőszakos gyűlölet,
és szinte éreztem, amint azon dolgozik, hogy lehiggadjon. Az
ölemnél izgatóan keményedett a merevedése, és el sem tudtam
hinni, hogy itt ülök kitárulkozva, pucéran az ölében, borzalmakba
avatom be, a vágy azonban nem csillapodik bennem.
– Akarod, hogy abbahagyjuk? – kérdezte, és én azonnal
megcsókoltam ezért. Hosszan, és mélyen, és finoman ringattam a
csípőmet, mert így a keménysége éppen a megfelelő helyen
dörzsölte az én puhaságomat. Kezével a fenekemet és a mellem
oldalát simogatta. – Csak szólnod kell, és engedlek öltözni. Én itt
leszek, nem megyek sehová.
Félrebiccentettem a fejemet, és égett az arcom, amikor alig
hallhatóan kimondtam:
– Kívánlak…
Arcán megkönnyebbülés és mosoly ragyogott fel. Valami más
is, amit nem tudtam volna megnevezni. Kielemezni nem adott
lehetőséget.
– Én is, édes! Ah… – sóhajtotta, és erősen magához szorított. –
Nem is hinnéd, mennyire. Annyira tökéletes vagy – mormolta, és a
hangjától újabb, jóleső borzongás szaladt végig a gerincemen.
Tenyerébe zárta a mellem, megint végignyalta a heget, végül a
fogait összezárta a mellbimbómon. Érzéki kisülés száguldozott
minden idegpályámon. – Mindened tökéletes – hörögte Bray,
miközben a mellemmel játszadozott. Pöckölgette a nyelvével,
masszírozta, és közben a csípőmet az övéhez szorította, hogy még
intenzívebben érezzem a dörzsölést. Jobb híján csak arra voltam
képes, hogy a nyakába kapaszkodjak és élvezettel nyöszörögjek
még többért.
Eddig ismeretlen kéj bizsergette a lábam közét, amitől egészen
megszédültem. Bray keze arrafelé vándorolt, és kezdtem tényleg
kínosnak érezni a nedvességemet. Már épp azon voltam, hogy
visszavonulót fújjak, amikor váratlanul megérintett. Úgy éreztem,
az agyam gumicukorrá zsugorodik, és a továbbiakban már csak
saláta lehetek. A nedvesség miatt, ami összegyűlt odalenn, Bray
ujjai olyan simán siklottak, mintha oda lettek volna tervezve.
Hátrébb húzódtam, mert úgy éreztem, látnom kell, mit csinál. Még
jobban felizgatott, hogy láttam, amint a középső ujja elmerül
bennem, őt pedig láthatóan az kergette az őrületbe, ahogy néztem,
amit csinál.
– Elképesztő vagy, Faith! Totálisan elképesztő…
Előrehajolt, és a szájába vette eddig elhanyagolt
mellbimbómat. Olyan hévvel szívta meg, amitől a gerincem ívbe
hajolt. Amikor a hüvelykujjával is dörzsölni kezdett, a középső ujja
pedig még mindig belülről masszírozott, már képtelen voltam
visszafojtani a sikolyt.
Minden fenntartásom elpárolgott, és már nem maradt semmi,
csak a bizsergető forróság. Bray olyan élvezettel tevékenykedett a
testemen, hogy nem maradt semmi kétségem, valóban szexinek
talál. Egészen új szintre emelte a fáradhatatlan kifejezést. Másik
karjával olyan erősen tartott, hogy biztonságban éreztem magam.
Lábujjaimmal megtámaszkodtam a földön, és egy teljesen új,
számomra ismeretlen mozgásba kezdtem. Megtaláltunk egy közös
ritmust, és egyre vadabbul lovagoltam az ujjain.
Egyszer csak enyhe feszítést éreztem, majd lepillantva láttam,
hogy Bray középső ujjához csatlakozott a mutató is. Nemcsak ki-
be húzogatta, miközben a csiklómat kényeztette a hüvelykujjával,
hanem néha be is hajlítgatta őket. Soha nem hittem, hogy létezhet
ekkora gyönyör.
A medencémben éreztem, hogy valami utat tör magának, és
tudtam, az orgazmus határán táncolok. Nem akartam, hogy vége
legyen, ezért lassítottam a mozgásomon. Bray viszont nem akart
lassítani. A haja gyöngyöző homlokára tapadt, felfalt a szájával, és
utat tört magának egyik kezével, míg a másikkal óvott. Amikor
észrevette, hogy lassítottam, ő gyorsított ott alul. Az egyik
pillanatban a nyelvével és a fogával ingerelte a mellbimbómat, a
másik percben csaknem az egész mellemet a szájába vette, és
mélyen megszívta.
Teljesen átvette az irányítást, én meg átadtam neki magam. A
medencémben a feszülés egyszerre túl sok volt, szinte már
fájdalmas, amikor váratlanul szétrobbant, és a gyönyör ezernyi
szikrával árasztotta el az egész testemet. Sikoltoztam, és nem
érdekelt, ha a szomszédok meghallják, mert ezt lehetetlen lett volna
csendesen csinálni.
Lihegve omlottam Bray mellkasára, és végignyaltam a nyakát.
Egész testében beleborzongott, és olyan erővel szorított magához,
hogy egy pillanatra levegőt sem kaptam. A szívem próbált
csillapodni, én pedig engedtem Braynek, hogy tovább tartson, mert
képtelen lettem volna megmozdulni. Mintha minden végtagom
kocsonyává olvadt volna.
Nem tudtam, mennyi idő telt el, mire felemeltem a fejem.
Azonnal tenyerébe zárta az arcomat, és perzselő csókkal tette
magáévá a számat.
– Ezzel a sikollyal semmi probléma. Az ilyet imádom hallani –
mormolta, és közben továbbra is szenvedéllyel telve simogatott.
Önkéntelenül köröztem egyet a csípőmmel, mire Bray
hangosan felnyögött. A keménysége még mindig nekem feszült, és
végre utolért az agyam, és rádöbbentem, az öröm egyoldalú volt.
– Bray, te…
Nem igazán tudtam, hogy folytassam, de úgy tűnt, nem is
akarta hallani, mert csak a fejét ingatta a melleim között. Lábaimat
lassú, megfontolt mozdulatokkal tekerte a dereka köré, kezeit a
hátam és a hátsóm alá csúsztatta, majd minden erőlködést
mellőzve felállt a székből. Bandukoltunk az ágy felé, amit sosem
használtam.
– Ez most a te köröd, kisnyuszi! – Megvonta a vállát, és
leereszkedett velem a matracra. Olyan óvatosan tett a puha
ágyneműre, mintha porcelánból volnék. – De közben az enyém is.
Olyan gyönyörű voltál, újra látni akarom.
– Bolond vagy – nyeltem egy nagyot, de a testem lángra
kapott, ahogy nagy kezével bejárta minden porcikámat. Csak azért
is a nadrágja felé nyúltam, de ő elkapta a kezemet, és a szájához
húzta.
Végtelen finomsággal csókolta a csuklóimat egymás után,
aztán a fejem fölé tolta, és szelíden rám parancsolt:
– Hagyd ott!
Belém bújt a kisördög, megemeltem az egyik szemöldököm.
– Különben?
Gonosz, gonosz mosoly terült szét az arcán. Lehajolt, és olyan
fogas-nyelves csókkal ajándékozott meg, aminek a végére
megduzzadtak az ajkaim. Aztán gyorsan és váratlanul lejjebb
csúszott, megtámaszkodott a testem két oldalán, és ráharapott a
mellbimbómra. Rögtön azután megnyalta, majd bekapta és
szopogatta, mire akaratlanul is felsikkantottam.
– Azt majd meglátom. – Már nem rémlett, mire válaszol. A
továbbiakban nem is érdekelt, mert egyszerűen képes volt újra
feltámasztani a lángot, ami csak az imént hunyt ki a bensőmben.
Tökéletes volt. Mintha a gondolataimban olvasott volna.
Pontosan tudta, meddig mehet el. Olykor hosszú, kínzó szünetet
tartott, és csak aztán folytatta. Minden egyes heget, amivel
találkozott, különleges kényeztetésben részesített. A végére biztosan
jobban ismerte már a testemet, mint én magam.
Hosszú, végtelen nyalintásokkal haladt egyre lejjebb, én meg
jókislányosan nyögdécseltem, és engedelmesen tartottam a fejem
fölé nyújtva a karjaim. Csak akkor szegtem szabály, amikor a
köldököm alá ért, és mindkét kezével rámarkolt a csípőmre.
– Várj, ne!
Azonnal visszavonult. Elengedett, és a sarkára ült. Visszafogott
kiéhezettséggel járatta rajtam a pillantását. Ahogy én is
végignéztem rajta, hirtelen el is feledtem, miért állítottam le. A teste
kidolgozott izmai megfeszülve várták, hogy szabadjára engedje
őket. Arcán koncentrált figyelem tükröződött, a nadrágja pedig
olyan szinten dudorodott előre, hogy első pillantásra felmértem,
valószínűleg a méreteiben sem hétköznapi.
– Faith?
Az arcom felforrósodott, amikor észbe kaptam a bambulásból.
– Ne haragudj! Én csak…
Kicsit előrébb hajolt, és tudtam, hogy az arckifejezésemet
elemzi, hogy leolvassa róla, mi a baj.
– Fájdalmat okoztam?
 Kéjes fájdalmat, azt mindenképp!
– Nem, csak…
Frusztrált töprengéssel húzta össze a szemöldökét.
– Eszedbe jutott valami?
Istenem, hát nem egy angyal?
– Nem! – Ezúttal megtaláltam a hangomat. – Bray, én nem
szeretném azt, hogy te ott lenn… a száddal… khm… érted…
Ha ennél több hő kerül a fejembe, tutira lángra kapok.
Bray arcán olyan őszinte értetlenkedés látszott, hogy szerettem
volna hasra fordulni, és a párnába temetni az arcomat.
– Miért nem?
Jesszum, lehet ez a dolog még kínosabb?
– Khm… csak?
– Ennyi?
– Ez nem elég?
Leereszkedően felhorkantott.
– Nekem nem – felelte, és újra elhelyezkedett a lábam között.
Hiába lökdöstem a fejét, és markoltam rá a hajára, nem zavartatta
magát. Ujjaival megfontoltan széttárt odalenn, és minden előzetes
bejelentés nélkül végignyalta a puncimat. Csillogó szemmel nézett
fel rám. – Ez inkább kihívás!
– Azt mondtad, ha kérlek, abbahagyod – próbálkoztam, de a
meggyőződés már hiányzott a hangomból.
Újra végignyalt, aztán rám tapasztotta a száját, és erőteljesen
megszívta, amitől megláttam a csillagokat így fényes nappal is. A
következő pillanatban fürgén felugrott, a derekam alá nyúlt és
átfordított magán. Így konkrétan rajta feküdtem. Megcsókolt,
mélyen és szenvedélyesen, amitől elfelejtettem levegőt venni.
– Faith!
– Hm?
– Úgy érzed, kényszerítelek valamire? – Az átkozott a csípőjét
az ágyékomhoz simította újra és újra, és nagy kezébe markolta a
mellemet. Masszírozott és dörgölőzött, a szemem egészen
fennakadt, kénytelen voltam lehunyni. Nyögés szakadt fel a
torkomból, és hallottam, hogy zihál. Fogalmam sem volt, hogy
bírja ki…
– Teljes mértékben kényszerítesz – feleltem, amikor eszembe
jutott, hogy válaszra vár.
 A kuncogása nyögésbe fulladt, amikor beletúrtam hűvös,
nyirkos hajába, és lovagló ülésben elhelyezkedtem rajta. Majdnem
olyan volt, mint a széken, csak itt kényelmesebben elfértem.
Azt gondolhattam, hogy én irányítok, mégis engedelmesen
megtámaszkodtam a falon, amikor odavezette a kezeimet. Az
államat csókolta, és a mellemet gyúrta. Igazán tehetséges kezei
voltak.
– Imádom a melleidet! – hörögte a bőrömbe.
Egy percre a hideg futott végig rajtam. Körmeim a falat
karcolták, a lélegzetem elakadt, és megérkezett egy újabb, nem
kívánt emlékkép: fellógatott a karomnál fogva, csak a bugyimat
hagyta rajtam. Először csak nézett. Aztán ocsmányságokat sziszegett
a fülembe.
– Annyira kívánatos kis ribanc vagy. Miket tudnék csinálni
veled… Imádom a melleidet, olyan rohadtul tökéletesek! Túl
tökéletesek.
Előbb éreztem a kés pengéjét, mint azt a lángoló fájdalmat, amit
maga után hagyott. A vérem a padlóra csöpögött. A sikolyaimat Josiah
ordítása visszhangozta, miközben a szörnyeteg csak röhögött,
röhögött…
– Faith?
Bray tökéletesen mozdulatlanul feküdt alattam. Könnycseppek
hullottak csupasz mellkasára. Amikor találkozott a tekintetünk,
láttam az elhatározást a szemében. Félbe akarta hagyni, de
belőlem már előbújt az eddig nem ismert, szemérmetlen énem.
– Ne! – Szinte kiáltottam, amikor felült, hogy véget vessen a
legjobb dolognak, ami az életben történt velem. – Nem akarom,
hogy ők győzzenek.
Átfutott valamilyen érzés az arcán, de gyorsabban eltűnt,
mintsem felismerhettem volna. Hirtelen nagyon is tudatában lettem
a meztelenségemnek. Visszavonultam volna, de Bray magához tért
a mozdulatra. Hosszú, erős karja satuként ölelte a testemet, a
szemében pedig már csak az elszántság maradt.
– Soha nem találkoztam még hozzád hasonlóval – árulta el, és
hangjából olyan mélységes meggyőződés áradt, hogy eszemben
sem volt kétségbe vonni a szavait. – Minden porcikád gyönyörű.
Bátrabb vagy mindenkinél, akit ismerek. – Megvonta széles vállát,
és elfintorodott. Kedvesen, szeretetteljesen. – Kivéve az öcsémet. –
Megkínzott pillantása perzselt. – Teljesen megőrjítesz, Faith!
Erekciója keményen feszült meg közöttünk, erről egy percre
sem voltam képes megfeledkezni. Bray odahajolt hozzám, és a
csókja felemésztett, mindent elvett, amit csak adhattam. Az illata
beleitta magát a pórusaimba. Tudtam, hogy soha többé nem fogom
elfelejteni. Fűszer és fenyő aromáját hordozta, imádtam.
Aztán finoman hátrébb tolt, és újra a falra húzta a kezemet.
Megtámaszkodtam, és értetlen izgatottsággal vártam. Fogalmam
sem volt, mire készül, mígnem csókjaival elérte a hasamat. Térdelve
támaszkodtam a falnak, ő meg ott feküdt alattam, és te jóságos
kisnyuszi, a szájával kényeztetett olyan intim módon, amitől
minden idegvégződésem felmondta a szolgálatot. Azon kaptam
magam, hogy egészen megnyílok neki, és olyan hangokat adok ki
magamból, amiket később biztosan szégyellni fogok.
Alám simította a kezét, és belém csúsztatta egy ujját. Az
ismerős feszülés visszatért, de amikor megszívta a csiklómat, az
orgazmus váratlanul és erőszakosan söpört végig rajtam. Ez sokkal
intenzívebb volt, mint az előző. Mintha egy hullám ragadott volna
magával, megpörgetett, és kirepített a semmibe. Nem bírtam
megtartani magam, egyszerűen eldőltem, és engedtem, hogy Bray
erős karjai eligazgassanak az ágyban.
Képtelen voltam megmozdulni. Kocsonya? Inkább zselés
massza. Ez lett belőlem. Az agyam használhatatlan. És ahogy ott
feküdtem kiterülve és némiképp sokkoltan az iménti dolgok miatt,
utolért az erényem, és elszégyelltem magam.
– Minden rendben?
A hangja karcos volt, elfúló, mintha fájna valamije. Felnéztem
rá, de csak bólintásra voltam képes. Bray arca kipirult, mélyeket
lélegzett, sajnálkozva nézett rám.
– Veszek egy hideg zuhanyt.
Utánanyúltam. Mély lélegzetet vettem, és határozottan néztem
rá.
– Bray, biztos, hogy te nem… akarod?
Elgyötört nevetés tört fel a torkából. Visszasiklott hozzám, és
lecsapott a számra. Ez a csók más lett, mint az eddigiek. Mintha
belesűrítette volna mindazt a szenvedélyt és kéjt, amit ebben a
percben érzett. Olyan csók volt, ami biztosított róla, az övé vagyok,
és kellek neki.
Zihálva kapkodtam levegő után, amikor végre elengedett.
Lágyan simította végig a sebhelyemet.
– Még nem állsz készen – súgta, majd felpattant, és
fegyverestül kisétált a szobából.

Crayne napnyugtakor keveredett haza. Sántított, és horzsolás

rondította a homlokát.
– Még jó, hogy olyan kemény a koponyád – korholtam,
miközben előszedtem az elsősegélydobozt. Emlékeztettem magam,
hogy amint bemegyek a városba, fel kell tölteni. Ha ezt így
folytatják, jobban járunk, ha nagy tételben vásárolunk be gézből,
fertőtlenítőből és minden, sebellátáshoz szükséges kellékből.
A nappaliban félretoltuk a szőnyeget. Crayne-nek Bray hozott
egy széket, míg én az asztalt húztam közelebb. Már csak egy sátor
és a nagy vöröskereszt jel hiányzott.
– Elmeséled? – kérdeztem, de nem néztem a szemébe. A
homlokával kezdtem. Hidrogén-peroxidot locsoltam a frissen
kibontott gézlapokra. Egy szárazát a szemöldökéhez nyomtam,
hátha a lé lecsurog. Bár haragudtam rá, azért nem szerettem volna
maradandó kárt tenni benne.
– Megtaláltam azt a csajt, akit láttál múltkor a gyanús fickóval.
Amy Wichompnak hívják.
– Amy Wichomp? – visszhangozta Bray meglepetten.
– Igen, ismered?
– Tavaly tűnt el. A suliban ki volt plakátozva a képe meg a
szülei telefonszáma. Azóta elváltak, az anyja elköltözött, az apja
maradt. – Mélázónak tűnt a hangja, ahogy hozzátette: – Akkora
felhajtás volt körülötte, mindenki annyira meg akarta találni. Nem
gondoltam volna, hogy önszántából ment el innen.
Bekentem a sebet olyan kenőccsel, amit a sürgősségin égési
sérülésekre tesznek, mert tudtam, hogy így nem fog beleragadni a
kötés. Gézlappal lefedtem, majd leragasztottam.
– Hogyan? – kanyarodtam vissza az eredeti kérdéshez.
– Napokig lestem a rohadt monitorokat. A lány mindenhol ott
volt, a fickó csak egy árnyék. Minden áldott nap bement az egyik
kajáldába a szomszéd városban, és vett magának egy csokis
kekszes fánkot. – Felszisszent, amikor a barna foltot hagyó
fertőtlenítővel végigmentem a sebszéleken. A hangja morgósabbá
vált, de azért folytatta: – Egy nap én is odamentem, és követtem,
hátha elvezet a fickóhoz.
– És? – Nem tudtam, Bray mennyit fog fel a dologból, de én
lélegzetvisszafojtva vártam a végkifejletet.
– Kiderült, hogy szakítottak – húzta el a száját Crayne, mire
majdnem elröhögtem magam. A lány valóban fiatalabbnak tűnt a
fickónál, de még így is idősebb lehetett nálam. Úgy látszott,
Crayne belecsöppent egy szerelmi drámába. – Annyit azért elárult
nagy boldogtalanságában, hogy szívszerelme olyan bandához
tartozik, amiben a tagok kézfejére fehér csillagot tetoválnak.
Megdermedtem. Banda?
– Ez egy olyan kicsi városka. Hogy a jó fenébe lehet banda
errefelé?
– Annyira azért mégsem kicsi. De ez messze nem olyan. Ezek
amatőrök, kölyök! – A Főnök bandája vérprofi volt. Nem viseltek
egyenruhát, nem volt közös tetkójuk, de láthatatlan kapocs fűzte
össze őket. Kivétel nélkül, mindannyian féltek egyvalakitől. Crayne
bizalmatlan pillantást lövellt Bray felé, mielőtt folytatta volna, és
reméltem, hogy Bray nem fogja egy gödörben végezni, mert túl
sokat tudott. – Utánuk néztem, és rájöttem, hogy néhányat ismerek
közülük. Nem mondhatnám, hogy örültek, amikor feltűntem –
mutatott magára. Pocsék látványt nyújtott, de reméltem, nem érzi
magát olyan rosszul, mint ahogyan kinéz. – A kis nyavalyás srác
nem volt ott a törzshelyükön, de meggyőztem az ottaniakat, hogy
értesítsenek, amikor odaér.
– Meggyőzted őket – húztam föl az egyik szemöldököm.
Crayne megvonta széles vállát.
– Egyikük sem haver, inkább spiclik. Könnyű dolgom volt
velük.
– És mi van, ha téved? – Bray hangja olyan fagyosan csattant,
hogy egészen beleborzongtam. – Nem lenne jobb inkább fogni
Faitht, és azonnal biztonságba helyezni?
A nappaliban most már tényleg megfagyott a levegő.
Felszisszentem, Crayne pedig kővé dermedve ült. Olyan volt, mint
egy füstölgő vulkán. A tekintetébe már nem is férhetett volna több
szemrehányás.
 – Mégis mennyit árultál el neki? – Tudtam, hogy költői a
kérdés. Összehúztam magam, karjaimat összefontam a mellkasom
előtt. Egész testemben összerándultam, amikor Crayne dühösen az
asztalra vágott. – Azt hittem, több eszed van ennél! Felfogtad, mit
tettél egyáltalán?
– Nem az ő döntése volt! – Bray előrelépett, hogy elém
kerülhessen, ha Crayne bántani akarna. Láttam, mi jár a fejében, és
imádtam őt érte. Annak ellenére, hogy tudtam, ez a dühös gólem
sohasem bántana engem. – Nem hagytam neki más választást.
– Nem tud mindent – vetettem közbe, mire Braytől kaptam
egy csalódott pillantást, Crayne-től pedig egy hatalmas bajban vagy
sóhajt.
– Sosem árulnám el – mondta nyomatékosan Bray, mire
Crayne felpattant, és belemászott a képébe.
– Soha ne mondd, hogy soha, öcsi! Ha csak a felét árulta volna
el annak, ami történt vele, most nem kakaskodnál itt előttem. Még
én sem tudok mindent, de esküszöm, nem is akarok! Most pedig
ideje hazamenned.
– Nem, itt maradok, és segítek magának. Vigyázok rá…
– Elhiszem, hogy szeretnéd – mormolta Crayne, és Bray
szemébe nézett. Nagyon beleélte magát az ijesztő szerepbe.
Jobbnak láttam visszavonulni egy tesztoszteronmentesebb sarokba,
míg elül a vihar. – Haza kell menned, hogy minden menjen tovább
a normális kerékvágásban. Nem hívhatjuk fel magunkra az
emberek figyelmét ennél is jobban.
– És mi van, ha maga kiesik a sorból? Akkor itt marad
védtelenül.
– Nem egy kis nebáncsvirág – vágott vissza Crayne, amiért
kapott tőlem egy hatalmas piros pontot. – Ráadásul holnaptól nem
egyedül vigyázok rá. – Rám nézett, én meg értetlenül bámultam
mindentudó vigyorát. – Újra hárman játszunk.
– Hárman? Hát ez meg mit jelent? – kérdezte Bray, és látszott,
nehezen viseli, hogy kimaradt valamiből.
Hárman, hárman… Fény derengett a gondolataim között.
– De azt mondta, csak hétvégére érkezik – suttogtam, szemét
módon teljesen figyelmen kívül hagyva Brayt.
– Korábban jött.
Jött. Vagyis már itt van. Atyaég! Szerettem volna azonnal
Josiah-hoz rohanni, hogy a saját szememmel lássam, minden
rendben vele.
– Na jó, én inkább szedem a cuccom.
Bray felcaplatott az emeletre, de nem rohantam azonnal utána.
Elnyomtam a kényszert, hogy visszahívjam és beavassam
mindenbe, akár akkor is, ha fejvesztve menekülne a hallottaktól.
Valaki mással viselkedhet úgy, mint egy hisztis hercegnő, de ennek
nem itt és most volt a helye. Ismerte a szabályokat. Sejthette, hogy
beavattam mindenbe, amibe csak lehetett.
Amikor biztos voltam benne, hogy ketten vagyunk, Crayne elé
álltam.
– Mielőtt eltűntél, épp javasolni akartam, hogy Josiah halassza
el az érkezését. Túl sok a gyanús eset, és igenis parázok, nehogy a
közepébe csöppenjen vissza.
Legnagyobb meglepetésemre Crayne bólintott.
– Hasonló vitám volt vele, mielőtt ideértem.
– Találkoztál vele? És hogy van? Hol szállt meg? Már
beköltözött az új házába? – sorjáztak a kérdéseim, és vibráló
izgalom lett úrrá rajtam. Crayne elmosolyodott. Úgy nézett ki
ezzel a mosollyal, mint valaki, akinek reggelre minden mozdulatra
repedezik az arcán az éjszakai krém.
– Egyelőre az egyik motelban szállt meg a város szélén, az
autópálya mellett. Amennyire meg tudtam állapítani, jól van. –
Megfogta az állát, és jobbra-balra mozgatta. – Erejének teljében, ha
fogalmazhatok így.
Elkerekedett szemmel pislogtam rá.
– Megütött téged? – Crayne csak rötyögött. – De hát miért?
– Először? Mert részletesen elmeséltem neki, mi történt az
osztálykirándulásodon.
– Először? Miért, hányszor mosott be?
– Másodszor, mert elkottyantottam, kire bíztalak a
távollétemben. – Célzatos pillantást vetett a lépcső felé, én meg
önkéntelenül tettem egy lépést abba az irányba.
– Ugye tudod, hogy kár bőszítened? Josiah a legjobb
ketrecharcos volt hosszú éveken keresztül.
Crayne a szemét forgatta. Beletúrt az elsősegélydobozba, és
kikotorta a steril tűt.
– Én csak azt tudom, hogy ő most egy galériatulajdonos
asszisztense. Úgyhogy felteszi majd a helyes kis szemüvegét, és
elparádézza, hogy ő Clark Kent.
Az emeletről matatás hallatszott. Hirtelen bevillant, mit is
csináltunk aznap délelőtt a szobámban, és feltartóztathatatlanul
jött a forróság. Csókok, harapdálások, bőr csússzam a csupasz
bőrön, és a végén… eksztázis.
– Khm… veszek majd neki egy ilyen feliratú pólót –
hadováltam, és újabb lépést hátráltam. Úgy tűnt, Crayne el van
foglalva azzal, hogy levegye a pólóját, és összefércelje a saját
oldalát. Sokkal nagyobb darab volt, mint Bray. És ahol Bray
csupasz volt, ott Crayne-nek rövid, vörösesbarna szőrszálak
göndörödtek a mellkasán. – Segítsek?
Felnézett, és tekintetében őszinte csodálkozás tükröződött.
– Azt hittem, utálod a tűket.
A tűket és bármilyen éles eszközt, amivel ártani lehet a bőrnek.
Nem akartam részletezni, inkább csak vállat vontam.
– Azt hiszem, csak örülök, hogy visszajöttél.
Ezt őszintén mondtam, és ő is tudta. Viszont zavarba jött az
érzelgősségtől, ezért egy intéssel elbocsátott.
– Dobd ki a srácot, mielőtt én teszem!
A lépcső felénél jártam, amikor muszáj volt visszafordulnom.
– Tovább keresed a fickót, igaz?
Kifürkészhetetlen pillantással nézett rám.
– Igen.
– És megölöd?
Tudtam, hogy nem volna szabad így, direktbe feltenni ezt a
kérdést, de nem hagyott nyugodni. Sok más sem.
Crayne nem felelt. Nem tudhattam, mi jár a fejében. Nem
tudtam átlátni tökélyre fejlesztett páncélzatán.
– És a lány?
Felvonta vörös szemöldökét.
– Nem vagyok Nanny McPhee, kölyök! A lány meghozott
néhány rossz döntést, és most viseli a következményeket.
– Segíthetnél neki, hogy jó döntéseket hozzon.
– Tudod, hogy teljesen imádlak, de nem fogok még a te
kedvedért sem főkötőt húzni, és befogadni minden emo-tinit, aki
azért haragudott meg apucira, mert az nem vett neki újabb
iPhone-t.
 – Néha igazán nagy seggfej tudsz lenni.
Persze, tudtam én, hogy igaza van. Még csak nem is ismertem
azt a lányt. Talán tényleg egy hülye, elkényeztetett liba, de én meg
ilyen hülye vagyok. A velem történtek után is szerettem volna hinni
abban, hogy senki nem születik gonosznak. Olykor éppen a
társadalom okolható amiatt, ahová süllyedünk. Az emberek
ítélkeznek, de nem segítenek.
– De azért ez a seggfej elviheti azt a lányt egy olyan helyre,
ahol segítenek neki újrakezdeni… Haza.
Még csak fel sem nézett, amikor ezt mondta. Nem érdekelt,
hogy az oldalát foltozza, és hogy merő vér és sérülés az egész
ember, azért is odarohantam hozzá. A nyakába csimpaszkodtam,
és csak öleltem.
– Te vagy a legjobb! – súgtam a fülébe, aztán otthagytam,
mielőtt igazán zavarba hoztam volna a tinédzseres
kirohanásommal.
Feltrappoltam a lépcsőn, és megtorpantam az ajtóm előtt. Nem
akartam azt, ami odabenn vár. Vissza szerettem volna pörgetni az
időt néhány órával, és nem a puszta érzéki kielégülés miatt. A
hangulat annyira édes volt utána, mintha egy burokba kerültem
volna, amin semmilyen gonoszság nem tud áthatolni.
 18.

Soha nem késő boldog pillanatokat lopni!

2016. OKTÓBER 8. DÉLUTÁN

NE LEGYÉL MÁR ENNYIRE NYÚL , korholtam magam gondolatban.

Mély lélegzetet vettem, és benyitottam. Bray az ablaknál állt,
háttal a kilátásnak. Hosszú karját összefonta izmos mellkasa előtt,
ami még jobban kiemelte széles vállát és keskeny csípőjét. Beljebb
léptem, és a csukott ajtónak támaszkodtam. Röptében végignéztem
a szobán: a ruhák szanaszét szórva hevertek a padlón, az ágyon,
ami nem mellesleg egy csatatérre emlékeztetett a széttúrt
ágyneművel. Érzéki csatatérre.
Olyan hosszan méregettem, hogy elpirultam a látványra.
Előreléptem, karjaimat szorosan a törzsem mellé szorítottam.
– Nézd, én… – kezdtem, de nem hagyott időt, hogy
befejezzem.
Két hosszú lépéssel átszelte a szobát, és, mielőtt felfoghattam
volna, mit csinál, az ajtónak döntött. Úgy karolta át a testemet,
mintha attól félne, kámforrá válok. Tenyerébe zárta az arcom, majd
lejjebb csúsztatta a kezét, így ujjaival a tarkómat simogatta.
Szürkéskék szemében űzött kifejezéssel nézett rám.
– El kell mondanod mindent! – jelentette ki. Látta, hogy
tiltakozni akarok, ezért gyorsan folytatta: – Tudom, értem,
felfogtam, hogy nem teheted. Bármilyen hihetetlennek tűnik, van
némi értelem a koponyámban. – Amikor folytatta, teljesen eltűnt az
évődő hangnem, nem maradt más, csak a megingathatatlanság. –
De akkor is el fogod nekem mondani. Vigyázni akarok rád, és ez
csak úgy működik, ha beavatsz. Nem most rögtön, de hamarosan.
– Bray, nem hiszem…
 Egy hirtelen csókkal zárta le a számat. Rövid volt, intenzív,
lehetetlen. Éppen olyan, mint Bray. Borzasztóan könnyűnek tűnt
megadni magam az akaratának, engedni, hogy levegye a
vállamról mindazt a terhet, ami olykor szinte összeroppantott. De
nem tehettem. Ha csak rólam lett volna szó…
– Már így is többet árultam el, mint kellett volna – néztem fel
rá őszintén sajnálkozva. – Veszélybe sodortalak, és ezt sajnálom,
de…
– De?
– Örülök, hogy megoszthattam veled. – Esetlenül megvontam
a vállam. – Így könnyebb egy kicsit… nekem.
Az arca ellágyult, hüvelykujjával újra és újra végigsimította a
homlokomat kettészelő heget.
– Többet nem mondasz el, igaz? – kérdezte, amikor már
hosszúra nyúlt a csend. Sajnálkozva néztem fel rá, és kicsit arra
számítottam, hogy dühös lesz. Ha így történik, az érthető lett
volna, de azzal távolabb taszít magától. Bray azonban csak
összepréselte a száját, és töprengve viszonozta a tekintetem. –
Annyit elárulhatsz, hogy minden rendben van-e. Nem kell attól
tartanunk, hogy Marion Brando besasszézik a városunkba, és
betonba temet mindenkit?
Nem volt vicces gondolat, hogy Russo vagy valamelyik embere
rám talál itt, mégis halk kuncogás szaladt ki a számon.
– Crayne kézben tartja a dolgokat – intettem az ajtó felé, majd
ingerlő hasára tettem a kezemet, és finoman távolabb toltam. – Ha
már szóba került: ideje hazamenned.
Bray szemöldöke felemelkedett.
– Kihajítasz?
– Azt Crayne fogja megtenni. Én csak azt mondom, pihenésre
van szükségünk.
Szürkéskék szemében megértés csillogott, olyan, amit a vele
egykorúak mindig idétlenséggel próbálnak elfedni, nehogy
értelmesebbnek tűnjenek az átlagnál. Szerencsére Bray inkább
afféle vezetőtípus, aki elsők között ébredt rá, hogy értelmesnek
lenni nem gáz.
– Ez esetben kifaggatom a gólemed a fedősztoriról.
Huncutul kacsintott, én pedig újra elcsodálkoztam, hogy
ennyire lazán reagál az egészre. Talán túl sok filmet nézett, és
emiatt, de ez akkor is fura.
Megcsóváltam a fejem, és elkezdtem összeszedni a ruhákat.
– Mi az? – kérdezte.
Kicsit széttártam a kezem.
– Csak te.
– Én?
– Igen. Nem is értem, annyira könnyen veszel mindent. Fel
sem fogod… – Elcsuklott a hangom. A semmiből jött a bőgés. Nem
értettem igazán, hogy mi is a bajom. Olyan volt, mint egy utólagos
sokkreakció.
Bray rögtön ott termett mellettem, és a karjába vont. Ijesztően
kellemes volt. Az ilyen hülye pillanataimmal többnyire egyedül
birkózom meg, főleg azóta, hogy elválasztottak a bátyámtól. Ez
egészen más volt, mint amikor Josiah vigasztalt, mégis könnyen
hozzá tudtam volna szokni.
Crayne mindig azt mondja, az esik a legnagyobbat, aki a
leginkább támaszkodik.
Úgy éreztem, már így is sokáig maradtam egyedül.
Elképesztően szükségem volt már erre… Brayre! Csendes szavakat
mormolt a fülembe, és folyamatosan cirógatott. A könnyeim
hamarabb elapadtak, mint eddig bármikor. Miután összeszedtem
magam, szerettem volna köszönetét mondani, de tudtam,
mennyire idétlenül hangzana, ezért inkább csak csendesen
szipogtam.
A földszint felől a szükségesnél hangosabb neszek szűrődtek
fel. Mivel Crayne többnyire úgy mozgott, mint egy lopakodó
nagymacska, arra következtettem, lejárt az időnk. Bray ugyanerre
juthatott, mert lassan lefejtegette magáról a végtagjaimat, és
sajnálkozva felállt.
– Piper és Jane holnap könyvesboltba akar vinni – jelentette be.
– Örülnék, ha nemet mondanál.
Mintha Crayne-t hallottam volna.
– Miért?
Úgy nézett rám, mintha tényleg elment volna az eszem.
– Mert keresztapák sora üldöz, és mert imádom a közelemben
tudni a csodálatos tested! – Már majdnem elröhögtem magam,
amikor láttam, hogy komolyan beszél, szóval biztos rohadtul
megsértődne. Aztán újra megszólalt, és újra hülyeség jött ki a
száján: – Eljövök érted, és elkísérlek majd hozzánk.
Összevontam a szemöldököm.
– Egyrészt: eddig is ügyesen odataláltam hozzátok. Másrészt
holnap az öcséddel találkozom.
– Szóval már az öcsémmel is osztoznom kell rajtad?
Könnyűvérű – vetette felém olyan mosollyal, amitől minden
eszembe jutott, amit délelőtt művelt velem. Azonnal elvörösödtem,
mire elröhögte magát. Visszalépett hozzám, és magához húzott. –
Mindenesetre, ha azt gondolod, hogy ami köztünk történt,
számomra nem volt tökéletes, akkor bolond vagy!
Meg kellett volna sértődnöm, de úgy döntöttem, Bray abszolút
macsó, és a macsó fiúk így bókolnak. Nekem mindenesetre
megfelelt, mert tócsává olvadtam a karjaiban.
– Tényleg?
– Komolyan, kisnyuszi! – És valóban komoly volt. A pillantása
mélységes, perzselő őszinteséget sugárzott, amitől a csomó a
gyomromban feloldódott. – Tökéletes volt. Te voltál tökéletes. És
alig várom a folytatást.
A hasamhoz nyomult a csípője, és a határozott keménység
eléggé alátámasztotta a szavait. Az egója viszont kifejezetten
irritáló volt.
– Nagyon biztos vagy magadban.
Meglepettnek tűnt.
– Te nem szeretnéd? Nekem az sem gond – biztosított, mire
csodálkozva néztem rá. – Igazán! Nagyon is bejött a látvány, ahogy
élvezed, amit csinálok veled. Rengeteg ötletem van még, azokról
nem is beszélve, amiket én sem próbáltam még senkivel.
Kifogyhatatlan a tárházam. És te imádni való tesztalany vagy.
– Te tökéletesen hülye vagy! – Nem tudtam, röhögjek, vagy
továbbra is hitetlenkedve bámuljak rá.
Megborzongtam, amikor belecsókolt a nyakamba.
– Talán, de eszméletlenül passzolok hozzád. – Nyelve ingerlő
mozdulattal siklott fel a nyakamon, majd végig az állkapcsomon.
Az illata teljesen beborított, kezdtem azt érezni, hogy imádom. –
Kitűzünk egy időkorlátot, és megszabhatod a büntetést.
– Mi van? – Ez a rekedtes nyögés tutira nem az én hangom.
Mélyet sóhajtott, a lélegzete borzongatta a bőrömet.
Megcsókolta a szám sarkát, majd az ajkával játszadozott vele.
 – Legyen, mondjuk, tíz perc. Ha ez alatt nem sikerül olyanféle
sikítást kinyernem belőled, akkor kiszabhatsz valamilyen büntetést.
Ráharapott az alsó ajkamra.
– Mi van akkor, ha én inkább lassan csinálnám?
Felemelte a fejét, és komolyan nézett le rám.
– Az lesz, amit te akarsz. Mindössze vázoltam a
lehetőségeinket. Mindegy, merre alakulunk, te irányítasz, és nekem
jó lesz úgy.
Ez lett a végszava. Crayne léptei dobbantak a folyosón, olyan
hangosan, mintha egy medvét próbálna utánozni.

Bray végül finoman ki lett tessékelve, nálunk pedig visszatért

minden a megszokott, csendes kerékvágásba. Crayne bezárkózott
a dolgozószobába, és hol mormolva, hol igencsak kieresztve a
hangját telefonálgatott. Egészen mazochistának és isteninek láttam
őt. Mazochista istenség. Az életét tette kockára, hogy megvédjen
engem, és közben az sem érdekelte, ha emiatt esetleg bajba sodor
egy egész kisvárost.
Vagy belekever egy helyi fiatalt. Brayden ugyan már nem volt
tinédzser, de szerencsére nem volt tapasztalata az olyan abnormális
dolgokban, amik nekem lassan mindennapinak számítottak. Mégis
fegyvert fogott, és ki tudja, talán képes lett volna lelőni bárkit, aki
belép az ajtómon… vagy az ablakon.
Alaposan felkavartuk a szart, és félő volt, hogy hamarosan az
egész átcsap a fejünk felett. Bíztam Crayne-ben, hogy valóban
mindent a kezében tart. Nem szerettem volna újabb költözést.
Igazából kezdtem megbarátkozni a lehetőséggel, hogy végleg itt
maradjak. Nem voltam hajlandó belegondolni, mi lesz, ha valami
balul sül el. Új hely, új arcok, újabb kamuháttér. És igen, a
legrosszabb az lenne, ha nem láthatnám többé Brayt.
Tudtam, hogy nem kellett volna beavatnom, mert ezzel
veszélybe sodortam őt és a családját is. Szégyelltem a saját
gyengeségemet. Sokkal erősebbnek kellett volna lennem, és
elküldeni a francba, hogy biztonságban maradjon. Csakhogy olyan
volt számomra, mint a fénycsapda egy pillangónak. Tudtam, hogy
később meg fogom bánni, tudtam, hogy csakis katasztrófa lehet a
vége, mégis engedtem a vágynak, ami felé hajtott. Nem csak a
testiség, bár kétségtelenül kiégett minden receptorom, amikor a
közelemben volt, ha pedig megszabadult a pólójától…
Hittem azonban, hogy ez – ami kettőnk között zajlik, és
aminek egyelőre nem mertem nevet adni – ennél többről szól.
Annyira figyelt rám, hogy észrevette a hangulatváltásaimat, olyan
dolgokra jött rá magától, amikre soha nem kellett volna. Persze,
nyilván hallgatózott is, talán nem is egyszer, amiről sürgősen le kell
majd szoktatnom.
Azonban volt egy hátrányos oldala is ennek a meg nem
nevezett dolognak Bray és köztem. Sérülékenynek éreztem magam
vele szemben, és ez veszélyessé válhatott. Kezdett tudatosodni
bennem, hogy hamarosan bármit kérhet tőlem. Talán most még a
félelemnek nagyobb a hatalma felettem, de hamarosan már
mindent megadok neki. Hülye én…
Josiah le fog kapni a tíz körmömről, és Brayt egészen biztosan
kivégzi. Lassan. Hosszan. Fájdalmasan.
Aztán Crayne-t is, mivel az ő felügyelete alatt történt az
agymenésem.
– Kimozdulhatok?
Másnap Crayne ebédidőben bújt elő a dolgozószobájából.
Addigra tökéletes rendet raktam a szobámban, az ágyamra
különös gondot fordítva, hogy megint úgy nézzen ki, mintha
sosem használtam volna. Olyan mennyiségű ebédet főztem, hogy
megmaradjon vacsorára vagy akár holnapra is. Gondoltam, az illat
majd előcsalogatja a gólemem. Még mindig röhögés kerülgetett,
mikor eszembe jutott a becenév, amit Bray aggatott rá.
– Még nem kell indulnod – pillantott Crayne a konyhafalon
díszelgő, halálfejes órára, amit én választottam az ideköltözésünk
első hetén. Viccesnek találtam, hogy foszforeszkál a koponya szeme
a sötétben.
– Zach biztos hiányol. Elmaradt egy találkánk –
emlékeztettem, mire a szemét forgatta.
– Ő hiányol vagy a bátyja?
Rákacsintottam a marcona medvére.
– Mindkettő. De most egyébként sem hozzájuk indulnék.
– Nem?
A konyhapultra támaszkodtam, és Crayne felé toltam egy
tányér gőzölgő csirkeragulevest.
 – Jane és Piper meg akarja mutatni nekem a kedvenc
könyvesboltját.
Crayne szemöldöke a magasba szaladt.
– Jane Hunntington és Piper Ellison? – Persze, hogy tudta a
teljes nevüket. Valószínűleg a teljes életrajzukkal és minden piszkos
kis ügyükkel együtt. Ügynökök… – Nem gondoltam volna, hogy
bármi közös van abban a két lányban.
Megvontam a vállam, és csentem egy kanálnyit a leveséből.
– Nincs is. Kivéve ez.
– A bolt?
Őszinte értetlenség tükröződött az arcán, én meg nem tehettem
mást, felnevettem.
– A könyvek, Crayne, a könyvek! Mindegy, mennyire
különbözik két ember, férfi, nő, földönkívüli vagy kisnyuszi, a
könyvek mindig összehoznak mindenkit! Ez a közös pont
megmásíthatatlan.
Látszott, hogy próbálja feldolgozni. Ő valószínűleg jelentéseket
olvas leggyakrabban. Vagy a házi rakétája használati utasítását.
– A közeledben leszek – válaszolt végül. – Tervezed, hogy
hazajössz, mielőtt elindulsz a Holmes-tanyára?
Figyelmen kívül hagytam a csúfolódást, mert a kérdést több
szempontból is reménytelennek találtam.
– Persze, hogy hazajövök – feleltem végül, és engedékeny
hangulatomnak hála, otthonnak neveztem ezt a házat. Talán
tényleg ez áll a legközelebb az otthonomhoz. Kezd megtelni
emlékekkel, és végül is ez az, amiért otthonnak nevezünk házakat.
Ettől a felfedezéstől viszont kicsit elveszettnek éreztem magam.
– Egyenesen oda is mehetnél. Időbeosztás.
Reménytelen. Tényleg nem értette.
– Könyvesboltba megyek, Crayne! – Pislantott egyet, lassan,
hátha összeáll neki. – Könyvesboltból nem fogok könyvek nélkül
hazajönni! Holmesékhoz nem akarom majd vinni az új
szerzeményeimet, ezért hazajövök letenni a könyveket, és csak
utána indulok tovább.
Malcolm Crayne megrázta a fejét, mintha olyan dolgokkal
akartam volna teletömni, amiket sosem fog megérteni, mert ő
gyakorlatias, nem álmodozó. Mindenesetre intett és megismételte,
hogy a sarkamban lesz.
 Nem említettem neki, hogy Piper szervezte meg az egészet.
Sosem tudni, de a felnőtteknek a kék hajú tinédzserek nem túl
bizalomgerjesztők. Kíváncsisággal vegyes izgatottsággal indultam
az ajtó felé, amikor meghallottam a dudálást. Reméltem, nem
látszik meg rajtam a rémület, amikor észrevettem, hogy a kis,
királykék bogárhátú VW Beetle volánjánál Piper ücsörög. Úgy
tűnt, egyikük sem akar hátul ülni, mert amikor odacaplattam
hozzájuk, Jane kiszállt az anyósülésről, előredöntötte a fekete-
rózsaszín üléstámlát, és kegyesen beengedett hátulra. Nem
bántam, mert imádom ezt a kocsit elölről, hátulról, belülről,
kívülről – igazi kis csoda.
– Jól érzed magad? – fordult hátra Jane, és gyönyörű arcán
őszinte aggodalom tükröződött.
Igen, Jane egy pluszméretes lány, de az arca olyan tökéletes,
amit sok gebe liba is megirigyelhetne. Nem pufi, inkább szív alakú,
a bőre olyan tiszta, hogy akármelyik arcápoló reklámban elmenne
modellnek. Tökéletesen szimmetrikusak a vonásai, a szemöldöke
íve egészen vad, mintha el akarná csábítani azt, akire ránéz.
Amikor az öltözködését kezdtem elemezgetni, hogy mennyivel
jobb lenne, ha nőiesebb ruhákat hordana, megálljt parancsoltam
magamnak. Mégis ki vagyok én? Nem vagyok divatguru, Jane-t
pedig igenis kedvelem úgy, ahogy kinéz.
– Miért ne érezné jól magát? – értetlenkedett Piper. Kékesfekete
haját hátradobta a válla felett, ahogy körülnézett, majd olyan
hirtelen adott gázt, hogy hátracuppantam az ülésemen. – Hiszen a
legklasszabb helyre visszük az egész kicseszett megyében.
Úgy láttam, Pipert nem zavarja Jane kinézete. Soha nem
aggatott rá olyan idegesítő álcuki jelzőket, mint például a „husi”.
Ránézésre pont olyannak tűnt, aki tele van rosszindulattal, de rá
kellett döbbennem, hogy valójában én vagyok előítéletes, amiért
így gondolkoztam róla. Márpedig én nem akartam az lenni.
Jane egzotikus színű szemét forgatta.
– Csak a baleset miatt gondoltam, hogy megkérdem,
nincsenek-e fájdalmai vagy ehhez hasonló. Hm?
Piper pillantása az enyémet kereste a visszapillantón keresztül.
– És vannak?
– Fájdalmaim? – Bólintott, én meg tagadóan ingattam a fejem.
Erős vaníliaillat töltötte meg a kocsit, amit imádtam, úgyhogy
felőlem az Antarktiszra is mehettünk volna. – Kutya bajom!
Néhány horzsolás.
Piper nevetése némi hisztérikus élt kapott. Lazán megbökte
Jane karját.
– Kutya baja, látod? Feleslegesen paráztunk.
Jane elnéző mosollyal ingatta a fejét.
– Azt hallottuk, Bray rosszabbul járt.
Bray említésére felkaptam a fejem. Piper olyan hirtelen vette be
a kanyarokat, hogy a majrévasba kellett kapaszkodnom.
– Megsérült a hátán, de hamar helyrejön – vetítettem, és
reméltem, nem olyan vörös az arcom, mint amennyire ég.
Bevillantak pillanatok, amikor nagyon észnél kellett lennem,
nehogy belekarmoljak a hátába.
Hirtelen sokkal melegebbnek tűnt az autó légtere.
– Aha… – mondta Piper vontatottan, miközben a
visszapillantó tükrön keresztül szemmel tartott. Úgy meresztgette
tiszta kék íriszét, mintha így akarna a vesémbe látni. – És pontosan
honnan is tudod te, hogy hol sérült meg az a fiú?
Ebbe beleszaladtam. Jane mosolya mindentudó volt, és ezúttal
ő bökte meg Piper karját.
– Ne szívd a vérét!
Piper vicsorított felé.
– Harapj meg! – Röhögtek, én meg csak pislogtam. Soha nem
gondoltam volna, hogy ők ketten azonos szinten mozognak.
Annyira különbözőek voltak, mégis tökéletes összhangban járt az
agyuk.
– De komolyan, Honey! – Jane óvatosabb stratéga volt. – Senki
nem tudja, még mi sem, hogy mi történt. Seth elmondott
mindent…
Piper felvonta a szemöldökét.
– Mikor beszéltél vele?
– Szinte mindennap beszélünk. Tudod, egy helyen melózunk –
hárított ügyesen Jane.
Úgy tűnt azonban, Pipert nem lehet ilyen könnyen lerázni.
– Seth egy seggfej veled – jelentette ki. – Nem akarom, hogy
beszélgess vele. Szétcincálja a maradék önbecsülésedet is.
Jane gyönyörű arcán csintalan mosoly terült szét.
– Hallanod kellett volna, amikor először találkozott Honey-val!
– Kíváncsian vártam a folytatást, aztán hirtelen rádöbbentem, hogy
rólam beszélt. Az a találkozás több szempontból is feledhetetlen
volt. – Honey csuklóból beszólt neki, és tudod, hogy azt Seth nem
bírja elviselni.
Piper felhorkantott.
– Naná, hogy nem. Hiszen idióta, egoista…
– Nekem úgy tűnt, hogy kedveled – vetettem közbe, mire
meglepetten nézett hátra. Szó szerint hátrafordult, amitől egy
pillanatra megállt bennem az ütő. Jane rutinosan oldalra nyúlt, és
megtartotta a kormányt, míg Piper a megjegyzésemre reagált.
– Semmilyen szarságot nem kell elhinned, amit ebben a kis
porfészekben terjesztenek. Olyanok, mint egy kis falu, azt
gondolják, ismerik a másikat, de nem így van. Szeretek itt élni, de
az emberek gyakran agyatlan barmok tudnak lenni. Imádom őket,
Brayt és Sethet és ezt a nyavalyást is – mutatott Jane-re, aki cseppet
sem látszott meglepettnek barátnője rendkívül fura viselkedése
miatt. – Ők az én testvéreim. Befogadtak, amikor más kilökött az
utcára. Ápoltak, amikor beteg voltam. Életben tartottak, amikor
meg akartam halni.
Jane huncut mosollyal közbekotyogott:
– Kirugdostam az ágyból, amikor nem akart suliba menni.
– És kaptál is érte egy kancsó jeges vizet az ágyadba másnap –
emlékeztette Piper, majd élénk, tengerkék szemével újra engem
fürkészett. – Braynek is megvan a maga baja. Sok hülyeséget
csinált, és kicsúszott a talaj a lába alól. Ha elcseszed ezt a dolgot
kettőtök között, személyesen fogom szétrúgni a segged.
Visszafordult, és legnagyobb megkönnyebbülésemre újra
megragadta a kormányt.
– És mi van, ha Brayden cseszi el a dolgaikat? Tudod,
mennyire… olyan!
Jane felvetése határozottan nem tetszett. Ha már itt tartunk,
Piperé sem.
– Mi volna, ha félretennénk a témát? – javasoltam kínos
mosollyal. – Egyáltalán azt sem tudom, honnan veszitek, hogy
összejöttünk. Gondolom, nem posztolta ki a Facebookra, vagy
ilyesmi. – A két lány egymásra mosolygott, mire éreztem, hogy
minden vér kifut az arcomból. – Ugye, nem?!
A gyomrom remegni kezdett az idegtől, amikor Jane elővette a
mobilját, és csúsztatni kezdte ujját az érintőkijelzőn. Ha Bray
tényleg megtette… De hát hogy is tehette volna? Crayne szabályai
szerint nem lehetek fenn egyetlen oldalon sem, egyetlen
regisztrációt sem hozhattam létre, a korábbi fiókjaimat mind
törölte. Persze tudtam, hogy nem számít, hiszen a
személyazonosságom, az adataim nem egyeznek a régi
önmagámmal, de elég egyetlen fénykép. Hiába a megváltoztatott
külső, a heg, a kontaktlencse, tudtam, hogy van, aki felismerne.
Lucy biztosan felismerne…
Mennyire hiányzott! Biztosan kedvelte volna Jane-t, és tutira
frászt kapott volna Pipertől. Jobban belegondolva, tőlem is rosszul
lett volna. Teljesen kifordultam akkori önmagámból.
Jane az orrom alá nyomta a mobil élesen világító képernyőjét,
amin ott volt Brayden Holmes adatlapja, és a legújabb posztja,
bejegyzése, akármije, miszerint már nem egyedülálló az idióta.
Kapcsolatban.
A szívem ostobán félrevert, mert annyira okosan csinálta.
Tudatta az ismerőseivel mindazt, ami elkezdődött közöttünk,
mégsem informálta túl őket, nem tett ki fényképet, nem jelölte meg
a másik személyt, pedig a kommentekben erre biztatták.
– Nem reagált rájuk – közölte Jane Piperrel, mintha egy
korábban megkezdett beszélgetést folytattak volna.
– Egyáltalán?
– Az nem jó? – kérdeztem, mert Piper döbbeneté
elbizonytalanított.
– Azt jelenti, öreglány, hogy a sok nője közül te vagy a
legkülönlegesebb – avatott be Piper, én meg szóhoz sem jutottam a
sok hülye pillangótól a gyomromban.
Piper jobban ismeri Brayt, többet tud róla nálam. Ez alapján
úgy tűnik, Bray valóban olyan különlegesnek élte meg ezt a
valamit, amit még mindig nem neveztem nevén, mint én. Hízelgett,
imponált, és mindemellett halálra rémített.
Jane különös tekintettel figyelte a kijelzőjét. Nem irigység volt,
hiszen tudtam, hogy nem Brayt sajnálja tőlem, inkább… sóvárgás.
Mintha olyat látna, amire vágyik, de amiről tudja, hogy soha nem
lehet az övé.
– A sok balfék érdeklődik, ki mellett horgonyzott le.
Piper rácsapott a kezére, finoman, nem erősen, mire Jane
elejtette a készüléket.
– Ah, tedd már el! Komolyan letiltalak a kütyükről, ha így
folytatod!
– Ez olyan, mintha anyám mondta volna.
– Ezt megtiszteltetésnek veszem, mert imádom anyukádat.
– Igen, ő is imád téged. – Jane elmosolyodott, és szórakozottan
hozzátette: – És a fiúk is, te is tudod.
– Nem mindegyik.
Elvesztettem a fonalat.
– Milyen fiúk?
Piper felvihogott.
– Négy bátyám van – somolygott Jane.
Piper tovább kacarászott:
– J-tesók.
Összevontam a szemöldököm, egyre inkább nem értettem
őket. Jane igyekezett felvilágosítani.
– Mindenki neve J-vel kezdődik a családomban. Hunntington-
humor.
Az előttünk lévő lámpa sárgára váltott, mire Piper a gázba
taposott. Még láttam a piros villanást, mielőtt átértünk. Éles jobb
kanyar után egy parkolóban találtam magam. Afféle zöldövezet
lehetett, mivel a parkoló túloldalán park terült el.
Kikászálódtunk a kis bogárból, közben Jane kéretlenül
megismertetett a családfájával.
– Josephine és Joshua, ők a szüleim. A legidősebb bátyám
James. Harmincéves, és anya nagyon számít rá az
unokaprojektben. A sorban őt követi Jason…
– Ő az, aki nem kedvel engem – kotyogott közbe Piper.
Előttünk haladt, olyan volt, mint valami adrenalinnal telepumpált
mókuslány.
Jane sóhajtott.
– Dehogyisnem kedvel, csak épp ő nem mutatja ki olyan
könnyen az érzelmeit.
– Mindegy is, mert abszolút hidegen hagy.
Jane újra sóhajtott. Úgy tűnt, mintha nem mindig bírná
meggyőzni Pipert, hogy ő igenis értékes a közösség számára.
– És a többiek? – noszogattam, hogy ne merüljenek bele a
témába.
 Jane belém karolt, úgy számolta tovább az ujjain a tesóit.
– Jeremy a harmadik, ő huszonhat éves. Várj, Jasonnél
kimaradt, ő huszonnyolc éves. – Nem akartam gonoszkodni, ezért
nem szakítottam félbe azzal, hogy teljesen mindegy, melyik hány
éves, már a nevüket is nehéz megjegyezni. – Justin az utolsó
előttem, ő huszonnégy éves.
– És utoljára besikerült ez a csaj, gondolj bele! – Piper
csacsogása tele volt szeretettel, kedvességgel. Látszott, hogy
valóban őszintén kedveli Jane-t. – A legkisebb Hunntington tizenhét
éves, megkésve érkezett, mikor már feladták, hogy lányuk legyen.
A bátyjai mindenkit levernek, aki a közelébe merészkedik, a szülei
pedig imádják. Szerencsegyerek.
Beléptünk a klimatizált épületbe, ami kívülről úgy nézett ki,
mint egy nagyra nőtt hobbitodú. És valóban: háromszintes épület
volt. Egy lépcső a föld alatti szintre vitt, egy másik a magasba, és
mi a középsőn indultunk el.
Igen gyors tempóban, mert a lányok végül közrefogtak, és
nem hagyták, hogy bárhol megállják nézelődni. Jó lett volna
legalább felmérni a terepet, rögzíteni néhány arcot, hátha később
hasznos lehet. Mindenesetre sikerült megjegyeznem, hogy ebben a
fura plázában merre vannak a vészkijáratok, lépcsők,
mozgólépcsők.
Erőltetett tempóban meneteltünk a cél felé, amiről végül
kiderült, hogy egy kávézóval egybekötött könyvesbolt. Az első
perctől kezdve imádtam a helyet. Tágas volt, kávéval és fahéjjal
keveredő könyvillat terjengett a levegőben. A plafonról körbe
sikerkönyvek csüngtek.
Eszményi hely, és bár igen visszafogottan viselkedtem, mégis
minden másodpercet élveztem a két lánnyal eltöltött időből.
Némiképp kiestem a könyves világból az elmúlt évben, ezért
engedtem rábeszélni magam három sorozat első részére, és két
önálló kötetre. Ehhez hozzácsaptam még egy klasszikust, és máris
határozott javulást éreztem a kultúrszintemben.
A kávézórészlegen Jane-nel shake-et rendeltünk, Piper mexikói
fűszerezésű kávé mellett döntött. Egy háromszögletű asztalnál
ücsörögtünk a sarokban. Annyi eszem azért volt, hogy kijárathoz
közeli, de nem szem előtt lévő helyhez tereljem a lányokat.
Elképzelni sem tudtam, mennyire gondtalan lehet az életük, hogy
ilyen dolgokra sosem kell figyelniük.
Három, minden tekintetben teljesen különböző ember
vagyunk, mégsem lettem volna sehol sem szívesebben, mint velük.
Ez alatt a néhány óra alatt átlagosnak tűnt az életem, és éppen ez
az, amire szükségem volt.
Piper nem szívesen mesélt a múltjáról, annyit azonban sikerült
megtudnom, hogy örökbe fogadták, és tizenöt éves kora óta él itt.
Addig a rendszerben dobálgatták mindenfelé. Amennyire ki
tudtam venni a szavaiból, most már jó élete van; a nevelőanyja jól
bánik vele, aggódik érte, és amennyire idős kora engedi, vigyáz is
rá.
Azt hiszem, többnyire csendesen hallgattam őket. Figyeltem a
hülyüléseiket, amikbe minden lehetséges alkalommal bevontak
engem is. Láttam a témákat, amik kellemetlenül érintik őket.
Húzták a fejemet Bray miatt, hogy kapcsolatban vagyunk. Úgy
tűnt, ez a dolog eléggé felkavarta az állóvizet.
Érdekelt minden, amit mondtak vagy tettek, és a végére kicsit
úgy éreztem, mintha közéjük tartoznék. Nem sérült, hanem
egészséges lány lennék, egyszerű problémákkal. Mégis, mintha
egészen elvékonyodott és törékeny lennék, amit egy durva szó
azonnal összetörne. Különös érzés volt, tekintve az elmúlt
hónapjaimat.
Nem engedtem az eladónak, hogy papírzacskóba zárja a
könyveimet, inkább ráfektettem őket az alkaromra, és úgy
cipeltem mindet. A csajok megmosolyogtak emiatt, de látszott,
hogy értik a csacsiságomat. A boltból együtt távoztunk, de én
jöttem el utolsónak a sarokból. Koncentráltam, nehogy
lecsússzanak a kincseim, közben a kávézós bögrémet is
egyensúlyoztam. Üres volt már, igen, de nekem megtetszett, és
megvettem. Majd otthon elmosom, és egy csodaszép emlék lesz.
Nem figyeltem, és beleütköztem Jane-be, aki váratlanul
megtorpant előttem, és… Kántálni kezdett?
– Horgony, horgony, horgony!
Hát az biztos, hogy még nem jár egy rugóra az agyunk, mert
fogalmam sem volt, mit akar ezzel. A könyveim úgy csúsztak
mindenfelé, mintha beolajoztam volna őket. Elléptem Jane mellett,
hogy rákérdezzek, mit is akart jelenteni a mantrája, ám ekkor a két
legfelső kötet úgy döntött, eleget tartotta magát, és a földre
pottyantak.
– Jaj már! Segítenétek…? – kezdtem, de a csajok hiába
mozdultak, mert valaki gyorsabb volt.
Bray öntudatlan kecsességgel lehajolt, és magához vette a két
szökevényt. Elfértek a fél markában, és szívdöglesztően nézett ki
világos farmerben fehér trikóval, könyvekkel a kezében.
Összefutott a nyál a számban, amikor eszembe jutott, hogy az
izmain megfeszülő, aranyló bőrének milyen íze van. Ezt követte az
emlékkép, mit is csinált velem a szobámban. Nem is egyszer.
Aztán belenéztem gyönyörű, szürkéskék szemébe, és azonnal
kihűltem. Fagyosság fogadott, nyoma sem volt a lángoló
érzelmeknek, amik engem szétfeszítettek. Az előttem álló
izomtömeg nem ugyanaz a srác volt, mint akitől tegnap elváltam.
– Bray?
Piper ezt a pillanatot választotta, hogy a nyakába vesse magát.
Bray mintha számított volna rá, mert megfeszítette az izmait, és
könnyűszerrel megtartotta a lányt, aki lábaival, karjaival átkarolta
őt. Néhány órával korábban valószínűleg igen csúnyákat
gondoltam volna Piperről, mielőtt a hajánál fogva ráncigálom le a
pasimról. Könnyű volt úgy elnézően mosolyognom, hogy tudtam,
magukban elkönyvelték egymást a barátzónában.
– Hahó, nagytesó! – Piper rikkantása kicsit hangosra
sikeredett, mintha spicces volna, holott csak kávét ivott. – Örülök,
hogy nem maradtál a föld alatt!
Bray szobormerevsége ekkor némiképp engedett, pillantását
elszakította rólam, és kedvesen megpaskolta Piper egyik rátekeredő
végtagját – történetesen a karját.
– Én is. Nem kell aggódnod miattam. – Piper elengedte, és
akkorát bokszolt a vállába, amiről biztosan tudtam, hogy neki
jobban fájt. Bray csak a szemöldökét emelte meg rendkívül
arrogánsan. – Ez nagy ostobaság volt részedről.
Piper a kezét rázogatta.
– Hülye, idióta macsó-majom!
– Mégis mire volt ez jó?
– „Nem kell aggódnod miattam!” – Felnevettem, annyira jól
utánozta az önelégült hangsúlyt. Magamra vontam Bray
figyelmét. Felém indult, de közben még Piperre figyelt, aki erősen
gesztikulálva magyarázott. – Persze, hogy nem kell. Végül is csak
beestél egy olyan gödörbe, amiről senki nem tudott, ettől eltűntél
néhány órára, aztán elpakoltak egy egész napra, végül pedig
előkerültél egy sebbel a hátadon. De én azért ne aggódjak, igaz?
Jane úgy döntött, ideje lecsillapítani a barátnőjét, ezért
belekarolt, és az egyik bolt felé húzta. Piper ellenkezett, meg akarta
mutatni a bütykeit Bray orrának.
Bray megállt közvetlenül előttem, én pedig megbámulhattam
csodásan kidolgozott mellizmait, aztán a kulcscsontját, a nyakát,
élesen kirajzolódó ádámcsutkáját és állkapcsának csábító vonalát.
– Jól vagy? – kérdezte, mire a szemébe néztem.
Legnagyobb megdöbbenésemre még mindig ugyanazt láttam
benne, mint korábban. Kellett néhány másodperc, mire sikerült
beazonosítanom az érzést: harag.
Hirtelen azt sem tudtam, hogy most dühösen összevonjam a
szemöldököm, vagy megemeljem döbbenetemben.
– Persze, de te most…
És akkor megcsókolt.
Valaki levegő után kapott, másvalaki felszisszent, én meg csak
álltam bambán, és hagytam, hogy addig harapdálja a szám sarkát,
addig formálja ajkamat az övével, míg a térdem egészen szétolvadt.
Ő volt az a fiú. Mégiscsak ő volt.
De nem értettem a haragot.
A tökéletesen kiegyenesített, és szabályosan összefogott
hajamba túrt, és ahogy megtapintotta, csalódottan felmordult.
Lassan felemelte a fejét, de még nem távolodott el tőlem.
– Muszáj volt? – célzott a hajamra. Alaposan szemügyre vett.
– Muszáj.
Duzzogva görbítette le a száját.
– Kár!
Pillantása visszatért a szememhez, és csak ekkor vettem észre,
hogy még mindig dühös. A kezem a tarkóján pihent, testem az
övéhez simult. Olyan volt, mint egy felajzott íj. Feszült, robbanásra
kész.
– Mi…? – kezdtem, de belém fojtotta a szót egy újabb, de
rövid, harapós csókkal.
Bármi is volt, ami felzaklatta, nem itt és nem most akart
beszélni róla.
– Vigyem ezeket? – intett végül a kincseim felé.
 – Nem, inkább én.
Úgy látszott, nem sértődik meg, a kezének nagyon is megfelelő
helyet talált – a csípőmön. Piper őszinte örömmel vigyorodott el.
– Szóval, megvan, ki mellett horgonyoztál le, mi?
Bray egész testében éreztem a feszültséget, ennek ellenére
igyekezett részt venni a társalgásban. Már ha ez az volt.
– Mi ez a horgonymánia?
Jane csatlakozott hozzánk, amikor kifelé indultunk a plázából.
Ezúttal szerencsére nem vette elő a telefonját.
– Nézd meg a kommentjeidet az új családi állapotod alatt,
zsenikém!
– Ó, tényleg – kaptam észbe. – Ez feltétlenül szükséges volt?
Perzselő tekintetétől majdnem orra estem.
– Igen.
Szorosabban húzott magához, és erősen megtartott. Tetszett,
hogy biztonságban éreztem magam mellette.
Elbúcsúztunk a lányoktól, figyeltem, ahogy elhajtanak.
– Imádom azt a kocsit!
– Igen? – Bray a hátsó ülésre helyezte a könyveimet, a bögre
nálam maradt. Túlságosan féltettem, amit szóvá is tett. – Ugye
tudod, hogy bármikor tudsz másikat venni ugyanebben a
könyvesboltban?
Az a borzasztóan törékeny részem a felszínre tört;
elérzékenyülten ültem be a sötét Escalade anyósülésére,
bekapcsoltam az övem, és megvártam, míg Bray is ugyanígy tesz a
volánnál. Azt gondoltam, el is felejti, de miután becsatolta az övét
és beindította a motort, nem hajtott ki, csak várakozásteljesen
nézett engem.
Oldalra húztam a copfomat, és megvontam a vállam.
– Azelőttről sok emléket őrzök, de minden tárgyat hátra kellett
hagynom. Te is láttad, hogy arról a két hétről milyen hegeket
hoztam magammal…
– Egytől egyig odavagyok értük – biztosított, én meg futólag
elmosolyodtam.
Kikanyarodott a parkolóból, és a kelleténél gyorsabb tempóval
hajtott hazafelé.
– Ebben az új életemben még nincs semmim. Annyira
rettegtem, hogy itt is rám találnak, hogy nem mertem… élni.
 – Most már nem félsz?
– De igen – intettem elgondolkodva –, sőt, tudom, hogy itt sem
maradhatok végleg.
– Akkor mi változott?
Nem válaszoltam rögtön. Már elértük a házunkat, és
kiszálltunk a kocsiból, amikor rájöttem a válaszra.
– Te. Pontosabban miattad változtattam meg a hozzáállásomat.
Mert, ha nem teszem, te most nem lehetnél horgony.
– Haha.
Tudtam, hogy Crayne még nincs itthon, de azzal is tisztában
voltam, mennyire kevés időnk maradt, mielőtt megérkezik. Bray
egyre ingerültebben viselkedett. Mint egy vulkán, amelyik bármely
pillanatban kitörhet.
– Biztos vagy benne, hogy jól vagy? Furán viselkedsz.
Nem felelt. Hallottuk Crayne autóját, majd mackós lépéseit.
Letettem a kincseimet a konyhaasztalra, és követtem Brayt a
nappaliba. Úgy tűnt, készül valamire. Nem értettem.
Crayne belépett, ledobta a kulcsát a komódra az ajtó mellett.
Abban a pillanatban, ahogy az ajtó bezáródott mögötte, Brayden
lecsapott rá.
– Mégis mi a faszt képzelt? – ordította a képébe, és megütötte.
Szegény Crayne tutira monoklival fog sétálgatni a városban
néhány napig.
– Semmi közöd ehhez, öcsi!
Szóval ő tudja, mi baja Braynek. A második ütés után kiköpte a
szájában összegyűlt vért. Azt tutira nem én fogom összetakarítani.
– Van hozzá közöm, seggfej! Magának meg nincs hozzá joga!
– Bray tombolt, ordított, és újra megtámadta a testőrömet. Nem
értettem, mi a fene folyik itt. – És ha nem úgy sül el a kis terve?
Crayne megelégelte az ütéseket, és könnyedén ellökte magától
Brayt.
– Improvizáltunk volna – vetette oda foghegyről. – Nem
mintha magyarázattal tartoznék.
Bray keze ökölbe szorult és elernyedt. Még mindig képtelen
volt lehiggadni. Kezdtem kapiskálni, mi a problémája. Egészen
elolvadtam tőle, és nem akartam, hogy rosszul érezze magát
később.
– Bray…
 Mintha meg sem hallott volna.
– Elment a józan esze, ember?! Nem teheti ezt vele!
Crayne figyelmeztető pillantást lövellt felé, de Bray már túl volt
azon a ponton, hogy észrevegyen ilyesmit.
– Bray…
– Még csak tizenhét éves! Nem francos ügynök, vagy mi a
franc maga.
– Brayden, kérlek! – A lágyság nem igazán segített, nem
tudtam kapcsolatot teremteni vele. A harag olyan fátylat vont a
tudatára – vagy a hallójárataira –, hogy nem jutottam el hozzá.
Látszott, mindjárt Crayne-nél is elszakad a cérna. Ez
kiemelkedő teljesítmény Braytől, mert a fickó önuralma egészen
elképesztő. Nekem is ritkán sikerül ilyen látványosan kihoznom a
sodrából.
– Ez a lány többre képes, mint hinnéd, öcsi! Többet élt túl, mint
azt az elkényeztetett segged el tudja képzelni!
Bray újra megindult felé. Erre már közéjük vetettem magam,
mert azt tudtam, hogy engem egyikük sem bántana. A tenyeremet
Bray mellkasára szorítottam. Jesszusom, mennyi elfojtott energia
vibrált benne! Ismét ordított, mély hangjába beleremegett a ház.
– Épp ezért nem kellene csaliként kilógatnia!
Le kell állítanom. Finoman meglöktem a mellkasát, és
rákiabáltam:
– Bray!
– Mi van?
– Tudtam!
Egy pillanattal korábban Crayne-re nézett úgy, mintha
megőrült volna, de most már engem vizslatott ugyanezzel a
tekintettel.
– Mi van? – kérdezte újra, sokkal csendesebben,
csalódottabban.
Sóhajtottam. Láttam a szemem sarkából, ahogy Crayne
beoson a dolgozószobájába. Gyáva kukac, gondoltam, de örültem
is, hogy kettesben hagyott minket. Az egyik tenyerem Bray
mellkasán pihent, a másik kezemmel a tarkóját cirógattam. Persze
ez csak úgy működött, hogy lehajolt hozzám, így csaknem egy
vonalba kerültem csodás szemével.
– Tudtam, mit csinál Crayne – világosítottam fel. Sóhajtottam,
és homlokomat Bray homlokának támasztottam. – Csak segít
nekem.
– Nem bánod, hogy azért enged bóklászni, mert abban
reménykedik, hogy újra rád támadnak? Így akarja elkapni, hogy
csalit csinál belőled!
Megszorítottam a tarkóját, de képtelen voltam a szemébe
nézni.
– Ez a dolga, Bray!
– Veszélybe sodorni az életedet?
– Megmenteni az életem.
– Nem hiszem!
Győzködtük egymást még egy ideig, míg érzelmileg
mindketten teljesen kifacsarodtunk. Én nem tudtam megértetni
vele, hogy bár veszélyes, amit Crayne csinál, de szükséges is. Ő
pedig nem tudott meggyőzni, hogy az egész agyament baromság.
– Ígérd meg nekem… – kezdte, de elhátráltam tőle.
– Nem. Ne is kérj ilyet tőlem!
A konyhába vonultam a kincseimért, de Bray a nyomomban
jött, és a következő másodpercben már a konyhapultnak szorított a
legérzékibb módon, amit ismertem.
– Ígérd meg, hogy többé nem leszel csali. – A karja a
derekamra simult, nagy tenyerét a hasamra szorította. Ajkát a
fülemhez érintette, mormolása érzéki suttogás. – Gyerünk,
kisnyuszi! Ígérd meg nekem!
Rámarkoltam a pult szélére. Vágytam rá, hogy fejet hajtsak,
igent mondjak. Nemcsak azért, mert erre csábított, hanem azért is,
mert szerettem volna biztonságban tudni magam. Mégis csendesen
ingattam a fejemet. Nem akartam csalódást okozni neki, de nem
engedhettem.
Crayne megjelent az ajtóban. Szürke szeme komorabb volt,
mint eddig bármikor.
– Ő nem tehet neked ilyen ígéretet. – Bray megmerevedett
mögöttem. Megfordultam a karjában, hogy visszatartsam egy
esetleges dührohamtól. Crayne azonban meglepett bennünket. –
De én igen. Nem teszem többé ki szándékosan veszélynek.
 19.

Soha ne hidd, hogy ránézésre

megismerheted valaki életét!

2016. OKTÓBER 9. DÉLUTÁN

BRAY CSALÁDJA TELE VOLT ellentmondásokkal, mégis annyi

melegséget, annyi szeretetet árasztottak magukból, hogy szinte
tapintani lehetett körülöttük a meghittséget. A hátsó kertben
gyűltünk össze, a terület nagyobbnak bizonyult, mint elsőre
gondoltam, mert szinte mindenki jelen volt és elfért, aki szorosabb
kapcsolatban állt a családdal.
Seth és Griffin, Bray apja, a grillsütőnél ügyeskedett, Piper
pedig folyton odacsellengett, hogy elcsenjen néhány falatot. Jane a
nappaliban nézte élőben, ahogy a Holmes tesók péppé verik
egymást egy virtuális játékban. Crayne-t is hívták, de kimentette
magát. Csak Bray és én tudtuk, hogy szemmel tartja a házat és a
környező utcákat is.
Jobb híján a konyhába indultam, hogy segítsek Mrs.
Holmesnak, akit szigorúan csak Violetnek hívhattam. Egészen
egyedi személyiségű nő volt. Jó egy fejjel magasabb nálam, rövid,
pixie fazonú haja keretbe foglalja barátságos arcát. Szinte
állandóan mosolygott, de a vidámság nem mindig tükröződött a
szemében. Zach tőle örökölte világoskék íriszét, amiben több
bölcsesség és szomorúság lakozott, mint szabad lett volna.
Valami oknál fogva Violet kedvelt engem. Több mint kedvelt,
inkább olyan volt, mint aki szeretné meghálálni, hogy egyáltalán
idejöttem. A városába, a fiaihoz. Erre azonban igyekeztem nem
gyakran gondolni, mert ha tudta volna, mekkora veszélyeket
hozok magammal, bizonyára Afrikáig rúgja az önző hátsómat.
Úgy viselkedett a konyhában, mint egy táncosnő: ide rebbent,
oda ugrott, és közben minden mozdulata maga volt a kapkodó
kecsesség. Jobb híján a kezembe nyomott egy hatalmas üvegtálat,
egy fej jégsalátát, és a konyhának abba a sarkába terelt, ahol a
legkevésbé vagyok láb alatt.
Míg salátát tépkedtem az üvegtálba, a konyhaablakon át
követtem a kinti eseményeket. Bray, Zach és Jane megunta a
virtuális agymosást, és csatlakoztak a kintiekhez. Előkerült egy
focilabda, mire Seth azonnal hátat fordított a grillsütőnek. Bár elég
messze voltak, mégis láttam a megkönnyebbülést szétterjedni
Griffin arcán, és ettől mosolyognom kellett.
Jane a pálya – az udvar – szélére húzódott. Egyszerű farmert és
testhezálló pólót viselt, ami kiemelte nőies vonalait, és elnyomta
alakja kerekdedségét. Ráadásul leengedett hajával még
fiatalabbnak hatott a tizenhét événél.
– Seth igazán odavan azért a lányért – sóhajtott szomorkásan
Violet, amikor egy percre megállt a hátam mögött.
Követtem a pillantását, mert nem értettem, miből jött rá
valamire, amit én is csak sejtettem. Mármint Jane vonzalma
számomra valahogy egyértelműnek tűnt, Seth viszont igazi bunkó.
Mégis…
Jane a farzsebébe süllyesztette a kezét, és szép arcán
szórakozott kifejezéssel figyelte a többiek játékát. Valahányszor
Sethhez került a labda, ő mindig úgy trükközött, hogy Jane-nek
vissza kelljen passzolnia. És meg kell hagyni, nem is csinálta
rosszul. Kifejezetten ügyesen dekázott, és úgy rúgott, ahogyan én
sosem tudtam volna.
– Nem akarsz csatlakozni hozzájuk? – kérdezte kedvesen
Violet. Kifújta a szemébe lógó hajszálakat, és a sütőből egy tálca
illatosan gőzölgő muffint húzott elő.
Tudtam, hogy Crayne szemmel tartja az utcákat, az udvart,
sőt, talán a házat is belülről, mégsem tartottam jó ötletnek kimenni
a szabadtérre. Nem nehezítem a dolgát.
Megráztam a fejem.
– Inkább maradnék.
Elmosogattam a halmozódó szilikonformákat és tepsiket, a
tekintetem viszont minduntalan visszatért az udvarhoz.
 Piper béna volt a fociban, de ez senkit nem érdekelt, mert
vicces volt, ahogy hasra zúgott. Zach az apjához csatlakozott.
Egész pontosan megállt a grillsütő mellett. Griffin néhányszor
megpróbálta bevonni, de Zach még csak nem is reagált rá. A
bátyját figyelte, aki szintén szemmel tartotta őt, és olykor
megpróbálta a játékba csábítani. Sajnos hasonlóan sikertelenül,
mint az apjuk.
Bray arcán szerencsétlen kifejezés ült meg.
„Nem tudom, hogy hozhatnám helyre”, mondta nekem
egyszer, amikor az öccséről beszélgettünk. Nem értettem akkor
sem, és most sem. Mi történhetett, ami miatt ennyire eltávolodtak
egymástól?
Violet már mellettem állt. Meg sem próbált úgy tenni, mintha
nem élete férfijait figyelné. Kukkolónak kellett volna magam
érezni, de valahogy nem érdekelt, mit szólna bárki, ha meglátna.
Valami nem stimmelt velük. Nem kérdeztem semmit. Tolakodó
lettem volna. De nem is volt rá szükség, mert Violet ki akarta adni
magából.
– A második műtét után mindkét fiam kifordult önmagából, de
mindketten másképp. A végletekig megváltoztak, és mintha egy
egyenes két végén állnának. Zach teljesen magába fordult, nem
osztott meg velünk semmit. Mintha belefáradt volna a küzdelembe.
Brayden gőzerővel vetette bele magát az életbe. Habzsolta, jó és
rossz értelemben egyaránt. Bulizott minden egyes nap,
rendszeresen leitta magát, állandóan cserélgette a barátnőit. –
Akaratlanul is összerezzentem. Kíváncsi voltam Bray múltjára, de
elképzelni, ahogy erős karjával valaki mást ölel, fájdalmasabb volt,
mint hittem. Violet észrevette a rezdülésem, mert elnéző mosollyal
az arcán, lágyan megérintette a karomat. – Azok másfajta lányok
voltak. Nem nézett egyikükre sem úgy, mint rád. – A lelke mélyéről
fakadt egy sóhaj. – Az egyetlen, amiben mindkettejük viselkedése
megegyezett, hogy teljesen kizártak minket. Az életükből, az
érzéseikből, mindenből. Alig akarták engedni, hogy
gondoskodjunk róluk.
Összevontam a szemöldököm.
– Nem kellett volna elmenniük egy családterapeutához vagy
ilyesmi? – Minket oda is elküldték, amikor az egyéni
pszichomókusok nem jutottak semmire Josiah-val és velem.
 Violet szeme élesen villant.
– Első dolgom volt minden segítséget megadni a családomnak,
ami módomban állt.
Ajaj, túl messzire mentem. Persze, ha a nő is ismerte volna a
történetemet, értette volna, miért okoskodom. De nem ismerte, így
valószínűleg azt gondolta, mindentudónak tartom magam.
– Sajnálom, Violet! Nem akartam tolakodó lenni, csak…
Egy pillanatra megszorította a karomat.
– Én kérek elnézést! Ez a téma nagyon… érzékeny számomra.
Az nem kifejezés. De meg tudtam érteni. Jobban, mint azt
gondolta volna.
– És Bray még mindig, khm, olyan életet él? – kanyarodtam
vissza a témához, ami jobban érdekelt bárminél, és nem vettem
tudomást Violet mindentudó mosolyáról.
– Egyre kevésbé. Persze biztosan sokat csajozott a nyáron, míg
Seth-tel kalandozott. – Újabb tűszúrást éreztem. Nem biztos, hogy
akartam tudni. Lényegében végigkefélte a fél államot. De nem
szóltam, így Violet folytatta: – De mióta hazajött, nem láttam
egyszer sem részegen. Volt egy pont, amikor Brayden valamiért
megváltozott. Talán Zach miatt, vagy történt valami, amiről nem
tudok, de őszintén mondom, borzasztóan megkönnyebbültem.
Azóta Brayden visszakanyarodott a normális útra, és látom rajta,
mennyire igyekszik. Persze, még mindig agresszív, de legalább
már nem köt bele minden mellette elsétáló emberbe. Csak
védelmezésre használja az agresszivitását.
Nem tudtam erre mit felelni. Az „örülök” annyira bénán
hangzott volna. Csendben tevékenykedtünk a konyhában. Violet
csak akkor szólalt meg újra, mikor a friss citromos limonádét
üvegkancsóba öntötte.
– Viszek nekik egy kis frissítőt. Kivennéd a gyümölcskenyeret,
amikor csipog a sütő? – Szórakozottan bólintottam, és tovább
mosogattam. Elképesztő békesség honolt az egész házban, és én ki
akartam élvezni minden pillanatot. Megugrottam, amikor Violet
váratlanul megszólalt az ajtóból. – Mindkét fiam másképp
viselkedik veled. Mindkettőt kimozdítottad abból a bezártságból,
amibe kényszerítették magukat. – Hallgatott, én meg csak álltam,
a kezemről habos mosogatóié csöpögött a padlóra. – Sosem tudom
ezt meghálálni neked!
 Fogalmam sem volt, mit lehet erre mondani, de úgy tűnt, Violet
nem is vár semmit. Mintha csak tudatni akarta volna a gondolatait.
– Mindazonáltal ez, hogy hatással vagy rájuk, halálra rémít –
folytatta rövid tűnődés után. Nem vetettem közbe, hogy ezzel a
beszédével meg ő rémít engem halálra. – Olyan sokféle módon
árthatsz nekik. Szándékosan vagy véletlenül akár. És én csak
remélni tudom, hogy nem így lesz. A te érdekedben és az övékében
remélem!
Sarkon fordult, és kilibbent a szabadba. Még láttam, ahogy
lopva letörli ki sem csorduló könnyeit, mielőtt tökéletes mosollyal az
arcán félbeszakítaná a meccset. Burkoltan megfenyegetett, és ezt
valamiért üdítőnek találtam. Elmosolyodtam. Biztosra vettem,
hogy ő rosszabbul érezte magát emiatt a kis kifakadás miatt, mint
én.
Mit tesz a rutin… Ha az ember lányát olyan nehézfiúk
fenyegetik, mint Elijah Russo, akkor már fel sem veszi egy kisvárosi
anyuka kijelentését, hogy amennyiben valaki ártani próbál a
fiainak, megjárja. Biztosra vettem, hogy ha egy nap, valamikor a
nagyon távoli jövőben, lesz gyerekem, én is így, ha nem jobban
fogom védelmezni. Különösen, ha olyan sokat élt meg, mint a
Holmes testvérek.
Tettem-vettem a konyhában, a helyiséget átjárta a sülő
gyümölcskenyér édes illata. Tobzódtam az élményben. Mélyen
magamba szívtam a szagokat, a hangulatokat, az érzést, ami
körbejárt…
Erős kéz ragadott meg hátulról, átkarolt és egy izmos
mellkashoz húzott. Észre se vettem, mikor jött be! Felismertem a
személyt, de már késő volt – a pánikreakció azonnal elindult
bennem. A légcsövem összeszűkült, zihálva küzdöttem levegőért.
Különböző méretű színes labdák ugráltak a szemem előtt, egyre
inkább körülvett a sötétség.
Emlékképek törtek erőszakosan elő az elmém mélyéről,
pattogtak, mint a gumilabdák.
– Ha még egyszer megmoccansz, hosszúbbat vágok… – duruzsolta
a Főnök, miközben úgy állt lekötözött testem fölött, akár egy sebész a
műtőasztalnál. Megnyerő arcán, amit annyira gyűlöltem, hamiskás
mosoly táncolt. Mélyen ülő, sötét szemében türelmetlen mohóság
csillogott. – Megduplázom, kétszer olyan hosszút vágok. Ráadásul
nem csak neked. Ezt ugye nem szeretnéd?
– Mocsadék, pszichopata seggfej! – Josiah ordítását a szomszéd
államban is meghallhatták. Úgy kellett volna lennie. De a valóságban
csak felingerelte Russo egyik verőemberét, aki önelégült pofával
megállt előtte.
Josiah-t is kikötözték, de az ő ágyát mozizáshoz állították, így
függőlegesen megdöntve figyelhette a szégyenemet. Bűntudat és
kétségbeesés keveredett a félelemmel, ahogy odanéztem, és láttam,
hogy a bátyám olyat kap a verőmajomtól, hogy a feje oldalra nyaklik.
– Ne! – sikoltottam, de csak egy nyöszörgés szökött elő a
torkomból.
A Főnök szeme megvillant, az arcára rajongó mosoly ült ki.
– Emiatt a neveletlenség miatt szeretnék mélyebb nyomot hagyni
benned.
Mielőtt rákérdezhettem volna, már éreztem is a fájdalmat,
lángolva borította be a bal vállamat. Már három sebből véreztem, de
azok felszínesebbek voltak. Ez a mostani metszés áthatolt az
izomszöveten is. Elájultam a fájdalomtól, amikor a kés megkarcolta a
csonthártyámat.
Édes, fűszeres íz, selymes bőr és szúrós borosta dörzsölte a
számat. Satuba fogták a fejemet, nehogy el tudjak fordulni, de nem
ez, hanem az illat kényszerített mozdulatlanságra. Hűvös, erdei
fenyő és valami megnevezhetetlen, keleti fűszer. Hideg, mégis
átforrósít. Bray!
Vajon mióta próbál visszahozni a rémképek közül?
Kicsit hátrébb húzódott, és rám nézett. Viharos szemében olyan
mélységű aggodalom és félelem tükröződött, amitől egészen
átforrósodtam. A két karja még mindig satuba zárt, megfeszültek
az ölelésében a karizmaim, fájtak, mintha bokszoltam volna.
Amikor a tekintetünk találkozott, szinte remegett a
megkönnyebbüléstől.
– Jesszus, te nő! Legalább ötven évet öregedtem az elmúlt tíz
percben – sóhajtotta kimerültén.
– Akkor most jön a kapuzárási pánik, és lecserélsz egy
fiatalabb szőkére? – butáskodtam, mert észrevettem, hogy nem
csak ő remeg. A fogaim összekoccantak, mintha a testem újra átélte
volna a borzalmakat, és most sokkos állapottal könnyebbülne meg.
– Okostojás – csúfolódott válaszul Bray.
Elengedte az arcom. Hiányzott az érintése melege.
Szerencsémre csak valamit arrébb tolt, majd a hátát a
konyhaszigetnek támasztotta, és a karjába húzott a lába közé.
Befészkeltem magam, és engedtem, hogy átjárjon a
megkönnyebbülés. Megnyugodtam, már nem reszkettem, és egy
kicsit fellélegeztem.
Valaki betrappolt, de nem vettem a fáradságot, hogy
felemeljem a fejem Bray mellkasáról. Mintha üvegcserép csikordult
volna az illető cipője alatt, ahogy a konyhaajtóban lefékezett.
Hosszú, felfelé ívelő füttyentést hallottam, és akkor már tudtam, ki
csatlakozott, pedig még meg se szólalt.
– Öregem, ti szétkeféltétek Violet konyháját!
Seth hozta a formáját. Én viszont nem akartam körülnézni,
csak Bray egyre lassuló szívverésére tudtam koncentrálni. Az illata
körbevett, a teste átmelegített, a haverja határozottan bosszantott.
Tudtam, hogy néma párbeszéd zajlik a fejem felett, de nem
érdekelt. Szégyenkezni ráérek később is. Nem számít semmit a
világon, ha egy tökéletes tombolás után van, aki lehorgonyoz
ebben a világban.
– Kell még öt perc, Seth! – szólalt meg végül Bray. A hangja
mint egy kellemesen berregő motor. Átrezonált egy új valóságba, és
egész testemben megborzongtam tőle. Erősödött a szorítása.
Átkarolta a testemet, a lelkemet… a szívemet pedig beburkolta. –
Jobban érzed magad?
Lágy puszit nyomott a homlokomra, amikor bólintottam.
Tényleg jobban voltam, de nem akartam beszélgetni. Jóval
több, mint öt perc múlva végre felálltam és körülnéztem. Földre
sodort tárgyak, összetört tálak, tojáshéj a talpunk alatt, égett süti
füstös szaga mindenfelé – megborzongtam. Lenyeltem a szégyent,
és segítettem Braynek rendet rakni a konyhában. Nem tudtam,
hová lett mindenki, de nyilvánvalóan épp időt adtak nekem.
Később Bray felvezetett a tetőtérbe, ami egyetlen tágas
szobából és egy hozzá tartozó fürdőből állt. Nem kellett mondania,
tudtam, hogy ez az ő szobája. Az illata mindent betöltött, az
elrendezés, a színek, mind rá vallottak. A kezembe nyomott egy
rakat ruhát meg a mobilom, és azt ígérte, hamar visszatér. Nem
kérdeztem, hová megy. Gondoltam, elrendezi a többi felfordulást,
vagy beszél a családjával.
Félve lestem be a fürdőszobájába, és megkönnyebbültem,
mikor megláttam a sarokkádat. Nem olyan nagy, mint az enyém,
de legalább nem zuhany. A sötétkék csempe nagyon jól passzolt a
még sötétebb márványpadlóhoz. Minden csillogó, tiszta és
rendezett volt. A törülközők fekete-fehér csíkokba rendezve a
polcon – egy fekete került a kezembe. Míg a vizet engedtem,
Crayne-nel beszéltem telefonon. Azonnal haza akart rángatni, mire
az alsó ajkamba haraptam.
– Mennyire mondana ellent a józan észnek, ha itt maradnék
éjszakára?
Csend.
Olyan hosszúra nyúlt, hogy a kijelzőre pillantottam – kétszer is
–, hátha megszakadt a vonal.
Crayne hosszan, elnyújtottan felsóhajtott.
– Nem tudom, örülök-e vagy sem, hogy ennyire egymásra
találtatok…
– De? – Éreztem, hogy van ott egy de.
– De nem vagyok az apád, és látom, hogy jót tesz neked. Még
sosem sikerült lenyugodnod egy roham után a mobilod nélkül.
– Tudom.
– A ház biztosítva van, mint a miénk, úgyhogy maradhatsz.
Csak… Nos…
Nyilván még mondani akart valamit. Elzártam a vizet, és
vártam. Nem értettem, Crayne sosem hezitált.
– Malcolm? – próbálkoztam a keresztnevével, bár kissé
idegenül hangzott.
Kínosan nevetett, aztán újabb sóhaj, meglepően frusztrált.
– Védekezzetek, oké?!
Megállt az univerzum, és a Föld nem forgott tovább a Nap
körül. Azt hittem, menten elsüllyedek.
– Crayne, én most leteszem.
És letettem.
El sem hittem, hogy tényleg kimondta azt.
Röviden, de hatékonyan megfürödtem. Hajat nem akartam
mosni, tekintve, milyen hatással van a tincseimre a nedvesség.
Azonban amikor beletúrtam, valami folyékony, hideg, nyúlós cucc
ragadt a kezemre. Tojás. Így hajat is mostam. Felvettem a szürke,
Bray-illatú pamutpólót, és bebújtam az ágyba. Tetőtéri szobához
képest elég tágas volt az egész. Az ágy csupán egy vastag matrac a
földön, ami alig süppedt be alattam. Sötétedett, én pedig nem
kapcsoltam lámpát.
Tetszett ez az fekhely. Emlékeztetett a kis vacokra, amit
kialakítottam. A sötétség viszont kezdett körülölelni, és szerettem
volna, ha Bray visszajön, vagy ha meglátogathatom Josiah-t. Egek,
Josiah-hoz akár azonnal elindultam volna, fáradtság ide vagy oda.
Halk kopogtatás zökkentett ki a mélázásból. Nem reagáltam a
második kopogásra sem, mégis nyílt az ajtó, és megjelent Zach
szőke fejecskéje. Az arcán imádni való grimasz, a szeme lehunyva.
– Bejöhetek?
– Persze.
Továbbra is lehunyt szemmel, tapogatózva indult felém. A
résnyire nyitva hagyott ajtón kevés fény szökött be, de nem
bántam.
– Még mindig teljesen meztelen vagy?
Sosem fordult még elő velem, hogy fekvő helyzetben,
nyugalmi állapotban félrenyelek, de most ez a veszély fenyegetett.
– Mi van?
– Bray azt mondta, kiég a szemem, ha meglátlak meztelenül.
Nem tudtam, hogy röhögjek, vagy megrúgjam azt a hülyét, ha
legközelebb elém kerül. A szememet forgattam.
– A póló megfelelő öltözet? – kérdeztem, és tudtam, hogy
legalább fel kéne emelnem a fejem, de annyira nehéznek éreztem
minden tagomat. Így csak feküdtem az oldalamon, beburkolózva a
puha, illatos takaróba, és vártam a továbbiakat.
Zach kinyitotta az egyik csodaszép szemét, majd a másikat is,
és bólintott. Megpaskoltam a matracágyat magam mellett, mire
mellém helyezkedett törökülésben. Olyan aprónak tűnt!
Természetesen minionos pizsije volt, csupasz lábát pedig Fekete
Gyöngyös mamusz takarta. Meg sem kellett kérdeznem, kitől
kapta. Az ismeretségi körében egyetlen agyament idióta akad, aki
szerint egy nyolcéves kölyöknek vagány A Karib-tenger kalózaiból
ismert, hajós mamusz. Seth.
– Hogyhogy most ilyen a hajad? – kérdezte Zach, és fölém
hajolt, hogy közelebbről is szemügyre vegye. Szőkített tincseim
levetették a merev egyenességet, és most gondosan kifésült
loknikba rendeződtek.
– Nem akarsz betakarózni? Még a végén megfázol – nógattam
kedvesen, és reméltem, nem firtatja tovább a dolgot.
– Nem számítana… – felelte, és ugyanazt a komor, magányos
ürességet láttam rajta, mint korábban.
Megvontam a vállam.
– Tudod, öcsipók, amikor éppen nem rémítesz halálra, olyankor
halvány fogalmam sincs, miről beszélsz.
Rám nézett azzal az okos, gyönyörű szemével, és lefeküdt
mellém. A testhelyzete éppen az enyém tükörképe lett. Arrébb
gurult, felemeltem a takarót, és ráterítettem.
– Nem értem, mi az, amit nem értesz – mondta.
– Hát, amit az előbb mondtál. Már említetted korábban is, de
akkor sem értettem. Mit akarsz ezzel? Hiszen van családod,
szeretnek téged…
– Bray nem.
Megállt bennem az ütő. Ahogyan az ajtóban megtorpanó
Braydenben is. Láttam az arcát, a szívem félrevert a látványtól. És
láttam a félhomályban is, hogy tökéletesen elsápadt. Kezében
tálcával érkezett, de most visszavonult. Nem akarta, hogy az öccse
észrevegye.
– Biztos vagyok benne, hogy tévedsz! – próbáltam meggyőzni
a kisfiút, de láttam rajta a határozottságot. – Miből gondolod ezt?
Kövér krokodilkönnycsepp szabadult ki a szeméből, végigfolyt
bánatos arcán, és a párnán landolt.
– Nem kell neked is megjátszanod magad, ahogy a többiek
teszik. Mindent tudok, amit tudnom kell az állapotomról és az
életemről.
Ajaj, nem velem kellene beszélgetnie. Nagyon nem. Szerettem
volna jelezni Braynek, hogy jöjjön már közelebb, és vegyen részt
ebben a társalgásban. Viszont bekavarni sem akartam, mert mi
van, ha a kissrác elhallgat, amint észreveszi a bátyját? Pedig most
elég beszédesnek tűnt, kitűnő alkalom, hogy elmesélje, mi bántja.
A francba! Miért pont nekem? A családja sokkal alkalmasabb
lenne erre.
– Oké, zsenikém – próbáltam könnyed hangot megütni,
mindkettőnk érdekében. – Akkor miért nem világosítasz fel? Én
nem tudok semmit.
Kiszakadt a bánatból, sűrűn pislogott, és összeráncolta a
homlokát.
– Hogyhogy nem tudod? Hát neked nem mondták meg?
Megvontam a vállam. Azt már végképp nem akartam
elmagyarázni neki, hogy a családja nem fecsegi ki a titkait a bátyja
minden nőjének. Jesszum, ki tudja, hány csajt hazahozott már!
– Azt hittem, beavattak, mielőtt megkértek, hogy tornázz
velem – folytatta merengőn Zach, én meg csak csendesen
figyeltem. Szúrós pillantást intéztem Bray irányába, vagyis ahol
lennie kellett volna, de sehol nem láttam. Vagy lement, vagy az
ajtón kívül hallgatózik, amely esetben rosszul járt, mert az öccse és
én is suttogóra fogtuk.
– Senki sem mondott semmit, öcsipók! Ne terelj! Beszélj, vagy
aludjunk! Nehéz napom volt.
Halvány mosoly derengett a szája sarkában.
– Összetörted anya konyháját. – Nem kérdés volt, ezért nem
feleltem. Ennek ellenére éreztem, hogy felforrósodik az arcom. Úgy
láttam, a fiút érdekli a kiborulásom háttere. – Miért?
Nagyot sóhajtottam.
– A bátyáddal van egy megállapodásunk. Alkut kötöttünk.
– Mint a kalózalku?
– Ami?
– Tudod, A Karib tenger kalózaiban.
Seth meg az ő ökörségei… Erre mi a csudát kellene
mondanom? Jack Sparrow kapitány mindenekfelett.
– Olyasmi. Csak ez a leegyszerűsített változata. Afféle Minion-
szintre egyszerűsített. – Hogy is magyarázzam? – Én mondok
valamit magamról, ha ő is mond valamit magáról.
– És a bátyám belement?
– Aha.
Egy ideig csendben volt, mintha emésztené a hallottakat, vagy
megfontolná az alku rá eső részét. Már azt hittem, elszundított,
amikor váratlanul megszólalt:
– Bray néha olyan, mint Gru, nem?
Felidéztem Brayden arcvonásait, hogy milyen érzés
végigsimítani az arcélén, ahol már sűrűsödik a szakálla. Nem.
Sehogy nem tudtam elképzelni, milyen módon hasonlít a
mesefigurára.
Zach felvilágosított.
– Folyton mérges és ideges. Hirtelen haragszik mindenért, amit
a Minionok csinálnak. Pedig azok mindig csak segíteni akarnak
neki.
Aha. Pislogtam, hogy meglássam a párhuzamot. Annyit már
én is levettem, hogy a gyerek így akar belevágni a mondókájába.
Nem szólaltam meg. Túl sok felnőttes blabla jutott az eszembe,
amikkel nem menne semmire. Ha beszélni akar, beszél akkor is, ha
csendben megvárom, ha nem, akkor meg a világ összes litániája
sem fogja a nyelvét megoldani.
Zach szipogott, és a kézfejébe törölte az orrát. Ekkor vettem
észre, hogy valami telefonfélét szorongat. Nem értettem, de nem
kérdeztem rá, mert nem elsődleges téma volt most.
– Honey? – Zach hangja megremegett, és ettől összeszorult a
mellkasom. Olyan volt, mint egy kölyöktigris, aki elveszett a
sivatagban, és nem találja a hazafelé vezető illatot.
– Khm, mondd! – Az én hangom is rekedtebben csengett a
megszokottnál.
– Bray egyszer rosszat csinált. Olyat már nem csinálnak
nagyfiúk. De én nem árultam el senkinek! – sietett meggyőzni,
mintha attól tartana, hogy neheztelek rá. Belenéztem tágra nyílt,
könnyes szemébe, és azon tűnődtem, eláruljam-e neki, hogy ha így
néz rám, én soha nem fogok rá haragudni. Ezzel a tekintettel csak
egy kicsit kell ravaszabbnak lennie, hogy bármit megússzon a
világon. Zach zavartalanul folytatta: – Segítettem, hogy titok
maradjon, de ő megharagudott rám. Elment itthonról. Anya szerint
azért, hogy világot lásson. Apa azt mondja, azért, hogy kiélje a
vadságát. Ezt nem is értettem, hogy milyen vadság. Hiszen Bray
nem is vad. Igaz?
– Hmm. – Igen, csak hümmögtem, mert a testem bizonyos
pontjain igenis éreztem azt a bizonyos vadságot.
– De én tudom, hogy miattam ment el. Hogy ne kelljen velem
lennie. Hogy ne kelljen látnia.
– Oké, ez csacsiság, Zach! – szakítottam félbe. Közelebb
araszoltam hozzá, így tisztábban láttam a szemében
megtelepedett, kétségbeesett magányt. Kivettem a kezéből a két
pici telefont – minionos volt –, és mellé tettem az ágyra. Így a
tenyerembe zárhattam nyirkos, remegő kezét. Vannak dolgok,
amiket csak érintés mellett lehetett megbeszélni. – Nem is tudom,
hogy juthat ilyesmi az eszedbe! Sokkal régebb óta ismered a
bátyádat, mint én, mégis képes vagy azt feltételezni róla, hogy nem
imád téged. Őszintén nem tudom, mi történt, mi volt az a
rosszaság – nyílt a szája, de felemeltem a szabad kezem, nehogy
félbeszakítson –, és nem is akarom tudni. Ez a ti kettőtök ügye. Ha
valami bajod van Brayden viselkedésével, elé állsz és számon kéred.
Jogod van hozzá, hiszen a testvéred.
– És mi lesz, ha megharagszik, vagy rám kiabál?
– Akkor megvered – feleltem nemes egyszerűséggel. Ezzel
sikerült halvány mosolyt csalnom sápadt arcára. Bizonyára
elképzelte, ahogy ő, a kis tökmag, megsimogatja az ő nagy tesóját
néhány ütéssel. – Ehhez is jogod van, mert…
– Ő a tesóm.
– Így van. Látod, érted te ezt. Azt a marhaságot viszont
kiverheted a koponyádból, mert tudom, hogy nem igaz.
– Tudod?
– Igen, ezt biztosan tudom. Brayden nagyon szeret téged. –
Úgy láttam, megnyugodott. Talán csak arra volt szüksége, hogy
ezt hallja valakitől.
– Kár, hogy hamarosan meghalok. Jó lett volna kicsit tovább
élni, hogy többet tudjak veled beszélgetni.
Már másodjára akartam fektémben félrenyelni és megfulladni.
Magasságos atyaúristen! Hát nem beszélget senki értelmesen ezzel
a kölyökkel? A hátamra fordultam, de a kezét nem eresztettem.
Érintéses beszélgetés, csakhogy ezúttal nekem volt szükségem az
érintésre.
– Na, most megint nem értelek – jegyeztem meg mímelve,
hogy nem vagyok totálisan kétségbeesve ettől a kijelentésétől.
Zach is hanyatt fordult, a mozdulatától megéreztem kiviillatát.
Szívszorítóan komoly dolgokról kellett csevegnem könnyed
hangnemben egy nyolcévessel, és ez jobban megviselt, mint hittem
volna.
– A tesóm csontvelője nem elég mindkettőnknek. Tudom, hogy
nemsokára meghalok, ezért nem számít semmi, és ezért nem
szeretem, amikor elmész, mert nem biztos, hogy életben leszek,
mire visszajössz.
 Hangtalanul felzokogott, mintha csak gyakorolta volna a
szobája csendjében, nehogy felébresszen valakit a házban.
– Gyere ide! – A két kis telefon összekoccant a takarón, ahogy a
vállamra borult. Nem akartam sírni. Most nagyon nem erre volt
szüksége, mégis éreztem, hogy a nyavalyás könnyek kicsordulnak
a szememből. Dühösen megtöröltem az arcom, és vártam, hogy
csendesedjen Zach bánata.
– Nem igazán szoktam sírni – vallotta meg két hüppögés
között. Szégyenkezett, amit megértettem: nyolcévesen bőgni egy
csaj előtt már cikinek számít.
Legyintettem.
– Felejtsd el, nem számít! Mesélek neked valamit, jó? – Hevesen
bólogatott. Bármit, csak elfelejtsük a kínos pillanatot. Nem
magyaráztam el neki, hogy szerintem ebben semmi ciki nincsen.
Sok felnőtt a felét sem éli át annak a szenvedésnek, ami neki
kijutott. Befészkelte magát mellém, és átölelte a karomat. – Volt
egyszer egy kislány és egy nagyobb fiú. Tesók voltak, a fiú
vigyázott a lányra. Egy nap bajba kerültek, és mindkettőjüket
bántották. A fiú jobban megsérült, ágyban kellett feküdnie sokáig.
Fájdalommal ébredt, és azzal tért nyugovóra. Sokszor sírt a kíntól,
és nem hitte, hogy van folytatása az életének.
Josiah meséje nem volt vidám, de tudtam, hogy Zach meg
fogja érteni, amit ki akarok hozni belőle. A bátyám példája vagy
kizökkenti a mélabúból, vagy még mélyebbre taszítja. Reméltem,
nem az utóbbi.
– Mi lett a fiúval?
Szelíden kérdeztem vissza.
– Szerinted mi lett vele? Feladta, és nem csinált semmit? Várta,
hogy meghaljon? – Ránéztem Zachre. A szeme tele volt el nem
hullajtott könnyekkel, de még csak nem is pislogott, míg rám
figyelt. – A fiú kishúga nagyon szomorú lett volna, ha egy nap
rájön, hogy a testvére, aki egész életében mellette volt, feladja.
– Nem adta fel, és nem halt meg, igaz? De akkor mit csinált?
– Harcolt, Zach! Még az orvosok is azt mondták, nem
lehetséges, hogy túlélje a sérüléseit. De a fiú megmutatta nekik. – A
hangomba büszkeség sűrűsödött. – Minden fájdalma ellenére lábra
állt, és nem engedett a halálnak. Mindennap harcolt, még akkor is,
amikor az izmai remegtek a megerőltetéstől. Sosem adta fel.
 – Azt gondolod, hogy ha én sem adom fel, akkor…
Nem is engedtem, hogy befejezze. Jó felé kanyarodott az a
gondolatmenet, de nem ez volt a célom.
– Nem ez a lényeg.
– Akkor nem értem.
– Az a lényeg, öcsipók, hogy mindegy, mit mondanak az
orvosok. Ha itt benn nem harcolsz az életedért – finoman
megérintettem a halántékát –, az olyan, mintha a vonat elé
feküdnél. Ha feladod az életedért vívott csatát, az életed is elfordul
tőled.
– Így értem. Azt hiszem.
– Helyes. Akkor házi feladatot kapsz tőlem.
– Komolyan? – Megnyúlt ábrázata átbillentett, és majdnem
elnevettem magam.
Bólintottam.
– Bizony. Beszélned kell ezekről a dolgokról a szüleiddel és
Brayjel.
Oda sem kellett néznem, tudtam, hogy ellenkezni akar. Végre
egy normális vonás, amiben hasonlít a többi gyerekhez: utálja a
házi feladatát. Megrágta magában a kérésemet, végül bólintott.
– Oké, megpróbálom.
– Nekem ennyi elég.
– De neked is meg kell tenned valamit. – Keményen alkuszik a
gyerek. Csak addig ült fel, míg a takarónk ráncai közül előkotorta
a kis telefonokat. Az egyiket felém nyújtotta. – Ezt neked adom.
Tétován vettem át tőle a kis készüléket. Afféle tipikus
gyerektelefon volt billentyűzet és kijelző nélkül. Az egyik Minion
vigyorgott rám róla a húsos nyelvével. Elbizonytalanodtam.
Láttam, hogy Zachnek fontos, de nem tudtam, mihez kezdhetnék
egy ilyen játékkal.
– Ohm… Köszi?
Észrevette az értetlenségemet, mire elmosolyodott.
– Ezt anya és apa vette nekem, amikor még kicsi voltam –
avatott be, miközben visszahelyezkedett mellém az ágyra. Nem
kommentáltam, de érdekelt volna, mikor is lehetett ő kicsi. – De
most kaptam egy igazi mobilt Sethtől. Letöltöttük rá a legkirályabb
alkalmazásokat. Már nincs ezekre szükségem, de a lenti dolgokat
nézve, talán neked van.
 Nem akartam ünneprontó lenni, de…
– Ugye tudod, hogy nekem is van mobilom.
Szőke haja összekócolódott, ahogy a párnán fekve buzgón
bólogatott.
– Jane szerint egy lánynak sosem lehet elég mobilja. – Szóval
Jane is… – Amíg Bray megvigasztalt téged, addig Jane-nel és
Sethtel megbeszéltem ezt a dolgot. Segítettek beállítani a mobilt.
Csak egy számot tud hívni, nekem anyuék voltak.
– És nekem?
Ásított, mielőtt válaszolt:
– Bray.
Rám ragadt a fáradtsága. Félálomban lehettem, amikor valami
nagy és forró mellém helyezkedett. Éreztem a halántékomra
nyomott puszit, karját a derekam köré fonta, lábát az enyémhez
igazította. Tökéletesen beburkolt, így biztonságban éreztem
magam.
Nem tudtam, nála van-e még a fegyver, vagy már visszaadta
Crayne-nek, de ha tippelnem kellett volna, akkor az előbbi. Nem
volt annyira mélyen a világomban, de nem hagyott volna fegyveres
védelem nélkül éjszakára.
Gyorsan tanul.
 20.

Mindig van az életben

valami hihetetlenül jó

2016. SZEPTEMBER 10.

– MENNYIT HALLOTTÁL TEGNAP ?

Újra a konyhában voltunk. Violet valószínűleg többedmagával
tett rendbe mindent előző este. Még mindig égett az arcom, amikor
eszembe jutott, hogy törtem-zúztam, esetleg sikítoztam is itt.
– Eleget – vont vállat, miközben előszedegette nekem, amiket
kértem.
Lisztet öntöttem egy tálba, aztán kimértem csaknem egy liter
tejet. Jóvá akartam tenni a tegnapot, ezért kértem Brayt, hogy
segítsen palacsintát sütni mindenkinek. Ugyanaz a póló volt
rajtam, amit este adott. Más esetben biztosan nem merészkedtem
volna le ilyen öltözékben, de Bray biztosított, hogy a szülei tízig
alszanak, Zachet pedig a reggeli illata fogja lecsalogatni az
emeletről. A póló majdnem a térdemig ért, a legtöbb vágást elfedte,
leszámítva a vádlimon lévőt és egy különösen hosszút, ami
keresztülszelte a jobb combomat. A térdem belső oldalától indult, és
egészen a csípőmig húzódott.
Felvettem egy tojást, és kérdőn néztem fel Bray zárkózott
arcába.
– Szeretnél beszélni róla?
Halvány mosoly törte meg az arca kifürkészhetetlenségét.
– Lassan odaírhatjuk a doktort a neved elé.
Feltörtem a tojást, majd még egyet és egy újabbat. Ingattam a
fejem, ő meg nem akart felelni, nem akart beszélni róla.
– Azért az öcséddel beszélned kell. Most már legalább tudod,
honnan indulj el hozzá.
Megállt a hátam mögött, de nem ölelt át. Oldalra fordítottam a
fejem, ő pedig rögtön megértette, mit szeretnék. Lejjebb hajolt, és
az arcát az enyémhez simította. Csak ezután karolt át. Egyikünk
sem akart még egy pánikrohamot megkockáztatni.
– Megköszöntem már? – mormolta a hajamba, amit kócos
kontyban fogtam össze a tarkómon. Ujjai ingerlőn köröztek a
csípőmön.
Elmosolyodtam.
– Úgy ezernél abbahagytam a számlálást.
– Hiba volt.
– Igazán?
– Hmm. Kénytelen vagyok újrakezdeni. – Kuncogtam.
Jesszusom, tényleg kuncogtam! Olyan igazán lányosan. – Te
elmondod?
Mélyet sóhajtottam. Tudtam, hogy rákérdez, és meg sem
próbáltam úgy tenni, mintha nem érteném. De annyira
helytelennek éreztem. Nem akartam ebbe a békés otthonba
behozni a mocskot, amit magamban hordozok. Bray elengedett, de
még előtte egy lágy csókot nyomott a szám sarkára. Vadul
kevertem a hozzávalókat, és arra gondoltam, ha így folytatom,
még robotgépre sem lesz szükség. Csak természetesen, mint
nagyanyáink korában.
Már majdnem belevágtam, amikor megelőzött.
– Az első műtét után nem történt semmi világmegváltó. A
második alkalommal láttam az élet végét. Hogy bármennyire is
hihetetlen, de tényleg ott liheg a nyakunkban az „ennyi volt”. –
Buzgón készítettem a palacsintákat, de közben minden
figyelmemmel rá fókuszáltam. Háttal állt nekem, és tudtam, hogy
most teljesen kiadja magát. Ettől csaknem teljesen elolvadtam.
Hátrapillantva láttam, hogy Bray a konyhaablak szélénél piszkál
egy foltot. – Sokadik alkalommal szálltam el. Amíg tartott az
alkohol hatása, minden sokkal egyszerűbbnek látszott, és sokszor
nem is értettem, hogy a józanabb pillanataim miért viselnek meg
annyira. De megviseltek. Láttam az öcsémet haldokolni, és bár
tudtam, hogy velem nem úgy történik meg, de amikor a
csontvelőmből adtam neki, én is szembenéztem azzal a rengeteg
szarsággal, amiben ő négyéves kora óta élt. Engem jobban
megviselt. A műtét után rádöbbentem, milyen kibaszottul rövid ez
a rohadt élet, és én nem akartam azzal tölteni, hogy parázok a
következő naptól. Nem túlélni akartam, hanem élni, átélni minden
egyes másodpercet, amit még lehetett.
Ebben történetesen egyet tudtam vele érteni. Újabb kész
palacsintát tettem a tányérra. Bray felém fordult, mire elzártam a
lángot, és le sem vettem róla a szemem.
– Egy nap eufórikus érzésben lebegve értem haza. Dobtam egy
sárgát, és lefeküdtem. Néhány perces szunyókálás után arra
ébredtem, hogy az öcsém a vécé melletti tócsát súrolja fel, mert én
úgy be voltam rúgva, hogy mellé vizeltem. Ja, és hogy még jobb
legyen, előtte még egy pléddel betakart, mert az ágyam helyett a
fürdőkádban aludtam. Az volt az a pillanat. Soha nem fogom úgy
szégyellni magam, mint ott és akkor.
Szinte vöröslött a szemfehérje az elfojtott indulattól. Nem
hittem, hogy biztosítanom kell bármiről, ezért csöndben
maradtam. Tisztában volt a hülyeségével, és próbálta helyrehozni.
Tekintve, mennyi szarságon ment keresztül, hogy megmentse az
öccsét, még meg is értettem, miért esett ennyire szét. Teljesen más
érzés a tévében látni, vagy közvetlen közelébe kerülni a halálnak.
Más feldolgozást igényel.
– Ezért menekültél itthonról.
Nem kérdeztem, csak kijelentettem.
– Na, igen. Megtanultam, hogy bulizni úgy is lehet, ha nem
iszod magad seggrészegre. Ha valami nem felnőttes dolgot teszel a
nagybeteg kisöcséd előtt, utána nem nagyon mersz a szeme elé
kerülni. – Beletúrt szőke hajába, és hagyta a karját visszahullani az
ölébe. – Idióta voltam. Nem tudtam feldolgozni a saját szarságom,
és észre sem vettem, mibe taszítottam őt a viselkedésemmel.
– Meg fogja érteni. Csak…
– Tudom. Beszélek vele, amint hazavittelek.
Pillantása megtalálta az enyémet. Na igen, ő már kiadta
magát, most nekem is illene. Nehéz ügy volt. Mindent el akartam
mesélni neki. Nem szerettem volna, ha azt gondolja, nem bízom
benne. De a bátyámról nem tudhat, ahogy a közelgő tárgyalásról
sem.
 – Olykor pánikrohamok törnek rám – vágtam a közepébe.
Idegesen tördeltem az ujjaim, amikor eszembe jutott, hogy ez olyan
dolog, amit nem biztos, hogy el tud fogadni. – A betegség hivatalos
neve disszociatív fuga. Eleinte sokkal rosszabb volt, szinte semmi
nem tudott visszahozni a valóságba, csak ha kiütöttek az orvosok
egy injekcióval.
– Mi történik veled ilyenkor odabenn? – mutatott a fejemre.
Elveszettnek éreztem magam már a témától is. Mintha friss
sebet kaparásznánk meg szikével.
– Nem is tudom – vontam fel az egyik vállamat, közben a
hátam mögött a pultnak támaszkodtam. A pólóm így felcsúszott
kicsit, Bray tekintete pedig rögtön odavillant. – Van, hogy csak
emlékfoszlányokat látok, de tudom, hol vagyok, kivel és mit
csinálok. Rosszabb esetben egy emlék magába szippant. Ilyenkor
visszakerülök oda, újra átélem a kínzásokat, és közben a testem a
való világban védekezik és támad. Fel sem fogom azt, amit teszek,
ami körülöttem van, csak később az eredményt látom. Ahogyan
tegnap a konyhában.
Elém lépett, és felültetett a pultra, mint valami kisgyereket. De
a szemében nagyon is felnőttes szikrák ragyogtak. Mutatóujjával a
combomon körözött, közben egyre feljebb tolta a pólómat.
– Mit lehet tenni ez ellen?
– Nos…
– Nos?
A pult éppen a derekáig ért. Kezei úgy siklottak a combomon,
hogy végül szétnyitottam a lábam, és helyet csináltam neki.
– Nem tudni, mikor tör rám. Tény, hogy az elmúlt
hónapokban kevesebb rohamom volt. Talán kezdem biztonságban
érezni itt magam…
Bray a fejét ingatta, keze a derekamra csúszott.
– Inkább miattam.
Elmosolyodtam.
– Helló, Mr. Ego!
Felnyúlt, és kihúzta a hajamból a hajgumit. Ezzel egy időben,
mielőtt tiltakozhattam volna, száját az enyémre tapasztotta. Milyen
selymes, tehetséges nyelve volt! Az érzés, ahogy teste az enyémhez
súrlódott, végigperzselt az érzékeimen. Erős karjával magához
szorított, és megtartott, amikor hátradöntött a pulton.
 Ekkor eszembe jutott, miért nem akartam a pulton
akrobatikázni vele. Félrefordítottam a fejem a csókból, és
balsejtelmem támadt, ahogy megéreztem a hajam súlyát.
– Faith, mi a… – kezdte Bray, de meglepetten elhallgatott,
amikor észrevette.
A hajam vége a palacsintatésztába lógott. Tincseimből
csöpögött a sűrű massza. Ennyit a hajmosásról. Már épp szólni
akartam Braynek, hogy adjon valamit, amivel betekerhetem, de
akkor olyat tett, amitől döbbenten pislogni kezdtem. Az idióta
előkapta a mobilját, és lefényképezett.
– Mégis mit csinálsz? – kérdeztem felháborodott zavartsággal.
Épphogy röhögőgörcsöt nem kapott, miközben esküszöm,
hallottam, hogy sorozatfotót lőtt a mobilján.
– Ne haragudj, de ezt… – Röhögés. – Ezt most muszáj…
Döbbenetem lassan haragos tettvágyba fordult. Kezdtem
átérezni, mi játszódhatott le a Bosszúállókban, mielőtt beteljesítették
a sorsukat.
Különös nyugalom szállt meg, és igyekeztem minél
bájosabban rámosolyogni erre a szexis majomra.
– Bray?
Tovább rötyögött, és elpakolta a telefonját a farzsebébe.
– Mondd, kisnyuszi!
Elém lépett, én meg gyorsan mozdultam. Belemártottam a
kezem a masszába, és végigkentem vele az egész arcát, ahol csak
értem. Ha nekem is ilyen ábrázatom volt az előbb, már jobban
megértettem, miért kezdett kattingatni. Még a szakálláról is
csöpögött, a szemét pedig csak akkor tudta felnyitni, amikor már
letörölte róla a cuccot.
Elnevettem magam, ahogy már régen nem, mire megdermedt
mozdulat közben. Ahogy rám nézett, azonnal tudtam, hogy
bajban vagyok. Fürgén lesiklottam a pultról, és az ajtó felé
vetődtem. Az utolsó pillanatban még visszafordultam, hogy
lássam, azért minden oké vele, és ez lett a vesztem. Abban a
pillanatban, ahogy visszanéztem, egy nagy adag palacsintatészta
toccsant az arcomon.
Jesszum, hideg volt és undorító, és Bray annyira röhögött!
Muszáj volt visszalépnem a konyhába, miközben sikerült
elhajolnom egy következő adagtól. Röhögtünk és lihegtünk. Bray
hátrált és oldalazott a pult körül, mikor odaértem a masszás tálhoz.
Belemerítettem a kezem, és már küldtem is felé. Az első adag elől
sikerült félrehajolnia, de a másodikkal telibe találtam a fejét. Az a
gyönyörű haja tésztától összetapadt tincsekben csüngött a fejéről.
– Na jó, ennyi volt!
Sikoly szökött ki a torkomon, amikor láttam, hogy megindult
felém. El akartam slisszolni, de elkéstem. Bray fogta a tálat,
mindkét kezével belemarkolt, és szétkente az arcomon, a hajamon,
mindenemen.
– Nagyon hideg! – szisszentem fel, mégis visszavigyorogtam
Brayre. A pólóm teljesen átázott, a mellbimbóim ennél
dermedtebbek már nem is lehettek volna, és ezt a pillanatot
választotta Griffin Holmes, hogy besétáljon a konyhába Violettel az
oldalán.
Az arcuk igazán mókás lett volna, ha nem a jobb napokat is
látott konyhájuk közepén ülök nyakig kulimászosan.
– Khm… Honey sütött nektek palacsintát – közölte velük Bray,
én pedig nagyon szerettem volna elsüllyedni. Lehetőleg minél
gyorsabban.

Körülbelül öt percbe telt, mire rájöttünk, hogy a konyhát nem

tudjuk feltakarítani, amíg mindenünkből csöpög a palacsintatészta,
ezért rövid úton a fürdőben kötöttem ki. Bray ismét ruhákat
nyomott a kezembe, és közben nem tudta letörölni azt a vásott
vigyort a képéről.
Violet kedvesen csak annyit mondott, hogy érdekes a sütési
technikám, de úgy éreztem, rövid úton ki lettem tiltva a konyhából.
Brayt persze nem zaklatta fel, hogy ilyen helyzetben lettünk
lefülelve. Biztos voltam benne, hogy még élvezi is.
Amikor magamra hagyott, akkor esett csak le, hogy ez nem
ugyanaz a fürdőszoba, ahol már jártam. Ez kisebb, és csak egy
zuhanyfülke van benne. Azelőtt csodásnak láttam volna az
üvegburkolatot, a halványkék csempéket a beépített pulttal, amire
csinos kaotikussággal rendezték a tusfürdős flakonokat. De nem
most. Nem akartam felidézni, miért is rettegek a zuhanytól. Nem
akartam a fürdőt is tönkretenni a konyha után.
Fogalmam sincs, meddig állhattam ott a zuhanyfülkét
szuggerálva, arra várva, hogy egy szempillantás alatt káddá
változzon. Nem tudom, kopogott-e, mielőtt bejött, vagy csak
igazán otthon érezte magát, mindenesetre azon kaptam magam,
hogy Bray maga felé fordít.
– Teljesen rád fog száradni ez a cucc – jegyezte meg
gyengéden.
Úgy nézett ki, mint aki tudja, mi játszódik le a fejemben.
Mintha pontosan tudná, mire gondolok. Igaz, már meséltem neki
arról, amikor hátrafeszítették a fejemet, rongyot szorítottak az
arcomra, és addig locsolták rám slaggal a vizet, míg el nem
ájultam. Aztán addig pofoztak, míg újra magamhoz nem tértem,
hogy kezdhessék elölről.
– Ez nagyon rossz ötlet…
Szerettem volna többet mondani. Szerettem volna, ha tudja,
értékelem, hogy segíteni akar, de ez túl sok nekem. Nem bírom
elviselni a rám zúduló vizet. A hajmosás még a kádban is igazi
tortúra, mert a víz alá kell merülnöm. Mindent el akartam
mondani Braynek, de képtelen voltam megformálni a szavakat.
Összerezzentem, amikor a víz éles kopogással ömleni kezdett a
zuhanytálcába. Észre sem vettem, hogy a kezembe adott dolgokba
kapaszkodom, míg Bray végtelen gyengédséggel le nem
masszírozta az ujjaimat a törülközőről.
– Bízol bennem? – kérdezte, miután a fürdőszobaszekrényre
dobta a ruhákat.
– Jobban, mint kellene – feleltem elhalóan.
Olyan volt, mint egy halálosan veszélyes ragadozó. Elcsábított,
és többet tudott rólam bárkinél.
Felém hajolt, megmarkolta csatakos pólóm alját, és beleszagolt
a nyakam hajlatába.
Pánikrohamhoz hasonló tüneteket éreztem, mégsem ragadott
magával az őrület. A szívem egyre zaklatottabban kezdett táncolni,
a légzésem népmeséi lett, azaz hol volt, hol nem volt. Nem tudtam
volna megmondani, hogy a zubogó víztől rettegek-e éppen, vagy
kezd hatni rám az előttem tornyosuló ego.
Bray szürkés-kékes szemében valóban vihar dúlt. Olyan mély
mohóságot olvastam ki belőle, amitől minden női érzékem
fellángolt. Soha senki nem nézett rám ilyen kisajátító szenvedéllyel.
Úgy bámult, mintha minden egyes ragacsos porcikámat tárolni
akarná a memóriájában.
Hipnotizált, a kezemet az övére simítottam, és együtt lassan
levettük a pólómat. A meztelenségem miatt ismét elöntött a zavar.
Szerettem volna, ha tökéletes vagyok a számára, és nem egy
összekaszabolt voodoobaba. Hozzám képest ő eszményi volt.
Tökéletes test, haj, izomzat, hegek nélküli bőr, csókolni való
tetoválások.
Amikor röpke, minden bizonnyal vágyódó pillantást vetettem a
törülköző felé, amivel eltakarhattam volna magam, Bray
felhördült, és a tarkómra csúsztatta a kezét. Uralkodó mozdulat
volt, mástól nem viseltem volna el.
– Minden egyes heg, amit viselsz – kezdte mély hangon, szinte
mordulva –, arra emlékeztet, hogy túlélő vagy, nem áldozat.
Mindre büszkének kell lenned, mert ők bántottak, de te nem
pusztultál bele. Túlélted a szarságaikat. – Végigsimított az
oldalamon húzódó hegen. Elakadt a lélegzetem, a bőrömön ezer
szikra gyúlt. – Gyönyörű vagy, a tested pedig vadító.
– Bray… – leheltem céltalanul, mert igazából semmit nem
akartam mondani.
Megfogta a kezem, és rásimította a farmerjében rejtőző
merevedésére. Zsigerileg sokkolt, mennyire kemény és hosszú, de
leginkább maga a tudat, hogy miattam ilyen. Éntőlem lett ilyen.
– Van fogalmad róla, mennyire nehéz, hogy állandóan te jársz
a fejemben? És belegondoltál abba, mennyire veszélyezteti a
farkamat, hogy állandóan így áll, ha a közelemben vagy? Tudod,
mennyire szoros ilyenkor a farmer?
Kibukott belőlem a röhögés. Idióta. Imádni való idióta. Az
enyém.
Végül elengedett, ő is levetkőzött. Más esetben bizonyára
kikerekedő szemmel és tátott szájjal figyeltem volna, most azonban
helyénvalónak éreztem a meztelenségét. Persze ettől még
bámultam, mert igenis figyelemre méltó teste volt. Tudtam, hogy
most meg fog történni, és ettől izgatott lettem. Meg szörnyen
ideges. A legutóbbi alkalom, amikor valaki belém hatolt, fájdalmas
és a végére egészen megalázó volt. Az a seggarc csak saját magával
törődött. Most már tudtam, hogy nem velem van a baj, de akkor…
Bray ellenőrizte a zubogó víz hőmérsékletét, és belépett a
zuhanyfülkébe. Úgy mozdult, hogy széles válla felfogja a víz nagy
részét, majd felém nyújtotta a kezét.
– Megpróbáljuk, és ha nem sikerül, újra próbáljuk – mondta, és
bár erekciója látványosan feszült a lába között, a szeme huncutul
csillant. – Olyan leszel, mint a ló, amelyikre szoktatják a hámot.
Minden alkalommal egyre tovább bírja.
Nem akartam elhinni, hogy egy lóhoz hasonlít. Fintorogtam,
mire fojtott hangon felröhögött. Úgy vert a szívem, mint a kolibri
szárnya.
Bátornak éreztem magam, amikor a tenyerébe csúsztattam a
kezem, és beléptem a fülkébe.
– Harcos kisnyuszi – mormolta a fülembe.
A könyökömnél fogva megtartott, míg én az alkarjába
csimpaszkodtam. A zuhanytálca alját csúszásgátlóra alakították ki,
mégis úgy éreztem, kapaszkodnom kell, és imádtam, hogy
megértett. A víz nagy részét felfogta a hátával, a permet pedig nem
volt olyan kellemetlen, mint gondoltam. Számítottam rá, hogy
elborít a pánik, de küzdöttem is ellene. A tusolás Braydennel volt
olyan izgalmas, hogy részt akarjak venni benne a rombolás helyett.
Az elmém megkínzott, megtört része is így gondolhatta, mert bár
határvonalon táncoltam, nem billentem át a rossz oldalra. Russo és
az emberei rohadjanak meg! Braynek igaza van: túléltem őket.
Azelőtt soha senkivel nem fürödtem együtt. Bray teste
betöltötte a fülke nyolcvan százalékát. Olyan magas volt, hogy
csaknem érintette a fejével a zuhanyrózsát. A sarokba húzódtam,
ahol a legkevesebb víz spriccelt rám, és figyeltem, ahogy
hátrahajtja a fejét, hogy be tudja vizezni a haját. Elképesztő
látványt nyújtott, ahogy a víz végigcsorgott a nyakán, izmos
mellkasán, egészen le a lábáig, amit a hajánál árnyalatnyival
sötétebb szőr fedett. Belefeledkeztem a látványba, és csak akkor
jöttem rá, hogy már a hajáról öblíti le a sampont, amikor a hab
megült azon a dögös testén.
Amikor a tusfürdője után nyúlt, a testem önállósította magát. A
kezemre nyomtam egy adagot, és a mellkasára kentem.
Mozdulatlanná merevedett, a karja a teste mellett lógott, az alsó
ajkán csillogott a víz, és én éreztem, hogy az ágyékomnál elönt a
forróság. Végigsimogattam kidolgozott felsőtestének minden
négyzetcentiméterét, és izgatottan csúsztattam le a kezem a
csípőjére.
 Beharaptam az ajkam, egy pillanatig hezitáltam. Nem éreztem
magam késznek arra, hogy a számmal is kényeztessem, de az
ujjaim bizseregtek a látványra. Felnéztem, amikor végighúztam a
kezem bársonyos, forró férfiasságán. Annyira vastag és kemény
volt, hogy egy pillanatra előbújt belőlem a tudatlan szűzlány, és azt
rikoltotta, hogy ez nem fog összejönni.
Bray élesebben vette a levegőt, amikor rámarkoltam, és lágyan
masszírozni kezdtem. Drága pillangók, ez jobb érzés, mint valaha
képzeltem… Láttam rajta a gyönyört, és ez boldoggá tett,
ugyanakkor még inkább megkívántam. A víz, a zuhany mind
háttérbe szorult, csak halványan érzékeltem, hol is vagyunk éppen.
Testhelyzetet változtattam, és csupasz mellem mintegy véletlenül a
bicepszéhez súrlódott.
– Most te jössz – jelentette ki rekedtes hangon, és elvonta mohó
kezem az ágyékáról.
Mielőtt csalódottnak érezhettem volna magam, előrehajolt, és
érzéki szája nedves csókokkal vonta be a mellemet. Meglepett,
lázas sikkantás szakadt fel belőlem, meg kellett kapaszkodnom a
nyakában. Az ereje ezúttal is lenyűgözött. Bray egészen másképp
mosdatott, mint én őt. Nyelve izgató táncot járt a mellbimbóm
körül, pöckölte, és olykor az egész mellemet megszívta.
Csak annyi időre szakadt el tőlem, míg sampont nyomott a
fejemre. Szólnom kellett volna, hogy ez nem fog segíteni – mivel a
fejemet még nem érte víz –, de akkor az egyik kezével megtartott a
tarkómnál, a másikat lesiklatta, végig az oldalamon, megcirógatva
a másik mellemet. Nyelvével édes köröket simogatott a bőrömre,
felfelé, egészen a számig. Lecsapott rá, mint éhező héja a friss
zsákmányra.
Egyik lábamat a lábikrájára kulcsoltam, a csípőmet az övéhez
dörgöltem. Olyan közel akartam lenni hozzá, amennyire csak
emberileg lehetséges. Magamban akartam érezni, és szerettem
volna én is a része lenni, hogy összeolvadjunk, míg ez az őrület
véget nem ér.
– Felkészültél? – mormolta a számnak, de nem hagyott időt a
feleletre.
Végigsimított a combomon, nyelvével a számat feszítette szét,
ujjaival elért a középpontomig, amit nedvesebbnek éreztem, mint
eddig bármikor. A következő pillanatban Bray átfordult, ezzel egy
időben a középső ujjával belém hatolt. A víz egyenesen a fejemre
zuhogott, már éreztem a pánik dörömbölését a fülemben. Ám
ekkor Bray mozgatni kezdte az ujját mélyen, nagyon mélyen, és
szentséges zuhanyfülke, szétáradt bennem az az édes érzés, ami
arra késztetett, hogy a csípőm mozgásba lendüljön, és az egész
testemmel hozzá dörgölőzzek.
Imádtam az érzést, ahogy a bőre az enyémhez simul, a
testemben az ujját, amivel olyan mozdulatokat tett, amitől újra és
újra elöntött a forró nedvesség. A vállába kapaszkodtam, körmöm
a bőrét szántotta, mire felmordult, és még erősebben szorított
magához. Felnyögtem, aztán végignyaltam a nyakán, majd
beleharaptam és megszívtam.
Ujjának mozgása lelassult odalenn, mire nyöszörögve
tekeregtem a karjában. Őrjítő lassúsággal kihúzta belőlem.
Tekintete fogva tartotta az enyémet. Zavarba kellett volna jönnöm
ekkora intimitástól, de csak álltam ráfonódva, és lihegve
szorítottam a női izmaimat, hátha úgy magamban tudom őt
tartani.
– Átkozottul tökéletes vagy – mordult, és szájával elkapta az
enyémet.
A farkát a csípőmhöz simította, az ujjával pedig kisebb
nagyobb köröket írt le a testemen, míg elérte a csiklómat.
Megdörzsölte, és a világom darabjaira szakadt. A fejem
hátravetettem, és a nevét sikoltottam. Egész testemben
rángatóztam, ahogy az orgazmus utóhatásai is lecsendesedtek.
Bray elégedett, férfias mosolya beragyogta az arcát, de ezúttal nem
láttam ebben semmi kivetnivalót. Igenis elképesztő tehetsége van az
örömszerzéshez, és boldog voltam a karjában.
– Látod? Csak egy kis figyelemelterelésre volt szükséged –
somolygott tovább feszülten, miközben nekilátott kimosni a
hajamból a tésztát.
Csak ekkor kaptam észbe, hogy éppen zuhanyozom,
mindenféle rossz érzés nélkül. Bár a zuhanyzás meglehetősen
extrém elnevezése annak, amit csináltunk, de tény, hogy a hajam
megtisztult a folyó víz segítségével. Aztán a bőröm is Bray
segítségével.
Úgy dörzsölte a mellem, mintha csodát várna tőle. Közben
mohó szájával szinte felfalt. Merevedése szenvedélyes emlékeztető
volt az önuralmára, de nekem ennyi úriemberség elég volt.
– Magamban akarlak érezni – leheltem a fülébe, majd
ráharaptam a fülcimpájára. Eddig nem ismertem a csábító énemet.
Ő hozta elő belőlem a türelmével, a vidámságával. Tudtam, hogy
minden rajtam múlik, mert ő meghagyja nekem azt az időt, amire
szükségem van. Bármit megadott volna. Éppen ezért kellett
tisztázni, hogy másra nincs szükségem jelen pillanatban, csak rá.
Megragadta mindkét combomat, és felültetett a fülke beépített
peremére. Fogalmam sem volt, honnan, de előrántott egy kis,
ezüstös csomagot, kibontotta, és zavarba ejtő rutinnal húzta fel
meredező farkára a gumit.
Elhelyezkedett a lábam között, még egyszer végigsimított a
combomon és az oldalamon. Hátrasimítottam vizes tincseit, a
szemében olyan kéjes vágyakozás tombolt, amitől elakadt a
lélegzetem, és újra feltámadt bennem a sürgető szükség. Lábaimat
a dereka köré fontam, amikor újra a szájába vette a mellem. Egész
testemben összerándultam, és olyan mély, erotikus hangon
nyögtem fel, amit korábban sosem hallottam magamtól.
Ráharapott a mellbimbómra, majd a nyelvével ingerelte.
A csípőm megvonaglott, és ismét felnyögtem. Végigsimítottam
Bray hátán, éreztem, ahogy megborzong. Csak ekkor tudatosodott
bennem, hogy én is olyan hatással vagyok rá, mint ő rám.
– Bray, kérlek…
Csak neki könyörögtem. Soha senki másnak.
Tudtam, hogy hallja, de úgy festett, mint akit magával ragadott
a kéj. Szája szabadon engedte a mellemet, és végignyalt egészen a
nyakam hajlatáig, ahol olyan erősen szívta meg a húsom, amiről
tudtam, hogy nyoma marad. Hosszú erős ujjai a combomat
markolták, míg a másik kezével a helyére igazította magát.
Elakadt a lélegzetem, amikor megéreztem őt ott lenn. Jesszum,
még nagyobb volt érzésre, mint ahogy kinézett.
– Biztos vagy benne?
Egészen elolvadtam a figyelmességétől, de annyi
lélekjelenlétem volt, hogy bólintsak. Magamhoz húztam a fejét, és
minden gátlás nélkül megcsókoltam. Hangosan és hosszan
felnyögött, amikor előremozdította a csípőjét.
Nem hagyott időt, egyetlen erőteljes mozdulattal tövig belém
hatolt. Mindkettőnk lélegzete elakadt. Elképesztően kitöltött.
 – Jól vagy? – kérdezte, de képtelen voltam megszólalni az
élménytől. Minden tagom görcsösen fonódott a testére. Bray
vágyódó tekintetébe aggodalom keveredett. – Faith?
– Mozdulj… – nyögtem elhalóan.
Persze megértette, és kikészült tőle, hogy én is annyira akarom,
mint ő. Csípője előrelendült és selymes, csúszós volt minden
mozdulat. Hangosan nyögtem, ő a nevemet ismételgette.
Mozdulatai egyre gyorsultak, erősödtek, míg én lassan szétestem, ő
pedig csak tartott, és felfalt. Mintha belül elért volna egy különösen
érzékeny pontot. A gyönyör lassan született, majd csiklandósan
szétterjedt, míg átcsapott őrülten vad, sikoltós rángásokká.
Bray már kemény iramot diktált, fújtatott a nyakamba. Úgy
szorított, mintha nem lenne más megoldás. Tenyerébe fogta az
arcom, és én ugyanígy tettem. Hiába csapott át rajtam alig egy
perce az orgazmus, máris éreztem nyomában a következőt. Bray
tekintete fogva tartotta az enyémet. Láttam és éreztem a pillanatot,
amikor felolvad. Egész testében összerándult, de tovább mozgott
rendíthetetlenül. Mintha a duplájára nőtt volna bennem, és ezzel
engem is átlendített a holtponton. Sikoltottam, amikor ő felhördült,
de végig a szemébe néztem.
Soha nem lehetek már a régi, ezek után semmiképp.
Biztosan tudtam, minden kétséget mellőzve, hogy nagyon erős
érzéseket táplálok iránta. Nem voltam hajlandó nevén nevezni,
mert azzal felborítom mindkettőnk életét, és ez a felfedezés elemi
szinten rémített halálra. Tudtam, hogy nem lenne szabad vele
lennem. Tudtam, hogy bármelyik pillanatban elszakíthatnak tőle
olyan szervek, amelyeknek a létezéséről sem tudott. Tudtam, hogy
veszélyes játékba kezdtem, és az ellenségeim visszaélnének a
helyzettel, ha megtudnák. Ha Russo tudomást szerezne a Bray
iránt táplált érzelmeimről, olyan dolgok fordulnának meg a beteg
agyában, amiket nem bírnék elviselni.
Én vagyok a legönzőbb a világon, amiért úgy döntöttem,
félretolom az aggályaimat, és kiélvezek minden másodpercet, amit
vele tölthetek. Mert bele fogok pusztulni, amikor elválasztanak tőle.
Az jobban meg fog törni, mint az a két hét.
Később kulcsra zárta a szobája ajtaját, és a karjába zárt az
ágyában. Imádtam az erejét. Kissé megkésve az agyam azért
utolért.
 – A szüleid?
Rázkódott az elfojtott nevetéstől.
– Zachet vitték a pszichodokihoz. – Ezzel sikerült meglepnie.
Meghúzta az egyik hajtincsemet, és a karját szorosan körém fonta.
– Míg ti ketten aludtatok, megjegyzem, igen édesen, addig mi,
felnőttek, beszélgettünk. – Oldalba böktem a könyökömmel, mire
rötyögött. – Eddig is hordtuk dokihoz, de Zachary nagyon
ügyesen rejti el a problémáit, még önmaga elől is. Most végre, hála
neked, eredményre juthatunk vele, mert megtaláltuk a
kiindulópontot a fájdalmában. Egyikünk sem hitte soha, hogy
ilyen gondolatai vannak. Talán ezután visszavezethetjük az öcsémet
az életbe.
Bűntudatot hallottam kiszűrődni a hangjából. Magamhoz
húztam a fejét, és az övéhez simítottam az arcomat. Szinte
éreztem, ahogy elszáll belőle a feszültség. A csípőmbe markolt, és
kissé megszorította. Beletúrtam selymes, nyirkos hajába újra és
újra, és imádtam, ahogy a teste körbevesz. Még csak be sem
takaróztunk, csak megtörülköztünk. Hozzá tudnék szokni ahhoz,
hogy tökéletesen meztelen legyek egy bezárt szobában
Braydennel.
A sebhelyeimet simogatta. Minden hegen végighúzta az ujját,
majd minden izgatás nélkül megcsókolta őket egyesével. Megindító
volt felfedezni, hogy nem színészkedik, nem alakoskodik, őt
valóban nem taszítja egyetlen vágás nyoma sem a testemen.
Mélyen felkavart volna az irántam érzett imádata, ha nem érzem
én is ugyanezt iránta.
Orrával a nyakam hajlatát simogatta, majd lágyan megbökött
vele.
– Szeretlek – mondta minden bevezető nélkül, egyenesen a
szemembe. Sokkolt az őszintesége, és megindított a nyíltsága.
Mielőtt egyáltalán feldolgozhattam volna, folytatta: – Nem azért
mondom, hogy bármiről meggyőzzelek. Azért sem, hogy
kicsikarjak valamilyen vallomást. Nincs rá szükségem. Tudom,
hogy imádsz!
Csendesen nevettem, közben megborzongtam, ahogy a
mellbimbóm súrolta a mellkasát, mikor fölém gördült.
– Na, tessék! Minden szép pillanatot haza tudsz vágni az
egóddal!
 Egy mosoly lágyította el a vonásait. A tenyerem bizsergett,
hogy megérintsem, és nem fogtam vissza magam. Végigsimítottam
borostás arcán és az állán, puhán szúró szakállán.
Bólintott, és a fenekem alá nyúlt.
– Külön tehetségem van hozzá.
Lehelete csiklandozta a fülcimpám, ahogy a nyelvével
cirógatta, majd lágyan ráharapott. Elvesztettem a fonalat, és
átbucskáztam abba a valóságba, ahol csakis érzések léteznek.
Belemélyesztettem az ujjaimat Bray oldalába. Elégedetten
felmordult, és rászorított a csípőmre. Beleborzongtam a sokféle
élménybe, ami elborított a közelében.
– Miért mondod el most ezt nekem?
A tarkómat simogatta, komolyan nézett a szemembe, és egész
lényéből sütött, hogy őszintén hisz a következő szavaiban.
– Azt akarom, hogy tudd, mennyire komoly ez a dolog nálam.
Nem hasonlítalak a korábbi nőimhez, mert egyik sem ér fel
hozzád. A legtöbb arctalan-névtelen szex volt. – Beletúrt a
hajamba, rámarkolt, és hátrafeszítette a fejemet. Ráhajolt a
nyakamra, és hosszan nyalogatott, vagy röviden, gyorsan
rácsókolt, ráharapott a bőrömre.
– Nem szokásom nagy szavakkal dobálózni. Amíg tart ez az
érzés, meglovagoljuk, kiélvezzük, rendben?
Leutánozva a mozdulatait, belekapaszkodtam a hajába, és
hátrahúztam a fejét, hogy az arca a szemem előtt legyen.
– Csak te és én? Monogámia? Elunod magad az első hét után.
– Arcán ördögi mosollyal simított végig a hasamon egész a
mellemig. A tenyerébe zárta, és ujjával morzsolta a mellbimbómat.
Vállat vont.
– Komolyan, Bray! Ha velem vagy, nem lesz több arctalan-
névtelen szex.
– Amennyiben bármikor rendelkezésemre bocsátod a
csodálatos tested, semmi kifogásom a dolog ellen – mondta
blazírtan, de a keze egyre szenvedélyesebben szorított rá egy-egy
testrészemre. – Természetesen ez kölcsönös, de mindketten tudjuk,
hogy bármilyen vágyadat kiélheted rajtam. A testem arra született,
hogy téged szolgáljon.
Előrehajoltam, és ráharaptam az alsó ajkára. Nem eresztettem,
csak tartottam, közben a nyelvemmel ingereltem. A szorítása
erősödött, és éreztem, hogy újra készen áll. Végül szabadon
engedtem duzzadt száját egy csókkal.
– Én nem tudom kimondani, amit hallani szeretnél. –
Igyekeztem a lehető legőszintébb lenni hozzá. Ennyit megérdemel.
– Annyit tudok, hogy szeretek veled lenni minden formában, és
olyan dolgokat árultam el neked, amiket soha nem lett volna
szabad megtudnod. Nem ígérhetek semmit, mert az életem nem áll
stabil lábakon. Bármikor eltűnhetek úgy, hogy többé az életben
nem hallasz rólam.
Megcsóválta a fejét. Végigsimított a gerincemen.
– Azt gondolod, olyan nagyon titokzatos vagy…
– Bray, nem viccelek!
Felült, és magával húzott engem is. Elhelyezett az ölében,
lábaimmal a csípője körül. Feszülő erekciója kettőnk közé szorult,
és a rándulásaiból ítélve meglehetősen jól érezte ott magát.
Bray belecsókolt a nyakamba, amitől majdnem elfeledtem,
miről is beszélünk.
– Én se viccelek – felelte. – De nem is feltételezed, hogy
lehetnek nekem is ismerőseim bizonyos szervezetekben.
Sóhajtottam, amikor egyik tenyerét csupasz fenekemre
simította. Szinte fel sem fogtam a szavait, annyira jólesett
hozzádörgölőzni. Csak akkor tértem magamhoz, amikor
meghallottam azt a bizonyos zörgést. Elhúzódtam, és láttam,
ahogy a fogával feltépi a következő gumis zacsit.
– Még egyszer – jelentette ki ellentmondást nem tűrően, mégis
megvárta, míg az óvszerért nyúlok. Rám bízta a döntést. Mindig.
Minden ellenérvemet elnyomta a következő óra összes nyögése,
simogatása, összefonódása.
 21.

Soha ne engedd,
hogy választásra kényszerítsenek!

2016. OKTÓBER 10. ESTE

BOLDOGSÁGBUBORÉKBAN ÉRTEM HAZA. Tudtam, hogy Crayne

hamarosan utolér, ezért sebtében átöltöztem a túlméretezett
melegítőből a saját ruháimba. A kölcsöngatyám zsebében ráleltem
a gyerektelefonra, és a látványa egészen megindított. Mintha Zach
olvasott volna bennem. Nem a gondolataimban, mert még
magamnak sem vallottam őszintén az érzéseimről, hanem a
szívemben. Zach valahonnan tudta, hogy mennyire megnyugtat a
gondolat: csak egy gombnyomásra leszek a bátyjától.
A gyerektelefont a saját nadrágom zsebébe rejtettem, a valódi
mobilomat pedig a nyakamba akasztottam. Crayne nem érkezett
meg, ami fura volt. Rendszerint ötpercnyire szokott elengedni
magától. Épp hívni akartam, amikor megszólalt az I’am an
Albatraoz. Szorongva vettem fel a telefont. Nem szóltam bele,
hagytam, hogy Crayne beszéljen.
– Tíz perc múlva a ház előtt. Meglepetés.
Ennyi. Béna seggfej! A frászt hozta rám. Milyen meglepetés?
Nem szerettem a meglepetéseket. Mindig a figyelem
középpontjába tereltek, ráadásul nem akartam csalódást okozni
annak, aki már vette a fáradságot, hogy meglepjen.
Vagy az a meglepetés, hogy azonnal lelépünk a városból? A
gondolat, hogy el kell hagynom Brayt, egyre érzékenyebben
érintett. Persze, ettől függetlenül megteszem, ha Crayne azt
mondja, szükséges. Bray és a családja biztonságának érdekében
leléptem volna egyetlen szó nélkül.
Nem a ház előtt várakoztam, hanem az ajtón belül kuksoltam,
a szívem a torkomban dobogott. Már alkonyodott, a látóhatáron
vörös és rózsaszín felhők úsztak.
Hét perc múlva a ház előtt beszálltam Crayne mellé a fekete
Hummerbe.
– Baj van? – kérdeztem rögtön, mire meglepetten nézett rám.
– Nincs.
Eddigi félelmem haragba csapott át. Rácsaptam a karjára.
Erősen. Aztán újra, már ököllel.
– Seggfej vagy! Tényleg, igazán az vagy – kiabáltam vele. –
Hogy tehetted ezt velem?
– Mi bajod van?
– Azt hittem, hogy…
Így visszatekintve tényleg hülyén gondolkodtam. Könnyek
szöktek a szemembe. Megvolt a protokoll vészhelyzet esetére.
Titkos jelszavak, fix menetrend, de Crayne egyiket sem izzította be.
Túlreagáltam.
Crayne frusztráltan felsóhajtott. Közben elindultunk, de alig
éreztem ebben a kocsiban. Összevissza kanyarogtunk, és tudtam,
hogy sokkal hamarabb is odaérhetnénk a célunkhoz, ha egyenesen
odahajtana, de Crayne sokkal óvatosabb ennél. Mindig ellenőrizte,
nem követi-e valaki, vagy nincsenek-e gyanúsan parkoló kerti
törpék az úton. Mindig óvatosabb volt a kelleténél.
A város központja mellett, egy park szélén állította le a kocsit.
Körülnéztem, de sehogy sem akart összeállni a kép, mit is keresünk
itt. Crayne szó nélkül kiszállt, én meg követtem. Mindent, ami
kellett egy bulis estéhez, ebben a negyedben lehetett megtalálni. A
sarkon túl volt egy pub, szabadtéri és fedett területtel is. A mozi két
házzal arrébb tanyázott, egy kávézó mellett. Három sarokkal
odébb zárt diszkó, mellette koktélbár rejtőzött hétköznapi köntösbe
bújtatva. Tudtam, hogy ott vannak, mert Crayne az elején
megmondta, hogy ott bizony nem akar meglátni még véletlenül
sem.
A központ békésebb részében volt a Centrum és a galéria,
amiben Josiah fog dolgozni, ha…
Ennél a gondolatnál megtorpantam. Szó szerint megálltam az
út közepén. Mivel nem voltunk egyedül az utcán, majdnem nekem
jött egy járókelő. Az illető káromkodott. Crayne odalépett hozzám,
és a karomnál fogva vonszolt maga után. Egy sikátorba vezetett,
ahol az egyetlen fényforrás egy pislákoló utcai lámpa volt. Már
tudtam, kihez hozott, de nem mertem kimondani, nehogy a
gondolat kámforrá váljon.
Két méretes betonfal vett közre minket, és előrepillantva
rájöttem, hogy egy zsákutcában vagyunk. A téglafal biztos nem
mászható, a hatalmas fémajtó pedig biztosan zárva van a lámpa
alatt. Odasétáltunk, és az árnyékba húzódtunk. Kezdett hűvösödni,
ezért örültem, hogy a farmerhez és az egyszerű, szűk pólómhoz
felvettem a műbőr dzsekimet. Összehúztam a cipzárt, és Crayne-re
néztem.
Úgy állt a falnak támaszkodva, karját a mellkasán összefonva,
mintha rendszeresen kellene sötét sikátorokban várakoznia. Jobban
belegondolva, talán így is van, mindenesetre én örültem, hogy itt
van velem. Kérdő pillantásomra gunyoros szemöldökrántással
felelt.
– Meglepetés, kölyök!
A lámpa alatt nyílt a nehéz fémajtó, az árnyak életre keltek.
Ezüstös csillanással lépett elő egy alak a sötétből, és a világ
megszűnt létezni egy pillanatra. Egyetlen tökéletes pillanatra nem
létezett félelem, kétségbeesés, bizonytalan jövő, mert felismertem az
alakot.
Josiah.
Ezüstszínű, fekete markolatú botra támaszkodott, amitől egy
gondolatnyi időre megrökönyödtem. Az én hatalmas, erős, harcos
bátyám egy botra kénytelen támaszkodni! Abban a percben
jobban gyűlöltem Russót az összes beteges viselkedésével és
fétisével együtt, mint bármit a világon.
A következő pillanatban már rohantam, és a bátyám karjába
vetettem magam. Sokat fogyott, mióta nem láttam. Mintha az
izmai elsatnyultak volna a lábadozás ideje alatt. Ennek ellenére is jó
erőben volt, könnyedén elkapott. Roppanást hallottam, és tudtam,
hogy eldobta a botot, csak hogy ölelhessen.
– Josiah, tényleg te vagy…
– Itt vagyok, magocska! – A becenevem hallatán felnevettem.
Nem érdekelt, hogy mindketten hallják a hisztérikus felhangot. Aki
átélte azt, amit mi ketten, pontosan tudja, mekkora
megkönnyebbülés épségben viszontlátni a másikat. De csak az érti,
és senki más.
Josiah felemelt a földről, és megpörgetett. Elegáns
vászonnadrágot és ropogós inget viselt. Eddig hidrogénszőke haját
az eredetihez eléggé közel álló barnára festette, mégis ő volt az. Az
illata, akár a tiszta só, a teste a megtestesült erő, még most is.
Hüppögve emeltem fel a fejem, és belenéztem mogyoróbarna
szemébe.
Addig észre sem vettem, hogy sírok, míg a tenyerébe nem
fogta az arcomat, és a hüvelykujjával le nem törölte a könnyeimet.
– A békák rohadtul megfulladnak, ha így folytatod – mondta,
mire kuncogtam. Amikor kicsi voltam, és túlzásba vittem a sírást,
mindig ezt mondta nekem. Tudta, hogy nagy állatbarát vagyok, és
sosem hagynám, hogy egy béka megfulladjon. Többnyire sikerült
ilyenkor lehiggadnom, és Josiah azt mondta, én vagyok a békák
hőse.
– Josiah, én…
– Mégis mi a fasz ez? – Váratlan hang szakított félbe, mire
Josiah egész testében megfeszült.
Álmomban is velem volt ez a hang, de nem dühösen. Ez a
hang lágy és kedves, sosem használta volna ezt az élt velem
szemben. Kivéve, ha egy másik férfi karjában talál, akiről ő nem
tudja, kicsoda.
– Bray? Mit keresel te itt?
Nagyszerű, még én kérem számon őt. Rossz kezdet.
Kibontakoztam Josiah karjából, de a kezét képtelen voltam
elengedni. Bray néhány lépésnyire állt tőlünk. Ráadásul a sikátor
bejáratánál megláttam Sethet is, aki elítélő tekintettel méregetett.
Ez nagyon nem jó.
– Mi folyik itt? – kérdezett vissza Bray. A szemében megbántott
fény csillant, de az egész teste agressziót sugárzott. – Talán
megzavartam valamit?
– Igen.
– Dehogy!
Meglepetten néztem Josiah-ra. A tekintetemmel üzentem neki:
„Most meg mi a fene bajod van?” De vagy nem értette, vagy csak
figyelmen kívül hagyta. Úgy méregette Brayt, mintha a következő
ütéssorozatot próbálná rajta gondolatban. Crayne felé lestem,
hátha számíthatok rá, de ő továbbra is ugyanabban a pózban állt a
fal mellett. Az arca merev és kifejezéstelen, akár egy gránitszoboré.
Tisztán látszott, hogy ebbe csak végszükség esetén fog
beleavatkozni.
– Bray, ez nem az, aminek látszik! – Jesszum, a béna
szappanoperákban is biztos ilyesmit mondanak a rajtakapottak.
Elengedtem Josiah kezét, és tettem egy lépést Bray felé. – Kérlek,
menj most el!
Bray úgy festett, mint egy kiskutya, amit kitettek az esőre. Egy
nagyon mérges kiskutya.
– Elküldesz? Engem? Miért nem őt?
– Később megmagyarázom. Kérlek!
– Miért nem most? – kötötte az ebet a karóhoz. – Később
miben lesz más?
Ez igaz. Később sem magyarázhatom el. Nem beszélhetek neki
Josiah-ról, azzal minden tervünket hazavágtam volna. Már így is.
Egek, micsoda marha vagyok, hogy hagytam magam
belekeveredni ebbe az érzelmi kavalkádba!
– Bíznod kell bennem – mondtam végül, mert jobb érv nem
jutott eszembe.
Bray tekintete rám villant. Tele volt rengeteg kimondatlan
váddal, keserűséggel.
– Bíznom benned? – A hangja olyan vitriolos lett, amitől
megborzongtam. – Ahogy te bízol bennem? – Összepréseltem a
számat, a torkomat kétségbeesett kiáltás fojtogatta. Bray tovább
nógatott: – Faith?
– Ha még egyszer így nevezed – szólalt meg mögöttem
fagyosan Josiah –, kitépem a gégédet a helyéről, hogy soha többé
ne tudj semmit kiejteni az ostoba szádon!
Hajaj! Josiah igazán mérges tud lenni, ha belejön.
– Szeretném megnézni, ahogy megpróbálod, öreg! – Bray nem
maradt el a bátyám mögött agresszióban.
A francba!
Josiah félrelökött, a következő pillanatban az ökle Bray arcába
repült. Sikoly szökött ki a számon, Seth pedig kiabált valamit,
miközben megindult felénk. Bray gyorsan magához tért, és
minden haragját a bátyámra zúdította. Eddig is tudtam, hogy
visszafogta magát velem, de csak most láttam igazán, mennyire.
Ijesztően gyorsan mozgott. Tudtam, hogy ezzel Josiah-t is
meglepte, mert néhány hosszú másodpercig csak az ösztönből
maga elé tartott ökle óvta meg néhány csúnya jobbhorogtól. Bray
csak ütött és ütött. Olyan volt, mint egy felingerelt tigris.
Josiah végül magához tért, és egy váratlanul gyors mozdulattal
kirúgta Bray lábát. A szemem sarkából láttam, hogy Crayne is
megindul. Az ég óvjon a tesztoszterontól túlfűtött pasiktól!
Az éppen talpra szökkenő Bray és Josiah közé vetődtem, és
minden erőmet beleadva hátrébb löktem a bátyámat.
– Mi ütött beléd? Fejezd be!
Egy pillanatig úgy tűnt, ellenkezni akar. Tovább folytatta volna
a kakaskodást, csak hogy helyre tegye Brayt. Szerettem volna
elmagyarázni a bátyámnak, hogy ő nem olyan, mint mi. Nekünk
már zsigerből megy az összes védelmi szarság, mert a rettegés
megváltoztatott bennünket. Pontosabban engem a rettegés, Josiah-t
a harag.
– Meggondolatlan macsó-ficsúr! – mondta Josiah.
– Mit mondtál?
Bray újra nekilendült, de ekkor már ott volt Seth, aki hátulról
átkarolta a mellkasát, és visszafogta a haverját.
– Bray, kérlek, kérlek! – Rásimítottam a tenyerem a karjára, de
úgy ugrott hátra, mintha megégettem volna. A lendülettől rálépett
Seth lábára, aki fojtottan káromkodott.
– Mi a faszt szórakozol velem? – ordította. – A vén majmokra
buksz? Vagy bejön, hogy egyszerre többet szédítesz?
Összerezzentem a szavaira. Zavarodottság és harag sugárzott
belőle. Pusztítóbb volt, mint egy cunami. Crayne és Josiah
frusztrált pillantást váltottak. Nem tehettek semmit. Átkozott
patthelyzet volt.
– Vigyázz a szádra, te idióta! A kisujjadig nem ér fel.
Josiah hangjával fémet lehetett volna vágni, olyan élesen
csengett. Mindig is túlzottan féltett, de nem Bray volt az, akitől
óvnia kell!
– Bray, haver – szólalt meg Seth fojtott hangon. – Lépjünk
innen, hallod? Higgadj le, öreg, és nézd meg őket! Akármi is folyik
itt, nem fognak beavatni.
Brayhez lassan eljutottak a barátja szavai. Alaposan megrágta,
és mély sóhajjal előrébb lépett. Seth engedte. Bizonyára ő is látta,
hogy a haverja nyugodtabb.
– Hagyd itt ezt a két vénembert, és gyere velem! Majd én
vigyázok rád!
Bray felém nyújtotta a kezét. Pólót és cipzáras kapucnis felsőt
viselt. Szerettem volna elfogadni a kezét, odabújni meleg testéhez.
Szerettem volna mindent elmesélni neki, mert kiérdemelte, amikor
fegyvert fogott értem. Szerettem volna… szeretni őt.
A felismeréstől egy pillanatra lecsukódott a szemem. Szerettem
őt. Ez volt a neve annak a rengeteg érzelemnek, ami hozzá láncolt.
Szerettem őt úgy, ahogy soha senkit még, tudtam, soha senki iránt
nem fogok ennyit érezni. Ő volt nekem a minden. Éppen ezért nem
sodorhattam nagyobb veszélybe, mint eddig.
Még egy lépést tett felém.
– Együtt mindent megoldunk, kisnyuszi, csak gyere velem! Ne
menj velük! Vele!
Megacéloztam magam, mert tudtam, egy egyszerű elutasítás
ide nem lesz elég. Mélyen meg kell sebeznem, és vele együtt saját
magamat is.
– Nem mehetek veled, te nem tudsz rám vigyázni. Őt
választom. Bármikor őt választanám – mondtam.
Összerándult, mintha megütöttem volna. Láttam a szemében:
ez helyrehozhatatlan. Fordított esetben, ha én látom őt egy lány
karjában, már az összetört volna. De egy ilyen nyílt elutasítás
tökéletesen megalázó lehetett a számára.
– Akkor menj a pokolba!
Gondolkodás nélkül hátat fordított, és Sethtel a nyomában
pillanatok alatt eltűnt a sikátorból. Összeszorult a szívem, és úgy
fájt, ahogy még soha. Sajgott az egész mellkasom, mintha
rágördítettek volna egy bányát.
Hátráltam, mert nem éreztem erőt a lábamban, hogy
megtartson. A téglafal állított meg, és én tíz körömmel
kapaszkodtam bele. Könnyek szúrták a szemem, légszomj
szorongatott, amilyet még sosem éreztem.
Josiah lágyan a karjába vont, de eltoltam magamtól. A
fájdalom valami más, elemibb dologgá alakult át bennem. Nem a
bátyám ellen irányult. Ő csak védeni akar, Brayt pedig távol
tartani, hogy biztonságban legyünk. Nem. A haragom a felé
irányult, aki néhány méterre állt tőlem.
– Tudtad… – A hangom elfúlt, ezért újra próbálkoztam. –
Tudtad, hogy követnek minket.
– Igen, tudtam – felelte Crayne egyenesen. A szemembe nézett,
nem láttam az övében semmi mást, csak szánakozást.
– Tudtad, hogy félre fogja érteni!
Crayne megcsóválta a fejét.
– Csak reméltem.
Teljesen elképedtem.
– Megszervezted?
– Csak kihasználtam a kínálkozó lehetőséget.
Ziháltam. Annyira bizsergett a tenyerem, hogy pofán vágjam!
Megindultam felé, de Josiah elkapta a könyökömet.
– Hagyd! Igaza van.
– Mi?
A bátyám szép arcán bosszúság suhant át, amivel csak még
jobban feltüzelte a haragomat.
– A fiú csak láb alatt van. Bosszantó és arrogáns.
– Jé, nem is tudom, kire emlékeztet – gúnyolódtam, de azonnal
elszégyelltem magam.
Mióta is vártam, hogy újra együtt lehessek Josiah-val? És az
első alkalommal összevitatkozunk. Hirtelen szörnyen fáradtnak
éreztem magam. Érzelmileg teljesen kimerültem.
– Olyan sokáig elviseltem a nőidet, pedig némelyik szörnyen
idegesítő volt, te is tudod. Ambert már ne is említsem, igaz? –
Elfordultam, hogy ne lássam barna szemében a megbántottságot.
Övön alul ritkán ütök, de akkor nagyot. És ez bazi nagy volt.
Odamentem Crayne-hez, és a mellkasára böktem, ahogy egyszer ő
tette velem. – Ez a srác vigyázott rám. Te képmutató gólem!
Fegyvert adtál a kezébe, hogy vigyázzon rám. Most pedig nem
álltál ki mellette.
Crayne előrehajolt, és gyengéden a markába zárta a kezemet.
Ezüstös szeme komolyan csillant a gyenge fényben.
– Ahogy te sem.
Gyomron vágott a felismerés. Valóban, én sem. Mert tudtuk,
hogy jobb neki nélkülem. Biztonságosabb. Akkor is, ha mindketten
belepusztulunk egy kicsit.
 22.

Mindig van rosszabb

B ray
2016. OKTÓBER 17.

A KÖVETKEZŐ NAPOKBAN ingerültebb voltam, mint egy seggbe

rúgott grizzly. A harag savként mart belülről, szinte teljesen
felemésztett. A józanság csak a harmadik nap körül ért utol, addig
gyűlöltem és haragudtam, tomboltam és igen, basszus, még
bőgtem is. Mint valami csápos féreg, úgy tekeredett körém Faith
árulása.
Életem első szerelme, még valamikor tizenhárom évesen,
félrement egy haverral, de az nem fájt ennyire. Semmi nem fájt
ennyire.
„Bármikor őt választanám”!
Nem is a szavak fájtak, hanem a bizonyosság, amivel
kimondta, a visszavonhatatlan hangnem. A nyurga majom és a
gólem csak csendesen, elégedetten figyelte, ahogy Faith lapátra
pakol. Rohadt gazemberek! Jó lett volna még egy kicsit püfölni a
seggfejet, akinek Faith olyan örömmel a karjába vetette magát.
A mellkasom tájékán szúrást éreztem. Basszus, de rohadt érzés
volt látni, ahogy mást ölel, másra mosolyog! Azzal a mosollyal
félresöpört mindent, amit együtt átéltünk. Valószínűleg neki nem is
volt olyan mámorító, mint nekem. Talán a pánikrohamok meg ez
az egész titokzatosság is csak kamu volt? Teljesen összezavarodtam.
Seth második bőrként tapadt rám. Voltak olyan szakaszaim,
amikor el akartam menni Faithhez, hogy könyörögjek neki, vagy
egyszerűen csak lássam. De olyan is volt, hogy megláttam a
városban a langaléta majmot, és viszketett a tenyerem egy jó kis
bunyóért. Azt elsőre levágtam, hogy nem kezdő a fickó.
Kifejezetten profi mozdulatai voltak, és úgy mozgott, mint aki
előbb tudott verekedni, mint járni. Ez még inkább idegesített. Ha
legalább valami puhapöcs lenne, de Faithnek egy hasonlóra kellett
lecserélnie. Bassza meg!
Olyan rohadt rövid ideig lehetett az enyém, mégis akkora
lyukat ütött rajtam, amekkorát soha nem tudok összefoltozni.
Az öcsém labdája pattant a fejemen. Elkaptam, és beintettem
Sethnek, mert persze ő vágta hozzám. Megvonta a vállát, és
bekapott egy citromszeletet az asztalról.
– Megint olyan fejet vágtál.
– Milyen fejet, baromarcú?
– Olyat, tudod…
Nem tudtam, de nem firtattam, mert az öcsém letelepedett a
mellettem lévő székre.
– Olyan fejet, mint aki azonnal megy, és megküzd az összes
sárkánnyal, csak visszakaphassa Honey-t – avatott be Zach,
bizalmasan közelebb hajolva hozzám. Ettől mindig totál
elolvadtam. Kis kezét az enyémre tette, és fejét fáradtan a vállamra
hajtotta.
– Ez melyik meséből van?
– A sárkány? – kérdezett vissza, én meg igenfélét hümmögtem.
– Elliot.
– Abban jó sárkány van, nem?
Seth bólintott. Még emlékezett rá, hiszen hárman mentünk a
moziba, hogy megnézzük.
Zach szemrehányó pillantással nézett fel rám.
– Mindig jók a sárkányok.
– Ha ez a helyzet, talán összehaverkodom velük. Minek
küzdeni, ha nem muszáj?
– Lehet, hogy te is sárkány vagy – csillant fel Zach világoskék
szeme. Nem árultam el neki, hogy a kedvéért még a vasorrú
banyát is bevállaltam volna.
– Arra mérget vehetsz, öcsi! – vigyorgott rá Seth, és
összeütötték az öklüket az asztal felett. Fintorogtam, de nem
szóltam. Gyagyáskodásra mindig jó, ha ott van Seth.
– Zachary, odaadtad azt a micsodát a tudodkinek?
Felvontam a szemöldököm. Seth újabb citromszeletet tett a
szájába, és minden fintorgás nélkül elrágcsálta. Nekem már a
látványtól folyt a nyálam, mint a hat hónapos babáknak.
Zach tudta, miről van szó.
– Amikor legutoljára itt volt, igen. Azóta mindennap
beszélünk. Képzeld, hogy kettő számot be tudott állítani rajta.
– Nem mondod – döbbent meg Seth. – Akkor nagyon ügyes,
mi?
Zach bólintott, majd egy ideig hallgatott. Amikor megszólalt,
el nem sírt könnyeket hallottam a hangjában.
– Hiányzik nekem. Jó volna, ha visszajönne.
– Na, jó, feladom. Kiről beszéltek?
Seth sötétzöld szemmel, kifürkészhetetlen pléhpofával bámult,
amitől a frász kerülgetett.
– Honey-ról. – Zach közlékenyebb hangulatban volt mindig,
amikor Faith lett a téma. – Mielőtt elment, nekiadtam a
gyerektelefonom. Csak a mi kettőnk száma van elrejtve benne.
Ez aranyos. És mindennap beszélnek.
– Miről szoktatok csevegni a jó öreg Honey-val? – kérdeztem,
és remegett a kezem, ahogy ökölbe szorítottam, majd kilazítottam.
Ezt ismételgettem addig, míg rá nem jöttem, hogy idegből
csinálom. Az a rohadt tüske rohadt mélyen bökött.
Zach vállat vont.
– Mindenféléről – felelte, és felszeletelt uborkadarabokat
markolt fel a tányérjáról. Imádtam, hogy végre magától eszik.
Régebben órákat kellett könyörögni, hogy legalább pár falatot
lenyeljen. – Azt mondta, szétrúgja a seggem, ha nem festem ki a
falakat. Megígérte, hogy egy nap eljön és megnézi.
– Jó motiváció – mormoltam ironikusan, és bedobtam a
számba egy darab uborkaszeletet én is.
– Rólad is szoktunk beszélni.
Erre félrenyeltem a rohadt uborkát.
– Mi van?
– Azt hiszem, hiányzol neki. Mindig megváltozik a hangja, ha
rólad mesélek.
Anyám ezt a percet választotta, hogy elcsalja az öcsémet az esti
fürdéshez. Nem volt túl késő, de Zach még mindig hamar elfáradt.
Az egyetlen, amit pozitívnak láttam rajta, hogy eltűnt a szeméből
az a „minden mindegy” árnyék. Már nem akart kimaradni
semmiből, már egyre ritkábban mondta, hogy nem számít. Olykor
már sikerült neki igazi gyerekként viselkednie, aki a bátyja agyára
megy. Komolyan imádtam.
Sethtel összeszedtük a tányérokat, és bevittük a konyhába.
Máskor elpakoltam, elmosogattam volna, de ma éjjel képtelen
voltam ezzel szórakozni.
– Te tudtad? – kérdeztem Sethet, amikor már indulóban volt.
Rögtön levágta, miről beszélek.
– Persze. Nem én élek kasztráltan egy fájdalombuborékban.
– Seggfej vagy.
– Micsoda meglepetés! – Beült a kocsijába, és a letekert ablakon
keresztül kiszólt: – Ugye, nem csinálsz semmi hülyeséget? Vagy
maradjak, és láncoljalak a kocsidhoz?
– Garázs, bütykölés – utaltam tömören a szokásos
programomra. – A fétiseidet tartsd meg magadnak!
Beintett és elhajtott. Szabadon hagyott, mert bízott a józan
eszemben. Fogalma sem volt róla, hogy ha Faithről volt szó, a
józanságom cserben hagy. Olyan erős kényszert éreztem, hogy
elmenjek hozzá, amivel alig bírtam. Újra látni akartam,
megérinteni, hallani a nevetését, a sóhajait, basszus, benne
mozogni. Már a gondolatra megkeményedtem.
Annyira ártatlannak látszott, én meg úgy éreztem magam,
mint egy kicseszett hódító. Leigáztam, és baszki, élvezte. Azt
hittem, kettétörik a farkam, amikor azon a szexisen rekedt hangján
felsikoltott, és elélvezett. Aztán mint egy vákuum, magába
szippantott, és a részévé váltam, ahogy ő az enyém lett.
Ezek után pár óra múlva képes volt másvalaki karjába repülni.
Képtelen lettem volna ebben az állapotban elaludni, ezért
bevonultam a garázsba, hogy kocsit szereljek. Sethtel vettünk egy
ócskavasat, néha együtt javítgattuk. A tragacs célja nem az volt,
hogy minél hamarabb elkészüljön. Inkább a feszültség levezetése.
Az utcákon kigyulladtak a lámpák. Keresztülsétáltam az
udvaron, de a gondolataim még mindig az öcsémnél és –
természetesen – Faithnél jártak. A garázsban túl későn éreztem
meg a figyelmeztető bizsergést. Egész testemben megfeszültem.
Megtorpantam, hogy halljam az éjszaka csendjét, és a neszt, ami
miatt vészriadót fújtak az érzékeim.
Késő volt.
A következő pillanatban erős kezek löktek be a garázsajtón.
Megperdültem, hogy helyre tegyem a támadókat, de kerten
nyomtak a falhoz. Talán, ha korábban tudom, hogy Faithnek két
gólemje is van, rá sem nézek a csajra. Crayne-nel egyedül még csak
elbírok valahogy, de két ekkora marhával biztosan nem. Soha nem
voltam alacsony, még csak átlagosnak sem lehetett nevezni, de
basszus, két óriás préselt a falba! Kölyöknek éreztem magam az
elemiből, akit elkaptak a rossz arcú felsősök.
Crayne a mellkasomat szorította hatalmas tenyerével. A botos
seggfej a csinos kis arcával most eléggé halálosan festett, és éppen
belemászott a képembe.
– Csak egyszer kérdezem meg, és ha nem a megfelelő választ
adod, esküszöm az istenre, hogy lenyeletem veled a golyóidat! –
Alig kaptam levegőt, mert az alkarját épp a torkom fölött
keresztezte, és nekem feszült. Az isten emlegetése nélkül is elhittem
volna a fenyegetését, és ez nagyon is bosszantott. – Hol. Van. Faith?
Minden egyes szót külön hangsúlyozott, és bár egy rohadt
egyszerű kérdésnek szánta, mégis mintha gyomron vágott volna
háromszor. Ráadásul az igazi nevét használta, ami miatt korábban
éppen ő akart lassú kínhalállal kivégezni. A rettegés végigszaladt a
gerincem mentén, és összetalálkozott a haraggal. Bassza meg! Nem
azért van itt ez a két gólem, hogy megakadályozza az ilyesmit?
Crayne legalábbis biztosan.
Minden energiám összeszedtem, és teljes erőből hátrébb löktem
a két seggfejet. Ez azt jelentette, hogy Crayne hátrált egy lépést, a
másik barom meg már nem fojtogatott.
– Eltűnt? – krákogtam halálra rémülve.
A szépfiú újult erővel – vagy haraggal – szorított a falnak.
Biztos voltam benne, hogy egy Bray alakú nyomat marad majd a
betonban.
– Ne szórakozz, seggfej! Ez nem egy kurva játék! Halvány
fogalmad sincs, hogy mit tesznek vele, ha elkapják!
– Te honnan tudod? – préseltem ki a kérdést.
– Onnan, hogy együtt voltunk a pokolban!
Gyűlölettel telve néztem rá, de csak összemosódó foltokat
láttam. Az idióta túl erősen szorított. Ha így folytatja, ájult
hercegnő leszek egy percen belül.
– Eressz el! – hördültem. A szorítás enyhült, de nem szűnt meg.
A fekete karikák mindenesetre eltűntek a szemem elől, és végre
tudtam viszonylag normálisan beszélni. – Békén hagytam, mert
téged választott. Békén hagytam, mert nem akart engem, és ezt
tiszteletben tartom. Soha nem ártanék neki, mert szeretem.
Crayne káromkodott és elengedett. A szépfiú már inkább csak
a mellkasomnak támaszkodott, hogy megtartson engem… vagy
inkább saját magát.
– Persze, hogy engem választott, faszfej! A testvére vagyok,
nem egy rohadt, kisvárosi selyemfiú.
A testvére…
– A testvére?
– Igen, öcsi, a bátyja!
A bátyja!
Bassza meg! Persze, hogy a nyakába ugrott. Persze, hogy őt
választotta. Persze, hogy nem mondhatta el, hiszen veszélybe
sodorta volna magukat.
– A rohadt életbe, Josiah! – Crayne épp a mobilján pötyögött
valamit, még csak fel sem nézett, miközben káromkodott. – Nem
akarod esetleg teljesen beavatni?
Szépfiú seggfej Josiah megvonta a vállát.
– Nem fog beszélni. – A bizonyosság, amit a hangjában
hallottam, némiképp elviselhetővé tette a faszit. Míg ki nem
nyitotta megint a száját. – Ha mégis, én magam gondoskodom
róla, hogy többé ne tudjon kiejteni egyetlen szót sem.
Elfogyott a türelmem.
– Elmondaná valamelyik barom, hogy mi a franc történt?
Meglepett fény villant a Josiah nevű majom szemében. A
szemében, basszus! Most, hogy informált voltam, és tisztábban
láttam a féltékenységtől, már észrevettem, amit eddig nem:
tökéletesen egyforma a szemük. A színe, a formája, bár ennek a
fickónak kissé mélyebben ülő a tekintete.
– Úgy sejtjük, Faith elindult hozzád.
Crayne ingerülten összecsapta a telefonját.
– Semmit nem vitt magával, amiről tudta, hogy
nyomkövetővel láttam el. Kerülte a kamerákat, miközben ide
tartott, végig a holttereken jött.
Rezgett a mobil, mire Crayne olyan ingerülten fogadta a hívást,
ahogy egy medve mordulna. Josiah folytatta:
– Egész héten próbáltuk visszatartani.
 – Talán nem működött a mobilja? – csattantam fel dühösen. –
Nem kellett volna a lábát sem kitennie az erődítményetekből, mert
elég egy hívás, és jövök.
Josiah elém lépett, és mellkason bökött. Úgy látszik, a
keménylegényeknél ez egy egyetemes kézjel a felsőbbrendűség
kifejezésére.
– A húgom nem ostoba! Sokat kockáztatott azzal, hogy
elhagyta a házat, és ezzel tisztában is van. Túl sokat érez irántad,
ezért félretette az ösztönös óvatosságát. – Tétován elhallgatott egy
pillanatra. – De biztos voltam benne, hogy felhív téged, mielőtt
elindul.
– Nos, úgy tűnik, hogy… – tévedtél. Ezt akartam mondani, de
akkor eszembe jutott anyám kerti vidámsága meg Seth jelenléte.
Mindenki, aki az életemben számított, ott volt a kertben velem,
Faithtől pedig egyáltalán nem vártam, hogy hívni fog. Belém
hasított, hogy nem volt okom magamnál tartani a kurva mobilom.
– Bassza meg!
– Mi van?
Elhátráltam.
– Mindjárt jövök.
Még utánam kiáltott valamit, de rohadtul nem érdekelt. Mint
az őrült, úgy rohantam a szobámba. Elszorult a mellkasom, mert
mazochista módjára Faith ragacsospalacsinta-képét tettem meg
háttérképnek. Soha ilyen édeset nem láttam még… Úgy éreztem,
elfogyott az oxigén, mert nem csak ő mosolygott a kijelzőmön.
Három nem fogadott hívás egy ismeretlen számról.
Visszarohantam a garázsba. Már csak Josiah volt ott. Az orra
alá dugtam a mobilom, és ő azonnal kapcsolt.
– Hívd! – parancsolta, amit általában nem jól tűrtem, most
mégis genyózás nélkül engedelmeskedtem. Közben Josiah elővette
a saját mobilját, és belevakkantott: – Hívta őt. Igen. Majd
jelentkezem.
Míg kicsöngött, a garázs hátsó részébe mentem. Papírt és
ceruzát vettem elő. Már tudtam, milyen számról hívott Faith.
Legalábbis reméltem, hogy ő az, nem pedig egy elrablója. Leírtam
egy papírra, és odaadtam Josiah-nak.
– Ez egy gyerektelefon, amit az öcsém adott Faithnek. GPS,
nyomkövető meg minden szarság van benne.
 A fülembe sípolt a készülék. Oké, nem vette fel, de ez nem gáz,
ugye? Káromkodtam, az agyam szélsebesen járt. Hallottam Faith
bátyját, ahogy Crayne-nel beszél, de nem érdekelt a tartalom, csak
a végeredmény.
Seth számát csörgettem. Szinte azonnal felvette.
– Szóval…
Mielőtt elkezdhette volna az agyament baromságait,
félbeszakítottam.
– Gyere vissza! Helyzet van.
Nem vártam meg a reagálást, kinyomtam, és azonnal
újrahívtam Faith számát. Régi ismerősként üdvözöltem az ereimet
feszítő adrenalint, de ezúttal cseppet sem élveztem. Rühellem
ezeket a tehetetlen perceket, és ez minden egyes csöngésnél
erősödött.
Mély, morajló hangra lettem figyelmes. Megindultam az udvar
felé, de Josiah megállított. Fél fejjel volt magasabb nálam, ember!
– Minél többen tudnak rólunk, annál nagyobb az esélye, hogy
ha ennek vége, többé nem látod a húgomat!
Ha tudta volna, mennyire boldoggá tesz ezzel az egyetlen
szóval: húgom!
Persze ezt nem közöltem vele, csak bólintottam. Mire kiértünk,
már ott parkolt keresztben apám féltett gyepén a sötétkék Land
Rover, a haverom pedig az oldalát támasztotta. Seth kócos, vörös
haja még sötétben is feltűnő volt.
Nem kérdeztem, hogy ért vissza ilyen hamar. Fölösleges infó,
ráér később is.
– A mobilod – nyújtottam felé a kezem, ő pedig gondolkodás
nélkül adta.
Azonnal nekiláttam: beüzemeltem a GPS-t, a gyerektelefon
alkalmazása sarokra pontosan megmutatta, hol tartózkodik éppen.
– Ez mit keres itt? – nézett át a vállam felett Seth.
Fel sem pillantva feleltem:
– Soha nem láttad, nem számít, kicsoda! Amikor legközelebb
találkoztok, nem fogod megismerni!
Beültem az anyósülésre, és harmadszor próbálkoztam az
újrahívással. Közben a másik mobilon végre életbe lépett a
nyomkövetés.
– Szellem, vagy mi a pöcsöm? – Seth dohogva megindult a
sofőrülés felé.
– Én vezetek – jelentette ki Josiah.
Seth rám nézett, én meg bólintottam.
– Felőlem – vont vállat, és beült hátra, középre.
– Megvan? – kérdezte Josiah, miközben indított, és hátrafarolt.
Ez tutira nyomot hagy a gyepen, apám ki fog készülni.
– Ugye tudod, hogy ez csak feltételezés? – jegyeztem meg. –
Vakon repülünk.
Kiértünk a főútra, ahol megtalálta a gázpedált, és úgy tűnt, le
sem veszi róla a lábát, mert folyamatosan gyorsultunk.
– Igen, tudom, Crayne is ugyanerre jutott. De ő messzebbre
ment erősítésért, és mi lépéselőnyben vagyunk a közelségünkkel.
Seth nem kérdezett semmit, némán követte az eseményeket.
Tudtam, hogy továbbra is számíthatok rá, mindegy, mit kérek tőle.
Pontosan azért tudtam, mert fordított esetben én is ott lettem volna
neki.
Elállt a szívverésem, a lélegzetem és minden életfunkcióm,
amikor a mobilomon megszűnt a csengés, és halk lihegés
hallatszott.
– Bray…? – rekedtes hangja halk volt és ijedt.
Tonnányi ólomsúly gördült le a mellkasomról. A rohadt életbe,
ekkora megkönnyebbülést soha nem éreztem.
– Rendben vagy, Faith? – kérdeztem, mert tudnom kellett,
hogy nem bántották.
Mély, remegő lélegzetvétel.
– Szólnod kell Crayne-nek!
– Megtörtént, kisnyuszi! – Josiah merev maszkja egy pillanatra
lehullt, átadva a helyét a meglepetésnek. – Úton vagyunk feléd.
Tarts ki, oké?
– Úton vagytok?
Figyelmen kívül akartam hagyni a reménykedést, ami a
hangjában csendült, de a mellkasom annyira összeszorult, hogy
alig bírtam megszólalni.
– Igen. A gyerektelefon, amit Zach adott, nyomkövetős. És jön
velünk még valaki…
– Ki?
– Itt vagyok, magocska!
Ezúttal én néztem rá furán. Azért az én becenevem
klasszisokkal jobb!
Faith zihálni kezdett a bátyja hangjára, mintha a feltörő
pánikrohammal küzdene.
– Itt van ő is, Josiah! – mondta sírós hangon, amitől kedvem lett
volna néhány ember arcberendezését átalakítani ott a közelében.
– Russo?
– Igen.
– A bátyja?
– Csak Russo és a csatlósai.
Kicsit olyan volt őket hallgatni, mintha rejtvényt fejtenék. Seth
is hasonlóan értelmes képet vágott. Ezerrel repesztettünk, a
sofőrünk úgy vette be a kanyarokat, mintha nem számítana,
túléljük-e vagy sem. A GPS szerint még pár percünk volt hátra a
végcélig.
– Faith… – Josiah hezitált. Hezitált! Tudtam, hogy olyasmi jön,
amit nem akarok hallani. – Mennyi?
Mit mennyi? Én tutira visszakérdeztem. De Faith csak
hallgatott, szerintem túl sokáig, mielőtt felelt:
– Három.
Josiah a kormánykerékre csapott, aztán olyan erővel markolta,
mintha azon akarna bosszút állni a „három” miatt.
– A jó kurva anyját! – morogta. – Ki fogom herélni a rohadt
perverz fejét!
– Josiah? Most nem tartósít, hallod? – Mi a…? Mielőtt
rákérdezhettem volna, Faith hangja halkabb és rémültebb lett. –
Jönnek. Siessetek!
– Ez meg mi? – Új hang rezgeti a mobilból. Mély, seggfejes.
Faith zihálása erősödött. – Játszol egyet, édeske?
– Rohadj meg, barom! – Büszke voltam a csajomra, hogy nem
hagyja magát, de talán nem kéne ingerelnie azt a beteg állatot.
– Na, elég a gyerekjátékokból, baszd meg!
Tompa puffanás és Faith nyögése hallatszott. A következő
pillanatban reccsenés szakította meg a vonalat, és Seth mobilján
kialudt a kis villogó pontocska. Nem számít, mert Josiah ebben a
másodpercben fékezett.
Ijesztő nyugalom szállt meg. Minden gyűlöletemet,
aggodalmamat, minden egyes érzést, ami belülről marcangolt, egy
rohadt apró fadobozba gyűjtöttem, és bezártam. A dobozka
remegett, ugrált, mintha fenevadat láncoltam volna meg benne.
Higgadtan fogok viselkedni, nem úgy, mint egy idegesítő macsó-
ficsúr.
Kiszálltunk és körülnéztünk a domboldalon, ahol álltunk. A
várostól nem messze működött egy szeméttelep, onnan, ahová
érkeztünk, még tízpercnyi autóút. Rothadás és mocsok bűzét
sodorta felénk a szél, és hirtelen felfordult tőle a gyomrom.
Alattunk a szeméttelep kirendeltsége, egy nagy irodaépület terült
el. Az ablakain fény szökött ki. Tekintve, hogy a munkaidő
legkésőbb a napnyugtával együtt lejárt, biztos, hogy jó helyen
vagyunk. Az épület hatalmas betontömb, fehér homok vette körül,
és csak egyetlen út vezetett oda.
– Mit jelent a három? – kérdeztem Josiah-t, amikor megállt
mellettem.
Olyan sokáig hallgatott, hogy azt hittem, nem akar válaszolni.
Oldalról ránéztem, és láttam, olyan erősen préseli a fogsorát, hogy
az arcizmai megfeszülnek. Felmerült bennem, hogy talán neki is
van egy dobozkája.
– Három sebet ejtettek rajta eddig.
Eddig.
Bassza meg!
Bólintottam.
– És mi az, hogy nem tartósítanak? – kérdezte Seth a hátunk
mögül.
Josiah elővette a mobilját, és tárcsázott. Míg várakozott, felelt:
– Hogy tartósítják a húsokat?
– Sóval – vágta rá Seth.
Amikor felfogtam, a kis fadobozom megremegett a
mérhetetlen borzalomtól, ami elöntött. Fájt a szívem Faithért; azért,
amit tettek vele, és azért, amit fognak, míg ideér… Nem! Nem
fogom kivárni!
– Amikor kínoztak bennünket, sóba mártott pengéket
használtak – mondta ki Josiah is.
Már azon voltam, hogy bevetem magam az előttem lévő
susnyásba, hogy átgázoljak rajta, és megmentsem a hercegnőmet,
akinél bátrabb harcost nem ismerek, de Josiah szavai megállítottak.
– Benneteket? Mindkettőtöket kínoztak?
Josiah rám nézett, fájdalmas tekintetétől megfagyott bennem a
vér.
– Ha az egyik sikít, sikítson a másik is… – Átfutott az
agyamon, mekkora beteg elmének kell lenni, hogy ilyet csináljon
valaki két testvérrel. Josiah töprengve nézett rám. – Úgy látom, a
húgom nem avatott be mindenbe.
Harag lobbant bennem. Ökölbe szorítottam a kezem, és
összefontam a karom a mellkasomon, nehogy véletlenül bemossak
ennek az önelégült gyökérnek.
– Már a feltételezésért is szeretnék ismét neked menni. Nem
tudom, milyen géneken osztoztok Faithszel, de abban biztos
vagyok, hogy ő kapta a jobbik részét. – Elléptem mellőle, a
sziklafal szélére álltam, és a fényeket figyeltem. – Nem tudtam
rólad, nem tudtam szinte semmiről. Néha elmesélt pár részletet
vagy emlékképet, amit nem tudott feldolgozni. Ennyi miatt is
szeretném az összes rohadéknak az életét a kezemben tartani, hogy
addig morzsolgassam őket, amíg meg nem tudják, mit jelent a
szenvedés.
– Minden egyes sikolyáért meg fognak fizetni – bólintott
elszántan Josiah, és a jobbját nyújtotta felém.
– Mindegyik féreg – egészítettem ki, és elfogadtam a kezét.
Mintha esküt tettünk volna. A véremben lüktetett, hogy bármi
lesz Faithszel és velem, ezt akkor is véghezviszem. Bosszút állok
érte.
– Crayne mikor ér ide?
Josiah felnyögött. Eskütársamból visszaalakult arrogáns
majommá.
– Harminc perc.
Aha.
– És addig mi mit csinálunk?
Láttam, hogy idegesítem, de le se szartam. Láttam, hogy
többször néz megvetően a botjára, de nem érdekelt a
szerencsétlensége. Jó, más körülmények között érdekelt volna, de
nem most.
– Várunk – szűrte a fogai között.
A pokolba kívánt. De eskütársak nem küldik a másikat
melegebb égtájra. Egy békésebb helyzetben már rég verekedtünk
volna, mert ahhoz nagyon értettünk.
– Szóval várunk – ismételtem, mire Seth horkantva felröhögött.
 Josiah nem találta a dolgokat ilyen viccesnek.
– Igen. Megvárjuk, míg Crayne ideér azokkal, akiknek van
kibaszott golyóálló mellényük, fegyvereik, és legalább valami
halvány fogalmuk arról, hogy ilyen helyzetben mi az észszerű
lépés.
– Ó, ember… – Tisztában voltam vele, hogy Seth már tudja.
Hát igen, nem jól tűröm, ha megmondják nekem, mit
csináljak, hogyan és mikor. Az pedig, hogy várakozzak egy
csapatnyi csigalassú kommandósra, amikor a csajomat már
háromszor bántották, teljességgel ki van zárva!
Lenémítottam a mobilomat, és a farzsebembe süllyesztettem.
– Figyelj! – néztem vissza Sethre, aki természetesen bólintott.
Láttam rajta, hogy jönni akar, de eléggé ismert.
Leugrottam a kiszögellésről, ahol álltunk, és elindultam a telep
fényei felé.
Josiah nem ismert. Két lépést sem tettem, amikor azon kaptam
magam, hogy hátraránt a pulóverem kapucnijánál fogva. Az
anyag a nyakamba vágott, mire pozíciót váltottam, és egy könnyed
mozdulattal kibújtam a ruhából. Josiah a földre dobta, és villámló
szemmel meredt rám.
– Mi a faszt művelsz?
Úgy döntöttem, nagylelkű leszek, és nem ütöm meg. Inkább a
józan eszére kell hatnom, mert neki legalább volt olyan. En az
enyémet elhagytam valamikor az elmúlt fél órában.
– Figyelj, nem tudok itt ülni és csak várni, hogy… –
Félbeszakadt a mondat, mert megláttam valamit. Josiah inge
félrecsúszott, le is szakadt néhány gomb, és felfedte a bőrének egy
részét a mellkasán. Felfordult a gyomrom, ahogy összeálltak a
kirakó darabkái.
Ha az egyik sikít, sikítson a másik is…
Atyaúristen! Nem értettem eddig, de Josiah jobb
mellbimbójától éppolyan heg húzódott lefelé, mint Faithnek. A
kulcscsontját szintén ugyanolyan heg keresztezte, és most már
tudtam, hogy mindenütt a testén ott vannak ezek a sima vagy
cakkos szélű, gyöngyházfényű csíkok. A közös szenvedésük
borzalmas nyomai.
És Faith visszakerült abba a pokolba.
– Nem fogok itt ülni, és várni, hogy túl késő legyen –
jelentettem ki határozottan.
Josiah megcsóválta a fejét.
– Nem engedhetlek be oda.
– Nem kértem az engedélyed.
Hirtelen mozdultam, és a sérült lábára összpontosítottam.
Váratlanul és gyorsan rúgtam, a fickó meg olyat mordult, mint egy
oroszlán. Hátra sem nézve kocogtam tovább, közben hallottam
Seth káromkodását és egy mobil rezgését. Már egyik sem érdekelt.
Az erdős részt felől közelítettem meg, ahol ösvény persze nem volt,
de apámmal gyakran kirándultunk a hegyekben, így gond nélkül
ereszkedtem le a sziklákon. A gallyak roppantak alattam, a kiálló
gyökerek karistolták a bakancsom talpát, de én csak mentem. Arra
gondoltam, így érezheti magát egy nyavalyás vadászkopó, amikor
szagot fog. Semmi más nem számít, csak hogy végre odaérjek és
láthassam.
Három. Három vágás, égetés, ütés, bármi – ez éppen
háromszor több, mint aminek meg kellett volna történnie.
Úgy terveztem, lecsekkolom a helyet, aztán visszaosonok
erősítésért, bebiztosítom magam néhány fegyverrel, majd Rambo –
értsd: Crayne – nyomában kiszabadítom a csajomat. Persze
hősiesebb lett volna a rambós megoldás nélkül, de nem vagyok
teljesen hülye, és a hősiesség egyébként is távol áll tőlem.
Oka van annak, hogy az a fickó ekkora hévvel óvta Faitht és a
bátyját. Nem avattak be, ki volt a főpszichopata ebben a
horrorshowban, de biztosra vettem, hogy nem előírásszerű
elmebeteggel van dolgunk. Egyetlen őrülttel elbírnék, de egy olyan
nagyhatalmú szociopatával, akinek az emberei nemcsak szó nélkül
végignézik, ahogy a főnökük kifiléz egy testvérpárt, de még
aktívan részt is vesznek benne, az már nekem is túl nagy falat.
A telepet hiányos drótháló vette körül. Fogalmam sem volt, mi
rongálhatta meg, vihar vagy a környékbeli tinik, de rohadtul nem
is érdekelt. A lényeg az, hogy egy lyukon könnyedén átfértem.
Keresztülrohantam az udvaron, és a hátamat a falnak vetve
körülnéztem. Idegesítő csend dobolt a fülemben, egyetlen rohadt
árny sem mozdult. Belestem az első ablakon, ami közel esett
hozzám, de semmi érdekeset nem láttam. Lopakodva megkerültem
az épületet, és a hátsó parkolónál megtorpantam.
Basszus, három full extrás autó és két motor őrizte a csendet.
Előkaptam a mobilom.
– Bray! – Seth hangja a feszültségtől fojtottnak hangzott, ami
fura volt, mert sosem szokta kimutatni, ha bármi vagy bárki miatt
aggódik.
– Nem tudom, hányan vannak – kezdtem, aztán beszámoltam
neki a járművekről, és kértem, továbbítsa az illetékeseknek.
– Haver, a francért kellett odamenned? Azonnal húzz ide
vissza!
A hátsó ablak felé indultam.
– Nem tehetem. Vetted, amit mondtam?
– Baszd meg, Bray! Ezeknek hőkameráik vannak, ember!
Feleslegesen hősködsz, te segg!
Hőkamera, na, igen. Erre nem gondoltam. Bele kell még
rázódnom az igazi, harcos seggfej szerepbe. Vissza akartam
indulni. Ezt kellett volna tennem, mert nem vagyok elég képzett
egy ilyen mentőakcióhoz. Egyedül nem sokra megyek egy tucat
elmebeteggel szemben.
Tompa sikoly jutott el hozzám, és már tudtam, mindegy, mi
történik, én innen már csak Faithszel együtt fogok kijutni. Úgy
tettem zsebre a mobilt, hogy ki sem nyomtam. Az ablakon
belestem, és úgy éreztem magam, mint akit jeges vízbe merítettek.
A bejárati ajtó egy hatalmas aulába vezetett, az ablak, amin
kukkoltam, szintén oda nyílt. A falak szürkére festve, legalább
három oldalról lépcső vezet az emeletre, ajtók, egy része nyitva,
más zárva, fogalmam se volt, hova vezetnek.
– Istenem… – Nem tudom, hangosan is kimondtam-e, vagy
csak gondoltam.
Az aula egyik oldalában Faitht láttam, körülötte öltönyös és
farmergatyás baromarcok tornyosultak. Kéjes mosollyal a
pofájukon fixírozták az én csajomat, akit a csuklóinál fogva
lógattak fel. Fekete jógagatyót viselt, és egy szűk pamutpólót.
Egyik sem mutatott túl sokat, az adott helyzetben viszont szinte
minden erotikus utalásnak hatott ezeknek a fatökűeknek. A száját
a szadomazo iparból ismeretes piros labdácskával peckelték ki.
Vörös füst szállt az agyamra. Nemcsak a látvány miatt, hanem
mindenért. MINDENÉRT! Faith szavai, utalásai. Igazán kínozták.
Olyan maffiózós, elmebeteg módon, amibe belerokkan az ember.
Még felnőtt emberek sem élnek túl ép ésszel ilyen vallatásokat,
nemhogy egy tizenéves kiscsaj!
Meglett volna az esélyem, hogy lelépjek. Senki sem vett észre,
egyik idióta sem tudta, hogy ott vagyok. Ha akarom, maradhatok
a tervnél, visszavonulok, és az erősítéssel együtt érkezem a
megmentésére. Faith arcára néztem. A göndör hajzuhatag vadul
hullámzott, lábát kisterpeszben, stabilan megvetette, és olyan
eltökéltség sugárzott belőle, amitől elkapott a büszkeség. Az
érzéseim, amit a kurva dobozba pakoltam, most előtörtek, és szinte
letaglóztak. Olyan intenzitással szerettem, amiről tudtam, hogy
soha nem lesz vége. Nem számít, meddig fog duzzogni valami
apró hülyeség miatt, erőt éreztem magamban, hogy
kiengeszteljem.
Képtelen voltam hátat fordítani és elmenni.
Puha homok csikorgását hallottam a hátam mögött. Ahogy
odanéztem, egy agyatlanul vigyorgó seggfejet láttam, akinek
hosszú nyelű sokkoló lengett a kezében. Belegondoltam, hogy talán
Faith közelében is meglengette azt a szart, és újból elöntött az
adrenalin. A szívem ezerrel pörgött, és boldogan viszonoztam a
seggfej vigyorát.
– Ha azt mondanám, cserkészlány vagyok, és sütit árulok,
elhinnéd, baromarcú?
A fickó nagyjából egy magas volt velem, de sajnos nem azonos
súlycsoport. Zömökebb, és a karja olyan vastag, mint a lábam,
hogy rohadna meg a tesztoszteronjával meg a plusz húsz évével.
– Azt mondom, hercegnő, hogy besétáltál a végzetedbe –
felelte, és még szélesebbre eresztette a vigyorát.
Milyen kis Humor Herolddal hozott össze a jó szerencsém!
A kezét széttárva lépett felém. Úgy éreztem magam, mintha
birka lennék, amit éppen terelnek. Persze, be akartam jutni
Faithhez, de nem így.
– A végzetembe? Túl sok szappanoperát nézel, te fasz!
Ennyi elég volt nekem az ismerd meg az ellenséged, mielőtt a
tökére húznád a bakancsodat elvből. Előrevetődtem, és seggel
befaroltam a fickó beterpesztett lába alá, majd egyetlen erőteljes
mozdulattal megtanítottam szopránt ordítani. Felugrottam, és
kicsavartam a kezéből a sokkolót. Még sosem használtam, de már
láttam ilyet… a tévében. A nyaka és a válla találkozásához
illesztettem a hosszú fémrudat, és megnyomtam a gombot. A
fegyver kicsit visszaütött, de a fickó elegánsan rángatózni kezdett
előttem a porban, úgyhogy nem bántam.
Amikor úgy láttam, hogy már nincs tudatánál, csak az
idegvégződései járják a vitustáncot, abbahagytam. Ebben a
másodpercben lassú, ütemes taps hangzott fel a hátam mögött.
Megperdültem, és egy újabb seggfejjel találtam magam szembe.
Ez magasabbra nőtt, mint az előző, de nem volt kevésbé robusztus.
Nagyon nem az én súlycsoportom. Öltönyt viselt, baszki! Még a
félhomályban is láttam, hogy sötétkék és elegáns. Sütött róla, hogy
pénzes gyökér. Fekete haját fényesre zselézte és hátrafésülte. Fehér
bőre és mélyen ülő, fekete szeme volt.
A szájában egy szivar füstölgött, egyik kezében egy hosszú
nyelű billogot tartott, amivel a marhákat szokták megjelölni.
Csakhogy ezen nem szám volt, hanem egy díszesre megmunkált R
betű. És annak a szarnak izzott a vége. Az öltönyös tett egy lépést
oldalra, a mozdulatát fekete vezeték kísérte. Elektromos billog, mi a
faszom…
Ahogy a kis bogárszemével rám nézett, tudtam, hogy a
forgatókönyvem nagyon rossz felé halad. Most váltottunk a
FéktelenüIből a Keresztapára.
– Szeretném megtudni, vajon csak véletlenül lófráltál erre, vagy
határozott céllal érkeztél! – A fickó tutira olasz, spanyol vagy
valami hasonló származású volt, olyan erősen ejtette az ’r’
hangokat.
Észrevettem, hogy árnyak mozognak körülöttem. Hiába tűnt
úgy, hogy csak ezzel az egy alakkal bájcsevegek, szinte éreztem a
többiek jelenlétét. A levegő mintha összezsugorodott volna. Az
egyiknek már a szuszogását is hallottam a hátam mögött. Tudtam,
hogy túl sokan vannak, nem bírnék velük, ezért csak álltam, és
nem feleltem. Nem tudtam, mivel tennék jót magunknak. Azzal,
ha hazudok, és azt hiszik, semmi közöm Faithhez, vagy azzal, ha
felfedem, az életem legfontosabb részét tartják leláncolva. Az
viszont tuti, hogy ebből a helyzetből nem jövünk ki jól.
Sokáig úgy gondoltam a jövőmre, mint egy teljesen lineáris
zuhanásra. Egyenes és egyértelmű, nincs út, nincsenek kanyarok.
Így gondoltam, míg Faitht meg nem ismertem. Onnantól kezdve
nem győztem kapkodni a fejem, mert annyi minden történt,
mindig valami új, amivel meglepett, megdöbbentett, felcsigázott.
Végre úgy éltem, ahogy kell, végre megszakítottam az
önpusztítást.
Ha elég tökös lettem volna, most legalább beszólok ennek a
tetves bandának, de úgy tűnt, a napnyugtával a merszem is
leszállt. Néma dühvel meresztettem a szemem, és igazából
reméltem, hogy ez addig elég lesz, míg ideérnek a többiek.
– Ostoba kölyök… – hallottam valahonnan a sötétségből.
Az előttem álló, öltönyös fickó szeme izgatottan megvillant.
– Nem sokáig maradsz néma, ezt garantálom!

Nem emlékeztem arra, hogy leütöttek. Még csak arra sem, hogy
elsötétült a világ. A könyvekben meg a filmekben legalább látod –
vagy olvasod –, ahogy minden fény kialszik a szerencsétlen előtt.
Nálam egyszerű filmszakadás volt. Az egyik percben még ott
álltam, ki tudja, hány barommal körülvéve, a következő
pillanatban meg mintha álomból ébrednék. Felébrednék egy
rémálomba.
Egy rohadt kényelmetlen, marha kemény vasszéken ültem,
mindkét karom hátrafeszítve, és rögzítve valamivel. Bármi is volt,
élesen belevájt a bőrömbe. Ha nagyon igyekeztem volna, talán
még a seggem is megvakarhatom hátulról. A pólóm már nem volt
rajtam, mire rosszat sejtve felnéztem. Faith alig három méterre állt
tőlem. Róla is levették a felsőt, egyetlen rohadt melltartó takarta a
gyönyörű testét a mocsok pillantásoktól. Izzott bennem a harag,
magamban megfogadtam, hogy amikor kijutunk innen, elzárom
őt a világtól, ezt a sok seggfejet pedig életük végéig kínozni fogom.
– A szabályaim egyszerűek – szólalt meg az öltönyös
mellettem. Már nem volt rajta a zakója, fehér ingben feszített. –
Kérdezek, és te válaszolsz. Ha nem, tovább csipkézzük Miss
Morgan csodálatos bőrét.
Szóval Morgan az igazi neve. Nem Honey Winslow, hanem
Faith Morgan. Hirtelen úgy éreztem, nem akarok ennél többet
megtudni. De tartottam tőle, hogy ez a gyökér még rengeteg
mindenbe beavat majd. Faith élete láthatóan teljesen felborult, kész
idegroncs lett. Bájos, de attól még idegroncs. Nem akartam, hogy
akár én, akár a családom élete megváltozzon. Főleg a családomé
ne. Az öcsém… Ez nagyon el volt cseszve.
 – Megértette, amit mondtam, Mr. Holmes?
Úgy nézett le rám, mintha a szeme láttára szartam volna össze
magam. Nem érdekelt, honnan tudja a nevem, nem akartam
megadni azt az örömöt, hogy rákérdezek.
Valaki meglökte hátulról a fejem.
– Kérdeztek, seggfej!
Nem foglalkoztam vele. Csak az előttem álló gyökérrel, aki a
válaszomra várt. Arra várhat.
– Nem félek magától.
Elmosolyodva a képembe hajolt.
– Majd fogsz! – Elnézett a fejem felett, és intett valakinek. –
Lew, fogd le a lányt!
Faith egy hosszú pillanatra lehunyta a szemét. Úgy nézett ki,
mint aki tudja, mi következik. Ez nagyon nem tetszett. Aztán
felnézett, és észrevett valamit a hátam mögött. Ekkor bepánikolt.
Csodálkoztam, hogy ilyen sokáig bírta. A mellkasomban a szorítás
megtízszereződött, a harag lángba borította az egész testem,
amiért ilyen állapotba hozták őt.
– Russo! – Az öltönyös a névre felkapta a fejét. Az egyik
embere a kezébe adta az elektromos billogot. A beteg rohadék az
izzó vassal megindult Faith felé. Összeállt a kép, amikor láttam,
ahogy zihálva veszi a levegőt. Rettegett a billogtól. Ha bírta volna,
tutira eltöri a saját csuklóját, csak hogy megmenekülhessen. Úgy
nézett ki, mint egy sarokba szorított állat. Karján vér folyt,
felsebezte magát, amikor szabadulni próbált.
– Fogd már le! – vakkantotta a seggfej a másiknak.
Olyan düh lobbant bennem, amilyet még soha nem éreztem.
Elhomályosította a látásomat, és tompította a hallásomat. Minden
erőmmel a láncoknak feszültem, és úgy ordítottam, ahogy a
torkomon kifért.
– Rá ne merd tenni a mocskos mancsodat, te állat!
Le se szarták, amit mondok. Ketten lefogták Faitht, aki
egyenesen rám nézett. Csontig hatolt bennem a félelem. Nem
magam miatt, hanem miatta. Nem akartam, hogy újra át kelljen
élnie ezt.
– Ugye, tudod a szabályokat, mi belleza?
Faith egyre jobban zihált, de teljesen elcsendesedett, és
összepréselte a száját.
 – A kurva anyádat! – Hörögtem, és szabadulni akartam.
Elfordítani a tekintetem, azt kellett volna, de képtelen voltam
elereszteni Faith pillantását.
A gennyláda az izzó vasat odanyomta Faith finom bőréhez a
kulcscsontja alatt. Ő rángatózott, vergődött, de nem kiáltott.
Szemében olyan gyötrődést láttam, amitől felfordult a gyomrom.
Legalább húsz másodpercig bírta, akkor zokogva sikoltott olyan
hangosan és hosszan, amiről tudtam, hogy soha nem fogom
elfelejteni.
A kínzója áhítatosan mosolygott felette, és megvárta, míg
elcsendesedik.
– Istenem, mi belleza, mennyire hiányzott már ez!
– Te nem vagy normális, ember! – kiáltottam neki, mire végre
felém irányult a figyelme.
Nem harag, inkább várakozásteljes kíváncsiság tükröződött az
arcán.
– Lássuk, ezúttal kit hoztál magaddal.
Faith most aztán teli torokból sikított. Ordított, a láncait
rángatta, és tudomást sem vett az új sebhelyről a testén. A
szájpecek a szájában jobban ingerelt, mint bármilyen vörös posztó
a megvadult bikát.
A főseggfej elém lépett, a többi pedig körülvett. Ketten elkaptak
leszorított karomnál, és megtartottak, egy belemarkolt a hajamba,
és hátrafeszítette a fejemet. Teljes erőbevetéssel harcoltam ellenük,
de a rohadékok erősebbek, nagyobbak voltak nálam, nem bírtam
velük. A főbarom úgy mustrálgatta a testem, mint egy művész az
üres vásznat.
– Mennyi kihasználatlan terület…
– Ha rajtam múlik, az is marad – mordultam émelyítő
haraggal, és megvetően néztem fel rá. – Nem a te gennyes
csapatodban játszom!
A nagy pofámért jutalmul egyszerre két oldalról kaptam ütést.
Jobbról a bordáim közé, bal oldalról a gyomorszájamba, amitől
öklendeztem. Russo biccentett, mire újabb és újabb ütések
záporoztak rám. A fejemre, a mellkasomra, a lábamra.
Mindenhonnan, mindenhova. Nem olyan finomkodás volt ez, mint
az edzéseken. Nem. Ezeknek egyetlen céljuk volt: hogy kárt
okozzanak.
 Faith folyamatosan sikoltozott, zokogott. Mintha már évek óta
csinálták volna, mire végre abbahagyták. Kissé imbolygott előttem
a világ, és Russo rusnya fejét is homályosabbnak láttam, ami
igencsak áldásos volt.
– Remélem, így már könnyebben együttműködsz. –
Megszólaltam volna, ha bírok, de a szám úgy megduzzadt, mint
egy allergiás roham csúcspontján. A fejem a mellkasomra lógott, és
csak ekkor vettem észre, hogy a fémszékemet a padlóhoz
csavarozták. Emiatt nem borultam, amikor bokszzsáknak
használtak. – Most már te jössz. Ha egy hangot is kiadsz, megyek
vissza hozzá.
Újra belemarkoltak a hajamba, és oldalra feszítették a fejemet.
A következő pillanatban a bőrömhöz nyomta a billogot.
Egész testemben megfeszültem. Először, mintha jég lett volna,
hidegnek éreztem. Aztán penge vágott ebbe a hidegségbe, és
elöntött az izzó fájdalom. Ha egy hangot is kiadsz, megyek vissza
hozzá. Összeszorítottam a számat, és próbáltam némán tűrni a kínt.
Számoltam a másodperceket, miközben a saját égett húsom bűzét
szagoltam.
Nem tudom, meddig bírtam, mielőtt morogni kezdtem. Ügy
tűnt, ez nem számított hangnak, mert tovább szorította hozzám az
izzó vasat.
 23.

Soha nem létezett múló fájdalom!

2016. OKTÓBER 17.

JOSIAH-NAK ÉS CRAYNE-NEK fogom először szétrúgni a golyóit, ha

túléljük ezt a rémálmot!
Nem értettem, hogy engedhették ide Brayt. Mit képzeltek?
Lefoglalja Russót, míg a nehézlovasság megérkezik? Josiah-nak
tudnia kellett, hogy tartom magam. Képes lettem volna kitartani,
míg ideérnek. Ez most nem olyan volt, mint akkor. Akkor nem volt
miben reménykedni, és csak azt tudtuk, hogy senkinek nem
fogunk hiányozni. Akkor hiába kerestek bennünket, itt viszont
tisztában voltam vele, hogy Crayne intézkedik.
Amikor bezártak az egyik fülkébe, végre használhattam a
gyerektelefont, amit nem vettek el, mert fogalmuk se volt, mi is az
pontosan. Bray hangját hallani megkönnyebbülés volt. Megtudni,
hogy jönnek értem, borzalom. Látni Brayt egy hülye székhez
láncolva, amint szétverik, maga a megtestesült rémálom.
Már nem hibáztattam magam, amikor Russo eljátszotta a
szokásos különszámát. Azt hittem, össze fogok törni, kikészít, de
egészen másképp hatott rám. Nem gyűlöltem magam, mert
sikítottam. Nem az én hibám. Ha a jelenlévők közül bármelyik
bőréhez nyomnánk azt a nyomorult, izzó vasat, mindenki
ordítana. Bray kivételesen sokáig bírta. Ostobaság volt tőle. És
imádtam érte.
Bray nyakánál vérzett a seb. Sokkal mélyebbnek tűnt, mint az
enyém. A két verőember, Lew és Nuel, úgy nézett le rá, mintha
régen várt karácsonyi ajándék volna. Alig várták, hogy újra
csépelhessék.
Valahogy másképp láttam a történteket, nem ostoroztam
tovább magam. Mindenért Russo a hibás, és a többi idióta, akik
követték.
Lew volt, akibe először botlottam azon a végzetes éjjelen.
Magas, kiugró pofacsontján most épp egy csinos véraláfutás
díszelgett. Nem tudom, hogy szerezte, de örültem neki. Arcának
jobb oldalán ott a színes kobratetoválás. Tisztán emlékeztem rá,
kísértett a rémálmaimban. Mennyire gyűlöltem az erejét! Braynek
esélye sem volt ellenük.
– .áva .é..ek ha..hók!
Russo szórakozott pillantást vetett rám.
– Mit szeretnél mondani, mi belleza? – Mennyire gyűlöltem,
amikor így nevezett a rohadt, sunyi, olasz patkány!
Az átkozott szájpecek mellett kifolyt a nyálam – szerettem
volna leköpni. Mivel megszólalni úgysem tudtam, elfordítottam a
tekintetem róla, és a hármast figyeltem. Bray lassan kezdett
magához térni a fájdalomsokkból. Olyan sok helyen vérzett, és
Nuel fején láttam, hogy ha rajta múlik, még messze nincs vége –
láthatóan felhúzta ezt az undorító piperkőcöt, hogy Bray
összevérezte a rózsaszín nadrágját…
Még valakit felismertem. Roman. Sokkolt, amikor megláttam.
Azon a bizonyos éjszakán egy csajt aprított a fal mellett, és később
ő kapott el a raktárnál. Emlékszem, Crayne elkapta és kiütötte. Azt
hittem, a sitten rohad valahol, erre tessék! Visszatér a személyes
poklomba. Tőle igazán felfordult a gyomrom. A fickó olyan
hatalmas lehetett, mint Crayne. Kopasz fejére fekete tulipánt
tetoválta-tott, és őszintén haragudott rám, mert megtiltották, hogy
szexuális játékszert csináljon belőlem. A haragját olyan sokféle
módon kimutatta, amiből felfogtam szexuális frusztrációjának
mélységét.
Russo meg azt magyarázta Romannek, hogy az effajta erőszak
bűn.
A bátyámmal végignéztük, ahogy az anyánkat megerőszakolta
egy csapatnyi felajzott motoros. Csak jöttek, élveztek és mentek. Nincs
megvetendőbb annál, mint így megtörni valakit.
Erkölcsös pszichopata…
 Nem mintha bántam volna. Így is elég szörnyű volt, amikor
Russo lelépett a bátyjával egyeztetni, és otthagyott az embereivel. A
legszörnyűbb kínzásokat Roman mellett éltem át, mert olyankor
Josiah nem lehetett velem. Akkor tanultam meg, hogy soha nem is
létezett múló fájdalom, és a legfájdalmasabb sebek láthatatlanok.
Egy villanás vonta magára a figyelmem. Russo egy hosszú, éles
pengéjű kést szorított a markolatánál. Tudtam, mi következik, és
nem akartam. Kiabálni kezdtem, bár nem érthettek a szájpecek
miatt. Rángattam a láncaim. Bray már teljesen magához tért, és
csak tátogta, hogy ne csináljam. A tökfej még intett is, hogy ne. De
a fenébe is, fogalma sincs, mennyire tudnak genyózni ezek a
rohadékok.
Jó, azért némi, halvány fogalma már biztosan van, de ez még
csak a pokol kapuja!
Russo megállt, felém intett.
– Roman, foglald le egy kicsit, míg a barátjával megbeszélünk
néhány dolgot!
A szemem sarkából észrevettem, hogy a fickó elvigyorodik.
Amikor láttam, hogy közeledik felém, belekapaszkodtam a
láncaimba, kicsit felugrottam a segítségükkel, és mindkét
lábammal mellkason rúgtam Románt. Hátratántorodott, de túl
hamar visszanyerte az egyensúlyát, elkapta és széthúzta a
bokáimat.
Bray életre kelt a széken.
– Ne érj hozzá, vagy esküszöm, úgy kiheréllek, hogy…
Egy tompa puffanás vetett véget a fenyegetésnek. Nem
tudtam, melyik ütötte meg, de reméltem, sajog a rohadt bütyke a
keménylegény páncél alatt. Roman végigsimított a lábamon, és
finoman leengedte.
– Szóval a kis kirándulása alatt a mi kicsikénk bepasizott, igaz?
– Russo arcán izgatott derengés remegett. – Erős játékost hoztál a
csapatodba. Jól bírja!
Rosszalló szemöldökráncolással nézte, ahogy Román keze
felcsúszik a csípőmön, és utat talál a melltartóm alá. Amikor a
csupasz bőrömön éreztem az érintését, Brayjel egyszerre vadultunk
meg. Rángattam a testem, mintha epilepsziás rohamom lenne. A
lábammal előrerúgtam, és eltaláltam Roman sípcsontját.
Káromkodott és röhögött a rohadék.
 – Elég, Roman! A régi szabályok ma is érvényesek. Vidd vissza
a helyére, majd később foglalkozom vele. – Russo visszafordult
Brayhez. – Hányan tudnak még arról, hogy idejöttél? Felelj szépen!
Bray szeme dacosan megvillant.
– Vajon miért tennék ilyet?
Roman közben megszabadított a láncoktól, a testem
összecsuklott, ám mielőtt végigfuthatott volna az izmaimon a
megkönnyebbülés, újabb fém került a hátam mögé csavart
csuklóimra, és a bilincs börtönbe zárt.
– Kretén! – hörögtem felé. Persze ő ebből nem sokat érthetett,
mert az a rohadt pecek csak nyáladzani segített.
Romant ingerelni nem volt túl jó ötlet. Erre abban a pillanatban
döbbentem rá, amikor a karomnál fogva magához rántott, és
fojtott hangon a fülembe lihegett.
– Végre az enyém lehetsz! El sem tudod képzelni, milyen
régóta várok rád! – A mondat vége nyögésbe fulladt, ahogy
magához szorított, és a csípőjét hozzám dörgölte. Öklendeznem
kellett tőle.
Hallottam, ahogy Russo emberei röhögnek, mintha nagyon jó
lenne a műsor. Hallottam Brayt ordítani, hallottam a székét zörögni
és csattogni. Már szinte vártam, mikor tépi ki a csavarokat
haragjában. Hallottam a saját szívverésemet, a fülemben áramló
adrenalint, és a végén az egész egyetlen, folyamatos fülsiketítő
zúgássá állt össze. Tudtam, hogy sikítok, ahogy a rohadék
kivonszol a teremből, de azt már nem hallottam. A saját hangomat
nem.
Roman elunta a vergődésemet, mert egy türelmetlen nyögéssel
kísérve előrehajolt, és a vállát a gyomromba tolta, a térdhajlatomat
megtámasztotta, úgy emelt a vállára, mint egy krumpliszsákot.
Tovább dobáltam a testem, teljes erőből, és az sem érdekelt, ha a
földön landolok emiatt. Szabadulni akartam. Tudtam, hogy
bármire is készül, képtelen lennék elviselni. Sok mocsokságot
túléltem, de volt egy, amiről biztosan tudtam, hogy nem bírnám ki.
Roman felcipelt a lépcsőn, közben kéretlen érintése a fenekemre
simult. Berántott valami pihenőszobába, ahol még kanapészerűség
is állt. A gyökér a testemet fogdosta, olykor szenvedélyesen
megszorítva egy-egy részt, miközben leemelt a válláról, és az ágyra
helyezett.
 – Itt jó lesz, kislány!
Azonnal támadtam, ő viszont állati gyors volt. Az egyik
lábamat elkapta, a másikkal sikerült bevinnem egy rúgást a
bordáira. Felnyögött a fájdalomtól, a szeme, mint két világító
gyémánt, megvillant. És vigyorgott. Újra próbálkoztam, aztán újra
és újra, ő pedig élvezte a küzdelmemet. Az átkozott golyóit
céloztam, de mindig kitért. Legjobb esetben is csak a csípőjét
találtam el, de azt sem teljes erőből. Egyre fáradtam, és ő is mintha
csak erre várt volna.
– Ezt imádni fogom! – Kéjesen morgott, én meg mocskosnak
éreztem magam a tekintetétől.
Hörögtem és lihegtem, ahogy minden erőtartalékomat
bevetettem a küzdelembe. Már nem is igazán hatotta meg.
Előrehajolt, és belemarkolt a melltartóm anyagába. Reccs!
Egyetlen mozdulattal leszakadt rólam a pamut, és én ott
maradtam minden védelem nélkül.
– Ó, kicsikém, hát végre felnőttél nekem – duruzsolta Roman,
miközben félredobta nem túl praktikus, csipkés melltartóm
cafatjait.
Elragadtatott pillantással mért végig. Térdei közé szorította
mindkét lábamat, olyan erővel, hogy félő volt, ha csak moccanok,
eltörik a csontom. Nagy kezével végigsimította a csípőmet, csupasz
hasamat. Legnagyobb rémületemre nem állt meg, hanem markába
zárta a mellemet.
Egy pillanatra elhagyott az erőm. Reszkettem a keze alatt.
Rettegtem, hogy minden megmaradt büszkeségemet a magáévá
teszi a testemmel együtt. Láttam a szemében a kéjt, éreztem rajta a
visszafogottságot, és tudtam, lassan csinálja majd, és minden
pillanatát élvezni fogja, míg én belepusztulok.
Zokogás tört fel a torkomból, amikor megragadta a
nadrágomat, és megpróbálta azt is szétszakítani. Az elasztikus
anyag nem engedett, ami még jobban felingerelte.
Lentről zaj szűrődött fel, kiabálás, de most másfajta, nem
olyan, mint eddig. Nem mertem odahallgatni, annyira féltem.
Reméltem, hogy nem bántják tovább Brayt.
Roman fölém magasodva a farmerét kezdte gombolni. Amikor
megláttam fekete alsógatyáját, új életre kelt bennem a harag.
Kétségbeesve tekeregtem, nem foglalkoztam a térdembe hasító
fájdalommal, csak szabadulni akartam, mielőtt túl késő lesz. A jobb
lábam előrébb csúszott a lábai között, miközben oldalra csavartam
magam. Éles fájdalom hasított a combomba, felsikoltottam a
szájpecek mögött.
– Imádom, hogy harcolsz, kislány! – hörögte vadul, és
belekapaszkodott a nadrágom szegélyébe. – Annyival nagyobb
élvezet lesz megtörni.
Anyádat!
Ritmikus dobogásra lettem figyelmes. Lassú volt és erőteljes,
ezért tudtam, hogy nem lehet a szívverésem.
Pisztolylövés. Roman mozdulatlanná merevedett, én pedig
még erősebben küzdöttem.
Bray! Istenem, Bray! Kristálytisztán láttam magam előtt
Randyt, amikor Russo lepuffantotta. Orromban éreztem a szekrény
dohos szagát. Fülemben hallottam a fiú sikolyát. Istenem, annyira
szerettem volna Bray mellett lenni! Látni, hogy vele nem történt
meg.
Josiah jutott eszembe, mintha az utolsó pillanataimat élném, és
az agyam nem képkockákban küldené lepergő életemet, hanem
azokat hívná elő, akik fontosak voltak számomra. Míg Bray nem
jött, Josiah volt a legfontosabb. Mindkettőnket próbára tett ez a
rohadt élet, és szerettem volna már végre békében élni. Csakhogy
elég volt egy gondolatnyi pillanat, míg lankadt a figyelmünk, és az
élet máris kijátszott, padlóra küldött.
– Meg se merj moccanni, kis ribanc! – mondta hirtelen Roman
durván, idegesen. Egy fekete pisztoly csövével néztem
farkasszemet. A másik kezében vastag élű vadászkés remegett.
Először azt hittem, ennyi, végem van. Szinte láttam, ahogy
Crayne és Josiah rám talál. Mennyire el lesznek keseredve, hogy
későn értek ide! Josiah össze fog törni. Bray biztosan össze lesz
zavarodva. Nem hiszem, hogy akár a felét is felfogta mindannak,
ami történt vele ezen az estén. Mély lélegzetet vettem, de a lövés
nem érkezett. Csodálkozva néztem, ahogy a pisztolyt tartó kéz
megremeg, miközben a tulajdonosa csak áll és fülel.
A ritmikus dobogás dobbanásokká erősödött. Mintha az a
valaki közeledne. Roman is így sejthette, mert elengedte a lábam, és
kapkodva gombolta össze a gatyáját. Nem elég gyorsan. Eddig
félelmetesnek látszott, most azonban egyre inkább úgy festett, mint
egy patkány, aki menteni próbálja az irháját.
Ajtók csapódtak, kiabálások, lövések, dulakodás zajai jutottak
el az agyamig. Mi meg csak álltunk és vártunk. Nem igazán
mertem megmoccanni, levegőt venni is csak alig, nehogy véletlenül
bepánikoljon a ravaszra szoruló ujj.
A következő pillanatban kivágódott a pihenőszoba ajtaja, olyan
erővel, hogy a kilincs markolata beleépült a falba. Bray ott állt, és
egy pillanat alatt felmérte a helyzetet. Belefacsarodott a szívem,
olyan összetörtnek látszott. A tekintetünk egy gondolatnyi időre
találkozott, sajnálat és fájdalom tükröződött viharos szemében.
Aztán minden figyelme Romanre irányult.
Gondolkodás nélkül felé vetette magát, de a rohadék tudta,
hogy nincs esélye. Nem azért, mert Bray olyan kitűnő kondiban
volt, hanem mert az ajtóban megjelent Crayne is. Kommandós
ruhában érkezett, és fegyvert fogott Romanre. A fickó valószínűleg
látta a sorsát, mert megragadta a hajamat, és felrántott az ágyról.
– Tegye le a fegyvert!
– Engedje el a lányt!
– Tegye le a kibaszott fegyverét!
– FBI, térdeljen le!
A parancsok röpködtek a fejünk felett, Román szorítása
erősödött, mire könnyek csordultak ki a szememből.
– Ezért rohadtul kivégezlek, te szemétláda!
Bray szájából vér fröcsögött. Borzalmasan festett, de úgy ment
előre, mintha kutya baja sem lenne. Crayne feszült figyelemmel
helyezkedett. Arra várt, hogy mikor kap tiszta célpontot, de Román
szorosan markolta a hajamat, maga előtt tartva engem. A fejbőröm
sikított, úgy tépte a tincseimet.
– Várhattatok volna még egy kicsit, még nem volt meg… –
lihegte Roman.
Crayne hangja olyan higgadtan csengett, mintha épp kávézás
közben zavartuk volna meg.
– Vége van, ember! Engedje el a lányt!
Újabb kommandósok hatoltak be a szobába, arcukat fekete
maszk takarta, és éppolyan koncentrált figyelemmel vártak, mint
Crayne. Az egyik Bray árnyékává vált, és valahogy a tekintete
ismerős volt valahonnan. Csak a szemét láttam, és az agyam a sokk
mögött már fel is dolgozta, honnan jöhet a hasonlóság. Jane-nek
volt ugyanilyen árnyalatú, borostyánszínű írisze. Tekintve, hogy
négy bátyja van, talán az egyikük lehetett.
Roman felhorkantott mögöttem.
– Szerettem volna igazán kiélvezni, mielőtt elválunk
egymástól.
Tudtam, ha nem teszek valamit, ez a patthelyzet még órákig
fenntartható.
– Esélyed sem volt rá! – Bray úgy nézett ki, mint egy láncon
tartott fenevad, aki csak arra vár, hogy szabadon engedjék, és
levadászhassa, ami járt neki.
– Sok esélyem volt, haver! Nem mesélte neked? Rengeteg
esélyem volt, és amennyire tehettem, mind ki is használtam –
ingerelte Roman, nem minden eredmény nélkül.
– Te kis…
– Elég! – kiáltotta el magát az ismerős szemű kommandós.
Próbált úgy helyezkedni, hogy Brayt a háttérbe szorítsa, de
mindhiába. Az a drága idióta továbbra is legelöl volt, a
tűzvonalban.
Roman hátrált. Legalábbis így gondoltam, mert a hajamat
húzva vonszolt engem is az ablak felé, ami éppen az ajtóval
szemközt volt. Nem láttam, hová lépek. Csak előre figyeltem, és
kapkodtam a tekintetem Crayne, Bray, valamint a többi fickó
között, akik mind az alkalomra vártak.
Adnom kellett nekik alkalmat. Nem akartam kilyuggatott
porhüvelyként végezni, de kockáztatnom kellett, hogy élhessek.
Szerettem volna belevaló, átgondolt tervet követni, hogy Crayne
büszke lehessen rám, de az improvizálás testhezállóbbnak tűnt.
Eddig ellenálltam a hajamat tartó húzóerőnek, de most
hátrafeszítettem a fejem, egyenesen Roman kezébe.
Továbbmentem, és egész testemmel nekidőltem. Még tovább
mentem, és már szinte löktem, mire végre elvesztette az
egyensúlyát.
– Senki nem mozdul! – hallottam Crayne parancsát.
– Nem tiszta! – Magamban káromkodtam.
Hatalmas durranás csattant a fülem mellett, és Román teste
visszaindult. Elsütötte a fegyverét. Bray jobbra esett, az egyik
kommandóssal egyszerre, a többiek kiabáltak, de senki nem
mozdult.
 Roman elengedte a hajamat, a pisztolyos karjával átkarolt, és
megtartott, hiába ficeregtem aktívan. Lihegve hátrarúgtam, és
örültem, amikor eltaláltam valahol a lábán. Fájdalmasan
felnyögött, de rendületlenül megtartott. Szabad kezével matatott
valamerre, aztán csak azt vettem észre, hogy élesen csillan valami a
szemem előtt.
– Ennyi elég is volt, szivi! – Kemény nyomást éreztem a
hátamnál, pontosan tudtam, minek a jele ez. Épp elégszer vágtak,
hogy felismerjem. – Mélyen benned vagyok, érzed?
Éreztem.
A hátam lángolt, meleg vér csordult végig rajta. Mintha forró
akkumulátorsavat borított volna rám, amire ráengedett egy
fészeknyi darazsat. Tudtam, hogy valóban mélyre vágott, ahogy
azt is, mikor érte el a bordámat. Azt nem tudtam, ez mit jelent
számomra a marha erős fájdalmon kívül, de éreztem, ahogy a
penge csontot vág. Így kell csillagokat látni fedett épületekben.
Kicsúsztam Roman kezéből, már nem tartott meg a lábam.
Ellökött magától, keményen landoltam a padlón. Az oldalamra
estem, és nem maradt erőm arra sem, hogy a fejem
megmozdítsam. A pokol elszabadult. Lövések dördültek, Bray őrült
üvöltése áthatolt mindenen. A kommandósok és Crayne Roman felé
vetették magukat, Bray pedig átfordította a testemet.
A világ elhomályosodott körülöttem. Hallottam Crayne-t, de
már nem értettem, mit mond. Éreztem, ahogy Bray kiveszi a
számból a pecket, de már képtelen voltam megszólalni. Aprókat
lélegeztem, szaporán. Zsibbadt a karom akkor is, amikor végre
leszedték rólam a bilincset. Valaki olyan erővel nyomta a
darazsakat a sebembe, amitől újra átéltem a fájdalmat.
– Faith… Faith, maradj velem! – Bray hangja távolinak tűnt,
kétségbeesettnek. Fölém hajolt, és megviselt arcának látványa
mosolyra késztetett.
Él! Nem számít, mennyire kínozták meg, mert életben maradt.
Túlélte, és más nem számított, mert harcos volt ő is. Minden
rendben lesz vele.
– Faith, itt vagyok melletted. Tarts ki!
Fel akartam emelni a kezem, hogy végigsimítsak az
állkapcsának vonalán, érezni akartam a tenyeremhez súrlódó
szakállát, de a karom nem engedelmeskedett. Nagyokat pislogtam.
Vonzott a sötétség, pihenéssel kecsegtetett. Mindjárt…
– Kisnyuszi, kérlek!
Bray fölém hajolt, homlokát az enyémhez érintette. Újra
elmosolyodtam.
– Szeretlek… – leheltem gyengén.
A fejemben nem hangzott ennyire egyszerűen. Sokkal
hosszabb monológ volt, sokkal magával ragadóbb, összetettebb. De
az agyam és a szám közötti mérhetetlen távolság leegyszerűsítette
a mondandómat. Ez rádöbbentett, hogy bármilyen elcsépeltnek
gondoltam is ezt a szót, mégis mindent kifejez.
– Faith… Én is szeretlek! Tarts ki a kedvemért, hallod? Faith!
A körülöttem zajló események statikus zajjá olvadtak, és az
egyetlen biztos pont Bray viharos, szürkéskék szeme maradt.
Tombolt benne a vihar, akár egy hurrikán. Hatalmas, masszív
hurrikán, mely egyre csak közeledik felém, felkap, és körberepít a
világon, bele egy fájdalmas üreg közepébe.
 24.

Mindig megbűnhődsz a bűneidért,

vagy előbb, vagy utóbb…

B ray
2016. OKTÓBER 17.

– EZ FÁJNI FOG – ígérte vigyorogva a Nuelnek nevezett baromarc,

mielőtt bokszerbe bújtatott öklével lesújtott a mellkasomra.
– Bekaphatod! – köptem felé, erre a másik oldalról kaptam egy
olyan ütést, amitől az agyam tutira megpördült néhányszor a
koponyámban.
– Nincs itt olyan, akit érdekelt volna az ajánlatod, haver –
szólalt meg a másik izomagy.
– Nuel és Lew energiája szinte végtelen, fiú! – duruzsolta Russo.
– Az én fantáziám pedig kiapadhatatlan. Boldogan faggatunk,
amíg bírod, mert a jelenléted bizony felvet rengeteg kérdést.
Közben az embereim az egész birtokot átfésülik, hátha mégsem
egyedül követted a barátnődet.
Nem érdekelt, mit akartak tudni. Kurvára hidegen hagyott,
meddig akarnak ütéseket gyakorolni rajtam. Az egyetlen, ami
foglalkoztatott, hogy mikorra ér már ide a kurva felmentő egység,
mert ez a várakozás már kezdett sok lenni. Faith jó ideje eltűnt a
szemem elől azzal a gyökérrel. Bele sem mertem gondolni, mi
játszódhat le épp az emeleten.
Végszóra – inkább gondolatra – kivágódott a bejárati ajtó,
ablakok törtek be az emeleten, és Crayne meg az emberei
belevágtak egy nagy, ordibálós buliba. Russo döbbenete halálosan
vicces lett volna más körülmények között. Fekete szeme az emelet
felé villant, de ahhoz, hogy oda elérjen, még át kellett lőnie magát
egy bő ötméternyi területen. Mindketten láttuk, hogy ez nehezen
kivitelezhető, hacsak nem ő Bruce Willis a Die Hard filmekből, a
piszkosfehér trikóban. Nem az volt.
Hullák potyogtak az égből, de még ez sem tudott meghatni.
Megérdemelte. Mindegyik. Egytől egyig. Kellett nekik olyan olasz
maffiózóval kezdeni, aki többet tudott az öltönyökről, mint a
biztonságról.
Crayne harcolt a kockás ingessel, de végül golyót küldött a
nyomorult fejébe az állán keresztül.
– Hol van? – kérdezte azonnal, amikor odaért hozzám.
– Emelet – nyögtem haragosan. – Sietnünk kell!
Olyan cifrát és folyamatosan káromkodott, hogy
egyhuzamban még sosem hallottam ennyit beszélni.
Valaki már a csuklómat szabadította, amikor Russo magához
tért, és olajra lépett. Eljutott nagyjából a terem feléig, de egy
nagydarab kommandós fejbe lőtte. Épp a homloka közepén találta
el. Russo rolexes csuklója még remegett, amikor a földre zuhant.
Fojtott sikoly és tompa puffanás térített magamhoz. Úgy
éreztem, rohanok fölfelé a lépcsőn, de utánagondolva rájöttem,
hogy csak cammogtam. Nem érdekelt, hány sebből vérzek, mert
tudtam, hogy Faithnek több jutott. Nem sebekből – a
szörnyűségekből.
Nem láttam Josiah-t sehol. Kíváncsi voltam, merre lehet, és
Crayne hogy vette rá a távolmaradásra, de nem most. Az egyik
kommandós egy mellényt dobott Crayne-nek. Ő fél kézzel elkapta,
és az őrület közepén elkezdett engem felöltöztetni, mint valami
nyavalyás babát.
– Ez nyugodtan ráért volna – mondtam neki.
– Ha nem maradsz nyugton, öcsi, még a lábujjad is kifestem –
mordult barátságtalanul.
Nem ellenkeztem tovább, mert tudtam, hogy mindenképp
véghezviszi, amit akar, ráadásul csak három lépcsőfoknyi időbe
telt, hogy a golyóálló mellényt stabilan rögzítse rajtam. A
lövöldözés elcsendesült, mire elértük a felső szintet.
– Valamelyik szobában lesz – mutattam az előttünk nyújtózó
folyosóra. Az ütésektől furán formáltam a szavakat, megdagadt a
szám, ki is tört pár fogam.
Az egyik kommandós egyetlen lépéssel ment előttem, és
beszólt Crayne-nek, mielőtt az betörte volna az első ajtót.
– A srácnak ki kell mennie.
Bumm.
Crayne berúgta az ajtót, és mint fekete folyam, az embereivel
gyorsan és hatékonyan beszivárogtak a szobába. Olyan kiáltásokat
lehetett hallani, mint a „tiszta”, de azt jó sokszor.
Crayne csak ez után válaszolt:
– A srác kiérdemelte, hogy maradjon.
Elégedetlen horkantás hallatszott a maszk alól.
– Orvosi ellátásra van szüksége.
– Ez igaz – felelte Crayne, majd újabb bumm, és „tiszta’-
sorozat után a kommandósra nézett. – Tedd ki, ha tudod!
– Felejtsd el, haver! – reagáltam azonnal, és a következő
ajtóhoz én magam mentem. – Sose keveredj fölösleges belharcba
éles helyzetben! Nem tanítottak ilyet neked?
Válaszra sem várva mentem az ajtónak. Olyan lendületet
adtam neki, hogy a kilincs bekoccant a gipszkarton falba. A
szobában elém táruló látványtól földbe gyökerezett a lábam.
Az elkövetkező öt perc olyan végtelen hosszúnak tűnt, mintha
megállt volna az átkozott idő. Ennek nem lehet jó vége, már
láttam. A seggfej levetkőztette a csajomat. Már ezért hullania kellett
az összes fognak a rohadt pofájából! Faith szemében olyan rettegés
tükröződött, amitől vérszemet kaptam.
Crayne és a kommandós higgadtan mormolt körülöttem:
– Nyugi, öcsi! Még ne! Lassan, higgadtan!
Rohadt élet! Faith is elunta a várakozást, mert a következő
pillanatban megtámadta Romant, aki rövid úton bepánikolt, és
vakon belőtt közénk. Csípős rándulás lökött oldalra, aztán a
nagypofájú kommandós fickó rám vetette magát, és rövid úton
kivont a forgalomból. Sajgott a karom, az emberek, akik eddig
visszafogottan álltak, hirtelen életre keltek körülöttem.
Csak azt láttam, hogy Roman kezében már egy óriási
vadászkés villan, amit markolatig eltüntetett Faith bordái között.
Sajgott a vállam, a világ olykor megfordult körülöttem, de ellöktem
magam a kommandóstól, és előrevetődtem. Abban a pillanatban
értem oda, amikor Faith a földre csúszott.
Óvatosan átfordítottam a testét. Olyan sápadt volt! Nem
voltam benne biztos, hogy egyáltalán hall engem.
 – Maradj velem! Tarts ki, Faith!
Megragadtam ernyedten heverő kezét, és belecsókoltam a
tenyerébe.
Édes szót lehelt az az édes szája, ami már a legelején magával
ragadott:
– Szeretlek.
Valami folyt az arcomon. Nem tudtam, hogy a vérem vagy
könnyek, de dühös mozdulattal töröltem le, mert alig láttam
miattuk.
– Faith, kérlek! Csak tarts ki!
A világ kibillent az egyensúlyából, és én eldőltem, mint egy
támasz nélküli bringa. Beszéltem hozzá, ahogy ott feküdtem
mellette. A fejünk fölött emberek kiabáltak, hatalmas volt a
felfordulás, de mi békésen feküdtünk egymás mellett a káosz
közepén.
Az utolsó dolog, amit láttam, mielőtt a sötétség elzárta előlem a
világot, a szeme volt. Csodálatos mélységű, barna szeme, amiben
lassan kihunyt a fény.

Rohadtul éreztem magam.

Tokától bokáig sajgott mindenem, és hányingerem volt.
Éreztem, ahogy cipelték a testemet, mintha részeg volnék, aki az
orrhegyét sem képes megtalálni a mutatóujjával… vagy az öklével.
Csengett a fülem a lövések miatt, és mert korábban bokszzsáknak
használták a fejemet.
Ébren kellett maradnom. Harcoltam a sötétség ellen. Meg
kellett tudnom, mit történt vele. Látni akartam, megölelni,
megbizonyosodni, hogy életben van. Nem éreztem elég erőt
magamban ahhoz, hogy nélküle folytassam.
Faithnek élnie kell!
A testem nem egy szinten harcolt az elmémmel. Amikor a
segítő kezek lepakoltak, felkavarodott a nyomrom. Bármire is
tettek, az elindult velem. Hullámzott az egész világ, és a bal
oldalam mintha ki akart volna szakadni a helyéről. Oldalra
fordultam, és hánytam.
Még felfogtam a keserű ízt a számban, de utána filmszakadás.
Bármennyire ébren akartam maradni, a testem nem bírta tovább.
Újra elsötétedett minden.

Egy nappal később az intenzíven olyan hirtelenséggel tértem

magamhoz, hogy a karommal majdnem felborítottam az infúziós
állványomat. Mivel felébredtem, balhéztam, mire nagy kegyesen
kiszedték belőlem a katétert. Ettől kedvem lett volna megint
rókázni.
Crayne és Seth elsőnek jött be látogatni, amin cseppet sem
lepődtem meg. Nyilván volt egy fedősztori, amit ismernem kellett,
mielőtt beeresztik hozzám a családomat.
– Zach teljesen kikészült – indított Seth.
A francba!
Crayne megrovón csaknem felnyársalta a haveromat a
tekintetével.
– Majd megnyugszik. Erős kölyök.
– Ő hogy van?
Imádtam az öcsémet, de ismertem, és tudtam, hogy túlteszi
magát a sérülésemen. Nekem viszont arra volt szükségem, hogy
infókat kapjak.
Crayne tekintete elsötétült, mire a gyomrom összeugrott. Az
nem lehet, hogy meghalt… Nem voltam hajlandó elfogadni.
– Ne sápadj már, öreg! – vakkantotta Seth.
Meg akartam neki mondani, hogy hová tegye a javaslatait, de
amikor odafordultam, egy mobil kijelzőjét tartotta elém. Nem
hittem a saját kibaszott szememnek.
– Tudtam, hogy nem hinnéd el, bármit mondunk. Ezért Zach
készített róla egy felvételt, Josiah engedélyével.
Húzódott a jobb szemem, ahogy a szemöldökömet megemelve
néztem a haveromra. Tutira színes lehet az egész képem. A
fájdalmas duzzanatok, amiket éreztem, erre mutattak. Sajgott
mindenem, és minél több időt töltöttem ébren, a fájdalom annál
erősebb lett.
Nem számított. Amit a kijelzőn láttam, mindent
megváltoztatott. Ő volt az. Sápadtan, gépekkel körülvéve, de
láttam, hogy lélegzett, és hallottam az én gépeim pittyegésén túl az
ő gépeinek a pittyegését, amik azt jelezték, hogy a szíve normális
ütemben ver.
 – Jól van? – kérdeztem karcosan. Persze láttam, hogy az
életfunkciói működnek. Crayne értette, miért kérdezem.
– Minden rendben lesz vele, amikor magához tér.
A megkönnyebbülés elementáris erővel vágott földhöz.

A második napon kiengedtek az ágyam nyomasztó fogságából.

Engedelmesen csináltam, amit mondtak nekem, mert menni
akartam hozzá. Nem lehetett. Folyamatosan nyaggattam a
látogatóimat, hogy hozzanak hírt róla, de mindenki ugyanazt
mondta: az állapota változatlan. Aludt vagy kómában volt, senki
nem látta a különbséget.
Túl gyenge voltam, a fájdalmaim legyűrték az önálló
akaratomat, és közben úgy éreztem, egy bomba ketyeg az
akaratközpontomban.
Bordarepedés.
Véraláfutások testszerte.
A golyó a vállamon talált el, randa és fájdalmas, horzsolt
nyomot hagyott a bőrömön.
Léprepedés. Ahogy a behemótok csépeltek, nem is csoda. A
lépemet műtéti úton eltávolították.
Billog. Tudtam, hogy örökké viselni fogom a nyomot. Mégsem
ez volt a legelkeserítőbb, hanem a tudat, hogy Faith testén is van
egy ugyanilyen.
A hivatalos verzió szerint autóbalesetet szenvedtünk. Nem
tudtam, Crayne hogy intézte el, hogy az orvosok hallgassanak a
golyóról, mindenesetre csendes megegyezés alapján még a
zárójelentésembe sem került bele. A sérüléseink ennek megfelelően
történtek. A rendőrség nyomozást indított ismeretlen tettes, illetve
tettesek ellen közúti veszélyeztetés miatt. Rendesen kimondva én
vezettem autót, amelyben Faith az anyósülésen utazott,
ismeretlenek leszorítottak az útról, és mi emiatt lebucskáztunk a
domboldalon. Autóstul.

A harmadik napon kipakoltak az intenzívről az osztályra. Faith is

átkerült, de ő egyelőre a szemközti kórterembe, ami a különleges
megfigyelő volt. Nem engedtek be hozzá, bármennyire jól éreztem
magam. Az egyetlen ember, aki nem látogatott meg, Josiah volt.

A negyedik napon már fennjáró beteg voltam.

Pontos állapotjelentést akartam Faithről, de senki nem akart
konkretizálni. Az általánosításnál nincs nyomasztóbb, mikor az
ember már közel jár a tűréshatárához. Végül Crayne bevont egy
orvost, aki részletesen elmondott mindent.
Faith sérülése súlyosabb volt, mint gondoltuk. Az orvos
szakszerűen, mégis érthetően elmagyarázta, hogy a mindenféle
kimondhatatlan nevű vizsgálatok meg képalkotó felvételek
kimutatták, mekkora pusztítást végzett Roman a csajom testében
egyetlen szúrással. A vágás csontot ért, az egyik borda megsérült,
izmot, izomszövetet vágott, és az egyik tüdő alsó lebenyét szintén
elérte. Azt a lebenyt nyitott műtéttel eltávolították, hogy elkerüljék
a mellűri vérzést. Mielőtt lezárták a sebet, egy csövet vezettek ki
belőle, amin keresztül távozhatnak a váladékok.
Igazán undorítóan hangzott, de a lényege az volt, hogy Faith
túlélte. Az orvos szerint semmilyen szervi oka nem volt annak,
hogy még nem tért magához. A lélegeztetőcsövet már a műtét
utáni első nap eltávolították, a katéternek addig maradnia kellett,
míg fel nem ébredt, a draincsövet a mai dátummal akarták
kihúzni, mivel már arra sem volt szüksége.
Egy éjjel, amikor a családom magamra hagyott, úgy
döntöttem, elég volt. Úgy tápászkodtam fel az ágyból egyedül,
mint valami reumás csiga, de rohadtul hidegen hagyott a
kinézetem vagy a mozgásom stabilitásának a hiánya.
Átcsoszogtam a szemközti részlegbe, ahol a fertőtlenítő szaga
még erősebben érződött, mint az osztályon. Meg kellett volna
lepődnöm, amikor a kórterembe nyitva Josiah-t a széken találtam.
Merevnek tűnt, összetörtnek és elszántnak. Faith apró kezét
hatalmas markában tartotta, inkább a saját megnyugtatására.
– Az ágyadban lenne a helyed.
Igen, biztosan ott lenne. Marhára érdekelt.
– Megígérted – emlékeztettem. Zaklatott sóhajjal reagált, mire
kitört belőlem a haragos fogadkozás. – Hamar felépülök, és együtt
utánuk megyünk. Addig…
– Addig nem foglalkozol ezzel!
 Nem is lett volna energiám. Ellentmondást nem tűrően csattant
a hangja, amit rendben találtam. Ebben a játszmában nem én
voltam a hunyó, sem az agytröszt. Josiah egyedül volt, és ha
rákérdeztem volna, miért engedi, hogy segítsek, nem tudott volna
ennél jobb érvvel előállni.
Nekem volt jobb érvem: Faith sérült testét figyeltem, és szinte
lüktetett bennem a vágy, hogy megtoroljam. Az összes mocsoknak
fizetnie kell minden egyes fájdalmas pillanatáért. Josiah-nak nem
hagytam más választást, amikor a kocsiban ülve közeledtünk a
város határa felé, ahol Faitht fogva tartották. Láttam az
elszántságot a fickó szemében, és én is részt akartam venni a
terveiben. Crayne nem tud róla. Naná, hogy nem. Felkészültem
mindarra a szarságra, ami együtt jár ezzel az elhatározással.
A rosszfiú halála nem feltétlenül jelent biztonságot. Crayne-nel
átbeszéltük a lehetséges jövőt. A tárgyalást, amire olyan rég vártak,
megszüntették. Elijah Russo halottabb már nem is lehetett volna,
így nehezen lehetne elítélni. Faith és a bátyja megmaradt a
tanúvédelmi programban.
Josiah felállt az ágy mellé húzott fotelből, és lenyomott a
helyére. Tenyerem átvette az övének a helyét. Megrendültem,
amikor éreztem, mennyire könnyű és hűvös Faith keze. Halk
ajtócsukódás jelezte, hogy magamra maradtam vele. Josiah
mondhatott, amit akart, tudtam, hogy nem fog megülni a seggén,
míg én lábadozom. El fogja kapni őket. Valamennyit, és amiben
csak tudom, segítem.
Szenvedni fognak Faith minden egyes sebhelyéért.
A könnyeiért.
A rémálmaiért.
Mindenért.
És én segíteni fogom őt minden lépésénél.
 25.

Mindig és Soha

2017. MÁRCIUS 25.

ÚJRA MEGKÖTÖZTEK.
A szívem a torkomban dobogott, és szerencsésnek éreztem
magam, amiért nem ettem semmit, mert biztosan szabadjára
engedtem volna néhány rókát a bozótban.
Az előttem térdelő srác ráncolta a szemöldökét, összepréselte
érzéki ajkát a szexire nyírt szakálla felett, és látszott, mennyire
koncentrál. Hónapok óta készült erre, és senki másnak nem
engedte volna át az irányítást. Szőke haját hátrafésülte a
homlokából, de minduntalan visszahullott. Úgy gondoltam,
besegítek neki, ezért beletúrtam puha tincseibe, és megtartottam a
feje tetején.
Bray felnézett rám, viharos szemében érzelmek csillantak,
nekem meg elakadt a lélegzetem.
– Elvonod a figyelmem – tájékoztatott, és megállt a
kötözésemmel.
– Csak segíteni akartam – mosolyogtam.
Félretette a kezéből a hevedert, és úgy állt fel közvetlenül
előttem, hogy a teste az enyémhez súrlódjon. Keze végigcsúszott a
combomon, majd megállapodott a csípőmön, és hosszú, erős
ujjaival lágyan belemarkolt. Elakadt a lélegzetem, ahogy fölém
magasodott. Ragyogó tekintete elrabolta az utolsó józan
gondolatomat is.
– Amikor megérintesz, egészen izgalmas dolgok jutnak az
eszembe – avatott be bizalmasan felém hajolva. Tekintve, hogy egy
bazi magas darun álltunk, készen arra, hogy egyszerre a mélybe
vessük magunkat, úgy véltem, tudom, milyen izgalmakról beszél.
Megcsóválta a fejét, mintha sejtené, mire gondolok. – Ágy és
meztelenség, ilyen izgalmakra gondoltam. Előtted térdelek, és azért
markolsz a hajamba, hogy közelebb húzd a fejem…
Rátapasztottam a kezem a szájára. Éreztem, ahogy forróság
kúszik fel a nyakamon majd az arcomon, mire röhögött, és
belenyalt a tenyerembe.
– Bray – leheltem, de a szemrehányó él hiányzott a
hangomból.
Vigyora mosollyá szelídült. Egyik kezét úgy csúsztatta, hogy
ujjai a tarkómat cirógassák, hüvelykujja pedig az arcomat újra és
újra. Míg meg nem érezte, hogy egész testemben megremegtem.
Akkor lágy csókot nyomott a homlokomra, a szememre és a
számra. Mire a számhoz ért, már tényleg remegtem.
Olyan rituálé volt ez, amit azóta csinált, mióta magamhoz
tértem a kórházban. A szemében tűz izzott minden ilyen
alkalommal, és magába szippantott. Tudtam, ha ketten lennénk,
tovább menne. Elmélyítené a csókot, lefejtené rólam a ruhákat, és
talán megvalósítaná, amit az imént felvázolt. Mindig el tudta érni,
hogy közelebb akarjam húzni magamhoz.
– Khm… – A diszkrét köhintés jelezte, hogy nem vagyunk
egyedül.
Úgy tűnt, Brayt nem érdekli, mert a kezét hátrébb csúsztatta,
hogy megtámassza a tarkómat. Addig csókolt, míg megnyíltam
előtte, ő pedig azonnal mélyre hatolt a számba a nyelvével. Nem
tehettem mást, megadtam neki, amit akar, és viszonoztam a
mérhetetlen szenvedélyt. Felnyögtem, amikor érzékien ráharapott
az alsó ajkamra, majd végighúzta a száját a felsőn. Ekkor
elengedett, és ördögi mosollyal azon a jóképű arcán lesiklott elém. A
testét persze közben az enyémhez dörgölte.
– Rossz vagy – sóhajtottam hevesen doboló szívvel.
– A legrosszabb, kisnyuszi.
Körülnéztem, és elöntött a nyugalom. A város makett-táblának
tűnt ebből a távolságból. Tudtam, hogy Josiah és Crayne odalent
van valahol, mert semmi pénzért nem engednének ugrani csak úgy,
minden felügyelet nélkül.
Erdő ölelte körül a tisztást, ahová kirendelték a darut. Főleg
Seth akart ugrani, Bray pedig inkább lehetőséget akart adni
nekem, hogy kipróbálhassam. Semmi nem szabott határt neki, ha
rólam volt szó. A védelmezést és imádatot egészen új szintre emelte.
A több hónapnyi rettegés, a hegek a testemen – testünkön – mind
arra mutattak, hogy rám fér egy adag szabadság.
Bray azt mondta, régen úgy gondolta, az ugrás olyan, mint a
szex, mindkettő szabadságot ad. Seth a mai napig ezt állítja – és
ilyenkor legalább eltűnik belőle az a komorság, ami a telephelyen
történtek óta nyomasztotta. Bray azt mondja, jobban élvezi a
szexet velem, mint bármi mást az életében. Nekem ennyi elég,
hogy boldog legyek mellette. Úgy hiszem, a legtöbb nő, akit imád
a párja, maradéktalanul elégedett lehet az életével.
– Készen állsz?
Költői kérdés volt, mert már oda is irányított a daru pereméhez.
A kísérőnk mindkettőnk hevederét ellenőrizte, és elégedetten
bólintott. Nem akartam lenézni, mégsem tudtam ellenállni. A
mélység túlságosan ijesztő volt, ezért inkább Brayre függesztettem
a pillantásom. Egyszerű pólót viselt, és összeszorult a mellkasom,
valahányszor eszembe jutott, milyen heget fed el az anyag a
kulcscsontjánál. Az átkozott R betűt plasztikai műtéttel próbálták
eltüntetni, de nem sikerült teljesen maradéktalanul. Hosszú, vastag
sebhely maradt hátra, míg az enyémnél egy hajszálvékony, amit
csak az vesz észre a bőrömön, aki tudja, mit kell keresnie.
Belenéztem a szemébe, és tudtam, hogy nem a hevederek miatt
állok készen, még csak nem is a megkettőzött biztonsági
intézkedések miatt. Nem. Az egyetlen, ami miatt ugrani merek, az
ő. Mert minden kétséget kizáróan, őszintén, teljes lényemmel
bíztam benne.
– Készen állok.
Ugrottunk.
Szabadok voltunk.
 Köszönetnyilvánítás
Köszönöm a gyermekeimnek: Ninának, Béninek és Hannának,
hogy megengedték nekem az írást a szünetekben, a hétvégéken,
minden lélegzetvételnyi időmben. Ti vagytok a legjobbak!

Köszönöm az olvasóim türelmét! Tudom, régóta vártok

valamire tőlem, és ez még mindig nem a Bíborhajú vagy a Farkasok
nemzetsége következő része, de ígérem, megérte!

Köszönöm Halmai Kittinek az összes képet, amit a Facebook-

oldalamra, borítóképnek, profilképnek, idézetesnek,
könyvborítónak készített! Rengeteg munkád van benne, és hálás
vagyok minden percért.

Köszönöm Komáromy Dórának, Negrának és Halmai Kittinek

az előolvasást, az észrevételeket és azt, hogy tartottátok bennem a
lelket!

Gigantikus köszönet Róbert Katalinnak, aki az egyik

legnagyszerűbb szerkesztő, akit van szerencsém ismerni! Minden
tekintetben kalapot emelek előtted!

Köszönöm Katona Ildikónak, hogy ismét lehetőséget adott

nekem egy történetem megismertetésére! Köszönöm a
Könyvmolyképző Kiadó dolgozóinak a gyors és kitűnő munkát,
amivel segítettek áthidalni a távolságot a laptopom és az olvasók
között!

Köszönet illeti még őket, mert valamilyen módon támogattak

ennek a történetnek a létrejöttében:
Kolléganőm, Jászberényi Judit, aki külön polcot tart fenn az
irodájában a könyveimnek! A legjobb marketingesem.
Minden kollégám és kolléganőm az Ózdi Mozgásszervi
Rehabilitáción!
Legkedvesebb (ex)betegem, Zámbó Andrásné Mónika!
 Nagyon szerettem ezt a történetemet írni. Amennyiben
kíváncsi vagy valamire, vagy kérdésed van, örömmel válaszolok.
írd meg nekem, milyen hatással volt rád Faith és Bray története! E-
mail címem: benina.info@gmail.com
 Olvasói ajánlások
„Ez a könyv teljes mértékben levett a lábamról. Számtalanszor rám
tört a torokszorító érzés, ami csak nagyon kivételes könyveknél
fordul elő. Hihetetlen, Benina mennyire át tudja adni az érzéseit,
gondolatait, az emberi lélek rejtelmeit.
Lélekszorító, magával ragadó, lehengerlő… és felemelő.”
– Negra (49)

„Szerintem magáért beszél, hogy egy éjszaka alatt kiolvastam ezt a

könyvet. Végig azt mondogattam magamnak, hogy csak még egy
fejezet, csak még egy fejezet, és utána félreteszem másnapra. De
egyszerűen letehetetlen volt! A benne rejlő feszültség, történések
folyamatosan ébren tartottak, és még kávéra se volt szükségem.
Benina olyan fantasztikusan megrajzolta és elém tárta a szereplők
jellemét, hogy néha én is velük együtt sírtam vagy nevettem
volna… egyszerűen magával sodort. Minél hamarabb várom a
folytatást.”
– Komáromy Dóra (32)

„Nagyon kíváncsi voltam Benina új regényére, mert érdekelt,

milyen, amikor egy, a mai korban játszódó, fantasy elemektől
mentes történetet ír, így örültem és megtisztelve éreztem magam,
hogy még a megjelenés előtt elolvashattam. Elmondhatom, hogy
nem kellett csalódnom. A történet izgalmas, akciódús, feszültséggel
teli. Faith olyasmiken ment át, amiknek csak egy részétől is
összeroppantam volna. És itt nem csak a testi kínzásokra gondolok,
vagy arra a lelki terrorra, amit kínzója által kellett elszenvednie,
hanem a menekülés és bujkálás alatti állandó stresszre, feszültségre.
Arra a félelemre, amely minden percét áthatotta, hiszen
akármennyire is vigyáztak rá, akármennyire is vigyázott
önmagára, mégsem érezhette magát soha teljes biztonságban.
Faith sokáig azt gondolta magáról, hogy gyenge, pedig az
egyik legerősebb karakter, akiről eddig olvastam. Feministaként
szívből ajánlom őt példaképként a lány és női olvasóknak.
Ui.: Imádom Zach karakterét, imádni való a kishaver! :)”
– SpiritBliss, író és könyvmoly (33)