Barbara Wood:

Az áldást hozó kő
Prológus
3 000 000 évvel ezelőtt

Az áldást hozó kő megszámlálhatatlan fényév távolságra szüle-

tett a Földtől, a csillagrendszer túlsó oldalán, egy robbanásban,
amely a feneketlen, végtelen Űrbe taszította. A lassan kihűlő csil-
lagtöredék fénylő égi hajóként szelte át a csillagóceánt. Mennydö-
rögve, sisteregve száguldott a sötét éjben elkerülhetetlen pusztu-
lása felé, ami egy fiatal és vad bolygón várta.
Odalent masztodonok és mamutok hagyták félbe a lege-lést,
hogy felpillantsanak az eget hasító szikrázó fényre, a meteor lég-
körben felizzó lángcsóvára. A katasztrófának egy riadt család is a
szemtanúja volt. Az apró lények az emberszabásúakra emlékeztet-
tek, szemöldökük azonban nem dudorodott ki annyira, és újabban
már felegyenesedve, két lábon jártak.
Dermedten hagyták félbe a táplálékgyűjtögetést az ősi erdő
szélén, egy pillanattal később pedig földre döntötte őket a meteo-
rit becsapódása nyomán keletkező lökéshullám.
Az ütközés megolvasztotta a kőzetet, a szétszóródó darabkák
esőként hulltak alá. A tűzisten - Vulkán - kohójában a meteor csil-
lagpora elfolyósodott, és egyesült a föld kristályos anyagával. Az
egyszerű kvarctöredékek úgy ölelték magukhoz a kozmikus mikro-
gyémántokat, mintha egy alkimista lendítette volna meg varázs-
pálcáját. A becsapódáskor keletkezett kráter fokozatosan lehűlt, és
megtelt esővízzel. Kétmillió éven keresztül a közeli vulkánokról le-
futó patakok táplálták és töltötték fel a kráter tavat, újabb és
újabb homokréteggel fedve az égi darabokat. Majd egy földmoz-
gás keleti irányba tolta a tó medrét, és létrehozott egy kis folyót,
amely szurdokot kezdett vájni. Az Afrikának mondott földrészen ta-
lálható völgyet aztán egy napon Olduvainak nevezték el. A tó vé-
gül kiürült, és a szél széthordta az üledékréteget, az egykori mete-
ordarabok pedig újra a felszínre kerültek. Csúnya, kemény kövek
voltak, csak itt-ott csillantak meg fényesen. Az egyik azonban más
volt, mintha a véletlen, a szerencse vagy a végzet kovácsolta vol-
na. Az erő és a tűz szülte, mostanra azonban sima és tojásdad lett
a víz, a homok és a szél évezredes csiszoló, fényesítő munkájának
köszönhetően, és mélykék tűzzel ragyogott, mint az ég, amely a
Földre küldte. Fent madarak szálltak, és magokat potyogtattak
szét, mely buja vegetációvá fejlődött. A növénytakaró védelmet
nyújtott a kőnek, jelenlétét csak a kristályos felületéről néha-néha
visszaverődő napfény jelezte.
Megint eltelt több ezer év, majd újabb több ezer. Eközben a
kő, amelyet egy nap majd mágikus erejűnek és félelmetesnek, át-
kozottnak és áldottnak tartanak, várakozott…

ELSŐ KÖNYV

Afrika
100000 évvel ezelőtt

A vadász lekuporodva várakozott a fűben, fülei hátracsapva,

egészen a fejéhez simultak, teste ugrásra készen megfeszült.
Nem messze egy kis embercsoport gyökereket és magokat
gyűjtögetett. Nem is sejtették, hogy egy borostyánsárga szempár
lesi őket. Bár duzzadó izmaitól teste erősnek számított, a vadász
lassú állat volt. Versenytársaitól, az oroszlánoktól és leopárdoktól
eltérően, akik gyorsak lévén hosszan üldözték prédájukat, a kard-
fogú tigrisnek lapulva kellett kivárnia, hogy meglepetésszerűen le-
csaphasson a zsákmányára.
A nőstény tigris így mozdulatlanul várakozott a rőt fűben és fi-
gyelt, miközben a gyanútlan áldozat egyre közelebb jött.
A nap magasan állt, az afrikai síkság egyre forróbb lett. Az em-
berek lassan haladtak előre, miközben folyamatosan élelem után
kutattak. Terméseket és lárvákat gyömöszöltek a szájukba, hango-
san rágcsáltak, ropogtattak és morogtak, időnként pedig szavakat
mondtak egymásnak. A nőstény tigris figyelt. A kulcs a türelem
volt.
Végül egy gyermek, aki még alig imbolygott lábacskáin, elkó-
szált anyja mellől. A támadás gyors és brutális volt. A gyermek fel-
sikoltott, a ragadozó pedig gyorsan szaladt egyre messzebb, halá-
los álkapcsai közé szorítva a zsenge testet. Az emberek azonnal
üldözőbe vették, kiabáltak és törékeny lándzsáikat lóbálták.
A tigris azonban elmenekült, eltűnt a kusza bozót mélyén rej-
tőző fészkében. A gyermek kétségbeesetten vonaglott és sikolto-
zott a pengeéles fogak között. Az emberek nem merték a sűrűbe
követni az állatot, őrjöngve ugráltak, durván faragott bunkósbotja-
ikkal a földet verték. Kiáltásaik az égig szálltak, ahol már keselyűk
gyülekeztek egy kis maradék reményében. A gyermek anyja, egy
fiatal nő, akit a többiek Darázsnak hívtak, ide-oda futkosott a nyí-
lás előtt, ahol a tigris eltűnt.
Ekkor az egyik férfi elüvöltötte magát. Intett a többieknek,
hogy tűnjenek el, mire mindenki egy testként, hosszú léptekkel tá-
volodott a bozóttól. Darázs nem mozdult, bár két másik nő meg-
próbálta elrángatni. A földre vetette magát, és keservesen szűkölt,
mintha fizikai fájdalom kínozná. Végül a többiek, attól tartva, hogy
a tigris visszatér, magára hagyták, és egy közeli facsoport rejteké-
be siettek, ahol fürgén felmásztak az ágak menedékébe.
Addig maradtak ott, amíg a nap a horizont szélére süllyedt, és
az árnyékok hosszúra nyúltak. Már nem hallották a szenvedő anya
kiáltásait. A délutáni csöndet csupán egyszer törte meg egy éles
sikoly, majd megint minden csendes lett. A korgó gyomor és a kín-
zó szomjúság azonban továbbhaladásra sarkallta az embereket.
Visszamásztak a földre, majd miután gyors pillantást vetettek arra
a véres foltra, ahol utoljára látták Darazsat, nyugat felé fordultak,
és tovább kutattak élelem után.

A kis csoport felegyenesedve haladt az afrikai szavannán.

Hosszú végtagjaikkal, karcsú testükkel kecses állatként mo-
zogtak. Nem viseltek ruhát, sem díszeket. Durva lándzsákkal és
fejszékkel voltak felfegyverkezve. Hetvenhatan voltak a csoport-
ban, a szopós csecsemőktől az idősekig. Köztük kilenc terhes nő.
Ahogy fáradhatatlanul, folyamatosan élelemért kutatva vonultak,
az emberek eme első családja nem tudta, hogy százezer évvel ké-
sőbb, egy olyan világban, amit elképzelni sem tudtak volna, le-
származottaik majd Homo sapiensnek - „Bölcs Embernek” nevezik
őket.

Veszély

Sudár mozdulatlanul feküdt a fészekágyban, amit Öreganyóval

osztott meg. Érzékszervei felerősítették a pirkadat hangjait és illa-
tait. Érezte a hamvadó tábortűz füstjét. Az elszenesedett fa átható
szagát. A levegő csípős hidegét. A feje fölötti faágon madarak éb-
redeztek, fütyülésük és károgásuk hangzavarrá olvadt. Azonban
semmi veszélyre utaló zajt nem hal ott, nem bömbölt oroszlán, a
hiénák nem ugattak és kígyó sem sziszegett.
Nem mozdult, bár reszketett a hidegtől, és vágyott arra, hogy
felmelegedjen Öreganyó mellett, aki a tűzhely mellett állt, és pró-
bálta életre kelteni a parazsat. Továbbra is az ágyban maradt. És
vele maradt a veszély is. Határozottan érezte.
Lassan felemelte a fejét, és belehunyorgott a füstös hajnalba.
A Család sürgött-forgott. Hallotta Szálka érdes, kora reggeli zihálá-
sát. Szálka akkor kapta a nevét, amikor majdnem megfulladt egy
halszálkától. Orrlyuk úgy mentette meg az életét, hogy a két la-
pockája között erősen ütögette a hátát, mire a szálka átrepült a tá-
bortűzön. Szálka azóta ilyen furcsán lélegzett. Öreganyó szokásá-
hoz híven fűvel táplálta a pislákoló tüzet, míg Orrlyuk mellette
guggolt, és egy csúnya, gennyesedő rovarcsípést vizsgált a here-
zacskóján. Tűzgyújtó a csecsemőjét szoptatta. Éhes és Púpos még
a fészekágyában horkolt, miközben Skorpió épp egy fát vizelt le. A
félhomályban Oroszlán körvonala látszott. Méztalálóval közösült,
megkönnyebbülésének morgással adott hangot. Nem volt semmi
szokatlan.
Sudár felült, és megdörzsölte a szemét. A Család alvását az éj-
szaka folyamán Egér egyik gyerekének kétségbeesett sírása za-
varta meg. A fiú túl közel feküdt a tűzhöz, rágördült a forró parázs-
ra, és csúnyán megégette magát. Ezt a leckét minden gyermek
megtanulta. Sudár maga is viselt egy hosszú égési sebet a jobb
combján. Ő is akkor szerezte, amikor gyerekként túl közel aludt a
tűzhöz. A fiú, bár nyöszörgött, miközben az anyja nedves agyagot
tett a nyers húsra, úgy látszott, jól van.
Sudár a Család többi tagját nézte, akik a vizes gödör felé in-
dultak inni. Mozdulataik álmosak és lusták voltak. Nem látszott raj-
tuk a félelem vagy a veszély jele.
Valami mégsem volt rendben. Bár nem látta, nem hallotta,
még csak nem is érezte, a fiatal nő teste minden porcikájában ér-
zékelte, hogy veszedelem leselkedik rájuk. Sudár nem fogta fel
ésszel, mi lehet az, és nyelvi lehetősége sem volt meg rá, hogy fé-
lelmét megossza a többiekkel. Agyával azonban érzékelte a ve-
szélyt. Ha most kimondaná a szót, a többiek azon nyomban mér-
ges kígyót, vad kutyát vagy kardfogú tigrist keresnének, és mivel
nem találnák egyiket sem, nem értenék, Sudár miért riogatja őket.
Ez a figyelmeztetés nem a mának szól - súgta az esze, ahogy
végül elhagyta a fészekágy biztonságát. Ez a figyelmeztetés a hol-
napnak szól.
A fiatal nő azonban az ősembercsaládban még nem tudta kife-
jezni gondolatait. Nem ismerték a „jövő” fogalmát. A közelgő ve-
szedelem idegen volt e lények számára, ők csak a jelenben levő
veszélyt ismerték. A szavannán élő emberek úgy éltek, ahogy a
körülöttük élő állatok. Ették a növényeket és gyűjtögettek, víz
után kutattak, futottak a ragadozók elől, levezették nemi vágyai-
kat, és aludtak, amikor a nap magasan járt és a hasuk tele volt.
Ahogy a nap felkelt, a Család előbújt a gyékény és a nád vé-
delméből. A nyílt síkság felé vette az irányt, biztonságban érezve
magát, most, hogy teljesen kivilágosodott, szertefoszlott az éjsza-
ka sötétje a benne rejtőző veszélyekkel együtt. Sudár, szívében a
megnevezhetetlen rettegéssel, csatlakozott az éjszakai táborhe-
lyet elhagyókhoz, és megkezdték az aznapi élelem felkutatását.
Sudár néha-néha megállt, a környéket fürkészte, abban bízva,
hogy megpillantja az új fenyegetést, amit oly erősen érzett.
Azonban csak a távoli hegyekig elterülő oroszlánszínű fűten-
gert látta, amit itt-ott leveles fák és sziklás dombok szakítottak
meg.
Nem követte a szomjúságtól vezérelt embereket ragadozó, és
a ködös égen sem szárnyalt semmi fenyegető. Sudár legelésző an-
tilopokat, táplálkozó zsiráfokat, és a farkukkal csapkodó zebrákat
látott. Semmi szokatlant vagy újat.
Csak az előttük levő hegyet a látóhatárnál. Napokkal korábban
még aludt, most azonban füst és hamu szállt fel belőle az ég felé.
Ez újdonság volt.
Az emberek azonban nem törődtek vele. Orrlyuk elkapott egy
sáskát, és a szájába gyömöszölte. Méztaláló kitépett egy csokor vi-
rágot, hogy megnézze, ehető-e a gyökere. Éhes a füstös égen ke-
selyűket keresett, amik egy tetemet és persze a hús lehetőségét
jelezték volna. A vulkán jelentette veszélyt figyelmen kívül hagy-
ták, és rendületlenül folytatták a táplálékkeresést. Mezítláb men-
degéltek a vörös földön, szúrós füvön. Olyan területen vándorol-
tak, amit tavak és mocsarak, erdők és füves rétek borítottak, és
krokodilok, rinocéroszok, páviánok, elefántok, zsiráfok, vadnyulak,
bogarak, antilopok, keselyűk és kígyók népesítettek be.
Sudár családja ritkán találkozott hozzájuk hasonló lényekkel,
bár időnként érzékelték, hogy laknak emberek saját kis territóriu-
muk határain kívül is. Azonban nehéz vállalkozás lett volna ezeken
túlra merészkedni, mivel nehezen leküzdhető akadályok voltak:
meredek szakadék az egyik oldalon, egy mély, széles folyó a mási-
kon és egy áthatolhatatlan mocsár a harmadikon. Sudár családja
ilyen határok között élt.
Ösztöneiket és emlékeiket követve kószáltak, és maradtak
életben generációk óta.
A Család szorosan együtt haladt. Az öregek és a gyerekes
anyák középen, a védettségben, a férfiak pedig bunkósbotjaikkal
és fejszéikkel a széleken, örökké éberen lesve a ragadozókat. A ra-
gadozók mindig a gyengéket vették célba, és ez a maroknyi em-
ber aztán valóban gyenge volt. Már egy napja nem volt vizük. A
kelő nap alatt vánszorogtak, ajkuk és szájuk kiszáradt, miközben
friss vízben bővelkedő folyóról ábrándoztak, ahol gumókat, teknős
tojásokat és ehető növényeket találhatnának, netán egy valódi rit-
kaságot, papirusz szárak között fogságba esett, ízletes flamingót.
Nevük a körülményektől függően változott, mivel a nevek csak
eszközként szolgáltak, lehetőséget adtak szavakra, amelyeken a
családtagok egymást hívhatták, vagy egymásról beszélhettek.
Méztaláló azon a napon kapta a nevét, amikor egy méhkaptárt ta-
lált, és a Család több mint egy év után először kóstolhatott cukrot.
Dudor akkor kapta a nevét, amikor egy leopárd elől menekülve fel-
mászott egy fára, ahonnan leesett, és úgy beverte a fejét, hogy
maradandó dudor maradt rajta. Egyszemű megvakult a jobb sze-
mére, amikor Oroszlánnal együtt megpróbáltak elriasztani egy orr-
szarvú tetemen lakmározó keselyűcsapatot, és az egyik madár
megtámadta. Béka ügyesen fogott békát úgy, hogy egyik kezével
elterelte az állat figyelmét, a másikkal pedig megragadta. Sudárt
azért hívták sudárnak, mert ő volt a legmagasabb nő a Családban.
A Család ösztöneire és állati megérzéseire hagyatkozva élt.
Néhányuknak voltak csupán gondolatai. Mivel nem gondolkod-
tak, nem voltak kérdéseik, ezért aztán nem érezték szükségét an-
nak sem, hogy válaszokat kapjanak. Semmin sem csodálkoztak, és
semmit sem kérdőjeleztek meg. A világ csupán abból állt, amit lát-
tak, hallottak, orrukkal éreztek, megfogtak és megízleltek. Semmi
rejtett, ismeretlen nem volt. A kardfogú tigris kardfogú tigris volt,
egy ragadozó, amíg élt, és táplálékforrás, ha elpusztult. Emiatt az-
tán ezek az emberek nem voltak babonásak, még nem volt elkép-
zelésük a varázslatról, a lélekről és a láthatatlan erőkről. Nem pró-
bálták megmagyarázni a szelet, mert egyszerűen eszükbe sem ju-
tott, hogy így tegyenek. Amikor Tűzgyújtó nekiállt tüzet csiholni,
nem volt kíváncsi rá, honnan jöttek a szikrák, nem érdekelte, hon-
nan jutott eszébe ezer évvel korábbi ősének, hogy megpróbáljon
tüzet gyújtani. Tűzgyújtó egyszerűen anyját figyelve megtanulta a
tűzcsiholást, aki pedig a saját anyjától leste el a fortélyt. Bármi
táplálékul szolgálhatott, amit találtak, és mivel alig tudtak beszélni
és kommunikálni, vadászatuk olyan primitív volt, hogy csak a leg-
kisebb vadakra korlátozódott: gyíkokra, madarakra, halakra és
nyulakra. Sudár családját nem érdekelte, hogy kik, vagy mik vol-
tak, vagy milyen hosszú evolúciós utat jártak be, ami azt jelentet-
te, hogy ők és a hozzájuk hasonlók fizikailag változatlanok marad-
tak a következő százezer évben.
Annak sem voltak tudatában, hogy Sudárral és az általa érzé-
kelt új veszéllyel egy második evolúció küszöbén állnak.
Miközben ehető növények és rovarok után kutatott, Sudárt
egy látomás kísértette: a vizesgödör, amelyre aznap hajnalban éb-
redtek. A Család döbbenetére az éjszaka folyamán a vizet annyira
belepte a vulkáni korom és hamu, hogy ihatatlanná vált. Ha nem
így történik, ottmaradtak volna, de a szomjúság továbbűzte őket,
és most is a víz utáni vágy hajtotta őket folyamatosan nyugat felé.
Elszántan követték Oroszlánt, aki tudta, hol található a legközeleb-
bi friss víz. Fejük kiemelkedett a magas fűből, így láthatták, hogy a
gnú-csordák ugyanúgy víz után kutatnak. Az égnek furcsa színe
volt, a levegőben pedig csípős, maró szag terjengett. Közvetlenül
előttük a horizonton, a hegy füstöt köhögött; effélét korábban
soha nem tett. Sudárt - agya a szokatlan rejtéllyel birkózott - egy
emlék kínozta, az a rettegés, ami két nappal korábban éjjel lepte
meg őket.
Az éjszaka sosem volt csendes az afrikai szavannán. Oroszlá-
nok bömböltek friss zsákmányuk felett, hiénák visítottak, hogy fi-
gyelmeztessék társaikat a táplálékszerzés lehetőségére. Az erdő
szélén rejtőzködő emberek nyugtalanul aludtak, bár életben tar-
tották a tüzet az éjszakai sötétség ellen, hogy fényt és meleget
adjon, és távol tartsa a ragadozókat. Azonban az a két nappal ez-
előtti éjszaka más volt. A veszéllyel teli élethez szokott emberek
félelme elmélyült és kiélesedett, hunyorogtak a sötétben, és szí-
vük kalapálását hallgatták. Valami szokatlan és borzalmas dolog
történt a körülöttük levő világban. Mivel nem volt szavuk ezekre
az új eseményekre, primitív agyukban nem volt gondolat, ami ma-
gyarázatot, ezen keresztül pedig megnyugvást hozott volna. Az
emberek egymáshoz húzódtak a puszta és megfejthetetlen rémü-
let szorításában.
Nem tudhatták, hogy korábban már számtalanszor megrázták
földrengések ezt a vidéket, vagy hogy a látóhatáron levő hegy év-
ezredekig lövellt lávát a levegőbe, majd időnként nyugodtan
szunnyadt, ahogy az elmúlt néhány száz évben tette. Most azon-
ban felébredt. A vulkáni kúp riasztó vörös ragyogással szórta teli
az éjszakai égboltot, a föld pedig remegett és morajlott, mintha
életre kelt volna.
Csupán Sudárt gyötörték ezek a borzalmas emlékképek. Társai
a földet és a növényzetet pásztázták tekintetükkel, termeszdom-
bok, terméstől rogyadozó növények és keserű bogyókat ígérő lu-
gas után kutatva.
Amikor Egyszemű felrúgott egy korhadt tuskót, hogy feltárja a
tekergőző lárvákat, az emberek lakomázni kezdtek. A lárvákat
megmarkolták, és a szájukba tömték. Az élelmet sosem osztották
szét. A legerősebb evett, a leggyengébb éhezett.
 Oroszlán - a csapat domináns férfi tagja - előrenyomakodott,
hogy nagyokat markoljon a fehér eledelből.
Amikor fiatal volt, Oroszlán rábukkant egy öreg nőstény orosz-
lán friss tetemére, és megnyúzta, mielőtt a keselyűk leszálltak vol-
na. Vállára és hátára terítette a véres bundát, hagyta, hogy testé-
hez idomuljon a bűzlő, nyűvekjárta bőr.
Végül a gerezna megszáradt. Mivel évekig nem vette le, a me-
rev bőr teste részévé vált, minden mozdulatára nyikorgott, hosszú
haja pedig benőtte, mint valami sörény.
Oroszlán nem választással lett a Család vezére, nem tartottak
erről szavazást, és nem volt általános megegyezés a kérdéssel
kapcsolatban. Egyszerűen egy nap úgy döntött, ő lesz a vezér, a
többiek meg tudomásul vették. Oroszlán alkalmi párja, Méztaláló
is domináns volt a nők között, mivel nagy és erős, önző és ráme-
nős volt. Evészeteknél egyszerűen félrelökte a gyengébb nőket az
útjából, hogy élelmet szerezzen saját kölykének. Lopott másoktól,
és többet tömött magába, mint ami az ő része lett volna. Oroszlán
és Méztaláló most mindkét kezét arra használta, hogy kikotorja a
sápadt, kövér lárvákat a korhadó fából, és a szájába gyömöszölje.
Amikor jóllaktak, és Méztaláló megnyugodott, hogy mind az öt
gyereke evett, odébbálltak, így a család gyengébb tagjai is hozzá-
férhettek a tehetetlen lárvákhoz.
Sudár megrágott egy nagy marékkal, majd a pépet kiköpte a
markába. Aztán odanyújtotta a fogatlan Öreganyónak, aki hálásan
nyalta fel a pépesített anyagot.
Miután elpusztították a lárvákat, az emberek lepihentek a tű-
ző, déli nap alatt. Az erősebb férfiak a ragadozókat figyelve őrköd-
tek, miközben a többiek napi tevékenységükbe kezdtek: szoptat-
ták csecsemőiket, kurkászták egymást, szunyókáltak és párosod-
tak. A nemi aktusok általában rövid ideig tartottak, és gyorsan el
is feledkeztek róluk, még azok a fiatal párok is, akik átmenetileg
ragaszkodtak egymáshoz. Nem létezett hosszú távú kapcsolat, és
a nemi vágyat véletlenszerűen és akkor elégítették ki, ha alkalom
adódott a párosodásra. Skorpió a nők körül szaglászott. Nem tud-
ta, hogy a középidő szagát kutatja, amely a termékenységi fázis-
ban levő nőstényt jelezte. Néha a nők kerestek partnert, ahogy
most Baba tette, ösztönösen, férfira kiéhezve. Mivel Skorpió már
lefoglalta magát Egérrel, Baba Éhest szemelte ki párosodásra. Az
ugyan először nem mutatott érdeklődést, de miután Baba sikere-
sen felizgatta, a nő legnagyobb megelégedésére boldogan egye-
sült vele.
Miközben a Család ily módon töltötte idejét, és a távolban a
hegy továbbra is tüzet és gázokat okádott az ég felé, Sudár erősen
figyelt, abban reménykedve, hogy megpillantja az új veszély fülét
vagy árnyékát, mely még mindig a nyomukban járt. Azonban sem-
mit nem látott.
Egész délután gyalogoltak. A szomjúság égette a szájukat, a
gyerekek vízért sírtak, az anyák megpróbálták megnyugtatni őket,
miközben a férfiak el-eltávolodtak a csoporttól felderíteni a tere-
pet. Szemüket leárnyékolva próbálták felfedezni a síkságon egy
patak vagy egy kis tó jeleit. Antilopok és gnúk nyomait követték,
abban bízva, hogy a csorda elvezeti őket a vízhez. Figyelték a ma-
darak, különösen a gázlómadarak - a gémek, gólyák és kócsagok -
repülési irányát. Elefántokat is kerestek, mivel ezek az állatok ide-
jük nagy részét vizesgödrök mellett töltötték. A sárban hempereg-
tek, hogy lehűtsék napszítta bőrüket, vagy majdnem teljesen bele-
merültek a vízbe, és csak ormányuk végét emelték a felszín fölé,
hogy lélegezni tudjanak. Azonban az emberek nem láttak sem an-
tilopot, sem gólyát, sem elefántot, amelyek vízhez vezethették
volna őket.
Amikor egy zebra csontjaihoz értek, rövid ideig alig bírtak ma-
gukkal az örömtől. Amikor azonban látták, hogy a hosszú csonto-
kat már feltörték, és a velőt kiszopogatták, csalódottságuk határ-
talan volt. Nem kellett megvizsgálniuk a tetem körüli nyomokat,
hogy tudják, hiénák hiúsították meg lakomájukat.
Továbbhaladtak. Egy füves domb közelében Oroszlán hirtelen
megállásra késztette a csoportot, kezével csöndre intette az em-
bereket. Hallgatóztak. A szellő különös, közeli hangokat hozott fe-
léjük - az anyagepárd jellegzetes hangját, amikor kölykeivel kom-
munikál. Az emberek óvatosan irányt változtattak, hátszélben ma-
radva, nehogy a fenevad megérezze a szagukat.
Miközben a gyerekek és a nők ehető növények és rovarok
után kutattak, a férfiak fahegyű lándzsáikkal felfegyverkezve ébe-
ren figyelték, nem találnak-e elejthető vadat. Bár a szervezett va-
dászatot még nem ismerték, tudták, hogy a zsiráf akkor a legse-
bezhetőbb, amikor iszik - lábait szélesre tárva kell lehajolnia, hogy
elérje a vizet. Ebben a testhelyzetben könnyű célpont volt a kihe-
gyezett botokkal felfegyverzett, gyorsan cselekvő emberek szá-
mára.

Orrlyuk örömében hirtelen felkiáltott, fél térdre ereszkedett, és

a sakálnyomokra mutatott. A sakálokról köztudott, hogy prédáju-
kat elássák, és később visszatérnek megenni. Azonban a nyomok
közvetlen közelében végzett eszeveszett kotorászás nem eredmé-
nyezett elásott dögöt.
Mentek hát tovább. Melegük volt, éhesek voltak és szomjasak.
Végül Oroszlán olyan kiáltást hallatott, amiből a többiek meg-
értették, hogy vizet talált. Rohanni kezdtek. Sudár egyik kezével
átkarolva támogatta Öreganyót.
Nem mindig Oroszlán volt a Család vezére. Előtte egy Folyó
nevű férfi volt a csapat domináns tagja, ő szerezte meg magának
a legjobb falatokat, kisajátította a nőket, és ő döntötte el, hol fog a
Család éjszaka aludni. Folyó egy hirtelen áradással való veszélyes
találkozás után kapta a nevét. A Családnak még időben sikerült
magasabb területre érnie, Folyót azonban elragadta az ár. Csupán
a véletlen, egy gyökerestől kitépett fa mentette meg az életét. A
farönk napokkal később egy homokfövenyen rakta le terhét. Folyó
összezúzta magát, kimerült, de életben maradt. A Család az új fo-
lyóról nevezte el őt, amely átszelte a területüket. A férfi egy ideig
felsőbbrendűséget élvezhetett a csoportban, egészen addig, amíg
Oroszlán egy nő miatt viadalra nem hívta ki.
A harc a végsőkig tartott. Bunkósbotokkal ütötték egymást, a
Család tagjai pedig sikoltozva, kiabálva nézték végig a verekedést.
Amikor a vérző Folyó végül elrohant, Oroszlán az öklét rázta a le-
vegőben, majd azonnal hatalmas lendülettel meghágta az izgatott
Méztalálót. Folyót azóta nem látták, nem is hallottak róla.
Ettől kezdve a Család készségesen, kérdés nélkül követte
Oroszlánt. Nyers társadalmukban nem uralkodott egyenlőségi elv
azon egyszerű oknál fogva, hogy a családtagok nem voltak képe-
sek önállóan gondolkodni. Mint a szavannán körülöttük legelésző
állatoknak, vagy a távoli esőerdőkben élő emberszabású unoka-
testvéreiknek, ennek az embercsoportnak is vezetőre volt szüksé-
ge az életben maradáshoz. Valaki mindig a többiek fölé emelke-
dett, vagy fizikai ereje révén, vagy szellemi fölénye miatt. Ez a va-
laki nem is mindig volt férfi. A Folyó nevű vezér előtt egy, a neve-
tése miatt Hiénának nevezett, erős nő vezette őket örökös, válto-
zatlan kutató-gyűjtögető életük során. Hiéna emlékezett a territó-
rium határaira, tudta, hol találnak jó vizet, hol találhatnak bogyó-
kat, és melyik évszakban találnak terméseket. Egy éjjel a többiek-
től eltávolodva hiénák zsákmánya lett - lám, a sors iróniája. Ami-
kor megtalálták darabokra szaggatott testét, a Család céltalanul
vándorolt tovább egészen addig, míg a hirtelen áradás végül Fo-
lyót jelölte ki új vezérüknek.
Most Oroszlán vezette őket a vízhez, amit négy évszakkal ez-
előtt találtak, és amire a férfi emlékezett. Egy artézi kút volt, és
egy fölébe hajló szikla oltalmazta az üreget. Rávetették magukat a
vízre, mohón teleitták magukat. Szomjuk csillapodtával táplálék
után néztek, de nem találtak semmit.
Nem volt homokos part, ahol teknőstojásokat vagy kagylókat
lehetett volna találni. Nem voltak zsenge gyökerű virágok, vagy íz-
letes magokat rejtő növények. Oroszlán elégedetlenül vizslatta a
tájat - az látszott, hogy egykor fű volt errefelé -, végül azonban
horkantással jelezte, hogy tovább kell menniük.

Sudár megtorpant, és lenézett a mederre, amelyből az előbb

ittak. A tiszta vízfelszínt nézte, majd felpillantott a füstös égre.
Újra a vízre nézett, majd számításba vette a sziklaperemet.
Összehúzta a szemöldökét. Az a víz, amelyik mellett hajnalban
felébredtek, ihatatlan volt. Ez a víz tiszta volt és édes. Agya küz-
dött, hogy megtegye az ugrást. A kormos ég, a sziklaperem és a
tiszta víz.
Aztán megformálódott a gondolat: Ez a víz védve volt.
Nézte a Családot, ahogy távolodott. A szőrös bőrrel bevont há-
tú Oroszlán vezette a csapatot, mellette Méztaláló, karjában egy
csecsemővel, nyakában egy kisgyerekkel, szabad kezébe pedig
egy idősebb gyerek kapaszkodott. Lassan bandukoltak, hosszúkat
lépve, és szomjúságukról elfeledkezve, mivel gyomruk fájt az éh-
ségtől. Sudár vissza akarta hívni őket.
Figyelmeztetni akarta őket valamire, de maga sem tudta,
mire.
 Ez azzal az új, névtelen veszéllyel volt összefüggésben, amit
újabban érzett. Most rájött, hogy ez a névtelen veszély valaho-
gyan a vízzel volt kapcsolatos - a pernyével fedett hajnali víz, ez a
tiszta tavacska, és a távoli tó, ami felé Oroszlán vezeti a Családot
az ősi ösvényen.
Valaki megrángatta a karját. Öreganyó aszott arca aggódva
fordult Sudár felé. Nem maradhatnak le a többiektől.
Amikor a Család egy gyümölcsöktől roskadozó majomkenyér-
fához ért, mindenki, aki képes volt rá, botot ragadott, és ütni kezd-
te az ágakat, hogy leverjék a pépes húsú hüvelyeket. A Család a
helyszínen lakomát csapott, ülve, guggolva, vagy akár állva, mi-
közben éberen ügyeltek a ragadozókra. Majd szundikáltak a tere-
bélyes fa alatt.
Csontjaikban, húsukban érezték a délutáni hőséget. Az anyák
csecsemőiket szoptatták, amíg testvéreik vidáman hemperegtek a
porban. Egyszemű nőre vágyott. Babát figyelte, amint az a hüvely-
termések között kutat, abban bízva, hogy talál olyat, ami elkerülte
a többiek figyelmét. Amikor megcsiklandozta és meglökte, Baba
kuncogni kezdett, négykézlábra ereszkedett, és magába fogadta a
férfit.
Méztaláló tervet szedett Oroszlán csomós hajából, Öreganyó
nyálat kent a kisfiú égett sebére, Sudár pedig mogorván dőlt a fa
törzsének, a távoli dühös hegyet figyelve.
Szunyókálás után felkerekedtek, és mivel ismét éhség kínozta
őket, továbbindultak nyugat felé. Napnyugtára széles folyóhoz ér-
tek, amin elefántok gázoltak át, és ormányaikkal vizet fröcsköltek.
Az emberek óvatosan közelítettek a folyóparthoz, úszó fatörzsre
emlékeztető dolgokat figyelve. Ezek krokodilok voltak, csak a sze-
mük, orrlyukaik és hátuk kis domborulata emelkedett ki a vízből.
Bár a krokodilok főként éjjel vadásztak, nappal is támadtak, ha a
zsákmányszerzést könnyűnek érezték.
Nem is egyszer látták, amint egyiküket elkapták a folyópartról,
majd egy szemvillanás alatt a mélybe húzták. Elcsüggesztette
őket, hogy a lomha folyót korom és hamu borította. Azonban gaz-
dag madárvilágot láttak a parton - liléket és íbiszeket, libákat és
szalonkákat -, ami tojásokkal teli fészkeket ígért.
Mivel a nap a látóhatárhoz süllyedt, és az árnyékok hosszúra
nyúltak, úgy döntöttek, itt maradnak éjszakára.
 Míg néhány nő és a gyerekek magas füvet és hajlékony levele-
ket gyűjtöttek a fészekágyakhoz, Öreganyó és Sudár több nővel
együtt kagylót keresett a víz homokos széleinél. Béka és testvérei
kecskebékát kerestek. A száraz évszakban a kecskebékák álomba
merülve hevertek föld alatti üregeikben, és csak akkor bújtak elő,
ha az esős évszak esőcseppjei felpuhították a talajt. Mivel itt hetek
óta nem esett, a fiúk jó fogásra számítottak. Tűzgyújtó kiküldte
gyerekeit, hogy a nemrégiben itt legelésző patások trágyájából
gyűjtsenek, majd nekiállt, hogy kovaköveivel és száraz ágacskák-
kal tüzet csiholjon. A gnú- és zebraürülék hamarosan lángra ka-
pott. A férfiak faágakból fáklyát készítettek, és körbebástyázták a
tábort, hogy távol tartsák a ragadozókat. Az egyórás táplálkozás
során vadcikória-leveleket, gumókat és egy még nem nyüves, kö-
vér mongúztetemet fogyasztottak el. Az emberek mohón ettek,
mindent felfaltak, se egy magot, se egy tojást nem hagytak más-
napi éhségük csillapítására.
Végül éjszakára a tüskés bozótból és akáciaágakból épített ke-
rítés védelmébe húzódtak. A férfiak a tűz egyik oldalára gyűltek, a
nők és a gyerekek a másikra. Ekkor jött el a kurkászás, az esti ritu-
álé ideje, amit a társaság és érintés utáni ősi igény mozgatott, és
ami titokzatos módon létrehozta a mégoly kezdetleges, de létező
társadalmi rendet.
Egy éles fejszét használva, amit Éhes csiszolt kvarckőből,
Baba levágta gyermekei haját. Gondozás nélkül a haj lenőtt volna
derékig, ez pedig veszélyes. Baba a saját bőrén tapasztalhatta ezt,
hiszen amikor kicsi volt, elszaladt anyja elől, mert utálta, ha a ha-
ját ápolták. Így lenőtt egészen a derekáig és zsírosan meredezett.
Aztán egy nap beleakadt egy tüskés bozótba, és Baba csapdába
esett. Amikor a Család kiszabadította a hisztériázó lányt a fogság-
ból, fejbőréből darabok szakadtak ki, és erősen vérzett. Ekkor kap-
ta a Baba nevet, mivel napokig sírt.
Fején még most is ott virítottak a beforrt kopasz foltok, mara-
dék haja ijesztő csomókban nőtt.
A többi nőstény tetveket szedegetett gyermekei hajából, az ál-
latkákat fogaik közt roppantva szét, a kisebbeket és társaikat pe-
dig a pocsolyákból hozott sárral kenték be. Nevetésük, alkalman-
ként éles szavaik vagy figyelmeztetéseik, mint a tűz szikrái az ég
felé szálltak. Bár a nők elfoglalták magukat, nem vették le szemü-
ket Meddőről, akit azért hívtak így, mert nem volt gyereke, és aki
a terhes Menyétet kerülgette. Mindenki emlékezett arra az esetre,
amikor Baba megszülte ötödik gyerekét, és Meddő hirtelen elra-
gadta a méhlepényt a gyerekkel együtt, és elszaladt. Mindannyian
üldözőbe vették, el is kapták. De a csecsemő meghalt a perpatvar-
ban, amely során a nők majdnem halálra verték Meddőt. Ettől
kezdve a nő a Család után kullogott, amikor élelemért kutattak, és
messze aludt a tűztől, mintha csak egy árnyék lett volna a tábor
szélén.
Meddő azonban az utóbbi időben merésszé vált, és Menyét kö-
rül lebzselt. Menyét pedig rettegett. Már három gyermekét elvesz-
tette. Az egyiket kígyó marta meg, a másik egy sziklaperemről
esett le, a harmadikat pedig elragadta egy vakmerően a táborba
belopakodó leopárd.
A tűz másik oldalán a férfiak gyűltek össze. Amikor egy fiú túl
idős lett ahhoz, hogy anyjával és a csecsemőkkel maradjon, átült
az idősebb férfiakhoz, köztük gubbasztva figyelte, utánozta a seb-
helyes, kérges kezeket, ahogy kőszerszámokat és kihegyezett
hosszú botokat faragtak kezdetleges lándzsákká.
Kikerülve anyjuk fennhatósága alól, a fiatal fiúk megismerték
a férfiak életét. Megtanulták, miként formázzák a fát fegyverré, a
követ eszközzé, hogyan azonosítsák az állatok nyomait, hogyan
szimatolják ki a préda szagát a szélből. Megtanulták azt a néhány
szót, hangot és mozdulatot, amivel a férfiak kommunikáltak. És a
nőkhöz hasonlóan ők is kurkászták egymást, kiszedegették az élő-
lényeket egymás csomós hajából, sárral kenték egymás testét. A
hőség, a rovarcsípések és a mérgező növények ellen védelmet biz-
tosító sárréteget mindennap fel kellett kenni, ez fontos része volt
az esti rituálénak. A fiatal fiúk versenyre keltek azért a tisztessé-
gért, hogy Oroszlánt és az öregebb férfiakat kurkászhassák.
Kígyó - akit lassúságáért hívtak így - ordítva tiltakozott az őr-
ködés ellen. Némi kiabálás és dühös ökölharc után, Oroszlán úgy
zárta le a vitát, hogy fejbe csapta Kígyót egy lándzsával. A legyő-
zött ember a helyére kullogott, vért törölgetve szeméből.
Öreg Skorpió furcsán zsibbadó bal kezét és lábát dörzsölgette,
miközben Dudor megpróbált megvakarni egy ótvart, amit nem ért
el. Ehhez a legközelebbi fatörzset használta segítségül. A durva
kéreghez dörzsölte magát, míg bőre felszakadt, és vérezni kezdett.
A férfiak néha-néha átpillantottak a tűz túlsó oldalán szorgoskodó
nőkre, akiket tudat alatt tiszteltek, mert csak a nők tudtak csecse-
mőket világra hozni, és mert ezek a férfiak nem ismerték saját
szerepüket a folyamatban. A nők kiszámíthatatlanok voltak. A kö-
zösülés iránt nem érdeklődő nő rosszindulatú volt, ha kényszerítet-
ték. Szegény Ajak - akit korábban Madárorrnak hívtak - új nevet
kapott, egy Sudárral kezdett légyott után. Amikor akarata ellenére
megpróbált behatolni a lányba, az szembefordult vele, és leharap-
ta a férfi alsó ajkának egy darabját. A seb napokig vérzett, majd
genny folyt belőle, és amikor végre begyógyult, egy ráncos rés
maradt a helyén, így alsó fogsora mindig kilátszott. Ezután Ajak
békén hagyta Sudárt, akárcsak a legtöbb férfi. Azon kevesek, akik
még próbálkoztak a lánnyal, kimerítő harc után úgy döntöttek, az
egész nem éri meg a küzdelmet, és különben is, akadt a közelben
elég szolgálatkész nő.
Béka magában duzzogott. Az elmúlt évben ő és egy, a méz-
hangyák iránti szenvedélye miatt Hangyaevőnek nevezett fiatal nő
között szoros összetartozás alakult ki, akárcsak Baba és Egyszemű
között, akik éppen ölelgették, simogatták egymást, és nemi élve-
zetben lelték örömüket. Hangyaevő hasa azonban magzattól növe-
kedett, és már semmit nem akart Békától. Közeledéseire csapko-
dás és sziszegés volt a válasz. A férfi tapasztalta ezt már korábban
is. Ha egy nő egyszer gyereket szült, a többi, gyerekes nő társasá-
gát részesítette előnyben. Együtt nevetgéltek és karattyoltak, mi-
közben a csecsemőket szoptatták, és egyik szemüket mindig a to-
tyogó kicsiken tartották. Közben a lenézett férfiakat a szerszám-
és fegyverkészítés magányos tevékenységére kárhoztatták.
Az anya-gyermek kapcsolat volt az egyetlen valódi kötődés,
amit a Család ismert. Ha egy férfi és egy nő párt alkotott, ritkán
tartott sokáig, kapcsolatuk a szenvedély forróságáig tartott, majd
elhalt. Béka barátja, Skorpió mellett guggolt, és együtt érzőn ütöt-
te meg a vállát. Ő is közel került az egyik nőhöz, egészen addig,
amíg meg nem fogant, aztán az sem akart többet semmit Skorpió-
tól. Természetesen voltak olyanok is, mint Méztaláló, aki gyengéd
maradt egyetlen férfival, különösen, ha az tolerálta gyermekeit,
ahogy Oroszlán tette.
Azonban Skorpió és Béka türelmetlen volt a nők kölykeivel, és
azokat részesítették előnyben, akiknek nem voltak ilyen terheik.
Béka érezte, hogy nő benne az izgalom. Irigykedve nézte az
ölelkező és egymást kurkászó Egyszeműt és Babát. Egyszemű ak-
kor könnyített nemi vágyán, amikor csak akart, Baba állandóan
készségesen fogadta. Akkoriban ők voltak az egyetlen pár, együtt
aludtak, ragaszkodtak egymáshoz.
Egyszemű tolerálta Baba gyerekeit, ami kevés férfire volt jel-
lemző.
A nőket mustrálva, Béka úgy döntött, megpróbálja felkelteni
néhányuk figyelmét azzal, hogy megmutatja erekcióját, és bíztató
pillantásokat vet rájuk. A nők azonban vagy semmibe vették, vagy
ellökték. Így aztán visszament a tűzhöz, és az elszenesedett dara-
bokat piszkálgatta. Nagy örömére talált egy hagymát, ami elkerül-
te a többiek figyelmét. Elszenesedett, de még ehető volt. Odavitte
Tűzgyújtónak, aki azonnal lecsapott a falatra, majd négykézlábra
ereszkedett Békának. Egyik kezével támaszkodott, a másikkal pe-
dig a szájába gyömöszölte a hagymát. Békának sem tartott to-
vább a dolog, amint végzett a nővel, visszacammogott fészkéhez
aludni.
Amikor Oroszlán befejezte az evést, tekintete Öreganyóra
esett, aki egy gyökeret szopogatott. Oroszlánt és Öreganyót
ugyanaz a nő szülte, ugyanazt a mellett szívták, együtt hancúroz-
tak, amikor fiatalok voltak. A nő megszült tizenkét gyereket,
Oroszlán tisztelettel nézett fel rá. Most azonban, hogy Öreganyó
egyre gyengébb lett, Oroszlánban az a homályos elgondolás éb-
redt, hogy kár rá pazarolni az ételt.
Mielőtt a nő reagálhatott volna, a férfi odaugrott hozzá, kilopta
kezéből a gyökeret, és a fogai közé kapta.
Sudár látta, mi történt, és a döbbent Öreganyóhoz ment.
Dúdoló hangot hallatott, megsimogatta a haját. Öreganyó volt
a Család legöregebb tagja, bár senki nem tudta pontosan, milyen
öreg, hiszen a Család nem tartotta számon az éveket vagy az év-
szakokat. Ha számolják, tudták volna, hogy elérte az előrehaladott
ötvenöt évet. Sudár pedig tizenöt nyarat élt meg, és úgy sejtette,
ő annak a nőnek a lánya, akit egykor Öreganyó szült.
Oroszlánt figyelve, aki körbejárta a tábort lefekvés előtt, Sudár
megnevezhetetlen aggodalmat érzett. Az érzés Öreganyóval és
annak védtelenségével függött össze. A fiatal lánynak eszébe ju-
tott az a homályos emlékkép, amikor a saját anyját magára hagy-
ták, mert eltörte a lábát és nem tudott járni. A magányos alak egy
fának támaszkodva ült, és a távolodó Családot nézte. A csoport
nem terhelhette magát gyenge taggal, mert a ragadozók örökké
lesben álltak a magas fűben. Amikor a Család újra arra járt, nyoma
sem volt Sudár anyjának.
Végül mindenki nyugovóra tért. Anyák és gyerekeik egymás-
hoz húzódtak fészkeikben, a férfiak a tűz másik oldalán, kényel-
mes helyeket találva, egymásnak háttal feküdtek, hogy melegít-
sék egymást. Később meg-megrándultak, forgolódtak a sötétség-
ben közelről felhangzó morgások, ugatások miatt.
Mivel Sudár nem tudott aludni, felkelt a fészekből, amit Öreg-
anyóval osztott meg, és óvatosan a vízhez ment. Nem messze ki-
sebb elefántcsordát látott, mind nőstények voltak, fiatal borjaikkal.
Az elefántokra jellemző módon aludtak, egy fának vagy egymás-
nak dőlve. A víz széléhez érve, a vulkáni hamuval vastagon borí-
tott felszínét figyelte. Felnézett a csillagokra, amiket lassan elta-
kart a füst, és ismét megpróbálta megérteni az agyában keletke-
zett nyugtalanságot, ami az új veszéllyel volt kapcsolatos.
Visszanézett a táborra, ahol hetven-egynéhány ember töltötte
az éjszakáját. Már horkolás, éjszakai morranások, sóhajok szálltak
az ég felé. Hallotta egy közösülő pár zihálását és nyögését. Egy
csecsemő nyöszörgött, gyorsan lecsendesítették.
Hallotta Orrlyuk összetéveszthetetlen böfögését. A Család vé-
delmében lándzsákkal és fáklyákkal őrt álló férfiak hangos ásítá-
sát. Úgy tűnt, egyiküket sem zavarta semmi. Számukra az élet
ugyanúgy zajlott, mint mindig. Sudár azonban aggódott.
Csupán azt érezte, hogy valami nincs rendben a világgal.
De mi? Oroszlán vezette a Családot az összes ősi helyre, ahol
már generációk óta vándoroltak. Megtalálták a táplálékot, mint
mindig. Vizet is találtak, ott, ahol feltételezték, hogy lennie kell,
bár hamu borította. Ugyanúgy biztonságos helyre is leltek, és élet-
ben maradtak. Minden változatlanul zajlott. A változás megrémí-
tette a Családot. A változtatás gondolata még csak meg sem for-
dult a fejükben.
Most azonban - legalábbis egy fiatal családtag agyába - elkez-
dett beszivárogni.
Sudár az éjszakát fürkészte, gyanús jelek után kutatott. Örök-
ké éber volt, elővigyázatossága sosem lankadt. Úgy élt, ahogy a
Család, ésszel és ösztönökkel, és erős túlélési képességgel.
 Azonban ez az éjszaka más volt, mint az elmúlt éjszakák, mió-
ta az új veszély érzete megszületett benne. Azé a veszélyé, amit
nem látott és nem tudott megnevezni. Ami nem hagyott nyomot,
nem morgott vagy sziszegett, aminek nem volt sem tépőfoga, sem
karma, és amitől mégis felmeredt a tarkóján a szőr.
A csillagokat figyelve látta, amint eltűntek a füstben. Látta,
ahogy a hamu esőként hullott az égből. Tanulmányozta a korom-
mal belepett vizet, belélegezte a távoli vulkánból származó kén és
magma bűzét. Látta, hogy a fű megdőlt az éjszakai szélben, ho-
gyan hajoltak meg a fák, és merre röpültek a száraz falevelek. És
hirtelen, egy szívdobbanás alatt megértette.
Sudár visszatartotta a lélegzetét. Megdermedt, ahogy a névte-
len fenyegetés megformálódott agyában, és egy megdöbbentő pil-
lanatban felfogta, amit a Család egyetlen más tagja sem fogott
fel: hogy a holnapi vizet - bármit mutatott is a generációk óta fel-
gyülemlett tapasztalat - hamu fogja lepni.
Sikoltás verte fel az éjszakát.
Menyét, a szülési fájdalmak fogságába került. A nők gyorsan
kitámogatták a táborból a fák takarásába. A férfiak nem követték
őt, de idegesen ugrottak a tábor szélére, durva lándzsáikat marko-
lászták, és köveket gyűjtöttek, hogy megdobálják az esetleg meg-
jelenő ragadozókat. Ahogy a nagymacskák és hiénák meghallják a
sérülékeny emberi lény sírását, és kiszimatolják a szüléssel járó
vér szagát, megjelennek. A nők ösztönösen kört vontak Menyét
köré, kifelé fordultak, kiabáltak és lábaikkal a földön dongtak, hogy
elfedjék Menyét fájdalmának és kiszolgáltatottságának hangjait.
Nem volt segítsége. Egy akáciatörzsbe kapaszkodva guggolt s
erőlködött. Erős fájásai voltak, miközben jeges félelem szorította a
szívét. Társai kiabálásán túl, vajon egy oroszlán győztes bömbölé-
sét hallja? Vagy egy csapat tigris áll ugrásra készen a fák túlolda-
lán, éles fogakkal, karmokkal és sárga szemekkel, hogy babokra
tépje?
Végül a gyermek megszületett, Menyét pedig azonnal a mellé-
re tette, ringatva és simogatva, amíg abba nem hagyta a sírást.
Öreganyó mellette térdelt, és Menyét hasát masszírozta, ahogy
valamikor a sajátját, és a lányaiét masszírozta éveken át, hogy
elősegítse a méhlepény gyors megszületését. Amikor az is meg-
történt, a nők sietve elásták a vért és a méhlepényt, és a Család
összegyűlt a kismama körül, kíváncsian vették szemügyre a mel-
lén vergődő lényt.
Meddő hirtelen odatolakodott, és kikapta a szopó csecsemőt
Menyét karjából. A nők köveket hajigálva rohantak utána.
Meddő leejtette a csecsemőt, a nők azonban addig üldözték,
amíg végül elkapták. Ágakat törtek a közeli fákról, könyörtelenül
ütötték, amíg a lábaik előtt heverő véres alak felismerhetetlenné
nem vált. Amikor bizonyossággá lett, hogy Meddő már nem léleg-
zik, visszatértek a táborba a csecsemővel, aki csodával határos
módon életben maradt.
Oroszlán utasítására a Családnak gyorsan tovább kellett men-
nie. Meddő teteme és a szüléssel járó vér veszélyes állatokat
vonzhat oda, különösen az eltökélt és félelmet nem ismerő kese-
lyűket, így hát tábort bontottak, bár még éjszaka volt. Fáklyákkal
felfegyverkezve útjukat a nyílt síkság felé vették. Ahogy a telihold
alatt elindultak, hallották, amint hátuk mögött a fenevadak előira-
modnak, és ádázul acsarkodva darabokra tépik Meddő tetemét.
Újabb hajnal jött, a finom hamu pedig továbbra is lágyan hul-
lott az égből. Az emberek mozgolódni kezdtek; hangos madárdalra
és a fák között ricsajozó majmokra ébredtek. A tábor pereménél
lévő őrtüzek kialudtával, a ragadozókat szemmel tartva, a vizesgö-
dörhöz indultak, ahol a zebrák és gazellák már hiába próbálták
szomjukat oltani. A víz ki sem látszott a felszínét vastagon borító
koromból. Az emberek azonban kezükkel félrelötykölve a vulkáni
hamut hozzáfértek a vízhez, de az szemcsés és undorító volt. Míg
a többiek tojásokat és kagylókat ástak elő, és a sekély vízben bé-
kákat, teknősöket, liliomgyökeret kerestek, Sudár nyugat felé né-
zett, ahol a füstölgő hegy a még mindig éjszakai sötétbe burkolózó
ég felé meredezett.
A kihunyóban lévő csillagok sem látszottak a gomolygó hatal-
mas füstfelhőktől. A lány megfordult, és a keleti látóhatár felé pil-
lantott, amely már halványodott, és ahol a nap várhatóan hamaro-
san megjelenik. Arrafelé az ég világos és tiszta volt, még mindig
fénylettek az utolsó csillagok.
Visszanézett a hegyre, és ismét megtette az előző éjszakai fel-
fedezést, amikor is népének történetében először, egy egyenlet
különálló részecskéit egymáshoz illesztette, és megkapta a vá-
laszt: a hegy füstöt vet ki magából… a szél kelet felé fúj a… ezért
beszennyezi az útjába eső vizesgödröket.
Megpróbálta elmondani a többieknek, megpróbált szavakat és
mozdulatokat találni, amelyek közvetíthették volna az új veszede-
lem lényegét. Azonban Oroszlán, akit csak az ösztönei és az ősi
emlékek vezéreltek, semmit nem sejtett okról és okozatról. Csak
azt értette, hogy a világ mindig ilyen volt és mindig ilyen is marad.
Képtelen volt követni a gondolatmenetet. Mi köze lehet a hegynek
és a szélnek a vízhez? Felvette durva lándzsáját, és utasította tár-
sait, hogy induljanak tovább.
Sudár a helyén maradt. „Rossz!” - mondta kétségbeesetten,
nyugatra mutatva. „Rossz!” Majd dühösen a tiszta keleti égbolt fe-
lé mutogatott, arra, amerre tudta, hogy tiszta vizet találnának.
„Jó!” „Megyünk!”
Oroszlán a többiekre nézett. Arcuk azonban kifejezéstelen
volt, nem fogták fel, mit próbált Sudár tudtukra hozni. Miért vál-
toztassanak az eddigieken?
Újra maguk mögött hagytak egy tábort, megkezdték napi táp-
lálékszerző útjukat, közben pedig keselyűket lestek az égen, amik
tetemet és talán ízletes csontvelővel töltött hosszú csontokat je-
lenthettek volna. Oroszlán és az erősebb férfiak megrázták a fá-
kat, hogy leverjék a terméseket, gyümölcsöket, vagy hüvelyeket,
amiket később megsüthettek tábortüzükön. A nők termeszdombok
felett guggoltak, ágacskákat dugdostak bele, hogy kövér rovarokat
húzzanak elő, amiket aztán megettek. A gyerekek egy mézhan-
gya-fészekkel foglalták le magukat, óvatosan harapták le a duzza-
dó, nektárral teli potrohokat, hogy elkerüljék a hangyák éles rágó-
it. Mivel az élelem ilyen soványka adagokban érkezett, az evést
sosem hagyták abba. A Család ritkán talált friss, a hiénák és kese-
lyűk által még fel nem fedezett tetemet, amit olyankor megnyúz-
tak, aztán teletömték magukat hússal.
Sudár rettegve ment. A víz, amit majd találnak, még rosszabb
lesz. Déltájban felmászott egy dombocskára, szemét a nap elől le-
árnyékolva, tekintetével a sárga szavannát pásztázta. Amikor hir-
telen kiabálni és integetni kezdett, a többiek megértették, hogy
strucctojásokat talált. Az emberek óvatosan közeledtek, és a fész-
két őrző nagy madarat fürkészték A fekete-fehér tollak elárulták,
hogy hímmel van dolguk, ami azért volt szokatlan, mert normális
esetben a barna nőstény ült napközben a fészken, a hím pedig éj-
jel. Ez az állat hatalmasnak és veszélyesnek tűnt. Körülnéztek,
nem látják-e valahol a nőstényt, mert feltehetően az is a közelben
lehetett, és legalább olyan halálos ellenség volt, ha a fészkét véd-
te.
Oroszlán felkiáltott, Éhessel, Dudorral, Skorpióval, Orrlyukkal
és az összes többi férfival együtt futva közeledett a strucc felé, bo-
tokkal és durungokkal felfegyverkezve, közben hangosan ordítoz-
tak, hogy a lehető legnagyobb zajt csapják. A hatalmas madár fel-
ugrott a fészekből, nagyokat csapott szárnyaival, ahogy szembe-
szállt a betolakodókkal. Mellén felborzolta a tollakat, nyakát előre-
nyújtotta, miközben csőrével támadott, erős lábaival pedig rúgott.
Ekkor megjelent a társa, egy óriási barna nőstény. Teljes sebesség-
gel közeledett a síkságon, kiterjesztett szárnyakkal, előrenyújtott
nyakkal, erős, magas hangon rikoltozva.
Miközben Oroszlán és a férfiak lefoglalták a madarakat, Sudár
és a többi nő annyi tojást gyűjtött össze, amennyit csak tudott,
majd elrohantak. Egy facsoporthoz érve, azonnal elkezdték feltörni
a hatalmas tojásokat, mohón falták a tartalmukat.
Amikor Oroszlán és a többiek kifulladva visszatértek, két őr-
jöngő struccot hagyva a szétrombolt fészek felett, felmarkolták a
részüket. A vastag héjú tojásokra fejszéjükkel lyukat ütöttek, és uj-
jaikkal meregették ki a tojásfehérjét és -sárgáját. Néhányan boldo-
gan kiáltottak fel, amikor fiókát találtak a tojásukban, és a vonag-
ló, tekergő lényeket gyorsan a szájukba tömték. Sudár vitt egy to-
jást Öreganyónak, feltörte a tetejét, és az öregasszony kezébe tet-
te. Amikor meggyőződött róla, hogy Öreganyó eleget evett, vissza-
ült, hogy megegye az utolsó darabot, amit félretett magának. Alig
törte azonban fel, Oroszlán fenyegetően fölébe magasodott. Ki-
kapta a tojást a lány kezéből, és egyetlen hangos kortyintással le-
nyelte a méretes sárgáját. Aztán félrehajította az üres tojáshéjat,
és megragadta Sudárt. Térdre kényszerítette, egyik kezével szoro-
san megmarkolta és leszorította a csuklóit, a másikkal lenyomta a
nyakánál fogva, majd belenyomakodott a lányba, miközben az til-
takozva üvöltött fájdalmában.
Amikor végzett, elcammogott, hogy szunyókáljon egyet. Eh-
hez a legszebb árnyékot kereste ki magának. A legjobb helyen
azonban Skorpió ült. Kihívó arccal döntötte hátát egy fának.
 Egy felemelt ököl, egy kis morgás, majd egy rövid csetepaté,
aztán Skorpió neheztelve félrevonult.
Délben aludtak, amikor a szavanna békés volt. Egy oroszlán-
falka lustálkodott a napon, nem messze tőlük, de a közelükben he-
verő préda maradványai - amit éppen keselyűk takarítottak el, és
ami nem érdekelte különösebben az embereket, mivel maguk is
jóllakottak voltak - azt jelezték Sudár népének, hogy az állatok
nemrégiben ettek, ezért nem jelentenek veszélyt. Míg a család
szunyókált, Sudár a darabokra tört tojáshéjak között kotorászott,
abban bízva, hogy talál egy kis maradékot. Éhségénél azonban
sokkal kínzóbb volt szomjúsága. Újra az égen gomolygó füstfelhő-
ket figyelte, és felfogta, hogy minél tovább mennek, annál rosz-
szabb vizet fognak találni.

A füstölgő hegy elaludt, hamucsóvája megcsappant, így a le-

vegő egy kicsit kitisztult. Gyökereken és vadhagymán, valamint
néhány fészeknyi tojáson való többnapi vegetálás után az embe-
rek most már húsra vágytak. Antilopok és zebrák vegyes csordáját
követték, tudván, hogy a nagymacskák is ezt teszik. Amikor a
csorda megállt legelni, Orrlyuk felmászott egy füves dombra, hogy
őrt álljon, míg a többiek a fűben rejtőzve húzták meg magukat.
A reggeli csöndben, miközben a nap melegedni, a föld pedig
perzselődni kezdett, az emberek figyeltek és vártak. Végül a türe-
lem elnyerte jutalmát. Nőstény oroszlánt láttak lopakodni a fűben.
Az emberek tudták, hogyan vadászik. Mivel a legtöbb állat gyor-
sabban fut az oroszlánnál, a vadász ellenszélben marad, észrevét-
lenül, és addig kúszik egyre közelebb a legelésző vadakhoz, amíg
le tud sújtani áldozatára.
Sudár, Öreganyó, Baba, Éhes és a többiek mozdulatlanul ku-
porogtak, szemüket le nem vették Orrlyukról, aki mutatta a nagy-
macska haladását. Az állat hirtelen kitört. Megriasztott madarak
rebbentek fel a földről. A csorda nekiiramodott, a nőstény oroszlán
azonban gyors volt, és csak rövid távolságot kellett megtennie,
hogy elkapjon egy sánta zebrát. Felugrott a levegőbe, erős man-
csaival az állat ágyékába vágott, feldöntve vele áldozatát. A zebra
hiába küzdött, hogy talpra álljon, az oroszlán a hátán termett, és
erős állkapcsával addig szorította a zebra orrát, míg az megfulladt.
Miközben az oroszlán egy majomkenyérfa felé húzta zsákmányát,
az emberek követték - ellenszélben és hangtalanul. Újra lelapul-
tak, amikor látták, hogy hímek és kölykök sietnek a lakomára. A le-
vegő hamarosan megtelt vad morgással, fújtatással, az oroszlánok
egymással marakodtak, mielőtt lenyugodva nekiálltak széttépni a
tetemet. Fenn a magasban már keselyűk keringtek.
Bár korgott a gyomruk, és mivel számítottak a húsra, szájuk-
ban összefutott a nyál, Sudár családja türelmesen, rejtőzködve és
figyelmesen várakozott. Még a gyerekek is tudták, hogy a csönd a
legfontosabb. Ez jelentette a különbséget aközött, hogy ők esznek,
vagy őket eszik meg. A délután hosszúra nyúlt, akárcsak az árnyé-
kok, a szél csak a ragadozók mohó zabálásának hangját vitte felé-
jük. Orrlyuknak már sajgott a háta és a lába. Éhes szörnyen vá-
gyott arra, hogy végre megvakarja hónalját. Legyek telepedtek
csupasz bőrükre, kibírhatatlanul csípték őket. Azonban nem moc-
cantak. Tudták, eljön még az ő idejük.
A nap lebukott a látóhatáron. Néhány gyerek nyűgösködni és
sírni kezdett, azonban az oroszlánok már túlságosan jóllaktak ah-
hoz, hogy törődjenek ezzel. Lassan vonszolták magukat távolabb a
tetem maradványaitól, hogy hosszú pihenőt tartsanak. Az embe-
rek figyelték, ahogy a fekete sörényes hím ásítva elkotródik, véres
orrú, kövér kiskölykök kíséretében.
Amikor a ragadozók leheveredtek egy majomkenyérfa alá, a
keselyűk nyomultak előre. Orrlyuk és Éhes Oroszlán jelzésére vár-
tak, s amikor megkapták, mind előrohantak, ordítottak és köveket
hajigáltak a madarakra. Az óriási keselyűk a maguk éhségétől
hajtva nem akarták átadni jutalmukat. Erős szárnyaikat széttárva,
csőrükkel, karmukkal harcolva védték azt, ami az övék.
Az éhes és fáradt embereket visszavonulásra késztették.
Néhányuk vérzett is a keselyűkkel vívott összecsapástól.
Újra lekuporodtak a fűbe, ezúttal a hiénákat és vadkutyákat fi-
gyelték, amik ilyenkor szintén megjelentek takarítani. Rövid szür-
kület után leszállt az éj, de a keselyűk tovább lakmároztak.
Sudár kiszáradt szája elé kapta a kezét. Gyomra görcsölt a
kínzó éhségtől. Méztaláló kisgyerekei nyöszörögve tiltakoztak. Az
emberek azonban tovább várakoztak.
Végül a fénylő hold a látóhatár fölé emelkedett, és beragyogta
a tájat. A keselyűk jóllakottan elrepültek. Lándzsáikat suhogtatva
és teljes tüdőből ordítva sikerült távol tartaniuk a hiénákat a zebra
maradékától - ami alig volt több némi csontnál és bőrnél. Gyorsan
dolgoztak. Éles fejszéikkel levágták a zebra lábait, és trófeájukkal
a kezükben elrohantak a helyszínről, hagyták, hogy a hiénák taka-
rítsák el az inakat, a szalagokat és a szőrt.
Egy facsoport védelmében Tűzgyújtó azonnal tüzet gyújtott,
hogy távol tartsa a ragadozókat. Oroszlán és a többi erős férfi el-
kezdték lenyúzni a bőrt a zebralábakról. Mikor végeztek, gyorsan
és szakszerűen feltörték a csontokat, hogy hozzáférjenek az érté-
kes, krémes, rózsaszínű csontvelőhöz. A nyáladzó emberek nyög-
décseltek, sóhajtoztak a kéjes látványtól, azonnal elfeledkeztek a
fűben töltött hosszú órákról, fájó ízületeikről és sajgó végtagjaik-
ról. Nem marakodtak a velőn. Oroszlán szétosztotta a finomságot,
s ez alkalommal mindenki kapott, még Öreganyó is.
Sudár ismét megpróbált tiltakozni a menetirány ellen. Ez alka-
lommal azonban Oroszlán úgy pofon vágta, hogy a lány a földre
bukott. Összeszedve a gyerekeket és csecsemőket és kevéske tu-
lajdonukat, a Család ismét nyugatnak tartott.
Öreganyó Sudár segítségére sietett. Csillapító hangokat nyü-
szögve unokája mérges arcát simogatta.
Éppen csak elindultak, amikor a vulkán füstjét belélegezve
Öreganyó hirtelen felnyögött, és a mellkasához kapott. Lépése
botladozóvá vált, ahogy levegőért kapkodott. Sudár átkarolta, ösz-
szekapaszkodva tettek még néhány lépést, majd Öreganyó felkiál-
tott és a földre rogyott. A többiek rápillantottak ugyan, de mentek
tovább, kizárólag az élelem érdekelte őket.
Termeszeket és bogyókat kerestek, mogyorótól roskadozó fá-
kat, és a legritkább csemegét, a méhkast. Nem gondoltak Öreg-
anyóra, aki a csoportban levő anyák felét szülte. Egyedül Sudár
próbálta meg lábra állítani. Végül a vállára vette, s így ment to-
vább. Ahogy az egyenlítői nap emelkedett, a teher egyre nehe-
zebb lett. Végül kimerítő vánszorgás után Sudár - termete és ereje
miatt - nem tudta továbbcipelni Öreganyót.
Mindketten a földre zuhantak, és a megállásra kényszerült
Család határozatlanul toporgott körülöttük. Oroszlán letérdelt az
eszméletlen nőhöz, és az arcát szaglászta. Megütögette Öreganyó
arcát, szétfeszítette a száját. Aztán csukott szeme és kék ajka lát-
tán azt morogta: „Hm… Halott”. Ez azt jelentette, hogy annyit ért,
mint egy halott. Felállt. „Megyünk” - mondta.
Néhány nő jajgatni kezdett, mások nyüszítettek a félelemtől.
Méztaláló dobogott a lábával, karjával kalimpált, és gyászos
hangokat hallatott. Orrlyuk karjai közé szorította eszméletlen any-
ját, és sírva fakadt. Dudor Öreganyó oldalához ült, és a kezét rán-
gatta. A kisgyerekek a felnőttek viselkedésétől megrémülve sírni
kezdtek. Azonban Oroszlán, lándzsáját és bunkósbotját megmar-
kolva hátat fordított a csoportnak, és elszántan nyugat felé indult.
Egyesével eredtek a nyomába, míg végül az egész csapat újra
összegyűlt. A lemaradozó emberek visszanéztek, és látták, hogy
Sudár Öreganyóval marad.
Sudár nagyon szerette Öreganyót, olyan hevességgel, amit
nem tudott meghatározni. Amikor saját anyját magára hagyták sé-
rült lába miatt, Sudár napokig sírt. Öreganyó ölelte magához vi-
gasztalóan, és attól kezdve Öreganyó etette és aludt vele.
Anyám anyja - gondolta Sudár, halványan felfogva az öreg nő-
höz fűződő különös kapcsolatát egy olyan családban, amely nem
ismerte a rokonság fogalmát.
Hamarosan egyedül maradtak a végtelen szavannán, csak a
keselyűk köröztek a fejük felett. Sudár bevonszolta Öreganyót a
fák biztonságába, és nekitámasztotta egy erős fatörzsnek.
Alkonyodott. A szürkület aranyló szemű húsevőket vonz majd
a magukra maradt emberekhez.
Sudár talált két követ, és egy kis kupac száraz falevél fölé
guggolva elkezdte őket egymáshoz ütögetni. Végtelen türelemre
és kitartásra volt szüksége, háta és válla fájni kezdett az erőlkö-
déstől. Mivel sokszor látta, miként csiholt tüzet Tűzgyújtó, így tud-
ta, hogy neki is sikerülhet. Újra és újra egymáshoz ütötte a köve-
ket, közben besötétedett, csillagok kandikáltak át a vulkáni füstön.
Végül egy kis lángocska lett a jutalma. Óvatosan fújta, hogy
életre keljen, még több levél el táplálta, mire a lángok nagyobbak
lettek. Akkor köveket hordott a tűz köré, ágakat vetett a tetejére,
és egy kissé megvigasztalódott a sötéttel dacoló fénytől.
 A még mindig eszméletlen Öreganyó továbbra is nehezen lé-
legzett, szeme csukva, arcát fájdalom torzította el. Sudár aggódva
ült mellette. Látott már halált azelőtt is. Meglátogatta a szavannán
élő állatokat. Meglátogatta néha a család tagjait is. Testüket hátra-
hagyták, és a Család talán egy vagy két évszakig beszélt róluk,
mielőtt elfeledték őket. A tény, hogy egy napon talán ő maga is
meghal majd, sosem fordult meg Sudár fejében. A halál fogalma
és az öntudat halványabban pislákolt elméjében, mint a távoli csil-
lagok.
Egy idő után Sudár rájött, hogy Öreganyónak vízre van szük-
sége. Amikor meglátott néhány szál harang alakú, foltos virágú,
bolyhos levelű növényt, amelyek majdnem olyan magasra nőttek,
mint ő, rájött, hogy a közelben víznek kell lennie. Gyorsan négy-
kézlábra ereszkedett, és ásni kezdett, hátha talál egy kis nedves-
séget. Hallotta, hogy a közelben hiénák ugatnak, zörgött tőlük a
bozót. Sudár tarkóján felállt a szőr. Látta már, hogyan kaptak el a
hiénák embereket, s tépték őrjöngve szét, miközben az áldozat si-
koltozott. Sudár tudta, egyedül a tűz tartja távol a fenevadakat,
ezért életben kell tartania a lángokat.
Őrülten ásott tovább. Biztos víz van a közelben, ha ilyen hatal-
mas virágok és húsos szárú növények nőnek errefelé.
Ujjaival addig szaggatta a kemény földet, míg kiserkent a vé-
re.
Csalódottan leült, fáradtság kúszott a végtagjaiba, és hatal-
mas erővel tört rá az álmosság. De vizet kell találnia és táplálnia a
tüzet. Meg kell védenie Öreganyót a sötétben lesben álló ragado-
zóktól.
És akkor meglátta, a visszatükröződő holdfényt. Víz! Tiszta és
kék, az egyik virág tövében gyűlt össze. Amikor kinyúlt érte, látta,
hogy a víz kemény, és nem is egy parányi tócsa. Kezébe vette, za-
vartan meredt a kék vízdarabkára, amit korábban a gyűszűvirág
száraz levelei takartak. Hogy lehet a víz kemény?
De víz kellett, hogy legyen, mert átlátszó volt és sima, és úgy
tűnt, mintha bármelyik pillanatban újra folyékonnyá válhatna.
Odavitte a hárommillió évvel korábban egy meteoritból kelet-
kezett sima követ Öreganyóhoz, és az idős nőt átkarolva, óvatosan
kiszáradt ajkai közé csúsztatta. Öreganyó azonnal szopni kezdte.
Szája sarkában nyál jelent meg, így Sudár tudta, hogy a víz újra
folyékonnyá vált.
Egy pillanattal később azonban a kristály kicsúszott Öreganyó
ajkai közül, és amikor Sudár kézbe vette, meglepetten tapasztalta,
hogy ismét szilárd. Most azonban tisztábban látta, hiszen az öreg
nő nyelve letisztította a kőről a növényi hulladékot.
A kristály jólesően lapult Sudár tenyerébe, mintha egy tojás
feküdne fészkében, és olyan sima is volt, mint egy tojás.
Felszíne vízszerű volt, visszaverte a holdfényt, mint egy tó
vagy folyó. Amikor megfordította és két ujja közé fogta, sötétebb
kékséget látott a belsejében, még beljebb pedig valami fehéret és
fényesen csillogót.
Öreganyó sóhajtott, ez elvonta Sudár figyelmét a kőről. Nagy
örömére látta, hogy Öreganyó ajkai kékről rózsaszínűvé váltak, és
már könnyebben lélegzett. A következő pillanatban kinyitotta a
szemét, és elmosolyodott. Aztán felült, és csodálkozva tapogatta
meg fonnyadt melleit. Eltűnt mellkasából a fájdalom.
Együtt meredtek az átlátszó kőre. Nem tudták, hogy a nö-
vényben levő digitonin gyógyhatású, azt hitték, a kőbe zárt víz
mentette meg.
Amikor hajnalban csatlakoztak a Családhoz, a többiek némi-
képp csodálkozva hagyták abba a táplálkozást. Sudár és Öreganyó
már kezdett kisiklani az emlékezetükből. Öreganyó néhány szóval
és kézmozdulattal elmagyarázta, hogyan hozta vissza a víz-kő a
halálból, Sudár pedig körbeadta a követ a szomjas családtagok-
nak, akik addig szopogatták, míg nyál képződött a szájukban. Egy
darabig így enyhítették szomjukat, közben mindenki csodálkozva
és egy kis félelemmel tekintett a lányra.
Sudár véletlenül bukkant az idegenre. Szalamandratojások
után kutatott a nyugati tó partját szegélyező magas növényzet-
ben, amikor meghallotta a hangját. Sosem látta korábban a széles
vállú, izmos combú, magas, fiatal férfit. Leskelődés közben azon
merengett, honnan jöhetett.
A Család egy nappal korábban ért a tóhoz. A vizet itt is hamu
lepte, és mindenfelé oszlásnak indult haltetemek lebegtek. A tek-
nős- és hüllőtojások utáni kutatás eredménytelennek bizonyult, rá-
adásul a part menti növényeket annyira belepte a vulkáni hamu,
hogy gyökereik megfeketedtek és ehetetlenné váltak. A madarak
rég elköltöztek, így nem leltek daru- és pelikántojásokkal teli fész-
keket sem. Csak egy csapatnyi vadkacsa küzdött az életben mara-
dásért a fonnyadt gyékény és nád közt. A Család egészséges tag-
jai nagy területen szétszóródtak, hogy élelmet keressenek, miköz-
ben az idősebbek és a gyerekek egy ragadozóktól viszonylag jól
védett sziklás peremen maradtak. Sudár a víz szélén térdelő és
ivással próbálkozó zebrákat figyelte. Ekkor vette észre a fiatal ide-
gent.
Rejtélyes dolgot művelt.
Állati ínból készített hosszú szíjat tartott, amit egy kő köré rög-
zítettek hurokkal, másik kezével pedig egy kavicsot dobott a vízbe.
Ezzel felriasztotta a vadkacsákat, felrebbentek a vízről.
Aztán az idegen a feje fölé lendítve az ínt, elrepítette a követ.
Sudár döbbent tekintete előtt a kő átszelte a levegőt, és elta-
lálta az egyik madarat, ami egyenesen lezuhant. A férfi begázolt a
sekély vízbe, megszerezte a döglött szárnyast.
Sudár zihálva kapkodta a levegőt.
Az idegen megállt. A lány irányába fordult, és a fűfalat kémlel-
te, amíg Sudár - megmagyarázhatatlanul felbátorodva - elő nem
lépett.
Bátornak érezte magát, mert egy fűből készült nyakláncon ott
lógott nyakában a víz-kő. Úgy lógott a mellei között, mint egy óriá-
si, homályos ölű vízcsepp, amely hárommillió évvel ezelőtt a koz-
mikus gyémántpor és földi kvarckristályok összeolvadásából szüle-
tett, és úgy ragyogott, mint egy szív.
Óvatosan fürkészték egymást az idegennel.
A férfi megjelenése kissé más volt, mint a családtagoké. Eltérő
volt orrának alakja, állkapcsa erősebb volt, és szeme nyugtalanító-
an mohazöld. Haja, mint Sudár családtagjaié, hosszú és gubancos,
és vörös iszap borította, viszont kagylódarabkák és kövek díszítet-
ték, amit Sudár elragadónak talált. A legérdekesebbek mégis a de-
rekára kötött, nádból készült övre erősített strucctojások voltak. A
tojásokon lyukak látszottak, a lyukakat azonban sárral tapasztot-
ták be.
 Bár nyelvük eltérő volt, a fiatal férfi el tudta magyarázni Su-
dárnak, hogy Tüskének hívják, és egy, a síkság túloldalán levő
völgyben élő családból származik. Sudár sosem látta azt a völ-
gyet.
Tüske kézmozdulatokkal és hangokkal mesélte el a lánynak,
honnan kapta a nevét.
Ahogy körbe-körbe ugrált, fájdalmat színlelve és fenekét
masszírozva, eljátszotta, hogy bőrébe számtalan tüske fúródott
egy baleset során. Sudár rájött, hogy az idegen akkor kapta a ne-
vét, amikor egy tüskés bokorba esett. Nevetni kezdett, ami na-
gyon tetszett a férfinak. Odaadta hát Tüske a döglött madarat a
lánynak.
Sudár elkomorodott. Szomorú emlék jutott az eszébe. Réges-
régen, még mielőtt Oroszlán lett a vezetőjük, sőt még mielőtt Fo-
lyó lett a vezérük, amikor Sudár még nagyon kicsi volt, két idegen
érkezett a táborukba. A hegygerincen túlról jöttek, ahol a Család
még sosem járt. Először mindannyian bizalmatlanok voltak, a cso-
port végül mégis befogadta a férfiakat. Akkor azonban történt va-
lami… Sudár emlékezett a vérre, és arra, hogy a Család vezére
szétszaggatva feküdt a fűben. A két idegen egyike átvette a he-
lyét, és a Család ettől kezdve az új vezért követte.
Vajon ez az idegen is megöli Oroszlánt, és új vezérük lesz?
Miközben csöndes kíváncsisággal figyelte a férfit, Tüske leva-
dászott még néhány kacsát parittyájával és köveivel, majd együtt
vitték őket Sudár táborába.
A Család örömmel fogadta a madarakat, mivel már napok óta
nem ettek friss húst, majd érdeklődve fordultak a jövevény felé. A
gyerekek félénken kukucskáltak anyjuk lábai mögül, míg az idő-
sebb lányok merészen mustrálták. Méztaláló lehajolt és megcsik-
landozta Tüske nemi szervét. Az hátra ugrott, és fél szemmel Su-
dárt nézve nevetett. Amikor Oroszlán az idegen övén lógó strucc-
tojásokra mutogatott, Tüske leoldott egyet és felkínálta Oroszlán-
nak. A férfi csodálkozva nézte a betapasztott lyukat, majd kipisz-
kálta a sarat, és beledugta az ujját.
Döbbenten tapasztalta, hogy sárgája helyett víz volt benne.
 Tüske fejre állította a tojást, és szájába csurgatott egy keveset
a vízből, majd odaadta Oroszlánnak, hogy igyon belőle. A család
ámulatba ejtve nézte.
Milyen madár rak vízzel teli tojásokat? Sudár azonban tudta,
miről van szó: Tüske tette a vizet az üres tojáshéjakba. Ebből aztán
további következtetést vont le, olyat, amire még nem volt szava,
csupán formálódó gondolatként létezett agyában: Tüske a jövőbeli
szomjúság ellen vizet vitt magával.
A kacsákat tűzre dobták, leperzselték a tollakat, majd miután
részben megsütötték a húst is, élvezettel lakomáztak. Evés után
vidáman hajigálták egymáshoz a csupasz csontokat.
Öreganyó boldogan szopogatta a csontvelőt és nyelte a friss
vizet a strucctojásokból. Minden nő a fiatal férfin legeltette a sze-
mét, aki bohóckodásával és erejével felizgatta őket. Egy ideig még
a férfiak is örömmel üdvözölték a betolakodót köreikben.
A Család a tó mellett maradt, és egészen addig Tüske kacsáin
élt, míg volt mit enni. Tüske nem ült le a tűz mellé, ahogy a többi
férfi, kőszerszámokat és lándzsákat készíteni.
Nyugtalanság űzte, figyelemre vágyott. Sudár szemében egy
nagyra nőtt gyereknek látszott, aki kópéságával azon buzgólkodik,
hogy megnevettesse a többieket. Kíváncsi tekintetük előtt vihán-
colt, ugrált és különös mozdulatokat tett, látszólag minden ok nél-
kül. Sudár elsőként jött rá, majd pedig néhány ilyen este után a
Család is megértette, hogy a jövevény bohóckodásának jelentése
van. Történeteket mesélt.
A jövő hallgatósága színésznek hívta volna, és Sudár családját
is ámulatba ejtették előadásai. A szórakozás ismeretlen volt szá-
mukra, a múlt eseményeinek felidézése pedig még idegenebb.
Ahogy azonban kezdték megérteni mozdulatait, hangját és arcki-
fejezéseit, a történetek lassan életre keltek.
Egyszerű mesék voltak ezek, apró drámák, amelyeket Tüske
eljátszott. Egy zsiráfvadászatot, ami után az emberek győzelme-
sen vitték vissza az állat combjait a táborukba, vagy egy olyan
balesetet, amely során megmentettek egy gyermeket a vízbe ful-
ladástól, vagy egy krokodillal vívott és halállal végződő kegyetlen
küzdelmet. Tüske hamar elérte, hogy Sudár családja hol combjukat
csapkodva nevetett, hol pedig sírt, könnyezett, vagy félve kapkod-
ták a levegőt, esetleg csodálkozva mordultak fel. Hiába volt kevés
az élelem ezen az állatok által elkerült tó melletti tájon, hiába volt
a vizük undorító és mocskos, és hiába pusztította el a halakat, Tüs-
ke elfeledtette az emberekkel szomjúságukat és éhségüket, ahogy
újra és újra elmondta azt a mókás esetet, ami után valamikor a
nevét kapta. Sosem unták el újra és újra végignézni, hogyan esett
bele a „tüskés bozótba”, és szenvedett a fenekébe fúródó tüskék-
től.
Majd egy este azzal döbbentette meg őket, hogy hirtelen át-
változott valaki mássá.
Felugrott a tűz mellől, majd különös módon körbe-körbe kez-
dett csoszogni, bal kezét felkunkorította a melléhez, bal lábát pe-
dig maga után húzta. Először csodálkozó pillantásokat vetettek rá,
majd elakadt a lélegzetük. Úgy nézett ki, mint Skorpió! Hirtelen
megrémülve néztek körül, hogy ott van-e még közöttük a férfi - aki
valahogy átvette Tüske teste felett az uralmat. Azonban Skorpió
ott volt, és sokkolva nézte az idegent. Skorpió bal oldala egyre
zsibbadtabb lett, bal keze és lába már majdnem használhatatlan
volt.
Aztán - ott, riadt tekintetük előtt - Tüske egy másik testtartás-
ba ugrott, csípőjét ringatta és élelmet tömött a szájába - Méztalá-
ló!
Orrlyuk félelmében és dühében felkiáltott, néhány gyerek
azonban nevetni kezdett. Aztán, amikor Tüske addig húzogatta
hosszú bekent haját, amíg szanaszét nem állt, és apró, affektáló
léptekkel kezdett járni - és mindenki felismerte benne Babát -, má-
sok is nevetni kezdtek.
Hamarosan mindenki hahotázott, és az egész játékká alakult.
Tüske odébb totyogott és egy botot kezdett vizsgálni. Kígyó! -
kiáltottak fel. Elkezdte a hátát vakarni fel és le egy fán, mire a töb-
biek felkiáltottak: Dudor! Amikor felemelt egy kisfiút a hátára, a
gyerek karjait az álla alatt, lábait pedig a derekán összekulcsolva,
Oroszlán rothadó bőrét utánozva, mindenki a hasát fogta, és visít-
va nevetett.
Tüske boldog volt, hogy megnevettette őket. Ez a család
ugyanolyan volt, mint az ő családja: ugyanazt az élelmet ették,
ugyanúgy ősi ösvényeket követtek, és ugyanolyan szerveződés-
ben éltek. A nők és a gyerekek egy csoportban, a férfiak pedig sa-
ját, külön világukban. De mindannyian a Család életben maradá-
sáért küzdöttek. A nők ugyanolyan kurkászásban és gyerekneve-
lésben vettek részt, a férfiak pedig ugyanúgy lándzsákat faragtak
és kézi fejszéket készítettek. A harag gyorsan jött, és gyorsan
ment. Adódtak családi féltékenységek és irigységek, barátságok
és ellenségeskedések.
Öreganyó a saját családjában élő Szomorúfűzre emlékeztette,
görbe lábával és fonnyadt mellével, amint fogatlan ínyével rág-
csálta az élelmet. Orrlyuk és Dudor a testvéreire emlékeztették,
meg arra, hogyan hancúroztak, amikor fiatalok voltak. Aztán ott
volt Sudár.
Ő más volt, mint a többiek, nemcsak magasabb, de bölcsebb
is.
Látta, milyen komoran figyelte a füstölő hegyet a láthatáron,
hogyan ráncolta szemöldökét, amikor az égen hömpölygő fekete
felhőket tanulmányozta. Ő is észrevette ezeket a jelenségeket, és
ő is aggasztónak találta őket. Tüskét nemcsak Sudár intelligenciája
vonzotta, hanem erős teste, hosszú lábai és határozott léptei is.
Tetszett neki a lány nevetése, az a tisztesség, ahogy a gyengébb
nőkkel bánt, és hogy mindig ellenőrizte, mindenkinek jutott-e en-
nivaló. Saját családjának nőtagjaira emlékeztette, akiknek emléke
gyorsan fakult el.
Tüske nem tudta, miért hagyta el a családját. Egy reggel, meg-
magyarázhatatlan nyugtalanság vett rajta erőt. Fogta a fejszéjét, a
bunkósbotját, és távozott. Más férfiak is megtették már ezt előtte:
anyja bátyja, Rövid Kéz, és Tüske idősebb testvére, Egyfülű is. Per-
sze nem minden férfi hagyta el Tüske családját, a legtöbben ma-
radtak. A mehetnék azonban minden generációban elkapott vala-
kit, és aki egyszer elment, az sosem tért vissza.
Tüske bizonytalan képekkel távozott alvó családjától: a nőével,
aki életet adott neki, és lány testvéreivel. Most, ahogy ezt a ma-
gas, vonzó nőt nézte, nem tudatosodott benne, hogy a készséges
nők hiánya lapult mehetnékje hátterében, hogy ösztönösen távo-
zott, akárcsak más fiatal férfiak, más emberi csoportokból, akik
időről-időre, generációról-generációra csatlakoztak saját családjá-
hoz is. Tüske nem búcsúzott el.
Idővel családja éppúgy elfelejti majd őt, ahogy idővel ő is elfe-
lejti majd őket.
 A tó végül annyira beszennyeződött, hogy az utolsó kacsa is
eltűnt. A Család így arra kényszerült, hogy továbbvándoroljon.
A körülmények rosszabbodtak. Jócskán találtak elhullott állato-
kat, és bár a hús először lakomát jelentett a Családnak, minél to-
vábbhaladtak nyugat felé, annál több antilop-, gnú-, elefánt- és
orrszarvútetemet találtak - bűzlő dögök százait, ezreit. A levegő
besűrűsödött a rothadó hús szagától és a fekete legyek felhőitől -
a hús már ehetetlenné vált az emberek számára.
Sudár rájött, hogy az állatcsordák azért pusztultak el, mert a
növényzetet belepte a hamu és a salak. Csak a dögevők éltek jól,
a sakálok, hiénák és keselyűk kövérre híztak. Sudár és Tüske
egyetértettek abban, hogy összefüggés van a vulkán és az állatok
pusztulása között. Oroszlán azonban ragaszkodott ahhoz, hogy a
Család továbbra is nyugat felé tartson, hogy vizet és élelmet talál-
jon.
A napok múlásával a víz egyre rosszabb, az élelem egyre rit-
kább lett, mivel a kis állatok eltűntek, a növényeket pedig hamu
borította. Az ég egyre sötétebb lett, a föld egyre gyakrabban ren-
gett alattuk. Sudár minden naplementekor kétségbeesve figyelte a
füstölő hegyet, és egyre világosabban érezte, hogy Oroszlán ve-
szélybe vezeti őket.
Az anyák teje elapadt, a csecsemők szomjan haltak. Miután
napokig hurcolta halott csecsemőjét, Menyét lerogyott egy ter-
meszvár tövébe, ami napokkal korábban lakomát jelentett volna a
Családnak, mostanra azonban megmagyarázhatatlan ok miatt ki-
ürült. Fejét csecsemőjére hajtotta, és úgy maradt, miközben a Csa-
lád továbbment.
Egyik éjjel Sudár nyugtalanul aludt. Álmában Tüske mosolyát
és vidám előadását látta. Vérét felpezsdítette egy korábban sosem
érzett forróság és vágyakozás, ami az éhséghez hasonlított, de
nem élelem után sóvárgott. Egy távoli kutya magányos vonyításá-
ra ébredt, majd észrevette az alvó táboron átlopakodó alak körvo-
nalait. Felismerte Tüskét. Kíváncsi volt rá, mit csinál. Talán az ő fé-
szekágyába jön? Tüske azonban egyenesen átvágott a táboron, túl
a tábor szegélyén, ki a nyílt síkságra. Sudár követte, de csak a vé-
delmet nyújtó fáklyákig és tüskés akáciakerítésig, ahol Kígyó és
Skorpió álltak őrt. Hajnalra sem tért vissza a férfi, a Családnak pe-
dig tovább kellett indulnia.
 Négy nappal később Tüskének még mindig se híre, se hamva
nem volt. Sudár csendesen sírdogált a fészekágyban, félt, hogy az
elbűvölő idegen meghalt, és nem értette, miért hagyta el őket,
amikor a Család olyan szívesen fogadta. A férfi iránt érzett kezdő-
dő szenvedélyt felváltotta a fájdalom és gyász, olyan érzelmek,
amiket a fiatal nő korábban még nem tapasztalt.
Aztán egyszer csak ott termett. Egy dombon állt, a lenyugvó
nappal a háta mögött. Integetett és ugrándozott. A Család jót vélt
kiolvasni hangjából és mozdulataiból, ezért azonnal odarohantak
hozzá. Tüske jelezte, hogy kövessék, és ők mind a fiatal férfi után
mentek. Először egy kiszáradt, kanyargó folyómeder mentén ve-
zette őket, majd át egy újabb dombon, egy keskeny sziklás kanyo-
non, végül pedig felmásztak egy enyhe lejtőn, és Tüske büszkén
mutatta, mit talált.
Tamarindfák csoportját - olyan fákat, amelyeknek minden ré-
sze ehető volt.
Az emberek a magas, sűrű lombú fák körül hemzsegtek, mint
a sáskák, a pépes hüvelyeket markolászták, leveleket szaggattak,
lenyúzták a fák kérgét, és mindent a szájukba gyömöszöltek. A hú-
sos gyümölcs szomjukat oltotta, a kéreg pedig elverte éhüket. Tűz-
gyújtó tüzet rakott, és mindenki tamarindmagokat dobált a forró
kövekre, amit aztán később fogyasztottak el.
Sudár örömében és elragadtatásában sírt. Mindenki azt gon-
dolta, hogy Tüske éhségében és szomjúságában rohant világgá.
Most már tudták, hogy élelmet keresett a Családnak, és talált is.
Az erőegyensúly azonnal felborult. Tüske kapta a legduzza-
dóbb gyümölcsöt, Oroszlán a maradékot.
Mikor a tamarindfákat teljesen lecsupaszították, s már egyet-
len levelet, magot vagy kéregdarabot sem találtak, a Család to-
vábbállt. Most már vittek magukkal folyadékot.
Mielőtt az összes gyümölcsöt elfogyasztották volna, Tüske
megmutatta nekik, miként préselhetnek nedvet az üres strucctojá-
sokba, hogy magukkal vigyék.
Továbbra is rothadó tetemekbe botlottak, a csontvelő azonban
jó és tápláló volt. Egy darabig a vulkán is elnyugodott, és rövid
időre újra előbukkantak a csillagok. Amikor Tüske a Családot egy
friss vizet adó artézi kúthoz vezette, úgy határozott, hogy az éjsza-
kát itt töltik.
Nem kérdezték meg Oroszlán véleményét.
Az a tűz, ami azon az éjszakán kezdte égetni Sudárt, amikor
mindenki azt gondolta, hogy Tüske elhagyta őket, egyre csak nőtt,
és már éjjel és nappal is csak a férfi töltötte be a lány gondolatait.
Éhezett a férfi testére és érintésére. Amikor a Család a tábortűz
mellett kurkászott, ő azt szerette volna, ha Tüske ken sarat a bőré-
re. Szégyenlősen pillantott át a tábortűz felett, és nézte, amint az
nagy nevetések közepette mutogatja, magyarázza a fiatal férfiak-
nak, miként kell parittyát készíteni.
Amikor Tüske feléje pillantott, érezte, hogy a tűz sürgetőbbé
vált, mint a parázsból felszálló szikrák.
Úrrá lett rajta a nyugtalanság, elhagyta a csoportot, a sziklás
forráshoz ment, ahol néhány kormos gém gázolt az artézi vízben.
Halványan érezte, hogy boldog, amiért ismét látja a csillagokat és
a holdat, bár az ég még mindig ködbe borult, és örült, hogy a föld
napok óta nem mozdult. Ezeken a titokzatos dolgokon merengett
volna, ha nincs olyan különös bűvöletben.
Amikor lépteket hallott a száraz füvön, nem ijedt meg.
Ösztönei megsúgták, ki és miért követte. Megfordult, és meg-
pillantotta Tüske mosolyát a holdfényben.
Már olyan sokszor látta, amint mások ezt teszik, anélkül, hogy
értette volna, miért cselekszenek így, amikor megérintik, becézge-
tik, kóstolgatják és szaglásszák egymást. Most mindenütt melege
lett. Tüske az arcához és a nyakához szorította a száját, az orrát az
övéhez dörzsölte. Sudár keze olyan testrészeket érintett a férfin,
amitől az felnyögött. Tüske mosolygott, Sudár kuncogott. Csiklan-
dozni kezdték egymást, mígnem Sudár visítva, nevetve elhúzó-
dott, és elszaladt. Tüske kiabálva és hadonászva üldözőbe vette.
Sudár úgy futott, hogy ne legyen gyorsabb a férfinél, bár hosszú
lábai miatt képes lett volna erre. Amikor Tüske elkapta, mindketten
kacagtak, sikongattak. Sudár térdre rogyott és hagyta, hogy a férfi
belé nyomuljon. Mielőtt végzett volna, Sudár elhúzódott és kun-
cogva a hátára fordult, majd magára húzta Tüskét. Újra és újra át-
gördültek egymáson, egy pillanatra sem válva szét, miközben
örömkiáltásaik az égig szálltak.
 A napokat egymással elfoglalva töltötték. Tüske körbe-körbe
szaglászta Sudárt, ő pedig lenyalta a sót Tüske hónaljából. A férfi
ugrándozott és táncolt, kihúzta magát, amilyen magasra csak tud-
ta, kidüllesztette a mellét, hogy megmutassa a lánynak, milyen
nagy. Sudár szemérmesen félrenézett, tettetve, hogy nem figyel.
Tüske, bár észrevett más nőket is, szenvedélye csak Sudárnak
szólt. Egymást kurkászták és ugyanabban a fészekágyban aludtak,
egymásba fonódva. Sudár sosem ismert ilyen gyengédséget, még
Öreganyó iránt sem.
Amikor Tüske karjaiban feküdt, nem létezett félelem, amikor
ölelte és eggyé olvadt vele, fájó szenvedéllyel szorította magához.
Volt még valami más is: már nem kellett egyedül félnie az új ve-
szélytől, hiszen Tüske ugyanúgy kutatta az eget, a szélfútta füstöt,
mint ő. Tudták, hogy a veszedelem a következő hajnal után vár rá-
juk.

Öreganyó, amikor végül meghalt, fejét Sudár párnaként szol-

gáló, terhes hasán nyugtatta. A Családtagok kiabáltak, verték a
földet bunkósbotjaikkal, majd Öreganyó testét magára hagyták a
fűben, és továbbmentek.
Egy reggel, amikor az eget vastag füst borította, és a föld ráz-
kódott alattuk, Méztaláló legidősebb lánya, aki épp ekkor lépett a
pubertás időszakába, és izgalmas, új ösztönöket fedezett fel ma-
gában, Tüskét figyelte, amint éppen új parittyát készített egy anti-
lop-tetemből kihasított ínból. Széles vállát, két erős karját nézte
vágyakozva, majd a közelébe somfordált, kuncogva lehajolt, csu-
pasz fenekét ringatva. Tüskében azonnal felébredt a vágy. Azon-
ban nem erre a nőre vágyott. Felugrott, megkereste Sudárt, aki
éppen majomkenyérfa-magokat szedegetett a hüvelyekből. Odaro-
hant hozzá, megcsiklandozta, játszadozott a hajával, körbeugrálta
és mókás hangokat adott ki. Sudár nevetni kezdett, és behúzta
Tüskét a bozótba, ahol egymásba forrtak az izzó nap alatt.
Oroszlán hideg közönnyel bámulta őket. Attól kezdve, hogy az
idegen megérkezett, a nők többé nem kínálkoztak fel neki. A gye-
rekek az idegent vették körül, a férfiak pedig csodálattal néztek fel
rá. Gyilkoló köveivel Tüske levadászta azt a néhány madarat is,
ami a füsttel borított égre merészkedett. Esténként vidám utánzá-
saival bűvölte el őket. Mindenki szerette.
 Méztaláló ötlete volt, mivel őt is boldogtalanná tette, ahogy
Tüske felborította a Család erőegyensúlyát. Most, hogy Oroszlán
trónfosztott lett, trónfosztottá vált ő maga is, hiszen Sudár, mivel
terhes volt, maga is dominánssá lépett elő a nők között.
Mosolyogva, barátságos kézmozdulatokkal közelítettek Tüske
felé - Dudor, Éhes, Orrlyuk és Méztaláló - Oroszlán hűséges társai.
Tüske egy akácia árnyékában ült, és új parittyát készített merev
inakból. A hosszú inakat egy bomló zsiráftetemből szerezte, eze-
ket rágcsálta, és kövek között puhította, hogy elég rugalmasak le-
gyenek ahhoz, hogy pontos fegyverré válhassanak.
Méztaláló mosolygó arcába pillantott fel, aki egy marék fony-
nyadt almát kínált neki. Tüske megörült, ez az erős nő azóta nem
mutatott melegséget iránta, amióta csatlakozott a Családhoz.
Örült, hogy végre elfogadta. Miközben felállt, és az almákért nyúlt,
Oroszlán és a többiek hirtelen megjelentek bunkósbotjaikkal, lán-
dzsáikkal és nagy kövekkel.
Tüske csodálkozva nézett rájuk. Aztán rájuk mosolygott, és
megkínálta őket almával. Oroszlán félrelökte az almát, mire Tüske
elsápadt. A következő pillanatban mindannyian rávetették magu-
kat. Az öt nagydarab férfi Tüske karcsú testének lódította fegyve-
reit.
Tüske felemelte karjait, hogy védje magát, de hátratántoro-
dott, és a fának esett. Miközben záporoztak rá az ütések, megpró-
bálta megérteni, mi történik vele. Térdre esett, és a fűben heverő
parittyájáért mászott. Felemelte, de Oroszlán botja eltalálta az al-
karját. Tüske megpróbált valami mulatságosat tenni, hogy neve-
tésre bírja őket, miközben fejéből és orrából folyt a vér. Térdre
esett, széttárt karral formálta a kérdést: miért? Oroszlán meglendí-
tette a bunkósbotját, és úgy eltalálta Tüske fejét oldalról, hogy az
egy hangos reccsenéssel beszakadt. Tüske megfordult, próbált vé-
dekezni, hangosan kiáltozott, miközben ütések és rúgások zápo-
roztak rá. Mielőtt elvesztette az eszméletét, emlékei megeleve-
nedtek: eszébe jutott a nő, aki világra hozta, a tábor a völgyben,
ahol felnőtt, testvérei nevetése, a szabadság megismerése a sza-
vannán, a forró nap alatt. Aztán fekete dagályként fájdalom öntöt-
te el egész testét. Mielőtt meghalt, utolsó gondolata Sudár volt.
A kiáltásokat hallva, Sudár és a többiek keresztülcsörtettek a
bokrokon, és amikor a lány megpillantotta Tüske összeroncsolt tes-
tét, velőtrázó hangon felsikoltott. A férfira rogyott, kétségbeeset-
ten üvöltött. A vállánál fogva rángatta, megpróbálta felébreszteni,
sebeit nyalogatta, a vérét ízlelte.
Összezúzott arcát a kezébe vette, és hagyta, hogy könnye a
roncsolt húsra folyjon. De Tüske mozdulatlan maradt, nem léleg-
zett. A Család csendben nézte, ahogy Sudár tovább jajveszékelt és
az öklével a földet verte. Aztán ő is elhallgatott, és amikor felemel-
kedett, mindenki visszahúzódott.
Az erő jelképe volt - magas és terhes, a kék víz-kővel duzzadó
mellei közt. Egyenként belenézett Tüske gyilkosainak szemébe,
mire Oroszlánt és Méztalálót kivéve, mindegyikük elfordult szégye-
nében.
Csend telepedett rájuk, amit csak a zizegő rovarok és a távoli
földmorajlás szakított meg. Az egész Család őt bámulta, még a
gyerekek is csendben maradtak, ahogy Sudár rezzenéstelen tekin-
tettel méregette ellenségeit.
Aztán a tekintetektől kísérve lassan lehajolt, felvette a fűből
Tüske parittyáját és egy követ. Oroszlán harcra készen megfeszí-
tette ujjait bunkósbotja markolatán. Sudár azonban olyan gyorsan
és váratlanul cselekedett, ami készületlenül érte.
Egy szempillantás alatt beleillesztette Tüske parittyájába az
éles követ, és egyetlen karmozdulattal, egyenesen Méztaláló ko-
ponyájához vágta.
Az idősebb nő meglepődve hátratántorodott. Mielőtt bárki rea-
gálhatott volna, mielőtt Oroszlán megemelhette volna a botját, Su-
dár újra meglendítette a parittyát, és ez alkalommal a szemei közt
találta el Méztalálót. A nő felkiáltott és összeesett, a következő pil-
lanatban pedig Sudár ráugrott, és hatalmas erővel ütni kezdte. Ad-
dig ütötte, amíg Méztaláló arca a felismerhetetlenségig eltorzult.
Amikor végzett, Sudár Oroszlán felé fordult, és megvetően a
lábához köpött.
Oroszlán nem mozdult. A forró szél vulkáni hamut és salakot
söpört feléjük. Sudár Oroszlánon tartotta a tekintetét, odaszegez-
ve a férfit a helyére, bár az nagyobb és erősebb volt nála, és lán-
dzsát meg bunkósbotot viselt fegyverként, hátát pedig pajzsként a
rothadt oroszlán szőrméje védte.
 Miközben egymást méregették gyilkos tekintettel, és az egy-
más iránt érzett gyűlölet úgy töltötte meg a levegőt, mint a vul-
kánból kilövellő szikrák, a Család pedig lélegzetvisszafojtva várta
a következő mozdulatot, a föld hirtelen olyan erővel rázkódott
meg, mint addig még sosem, ledöntve lábukról az embereket.
Ösztönösen a közeli fákhoz rohantak, Sudár azonban nem
mozdult. Az erdő mögött a fortyogó hegy kitört. Hamu hullt az ég-
ből, forró szén és izzó törmelék. A felső ágak meggyulladtak.
Egyszer csak minden világossá vált Sudár számára. Megértet-
te a névtelen veszélyt, ami hónapok óta körülötte settenkedett.
Felismerte a rettegést, azt, hogy valami nincs rendben. Elméje
megtette a végső lépést a felismerés felé: ez a hely nem jó. Bár
fajuk évmilliók óta itt élt és fejlődött, eljött az idő, hogy elhagyják
ezt a területet.
Lenézett a két melle közt lógó víz-kőre. Felemelte és a tenye-
rére fektette, mint egy tojást, és ahogy visszafordult az izzó hegy-
től, látta, hogy a kék kő keskeny széle közvetlenül előre mutat, ke-
let felé, és gyémánt-kristály belsejében megpillantott egy folyót,
ami a víz ígéretét hordozta.
Karját felemelve nyugat felé mutatott, ahol az eget fekete füst
borította, és így kiáltott: „Rossz!” „Meghalunk!” Majd felemelte
másik kezét, és kelet felé mutatott, ahol tiszta volt az ég: „Ott!”
„Megyünk!” Hangja erős volt, és túlszárnyalta a morajlást. A Csa-
lád tagjai ideges pillantásokat vetettek egymásra, de Sudár test-
tartásukból kiolvasta, hogy sokan vele akarnak tartani, bár még
mindig féltek Oroszlántól.
„Megyünk!” - mondta még határozottabban, és mutatta az
irányt.
Oroszlán a füstölgő vulkán felé fordult, kihívó és félelmet nem
ismerő kézmozdulatot tett, és ahogy elindult, néhányan követték -
Éhes, Dudor és Skorpió.
Sudár megvetően újra a földre köpött, majd még egyszer Tüs-
kére pillantott. A szerencsétlen összezúzott test már kezdett eltűn-
ni a finom hamuréteg alatt. Sudár a többiekre nézett - Babára, Orr-
lyukra, Tűzgyújtóra és Szálkára -, és amikor látta, hogy vele ma-
radnak, hátat fordított a nyugati eget betöltő gyilkos fellegeknek,
és megtette első, határozott lépését kelet felé, vissza azon az
úton, ahonnan jöttek.
Nem álltak meg, nem néztek vissza Oroszlánra és híveire, akik
elszántan haladtak nyugat felé. Szorosan Sudár nyomában marad-
tak, alig bírták követni hosszú lépteit. Útjuk során meg-megálltak
strucctojásokat gyűjteni, ezeket aztán megtöltötték friss vízzel, és
amikor élelmet találtak, Sudár arra utasította őket, hogy ne falja-
nak fel mindent, hanem vigyenek magukkal a magokból és a mo-
gyoróból, a későbbi éhség ellen.
Miközben kelet felé vándoroltak, a föld továbbra is rengett, a
hegy pedig végül felrobbant. Sudár és társai látták, hogy hatalmas
fekete felhő terjed szét az égen, eltakarja a napot, és elborítja a
nyugati területet, ítéletnapi poklot zúdítva a környékre. Ez volt a
vulkán utolsó kitörése, azé a vulkáné, amit egy nap, a távoli jövő-
ben majd Kilimandzsárónak neveznek. A hegy egy pillanat alatt
pusztította el Oroszlánt és csökönyös követőit.
Az őt elbűvölő fiatal férfi halála miatt érzett szomorúsággal a
szívében, és azzal az elhatározással, hogy sosem felejti el Tüskét,
Sudár hátat fordított annak a területnek, amely egykor a világot
jelentette számára. A víz-kővel felfegyverkezve, és azzal a hittel,
hogy az erő, amivel népét vezeti, sokkal inkább a kőnek tulajdonít-
ható semmint saját magának, tovább vezette a Családot kelet fe-
lé, ahol feltételezése szerint édesvizet fognak találni. Hosszabb
időre letáboroztak, ezalatt életet adott első gyermekének, nem is
sejtve, hogy az a Tüskének nevezett fiatal férfi utódja. Aztán to-
vábbmentek, amíg végül egy kagylókban bővelkedő tengerparthoz
értek, ahol elég volt leásni a földbe, hogy édesvízre bukkanjanak.
Találtak egy új fafélét is, ami sűrűn nőtt mindenfelé, élelmet, italt
és árnyékot is adott: a kókuszpálmát. A Család újabb ezer évig
ezen a területen maradt, egészen addig, amíg olyan sokan lettek,
hogy a hely már nem tudta őket ellátni élelemmel. Némelyikük ek-
kor délnek indult a tenger mentén, és Afrika déli területeit népesí-
tette be, a többség azonban észak felé vándorolt a szárazföldön.
Ezt a területet később Kenyának, Etiópiának és Egyiptomnak ne-
vezték. Generációkon keresztül itt éltek, benépesítették a vidéket,
majd vándoroltak tovább, mindig újabb és újabb élelemforrásokat
és érintetlen területeket keresve. A kék kő pedig velük vándorolt,
generációról generációra átörökítve.
 Ezer év múltán Sudár leszármazottai benépesítették a folyók
és völgyek mentét, a hegyeket és az erdőket. Életben maradtak
olyan új területeken, amelyek nagyon különböztek eredeti ottho-
nuktól. Megtanultak menedéket építeni, vagy barlangokban éltek,
szavakat hoztak létre és kommunikáltak, új szerszámokat, fegyve-
reket és vadászati technikákat fejlesztettek ki. Nyelvi képességeik
fejlődésével fejlődött társadalmi szervezettségük is, ez lehetővé
tette a tervezett vadászatokat. Az emberek gyűjtögető lényekből
ragadozókká váltak. Megszületett a gondolkodás, ezzel együtt
megszülettek a kérdések, a kérdésekkel pedig a válaszok iránti
igény. Így aztán létrejöttek a lelkek, a tabuk, a jó és a rossz, a szel-
lemek és a mágia. A kék kő - egy ősi meteor ragyogó darabkája -
pedig, ami együtt vándorolt az emberekkel, amit tiszteltek és nagy
becsben tartottak, a későbbiekben már nem pusztán létezése mi-
att volt nagyhatalmú, hanem a benne lakó szellem miatt.
Amikor Sudár leszármazottai elérték a Nílust, kettéváltak,
egyik felük maradt, másikuk továbbvándorolt. A kék kő északra
került, ahol a gleccserek vakító fehér jéggel borították be a vilá-
got. Sudár népe találkozott másokkal, akik már itt éltek - egy má-
sik emberi fajjal, akik más ősöktől származtak, és akik éppen ezért
némileg különböztek tőlük: nehezebbek, zömökebbek és szőröseb-
bek voltak. A területért vívott harcok elkerülhetetlenek voltak, és a
varázserővel bíró víz-kő az idegen klán kezébe került, akik farkaso-
kat imádtak. A Farkas Klán egyik füves asszonya mélyen a kristály
szívébe nézett, és felismerte a benne rejlő varázserőt, így belehe-
lyezte egy nőt formázó kőfigura hasába.
Ettől kezdve a varázskő a termékenység és a női erő szimbó-
luma lett.

MÁSODIK KÖNYV

Közel-Kelet
35 000 évvel ezelőtt

Sosem láttak ködöt azelőtt.

 A rettegő asszonyok, távol otthonuktól, reménytelenül elve-
szettnek érezték magukat, s úgy gondolták, a fehér köd egy rossz-
indulatú szellem, ami szellemlábain lopakodott az erdőségbe,
hogy elzárja a menekülő embereket a világ többi részétől, bebör-
tönözze őket egy néma, testetlen anyagba.
Délutánra kissé feloszlott, ekkor az asszonyok végre körbenéz-
hettek, de mihelyst a csillagok előbújtak, újra rájuk telepedett a
felleg, és megint elszigetelte őket.
Nem a köd volt az egyetlen veszedelem ezen a különös új vi-
déken, ahol Laliari törzse hetek óta vándorolt. Mindenfelé szelle-
mek voltak - rejtőzködők, név nélküliek és rémisztőek.
Ezért a vándorok szorosan együtt maradtak, miközben átvág-
tak az ellenséges vidéken. Reszkettek a gomolygó ködben, hiszen
csak fűszoknyát viseltek, ami megfelelő öltözet volt az egykor ott-
honukat jelentő meleg folyóvölgyben, de itt, ezen a különös tájon,
ahová menekülni kényszerültek, nem nyújtott védelmet.
- Halottak vagyunk? - kérdezte suttogva Keeka, miközben alvó
csecsemőjét a melléhez szorította. - Elpusztultunk a férfiakkal
együtt a háborgó tengerben, és szellemek vagyunk mi is? Ilyen az,
amikor valaki halott?
A sűrű köd miatti vakságuk, hangjuk titokzatos csendülése, és
csupasz talpaik tompa dobbanása miatt gondolta ezeket. Olyan
volt, mintha a holtak birodalmában mozogtak volna. Keeka úgy
gondolta, biztosan úgy néznek ki, mint a szellemek. Társai tényleg
úgy festettek, ahogy óvatosan haladtak a vastag, fehér ködön át,
fedetlen mellel, derékig érő hajjal, kagylókkal, csontokkal és ele-
fántcsonttal gazdagon díszített testtel, vállukra vetett állati szőr-
medarabokkal. Kezükben kőhegyű lándzsákat szorongattak. Arcuk
azonban nem szellemek arca - gondolta Keeka. A félelemtől és az
összezavarodottságtól tágra nyílt szemek határozottan emberi
szemek voltak.
- Halottak vagyunk? - ismételte meg kérdését suttogva.
Keeka azonban nem kapott választ unokatestvérétől, Laliaritól,
akit a gyász túlságosan elborított ahhoz, hogy beszéljen. Hiszen a
veszedelmes ködnél és hidegnél, a láthatatlan szellemeknél sokkal
rosszabb volt a férfiak elvesztése.
Doron sötét feje, amint épp eltűnik a gyilkos árban.
 Megpróbálta maga elé idézni szeretett Doronját olyannak,
amilyen a tragédia előtt volt - fiatalnak, szakáll nélkülinek, sudár
testűnek -, bátor vadásznak, aki szívesen ücsörgött békésen az
esti tűz mellett, miközben elefántcsontot faragott.
Doron szeretett nevetni, történeteket mesélni, és szokatlanul
jól viselte a gyerekeket. A klánban élő többi férfitól eltérően, akik
türelmetlenek voltak a fiatalokkal szemben, Doron nem bánta, ha
a gyerekek az ölébe másztak. Sőt, valójában élvezte a hancúro-
zást, és ez látszott is rajta (bár zavarában elpirult, ha rajtakapták).
Laliari leginkább Doron éjszakai ölelésére emlékezett, arra, ahogy
egyesülésük után karjait köré fonva aludt el, lágyan a nyakába
szuszogva.
Laliari elfojtotta zokogását. Nem szabad rá gondolnia. Holtak-
ra gondolni szerencsétlenséget jelent.
Az invázió váratlanul érte őket. Laliari és társai szokásos min-
dennapjaikat élték a folyóvölgyben, ahol már megszámlálhatatlan
generációk óta éltek, amikor nyugat felől váratlanul idegenek je-
lentek meg a füves síkságon. Százával, ezrével érkeztek, azt
mondták, földjeik kiszáradtak és elsivatagosodtak. Nehéz sorsukat
ecsetelték, közben pedig irigyen nézték a Laliariék folyójának part-
jain elterülő füves területeket, a legelésző csordákat, a rengeteg
halat és a számtalan madarat. Mindenfelé tömérdek élelem volt,
de mindent maguknak akartak. Az ezt követő területért folytatott
vita hosszú ideig tartott, elkeserítő véget ért, az erősebb és na-
gyobb számú betolakodók Laliari klánját észak felé kényszerítet-
ték. Vagyonukkal a hátukon menekülniük kellett.
A súlyos elefántcsontokkal, amik költöztethető sátraik vázát
alkották, és a szőrmékkel, amiket a csontok közé feszítettek, hogy
sátorfalakként szolgáljanak. Amikor a klán elérte a folyódeltát,
ahol a folyó elágazott, újabb emberekkel találkoztak, olyanokkal,
mint amilyenek ők maguk is voltak, de élelmüket azok sem akar-
ták megosztani velük. Ekkor újabb véres csata kezdődött a terüle-
tért és az élelemért. Laliari népét ismét kiszorították, ezúttal kelet
felé.
Ami néhány száz ember exodusaként kezdődött, az nyolcvan-
kilenc nő, gyermek és idősebb ember kis csoportjára zsugorodott,
miközben a férfiak hátramaradtak, hogy megvédjék őket üldözőik-
től. Egy hatalmas kiterjedésű, süppedős, mocsaras nádason kellett
átkelniük. Amikor a nők elérték a túlsó oldalt, visszanézve azt lát-
ták, hogy egy óriási vízfal omlik rájuk a semmiből, sebes özönvíz
árasztja el a mocsarat, és nyeli el a mit sem sejtő férfiakat, akik
még csak félúton jártak.
A magaslaton álló nők sokkolva nézték végig, hogyan merül-
nek el a vadászok egy pillanat alatt az örvénylő vízben, úgy buk-
dácsolva a habok közt, mint a törékeny pálcikák. Kiáltásaik lassan
elnémultak, ahogy tüdejük megtelt vízzel. Aztán az áramlat el-
csendesült, az asszonyok pedig nem tudták, hogy ez a mocsaras
terület az apály és a tavaszi dagály szeszélyeinek játéktere - hol
mocsárrá, hol pedig elárasztott vidékké változott. Azt hitték, egy
újonnan keletkezett tenger partján állnak.
Kábultan és dermedten fordultak észak felé, az új tenger part-
ját kelet felől követve, amíg végül egy még hatalmasabb víztö-
meghez értek. Szélesebb volt, mint egykori folyójuk legszélesebb
pontja, szélesebb, mint a mocsarat, a nádast és a férfiak testét be-
borító új tenger. Ez a hatalmas víztömeg a látóhatárig terjedt, és
az asszonyok nem láttak sem földet, sem fákat a túlparton. Mivel
bukóhullámot sem láttak korábban, sikítottak a félelemtől, ahogy a
méretes hullámok feléjük hömpölyögtek, megtörtek a parton, visz-
szahúzódtak, csak hogy újra feléjük iramodjanak, mint egy vadál-
lat, ami megpróbálja elkapni őket. Bár bőséges élelmet találtak a
pocsolyákban - kagylókat és csigákat -, a nők hátat fordítottak a
tengernek, és a szárazföld felé menekültek, amit egy távoli napon
Mediterránumnak hívnak majd. Ellenséges vadonon vágtak keresz-
tül, aztán egy köd lepte folyóvölgybe értek, ami kevéssé emlékez-
tette őket egykori otthonukra.
Itt, ősi földjeiktől, a férfiaktól és minden általuk eddig ismert
dologtól elvágva, elkezdték keresni új otthonukat; a tizenkilenc nő,
két idősebb ember, huszonkét csecsemő és gyermek.
Miután egy újabb ködbe burkolt hajnalra ébredtek, és egy
újabb holdnélküli, félelemben eltöltött éjszakát tudtak maguk mö-
gött, reménykedve fürkészték törzsük szellemének, a gazellának
nyomait. Azóta nem láttak ilyen állatot, amióta elhagyták folyóvöl-
gyüket. Mi lesz velük, ha ezen a különös tájon nem él gazella? Va-
jon elpusztul a törzs a gazella szelleme nélkül? Laliarit, miközben
nőrokonai mellett vánszorgott az ismeretlen völgyben, egy még
rémisztőbb gondolat kísértette.
 Ami rosszabb volt, mint elveszteni a törzs szellemét. Ami rosz-
szabb volt, mint elveszíteni a férfiakat. Ezen a különös köd lepte
tájon nem láthatták a Holdat. Már hetek óta nem látták.
Laliari nem volt egyedül félelmével. Amíg más asszonyok is a
férfiak elvesztését gyászolták, a Hold elvesztése felett érzett fáj-
dalmuk, gyászuknál is erősebb volt. Sok-sok napja nem mutatta
arcát, emiatt kezdtek rettegni, hogy örökre elhagyta őket. A Hold
nélkül nem lehet gyermekük, gyermekek nélkül pedig a törzs vég-
érvényesen kihalhat. Már kezdtek is megmutatkozni az első jelek:
az elmúlt hetekben, amióta magukban vándoroltak, egyetlen asz-
szony sem esett teherbe.
Laliari, miközben megemelte a vállát nyomó súlyos terhet,
előre pillantott a csapatot a ködön keresztül vezető két idős em-
berre, és próbálta magát azzal megnyugtatni, hogy Alawa és Beli-
ek, természetfeletti erőikkel és mágikus tudásukkal majd csak
megtalálják a Holdat.
Laliari nem tudhatta, hogy Alawát is mélységes rémület haj-
totta, és szörnyű titkot hordozott szívében.
Öreg Alawa volt a Gazella Agancs Őre, ezért ő volt a törzs tör-
ténelmének őre is. Neve azt jelentette: „akit kerestek”, mert ami-
kor kicsi gyerek volt, elveszett, és a többiek napokig keresték. Őt
érte az a megtiszteltetés, hogy a gazellaagancsot a fején viselhet-
te, állati ínból készült szalaggal megkötve az álla alatt. Alawa fül-
cimpái úgy megnyúltak az évek során a díszek súlyától, hogy le-
lógtak csontos vállára. Fonnyadt mellei között kagylóhéjból, csont-
ból és elefántcsontból készült nyaklánc lógott. Testének többi ré-
szét is amulettek borították, de ezek nem díszítésül szolgáltak, ha-
nem rituális mágiához kellettek.
Alawa népe tudta, hogy minden testnyílást védeni kell a go-
nosz szellemek behatolásától. Még gyermekkorban átfúrták az orr-
sövényt egy strucc-tollal, és a lyukat felnőttkorban is nyitva tartot-
ták egy elefántcsont tű viselésével. Ez megakadályozta, hogy az
ártó szellemek az orrnyíláson keresztül jussanak be a testbe. A fü-
let is átfúrták, lent és fent, akárcsak az ajkaikat.
Mágikus amuletteket akasztottak az öveikre úgy, hogy védőn
lógjanak a fenekük és szeméremcsontjuk fölé, mivel úgy tartották,
hogy a szellemek a végbélen és a hüvelyen keresztül is bebújhat-
nak az emberbe.
 A másik öreg Beliek volt, a törzs sámánja, és a Gombák Őre.
Alawához hasonlóan, az ő haja is hosszú és fehér volt, és
gyöngyök díszítették, amelyek minden lépésénél finoman össze-
koccantak. Összes ruházata egy puha gazellabőrből készült ágyék-
kötő volt, testét Alawáéhoz hasonlóan gazdagon díszítették mági-
kus amulettek. Beliek szárított gombákat vitt egy bőrzacskóban,
de frisseket is keresett az erdőben az idegen folyó partján. Bár
rengeteg gombát találtak, és a klán tagjai jól éltek, miközben a
köd és a szellemek e különös vidékén vándoroltak, Beliek egy
meghatározott gombát keresett. Azt, amelyiknek hosszú, vékony
tönkje volt és minden mástól megkülönböztethető kalapja, ami a
sámánt mindig a női mellbimbóra emlékeztette. Ezek a gombák
olyan érzékeken túli világba röpítették azt, aki evett belőlük, ahol
Természetfeletti lények lakoztak.
Laliari hálás volt, amiért Alawa és Beliek velük lehetett, hiszen
ők voltak a klán legnagyobb tiszteletben tartott idős tagjai.
Azon kívül, Laliari biztosra vette, hogy együtt a két öreg majd
csak megtalálja a Holdat.
Mintha megérezte volna magán a lány tekintetét, Alawa hirte-
len megállt, és a ködön át a fiatalabb nő felé pillantott. A többiek
is riadtan megtorpantak. Az őket körülölelő csend rémisztő volt,
mert a nyelvüket fogva tartó szellemek csöndje volt, gonosz szel-
lemeké, akik le akartak csapni áldozataikra. Az asszonyok szoro-
sabban fogták kicsinyeiket, a csecsemőket pedig még erősebben.
Más letelepedett emberekkel találkoztak - rokonokkal, akikkel a
törzsek éves gyülekezetéről már ismerték egymást: a Krokodil
törzzsel, amelyből Beliek jött sok-sok évszakkal azelőtt, a Kócsag-
gal, ami Doroné volt egykor.
Aztán a rokonok segítségével Alawa népe megpróbálta meg-
vetni a lábát, és harcolni. Azonban a betolakodók erősebbnek bizo-
nyultak, többen is voltak, leigázták őket, s nem akartak osztozni a
gazdag vidéken.

A kis Hintót, Alawa lányának a gyerekét, megragadja egy kar

és a levegőbe dobja, majd a kicsi egy betolakodó lándzsájának he-
gyébe zuhan. Istaqa, a Holdkunyhó Őrzője, megpördült, hogy lán-
dzsát vessen egy támadóra, de úgy eltalálja egy szikla az arcát,
hogy koponyája kettéhasad. Vére a földre folyik. A legyőzöttek si-
kolya. A haldoklók nyöszörgése. Vak, páni félelem. Öreg Alawa az
életéért rohan, lába egy ütemre dobban szívverésével. A fiatal Do-
ron és a vadászok hátramaradnak, hogy védjék a nőket és az idő-
sebbeket.
Talán most kellene a csendben ülést megtartani, gondolta, mi-
közben talpra állt. Öreg ízületei recsegtek-ropogtak. Talán az lecsil-
lapítaná a boldogtalan szellemeket, akik álmaikban kísértik őket.
Ezzel kapcsolatban felmerült egy nagy probléma: a rituálé elvég-
zéséhez ki kellett volna ejteni a holtak neveit, és ehhez a törzs
legerősebb tabuját kellett volna megtörniük.
A gyerekekre nézve mérhetetlen szomorúság öntötte el. So-
kan árvák voltak közülük. Az anyák még a betolakodók ellen vívott
csatákban haltak meg. Aztán ott volt a kis Gowron, lánya lányának
kisfia, aki épp egy békával játszadozott. Alawa maga lyukasztotta
ki csöppnyi orrát egy kócsagcsonttal, hogy megvédje a gonosz
szellemektől. Alawa szíve fájt, mert tudta, hogy meg kell halnia.
Figyelmét Beliekre fordította, aki görnyedten és zihálva tanul-
mányozta a környező tamariskacserjéket, jeleket és ómeneket ke-
resve. Belieknek meg kellett találnia a Holdat, így nagyon fontos
volt, hogy figyeljen minden apró részletre. A legapróbb hiba is sze-
rencsétlenséget hozhat a fejükre.
Még ősi földjükön is állandó félelemben éltek, rettegtek az
őket körülvevő világtól. A halál gyakran jött, gyorsan és brutálisan,
így még akkor, az ismerős sziklák, fák között, az ismerős folyó
mellett is volt mitől félniük. Az emberek állandóan résen voltak,
nehogy megbántsák a szellemeket, folyamatosan varázsigéket
mormoltak, megfelelő amuletteket hordtak, megfelelő, már kora
gyermekkorukban megtanult mozdulatokat tettek. Ezen az idegen
helyen azonban komoly gonddal szembesültek: nem ismerték a
dolgok nevét.
Ismeretlen virágokat és fákat, eltérő tollú madarakat láttak, és
olyan halakat, amilyenekkel korábban szintén nem találkoztak.
Minek nevezzék őket? Hogyan lehetnek biztosak abban, hogy
nem hoznak bajt a Gazella Törzs túlélőire?
Alawa az aszott öreg sámánt nézte, aki a környezetből próbált
olvasni, lehajolt, hogy megvizsgálja a kavicsokat, virágokat szima-
tolt, és homokot pergetett az ujjai között. Alawa arra gondolt, va-
jon hogyan fogadja majd a hírt Beliek. Eszébe jutott már az is,
hogy Belieknek esetleg nem fog tetszeni, hogy megöljék a gyere-
keket, még akkor sem, ha ez a törzs életben maradását jelentené.
Az is eszébe jutott, hogy Beliek esetleg már rég hasznavehe-
tetlen.
Alawa sosem becsülte sokra a férfiakat, mivel azok nem hoz-
tak világra életet, és gyakran csodálkozott azon is, hogy a Hold
egyáltalán miért teremtett fiúgyerekeket. Talán a folyóvölgyben a
férfiak még hasznosnak bizonyultak, hiszen hazavitték az orrszar-
vúak és vízilovak húsát, ami túl nehéz munka lett volna a nőknek,
és így hetekig biztosították a klán élelmét. Ezen a vidéken azon-
ban bőségesen volt könnyen összegyűjthető táplálék. Vadászokra
már nem volt szükségük.
Vajon ezért mondták az álmai és varázskövei, hogy áldozzák
fel a gyerekeket? Hogy megtisztítsák a törzset?
Alawa figyelme ismét a kicsik felé fordult, ahogy ettek, játszot-
tak vagy anyjuk mellét rángatták. Különösen a fiúkat figyelte, ko-
ruk a szopós csecsemőtől a pubertás küszöbén állóig terjedt. Az
ennél idősebb fiúk elhagyták anyjukat, és a vadászok csoportjához
csatlakoztak, így ők is odavesztek a Nád-tengerben. A fiúkat fi-
gyelve Alawa ismét a halott vadászokra gondolt, az elveszített
Holdra és a nőket látogató rémálmokra, meg arra a riasztó elgon-
dolásra, ami napokkal korábban gyökerezett meg elméjében, és
most egyre inkább meggyőződéssé terebélyesedett: a megfulladt
férfiak boldogtalanok voltak és féltékenyek az élőkre. Ezért kísér-
tették az asszonyokat álmaikban. Hogyan is lehetne másképp, hi-
szen nem tartottak csendben ülést értük? Mindenki tudta, hogy a
holtak féltékenyek az élőkre, ezért is féltek annyira a szellemektől.
És miért ne lettek volna a halott vadászok féltékenyek, különösen
a kicsi fiúkra, akikről láthatták, ahogy felnőnek és átveszik a he-
lyüket?
Bár vonakodott attól, hogy véghezvigye a tettet, elhatározását
megmásíthatatlannak tartotta. Amennyiben a vadászok továbbra
is féltékenykednek a fiúkra és tovább kísértik a nőket, a Hold nem
fog előjönni. A Hold nélkül pedig kihal a törzs. Ezért a kisfiúkat fel
kell áldozni, hogy elűzzék a szellemeket. Akkor a Hold majd vissza-
tér, újra gyerekeket tesz az asszonyokba. A törzs pedig életben
marad.
 A legközelebbi pihenőnél a nők hátukat fatörzseknek vetve
szoptatták és babusgatták gyermekeiket. Néhányan, mivel már a
végkimerülés határára értek, sírni kezdtek.
Mindannyian elveszítettek valakit a Nád-tengernél - fiakat,
testvéreket, unokatestvéreket, nagybácsikat, társakat. Beliek vé-
gignézte, hogyan pusztultak el fiatalabb testvérei; Keeka anyja nő-
vérének fiait, Alawa öt fiát és lányainak tizenkét fiát; Laliari testvé-
reit és szeretett Doronját veszítette el.
Felfoghatatlan és megszámolhatatlan veszteség. Amikor az új
áradat elnyelte a vadászok csapatát, az asszonyok fel-le futkostak
a part mentén, sikítozva és kiabálva, hátha megpillantanak túlélő-
ket. Ketten a tomboló vízbe vetették magukat, aztán örökre eltűn-
tek. A nők az új parton vertek tábort, és egy hétig ott maradtak.
Amikor Beliek varázsgombát evett, és járt az alvilágban, úgy hatá-
rozott, hogy a hely szerencsétlenséget hoz rájuk, ezért el kel hagy-
niuk. Ekkor történt, hogy északra indultak, találkoztak a hatalmas,
rémisztő vízzel, és ekkor fordultak a szárazföld felé, hogy megke-
ressék a Holdat.
Azonban még mindig nem találták meg, és a nők kezdtek két-
ségbe esni.
Laliari látta, hogy Keeka arcán könnycseppek gördülnek le.
Belenyúlt a derekáról lógó erszénybe, és egy marék diót kínált
fel unokatestvérének.
Keeka gömbölyded volt a behatolók támadása előtt, hisz imá-
dott enni. Anyjával, anyja anyjával és saját hat gyermekével élt
egy kunyhóban. Minden este a közös étkezés után besietett a
kunyhóba, hogy eldugjon egy kis élelmet, amit a fűszoknyája alá
rejtett. Keeka imádott férfiakkal párosodni, sosem kellett noszo-
gatni. Ráadásul a vadászok, akik gyakran megfordultak kunyhójá-
ban, külön élelmet hoztak neki ajándékba, így szárított hal és nyúl-
combok lógtak a kunyhó tetejéről, meg hagyma, datolya és gabo-
nakalászok. De senki sem bánta.
Mindenki jól élt.
Ahogy Keeka odakapott a diókért és mohón megette, Laliari
visszapillantott a fák közé, és meglátott egy, a ködben leskelődő
gyászos alakot. Névtelen volt az. Laliari csodálkozott, hogy a sze-
rencsétlen teremtés ilyen sokáig életben maradt, miután leszakadt
a csapattól, és csak a többiek nyomában haladhatott a sűrű köd-
ben. Laliari nagyon sajnálta. Az emberek nagyon féltek ettől a
gyermektelen nőtől, mert úgy gondolták, rontást hoz rájuk. Mi más
magyarázata lenne, hogy a Hold nem ajándékozta meg őket gyer-
mekkel? A betolakodók megjelenése előtt Névtelen a település
szélén élt, mindenki átnézett rajta, csak félrelökött maradékot
evett. Tilos volt hozzáérnie más élelméhez, ivóvizéhez és kunyhó-
jához.
Egyetlen férfi sem akarta ölelni, bármekkora vágy is hajtotta.
Névtelen nem született kitaszítottnak, életét úgy kezdte, mint
bármelyik kislány. Laliari emlékezett arra, amikor a klán megünne-
pelte első havivérzését, milyen megkülönböztetett figyelemmel
bántak vele a hagyományok szerint. Mindenki örömmel ejtette ki a
nevét, babusgatták, ajándékokkal és étellel halmozták el. Az első
terhességet még nagyobb ünneplés fogadta, a terhes nő rangja je-
lentősen megnőtt.
Amikor azonban Névtelen továbbra is rendszeresen menstru-
ált, az évszakok pedig egyre csak teltek, anélkül, hogy gyermeket
szült volna, az emberek kezdtek ferde szemmel nézni rá, amíg vé-
gül kitaszították, elvették a nevét és a helyét a törzsben.
Bár Laliari hozzászokott a szerencsétlen teremtéshez, aki a
Nád-tenger óta követte őket, az árnyékként lopakodó Névtelen fé-
lelmet keltett a szívében. A Hold nélkül vajon mindannyian úgy
végzik, mint ő?
Laliari idegesen markolta meg a nyakában hordott mágikus
amulettet, a dagadó Hold idején faragott elefántcsont talizmánt.
Egy több, mint száz lódarázsból készített nyakláncot is hordott, a
rovarokat szorgalmasan gyűjtögette, szárította és simára tiszto-
gatta. Apró diókra emlékeztettek, amelyek puhán koccantak össze
járás közben. Nem díszül szolgáltak, hanem a lódarázs szellemé-
nek erejével védték őt és a törzsét, hiszen a lódarazsak is ádázul
őrizték otthonukat. A fűszoknyája szőtt övéről lógó apró tarsolyban
pedig egy lótuszvirág értékes magjai és szárított szirmai rejtőztek.
A lótusz volt Laliari személyes védelmezője.
Laliari azonban most kevés megnyugvást talált az amulettek-
ben és nyakláncokban. Elveszítették földjüket, embereiket és a
Holdat. Milyen megnyugtató lenne, ha legalább Doron nevét kiejt-
hetné.
 A neveknek azonban varázserejük volt. Nem lehetett könnyel-
műen kimondani őket, hiszen a név magába foglalta a személy
legbenső lényegét, és közvetlen kapcsolatban állt szellemével. Mi-
után a nevek varázslatot és szerencsét hordoztak, valamint meg-
határozták viselőjének életét, nehezen választották ki, alapos
megfontolás, a jelek és ómenek gondos tanulmányozása után. Né-
ha a név felnőttkorban, vagy az illető életének egy-egy fontosabb
eseménye után megváltozott. Vagy egy adott foglalkozás választá-
sa után, mint például Beliek esetében, akinek neve azt jelentette,
hogy „a jelek olvasója”. A Laliari név „lótuszok közt születettet” je-
lentett, és a lányt azért nevezték el így, mert anyja szülési fájdal-
mai akkor kezdődtek, amikor épp vizet hozott a folyóról.
Élete hátralevő részében Laliarit a lótusz védelmezte. Keeka,
„a naplemente gyermeke” akkor született, amikor a nap lemenő-
ben volt. Freer, „a kitárt szárnyú sólyom”, a legerősebb vadászuk
volt. Ha egy nevet egyszer odaadtak valakinek, soha többet nem
használták újra. Kimondani egy halott ember nevét, az pedig
egyenesen szerencsétlenséget jelentett, mert megszólították ez-
zel, és odahívták az illető boldogtalan szellemeit. Így Laliari nem
ejthette ki Doron nevét, így végül magát Doront is elfelejti majd.
Szorosabban összehúzta magán a gazellabőrt. Amikor rájöt-
tek, hogy nem tudják tovább elviselni a hideget, kicsomagolták a
hátukon cipelt batyukat, a védelmet nyújtó sátrakhoz való állati
bőröket. Otthon, amikor a folyóban a víz alacsonyan állt, a part
mellett éltek, de ha elkezdődött az éves áradás, lebontották bőr-
ből és elefántagyarból épített sátraikat, és magasabban fekvő te-
rületeken állították fel újra. Amikor a betolakodók elűzték őket, az
asszonyok összekötözték az értékes bőröket, és a hátukon vitték
magukkal. Most köpenyként viselték az idegen vidék hidege ellen.
Laliari remegett, megint Doronra gondolt, meg arra, hogyan
melegítette éjszakánként anyja kunyhójában. Könnyek lepték el a
szemét. Nagyon szerette Doront, mert olyan kedves és türelmes
volt vele, miután elveszítette a csecsemőjét. Bár a legtöbb férfi
meggyászolta a gyerekek halálát, hiszen veszteséget jelentett a
törzs számára, hamar túltették magukat a megrázkódtatáson, és
nem értették, miért tart az anya gyásza oly sokáig. Végül is, okos-
kodtak a férfiak, a Hold mindig több gyermeket adott a nőknek.
Doron azonban megértette. Annak ellenére, hogy sosem tudhatta
milyen az, ha valakinek fia vagy lánya van, és egy csecsemővel
rokonságba csupán testvérei gyermekein keresztül kerülhetett,
megértette, hogy Laliari csecsemője a nő véréből származott, és
Laliari ugyanúgy gyászolta, ahogy ő is gyászolta volna saját test-
vére fiának elvesztését.
Doron azonban halott volt. Az újonnan keletkezett tenger el-
nyelte.
Alawa vészjósló hangon felkiáltott. A fák sírtak!
Csak a köd miatt volt, ami olyan sűrű volt a völgyben, hogy
összegyűlt az ágakon és leveleken, majd aláhullott, mint az eső.
Alawa azonban tudta, hogy ez valójában mi jelent: a fák szel-
lemei boldogtalanok voltak.
Védekezően hátralépett. Félelme napról-napra erősebb lett.
Annak ellenére, hogy Beliek állítása szerint minél északabbra
mennek, annál nagyobb esélyük van megtalálni a Holdat, Alawa
ebben egyáltalán nem volt biztos. Száműzetésükkel kapcsolatban
minden olyan különös és zavarba ejtő volt, kezdve a beltengerrel,
amiben nem voltak halak, sőt semmilyen élet. Amikor az asszo-
nyok kelet felé haladtak a túlsó part nélküli tengertől, és amikor
olyan vízhez értek, amiben nem úszott hal, nem nőtt alga, és só-
val borított partja volt, ami nem termett kagylókat és nádat - telje-
sen élettelen tenger volt -, ezeket vészjelzésnek tekintették. Még
Alawa is esküdözött, hogy soha életében nem látott még ilyet. Az-
tán a sós partot követve elértek egy folyóhoz, ami visszafelé folyt!
Túlságosan meg voltak rémülve ahhoz, hogy továbbmenjenek.
Megálltak hát, és tábort vertek a visszafelé hömpölygő folyó
partján, miközben Beliek varázsgombát evett, és a látomások föld-
jén vándorolt. Amikor felébredt, a sámán úgy találta, az új folyó
biztonságos annak ellenére, hogy visszafelé folyik, és nyugodtan
követhetik a partvonalát, mert a Hold északon a ködön túl rejtőz-
ködik.
Így továbbmentek. Először egy száraz területen vándoroltak
át, ahol a sziklás talajt alig borította némi növényzet, majd a fo-
lyón felfelé olyan szakaszon, ahol szomorúfűzek, leanderek és ta-
mariska bokrok nőttek. Ahogy azonban egyre északabbra tartot-
tak, a folyó egyre keskenyebb lett, és a meredeken felfelé törő he-
gyek között kanyargott. Mennyire más volt ez, mint saját széles,
lapos folyójuk, még otthon! Ez a folyó úgy kanyargott, mint egy kí-
gyó, sokszor visszafordult magába, Alawa népe pedig hol északra,
hol nyugat felé, hol pedig keleti irányban követte partjait. Mintha a
folyó nem tudta volna, merre folyjék.
További különös jelekkel is találkoztak. A halott tengertől
északra egy dús fűvel benőtt nagy, nyílt síkságra értek. De hol
vannak az állatok? Beliek megvizsgálta a földet, talált ürüléknyo-
mokat, innen tudták, hogy valamikor jártak erre csordák. De most
hol vannak? Vajon a furcsa éjszakai köd elvitte a csordákat is, mint
a Holdat?
Most pedig síró fákhoz értek. Minden újabb holdmentes éjsza-
kával, minden egyes nappal, ami megint nem eredményezett ter-
hes családtagot, Alawa aggodalma egyre nőtt. A fiúkat hamarosan
fel kell áldozni, különben örökre elvesztik a Holdat.
Napnyugtakor megdöbbentő jelre bukkantak. A nők és gyere-
kek némán bámultak, először nem is voltak képesek felfogni a ré-
misztő látványt. Egy szikla aljánál csontvázakból álló hegy maga-
sodott - egymás hegyén-hátán fekvő antilopok százai, koponyájuk
és csontjaik összetörve. Alawa felnézett a tetemek fölötti meredek
falra. Az állatok egyenesen halálukba zuhantak a fenti síkról. Mi-
ért? Mi ijesztette meg őket ennyire?
A nők idegesen továbbsiettek, hogy minél előbb maguk mö-
gött hagyják az állatok boldogtalan szellemeit.
Végül egy édesvizű tó partjához értek, amit a későbbi generá-
ciók tévedésből Galileai-tengernek neveztek el. Itt gazdagon nőt-
tek fák és bokrok, tamariska és rododendron, a víz bővelkedett ha-
lakban, a part pedig hemzsegett a madaraktól. Itt már nem volt
köd, és a késő délutáni napsugarak még melengették a földet. Be-
liek beleszagolt a levegőbe, egy darabig tanulmányozta a felhő-
ket, majd felemelte mágikus amulettekkel és gazellafarokkal díszí-
tett botját, és kijelentette, hogy a mágia itt jó, itt vernek sátrat, és
itt éjszakáznak.
Miközben Beliek és Alawa elvégezték esti rituáléikat, hogy
megóvják táborukat az ártó szellemektől, védő szimbólumokat raj-
zoltak a fákra, és rituális sorrendbe rendezték a köveket, az asszo-
nyok kigöngyölték bőreiket, hogy szélfogókat készítsenek.
Mivel az elefántagyarakat elvesztették, amikor a vadászok
megfulladtak, nem tudtak megfelelő kunyhókat állítani, így fatör-
zseket használtak, fiatal fákat és erős ágakat szúrtak a földbe. A
Gazella Törzs közösségi életet élt, menedékeiket nem az egyes
családok szerint osztották szét, hanem csoportok és rituális célok
alapján. Ott volt a legnagyobb sátor, ahol a vadászok aludtak
együtt, az asszonyoktól elkülönülve, a különálló sátrak, ahol a
nagyra becsült idősebbek laktak. Volt kunyhó a még gyermektelen
fiatal nők számára, vagy ott volt a nők holdkunyhója, a sámán
kunyhója, a kezdő fiatal vadászok kunyhója, és néhány kisebb
matriarchális egység kunyhója, ahol nagyanyák, anyák, nővérek
és csecsemők laktak. A lakhelyek alakja mindig kerek volt, hogy
ne legyen sarkuk, ahol szellemek bújhattak volna meg.
Ezen az estén, amikor sietve tábort vertek, hogy még naple-
mente előtt elkészüljenek, a legfontosabb Alawa kunyhója és a
holdkunyhó volt.
A menstruáció idején a nők sebezhetőek voltak, védelemre
szorultak a gonosz lelkekkel és boldogtalan szellemekkel szemben,
akik mindig lestek az alkalmat, hogy megszálljanak egy-egy élő
emberi lényt. Ez volt a hatalmas mágia ideje, amikor eldőlt, hogy
egy asszony testében új élet kezdődik-e. A Holdat figyelték, ami-
nek fázisai elmondták, hogy eljött-e az ideje az elkülönülésnek.
Ilyenkor a nő fogta amulettjét, szokásos élelmét, visszavonult, és
várta a jelzéseket. Ha megjött a menstruációja, nem volt benne
gyermek. Ha viszont nem, akkor terhes volt. Ezért aztán a hold-
kunyhót állították fel elsőnek, miközben Alawa védő varázsigéket
kántált a bejárat és a szalagokra fűzött kagylódísz körül, ami a női
nemi szervek erőteljes szimbóluma volt, és mágikus köröket rajzolt
a földre vörös-okkerrel, az értékes menstruációs vért szimbolizál-
va.
A második sátrat Alawának emelték. Néhány nő lépett be csu-
pán a menopauza korába, és őket a legnagyobb tisztelet övezte,
mivel úgy tartották, hogy hatalmas holdbölcsesség birtokában
vannak.
Élelemkeresés közben a csoport egy eddig ismeretlen, térd-
magasságú, leveles fához ért, amely húsos, fehér magokkal teli
hüvelyektől roskadozott. Megkóstolták, hogy eldöntsék, nem mér-
gező-e, majd azonnal le is szüretelték a csicseriborsót.
Közben Beliek a víz széléhez ment, és bár látása már gyenge
volt, életet fedezett fel a tó sekély vizében. Nagyot cuppantott,
sült halra számítva. A gyerekeket elküldték bogyókat és tojásokat
gyűjteni, de szigorúan figyelmeztették őket, hogy figyeljenek a
megfelelő tabukra, még ha különös vidéken vannak is, nehogy
megsértsék a szellemeket.
Végül Alawa kijelölt valakit, hogy figyelje a Holdat, és meg-
hagyta, hogy mindenkit ébresszen fel, ha netalán megpillantja. Ha
szerencséjük van, olyan éjszakájuk lesz, amikor a Hold felkel, még
mielőtt a köd visszatérne.
Miközben a nők és gyerekek összegyűltek enni a biztonságot
nyújtó tűz körül, majd egymást kurkászták, a kosarakat javítgat-
ták, lándzsáikat élesítették, vagy gyermekeket szoptatva megpró-
báltak elfeledkezni félelmükről, Alawa faképnél hagyta őket, és a
víz széléhez ment. Ha a Hold ma éjjel sem mutatkozik, döntötte el,
akkor cselekednie kell. Akkor holnap a kisfiúknak meg kell halniuk.
Keeka hat gyermekét etetve szeme sarkából látta az öreg nőt
kicsoszogni a táborból; valaha büszke teste a gazellaagancs súlya
alatt most fájdalmasan hajlott előre. Keeka egy ideje gyanította,
hogy Alawa lelkét titok nyomja. Tudta, mi az. Alawa arra készült,
hogy kiválassza utódját.
Mivel a Gazella Agancs Őre a törzs legfontosabb személye
volt, az Őrnek járt a legjobb kunyhó és a legjobb étel. Keeka szere-
tett volna Alawa utódja lenni, de ez nem kívánságtól függött. A vá-
lasztást az ómenek alapján határozták meg, a jelekből olvasták ki
és az álmok értelmezéséből. Ha a választás megtörténik, az utód-
nak folyamatosan Alawa oldalán kell élnie, hogy megtanulja a
törzs históriáját, meghallgassa történeteiket, és emlékezetében
rögzítse ezeket, ahogy valamikor Alawa is tette, fiatalasszony ko-
rában, sok-sok évszakkal azelőtt. Most a törzsi történet egy új epi-
zóddal bővült - a nyugatról származó emberek inváziójával, a törzs
menekülésével, a férfiak tengerbe fulladásával, a Hold elvesztésé-
vel és az új otthon megtalálásáért folytatott vándorlásukkal.
Ahogy Keeka a tó menti bozótban eltűnő Alawa után nézett, fi-
gyelmét éles nevetés vonta el. Unokatestvére, Laliari egy árvát
emelt az ölébe, és megcsiklandozta a kisfiút. Keeka gondolatai ki-
hűltek. Az a gyanúja támadt, hogy Alawa esetleg Laliarit választja.
Keeka unokatestvére iránti gyűlölete két évvel korábban kez-
dődött, amikor a jóvágású Doron csatlakozott a Gazellákhoz. Kee-
ka mindent megtett, hogy a kunyhójába csalogassa a férfit, de azt
csak Laliari érdekelte. Márpedig ez ritka dolog volt. A férfiak és
nők közötti fizikai egyesülés mindig véletlenszerű és időszakos
volt, csak néhány szabálya alakult ki, és soha nem jelentett kötele-
zettséget. Doron és Laliari között azonban különös ragaszkodás
alakult ki, emiatt többé nem érdeklődtek mások iránt, kapcsolatuk
a házasság és az élethosszig tartó párkapcsolat árnyékát vetítette
előre. Olyan szokást, ami még újabb huszonötezer évig nem léte-
zett.
Minél inkább akarta Keeka a fiatal, csinos vadászt, és minél in-
kább semmibe vette az őt, annál inkább nőtt Keekában a férfi utá-
ni vágyakozás, mígnem az érzés végül rögeszmévé fajult.
Amikor Doron a Nád-tengerbe fulladt, Keeka titokban ujjon-
gott, mert így már Laliari sem birtokolhatta a férfit. Az unokatest-
vére felett aratott győzelmet az is erősítette, hogy Laliarinak nem
volt gyereke, mivel a kisbabája meghalt, még mielőtt egy évszakot
megélt volna. Új földjükön nem volt Hold, hogy újabbat adjon Lali-
arinak, Keeka hat porontyával önelégült felsőbbrendűséggel tekin-
tett unokatestvérére.
Nem szívesen gondolt arra, hogy Laliari lehet Alawa utódja.
Befejezték az étkezést, a kurkászást, eljött a történetek ideje.
A nők arra vártak, hogy Alawa megjelenjen a tűz fényénél, és bele-
kezdjen esti meséjébe. Laliari népe vágyott a történetekre, mivel
azok jelentették a kapcsolatot a múlttal, azok által érezték úgy,
hogy az egyébként érthetetlen és rémisztő világmindenség részei.
A történetek összekötötték őket a természettel is, a mítoszokkal és
legendákkal, s ezek ismerős voltuk miatt megnyugtatták őket, és
megmagyarázták a rejtélyeket. A gyerekek és nők mindig elcsön-
desedtek, ha Alawa törékeny, recsegő hangján megszólalt: „Ré-
ges-régen… mielőtt a Gazella Törzs létezett volna, mielőtt az em-
ber létezett volna, mielőtt még a folyó létezett volna, anyáink dél-
ről jöttek.
Őket az Első Anya szülte, aki azt mondta nekik, menjenek
északra, hogy otthont találjanak. Magukkal hozták a folyót.
Minden holdkeltekor útnak indították a vizet, egészen addig,
amíg a völgyünkhöz értek, és akkor tudták, hogy vándorlásuk vé-
get ért…”
Mivel Alawa továbbra is távol maradt a tűztől, a nők megpró-
bálták féken tartani félelmüket. Tudták, hogy a Holdat keresi. Most,
hogy az est leszállt, és a köd kezdett visszakúszni a völgybe, az
asszonyok gyanították: Alawa megint nem fogja megpillantani a
Holdat.
Laliari felnézett, és megpróbált átlátni a ködös égbolton. A
Hold több volt, mint a gyermekek adója, a női test szabályozója,
értékes fényt adott az éjszakában, amikor erre szükség volt. Nem
úgy, mint a Nap, amely akkor ragyogott haszontalanul, amikor
amúgy is világos volt, és arca túl fényes volt ahhoz, hogy bele le-
hessen nézni. A Holdat végtelen órákig lehetett bámulni, az ember
mégsem vakult meg tőle. A Hold - fázisaitól függően - arra késztet-
te a virágokat, hogy kinyíljanak éjszaka, a ragadozókat, hogy va-
dásszanak, és a dagályt, hogy megemelkedjen. A Hold megjósol-
hatóan viselkedett, megnyugtatóan, mint egy anya. Minden hó-
napban, a Sötét Hold rémisztő napjai után, a törzs összegyűlt egy
megszentelt helyen a folyón, és a Csecsemő Hold - a horizonton
megjelenő körömnyi ezüst - felbukkanását várta. A megkönnyeb-
bülés sóhaja szállt fel ilyenkor ajkukról, ujjongtak és táncoltak,
ahogy felkúszott az égre, mert ez azt jelentette, hogy az élet
megint folytatódik.
Ahogy Laliari az egyik anyanélküli kicsit magához ölelte, eszé-
be jutott csecsemője, akinek egy évvel korábban adott életet. A
Hold nem sokkal azután adta neki, hogy Doron hozzájuk csatlako-
zott. A csecsemő nem élt sokáig, és Laliarinak el kellett vinnie az
élettelen testet a keleten fekvő sziklás hegyekbe, és ott kellett
hagynia. Ezután sokáig nagyon sokszor figyelte a kelő napot, el-
képzelte, hogy kisbabája ott van. Kíváncsi volt rá, vajon boldogta-
lan-e a szelleme. Még sokáig különös vonzást érzett, hogy vissza-
menjen a helyszínre, de balszerencsét jelentett olyan hely közelé-
ben lenni, ahol halott dolgok voltak.
Ha valaki kunyhóban halt meg, a kunyhót felégették, a törzs
pedig messzebb költözött a folyó mentén, újabb táborhelyet állí-
tott fel.
Gyermeke betegségére és halálára visszatekintve Laliari csak
magát okolhatta, mert bizonyára - szándékán kívül ugyan, de -
megsértett egy szellemet, aki úgy büntette meg, hogy megölte
gyermekét. Pedig Laliari mindig gondosan ügyelt a szabályokra, és
engedelmeskedett a mágia törvényeinek. Vajon ezért özönlöttek
területükre az idegenek, és ezért haltak meg vadászaik a gyilkos
Nád-tengerben? Vajon az egész csapat figyelmen kívül hagyott va-
lamit? Ha így van, lehet egyáltalán reményük arra, hogy életben
maradjanak ezen az új helyen, ha nem ismerik az összes törvényt?
Tudta, hogy szerencsétlenséget jelent a holtakra gondolni,
mégis olyan megnyugtató volt a Doronnal kapcsolatos emlékeket
felidézni. Például azt, ahogyan találkoztak. A Törzsek Találkozóját
minden évben akkor tartották, amikor a folyó kilépett medréből.
Ezrek jöttek a völgy különböző részeiből, kerek sátrakat állítottak
és törzsi totemeket. Az ilyen Találkozók alatt lecsendesedtek a vi-
ták, kirajzolódtak a rokonsági vonalak, szövetségek köttettek vagy
megerősítést nyertek, megosztották a híreket és pletykákat, kifi-
zették az adósságokat és bosszút álltak, és ami a legfontosabb: a
családtagok kicserélődtek. Ahol kevés nő volt, átköltöztek onnan,
ahol többen voltak. Ahol kevés férfi akadt, oda átmentek onnan,
ahol sok volt, és fordítva. Hosszadalmas és bonyolult folyamat
volt, amiben minden fél részt vett, és ha konfliktus adódott, az idő-
sebbek beavatkoztak a megoldás érdekében. Doront és egy másik
fiatalembert kicseréltek két fiatal nőre Laliari törzséből. Laliari ti-
zenhat éves volt. Ezután egy hétig titokban fürkészték egymást a
fiúval. Ez a szégyenlősség, az izgalom és az ébredező ösztönök
ideje volt.
Laliari korábban sosem vette észre, milyen széles válla van a
férfiaknak - különösen Doronnak -, és a tizenkilenc éves Doron fel-
hevült, ha meglátta Laliari keskeny derekát és széles csípőjét. Mire
az éves találkozónak vége lett, és Doron Laliariékkal az ősi földre
ment, már minden éjszakát egymás karja közt töltöttek.
Hirtelen elöntötte a gyász, és Laliari homlokát a térdére tá-
masztva csendesen sírni kezdett.
A víz szélénél egy másik lélek is gyásztól sújtva görnyedt ösz-
sze.
Alawa a széles vizet bámulta, és fájdalmas döntést hozott.
Rájött, hogyan kell meghalnia a fiúknak - meg kel fulladniuk,
mint a vadászoknak.
A léptek zajára megfordult, és látta, hogy Beliek ismerős alak-
ja magasodik a nád fölé. Beliek hosszú ideig Alawa mögött állt,
csontos mellkasa hullámzott nehézkes légzésétől. Jó ideje tudta,
hogy Alawa fontos döntésre készül. Készen áll arra, hogy kiválasz-
sza az utódját - gondolta.
 Szerette volna, ha szava lehet a választásban, de csak a Ga-
zella Agancs Őre tudta, ki lesz a következő Őr. Ehhez semmi köze
nem volt a véleményeknek és szavazatoknak, egyedül attól füg-
gött, kit akartak a szellemek, a gazella szelleme kit választ.
És egyedül Alawa tudhatta, mi van az álmaiban, mit mondtak
neki varázskövei.
„Keeka lesz az?” - kérdezte halkan, abban reménykedve, hogy
nem ő a kiválasztott. Keeka olyan torkossággal volt megáldva, ami
félő, hogy a törzs kárára válik. Ha a választás joga Belieké, ő bi-
zony Laliarit választaná, mert annak, aki a törzs történeteinek őr-
zője lesz, önfeláldozónak kel lennie.
Alawa lassan ingatta a fejét a gazellaagancs súlya alatt.
Fiatalabb korában az agancs majdnem súlytalannak tűnt. A
korral azonban egyre nehezebbé vált, nyaka meghajlott alatta.
- A fiúknak holnap meg kell halniuk - mondta károgó hangon.
Beliek úgy nézett rá, mintha nem hallotta volna pontosan a
szavakat.
- Mit mondtál?
- A kisfiúknak meg kell halniuk. A vadászok szellemei féltéke-
nyek rájuk, ezért kísértenek minket, és ezért marad távol a Hold
is. Ha a fiúk nem halnak meg, kihal a törzs. Örökre.
Beliek sipákolva szedte a levegőt, és tiltakozó mozdulatot tett
a levegőben.
- A tóban végezzük el - mondta Alawa elszántan. - A vadászok
megfulladtak, a fiúknak is meg kell fulladniuk - hideg tekintetet ve-
tett Beliekre. - Beliek, neked is meg kell halnod!
- Nekem? - Beliek elsápadt. - A törzsnek szüksége van rám!
- A törzsnek ott leszek én. Ha a Hold úgy akarja, hogy újra le-
gyenek mellettünk férfiak, majd ad újakat!
- Én milyen veszélyt jelentek? A fiúk, igen, belőlük vadászok
lesznek. Én viszont már öregember vagyok!
Alawa hangja megemelkedett.
 - Miattad féltékenyek a vadászok, mert te életben maradtál.
Önző ember! Képes lennél a kihalás veszélyét ránk hozni azzal,
hogy nem áldozod fel magad?
Beliek reszketni kezdett.
- Nem lehet, hogy tévedtél?
- Hogy merészelsz? - kiáltotta Alawa. - Megkérdőjelezed az ál-
maimat! Megkérdőjelezed, amit a szellemek mondtak nekem? Sze-
rencsétlenséget hozol mindannyiunkra a kétkedéseddel! - Szeme
előtt hadonászott, mintha egy gonosz szellemet akart volna elűzni.
- Azonnal vond vissza, amit mondtál, különben mindannyian szen-
vedhetünk a következményektől!
- Sajnálom - nyüszítette vékony hangon Beliek. - Nem úgy ér-
tettem, hogy kételkedem. A szellemek beszéltek. A fiúk… - alig bír-
ta kipréselni a szavakat. - A fiúk meg fognak halni.
Alawa puha szőrmék alatt aludt, Laliari hátát a bőrfalnak tá-
masztotta. Csodálkozott, amikor az idős nő arra kérte, tartson vele
a kunyhóba, észrevette a többiek csodálattal és irigységgel teli pil-
lantásait is. Különösen Keekáét, hiszen mindenki tudta, ez azt je-
lenti, hogy Alawa Laliarit választja utódjának.
Az öreg nő azonnal elaludt a meleg és szűkös kunyhóban.
Laliari felhúzta térdét a mellkasához, átölelte, fejét a karjára
támasztotta. Nem akart elaludni, mégis elszunnyadt. Amikor feléb-
redt, a ködös hajnal fénye éppen bekúszott a sátorba.
Anélkül, hogy Alawára pillantott volna, tudta: az öregasszony
halott.
A fiatal nő kiugrott a sátorból, haja égnek állt a borzalomtól.
Még sosem volt ilyen közel senkihez közvetlenül a halála előtti
pillanatokban. Hová ment Alawa szelleme? Laliari emlékezett rá,
hogy még otthon, a folyó mellett, egyszer egy férfi és egy nő
együtt aludt, és a férfi, amikor felébredt, holtan találta a nőt.
Beliek olvasott a jelekből és kijelentette, hogy a férfi a halott
nő szellemét birtokolja. Elűzték a férfit a településről, nem enged-
ték visszatérni sem. Soha többé nem látták.
Laliari pánikba esett, gyorsan befogta az orrát, hogy ha meg-
késve is, de megakadályozza, hogy az idős nő szelleme belépjen a
testébe. Jajgatása felébresztette a többieket.
 Azonnal lebontották Alawa kunyhóját, és előkészültek a csönd-
ben üléshez. Beliek alaposan megvizsgálta Laliarit, belenézett a
fülébe, a szemébe, a szájába és a hüvelyébe.
„Nincs bent szellem” - mondta elégedetten, határozott han-
gon, ettől aztán Laliari megkönnyebbült. Talán Alawa túl öreg volt
ahhoz, hogy szelleme olyan gyorsan hagyja el a testét, mint a fia-
taloké. Az öreg szellem talán még most is azért küzd, hogy elsza-
baduljon a fogságot jelentő hústól. Beliek azt mondta az aggódó
asszonyoknak: jól kell csöndben ülniük, ha biztosak akarnak lenni
abban, hogy az idős Alawa nem követi és kísérti őket.
A rituálé olyan régi, mint az idő, az első ember óta generáció-
ról generációra szállt a halottak meggyászolása. Beliek kört rajzolt
a földre Alawa teste köré, közben mágikus szavakat kántált.
Miközben a sámán ezzel foglalatoskodott, az asszonyok renge-
teget ettek és ittak, mivel böjtölniük kellett a nap következő szaka-
szában. Még a gyerekeknek is némán kellett ülniük az anyjuk mel-
lett, csakis akkor hagyhatták el a kört, amikor könnyíteni akartak
magukon, mert megtelt a hólyagjuk.
A csönd teljes volt, senki nem evett vagy ivott, mert ha meg-
szegik a szabályt, felbőszítik és féltékennyé teszik az elhunyt szel-
lemét. A szellemek boldogtalanok, hiszen senki nem akart meghal-
ni. És mivel boldogtalanok voltak, a szellemek azt akarták, hogy
az élők is boldogtalanok legyenek.
Ezért kísértették őket. A csöndben ülés célja: meggyőzni a
szellemet arról, hogy ez a világ unalmas, itt nincs étel, ital, neve-
tés, így azt remélték, hogy más, jobb helyet keres magának.
Beliek letakarta a testet egy gazellabőr takaróval, és azt
mondta, erre azért van szükség, nehogy Alawa szelleme birtokba
vegyen közülük bárkit is. Valódi célja azonban más volt. Rajta kívül
senki más nem vette észre a jeleket Alawa torkán, és a halálakor
az arcára fagyott rémületet - a bizonyítékot, hogy Alawa félreértet-
te álmait, tévedett, amikor azt mondta, hogy a vadászok a kisfiúk
feláldozását akarják.
Különben, hogyan másként okozhatta rémület és fojtogatás a
halálát, hacsak nem a vadászok szellemei kúsztak be a sátorba,
hogy megöljék őt?
 Szerencsére Alawa senki másnak nem beszélt az áldozati terv-
ről, így Beliek megtartotta a titkot magának. Amíg ő él, a kisfiúk -
és ő is - biztonságban lesznek.
Miután a gyászoló nők egy teljes napon és éjszakán keresztül
csöndben ültek, korgó gyomorral, szomjúságtól kiszáradt szájjal,
mozdulatlanságtól elgémberedett tagokkal, a gyerekek nyugtala-
nok és ingerlékenyek voltak, felosztották Alawa tulajdonát az
egyéni szükségleteknek megfelelően. A gazellaagancs Beliekhez
került, Alawa testét pedig ott hagyták, ahol feküdt, tábort bontot-
tak, és folytatták vándorlásukat észak felé.

Az éjszakák hidegebbé váltak, a köd újra és újra rájuk telepe-

dett, és a Gazella Törzs asszonyai, akik nem ismerték az őszt és a
vele járó ködöt, és mivel nem tudták, hogy ez végül a téli esőzé-
sekhez vezet, azt hitték, örökre a köd csapdájába estek. Reszket-
tek a hidegtől, keveset aludtak és sokat fáztak, amíg végül egyik
éjjel olyan kegyetlen viharra ébredtek, amilyet még sosem tapasz-
taltak. A vihar sikítva tört rájuk nyugatról, a közeli hegyekből, hi-
deg lehelettel és esővel zúdult a táborukra, úgy érezték, lándzsák
záporoznak testükre. Harcoltak a széllel, hogy megtartsák sátrai-
kat, de a gonosz, sebzett vadállatként üvöltő szél elragadta a vé-
delmet nyújtó gazellabőröket, és a tó háborgó vizébe sodorta. A
fák és bokrok gyökerestül kifordultak, ázott ágak repkedtek, mi-
közben a megrémült asszonyok összekapaszkodva próbálták meg-
védeni a gyermekeket.
Amikor véget ért a vihar, és napkeltekor meglátták a megsem-
misült tájat, a nők elé olyan látvány tárult, amitől a szavuk is el-
akadt: az egykor zöld hegy fehérré változott.
- Mi ez? - kérdezte Keeka, miközben kicsinyeit maga köré gyűj-
tötte, más asszonyok pedig sírtak, jajveszékeltek a félelemtől. La-
liari a távoli csúcsokra meredt, és hideg csomót érzett a torkában.
Mit jelentenek a fehér hegyek? A hegyek most már szellemek? Ez
vajon azt jelenti, hogy a világ a végéhez közeledik?
Öreg Beliek reszketett a nedvességtől, minden tagja kifehére-
dett a hidegtől, és szomorúan nézte a tavon lebegő gazellabőrö-
ket. Ő nem félt a fehér hegyektől - réges-régen, amikor még kisfiú
volt, hallott meséket valami olyasmiről, amit hónak neveztek. A vi-
lág nem közeledett a végéhez, de az idő változott. Úgy döntött, az
életben maradáshoz a csoportnak szilárdabb, biztosabb menedé-
ket kell találnia.
Nyugat felé fordult, a hegyes-völgyes tájból meredek falként
kiemelkedő sziklákat szemlélte. A sziklákban barlangok rejtőztek.
Beliek gyanította, hogy a barlangokban meleg és szárazság van,
de az öregember nem bízott a barlangokban.
Népe sosem lakott ilyen helyen, és bizonyára sosem fedezte
fel egyik belsejét sem. Denevérek, sakálok éltek barlangokban, és
ami még rosszabb, a boldogtalan halottak szellemei is barlangok-
ban laktak. Mégis, gondolta, miközben megdörzsölte fagyott keze-
it, az elefántagyarak és most már a gazellabőrök nélkül, miből tud-
nának a nők megfelelő menedéket készíteni?
Amikor bejelentette a döntését, miszerint felderítik a barlan-
gokat, tiltakozás volt a válasz. Laliari azonban látta a szándék böl-
csességét, és felajánlotta, hogy elkíséri. Ő viszont a holdkunyhó-
ban volt a vihar alatt, és mivel havivérzése még nem múlt el telje-
sen, várniuk kellett.
A harmadik napra már megengedhető volt számára az utazás,
így élelmet és vizet gyűjtöttek, miután egy napot lelki készülődés-
sel töltöttek. Erős amulettekkel, testükre festett, a szellemek és
természetfölötti lények ellen védelmet nyújtó, rejtélyes szimbólu-
mokkal felfegyverkezve indultak el. A nők és gyerekek boldogtala-
nul zokogtak búcsúzáskor, a bátor páros pedig a tótól nyugat felé
vette az irányt.
Délben érték el a sziklákat, itt megálltak, hogy datolyát és lile-
tojásokat egyenek, varázsigéket kántáljanak az ártó szellemek le-
csendesítésére. Laliari ment elöl, a hatalmas sziklák között megta-
lálva a legkönnyebb utat, majd megállt, és segített Belieknek. Egy
durva ösvényt találtak, ami a barlangokhoz és sziklás párkányaik-
hoz vezetett, az ösvényt trágya, állati csontok és pattintott eszkö-
zök borították, azt jelezve, hogy egykor emberek éltek itt.
Laliari menet közben hangosan kántált, leginkább azért, hogy
figyelmeztesse az esetleg ott levő embereket, nem pedig, hogy le-
csendesítse a szellemeket. Ha valóban élnek itt emberek, nem
akarta megijeszteni és készületlenül meglepni őket.
Legjobb, ha tudatja, hogy itt van - gondolta -, hiszen a zajos
közeledés azt jelenti, nincs takargatni valójuk és barátsággal jön-
nek.
 Azonban nem találtak embereket.
A mészkőbarlangok mélyek és sötétek voltak, és csupán ha-
talmas cseppköveket láttak bennük. Laliari és Beliek kőszerszámo-
kat találtak, szanaszét hevertek a padlón - kézi fejszéket, kaparó-
kat és csontvágó késeket -, valamint állati maradványokat, orr-
szarvúét és szarvasét. Ezek mind azt jelezték, valamikor emberek
laktak itt, ráadásul jól is éltek.
Vajon hová mentek azok, akik szénnel szíveket, törött eszközö-
ket, és néhány esetben meghökkentő szimbólumokat festettek a
mészkőfalakra? A két felfedező csak találgatni tudott.
A barlangok egy teljes nappalon és éjjelen át tartó átvizsgálá-
sa után Laliari és Beliek elcsüggedtek. Bár ezek kiváló menedékek
voltak - hiszen más emberek is lakhatónak találták őket -, éppen
azért, mert korábban emberek laktak bennük, Beliek nem hozhat-
ta ide népét. A kiválasztott barlangot nem érinthették emberek
vagy szellemek, különben a legrosszabb szerencsétlenséget von-
ják a fejükre.
A második naplementére szemerkélni kezdett az eső, a sziklák
csúszóssá váltak. Ahogy a szakadék szélén a következő barlang-
hoz másztak, Beliek elvétette a lépést, és elesett. Laliari elkapta
ugyan, de egy éles peremű sziklacsonk így is belefúródott a síp-
csontjába. A nő az út hátralevő részén támogatta az öreget, majd
gyorsan maguk mögött hagyván az esőt, egy meleg, száraz bar-
langba menekültek.
Itt nemcsak az emberi élet bizonyítékait találták meg, hanem
egy nem túl régi tábortüzet is. Még érezték a sült étel illatát a le-
vegőben, s végül kínzó éhségük legyűrte az idegenek iránti félel-
müket. Miután gyorsan körülnéztek, nincs-e valaki a barlangban -
és az lakatlannak bizonyult -, élelem után kutattak. Amikor Laliari
észrevett egy egyértelműen frissen megmozgatott földkupacot a
barlang padlóján, visszaemlékezett arra, hogyan tárolta vagy „ér-
lelte” népe néha a húst a földben. Letérdelt és ásni kezdett. Ami-
kor ujjaival valami puhához, ugyanakkor keményhez ért, és amiről
úgy gondolta állat lehet, mosolyogva nézett fel Beliekre. Ha sze-
rencséjük van, enni fognak. Amikor azonban elkotorta a maradék
földet is, és meglátta, mi van eltemetve, felsikoltott és félreugrott.
Beliek odasántikált, és lenézett a gödörbe.
 Egy kisfiú feküdt az oldalán, térdeit a melléhez húzva. Körülöt-
te pattintott szerszámok és kecskeszarvak, a testre szórva jácint-,
mályvaszirmok és fenyőágak hevertek. Beliek védő jeleket rajzolt
és hátratántorodott. Egy nemrégiben eltemetett gyermek társasá-
gában voltak!
Laliari óriási, rémült szemekkel meredt az öregemberre, de
mielőtt megkérdezhette volna, mit kell tenniük ahhoz, hogy meg-
védjék magukat, egy hatalmas és szőrös fekete alak rontott a bar-
langba. Laliarira vetette magát, és a földre döntötte a lányt.
Laliari foggal-körömmel védekezett a fenevad ellen, közben új-
ra és újra áthemperedtek egymáson az ádáz küzdelemben.
Amikor talpra tudott állni, a fenevad elkapta a bokáját és visz-
szahúzta, majd megmarkolta a derekánál, a levegőbe emelte, és
emberfeletti erővel - egy brutális üvöltés kíséretében - áthajította
a barlangon. Laliari a falnak ütközött, és beverte a fejét. Belieket
figyelmen kívül hagyva, aki a sokktól dermedten állt, a fenevad -
aki végül egy szőrmébe öltözött férfinak bizonyult - visszasietett a
sírgödörhöz, és gyorsan hozzálátott, hogy betemesse a halott gye-
reket.
Nem sokkal később Laliari magához tért, és amikor a feje ki-
tisztult és újra élesen látott, rájött, hogy hátát a barlang falának
támasztva ül. Beliek mellette kuporgott, kezét vérző lábán nyug-
tatta. Aztán a barlang közepe felé nézett, ahol meghökkentő lát-
vány fogadta.
A vadállat, ami megtámadta, a halott gyereket rejtő gödör
mellett guggolt, és hátborzongató hangokat adott ki, közben karja-
ival úgy csapkodott, mint akit megszálltak a szellemek.
Laliarit azonnal elfogta a rémület. Legszívesebben kirohant
volna a barlangból, hogy olyan messzire meneküljön a holttesttől,
amilyen messzire csak tud, de Beliek lába erősen vérzett, és az
öreg sápadt volt. Közelebb húzódott hozzá, átölelte a vállát, zavart
elméjével megpróbálta kitalálni, mit kellene tenniük ahhoz, hogy
megvédjék magukat.
A szőrmés alak továbbra sem vett tudomást a betolakodókról.
Befejezte a kántálást, rászórta az utolsó marék szirmot is a sír-
ra. Aztán visszament a pislákoló tűzhöz, és újra felszította. A füst
gomolyogva szállt fel, és egy láthatatlan szellőzőnyíláson át távo-
zott a mennyezeten. Egyszer az idegenekre pillantott, és látta,
hogy a lány figyeli.
Mivel vadászni volt, nekiállt lenyúzni a két nyúl bőrét, és a te-
temeket a tűzbe dobta. Amikor az egyik megfeketedett, lepiszkál-
ta róla a parazsat, majd mohón enni kezdte. A férfit Zantnak hív-
ták, ő volt népének utolsó embere ebben a völgyben.
Evés közben mogorván nézte a falhoz lapuló két idegent. Az
öreg nyöszörgött a fájdalomtól, vér szivárgott a sebéből, a lány
pedig a karjában tartotta félelemmel a szemében. Meg kellene öl-
nie őket, amiért meggyalázták a sírt - megszegtek egy erős tabut.
Talán meg is teszi - gondolta, miközben tovább evett.
Órák teltek el. Az idegen továbbra is a meleg tűz mellett gug-
golt, arcára fény vetődött. Laliari először azt hitte állat, mert még
sosem látott szőrmét viselő embert. Csúnya is volt - gondolta -,
előreálló szemöldökével és hatalmas orrával sokkal inkább vadál-
latnak nézett ki, mint férfinak. Legnyugtalanítóbb azonban a sze-
me volt: még messziről is látszott, hogy kék, mint az ég. Laliari
még sosem látott kék szemet, és azon gondolkodott, vajon nem
egy szellem szemeit látja-e. Talán ezért nem félt a holttest közel-
ségétől.
Amikor Beliek nyöszörgése felerősödött, az idegen felállt, és
odament hozzájuk. Laliari felugrott, Beliek és az idegen közé állt. A
férfi félrelökte és leguggolt. Laliari aggódva figyelte, hogyan vizs-
gálja a sebet. A legkisebb riasztó mozdulatra életével védte volna
Belieket. Az idegen azonban elővett valamit az övén lógó erszény-
ből, és a sebre tette. Amikor Beliek megrándult a férfi érintésétől,
Laliari futásra készen állt.
Egy pillanattal később úgy tűnt, Beliek megkönnyebbült, az
idegen pedig visszament a tűzhöz. Laliari azonnal Beliekhez hajolt,
közelről fürkészte a mély sebet a sípcsontján, a sérülést szaglász-
ta, hogy megállapítsa, mit tett rá az idegen. Kérdőn nézett Beliek-
re, de az közömbösnek látszott. Nem sokkal később a férfi vissza-
tért egy vizes bőrtömlővel és egy sült nyúllal, s mindkettőt Laliari
felé nyújtotta.
Bár a nő farkaséhes volt, tétovázott. Az élelem elosztását bo-
nyolult törvények szabályozták, a húsevés számos körülménytől
függött: melyik vadász, milyen körülmények között ejtette el az ál-
latot, ki volt a vadász anyja, a vadász anyjának az anyja, melyik
öregnek volt joga először enni, és milyen fázisban volt éppen a
Hold. Hogyan lehetett volna Laliari biztos abban, hogy ez a vadász
kimondta a megfelelő varázsigéket, amikor elejtette a nyulat? Az
biztos, hogy nem hallotta kántálni, amikor megnyúzta a jószágot
és a tűzbe dobta.
A tabuk elvetése egy pillanat alatt szorongással töltötte el, a
hús azonban rózsaszínűre sült, fenséges illatú zsír és lé csöpögött
belőle. Szegény Beliek az ajkát nyalta. Az éhség győzött. Laliari el-
fogadta a felkínált élelmet.
Ösztönei arra késztették, hogy falja fel, a törvények azonban
azt diktálták, hogy először Beliek egyen. Így letört egy darabot,
megrágta, a pépet a markába köpte, majd odatartotta Beliek elé,
hogy felnyalhassa. Az eljárás hosszadalmas és fárasztó volt, köz-
ben az idegen végig ott guggolt előttük, és figyelte őket.
Laliari fűszoknyája, úgy látszott, zavarba ejtette, mivel ide-oda
forgatta a fejét, és kíváncsian nyúlkált a száraz szálakhoz.
Meghúzta a fűből szőtt övet, elhúzta a derekától, mintha azon
csodálkozna, hogyan nőhet ki fű a bőréből. Aztán hosszan, sokáig
meredt az orrát átfúró elefántcsont tűre, de amikor odanyúlt, hogy
megérintse, Laliari félrelökte a kezét.
Amikor az öreg jóllakott, és kimerülten becsukta a szemét, La-
liari felfalta a nyúl maradékát, tisztára szopta a csontokat, és le-
nyalta a zsírt az ujjairól, közben végig a csúnya idegenen tartotta
a szemét.
Végül a férfi elunta, és visszament a tűzhöz. Meleg volt a bar-
langban, végül mindannyian elaludtak. Laliari az éjszaka során
arra ébredt, hogy az idegen összegörnyedve fekszik a síron és zo-
kog. Csodálkozott. Értette, hogy gyászol, de vajon nem tudja ez a
férfi, hogy szerencsétlenséget von magára, ha ilyen közel marad a
holttesthez? Laliari legalábbis el szeretett volna menekülni ebből a
barlangból. De kint zuhogott az eső, és lábsérülése miatt az öreg
nem tudott járni. A halott gyermek képe újra megjelent a lány el-
méjében, és az a gondolat, hogy a szelleme a sötétben ólálkodik,
megakadályozta, hogy újra elaludjon.
Végül az idegen felült, és miután hosszan töprengett a sírhant
felett, mintha döntést akarna hozni, intett Laliarinak, hogy üljön
mellé a tűzhöz.
 A lány vonakodott, ám kíváncsisága felülkerekedett. Beliekre
nézett, aki nyugtalanul aludt, majd átment a tűzhöz, közben nagy
ívben kikerülte a gyermek sírját.
Amikor keresztbe vetett lábakkal leült, az idegen közelben he-
verő eszközeire pillantott: pattintott kőhegyű lándzsáira, kézi fej-
széire, titokzatos tartalmuktól dudorodó kis bőrzsákjaira, diót és
magokat tartalmazó kivájt kőedényeire. A tűz fölé tartotta a kezét,
hogy átmelegedjen. Fejét lehajtva, szempillái alól figyelte az ide-
gent. Állati ínból, felfűzött csontokból és elefántcsontból készült
nyakláncok lógtak szőrös mellkasán. Haja hosszú és kócos, gyön-
gyök meg kagylók díszítették. Kis bíbortetoválások borították kar-
ját és lábát. Más szóval, ugyanúgy nézett ki, mint bármelyik férfi a
klánjukban, durva arcvonásait leszámítva.
Kíváncsi volt rá, miért van egyedül, hová ment a népe.
Végül egyenesen a férfira nézett: - Ki vagy?
Az megrázta a fejét. Nem értette.
Ismétlődő mozdulatokkal magára és a férfira mutatva megért-
tette vele, mit akar kérdezni. A férfi mellkasára ütve és ajkait for-
mázva valami olyasmit ejtett ki a száján, ami leginkább a
„Ts’ank’t” szóra emlékeztetett. Amikor Laliari megpróbálta megis-
mételni, csak egy hasonló „Zant”-ot sikerült kiejtenie. A „Laliari”
meg a férfinak jelentett megoldhatatlan feladatot, bármennyire is
figyelte, hogyan tartja a száját és a nyelvét a nő.
Nevéből egyszerűen „Lali” lett.
Megpróbáltak tovább kommunikálni. Zant megnevezett más
dolgokat - barlang, eső, sőt Beliek - saját nyelvét használva.
Laliari azonban nem igazán tudta jól megismételni. Majd ami-
kor ő mondott szavakat a saját nyelvén, és Zant próbálkozott, egy
időre feladták. Végül csendben ücsörögtek, miután rájöttek, hogy
nehezen tudnak szót érteni. Mindketten a lángokat bámulták, és
azon a csodán merengtek, hogy egy másik világból származó em-
berrel találkoztak. Laliarit egy olyan gondolat foglalkoztatta, amit
végül nem tudott magába fojtani.
A barlang közepén emelkedő kis halomra mutatott, és kérdőn
nézett Zantra.
 Látta, hogy a férfi szemét könnyek lepik el. Saját törzsében
nagyon kevés férfi sírt nyíltan, és amikor a könnycsepp legördült a
férfi arcán, megriadt. A könnyekben hatalom volt, akárcsak a vér-
ben, a vizeletben és a nyálban. A férfi azonban egyszerűen letöröl-
te, és egy érthetetlen szót ejtett ki. Amikor Laliari továbbra is kér-
dőn nézett rá, megismételte a szót, és közben újra és újra a sírha-
lomra mutatott, míg végül Laliari rájött, hogy a gyermek nevét is-
mételgeti.
Iszonyodva ugrott fel, és sietve körülnézett, nem látja-e vala-
hol a gyermek szellemét a barlangban. Eszeveszett csapkodásba
kezdett maga körül, hogy megvédje magát.
Zant nem értette. Szerette a fiú nevét kimondani.
Megnyugtatta. Miért riasztotta meg ez a lányt? Felállt a tűz
mellől, visszasétált a sírhoz, letérdelt és szeretettel megsimogatta
az újonnan visszakotort földet. Laliari azonban rettegve rázta a fe-
jét.
Zant eltűnődött ezen. Visszament a tűzhöz, újra leguggolt, be-
nyúlt a testét borító szőrme alá, és elővett egy kis szürke követ.
Laliari felé nyújtotta.
Amikor a lány nem vette el, morgott valamit, majd a lány leg-
nagyobb megdöbbenésére, elmosolyodott. Ettől az egész arca
megváltozott. A brutalitás hirtelen eltűnt, és a férfi ugyanúgy né-
zett ki, mint saját férfirokonai. Továbbra is kinyújtott kezében tar-
totta a követ, amit a lány végül elvett.
Óvón a tenyerébe vette, és értetlenül összehúzta a szemöldö-
két.
A szürke kő, amelyet láthatóan eszközökkel formáltak, épp a
markába illett. A teteje és az alja felé kicsúcsosodott, a középső
részen pedig több sima, gömbölyded kidudorodás emelkedett.
Laliarinak fogalma sem volt róla, mi lehet, Zant azonban előre-
nyúlt, megérintette ujjhegyével Laliari egyik meztelen mellét,
majd a kő egyik kidudorodását. A lány merőn nézte a követ, és
egy pillanattal később felismerte. Egy terhes nő volt.
Elakadt a lélegzete. Korábban sosem látott embert ábrázoló
tárgyat. Milyen varázslat ez, hogy egy apró asszonyt tarthatott a
kezében?
 Aztán a tűz fénye megvilágította a női szobrot, és Laliari tekin-
tete a hasi részére szegeződött, és megpillantotta a legszebb kék
követ, amit életében látott. Úgy nézett ki, mint a fagyott víz, vagy
egy darabka a nyári égboltból. Olyan volt, mint Zant szemének a
kékje, és amikor a tűz fénye ráesett, olyan ragyogón verte vissza,
hogy Laliarit teljesen megbabonázta.
Közelebb emelte arcához a követ, és mélyen belenézett átlát-
szó szívébe. A tűz ropogott, Beliek a sarokban horkolt.
Laliari továbbra is a kristály kék mélységébe meredt, aztán
megpillantotta. Felkiáltott.
A kék kő belsejében egy méhben fekvő csecsemőt látott!
Zant megpróbálta elmondani, hogy nagyon régen az ősei déli
bevándorlóktól szerezték a követ, és népének egyik füves asszo-
nya tette bele a kőből készült női szobor hasába. Laliari nem tud-
hatta, hogy ez akkor volt, amikor Zant ősei állatcsordákat követve
a melegebb éghajlatú délre vándoroltak, és visszavitték a kék kö-
vet eredeti tulajdonosaik - Sudár leszármazottainak - földjére. La-
liari is közéjük tartozott.
Zant szerette volna megmagyarázni az összefüggést a terhes
nőt ábrázoló szobor és a sírban fekvő gyermek között. Laliari azon-
ban, bármennyire is erőlködött, nem értette meg.
Hirtelen nyöszörgés töltötte be a barlangot, Beliek Laliariért
kiáltott. Amikor a lány odament hozzá, látta, hogy Beliek az oldalá-
ra fordult és erősen reszket. Megpróbálta megdörzsölni hideg vég-
tagjait, meleget lehelt a testére, de a reszketés csak még erőseb-
bé vált, és Beliek ajkai elkékültek. Zant gyengéden félrehúzta a
lányt, felnyalábolta a törékeny öreget, majd a tűzhöz vitte. Lefek-
tette, és egyik ágyként szolgáló szőrméjével beburkolta a remegő
testet. Beliek hamarosan megnyugodott, s békésen aludt tovább.
Zant hatalmas, durva kezét a törékeny homlokra tette, és Laliari
számára érthetetlen szavakat mormogott.
Beliek állapota rosszabbodott. Sebe elgennyesedett, láz gyö-
törte. Zant azonban szorgalmasan gondozta. A szakadó eső elle-
nére mindennap elhagyta a barlangot, és olyan élelemmel tért
vissza, amit az öreg is meg tudott enni: puha gyökerekkel, tojások-
kal, ehető péppé őrölhető diókkal - és gyógyszerekkel -, sebre való
aloéval, szomorúfűzkéreggel, ami forró vízbe áztatva láz ellen volt
jó. Laliari figyelte, milyen gyengéden bánik Zant az idős sámánnal,
hogyan fogja húsos karjába Beliek törékeny fejét, hogy segítsen
neki az ivásban, és halkan kántál neki saját nyelvén. Az idegennel
szembeni kezdeti gyanakvása és elutasítása kezdett eltűnni.
A férfi továbbra is rejtélyes ember maradt számára.
Miért volt egyedül? Hol volt a népe? Vajon kihalt, mert nem
volt Hold? Vajon a sírban fekvő gyermek az utolsó volt közülük, és
most már Zant egyedül maradt?
Mi történt az állatokkal a völgyben, hová tűntek?
Végül pedig ott volt a szobrocska, terhes nő a kék kőcsecse-
mővel a hasában. Mit jelent ez?
Miközben ezek a kérdések keringtek agyában, Laliarit a tó
partján maradt népe is aggasztotta. Alawa és Beliek hatalma nél-
kül védtelenek és sebezhetők voltak, és mostanra már bizonyára
halálra rémültek - népük még sosem látott napok óta szakadó
esőt. Ahogy a barlang kijáratát és az azon túl látható esőt nézte,
az elveszett Holdra gondolt, a völgyből elvándorolt állatokra, Zant-
ra, fajtájának utolsó képviselőjére, és arra, hogy vajon vége lesz-e
a világnak?
Zant továbbra is ápolta, gyógyítgatta Belieket. A két különbö-
ző fajhoz tartozó férfi és nő számára ez az időszak a felfedezések
ideje volt. Zant megismertette Laliarival a völgyben található
gyógynövényeket, Laliari pedig gyökereket és zöldségeket gyűj-
tött, és megmutatta Zantnak, hogyan sütik meg ők ezeket.
Zant azonban kigúnyolta. Az ő népe csak húst evett. Megvető
kézmozdulattal utasította el a zöldségeket. „Legelő állatoknak va-
ló” - mondta. „Nem férfiaknak.” Elmagyarázta, hogy ő a Farkas
Törzs tagja, a farkasok pedig húsevők. Laliari azonban még sosem
látott farkast.
A barlangban szétszórva, különös, kőből faragott edények he-
vertek, és mindegyikben égett állati zsír maradéka volt. Zant meg-
mutatta, mire használták. Tüzet gyújtott az egyikben, és a tálat La-
liari kezébe nyomta. A lány csodálkozva nézte a folyamatosan égő
tűzet. Mivel az ő népe nem barlangokban élt, hanem az égre -
ezért a csillagokra és a Holdra - nyitott sátrakban, sosem találták
fel a lámpást. És bár megtanultak parazsat vinni magukkal, hogy a
későbbiekben tüzet gyújthassanak vele, magát a tüzet sosem hor-
dozták!
 Zant állati húgyhólyagból, gyomorból és bőrből készült zsá-
kokban vitte a dolgait. Laliari viszont, mivel dús, magas fűvel és
náddal borított völgyekből jött, egy kosárban, ami viszont Zantot
ejtette ámulatba, mivel ő meg fűből font eszközöket nem látott ko-
rábban.
Zant és népe húsevő lévén sosem voltak jó halászok. Miért is
lettek volna, amikor olyan sok vad szaladgált körülöttük. Most
azonban alig akadt állat a völgyben, a vadászat sovány eredmény-
nyel járt az eső miatt, így Laliari megmutatta a férfinak, hogyan
kell halat fogni növényi rostokból és állati ínból készült hálóval.
Egy olyan napot választottak, amikor az eső kevésbé esett, és a
nap áttört a felhők közt. Lementek a halaktól nyüzsgő folyóhoz.
Laliari kibontotta a hálót, amit kosarában vitt, beletett néhány kö-
vet nehezéknek, és a vízbe dobta. Zant izgalomba jött a hálóban
vergődő sok-sok hal láttán. Fröcskölve sietett a vízbe, hogy ki-
emelje a hálót. De megcsúszott és a vízbe esett. Laliari nevetett,
miközben Zant kimászott a partra, és viccesen megrázta magát.
Szőrme tunikája átázott, így lekapta magáról, és a bokrokra terí-
tette, hogy megszáradjon. Amikor Laliari meglátta meztelen tes-
tét, abbahagyta a nevetést.
A férfi bőre fehér volt, mint a nyári felhők, és vízcseppektől
csillogó finom fekete szőr borította. Mellkasa széles, vállán, karján
erős izmok dagadtak. Puha bőrből készült ágyékkötő védte nemi
szervét, izmos, fehér feneke azonban meztelen volt, és libabőrös,
mivel a nap egy felhő mögé bújt és megint hideg lett. Amikor Zant
felemelte a kezét, hogy kicsavarja hosszú hajából a vizet, Laliari
látta az izmok és inak játékát nedves bőre alatt. A lélegzete is el-
akadt a látványtól.
Amikor egy pillanattal később a nap újra előbukkant, Zant
odafordult és arcát a nap felé emelve élvezte a melengető sugara-
kat. Teljesen nyugodtan állt, víztől csillogó meztelen testét napos
és árnyékos foltok tarkították, hosszú fekete haja a hátán lógott.
Laliari oldalról figyelte, az erőteljes mellkas előredomborodott, a
barna és nagy orr az ég felé emelkedett.
A lány csodálkozva, megbabonázva állt, azon gondolkodott,
vajon így néz-e ki egy farkas.
Aztán a felhők megint eltakarták a napot, újra hűvös lett, és a
pillanat elillant. Laliari továbbra is elvarázsolva állt. Miközben azt
figyelte, ahogy Zant lehajol ázott tunikájáért, és az erején és rejté-
lyességén álmélkodott, különös, új forróság kezdte égetni mélyen
belül. Amikor a férfi hirtelen megfordult, és kék tekintete elkapta a
lány pillantását, Laliari érezte, hogy a szíve úgy kalapált, mint ko-
rábban még sosem. Mint egy gazella - örömmel, boldogan, élettel
telve.
Aztán azonnal elszomorodott, mert eszébe jutott a férfi magá-
nya.
Laliari mindennap figyelte, ahogy Zant kiment a barlangból,
lándzsával, fejszével felszerelkezve, és eltűnt az esőben. Sokkal
később átfázva és reszketve visszatért, mindig hozott valami pré-
dát. Szó nélkül megnyúzta az állatot, és a húst a tűzre dobta. Néz-
te, ahogy leguggol a tűzhöz, és reménytelen szomorúsággal az ar-
cán a lángokba nyered. Laliari csodálkozott rajta. Miért maradt itt?
Miért nem ment el? A férfi néha-néha felnézett, mintha megérezte
volna magán a lány tekintetét, és amikor a pillantásuk találkozott,
Laliari érezte, hogy valami - nem tudta, mi - történik a meleg, füs-
tös barlangban. Egy idő után Zant a sült húst odavitte a lánynak
és Belieknek.
Ellenőrizte, hogy mindketten ettek-e, mielőtt ő maga evett
volna, noha ő ejtette el a vadat. Evés közben a lány magán érezte
a férfi magányossággal, kérdésekkel és vággyal teli tekintetét.
Nappalaikat élelmet keresve töltötték, estéiket ügyetlen kom-
munikációval, éjszakáikat nyugtalan alvással. Egyikük sem ismerte
a szavakat arra, ami velük történt, és nem tudták megmagyarázni
az idegen érzéseket, amik hatalmukba kerítették őket. Laliari és
Zant együtt ápolták Belieket, de mindketten érezték, valami törté-
nik, valami formálódik, mint egy szellem, egy barátságos szellem,
talán a tűz szelleme, mert mindketten érezték a belsejükben nö-
vekvő forróságot. Laliari kíváncsi volt rá, vajon Zant törzse miben
leli élvezetét, a férfi pedig arra volt kíváncsi, hogyan egyesülnek a
Gazella férfiak és nők. Az ismeretlen tabuk és a tabuk megtörése
miatti félelem azonban mindkettőjüket megkötötte.
Amikor Laliari végül egyik nap elhagyta a barlangot, és magá-
val vitte tárgyait és egy kis élelmet, miután nyugtató szavakat
motyogott az öregnek, Zant megértette. Saját törzsének asszonyai
is elkülönültek havivérzésük idején.
 Amikor öt nappal később Laliari visszatért a barlangba, Zant
olyan meglepő látványt nyújtott. Hirtelen sok minden megvilágo-
sodott a lány elméjében.
Az eső alább hagyott, a nap átragyogott a szakadozott felhő-
kön. Zant, miután meggyőződött róla, hogy Beliek melegben és
kényelemben fekszik, kézen fogta Laliarit, kivezette a barlangból,
fel egy keskeny csapáson, ami a sziklák tetejére vezetett. Ott, a
végtelen ég alatt a világ tetején állva, Laliari érezte, hogy a szél
átjárja és magasba emeli. Alattuk a tavasz üde zöldjét lassan ma-
gára öltő hullámzó síkságot és hegyeket látta, a távolban pedig a
hatalmas édesvizű tavat, ahol népe táborozott. Laliari még sosem
állt ilyen magasan, még sosem látta a világot ebből a szemszög-
ből.
De nem a látvány magyarázott meg oly sok mindent. Zant né-
mán vezette át a lapos fennsíkon, ki egészen éles pereméig.
A lányt riasztotta, hogy ilyen átmenet nélküli, meredek szaka-
dék közelébe menjen, de Zant fogta a kezét, és bátorítóan mosoly-
gott. A széléig merészkedett - bár rettegett, hogy a szél messzire
fújja - és lenézett.
És lent meglátott valamit, amitől elakadt a lélegzete.
Alattuk a mély szakadék alján lótetemekből álló hegy emelke-
dett. Egész állatok voltak, hasukat felvágták, de a bőrt, a csonto-
kat és a farkakat érintetlenül hagyták. A szag átható volt, mivel a
tetemek már oszlásnak indultak. Zant mozdulatai és némajátéka
alapján rettenetes kép bontakozott ki Laliari előtt: a férfi és népe
vezette a ménest pusztulásába. Ők így vadásztak. Laliari emléke-
zett az antiloptetemek halmára, amit hetekkel korábban láttak.
Mennyire csodálkoztak azon, hogy az állatok a meredek szikláról
végzetükbe ugrottak. Most megértette, hogy az emberek űzték
őket.
Születő iszonyattal vette észre, hogy az állatoknak csupán egy
kis részét használták. Miközben Zant furcsa szavaival és ügyetlen
mozdulataival magyarázott, Laliari látta maga előtt a mészárlást.
Zant népe felvágta az állatok hasát, pedig sok közülük még mindig
élt, és beléjük túrtak, hogy gyenge szerveiket kivegyék, a dobogó
szíveken és gőzölgő májakon lakmároztak, bekenték magukat vér-
rel, hogy átruházzák magukra a lovak szellemét.
 Laliarit először elborzasztotta a sok hulladék. Saját népe min-
den szervet és ínt felhasznált volna, még a lovak sörényét is. Az-
tán észrevette, hogy a legborzasztóbb tabut is megszegték: az ál-
latok többsége nőstény volt. Az ő törzse csak hímekre vadászott,
hiszen a hímek nem tudtak utódot világra hozni, így nem kellettek
a csorda életben maradásához. A nőstények leölése jövőbeli le-
származottaik kiirtását jelentette volna, végül pedig a teljes csor-
da kipusztulását. Ahogy döbbenten szemlélte a mészárlást - a lo-
vak egy része vemhes volt -, rájött, hogy a Nád-tengertől idáig tar-
tó vándorlásuk során nem találkoztak lovakkal. Vajon ezek az utol-
só példányok voltak?
Visszafordult a férfihoz, aki izgatta és elámította, most azon-
ban megrémítette és undorodott tőle, mint az első éjszakán, ami-
kor először találkoztak. Egy férfi, aki olyan finoman tudja megérin-
teni egy törékeny öregember gennyes sebét, ugyanakkor lovak
százait képes haszontalanul a halálba kergetni, és semmit nem tö-
rődik a maradékkal. Zant tovább beszélt, és észak felé mutoga-
tott, majd bütykös kezével a mellét verte és büszkeséget, harcias-
ságot mutatott. Bár szeme az utolsó hetek teljes magányáról árul-
kodott, a lány, mint a hajnal megvilágosodott, és rájött, hogy Zant
egyáltalán nem fajtája utolsó képviselője volt. Népe, miután ezt a
völgyet levadászta, arra kényszerült, hogy észak felé haladva
újabb csordákat keressen. Ők voltak a Farkas Törzs, magyarázta,
így a csordák nyomában járó farkasfalkákat követték. Népe csak
néhány napos járóföldre táborozott északra, a tavon túl, a hegyek-
ben, és ott vártak a férfira.
Végül Beliek meggyógyult, Zant pedig úgy döntött, ideje to-
vábbmennie. Összeszedte holmiját, szomorú búcsúba fogtak.
Most jött el az ideje a megengedett érintéseknek, hiszen egy-
mástól készültek elválni.
„Lali” - mondta olyan szomorúsággal a hangjában, ami megin-
dította a lány szívét. Durva ujjai a lány arcához értek, hőhullámot
indítva el a testében. Arcához szorította a férfi kezét, fejét úgy for-
dította, hogy ajkai fájdalmas csókot adjanak kérges tenyerére.
A kék szempárban könny remegett. Újra kiejtette a nevét, de
nem jött ki hang a torkán. Név nélküli érzelmek, meghatározhatat-
lan érzések öntötték el a lányt. Ilyet még sosem tapasztalt koráb-
ban - még Doron első ölelése, sem pedig halálának végignézése
sem volt rá ilyen hatással. Ez a másik világból származó sötét és
nyugtalanító idegen olyan területeket talált mélyen a lányban,
amelynek létezéséről ő sem tudott. Új szellemet keltett életre, ami
égette és éhségével marta, és úgy hitte, Zant nélkül meg fog hal-
ni.
A férfi karjába húzta Laliarit, a lány pedig ajkával simogatta
Zant arcát. Érezte forró leheletét a nyakában, és férfiasságát,
amint keményen nekinyomódik. Zant leengedte a lányt a földre,
és ő magára húzta a férfit. Lalinak szólítgatta, lázasan simogatta.
A lány a férfi nevét suttogta és megnyílt számára.
Minden szempontból nagyobb volt Doronnál, az érzéstől el-
akadt a lány lélegzete.
Beliek a sziklás peremen várakozott, és mivel megértette eze-
ket a dolgokat, leguggolt és tetveket kezdett szedegetni a hajából.
Zant hét éjszakát és hét nappalt töltött együtt Laliarival, ez-
alatt felfedezték egymást. Nappal halásztak és vadásztak, éjsza-
kánként pedig szenvedélyesen ölelkeztek. Amikor végül elváltak,
tudták, soha többé nem fogják látni egymást. Laliari helye saját
népénél volt, bár még nem tudta, hogy egy nap ő lesz a gazella-
agancs őrzője. Zantnak pedig észak felé kellett sietnie, hogy csat-
lakozzon az övéihez, akik nem tudták, hogy vadászati módjuk mi-
att, azzal, hogy egész csordákat tereltek a sziklák szélére, sokukat
kihalásra ítélték. Zant és népe észak felé vándorolt, figyelmen kí-
vül hagyta azt a tényt, hogy fajuk a teljes kihalás szélén állt, s en-
nek oka még harmincötezer évig rejtély marad, akkor viszont őt és
a hozzájuk hasonlókat Neander-völgyinek nevezik majd el.
Miután Zant elment, Laliari szomorúan szedegette össze dol-
gait, és felkészült a visszatérésre a tóhoz Beliekkel. Aztán hirtelen
megtalálta egyik kosarában a kis női szobrot, hasában a kék - cse-
csemőt formázó - kővel. Ez volt Zant utolsó ajándéka.
Amíg átvágtak a síkságon, és Laliari a lesántult Belieket támo-
gatta, mindketten azon gondolkodtak, vajon a tábor ott van-e
még, ahol hagyták, hiszen olyan régen eljöttek. Aztán meglátták a
tábortüzekből felszálló füstöt, meghallották a gyerekek nevetését.
És amikor közelebb értek, meglátták…
A szellemeket!
 Beliek megtorpant, különös hangok törtek fel a torkából. Lalia-
ri jobban látott, így azonnal felfogta, hogy a táborban levő férfiak
nem szellemek, hanem saját vadászaik, akikről azt hitték, bele-
vesztek a tengerbe, de akik most nagyon is éltek. Sietni kezdtek,
Laliari hamarosan futásnak eredt, kétségbeesve kutatott egyetlen
ismerős arc után a csoportban. Aztán meglátta.
Doront, aki túlélte a háborgó tengert.
Az ár kilométerekre elsodorta őket, mesélték hevesen geszti-
kulálva az izgatott hallgatóságnak, és az asszonyokkal szemközti
oldalon vetette őket partra. Így várniuk kellett, amíg a dagály
megfordult és a Nád-tenger visszahúzódik, hogy át tudjanak kelni.
Elképzelésük sem volt, hová mehettek a nők. Napokba telt,
mire megtalálták a csapat nyomait, attól kezdve azonban egysze-
rűen csak követték Beliek fákra rajzolt mágikus jeleit, ahogy a fo-
lyóvölgy mentén vándoroltak.
És most itt voltak, a törzs újra egyesült. Laliari örömkönnyek-
kel a szemében nézte Doront, de gondolatait Zant töltötte be…
Azon az éjjelen, amikor Beliek az egész népet átmeneti barlan-
gi tartózkodásuk meséjével szórakoztatta - bár legtöbb idejét al-
vással töltötte -, és amikor Laliari körbeadta a női szobrocskát,
hogy mindenki megcsodálhassa, hirtelen kiáltás hallatszott a tábor
széléről. Az egyik vadász, akit a Hold figyelésével bíztak meg, fut-
va jött a tűz fényéhez, kezével integetett, arcán vad izgalom tük-
röződött. Mindenki felugrott és átszaladt a fák sűrűjén, ki egy tisz-
tásra, ahol meglátták…
Mindenkinek elállt a lélegzete.
A nagy kerek Hold fényesen ragyogva emelkedett a csillagos
égre.
A Gazella Törzs hatalmas ünneplést csapott. Beliek szétosztot-
ta a varázserejű gombát, a tábortűz körül hamarosan mindenki
boldogan fogadta a hallucinációkat, a felerősödött színeket és a jó-
lét csodás érzését. Szívük megtelt egymás iránti szeretettel, szív-
verésük felgyorsult a vágytól. Párok alakultak ki, Doron Laliarit a
nád és a gyékény rejtekébe vezette. Beliek két extázisban levő fia-
tal nő karjaiban találta magát. Freer, Doron vadásztársa, Névtelen
forró és hívogató ölében talált megnyugvást, elfelejtkezve a lány
kitaszítottságáról.
 Másnap reggel mindenki egyetértett abban, nem lehet vélet-
len, hogy a Hold éppen Laliarival és Beliekkel tért vissza.
Laliari miközben maga is magyarázatot próbált találni a döb-
benetes jelenségre, azt mondta, szerinte a Hold a kék kő miatt jött
vissza, amit a barlangban lakó idegentől kapott.
A többiek kételkedtek Laliari következtetésében, és csendben
egyetértettek abban, hogy téved, mígnem egy hónappal később
kiderült, hogy a klán legtöbb asszonya, beleértve Névtelent is, ter-
hes lett. Ez alkalommal közelebbről is megvizsgálták a női szobrot,
és nem volt tévedés, valóban egy terhes nő melleit és hasát ábrá-
zolta, a kék kristály közepében tisztán látni lehetett egy csecse-
mőt.
A kő visszahozta a Holdat, ezzel pedig az életet.
Így újra ünnepet ültek, ahol mindenki Laliariról énekelt dicsőí-
tő éneket. Miközben ő szerényen fogadta a tiszteletet, szomorúan
gondolt Zantra, és boldogan Doronra, és nem vette észre a kör túl-
oldaláról rászegeződő szempárt - Keekát, akit egyáltalán nem tett
boldoggá unokatestvére visszatérése.
Keeka bosszút forralt.
Titokban örült, hogy Laliari barlangi felfedezőútja hetekig el-
húzódott, bár rettegett, mint mindenki más, hogy Beliek meghal-
hat, és ők vezető nélkül maradnak, aki tud olvasni az ómenekből.
Abban is reménykedett, hogy unokatestvére sosem tér vissza.
Amikor aztán Doron és a többi túlélő megjelent, Keeka esélyt látott
arra, hogy megszerezze magának a férfit. Már majdnem sikerült is
neki. Doron az esti étkezéseknél már mellé ült, és lassan kezdett
érdeklődést mutatni aziránt, hogy vele aludjon, ekkor azonban Be-
liek és Laliari előléptek a ködből.
Az azóta eltelt hét évben Laliari rangja megemelkedett, mivel
azt hitték, termékenységi köve hozta vissza a rejtőzködő Holdat. A
kő olyan hatalmas erővel bírt, hogy még a meddő
Névtelen is gyermeket szült, visszakapta régi nevét, és anya-
ként tisztelték. A törzs megszavazta, hogy Laliari legyen a Gazella
Agancs Őre. Már három gyermeke volt, Doron az ő kunyhójában
aludt, nem pedig a vadászokéban, és mindenki szerette. Keeka fél-
tékenységében ezt már nem bírta elviselni.
 Arra gondolt azonban, hogy a bosszút óvatosan kell megter-
vezni: Laliari nem tudhatja, hogy ő, az unokatestvére öli meg, kü-
lönben a szelleme egész hátralevő életében kísérteni fogja Keekát.
Hogyan lehet megölni valakit anélkül, hogy az rájöjjön arra, ki a
tettes? Minden kiagyalt módszer - lándzsa vagy bunkósbot hasz-
nálata, egy szikláról való lelökés - híján van a szükséges névtelen-
ségnek. Laliarit pedig nem tudja ugyanúgy rászedni, ahogy annak
idején az öreg Alawát. Akkor ugyanis Keeka bemászott az öreg nő
kunyhójába, hogy megfojtsa.
Muszáj volt megtennie, hiszen kihallgatta, amikor Alawa el-
mondta Belieknek, hogy meg kell ölniük a kisfiúkat, Keeka fiait.
Sárral kente be az arcát, haját levelekkel borította, és elhitette az
öregasszonnyal, hogy szellemet lát. De Laliari esze és szeme éle-
sebb, ő tudni fogja, ki a gyilkosa.
A nők kint jártak a dimbes-dombos síkságon, és tavaszi növé-
nyeket gyűjtöttek. Új otthonában a klán alkalmazkodott az évsza-
kok ritmusához. Egy folyó éves kiáradásához való igazodás he-
lyett, ahogy azt ősi völgyükben tették a Nád-tengertől nyugatra,
most az őszi köd, a téli hó, a virágzó tavasz és a nyári hőség sza-
bályozta életüket. Meg kellett tanulniuk a vadak és madarak új
vándorlási szokásait, mikor kereshetnek ehető vadon termő bo-
gyókat és terméseket. A fűszoknya már nem volt elegendő viselet
a téli hideg ellen, így megtanulták, hogyan készítsenek tunikát és
lábszárvédőt állati bőrből.
Telente visszahúzódtak a sziklák meleg, száraz barlangjaiba,
tavasszal azonban fűsátrakat építettek az édesvizű tó mellett.
Ekkor történt, hogy Keeka, miközben a többi asszonnyal élel-
met keresett, egy addig sosem látott növényhez ért. A növény ere-
detileg egy olyan ország hegyeiből származott, amit egy napon
majd Törökországnak hívnak, és az évszázadok során a növény
magja a szél szárnyán tovaszállt, és a Galileai-tó partján vert gyö-
keret. Keeka kosarát és ásóbotját letéve megállt, hogy megszem-
lélje a szokatlan, magas, vörös szárú és széles, zöld levelű nö-
vényt. Sok új élelmet találtak a területen, így ebben nem volt sem-
mi meglepő. Ahogy lehajolt, hogy kihúzzon egyet, valami olyat lá-
tott, amitől megdermedt.
Döglött rágcsálók hevertek a földön az új növény tövében.
 Keeka levegő után kapkodott és elhátrált. Rossz szellemek
vannak ezen a helyen! Miközben védekező mozdulatokat tett a le-
vegőben, és gyorsan varázsigét mormolt, a döglött rágcsálókkal
kapcsolatban valami arra késztette, hogy alaposabban megvizs-
gálja őket.
Rájött, hogy az állatkák valószínűleg ennek az új növénynek a
leveleit rágcsálták, közvetlenül a haláluk előtt. És tényleg, az
egyik még mindig élt, vonaglott, rángatózott. A következő pillanat-
ban megmerevedett és elpusztult. Keeka elhátrált, rettegve a nö-
vényben lakó mérgező szellemtől, de nem szaladt el, mert egy vá-
ratlan gondolat kezdett formálódni az agyában: Laliari fekszik a
földön, mint a rágcsálók, mert a növény gonosz szelleme megölte.
Hirtelen rájött, hogy ez lesz majd bosszújának eszköze.
Szédülő izgalommal telve, Keeka a víz széléhez sietett, és ke-
zét friss sárral kente be. Majd védőigéket mormolt, és óvatosan ki-
húzta a rebarbarát a földből. Gyorsan a kosarába dobta a növényt,
visszasietett a vízhez, és tisztára morzsolta és dörzsölte a kezét.
Közben eszességén mosolygott, mert valójában nem ő fogja vég-
rehajtani a gyilkosságot, hanem a növény gonosz szelleme. Visz-
szasietve kosarához és annak halálos tartalmához, azon gondolko-
dott, milyen lesz az élet Laliari nélkül. Szélesen vigyorgott, ahogy
elképzelte, milyen örömmel fogja kunyhójába csalogatni a jóképű
Doront.
Kezdeti próbálkozásaik, hogy állati bőrből ruhát készítsenek,
meglehetősen sikertelennek bizonyultak, mivel a vidéken található
kecskék irhája kemény és merev, ezért szinte formálhatatlan volt.
Így Laliari népe az első telet végigreszkette a barlangokban. Laliari
viszont látta, milyen puhák és hajlékonyak voltak Zant szőrméi,
így ő és rokonai a következő nyarat a bőrök nyújtásának és kiké-
szítésének kikísérletezésével töltötték. Végül megfelelő puhaságú-
ra szárították az anyagot.
Aztán Laliari csonttűket tervezett, hogy átszúrják a bőröket, és
rostokat átfűzve rajtuk, összevarrják a darabokat. Laliari most egy
szeles dombon állt, meleg, simulékony kecskebőrből készült hosz-
szú tunikát és szőrmecsizmát viselt. Nyolc hónapos csecsemője
egy birkabőrből készült hordozó kendőbe bugyolálva melegedett a
hátán. Laliari két kisfia, Vivek és Josu, puha gazellabőrből készült
meleg köpenyt és lábszárvédőt viselt, és sáskákat kergetett.
 Laliari jellegzetes alakja büszkén magasodott a domb tetején,
ahogy a sarjadó, új zöld vegetációt - a tavasz első jeleit - figyelte,
fején állati ínból készített szíjjal az állához erősítve ott volt a gazel-
laagancs. Egy kis folyó partján növő fokhagymacsomóra gondolt,
de sajnos még túl korai lett volna leszedni őket. A fokhagymával
meg kellett várni a nyár közepét, ami azért volt rossz, mert a klán
már rászokott az ízére. A hegy tetején növő öreg, erős fügefára pil-
lantott, és a zöld terméseket szemlélte. Még azok sem voltak éret-
tek. Egy újabb holdciklusnak kell még eltelnie ahhoz, hogy érez-
hessék a füge édességét. Végül észrevett egy eperfát, és örömmel
látta, hogy az első terméseket már le lehet szüretelni.
A bogyókat kosarába szedte. A szél finom illatot vitt felé, a
dombokon és réteken ezerszámra virágzó mélykék jácintok illatát.
Szerteszéjjel vakítóan fehér nárciszok is virítottak. A füstös barlan-
gokban töltött sötét hónapok után, a Gazella Törzs népe élvezte a
tavaszi újjászületést.
Laliarit kifejezhetetlen boldogság töltötte el. Ott volt a kicsi
lány a hátán, és közelében, a magas fűben, két drága fiacskája.
Idősebb fia, Vivek, hat éves volt, vastag szemöldök borult sze-
me fölé, és már látszott, hogy egy napon erőteljes állkapcsa lesz.
Zanthoz való hasonlósága nem lepte meg Laliarit, hiszen Zant kék
köves termékenységi szobrocskája adta Laliarinak a gyermeket.
Második csemetéje, Josu, egy aranybarna fürtös és dundi, élénk
négy éves fiúcska volt. Másnap volt az a nap, amikor át akarták
lyukasztani az orrát. Nagy ünnepre készültek, mert ezen a napon
kapja majd meg Josu saját fejszéjét és egy kagylóból készült sze-
rencsét hozó talizmánt, egy nyakláncot.
Nehezen emlékezett vissza arra a rettegésre, amit egykor
ezen a földön érzett, vagy arra, hogy valamikor a népe idegennek
érezte magát e tájon. A törzs megszerette ezt a tó melletti terüle-
tet. A szél felé fordította az arcát, és Zantra gondolt.
Remélte, a férfi megtalálta a népét, boldogan él és vadászik
velük. Laliari sosem ment vissza abba a barlangba, ahol először
találkozott vele, mivel ott volt a gyermek eltemetve, és Beliek a
barlangot tabunak nyilvánította.
Éles füttyöt hallva, Laliari meglátta, hogy Keeka közeledik felé.
A levegő csípőssége ellenére Keeka melle meztelen volt, és
büszkén viselt egy vadásztól kapott csodás csigából készült nyak-
láncot. Keeka hízott a Nád-tengeren való átkelés óta eltelt évek
során, mert miután a klán letelepedett, visszatért régi szokásához,
és ismét felhalmozta, eldugdosta magának az élelmet.
Azonban Laliari meglepetésére, ez alkalommal Keeka osztozni
akart. Széles zöld leveleket tartalmazó kosarát előre tartotta, és
azt mondta, hogy csodás ízű, új növényt talált. Laliari hálásan
megköszönte és cserébe felkínálta eperrel teli kosarát.
Miközben Keeka mosolyogva távozott, és máris egy marék ep-
ret tömött a szájába, Laliari egy kis darabot bekapott az új nö-
vényből, de a rebarbarát jelentéktelennek ítélte. „Mama.”
Lenézett, és látta, hogy Josu apró keze nyúl felé, így adott neki
egy levelet, egy másikat pedig az idősebb fiúnak. Vivek megkós-
tolta, grimaszolt, majd a földre köpte, Josu azonban boldogan rág-
csálta rebarbaráját.
Miután két kosarat is megtöltött eperrel, Laliari magához hívta
a fiúkat, majd visszaindultak a táborba a vízparton. Más asszonyok
is érkeztek, ők pitypang-zöldet és vaduborkát, koriandermagot és
galambtojást gyűjtöttek, valamint jó adagnyi sást, amiből majd ko-
sár készül, belsejük pedig ehető volt. A férfiak halakkal tértek visz-
sza, kosárnyi kagylókkal és két frissen megnyúzott kecskével. Min-
dent szétosztottak a szabályoknak megfelelően, és mindenki jólla-
kott.
Miközben varázsigéket kántáltak, a húst feldolgozták, megsü-
tötték és körbeadták. Először a vadászok anyjai, majd az időseb-
bek ettek és így tovább, majd legvégén maguk a vadászok. Laliari
megszoptatta csecsemőjét, és ellenőrizte, hogy fiai eleget ettek-e.
Vivek boldogan kanalazta a tojássárgáját egy tojáshéjból, a kicsi
Josu továbbra is a rebarbaralevelet markolta és rágcsálta. Valaki
korai búzát talált a mezőn, és most azt szétosztotta. Mindenki ké-
vébe fogta a szárakat, majd a tűz fölé tartották a kalászokat, amíg
a pelyva zöme le nem égett. Akkor aztán tenyerük között dörzsöl-
ték a kalászokat, majd a megtisztított búzaszemeket megették.
Étkezés után a tábor megélénkült, mint mindig, a nők kurkász-
tak és kosarat szőttek, a férfiak pattintott késeiket élezték, és a
napi vadászatról beszélgettek. Nem sokkal később Laliari észrevet-
te, hogy Josunak fáj a szája. Belenézett, és furcsa sebeket pillan-
tott meg. Azonnal megijedt. Vajon egy rossz szellem került belé?
Josunak még nem volt védőlyuk az orrában és az ajkában.
 - És itt is - mondta a kicsi, kezét a hasához szorítva.
- Itt is fáj? - kérdezte Laliari.
A fiúcska bólintott.
Laliari szíve kalapálni kezdett. A szellem bekerült a szájába és
már a gyomrában van!
Miközben azon töprengett, hogy mit csináljon, Josu remegni
kezdett. Laliari a karjába vonta.
- Fázol csillagom?
Nagy kerek szemek meredtek rá, a remegés egyre erősödött.
Más asszonyok is odajöttek, megvizsgálták a fiút, rátették a
kezüket a testére, és aggódva mormogtak. Laliari szorosan ölelte
és ringatta. Amikor hörögni kezdett, meg levegőért kapkodni, La-
liari Beliekért kiáltott. Mire az öreg megérkezett amulettjeivel és
varázsigéivel, már az egész klán összegyűlt őket bámulva. Beliek
megvizsgálta a fiút, s azonnal nekiállt összekotyvasztani valami
gyógyszert. A tábortüzek lobogása hol fénybe, hol árnyékba vonta
az embereket. Beliek talizmánokat helyezett Josu testére varázs-
igéket kántálva.
Majd ujját egy festéket tartalmazó edénybe merítette, és gyó-
gyító szimbólumokat rajzolt a fiú homlokára, mellére és lábára.
Josu egyre nehezebben vette a levegőt.

Keeka a csoport szélén állt, érzéketlenül diót dugdosott a szá-

jába, és közönyösen figyelt. Saját mohóságát véve alapul, eszébe
sem jutott, hogy Laliari először a gyerekeket kínálja meg rebarba-
rával, így most a gonosz szellem Laliari helyett a kisfiúba bújt
bele. Keeka persze elég intelligens volt ahhoz, hogy rájöjjön, nem
lesz újabb lehetősége, Doron nem lesz az övé. Mégis, némi kielé-
gülést érzett az unokatestvére arcán látható rémülettől, és az ar-
cán lecsurgó könnyektől.
Josu már eszméletlen volt, az egész klán némán figyelte.
Aztán teste görcsbe rándult.
- Mentsd meg! - kérte Belieket.
 Beliek reszketett, nem tudta, hogy mitévő legyen. Aztán a
görcs elmúlt.
- Josu? - mondta Laliari hirtelen feltámadó reménnyel.
A fiú mélyen beszívta tüdejébe a levegőt, majd egy hosszú re-
megés kíséretében kiengedte. Aztán nem mozdult többet.
Ez volt a törzs életének legszomorúbb csöndben ülése. Amikor
elkezdték lebontani a tábort - hiszen tovább kellett menniük, és
Josu kis testét át kellett adniuk az elemeknek -, még mindig hall-
gattak. Mozdulataik nehézkesek és fáradtak voltak, arcukon pedig
mélységes gyász ült.
Miután vége volt a rituálénak, sürgősen el kellett hagyniuk a
táborhelyet. Mások már vállaikra vették a terheket, és elindultak,
hogy a tó partja mentén továbbmenjenek, Laliari nem mozdult. Fia
teste mellett maradt, arca fehérebb volt, mint a távoli hegyeken
megmaradt hó. A törzs tagjai idegesen mozgolódtak, rettegtek,
hogy viselkedése szerencsétlenséget hoz rájuk.
Amikor hirtelen felnyalábolta a kis kihűlt testet, és jajveszékel-
ni kezdett, a többiek félve hátrébb húzódtak. A csoport egyik fele
kijelentette, hogy ott kell hagyniuk. De ő viseli a gazellaagancsot,
mondták mások. Doron Laliari közelében guggolt, jóképű arca ha-
tározatlanságot tükrözött. Kinyújtotta a kezét, de nem merte meg-
érinteni Laliarit.
A nő néhány percig keservesen siratta fiát, majd elhallgatott,
és különös hangulat lett úrrá rajta. Halálosan nyugodt lett.
Tekintete üressé és réveteggé vált, a közeli sziklák barlangjai-
ra szegeződött. Hirtelen eszébe jutott az, amelyikben Zanttal talál-
kozott, és amelyikben az eltemetett gyermeket találta. Az övéről
lógó kis zacskóba nyúlt, és kiemelte a kőszobrocskát, hasi részé-
ben a csecsemőt formázó kék kristállyal. Amint rápillantott, vissza-
emlékezett arra az éjszakára, amikor Zant megmutatta, arra az éj-
szakára, amikor eltemette a gyermeket.
Laliari akkor nem értette, mit próbált a férfi elmagyarázni
neki, most azonban megértette: a kristály nem egy csecsemőt rej-
tő anyaméhet mutatott, hanem egy sírgödörben fekvő gyermeket.
A fiam nem lesz vadállatok martaléka. Nem lesz a szél és a
szellemek martaléka. És nem fogjuk elfelejteni.
 Miközben a többiek megrökönyödve nézték, Laliari először el-
lenőrizte, hogy csecsemője biztonságban alszik-e a hátán levő
kendőben, majd felnyalábolta Josu testét, megparancsolta Vivek-
nek, hogy kapaszkodjon a szoknyájába, végül elindult a táborból.
A többiek haboztak, azt találgatták, vajon mire készül. Amikor
végül Beliek utána bicegett, a többiek is elindultak. Megfelelő tá-
volságot tartva, kíváncsian követték az öreg sámánt. Vajon meg-
parancsolja-e neki, hogy tegye le a testet és hagyja magára? És
egyáltalán, hová megy Laliari?
Választ kaptak, amikor a nő elérte a sziklák alját, és felfelé
kezdett kapaszkodni a sziklás ösvényen, amit az elmúlt hét évben
használtak. Többször meg kellett állnia, hogy Vivek utolérje, vagy
hogy megemelje a szívének nehéz terhet. Néha meg kellett állnia,
hogy letegye Josut, és Viveket emelje át a nagy vándorköveken,
hogy aztán ismét szomorú terhét vegye karjába és folytassa el-
szánt útját.
Egyszer sem nézett vissza.
Laliari olyan barlangot választott, amiben sosem laktak, mert
kicsi és szűk volt, a mennyezete túl alacsony. De védve volt az ele-
mektől, a talaja pedig puha és homokos. Óvatosan letette Josut, és
ásóbotjával, amely mindig az övén lógott, ásni kezdett.
Mindenki a bejáratnál szorongott. Kíváncsian, sutyorogva néz-
ték, de egyikük sem mert beljebb menni. Néhány perc múlva La-
liari csecsemője sírni kezdett, így a nő abbahagyta az ásást, kicso-
magolta batyuját, és mellére vette kislányát. Amikor végzett a
szoptatással s a kicsi újra elaludt, Laliari egy biztonságos helyre
fektette, majd folytatta az ásást.
Végül végzett a gödör elkészítésével, felvette Josu testét, óva-
tosan belefektette, kényelmes testhelyzetbe igazítva, mintha csak
aludna. Akkor felállt és kiment a barlangból, a többiek hátrahúzód-
tak, hogy utat engedjenek neki.
Mindannyian a sziklaperemen álltak és nézték, ahogy Laliari a
vándorkövek és bokrok között jár-kel, vadvirágokat és illatos fa-
ágakat gyűjt. Amikor tele lett a keze, visszavitte az egészet a bar-
langba, és Josu testére helyezte, majd betemette a homokos talaj-
jal, és keményre döngölte a földet.
 Aztán a barlang bejáratához ment, ahol hatéves fia Doron
mellett állt. Kézen fogta Viveket, és a sírhoz vezette.
- Ne félj! A testvéred alszik. Biztonságban van a szellemektől
és minden rossztól. Nem fog téged bántani. Josunak hívják, és
mindig emlékezni fogsz rá - mondta.
Mindenkinek elakadt a lélegzete. Laliari kimondta egy halott
nevét!
Laliari azonban nem törődött azzal, mit gondoltak a többiek,
ahogy azzal sem, hogy Beliek falfehér lett. Egyedül arra figyelt,
milyen hatalmas megnyugvást jelentett, hogy tudta, gyermeke
biztonságban lesz ebben a barlangban, és mindig itt lesz a család
közelében.
Aztán kiment a holdfényre, csecsemőjét ismét a hátára szíjaz-
ta, miközben Vivek mellette állt. Laliari felemelte a női szobrocs-
kát, hogy mindenki lássa. Mindenki elcsöndesült és őt hallgatta,
hiszen végül is ő volt a Gazella Agancs Őrzője.
- Az Anya életet ad, és az élet az Anyához tér vissza. Nem fe-
lejthetjük el az ajándékát. Mától a halottak neve nem tabu!
Laliari tudta, hogy az embereknek nem lesz könnyű legyőzni-
ük egy régi, generációk óta megrögzött félelmet. De szilárdan tar-
totta magát elhatározásához. Többet nem kell a népének vigaszta-
lanul szomorkodnia, ahogy ő és társai egykor tették, amikor a víz-
be fúlt vadászok miatt bánkódtak anélkül, hogy kiejthették volna a
férfiak vigaszt hozó neveit. A holtakat nem szabad elfelejteni. Most
már megértette. És ezt a bölcsességet egy idegentől, Zanttól ta-
nulta.

Ezután mindenki félt Laliaritól - legalábbis egy darabig. Amikor

azonban látták, hogy nem hozott szerencsétlenséget az, hogy kiej-
tette egy halott gyermek nevét, sőt az új évszak bőséges élelmet
hozott a völgybe, azon tanakodtak, nem került-e a nő valami új
hatalom birtokába. Amikor Beliek a következő tavaszon meghalt,
Laliari kiejtette a nevét a csendben ülésen, beszélt a tetteiről és
hosszú életéről. Majd a Josu melletti barlangban temették el. Ami-
kor megint nem jött szerencsétlenség a törzsre amiatt, hogy Lalia-
ri megszegte a névtabut, a többiek is kezdtek megszabadulni fé-
lelmeiktől, és elkezdték kiejteni a rég elvesztettek neveit - még a
betolakodók miatt meghalt fiaikét, testvéreikét is.
Mivel a szellemek nem kísértették őket, a völgyben továbbra
is bőségesen volt élelem, az emberek lassan elfeledkeztek a régi
névtaburól. A csöndben ülés szokásos részévé vált, hogy az eltá-
vozottról beszéljenek, így aztán már nem is csöndben ülésnek, ha-
nem emlékező ülésnek nevezték. Miután az egyszerű női szobrocs-
ka, a csodálatos kék kővel a hasában, tanácsokat adott Laliarinak
ezekkel a törvényekkel kapcsolatban, szokássá vált, hogy az emlé-
kező üléseken a követ körbeadják, s annál a személynél legyen,
aki az elhunytat éppen dicsőíti és megemlékezik róla.
Amikor évekkel később Laliarit fia mellé temették örök nyuga-
lomra, a klán tagjai elmondták, mire emlékeznek leginkább az idős
Gazella Agancs Őrzőjével kapcsolatban.
Legtöbbször azokat az időket emlegették, amikor sok-sok év-
szakkal korábban, mielőtt a klán legtöbb tagja megszületett volna,
Laliari visszahozta a Holdat és a termékenységet népének, és
megtanította nekik, hogyan emlékezzenek halottaikra.
Miután azok az emberek, akik vadászmódszerükkel majdnem
kihalásra ítélték magukat, elmentek, a vadvilág lassan visszatért a
Jordán folyó völgyébe, és a Gazella Törzs népe az évszakokhoz iga-
zodó, vándorló csordákat követte. Hűvös források mellett töltötték
a nyarakat délen, és meleg barlangokban teleltek északon. Bárho-
vá is mentek azonban, a kis kőszobor velük tartott.
A kék kő csodája szépségében rejlett. Ha egyszerűbb lett vol-
na, mint a jáspis, vagy matt és tompa fényű, mint a vörös kalce-
don, akkor talán elvesztették, elhagyták vagy elfelejtkeztek volna
róla. De káprázatos csillogása lenyűgözte az embereket, minden
egymást követő generációt újból és újból megbabonázott, így a
kozmikus meteorit fénylő darabkáját kézről kézre adták, biztonság-
ban őrizték, hogy imádják és csodálják.
A kék kő egy idő után olyan megkülönböztetett szerepet ka-
pott, hogy az emberek végül abbahagyták közönséges amulett-
ként való hordását. Mivel a kristály egy kőből készült női szobor
hasában volt, parányi menedéket készítettek számára, egy fából
és sárból készített apró kunyhót, és egy kiválasztott személyre bíz-
ták. Ahogy volt Gazella Agancs Őrzője, Gombák Őrzője, úgy most
már volt Kő Őrzője is.
 Tízezer évvel azután, hogy Laliari és Zant egymás karjaiban
feküdtek, különösen hideg tél köszöntött a völgyre, és a Galileai-tó
vidékét fehér hótakaró borította. A Gazella Törzs tagjai barlangjaik-
ban zsúfolódtak össze, amikor a Kő Őrzője álmot látott. Álmában a
kék kristály beszélt hozzá, s azt mondta: megunta, hogy olyan pici
testben él. A klán öregjei megtanácskozták a jelenést, és úgy ha-
tároztak, a követ átteszik egy új testbe, ami jobb és nagyobb, és
jobban illik a kő hatalmához. Kiválasztották a művészeket, akik ki-
faragták az új női alakot, ez alkalommal sokkal részletesebben és
életszerűbben, közben arra is ügyeltek, hogy arcvonásai, sőt haja
is legyen. A kék kristályt azután óvatos tisztelettel belehelyezték a
hasába, mivel a kő volt a szobor szelleme. A szobor apró házát
szintén megnövelték, sokkal tartósabb anyagból készítették el, és
mert így nehezebb lett, már két embernek kellett vinni egy rudak-
ra erősített emelvényen.
Bárhová tartott a Gazella Törzs, velük ment a szobor is külön-
leges házában, és a férfiak versengtek a tisztességért, hogy ők le-
hessenek a szobor szállítói.
Ahogy a szobor mérete és háza megnőtt, megnőtt a tekintélye
is az emberek között. Húszezer évvel azután, hogy Laliari eltemet-
te a fiát a galileai barlangban, a Gazella Törzs tudta, hogy egy is-
tennő lakik közöttük. A saját kőházában élő, kőből készült asszony
kristály méhében lakott.
A törzs hatalmasra duzzadt, túl sokan lettek ahhoz, hogy a te-
rület eltartsa őket. Így kisebb csoportokra szakadva más-más terü-
leteket kerestek, ahol vadászhattak és gyűjtögethettek. De mind
ugyanannak a törzsnek a tagjai maradtak, ugyanazokat az ősöket
és ugyanazt az Istennőt tisztelték, és a nyaranta megtartott Tör-
zsek Éves Találkozóján mindig összegyűltek az örök forrás terüle-
tén, a halott tengertől északra, a Jordán folyótól nyugatra.
Most két fő klán volt, az északi és a nyugati, akik családokra
oszlottak. Talitha családja, a Gazellák északon éltek, Serophia Hol-
ló Törzse pedig nyugaton. Szokássá vált, hogy amikor évente ösz-
szegyűltek a halott tengertől északra található oázisban, átadták a
házában lakó Istennőt egy másik családnak, hogy egy évig az őriz-
ze. A későbbi generációk szerint nem volt véletlen, hogy Talitha
éppen azon a nyáron fedezte fel a szőlő varázsitalát, amikor az Is-
tennő éppen Talitháéknál volt.
És ekkor kezdődött minden baj.
A történetmondók valójában azt mondták volna, hogy a prob-
léma tulajdonképpen évekkel korábban kezdődött, amikor Talitha
és Serophia még fiatalok voltak, a törzsek pedig a halott tengertől
északra táboroztak, és szenvedtek a perzselő nyári hőségtől. Nem
volt szokatlan, hogy alkalmanként idegenek jelentek meg, vadá-
szok, akik jobban szerettek egyedül kóborolni és vadászni, család
vagy klán nélkül élni. Az ilyen emberek friss zsákmánnyal jöttek le
a hegyekből, és a táborban egy olyan otthont kerestek, ahol meg-
oszthatták fogásukat azzal, aki megnyúzta és megsütötte nekik az
ételt. Talitháról, öt csemete gömbölyded anyjáról tudott volt, hogy
jó otthona van, tüze sosem alszik ki, főzőkövei mindig melegek, és
ismeri a fűszerek titkát. Érzéki testtel volt megáldva, élvezte a fér-
fiakkal való egyesülést. Így aztán, amikor azon a nyáron az idegen
- a Bázel nevű erős vadász - megérkezett hozzájuk egy anyajuhhal
a vállán, Talitha sátrához ment, és heteket töltött el nála, ágyát és
kosztját élvezve. Amikor a mehetnék jelei kezdtek megmutatkozni
a férfin, hiszen a kalandozás a vérében volt, Talitha úgy döntött,
megpróbálja megtartani, ezért ízletes pörkölt magokkal és szőlő-
ből préselt lével csábította. Ezt a tudását Talitha senkivel nem osz-
totta meg.
Bázel újabb hetet maradt Talitha sátrában, majd egy reggel el-
indult gazellára vadászni a hegyekbe. Amikor visszatért, nem Talit-
ha sátrához ment, hanem egy fűkunyhóhoz, ami a patak túlolda-
lán állt, ahol egy másik törzs vert tábort. Ebben a kunyhóban egy
Serophia nevű nő lakott, aki fiatalabb és karcsúbb volt, mint Talit-
ha, és kevesebb gyermeke volt. Bázel két boldog hetet töltött itt,
mielőtt nyugtalanul ismét a horizontot kezdte volna fürkészni. Míg
a két klán férfi tagjai boldogok voltak, hogy a jövevény továbbállt,
hiszen Talitha és Serophia után ők is sóvárogtak, a két nő más vé-
leményen volt.
Mindkét asszony hosszú távon akarta magának a vadászt.
Az elkövetkező versengés lett a nyár fő szórakozása, amiről
még hosszú évekig meséltek. Talitha és Serophia hadjáratot indí-
tottak, amiben - a vadászok szerint - a vadászat és a harc legjobb
taktikáit vetették be. Bázel boldogan állt a középpontban, és idejét
megosztotta a sátor és a kunyhó között, és olyan igazságosan pró-
bálta kiporciózni magát, amilyen igazságosan csak tudta. Sosem
etették ilyen jól, sosem élvezett még ennyi gyönyört. Olyan nyár
volt, amit sosem felejtett el.
Ám felvirradt a nap, amikor a jósok kijelentették, hogy eljött a
Találkozó feloszlatásának ideje, a törzseknek el kell indulniuk téli
otthonaik felé. Talitha és Serophia elkeseredése pedig nőttön nőtt,
mivel Bázel még nem kötelezte el magát.
Senki nem tudta igazán megmondani, mi történt ezután.
Mindkét oldalon vádolták egymást: volt, aki azt mondta, Talit-
ha szemmel verte Serophiát, volt, aki viszont azt állította, Sero-
phia hozott rontást Talithára. Mindkét nőnek véres folyása lett, és
vizeletürítéskor erős fájdalmaik voltak, nem tudtak közösülni, és
nem tisztultak meg egészen a tél közepéig. Sem a jósok, sem a fü-
ves asszonyok nem tudták kitalálni, mi lehetett a baj, így gyógyí-
tani sem tudták. Egy azonban biztos volt, mindkettőjüket meg-
szállta a gonosz szellem. Egy holdtalan éjszakán Bázel úgy dön-
tött, jobb lesz, ha távozik, még mielőtt a többiek megvádolják,
hogy ő hozta rájuk a rossz szellemet. Fogta hát a lándzsáját, ki-
osont a táborból, és soha többet nem látták.
A csapatok nyugatra és északra vándoroltak ősi földjeikre, a
két nő pedig beteg és boldogtalan volt, egymást vádolták szeren-
csétlenségükért. Olyan mély és sötét haragot tápláltak egymás
iránt, aminek utóhatásai még évszázadokig megmaradtak.
„És most elérkeztünk a Szőlő Nyarához” - kezdenék meséjüket
a történetmondók. - „Ahhoz a nyárhoz, amikor minden baj elkez-
dődött.”
Bázelt, a vadászt, rég elfelejtették, csak a két nő egymás irán-
ti gyűlölete nem változott. Az évek során mindketten magas rang-
ra emelkedtek saját törzsükben. Mindketten számos gyermeket
hoztak világra, és most tiszteletben álló nagymamák voltak, tele
menopauza utáni holderővel. Talitha vastag csontú és tömzsi volt,
hiszen Zant vére folyt az ereiben. Serophia továbbra is karcsú ma-
radt, bár semmi esetre sem volt törékenynek mondható. Mindket-
ten szívós, megfékezhetetlen természetű nők voltak. Ahogy az év-
szakok teltek, és az éves találkozóik követték egymást, a háború
csendben tovább dúlt köztük. „Hm! Serophia csicseriborsója olyan
ízű, mint a disznótrágya” - zsörtölődött Talitha a többi klán asszo-
nyainak.
„Minden tojás megzápul, amihez csak Talitha hozzáér” -
mondta Serophia bárkinek, aki meghallgatta. Rivalizálásuk legen-
dássá és a szórakoztató pletykálkodás tárgyává vált. A kémek oda-
vissza vitték a jelentéseket. Serophia kijelentette, hogy „ha egy
férfi Talitha lábai közé fekszik, Talitha elalszik”.
Erre Talitha azzal vágott vissza, hogy „ha egy férfi Serophia lá-
bai közé fekszik, akkor a férfi alszik el”. Még azok a férfiak is bele-
keveredtek az ügybe, akik jelenleg nem voltak kapcsolatban a
nőkkel, és akik éppen ezért a vadászok közös sátrán kívül gyűltek
össze, és azok a férfiak is, akik ritkán kerültek kapcsolatba női dol-
gokkal. Érveket hozott az egyik oldal, de a másik is. És fogadáso-
kat kötöttek. A nyári találkozásoknál a Talitha-Serophia harc leg-
újabb híreinek megvitatása a tábortüzek melletti esti szórakozások
részeivé vált.
A láz és a gyengeség véletlen egybeesése miatti patthelyzet a
hamarosan legendává váló Szőlők Nyarán ért véget.
Talitháékat északi barlangjaikból való kiköltözésük során visz-
szatartotta a gyerekek között elterjedt nyár eleji láz, így Serophia
törzse érkezett meg először a déli forrás mellé. Mivel látták, hogy
egyedül vannak, s mivel tudták, hogy Talitha imádja a szőlőt, Sero-
phia arra utasította rokonait, gyűjtsék össze az összes vadszőlő
termését. Amikor a kisebb törzsek is megérkeztek, Serophia boldo-
gan kínálta a szőlőt a mások által felkínált áruért cserébe a délről
jövő fanedvért és a keletről érkező sóért. Mire Talitha nagy csapata
megérkezett, már nem volt több becserélhető szőlő, semmi nem
maradt a tőkéken.
Amikor Talitha megtudta, mi történt, tombolni kezdett.
Serophia sátrához sietett. Miután meglátta Serophia szarvas-
bőr szoknyáján a friss szőlőlé foltokat, kirobbant:
- Bakkecskékkel párosodtál!
- Skorpiók menekülnek, ha meglátnak közeledni - vágott visz-
sza Serophia.
- Még keselyűk sem érintenék a tetemedet!
- Ha megmarna egy kígyó, elpusztulna!
 Családtagjaik szétválasztották őket, és amíg Serophia a győ-
zelmi mámorában fetrenget, Talitha titkos visszavágást tervezett.
A következő nyáron Talitháék érkeztek először a forráshoz.

Akkor az ő emberei szüretelték le a szőlőt az utolsó fürtig, egy

részét megették, egy részét elcserélték. Ami megmaradt, azt Talit-
háék vízhatlan kosarakba tették, majd a kosarakat elrejtették egy
közeli mészkőbarlangban. Amikor a következő nyáron visszatértek,
Serophia annyi szőlőt szüretelhetett, amennyit csak akart, mert
Talithának már titkos tartaléka volt.
Amikor azonban újabb egy év múltán összegyűltek az örök for-
rásnál, hogy felállítsák sátraikat és kunyhóikat, meggyújtsák tűz-
helyeiket, s belekezdjenek az egész nyáron át tartó alkudozásba,
szövetségeket kössenek, ítélkezzenek a törvénysértőkön, Talitha
népét sokkoló hatás érte. A szőlővel telt kosarak, amiket olyan jól
elrejtettek, és tényleg nem érintettek egy évig, különös változáson
mentek át a hűvös, sötét barlangban.
A szőlőszemek továbbértek, majd kipukkantak, a héj összeke-
veredett a gyümölcshússal és a lével, és a kosarak most pangó
masszát tartalmaztak. Az illata azonban nem volt kellemetlen, sőt,
amikor az egyik jós beledugta az ujját, és megkóstolta a lét, az
ízét különlegesnek és izgalmasnak találta.
Így Talitha is beledugta a kezét, kiemelt egy maréknyit a bíbor
színű léből, és felszívta a tenyeréből. Mindenki várt, miközben cup-
pantott a szájával, és nyelvével megnyalta az ajkát, de arcán ha-
tározatlan kifejezés ült.
- Mit gondolsz Talitha? - kérdezte Janka, az Istennő akkori Őr-
zője, a zömök, komoly férfi, saját fontosságát hangsúlyozva.
Talitha kinyalta a maradékot a tenyeréből, majd újabb adagért
nyúlt. Nem tudta eldönteni, ízlik-e neki, vagy sem. Volt azonban
még valami, amit nem tudott megfejteni…
Ivott még egy keveset, morfondírozott még egy darabig, aztán
hirtelen vidám hangulatban találta magát. A szőlőből erjedt levet
ihatónak találta, így arra utasította a férfiakat, hogy húzzák vissza
a nehéz, duzzadt kosarakat a szállásukhoz, ami egy hatalmas tá-
borban állt, ahol sátrak és kunyhók százai emelkedtek a bugyogó
forrást körülvevő síkságon. Mire Talitha csapata visszatért a kosa-
rakkal, számos tűzhelyből már füst szállt a csillagok felé, a levegőt
nevetés és kiabálás töltötték be, a családok pedig mindennapi
szorgalmas életüket élték. A Gazellák letelepedtek, és az új rejté-
lyen merengtek.
Talitha egy széles zsámolyon ült, és monumentális combjaira
támasztotta könyökét. Facsészéjét belemerítette a barlangból ho-
zott egyik kosárba, és újra ivott. Miközben mindenki várt és figyelt,
újra cuppantott és megint megnyalta a szája szélét.
Különös íz - gondolta -, de kellemes. Semmi szokásos édesség,
ami a szőlőlére oly jellemző volt, sokkal inkább különlegesen szá-
raz. Intett a többieknek, mire azok is megmerítették facsészéiket,
és megkóstolták. Néhányan tétovázva, néhányan merészen. Han-
gosan cuppogtak, közben véleményt mondtak, de a határozatlan-
ság miatt újra és újra belemerítették csészéiket a lébe.
Egy dologban mindannyian egyetértettek: elképzelésük sem
volt arról, mit isznak.
Egy idő után különös tünetek kezdtek megjelenni rajtuk: ösz-
szefolyó beszéd, tántorgó járás, csuklás és minden ok nélkül kitörő
nevetés. Talitha enyhén megrémült. Vajon népét gonosz szellemek
szállták meg? Ott volt például a két bátyja, akik egymásba kapasz-
kodva dülöngéltek. Aztán a nővérei, az egyik kuncogott, a másik
sírt. Talithát pedig különös melegség öntötte el. Amikor az általá-
ban tartózkodó Janka hatalmasat szellentett, mindenki nevetésben
tört ki. Mivel élvezte a reagálásukat, még egyszer megismételte,
ezúttal szándékosan, és amikor már senki nem bírta megállni ne-
vetés nélkül életük legviccesebb élményét, Janka a szájával adott
ki neveletlen hangokat, végül aztán az egész csoport a hasát fog-
va fetrengett a nevetéstől. Talitha is nevetett, de félelem szorította
össze agya egy kis hátsó zugát. Normálisan nem így viselkedtek.
Mi uralkodott el rajtuk? Sajnos nem tudott világosan gondolkodni,
s ahogy még többet ivott a szőlőléből, már azt is elfelejtette, miről
nem tud világosan gondolkodni. És amikor Janka, az Istennő unal-
mas és komoly Őrzője, hirtelen megragadta és csókolgatni kezdte,
ahelyett hogy megsértődött volna, Talitha saját legnagyobb meg-
lepetésére kuncogva, boldogan emelte fel a szoknyáját a férfi
előtt, noha biztosra vette, hogy nem adta jelét, hogy szeretne a
férfival közösülni.
 Janka hamar végzett, aztán legördült a nőről, és horkolni kez-
dett. Talitha ivott még egy kis szőlőlét, majd megdöbbenve vette
észre, hogy a térde már nem fáj.
Már hónapok óta aggasztotta a térde állapota, ízületei olyan
mértékig megduzzadtak, hogy segítségre szorult, ha valahova el
akart menni. Még a mészkőbarlanghoz vezető rövid út is úgy meg-
viselte, hogy fájdalmai miatt két keménykötésű férfinak kellett
visszahozni a hátán. Most azonban különös módon nemcsak nem
fájt, hanem olyan volt, mint egy fiatal nő térde!
Ez egyrészt megijesztette, másrészt felvidította - biztos va-
rázsitalt ittak. A boldogság és egészség szellemeivel teli italt.
Az Istennő áldását!
Egyre többet ivott, ám ahelyett, hogy továbbra is fiatalnak és
vidámnak érezte volna magát, kezdett érzelgőssé válni, s egy
újabb bátorító adag után képes volt lábra állni, és átbotladozni
más táborokba, átlépett embereken, majdnem levert egy sátrat,
végül betámolygott Serophia táborába, ahol mindenki dermedten
elhallgatott.
Talitha mellét verve sírni kezdett: - Rokonok vagyunk Sero-
phia! Rokonok! Szeretnünk kellene egymást, nem pedig gyűlöl-
nünk! Hibáztam! Olyan falánk és önző vagyok! - Talitha térdre bo-
rult.
- Meg tudsz nekem bocsátani, drága kuzin?
Serophia annyira meglepődött, hogy tátva maradt szájjal bá-
multa. Talitha két unokafivére, akik már keresték őt, odamentek a
körbegyűltekhez, és miután látták, hogy nagynénjük milyen álla-
potban van, azonnal megfogták a könyökénél, felemelték, és kitá-
mogatták a táborból, Serophia és rokonai pedig csak bámultak
utánuk.
Mire elérték Talitha sátrát, a nő már összefüggéstelenül be-
szélt - akárcsak a legtöbb családtag. Amikor unokatestvérei lefek-
tették az ágyaként szolgáló bőrökre, azonnal elaludt, hangos hor-
kolása betöltötte az éjszakát.
A következő nap azonban egészen más volt.
Lassan ébredeztek, és borzalmasan érezték magukat. Ördö-
gök táncoltak a fejükben, kavarogtak a gyomrukban a rossz szelle-
mek, görcsbe húzták a beleiket, és szaladniuk kellett a hasmenés
miatt. Kezük remegett, látásuk elhomályosult.
Többen azt állították, hogy a halál szélén állnak. Kínos érzés
és szégyen rohanta meg őket, ahogy visszaemlékeztek előző esti
bohóckodásukra. És ami még rosszabb, emlékezetzavarban is
szenvedtek.
Amikor Talitha fejét fogva, s hunyorogva a reggeli fénytől kitá-
molygott a sátrából, látta, hogy Ari négykézláb öklendezik, Janka
úgy iszik egy vizet tartó tökből, mintha a világ összes folyója sem
tudná a szomját oltani, és mindenki a fejét szorongatja és nyöszö-
rög. Számos nő ijedten tapasztalta az elkövetett nemi aktus egyér-
telmű nyomait, noha nem emlékeztek a dologra.
Talitha egyrészt zavarban volt, másrészt megrémült. Hogyan
lehettek ennyire vidámak előző este, ha ezen a reggelen a halál
kapujában érzik magukat? Biztosan olyan szellemek hatalmába
kerültek, akik először boldoggá és jókedvűvé teszik, majd betegen
és boldogtalanul magukra hagyják őket - gonosz szélhámos szelle-
mek!
Talitha mindaddig nem is emlékezett Serophia táborában tett
látogatására, amíg meg nem látta szégyenkező unokaöccseit.
Egyedül ők nem ittak a szőlőléből előző este. Azon tanakodott,
miért kerülik a tekintetét, és miért néztek úgy, mintha veréstől
szenvedő gyermekek lettek volna, azután visszaemlékezett.
Serophia előtt térdelt, és a bocsánatáért könyörgött.
- Az Istennő kebleire! - kiáltott fel. Mindannyian rossz szelle-
mek hatalmába kerültek?
Mindentől függetlenül, Talitha nem akart felhagyni az új ital
hörpölésével. Végül is jó kedvük volt. Arra kérte a jósokat és az Is-
tennő Őrzőjét, hogy olvassanak a jelekből és ómenekből, meditál-
janak azon, ami történt, és imádkozzanak az Istennőhöz útmutatá-
sért. Egynapos visszavonulás, imádkozás, böjtölés és varázsgom-
ba evés után a jövendőmondók kinyilatkoztatták, hogy a varázs-
italt az Istennő készítette, és kiválasztott gyermekeinek adta, kü-
lönleges ajándékként. Hiszen a jósok és az Istennő Őrzője is emlé-
kezett az előző esti jó érzésekre. Így aztán óvatosan közelítették
meg a kérdést, az átváltoztatott italt szent italnak tekintették,
amit nem ihattak könnyelműen, csak nagyon megfontoltan.
 A hírek szétfutottak a hatalmas táborban, mire végül mindenki
a varázsitalról beszélt. Talitha meghívott más vezetőket is, hogy
igyanak a léből, és mondjanak róla véleményt. Serophiát szándé-
kosan nem hívta meg. Körbeadták a tálat, és megkóstolták a bort.
Érezték, hogy vérük átmelegszik és fülük kellemesen zúg. A veze-
tők és jósok tanácskoztak, még több bort ittak, végül megegyez-
tek abban, hogy a varázsital nem rossz dolog. Hiszen vidámmá
tette őket, megszüntette a fájdalmat, és békés álmot hozott an-
nak, aki ivott belőle.
Valójában egyértelmű volt, hogy áldott ital, amit az Istennő te-
lített az élet szellemével.
A Gazella Törzs az északi barlangokban telelt, és a következő
tavasszal a többieket megelőzve ért a találkozó helyére.
Betakarították a szőlőt, és azonnal a halott tengerre néző tit-
kos barlangokba szállították. Egy hetet vártak, majd visszamentek,
hogy megkóstolják a levét. De csak szőlőszemeket találtak.
Vártak egy újabb hetet, de a varázsital még mindig nem volt
sehol. Végül Talitha kijelentette, hogy egy év kell az átalakuláshoz,
így nem mentek a barlang közelébe, amit gondosan elrejtettek a
többiek elől. Amikor a következő nyáron visszatértek, egyenesen a
barlanghoz siettek, s aggódva kóstolták meg az italt. Átalakult!
Ezen a nyáron Talitha más áruért cserébe megosztotta a különle-
ges italt a többi törzzsel is.
Amikor a család negyedszer látogatta meg az örök forrást, Ta-
litha kijelentette, nincs értelme télire visszamenniük a barlangok-
ba, amikor szilárd menedéket tudnak itt is építeni.
Jobb maradni és vigyázni a szőlőre, indokolta véleményét,
mintsem kockáztatni, hogy mások találják meg.
Azonban ősi hagyományuk a következő volt: ami volt, az van,
és ami van, mindig is az lesz.
Eddig az éves észak-dél-észak ciklus szerint éltek, egyszerűen
azért, mert mindig így tettek. Most azonban, ahogy annak idején a
túlélés érdekében Sudár úgy határozott, hogy menniük kell, Talitha
úgy döntött, hogy maradnak. Rémisztette ugyan őket, hogy nem
térnek vissza télire a barlangokba, ugyanakkor rájöttek, hogy sze-
retnek az örök forrás közelében lenni.
 Titokban attól is féltek, hogyha elmennek, esetleg soha többet
nem ihatnak a varázsitalból. így Talitha egy csapatot visszaküldött
északra, hogy ássák ki őseik csontjait a barlangokból és hozzák
ide, majd temessék el újra. Döntését azzal indokolta, hogyha az
ősöket lehozzák ide, akkor ez a terület is ősi terület lesz.
Így szilárd menedékeket építettek, a szőlő vidám őreinek nyil-
vánították magukat, majd eljött a következő nyár, amikor a gyü-
mölcs megérett. Talitha vezette a szüretet, a készítést és a varázs-
ital tárolását. Nem ismerték a szőlő héján lakó élesztőket, sem a
szőlőben levő cukorra kifejtett hatásukat, azt sem tudták, hogy a
folyamatot erjesztésnek nevezik majd. Ők azt hitték, hogy az Is-
tennő csepegtetett varázsos tulajdonságokat az ártalmatlan szőlő-
be, amitől a férfiak vidámak, a nők pedig terhesek lettek.
Talitha családja kisajátította a szőlőt, de boldogan kereskedtek
a borral, más törzsek által kínált árura cserélték. Míg Serophia
klánját kizárta ebből az élénk kereskedelemből, és úgy tartotta,
hogy unokanővérén győzelmet aratott, semmit nem sejtett arról,
hogy hamarosan egy másik titkos felfedezésre is sor kerül.
Egy másik értékes növény nőtt magától az örök forrás közelé-
ben, és a csapatok annyit gyűjtöttek az árpából minden nyáron,
amennyire csak szükségük volt. A kalászokat megpörkölték tüzei-
ken, és úgy ették a magokat. Serophia úgy döntött, hogy Talitha
győzelmének megtorlásaként ő az árpát fogja kisajátítani. Keres-
kedni fog másokkal, de nem ad a magokból Talitha családjának.
Azt is elhatározta, hogy mint Talitha csapata, az ő családja is a for-
rásnál marad, ezzel biztosítva az árpa birtoklását. Nem volt titkos
barlangjuk, ezért az összegyűjtött árpát Serophia egyik sátrában
tárolták kosarakban, itt mérték ki és kereskedtek vele.
Eltelt néhány esztendő, és a forrás egyik oldalán Talitha törzse
a borral kereskedett, Serophia klánja a forrás másik oldalán az ár-
pával, egészen addig, amíg beköszöntött az Eső Nyara, amikor is
újabb csoda történt.
A Jordán folyó völgyében az eső elég ritka jelenség volt, nyá-
ron pedig különösen az. Amikor kitört a vihar, napokig tartó felhő-
szakadást hozott rájuk. A telepesek sátrai beáztak - ilyen problé-
mával eddig még sosem kellett megküzdeniük. Nem csupán ágya-
ik és ruhájuk ázott szét, az eső megtöltötte vízzel az elraktározott
árpát tartalmazó kosarakat is, tönkre téve azok tartalmát.
 Serophia büszkeségében nem akarta kiüríteni a kosarakat.
Eldugta hát a tönkrement magokat tartalmazó kosarakat, ne-
hogy egy szó is eljusson Talithához, és okot adjon neki a kárörven-
désre. Aztán egy őszi napon az egyik rokona figyelmeztette, hogy
a sátornak, ahol a tönkrement árpát tárolták, különös szaga van.
Megvizsgálták, és a család azt találta, hogy a kosarak megduzzad-
tak, belsejükben az ázott árpa helyett sűrű folyadék volt, ami pi-
káns illatot árasztott.
Talithához hasonlóan Serophia sem tudott semmit a levegőből
származó élesztőkről, a vízben ázó árpára kifejtett hatásukról, és
az ezt követő erjedésről. Mindössze azt tudták, hogy az átalakult
italtól az emberek jókedvűek és boldogok lesznek.
Idővel Serophia leszármazottai megtanulták, hogyan kell szán-
dékosan sört készíteni, és ez újabb kereskedelemhez vezetett. Mi-
vel már nem vándoroltak, az embereknek szabad idejük lett. Így
idejüket és energiájukat más területeken használták fel, például
ékszereket, szerszámokat, hangszereket készítettek, továbbfej-
lesztették bőrcserzési módszereiket. Az étkezés kifinomultabb lett.
A vadbúzamagok közvetlenül a kalászból való elfogyasztása he-
lyett az asszonyok rájöttek arra, hogy a szemeket kövek között
meg lehet őrölni, és vízzel összekeverve tápláló kását lehet főzni
belőle. Egy őszi napon egy Fara nevű asszonyt hirtelen elszólítot-
tak a munkájától, ő meg a nagy sietségben a víz és mag keveréket
véletlenül a forró kövekre löttyintette. Amikor visszatért, a kásánál
finomabb ennivalót talált, amelyet ráadásul jól lehetett tárolni.
Így aztán egy harmadik család is úgy döntött, hogy az örök
forrást választja állandó otthonául, és nekilátott a jövedelmező ke-
nyérkészítésnek.
Még több család jött, és az emberek kezdték megtermelni sa-
ját zöldségeiket, amit a felbuzgó forrás vizével öntöztek, így hely-
ben kész élelemhez jutottak, és többé már nem volt szükségük
arra, hogy friss táplálékot keresve vándoroljanak.
Tartós szálláshelyeket emeltek, így az állandóság azt jelentet-
te, hogy az emberek anyagi javai nem korlátozódtak arra a meny-
nyiségre, amit egy személy tudott vinni a hátán. A sártéglából
épült otthonok megteltek személyes tárgyakkal és felesleges dol-
gokkal, csecsebecsékkel, díszekkel, és a történelemben először
létrejött az emberek két új csoportja: a gazdagoké és a szegénye-
ké.
És a csodálatos kék köves Istennőhöz, aki a szőlőlevet borrá
változtatta, az árpát pedig sörré, új imádságokkal fordultak.
Már nemcsak a halottakért, termékenységért imádkoztak hoz-
zá, hanem a termést növesztő esőért, a gazdag aratásért és több
vevőért.
A szegények azért imádkoztak, hogy gazdagok legyenek, a
gazdagok pedig azért, hogy még gazdagabbak.

HARMADIK KÖNYV

A Jordán folyó völgye

10 000 évvel ezelőtt

Avram mindössze annyit tudott, hogy az éj tele lehet rossz

ómenekkel és látomásokkal, üstökösökkel és holdfogyatkozással,
lehetett baljóslatú és félelmetes, az utolsó ítélet napjának és az
Armageddon előhírnöke, vagy lehetett egy egyszerű, békés nyári
éjszaka. Avram felől bármelyik lehetett - ő saját világában élt.
Micsoda álma volt! Marit a karjában feküdt, érzékien és rugal-
masan, melegen és odaadóan hajolt föléje, felkínálta neki a csípő-
jét és az ajkát. Alma annyira szenvedélyes volt, hogy most, miköz-
ben a hideg hajnali fényben átment a szőlőültetvényen, bőre még
mindig láztól égett. Ahogy az őrtorony falétráján felfelé kapaszko-
dott - egyik válláról madzagon árpakenyér cipók lógtak, másikról
hígított sörrel teli bőrtartály, hiszen egész napját a toronyban tölti
majd, azt figyelve, jönnek-e a fosztogatók -, érezte, hogy újra me-
revedése támad. Mire felért a létra tetejére, már ismét teljes erek-
ciója volt. Avram még sosem volt ilyen szerelmes és ilyen boldog-
talan sem.
Mindössze tizenhat éves volt.
Szerelmének tárgya egy tizennégy éves, bimbózó mellű és ga-
zella tekintetű fiatal lány volt. Hosszú lábú, könnyed, mint a szél,
szelíd és kedves. Gyötrelmét az okozta, hogy Marit a Serophia Há-
zából származott, ő pedig a Talitha Házából.
Családjaik két évszázad óta gyűlölték egymást, kölcsönös el-
lenségeskedésük immár legendássá vált. Ha Avram titkát, Marit
iránti tiltott szerelmét, valaki megtudja, nyilvános megszégyení-
tés, kiátkozás, verés, éheztetés és elzárás vár rá, és talán még ki
is herélik. Legalábbis Avram fiatal agya efféle büntetéseket képzelt
el.
Azonban nem tudta elfelejteni abbájának, Yubalnak szavait,
aki három évvel ezelőtt, amikor Avram felfigyelt testének változá-
saira, így szólt: „Az élet nehéz, legényke. Az egész élet gürcölés,
tele fájdalommal és szenvedéssel. Az Istennő bölcsességében ne-
künk adta a nemi öröm ajándékát, hogy kiegyenlíthessük vele az
összes szenvedést. Úgy intézte, hogy a férfiak és a nők örömöt
nyújtsanak egymásnak, hogy elfeledkezzenek boldogtalanságuk-
ról, így, ha rád tör a szükség, legény, szerezz magadnak örömöt,
bárhol vagy, mert az Anya ezt kívánja.”
Yubalnak nyilvánvalóan igaza volt, mert Avramnak úgy tűnt,
az Örök Forrás Helye lakói rendkívüli módon odafigyeltek arra,
hogy megfeleljenek az Istennő eme elvárásának. A település ha-
gyományos időtöltése a szerelembe esés állandó ciklusaiból állt:
otthonalapításból és szétválásból. A derék polgárok, akik mindig
imádták a pletykákat, sörös dézsák mellett ücsörögve fogadtak
abban, hogy egy-egy új párkapcsolat mennyi ideig fog tartani,
vagy hogy kit kinek a kunyhójából látnak majd kimászni. Néha a
kapcsolat felbontása közös megegyezéssel történt, de gyakrabban
az egyik fél unta meg a dolgot, és költözött el. Ekkor kitört a harc,
különösen ha ez egyik fél másvalakivel költözött össze. Még min-
denki arról a napról beszélt, amikor Lea, a bába, rajtakapta Uriah-
t, a nyílkészítőt, az egyik Hagyma Nővérrel. Lea letépte a nő skalp-
ját, majd forró vizet öntött Uriahra. A nyílkészítő elköltözött a tele-
pülésről, és soha nem tért vissza. És persze voltak azok a ritka ke-
vesek is, akik egy életre együtt maradtak - például a saját anyja
és az abba is ilyen kivételek voltak -, és magát is így képzelte el a
gyönyörűséges Marittal: szerelmük az örökkévalóságig tart.
Miközben Avram a torony tetején levő árnyékos teraszon állt -
a fűből szőtt napellenző létfontosságú volt, hiszen nyár lévén a
nappalok egyre forróbbá váltak -, mélyet szippantott a hűvös reg-
geli levegőből abban bízva, hogy az majd lehűti lángolását, és fel-
adatára tud figyelni, fosztogatók közeledtére utaló jeleket keres a
hegyek és szurdokok között. Elhatározta, hogy jól végzi a dolgát.
Előző évben, amikor martalócok jelentek meg keletről, nem volt fi-
gyelmeztetés. Anyját brutálisan lemészárolták, két lánytestvérét
pedig elrabolták. Ekkor megépítették a tornyot.
Avram feladata volt, hogy őrt álljon és időben figyelmeztessen
a támadásra.
A fosztogatók nem jöttek minden évben, nem lehetett előre
megjósolni támadásaikat. Ádázul harcoltak. Földjük a keleti he-
gyek túloldalán volt, vadászatból és rablásból éltek. Senki nem
tudta, kik ők, vagy hogyan élnek, mert senki nem vette a bátorsá-
got, hogy kövesse őket. Kósza hírek terjedtek el: azt beszélték, kö-
vet esznek és homokot isznak, saját asszonyaik nincsenek, fajtáju-
kat más törzsekből rabolt nőkkel tartották fenn. Alvás közben pe-
dig lelkük el tudja hagyni testüket.
Képesek alakot váltani, és gyakran portyáznak az örök forrás
körül élő emberek között holló és patkány alakjában.
Halottaikat pedig megeszik.
Az éberség tehát nagyon fontos. De nem volt könnyű állandó-
an a látóhatárt pásztázni, vagy a szőlősorokat figyelni, nincs-e köz-
tük tolvaj, különösen, miután Avram csak Maritra és előző éjszakai
élvezetes álmára bírt gondolni. Biztosra vette, hogy férfit ennyire
még nem kínzott a vágy. Még abbáját, Yubalt sem, aki nyíltan sírt,
amikor Avram anyját megölték, és azt mondta, az egyetlen nő
volt, akit valaha szeretett.
Kihúzta magát, megkezdte az őrködést.
Az ég rózsaszínben játszott a keleti hegyek fölött, és az Örök
Forrás Helye nevű település, ami félnapi járóföldre volt nyugatra a
Jordán nevű folyótól (amely „leszállót” jelent, mert vize északról
dél felé folyt), kezdett életre kelni a korai ködben.
Tűzhelyek füstje, a sülő kenyér, sülő hús illata, valamint a ha-
rag, az öröm, a meglepetés és a türelmetlenség hangjai töltötték
be a levegőt. Onnan, ahol Avram állt, nemcsak abbájának szőlős-
kertjét és Serophia árpamezőit lehetett látni, hanem olajfa ligete-
ket, gránátalma kerteket és datolyapálma telepeket is, valamint
kitűnő kilátás nyílt a központi telepre, mintegy kétezer lélek hatal-
mas táborára, ahol az emberek sártéglából épült házakban, fűből
készült kunyhókban és kecskebőr sátrakban laktak. Volt, aki egy-
szerűen a földön aludt, szőrmékbe gubózva és evilági vagyonát a
feje alá gyömöszölve.
Bár sokan állandóan itt laktak, volt aki tegnap jött és ma már
megy is tovább, mások ma érkeztek és holnap újból útra kelnek.
Az emberek azért jöttek az Örök Forrás Helyére, hogy az obszidi-
ánt sóra, a porcelánkagyló héját lenmagolajra, a zöld malachitot
lenrostra, a bort sörre és a húst kenyérre cseréljék.

Az emberiség eme hatalmas kaptárának közepén - hosszú ön-

tözőcsatornákkal, melyek mint egy pók lábai nyúltak szerte szét -
bugyogott az édesvizű örök forrás, ahol most is, a hasadó hajnal
fényében, lányok és asszonyok merítették kosaraikat és ivótökei-
ket a vízbe.
Avram nyugtalanul felsóhajtott. Mennyi nő, de egyik sem
olyan gyönyörű vagy vonzó, mint szeretett Maritja.
Mint a legtöbb vele egyidős fiú, Avram sem volt tapasztalatlan
a szex dolgában. Bár a tevékenység leginkább abból állt, hogy ki-
mentek a hegyekbe a barátaikkal, és elkaptak egy-egy nőstény
kecskét, s azon gyakoroltak, Avramnak akadt némi tapasztalata lá-
nyokkal is. Marittal azonban nem. Még egyetlen szót sem váltottak
egymással, bár szomszédos birtokon éltek évek óta. Biztos volt
benne, hogy nagyanyja megölné, ha csak megpróbálkozna vele.
Avram azt kívánta, bárcsak a Régi Napokban élhetne, amikről
úgy képzelte, sokkal jobbak voltak, mint a mostaniak. Szeretett az
ősökről - nem Talitháról és Serophiáról, hanem nagyon régi ősökről
- történeteket hallgatni, amikor népe még nomád életet élt, egyet-
len nagy törzsben éltek, a nők és férfiak azzal jutottak örömhöz,
akit választottak. Most azonban már nem voltak nagy törzsekben
vándorló nomádok, hanem kis családokban éltek ugyanazon a
földterületen, házakban, és valamiért az emberek azt hitték, hogy
aki az egyik területen él, az jobb, mint aki a másikon. „Yubal bora
szamárhúgy ízű” - állította határozottan Marit abbája, Mólok. „Mó-
lok sörét malacok heréjéből facsarták” - mondta Avram abbája, Yu-
bal. A két férfi ezen véleményét nem szemtől szembe hangoztatta,
ugyanis a Talitha és Serophia Házak tagjai generációk óta nem be-
széltek egymással.
 Így nem lehetett arra számítani, hogy valaha, az egyik házból
származó fiú és a másikból származó lány egymás karjában találja
magát.
Avram ezt igazságtalannak tartotta. A rivalizálás az őseik ügye
volt, nem az övé. Az őseiknek megvolt a maguk élete és gondja.
Ez most az ő ideje. Arról fantáziált, hogy elmenekül Marittal
(egyszer már kitalálta, hogy fog először beszélni hozzá), messzire
viszi a szőlőskerttől és az árpamezőtől, messze a sátraktól és
kunyhóktól, a vályogból épült házaktól, és együtt fedezik fel a vilá-
got. Mert Avram álmodozónak és kutatónak született, lelke nyug-
talan volt, értelme mindig kérdezett és a miérteken gondolkodott.
Más korban csillagász, felfedező, feltaláló vagy tudós lett volna.
Azonban a teleszkópokról, hajókról, a kohászatról és az ábécéről,
vagy akár a kerékről és a háziasított állatokról akkoriban még csak
nem is álmodtak.
Megszegett egy lapos árpakenyeret, letört belőle egy darabot,
és miközben rágta, a szerény épületeket figyelte, amelyek Sero-
phia árpamezőinek szélénél húzódtak - a cséplőkunyhót, a raktá-
rakat, ahol a kádakban az árpát sörré erjesztették, és a magánhá-
zat, ahol Marit családja élt. Vágyakozva felsóhajtott, és lángoló szí-
ve azért is sajgott annyira, mert nem tudta, mit érez iránta Marit.
Úgy gondolta, egyszer rajtakapta a lányt, amint őt figyelte.
Néhány héttel korábban, a tavaszi napéjegyenlőség ünnepén,
hirtelen félrekapta a tekintetét, és arcán pír jelent meg. Vajon ez jó
jel? Vajon ez azt jelentette, hogy osztja az érzelmeit?
Bárcsak tudná!

Miközben a nap a távoli hegyek fölé kúszott, Avram Maritot ke-

reste a tekintetével - és arra gondolt, ha ebben a korai órában
megpillantaná, az bizony jó ómen lenne, azt jelentené, hogy a nap
hátralevő része is jól telik majd. De csak a kövér Cochavát látta,
amint egy bottal hajkurászta a gyerekeit, két téglakészítőt, akik
hangosan alkudoztak egy sörös dézsa fölött (láthatóan egész éjjel
ittak); Enochot, a foghúzót és Leát, a bábát, akik sietősen szeret-
keztek egy fának támaszkodva. Az úton átellenben Dagant látta a
halászt, aki szomorúan támolygott ki Mahalia kunyhójából, szemé-
lyes dolgai csak úgy röpködtek utána, nyilván egy dühös kéz haji-
gálta őket kifelé.
Dagan a múlt hónapban Zivával élt, egy hónappal előtte pedig
Anath-tal. Avram kíváncsi volt rá, hogy vajon mi miatt lett a nők-
nek olyan gyorsan elege Daganból, és miért dobják ki olyan ha-
mar. Szegény Dagan - asszony és asszonyi szív nélkül, hogy tud
egy férfi élni?
Aztán Avram megpillantott valamit, amitől hangosan nevetnie
kellett. Erre jött a bolond Namir néhány újabb kecskeszerzemény-
nyel. Két évvel ezelőtt Namirnak az az elképzelése támadt, hogy a
kecskék hegyekben való üldözése, levágása - amire szükség volt -
és a településre való visszacipelése helyett, sokkal kevesebb mun-
kával járna, ha a kecskét élve hozná haza. Ólban tartaná, majd le-
vágná őket élelemnek vagy kereskedne a húsukkal, attól függően
mire van szükség. Így ő és unokatestvérei elmentek a hegyekbe,
és annyi kecskét fogtak be, amennyit csak tudtak. Mivel azonban
azt akarták, hogy a csapat szaporodjon, csak nőstény kecskéket
hoztak, a hímeket fent hagyták. Egy év múlva azonban nem szü-
lettek újabb kecskék, ezért a meglévőket vagy megették, vagy el-
adták. Bár szomszédai kinevették, Namir esküdözött, hogy terve
sikerülni fog. „Végül is” - mondta a barátainak sörözés közben -,
„ha a kecskék szaporodnak a hegyekben, miért ne szaporodnának
nálam is?” Így újra kiment és megint befogott nőstény kecskéket,
hazavitte őket a botokkal, ágakkal és rőzsével körbekerített óljába.
Ez alkalommal sem lett egyik kecskének sem gidája, megint meg-
ették vagy eladták a befogottakat. És most újra itt volt, elszántan
arra, hogy kecskenyájat tartson. Szégyenkező unokatestvéreivel
átkelt az ébredező településen, a hosszú karókhoz kötött, kapáló-
dzó, mekegő kecskéket vezetve. Avram csak az összegyűlt füstön
keresztül látta, hogy négy ember sörözget egy lugas alatt, és sér-
téseket kiabál Namirnak, miközben fogadást kötnek, mennyi ideig
fog ez a nyáj tartani.
Avramnak úgy tűnt, a településen mindenkinek volt valami-
lyen terve, bár nem mind volt olyan nevetséges, mint Namiré.
Yasap tíz éve érkezett, és virágmezőket telepített. Az emberek ki-
nevették, mondván, mi szükség van a virágokra? De torkukon
akadt a nevetés, amikor a méhek megtalálták a mezőt, és Yasap
kaptárokban összegyűjtötte a mézet. Emberemlékezet óta ez volt
az első év, amikor egész évben volt cukruk, s az édesség iránti
igény olyan nagy volt, hogy mostanra Yasap lett a harmadik leg-
gazdagabb a településen.
Egyre több ember, aki először jött az Örök Forrás Helyére szét-
nézni, azt tapasztalta, hogy az élet könnyebb a településen, ezért
szálláshelyet épített és abbahagyta a vándorlást. A különleges
szakmájú emberek élelemre, ruhára és ékszerre cserélték a szol-
gáltatásaikat: borbélyok és tetoválók, jövendőmondók és csillagjó-
sok, csontfaragók és kőfényezők, halászok és tímárok, bábák és
gyógyítók, prémvadászok és vadászok. Sokan jöttek, a legtöbben
maradtak.
Ha szabad lennék és a magam ura - gondolta Avram - nem
azon törném a fejem, hogyan maradhassak itt. Kenyeret és sört
csomagolnék, fognám a lándzsámat, és megnézném, mi van a
hegy másik oldalán.
A hangos kiáltozást hallva, Avram lenézett, és látta, hogy öcs-
csei a szőlősorok között szaladgálnak, és felriasztják a madarakat.
Tizenhárom, tizenegy és tízévesek voltak, imádták a szőlős-
kertet, ezt tekintették a birodalmuknak. A szüret a következő hé-
ten volt esedékes, akkor majd teljes erővel dolgozni fognak a fel-
nőttek mellett, érett szőlővel szedik tele a kosarakat. Aztán, ami-
kor az összes szőlőt leszedték, apró lábaikkal keményen dolgoznak
majd a szőlőprésben, hogy a szőlőszemeket lévé zúzzák össze.
Avram éppen Calebnek - legidősebb öccsének - akart integet-
ni, amikor meglátott valamit, amitől megdermedt. Egy idősebb,
csupasz mellű, hosszú szarvasbőr szoknyás, összefont hajú nő -
akinek haja már fehéres volt a tövénél a hennafesték alatt - cso-
szogott végig az ösvényen, fonnyadt teste meggörnyedt a kő és
kagylóhéj nyakláncok súlya alatt. De gazdag nő lévén kötelessége
volt, hogy a család gazdagságával kérkedjen.
Avram szeme majd kiesett. Miért megy a nagyanyja az Istennő
Szentélyéhez vezető úton? Egyrészt meglepte a dolog, másrészt
aggasztotta. Mire készült ebben a korai órában?
Biztos sürgős küldetése van. Vajon kitalálta titkos vágyódását
Marit iránt? Vajon arra akarja kérni az Istennőt, hogy babonázza
meg őt? Mint a legtöbb fiú, Avram is rettegett a nagyanyjától. Az
öreg nők elképzelhetetlenül nagy hatalommal bírtak.
 Automatikusan a nyakában lógó amulettjéhez kapott. A ha-
gyomány szerint, ha egy gyermek elérte a hetedik életévét, és
úgy tűnt, hogy megéli a felnőttkort - hiszen sok gyerek meghalt
ennél fiatalabb korban -, állandó nevet kapott és egy kis erszényt,
amiben értékes talizmánokat hordott: kiszáradt és összezsugoro-
dott köldökzsinórját, első fogát, anyja egy hajtincsét. Talán egy kis
állati bálványt, a védő növény néhány száraz levelét - amelyek
mind azt a célt szolgálták, hogy tulajdonosát egészségben tartsák,
megvédjék a bajtól. Ahogy Avram a varázsköveket, csont- és ág-
darabokat tartalmazó amulettet markolta, arra gondolt, vajon elég
hatalma van-e ahhoz, hogy megvédje a saját nagyanyjától.
Figyelte, hogyan halad a kunyhók és sátrak között, hogyan lé-
pi át a gané- és zsigerkupacokat, hogyan siet át a tímárokat körül-
vevő bűzön, ahol véres bőröket feszítettek ki száradni a napra,
hogy végül rátérjen arra az ösvényre, ami az Istennő Szentélyének
otthont adó sártéglából készült kis házikóhoz vezetett. Avram lát-
ta, hogy Reina, a papnő előbukkan kis házából, hogy üdvözölje
vendégét.
Még innen is látta Reina pompás melleit. Nyáron a település
asszonyai csupasz mellel jártak, így a férfiak az asszonyok kincse-
in legeltethették a szemüket. Vajon ez váltotta ki gerjedelmét Ma-
rit iránt, amikor észrevette, hogy gyerekből kezd nővé válni? Reina
mellei nagyok és kemények voltak, egy cseppet sem ereszkedtek
meg, nem úgy, mint a legtöbb vele egyidős asszonyé, mert Rein-
ának nem volt gyereke. Amikor papnőnek szentelték, szüzességét
felajánlotta az Istennőnek.
Ettől azonban semmivel nem lett kevésbé nő. Reina vörös-
okkerrel kente be mellbimbóit és aromás olajjal illatosította a ha-
ját. Széles csípőjén szarvasbőr szoknyájának öve mélyen a köldö-
ke alatt volt, éppen az áldott háromszög fölött, ami egyetlen férfié
sem lehetett.
Avram megint sóhajtott, a fiatalság gerjedelme és zavara mi-
att, és azon tanakodott, vajon miért teremtette az Istennő ezt a
megdöbbentő éhséget férfi és nő között. Reinát, akit nem érinthe-
tett férfi, annál inkább meg akarták érinteni a férfiak.
Aztán ott volt Marit, aki elrabolta a szívét, és aki sosem lehet
az övé. Hol van ebben az élvezet?
 Amikor nem sokkal később látta kijönni a nagyanyját az Isten-
nő Szentélyéből, ahol a kék kő szívű szent szobrot óvták és gon-
dozták, meglepődött, milyen sietve megy visszafelé az idős nő a
házukhoz, mintha hajtotta volna valami. Egy pillanattal később Av-
ram hangos szóváltást hallott kiszűrődni a házból.
Nagyanyja és abbája veszekedtek!
Egy pillanattal később abbája kirontott a házból, mint egy fú-
ria, elindult az árpamezőhöz és Marit házához vezető poros ösvé-
nyen.
Avramot felzaklatta, hogy Yubalt ilyen meggyötörtnek látta.
Egy emlék: Yubal a vállán viszi, erős kezei szorosan fogják a
fiú bokáját. Yubal hosszú léptekkel viszi át a mezőn és a patako-
kon. Avram óriásnak érezte magát, és olyan büszkén lovagolta
meg a széles vállakat, hogy sosem akart lemászni onnan. Avram
nem ismert más fiúkat, akik ilyen jó kapcsolatban lettek volna az
abbájukkal.
Nem is minden férfi érdemelte ki a megtisztelő „abba” elneve-
zést, ami „urat vagy gazdát” jelentett, általában egy virágzó üzlet-
ben, és néha egy asszony háza és gyerekei felett, akiket nagyon
szeretett. Mivel csak kevés férfi maradt hosszú ideig együtt
ugyanazzal a nővel, különösen ha elkezdtek gyerekei születni, Yu-
bal ritka kivétel volt, mert szerette Avram anyját, és húsz évig élt
a házában.
Avram Yubalt figyelte - jól festett kecskebőr ruhájában, hosszú
haját és szakállát gazdagon olajozta, ami illett rangjához -, aki tett
néhány lépést, majd hirtelen megállt, megvakarta az állát, majd
megfordult és a település felé indult, mintha hirtelen meggondolta
volna magát. Néhány pillanattal később Avram látta, hogy Yubal
egy árnyékos lugas alatt leül Joktannál, a sörárusnál, ahol három
másik férfi már egy sörös dézsán osztozott. Yubalt vidáman üdvö-
zölték, mivel ő volt az egyik legkedveltebb és leginkább csodált
férfi a településen. Aztán intett Joktannak, hogy hozzon egy nád-
szálat, ami durván két karhosszúságú volt, majd belemerítette a
magas dézsába, keresztültolta a sörgyártás során keletkezett, fel-
színen úszó habon, és szívni kezdte a folyadékot. Joktan söre sok-
kal gyengébb volt, mint Mólok söre, de Yubal megesküdött, hogy
előbb iszik kígyóhúgyot, minthogy Serophia vérvonalának sörével
illesse torkát.
 Yubalt látva, Avram megkettőzött figyelemmel őrködött.
Abbája miatt akart jó munkát végezni. Azt akarta, hogy Yubal
büszke legyen rá. De bármennyire próbált jó őrszem lenni, min-
denhol minden Markra és a szexre emlékeztette.
A reggeli napfényben a kőcsiszoló házának ajtaján egy frissen
festett női nemi szerv képe ragyogott. A férfi azt remélte, ez majd
hozzásegíti ahhoz, hogy lánya teherbe essen. Sok család festett
ilyen szimbólumokat bejárata mellé - általában melleket és külső
szeméremtesteket - azt remélve, ezzel meghívják az Istennő ter-
mékenyítő erejét otthonukba. Az ebben reménykedő nők Reiná-
hoz, a papnőhöz mentek varázsamulettekért, termékenységi italo-
kért és természetfeletti erővel bíró növényekért.
A férfiak nem vettek részt a termékenység hajszolásában,
mert Avram népe még nem tudta, hogy a férfiaknak milyen szere-
pe van a nemzésben. A fogantatás varázslat volt, ami egyedül a
nőben hatott az Istennő hatalmán keresztül.
Egy kiáltás visszairányította figyelmét a településre és törté-
néseire. Egy bűnöző, akit a forrás közelében büntetőoszlophoz kö-
töttek, ordibált a gyerekekkel, akik ürüléket és rothadó dolgokat
dobáltak hozzá. Bár általában csalókat, hazugokat, törvényszegő-
ket és rosszindulatú pletykaterjesztőket kötöttek az oszlophoz, ez
a mostani férfi, aki pucér és tehetetlen volt, berúgott az árpasör-
től, felmászott egy háztetőre, és levizelte a gyanútlan járókelőket.
Kisebb büntetést is kaphatott volna, ha nincs az áldozatai között
Avram nagyanyja. Két másik férfit is kikötöttek a póznához, mert
megerőszakolták az Edra Ház lányát. Mivel ezek a férfiak a feldü-
hödött nők céltáblái voltak, akik köveket és trágyát dobáltak a fér-
fiakra, egy csoport bámészkodó fogadást kötött, hogy vajon az
erőszaktevők megélik-e a naplementét.
Az igazságszolgáltatás gyors és brutális volt a közösségben. A
tolvajoknak levágták a kezét. A gyilkosokat kivégezték. Előnyös
helyzetéből, a toronyból, Avram látta a búzamező túloldalán levő
fára felakasztott gyilkos testét, kivégzése nemrégiben történt, a
hollók épp most vájták ki a szemét.
Avram megborzongott.
Aztán leárnyékolta a szemét, hogy jobban lásson. Mi az a tá-
volban? Porfelhő? Északkeletről jön?
 Érezte, hogy gombóc gyűlik a torkában. Fosztogatók!
Aztán szeme kitágult, és elakadt a lélegzete. Nem fosztogatók
voltak, hanem Hadadezer karavánja! „Áldott Anya!” - kiabálta, és
mert nem tudott elég gyorsan lejönni a létrán, a végén leugrott.
Kiabált, hadonászott: - Megérkeztek az obszidián-kereskedők!
Olyan lakmározás lesz este, mint máskor sosem. És ilyen bol-
dog tömegben, amikor annyi ember iszik és merül élvezetekbe,
ugyan kinek fog feltűnni, ha két fiatal tiltott pillantásokat vált egy-
mással?
A karaván mindig különös látványt nyújtott. Hegyeken, völ-
gyeken, patakokon keresztül hömpölygő emberfolyam, ezernyi lé-
lek, kereskedelmi áruk és felszerelések súlya alatt görnyedő teher-
hordók raja. Némelyikük rudat cipelt a vállán, amelynek mindkét
végéről batyuk lógtak; mások a homlokuknak feszített bőrszíjakkal
tartott kosarakat cipeltek a hátukon; a nehezebb árut szánkókon
vontatták igába fogott férfiak. Hosszú, lassú, kimerítő vállalkozás
volt oly sok mérföldet megtenni, árkon-bokron, sziklán átgyalogol-
ni, égni a nap tüze alatt, fázni az esőben, átkelni hegyszorosokon
és perzselő sivatagon. De máshogy nem lehetett megoldani. A dé-
len élők azt akarták, amit az északon élők kínáltak eladásra, és
fordítva. Bár néhány bátor ember az északi hegyekben kísérletezni
kezdett szarvasmarhák szelídítésével és vontató meg teherhordó
állattá idomításával, az eredmények eddig elmaradtak. Így a mala-
chit és azurit, az okker és a cinóber, az alabástromból, márványból
és kőből készült áruk, a szőrmék, szőrök, agancsok és szarvak, a
finom fából készült asztali eszközök - amelyekről az északiak híre-
sek voltak -, a mártásos tálak, apró tojástartók, faragott fülű tálak
mind-mind a férfiak hátán érkeztek. Ezt mind lehozták délre, ahol
papiruszra, olajra, fűszerekre, búzára, türkizre és kagylóhéjra cse-
rélték, majd mindezt vitték északra, ugyanazokon a görnyedt há-
takon.
Nők is voltak a karavánban, ők szintén terheket cipeltek.
Ágyneműhöz való anyagot, sátrakat, élő szárnyasokat és főző-
edényeket. Nők, akik férfiakhoz tartoztak, vagy akik útközben
csatlakoztak a konvojhoz, némelyiküknek gyereke is volt, közülük
néhány a karaván délre tartó vonulása alatt született. Néhány nő
elhagyta a karavánt, ha elérték az Örök Forrás Helyét, és néhány
helyi asszony pedig elmenekült onnan, különböző titkos okok mi-
att, és eltűnt a karavánnal.
A hatalmas emberfolyam élén vezérük lépdelt, egy obszidián-
kereskedő, akit Hadadezernek hívtak. Hadadezer utazási módja
újabb érdekes látványosság volt. Hadadezer sehová nem ment
gyalog, legkevésbé a kétezer mérföldnyi karavánútvonalat nem
gyalogolta végig. Két erős pózna közé erősített, ágakból és nádból
szőtt hordozót cipelt nyolc erős ember a vállán. Hadadezer pom-
pás körülmények között utazott ezen az emelvényen. Keresztbe
vetett lábakkal ült a szőtt matracon, libatollal tömött, puha szar-
vasbőr párnák támasztották hátát és karját. Mivel mindenki tudta,
hogy a kövér emberek gazdagok, méretes derékátmérőjéből ítélve
Hadadezer a világ leggazdagabb embere kellett legyen.
Hadadezer derékig érő hosszú, fekete haját mutatósan beola-
jozta és befonta, ugyanezt tette hatalmas fekete szakállával, és a
gazdagságát hirdető gyöngyökkel, kagylókkal díszítette. Térdig
érő, galléros bőrtunikát viselt, amit teljes egészében porceláncsi-
gahéjak borítottak, és egy olyan pompás köpenyt, hogy az embe-
rek szája tátva maradt a csodálkozástól.
Hatezer évvel később Hadadezer leszármazottai arannyal,
ezüsttel, gyémánttal és smaragddal cicomázzák fel magukat, eb-
ben az időben azonban, amikor a nemesfémeket és drágaköveket
még nem fedezték fel a föld titkos lelőhelyein, a porceláncsiga volt
a legfőbb ékesség. Ezekkel fizettek vásárláskor is.
Hadadezert agyafúrt embernek tartották. Fiatalabb éveiben
tömjénnel kezdett kereskedni, egy északon növő, „fehéret” jelentő
lebonah nevű fa gyantájával. Ha meggyújtották, finom illatot
árasztott, így azonnal népszerű lett, és mindkét folyóvölgyben ke-
resett áruvá vált. Bár Hadadezer jó árat kért termékéért, sokat kel-
lett fizetnie a gyantát begyűjtő embereknek is, így csekély haszna
volt a terméken. Az egyik évszakban egy sűrű erdővel borított
északi területen haladt át, és rájött, hogy a boróka meg a fenyő il-
latos fájával - porított alakban - hamisítani lehet a tömjént, még-
pedig olyan mértékben, hogy senki nem mondja meg, hogy hígí-
tott árut kap. Így aztán megnövelte a gyanta mennyiségét, és bár
ugyanazt az árat kérte portékájáért, megduplázta hasznát.
Hadadezer soha nem mulasztott el semmit. Sikerének egyik
titka az volt, hogy olyan bonyolult könyvelési formát vezetett, amit
csak ő értett. Mivel a papír és az írás még mindig évezredekre
volt, az obszidián-kereskedő keményre égetett agyagra vésett
szimbólumrendszert használt, amit csak ő tudott értelmezni, és
ezek különböző zsinórokon és madzagokon lógtak az övén.
A település lakói kisiettek, hogy üdvözöljék a karavánt, és már
nagyon várták az estét, amikor a régi ismerősök találkozhattak,
szeretők újra egyesülhettek, az ellenségeket megtalálhatták,
ügyeket rendezhettek el, amikor szerződéseket köthettek és ígére-
teket válthattak valóra, és amikor mindenféle áru és szolgáltatás
cseréjét lebonyolíthatták. Miközben a nap egyre magasabbra kú-
szott, és perzselő hőséget hozott, sátrakat állítottak, tűzhelyeket
gyújtottak, boros bőröket, sörös dézsákat vertek csapra. És ahogy
a település lakói szórakozásra és élvezetekre vágytak a karaván
táborában, úgy a karaván fáradt tagjai, miután oly hosszú ideig
dolgoztak, arra vágytak, hogy bemenjenek a városba, kenyeret,
sört vegyenek, szerencsejátékot játszanak és kielégítsék nemi vá-
gyaikat.
Hadadezer az Örök Forrás Helyén öt napig táborozott, azután
emberei tábort bontottak, vállaikra vették a terheket, és továbbin-
dultak délre a Nílus folyó völgyébe, ahol ismét tábort vertek, majd
megindultak vissza északra. Hadadezer a karaván kétezer mérföl-
des útvonalát - az északi hegyektől a déli Nílus deltájáig és vissza
- egy teljes év alatt tette meg úgy időzítve, hogy az Örök Forrás
Helyére mindig a nyári és a téli napfordulók idején érkezzen.
Minden férfi és nő, aki járni vagy legalább csoszogni tudott,
vagy akit vinni lehetett, részt vett az esti lakomán, hiszen ez az él-
vezetek és a szórakozás éjszakája volt. Az Örök Forrás Helyének
keményen dolgozó lakói az év mindkét felében Hadadezer kara-
vánjának érkezését várták. Ezen az éjszakán mindenki jól akarta
érezni magát.
Egy boldogtalan kivétel volt köztük.

Miután megengedték neki, hogy végignézze a körmenetet,

amikor az Istennőt körbevitték a karaván táborán, hogy megáldja
a látogatókat és a majd létrejövő kereskedelmi ügyleteket, Avra-
mot és öccseit visszaküldték a szőlőbe járőrözni a tolvajok miatt.
Avram égő fáklyát vitt, fel-le sétált a sorok között, és vágya-
kozva gondolt a karavánban élő férfiakra, azokra a csodás történe-
tekre, amiket meséltek a kegyetlen vadászatokról, tengerekről,
melyekbe emberek fulladtak, a lábaik között tüzet viselő asszo-
nyokról és fa magasságú óriásokról. Amikor felfelé utaztak a Nílus
mentén, olyan emberekkel találkoztak, akik feketék voltak, mint az
éjszaka. Messze északon olyan állatot láttak, ami se ló, se antilop
nem volt, hanem valami a kettő között, és két púp volt a hátán.
Avram kereskedő akart lenni.
Nem akart szőlőt taposni élete hátralevő részében.
Azt is tudta, hogy Marit ott van valahol a boldog tömegben,
talán épp hennát vásárol, vagy egy kagyló nyakláncban gyönyör-
ködik. Talán anyjától és lánytestvéreitől kissé odább sétálva idomí-
tott majmok cirkuszi mutatványát szemléli, vagy épp egy fűszeres
csemegét vásárol, amiről oly híresek a hegyi nők. És miközben
családja figyelő szemétől távol a csillagos-holdas égbolt alatt ne-
vetés, veszekedés és tivornyázás hangjai szállnak, s a füstös leve-
gőt beillatosítják a parfümök meg a sülő étel finom szaga, talán
nem bánná, ha egy bizonyos fiú a közelében lenne, aki néha vélet-
lenül megsimítaná a karját.
A szenvedély erősebb volt, mint az engedelmesség. Avram
nem tudott tovább ellenállni. Átadta fáklyáját testvérének, Caleb-
nek, bocsánatot motyogott, és árnyékként kilopakodott a szőlőből.
A táborhely a búza- és árpaföldek mögötti síkságot foglalta el,
majdnem elérte a Jordán folyót. A tűzhelyek százából illanó füst a
csillagok felé szállt. Oly sok minden történt és oly sok látni- és ten-
nivaló volt, hogy Avram a mulatozók közé vetette magát, majd-
nem elfeledkezett Marittal kapcsolatos gyötrődéséről. Néha-néha
megállt, akrobatákat, varázslókat, táncosokat, zsonglőröket, kígyó-
bűvölőket és szélhámosokat nézett - akik mind arra törekedtek,
hogy könnyen rászedhető nézőiket megfosszák értékes porcelán-
csigahéjaiktól.
Bárhová ment Avram, mindenütt ételt kínáltak. Erős nyársa-
kon disznók és kecskék sültek, nádszőnyegekre lapos árpakenye-
ret és mézes tálakat halmoztak fel, elképzelni is nehéz volt, meny-
nyi sörös dézsát kínáltak szívószálakkal. Avram tovább kereste Ma-
ritot.
Odaért egy táncost csodáló csoportosuláshoz. A lány apró
gyöngy nyakláncokon és kagylóból készült övön kívül alig viselt
valamit. Gyönyörű volt és érzéki, gömbölyű idomokkal, csábítóan
rázta a csípőjét, dobszó hangjára mozgott, miközben a nézők üte-
mesen tapsoltak. Avram nem tudta, ki volt, de legszívesebben be-
lebújt volna, lángra gyúlt legmélyebb része iránt. Érezte, amint nő
benne az agresszivitás, és olyan hőség égette, ami forróbb volt,
mint ezer Nap. Torka kiszáradt.
Nyelve megduzzadt. Tekintete a lány combjára szegeződött.
Markra gondolt. Fájó éhség kínozta.
Elfordult a táncostól, s nem messze megpillantotta Marit abbá-
ját, amint szenvedélyesen alkudozott egy elefántcsont-kereskedő-
vel. Mólok alacsony, tömzsi, dongalábú ember volt, méretes hasa
rálógott övére, ami gazdagságról és a sör iránti szeretetéről árul-
kodott.
Lobbanékony ember volt, aki kivágta volna a Talitha Ház bár-
mely férfi utódjának a heréit, ha az csak ránéz egy Serophia lány-
ra.
Avram érezte, hogy a szíve a torkában dobog. Milyen őrültség
ez? Miért ragaszkodik ehhez a gyötrődéshez, amikor egyértelműen
csak rossz vége lehet?
Már épp rászánta magát, hogy - mivel Marit keresése csak
szerencsétlenséget hozhat rá - visszamegy a szőlőt őrizni testvé-
reivel, ahogy elvárták tőle, amikor megpillantott egy hennaárus
körül összegyűlt hölgykoszorút. Nem a nők kinézete ragadta meg
tekintetét, sokkal inkább a hangjuk. Nevetésük, különösen egyikük
nevetése: magas és dallamos, mint egy bizonyos kismadár hang-
ja, amelyik a folyó melletti fűzfákon élt.
Egy pillanat alatt eltűnt a tábor. A föld is eltűnt Avram lábai
alól. Az ég semmivé foszlott. Egyedül a drága Marit maradt és el-
ragadó nevetése.
- Fé‘re az útbó’, fiú - bömbölte egy hentes, aki megpróbálta el-
vontatni levágott kecskéjét mellette.
Avram azonban fából volt, nem hallott, és földbe gyökerezett
lábakkal állt. A sóvár szerelem úgy árasztotta el, mint a meleg
eső. Csak a tüdeje szállította a levegőt. Azon gondolkodott, vajon
bele lehet-e halni a szerelembe.
És akkor Marit megfordult és ránézett. És megtörtént a csoda.
 Visszatért az éjszaka az összes csillagával és a holddal, ame-
lyek fényesebben ragyogtak, mint korábban. A föld újra szilárdan
a lába alá feszült, ígérettel telve; a tábor - a nevető emberekkel, a
zenével és a pörgő táncosokkal - újra testet öltött, ünnepélyes
hangulatával együtt. Avram szíve visszacsúszott a mellkasába,
egy másik testrésze viszont megemelkedett, és bőre alatt forróság
izzott. Marit őt nézte - egyenesen őt, tekintete az övébe fúródott,
nem eresztette, beitta, magába húzta, ahogy oly sokszor tette
már álmaiban.
Avram nagyot nyelt. Ezt a pillantást nem lehetett félreérteni.
A Hollók völgye olyan folyómeder volt, ahol a téli viharok ide-
jén vad ár hömpölygött, de nyaranta porszáraz volt.
Avramot bűntársként követte holdsütötte árnyéka, élesen ve-
tült a keskeny kanyon sziklás falára. A csöndet hallgatta, a sakálok
magányos sírását, és a szél fütyülését a sziklás hasadékban. A le-
vegő csípős volt, bőre azonban láztól égett. A holdat nézte, ami
kerek volt és fényes, örök pályáját járta az égbolton.
Nem igazán remélte, hogy Marit eljön. A fortély egyszerű volt:
egy barát segítségét vette igénybe, aki átadott Marknak egy titkos
üzenetet a kútnál. Azt mondta a lánynak, hogy Avram egy ritka vi-
rágot talált a Hollók völgyében, amit meg szeretne mutatni neki.
Marit tudhatja, hogy ez hazugság, de indokra van szüksége, ha el
akar jönni.
Avram lekuporodott és várt. Amikor szellő támadt, hallotta a
karaván búcsúünnepéről idehallatszó zenét és nevetést, megérez-
te a készülő ételek illatának foszlányait. Gyomra megkordult, bár
nem volt éhes. Idegessége és türelmetlensége nőttön nőtt.
Az idő telt. A hold tovább vándorolt az égen. Avram talpra ug-
rott, és járkálni kezdett. Marit nem jön el. Bolond volt, hogy azt hit-
te, eljön.
Aztán egyszer csak ott volt, mintha csak egy holdsugárról csú-
szott volna le halkan a földre.
A keskeny sziklás területen keresztül egymásra meredtek.
Most először találkoztak egyedül, hiszen eddig mindig ott voltak a
lány testvérei, vagy Avram öccsei, vagy más emberek a település-
ről. Most azonban csak ketten voltak a csillagos ég alatt.
 Avram rájött, hogy reszket, részben a félelemtől, részben az
izgatottságtól. Fantáziáiban nem számolt a félelemmel.
Hirtelen és elkésve jutott eszébe, hogy őseik itt lehetnek velük
a kanyonban, Talitha és Serophia, a szellemharcosok, és talán azt
figyelik, milyen tabut készülnek megtörni utódaik. Érezte, hogy
egy hideg verejtékcsepp indul el a hátán, és jégcsapként karcolja
végig a gerincét. Avram biztos volt benne, hogyha megfordulna,
Talithát látná a háta mögött, mérgesen és felbőszülve, készen
arra, hogy a fejét szegje.
Látta, ahogy Marit megdörzsöli a karját, és lopva jobbra-balra
néz, mintha ő is arra számítana, hogy megpillantja bosszúszomjas
ősét, amint az lesújtani készül.
A pillanat elhúzódott, csak a szél fütyülését hallották a sziklák
között, és csak az árnyékokat, a holdfényt és egymást látták.
Avram megköszörülte a torkát. Olyannak tűnt számára, mint
az égzengés.
Marit lenézett a kezére.
- A virág - mondta lágyan. - Te…?
Avram nyelt egyet.
- Én… Marit várt.
Avram úgy érezte lángok törnek fel belőle mindenhol.
- Én… - kezdte újra. Ahogy fantáziálásai közepette elképzelte
első beszélgetésüket, az nem készítette föl a valóságra.
Hirtelen úgy érezte nagyanyja, abbája és az ősei vissza egé-
szen Talitháig, mind őt nézik, ettől elfogta a félelem. Hideg verej-
ték lepte izzó bőrét, erősen reszketett. Mit csinál? Megtöri családja
legkomolyabb tabuját!
Aztán észrevette, hogy a lány is reszket, és rájött, milyen koc-
kázatot vállal azért, hogy idejöjjön, milyen veszélyes volt neki is.
Mólok véresre verné csupasz hátát, ha megtudná!
Még mindig visszafordulhatnának, megmenthetnék magukat.
Felszaladhatna a hegyekbe, hagyhatná, hogy Marit is vissza-
meneküljön a házukba. Bármelyik bölcsebb döntés lenne.
 De egyikük sem mozdult. A holdfény és kölcsönös vágyuk fog-
lyai voltak. A tizennégy éves lány és a tizenhat éves fiú, felnőttko-
ruk szélére érve.
Később egyikük sem tudta biztosan megmondani, melyikük
tette meg az első lépést. Csak egyetlen lépésre volt szükségük, az
összes többi magától jött, gyorsan egymás után, majd egyetlen
szempillantás alatt egymás karjaiban találták magukat. Avram
hozzászorította ajkát Maritéhoz, a lány pedig a fiú nyaka köré fon-
ta a karját. Első, kétségbeesett, sietős és esetlen csókjuk közben
mindketten úgy képzelték, a kanyon falai szétrobbannak és rájuk
omlanak, maguk alá temetve őket.
Úgy képzelték, hallják a felháborodott ősök kiabálását, s úgy
gondolták, érzik a hozzájuk siető holtak jeges lélegzetét.
Végül azonban csak ők álltak ott, összeölelkezve és tűzben ég-
ve, megfeledkezve az esetleg figyelő szellemekről, nem törődve a
tabukkal és a következményekkel, a vérvonalakkal és a bosszúval.
És amikor mindketten levegőt tudtak venni, hogy végre megszólal-
janak, mindketten a „szeretlek” szót választották.

Másnap reggel Avram afféle jelek után kutatott, amelyek azt

mutatták volna, hogy szerencsétlenséget hozott a családra.
Arra számított, hogy ébredéskor a házat romokban heverve
találja, a tető lángokban áll, vagy bőrét gennyes hólyagok lepik.
A reggel azonban nyugodt volt, nagyanyja szokásos reggeli
sörét itta. Nem panaszkodott szörnyű álmokról, nem látszott rajta
semmi baljóslatú. Yubal viszont töprengőbb volt, mint máskor, de
Avram ezt a közelgő szőlőszüretnek tudta be.
Avram ideges csöndben itta meg sörét és harapdálta kenye-
rét, s mielőtt elhagyta a házat, külön tisztelettel adózott az ősök-
nek, reggelijéből nagyobb adagot hagyott nekik, mint szokott,
azon imádkozva, hogy ne kísértsék a házat Marittal való vétkezé-
séért.
Bár a büntetéstől való örökös félelemben élt, s attól rettegett,
hogy a föld kicsúszik a lába alól, vagy a nyári égből villám sújt le
rá, a napok mégis úgy teltek, hogy semmi nem jelezte szerencsét-
lenség közeledtét, így Avram magabiztos lett, s egy újabb titkos
találkozót szervezett Marittal a Hollók völgyében.
 A lány sem számolt be semmi szokatlanról, az ő otthonukban
sem volt kísértetjárás, szerencsétlenség, így az ősök valószínűleg
egyetértettek azzal, amit tettek.
- Az Istennő óhaja, hogy élvezetben legyen részünk - érvelt
Avram, miközben karjába vonta a lányt. - Kik hát az ősök, hogy ne
engedelmeskedjenek az Istennőnek?
Az, hogy miként tudták rejtett találkáikat titokban tartani, cso-
dának tűnt számukra, és meggyőzte őket arról, hogy az Istennő a
pártjukon áll. A következő hetekben és hónapokban a napokat lo-
pott csókokkal, az éjszakákat tiltott ölelésekkel töltötték meg. Csa-
ládtagjaik nem gyanakodtak, és egyiküket sem kapták rajta. Av-
ram azzal az ürüggyel távozott, hogy horgászni megy, Marit visel-
kedését meg azért nem furcsállta senki, mert az ő korabeli lányok
ilyenkor álmodozókká váltak, gyakran sétálgattak a holdfényben.
Anyja még bátorította is, hiszen az ilyen séták, gyakran eredmé-
nyeztek terhességet.
Miközben Avram és Marit évszakokon keresztül szerették egy-
mást titokban, megfeledkezve a világ többi részéről, és elvesztek
egymás szemében, változás következett be a tizenhat éves fiú-
ban. Amikor együtt volt Marittal, teljesnek érezte magát, mintha
egy lélek lettek volna két testben. Amikor pedig külön voltak, üres-
nek és céltalannak érezte magát. A legrosszabb minden hónapban
az az öt nap volt, amit a lány a holdkunyhóban töltött, különös
kapcsolatban az Istennővel - ezekben a napokban Marit nem csu-
pán fizikailag volt távol Avramtól, hanem lélekben is, mert a visz-
szavonulás napjai imádkozással és Al-Iari Istennővel történő köz-
vetlen kommunikációval teltek.
Avram és Marit nemcsak szerelmüket és testüket osztották
meg egymással, de álmaikat is. A fiú elárulta, hogy kereskedő sze-
retne lenni, mint Hadadezer. Nem akar szőlőt taposni élete végéig.
A gondot az jelentette, hogy álma ellentmondásban állt a szívével,
mert ha a kereskedő életet választja, sosem lesz otthon, hosszú
ideig nem fogja látni Maritot. Hogyan egyezteti össze ezt a kettőt?
Marit elképzelése más volt: - Szeretek egy hosszú láncolat ré-
sze lenni, tudni, hogy az anyámtól származom, aki az ő anyjától,
vissza egészen Serophián át Al-Iari Istennőig. Nagy megnyugvást
jelent nekem és egyfajta csodás érzést, hogy tudom, majdani lá-
nyaim felnőnek, és folytatják a láncot.
 Avramot hirtelen megcsapta az élet igazságtalansága. A női
vérvonal öröklődik, amíg a férfié nem, csak lánytestvérein keresz-
tül.
Már eltelt egy fél év, eljött az ideje a téli napéjegyenlőségnek
és Hadadezer karavánja megérkezésének. Avram és Marit büszkék
voltak, milyen jól titkolják kapcsolatukat. Még azt is tettetni tudták
mások előtt, hogy nem kedvelik egymást. Ifjú naivitásukban azt
hitték, ezt örökké fenn tudják tartani.
Az Istennő életet adó hatalmának legnagyobb bizonyítéka a
borkészítés volt. Mert a barlang nem a Föld Anya méhe volt tán?
És a Yubal szőlőjéből származó szőlőlé nem olyan volt-e, mint a
nők havi vérzése? Mindenki tudta, ha egy nő havi vérzése bent
maradt a méhében, akkor gyermek kezdett benne nőni. Ugyan-
ilyen volt a bor megjelenésének csodája is: a szőlőlevet bevitték a
barlang méhébe, misztériumban és sötétben tartották egészen ad-
dig, míg hat hónappal később, amikor a férfiak visszamentek, cso-
dás átalakulást tapasztaltak.
A lé „élettel” teli itallá változott.
A borkóstolás volt hát az Örök Forrás Helyén élők legfontosabb
és legünnepélyesebb vallási rítusa. Magát az Istennőt négy izmos
férfi vitte a vállán, kék kristály szíve csillogott az első napsugarak-
ban, ő vezette a körmenetet a déli, szent barlanghoz. A szobrot
egyetlen darab homokkőből faragták száz évvel ezelőtt. Három láb
magas volt, és csodálatos részletek díszítették. Al-Iari hatalmas,
bölcs szemétől finom szandáljáig. Az ősi, varázslatos és mindennél
hatalmasabb erejű kristály az Istennő csupasz mellei között he-
lyezkedett el.

A reggeli levegő csípős volt. A téli napéjegyenlőségig már

csak napok voltak hátra, amikor a vonulók ünnepélyesen megin-
dultak a síkságon, lefelé a folyóhoz, továbbra is a halott tengertől
délre tartottak, ahol a szent bor barlangjai rejtőztek.
A sziklákat délben érték el, amikor Reina, a papnő, mindenkit
megállásra késztetett. Amikor látta, hogy az Istennőt elhelyezték
sziklatrónján, imát mondott. Feláldoztak egy birkát, és az oltárra
helyezték. Aztán Avram nagyanyja és abbája, Yubal, Avram és há-
rom öccse előrement a keskeny ösvényen, a barlang szájáig.
 A néma gyülekezetben egy hangot sem lehetett hallani, mert
a nyári szüret első kóstolása fogja megmondani az embereknek,
milyen lesz az év hátralevő része.
Avram nagyanyja megállt a bejáratnál, felemelte karjait, han-
gosan imádkozott az Istennőhöz, az esetleg a közelben tartózkodó
lelkekhez és szellemekhez. Olyan szavakat mondott, amelyek Ta-
litha napjaiból maradtak rá, amikor az első bor született ebben a
barlangban, majd meghintette a küszöböt tömjénnel és babérlevél
el, olyan szent keverékkel, ami a terület megszentelésére szolgált.
Először ő ment be, hogy összeüsse a kovaköveket, és meggyújtsa
az olajlámpákat, amelyeket még a nyáron helyeztek el. Könnyű
léptekkel haladt, nehogy behatolása megzavarja a barlang szent-
ségét.
Miután ellenőrizte, hogy a boros tömlőket nem háborgatták-e,
nem történt-e szentségtörés az erjedés elmúlt hónapjai alatt -
mert halál várt bárkire, aki belépett a szent bor barlangjába -, oda-
hívta Yubalt. Ő volt a ház abbája, ő volt a szőlő abbája, így ő kós-
tolt először.
Avram meglepetésére, Yubal megérintette a karját, és jelezte,
hogy csatlakozzon hozzájuk. Avram még sosem lépte át a szent
barlang küszöbét. Áhítattal követte Yubalt a sötétbe, és érezte az
Istennő erejének jelenlétét maga körül. Maritra gondolt, aki a né-
zők között odakint állt, meg arra, milyen büszke lehet, hogy ő
most belépett a szent helyre.
Yubal megállt a barlang falából kifaragott mészkőpolcokon so-
rakozó boros tömlők előtt, és a mellette álló magas és jóképű fiúra
nézett, akinek arcán már szakáll serkent. Yubal nem tudta meg-
mondani, miért érez így a fiú iránt. Még akkor történt, amikor Av-
ram anyja terhes volt. Együtt feküdtek alvómatracaikon, és Yubal
csodálkozva meredt a nő hasából kiemelkedő domborulatra, fi-
gyelte, hogyan mozgott, amikor a magzat aktív volt. Yubal a cso-
dálatos dombocskára helyezte a kezét, érezte az ujjai alatt mocor-
gó gyermeket, és valami rendkívüli érzés öntötte el, mintha a
gyermek benne mozgott volna.
- Mielőtt folytatnánk, Avram - mondta Yubal halkan, és hangja
visszaverődött, de a barlang bejáratáig már nem ért el - valamit el
kell mondanom. - Elmosolyodott. - Csodás hírem van.
 A fiú várakozással teli szemébe nézett és elkomolyodott. Ré-
gen sosem okozott gondot, hogy Avrammal beszéljen. Mindig kö-
zel voltak egymáshoz, és sosem feszélyezte őket a beszéd. Még
akkor sem, amikor Avram tizenhárom éves lett, és Yubalnak el kel-
lett mondania a fiúnak a nőkkel kapcsolatos szabályokat és tabu-
kat, amikor elmesélte, hogy a nők havonta egyszer visszavonulnak
egy külön sátorba, beszélt a havi vérzésről, amely új életet hoz
létre, és arról, hogy ez egyedül a nők hatásköre. Nehéz volt mind-
ezt elmagyarázni a fiúnak. A női misztérium ereje majdnem Yubal
torkára forrasztotta szót.
Hiszen minden gazdagsága ellenére Yubal egyszerű ember
volt.
Értette a szőlőskertjét és a borát, a nők azonban összezavar-
ták.
Ott volt az a titok… Az a rejtett hely bennük, ahol a férfiak él-
vezetet találtak, és ahol az élet elindult, ahol az Istennő lakott. A
menstruációs vértől való félelem erős volt Yubalban, mint a leg-
több férfiban. A mondák szerint, ha csak hozzáért, az a férfi azon-
nali halálát jelentette, mert a hold-vér hordozta az Istennő erejét,
az élet és halál hatalmát. Amikor egy nő vérzése elmaradt, azt je-
lentette, hogy gyermek fejlődött benne. De ha megjelent, az élet
kihunyt.
- Új családtag kerül a házhoz - mondta Yubal a barlangban pis-
lákoló lámpák közt.
Avram meglepődve nézett rá. Marit iránti rajongásában Avram
olyan vak volt mindennel szemben, hogy nem vette észre, abbája
családjaik egyesítésén dolgozott. De természetesen, ez olyan lé-
pés volt, aminek végül is be kellett következnie.
A családi szövetségek hagyománya és törvényei a település
első családjaival kezdődtek, generációkkal korábban, amikor jöttek
a fosztogatók, és elrabolták a termést, és kifosztották a házakat.
Az ősök úgy döntöttek, a település életben maradása érdekében a
családoknak meg kell védeniük egymást.
Generációk során rájöttek, hogy az invázió és a szerencsétlen-
ség időszakában a védelem legsikeresebb megvalósítása az volt,
ha időnként elcserélték fiaikat és lányaikat. Avram családjában túl
kevés fiú volt, aki a szőlőskertben dolgozhatott, és megvédhette
volna a termést a martalócoktól. Yubal gyakran bérelt embereket,
hogy segítsenek, de azok gyakran megették a termést, és amikor
jöttek a betolakodók, elmenekültek. Azonkívül a Talitha Házban
most nők sem voltak, a nagyon idős nagymamát leszámítva.
Yuballal, Avrammal és három öccsével a ház a kihalás szélén
állt. Így egy nőt kellett hozzáadni a családhoz, lehetőleg olyat, aki-
nek sok fiútestvére és unokatestvére volt, mivel az ilyen férfiak
szívesen őrizték a szőlőt, és nem loptak volna attól a családtól,
akivel szövetségre léptek.
- Ki lesz az? - kérdezte Avram, és számos jelölt neve kavargott
agyában: Sol, a gabonatermesztő lányai, Guri, a lámpakészítő,
unokahúgai, a legfiatalabb Hagyma Nővér.
Yubal megköszörülte a torkát, és másik lábára helyezte a test-
súlyát.
- A Serophia Ház egyik lánya csatlakozik családunkhoz.
Avram rámeredt.
- Serophia - mondta bárgyún.
Yubal felemelte az egyik kezét.
- Tudom, hogy ez megdöbbent. De megbeszéltük az Istennő-
vel, és ő Reinán keresztül szólt. Konzultáltunk a csillagjósokkal és
a jövendőmondókkal is. Mindenki egyetértett abban, hogy az ilyen
ősi és nemes család, mint a mienk csak olyannal léphet szövetség-
re, aki hasonló szinten áll. Ki lehetne ez más, mint a Serophia csa-
lád?
Yubal maga nem volt elragadtatva az ötlettől, sokat vitatko-
zott erről a nagymamával. Az Edra is jó ház, érvelt, és Abihail vér-
vonala is. De a nagymama és az Istennő fölényben voltak.
Semelyik másik ház nem felelt meg. És így, egy képviselőn ke-
resztül (mert az elképzelhetetlen volt a rivális abbák számára,
hogy közvetlenül egymással beszéljenek), Yubal érintkezésbe lé-
pett Mólokkal, hogy a két család között kössenek szövetséget. Yu-
bal fölényben volt, mert a kereskedő Hadadezertől hallotta, hogy
Mólok kezdett aggódni a sör kereskedelme miatt. Egyre könnyeb-
ben készítettek sört mások is. Nem kellett egyebet tenniük, mint
árpakenyeret vásárolniuk, elkeverni vízzel, majd hagyni, hogy a
pép megerjedjen. Nem kellett törődni az árpafölddel, a művelésé-
vel, a betakarítással és a tolvajok meg a sáskák elleni védelem-
mel. Az a szóbeszéd járta, hogy Mólok üzlete kezdett tönkremenni,
és Mólok már valami más módot keresett arra, hogyan maradhat-
na a család jómódú. Mólok viszont gazdag volt másban: házában
sok erős fiú volt. Így Yubal úgy döntött, hogy egy másik férfi fiai-
nak védelme egy szőlőprésért és a szőlőtermés egy részéért cse-
rébe, jó alku. A szövetséget, évszázados rivalizálás után, meg is
kötötték.
- Még ha a Serophia fiak továbbra is gyűlölnek minket - mond-
ta Yubal -, akkor is meg fogják védeni lánytestvérüket egy rablótá-
madás esetén, így megvédenek minket és a szőlőnket is.
- Melyik lány, Abba? - suttogta Avram.
- A legfiatalabb. Marit.
Avram úgy érezte, egyszerre sújtotta villám és tömték tele
mézzel. Döbbenet és öröm küzdöttek benne, és elnémították.
Yubal sietve folytatta, félreértve a meghökkent arckifejezést
Avram arcán.
- Nem hibáztatlak, ha mérges vagy. Ez csak az ősök és a vér-
vonal miatt van. Van azonban jobb hírem is!
Avram megpróbált megszólalni. „Mi lehet annál jobb hír, mint-
hogy szeretett Maritomat a saját tetőnk alatt tudjam?”
Yubal azonban gyorsan folytatta: - Megegyeztem Parthalan-
nal, az Edra Házból, és velük is egyesülünk oly módon, hogy téged
meg odaküldünk. Gondolj bele, Avram! A kagylómunkásokkal
fogsz élni! Nagyon irigylésre méltó pozíció, hiszen munkájuk tisz-
ta, nem jár izzadsággal, bőrkeményedéssel, kezük mindig puha és
tiszta. És gyönyörű lányaik vannak, akikkel élvezetet lelhetsz.
Yubalnak tetszett saját eszessége - csak a fiú arcára kell néz-
ni!
Az ájulás határán volt a hirtelen jószerencse hallatán. Mivel
Avram álmodozó volt, mindig az érdekelte, mi van a hegyek túlol-
dalán, nem vonzotta különösebben a szőlő és a borkészítés, Yubal
tehát tökéletes megoldást keresett Parthalannal, mivel ő és lányai
évente elutaztak a Nagy Tengerhez, ahol porceláncsigát és külön-
féle kagylóhéjakat gyűjtöttek. Aztán ezeket visszahozták, és ék-
szereket, fétiseket, amuletteket és mágikus díszeket faragtak belő-
le. Parthalan gazdag volt és új, egészséges férfit akart a családjá-
hoz hozni.
Így Yubal üzletet kötött vele: Avram csatlakozik az Edra Ház-
hoz, cserébe Parthalan minden évben kagylóhéjban fizet a Talitha
Háznak.
Yubal arca ragyogott az örömtől a pislákoló lámpák fényében.
- Végül pedig megláthatod, mi van a hegyek túloldalán! Kér-
hetnél ennél jobb életet?
- Oh, Abbal - kiáltott fel Avram, hangja visszhangzott a szikla-
falon. - Ez borzalmas hír!
Yubal elsápadt.
- Hogy érted ezt? Ujjonganod kellene. Sosem voltál boldog at-
tól, hogy a szőlőben vagy a szőlőpréssel dolgozol. Most lehetősé-
get kapsz arra, hogy meglásd, mi van a horizonton túl. Kezedbe
adom az álmaidat és te mérges vagy?
- Az én álmom Marit! - tört ki Avramból.
Yubal rámeredt.
- Miről beszélsz?
- Marit. Szeretem Maritot.
- Szerelmes vagy abba a lányba? Nem tudtam. Hát ezt jól ti-
tokban tartottad.
Avram lehajtotta a fejét.
- Abba, nem tudom elhagyni őt.
- Muszáj.
- Nem szakadhatok el Marittól.
- Még fiatal vagy, legény. Ha egyszer Parthalan lányainak
combjára teszed a kezed…
- Nekem nem kellenek a kagylókészítő lányai. Nekem Marit
kell.
Yubal arca elsötétült. Szerette a fiút, de Avram áthágta a ha-
tárt ebben a szent barlangban.
- Nem lehet a tiéd, Avram, és összetöri a szívemet, hogy tu-
dom, mit tettél. De minden üzletet megkötöttünk Parthalannal,
megállapodtunk. Fogadalmat tettünk az Istennő előtt. Nem von-
hatjuk vissza szavunkat. - Yubal esetlenül Avram vállára tette a ke-
zét. - Gondolj akkor arra, hogy Marit a mi házunkban lesz, bizton-
ságban, védelem alatt, és itt lesz, amikor visszatérsz a Nagy Ten-
gerről.
Avram teljesen boldogtalannak érezte magát.
- A kagylóvadászok olykor egy évre elmennek.
- Aztán visszajönnek, hogy kifaragják és eladják a kagylóhéjai-
kat. Akkor aztán Marittal lehetsz.
- Meg fogok halni a Nagy Tengeren.
Yubal sóhajtott. A nap nem úgy alakult, ahogy számított rá.
Mégsincs mit tenni, és Avram még fiatal, majdcsak túlteszi
magát a dolgon. Ideje, hogy tovább haladjanak, és emlékezzenek
arra, miért vannak a barlangban. Azonban volt még valami, amit
Yubal meg akart tenni.
A nyakában egy farkasfogat viselt. Egyszer a hegyekben vadá-
szott, és megtámadta egy farkas. Yubal majdnem meghalt - testén
még mindig ott voltak a hegek. Egy férfi hazavitte a véres Yubalt
és az elpusztult farkast is, aminek mellkasába Yubal kése mélyedt.
Később Yubal trófeaként kivette a fenevad egyik fogát, egy nagy
sárga szemfogat, saját megbarnult vérével. Nagyon erős védelmet
nyújtott a baj ellen, mert a farkas lelkét hordozta a belőle készített
lánc.
A szíjat átemelte a fején és Avramnak adta.
- Hogy védjen, majd ha távol leszel a Nagy Tengeren.
A fiú szótlanul állt. Lenézett az erőteljes talizmánra és érezte,
hogy összeszorul a torka. Alig jutott szóhoz.
- Fogadom, hogy méltó leszek a családhoz és Parthalannal kö-
tött szerződésedhez, Abba. - Lelki szemei előtt látta, ahogy Marit
búcsút int neki egy dombról, alakja egyre kisebb és kisebb lesz,
míg végül teljesen eltűnik.
Csak a vak nem látja - gondolta Hadadezer cinikusan -, micso-
da hibát követett el Yubal.
Miközben az obszidián-kereskedő egy darab sült birkahúst rág-
csált, és néha-néha zsíros kezét méretes szakállába törölte, körül-
nézett, s úgy érezte, ez a lakoma sokkal inkább egy temetéshez,
semmint ünnepléshez hasonlít. A Serophia lány fivérei úgy néztek
ki, mintha megözvegyültek volna. Mólok túl sokat ivott, Marit any-
ja túl hangos volt, hamisan csengett harsány nevetése, és úgy lát-
szott, a túl sok csont és kagylóhéj alatt, amit viselt, össze fog ros-
kadni. Talitha nagymama émelyítően negédes arcot vágott, miköz-
ben a vendégekkel bájolgott. És túl sok volt az étel, még az ilyen
gazdag családokhoz képest is túl sok. Mit vártak? Hogy elég né-
hány gesztus és előírt rituálé, meg az Istennő előtti fogadalmak,
és varázsütésre eltűnik minden születésük óta beléjük ivódott gyű-
lölet? Nagy Teremtő, túl sok balszerencse lebeg e lakoma felett.
Életében először, amióta az Örök Forrás Helyén evett és ivott, Ha-
dadezer ideges volt, és alig várta, hogy visszatérhessen saját sát-
rába, távol kerüljön ettől a balszerencsétől.
Sajnos díszvendég volt - karavánja csak másnapra tervezte az
indulást észak felé -, így nem távozhatott. Végig kellett ülnie ezt a
fájdalmas lakomát, majd el kellett kísérnie a menetet a lány házá-
tól az új otthonig. Rövid volt az út Serophia családi birtokától Talit-
ha házáig, Hadadezernek azonban egy örökkévalóságnak tűnt. Só-
hajtott. Szerencsére legalább arra a menetre nem hívták meg,
amelyben a búskomor Talitha fiút, Avramot kísérik át új otthonába,
a kagylóhéjkészítőkhöz.
Legalább a lány boldognak látszott, miközben téli virágokkal
feldíszített kis trónján ült babérkoszorúval a fején. Melle alig emel-
kedett és süllyedt a sok-sok porceláncsigahéj nyaklánc alatt, ame-
lyek a család és a barátok ajándékai voltak. Új rokonai, Avram és
Yubal, a lehető legszomorúbbnak látszottak.
Ők is túl sokat ittak, még Hadadezer mércéjével mérve is.
Az este hamis mulatozással telt, míg végül Reina, a papnő
megadta a jelet, hogy a két ház egyesülésének utolsó lépése is
megtörténjen. Hadadezer megkönnyebbülten felböfögött, intett
hordozóinak, akik máris ugrottak, és felemelték a hordszéket a
vállukra. A lányt és családját tisztes távolságból követték, majd a
kereskedő újra intett, és hordozói irányt változtatva távoztak a
körmenetből. Visszavitték gazdájukat a karaván táborába, ahol két
gyönyörű, fiatal nő várakozott, hogy megossza velük ágyát.
Yubal alig tudott járni. Annyira bántotta a kagylóvadászokkal
kötött szerződése - tényleg azt hitte, Avram örülni fog a hír halla-
tán -, hogy sokkal több bort engedett le a torkán, mint amennyit
szokott. Mélyebb fájdalom is szomorította, amit semennyi erjesz-
tett ital nem tudott enyhíteni: az, hogy el kellett mennie Mólokhoz,
és fel kellett kérnie a szövetségre.
Először elégedett volt, mivel tudta, Mólok kétségbeesetten
meg szeretné menteni hanyatló sörüzletét, sőt a tárgyalásokról
úgy jött el, hogy azt gondolta, szívességet tett neki, most azonban
tette tüskeként szúrta a torkát. Sem az Istennő áldása, sem a ba-
rátok jókívánságai, a jövendőmondók és csillagjósok állítása, mi-
szerint helyesen cselekedett, nem tudták elvenni keserű szájízét.
Továbbra is gyűlölte a Serophia Klánt, leginkább Molokot, és saj-
nálta már, hogy nem talált más lehetőséget szőlőjének megvédé-
sére.
Avram azért volt szomorú, mert már a héten útra kell kelnie,
és úgy volt, egy évig vissza sem jön. így aztán ő is többet ivott,
mint amennyit szokott.
Amikor a menet elérte a Talitha Házat, Reina felidézte az Is-
tennő áldásait, az összegyűlt tömeg pedig éljenzett, és mindkét
családnak jó szerencsét kívánt. Mólok és nővérei búcsúcsókot ad-
tak Maritnak, komor fiútestvérei rosszindulatúan meredtek Yubal-
ra, és halkan odasúgták neki, hogy figyelni fogják, jól megy-e hú-
guk sora. Aztán a tömeg szétoszlott, Yubal és Avram részegen bot-
ladoztak matracaikhoz, a nagymama pedig Maritot a ház női felé-
be vezette.

A hold kerek, sárga és domború volt, sokkal inkább látszott ta-

vaszi, mintsem téli holdnak, és ezer apró sugárral világította meg
a szalmatetőt. A holdfény utat talált a sártéglából épült ház falán
levő kis ablakon át, és Maritra világított, aki tágra nyílt szemmel
feküdt új ágyában. Avramot várta. Megegyeztek, hogyha mindenki
elalszik, átjön az ágyába. Hol van hát?
A ház csöndjét figyelte, amit csak az öreg nő és Avram öccsei-
nek horkolása szakított meg, majd úgy döntött, hogy nem tud to-
vább várni, kisiklott ágyából, meztelenül és lábujjhegyen átosont a
másik oldalra.
Ugyanebben a pillanatban Yubal megmozdult, és megfordult a
holduralta befolyásolt álmában, amelyben szeretett ágytársa, Av-
ram anyja jelent meg, aki azt állította, nem is halt meg, hanem
visszajött hozzá. Ahogy a karjaiba zárta, és szeretkezni kezdtek,
hirtelen felébredt, ám a részeg ködben pislogva nem tudta elkülö-
níteni az álmot a valóságtól. Hová ment a nő?
Hangot hallott, odafordította a fejét, és látta, hogy Avram any-
ja fiatalon, karcsún és meztelenül, lábujjhegyen lopakodik át a kö-
zös szobán. Átjött a férfiak oldalára, hozzá.
Yubal valahogy talpra állt, odatámolygott a lányhoz, durván a
karjaiba zárta. Marit kiáltása felébresztette Avramot. Pislogott a
sötétben, hunyorogva nézte a két emberi alakot, akikre a tűnő
hold fénye vetődött. Nehezen tudott úgy nézni, hogy csak egy ké-
pet lásson. Megdörzsölte a szemét. Két meztelen ember kapaszko-
dott egymásba.
Felugrott, majd térdre esett. Nem, bizonyára álmodik.
Hallucinál.
Újra rájuk nézett. A kép úszkált előtte, mintha valahogy az
egész ház az örök forrásba merült volna, és most víz alatt lenne.
Kígyózó halvány karokat és két fejet látott, akik különös táncot lej-
tettek. Bukdácsoló lábak, tekergőző testek. Szeretők, vízi ölelés-
ben.
Aztán a részeg kábulat egyik tiszta pillanatában felismerte Ma-
ritot Yubal karjaiban!
Újra megpróbált lábra állni, a padló azonban hintázott és im-
bolygott alatta, mint az őrtorony viharban. Felfordult a gyomra, és
rájött, hogy hányni fog.
Még időben kirohant nagyanyja kis káposztás kertjébe. Zihálva
lélegezte be az éjszakai levegőt, amikor azonban visszaindult a
házba, újra hányingere lett.
Yubal keze Marit testén!
Megpróbált visszamenni, de a bor által okozottnál is borzalma-
sabb rosszullét fogta el. Yubal és Marit! Gondolatai ide-oda csa-
pongtak, nem volt értelmük, csak homályos elképzelések és érzé-
sek zűrzavara.
Így megfordult és elrohant. Izzadt, ájulás környékezte, a világ
forgott körülötte. Bevetette magát a szőlőbe, ahol részeg elméje
szétrobbant az esztelen gondolatoktól. Az futott át Avram zűrzava-
ros agyán, hogy Yubal ezt az egészet azért tervezte, hogy megka-
parintsa Maritot.
- Nem - suttogta, miközben a földre rogyott. - Nem lehet.
Megpróbált értelmet keresni abban, amit látott, agyát azon-
ban a túl sok bor uralta, a gondolatok nem logikai sorrendben kö-
vették egymást. Hirtelen düh és féltékenység öntötte el.
Öklét égnek emelve kiabálta: - Elárultál! - Fuldokolva zokogott,
miközben bizonytalan lábakkal támolygott. - Szándékosan tetted!
A házba hoztad a szerelmemet, engem meg elküldtél a Nagy Ten-
gerre. Egyes egyedül magadnak akartad őt! Légy átkozott, Yubal!
Bárcsak ezer szörnyű halált halnál!
Zokogott, émelygett, a világ forgott körülötte. Újra futásnak
eredt. Átcsörtetett a szőlőn, a könnyektől nem látott, testét és lel-
két rosszullét gyötörte, ahogy vadul rohant a sötétben, ami végül
teljesen elnyelte.
Éles fény. Nyögések.
Avram teljesen mozdulatlanul feküdt, és azon tanakodott, mi-
ért érzi magát ennyire rosszul. A feje kalapált, a gyomra kavargott.
Szájában savanyú ízt érzett, és olyan száraz volt, mint a tapló.
Újabb nyöszörgés. Rájött, hogy a saját torkából jön. Nagyon
lassan felemelte a szemhéját és hozzászoktatta magát a fényhez.
Napfény ömlött be a sátor nyílásán. Miért volt sátorban?
Amikor megpróbált felülni, hányinger fogta el olyan erővel,
amelytől visszahanyatlott az ágyba. Egy szőrme ágyba. Nem a sa-
ját ágyába.
Vajon kinek a sátra volt? És miért volt ő itt? Hogy került ide?
Megpróbált emlékezni, ám agya homályos maradt, mint egy
sáros pocsolya. Az emlékek határozatlanul gyűltek, a két család
szövetségének lakomája, a menet a házukhoz, nagyanyja, amint
Maritot a ház női oldalára vezeti, ő és Yubal szőnyegeikre vetik
magukat, elalszanak.
Aztán semmi.
Zümmögő hangot hallott, arra fordult, mire meglátott egy bar-
na bőrű nőt, amint épp konyhai edényeket pakolt egy kosárba. Av-
ram megpróbált megszólalni. Amikor a nő látta, hogy ébren van,
adott neki egy vizes bőrtömlőt, hogy igyon, közben pedig elmond-
ta, hogy ő és a nővérei a sátruk előtt találták meg, a saját hánya-
dékában fekve. Behozták, letisztogatták, majd hagyták, hogy ki-
aludja magát.
Avram felült és két kezével a fejét fogta, amelyben mérges dé-
monok táncoltak. A tizenhat éves fiú nem emlékezett rá, hogy va-
laha ilyen rohadtul érezte volna magát. Rosszul voltam? Hánytam?
De miért vagyok a karaván táborában, miért nem otthon vagyok?
Sikerült feltérdelnie, majd lábra állnia, de bizonytalanul himbá-
lódzott, és a feje kegyetlenül hasogatott.
Összezavarodva nézte a sötét bőrű nőt, aki sietősen vitte ki a
dolgait a sátorból. Egyetlen dologra emlékezett, az ágyra, amely-
ben aludt. Aztán eszébe jutott, hogy Hadadezer karavánja ezen a
reggelen indul tovább.
Haza kell mennem, mielőtt észreveszik, hogy elmentem.
A sátor nyílásában a vakító napfény megállította. A szeme elé
kapta a kezét, harcolt feltörő hányingerével, és megpróbálta ösz-
szeszedni magát. Húgyhólyagja tele volt, gyorsan könnyítenie kel-
lett magán.
A sátor takarásában vizelt, közben látta, hogy mindenfelé
bontják a hatalmas tábort. Aztán a település felé nézett, és rájött,
hogy hangos jajgatás és kiabálás száll az ég felé, olyan hangok,
amiket csak egy igazán fontos ember halálakor szoktak hallani.
Megkerülte a sátrat, ahol a sötét bőrű nő épp a cövekeket húz-
ta ki. Avram megkérdezte, mi történt a településen. A nő pedig el-
mesélte, hogy egy borkészítő szeretkezni akart egy lánnyal, de
meghalt a karjaiban.
Avram hunyorgott. Borkészítő? Szeretkezett egy lánnyal?
Azonnal mindenre emlékezni kezdett: Avram arra ébredt, hogy
Yubal Maritot csókolgatja. Menekülése a kertbe, a felemelt ököl és
az égbe kiáltott átok. Aztán…
Most már emlékezett, a torz és ocsmány eseményekre. A rej-
tekhelyéről nézte a zajló drámát, a szőlőtőkék közül. Sikítás, majd
Marit kirohan a házból. A nagyanyja kijön, sír és a mellét veri. Av-
ram öccsei úgy botladoznak, mintha villám sújtotta volna őket.
Mások is érkeznek, bemennek a házba. A szomszédok kiabálnak:
„Yubal halott!” A Talitha Ház abbája megtért őseihez.
 Avram most már emlékezett részeg döbbenetére, amit abban
a pillanatban érzett, a szőlőben bujkálva: Yubal halott?
Aztán egy emlék: Avram öklét az ég felé rázza: „Bárcsak ezer
szörnyű halált halnál!”
Vakon rohant ki a szőlőből, rosszul volt, összezavarodott, egy-
szer csak az Istennő szentélyénél találta magát.
Az emlék csak homályosan derengett. Al-Iari kicsi és alacsony
mennyezetű háza, sötét belsejében olajlámpák pislákoltak, meg-
megvilágítva a mágikus amulettekkel, gyógynövényekkel, italok-
kal, porokkal és termékenységi amulettekkel teli polcokat. És az
oltáron…
A szobor.
És a lámpafényben kápráztatóan ragyogott a kék kő. Az Isten-
nő szíve. Megbocsátó szíve. Avram, részeg kétségbeesésében ösz-
tönösen Al-Iari kő lába köré fonta a karját. Elvesztette egyensú-
lyát, és magával rántotta a vágyott képet. Hatalmas csattanás.
Avram nekitántorodott a sátornak, mintha leszúrták volna. Az
Istennő szilánkokban hevert a földön.
Ez nem lehet igaz! Csak egy irtózatos, torz rémálom.
Amikor meghallotta, hogy valaki őt kérdezi, a sötét bőrű nőre
nézett.
- Ismerted a borkészítőt? - ismételte meg a nő.
Ő azonban csak Al-Iari szobrának szilánkjaira tudott gondolni.
Nem rémálom volt, hanem valóság. Megölte az Istennőt.
Aztán egy másik emlék: a kék kristály, vakon nyúl érte, magá-
hoz öleli, tapogatózva keresi elő amulett-tartóját, majd belecsúsz-
tatja a puha bőrből készült erszénybe a követ.
A döbbenettől elakadt a lélegzete, felemelte a kezét és a mell-
kasára tette. Tunikája alatt érezte a kidudorodó amulettet.
Most azonban nagyobb volt, és valami új keménységet rejtett.
A kék követ, az Istennő szívét.
Megpróbált mozdulni, megpróbált kiáltani, könnyeket előhívni,
arra kényszeríteni a tüdejét, hogy hangot adjon kétségbeesésének
és fájdalmának, de semmi nem mozdult meg benne, teste nem
engedelmeskedett. Mint egy varázslat alatt álló férfi, úgy nézte,
miként bontja le a sátrat a nő, és pakolja fel dolgait egy szánra. És
amikor a karaván többi tagjával együtt elindultak, és a tömeg egy-
re távolodott az Örök Forrás Helyéről, Avram anélkül, hogy gondol-
kodott volna azon, mit tesz, velük tartott.
Hét nőből álló család volt: nagymama, anya, három lány és
két unokahúg. Azt mondták tollkészítők, és örömmel látják a társa-
ságukban, így Avram, a néma, névtelen fiú, a tollkészítőkkel tar-
tott. Mivel kellemes volt a viselkedése és első pillantásra látszott,
hogy gazdag családból származik, hamar bizalmukba fogadták.
A napok és hetek ködfátyolban teltek. Avram keményen dolgo-
zott a nőknek nappal, ők pedig simogatták és csókolgatták éjsza-
kánként. Azt mondták, nagyon csinos fiú, és buja testükre húzták.
Némasága egy idő után elmúlt, és Avram rájött, milyen nyomorult
alak. Megölte abbáját, szégyent hozott vérvonalára, szerződést
tört Parthalannal, elhagyta Maritot, és elrabolta az Istennő szívét,
ami ugyanolyan volt, mintha megölte volna őt is. Így hagyta, hogy
a tollkészítők, akik semmit nem tudtak tragédiájáról, vigasztalják
és menedéket nyújtsanak neki.
Ők nem tudták, hogy a velük utazó fiú csupán árnyék, egy lé-
lek nélküli héj, akinek nincsenek céljai. Teste ösztönösen mozgott -
aludt, evett, vizelt. Amikor csészét adtak neki, ivott, amikor éjsza-
kánként a nők meglátogatták alvóhelyén, teste egy férfi testeként
reagált, és kielégült. De maga Avram nem érzett örömöt, sem éh-
séget, sem fájdalmat. Olyan birodalomban élt, ami sem a holtaké,
sem az élőké nem volt.
A karaván - a terhekkel telerakott emberek lassan mozgó fo-
lyója - észak felé haladt, közben a kis településeken megálltak,
majd tovább mentek. Túlhaladtak az édesvizű tavon, Al-Iari Bar-
langján, és a buja erdőségbe értek, ahol a lebonah fa nőtt. Avram
húzta a tollkészítők szánját, esténként felállította a sátrukat. Nő-
társai etették és fiatalságában, ártatlanságában lelték örömüket.
És bár nem érdekelte a saját biztonsága és jóléte, valami miatt rej-
tőzött Hadadezer elől, aki Yubal barátja volt.
Zsibbadt aggyal, testtel és lélekkel figyelte a tollkészítőket és
ügyes munkájukat. Ügyességük, amit a távoli északtól a Nílus del-
táig terjedő karavánút mentén mindenütt ismertek, abban az ösz-
tönös cselekedetben rejlett, hogy a tollakat úgy rétegezték a bőr-
re, ahogy egy madáron is rétegződtek.
Ügyesen bántak a színekkel is, így legyezőikért, pelerinjeikért,
öveikért és fejdíszeikért a legmagasabb árat kérhették.
Mivel tudták, hogy a rosszullét gonosz szelleme él a fiúban, a
matriárka orvosi főzettel etette Avramot, hogy kiűzze belőle ezt a
gonosz szellemet. Dúdolt fölötte, kézrátétellel gyógyította. Lányai
és unokahúgai szerető kört alkottak körülötte, énekeltek neki. Kü-
lönösen, amikor rossz álmokból ébredt, amelyekben Yubal után ro-
hant, és megpróbálta visszahívni.
Végül is lehet, hogy mégsem gonosz szellem lakozik benne, je-
lentette ki a nagymama, miután segédkezésük nem segített, talán
a fiú saját szelleme halt meg. És ha az egyszer meghalt, azt nem
lehet életre kelteni.
Tavasz volt, amikor a karaván végül átkelt egy hegyi hágón, és
lekanyargott egy hatalmas füves síkságra, ahol a sekély vizű tó
mellett már más családok is tábort vertek. A tollkészítők hívták Av-
ramot, tartson velük kőházakból épült falujukba, ami csak egyna-
pos útra volt a tábortól. Maradjon velük két évig, éljen szabad éle-
tet, mielőtt újra csatlakoznak Hadadezer karavánjához. De Avra-
mot valami arra kényszerítette, hogy továbbmenjen. A nyugvó nap
érthetetlenül vonzotta.
Megértette, hogy ez a terület téli táborhely, és ha az esőzés
befejeződik, a családok tábort bontanak, és a tavaszi füvet kereső
csordákat követik majd. Így körbejárt, és kemény munkásként kí-
nálta magát, cserébe pedig csak az együtt utazás lehetőségét kér-
te.
Így Avram tovább menekült, egyre távolodott az Örök Forrás
Helyétől. A tollkészítők könnyes búcsút vettek tőle, és egy libape-
helyből készült, csinos tollköpenyt adtak neki. Új családjával Av-
ram átutazott az Anatólián, egy barátságos tájon, ahol rövid fű és
satnya fűzfák, vadtulipánok és bazsarózsák nőttek. Hatalmas mé-
neseket, vadszamár csapatokat és antilopokat követtek. Avram lá-
tott kétpúpú tevét, a napon sütkérező kövér mormotákat, ezres
csapatokban röpülő, rózsaszínű seregélyeket, és a talajon fészket
építő gémeket. De hamu és kő is lehetett volna ez a számtalan
csoda, hisz egyik sem érintette meg. Avram nem árulta el sem a
nevét, sem a történetét a nomád családnak, de keményen dolgo-
zott és nem zavarta őket. Ha a nők az ágyába siklottak, reakciója
tárgyilagos és automatikus volt, akárcsak a tollkészítők esetében.
A testével örömet nyújtott, a szívéből azonban semmit nem adott.
Amikor elérték a fennsík nyugati peremét, búcsút mondott a
családnak és továbbindult lefelé, majd elért egy keskeny vízhez,
amit tévesen folyónak nézett. Nem tudta, hogy valójában két kon-
tinenst elválasztó, két fontos tengert összekötő szoroshoz ért. Av-
ram semmit nem sejtett az európai kontinens zsugorodó jégmezői-
ről, és az ezt követő tengerszint emelkedéséről, ami évezredek
múlva ezt a szorost fő hajózási útvonallá teszi, és amit majd Bosz-
porusz-szorosnak neveznek.
Életében először itt látott hajót. Aztán talált egy embert, aki
átvitte a másik oldalra. Avram alig múlt tizennyolc éves, mégis
úgy gondolta, élete lejárt.
Egyedül utazott.
Ha emberi nyomokra bukkant, nagy kitérőt tett, hogy elkerülje
őket. Ebben az új önellátó, nyughatatlan nyugat felé tartó vándor-
lásban, az álmodozó Avram lassan vadászó, csapdaállító és halá-
szó Avrammá változott. Csapdát állított, hogy nyulat fogjon, és
dárdát vetett, hogy lazacot. Kagylót ásott ki a vízparton, és magá-
nyos tábortűz mellett töltötte az éjszakát. A tollköpeny óvta a szél-
től és az esőtől, a forró nap alatt póznákra támasztotta, hogy ár-
nyékot adjon. Sovány kamaszkori teste megizmosodott, kiserkent
a szakálla.
Továbbra is nyugatra tartott, amikor tudott, majd amikor olyan
tengerparthoz ért, amelynek nem volt túlsó partja, akkor északnak
fordult, nem sejtve, hogy útvonalát nyolcezer évvel később Nagy
Sándor és Szent Pál fogja követni.
Az egy napon majd Itáliának nevezett föld keleti partján egy
folyótorkolatnál olyan faluhoz ért, ahol az emberek temérdek szív-
kagylót ettek, külön pattintott szerszámuk volt, amivel kinyithat-
ták őket. Fűsátrakban éltek, amiket minden vihar újra és újra le-
rombolt. Mivel Avram eddigre már belefáradt az utazásba, s pihe-
nésre volt szüksége, egy évszakot velük maradt, csak utána ment
tovább. A szívkagylót evőknek sem mondta el a nevét, sem a tör-
ténetét, és a nyelvüket sem tanulta meg, mert az életet gyorsan
tovaröppenő átmenetnek tartotta, így a nevek és történetek már
nem voltak fontosak számára. Amikor az Örök Forrás Helyén levő
otthona után sóvárgott, vagy nosztalgiát érzett iránta, megkemé-
nyítette fiatal szívét, és emlékeztette magát az elkövetett bűn-
tényre, a családjára hozott szégyenre, és hogy átkozott ember,
akinek sorsa az, hogy saját népe kitaszítsa.
A látóhatár továbbra is hívta, mint gyermekkorában, most vi-
szont nem azért, mert látni akarta, mi van a túlsó oldalon, hanem,
mert nem volt máshova mennie. Értelmetlen vágyódásában, hogy
egyik mérföldet a másik után hagyja a háta mögött, sehol nem ta-
lált olyan települést, mint amilyen a sajátja volt az örök forrás mel-
lett. Valamikor azt gondolta, hogy az emberek mindenhol sártéglá-
ból épült házakban laknak, és saját gyümölcsöseik vannak, de
ahogy északra vándorolt, és névtelen folyókon és mezőkön kelt át,
dombokat és hegycsúcsokat mászott meg, látta, hogy az Örök For-
rás Helyén élő polgárok egyedülállóak a világon.
Azt is tudta, hogy mivel Yubal a szent boros barlangban neki
adta a farkasfogat, nem érheti baj. A Jordán folyó forrásához és az
azon túli területeken való napokig, hetekig tartó kóborlása során
nem érte baj, és később az Anatóliai-magasföldön vándorolva
sem, majd a vizén való átkeléskor sem, pedig a keskeny csónakkal
kockázatos volt a vállalkozás. A kagylóevők örömmel fogadták,
mások óvatosan bántak vele. Az állatok hagyták, hogy békében
haladjon közöttük. Így rájött, hogy a farkasszellem ereje védi.
Azonban a védelem nem jelentett örömöt vagy támogatást,
mert gonosz irónia volt abban, hogy éppen Yubaltól kapta a farkas-
fogat. Ha megtartotta volna magának, akkor Avram átka talán
nem okozta volna a halálát.
Továbbhaladt észak felé, óriási folyókat követett, és soha nem
látott magasságú hegyek között maradt életben. Sűrű nyír-, fenyő-
és tölgyerdőkhöz ért, ahol leginkább vörös szarvas és vadmarha
élt. Itt egy bölényvadász törzzsel találkozott.
Elcserélte tollköpenyét, ami már nem volt valami fényes álla-
potban, de még mindig újdonságnak számított, szőrmére, csizmá-
ra és megfelelő lándzsára. Csatlakozott vadászcsoportokhoz, ma-
radt egy darabig, majd továbbállt.
Sosem fedte fel a nevét, és nem árulta el a történetét sem. Jól
vadászott, mindig megosztotta a zsákmányát, betartotta mások
törvényeit és tabuit, és sosem hált nővel annak beleegyezése nél-
kül.
 Ezalatt az idő alatt a kék követ mellkasán hordozta, elrejtve,
tettének és szégyenének jelképeként. Az Örök Forrás Helyéről való
elmenekülése óta nem vette ki az amulett-tartóból. De nem telt el
úgy nap, hogy ne lett volna tudatában hideg, személytelen és ítél-
kező jelenlétének. Éjszakánként, amikor álmok gyötörték - Marit
kereste a Hollók völgyében, Yubal hívta le az őrtoronyból -, semmit
nem árult el társainak gyötrelmeiről.
Újra eljött a nap, amikor nyugtalanság vett rajta erőt. Észak
felé nézett, és megkérdezte a bölényvadászokat, mi található arra-
felé. Szellemek - mondták.
Avram elbúcsúzott hát a bölényvadászoktól, és északra indult,
a szellemek földjére.
Szőrmébe burkolózva, hátára szíjazott nyilakkal és lándzsák-
kal, hótaposóban menetelve, amit a bölényvadászoktól kapott, Av-
ram végül egy hatalmas fehér pusztaság széléhez ért. Még több
hó volt, mint amit eddig látott, végeláthatatlan hómező.
Nem volt hegy a túloldalon, még látóhatár sem volt, a szél pe-
dig kegyetlenebbül fújt, mint azt korábban bármikor el tudta kép-
zelni. Üvöltő hangja olyan volt, mintha ezer démon sikoltott volna,
és úgy vágott a csontjába, hogy velőig hatolt. Arra gondolt, hogy a
világ végéhez ért. Ez a sorsa.
Nekiindult, a szél felemelte és hátrafújta szőrmekapucniját, je-
ges leheletet fújt arcába. Gyorsan visszahúzta a csuklyát, szorosan
tartotta fagyott álla alatt, majd továbbra is észak felé haladt, nem
tudva, hogy egy tengeren kel át, hogy már nem a szárazföldön ha-
lad. Nem tudta, mi vár rá utazása végén, csak halvány elképzelése
volt arról, hogy a holtak földjén jár.
Miközben eszébe jutott, hogy esetleg már meg is halt és ez
már csak a képzelet játéka, a jég hirtelen beszakadt alatta, s ő el-
merült a jeges vízben.
Avram kétségbeesetten próbált fogást találni a jégen, de az új-
ra és újra letört szőrmekesztyűje alatt. Ahogy maga körül csapko-
dott a vízben, valami neki ütközött a lábának. Lenézett és egy bar-
na szörnyet látott, amint körülötte úszkált. Iszonyat töltötte el.
Nem akart tovább halott lenni. Nagyon is élni akart.
Erőfeszítése azonban hiábavalónak bizonyult, érezte, hogy lá-
ba elzsibbad a vízben, és a zsibbadás elkezdett felfelé kúszni a
testén. Amikor utolsó jégkapaszkodója is letört, és a fagyos víz
összecsapott a feje fölött, utolsó gondolata Marit és a meleg nap-
fény volt.

Avram repült. Nem úgy, mint egy madár, mert félig ült, félig a
hátának támaszkodott, kezei pedig a mellkasán feküdtek, meleg
szőrmébe bugyolálva. Vajon így utaznak a holtak őseik földjére?
Ahogy kipislantott az arcát körülvevő szőr közül, látta, hogy a
fehér-fehér-hátán táj tovaszalad mellette. A homlokát ráncolta.
Nem repül, de nem is szalad, mert a lábai kinyújtva előtte he-
vernek, és hasonlóképp melegen be voltak pólyálva szőrmébe.
Egyenesen előrenézett, és amikor fókuszálni tudott, látta, hogy
egy csapat farkas viszi magával. Az ebédjük leszek.
Talán ez a bosszú, amiért Yubal sok-sok évvel ezelőtt megölte
azt a farkast. A fog akkor már nem védi.
Egyetek hát meg, kiabálta zavaros elmével. Rászolgáltam.
Majd újra eszméletlenségbe zuhant.
Amikor legközelebb magához tért, a röpülés érzése lelassult,
és látta, hogy kis fehér kör alakú hegyek közelednek. Újra a farka-
sokra nézett, de most végre rájött, hogy nem közönséges farka-
sok, mert egymáshoz voltak kötözve bőrszíjakkal. Amikor kiáltást
hallott, rájött, hogy valaki közvetlenül mögötte áll, fölé tornyosul-
va, és utasításokat ad a farkasoknak. Avram megpróbálta megnéz-
ni az arcot, de a szőrmecsuklya eltakarta.
Nem tudta eldönteni, szeret-e halott lenni. Aztán újra elájult.
Amikor legközelebb magához tért, egy szűk, sötét helyen ta-
lálta magát, ahol égő olaj és emberi izzadtság szaga terjengett a
levegőben. Hunyorgott és megpróbált fókuszálni.
A mennyezet jégből volt. Vajon jégbarlangban volt? Nem.
Látta, az illesztéseket, ahol a jégtéglák egymáshoz támasz-
kodtak. Egy ház - egy jégből készült ház. És valamilyen ágyban fe-
küdt, és a szőrök alatt meztelen volt. Valaki elvette a ruháit. Meg-
próbálta érezni a talizmántartóját, de valami baj volt a kezeivel.
Nem tudta mozgatni őket.
Egy közeli hang, majd egy árnyék a falon. Hunyorgott. Aztán
meglátott egy arcot. Öreget, ráncosat, fogatlan vigyorral. A női arc
beszélt. Legalább egy nő volt. És aztán sokkhatásként érte, hogy a
nő lerántotta róla a takarót, és testét levegő ölelte körül. „Szemér-
metlen nőszemély!” - kiabált, de rájött, hogy a hang csak a fejé-
ben szólt. Nem tudta megmozdítani az állkapcsát és nem tudta ki-
nyitni a száját sem. Miközben petyhüdten és tehetetlenül feküdt, a
nő szétfeszítette a száját, és belekukucskált, majd megvizsgálta a
köldökét, és megpiszkálta a heréit. Végül durva kezeivel dolgozni
kezdett fagyott húsán. Először az ujjait szorította és nyomkodta,
majd óvatos masszírozással próbált életet lehelni a testébe.
Felemelte a kezét és ráfújt. Avram nem érezte sem a meleg le-
heletet, sem kezének érintését. És ahogy a nő tovább haladt lefelé
a testén, Avram továbbra sem érzett semmit.
A nő abbahagyta a masszírozást, aggódva nézett rá. Kiejtett
néhány érthetetlen szót, majd kimászott a menedékből egy kis
nyíláson át, amit Avram eddig nem vett észre. „Nem takartál be!”
- akarta kiabálni, de nyelve nem engedelmeskedett.
Nem maradt sokáig egyedül. Amikor visszatért, vele jött egy
széles vállú alak is. Avram tanácstalanul figyelte a második em-
bert, aki levette magáról ruháit, és felfedte telt melleit, keskeny
derekát és kiszélesedő csípőjét. Avram mellé feküdt, és a karjaiba
vette a férfit. Az öreg nő betakarta őket, és elhagyta a jégkunyhót.
Avram többször elájult és észhez tért, mielőtt végleg felébredt
volna. Az első, amit észrevett, arany színű szempillák egy halvány
arc domborulatán, finom, hosszú orr és széles rózsaszín száj. Sok-
kal később megtudta, hogy Fridának hívták, és ő mentette meg az
életét, amikor kihúzta a jeges vízből.
Felgyógyulása hetekig tartott, és főként Fridától meg az öreg
nőtől függött, aki masszírozta és hallal, levessel meg gyógynövé-
nyekkel etette. Férfiak is bejöttek, hogy megnézzék, leguggoltak a
kis jégkunyhóban, és kérdéseket tettek fel, amiket Avram nem ér-
tett. Minden éjjel Frida meleg karjai közt aludt el, és reggel arra
ébredt, hogy szőke haja szétterült az ő mellkasán. Azon a regge-
len, amikor erekcióval ébredt, az öreg nő azt mondta, hogy meg-
gyógyult, és attól kezdve Frida nem aludt vele.
Később megtudta, miért mentették meg az életét, és miért
osztották meg vele azt a kevés élelmet, amijük volt. Mielőtt besza-
kadt alatta a jég, mielőtt elindult, hogy átkeljen a befagyott tenge-
ren, a szél hátrafújta a kapucniját a fejéről, és Frida meglátta. Av-
ram nem tudta, hogy emberek voltak a közelben, újra a fejébe
húzta a kapucniját, és elindult a befagyott pusztaságon, de Frida
meglátta a fekete hajat és a napbarnította bőrt. Isteneik között,
magyarázta később, amikor Avram már megtanulta a nyelvüket,
voltak sötét bőrűek, akik az erdőt és barlangokat őrizték, és akik
bámulatos hatalommal bírtak.
Végül egyik nap az öreg nő elébe tette a ruháit, megszárítva
és újra puhán, és Avram mohón vette magára. Boldog volt, hogy
látja amulett-tartóját, ami továbbra is a bőrszíjon lógott, és úgy
tűnt, senki nem nyúlt hozzá. Azért kinyitotta, meggyőződött róla,
hogy semmi értékes nem veszett el a jégszakadáskor, és bár az
öreg nő kíváncsian figyelt, miközben a tárgyak kipotyogtak - fony-
nyadt köldökzsinórja, egy tejfog, Yubal farkasagyara -, csak akkor
kiáltott fel, amikor meglátta a kék kristályt.
Avram döbbenetére, sietve kimászott a jégkunyhóból, aztán
hallotta, hogy kint kiabál. Egy pillanattal később bepréselte magát
a kunyhóba a leghatalmasabb férfi, akit életében valaha látott.
Egy rövid ideig Avram azt hitte, a férfi elrabolja tőle a kristályt.
Ehelyett az alak a jégpadlón guggolt, és csodálkozva bámulta a
követ. Avramra nézett, és kérdezett valamit, amire Avram csak
annyit felelt, hogy nem érti a férfi nyelvét. A férfi bólintott és elin-
dult kifelé. Aztán megállt, s intett Avramnak, hogy kövesse.
Amikor az amulett-tartót biztonságosan a nyakába helyezte,
és elrejtette szőrmetunikája alá, Avram megtette első lépését a
külvilág felé, ahol döbbenten fedezte fel, hogy a „reggel” csak az
emlékeiben élt, mert a teljes sötétség országában találta magát.
A köréje sereglett szégyenlős emberek kíváncsiak voltak a jö-
vevényre. Csuklyás kabátot, nadrágot, fókabőrből készült vízhat-
lan csizmát viseltek, és annyira egyformán néztek ki, hogy Avram
csodálkozott, hogyan találják meg a férfiak és a nők egymást,
hogy élvezetet leljenek. A legmeglepőbb azonban az volt, hogy
mindannyian szellemekre emlékeztették, mert bőrük olyan volt,
mint a fehér füst és hajuk halvány színű, mint a búza. Magasak
voltak. Még a nők is Avram fölé tornyosultak.
Újdonságnak találták alacsony termetét, fekete haját és olaj-
barna arcbőrét.
A vezetőjük Bodolfként mutatkozott be.
 A kontinenst átszelő útján Avram találkozott medvékkel, Bo-
dolf rájuk emlékeztette - egy óriási sápadt medvére, mennydörgő
nevetéssel. Bodolf nem olajozta a szakállát, mint az Avram klánjá-
ba tartozó férfiak, de befonta hosszú szőke haját. De a fonatokat
nem kagylóval és gyöngyökkel díszítette, hanem emberi csontok-
kal. „Ellenségeink testéből szedtük” - dicsekedett Bodolf.
Avramot később bemutatták egy Eskil nevű férfinak, akiről Av-
ram úgy vélte Bodolf testvére, mert a hasonlóság oly szembeötlő
volt. De később észrevette, hogy Eskil jóval fiatalabb - talán uno-
kaöcs? Aztán minden világos lett. „Eskil és én nem vagyunk vérro-
konok. A tűzhelytársam fia, akivel minden télen együtt vagyok” -
mondta Bodolf. Bodolf egyike volt azoknak, akik nem keresték a
változatosságot, hiszen elégedettek voltak minden évben ugyan-
azzal a nővel.
Azon az estén - bár a nap egyáltalán nem kelt fel - a törzs la-
komát csapott a látogató tiszteletére, akinél ott volt az ég egy da-
rabkája. Avram életében először evett fókát, bálnazsírt és olyan
medve húsát, aminek szőre fehér volt, mint a hó. Mély benyomást
akartak tenni rá, ezért kedvenc ételkülönlegességükkel kínálták -
roston sült libával, amit csak rothadt hallal etettek, mert szerintük
a húsnak egzotikus ízt adott, amit viszont Avram undorítónak ta-
lált. Mégis hálás volt az életben maradásért és a vendégszerető
emberek társaságáért. Különösen a nőkért, akiknek haja olyan
volt, mint a kukoricahaj, bőrük pedig sima, mint a gyümölcs, amit
ő vonzó újdonságnak talált.
Továbbra is az öreg nő jégkunyhójában lakott, és a vendéglá-
tásért cserébe olyasmivel szórakoztatta a klánt, amit ők hazudo-
zásnak neveztek: pálmafákról és homokos sivatagokról, zsiráfokról
és vízilovakról mesélt, meg olyan forró nyarakról, amikor a sziklára
csöppentett vízcsepp sisteregve elpárolog.
A tavasz első jeleire Bodolfék, akik magukat a Rénszarvas Né-
pének hívták, elhagyták jégkunyhóikat, és szánjaikon a hegyvidék-
re utaztak, ahol fenyő és nyírfák nőttek. Itt a férfiak nekiálltak fá-
kat kivágni. Addig dolgoztak éjjel-nappal, amíg fel nem építettek a
fatörzsekből egy méretes rönkházat, ami elég tágas volt ahhoz,
hogy mindannyian ott éljenek és aludjanak.
Avram, mivel ügyesen bánt a fejszével, segített a favágásban
és az illesztékek kifaragásában, együtt evett velük ebédidőben, éj-
szaka azonban külön aludt. Nem akarta megtanulni a nyelvüket,
és nem akarta tudni a nevüket sem.
Amikor magára maradt, az új zöld sarjakat nézte, az Örök For-
rás Helyén sarjadó tavaszra gondolt, és dél felé tekintgetett.
Mivel már nem tudott tovább északra vagy nyugatra menni -
hisz elérte a világ peremét -, talán ideje volt visszafordulnia.
De… Hová? Vissza az Örök Forráshoz, ahol csak szégyen vár-
ja?
Csupán egyetlen oka volt, hogy visszamenjen, Marit ott élt a
házában a nagyanyjával és az öccseivel.
- Maradj velünk - mondta Bodolf, és kezét a fiatalember vállá-
ra tette. - Elmeséljük a történeteinket, te is elmeséled a tiédet.
Együtt iszunk és felvidítjuk őseink szívét.
Megismertették vele az erjesztett mézből készített mézsört,
amit nagy mennyiségben ittak a nyári hónapokban. Amikor Avram
megkóstolta az italt, és látta milyen vonzó Frida haja a tűz fényé-
ben, úgy döntött, talán nem is olyan sürgős továbbállnia.
Figyelte, hogyan vadásznak, figyelte beszédjüket, és akarata
ellenére, fokozatosan megtanulta a nyelvüket.
- Hogyan került a népetek erre a vidékre? - kérdezte, miköz-
ben saját napáldotta otthonára gondolt, amit sokkal megfelelőbb
élettérnek tartott.
- Őseink eredetileg délen éltek, de amikor a rénszarvas meg-
hallotta a „menj-északra-hangokat”, elindult, az őseink pedig kö-
vették. - Bodolf a földből késként kiemelkedő hegyek és a köztük
levő jégfolyó felé mutatott. - A hangok azokból a gleccserekből jöt-
tek. Az emberek észak felé vándoroltak, és maguk mögött hagyták
a zuzmót és mohát, amit rénszarvasaink annyira szerettek. Látha-
tod, azok a gleccserek hoztak minket ide.
- Miért húzódnak vissza?
Bodolf megvonta a vállát.
- Talán az ég hívja vissza őket.
- Újra eljönnek? - kérdezte Avram, és megpróbálta az egész vi-
lágot jégtakaróval elképzelni.
- Az az istenektől függ. Talán. Egyszer.
 Avram odanézett, ahol a különös farkasokat tartották.
Meglepetésére az emberek etették őket, és a bestiák nem tá-
madtak rájuk.
- Hogy lehet ez? - kérdezte Avram.
- Ott nincsenek kutyák, ahol ti éltek?
- Mi az, hogy kutya?
- A farkasok rokona.
- Megszelídítettétek őket?
- Ők szelídítettek meg minket - mondta Bodolf mosolyogva. -
Ők közelítették meg őseinket nagyon régen, és azt mondták, ha
etetjük őket, dolgozni fognak nekünk, és társaink lesznek a sötét
éjszakákon.
Avram megtudta, hogy Bodolf népe a rénszarvasokat imádta,
mint a táplálék és bőr biztosítóját, és mint az élet létrehozóját.
A pompás állatokat egy hatalmas területen tartották, ahol sza-
badon vándorolhattak. A formás állatoknak hosszú, sötét szőrük
volt, fehér mellénnyel, és fákra emlékeztető pompás agancsuk. Az
ilyen szelíd állatok tartása Avram számára csoda volt, de még
meglepőbb, hogy a rénszarvasok megengedték, hogy megfejjék
őket. Namirra gondolt, kecsketartási kísérleteire, és hirtelen tiszte-
letet érzett a férfi iránt, mert Avram bizony nem tartotta elképzel-
hetőnek az állatok megszelídítését.
Bodolf mesélt az ősök idejéről, amikor még rénszarvascsordá-
kat üldöztek a jégen. Aztán egyik társuk leszakadt a vadászcsapat-
tól. A hóban feküdt, átfagyva és éhezve, közel a halálhoz, amikor
megjelent egy rénszarvas, lekuporodott mellé, erős testével mele-
gen tartotta, majd megengedte, hogy igyon a tejéből. És miközben
a Rénszarvas újra életet lehelt belé, azt mondta a férfinak: „Ne ül-
dözzetek és ne vadásszatok minket. Vegyetek néhányat közülünk
magatok közé, hogy veletek éljünk, és mi majd etetünk és mele-
gen tartunk titeket. De engedjétek, hogy csordánk szabadon ván-
doroljon.” Így fogtak néhány nőstényt és visszahozták őket.
Volt tej egy ideig, aztán a Rénszarvas megint megjelent az ős
álmában, és azt mondta: „Nem különíthetitek el a nőstényeket a
hímektől, mert mint a férfinak és a nőnek, rénszarvasaimnak is él-
vezetre van szükségük.” Így az ősök fogtak egy hímet és a nősté-
nyek közé vitték, és attól kezdve az embereknek mindig van tejük.
Avram összevonta a szemöldökét.
- Hogyan lelnek élvezetet az állatok? - kérdezte, és megpró-
bálta elképzelni.
Bodolf nevetett, és egy kézmozdulatot tett.
- Ugyanúgy, ahogy mi, emberek! Az állatok sem mások!
Miután eddig csak akkor látott állatokat, amikor a hegyekben
vadászott, lándzsájával, nyilával és íjával üldözte őket, Avram még
sosem látott ilyet. De értelmesnek tűnt a dolog. Az Istennő létre-
hozta az emberek intim örömszerzési módját, miért ne tette volna
ezt az állatokkal is?
- Jön a tavasz - mondta Bodolf elégedetten -, hamarosan bor-
jak születnek.
Avram szemöldöke felszaladt.
- Honnan tudod ezt? A hold dönti el, mikor születnek az utó-
dok. Az ember ezt nem tudja előre megmondani.
Bodolf türelmetlen pillantást vetett rá.
- A te földeden nincsenek állatok?
- Dehogynem, sok.
- Nekik is van kölykük?
- Amikor tavasszal vadászunk, látunk a csordában fiatalokat is.
- Akkor megjósolható! Mert ily módon - folytatta Bodolf és újra
a durva párosodási mozdulatot mutatta - a Rénszarvas szelleme
utódokat nemz a nőstényekben. Ugyanezt teszi az emberekkel is.
Amikor egy nő rénszarvassal álmodik, vagy belélegzi a tűzön sülő
rénszarvashús füstjét, vagy ha rénszarvas amulettet visel a nyaka
körül, terhes lesz. A Rénszarvas ad életet mindennek. Nálatok ez
nem ugyanígy van?
- Nálunk a Hold ad gyereket a nőnek - mondta Avram, és még
mindig nem volt meggyőződve arról, amit az állatok nemi élveze-
téről hallott.
De a rénszarvas talánynál sokkal jobban érdekelte, hogy mi
van az emberekkel. A Rénszarvas Népében sokkal több állandó
párkapcsolatot látott, mint otthon saját népénél. Elsősorban nem
családok között volt szövetség, hanem két ember között: a nő
adta a tűzhelyet és a menedéket, a férfi biztosította az élemet és
a védelmet. Talán mert a hosszú és kemény tél itt nehezebbé tette
az életet, az életben maradás az együttműködéstől függött. Avram
azt gondolta, itt egy férfi nem koslathat egész éjjel nő után, mint a
forró fülledt éjszakában az Örök Forrás Helyén, ahol a párosodás
véletlenszerűen és a csillagos ég alatt történt.
A nyár múlófélben volt, s a tél közeledtével Bodolf azt javasol-
ta Avramnak, válasszon téli társat. Amikor Avram azt felelte, hogy
megszokta, hogy férfiakkal aludjon, Bodolf és a többiek nevetés-
ben törtek ki, és azt mondták: - Válassz egy nőt! Van annál jobb,
mint így melegedni?
Fridára gondolt, és megtudta, hogy még nincs téli párja. De
ahhoz, hogy egy férfi beléphessen egy nő menedékébe, először be
kellett bizonyítania, hogy jó vadász. Így Bodolf és Eskil elvitték Av-
ramot első vadászatára.
A vadászok sítalpaikon, kutyaszánjaikkal siklottak a fagyott
pusztán, jegesmedvét és jávorszarvast üldözve. Avram hátrahaj-
totta kapucniját, és arcát a nap felé fordította.
Micsoda sebesség! Micsoda szabadság! Odakiáltott a többiek-
nek, azok visszaintegettek, s egy időre Avram elfeledkezett elátko-
zott mivoltáról és balsorsáról, meg arról, hogy gyilkos, esküszegő,
olyan férfi, aki elhagyta a kedvesét, és bemocskolta családja be-
csületét. Erre a néhány órára tiszta volt és szabad, s egy rövid idő-
re megengedett magának néhány érzelgős gondolatot öccseivel
kapcsolatban: hogy mennyire élveznék azok is ezt a kalandot a jé-
gen.
Amikor együtt látta Bodolfot és Eskilt, szoros kapcsolatuk Yu-
balhoz fűződő viszonyára emlékeztette, szíve újra megfájdult. El-
mondhatta volna ezeknek az embereknek, hogy egyetlen kiejtett
átokkal embert lehet ölni.
A napok rövidebbek lettek, és a Rénszarvas Népe elhagyta az
erdős vidéket, hogy a fagyott puszta felé vegye az irányt, és meg-
építsék jégkunyhóikat. Bodolf több helyen késével ellenőrizte a ha-
vat, mielőtt megfelelő tömegűt és szerkezetűt talált, ami jó volt a
téglákhoz.
 - Nagyon gyenge minőségű itt a hó, túl puha a tetején, túl ke-
mény az alján, de most ennél jobbat nem találunk.
Ő és Eskil vágták ki az első téglát. Avram segített kifordítani a
nagy darabot, majd Bodolf kifaragott egy használható tömböt a
közepéből. A téglákat rétegről rétegre terítették fel, spirál alakban,
és amikor a kupola teljesen elkészült, Bodolf kivájt egy ágynyi fe-
lületet, a felesleges havat pedig kilapátolta a kupola alján készített
kis bejáraton.
Amikor megépítették óvóhelyüket, Bodolf és Eskil elvitték Av-
ramot fókavadászatra a befagyott óceán jegére. Bodolf elmesélte,
mivel a fókának levegőre van szüksége ahhoz, hogy lélegezni tud-
jon, léket kapar a jégbe, amikor a tenger elkezd befagyni, és rend-
szeresen visszatér oda. Avram figyelte, hogyan segítik félig farkas
állataik a vadászokat ezeknek a lyukaknak a kiszimatolásával. Az-
tán egy vékony bálnacsontot csúsztattak át a jégen, és vártak. A
bálnacsont remegése azt jelentette, hogy a fóka a felszínen van,
ilyenkor a vadászok gyorsan megszigonyozták. Ehhez hosszú órá-
kon át kellett mozdulatlanul állni, ami Avramnak könnyen ment,
hisz hosszú órákat töltött Yubal fából készült őrtornyában.
Bár sokat nevettek Avram sikertelen fókaszigonyozási kísérle-
tein, végül csatlakoztak hozzá, és segítettek neki kifogni egyet,
hogy ne kelljen a téli hónapokat horkoló öregemberekkel töltenie.
Az volt a szokás, hogy a fókatetemet közvetlenül a nőhöz vitték,
akinek pedig vizet kellett felkínálnia cserébe, a vendéglátás jele-
ként. Meg a fóka szellemének kiengeszteléséért. Így Avram elvitte
fókáját Fridának. Az Avramot itallal kínálta, és meghívta, hogy ma-
radjon otthonában.
Bodolf és hosszú évek óta vele élő asszonya házában gyűltek
össze, Thornhild - Eskil mellett -, aki egy szégyenlős mosolyú lány
volt, és Avram meg Frida, akik fogták egymás kezét. Az éjszaká-
ban vonyító farkasokat hallgatták, és Bodolf magyarázatát.
- Senki nem tudja, miért vonyítanak a farkasok. Talán szelle-
meket látnak, vagy esetleg az általuk megölt emberek szellemei
uralkodnak rajtuk. Vagy talán egyszerűen csak szeretik a saját
hangjukat - mondta Bodolf mosolyogva. A nyári mézsör maradékát
iszogatták, a szőrmék és a füstös parázstartó melegét élvezték a
barátságos jégkunyhóban. - A farkasfalkák nagy élvezetet találnak
a közös vonyításban. Láttam őket, hogyan üdvözölték egymást
hangosan, egy-egy vadászat után.
- Mint az emberek - mondta Avram mosolyogva.

Jól érezte magát a Rénszarvas Népének emberei között, még

ha magasabb rendűnek is érezte magát náluk, de tudta, hogy ők
meg magukat érezték magasabb rendűnek nála.
Rivalizálásuk jóindulatú volt. Amikor megpróbálta elmesélni
otthonát, Bodolf meglepődött.
- Egész évben ugyanabban a házban éltek?
- Igen és sok-sok évig.
Társait ez erősen meglepte. Megcsípték az orrukat és grima-
szoltak.
- Kisöpörjük a házat - bizonygatta Avram védekezőn. - Tisztán
tartjuk otthonainkat.
- Miért maradtok ugyanabban a házban?
- Hogy őrizzük a szőlőnket.
- Őriznetek kell a szőlőt?
- Ahogy mondtam.
- Ha nem őrzitek, nem nő?
- Jaj, dehogynem!
- Akkor miért őrzitek?
- Azért, hogy megakadályozzuk, hogy mások szedjék le.
- Miért kell megakadályozni, hogy mások szedjék le a szőlőt?
- Mert az a miénk.
Bodolf és társai egymásra néztek.
- Akkor, ha idegenek jönnek, a gyümölcs nem nekik van?
- Úgy van.
- Miért? A gyümölcs a szőlőn van.
- Az abbám készíti a bort, így a szőlő is az övé.
Eskil a homlokát ráncolta.
 - Ha az abbád meghal, meghal a szőlő is?
- Nos, nem.
- Akkor hogyan az övé?

Avram nagyon ünnepélyesen mesélte el Talitha és Serophia

történetét. Nagy megbotránkozására, társai harsogva nevettek.
De ahogy Avram tovább ivott az erjesztett mézből és tovább
mondta a történetet, ő is humorosnak kezdte találni, egy idő után
ő is a hasát fogta a nevetéstől a két régi, lehetetlen nőszemély ne-
vetséges viszálykodásán.
Végül, különbözőségük ellenére, Avram és a Rénszarvasok Né-
pének emberei egy dologban egyetértettek, hogy az erjesztett ita-
lok csodálatosak.
Hallani szerették volna Avram saját történetét. És amikor el-
mesélte, a következő szavakkal fejezte be: - Nem tudom miért ro-
hantam el, vagy miért vándoroltam tovább. Maradhattam volna a
tollkészítőkkel, és kényelmesen élhettem volna velük. De valami
nyugat felé hajtott, és most úgy tűnik, elértem a világ végére.
- Talán egy ábrándot kergetsz - mondta Bodolf, és a többiek
komolyan egyetértettek vele.
Avram így töltötte el második telét a Rénszarvas Népével, fó-
kára vadászott, amit visszahozott Fridának, éjszakánként karjaiban
aludt, nappal vele nevetett - bár a nappalok és az éjszakák egyfor-
mák voltak. Frida megmutatta neki az éjszakai fényeket az égen, a
mesés színű, táncoló démonokat. Avram pedig mesélt neki a siva-
tagról és a sós tengerről, amiben nincs élet. Szőrme és jég gubó-
jukban szeretkeztek, és Frida karjaiban Avram egy időre elfelejtet-
te a szégyent, ami idehozta, és a bűntényt, amit elkövetett. Arcát
kukoricahaj színű hajába temette, és komolyan állította, hogy éle-
tének szerelme lesz, Frida azonban kinevette és ugratta, hiszen
hallotta, hogy álmában Maritot hívta, és tudta, hogy a sötét hajú
álomnő a vetélytársa.
Avram megtanult a nappal és sötétség új ritmusa szerint élni.
A nappalok fényesek voltak tavasztól késő nyárig, és sötétek ősz-
től tavaszig. Három hónapon keresztül a nap nem nyugodott le a
látóhatár alá, három hónapon keresztül pedig nem kelt fel. Az év-
szakok változását a tengeren megjelenő és eltűnő szilárd jég mu-
tatta. Megismerte Bodolf isteneit és népének babonáit, és Avram
tiszteletben tartotta hiedelmeiket. Megtanulta megszeretni a fóka-
hús ízét, és nyáron követte Fridát a havas csúcsokra, ahonnan az
egész világot láthatták. A Rénszarvas Népe tetoválta magát, finom
csonttűt használva korommal fedett fonalat húztak a bőrük alá.
Egy tavasszal Avram bátran végigszenvedte a tű művészetet
homlokán. Az Örök Forrás Helye álommá lett, Marit és a többiek
mintha saját elméje szüleményei lettek volna. A meleg és a nap-
fény földje, amely oly messze volt a hideg és a hó birodalmától,
talán nem is létezett.
Amikor az egyik szánhúzó kutya lekölykezett, Avram az egyik
kiskutyát kedvesebbnek találta a többinél, és elkezdte látogatni a
karámot, ahol tartották. Az érzés bizonyára kölcsönös volt, mert a
kis jószág mindig szűkölt, ha Avram magára hagyta, végül pedig
kiugrott a karambol és követte a faházba. Avram elnevezte Kutyá-
nak, és ettől kezdve Kutya állandó társa lett.
Ötödik nyarát töltötte a Rénszarvas Népével, amikor az álmok
elkezdődtek. Yuballal és Marittal, Reinával, a papnővel, öccseivel,
sőt Hadadezerrel kapcsolatos képek jöttek, meleg, csábító álmok a
Jordán folyó tavaszi zöldjével és arany színével festve. Avram
szunnyadó elméje csecsemőként úszott a meleg felé, ujjai piros pi-
pacsok és rózsaszín bazsarózsák után nyúltak, édes datolyáért és
lédús gránátalmáért. Álmai annyira valóságosak voltak, hogy ami-
kor felébredt, megdöbbent, amiért a kemény északon találta ma-
gát, és azon tanakodott, hogyan tudott a lelke ekkora távolságot
ilyen rövid idő alatt megtenni.
Az álmok egyre gyakrabban és egyre erősebben törtek rá, vé-
gül Avram sírt és búslakodott, mint egy beteg kutya. Bodolf és Fri-
da aggodalma nőtt, így aztán elküldtek egy kőolvasóért.
A kövek olvasója kicsi és öreg volt, teste aszott barna dióként
rejtőzött a fóka- és rénszarvasprémek között. Szeme azonban éles
volt, mint a Sarkcsillag, és úgy ragyogott, hogy Avram elhitte, tud-
ni fogja a választ.
Mindenki köréjük ült, és a nagy bölcset figyelte, ahogy belefújt
bőrzsákjába, majd köveit kidobta egy apró, puha fókabőr takaróra.
Egyesével rámutatott görbe ujjaival a kövekre.
 Hangja recsegett: - Ez a kő őrzi a reményeidet és félelmeidet.
Ez a kő az, amit nem lehet megváltoztatni, hanem csak elfogadni.
Ez a kő mondja el jelen helyzetedet. - Avramra nézett. - Szeretnél
maradni. Szeretnél menni. Ez a dilemmád.
- Meg tudják a kövek mondani, mit tegyek?
Lágyan sóhajtott, és lassan folytatta.
- Egy állat szelleme van melletted. Olyan állaté, amit nem is-
merek. Kis állat, hosszú szarvakkal, amik úgy kunkorodnak, mint a
füst. Bőre színe a mézsöré, fekete csíkok szegélyezik fehér hasát. -
Felemelte tekintetét. - Ez a törzsed szelleme.
- A gazella - mondta Avram csodálkozva. Hogyan írhatta le
ilyen jól, ha sosem látott még egyet sem? - Mit akar, mit tegyek?
Megrázta a fejét.
- Nem arról van szó, hogy ő mit akar, mit tegyél. - Egy pillanat-
ra rámeredt Avramra, csillagfényű szemei mint két tűhegy világí-
tottak idős arcában. - Van itt egy másik kő is - mondta végül. -
Nem ezek közül való. Ott - mutatott az Avram mellén lógó erszény-
re. - Kék mint az ég, átlátszó, mint a tenger. Ez a kő tudja a vá-
laszt.
Avram elővette az amulett-tartót a szőrméje alól, és óvatosan
kinyitotta. Kivette a kristályt, kezét bölcsőként behajlítva tartotta
tenyerében, ezt a hatalmas erejű követ, amit maga Alilari adott
népének, még az idők kezdete előtt. Amikor a kő szívébe nézett,
látta a kozmikus gyémántport, és rájött, hogy a bugyogó forrást
látja benne, ami otthonának a szívét jelentette. Arra gondolt, hogy
a kristály az Istennő szíve, és az az Örök Forrás Helyén levő szen-
télybe tartozik. És a saját szíve is odatartozott, saját népéhez.
Most már tudta.
Tudta, hogy a Rénszarvas Népénél való átmeneti tartózkodása
alatt nem vett tudomást a benne lassan végbemenő változásokról.
Fájdalma elhalványult, és ennek gyengülésével egy új érzés vette
át annak helyét: vágyódás, hogy hazamenjen.
Amikor búcsút mondott a Rénszarvas Népének, Bodolfnak
adta a farkasfogat, mert a farkasok ellenségeik voltak. Bodolf cse-
rébe egy borostyánból faragott jegesmedvét adott neki.
 Megcsókolta Fridát, aki már kilenc hónapos terhes volt, és
minden jót kívánt neki. Hátára vette terhét, felcsatolta lándzsáját
és az íját, és Kutyával, aki mellette ügetett, dél felé indult, át a
tenger túlsó felére vezető jéghídon, vissza azon az úton, amelyen
öt évvel ezelőtt idejött.

Mire Avram elérte a hegyi falut, ami Hadadezer otthona volt,

már egy éve elhagyta Bodolfékat, és már több, mint kilenc éve,
hogy elhagyta az Örök Forrás Helyét. Avram és Kutya sok kalandot
éltek meg együtt, miközben visszafelé utaztak a hegyeken és fo-
lyókon, amelyekre Avram korábbról emlékezett.
Jó társak voltak, együtt aludtak, hogy melegítsék egymást, Ku-
tya ugatott, hogy figyelmeztesse Avramot a közelgő veszélyre, és
a férfi megosztotta éjszakai fogását hű társával.
Meg is mentették egymás életét - egyszer, amikor egy medve
megtámadta Kutyát, és meg is ölte volna, ha nincs ott Avram
ügyesen dobott lándzsájával, egy másik alkalommal pedig, amikor
egy vadmacska Avramra ugrott, és minden bizonnyal halálra kar-
molja, ha nincs ott Kutya erős állkapcsával. Ez Avram számára a
felfedezés ideje is volt. Egyetlen kapcsolata az állatokkal eddig az
volt, hogy élelemnek vagy ruházatnak használta őket. Ez a közte
és a kutya között kialakult új viszony azonban olyan nyugodt örö-
möt hozott életébe, amit korábban sosem ismert.
Amikor elérték a kőerődöt a hegyekben, a pár felbolydulást
okozott, mivel az őrt álló emberek meg akarták ölni a „farkast”.
Avram azonban Hadadezer nevét említve képes volt elérni,
hogy ne bántsák a kutyát. Miközben keresztülvezették a magas
kőfalak és alagutak labirintusán, az emberek szájtátva bámulták,
és a közelükben levő vadállat miatt zúgolódtak.
Az erődváros olyan házak különös együttese volt, amelyek kö-
zös fallal szorosan tapadtak egymás mellé, ajtó-ablak nem volt raj-
tuk, a bejárat pedig a háztetők nyílásán volt. Avramot egy udvarba
vezették, amit a magas falak és a környező hegyek annyira beár-
nyékoltak, hogy a napfény nem jutott le a köves burkolatig. Hada-
dezer itt töltötte utolsó napjait, egy pompás emelvényen, amit
szőrmékkel és párnákkal béleltek, és ahol minden kívánságát szol-
gák lestek. Arca kerek, mint a telihold, izzadtságtól fénylett, teste
óriási és súlyos volt, lábai bedagadva, és úgy festettek, mintha
évek óta nem érintették volna a földet. Szeme majd kiesett a hú-
sos ráncok közül, amikor megpillantotta vendégét.
- Nagy Teremtő, öreg barátom, Yubal az!
Avram megtorpant és azon tanakodott, vajon a kereskedő
szellemeket lát-e. Majd rájött, hogy Hadadezer őt nézi.
- Tévedsz, én Avram vagyok, a Talitha Házbeli Chanah fia. Nem
emlékezhetsz rám…
- Hogyne emlékeznék! - mondta az öregember dörgő hangon.
- Nagy Teremtő, milyen áldott nap ez a mai, hogy drága jó bará-
tom fiát látom, nyugodjon szelleme békében!
- Fiát? - kérdezte Avram.
Hadadezer felemelte borjúlábnyi karját.
- Átvitt értelemben beszélek, hiszen nyilvánvaló, hogy egy fér-
finak nem lehet fia. Yubalhoz való hasonlóságod, nyugodjon béké-
ben az Istennőnél, bizonyíték arra, hogy a drága ember szelleme
és befolyása milyen erősen hatott rád! - Hirtelen parancsot patto-
gott, mire szolgái csodálatos dolgot hoztak ki az udvarra: egy ob-
szidián-lapot, ami majdnem olyan magas és széles volt, mint egy
ember, kés vékonyságú, sima, mint a holt tenger, és kagylóhéj
foglalat ölelte körbe. Amikor megfelelő szögbe állították, Yubal
szelleme testet öltött a vulkáni üvegben.
Avram hátraugrott, és védő jelet rajzolt a levegőbe.
Hadadezer nevetett.
- Ne félj legény! Az csak te vagy, a tükörképed!
Avram zavarában erre meg arra fordította fejét, felemelte
egyik prémbe burkolt lábát, majd a másikat, és rájött, hogy a kép
valóban saját maga.
Hirtelen ideges lett. Az egyetlen hely, ahol valaki láthatta a tü-
körképét, a víz volt, de nagy balszerencsének tartották, ha valaki
hosszú ideig a vízbe bámult, mert az elrabolhatta az illető szelle-
mét. Most elbűvölve meredt a szakállas emberre, aki a fekete
üvegből figyelte. Yubal volt, utolsó hajszáláig.
- Gyere, gyere, ülj le! - hívta Hadadezer. - Eszünk, iszunk és
beszélgetünk a régi napokról, amik jobbak voltak, mint ezek a
mostaniak. Az idők kezdete óta mindig a régi napok voltak a leg-
jobbak.
Amíg a házi szolgák kihoztak egy hatalmas dézsa sört, két
hosszú szívószállal, Avram beszámolt hosszú, rendkívüli utazásá-
ról, de okát nem említette.
- És ez micsoda? - kérdezte Hadadezer, amikor először vette
észre a kutyát. Az állat Avram lábánál feküdt összegömbölyödve,
és fejét mancsán nyugtatta.
- Hűséges társam.
- Egy farkassal utazol együtt? És én még azt hittem, már min-
dent láttam! Milyen a világ? - firtatta Hadadezer, miután jó adag
sört magába szívott, és kezével megtörölte a száját.
- Különféle, ahogy az emberek is különfélék. Vannak, akik úgy
élnek, mint a medvék, vannak, akik a jég hátán laknak, vannak,
akik a hasukon kúsznak be a barlangokba, és megfestik azoknak
az állatoknak a képeit, amiket leöltek.
- És a városok? Láttál városokat?
- Csak itt, az Örök Forrás Helyén. - Avram hirtelen elszomoro-
dott, hogy a szülőhelyéről beszélt egy olyan ember társaságában,
aki része volt múltjának. Az emlékek visszatértek, és elszorították
a torkát.
Talán Hadadezer látta, hogy pára lepi el Avram szemét, mert
csöndesen mondta: - Mindannyian kíváncsiak voltunk, miért men-
tél el. A legtöbben azt hitték, meghaltál. Azért szaladtál el, mert
Yubal meghalt? Igen, én ezt gondoltam. Fiatal voltál és megrémül-
tél. Ez érthető. Miután Yubal meghalt és te eltűntél, mindenki szá-
mára egyértelművé vált, hogy nagy hiba volt megpróbálni egyesí-
teni a két családot. Világos volt, hogy Talitha és Serophia átka ült
mindenkin.
Fatálakon ételt tettek eléjük: töltött szárnyasokat, olajban sült
zöldséget, lapos kenyeret, kis tányér sót, és egy undorító kotyvalé-
kot, amit joghurtnak neveztek.
- Igen, feltételezem sokkoló hatással volt rád, legény - folytat-
ta Hadadezer, miközben gombával és fokhagymával töltött galam-
bot szedett magának -, amikor meghallottad, hogy Yubal halott.
Engem nem lepett meg. Egy cseppet sem.
 Avram savanyított diót tartó keze megállt a szája előtt.
- Ezt hogy érted?
- Yubal régóta panaszkodott a feje miatt. Úgy vélem, nem
mondta el neked. Talán nem akarta, hogy aggódj. Bármikor, ha
mérges lett vagy felizgatta magát, erős fejfájás kínozta. Kérdezte,
nincs-e rá orvosságom, és én azt feleltem, nincs. De javasoltam,
hogy fékezze meg a temperamentumát és a testét, mivel ezeket a
nyavalyákat hallottam már nála sokkal fiatalabb férfiaktól is. Azt
mondták, úgy halt meg, hogy egy fiatal lány felizgatta. - Hadade-
zer bölcsen bólintott. - Ez lehetett az oka.
Avram őszinte megdöbbenéssel meredt a hegy méretű férfira,
akinek a szakállán még ott volt az előző napi vacsora maradéka is.
Yubal már eleve olyan állapotban volt, ami arra várt, hogy megöl-
je? Nem Avram átka okozta hát a halálát?
El volt képedve. Miután vétkét éveken át hurcolta, most hirte-
len leemelték róla…
Yubal már magában hordta a halált.
Nem én öltem meg szeretett abbámat.
Avram alig bírta megállni, hogy megkönnyebbülésében fel ne
kiáltson. Hirtelen elragadtatottságában azonnal áldozni akart az
Istennőnek, és bármilyen helyi istennek. Úgy érezte, fel kell ugor-
nia és át kell ölelje az óriási Hadadezert. Táncolni akart, mindenki-
nek el akarta mondani, micsoda gyönyörű hely a világ.
Ehelyett azonban jól meghúzta a sörét, és élvezettel cuppan-
tott.
Hadadezer hatalmas súlyát az emelvényre küzdötte, ami nem-
csak a hordására, hanem ágyaként is szolgált, és így szólt: - Ren-
geteg minden történt azután, fiam. Két évvel Yubal halála után el-
jöttek a fosztogatók. Most alaposabbak voltak. Sok ember meg-
halt. A következő nyáron megjöttek a sáskák.
Avram hirtelen elkomolyodott, és éhesen várta az otthonáról
szóló híreket.
- A nagyanyám még él? Hogy vannak az öcséim?
- Úgy alakult, hogy azon az éjszakán látogattam el utoljára az
otthonodba, amikor Yubal meghalt. Amikor visszatértem ide a he-
gyekbe, rájöttem, hogy utazós napjaimnak vége. A karavánkeres-
kedelmet átadtam nővérem fiainak, hogy élvezhessem a még
megmaradt éveimet. Unokafivéreim csak általánosabb híreket
hoznak: fosztogatókról, sáskákról, elfonnyadt termésekről. Nem
pedig arról, hogy kik élnek és kik haltak meg. - Húsos kezeit szét-
tárta. A későbbiekben azt magyarázta, hogyan csökkent a keres-
kedelme a nehéz időkben, részben az Örök Forrás Helyét ért bal-
szerencse miatt. - Már nem kereskednek borral - mondta -, amit
igencsak hiányolok.
A szívószál kiesett Avram kezéből.
- Mi történt a borral?
Hadadezer megvonta a vállát.
- Csak annyit készítenek, amennyi nekik elég.
Avram maga elé képzelte a testvéreit, amint szorgalmasan
dolgoznak a szőlőben, most már mint férfiak, nem pedig fiúk, küz-
denek a szőlő művelésével, leszüretelik a termést, megtöltik a
szőlőprést, majd a bőröket a szent barlangba viszik. Mindezt Yubal
bölcs és fáradhatatlan irányítása nélkül.
- Azt mondod, visszamész? - kérdezte Hadadezer, miközben
diszkréten egy üres kecskebőrt húzott a tunikája alá, és belevizelt.
Avram azon tanakodott, vajon hogyan üríti ki a férfi a beleit, aztán
inkább mégsem akart ezen gondolkodni.
- Igen, hazamegyek. Már majdnem tíz év eltelt.
Hadadezer bólintott, odaadta a kecskebőrt az egyik szolgának,
és kezét a szakállába törölte.
- Kíváncsi vagyok, fiatal barátom, hogy kötünk-e üzletet, te
meg én. - Amikor az agyafúrt kereskedő elmondta, milyen terveket
szőtt, Avramnak el kellett ismernie, azok mindkettejük hasznát
szolgálják. Ha a karaván legközelebb délre indul éves körútjára,
Avram megy majd az élén.
Avram a nyarat Hadadezer különös hegyi városában töltötte a
kereskedő vendégszeretetét élvezve, és elfogadta Hadadezer uno-
kahúgainak ágyba szóló meghívását. Amíg ott volt, számos új cso-
dát látott, mert ezek a szívós emberek iparkodók és felfedező szel-
leműek voltak: agyagból készült fazekakkal kísérletezgettek, ami-
ket aztán kemencében égettek, rézrögöket olvasztottak és öntöt-
tek szerszámokká, a férfiak kezdték igavonásra szoktatni a marhá-
kat. Avram egyszer felkiáltott, amikor meglátott egy bárányt szop-
tató nőt.
Hadadezer így szólt: - Megfigyeltük, hogy a fiatal gyerek vagy
a bárány gyorsan hozzákötődik az anyjához. Amikor születésekor
elválasztunk egy bárányt a csordától, és az ember szoptatja, az az
emberi anyjához kötődik, és megszelídítve él az emberi családdal.
Véletlenül jöttünk rá. Egy nő, aki elvesztette a babáját, egy vadgi-
dát szerzett magának szomorúságában és azt szoptatta. Attól
kezdve az állat állandóan követte a faluban. Most már vannak sze-
líd kecskéink. Nem kel vadásznunk - tette hozzá Hadadezer, aki
mindig azon fáradozott, hogy megőrizze az energiáját.
Avramot elvitték kőépítményekhez, ahol teheneket tartottak,
amik már nem a vadonban születtek, hanem itt a hegyi istállóban,
ahol tejükért tartották őket, mint Bodolfék a rénszarvasokat.
- Észrevetted, hogy a bikát imádjuk, Avram - mondta Hadade-
zer, akit hordszékén vittek a tejelő istállóhoz. - A bika az élet létre-
hozója. Asszonyaink a bikák vérében fürdenek, hogy teherbe esse-
nek.
Avramnak feltűntek az otthonokban látható bikaszarvak, és a
mindenütt jelen levő bika szimbólumok. Meglepődve bámulta a
szelíd vadakat, akik hagyták, hogy az emberek foglalkozzanak ve-
lük. Milyen varázserővel bírnak ezek az emberek, hogy így meg
tudták szelídíteni az állatokat?
- Őseink idejében - mesélte Hadadezer, miközben megkínálta
Avramot egy csésze joghurttal -, mielőtt felépítettük ezt a hegyi
várost, még sátrakban éltünk, és a síkságon vándoroltunk, a földet
és az eget imádtuk, mert semmit nem tudtunk arról, hogyan adja
a bika a tehénnek a borját. Aztán egyik ősünknek megmondták az
istenek, hogy hagyjuk abba a vándorlást, és építsük meg ezt a he-
lyet, és hozzunk fel állatokat a síkságról, és tartsuk itt őket, így a
Nagy Bika szelleme termékennyé teszi népünket. Ettől ilyen erős a
népünk, Avram, a Nagy Bika szellemétől, míg a ti népeteket a hold
szüli, ettől aztán gyengék. Nem akarlak bántani, csak az igazat
mondom el. Magad is észre fogod venni, hogyan vesztették el
energiájukat és életerejüket az Örök Forrásnál élők. Küldenék ve-
led bikát, ha tehetném, de ők kezelhetetlenek.
Avram észrevette, hogy Hadadezer ugyanúgy beszélt a biká-
ról, mint Bodolf a rénszarvasról, így azon tanakodott, vajon min-
den törzset másik isten hozott-e létre. Ez megmagyarázná, miért
mások az emberek a világ különböző tájain megjelenésüket és tu-
lajdonságaikat tekintve - a Rénszarvas Népe sápadt hajával és bő-
rével a rénszarvas tejétől, Hadadezer népe pirosas arcszínével a
bika vérétől. Az én népem pedig kicsi és sötét, mert a Holdtól szü-
letünk, és az ő birodalma az éjszaka.
A kőfalak és a pirospozsgás bőrű emberek között lakva, meg-
tanult úgy élni, ahogy ők éltek, az ő asszonyaikkal hált, és gyomra
hozzászokott a joghurthoz, a sajthoz és a tejhez, egy különös be-
tegség kúszott Avram lelkébe. Nem a hús betegsége volt ez, nem
hirdették fizikai jelek vagy tünetek, sokkal inkább a lélek zűrzava-
ra. Álmok formájában lépett Avram testébe, amik vészjóslóak,
nyugtalanok voltak, és az emlékek kéretlenül, sötéten és aggasz-
tóan érkeztek, mind egy téma köré összpontosulva. Ez pedig az az
éjszaka volt, amikor Yubal meghalt. Alvás közben újra és újra arra
kényszerült, hogy lássa magát, amint felébred, felfedezi a két
meztelen alakot, amint ölelkeznek a sötétben, és rájön, hogy Yubal
mindent azért rendezett, hogy Marit az övé lehessen. A felfedezés
fájdalma friss erővel tért vissza minden reggel, felébresztette a
verítékben úszó Avramot álmából. A különös és idegen tájakon töl-
tött évek során Avram nem sokat törődött Yubal kétszínűségével
azzal, ami arra késztette, hogy megátkozza.
Most azonban, megtudván, hogy nem az ő átka ölte meg,
most szabadon visszaemlékezhetett annak a végzetes éjszakának
más részleteire is, Avramot az a megkerülhetetlen és kegyetlen
igazság nyugtalanította, hogy a férfi, akit annyira szeretett és tisz-
telt, úgy intézkedett, hogy Avramot elküldje a kagylókészítőkhöz,
és így megszerezhesse Maritot magának.
Végül a nyári hőség elmúltával Hadadezer tárgyalt a helyi jó-
sokkal, akik kijelentették, most jött el a kedvező idő arra, hogy a
karaván útnak induljon.
Az indulás előtti éjszakán Hadadezer bizalmasan közölte Av-
rammal, hogy legszívesebben nem a nővére fiaira bízná a kara-
vánt, mert lusta bandának tartja őket, megvetik a kemény mun-
kát, és akiknek nincs üzleti érzékük. Őszintén hozzátette még,
hogy úgy véli, becsapják. Sajnos a hagyomány úgy diktálta, hogy
az örökség a családon belül kellett maradjon.
 - Ez azonban nem jelenti azt, hogy ne lehetnének képviselőim
az útvonal mentén, akiknek a lojalitására számíthatok.
Avram lehetett Hadadezer képviselője az Örök Forrás Helyén.
A másik négy képviselő annak a nőnek a négy fia volt, akikkel Ha-
dadezer sok-sok évig együtt élt. A legidősebb annyira hasonlított
Hadadezerre, hogy az Avram és Yubal, valamint Bodolf és Eskil kö-
zötti hasonlóságra emlékeztette. Hadadezer bízott ezekben a fia-
talemberekben, mert azok szerették és tisztelték őt, és becsületes
kereskedelmi könyvelést vezettek azokon a településeken, ahol
laktak: a lebonah fák földjén, a Nagy Tenger partján, a Nílus-delta
torkolatánál és a Nílus déli partjainál virágzó és gyorsan fejlődő fa-
luban. Hadadezer ajándékokat kínált fel Avramnak, aki gondosan
választott, Parthalanra, Reinára és Maritra gondolva. Ezeket az
ajándékokat vezeklése kezdetének szánta. Viszonzásul Avram Bo-
dolf borostyán jegesmedvéjét adta, amelynek Hadadezer úgy
örült, mint egy gyermek.
Az indulás napján Avram újabb furcsaságot fedezett fel: sza-
marakat idomítottak be a hatalmas terhek hordására. Bár a Rén-
szarvas Népe fél-szelíd rénszarvasokat tartott a tejükért, és ku-
tyákkal húzatták a szánjaikat, nem próbálták meg megpakolni az
állatokat. Ez meglepő volt.
- Vannak határok - mondta Hadadezer. - Bánj jól a szamarak-
kal, etesd őket jól, és akkor majd viszik a terheidet. De ne próbálj
meg felülni rájuk, mert kellemetlenül gyorsan a földön találod ma-
gad.
Avram nevetett, és azt gondolta, az öreg kereskedő biztos ré-
szeg, mert ki hallott már arról, hogy egy ember felüljön egy bestiá-
ra? Hadadezer a szamarakat és az embereket kereskedésre szánt
áruval pakolta meg - termeszteni való magokkal, eszköznek és
fegyvernek való obszidiánnal -, valamint ellátásukra szolgáló só-
zott hallal, sörrel és kenyérrel.
- Befektetésként - mondta Avramnak a megerőltetéstől szu-
szogva, hiszen oly sok utasítást adott ki, bár el sem mozdult a
hordszékéről - erősítsd meg a települést a forrásnál, Avram. Tedd
megint virágzó hellyé, és ezáltal tedd a karavánomat ismét nyere-
ségessé.
Avram búcsúcsókot adott Hadadezer gömbölyű unokahúgai-
nak, s miközben kivezette a karavánt a fallal körülvett város főka-
puján és a déli hegyszoros felé indult, megkeményítette a szívét,
megerősítette szellemét. Felkészült arra, hogy bocsánatot kérjen
öccseitől, amiért elmenekült és szégyent hozott a családra; Part-
halan elé akarta vetni magát, hogy visszaállítsa a család becsüle-
tét; könyörögni akart Maritnak, hogy mentse fel és újra neki akarta
ajándékozni a szívét. Yubal szellemétől viszont sosem akart bocsá-
natot kérni, mert Yubalnak kellene bocsánatot kérnie tőle.
A karaván ugyanazon az útvonalon haladt délnek, amelyen tíz
évvel korábban az elveszett fiú észak felé menekült, most azon-
ban Avram nyitott szemmel figyelte a vidéket. Akkor, régi utazása
során, a tollkészítők társaságában, lélek nélküli fiú volt, lélek nél-
küli tekintettel nézte a tájat, és semmit nem látott meg belőle.
Most azonban illatos és csodálatos cédruserdőket látott, Al-Iari
barlangját, őseinek földjét és egy folyót, ami oly édesen ismerős
volt, hogy a földre borulva lelkiismeret-furdalással vegyes öröm-
mel zokogott.
Az ég szürke volt, és téli eső szemerkélt, amikor a karaván
megérkezett az Örök Forrás Helyéhez. A dombon összegyűlt tö-
meg kisebb volt, mint régen, és Avram azon tűnődött, vajon azért-
e, mert nem volt már őrtornyuk, és nem volt, aki riassza a többie-
ket, hogy érkezik a karaván. Ahogy közelebb ért, megrakott sza-
marát vezetve, látta, hogy a település is sokkal kisebb, mint ami-
kor utoljára látta, és döbbenten vette észre, hogy nem voltak sár-
téglából készült építmények, sőt, az a ház sem állt már, amelyik-
ben felnőtt. Felismerte az üdvözlésükre siető férfit, Namirt, a kecs-
kést, öregebb és őszebb lett, bicegve járt. Mögötte Avram számára
ismeretlen emberek érkeztek, így Avram azon tanakodott, hogy
vajon az egész lakosság kicserélődött-e az elmúlt tíz év alatt.
Aztán Namir hirtelen megállt, ostobán pislogott, majd felkiál-
tott: „Szellem!” és visszarohant a településre, mielőtt Avram bizto-
síthatta volna arról, hogy nem a halálból visszatérő Yubalt látja
maga előtt.
Mások, az öregebb lakosok, szintén megálltak, és szájtátva
bámulták Avramot, arcuk elfehéredett a félelemtől, miközben a fi-
atalabbak Kutyát szemlélték meg a megrakott szamarakat, hiszen
korábban még nem láttak ilyeneket.
Avram jelt adott a karavánnak, hogy verjenek tábort. A fáradt
emberek lerakták terheiket, hangosan morogtak, amihez joguk
volt, meggyújtották a tűzhelyeket - bár több füstje volt a nedves
ágakból és trágyából rakott tűznek, mint lángja -, és a sátrakat is
felállították a szemerkélő esőben. Avram szomorú csürhének gon-
dolta őket, nem úgy, mint Hadadezer nagy napjaiban. De felélén-
kült, ahogy izgatottan kereste a növekvő tömegben az ismerős ar-
cokat. Testvéreit vajon megismeri? A nagyanyja nem valószínű,
hogy még életben van. Viszont Marit, aki emlékeiben még mindig
kislányként élt, biztos itt van.
Végül egy alacsony növésű, a kakas peckességével lépkedő
férfi jött felé, egy lenyűgöző fabottal. Avramnak pillanatokba telt,
míg felismerte benne Mólokot, Marit abbáját.
- Isten hozott, Isten hozott! - kiabálta lelkesen az öreg, de Av-
ram látta a kíváncsiságot arcán, ahogy Avramra meredt homlokát
ráncolva, mint aki megpróbál valakit beazonosítani.
Most már mindannyian odajöttek, hogy üdvözöljék a karavánt,
ahogy a hír egyre jobban elterjedt a településen, és egyre többen
jöttek.
Három férfi futott felé, ásószerszámaikat még mindig a mar-
kukban szorongatva. Avram alig ismerte fel őket. Utazásai alatt
testvérei kisfiúk maradtak az emlékezetében, sosem képzelte el
őket felnőttként. Most azonban férfiak voltak, tagbaszakadtak és
jóképűek. Avram meglepetésére Caleb térdre esett, és Avram lábai
köré fonta a karját.
- Oh, áldott legyen a nap, amely hazahozta a testvérünket!
Azt hittük meghaltál!
- Kelj fel, testvér! - mondta Avram, és könyökénél fogva fel-
húzta Calebet. - Nekem kellene a te lábadnál lennem.
Megölelték egymást, könnyeket hullattak egymás vállára,
majd a fiatalabb testvérek is üdvözölték Avramot, a boldogságtól
zokogva.
- Ismerlek téged, ember? - kérdezte Mólok hályoggal borított
szemmel Avramra pislogva. - Ismerősnek látszol.
- Mólok Abba - mondta tiszteletteljesen -, Avram vagyok,
Chanah fia, a Talitha Házból.
- He? Avram? Azt mondták, meghaltál. De túlságosan is húsból
vagy ahhoz, hogy szellem legyél! - Mólok fontosságának tudatá-
ban felemelte a kezét, és a nap hátralevő részét ünnepnek nyilvá-
nította, ami szükségtelen volt, hiszen már elkezdték kigörgetni a
sörös dézsákat, leölni az emberek hátán érkezett kecskéket és bir-
kákat. Előkerültek a lapos árpakenyerek és a mézes kancsók, só-
zott halas fatálak és rengeteg gyümölcs. Furulya és csörgő hangja
töltötte be a levegőt, még mielőtt az összes sátrat felállították vol-
na. A karavánnal érkezők és a település lakói hangosan kiabáltak,
nevettek, amikor régi ismerőssel találkoztak, vagy felismerték
egymást.
Ez pont olyan volt, mint régen.
Napnyugtára úgy tűnt, az egész település megjelent, megosz-
tották egymással az élelmet, a tűzhelyeket, a pletykákat és a híre-
ket. Avram azonban két arcot nem látott, akiket pedig már nagyon
várt. Félt megkérdezni testvéreitől, mi lett Marittal és Reinával, a
papnővel.
Bár a település az otthona volt, Avram felállított egy kis tábort
a karavánon belül, mert bizonytalan volt elfoglalt helyét illetőleg.
Már nem érezte magát bűnösnek Yubal halála miatt, de továbbra
is ott volt a szégyen kérdése. Semmi nem tűnt rossznak, ahogy
testvérei boldogan hozták a tűzön sült kacsákat, kosárnyi kenyeret
és boros bőröket. Tele voltak hírekkel, de kíváncsiak voltak Avram
híreire is, észrevették Avram homlokán a tetoválást, és tudni akar-
ták, merre járt az évek során.
Amikor Avram látta, hogy öreg barátai és szomszédai milyen
boldogan vetették bele magukat a rögtönzött ünneplésbe, szeren-
csétlenségükről azonnal elfeledkeztek, a jövőre vonatkozó aggo-
dalmuk tovaszállt, mint a madár, valami olyan jutott az eszébe,
ami a távolléte alatt még egyszer sem: a település lakói nem tud-
ták, hogy ő lopta el az Istennő kék kristály szívét. Sőt, azt sem tud-
ták, hogy gyávaságból menekült-e el, vagy szándékosan szegte
meg a Yubal és a kagylóvadászok között létrejött szerződést. Csak
Avram saját képzeletében tartották őt becstelennek és szégyente-
lennek, mert ahogy Hadadezer mondta, az embereknek fogalmuk
sem volt arról, hogy mi történt vele. Azt hitték, megöltek, elrabol-
tak, vagy szomorúságomban mentem világgá, és aztán valahogy
meghaltam. Hogyan kérhetnék tőlük bocsánatot, amikor nem tud-
ják, mit kellene megbocsátaniuk?
 És aztán meglátott még valamit reménytől csillogó szemük-
ben: azt, hogy nem akarták tudni az igazat. Egyszerre rádöbbent,
hogy olyan nehéz terheket és nyomorúságot cipeltek magukon
ezek az emberek az ő távolléte alatt, hogy a legkegyetlenebb do-
log lenne tőle, ha ezt a szégyent, gyalázatot és bűnt most elébük
tárná. Így aztán kitalált egy színes történetet, ami szomorúságról,
eltévedésről, az emlékezet elvesztéséről, fogságba esésről és ha-
zatalálásról szólt. Egy olyan hősies történetet, amelyben istenek,
szörnyek, érzéki nők és hőstettek szerepeltek, és amiben minden-
ki kételkedett, de ami mindenkinek tetszett, mert szórakoztató
volt, és ahogy a boros bőrtömlő körbejárt, senki nem okolta Avra-
mot a tíz évvel korábban történtekért. Ami volt, elmúlt. Most egye-
dül az járt a fejükben, hogy vidáman berúgjanak.
Aztán a testvérei is elmesélték szomorú történetüket.
Más balszerencse is jött, amíg nem volt itt, mondták, nemcsak
a fosztogatók, voltak rossz nyarak, amikor sáskák jöttek és felfal-
ták az egész termést, így sok család újra felszedte a sátorfát és
nomád életmódra állt vissza. Az egykor oly nagy és viruló telepü-
lés már csak néhány kitartó emberből állt. „Mi értelme az ültetés-
nek és a növénytermelésnek, ha a termést ellopják?”
Avram kérdezett a nyári szőlőszüret eredményéről, hiszen kö-
zelgett a téli napéjegyenlőség, és ilyenkor szoktak a szent bar-
langba menni, és megkóstolni az új bort. Caleb azonban szomorú-
an megrázta a fejét, mondván siralmas termés volt az elmúlt nyá-
ron, csak annyi, amennyiből mazsolát tudtak készíteni, hogy az
arra járókkal kereskedjenek.
- Jöttek a nomádok, letáboroztak, és leszedték a szőlőt. Mi hár-
man hogyan fékezhettük volna meg őket? Nem őrködhettünk éjjel-
nappal.
- Mi van a Serophia fiúkkal?
- Miután Yubal meghalt, Marit visszament a családjához - ma-
gyarázta keserűen Caleb -, így már nem vigyáztak ránk a testvé-
rei. Amikor jöttek a fosztogatók, a Serophia fiúk megvédték saját
árpatermésüket, a mi szőlőinket azonban letarolták a martalócok.
Két évünkbe tellett, hogy ismét teremjenek a tőkék, de aztán jöt-
tek a sáskák, és megint mindent tönkretettek. Azóta magunknak is
alig tudtunk elég bort készíteni, alig maradt valami kereskedésre.
 Ez riasztó hír volt, hiszen a település fő erőssége a borkeres-
kedelem volt, a bor miatt virágzott az élet, és valójában a bor mi-
att hagytak fel az emberek nomád életmódjukkal, és telepedtek
le.
- Ez most meg fog változni - biztosította Avram a testvéreit. -
Újra felvirágoztatjuk a szőlőt, és ha jönnek a fosztogatók, majd fel-
készülünk.
Már formálódott is egy terv az agyában: egy bőrtömlőnyi bort
adnak a helybéli férfiaknak, a szőlő éjszakai őrzéséért.
- Hol van Reina, a papnő? - kérdezte végül megfontoltan, félve
a választól.
Reina gondozza a szentélyt, felelték. Az Istennő nem jön ki az
emberek közé, a körmenet tíz éve szünetel. De még mindig ott
van, akárcsak hűséges szolgálólánya.
Miután meghívta a testvéreit, hogy egyenek, igyanak, marad-
janak a tűzhelyénél, elnézést kért, és magukra hagyta őket, majd
reszkető lábakkal elindult kifelé a hangos táborból.
Először megnézte, mi maradt a Talitha-szőlőskertből.
Döbbenten nézte a szürke nap halódó fényében, hogy mennyi-
re összezsugorodott és tönkrement. Testvérei egy kis területet,
amit tudtak, bekerítettek, az egykor hatalmas és virágzó szőlő töb-
bi része azonban gyomos és gondozatlan volt.
Nyoma sem volt az egykor itt álló, fából készült őrtoronynak,
szép sártéglából épült házuk helyén pedig kecskebőrből készült
méretes sátor állt.
Egyre növekvő rémülettel ment tovább a településen, ami
most csendes volt, hiszen a legtöbben vidáman mulatoztak a kara-
vántáborban. Itt aztán még nagyobb sokk érte. A helyzet rosszabb
volt, mint először gondolta. Guri, a lámpakészítő lakása, a hat vá-
szonkészítő testvér sátra, a Hagyma Nővérek lakóhelye, a foghúzó
Enoch és a bába Lea háza, Namir sártéglából készült otthona és
Yasap, a mézgyűjtő háza - mind tönkrementek. A település az ősök
napjainak múló, omladozó képét mutatta a folytonosság legkisebb
jele nélkül.
Amikor megtalálta Parthalant, a kagylókészítőt, Avram kis hí-
ján összeomlott. A majdnem vak öreg egyedül volt, alig tudta el-
látni magát fűkunyhójában, és alig tudta megfaragni azt a néhány
kagylóhéjat, ami a keze ügyébe került. Felkiáltott, amikor meglátta
Avramot, de nem hibáztatta a fiatalembert saját balszerencséjéért.
- Az élet átok - mondta. - A halál áldás.
Avram a Parthalannak hozott ajándékokra gondolt, a megfara-
gásra váró kagylókra, amik tönkremennének a vak ember remegő
kezei közt.
Amikor magára hagyta az öreg kagylómunkást, Avram keserű-
séget érzett a torkában. Semmi nem véletlenül történt, tudta,
hogy mindennek oka van. Ahogy körülnézett a lepusztult települé-
sen, mindenen a balszerencse bélyegét látta. És tudta, mi volt
mindennek az oka. Ez mind Yubal hibája. Ha Yubal nem lett volna
kétszínű, nem kötött volna balszerencsét hozó szövetséget, hogy
megkaparintsa magának Maritot, még most is élhetne, és a szőlő
ma is virágozna, a településsel egyetemben.
Keserűséggel a szívében, az utolsó ösvényre fordult, amin tud-
ta, hogy végig kell menjen: Serophia rezidenciájához. Marithoz.
A sártéglából épült ház már itt sem állt, szétmállott alapzata
kilógott a helyére vert sátor széle alól. A lány a bejárat mellett állt,
fűvel táplálta a tüzet, lapos árpakenyér barnult a forró köveken.
Nem nézett fel, de Avram érezte, a lány tudja, hogy ott van.
Marit gyönyörűen kigömbölyödött a távollétében. Nem volt
már karcsú, asszonyos, húsos, görbületekkel teli teste egy férfi
karjaiba illett. De nem az ő karjaiba - gondolta elszántan, mert bár
a szíve még fájt az iránta érzett szerelemtől, és a teste éhezett a
lány érintésére, az utolsó éjszaka emléke, amint ott látja Yubal kar-
jai közt, sokkal fájdalmasabb volt, mintha ezer kés fúródott volna a
testébe. Tudta, soha többé nem tud úgy ránézni, hogy ne Yubal
árulására emlékeztesse, és a bőrét sem tudná megérinteni anél-
kül, hogy ne lássa a párt meztelenül, lázas ölelésben összeforrva.
- Miért jöttél? - kérdezte tompa hangon.
Avram nem tudta mit feleljen. Azt hitte örülni fog, ha meglátja.
Vagy legalább azért, hogy életben van.
Marit megfordult és kőkemény szemekkel nézte. Arcát, ami
még mindig kerek és gyönyörű volt, mély barázdák szántották,
szája sarka legörbült a hosszú, kemény és keserű évek alatt.
 - Tudtam, hogy élsz, Avram. Mindenki más azt mondta, hogy
meghaltál, de a szívem mélyén tudtam, mi történt veled. Láttál
minket azon az estén. Yubalt és engem. Felébredtél és megláttál
minket, majd elrohantál. Vártam, hogy visszajössz, és amikor nem
tetted, és napok és hetek teltek el, rájöttem, hogy elmenekültél,
meg arra is, hogy miért tetted.
- Minden okom megvolt rá - mondta felháborodva.
- Nem volt rá okod! Féltékeny voltál Yubalra és rám anélkül,
hogy tudtad volna, mit látsz. Levontál egy következtetést, és
mindkettőnket elítéltél. Azt gondoltad, Yubal és én élvezetben ré-
szesítettük egymást.
- Én ezt láttam.
- Avram, túl sokáig bámultad a holdat? Ha csak egy pillanattal
is tovább figyelsz, láthattad volna, hogy elhúzódtam Yubal ölelésé-
ből, és hallhattad volna, hogy az anyád nevén szólít engem. Lát-
hattad volna, hogyan szabadkozott szégyenében, láthattad volna,
ahogy visszamegy az ágyához, és aztán láthattad volna, hogy
megmarkolja a fejét, és a földre zuhan. Egyikünkben sem voltál
képes jobban megbízni? Az abbádban és a szerelmedben?
Avram pislogott.
- Azt gondoltam…
- Az a te bajod! A túl sok gondolkodás! - letörölt egy könny-
cseppet az arcáról.
Avram rámeredt, egy szót sem bírt szólni.
- Attól kezdve senki nem akart velem lefeküdni. Érinthetetlen
nő lettem, mert azt hitték, átkozott vagyok, aki ha megérint egy
férfit, az holtan esik össze. Az elmúlt évek alatt egyetlen vigaszta-
ló ölelést nem kaptam.
- Miért nem mondtad el senkinek az igazat? - kiáltott fel.
- Hogy harcolsz a rémhír ellen, Avram? Az emberek abban
hisznek, amiben hinni akarnak, függetlenül attól, hogy az igaz
vagy sem. „Akárcsak te” - tette hozzá keserűen.
- Az évek során - suttogta érdes hangon - hogy gyűlölhettél.
- Először gyűlöltelek. Aztán már csak megvetettelek. Miközben
mindenki azt mondta, hogy bizonyára meghaltál, és érted imádko-
zott, én megtartottam magamnak a véleményemet. Különben is,
ki hallgatott volna meg? Egy elátkozott nőt! - Csípőre tette a ke-
zét, felszegte a fejét. - Te vagy az egyetlen férfi, akivel lefeküd-
tem. Elmondhatod te ugyanezt magadról, Avram? - kérdezte kihívó
hangon. - Ebben a tíz évben hány nővel háltál együtt?
Avram rámeredt. Szerencsétlen bolond vagyok, gondolta, mi-
közben a nőket számolta: a tollkészítők, a nomádok, a kagylóevők,
a bölényvadászok, Frida, Hadadezer unokahúgai.
Marit elfordult tőle, és megint füvet tett a tűzre.
- Tíz elvesztegetett év. Te is, én is az életünk feléhez értünk,
Avram. A nagyanyád hatvankét éves koráig élt, de ő áldott volt.
Senki nem él olyan hosszú ideig. Már csak néhány jó egészségben
eltöltött évet remélhetünk, mielőtt terhet jelentünk majd a csalá-
dunknak. És én tényleg teher leszek, mert az Istennő úgy döntött,
hogy tőlem megtagadja a gyereket. Meddő vagyok, Avram, és an-
nál nincs rosszabb. Egy meddő nő nem érdemel élelmet, sem pe-
dig menedéket. Menj most el. Sajnáltasd magad máshol. Itt nem
fogsz szánalmat találni.
Avram kitántorgott az éjszakába, szédült és zavart volt. Nagy
Istennő! - kiáltotta belül. - Mit tettem?
Lábai az egyetlen helyre vitték, ahol még nem járt. Az Istennő
fából és fűből készült szentélye kisebb és szerényebb volt, mint a
sártéglából épült, amire emlékezett, és egy kunyhóhoz kapcsoló-
dott, amelyben a papnő lakott. A testvéreitől hallotta, hogy Reina
nagyon szűkös körülmények között él annak ellenére, hogy to-
vábbra is Al-Iari papnője. A fosztogatók megerőszakolták, mond-
ták, és a tapasztalat keserűvé tette.
Ráadásul, mivel a kék kő eltűnt, sokan elfordultak az Istennő-
től - különösen a fosztogatók, a sáskák, majd a balszerencsés nyár
után, amikor tönkrement a termés. Az emberek azzal vádolták a
papnőt, hogy rosszul értelmezte a jeleket, és már nem kapott érté-
kes ajándékokat, mint régen, egyszerűen csak vegetált.
Amikor Avram odaért hozzá, épp kását főzött a tűzhelyén, és
csipetnyi fűszert adott hozzá. Haja már ősz volt, de gondosan
megfésülte és szépen befonta. Már nem viselt finom vászonból ké-
szült ruhát, festett szarvasbőr fedte vékony testét. Fáradtnak és
legyőzöttnek látszott. Avram hirtelen tanácstalan lett.
 Megnyugvásért és útmutatásért jött, hogy világa újra helyre
álljon, de a papnő láthatóan nagyobb támaszra szorult, mint ő
maga. Nem tudta, mit mondjon, így csusszantott egyet a lábával,
hogy jelezze jelenlétét.
A papnő felnézett. Szeme elkerekedett: - Yubal!
- Nyugodjon meg, Papnő! - mondta gyorsan. - Nem Yubal és
nem szellem vagyok. Hanem Avram.
- Avram? - a papnő felvett egy lámpát és közelebb vitte a férfi-
hoz. A fényben Avram látta a sötét karikákat a szeme alatt, a kort,
ami az elmúlt tíz év alatt rátelepedett, és beesett arcát.
Ez aggasztotta. Még a papnő sem volt védett a balszerencsé-
vel szemben ezen a helyen.
Reina szeme megtelt könnyel, ahogy a férfi arcának minden
centiméterét megvizsgálta, hosszú befont haját, férfias szakállát,
a halántékánál levő őszülést, bár még harminc sem volt. Úgy tűnt
élvezettel szemlélte széles vállát és erős mellkasát, majd vissza-
tért az arcához, elidőzött egy darabig a különös tetováláson, majd
elmosolyodott. A mosoly meglágyította és megfiatalította vonása-
it. - Igen, Avram vagy. Most már látom. De mennyire hasonlítasz
Yubalra! Hallottam, hogy megérkezett a karaván, de senki nem
mondta, hogy te is megérkeztél vele. Gyere, erre iszunk és emlé-
kezzünk egy kicsit, és köszönjük meg az Istennőnek, hogy bizton-
ságban hazatértél.
Nem kérdezte meg, miért ment el, vagy hogy merre járt, vagy
miért tért vissza. Olyan volt, mintha minden kíváncsiság kiveszett
volna belőle, vagy talán, gondolta, a tíz kemény év megtanította,
hogy elfogadja a dolgokat, és már ne kérdezzen.
Nem volt bora, hogy megkínálja Avramot, a sör pedig hígított
és állott ízű volt, de Avram hálásan fogadta, és a nő mellé ült a
füstös parázstartó mellé, hiszen a téli este kezdett hűvös lenni.
Reina ivott, és meglepte Avramot azzal, hogy először nem ön-
tött ki egy kis áldozatot az Istennőnek.
- Jó újra látni téged, Avram - mondta melegen. - Téged látni
olyan, mintha Yubal visszatért volna. Tudod, szerelmes voltam Yu-
balba.
Ez készületlenül érte Avramot.
 - Nem tudtam.
- A titkom volt. Bár soha nem feküdtem le vele, a vágy ott élt
a szívemben, és azt hiszem, az Istennő megbüntetett, amiért
megszegtem a tisztasági eskümet. Amikor a fosztogatók megtá-
madtak, és brutálisan bántak velem, az megölt bennem minden
vágyat Yubal és bármilyen más férfi iránt, és megtanított arra,
hogy a férfi és nő közötti élvezet, valójában nem is élvezet, hanem
fájdalom.
Avram facsészéjébe bámult, a sör és a tetején úszó hulladék
szegényes keverékére, és érezte, hogy a szíve össze-vissza ver a
mellkasában.
- Nagyon sajnálom - suttogta olyan elveszetten, mint Bodolf
népének pusztasága. - Hogyan zúdulhatott ilyen balszerencse a
népünkre?
Reina megrázta a fejét.
- Nem tudom, még azt sem, hogy mikor kezdődött. Talán vala-
mi nagyon apró dologgal, talán valaki egy másik ember árnyékára
lépett, vagy egy szolgálólány eltört egy edényt, vagy megsértet-
tek egy őst.
- Én elmenekültem - mondta Avram.
Reina bólintott, és tekintetét az olajlámpás egy apró lángjára
szögezte.
- Láttam valamit, amit félreértettem, és mint egy gyáva…
Reina felemelte kérges kezét.
- Ami a múltban volt, már elmúlt. A holnap talán sosem jön el.
Csak a pillanatnak szabad élnünk, Avram.
- Azért jöttem, hogy bocsánatot nyerjek.
- Nem adhatok.
- Úgy értem, az Istennőtől.
Reina meglepve nézett rá.
- Nem tudod? Az Istennő elhagyott minket.
Egyszerűen beszélt, harag nélkül, mintha minden indulat elpá-
rolgott volna belőle. Ez még jobban aggasztotta, mintha dühös lett
volna rá, mint Marit.
 És hirtelen felfogta vétkének nagyságát. A balszerencsét nem
egy eltört edény vagy egy megbántott ős hozta rájuk. Az ő hibája
volt, Avramé, Chanah fiáé, Talitha vérvonalából. Ő okozta ezt a
sorscsapást. „Nagy Istennő” - motyogta, ahogy a borzalmas kép
kirajzolódott előtte: félreértette Yubalt és Maritot, ellopta a kris-
tályt, és gyáván elmenekült északra.
Előhúzta amulett-tartóját tunikája alól, kinyitotta, a tenyerébe
öntötte a kék követ, és Reina elé tartotta. A kristály elkapta a lám-
pafényt, és ragyogva verte vissza, mint a csillagok.
Reinának elakadt a lélegzete.
- Hazahoztad az Istennőt!
- Nem - mondta. - Ő hozott haza engem. Meg kell mutasd a
követ az embereknek, hogy tudják, az Istennő visszatért hozzájuk.
Reina pár pillanatig arcát kezébe temetve zokogott. Vékony
válla rázkódott a sírástól. Aztán összeszedte magát, és mintha tö-
rékeny tojáshéj lenne, óvatosan elvette a követ Avramtól.
- Még nem mondom meg nekik. Lesznek olyanok, akik emlé-
keznek, hogy a kő ugyanazon az éjszakán tűnt el, amikor te, és rá
fognak jönni, hogy ugyanazon a napon lett meg, amikor visszajöt-
tél. Különleges pillanatot fogok választani, és úgy választom ki a
csoda idejét, hogy senki ne gyanakodjon rád. Nagyobb szentélyt
fogok építeni, egy újat és jobbat, mint a régi. Hatalmas ünnepsé-
get fogok rendezni, hogy a nép tudja, az Istennő visszatért hozzá.
- Azt hittem, új bölcsességgel tértem haza, mivel láttam a vilá-
got és a benne élő embereket. Aztán rá kell jönnöm, hogy nincs
semmilyen bölcsességem, ugyanolyan szerencsétlen vagyok, mint
akkor, amikor a tollkészítők magukkal vittek északra. Ez a sok bal-
szerencse mind miattam történt. Mit kell tennem ahhoz, hogy ve-
zekeljek, és újra visszahozzam a szerencsét népünknek?
Reina kezét Avram karjára tette.
- Tisztelegtél Yubal előtt, amióta visszatértél? Mert azt kell ten-
ned, Avram. Fejezd ki neki a tiszteletedet. Imádkozz hozzá. Yubal
bölcs volt. Meg fogja mutatni neked az utat. És - hangja remegett,
ahogy folytatta - légy áldott, amiért visszahoztad az Istennő szel-
lemét, mert most már fel fogja virágoztatni a gyermekeit.
Avram elindult, de megállt.
 - Maritnak nincs gyereke. Tudsz neki segíteni?
- Eljött már hozzám és évről évre próbálkoztunk. Adtam már
neki amuletteket, italokat, imádságokat és varázsigéket. Adtam
neki méhlepényt, hogy egye meg, és füstöt, hogy lélegezze be. De
a menstruációja hónapról hónapra megjön. - Reina a kék kristályt
a melléhez emelte, és mosolya úgy ragyogott, mint a régi napok-
ban. - Talán most újra itt a remény, Marit még olyan korban van,
hogy lehet gyereke.
Avram visszatért testvérei sátrához, és talált egy fülkét, ahol
az ősök kis szobrai laktak. Yubalé farkas alakú volt. Avramnak
eszébe jutott a farkasfog, amit Yubal adott neki, majd megszólítot-
ta nagyra becsült abbáját.
- Mialatt éjjel és nappal nyugatra menekültem, és miközben az
idegen és ellenséges vidékeket keresztbe-kasul bejártam, azt hit-
tem a farkas szelleme véd. Most már tudom, hogy te voltál, Abba,
velem jöttél, vezettél és vigyáztál a biztonságomra. - Avram fel-
emelte az apró kőfarkast és megcsókolta. - Megfogadom, Abba, a
szellemed előtt és az őseink szelleme előtt, hogy szerencsévé vál-
toztatom azt a balszerencsét, amit népünkre hoztam.
Álmot látott, és álmában Yubal beszélt hozzá. Yubal az Istennő
kék kövét fogta, miközben Avramhoz beszélt.
- Védelmet kell építeni a településnek. Egy falat és egy tor-
nyot.
- Nekiállok és fákat fogok kivágni - felelte Avram álmában.
- Ne fákat. Ne fából készüljön a védelem, mert a fa ég.
- Akkor sártéglából. Azonnal hozzá is látok.
Yubal azonban megrázta a fejét.
- A sártégla szétmállik az esőben. - Odaadta a kék követ Av-
ramnak. - Így kell építened. A fal tartós legyen, mint az Istennő szí-
ve.
Amikor Avram felébredt, tudta, mit kell tennie.
Sört és kenyeret reggelizett, felvette szőrme lábszárvédőjét és
csizmáját, de deréktól felfelé meztelen maradt. Majd mielőtt a nap
áttört volna a keleti sziklákon, fogta Hadadezer szamarait és fel-
ment a közeli hegyekbe. Az ég borult volt, és hűvös szél fújt, de
Avram egész nap dolgozott. Puszta kézzel ásott a földben, és olyan
nehéz köveket kapart ki, hogy lihegett az erőfeszítéstől. Órákon
keresztül fáradságosan bányászta elő a tömböket, és pakolta a
szamarak kosaraiba. Amikor visszatért a településre, egyenesen a
bugyogó forráshoz ment, és a kosarakat a földre ürítette. Aztán
anélkül, hogy a tanácstalan szemlélőkhöz egyetlen szót is szólt
volna, megfordult és visszament a hegyekbe.
A hegyek és a forrás között ingázott, keményen dolgozott a
szürke ég alatt, egyetlen szót sem szólt, miközben a sziklákat a
forráshoz hordta, az emberek pedig összegyűltek és figyelték.
Jóval a naplemente utánig dolgozott, továbbra sem szólt sen-
kihez, újra és újra kivezette a szamarakat a településről, majd
visszatért a sziklákkal és kövekkel. Kutya volt az egyetlen társa,
hűségesen ügetett az oldalán.
Aznap este Avram kimerülve esett ágyába, keveset aludt, még
pirkadat előtt felkelt, megetette az állatokat, megsimogatta őket,
suttogott a fülükbe, majd indultak máris a hegyekbe.
Egyre többen jöttek, hogy meghökkentő tevékenységét figyel-
jék. Valaki a helyszínre húzott egy dézsa sört és szívószálakat
árult. Férfiak fogadásokat kötöttek, hogy mi lehet Avram tébolyo-
dott terve. Egy kupac kő a forrás mellett. Vajon megőrült?
Végül odakiabáltak neki, azt tudakolva, mit csinál, Avram
azonban nem válaszolt. Arcán ádáz elszántság ült. Csak annyi idő-
re állt meg, hogy a patakban megmossa a kezét, mert felsértette
és vérzett. Amikor Caleb és többi öccse megérkeztek, Avram hoz-
zájuk sem szólt. Csak ha áll a fal és a torony, csak akkor lesznek
bűnei megbocsátva.
Végkimerülésig dolgozott, pihenés és szinte evés nélkül, míg
végül összeesett a forrás közelében a kőhalom mellett.
A bámészkodók nem merték megérinteni, mert azt hitték,
megszállta valami. Amikor Marit odaszaladt és látta, hogy eszmé-
letlenül fekszik a piszokban, feléjük köpött és rájuk ripakodott.
- Hát semmi becsületetek nincs? Nincs bennetek tisztelet?
Meg sem mozdultok, hogy a barátotokon segítsetek?
Caleb megjelent és segített visszavinni Avramot a lány sátrá-
ba, ahol lefektették a női térfélen. Marit testvérei, akik az árpame-
zőről déli ebédjükre tértek vissza, megvetően néztek régi riválisuk-
ra, de Marit bősz tekintete hallgatásra kényszerítette őket.
 - Vegyétek a kenyeretek, és menjetek vissza dolgozni - mond-
ta, és ők szót fogadtak, mivel Marit volt a család feje, amióta any-
juk meghalt és Mólok együgyű lett.
Marit megmosta Avram kezét, és gyógyírt kent rá, majd vá-
szoncsíkokkal bekötözte. Megtörölte arcát, megmosta mellkasát és
lábát, s miközben Avramot mosdatta, a férfi csupasz bőrére hullot-
tak könnyei. Marit átkozta, azt mondta neki, hogy túl sokáig nézte
a holdat, de a férfi teste lefogyott, bőre szürke volt, és a lány tud-
ta, hogy démonok űzték köveket ásni a hegyekbe. Kutya a lábánál
feküdt összegömbölyödve, és Marit nem bírta elűzni.
Amikor Avram felébredt, Marit a homlokát simogatta.
- Avram, nem tudom felfogni, mi történt mindannyiunkkal,
vagy hogy miért azt a sorsot választotta az Istennő nekünk, amit
választott. Én csak egy egyszerű asszony vagyok. Egyet azonban
biztosan tudok: szeretlek. - Végigfeküdt Avram mellett, és Avram
gyengéden a karjaiba vette. Már most érezte, hogy a szerencse
visszatérőben van.
Másnap Avram éljenzés hangjára ébredt.
- Mi történik?
Marit a haját fésülte és fonta. Amikor rámosolygott, már majd-
nem fiatalnak látszott.
- Reina azt mondta, visszatért az Istennő szíve. - És Marit hoz-
zábújt, hogy kifejezze boldogságát.
Amikor Avram elég erős volt, hogy újra hozzálásson a fal és a
torony megépítéséhez szükséges kövek összegyűjtéséhez, Marit
csatlakozott hozzá. Két kosarat vitt. Délre már Caleb és két másik
öccse is csatlakozott hozzájuk. A település lakói azonban még min-
dig csak figyeltek.
A harmadik napon Namir egy kosárral és négy unokatestvéré-
vel érkezett. Estére a kőkupac tekintélyes méretűvé nőtt.
Másnap reggel Avram arra ébredt, hogy férfiak és fiúk már fo-
lyamatosan jártak ki és be, köveket hoztak, majd visszatértek a
hegyek közé. Az Istennő mellén levő kék kristály látványa felbáto-
rította az örök forrás lakóit, és új reményt hozott nekik.
Avram kiadta az utasítást, hogy ássák meg a fal alapjául szol-
gáló árkot. Ebben a nők is részt vettek, szoknyáik szélét betűrték
az övükbe, nekigyürkőztek a munkának ásóval, kosárral. Mivel az
árok hatalmas ívben vette körül a forrást, a férfiak gyorsan eldön-
tötték, hogy azt szeretnék, ha otthonaik a falon belül lennének, így
belekezdtek a téglakészítésbe, míg végül az egész település az új-
jáépítéssel foglalta le magát, és közben újra érezték magukban az
Istennő erejét. Egész télen és tavasszal keményen dolgoztak, a fi-
úk az átmeneti őrtoronyban őrködtek azt figyelve, nem jönnek-e
fosztogatók. És aztán elkészült az első kőréteg.
Közben Avram férfiakat bérelt, akik borért cserébe a szőlőt
őrizték. Testvérei a szőlőtőkéket keltették életre, amelyek most vi-
rágoztak és gyümölcsöt teremtek. Mások abban segédkeztek,
hogy a szőlő egészséges maradjon, gyomlálták és metszették, trá-
gyázták és öntözték, mert mindenki sóvárgott a bor után, és bár-
milyen szőlőtolvajra rátámadtak botjaikkal és bunkóikkal.
Aztán két csoda is történt, amire Avram nem volt felkészülve.
Az egyik azután következett be, hogy Kutya egyik délután el-
tűnt. Avram napokig aggódott, míg egy reggel aztán megjelent az
ajtóban. Bundája tele volt a közeli hegyekben található csalánnal,
és kimerülten rogyott le. Egy idő után Avram észrevette, hogy Ku-
tya hasa elkezdett nőni, és amikor kölykei születtek, Avram tudta,
hogy egy új populáció ver tanyát az Örök Forrás Helyén.
Aztán bekövetkezett a második csoda.
- Terhes vagyok - mondta Marit olyan csodálkozó hangon,
mintha magát az Istennőt látta volna szemtől szembe.
Ez tényleg csoda volt, annak a jele, hogy az Istennő visszahoz-
ta áldását a népére. Azon az éjjelen, amikor Avram gyengéden
szeretkezett Marittal, valami tudatosodott agya hátsó zugában,
egy átlátszó piljangó, bosszantó és incselkedő, és amit nem tudott
elkapni.
Nyáron, miközben egyre több réteget építettek a falra, és sár-
téglából épült házak kezdtek kinőni a földből a körön belül, a
masszív torony pedig egyre magasodott a kőfaragók keze közt, Av-
ram szőlője bőséges termést hozott, és építkezés közben mindenki
szakított időt arra, hogy a bogyókat tapossa a szőlőprésben.

Reina és az Istennő vezette a körmenetet a szent barlanghoz,

és ahogy közeledtek, lágy, édes illatú friss szél támadt. Avram
megállt, hogy szétnézzen a halott tengerig elterülő síkságon, és az
a különös érzése támadt, hogy valaki illatot lehel rá. Haja és sza-
kálla meglibbent a nyári szellőben, és a napfény a halott tengert
bombázta arany fénysugarakkal. Álomszerű volt minden a környé-
ken. Avram hirtelen meghallotta a rovarok hangos zsongását, a
színek élesebbé váltak, mint korábban, mintha a körülötte levő
egész természet el akart volna mondani neki valamit.
Megállította a menetet a sziklák lábánál, és felpillantott a bar-
lang árnyékos nyílására. Megint megdöbbent, mint oly sok generá-
ció előtte, mennyire hasonlított a barlang egy anyaméhre. Az
Anyaföld méhébe beviszik a szőlőlét, elhelyezik a kifaragott polco-
kon, és egészen addig ott hagyják biztonságban, amíg az Istennő
elvégzi a mágikus átalakítást, és átitatja a lét élettel, amitől borrá
válik.
Miközben Avram a barlangot bámulta, az átlátszó pillangó
visszatért elméje peremére, őrjítő tétovasággal röpdösött, gondo-
lat volt, ami arra várt, hogy formát öltsön, egy ötlet, ami a felisme-
rés szélén várt. De Avram hiába próbálta erősen megragadni, nem
jött közelebb.
Végül a boros bőröket elhelyezték a barlangban, és mindenki
visszatért a településre, folytatni a munkát a falakon és a sártégla
épületeken. Avram elméje tovább zakatolt. Segített szalmát kever-
ni a sárba a téglakészítéshez, felügyelte a kőfalépítés folyamatát,
dolgozott a férfiakkal, akik a belső lépcsőt készítették az új torony-
hoz, de agya egy része még mindig az agyában megtelepedett li-
dércfényt űzte.
Aztán egyik este, miközben egy lugas alatt ücsörgött sört szo-
pogatva, és Marit csicseriborsót, hagymát zúzott péppé vacsorá-
jukhoz, tekintete a kölykeit szoptató Kutyára esett. És valami meg-
lepte, amit korábban nem vett észre: négy kölyök olyan volt, mint
az anyja, kettő azonban szürke, mint a vadfarkasok a közeli he-
gyekben.
Avram először gondolkodott el azon, vajon hogyan lett vem-
hes. Kutya egy távoli tájról származott, ami messze volt a Hold bi-
rodalmától. A rénszarvas isten földjéről jött. Vajon a rénszarvas is-
ten termékenységi hatalma ilyen messze elér? Sőt, hogy került a
farkas szelleme Kutya méhébe?
 Avram hangulata bölcselkedővé vált, ahogy Maritra nézett, aki
már előrehaladott terhességében, és megkérdezte magától: Mi
hozza létre az életet? Bodolf népe abban hitt, hogy a rénszarvas
szelleme. Hadadezer abban hitt, hogy a bika szelleme. Az Örök
Forrásnál élők úgy tudták, hogy a Hold.
Lehet, hogy ennél általánosabb dologról van szó, valami min-
denütt jelenlevőről, ami hatalmasabb a rénszarvasnál, a bikáknál
és a helyi holdaknál? Megint eszébe jutott a boros barlang és a
termékeny sötétben várakozó szőlőlé, ami léből borrá változik,
amikor az Istennő „élettel” telíti. Aztán a meghatározhatatlan gon-
dolat, a csalogató pillangó megint ellibbent.
A következő hetekben Avram hosszú sétákat tett a réteken, az
elhagyott kanyonokban, hogy egyedül legyen nehezen megfogal-
mazható gondolataival. Éjszakánként forgolódott, és különös álmo-
kat látott, amelyekben Bodolf és Eskil, Yubal és ő maga, Hadade-
zer és annak a nőnek a fiai szerepeltek, akivel a kereskedő oly sok
évig együtt élt. Amikor Avram felébredt, az álmok jelentése elillant
egészen egy őszi délutánig, amikor ismét úgy érezte, el kell vonul-
nia a többiektől, és csak Kutya loholt hűségesen a sarkában. Egy
tóhoz ért. Leguggolt és belenézett, és Yubalt látta visszanézni. Ek-
kor értette meg az álmok jelentését: a fiatalabb férfi az idősebbre
hasonlított.
Ahogy Kutya kölykei az anyjukra hasonlítottak, de hasonlítot-
tak a hegyekben lakó farkasokra is.
Egyik délután ellátogatott Namirhoz, aki egy tegez nyíl fölött
morgolódott, mert hiába próbálta megjavítani azokat. Miután fel-
ajánlott Namirnak egy bőrtömlőnyi bort, és helyet foglaltak az ár-
nyékban, Avram megkérdezte az öreget, mit figyelt meg a kecske-
nyájban.
- Láttad, hogy így csináltak? - kérdezte mindkét kezével mu-
tatva a bagzó mozdulatot.
Namir vállat vont.
- Oly sok mindent láttam már, amit a kecskék tettek. Futottak
játszottak, harcoltak, mint az emberek.
- De ezt láttad? - kérdezte, és megismételte a mozdulatot.
Namir közelebb húzta a nyílvesszőt a szeméhez és elégedetle-
nül vizsgálta.
 - Igen, azt hiszem.
- Miért csinálják?
- Honnan tudjam?
- A hím és a nőstény tesznek így?
Namir végül felnézett a munkájából.
- Avram, csak nem túl sokáig nézted a holdat?
- Amikor csapdával elkaptad a kecskéket, csak nőstényeket
fogtál be?
- Persze! A hímek semmire sem jók. Hacsak nem arra, hogy
megegyük őket.
Avram mesélt neki Bodolf rénszarvasairól és Hadadezer bikái-
ról. Namir megvakarta a fejét.
- Azt mondod, az állatok is élvezkednek, mint mi? Csak nem
rúgott fejbe az egyik szamarad, Avram?
- Mikor vadászunk rájuk, elmenekülnek előlünk. Ahogy megér-
zik a szagunkat, szétszóródnak, nem állnak meg élvezkedni. Hon-
nan tudhatnánk, mit csinálnak, amikor nem vagyunk a közelük-
ben?
Namir összeráncolta az orrát.
- He?
- A karámban levő állatok, amiket etetünk és szelídek, nem
szaladnak el tőlünk. Namir, a saját szememmel láttam, hogy az ál-
latok ugyanúgy élvezkednek, mint mi, emberek.
- Őrültség! - legyintett az öreg nevetve, de Avram látta, hogy
kíváncsiság csillant Namir szemében.
A gondolat nem hagyta nyugodni Avramot. Visszagondolt a
rénszarvas táborra - látta maga előtt, hogy a hímek meghágták a
nőstényeket. Akkor még nem tudta, hogy az állatok is azt csinál-
ják. Átkutatta agyát olyan emlékek után, amik még menekülése
elejéről származtak, amikor a nomádokkal vad csordák mellett tá-
boroztak, és néha-néha látta, hogy az állatok meghágták egymást.
Avram akkor azt hitte, harcolnak vagy játszanak. Végül Hadadezer
bikáira gondolt, amik a teheneknek nyújtottak élvezetet. Majd Ku-
tyára, aki eltűnt a hegyekben, majd visszatért félig farkas kölykei-
vel.
Lehet, hogy ez hozza létre az új életet? Nem a szellem, hanem
a hím és a nőstény, a nő és a férfi. De hogyan? Mert nem mindig
jön létre. Ott volt az öreg Guri, a lámpakészítő, aki fiatal lányokkal
szeretett élvezkedni, és ők sosem lettek terhesek.
Aztán ott voltak az idős Hagyma Nővérek, akik sok-sok férfival
összefeküdtek, mégsem lett gyerekük. Aztán eszébe jutott, hogy a
lányok és az öreg nők nem menstruálnak.
Elkábult. Ez az? Mindenki tudta, hogy a havivérzést használta
az Istennő a gyerekek létrehozásához. Mi van akkor, ha a havivér-
zés olyan, mint a szőlőlé? Mert ez volt az élet lényeges csodája: a
szőlő nem erjed borrá, sem a szőlőlé, ha facsészében tárolták. A
szőlő, szőlő, a szőlőlé meg szőlőlé. Az Istennő hatalma kell ahhoz,
hogy barlangjában a lét borrá varázsolja.
Azonban a férfinak kell a szőlőlét a barlangba vinnie.
Avram úgy állt, mint akit villámsújtott. Arcát a szellő felé fordí-
totta, a távolba nézett, és látta, hogy új földeket szántottak fel
művelés céljából a bugyogó forrást körülvevő dimbes-dombos sík-
ságon. És észrevette, amit sosem látott meg korábban, hogy a
földbe szántott barázdák, mennyire hasonlítottak egy nő magánte-
rületéhez. Aztán elképzelte, ahogy a magot a férfi keze szórja szét
a földön.
Az életet vajon a férfi és a nő együtt hozza létre?
Nem, javította ki saját magát. Az Istennő hozza létre az életet
ez a hatalom egyedül az övé. Azonban az új élethez a férfit és a
nőt is használja.
A felfedezés súlyától majdnem hanyatt esett. A bor úgy ké-
szül, mint a gyerekek, az Istennő hatalma által. De ahogy a szőlő a
barlangba helyezve nem alakul szent itallá a férfi együttműködő
erőfeszítése nélkül, ebből következik, hogy a menstruáció magá-
ban nem változik gyerekké a férfiak részvétele nélkül. És a műve-
letlen földre kelletlenül kiszórt magok sem valószínű, hogy kikel-
nek, ha nem a felszántott mezőn vannak elvetve. Barlang, mező
és nő: ezek mind Anyák.
Ezek mind új életet hoznak létre, de nem maguktól, mind-
egyiknek szüksége van a férfi közreműködésére.
 És ekkor jött a legelképesztőbb felfedezés: Marit, aki az elmúlt
tizenegy évben nem feküdt össze egyetlen férfival sem, most ter-
hes volt.
Avram az Istennő szentélyébe ment, hogy tanácsot kérjen tő-
le.
Imádkozott és halkan megkérdezte: „Istenkáromló gondolata-
im vannak?” Aztán meglátta Reinát, és visszaemlékezett, hogyan
nézett a papnő rá, amikor fiatalon a nemi vágy kínozta, és emléke-
zett akkori kérdésére, hogy miért teremtette az Istennő ezt a za-
varba ejtő éhséget férfi és nő között. Mert most úgy látta, mintha
ezt gyötrelmesnek találta volna fiatalkorában, és a férfi és a nő kö-
zötti intimitást nemcsak élvezetnek vélte volna, ahogy Yubal sze-
rette volna, hogy hiszi. „Az Istennő azért adta nekünk ezt az élve-
zetet, hogy elfeledtesse velünk a fájdalmat” - mondogatta abbája
réges-régen. Ennek azonban nem volt értelme Avram számára. Az
intim élvezet kergetése gyakran járt együtt fájdalommal és gyak-
ran követte tragédia. Akkor mégis miért hozta létre az Istennő ezt
a kikerülhetetlen mágnesességet férfi és nő között?
Aztán így szól magához: Azért, hogy biztosítsa az élet keletke-
zését, Avram. Izgalmában remegni kezdett. Következő kérdése
majdnem megrémisztette. És ezért van férfi és nő, hím és nős-
tény? - kérdezte a meteorit szívű szobrot.
Mintha válaszolna, a kék kristály úgy tűnt, ragyogni kezdett és
fénysugarakat szórt szét. Avram a misztikus kőre bámult, és mé-
lyen a szívébe nézett, hogy meglássa a választ. Aztán a következő
pillanatban elméje megnyílt a vakító felismerésben: valamikor a
kristály magjának opálos belsejét bugyogó forrásnak látta, most
rájött, hogy az a férfi esszencia, ami akkor keletkezik, amikor egy
férfi kedvét leli egy nőben. A havivérzés és a férfi folyadéka össze-
keveredik a nő barlangjában, hogy az Istennő létrehozhassa a cso-
dát.
Hirtelen minden a helyére került. Mintha a világot eddig hályo-
gos szemmel nézte volna, most hirtelen minden kiélesedett. Min-
den értelmet nyert, az egész bámulatos csoda.
Most már mindenhol látta, bármerre ment: a madarak együtt
építettek fészket, a hím és a nőstény, hogy tojásokat hozzanak lét-
re, és etessék fiókáikat; a halak a folyókban, a nőstények ikrát rak-
nak, a hím föléjük úszik, és megáldja őket nemző esszenciájával.
Olyan módon érezte magát egynek az egész emberiséggel és a
természettel, ahogy korábban eddig sosem.
Már nem a teremtés szemlélőjeként, hanem szerves része-
ként.
Visszaemlékezett, arra, amit Marit mondott egykor arról, hogy
egy hosszú lánc része. Most már ő is egy lánc része volt, aki nélkül
a következő kapcsolódás nem jöhetett volna létre.
Marit terhes - az ő gyerekével.
Mintha megnyílt volna az ég. Mert egész életében a miérten
tanakodott, és egész életében a természet csodáját akarta kutatni.
Ahogy maga köré nézett, mindennek értelme lett, hirtelen megér-
tette.
Egyenesen a sátrához ment, ahol térdre borult az ősök előtt,
és Yubalhoz beszélt. Kiöntötte neki a szívét és a lelkét, biztosította
szeretetéről és nagyrabecsüléséről, a megkönnyebbüléstől és
örömtől könnyeket hullatott, amint abbájának szólította, és ettől a
pillanattól kezdve a szó új értelmet kapott, mert bár mindig „gaz-
dát” vagy a „ház intézőjét” jelentette, mostantól az „apát” is je-
lenti.

Avram nem hozta nyilvánosságra felfedezését, mert tudta,

hogy az emberek csak kinevetnék, és azt mondanák, túl sokáig
nézte a holdat. Csendben azonban azt tanácsolta Namirnak, hoz-
zon bakkecskéket is a nőstényekkel, ha nyájat fog be, és megemlí-
tette Gurinak, a lámpakészítőnek, hogy szerinte sertéstenyésztési
terve nem rossz ötlet. Maritnak azonban elmondta a csodás híre-
ket, ő pedig elfogadta, mert az Istennőtől jött. Avram tudta, hogy-
ha az emberek szamarakat, kutyákat, kecskéket és sertéseket te-
nyésztenek, idővel maguk is megfigyelik ezeket a dolgokat, és ma-
guk is ugyanilyen következtetést vonnak le. Végül a fal elkészült.
Mindannyian összegyűltek, hogy megünnepeljék az új torony
felszentelését, amit Jerikónak, „a Hold által megáldottnak” nevez-
tek el. Avram majdnem tizenkét évvel azután lépegetett fel az új
kőfokokon, hogy annak idején apja őrtornyának falépcsőin mászott
fel a szőlőben azon a végzetes hajnalon, ami most oly réginek
tűnt. Akkor szakáll nélküli fiú volt, tele bizonytalansággal és cél
nélkül, apránként szedte össze magát, és próbált meg értelmet ta-
lálni a zavarba ejtő világban. Most magabiztos, céltudatos férfi
volt, aki szilárdan hágott egyik lépcsőfokról a másikra.
A büszke nézők között ott állt Marit, karjában gyerekükkel, egy
keménykötésű, tizenhárom hónapos kislegénnyel. Oldalán ott volt
Kutya, hasa ismét duzzadt, és kiskutyák új generációja vette körül.
Avram látta, hogy Kutya első kölykei ivarérettek lettek, pajkosan
játszadoztak, majd párosodtak, egészen addig, amíg a nőstények
vemhesek lettek, és aztán a háziasított kutya harmadik generáció-
ja csatlakozott a telepesekhez. Namir, aki megfogadta Avram ta-
nácsát, egy kövér és virágzó kecskenyáj büszke tulajdonosaként
mosolygott a napsütésben. Guri, a lámpakészítő újra sertésekkel
kísérletezett, a Hagyma Nővérek a földjükön létrehoztak egy ka-
csakarámot, és Avramhoz hasonlóan rájöttek, hogy nagyobb har-
mónia található a természetben, mint azt korábban gondolták,
csodás kölcsönös összefüggés, ami olyan volt, mint egy gyönyörű,
ragyogó pókháló, ahol az állatok, a lelkek és az emberek szent
kapcsolatban állnak egymással.
Avram elérte a torony tetejét, állt a ragyogó napsütésben, a
tömeg pedig éljenezni kezdett. Jerikó lakói nagyon büszkén és ma-
gukat biztonságban érezve nézték művüket, mert sehol a világon
nem voltak olyan falak, mint ezek. Tudták, hogy nincs az a betola-
kodó, aki le tudná dönteni ezeket a falakat.
Miközben örömmel fogadta a fülsiketítő kiabálást, béke szállt a
lelkébe, és úgy érezte, megbocsátást nyert egykori bűneiért,
hagyta, hogy gondolatai messze szálljanak, mérföldekre északra,
és elérjék a Rénszarvas Népét - Fridát és a gyermeket, akivel ak-
kor volt várandós, amikor ő eljött. Az ő gyermekét.
Avram fent hagyta magját a fagyos északon, Talitha vérvona-
lát, Yubal vérvonalát, hogy mások is tovább vigyék, oly sok mér-
földre innen.
Avram sosem értette, miért neki jutott osztályrészül az apaság
fogalmának felismerése. Azonban az Istennőnek megvolt erre az
oka, és Avram élete hátralevő részében köszönetet mondott neki
minden reggel és este, és imáiban Mindenek Anyjaként dicsőítet-
te. Idővel, bár ez nem Avram idejében, fiai vagy unokái idejében
történt, a Mindenek Anyját egyesítették a Mindenek Atyjával, az-
tán végül nem sokkal később az Anyát teljes egészében az Atyával
helyettesítették.
 Jerikó virágzott. Avramnak és Maritnak még több fiuk szüle-
tett, Namir kecskenyája gyarapodott, Kutyának és Kutya kölykei-
nek még több kölyke született, Guri abbahagyta a lámpakészítést
és sikeres sertéstenyésztő lett. Még több növényt termesztettek,
búzát és más gabonát, gyapotot és lent, még több állatot háziasí-
tottak és tenyésztettek a tejéért, tojásáért és gyapjáért. A megnö-
vekedett bőségért és szerencséért az emberek áldozatot mutattak
be az Istennőnek. Szentélyét megnagyobbították, papnőinek a
száma megnőtt. Ahogy teltek az évszázadok, a fal egyre kevésbé
hasonlított arra, amit Avram készített, mert mint később kiderült,
Jerikó falait újra és újra lerombolták az évek során, és aztán újra
és újra felépítették.
Jerikót elérte a textilipar, az ábécé és az írás. Kétezer évvel az-
után, hogy Avram és Marit csatlakoztak őseikhez, egy Azizu nevű
férfi éppen korongozógépe mellett ült, amit aztán véletlenül felbo-
rított. Ahogy nézte, hogyan gurul el a korong az oldalára dőlve,
egy ötlete támadt. Számos próbálkozás és kudarc után Azizunak
sikerült egy tengelyre felerősítenie két kereket, amelyre aztán fel-
szerelt egy kordét. Ettől kezdve tízszer annyi agyagedényt tudott
szállítani, mint korábban, és hálából meglátogatta az Istennő szen-
télyét, ahol megcsókolta az Istennő kék kristály szívét, hogy sze-
rencsét hozzon neki.
Négyezer évvel azután, hogy Hadadezer elkápráztatta Avra-
mot folyómederből kiásott réz rögeivel, a férfiak rezet és ónércet
bányásztak, majd összeolvasztották, és megkapták a bronzot.
Ezer évvel később, az emberek felfedezték a vasat, és rájöt-
tek, hogyan lehet megmunkálni, így a világ örökre megváltozott.
Mivel a népesség nőtt, a telepek falvakká, a falvak városokká
nőttek. A tömegből vezetők emelkedtek ki, és királynak meg ki-
rálynőnek nevezték magukat, és uralkodtak a többiek felett.
Al-Iari hatalma nőtt, szentélye imasátorrá hatalmasodott,
majd kialakultak a templomok papjaikkal és papnőikkel. Népe ká-
naánitának nevezte magát, a Babilonból és Sumér területről uta-
zók saját imádott Ishtarjükként és Inannajükként ismerték.
Baal mellett a termékenység istennőjeként imádták, és bár ki-
nézete megváltozott az évek során, és szobrát is sokszor lecserél-
ték, az ősi kék kristály továbbra is a szíve maradt.
 Így az Istennő tovább élt, Laliari és Zant idejétől számítva még
generációk ezrei védték és csodálták. Majd a Nílus völgyéből beto-
lakodók érkeztek, akiket Amenhotep, a vad hódító fáraó vezetett,
aki nemcsak foglyokat ejtett, de isteneket és istennőket is magá-
val vitt. Köztük volt Jerikó védőistennője, akit ideiglenesen és tisz-
teletlenül egy kisebb egyiptomi istennő szentélyében helyeztek el,
ahol egy hitehagyott királynő szeme megakadt kristály szívén.
Amikor a királynőt egy elképzelhetetlenül pompás sírban nyu-
galomba helyezték (mert a király, aki megmérgezte őt, lelkiisme-
ret-furdalást érzett bűne miatt), a kék kristály vele ment. A király-
nő és a kristály a sötét, levegő nélküli világban, névtelenül és elfe-
lejtve feküdt ezer évig, amikor sörtől részeg, vizelettől bűzlő, bol-
hacsípésekkel tarkított sírrablók jöttek, utat vágtak maguknak a
sírba, és az ősi kék követ újra napvilágra hozták. Az ég színű me-
teorit könnycsepp az évek során sokszor gazdát cserélt, megvet-
ték, eladták, elrabolták, harcoltak érte, szerencsejátékon elvesz-
tették, míg végül Alexandriában kötött ki, ahol egy fontos római
hivatalnok birtokába került, aki a követ egy gyönyörű nyaklánc
medáljaként aranyba foglaltatta, és feleségének adta.
Ajándékát büntetésnek szánta.

NEGYEDIK KÖNYV

Róma
i. sz. 64

Amelia könyörgése kétségbeesett fohász volt.

Kérlek, add, hogy a gyermek egészséges legyen!
A házi szentélyében több római isten is lakott, de Amelia a
Panteonban élő, legnagyobb hatalmú istenekhez fordult. A körül-
mények egy olyan istennő közbenjárását igényelték, aki meghall-
gatja az anyák imáit, Amelia ezért azt választotta, akit az emberek
Szűz Máriának neveztek (mert férfi segedelme nélkül fogant meg),
azt az istennőt, akiről tudvalévő, mennyit szenvedett, amikor fiát
felfeszítették egy fára, hogy meghaljon, leszálljon az alvilágba,
majd feltámadjon. Így hát Amelia a Mennyek Királynőjéhez, ehhez
a könyörületes anyához imádkozott:
- Add, hogy a gyermek ne legyen fogyatékos és szégyellniva-
ló. Add, hogy megnyerje lányom férjének a kegyeit, és befogadja a
családba.
Suttogva kiejtett szavai elhaltak a reggeli csöndben.
Elfoszlottak, mert nem volt jelentésük, mert nem volt mögötte
hit. Könyörgése hamis volt, csupán egy márványszoborhoz inté-
zett szép szavak. Amelia egyszerűen eljátszotta a vallásosságot,
mert ezt várták el tőle, mert mint mások elé példaként állított ró-
mai családanyának, mindig helyesen kellett cselekednie, ezért az-
tán mindig gondosan ügyelt a látszatra.
Szívében azonban nem volt hit. Hogyan bízhatna egy nő az is-
tennőkben, ha a férfiak rendelkezhettek a csecsemője fölött?
Imája végeztével keresztet vetett, megérintve a vállait, a
homlokát és a melleit is, mert valaha Hermész, a Testet Öltött Ige-
ként is ismert, ősi megváltó isten követője volt. A keresztvetés
évek óta fennálló szokás volt. Amelia azonban már nem hitt az
erejében. Még emlékezett arra az időre, amikor az imádságból vi-
gaszt merített, amikor az istenek megnyugtatták. Mostanra azon-
ban az istenek elmentek, már nem talált megnyugvást a világban.
Hirtelen kiáltás törte meg a csöndet, visszhangzott a falak,
oszlopok, szobrok közt. Lánya már másfél napja vajúdott, és a bá-
bák kezdtek kétségbeesni.
Amelia elfordult az Áldott Szűz Júnótól, a megváltó Mars isten
anyjától, átment az árnyékos oszlopsoron, amely a villa belső kert-
jét övezte, ahol szökőkút csobogott a meleg tavaszi napon.
Amelia nem vette a fáradtságot, hogy felkeresse az ősök szen-
télyét. Évek óta nem imádkozott hozzájuk. Az istenek nélkül nincs
túlvilág, túlvilág nélkül pedig az ősök sem létezhetnek.
Csendesen végigment az átriumon, ahol fiatal férfiak kockáz-
tak és nevetgéltek, nem törődve a reggel békéjét szétszakító siko-
lyokkal. Amelia három fia és két veje, meg annak a fiatalembernek
a közeli barátai, akinek a gyermeke azért küzdött, hogy a világra
jöjjön. Ahogy elhaladt az ajtónyílás előtt, látta lánya férjét, a leen-
dő apát, aki könnyedén hátradőlt, bort ivott és kockát vetett, mint-
ha más egyébbel nem is kéne törődnie a világon.
 Talán nem is törődik, gondolta rá nem jellemző rosszindulattal.
A szülés egyedül a nők dolga volt.
Egy gondolat suhant át árnyékként Amelia agyán, gyorsan és
sötéten, mint egy holló. Mi nők, testünkben hordjuk a gyermeket,
mellünkkel és vérünkkel tápláljuk, szívdobbanással pumpálunk be-
léjük életet, és majdnem tíz hónapig egyek vagyunk gyermekünk-
kel. Aztán jönnek a szülési fájdalmak, a test szétszakad, vérrel és
kínnal jár az új élet világrahozatala.
Neked, ifjú apa, azonban ez nem jelent sem fájdalmat, sem
pedig vért. Egy pillanatnyi élvezet, aztán kilenc hónappal később
bort iszol, kockázol és döntesz az újszülött sorsáról.
Ameliába hirtelen megbántottság nyilallt. Nemcsak a veje, ha-
nem az összes férfi iránt, akik oly jókedvűen határoztak élet és ha-
lál fölött, mintha csak kockát dobtak volna. Nem mindig érzett így.
Volt idő, amikor Amelia, a hatalmas és nemes Cornelius Gaius Vi-
tellius felesége, hitt az istenekben, és úgy gondolta, az élet szép,
és a férfiak jók. De minden öröme és hite semmivé lett, amikor el-
jött a nap, s a halált választották az élet helyett.
Egy nap, ami nem különbözött a maitól.
Hirtelen egy idősebb férfi állta el az útját. A Madár Olvasó, akit
azért fogadott fel, hogy értelmezze a jeleket. Az öreg görög jöve-
delmező foglalkozást űzött, mivel a rómaiak babonás emberek lé-
vén örökösen jeleket és ómeneket faggattak, minden bárányfelhő-
ből meg zivatarfellegből jelentést akartak kiolvasni. Mert egy ró-
mainak nem kezdődhetett úgy a napja, hogy ne azt tudakolja meg
legelőször, hogy szerencsés napnak néz-e elébe üzleti szempont-
ból, házasodás céljából, vagy akár halszósz készítéséhez. És a jö-
vendőmondás játszócsontocskáktól tealevélig terjedő eszköztárá-
ból a madarak röpte volt a legfontosabb - még az „auspicious” szó
(melynek jelentése „szerencsés”) is az „auspicium” (jelentése
„madárjóslat”) szóból származott, ami a madarak röptén keresztüli
jövőbe látást jelentette.
- Úrnőm, olvastam a jelekből - kezdte a Madár Olvasó. - Látok
egy férfit, kitárt karral, készen arra, hogy átölelje Önt.
- Engem? Biztosan a lányomra gondolsz. Vagy az újszülöttre.
- A jelek nagyon tiszták. Egy férfi lép az Ön életébe, Úrnőm,
üdvözlésre tárt karral.
 Az egyetlen férfi, akire gondolni tudott, a férje volt, Cornelius,
aki bármikor megérkezhetett Egyiptomból. Ez azonban nem lehe-
tett igaz. Cornelius évek óta nem tárta ki felé a karját.
- Mit mondanak a madarak a lányomról?
A jövendőmondó vállat vont - gyors mozdulat volt - és kitartot-
ta a markát a fizetségért.
- Semmit nem mondtak róla, Úrnőm, csak Önről.
Amelia egy arany tallért adott az öregnek, és továbbsietett az
oszlopsoron, belépett a hálókamrába, ahol a lánya az új élet világ-
rahozatalával küszködött.
Amelia minden óvintézkedést megtett, hogy sikeres legyen
legfiatalabb lányának első terhessége. Miután Cornelia bejelentet-
te, hogy babát vár, Amelia ragaszkodott hozzá, hogy egész terhes-
ségét otthon töltse, az otthon ebben az esetben az a vidéki villa
volt, ahol a patrícius Vitellius család generációk óta bort és olajbo-
gyót termelt. Amelia jobban szerette a városi házukat, ám férje,
Cornelius ragaszkodott ahhoz, hogy amikor távol van, mint mosta-
ni egyiptomi útja során is, Amelia és a háznép vidékre vonuljon
vissza. Csak Amelia ismerte ennek a hajthatatlan szabálynak a tit-
kos okát. Csak Amelia tudta, hogy ez a büntetés egyik formája.
A hálókamra tömve volt bábákkal és segédeikkel. Ott voltak
Cornelia nagynénjei, unokanővérei, idősebb nővére, és két sógor-
nője, az asztrológus, aki a sarokban ült táblázataival és eszközei-
vel, készen arra, hogy feljegyezze a gyermek megszületésének pil-
lanatát. Az arisztokrata családok nagyon régi hagyományát követ-
ve, Amelia lánya az apja után kapta a nevét, ezért lett Cornelia
(ahogy legidősebb fiuk Cornelius volt), ami néha kavarodást is
okozott. Amelia szerette volna, ha lányát róla nevezik el, de nem
így történt.
Amelia szánta Corneliát, aki tizenhét éves volt, ugyanannyi,
mint ő maga, amikor megszülte első gyermekét, egy fiút, aki most
huszonhat éves lenne, ha életben maradt volna. Amelia második
terhessége vetéléssel végződött, harmadik terhességéből, huszon-
egy évesen született legidősebb fia, Cornelius, aki most huszonkét
éves volt és jogot tanult, abban a reményben, hogy apja nyomdo-
kaiba léphet. Amelia ezt követően még hétszer esett teherbe. Egy-
szer ikrei születtek, akik most húsz évesek voltak. Majd Cornelia
következett. Őutána két gyermeknek adott életet, de mindkettőt
még csecsemőként elvesztette, de nemsokára megszületett Gai-
us, tizenhárom éves fia. Aztán egy újabb áldott állapot, ami
megint csak vetéléssel végződött, és végül az utolsó terhessége,
hat évvel ezelőtt, amikor Amelia harminchét éves volt, és amelyik
az egész életét és világát örökre megváltoztatta.

Lánya ágyához lépett, együtt érzően és aggódva nézett le rá,

kezét lázas homlokára tette, s komolyan azt kívánta, bárcsak átve-
hetné fájdalmát.
A fiatal lány ellökte anyja kezét.
- Hol van az apám? - kérdezte dühösen. - Apát akarom.
Ameliát fájdalmas tőrdöfésként érték a szavak. Cornelia nem
azért egyezett bele, hogy a vidéki villában marad, mert az anyjá-
val akart lenni, hanem mert ott akart lenni, amikor apja megérke-
zik Egyiptomból.
- Üzentem Ostiába - nyugtatta Amelia. - Ahogy befut a hajója,
szólnak neki.
Cornelia elfordult az anyjától, kezét nővére és sógornői felé
nyújtotta. A fiatal nők köré gyűltek, végül Amelia kiszorult a kör-
ből. Nem tiltakozott. Amelia évekkel ezelőtt kiszorult a családi kör-
ből, amikor a fájdalom megbocsáthatatlan bűnbe kergette. A kislá-
nyok, akik egykor imádták és napsugárként vették körül, hátat for-
dítottak neki, úgy döntöttek, többé nem méltó a szeretetükre.
Igen! - akarta kiáltani, mint ahogy kiáltani szeretett volna az
elmúlt hat évben is. „Házasságtörést követtem el. Egy másik férfi
karjában kerestem vigaszt. De nem azért, mert kéjre vagy szere-
lemre vágytam - hanem a szomorúság űzött, mert gyermekem
nyomoréknak született, a férjem pedig eldobta magától”
De nem is szólt, nemhogy kiáltott volna - ahogy eddig sem
tette, mert senkit nem érdekelt, miért hált Amelia más férfival,
csak az számított, hogy megtette -, szorosan összefonta a karját,
miközben azt figyelte, hogyan dolgozik a bába. A nő libazsírral
kente be a szülőcsatornát, a csecsemő mégsem akart kijönni, így
előhúzott egy hosszú fehér tollat a táskájából, lovagló ülésben rá-
ült a szülő nőre, s csiklandozni kezdte Cornelia orrát, hogy tüsszö-
gésre bírja.
 Amelia becsukta a szemét, mert egy fájdalmas emlék jutott
eszébe. Saját vajúdása az utolsó gyermekével, akit Cornelius nem
volt hajlandó elismerni, helyette megparancsolta egy szolgának,
hogy vigye ki a pár perces lényt a szemétdombra és hagyja ott.
Amelia sosem látta a gyermeket, méhéből egyenesen Cornelius-
hoz vitték, aki egyetlen pillantást vetett nyomorék lábára, majd
úgy döntött, a gyermek nem életrevaló.
Amelia éveket töltött azzal, hogy rájöjjön, mit tett, ami ezt
okozhatta, mert bizonyára ő rontott el valamit. Mi más magyarázta
volna a gyermek deformált lábát. Szomorúsággal telt szívvel újra
élte a terhesség hónapjait, próbálta felfedezni a legkisebb hibát, a
legjelentéktelenebb botlást, amit elkövethetett, ami aztán a torzu-
láshoz vezetett. Aztán rájött.
Eszébe jutott a nap, amikor a városi házuk kertjében üldögélt.
Egy verses kötetet olvasott, s nem vette észre a lábára szálló
lepkét. Csak akkor figyelt fel rá, amikor lepillantott, de annyira el-
bájolta a pillangó közelsége, szépsége és félelem nélkülisége,
hogy nem hessentette el, inkább hosszasan gyönyörködött a töré-
keny szárnyait rezegtető lepkében. Nem tudta, mennyi ideig pi-
hent a lábán, de eleget ahhoz, hogy jelet hagyjon a méhében for-
málódó magzat lábán. A csecsemő három hónappal később kicsa-
varodott lábbal született, s eme fogyatékossága miatt került a sze-
métdombra.
Ezért akarta Amelia annyira óvni a lányát az elmúlt hónapok-
ban, ezért faggatták a madarak röptét naponta többször is, ezért
lesték a jeleket, vigyáztak, nehogy megszegjenek egyetlen tabut,
vagy balszerencsét hozzanak a házra. Amikor fekete macska tűnt
föl a kertben, azonnal elpusztították. Az elkóborolt fehér macskát
azonban befogadták és babusgatták, mert jó szerencsét hozott.
Amelia nem bírta volna elviselni, hogy lánya ugyanolyan gyötrel-
men menjen keresztül, mint ő maga, a legutolsó, elvesztett gyer-
mekével.
Mivel a toll sem hozott eredményt, a bába újra a táskájába
túrt, elővett belőle egy zacskó borsot, és a port markába öntötte.
Odatartotta Cornelia orra alá, és ráparancsolt, hogy lélegezzen
mélyet. A lány szót fogadott, majd olyan hatalmasat tüsszentett,
hogy egyből kijjebb nyomta a gyereket, mire a segéd felkiáltott: -
Itt a feje!
 Pillanatokkal később a csecsemő kicsusszant a fehér lepedőre.
Miközben a bába elkötözte és elvágta a köldökzsinórt, Amelia
aggódva állt az ágy mellett.
- Fiú? - kérdezte Cornelia kifulladva. - Tökéletes?
Amelia azonban nem szólt semmit. A csecsemő megszületett,
sorsa immár nem a nők kezében volt. A döntés már lánya férjéé.
Ha ő elutasítja, Cornelia jobb, ha semmit nem tud a gyerekről,
mert akkor kiviszik a házból a szemétdombra, és a sorsára hagy-
ják.
Amint a bába takaróba bugyolálta az újszülöttet, Amelia kivet-
te a kezéből, óvatosan magához ölelve a gyereket kisietett a szo-
bából. Hallotta, hogy a háta mögött Cornelia azt kérdezi a bábától,
hogy a gyerek fiú vagy lány. A nő tapasztalatból azonban bölcsen
csöndben maradt. Minél kevesebbet tud egy anya a gyermekről,
annál jobb, már arra az esetre, ha netán…

Amelia belépett az átriumba, s ekkor azonnal felé fordult az

ott egybegyűlt fiatal férfiak figyelme. Legidősebb fia, Cornelius,
akinek már volt két kisgyereke, második fia és Amelia húszéves lá-
nyának ikrei kérdőn pillantottak az asszonyra, akárcsak legfiata-
labb fia, aki még csak tizenhárom éves volt. De izgalom csillogott
másik vejének, unokatestvéreinek és a közeli barátok szemében
is. Cornelia tizenkilenc éves férjének arcán aggodalom tükröző-
dött, ugyanakkor büszkén kihúzta magát, hisz tudatában volt a
most következő ősi rituálé, s a reá háruló cselekedet jelentőségé-
vel és súlyosságával. Amelia veje lábához tette a gyermeket, és
hátralépett. Senki nem mozdult, mindenki visszatartotta a lélegze-
tét, miközben a férfi lehajolt és felemelte a takarót, hogy lássa a
gyermek nemét. Ha lány és nincs baja, elismeri a gyerekének,
majd egy szolgának adja, hogy vigye a szoptatós dajkához, mint
azt a szokás diktálta. Ha fiú, és épkézláb, akkor felemeli, s a csa-
lád és a barátok előtt fiának nyilvánítja.
A pillanat nem akart véget érni. Amelia majdnem rosszul lett a
félelemtől. Hat évvel ezelőtt Cornelius szétnyitotta a takarót, látta,
hogy a baba lány, s hogy deformált a lába, amitől egész életében
sánta lesz. Aztán hátat fordított. Mérgesen intett a rabszolgának,
aki könnyed mozdulattal elvitte a csecsemőt, mint az eldobott sze-
metet. A tizenegy éves Cornelia berontott hozzá a szobába, és így
szólt: „Mama, apa úgy rendelkezett, hogy dobják ki a babát! Torz-
szülött volt?”
És most Cornelia ugyanerre a hírre várt…
Az újszülött fiú volt, tökéletes és makulátlan. A fiatal apa el-
mosolyodott, felemelte a babát a földről:
- Fiam van! - kiáltotta, és a szobában levők éljenezni kezdtek,
s elhalmozták gratulációkkal.
Amelia majdnem összeesett a megkönnyebbüléstől. Már épp
azon volt, hogy visszasiet a lányához a jó hírrel, amikor hirtelen
zűrzavar támadt odakint. Philo, a villa főudvarmestere megjelent
az ajtónyílásban fa botjával, és méltóságteljesen bejelentette:
- Úrnőm, a ház ura megérkezett.
Amelia szája elé kapta a kezét. Még nem volt készen!
Amelia nem sietett egyenesen Cornelius üdvözlésére, hanem
az árnyékból figyelte, ahogy a rabszolgák nyüzsögnek körülötte,
borral és élelemmel üdvözlik urukat, megszabadítják tógájától, s
nagy hűhót csapnak őszinte izgalommal a ház ura körül, ezzel is
tudtára adva, hogy amikor nincs itthon, a vidéki élet halálosan
unalmas. A férfi királyi keggyel fogadta talpnyalásukat.
Negyvenöt évesen Cornelius jóképű és magas volt, halántékán
még alig őszült. Amelia még halványan emlékezett arra, milyen
volt az, amikor szerelmes volt belé.
Ez azonban még azelőtt volt, hogy felfedezte hideg, könyörte-
len szívét. Erre akkor derült fény, amikor Cornelius a barátaitól ér-
tesült Amelia egy Rómán átutazó költővel folytatott röpke román-
cáról, amit Amelia elismert, és amiért bocsánatot kért, és amit a
csecsemője elvesztésével járó szomorúsággal magyarázott, mond-
ván: a költőtől éppen azokat az érzelmes dallamokat hallotta,
amelyekre szüksége volt.
Cornelius azonban azt mondta, sosem bocsát meg. És akkor
minden megváltozott.

Férje a szülőszobába sietett, ahol gratulált vejének, majd át-

vette a szoptatós dajkától a csecsemőt, hogy fontoskodjon körülöt-
te. Aztán leült az ágyra, és Cornelia fölé hajolt. Mindig ő volt a ked-
vence. Amikor azok ketten együtt voltak, Amelia úgy érezte, kire-
kesztették. Vajon most milyen titkokat suttog a lánya fülébe?
Aztán egy kisfiú szaladt be kiabálva:
- Papa! Papa!
Luciust, a duci dédelgetett kilencéves fiút egy öreg, Fido nevű
kutya kísérte. A Fido az egyik legnépszerűbb kutyanév volt Rómá-
ban, mert „Hűségest” jelentett. A Fido név illett volna a gyerekre
is, mert imádta az apját, és mindenhová követte.
Amelia figyelte, hogyan szorítja Cornelius magához a gyereket
szerető öleléssel. Nem volt igazából a gyerekük, csak törvény sze-
rint. Cornelius örökbe fogadta, amikor háromévesen árva maradt.
Lucius egy távoli unokatestvér fia volt, így a családhoz tartozott.
Amelia megpróbálta szeretni, de nem találta az érzést a szívében.
Nem a fiú hibája volt. Amelia sosem tudta elfelejteni, hogy Corneli-
us egy másik nő gyerekét öleli magához, miközben az övét eldob-
ta.
Amelia harminchét éves volt, amikor megfogant utolsó gyer-
mekével. Már érezte a változást a testében, a jeleket, hogy termé-
keny évei a végéhez közelednek. Így aztán ez különleges terhes-
ség volt, az utolsó, és a méhében fejlődő életet mélyebben szeret-
te, mint korábbi gyermekeit. Öreg napjainak társa lett volna, ami-
kor a többi gyermeke már felnőtt és kirepült, különleges gyermek,
aki idősödő anyja figyelmét és bölcsességét kapta volna.
És Cornelius eldobta.

Amelia emlékeztette magát arra, hogy hálásnak kellene len-

nie: öt élő gyermeke volt tíz terhességből, ez pedig az istenek jóin-
dulatának a jele. A római gyerekek nem kaptak nevet, amíg el
nem érték első születésnapjukat, mert a csecsemőhalálozás olyan
magas volt. Vajon az a drága baba túlélte a szemétdombot? Vajon
él-e Rómában egy kis árva lány, aki nyomorék lábbal sántikál? A
szemétben turkáló emberek, akik törött edényeket és lámpákat
akartak megmenteni, papirusz és ruhafoszlányokat, néha elvitték
a még lélegző csecsemőket.
Nem szánalomból, hanem haszonért tették: egy kisgyereket
fel lehetett nevelni kevés ennivalón, kevés törődéssel, majd ha
megélte a harmadik, negyedik évét, el lehetett adni a rabszolgapi-
acon, csupán a tiszta haszonért. Ha szerencséje volt, úgy nőtt fel,
hogy egy kedves gazdát szolgált. Sokkal valószínűbb azonban,
hogy durva rabszolgasorba került, és ha egy kicsit is bájos volt,
szexuális játéknak használták.
Miután végignézte a családtagok találkozóját, mintha egy ide-
gen szemével nézte volna - mert tudta, hogy ő már sosem lesz en-
nek része, hiába volt feleség és anya -, elhagyta a helyét az ár-
nyékban, és a szakácshoz sietett, hogy utasításokat adjon az esti
lakomához. A reggeli feszültség szétfoszlott, a ház megelevene-
dett. Az, hogy a fiatal gazda befogadta az újszülöttet a családba,
elég volt az ünnepléshez, s ezt csak tetézte az izgalmas kilátás,
hogy visszaköltöznek a városba.
Miközben Amelia megvizsgálta a friss vadhúst, és megbeszél-
te a szószokat a szakáccsal, meglepetésére Philo, a főudvarmester
jelent meg váratlanul, hogy bejelentse, férje látni kívánja.
Amelia nem bízott Philóban. Tudta, hogy álmos szemhéja éles
elmét takar. Gyanította, hogy Philo kémkedik utána, és jelenti te-
vékenységét Corneliusnak.
Amelia nem ment azonnal a férje lakrészébe, megállt saját öl-
tözőszobájánál, hogy ellenőrizze a haját, ruháját, parfümjét.
Hirtelen ideges lett. Miért akarja látni? Amelia és a férje alig
beszéltek egymással, még hét hónap különélés után is.
Cornelius Vitellius, Róma egyik legnépszerűbb ügyvédje és a
tömeg egyik jelenlegi kedvence, Egyiptomban járt, hogy ellenőriz-
zen egy családi üzletet. Amelia és férje nagyon gazdagok voltak.
Miközben Corneliusnak rézbányái voltak Szicíliában, teherhajó flot-
tája és gabonamezői Egyiptomban, Amelia több, Róma szívében
épült bérház birtokosa volt.
Cornelius egy kis íróasztalnál ült, amikor Amelia belépett. Alig
érkezett meg a hosszú útról, máris levelezésbe és a hírek elolvasá-
sába kezdett. Amelia türelmesen állt. Majd megköszörülte a torkát:
- Milyen volt Egyiptomban, Uram? - kérdezte végül.
- Egyiptomias - felelte elutasítóan.
Amelia szeretett volna vele menni. Már gyerekkorában az volt
az álma, hogy meglátogassa az egyiptomi romokat, de egy ilyen
utazás már nem valósulhatott meg. Amíg idegesen várta, hogy
Cornelius közölje, miért rendelte színe elé, Amelia kétségbeeset-
ten gondolta át az elmúlt hét hónapot, vajon miféle szabály meg-
szegéséért hibáztathatja a férje. Cornelius a legkisebb szavát vagy
mozdulatát lázadásnak tekinthette.
Bármi is volt, vajon mivel bünteti ez alkalommal? Itt hagyja vi-
déken, amikor visszatér Rómába? Úgy érezte, nem bírja tovább a
bezártságot.

Cornelius büntetései mindig nagyon kifinomult formában nyil-

vánultak meg. Az Amelia feletti uralkodásának egyik része az volt,
hogy még azt sem tette lehetővé, hogy Amelia felhozza a témát
és magyarázkodjon. Ítélkezett fölötte, és ezzel letudta a dolgot.
Amelia el szerette volna mondani, mit miért tett. A téma azonban
le volt zárva, még ha az ő témája is volt, életének része, és neki
magának kellett volna eldöntenie, megvitatják-e vagy sem. Corne-
lius nem kérdezett, mint más férjek tették volna. Nem emelte meg
a hangját, és nem ejtette ki a nevét. Amelia gyakran gondolt arra,
ha Cornelius megtette volna, a „szörny” napfényre kerül, és talán
ki is tessékelik az életükből. Cornelius azonban minden utat fel-
égetett, és gondosan őrködött, hogy a név nélküli fantom úgy lé-
tezzen kettejük között, mint Amelia személyes kínzója, s nehogy
megszökjön.
A házasságtörés egyszerűen megtörtént. Amelia vigasztalha-
tatlan volt gyermeke elvesztése miatt. A szerelmi ügy csupán egy
hétig tartott, és elég is volt. Cornelius válás vagy száműzetés he-
lyett, amihez joga is lett volna, azzal lepte meg Ameliát, hogy to-
vábbra is a férje maradt. Akkoriban Amelia azt hitte, ez egyfajta
megbocsátás. A valódi ok azonban ennek épp ellenkezője volt.
Most teljes mértékben uralta az életét, időnként, elnyújtott
büntetésének részeként, vidékre küldte. Amelia imádta a várost,
minden barátja ott lakott, imádott könyvesboltjai és színházai is
ott voltak. Ha arra kényszerítették, hogy vidéken maradjon, min-
dig Juliára gondolt, Augustus lányára, akit Pandateria szigetére
száműztek, az óceánból kiemelkedő, meddő vulkánra, ami olyan
apró volt, hogy széltében-hosszában egy óra alatt bejárhatta. Julia
nem kapott bort, kedvenc ételeit, háziállatokat, szórakozási lehe-
tőséget vagy társaságot - semmilyen luxust. Úgy halt meg, hogy
évekig csak azt az öreg férfit látta, aki a halat hozta fel neki a ten-
gerpartról.
Ilyen sorsra jutott a házasságtörő nő, ha nem végezték ki a
tettéért.
Cornelius azonban lassúbb, sokkal fájdalmasabb büntetést vá-
lasztott. Ahelyett, hogy megölte volna egyetlen suhintással, vagy
száműzte volna, maga mellett tartotta, hogy lassan faragjon le be-
lőle, levagdossa önbizalmát és büszkeségét. Volt egy istennő szo-
bor a kertjükben, kitéve az időjárás viszontagságainak, és ami ép-
pen ezért évről évre egy kicsivel kisebb lett, mindig valamivel töb-
bet koptatott el belőle a szél és az eső. Régen gyönyörű, tökéletes
szobor volt, szépen rajzolt arccal, most azonban orra és orcája ka-
rakterét veszítette, deformálódott, már az sem látszott, melyik is-
tennőt faragták egykor kőbe. Amelia ilyennek látta magát: szobor-
nak, kitéve férje durva játékainak. És mint a szobor, ő is mozdulat-
lan volt, és nem tudott elmenekülni. Egy nap - rettegett az asz-
szony - felismerhetetlen torzó lesz csupán.
Cornelius végül felemelkedett az íróasztalától, és egy kis
ébenfa dobozt nyújtott felé.
Amelia rámeredt.
- Mi ez? - kérdezte.
- Fogd!
Ajándékot hozott? Szíve megdobbant a kósza reménytől. Vajon
az Egyiptomban töltött hónapok alatt férjének volt ideje töprenge-
ni és átgondolni a dolgokat? A Madár Olvasó próféciájára gondolt,
az őt tárt karokkal fogadó férfival kapcsolatban, és remegő izga-
lommal azon töprengett, vajon Cornelius végre megbocsátott-e
neki?
Élesen beszívta a levegőt, miközben kinyitotta a dobozt és
meglátta, mi van benne: a legpompásabb nyaklánc, amit valaha
látott.
Az örömtől és a hirtelen reménytől szédülve, óvatosan kivette
az arany nyakláncot a dobozból, és a fény felé tartotta.
Szakszerűen megművelt aranyba ágyazva ott volt előtte egy
ragyogó kék kő, tojásdad és sima, amely az ég, a szivárvány és a
tavak színárnyalataiban ragyogott. Miközben a nyaka köré erősí-
tette, Cornelius megszólalt:
- Az a legenda járja, hogy egy egyiptomi királynő sírjában ta-
lálták, aki megcsalta a férjét, és akit ezért halálra ítéltek.
Amelia reménye és öröme azonnal szertefoszlott.
Egy szempillantás alatt meglátta valódi életét: egy nő volt,
akire a gyerekeinek már nem volt szüksége, akinek a férje hideg
és kegyetlen volt, és akinek a barátai a háta mögött pletykáltak.
Elviselhetetlen helyzet. Mégsem távozhatott, mert a törvény Cor-
nelius kezébe adta az ő élete és halála feletti abszolút hatalmat.
Ezenkívül, ő hibázott. Megérdemelte a büntetést.
Amelia felriadt álmából.
Hallgatta az éjszakai neszeket, a nyitott ablakon túl a város
sosem szűnő zaját. Kerekes forgalom nem lehetett nappal Róma
utcáin, így az éjszakák teltek meg a paták kopogásával, a szeke-
rek nyikorgásával és recsegésével-ropogásával. Ameliát viszont
nem a város ébresztette fel. „Ki van ott?” - suttogta a sötétben.
Miután nem kapott választ, tovább feküdt mozdulatlanul, lé-
legzetét visszatartva. Határozottan érezte egy láthatatlan lény je-
lenlétét.
- Cornelius? - mondta, de tudta, hogy ő nem lehet.
Hirtelen libabőrös lett, érezte, hogy a fejbőre bizsereg.
Névtelen rettegés töltötte el, ahogy felült. Hálószobáját ragyo-
gó holdfény árasztotta el. Körülnézett a szobában, de senkit nem
látott. Mégis tudta, hogy ott van valaki.
Kiszállt az ágyából, keresztüllopakodott a szobán, hogy kinéz-
zen az ablakon. Róma aludt. Háztetők és tornyok, a dombokat és
völgyeket holdfényben és csillagfényben fürdő épületek borították.
A hajthatatlan forgalom az utcákon, különösen ünnepélyes és tom-
pa, mintha szellemek vezették volna a lovakat és öszvéreket.
Jeges leheletet érzett a hátán. Összerezzenve megfordult, és
még egyszer végignézett a szobán. Érzékei kiélesedtek. A bútorok
mintha kísérteties könnyedséggel álltak volna a hold természetfe-
letti fényében. Hirtelen nem is úgy nézett ki, mint a saját hálószo-
bája. Sírokra és halottakra gondolt.
 A hideg padlón átsietve elérte az öltözőasztalkáját, az ébenfa
dobozra nézett, amit Cornelius hozott Egyiptomból. És hirtelen
tudta: abban fekszik a névtelen, láthatatlan lény. A gyűlöletes kék
kristály, ami ezer évig hevert egy halott nő mellén. Ez elrémisztet-
te. Amikor Cornelius odaadta, Amelia hosszan nézte a kő kéklő
mélyét. Amit meglátott benne, annyira megtöltötte félelemmel és
borzalommal, hogy letette s megfogadta, soha többé nem veszi
elő.
A megölt királynő szellemét pillantotta meg benne.

Ahogy a reggeli napfény beáradt az ablakán, Amelia öltöző-

asztalkájánál ült, mint mindig, kifestette az arcát, szemügyre vette
az ékszereit, megcsináltatta a haját: elvégezte a szükséges rituá-
lét. Amelia a látszat fenntartásával őrizte épelméjűségét. Azáltal,
hogy rendelkezett a frizurája felett, rendelkezett az érzései felett
is. Mivel azt tette, amit elvártak tőle, nem kellett gondolkodnia
vagy döntéseket hoznia. Mint egy bizonyos helyzetben élő nőnek,
követnie kellett a szabályokat, és Amelia ezeket szinte rögeszmé-
sen követte.
Majdnem olyan volt, mint egy pantomimszínész, csak tartalom
nélkül. Valaha szerette Corneliust, régen, de már nem tudott visz-
szaemlékezni, milyen érzés volt őt szeretni, vagy egyáltalán sze-
retni. A szeretőjét nem szerette, egy férfi volt, akit pontosan egy
hétig ismert, és akinek az arcát már alig bírta elővarázsolni agyá-
ból. Visszatekintve nem emlékezett azokra az érzésekre sem, amik
a karjaiba vezették, és semmi nem maradt röpke fizikai szenvedé-
lyükből.
A házasságtörés furcsa dolog volt. Minden attól függött, ki kö-
vette el és kivel. Az alacsonyabb osztályok körében a házasságtö-
rés majdnem nemzeti szórakozás volt, és a színházi tréfák kiapad-
hatatlan forrása. A nemesség körében azonban más mércével
mérték, a megcsalást nemcsak a férj, de a társadalmi osztály
megcsalásának is tekintették. Lucilla, egy híres szenátor gyönyörű
özvegye egyszer kurtán-furcsán elmondta neki, nem a házasság-
törés volt a bűne, hanem az, hogy rajtakapták. Amelia a legosto-
bább módon viselkedett, ezért Róma urai és hölgyei nem tudtak
megbocsátani neki.
 - Óvakodjon a négyes számtól - huhogta az asztrológus öreges
hangján, miközben a csillagtáblázatokat értelmezte.
Amelia elfordult a tükörtől. Rizsport tett a szeme alatti sötét
karikákra. Amikor végre el tudott aludni, rémálmok zaklatták hát-
borzongató képekkel: sírokkal, szarkofágokkal és bosszúálló halott
királynőkkel.
- A négyes szám?
- Ez a mai balszerencse száma - mondta az öregember, aki
minden reggel tudatta vele aznapi horoszkópját. - Minden áron ke-
rülnie kell.
Amelia a tükörképére meredt. Hogyan kerülhetné el a négyes
számot, ami oly gyakori? Az univerzum mindenhol négyből áll,
négy elemből, négy szélből, a hold négy fázisából. És az ember
négy végtagja, a szív négy kamrája, a négy szenvedély…
Rabszolganői a frizuráját készítették, és gyönyörű munkát vé-
geztek, mert szerették úrnőjüket. Amelia kedvesebb volt, mint sok
más nő az ő helyzetében, nem döfködte rabszolgalányait hajtűk-
kel, ha nem végeztek pontos munkát. A két fiatal nő gondos mun-
kát végzett, mivel fontos volt, hogy egy nő változatos frizurát vi-
seljen. Egyszerűen nem lehetett nap-nap után ugyanúgy kinézni.
Ezen a reggelen Amelia hosszú, az ősz hajszálakat fedő, hennával
megfestett fürtjeit tiaraként rendezték el. Vitellius feleségeként
fontos volt, hogy a lehető legjobban nézzen ki. Amelia kínai se-
lyemből készített ruhákat, az Indiai-óceánból származó gyöngyök-
ből készült nyakláncot, spanyol ezüstből és dalmát aranyból ké-
szült ékszereket viselt. Egy idegen még meg is irigyelhette volna.
- Van valami az ábráidban, ami egy engem tárt karokkal üd-
vözlő férfira utal? - kérdezte.
Az idős jós összehúzta bozontos fehér szemöldökét.
- Tárt karokkal?
- Mintha meg akarna ölelni, vagy örömmel fogadni.
Az öreg megrázta a fejét, és összeszedte az eszközeit.
- Semmi, Úrnőm - mondta, és távozott.
Amelia az ajkába harapott. A Madár Olvasó a vidéki villájuk-
ban sosem tévedett. Jövendölései nyugtalanító gyakorisággal vál-
tak valóra. Sajnos, a madarak röptéből jövendölő ember nem csat-
lakozott a háztartás személyzetéhez, nem jött velük a városba.
Amelia megborzongott - nem a hidegtől, hanem a félelemtől.
A nyaklánc. Az félemlítette meg, még ha a dobozába süllyesztve
hevert is az asztalon. A kemény és hideg, kék kristály a halálra
emlékeztette. A kegyetlenség és a hajthatatlanság színében ra-
gyogott. Nem volt kegyelem a kőben, ahogy abban sem, aki adta.
Kellemes látvány volt a szemnek, kemény, hideg és olvashatatlan
belsővel, mint Cornelius.
Amelia a férfi hatalmára gondolt, meg úgy általában a férfiak
hatalmára. Milyen hatalma volt a nőknek? Amelia szüzességét és
ezért szexualitását apja és fiútestvérei őrizték. Amikor férjhez
ment, az apja átadta a férjének. Életének egyetlen pillanatában
sem volt saját személyiségének a birtokosa.
Amikor fivérei meglátogatták, üdvözölték, ahogy minden ró-
mai férfi üdvözölte a nőrokonait, arcukra adott csókokkal. De ez
nem az érzelmek gesztusa volt, sokkal inkább álcázott ellenőrzése
annak, hogy nincs-e borszaga a leheletének, mert az alkoholivást
helytelen dolognak tartották. Még azzal kapcsolatban sem lehet
egyetlen szavam sem, hogy mi megy le a torkomon.
Újra megborzongott. Majdnem rettegett attól, hogy a tükrébe
nézzen, mert félt attól, amit megláthat - esetleg a halott királynő
kísértete lebeg a háta mögött. Az a borzalmas nyaklánc. Olyan
volt, mintha Cornelius egy szellemet hozott volna a házukba. Bár-
csak tudna imádkozni. Volt idő, amikor az imádság megnyugvást
hozott. Most azonban csak sivatag volt a lelkében, ahol egykor hit
virágzott.
Mennyire irigyelte barátnőjét, Rachelt, aki olyan vallásos,
olyan aktív volt közösségében, és annyira biztos a világban elfog-
lalt helyével kapcsolatban. Rachel tudott Amelia hitének elveszté-
séről, és megpróbálta barátnőjét gyengéd csábítással a judaizmus
felé terelni. Rachel vallása azonban zavarba ejtette és összezavar-
ta Ameliát. Ha római istenek százai nem tudják táplálni a hitét, mi-
ként tudná egyetlen egy?
Most, hogy Rachelre gondolt, Ameliának eszébe jutott, meny-
nyire meglepődött előző este, amikor meghívást kapott Rachel há-
zába mára. Azon a napon, amikor Amelia tudta, hogy normálisan
nem látogathatná meg barátnőjét, mert az volt Rachel szent nap-
ja, amit szombatnak nevezett. Még meglepőbb volt, hogy a meghí-
vás étkezésre szólt. Mivel a rabbinikus törvények tiltották, hogy a
zsidók pogányokkal egyenek, barátságuk éveiben egyetlen egy-
szer nem szegtek meg együtt kenyeret. Így Amelia izgatott volt,
és kíváncsian nézett a nap elébe. Örömét nem mutathatta ki Cor-
nelius előtt, mert akkor férje úgy rendelkezett volna, hogy marad-
jon otthon.

Amelia tudta, miért hagyta meg Cornelius ezt a barátságát Ra-

chellel, amikor megfosztotta minden egyéb kiváltságától és sza-
badságától. Ez maradt az egyetlen értékes dolog az életében, amit
még bármikor elvehetett tőle a férje, ezáltal rettegésben tarthatta.
Ha Cornelius minden örömöt megtagadott volna tőle, és tényleg
bebörtönzi Ameliát, semmi nem marad, amivel megfélemlítheti,
amivel zsarolhatja. A Rachel házába tett kirándulások állandóan a
nő feletti uralmára emlékeztették a férfit. És Cornelius bizonyta-
lanságban tartotta Ameliát. A nő egészen a legutolsó pillanatig so-
sem tudhatta, megkapja-e az engedélyt a ház elhagyására. Így,
miközben boldog volt, hogy újra láthatja Rachelt, ott lebegett fe-
lette a felhő, vajon ez lesz-e az utolsó alkalom?
- A mai nap a legkedvezőbb arra, hogy a bizonyítékokat feltár-
ja az ügy kapcsán a bíróságon - bizonygatta elégedetten Cornelius
asztrológusa. - Valóban a legkedvezőbb. Azt is mondhatnám, az
ügyet délig el fogják rendezni.
Miközben három rabszolga különösen nagy gonddal igazgatta
a gazda tógáját, így és úgy rendezgetve a redőket, Cornelius az aj-
tónyílás felé pillantott. Tudta, hogy Amelia mögötte rejtőzködik, ott
toporog, mint egy veréb.
Nem volt mindig bátortalan. Volt idő, amikor Amelia erős volt,
olyan személyiséggel, ami illett magas társadalmi rangjához. A
szomorú pusztulást saját cselekedetének köszönhette. A válás
száműzetéssel felérő büntetés lett volna. Egyedül Cornelius tudta
titkos okát annak, miért maradt továbbra is a férje. A rómaiak nem
szeretik a nőtlen embereket, különösen, ha az illető gazdag. Au-
gustus császár odáig ment, hogy majdnem bűnténynek tekintette
a nőtlenséget. Ha Cornelius elválna Ameliától, a Birodalom minden
hajadonjának anyja, minden özvegy és elvált, minden házasodásra
alkalmas nő rávetné magát a férfira. Ily módon Amelia védőpajzs-
ként szolgált.
Tulajdonképpen elégedett volt azzal, hogy ilyen jól elrendezte
az életét. Amelia már nem volt beavatkozó feleség, akadály, nem
szerepelt a kötelezettségei között - tökéletesen semmibe vehette
-, mégis kényelmes sorompót jelentett a házasság szándékát fon-
tolgató nők el en. Meglehetősen jó dolog volt.
És az a nyaklánc! Zseniális ötlet, már ha mondhatja ezt magá-
ról. Abban a pillanatban, amikor az egyiptomi kereskedő megmu-
tatta a sírból rabolt nyakláncot, Cornelius tudta, hogy tökéletes
ajándék lesz Ameliának - egy házasságtörő királynő feltűnő cse-
csebecséje. És az időzítés sem lehetett volna jobb.
Felesége félrelépése hat éve történt, az emberek már kezdtek
elfeledkezni róla. A kék kristály botrányos legendájával tökélete-
sen alkalmas arra, hogy felfrissítse az emberek emlékezetét. Arra
is kitűnően megfelel, hogy finoman érzékeltesse saját növekvő ha-
talmát Rómában, mert a kristály azt mondta: Ha ezt tudom tenni a
feleségemmel, képzelhetitek, mire vagyok képes veletek szem-
ben.
Kisebb tömeg várakozott Corneliusra az átriumban. Még csak
két napja érkezett vissza Rómába, a hír mégis szétfutott, hogy a
gazdag patrónus visszatért.
Mindig korán érkeztek a kegyeire, közvetítésére és bemutatá-
sára éhes fiatalemberek. A bérházak középszerű lakásaiból jöttek
tiszteletüket tenni az előtt az ember előtt, akitől fennmaradásuk
függött. Ajándékokért és élelemért cserébe ezektől a buzgó hívek-
től azt várta, hogy kísérgessék városi körútjain. Római szokás sze-
rint, minél nagyobb volt a sleppje valakinek, annál fontosabb sze-
mély volt az illető. És Cornelius Gaius Vitelliusnak volt Rómában az
egyik legnagyobb kísérete.
Cornelius sikeres és befolyásos ügyvéd volt, sok magas rangú
személyt ismert. Bármikor híre ment, hogy ő fog érvelni a bírósá-
gon, mindig tömeg hallgatta. Nagylelkűsége is köztudott volt. Cor-
nelius ingyenes fürdőbelépőket osztogatott, ilyenkor nevét szem-
betűnően zászló hirdette a bejárat felett. Az arénában az egyik
napellenző vászontetején is Cornelius neve szerepelt, tudatva a
néppel, hogy az árnyékot ő biztosítja ingyen. Rabszolgákat küldött
az utcára, akik síppal-dobbal hirdették nagyságát, és még több
rabszolga követte, akik kenyércipókat osztogattak. Cornelius egy
nap konzul akart lenni, akinek a hatalma ugyan valamivel keve-
sebb, mint a császáré, viszont jogot nyer arra, hogy egy évet ne-
vezzenek el róla, így a világ örökké emlékezhetne rá. Ennek érde-
kében a sok cipó meg a ponyvatető igazán nem számított költség-
nek.
Ameliára gondolt, aki az ajtón kívül várakozott.
Egy férfinak egyetlen valódi tulajdona van: a neve. Foszd meg
a földjeitől, szerencséjétől, a tetteitől, és még mindig nem érintet-
ted meg, ha megvan jó hírű neve. Minden férfinak joga volt ezt
bármi áron megvédeni. És nem létezett szörnyűbb megalázás Ró-
mában, mint nevetség tárgyává válni. Más férfiak a viccelődés cél-
táblájává válhattak, Cornelius Gaius Vitellius azonban nem, akinek
patrícius vére tisztább volt, mint magának a császárnak a vére
(bár Cornelius lett volna az utolsó, aki erre a tényre emlékeztetni
akarta volna Nérót). A házasságtörő feleség száműzése túl egy-
szerű büntetés lett volna, a gyávák módja. Cornelius megmutatta
Rómának, milyen kemény fából faragták azáltal, hogy maga mel-
lett tartotta Ameliát, és örök példaként állította a többi feleség elé.
Házasságuk előre elrendezett házasság volt, két hatalmas csa-
lád egyesült már akkor, amikor megtartották a tizenegy éves Cor-
nelius és a nyolcéves Amelia eljegyzését. Nyolc évvel később ösz-
szeházasodtak, és öt éven belül szülőkké váltak. Az első fiú után,
aki apja nevét örökölte, vetéléssel, halvaszületéssel, egészséges
csecsemők világra hozatalával végződő terhességek következtek -
ez így szokott lenni. Az évek során Cornelius szónoklataival és
megnyert bírósági ügyeivel alapozta meg jó hírnevét, Amelia pe-
dig példás feleség volt.
Férfi nem kívánhatott ennél többet.
Aztán Amelia Agrippina - Néró anyjának, a Római Birodalom
leghatalmasabb asszonyának - barátnője lett. Agrippina egyszer
úgy jelent meg a játékokon, hogy színaranyból szőtt köpenyt vi-
selt, így elvakította a nézőket! Agrippina már meghalt, hála az is-
teneknek. De Cornelius sosem felejti el azt a megalázó pillanatot,
amikor hat évvel ezelőtt a cirkuszban - ő és az épp terhes Amelia -
vendégként beléptek a császári páholyba, mire a tömeg talpra ug-
rott, és helyeslően harsogott.
 Cornelius felemelte a kezét, jelezve, hogy fogadta a hízelgést,
mire Agrippina szája sarkából odasúgta:
- A feleségednek éljeneznek, te idióta, nem neked.
Honnan tudta volna Cornelius, hogy Amelia személyesen be-
szélte rá Róma leghíresebb szekérhajtóját arra, hogy visszavonulá-
sa után még egyszer versenybe álljon. Egy feleség tevékenységé-
vel a férj sosem foglalkozott, amíg a gyerekeket megfelelően ne-
velték, háztartása kielégítő volt, férjének nevét és jó hírét tiszte-
letben tartotta. Bármiben is vett részt egy feleség - jótékonyság-
ban, összejöveteleken, vásárban -, a férj nem törődött vele. Hon-
nan tudhatta volna hát Cornelius, hogy Amelia vezette a patrícius
hölgyek delegációját, akik hízelegtek, levették a lábáról az arro-
gáns szekérhajtót, esedezve, hogy még egy verseny erejéig térjen
vissza az arénába. Mivel Amelia sikerrel járt ott, ahol mások elbuk-
tak, és mivel Róma szinte az istenítésig csodálta a szekérhajtót, a
tömeg hősként ünnepelte az asszonyt.
És férje erről mit sem tudott.
Cornelius még hónapokkal később is az élcek-viccek céltáblája
volt. Az emberek rímeket és mondókákat fabrikáltak, gúnyverse-
ket firkáltak a falakra, s a „Cornelius Vitellius” nevet az ostoba fér-
jek szinonimájaként használták. És ő semmit nem tehetett ellene,
hogy ne váljék még nevetségesebbé. A megszégyenülés és sértő-
dés úgy rágta Comeliust, mint a rák, a végén már bosszút akart
állni. Nem tudta ledönteni Ameliát a nyilvános, közösség emelte
piedesztálról, megtette hát másképp, ahol az asszonyt nem védte
senki és semmi. Ha egészséges fiút szült volna, akkor is alkalmat-
lannak nyilvánította volna, és szemétdombra veti a gyereket.
Szerencsére lány lett, így senki nem nézte meg közelről, és
soha nem is vitatták a deformált láb létezését. Hiába könyörgött
Amelia, a gyerek a szemétben végezte, hogy madarak, patkányok
és az időjárás viszontagságai pusztítsák el, és hogy Cornelius do-
minanciája újra helyrebillenjen.
Aztán a buta nő egy másik férfi karja közt hált - minden ember
közül egy költő karjában! Aztán elég ostoba és elővigyázatlan volt,
így fény derült tapintatlan tettére. Corneliusnak újra cselekednie
kellett. De nem úgy, hogy száműzi Rómából. Mivel annyira kedvel-
te a tömeg, hát emlékeztessük a tömeget újra és újra arra, hogy
Amelia ringyolkodott.
 A rabszolgák végül végeztek tógájával, Cornelius ellépett tő-
lük, és megvizsgálta magát a fényezett rézből készült hatalmas tü-
körben.
- Gondolom, meg akarod látogatni a zsidó nőt - mondta csak
úgy. Cornelius sosem ejtette ki Rachel nevét. Utálta a zsidókat, el-
lenezte a feléjük megnyilvánuló toleráns császári politikát, és nem
szerette titokzatoskodó szektájukat. Könnyedén elfelejtette azt is,
hogy a zsidó nő férje, a Solomon nevű orvos, mentette meg egyik
gyermekük életét.
Amelia végül az ajtónyílásba lépett.
- Ha mehetek.
Cornelius a tógájával volt elfoglalva, jobbra fordult, balra for-
dult a tükör előtt, megvizsgálta tökéletesen ápolt körmeit, utasí-
tást adott a rabszolgáknak, majd válaszolt.
- Valóban olyan nagyon vágysz rá?
Amelia beharapta az alsó ajkát.
- Igen, Cornelius.
Kétségbeesetten vágyott rá, hogy kiengedjék a házból.
Remélte, hogy a Rachelnél tett látogatás után megállhat a
könyvesboltnál a Fórum közelében, megnézni, jött-e új verseskö-
tet. Persze csak egy gyors kitérőről lehet szó, és biztonságosan el
kell majd rejteni a könyvet Cornelius elől.
A férfi végül ránézett.
- Nem viseled az ajándékomat.
Amelia szíve zakatolni kezdett. A nyaklánc!
- Azt hittem, túl drágának tűnik ahhoz…
- A zsidó nő a legjobb barátnőd. Azt hittem, szeretnéd megmu-
tatni neki.
Amelia száraz szájjal nyelt egyet.
- Igen, Cornelius, viselem, ahogy akarod.
- Ebben az esetben meglátogathatod.
Amelia megpróbálta nem kimutatni megkönnyebbülését.
 - Napnyugta előtt legyél itthon - tette hozzá. - Vendégeink
lesznek este.
- Kik…?
- És ne állj meg a Fórum közelében a könyvesnél. Egyenesen
gyere haza, ha végeztél a zsidó nőnél, egyébként is tudni fogom,
ha másként cselekszel.
Amelia lehajtotta a fejét, és suttogva felelt:
- Igen, Cornelius.
Cornelius elbocsátotta Ameliát, ő pedig visszatért hálószobájá-
ba, elővette dobozából az arany nyakláncot a gyűlöletes kék kris-
tállyal, és a nyakába akasztotta. Amint megérezte súlyát a mellka-
sán, árnyékok gyűltek köré.
Választása nem lévén, magával kellett vinnie az egyiptomi ki-
rálynő szellemét.
Miközben Amelia lefüggönyözött hordszékében áthaladt az ut-
cákon, örömmel fogadta Róma hangjait és illatát.
Hozzászokott a friss vidéki levegőhöz, így orrát, mint minden
alkalommal, amikor visszatért a városba, most is sokkolta a várost
minden évszakban beburkoló bűz és gyilkos pára. Nem kellett
széthúznia a függönyöket, hogy tudja, a takácsok utcájában jár-
nak, mert a takácsok vizeletet használtak a gyapjú kezeléséhez,
így üzleteik elé köcsögöket helyeztek, hogy az arra járók belevizel-
jenek. A szag ugyanolyan ismerős volt, mint a sülő kenyér illata.
Más utcákon állati és emberi ürülék száradt a napon, s árasztott
bűzt, ami keveredett a sülő és rothadó hal szagával. De a legátha-
tóbb, és Amelia által mindenek felett kedvelt szag, az embereké
volt.
Róma utcái tömve voltak szórakozást és izgalmat kereső em-
berekkel; vásárlókkal, árusokkal, férfiakkal, akik azt akarták, hogy
lássák őket, és akik azért jöttek elő, hogy ők megnézzék, kik látha-
tók, botrányt okozó nőkkel, vagy pletykára éhesekkel.
Minden utcasarkon vándorzsonglőrök, bohócok, szerencse-
mondók és kígyóbűvölők. Az utat elzárhatták pénzérmékben re-
ménykedő kardnyelőt vagy akrobata triót néző csoportosulások.
Galambokkal bűvészkedő varázslók versengtek majmos törpékkel.
Voltak énekesek és utcai rajzolók, tűznyelők és színészek. A szóno-
kok dobogón állva bármiről képesek voltak hosszan magyarázni: a
fűszermentes ételek előnyeiről vagy a nemi élet káros hatásairól.
Féllábú tengerész szórakoztatott obszcén szavakra megtanított
papagájjal, költők szavaltak görögül és latinul, zsibárusok árultak
italokat és elixíreket, meg mindent gyógyító csodaszereket. Le-
gyen az a piac, a park vagy a Fórum, keskeny vagy széles utca, a
római tömeg úgy kavargott, mint egy nyugtalan halraj, mindig
szórakozást és kikapcsolódást keresve.
Megtöltötték az üzleteket és a kocsmákat borra és húsra vágy-
va, pletykálkodtak és flörtöltek, ezernyi helyen mérkőzhettek meg
a harcolni vágyók, s legalább annyi hely várta a szerelmeseket is.
A sötét sikátorok közönségesebb szórakozásokat biztosítottak:
ádáz kutya viadalokat, meztelenül táncoló lányokat, gyermekpros-
titúciót. A szexet olcsón vették, gyorsan művelték, érzelmesség
nélkül. A nyomorgó nők felkínálták magukat, lányaikat, sőt kisgye-
rekeiket is egy vekni kenyérért. Gyilkosságokat követtek el érzelmi
okokból vagy hideg számításból.
Amelia az egész város iránt szenvedélyes szeretetet érezve
vágott át mindezen befüggönyözött hordszékében, amelyet négy
tagbaszakadt rabszolga vitt, és ordibálva kértek-vágtak utat a tö-
megben. Rómától úgy érezte, ismét él, és ez segített elfeledtetni,
hogy egy szellem utazik vele.
Mire a kocsi egy magas falban nyíló erős kapuhoz ért, a nap
már a zeniten járt. Amelia meghúzott egy kötelet, és hallotta,
hogy valahol bent csengő szól. Amikor a kapu kitárult, Amelia át-
haladtában megsimogatott egy kövek közé beépített agyagformát,
amely szent szavakkal telirótt papiruszt rejtett.
Önkéntelenül érintette meg, ahogy hébe-hóba a keresztet is
vetette, nem azért, mert hitt a szent szavak erejében, hanem mert
tisztelte Rachelt, aki viszont hívő volt.
Amelia a Rachelnél tett látogatásai során az ott tapasztalt
megkönnyebbülést élvezte leginkább. Rachel nem akart versenge-
ni vagy pletykálni, Amelia sosem érezte, hogy csöndben elítéli,
vagy kritizálja, mint mások, saját társadalmi körében. Rachellel
beszélgethetett, vagy csak egyszerűen hallgathatott. Legjobban
azt szerették, ha a Tiberis partján sétálhattak együtt, vagy köny-
vespolcokat böngésztek át, vagy ha az utcai szórakoztatókat fi-
gyelték, vagy ha vég nélküli órákat töltöttek Rachel kertjében egy
barátságos „kutyák-és-sakálok” társasjátékkal, ilyenkor gyakran
csak a guruló kockák és a bábuk mozgásának hangja hallatszott.
Sosem ettek együtt, így Amelia nagyon várta az új élményt.
Barátnője - egy idősebb nő - elé jött, hogy üdvözölje.
Gömbölyded, kerek arcú nő volt, mellkasán a gazdagság jele-
ként ezüst nyakláncok ragyogtak.
- Drága Ameliám - mondta Rachel, miközben összeölelkeztek.
- Annyira hiányoztál!
Könny csillogott a szemében.
- És újabb unokád lett!
- Egy egészséges fiú.
- Istennek hála. Cornelia jól van?
- Ő és a férje még vidéken vannak, de néhány napon belül Ró-
mába jönnek ők is. De te, Rachel, igazán jól nézel ki!
Hat hónapja nem látták egymást, és bár barátnője mindig jó
egészségnek örvendett, Amelia észrevette, hogy az idősebb nő va-
lósággal ragyogott. Ezüst hímzéssel szegélyezett, drága sötétkék
selyemruhát viselt, amiben Rachel évekkel fiatalabbnak látszott.
Karját Amelia köré fonta, és elmondta, hogy lányaival épp most ér-
tek haza a zsinagógából, és Amelia érkezett elsőként a vendégek
közül.
- Ma Shavuot van, azt a napot ünnepeljük, amikor Mózes meg-
kapta a tízparancsolatot és a Tórát Istentől a Sínai-hegyen. Jeru-
zsálemben az emberek áldozatot mutatnak be első betakarított
gyümölcseikből a templomban. Ezért van az otthonom virágokkal
és növényekkel feldíszítve, hogy emlékeztessen minket arra, hogy
ma a betakarítás ünnepe van. Zarándok ünnep ez, Solomon és én
mindig abban reménykedtünk, hogy egy napon Jeruzsálemben ün-
nepelhetjük a Shavuotot.
Megállt, mert valami megcsillant a napfényben, és megragad-
ta a figyelmét. Az Amelia nyakában levő lánc.
- Mi ez? Egy nyaklánc, amit rejtegetsz?
Amikor Amelia elővette a kék kristály függőt a napfényre, Ra-
chel a nyaklánc felé nyúlt, hogy megérintse, de Amelia visszahúz-
ta.
 - Ne tedd!
- Miért?
- Átok ül rajta.
Rachel szeme elkerekedett a rémülettől.
- A nyakláncot egy egyiptomi királynő múmiájáról hozták.
Rachel a mellére tette a kezét.
- Egy halottól rabolták el? Isten oltalmazzon minket. Amelia,
miért viselsz ilyen dolgot?
- Mert Cornelius azt mondta, viseljem.
Rachel semmit nem szólt. Minden, amit Corneliusról mondani
akart, már réges-régen elhangzott.
- Érzem a jelenlétét.
- Kiét?
- A halott királynőét. Olyan, mintha Cornelius haza hozta volna
a szellemét.
- Ebben a házban nincsenek szellemek - mondta Rachel, mi-
közben kezét Amelia felé nyújtotta. - Itt biztonságban leszel.
Amikor beléptek az átrium hűvösébe, Rachel megállt és meg-
fogta Amelia mindkét kezét.
- Nem tudom egy perccel sem tovább magamban tartani a jó
hírt. Oh, drága, drága barátnőm, olyan csodás dolog történt, amíg
vidéken voltál! Tudod, milyen sivár életem volt, miután Solomon
eltávozott.
Rachel férje görög iskolában képzett hippokratészi orvos, akire
nagy igény volt képességei és becsületessége miatt. A két nő rajta
keresztül ismerte meg egymást, amikor Amelia egyik gyermeke
megsérült, és Solomon jött el hozzájuk. Ő és Rachel akkoriban köl-
töztek Rómába Korinthoszból. Solomon elmondta, hogy apja és
testvérei Korinthoszban orvosok, és mivel nem akart tőlük betege-
ket elcsábítani, Rómába kellett költöznie, ahol rájött, milyen nagy
szükség van jó orvosokra.
Rachel és Solomon olyan ritka kapcsolatban éltek, amiben a
házastársak szerették egymást. Rómában nem igazán volt divat,
hogy a férj és feleség szerelmes legyen egymásba, azt pedig külö-
nösen rossz szemmel nézték, ha érzelmeiket nyilvánosan ki is mu-
tatták. Amelia még emlékezett, mennyire megdöbbentette, amikor
azt látta, hogy Solomon arcon csókolta a feleségét. Rachel már
nem ugyanaz volt, aki azelőtt, a férfi halála olyan űrt hagyott a nő-
ben, amit nem lehetett betölteni.
Most azonban úgy tűnt, túlcsordul a boldogságtól.
- Arra szoktam gondolni, bárcsak biztos lehetnék benne, hogy
újra látom Solomont. És most megvan ez a bizonyosságom -
mondta Ameliának.
Rachel lelkesen folytatta, beszélt Ameliának egy zsidó hősről,
akit Megváltónak hívnak, aki egy közelgő királyság előhírnöke volt,
az örök élet ígéretének hírnöke.
- Krisztus az eszközünk, hogy lelki békét nyerhessünk. A zsidó-
kat és a pogányokat eggyé tette halálával, széttörte azt, ami elvá-
lasztotta őket, a régi törvényt, és ez új törvényt hozott létre.
Amikor meglátta Amelia ámuló tekintetét, felnevetett.
- Kissé zavarba ejtő, de majd világos lesz. Te is megleled a vá-
laszokat, drága barátnőm.
Mások is érkeztek. Amelia meglepődött a vendégek sokfélesé-
gén, mert Rachel egyszer azt mondta, hogy Amelia az egyetlen
nem zsidó barátja, de most más pogány is volt a társaságban. És a
vendégsereg sem korlátozódott csupán Rachel felsőbb osztálybeli
társaira, úgy tűnt, mindenféle ember volt köztük, rabszolgák is,
akiket Amelia megdöbbenésére ugyanolyan szívélyesen fogadtak.
Hangos összejövetel kerekedett. Mivel a júdaizmus a legtöbb ró-
mai számára rejtély volt, Amelia úgy képzelte, vallási rituáléik
csendesek, komolyak, mint az Izisz és Júnó templomában tartott
szertartások. Rachel azonban elmagyarázta megrökönyödött ba-
rátnőjének, hogy ezek zsinagógai összejövetelekhez hasonló talál-
kozók, amiket társadalmi és lelki indíttatásból tartanak.
Három étkezőasztalt kilenc dívány vett körül, és díványonként
három vendég foglalt helyet. Ily módon Rachel eleget tett a ven-
déglátás szabályainak, hiszen neveletlenségnek számított, ha egy
asztalnál kilencnél kevesebb vendég ült, vagy ha egy összejövete-
len huszonhét embernél több vett részt. A tüzeket már előző este
meggyújtották, mert szombaton tilos volt ilyesmivel foglalkozni.
Amikor mindenki leült, Rachel megszólalt.
 - Nagy öröm számomra, hogy pogányokat üdvözölhetek köre-
inkben.
Egy idősebb férfi, akinek a fején egy kis kerek sapka, vállán
egy rojtos kendő volt, hangosan tiltakozott a nem zsidók jelenléte
ellen, majd távozott.
Rachel utána küldött egy fiatal férfit, majd elmagyarázta Am-
eliának:
- Sokunkat még mindig megoszt a gyakorlat. Minden közös-
ségnek megvannak a maga szabályai és hitfelfogása. Az idősek
megpróbálják egyesíteni a közösségeket, a világ azonban nagy.
Korinthoszi fivéreinknek és nővéreinknek más szokásaik vannak,
mint nekünk, és ephesosi fivéreink és nővéreink a rómaitól és a
korinthoszitól is eltérő szokásokat gyakorolnak.
A fiatalembernek sikerült visszacsalogatnia az öreget.
- Emlékezz Ézsaiás próféta szavaira, aki azt mondta: „Fény le-
szel a pogányok számára, hogy megváltásomat el tudd vinni a vi-
lág végére.”
Az öreg visszaült a helyére a díványon, de továbbra sem tűnt
túl meggyőzöttnek vagy boldognak, amiért nem zsidók is jelen
vannak.
Rachel vezette az esti imát. Hangosan énekelt.
- Sh’ma Ysrael: Adonai Elohenu Adonai Ehad!
A többiek pedig kántálva válaszoltak:
- Barukh Shem Kevod Malkhuto le-olam vaed!
Aztán Rachel az új vendégekre mosolygott, s az ő kedvükért
megismételte az imát latinul:
- Hal d, oh, Izrael: Az Úr a mi Istenünk, az Úr Egy! Legyen ál-
dott az ő dicsőséges Birodalma mindörökkön örökké!
Úgy tűnt, a találkozó abból áll, hogy leveleket olvasnak fel, és
történeteket mesélnek, amelyek közül Ameliának néhány ismerős
volt, hiszen az istenek feltámadásáról szóltak. Mars isten mártírha-
lált halt, leszállt három napra az alvilágba, majd feltámadt. Más
vértanúk is ugyanezt cselekedték korábbi korokban: még Romulus,
Róma első királya is hús-vér testben jelent meg követői előtt halá-
la után, és azt mondta, felmegy az istenekhez. Julius Caesar és
Augustus is istenek voltak. Az, hogy a férfiak istenek lettek, meg-
szokott dolog volt. És a túlvilág, nos, Izisz már megígérte a túlvilá-
got. A csoport megváltójuk keresztre feszítéséről beszélt. Ez sem
jelentett semmit Ameliának, mert mindennapos volt, hogy a bűnö-
zőket keresztre feszítették. A Rómába vezető utakat keresztek sze-
gélyezték, és ritkán lehetett olyat látni, amelyiken nem lógott va-
laki. És az, hogy Jézus csodákat vitt végbe és meggyógyította a
betegeket, ez sem tűnt különlegesnek, mert Rómában naponta le-
hetett csodát látni, varázslókat, akik a vizet borrá változtatták, és
az igaz gyógyítók a sántából újra járóképes embert varázsoltak.
Udvariasan hallgatott, és azon csodálkozott, mennyire elbűvölték
ezek a dolgok a hallgatókat.
Rachel unokatestvére is ott volt Korinthoszból, levelet hozott
onnan, amelyet hangosan felolvastak. Rachel csendesen magya-
rázta Ameliának:
- Nincsenek zsinagógáink, templomaink vagy szervezett ima-
központjaink. Magánházaknál, otthonokban jövünk össze. Unoka-
testvérem, mint én, az új hit patronálója, és vacsorákat tart ottho-
nában, Korinthoszban. Sógornője, aki Ephesosban lakik, szintén
gazdag patrónus, és ő is ad otthon lakomákat. Így jövünk össze.
De nem vagyunk egyformák, más-más regulák szerint élünk. Van
egy csoport Alexandriában, például, akik csak pogányokból állnak,
így ők találkozóikat vasárnap tartják, Mitrász szent napján, szom-
bat helyett. Nem követik a kóser táplálkozás szabályait sem,
ugyanazt eszik, amit korábban - sertést, kagylót, és tejet hússal.
Az a társaság, aki ismerte a mestert, leveleket küld a közösségek-
nek, és megpróbálja egy eszme alatt egyesíteni őket. De ez elég
nehéz, hiszen a birodalom hatalmas.
Amelia nem sok pogány befolyást tapasztalt ezen a gyűlésen.
A legtöbben zsidók voltak. Az asztalon kilencágú gyertyatartó állt.
Rachel feje fedett volt, akárcsak a férfiaké, és a legtöbb férfi
rojtos kendőt is viselt, meg imaszíjat a homlokán. Az imát először
héberül mondták, majd latinul. És a tálakon bár sokféle és bőséges
élelem volt, hiányzott a sertéshús, kagyló, tej vagy sajt. Volt vi-
szont párolt hal, ízletes szószban, főtt csirke, meg édes és puha
borjúhús.
Rachel, aki a találkozó elnöke volt, elmagyarázta az újonnan
érkezetteknek, hogy ezt a vacsorát, Annak Akit Vártak - a Messiás-
nak, aki elhozza Isten királyságát a zsidóknak - megérkezésének
tiszteletére rendezték.
- Új barátok vannak velünk ma - mutatta be őket. - Néhányan
tiltakoztok a pogányok jelenléte ellen, de Pál azt mondta, Isten
előtt nem zsidók vagy pogányok vagyunk. Előtte mindannyian
egyformák vagyunk.
Rachel apró darabokat tört egy kenyérből és körbeadta.
- Boldogok a szelídek - énekelt, mire a többiek feleltek: - Mert
övék lesz a föld.
És ez így ment tovább és tovább, gyönyörű antífonas kántá-
lasban.
Ameliának feltűnt, hogy imáikat egy Abba nevű személyhez
intézik.
- Abbának hívják az isteneteket? - kérdezte.
- Urunk nyelve az arámi, és az „abba” szó arámi nyelven
„atyát” jelent. Jézus Abbának hívta Istent, így mi is azt tesszük.
Bár vidáman telt az idő, Amelia érezte az öröm mögött meg-
húzódó feszültséget. Különös idegesség vibrált a csoport tagjai kö-
zött, és ahogy történeteiket hallgatta, kezdte megérteni idegessé-
gük okát: a megváltójukat harminc évvel ezelőtt feszítették ke-
resztre, és eredeti követői közül már csak néhány élt. Éppen ezért
vélekedtek úgy, hogy hamarosan várható Jézus visszatérése. „Bár-
melyik nap” - biztosította Rachel a csoportot. Ez új volt Ameliának,
mert nem tudott elképzelni egyetlen megváltó istent sem, aki
megígérte, hogy visszajön, vagy aki tényleg visszajön feltámadása
után. Rachel folytatta, beszélt a törzsekről, akik a birodalom hatá-
rán szítottak lázadást Róma ellen, majd jeleket és ómeneket emlí-
tett, amik mind a világ végének hírnökei voltak.
A zárszót egy idősebb férfi mondta, akit a többiek Péternek
neveztek, ami elég különös névnek tűnt Amelia számára, mert a
név annyit jelentett: Kőszikla. Azelőtt sosem hallotta, hogy valakit
Kősziklának neveztek volna. Amikor megkérdezte, miért van ilyen
különös neve, Rachel azt felelte:
- Mert ő Simon, a Kőszikla, ami állhatatosságára és hűségére
utal. Az Úr első tanítványa volt.
 Péter nem emlékeztetett sziklára. Kicsi, öreg, törékeny ember
volt, úgy kellett odatámogatni a díványhoz, ahol egészen lágy
hangon kezdett beszélni. Először Istent dicsőítette, majd az élet
szentségéről beszélt. Sok dolog alig jelentett valamit az udvaria-
san hallgató Ameliának. Olyan buzdításokat mondott, mint:
- Kiválasztott nép vagytok, királyi papság, áldott nemzet. Vala-
ha nem voltatok az, most azonban Isten népe vagytok.
- Minden dolognak hamarosan vége lesz, ezért idegenként él-
jétek életeteket, félve az Urat.
Végül pénzt gyűjtöttek, melynek egy részét majd szétosztják
Róma szegényei között, a maradékot pedig elküldik egy szűkölkö-
dő keresztény közösségnek a birodalomban. Amikor mindenki tá-
vozáshoz készülődött, Rachel megkérte Ameliát, maradjon még,
mert izgatottan várta, mit gondol barátnője.
Amelia azonban bevallotta, hogy nem sokat ért az új hitből, és
azt sem tudja elfogadni, hogy hamarosan itt a világ vége.
- Köszönöm drága barátnőm, hogy idehívtál ma, de ez nem
nekem való. Nincs meg az a hitem, amit elvártok a tagjaitoktól. És
azt sem hiszem, hogy a megváltótokat különösebben érdekelné az
én életem.
Hirtelen megtorpant.
A törékeny öreg apostol, akit Péternek hívtak, imához készült.
Amelia legnagyobb megdöbbenésére kitárta karjait, és meg-
szólalt:
- Miatyánk, aki a Mennyekben vagy…
Amelia megrendülten nézte a kitárt karokat, és eszébe jutott a
Madár Olvasó jövendölése. Ezt az embert jósolta meg?
A nyári hőség miatt Rachel az árnyékos átriumban készítette
elő a szombati találkozót. A csoport létszáma megnőtt, így a lako-
mát nem tudta három dívány hármas osztásával megrendezni. A
vendégek a földön vagy padokon ültek, és a vágódeszkákról ettek.
Mivel nem volt hivatalos helyük az imádsághoz, sem szentélyük,
sem zsinagógájuk, hanem otthonokban gyűltek össze, ecclesiának
hívták magukat (ami görögül „gyülekezetbe hívottakat” jelent, és
amit a jövő generációk később templomoknak neveztek). Rachel
háza most otthontemplom volt, mint Chloe háza Korinthoszban,
Nympha háza Laodiceában és így tovább. És a szétszórt otthon-
templomokat együtt elkezdték Univerzális Egyháznak nevezni.
A keresztény hit oly gyorsan terjedt, hogy Rachel majdnem
naponta rendezett keresztelőket oszlopos kertjének szökőkútjánál,
ahol Bacchus kis szobra folyatta a vizet a keresztény megtérőkre.
A rituálét úgy végezte, ahogy unokatestvérétől, Chloétól tanulta,
aki viszont Páltól tanulta, aki Pétertől tanulta Jeruzsálemben. Vi-
gaszra leltek ebben a rituáléban, és a töretlen láncban, hiszen
maga Jézus is a Jordán folyó vizében keresztelkedett meg, és
most, majdnem negyven évvel később, követői ugyanezt tették.
Rachelnek azonban még meg kellett keresztelnie a legjobb barát-
nőjét.
Ameliára nézett, aki a közös étkezésekhez saját kezűleg sütött
és Hermész keresztjével díszített cipócskákkal járult hozzá.
Amelia nem sejtette, milyen erősen imádkozott érte Rachel. És
ez nem csupán azért volt fontos, hogy Jézus boldog nyájába, a ke-
resztények közé hozza barátnőjét, hanem sokkal sürgetőbb oka
volt Rachel fohászainak: meg kellett menteni Amelia halhatatlan
lelkét. Rachel saját megtérése még januárban történt, egy esős
napon. Soha nem fogja elfelejteni, amikor meghallotta a ragyogó
üzenetet Palesztinából - a zsidók régen várt megváltója végre
megérkezett, és amikor újra eljön, az emberek újra egyesülnek az
elhunytakkal, mert mint Pál ígérte, a halál csupán alvás, két nap-
pal közötti éjszaka, és akik az Úr nevében megkeresztelkedtek, új-
ra élni fognak. Amint Péter bütykös öreg kezét Rachel fejére tette,
ő azonnal érezte, hogy szomorúsága elmúlik. Ugyanezt az örömöt
kívánta Ameliának is.
Amikor Solomon meghalt, Amelia volt Rachel fő támasza,
együtt érzett vele, bármilyen idő volt, meglátogatta Rachelt, be-
szélt hozzá vagy csendben maradt attól függően, milyen hangula-
ta volt Rachelnek, de mindig ott volt, osztozott szomorúságában
és abban a teherben, hogy hirtelen egyedül maradt a világban.
Azokban a sötét napokban Rachel sokszor gondolt arra, vajon Am-
elia nélkül is túljutott volna-e a dolgon.
Aztán fordult a kocka.
- Úgy érzem magam, mint aki elveszíti a lelkét - vallotta be
Amelia egyik este, miközben a homály lassan bekúszott a kertbe. -
Cornelius kiszívja minden erőmet, Rachel, és nincs mivel harcol-
nom ellene.
Rachel azt kívánta, bárcsak levehetné a nyakláncot Amelia
nyakából, és összetiporhatná a mérgező kék kristályt. Cornelius
azonban minden nap ellenőrizte, viseli-e felesége, sőt, ami még
rosszabb, Amelia úgy hitte meg is érdemli büntetését.
- Házasságtörést követtem el - mondta boldogtalanul.
- Amelia, hallgass ide. Egy napon, az Úr egy csoport emberhez
ért, akik egy házasságtörésen kapott asszonyt akartak megkövez-
ni éppen. Megállította őket, és azt mondta, az vesse rá az első kö-
vet a tömegben, aki maga nem követett el bűnt. És Amelia, senki
nem dobta el a követ! Corneliusnak nincs bűne?
- Az más. A férfiak esete más.
Rachel ezzel nem tudott szembeszállni, mert a férfiak és nők
közötti egyenlőtlenség a római és a zsidó hagyományok szerint is
megegyezett, és ez az apát vagy a férjet helyezte a nő fölé.
Jézus azonban egyenlőséget hirdetett férfiak és nők között.
Rachelnek a zsinagógában az erkélyen kellett ülnie, egy védő-
fal mögé rejtőzve, és nem vehetett aktívan részt az istentisztelet-
ben, míg a szombati lakomán otthonában, amikor az Úr életét, ha-
lálát és feltámadását ünnepelték, diakonissza volt, egyike azok-
nak, akik vezető szerepet játszottak az istentiszteleten, az imádko-
zásban és a közös kenyér megtörésében. És amikor majd Jézus
visszatér, és Isten új királysága megkezdődik, új korszak köszönt
majd a nőkre és a férfiakra is.
Rachel nem akarta feladni a barátnőjével kapcsolatos elképze-
lését. Amikor Jézus visszatér, csak a megkereszteltek juthatnak be
az új királyságba. És ő hamarosan visszatér, hiszen Péter azt
mondta, az Úr megígérte neki, hogy még tanítványai életében
visszatér. Jézus több mint harminc éve halt meg, még életben levő
követői nagyon idősek voltak, mint Péter, aki olyan gyenge volt,
hogy úgy tűnt, bármelyik pillanatban kilehelheti a lelkét. Miközben
Rachel megkóstolta a pörköltet - ami a szombat miatt már előző
este óta párolódott, és a bárányhús-darabok olyan puhák voltak,
hogy szétolvadtak az ember nyelvén -, megfogadta, kerüljön bár-
mibe, bármilyen erőfeszítésbe, ő megmenti barátnője lelkét.
 Amelia dudorászva rendezgette el a kis kenyércipókat a tála-
kon. Már egy ilyen kis feladattól is hasznosnak érezte magát. Saját
otthonában már nem volt rá szükség. Cornelius egyre több időt
töltött a császári palotában, miután Néró belső körének tagja lett.
Bár Ameliának öt gyermeke, egy veje, két menye és négy unokája
volt, az Aventinuson álló villájuk különös módon csendes és sivár
hely volt. Már csak a két fiú maradt, Gaius, aki két év múlva meg-
kapja a férfiasságot jelképező tógát, és már nem kisfiú, legtöbb
idejét iskolatársaival és tanáraival tölti, nincs ideje az anyjára;
meg a kis Lucius, aki tulajdonképpen nem is a valódi fia, és ott volt
a dadája és a tanárai, meg Cornelius figyelme, már amikor otthon
volt. Amelia úgy vándorolt hegytetői villájuk szobáiban, oszlopso-
rai között és kertjében, mintha keresne valamit.
Rachel azt mondta, a hitet keresi. Amelia azonban nem volt
olyan biztos ebben. Ha a hitet keresné, már megtalálta volna a
buzgóság és vallásos szenvedély eme melegágyában. Néhány ta-
lálkozón az emberek a földre zuhantak, vallásos extázisba esve
beszéltek össze-vissza minden zagyvaságot, megjövendölve a vi-
lágvégét. A csoport tagjai imádkoztak és énekeltek, új megtérőket
kereszteltek, tanúságot tettek amellett, hogy az Úr a megváltójuk,
és felajánlották lelküket Istennek. Mindezek közül semmi nem érin-
tette meg Ameliát.
Amelia figyelmét a szegény Japhethnek való különleges étel
elkészítésére fordította, akinek nem volt nyelve, és így nehezen
tudott enni. Nyelvét kegyetlen gazdája vágatta ki, és Japheth azért
csatlakozott Rachel otthontemplomához, mert a zsidók Istene a
csendesen imádkozókat is meghallgatta. A Jupiter-templom egyik
papja fizetségért cserébe volt csak hajlandó hangosan felolvasni
Japheth imáját az istennek, mondván:
„Hogy várhatod el, hogy az isten meghallgasson, ha nem
tudsz beszélni?”
Amikor Amelia Cleandernek - a tuskólábú fiatal rabszolgának,
akit Rachel nemrégiben szabadított fel - nyújtotta a kenyeres tálat,
elvesztett csecsemőjére gondolt. Azon töprengett, vajon életben
maradt-e a szemétdombon, vagy már a túlvilágon van, arra várva,
hogy egyesüljön anyjával, ahogy Jézus ígérte.
Bárcsak hinni tudna! Amelia nem a hit miatt csatlakozott Ra-
chel csoportjához, hanem a barátság miatt. Úgy érezte, ismét
szükség van rá, része egy családnak, amely Gáspárból, a felszaba-
dított, egykezű rabszolgából, Japhethből, a nyelv nélküli némából,
Chloéból, a korinthoszi evangélistából és Phoebéből, a Rómában
lakó idősebb diakonisszából állt.
Ameliát nem zavarta, hogy Jézus a különféle emberek számá-
ra különféle dolgot jelentett - bölcs embert, lázadót, tanítót, gyó-
gyítót, megváltót, Isten fiát, mert maga Jézus is példabeszédekben
szólott, ekképpen üzenetét mindenki a saját hite szerint értelmez-
hette. Amelia szerint Jézus az erkölcsös élet tanítója volt. Nem tu-
lajdonított neki isteni természetet, sem csodálatos erőt, talán
egyetlen dolgot kivéve: üzenete visszahozta a boldogságot életé-
be. Ez viszont csoda volt.
Amelia kíváncsi lett volna rá, vajon Cornelius észrevette-e raj-
ta a változást. Ha egyáltalán eszébe jutott, mit gondolt, ez minek
volt köszönhető? Vajon férje azt képzelte, hogy Rachel és ő, ver-
sengő tyúkokként példálóznak unokáikkal, és frizurájukról kotkodá-
csolnak? Talán el sem tudta képzelni azokat a hetente megrende-
zett találkozókat, amelyekre Amelia járt, különösen nem a társa-
ság összetételét. Megvonta a vállát, amikor arra gondolt, miként
reagálna Cornelius, ha megtudná, hogy Amelia alacsonyabb osz-
tálybeli férfiakkal és nőkkel osztozik a kenyéren, vagy ha megtud-
ná, hogy megvált egy karperectől, amit esküvői ajándékba kapott
huszonhét évvel ezelőtt, hogy hozzájáruljon egy tasusi zsidó bör-
tönből való kiszabadításához.
Cornelius. Ennyi év után még mindig nem tudta megérteni.
Például, hat év után miért fokozta a büntetését, miért raga-
dott meg minden alkalmat, hogy megalázza, amikor már épp itt
lett volna az ideje, hogy a feledés homályába vesszen az ügy? Az-
tán lassan észrevette a sanda pillantásokat, hallotta, ahogy össze-
súgnak a háta mögött. Még csak néhány napja volt megint Rómá-
ban, amikor a szóbeszéd eljutott hozzá, miszerint Cornelius Lucil-
lát, a gyönyörű özvegyet, magával vitte Egyiptomba. Amelia rosz-
szul volt. A kék kristály nyakláncot férje eszközül használta, hogy
felesége egykori bűnét az emberek emlékezetében frissen tartsa,
miközben sajátját csendben elrejti.
Vidékről való visszatérésük óta Cornelius és ő az esti vacsorák
és ünnepi gálák társadalmi forgatagába vetették magukat, a ran-
gos rómaiaknak egyébként sem lett volna más tennivalójuk.
 Cornelius mindig ragaszkodott hozzá, hogy Amelia viselje az
egyiptomi nyakláncot, és bár ő elrejtette a ruhája alá, Cornelius
elővetette, hogy mutassa meg másoknak is, közben pedig elme-
sélte a házasságtörő királynő legendáját. Néró felesége, Poppea,
felemelte a nehéz aranyfüggőt, és összehúzott szemmel nézte a
kék kristályt, miközben mámorosan megjegyezte:
- Botrányos!
Ameliát éjjel rémálmok gyötörték, nappal pedig úgy érezte,
akár kertészkedett, szőtt vagy a házat felügyelte, az egyiptomi ki-
rálynő sötét árnya, a rosszindulatú fantom a sarkában jár, hogy
emlékeztesse bűnére. Amikor azonban ezekre a boldog szombati
lakomákra érkezett Rachel házába, ahol a vendégek hangosak és
jámborak voltak, és Istenük törvényét követték, Amelia úgy érez-
te, szíve megkönnyebbült. Azt kívánta, bárcsak azt mondhatná Ra-
chelnek: „Hívő vagyok.” Ez, a hit csodája vajon hogyan következik
be? Mi hatott az emberekre, akik hirtelen megérezték Isten meg-
testesülését itt, Rachel kertjében, és amitől térdre borultak, és ért-
hetetlen nyelven motyogtak? És vajon miért hatott a varázslatos
erő egyik emberre, míg a másikra nem? A gyülekezet tagjai min-
den héten énekeltek, tapsoltak és „Halleluját” kiabáltak, mámorba
ringatták magukat, áhítatos lázba, sokan vallásos extázisban fet-
rengtek a földön, miközben mások zavarodottan néztek maguk
elé.
Mindannyian meg voltak győződve arról, hogy hamarosan itt a
világ vége - nemcsak Rachel csoportja, de a birodalom más részei-
ből érkező látogatók is - olyannyira, hogy sokan megszabadultak
minden vagyonuktól. Még Rachel háztartása is megváltozott: fel-
szabadította a rabszolgáit, eladta drága bútorainak egy részét, se-
lyemruháit házilag szőtt ruhákra cserélte. Állandóan pénzt gyűjtött
a Jeruzsálemben élő szegényebb fivéreiknek és nővéreiknek, és fi-
nom ezüst ékszereit feláldozta, hogy hispán és germán földekre
vezetett evangéliumi missziókat támogasson anyagilag.
Amelia azonban rájött, hogy a keresztények hite egyre kevés-
bé egységes. Még több pogány csatlakozott, az élet különféle te-
rületéről érkező emberek, akik magukkal hozták saját hitüket, így
amikor Rachel a „Halld oh Izrael” imával fejezte be a szertartást,
többen keresztet vetettek, vagy Osiris szent jelét rajzolták maguk-
ra. Néha különleges látogatók érkeztek, hogy beszéljenek az ösz-
szegyűlteknek, néhányuk még ismerte Jézust, de ezek nagyon
idős emberek voltak, rekedt hangon beszéltek, és olyan görög
nyelven, hogy még azoknak is tolmácsra volt szükségük, akik be-
széltek görögül. Amelia meglepetésére még ezek az emberek sem
tudtak megegyezni abban, hogy mi történt Galileában több mint
harminc évvel ezelőtt. Ott voltak például Pál követői, Pálé, aki sze-
mélyesen sosem találkozott Jézussal, de aki népszerű volt, mert
prédikációiból az emberek azt hámozták ki, hogy aki egyszer ma-
gáévá teszi a keresztény evangéliumot, az úgy élhet, ahogy akar.
(Pál állandóan leveleket írt, hogy világossá tegye szavait, de úgy
tűnt, az emberek folyton félreértették.) Egy másik társaság, amely
főleg görögökből állt, a keresztény üzenetet a görög filozófiának
megfelelően értelmezte. Péter követői (Péter volt a keresztény
mozgalom legnépszerűbb alakja) a zsidó törvények szigorú betar-
tásában hittek, és úgy vélték, a pogányoknak először zsidókká kell
válniuk, és csak azután lehetnek keresztények.
Aztán ott voltak a misztikusok, a misztikus vallások hívei, akik
azt állították, az új szekta nem alakulhat közönséges emberekből,
hanem csak a Krisztussal való misztikus egyesülés által jöhet létre.
Mindegyik úgy hitte, ő a legigazabb, és fölötte ál a többinek.
Az egyéni hit is változott: bár mind Jézus közelgő visszatérésé-
ben hitt, volt, aki úgy vélte, aranyszekéren fog érkezni, mások azt
állították, szerényen, szamárháton.
Némelyek szerint Rómába érkezik, mások szerint először Jeru-
zsálemben fog megjelenni. Isten Királyságát illetően is eltérőek
voltak a nézetek, hogy hol és mikor jön létre.
Néhányan Jézust a béke hercegének, mások a háború hírnöké-
nek tekintették.
A zavart csak fokozta, hogy sok evangélium volt, amelyeket
tekercsek, levél és könyvek formájában adtak körbe, és amelyek
mindegyike azt állította magáról, hogy Krisztus „valódi” üzenetét
hozza, bár mindegyiket csak jóval a halála után írták. A zavart to-
vább fokozta az a tény, hogy a Jézust még életében ismerő embe-
rek közül már csak néhányan éltek. Egy új generáció, aki sosem
hallotta Jézust prédikálni, értelmezte a harminc évvel korábban
történt eseményeket a kortárs kérdésekkel és életformával össze-
vetve. A pogányok megtérésével kapcsolatos vita is tovább dúlt:
megkeresztelés vagy körülmetélés. A körülmetélés hívei azt állítot-
ták, túl könnyű a hithez csatlakozni, hogy a megtérők nem adták
fel régi isteneiket, Jézust egyszerűen hozzáadták a panteonjaikban
álló isteneikhez. A pogány keresztények elkezdték áldani Jézus ne-
vét december huszonnegyedikén, amikor Mithras születésnapját
ünnepelték, és Izisz, a Mennyek Királynőjének követői azt mond-
ták, Jézus anyja, Mária, az istennő inkarnációja. Mindenki úgy hit-
te, az ő istenének királyságát hirdette Jézus.
Még az Úr nevén is vitatkoztak. Volt Joshua, Yeshua, Iesous
vagy Jézus, attól függően, ki milyen nyelven beszélt és milyen
nemzetiségű volt. Néhányan Bar-Abbasnak hívták, ami „az Atya Fi-
át” jelentette, míg mások azt állították, hogy Bar-Abbas, akinek el-
ső neve Jézus is volt, egy teljesen más ember volt. És akik Jézust
Bar-Josephnek hívták, szembetalálták magukat azokkal, akik azt
állították, az Úr Isten fiának nevezte magát, így nincs földi apja,
mint más megváltó istennek őelőtte.
Ameliát azonban nem érdekelték a szabályok vagy az ideoló-
gia, kinek volt igaza és kinek nem, vagy mi volt az Úr valódi neve,
mert másoktól eltérően nem hitt Jézusban vagy istenében, sem az
általa tett ígéretekben. Amelia hetente eljött a gyűlésekre a barát-
ság és a jó társaság kedvéért, hogy olyan emberek között legyen,
akik nem suttogtak, nem pletykáltak róla, mert nem ítélkeztek fe-
lette múltbeli vétke miatt sem, kezet nyújtottak és együtt énekel-
tek vele, megosztották a bőséges lakomát a keresztre feszített
mártír nevében. Leginkább azért jött, mert Rachel azt ígérte, hogy
a ruhája alatt viselt kék kristályban lakó gonosz fantom kívül reked
az ajtón - miközben a délután bűvöletében Amelia békét és szere-
tetet talált, és megszabadult félelmétől.
Végül mindenki megérkezett a szombati találkozóra. Rachel
arra készült, hogy a Tórából olvas fel. Mózes Ötödik könyvéből vá-
lasztott egy bekezdést: „Mert hát hol van olyan nagy nép, amely-
hez istenei oly közel volnának, mint hozzánk az Úr, a mi Istenünk,
amikor csak hozzá folyamodunk?” Rachel végül megszakította
kapcsolatát a zsinagógával, mert ott tiltották, hogy nő olvasson fel
a Tórából a gyülekezetnek. Amikor a rabbi azt mondta neki, hogy
abba kell ezt hagynia, Rachel emlékeztette a férfit arra, hogy Mi-
riam saját jogán prófétanő volt, és segített kivezetni az izraelitákat
Egyiptomból bátyjával, Mózessel egyenrangúan, nem pedig alá-
rendeltjeként.
Mielőtt kibontotta volna a tekercset, egyik felszabadított rab-
szolgája sietett hozzá, hogy egy késői vendég érkezéséről értesít-
se. Amikor meghallották a vendég nevét, hatalmas izgalom tá-
madt.
Amelia az idős Phoebéhez fordult.
- Ki az?
- Máriának hívják, ismerte az Urat - mondta Phoebe olyan tisz-
teletteljesen, mint aki el sem meri hinni, hogy ilyen hatalmas sze-
mélyiség tiszteli meg szerény gyülekezetüket. - Egy jómódú és be-
folyásos asszony, aki etette és házába fogadta Jézust és követőit,
hogy terjeszthessék az igét.
Amelia tudta, hogy Jézus követői között sok nő volt, nők, akik
vagyonukat neki és ügyének áldozták, mint Rachel, Phoebe, és
mint ma Chloe. Azt azonban nem tudta, hogy él még valaki közü-
lük. Phoebe folytatta:
- Mária volt a legközelebbi társa, első követője. Amikor Jézust
letartóztatták, Péter és a többi férfi letagadták, hogy ismerik. Ami-
kor Jézust keresztre feszítették, csak nők sírtak a lábánál a kereszt
tövében. Nők vették le testét a keresztről, és ők helyezték sírba.
Miután a sírt lezárták, nők virrasztottak kint, mert Péter és a férfi-
ak félelmükben elrejtőztek. Amikor Jézus kiszállt a sírból, ennek az
asszonynak jelent meg először, és neki mondta el feltámadását.
Titokban azt hiszem - mondta az idős Phoebe ragyogó szemmel -,
hogy amikor az Úr visszatér, először őhozzá, Máriához jön el.
A látogató jelentéktelen külsejű, apró, hajlott hátú, idős nő
volt, aki fehér háziszőttes ruhát viselt. Bottal járt, és egy fiatalabb
társa segítségére szorult. Hangja olyan vékony, mint egy pillangó
szárnya. Erős palesztin tájszólással beszélte a görögöt, ezért fiatal
társának le kellett fordítania latinra, hogy az összegyűltek megért-
sék. Egyszerűen, de szívből szólt.
A júliusi nap forró volt, legyek dongtak a kertben, méhek züm-
mögése töltötte be a levegőt. Alig fújt szel ő, az emberek legyez-
ték magukat. A sarokban egy idős ember elbóbiskolt.
Mária először arra kérte a jelenlevőket, imádkozzanak vele. A
Megfeszítettet utánozva kitárt karokkal, hátrahajtott fejjel, tágra
nyílt szemmel az égre nézett. Hangosan együtt kántálták az imát.
Utána sokan keresztet vetettek. Aztán Mária beszélni kezdett:
 - Az Uram volt a legkedvesebb ember. Szerette a kisgyereke-
ket, szíve pedig sírt a betegség, szegénység és igazságtalanság
láttán. Gyógyított és áldást osztott, a jóra tanított.
A nap heve leülepedett a kertben, mintha vendégként maga a
Nap is a történetet szerette volna hallgatni. Olyan varázslatos me-
leget és bódulatot sugárzott rájuk, amitől az idős nő szavai hipno-
tikus erővel hatottak. A hőségtől és Mária hanglejtésétől elpilled-
ve, Amelia úgy érezte, megváltozott tudatállapotba került, mintha
tiszta bort ivott volna, és egy idő után nem szavakat hal ott, ha-
nem képeket látott. Látta magát, amint Jézus mellett sétál Galilea
zöld hegyei közt, tóparton állva figyeli, ahogy Jézus egy halászcsó-
nakban prédikál, hatalmas kövek közt ül a fűben, miközben a férfi
egy dombról a kegyelemről, a kedvességről és a másik orca oda-
fordításáról beszél, vagy bort kóstol egy esküvőn, és aztán mellet-
te elhaladtában mosolya megsimogatja Amelia arcát.
Mária szólott a pénzváltókról és a papokról, egy kómában fek-
vő kislányról, és egy Lázár nevű férfiról. Amelia látta a hal- és ke-
nyérszaporítást, érezte Palesztina útjainak porát, és hallottá a ló-
patkók kopogását, ahogy a római katonák elhaladtak mellettük.
A nehéz levegő, a hőség, a dongó méhek és a kert egy másik
korba siklott, egy másik helyre, és Ameliát magával vitte Mária tö-
rékeny hangja, élénk színekkel festett képek közé. Aztán egyszer
csak…
Ott volt! Rachel kertjében. A renegát zsidó, a békés prédiká-
tor, a felfegyverkezett zelóta és Isten fia, minden alakja kavarogva
emelkedett a levegőbe a forró kövek fölé, és ragyogott, mint egy
délibáb, végül összeállt és emberré egyesült.
Amelia kővé dermedt. Mária szavai - a fülledt levegőben röp-
ködő méhekkel és szitakötőkkel - közéjük hozta az embert, és Am-
elia látta a hús-vér alakot. Amikor Mária arról beszélt, menynyire
csodálkozott Jézus azon, hogy Isten rá helyezte ezt a terhet, Amel-
ia látta szemében a kételkedést és homlokán az izzadságot. Ami-
kor Mária elmondta, miként imádkozott Jézus, Amelia látta feje kö-
rül a glóriát. Az összes Jézus, akiről prédikáltak, vitatkoztak, most
ott volt egy római kert oszlopai, virágai és növényei között, egy
férfi alakjában, nem pedig egy mítoszként, megfoghatatlan rejtély-
ként, hanem egy anyától született emberi lényként, akinek vállára
nehezedett az emberiség sorsa, összes reményével, kételyével és
gyengeségével.
- Aztán elárulták - mondta Mária, és hangja elcsuklott. - Római
katonák levetkőztették és kigúnyolták, homlokát tüskékkel össze-
szúrták, és megkorbácsolták a hátát. Aztán arra kényszerítették az
én Uramat, hogy keresztfáját végigcipelje Jeruzsálemen, miközben
az emberek csúfolódtak, és szeméttel dobálták. Szöget vertek
csuklójába és lábába, majd felemelték magasra, hogy mindenki
lássa. Az én drága Uram úgy lógott ott, mint egy szánalomra mél-
tó állat, vérezve és tehetetlenül, megalázva és megszégyenítve.
Amikor legyek gyűltek sebeire, és a levegő elkezdett kifogyni a tü-
dejéből, arca pedig elgyötörtté vált a haláltusától, beszélni kez-
dett. Arra kérte az Atyát, hogy bocsásson meg azoknak, akik ezt
tették vele.
Néhányan sírni kezdtek a kertben. A lágy suttogó hang meg-
döbbentőbb volt, mintha a föld összes gyászolója hangosan jajga-
tott volna. Mások annyira elképedtek, hogy levegőt sem kaptak.
Amelia úgy érezte, mélységesen megindult. Péter prédikációi, Pál
buzdításai, a tekercsek, a levelek, az evangéliumok felolvasása
-összesen nem tettek rá ekkora hatást, mint az idős Mária halkan
kiejtett szavai, amelyek Jézust életre keltették.
Amelia mellkasára szorította a kezét, mert a lélegzete elakadt.
Amikor megérezte a nyakláncot a szövet alatt, csodálkozott,
hogy mi az. Aztán eszébe jutott, elővette a függőt, és a kék kris-
tályra bámult a Rachel kertjében szétszóródott fényben. A kristály-
ra pillantva látta a római katonák által meggyötört nyomorult te-
remtményt, a hónapok óta tartó önmegtartóztatás és önfeláldozás
következtében lesoványodott testét, véres arcát, tüskékkel felsér-
tett vékony bőrét, Jeruzsálem durva kövein csúszkáló és botorkáló
lábait.
Amelia oly sok keresztre feszített bűnözőt látott, mégsem látta
egyszer sem az embert, sosem állt meg, hogy elgondolkodjon a
megkínzott test mögötti értelemről és szívről. Hányan lehettek a
Via Appia mentén sorakozó keresztfákról lógó nyomorult teremt-
mények közül ártatlanok? Hánynak volt családja, felesége, akit
szeretett, gyermeke, akinek szép jövőt kívánt? Hányan lógtak meg
nem érdemelt keresztjeiken, miközben családjuk a lábaiknál zoko-
gott?
 - Igen - mondta Mária, és hangja megkeményedett a harminc
évvel ezelőtti tragédia emlékétől -, mindazok után, amit végig-
szenvedett, Urunk arra kérte Istent, hogy bocsásson meg megkín-
zóinak.
Amelia torka elszorult. Könnyein keresztül látta a kék kristályt,
úgy tűnt, elfolyósodott a kezében. Jézus, mindazok után, amin ke-
resztülment, haldokló lélegzetével arra kérte istenét, hogy bocsás-
son meg azoknak, akik így bántak vele. És hirtelen élesen látta a
kristály szívét. Nem az egyiptomi királynő szelleme lakozott ben-
ne, nem is Simon Péter imádkozás közben, Jézus lógott a keresz-
ten, üdvözlésre tárt karokkal, készen arra, hogy magához ölelje őt.
Ahogy a Madár Olvasó megjövendölte!
Amelia felkiáltott. Magával hordozta ezekben a hetekben a
mellén - és még csak nem is tudott róla - a kitárt karú férfit.
Megkeresztelték.
Mindenki ott volt, az összes új barátja, aztán lakomát tartot-
tak, imádkoztak, együtt nevettek és sírtak. Rachelt érte az a meg-
tiszteltetés, hogy a ceremóniát elvégezze szökőkútjának meden-
céjében. Örömkönnyek folytak arcán, mint Amelia fején a keresz-
telővíz. Ameliát nem zavarta, hogy családja semmit nem tudott
vallásos megtéréséről. Nem értenék meg, így meg sem próbálta
elmagyarázni nekik. Talán majd idővel, gondolta, beszélni fog sze-
mélyes élményéről, és talán egyik vagy minden gyerekét az új val-
lásba hozza. Ez volt titkos reménye: hogy lássa, amint Cornelia és
a többiek örömmel térdelnek Rachel keresztelőkútjánál.

- Mi ez? - hangzott fel Cornelius hangja. Szokása szerint üd-

vözlés és bevezető nélkül.
Amelia virágait gondozta, és épp azon tűnődött, vajon a nyári
rózsák mindig ilyei különleges illatot árasztottak-e. Úgy érezte, új
szemmel látja a világot, ahogy az evangélista Pálról állították, ami-
kor a hályog lehullott a szeméről. Körülötte minden új színben vib-
rált. Mint ezek a rózsák. Úgy döntött, vág egy csokornyit Phoebé-
nek, aki betegen feküdt, és meglátogatja. Az otthontemplom tag-
jainak egyik kötelessége volt, hogy Bikur Cholimot - nagy mitz-
vaht, más néven dicséretes tettet - hajtsanak végre, látogassák a
betegeket.
 Amelia azonban nem érezte ezt kötelességnek. Phoebét a nő-
vérének tekintette.
Amelia hite még nem volt erős, mint Rachelé. Bár úgy érezte,
felhatalmazást kapott, még zavarodott volt. Még semmit nem tu-
dott megmagyarázni senkinek, még nem voltak rá megfelelő sza-
vai. A teljes elfogadás nem egyetlen pillanat alatt történt.
Még sok mindenen gondolkodnia kellett. Egy mindent látó,
ugyanakkor láthatatlan isten elképzelésén, például. Nem volt róla
készített szobor, sem kép. Amelia még sosem imádkozott lélekhez
korábban. Kék kristálya segített, mert látta benne a keresztre fe-
szített Megváltó alakját. Az otthontemplom más tagjai is használ-
tak ábrázolásokat, mert az emberek szerették az ismerős és vi-
gaszt nyújtó szimbólumokat, és nem értették, miért kellene ezeket
feladniuk - Gaspar Dionüsszosz szobrához imádkozott, aki maga is
egy keresztre feszített megváltó isten volt, Japheth továbbra is vi-
selte Hermész keresztjét, egy babiloni jövevény, aki Tamuzt, a
Pásztort imádta, egy kis freskót festett Rachel kertjében, melyen
Jézust pásztorként ábrázolta egy báránnyal a vállán. Ameliának az
is gondot okozott, hogy elfogadja, hogy csak Isten van, Istennő
nincs, mert a természet nem hímekből és nőstényekből állt. Ezért,
mint az Iziszhez továbbra is imádkozó keresztények, Amelia is
megtartotta Júnóba, az Áldott Szűzbe vetett hitét. Az új hit egyéb
tételei is idegenül csengtek, és küzdenie kellett azért, hogy el tud-
ja fogadni, egy dologban azonban nem kételkedett: abban, hogy
Jézus megbocsátotta bűneit és gyengeségét, és hogy új élet várt
rá.
- Amelia - ismételte meg Cornelius türelmetlenül. - Mi ez?
- Jó reggelt, Cornelius - felelte, de nem fordult meg.
- Tudni akarom, mi ez!
- Érdekes dolog a rózsákkal kapcsolatban - felelte a kezében
levő törékeny szirmokat nézve. - Mindig azt tanultam, hogy az el-
hervadt virágokat el kell távolítani, hogy a növényt újravirágzásra
serkentsük. De nem minden rózsa virágzik újból. Tudtad ezt? Né-
hány csak tavasszal virágzik, és ezen az sem változtat, ha levágod
az öreg virágokat. De némelyik többször is virágzik, mint ezek a
sárga tearózsák. Ha az elhalt szálat lemetszed, szinte biztosan új-
ra virágba borul.
 - Amelia - mondta felbőszült hangon -, fordulj meg, ha hozzád
beszélek!
Amelia megfordult, és Cornelius észrevette mellkasán a kék
fényességet. A nyakláncot a ruháján kívül viselte.
- Nem találod ezt érdekesnek, Cornelius? - kérdezte. - Azzal,
hogy eltávolítod a halott virágokat, elősegíted az újak növekedé-
sét?
- Mondd meg, mi ez!
Amelia a férfi kezében levő tárgyra pillantott.
- Tekercsnek néz ki, Cornelius.

- A tizedik kerületben levő bérházakban összegyűjtött bérleti

díjak könyvelése. Vagy inkább az össze nem gyűjtötteké. Nem
kényszerítetted a bérlőket arra, hogy fizessenek. Miért?
- Mert nem tudnak. Anyák laknak ott gyerekekkel, nincs, aki fi-
zessen. Szabad emberek, akiknek nincs munkájuk. Betegek és öre-
gek. Nem bírják kifizetni a díjat.
- Az nem a mi bajunk. Azt akarom, hogy ezeket a díjakat azon-
nal szedjék össze.
- Az épület az enyém, Cornelius. Én döntök a díjak felől.
Szavai, hangsúlya elnémították egy pillanatra a férfit. Aztán
mégis megszólalt:
- Sosem volt üzleti érzéked, Amelia. Majd kiküldőm Philót a vá-
rosi őrséggel, hogy szedjék össze a díjakat.
- Az épület az enyém - ismételte Amelia szelíden, de határo-
zottan. - Az apám rám hagyta. Én vagyok a jogos tulajdonosa. Én
mondom meg, ki fizet díjat és ki nem.
- Felfogod, hogy mennyi pénzt veszítünk el?
Amelia végignézett a férjén, szemügyre vette a bíbor szegé-
lyű, precízen elrendezett finom, fehér tógát.
- Nem úgy nézel ki, mint aki emiatt kevesebbet kap enni.
Cornelius szeme megrándult.
 - Nagyon jó - mondta, és a tekerccsel a markába csapott, hogy
nyomatékosítsa a szavait. - Akkor én magam szedem össze a díja-
kat.
Corneliusnak egy kemény hónapjába került, hogy az erős őrök
segítségével kifacsarja a túlságosan magas díjat a megfélemlített
bérlőkből, Ameliának egy délutánjába telt, hogy visszaadja.
- Minden barátunk erről beszél, Amelia. Nevetség tárgyává
tettél.
Újra a kertben voltak. Cornelius arcán vészjósló kifejezés ült.
- Cornelius - mondta Amelia, és olyan hangnemben, mint amit
a tíz éves Luciusszal szokott használni. - Mondtam neked, hogy
nem gyűjtöm be a bérleti díjat azoktól az emberektől. Addig nem,
amíg körülményeik nem javulnak.
Cornelius szeme összeszűkült, látva, hogy Amelia a nyaklán-
cot megint a ruhán kívül viselte.
- Nem tudom, mi ütött beléd, de azt hiszem, egy darabig itt-
hon kel maradj. Nem fogod meglátogatni a zsidó nőt.
Megfordult, hogy kimenjen. Aztán megállt.
- Amelia, hallottad, amit mondtam?
- Igen, Cornelius, hallottam.
- Akkor jó. Megértetted. Nem látogatod meg a zsidó nőt.
Ahogy Corneliusra nézett, Rachel hitére gondolt, hogy a világ
a végéhez közeledik. A legtöbb keresztény hitt ebben, és éppen
ezért sok szombaton arról vitatkoztak, milyen lesz a világ vége.
Vajon a világ tűzgolyóvá válik? Árvizek lesznek meg földrengé-
sek? Harcolni fognak a nemzetek, és végül majd csak a megváltot-
tak maradnak meg? Sokan úgy gondolták, az út mentén harsonás
angyalok lesznek, mások pestist és halált láttak. Bármelyik is kö-
vetkezzen be, Amelia kíváncsi lett volna rá, hogyan reagál rá Cor-
nelius. Úgy képzelte, hogy peckesen jár-kel, mint a bíróságon szo-
kott, és majd így kiált: - Egy pillanat, ezt nem tehetik meg!
Ettől majdnem nevethetnékje támadt.
- Amelia, hallottad?
- Igen, Cornelius, hallottam.
 - Akkor jó. Többet nem mész a zsidó nő házába.
Újra megfordult, hogy távozzon, majd megállt.
- Amelia?
- Igen, Cornelius?
A férfi a nő mellére nézett, a merészen kitett egyiptomi nyak-
láncra, a kék kristály élesen tükrözte vissza a napfényt.
- Úgy gondolod, hogy ez helyénvaló? - mutatott rá.
Amelia lenézett.
- Tőled kaptam ajándékba, Cornelius. Nem akarod, hogy muto-
gassam?
Miután Mária elment, Amelia isteni megnyilvánulásának cso-
dálatos napján, megkérdezte Rachelt, hogyan kaphatja meg Jézus
azon bocsánatát, amit a megkínzóiért kért, és meglepődött, ami-
kor megtudta, hogy nem kell templomban fizetnie érte, és nem
kell állatot áldoznia sem. Nincs szüksége közvetítőre, például egy
papra vagy papnőre sem. Egyszerűen csak beszélj közvetlenül Is-
tenhez - mondta Rachel -, kérd a bocsánatát, szívből gondold, és
meg fog bocsátani neked.
Kavargó érzelmekkel jött el Racheltől. Hálás volt, amiért haza-
térve senkit nem talált otthon, egyenesen magánszentélyébe sie-
tett, egy kis kertbe, ahol szökőkút és Izisz szobra állt, és késő es-
tig, éjszakába nyúlóan a történteken gondolkodott. Órákig haragot
érzett azok iránt, akik ártatlan élőlényeket bántalmaztak. Aztán
haragja otthona felé irányult: Cornelius felé, aki megtagadta tőle a
megbocsátást. Amikor alvás után friss napsütéses reggelre ébredt,
haragja egyetlen dologgá tisztult: új erővé. Már nem volt dühös,
nem érzett fajdalmát vagy zavartságot, sem gyengeséget és elha-
gyatottságot. Amelia új hajnalra és új öntudatra ébredt.
Amelia a gyűlölt nyakláncot átcsúsztatta a fején, és hagyta,
hogy a ruhán kívül, látható helyen lógjon. Arra gondolt, ha megbé-
lyegezték, lássa az egész világ.
Cornelius haragosan nézte. Nem Ameliára vallott a játszado-
zás.
Egyelőre ejti a nyaklánc témáját.
 - Akkor megértettél - mondta. - Nem fogod többet látni a zsidó
nőt.
Várt.
- Hallottad?
- Hallottam.
- Akkor engedelmeskedsz.
- Nem, Cornelius. Továbbra is látogatni fogom a barátnőmet,
Rachelt.
- Amelia!
- Igen, Cornelius?
Most először tűnt fel az asszonynak, hogy Cornelius hátulról
előre kezdte fésülni a haját. A kopaszságot nem díjazták Rómában,
tulajdonképpen a gyengeség jelének tekintették. A férfiak ezért
mindent megtettek, hogy eltüntessék. Ugyanazok a férfiak, akik
kigúnyolták feleségeiket, hogy túl sok időt töltenek a fodrásznál.
Ez a felfedezés meglepte Ameliát, annál is inkább, mert nem meg-
vetést ébresztett benne férje iránt, hanem sajnálatot. Július Caesar
mellszobrain is nagyon kevés haj volt, ennek ellenére hős volt, egy
isten, és senki nem a hajával törődött, ha a férfit csodálta. Azt
akarta mondani Corneliusnak, aki órákat töltött el fésülködéssel és
hajának olajozásával, hogy fényesítsd ki a fejbőrödet, hadd ra-
gyogjon, és haladj tovább a naggyá válás útján.
- Megtiltom, hogy még egyszer odamenj.
Amelia a rózsáit vizsgálta.
- Amelia, hallottad, amit mondtam?
- Nem vagyok süket, Cornelius.
- Akkor nem mész többet el Rachel otthonába.
Amelia újra vagdosni kezdte a rózsákat, és egy kosárba tette
őket. Cornelius a homlokát ráncolta.
- Nem vagy jól?
- Miért mondod ezt, Cornelius?
- Lázas vagy.
- Nem vagyok.
 - Akkor miért viselkedsz ilyen különösen?
- Úgy viselkednék?
- Mi van veled? - zengte, és rögtön meg is bánta. Cornelius
büszke volt magára, hogy sosem vesztette el az önuralmát.
Ügyes szónokok és furfangos ügyvédek próbálták meg oly
sokszor sikertelenül megzavarni a higgadtságát. Most, annyi em-
ber közül, épp a felesége hozta zavarba. Nem engedheti.
- Hallottad, amit mondtam? - dörögte végül befejezésül.
Sarkon fordult, és kisétált.
A kellemetlen változás egész délután vele maradt, egész es-
tig, de nem hagyta, hogy a felesége bármilyen játékba belevonja.
Tudta, hogy nincs mitől félnie. Amelia ezer évig sem merne el-
lenszegülni.
Aztán már másnap reggel megtette.
- Hol van Amelia? - kérdezte a főudvarmestert.
- Elment, uram.
- Hová?
- Ahová szombatonként mindig megy. A zsidó nő házába.
Cornelius dühbe gurult. Ellene mert szegülni. Nem lesz máso-
dik alkalom.
Amikor Amelia este hazaért, Cornelius már várta.
- Vedd le a nyakláncot.
- De már úgy hozzám nőtt.
- Tudom, hogy ezzel a trükkel akarod kikényszeríteni a bocsá-
natomat…
- Miért, Cornelius? Nekem nincs szükségem a te megbocsátá-
sodra. Nekem már megbocsátott valaki, aki sokkal hatalmasabb
nálad.
- Ki? - kérdezte Cornelius száraz hangon. - A zsidó nő? Vedd le,
Amelia.
- Ha megbélyegeztél a házasságtörésért, hadd lássa az egész
világ a szégyenemet.
 - Azt akarom, hogy levedd.
- Azt akarod, hogy emlékezzek a bűnömre, nem így van?
- Amiatt az átkozott baba miatt van, igaz?
Amelia felhúzta a szemöldökét.
- Átkozott baba? A lányunkra gondolsz, legutolsó gyermekünk-
re? Igen. Gyanítom, ennek a pillanatnak ott vannak a gyökerei, ab-
ban a másik pillanatban, hat évvel ezelőtt. Megpróbáltam engedel-
mes lenni, amikor eldobtad a lányomat, de lelki válságba taszítot-
tál. És téged nem érdekelt, Cornelius. Más karjában kerestem vi-
gaszt. Talán hibáztam, nem tudom. De azt tudom, hogy amit a
gyermekemmel tettél, az helytelen volt.
- A törvény azt mondja…
Felemelte a fejét.
- Nem érdekel, mit mond a törvény. A törvényt férfiak írták.
Egy csecsemő egyes egyedül a nőhöz tartozik, senki máshoz. Nem
volt jogod, hogy kidobd a gyermekemet, és hagyd meghalni.
- A törvény szerint minden jogom megvolt rá - felelte elutasí-
tóan.
- Nem. Az emberek törvénye kitalált törvény. Egy gyermek
megszületése a természet törvénye, nincs olyan ember, aki fölé
rendelhetné magát.
Amikor megfordult, hogy távozzon, Cornelius utána szólt.
- Maradj, Amelia, nem fejeztem be a beszédet veled.
De Amelia tovább ment, ki egyenesen a szobából.
Az, hogy Amelia oly szembetűnően viselte a kék kristályt, be-
szédtéma lett társadalmi köreikben, és megint Corneliusszal kap-
csolatos vicceket eredményezett. Végül a férfi felszólította Ameli-
át, adja oda neki a nyakláncot, ő azonban megtagadta.
Hogy biztonságban legyen, minden este elrejtette az ágyába,
hogyha megpróbálná elvenni tőle, akkor felébredjen és rajtakapja.
De Cornelius sosem próbálkozott ezzel.
Amikor legközelebb beszéltek, Cornelius épp keresztül ment a
házon, és utasításokat adott a rabszolgáknak, kezdjenek csoma-
golni, mert vidékre utaznak. Amelia azt gondolta, megint őt bünte-
ti, de amikor férje azt mondta:
- Kitört a malária, amíg a Campus Martius nem szárad fel, nem
vagyunk biztonságban. - Amelia az igazság csengését hallotta ki
hangjából.
A malária évszázadok óta le-lesújtott a városra, és bár senki
nem tudta, hogyan lehetne végleg kiirtani a betegséget, úgy tar-
tották, hogy amikor a Campus Martius mocsarai kiszáradnak, ak-
kor a betegség gyengül. Rachel orvos férje, Solomon azt állította,
a betegség nem a rossz levegőtől keletkezik - amiből a malária ne-
vet is kapta -, hanem sokkal inkább a mocsarakban tenyésző szú-
nyogok terjesztik. De mivel Solomon zsidó volt, a város elöljárói
nem hallgattak rá.
Ami Ameliát végül is meggyőzte arról, hogy költözésüknek
semmi köze legutóbbi ellenkezéséhez, az Cornelius ragaszkodása
volt ahhoz, hogy az egész család költözzön vidékre - Cornelia a
gyerekével és férjével, Amelia húszéves ikrei, hitveseik és gyere-
keik, a huszonkét éves Cornelius Minor feleségével és két gyerme-
kük, a tizenhárom éves Gaius és Lucius, az örökbe fogadott fiú, Fi-
doval a sarkában. Dadák, tanítók, háziszolgák, rabszolgák és őrök
hatalmas kíséretében a Vitellius klán kiköltözött Róma városából
egy júliusi reggelen, és többségük már alig várta, hogy kikerülje-
nek egy időre a város hőségéből, bűzéből és zajából.
Egyedül Ameliának volt rossz előérzete.
Bár a Vitellius birtokon, mint a gazdag rómaiaknál általában,
voltak rabszolgák, akik nem tettek semmi mást, csak fonalat so-
dortak, szövetet szőttek és elkészítették a család ruháit, Amelia,
mint a legtöbb római családanya, hitt abban, hogy egy nőnek ma-
gának is boldogulnia kell efféle munkákkal.
Így Amelia vidéki kertjükben egy szikomórfa árnyékában ült,
lábainál egy zsák gyapjúval, rostokat kártolt, hogy előkészítse a
fonallá alakításhoz. Nem volt egyedül. Két lánya és menye is vele
tartott, egy-egy bölcsőt ringattak, vagy mocorgó csecsemőiket csi-
tították, fiatalabb fiai Gaius és Lucius a többi gyerekkel s a rabszol-
gák gyermekeivel együtt körébe gyűltek, és hallgatták történetét
egy Jézus nevű emberről és a napkeleti bölcsekről, akik születése-
kor ajándékot vittek neki.
 Míg a zsidó keresztények az Istennek és az Isteni törvények-
nek való engedelmességet hangsúlyozták, ettől eltérően a pogány
keresztények megváltójukról szóló történetek után sóvárogtak.
Miután keveset tudtak az Úr életéről, és mivel már csak keve-
sen éltek azok közül, akik ténylegesen ismerték, a hézagokat bol-
dogan töltötték ki olyan történetekkel, amikről úgy vélték, illenek
Jézushoz. Mivel a más megváltó isteneket is meglátogatták szüle-
tésükkor a bölcsek és a pásztorok, például Dionüsszoszt, Mith-
raszt és Krishnát, így meg kellett látogassák Jézust is, mert csak
ennek volt értelme. És mit számított, hogy a mesék történeti hű-
ség szempontjából igazak voltak-e vagy sem! Azt a célt szolgálták
egyetemes ismerősségükkel, hogy a jövevények könnyebben elfo-
gadják Jézust.
Amikor Amelia befejezte a történetet, a kis Lucius feltápászko-
dott, átölelte Ameliát, és megkérdezte:
- Jézus engem is szeret, Anya?
- Gyerekek, menjetek játszani - szólt hirtelen ingerülten Corne-
lia, és arról panaszkodott, túl meleg van ahhoz, hogy a gyerekek
körülöttük legyenek. Nővére és fivérei feleségei is unták az elbe-
szélést meg a hőséget, összeszedték gyermekeiket, és a ház felé
indultak, ahol a csobogó szökőkutak felüdülést kínáltak. Cornelia
azonban a szikomór alatt maradt, és megparancsolta egy rabszol-
gának, hogy hozzon még hűtött bort, egy másiknak pedig, hogy
erőteljesebben lebegtesse a strucctoll legyezőt. A bölcsőt ringatta,
ahol csecsemője zajongott nedves ruháiban.
- Álmodtam múlt éjjel. Valami baj van a városban.
Anyja azonnal odafigyelt rá. Az álmok nagyon fontosak.
Üzenetüket nem lehetett figyelmen kívül hagyni.
- Semmi különös - mondta Cornelia a falra sandítva, mintha
mögé láthatna, mintha mérföldekkel a hegy mögé pillanthatna,
oda, ahol Róma sült a júliusi hőségben.
- Bárcsak apa csatlakozhatna hozzánk!
- Sok dolga van.
- Dolga! - csattant fel Cornelia durcásan. - A szeretőjével van
Rómában. Tudtad, ugye, hogy apának szeretője van?
 Amelia már gyanította. Corneliusnak egészséges szexuális ét-
vágya volt, és miután évek óta nem látogatta meg őt az ágyban,
feltételezte, hogy máshol keresett kielégülést.
Abbahagyta a gyapjú kártolását.
- Hogy bírod ezt elviselni?
Amelia a lányára meredt. Cornelia a sértett felet játszotta,
mintha az apja hozzá lett volna hűtlen.
- Amit apád tesz, az egyedül az ő dolga.
- Tudod ki az, nem? Lucilla. Elvitte őt magával Egyiptomba is.
Tudtad?
Amelia nem akart erről beszélni, mert ízléstelen dolognak tar-
totta, és mert nem tartozott a lányára.
Cornelia anyjára nézett, és homlokát ráncolva jegyezte meg:
- Híztál.
Amelia végignézett magán. Való igaz, kigömbölyödött. De me-
lyik nő nem járt így tíz terhesség után?
- Megtörténik, amikor az ember öregedni kezd, Cornelia - felel-
te, és a váratlan kritikán töprengett.
- Hol van az még? - mondta Cornelia, miközben türelmetlenül
intett a szoptatós dadának, hogy vigye el a nyugtalankodó csecse-
mőt. - És ez az új vallás. Egy halott zsidó imádása. Nem illő dolog.
Amelia letette kártolását.
- Cornelia, miért haragszol rám ennyire?
- Nem haragszom rád.
- Nos, valamitől rossz kedved van.
Cornelia, tizenhét évesen, utálta a vidék egyhangúságát.
Lesöpört egy méhet a karjáról.
- Papa szeretője a bajom. Te űzted oda.
- Ez rám és az apádra tartozik.
- Akkor miért viseled a nyakláncot? Nem helyes, hogy kér-
kedsz vele.
Amelia féken tartotta türelmetlenségét.
 - Apád ajándéka volt.
- Valóban, Anya. Már nem vagyok gyerek. Tudom, miért adta
neked. Egész Róma tudja. Nem helyénvaló, hogy így viseled.
Amelia végigsimított a kártolt gyapjún, ujjai hegyén érezte a
gyapjúzsírt. Az, ami hat éve történt, még sosem került szóba közte
és legfiatalabb lánya közt. Remélte, hogy soha nem is fog.
- Cornelia, drága - kezdte.
- Ne próbáld megvédeni magad - tiltakozott a lány, miközben
egy hátára hullott, nyirkos fürtöt tuszkolt vissza dühösen a kontyá-
ba. - Elűzted apát magad mellől - mondta nyűgösen. - Csak egy
férfi. Hűtlenségeddel egy másik asszony karjába kergetted.
- Cornelia!
- Ez így van. Papa máskülönben sosem követne el házasságtö-
rést.
Amelia őszinte döbbenettel meredt a lányára.
- És még mindig látogatja - folytatta Cornelia ingerülten. - És
ez a te hibád.
- Amit apád magánidejében tesz…
- Nemcsak arról van szó. Az a fiú is, Lucius. Az árva, akit Cor-
nelius örökbe fogadott.
Amelia arra nézett, ahol Lucius játszott Fidóval.
- Mi van vele?
- Anyának szólít téged.
- Az anyja vagyok, legalábbis jogilag - mondta Amelia, és ször-
nyű előérzet kerítette hatalmába. - És vér szerinti rokon - folytatta,
bár torka elszorult a jeges félelemtől. - Szülei Vitelliusok voltak.
- Ó, Anya, hogy lehetsz ennyire vak?
Hirtelen nyílt fel a szeme. Napvilágra került, amit Amelia egy
ideje már sejtett, de nem akarván szembesülni vele, inkább be-
csapta magát, mondván magának, hogy a Corneliusra való hason-
lóság a Vitellius vérnek köszönhető. Most azonban tisztán látta,
amit Cornelia felfedni készült, hogy Lucius Cornelius fia volt.
Megmarkolta a nyakláncát, vigaszt merített a kék kristályból,
és halkan imádkozni kezdett: Istenem, adj erőt…
 - Erről nem akarok többet beszélni - mondta végül kemény
hangon, és gyapjúért nyúlt.
- És az sem zavar, hogy Lucius Lucilla fia? És az, hogy Rómá-
ban mindenki tudja, hogy apa örökbe fogadta szeretőjének fattyat,
és továbbra is látogatja a nőt?
- Elég! - kiáltotta Amelia. És amikor lánya kihívó szemébe né-
zett, először vette észre, milyen természetellenes Cornelia apjához
való erős hasonlósága. Amelia visszaemlékezett arra, amikor Cor-
nelia még lágy természetű volt, sokkal megbocsátóbb. De az évek
során rászokott arra, hogy megfeszítse az orrcimpáit és megkemé-
nyítse az ajkát, mintha állandóan helytelenítene valamit, mint Cor-
nelius. S mindezt csakis azért, hogy az arca úgy nézzen ki, mint az
apjáé.
- Cornelia, mit tettem, ami miatt ennyire megvetsz?
A lány elfordította a tekintetét.
- Megcsaltad apát.
- Miután kidobta a gyerekemet.
Végre kimondta.
- Helyesen cselekedett. Torz volt! Bizonyára te csináltál vala-
mit rosszul!
Amelia megdöbbent azon, hogy lánya a sírás szélén állt.
Cornelia kirobbant:
- Minden a te hibád! A baba - minden!
Ebben a pillanatban egy rabszolga rohant ki a házból kiabálva:
- Úrnő, Úrnő! A város lángokban áll!
Hat napig kísérték figyelemmel a tüzet, a küldöncök naponta
hozták a friss híreket. A villában nagy volt a felfordulás, minden a
feje tetején állt, a család és a rabszolgák felmásztak a tetőre, és a
vörös eget nézték a távolban. Az égő Rómát…

Ez vajon már a világ vége? - töprengett Amelia. - Ezt jövendöl-

ték meg Rachel és a barátai? Vajon Jézus megérkezik Rómába?
Cornelius megüzente, hogy jól van. Antiumba ment, hogy el-
mondja a híreket a császárnak. Amelia azonban a barátaiért aggó-
dott: Phoebéért, aki már öreg volt és gyenge, Japhethért, aki néma
lévén, nem tudott segítséget kérni, és a félkezű Gáspárért. Hogyan
menekülnek meg a lángoktól?
Később megtudták, hogy a tűz a Cirkuszban kezdődött, aztán
átterjedt a szomszédos Palatinuszra. Átterjedt a gyúlékony árut tá-
roló üzletekre, a szél pedig tovább szította. A tűzvésznek semmi
nem állta útját, mivel nem voltak fallal körbevett háztömbök vagy
templomok, amelyek megfékezhették volna. A tűz először az ala-
csonyabban fekvő városrészeken söpört végig, majd felkúszott a
dombokra, még mielőtt megpróbálhatták volna megállítani. Az ősi
város keskeny, kacskaringós utcái és szabálytalan épületei is ked-
veztek a lángok továbbterjedésének. A legrosszabb azonban a la-
kosok között kitört pánik volt. Az utak és sikátorok tömve voltak
menekülni próbáló emberekkel. A szemtanúk szerint teljes káosz
uralkodott, a saját túlélésükért küzdők agyontaposták a tehetetle-
neket. Ahogy az emberek a füsttel borított utcákon rohantak vakon
és sikítozva, lángfallal találták szembe magukat. Amikor egy
szomszédos területre menekültek, a tűz követte őket, mint egy el-
szánt bestia. Végül a megrémült emberek a vidékre vezető utakon
tolongtak, és elárasztották a mezőket és gazdaságokat.
Furcsa jelentések érkeztek arról, hogy ijesztő csoportok akadá-
lyozzák a tűzoltók munkáját. Nyíltan fáklyákat dobáltak szanaszét,
azt állítva, hogy utasításra cselekszenek. Aztán ott volt az ocs-
mány és korlátlan fosztogatás. Még élő emberek feküdtek az utcá-
kon, ruháiktól és ékszereiktől megfosztva. Az otthonaikat védeni
próbáló férfiakat lerohanták a harácsoló vandálok.
Amikor Néró visszatért a még mindig lángokban álló Rómába,
legelőször is meggyőződött arról, hogy mindenki tudja: a császár
otthagyta a biztonságot jelentő Antiumot, és így az életét kockáz-
tatta szeretett népéért. Majd kitárta a Campus Martius, Agrippa
középületeinek kapuit, sőt, saját kertjének kapuit, hogy segítsen a
hontalan tömegen. Élelmet hozatott a szomszédos városokból és a
gabona árát csökkentette. De ezen intézkedések nyomán sem ál-
dották a nevét. Hiszen az a pletyka kezdett elterjedni, hogy miköz-
ben a város lángokban állt, Néró szűk társaságában Trója pusztulá-
sáról énekelt. Sőt, egy még rosszabb híresztelés is lábra kapott,
miszerint maga Néró rendelte el a tüzet, hogy újjáépíttethesse a
várost.
 A hatodik napra a tomboló tűzvész elérte a csupasz földeket
és a nyílt eget, végül kihunyt. Róma tizennégy kerületéből mind-
össze négy maradt érintetlen. Három a föld színével vált egyenlő-
vé, a többiből megperzselődött rom lett. Lehetetlen volt számba
venni a lerombolt lakóépületeket, háztömböket és templomokat. A
hontalan emberek, árva gyerekek, megözvegyült házastársak szá-
ma is felbecsülhetetlen volt.
Amelia szíve egy hétig a torkában dobogott a barátaiért való
aggodalomtól, miközben idegesen várt a hírekre. Maga is ment
volna, ha nem kellett volna a saját családjára gondolnia, mivel me-
nekültek áradata zárta le az utakat, s kéregettek a gazdagok villái
előtt. Megnyitotta volna kapuit előttük, ha nem lettek volna köztük
fékezhetetlen alakok, banditák, akik a szerencsétlenségből hasz-
not húzva vidéken is fosztogattak, megtámadták a menekülteket
és az otthonokat, míg végül egy csoport katonát arra utasítottak,
hogy állítsák helyre a rendet.
Amíg nem kapott üzenetet magától Racheltől, Amelia nem te-
hetett mást, csak várt, aggódott és imádkozott.
Cornelius végül visszatért, és elmondta, hogy amíg saját váro-
si tulajdonuk megmenekült, dombjuk legnagyobb része fekete
rommá vált, és házuk füstkárt szenvedett. Azonnal új lakóépület
építtetésébe kezdett, közölte, és ez idő alatt az egész család vidé-
ken marad, ahol a levegő és a víz tiszta és friss maradt, biztonság-
ban vannak a betegségektől, amelyek a lerombolt városon söpör-
tek végig.
Majdnem egy évig nem tértek vissza Rómába, de egy napon
Amelia levelet kapott Racheltől. Barátnője megírta, hogy saját há-
za is megúszta a tűzvészt, s az otthon-templom legtöbb tagja is,
Istennek legyen hála, sértetlenül került ki a szerencsétlenségből.
Újra megszervezték szombati találkozóikat, és Ameliát imáikba
foglalták. Rachel Pál leveleit is eljuttatta Ameliához, és mivel Cor-
nelius az idő többségében a városban volt, Amelia egy kis otthon-
templomot szervezett, ahová családtagokat és rabszolgákat hívott
meg. Corneliát hidegen hagyta anyja tevékenysége, ideje nagy ré-
szében második terhessége miatt nyűgösködött, a nyarat pedig a
villával szomszédos pavilonban töltötte, és saját barátaival szóra-
kozott.
 Közben Róma új áépült, és ebből sokan profitáltak. Néró ma-
gánvállalkozókkal szerződött, hogy követ bányásszanak, és zúdít-
sák az ostiai mocsárba; a követ gabonaszállító hajókkal hozták le a
Tiberisen. Elrendelte, hogy minden új épület egy részét az Albából
származó tűzálló kőből építsék meg. A háztulajdonosokat arra
kényszerítették, hogy tűzoltó készülékeket tartsanak otthonaik-
ban, amelyeket a helyi kereskedőktől szerezhettek be. Rómában
lépten-nyomon pénzváltókba botlott az ember.
Egy idő után Amelia csodálkozni kezdett Cornelius új jóked-
vén.
Amikor meglátogatta a villát, mindig említette, milyen elkép-
zelhetetlenül gazdagok lettek Róma újjáépítése követkéztében. Az
ő hajóival kötöttek szerződést, hogy hozzanak új építőanyagot.
Előrelátó volt, kérkedett, hogy egyeduralkodóvá válik a kőbányák-
ban. Egy idő után Ameliának eszébe jutott, hogy Cornelius meny-
nyire ragaszkodott ahhoz, hogy az egész család vidékre költözzön,
mégpedig meglehetősen gyorsan, és szörnyű gondolat kezdte kí-
sérteni: vajon Cornelius tudott a készülő tűzről?
Aztán eljött az idő, amikor Cornelius bejelentette, hogy vissza-
térnek a városba. Senki nem volt boldogabb Ameliánál.
- Elrabolhatják - mondta Cornelius a kék kristályra, ami vak-
merően Amelia mellén feküdt. - Egy tolvaj letépheti a nyakadból.
Itthon kellene hagynod a nyakláncot, Amelia.
Amelia egyszerűen azt felelte, amit mindig is:
- A te ajándékod, mindig viselni fogom.
- Akkor legalább rejtsd el a ruhád alá.
De Amelia meg se moccant, hogy eldugja a kék kristályt.
Lefüggönyözött hordszékükben érkeztek meg a Vatikáni Dom-
bon levő nagy cirkuszhoz. Nagy nap volt ez a császár számára, és
úgy tűnt, egész Róma ott lesz. Amelia nem igazán akart ott lenni,
de tudta, hogy távolmaradását észrevenné a császári család.
Azonkívül a férje volt az aznapi események egyik pénzügyi támo-
gatója; aligha maradhatott volna ki. Sosem szerette a gladiátor
küzdelmeket, vagy a vadállatokkal való viaskodást. Át kell vészel-
nie a napot, hiszen Cornelius megígérte, hogy másnap megláto-
gathatja Rachelt.
 Még egy hete sem voltak Rómában, Ameliának alig volt ideje
megtudakolni a legújabb híreket keresztény barátaitól. Ahogy Cor-
nelius ígérte, új otthonuk az Aventinuson még tágasabb és fény-
űzőbb volt, mint régi lakhelyük, és Amelia idejét kitöltötte az új bú-
torok beszerzése, a falfestmények megrendelése és új rabszolgák
vásárlása. Aztán Cornelius bejelentette: Néró játékokat rendez,
hogy megköszönje az isteneknek a város új ászületését.
Hatalmas tömeg áramlott befelé a kapukon, s ereszkedett alá
a sorokba, lökdösődve tolakodtak, hogy a hatalmas arénára néző
felső üléseket foglalhassák el. Izgatottan, hangoskodva, mellőzve
minden jó modort és illemet, egymás sarkát taposták.
Férfiak, nők és gyerekek, kiabálva, sírva, nevetve és szórako-
zásra kiéhezve rohanták meg az arénát. Lentebb, az első sorokat
szenátorok, papok, városi elöljárók és más megkülönböztetett hi-
vatalos személyek töltötték meg. A következő sorokat gazdag és
tekintélyes polgárok foglalták el.
A Vitellius klánnak itt volt saját páholya.
Eljött az egész család. Cornelius és Amelia mögött ott volt Cor-
nelia és a férje, Cornelius Minor és felesége, az ikrek és házastár-
saik, és a fiatal Gaius és Lucius. A fiatal nők már összedugták fejü-
ket, és arról pletykáltak, ki kivel jött el, ki viselt az évnek nem
megfelelő színeket, kinek a frizurája volt ódivatú, ki nézett ki öre-
gebbnek, kövérebbnek és társadalmilag kevésbé elfogadhatónak.
Amelia megpróbálta figyelmen kívül hagyni a gyönyörű özvegy,
Lucilla jelenlétét, aki csak két páhollyal távolabb foglalt helyet,
egy szenátor vendégeként. Lucilla kápráztatóan nézett ki festett
szőke hajával, pompás ruhájában és rózsaszín selyemstólájában.
A Nagy Tűz kitörésének napja óta eltelt évben Cornelia és Am-
elia nem beszéltek többet Cornelius szeretőjéről. Ettől függetlenül
Amelia érezte, hogy ott feszül a téma közöttük, fagyos levegőként,
ami anyát és lányát elválasztja egymástól.
Makulátlan ég borult a fejük fölé, később az árnyékolókat majd
ki kel görgetni, hogy védelmet nyújtsanak a napfény ellen.
Sültek aromája szállt a levegőben, a kereskedők hozzáláttak
elkészíteni a kolbászt és a forró kenyeret, sült galambot és párolt
halat, aszalt gyümölcsöt és mézeskalácsot, amit majd a nap folya-
mán árulnak. Az érkezők zsongásán túl hallani lehetett a ketrecek-
ben tartott, rettegő és nyugtalan vadállatok bömbölését. A hangu-
lat tetőfokára hágott, mert az a hír terjedt el városszerte, hogy Né-
ró különleges meglepetéssel készült, amit mindeddig sikerült titok-
ban tartani. Egyetlen üres hely nem volt, amikor a trombiták jelez-
ték a császári család érkezését. A későn jövőknek állniuk kellett a
stadion felső soraiban, ami már szintén tele volt. Lázongás támadt
az aréna bejáratainál, amikor a mérges tömeggel közölték, hogy
nincs több hely. A városi őrök lándzsákkal és botokkal tartották tá-
vol a csőcseléket, közben embereket tapostak agyon a tülekedés-
ben. Tipikus nap volt a cirkusz életében.
A játékokat nagy pompa és harsonázás mellett vallási ceremó-
niával nyitották meg, mert a játékok az istenek évszázadokkal ko-
rábbi rituális kiengesztelésében gyökereztek.
Papok és papnők bárányokat és galambokat áldoztak, felkínál-
ták őket Jupiternek és Marsnak, Apollónak és Vénusznak. Tömjén il-
lata lengett a levegőben, és szentelt vizet hintettek a homokra.
Ezek voltak a fennkölt pillanatok. Minden néző tisztában volt azzal,
hogy az ilyen véres sportokra a birodalom gazdagságához és to-
vábbi virágzásához van szükség.
Néró megérkezett, szertartásosan átvonult a homokon. A tö-
meg őrjöngött. Amikor elhelyezkedett a császári páholyban, elren-
delte a játékok megkezdését. A harsonák pantomim játékot jelen-
tettek be, amelyet bűvészek és varázslók, akrobaták és bohócok,
táncoló medvék, vakmerő lovasok, buja ruhába öltözött táncos lá-
nyok csoportjai, masírozó zenészek, parádézó elefántok, zsiráfok
és tevék követtek. Struccok vidám bemutatója következett, az ál-
latokat olyan sokáig tartották fogságban, hogy amikor kiengedték
őket, szó szerint bolondozva rohantak körbe-körbe az arénában, a
tömeg nagy örömére, aztán hirtelen íjászok jelentek meg, és nyila-
ikkal levadászták a rémült, furcsa madarakat az utolsó szálig. Vé-
gül elkezdődtek a véres játékok: a gladiátorküzdelmek, a vadállat-
viadalok, amelyektől a homok vörösre színeződött. A látványos
összecsapások között rabszolgák siettek a porondra horgokkal és
láncokkal, hogy elvontassák a holttesteket, tetemeket, és friss ho-
mokot szórjanak a földre, miközben a nézők ettek, ittak, kikapcso-
lódtak.
Az idő telt-múlt, egyre melegebb lett. A túlcsorduló latrinák
bűzölögni kezdtek, és a vér szaga, hiába szórták le új homokkal,
kezdte betölteni a levegőt. Amikor a tömeg nyugtalansága fokozó-
dott, trombiták harsantak, és Néró bejelentette, hogy az istenek
akaratából megtalálta a gyújtógatókat, a tűz okozóit, amely el-
pusztította szeretett városukat, és megsebezte sok-sok szerettü-
ket. Kapuk tárultak szélesre, és szedett-vedett emberek csoportja
tántorgott be rajtuk a napfénytől hunyorogva. Amelia meglepődve
nézte őket. Nyers útonállókat várt, katonaszökevényeket, amilye-
neket mindig látni lehetett a kivégzéseken. Ez a csoport azonban
nőkből, öregemberekből és gyerekekből állt!
- Cornelius! - mondta Amelia élesen, de csendben, hogy senki
ne hallja. - Néró nem hiheti, hogy ezek az emberek felelősek a
Nagy Tűzért!
- Bizonyítéka van rá.
- Nézz rájuk - mondta. - Alig tudnak…
A homlokát ráncolta. Jól látja, hogy ismerős arcok vannak köz-
tük? Előrehajolt, és leárnyékolta a szemét. Az az öregember… na-
gyon hasonlít Péterre, a halászra, aki Rachel templomotthonában
vendég volt.
Elakadt a lélegzete. Péter volt. Egy katona korbácsolta, amíg
térdre nem esett, közben a tömeg egyetértően üvöltött. Aztán ott
volt Priscilla! Meg Flavius, meg az öreg Saul.
- Áldott Júnó Anya! - suttogta. - Cornelius, én ismerem ezeket
az embereket!
Amikor Cornelius nem felelt, Amelia ránézett, és megdöbbent
a férfi önelégült mosolya láttán. Nem nézett Amelia szemébe, to-
vábbra is a látványosságot figyelte, aminek megszervezésében
részt vett. A Nagy Tűz állítólagos okozóinak kivégzését.
Aztán Amelia meglátott valamit, amitől felfordult a gyomra, és
összeszorult a torka. Kezét a szája elé kapta. Felsikoltott.
Rachel! Lent térdelt a véres homokon, lándzsa döfködte. Haja
kibomlott és a vállaira omlott. Amelia még innen fentről is látta a
vágásokat és horzsolásokat. Barátnőjét megkínozták.
Dermedten és némán ült, miközben azt nézte, hogy a csoport
a homokban fekvő keresztek felé botorkál, az őrök térdre lökték az
idős embereket, nőket és gyerekeket, és arra kényszerítették őket,
hogy odamásszanak a fakeresztekhez, majd feküdjenek hanyatt,
miközben kétszázötvenezer néző nevetett, gúnyolódott és kiabált:
„Halál a zsidókra!”
 Amelia újra meg tudott szólalni.
- Cornelius, le kel ezt állítanod!
- Csitt! A császár!
Amelia Néróra pillantott, aki ebben a pillanatban feléje nézett.
Barátságosan integetett, Amelia nem látott rosszindulatot sem
a mosolyában, sem a tekintetében, s ekkor rájött, hogy a császár
nem tudott arról, hogy a halálra ítélt emberekhez neki köze lenne.
Megint Corneliusra nézett, jóképű profilja - gondolta - mintha
egy érmén lenne.
- Állítsd le - kérte újra, határozottan. - Nem hagyhatod! Ezek
az emberek ártatlanok. A barátaim.
Végül Cornelius olyan tekintettel nézett Ameliára, ami csont-
velőig megdermesztette.
- Miért tennék úgy, ahogy kéred? Én nem kértem tőled olyat,
amit te megtagadtál? - jelentőségteljesen a mellén levő kék kris-
tályra nézett.
Amelia hirtelen rosszul lett.
- Azért teszed ezt, hogy engem büntess? Ártatlan embereket
ölsz meg, mert…
Hányinger lett úrrá rajta.
- Mert rám vagy mérges? Mindenre, ami szent, Cornelius, mi-
csoda szörnyeteg vagy?
- Olyan, drága Amelia - sziszegte mosolyogva -, aki tudja, ho-
gyan kell a tömeg kedvében járni.
Intett a nézőknek. Egyetértésük fülsiketítő volt.
Rachel és a többiek halálát nevetségessé tették. Azokat, aki-
ket nem feszítettek keresztre, vadállatok bőrébe öltöztették, és ku-
tyákkal vagy oroszlánokkal tépették széjjel. A keresztre feszítést
hagyták utoljára, napnyugtára, hogy az égő testek hatása még lát-
ványosabb legyen. Amelia döbbenten ült, ahogy végignézte, mi-
ként emeltették a kereszteket a levegőbe.
Hallotta a megfeszített szerencsétlenek éneklését, imáját és
sírását, ahogy egymás után felgyújtották őket. A nézőközönség
egyetértően éljenzett, miközben az áldozatok sikoltoztak és vo-
naglottak a lángokban. „Haljatok meg!” - kiabálták. „Haljatok meg,
városunk felgyújtói!” Amelia látta arcukon a bosszút, mert sokan
vesztették el otthonaikat vagy szeretteiket a Nagy Tűzben. Ezután
kiengesztelődve térnek majd haza, kevésbé szomorúan, kevésbé
bánkódva sorsuk felett, és a híresztelés, miszerint Rómát maga
Néró gyújtotta fel, fokozatosan elhal.
- Le kel ezt állítanom! - Amelia felemelkedett a helyéről, Cor-
nelius azonban szorosan megmarkolta a karját.
- Megőrültél? - sziszegte. - Gondolj a családodra!
Amelia hátranézett a válla fölött, és látta, hogy Cornelia és nő-
vérei összedugott fejjel ültek, és az elöljárók páholyában mutogat-
tak valakire. A két fiú, Gaius és Lucius elunva magukat, a felső so-
rokba másztak, és az alattuk levő embereket köpködték. Felnőtt
fiai és vejei székeik támláját átkarolva nevetgéltek, félig figyelve a
látványosságot, egy-egy boros kupával a kezükben.
Amelia zokogni kezdett. Amikor megérezte a füst és égett hús
szagát, érezte, hogy a keresztre feszítettek tüze lekúszik a torkán,
és felperzseli a szívét. Úgy érezte, lelke lángra gyúlt, és úgy égett,
mint barátai lent a homokon. Hányingere támadt, és fájdalom ro-
hanta meg minden idegszálát, testének minden izomrostját. Ra-
chel már felismerhetetlen volt, és bár égő teste még rángott, Am-
elia azért imádkozott, hogy ez már csak öntudatlan reflex legyen.
Senki nem kérdőjelezte meg a mészárlást. Senki nem gondol-
ta, hogy pusztán azért, hogy véget vessen annak a híresztelésnek,
miszerint köze volt a Nagy Tűzhöz, Néró úgy döntött, valaki mást
fog hibáztatni. Senki nem kérdezte meg, miért kereszténynek ne-
vezett renegát zsidók csoportját választotta, akik már amúgy is
rossz hírnek örvendtek a városban. A tűztől megmenekült terüle-
tek egyike a Tiberis folyó mentén volt, ahol nagy zsidó populáció
élt. Még mindenki emlékezett arra, amikor csupán tizenöt évvel
korábban Claudius császár száműzött néhány felkapaszkodott zsi-
dót Rómából, mert majdnem lázadást szítottak a zsinagógákban
Krisztusról folytatott vitájukkal.
Fájdalma döbbenetté és némasággá gyengült. Amelia Corneli-
us arcát figyelte, miközben keresztény barátai égtek. A férje arc-
vonásain tükröződő tömény gyűlölet sokkolta Ameliát. És ekkor rá-
jött, nem most látja először ezt a kifejezést férje arcán.
 Már látta egyszer, szintén az arénában, amikor a császári pá-
holy vendégei voltak, és a tömeg Ameliának éljenzett.
Amikor Cornelius integetett, mert azt hitte, a tömjénezés neki
szólt, aztán Néró anyja leidiótázta, és akkor Cornelius ugyanilyen
gyilkos pillantást vetett Ameliára…
Hirtelen rájött az igazságra.
Amelia úgy sírt, mint még sosem. Még amikor Cornelius kidob-
ta a csecsemőjét, akkor sem hullatott ilyen keserves könnyeket.
Miközben az egész ház aludt, és minden csendes volt, hason fe-
küdt az ágyában, arcát párnájába temette, rázta a zokogás és fáj-
dalom kínozta. Mert amíg él, nem tudja kitörölni Rachel halálát az
emlékezetéből. Nem is akarja. Személyes emléke lesz drága barát-
járól, napi emlékeztető Rachel mártírságára.
A szomorúságon kívül más érzelmek is elárasztották: düh, ke-
serűség és gyűlölet. Úgy törtek fel a könnyeivel, mint a méreg, el-
áztatták párnáját; már jóval elmúlt éjfél, amikor sírása alábbha-
gyott, és amikor felült ágyában, különös, új indulat töltötte be a
szívét. Nem Néró császár ellen irányult, nem is az arénában ösz-
szegyűlt tömegre, hanem egyetlen férfira: a Corneliusnak neve-
zett szörnyetegre.
Beosont hálószobájába, és ott állt fölötte, amíg a férfi aludt.
Agyában kérdések tolultak egymás után: Miért bünteti Néró a
keresztényeket? Honnan hallott egyáltalán rólunk? Oly sok vallá-
sos szekta van Rómában, ahány utcasarok. És mi csak a zsidók
egyik oldalhajtása vagyunk. Csoportunk hírei nem érnének el egy
ilyen fenséges fület, mint Néróé… Hacsak valaki meg nem neve-
zett minket neki. Aki látni akarta a pusztulásunkat. Te voltál, Cor-
nelius? Ez is egyfajta büntetés volt részedről? Micsoda szörnyeteg
vagy! Jézus a kereszten haldokolva képes volt megkínzóinak meg-
bocsátani. Én azonban nem tudok megbocsátani neked, Cornelius.
Eszébe jutott, meg is ölhetné abban a pillanatban, ahogy az
éjféli órákban aludt. Leszúrhatná, majd lármát csaphatna, meg-
szaggathatná a ruháját, és a ház őreinek azt mondhatná, hogy egy
behatoló tette. Megúszhatná, és szabad lehetne. De tudta, sosem
ölné meg Corneliust. Szabadság nem származna a halálából, mert
már most szabad volt.
 Felemelte a kék kristályt a holdfényben, és látta a jóindulatú
szellemet a szívében. Az egyiptomi királynő szelleme eltávozott.
Egy megváltó volt a helyén.

Egyetlen rabszolgával érkezett, egy hatalmas keresztény hitű

afrikaival. A férfi egy lámpással világította meg az utat Amelia
előtt, és elég nagydarab volt ahhoz, hogy elrettentsen minden tol-
vajt és támadót az esti utcán. Amikor elérték a zajos bérházat,
egyikét annak a néhánynak, amit a Nagy Tűz megkímélt, az afrikai
keskeny kőlépcsőn indult felfelé. A levegőben bűz terjengett, a föl-
dön patkányok futkostak, és a falat fenyegető feliratok borították.
Nem voltak ajtók, csak rongyok lógtak a nyílásokon egy kis ma-
gánéletet biztosítva.
Amelia nem félt. Megváltozott. És néhány kérdésre választ ke-
resett.
Amikor ahhoz az ajtóhoz ért, ahová irányították, félrehúzta a
rongyot, és bekukucskált. A bérlő, egy vénasszony, felpillantott és
rámeredt. Zabkását evett faedényből, egyetlen fényforrása a hold
volt.
Amelia leemelte a fátylát arcáról és fejéről, és a lámpást közel
tartotta az arcához, hogy a nő jól láthassa.
- Megismer, anyám? - kérdezte az idős asszonyoknak járó
megtisztelő megszólítást használva.
A nő rémülten és döbbenten ült.
- Ne félj. Nem akarlak bántani - mondta Amelia, és elővett né-
hány érmét, majd az asztalra tette. - Mondd, felismersz?
A bába az érmékre nézett, majd vendégére. Leengedte a tál-
ját, megtörölte a kezét ruhájában.
- Emlékszem rád.
- Te segítettél megszülni egyik gyermekemet, hét évvel ez-
előtt. Egy lányt.
Az idős nő bólintott
- Torz volt a gyermek?
Az asszony lehajtotta a fejét.
 - Nem…
És aztán minden összeállt. A lánya dühe. Kiabálása: „Minden a
te hibád. A baba… minden.” Cornelia tizenegy éves volt, amikor a
baba megszületett, és Cornelius lába elé tették. Cornelia félelem-
mel a szemében rohant be a szülőszobába, tudni akarta, az apja
miért utasította el a gyereket. Amelia most már értette. A gyerek
tökéletes volt, és a kis Cornelia, aki vakon imádta az apját, nem
értette, hogyan tehetett ilyet.
Amelia most megértette, hogy Cornelia nem az anyját utálta.

Amikor Cornelius megérkezett az Aventinuson álló házukba,

úgy érezte szép az élet. Épp megnyert egy bírósági ügyet, a tö-
meg éljenzett. Otthona megint békés volt, Amelia jól viselkedett.
Miután végignézte a keresztények megbüntetését az arénában,
csendessé és engedelmessé vált megint. Még annak az átkozott
nyakláncnak a viselésével is felhagyott.
Az átriumba lépve azon töprengett, hová lettek a rabszolgák.
A főudvarmester mindig üdvözölni szokta, de Philo sehol nem volt.
Már majdnem kiabálni kezdett, amikor kántálást hal ott.
Közelebb ment a kerthez, és meghallotta a latin szavakat:
„Miatyánk, ki vagy a mennyekben, szenteltessék meg a Te ne-
ved. Jöjjön el a Te országod. Legyen meg a Te akaratod, amiként a
mennyben, úgy a földön is. Mindennapi kenyerünket add meg ne-
künk ma, és bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbo-
csátunk az ellenünk vétkezőknek, és ne vígy minket kísértésbe, de
szabadíts meg a gonosztól.”
Cornelius benézett a kertbe. Egy csomó ember - zömében ide-
genek, de köztük saját rabszolgái, beleértve Philót is - kitárt karok-
kal, hátravetett fejjel és csukott szemmel kántáltak. Aztán meglát-
ta Ameliát, aki szemben állt a csoporttal, ő vezette őket.
Amikor mindannyian keresztet vetettek és „Áment” mondtak,
Amelia kinyitotta a szemét, és egyenesen Corneliusra nézett.
Mindketten tudták, hogy fordulóponthoz értek.
Mivel Rachel otthonát, rabszolgáit és javait Néró elkobozta, a
heti szombati találkozót Phoebe házában akarták megtartani, ízü-
leti bántalmai miatt azonban az idős Phoebe segítségre szorult,
Amelia kiment hát a piacra, hogy bevásároljon. A Rachellel és a
többiekkel történtek ellenére minden eddiginél többen csatlakoz-
tak a keresztény hithez, különösen, miután Néró felhagyott az ül-
dözésükkel, így aznap estére jókora tömeget vártak az összejöve-
telre. Miközben olcsóbb bort választott, Amelia az arénában kivég-
zettekre gondolt.
Kósza hír keringett a városban. A Nagy Tűz után mindenki azt
mondta, Néró megpróbálta lecsendesíteni az isteneket. A Szibilla-
könyvek tanulmányozása után imádkoztak Vulkánhoz, Cereshez és
Proserpinához. Júnót is kiengesztelték. De sem az anyagi javak,
sem a császári adakozás, sem az istenek engesztelése nem tudta
elfojtani azt a sötét gyanút, hogy a tüzet szándékosan, maga a
császár idézte elő. A híresztelés cáfolatára Nérónak bűnbakra volt
szüksége, és ehhez a keresztényeket választotta.
Senki nem tudta, miért éppen azt a csoportot választotta, bár
Ameliának sötét sejtése volt erről. Az emberek azt mondták, való-
színűleg azért, mert a keresztények főleg gazdagokból álltak, és a
rómaiak mindig féltékenyek voltak a gazdagokra, gyanúsnak talál-
ták őket, és azt firtatták, hogyan lettek ilyen gazdagok. Fekete má-
giáról és gyermekek feláldozásáról szóló pletykák keringtek. Külö-
nös módon, az arénában történt események után, a keresztényül-
dözésnek vége lett. Néró terve visszafelé sült el, mivel az áldoza-
tokat végül is sajnálták, s úgy vélték, ártatlanokat áldoztak fel
egyetlen ember brutalitása miatt, nem pedig a nemzet érdekében.
De bárhogy is történt, immár senki nem foglalkozott egy ilyen je-
lentéktelen szektával, maga Néró is megfeledkezett róluk saját
problémái miatt. Így a keresztények újra biztonságban voltak.

- Ön Amelia, Cornelius Gaius Vitellius felesége?

Amelia felnézett, és a Prefektúra Rendőrség tagját látta maga
előtt, akinek arcát sisakrostély takarta. Hat óriási testőr kísérte.
- Én vagyok - felelte.
- Lenne olyan kedves, velünk fáradni?
Az imponáló megjelenésű Római Prefektúra, amely otthont
adott Róma legfőbb börtönének, közel állt a Fórumhoz. Kívül le-
nyűgöző fehér márvány homlokzatát gyönyörűen vésett oszlopok
díszítették, és egy dombormű nézett a nyitott tér felé, belsejében
azonban tömör sötétség, félelmetes folyosók és cel ák sorakoztak.
- Miért hoztak ide? - kérdezte Amelia, miközben levezették a
főépület alatti tekervényes folyosóra. Kísérője nem felelt, bősz áb-
rázattal masírozott mellette, vértjének hangja visszaverődött a
nyirkos falakról.
Megálltak egy súlyos faajtó előtt. Az őr kitárta, és az egyik ol-
dalra lépett, majd jelezte Ameliának, hogy lépjen be.
- Rab vagyok? - kérdezte hitetlenül. Az őr fáklyájának fényé-
ben egy komor cellát látott, amely parányi volt és rossz szagú.
- Menjen be, kérem - mondta az őr, és ismét intett.
Amelia legszívesebben tiltakozott, sőt elfutott volna. De tudta,
hogy az nem használna. Bármi is történt, hamarosan kiderül.
Magasra emelt fejjel lépett be, mintha egy napsütötte temp-
lomba menne.
Az ajtó kongva csapódott be mögötte, hallotta, ahogy elfordí-
tották a kulcsot a zárban. Az őrök lépteinek zaja elhalt.
Mivel fáklyájukat magukkal vitték, sötét ereszkedett rá.
Amelián kitört a pánik. Az ajtóhoz rohant és nekifeszült. Egy
parányi ráccsal fedett nyílás volt éppen a feje felett, amit nem tu-
dott elérni. Még akkor sem látott ki, ha lábujjhegyre állt.
Halovány fény szűrődött át a folyosón levő gyertyatartókból,
és Amelia szeme kezdett hozzászokni a sötéthez.
A cella sötét volt, és penész- meg vizeletszagot árasztott, a fa-
lon láncok lógtak, a sarkokban rohadt szalma hevert. A padlót rá-
száradt vér borította, és a távolból a többi rab elmosódott kiáltása-
it hallotta. A rátörő félelem ellenére megpróbált higgadt fejjel gon-
dolkodni. Biztosan hiba történt! De az őrök tudták, hol találhatják
meg a piacon; kinézet alapján azonosították, és tudták a nevét. Ez
azt jelenti, hogy valaki megmondta nekik. De ki? És még rejtélye-
sebb az, hogy miért?
Hirtelen borzasztó előérzete támadt: lehetséges, hogy örökre
itt akarják tartani? Lerogyott a kőpadlóra, fülét a vastag faajtónak
nyomta, és felhúzott térdekkel ült. A sötétség körbezárta, a külön-
féle eredetű bűz beburkolta. Érezte, hogy valami átfutott a lábán,
felkiáltott. A családja bizonyára hiányolni fogja, és majd érdeklőd-
nek utána! De ő is hallott olyan emberekről, akiket bezártak ebbe
a börtönbe, aztán elfeledkeztek róluk, örökre…
Összekulcsolta a kezeit, és imádkozni kezdett.

Cornelius Vitellius bíborszegélyű tógájában érkezett a börtön-

be. Ezt az öltözéket csak néhány kivételezett személy viselhette,
és most szándékosan volt rajta, nem azért, hogy mély benyomást
keltsen az őrökben, hanem, hogy emlékeztesse Ameliát a pozíció-
jára és a hatalmára.
- Itt van? - kérdezte a felelőstől.
- Az első őrség óta, Uram - mondta az őrparancsnok, miután
röviden szalutált Cornelius előtt úgy, ahogy a katonák szalutálnak
egy fontos civilnek. - Tíz órája.
- Se víz, se élelem?
- Egy morzsa sem, ahogy elrendelte uram. De adtunk neki egy
vödröt, hogy belevizelhessen. Mennyi ideig akarja itt tartani?
- Majd tudatom. Egyelőre ne mondjon neki semmit.
Az őrparancsnok az évek során megtanulta, hogy a csöndes
száj kifizetődő. A népszerű ügyvéd - maga az őr is sok Cornelius
Vitellius adományozta ingyen sört vedelt - nem az első volt, aki
egy bosszantó rokont letartóztattatott, hogy elejét vegye egy nem
kívánatos cselekedetnek. Kacsintott és visszatért kockázni.
Cornelius követte a börtönőrt a bűzös folyosókon, megállt a
külső fémajtó előtt, hogy a megfelelő gondolatokra összpontosít-
son, ahogy sokszor tette egy-egy tárgyalás előtt.
Aztán intett a börtönőrnek.
- Az istenekre, Amelia! - mondta, ahogy besietett, és az ajtó
hangosan becsukódott mögötte.
- Cornelius! - rohant a karjaiba.
- Nem hittem el, amikor mondták, hogy itt tartanak!
- Miért vagyok itt? Le vagyok tartóztatva? Senki nem mond
semmit.
- Ülj le. Nyugodj meg, nyilvánvalóan valaki megnevezett, mint
keresztényt.
 Amelia rámeredt.
- De Cornelius, az, hogy keresztény vagyok, nem titok. És az,
hogy valaki keresztény, nem jelenti azt, hogy bűnöző.
- Félek, hogy Néró még mindig bosszút forral a keresztények
ellen, de azt titokban teszi, a köz ellenszenve miatt.
Amikor látta, hogy Amelia hisz neki, hiszen elfehéredett és ré-
mültnek látszott, hozzátette:
- Néró hozzájárult, hogy beszéljek veled, mielőtt a valódi ki-
hallgatás megkezdődik.
- Úgy érted… a kínzás? - olyan száraz lett a szája, hogy alig
bírt beszélni.
- Mondj le erről az új vallásról, Amelia. Add meg a társaid ne-
vét, és szabad leszel.
- És ha nem mondom meg?
- Akkor nem tehetek semmit - mondta nyomatékosan. Amelia
a számára oly kedves emberekre gondolt: Gáspárra és Japhethre,
Chloéra, Phoebére… Reszketni kezdett. Vajon képes lesz kínzás
közben megőrizni a nevüket?
- Milyen messzire… - kezdte. - Milyen messzire fog elmenni
Néró?
Cornelius leejtette a vállát, ahogy Amelia annyiszor látta a bí-
rósági tárgyalásokon. A mozdulat többet mondott a szavaknál.
- Cornelius, segíts nekem! Élni akarok! Látni akarom, ahogy az
unokáim felnőnek. Látni akarom, ahogy Gaius megkapja férfi tógá-
ját.
Az élet még sosem látszott ilyen édesnek. Amelia még sosem
érezte magát ennyire kétségbeesettnek.
- Kérlek, Cornelius! A gyerekeink nevében könyörgök. Segíts
nekem!
Cornelius megmarkolta Amelia vállát.
- Segíteni akarok, Amelia. Az istenekre, annak ellenére, ami
köztünk történt, ezt nem kívánom neked. De Néró eldöntötte.
Mondd el nekik, amit tudni akarnak, és még ma kisétálhatsz velem
innen.
 Rémülettel telt szemmel nézett Corneliusra.
- Nem… tehetem.
- Akkor mondd el nekem, én meg elmondom az őröknek. Ezt
megengedik. Mikor és hol találkoznak legközelebb a keresztények?
És kik ők?
Amelia nem tudhatta, hogy Cornelius semmit nem kezdett vol-
na a nevekkel. Nem mondta volna meg az őröknek.
Barátainak nem lett volna baja. Úgy hitte bajuk lesz, így
csöndben maradt. Cornelius másik módon próbálkozott.
- Add fel ezt az új hitet, Amelia, és újra visszatérhetünk a régi
életünkhöz, évekkel korábbra, amikor boldogok voltunk. Elviszlek
Egyiptomba. Szeretnéd?
Amelia férje arcát vizsgálta az ajtón levő kis ablakon beszűrő-
dő fáklya fényében. Úgy tűnt valóban feldúlt. Végül így szólt.
- Néró megölheti a testemet, Cornelius, ahogy megölte a bará-
taimat. De ők nem haltak meg. Így nincs hatalma a halál felett.
Végül mit kap valójában?
Cornelius meredten nézte Ameliát. Vajon most Néróra utalt,
vagy ez leplezett utalás volt őrá? Nem, nem látott ravaszságot a
tekintetében.
- Ha hagyod, hogy ez bekövetkezzen, már nem szeretheted a
családodat vagy engem. Akkor nem gondolsz a gyerekeidre!
- De igen! - kiáltott fel. - Ó, Cornelius, éppen a gyerekeimért
teszem ezt!
- Ha nem hallgatsz rám, Amelia, akkor én semmit nem tehe-
tek.
Megfordult, hogy távozzon.
- Ne! - kiáltotta. - Ne hagyj itt!
- Egyszerűen visszakaphatod a szabadságodat, Amelia. Még
egy gyerek is láthatja.
Amelia elborzadva nézett a férfira.
- Tényleg elmész, és itt hagysz ezen a borzalmas helyen?
- Mint mondtam, nem tehetek semmit.
 Cornelius biztos volt benne, hogy olyan tehetetlennek és szá-
nakozónak látszott, amennyire csak lehetséges, amikor Amelia
cellájának ajtaja becsukódott mögötte, de a börtönőrt követve,
egy kis bosszúságot érzett, amiért nem sikerült megtörnie Ameli-
át. Az utolsó pillanatban kitörő könyörgésre és sírásra számított,
aztán saját győzelmére. Utasította az őrparancsnokot, hogy még
egy éjszakán át tartsák benn, ne adjanak neki se enni, se inni. Egy
pillanatig gondolkodott.
- El tudná intézni, hogy a kínzások hangjai eljussanak a fülé-
hez?
- Jobbat tudok, Uram - mondta a katona, aki gyakran meg-
könnyebbült, ha munkahelyi unalmát egy kis szórakozással színe-
síthette. - Bemehetek a cellájába véres kézzel. Ez minden alkalom-
mal hatásos.

Amelia a tömör vasban elfordított kulcs hangjára ébredt. Las-

san felült, minden ízülete fájt a kőpadlón való alvástól. Harapások
voltak a bőrén. Némelyik viszketett, némelyik fájt. Még sosem ér-
zett ilyen szomjúságot.
- Cornelius - suttogta.
De a lánya volt. Amelia megdöbbent, milyen borzalmasan né-
zett ki Cornelia.
- Anya - mondta a tizenkilenc éves lány, ahogy könnyes szem-
mel megölelte Ameliát. - Micsoda borzalmas dolog ez!
- Van… - kezdte Amelia. Megdöbbent saját fizikai gyengesé-
gén. - Kaphatok egy kis vizet?
Cornelia megdöngette az ajtót, és utasítást kiabált. Egy pilla-
nattal később az őr - nem az előző napi - visszatért egy bögre víz-
zel, egy égő fáklyával és két ülőkével. Olyan embernek látszott,
aki egyáltalán nem elégedett a munkájával.
- Corneliustól hallottam - mondta Cornelia, a bátyjára utalva,
nem pedig apjára. - Egy ügyfelet látogatott meg itt a börtönben,
és akkor hallott rólad. Ó, Anya, nem tudom elhinni. Miért vagy itt?
Amelia először a szomját kellett oltsa, egyenesen a korsóból
ivott, megkönnyebbült, amikor érezte, hogy víz folyik le a kezén, a
karján és a nyakán. Úgy érezte, ezer fürdőtől sem fog megtisztul-
ni. Végül elmesélte férjével folytatott beszélgetését, és tudni akar-
ta, miért nincs itt.
- De - mondta Cornelia homlokát ráncolva -, nem hallottam
újabb üldözésekről. Néró jobban aggódik a saját nyaka miatt ezek-
ben a napokban, semhogy másokkal törődjön.
És Amelia tudta. Amit valójában már tudott, mélyen a szívé-
ben - ami meglátogatta álmaiban, és a szöszmötölő patkányok és
más rabok szüntelen kiáltásaival egy ritmusban suhogott a fülébe
-, hogy mindezt Cornelius tette. Arra akarta kényszeríteni, hogy
megtagadja új hitét, hogy ismét ő győzedelmeskedjen.
És a következő pillanatban Cornelia is tudta.
- Apa volt, ugye? - suttogta. - Miért, miért gyűlöl téged?
- A sértett hiúsága miatt. Alaposan megtépáztam apád büsz-
keségét. Nem szándékosan tettem. A tömeg az arénában…
- Emlékszem! Hetekig mindenki erről beszélt. Azt hitte, a tö-
meg neki tiszteleg, amikor pedig neked szólt. Ez az amiért…?
- Mit miért, Cornelia?
A fiatal nő lehajtotta a fejét.
- Láttam a babát. Tökéletes volt. Nem volt kicsavarodva a lá-
ba. Apám azonban azt mondta, vigyék el. Annyira elborzadtam.
Nem tudtam, mit gondoljak róla.
- Az apád hős volt a szemedben, és kiderült, hogy csak egy
ember.
- És továbbra is büntet. Ne hagyd, Anya. Add meg neki, amit
akar, és szabad lehetsz.
Amelia megrázta a fejét.
- Ha megadom Corneliusnak, amit akar, sosem leszek szabad.
- De igen! Segítek neked! Nem üldözhet mindkettőnket. Anya
-Cornelia hangja dühössé vált. - Ez nem Néró büntetése! Ezt csak
apa csinálja veled.
- Lányom, figyelj ide. Nem számít, hogy Néró, egy egész stadi-
on, vagy csak egyetlen ember teszi. Nem tagadhatom meg a hite-
met.
Cornelia térdre esett, fejét Amelia ölébe fektette, és zokogott.
 Amelia a lánya haját simogatva azon csodálkozott, hogy két
éve, amikor Cornelia megszülte első gyermekét, még egy hit nél-
küli asszony volt. Most pedig megtalálta túláradó hitét, és arra vá-
gyott, bárcsak megoszthatná a lányával is, úgy adhatná át neki,
mint a reménység ragyogó serlegét.
- Most menj, gyermek - motyogta. - Vigyázz a családra helyet-
tem is. Győződj meg róla, hogy minden rendben zajlik. És a kis Lu-
ciusszal úgy bánj, mintha a testvéred lenne, Cornelia, végül is va-
lóban az.
Megölelték, megcsókolták egymást, és elbúcsúztak. Cornelia
tiltakozott, és állította, hogy látni fogja anyja szabadon eresztését.
Amelia azonban tudta, hogy nem így lesz, mert itt Cornelius kezé-
ben volt minden hatalom.
Cornelia csak néhány perce távozott, amikor megjelent Corne-
lius, így Amelia gyanította, hogy kint várakozott.
- Most és örökre, feleség, megtagadod ezt az őrültséget? - kér-
dezte, és amikor megrázta a fejét, Amelia valódi zavart látott férje
arcán.
- Cornelius, úgy vélem, amikor elvittél magaddal a cirkuszba,
azért tetted, hogy megfélemlíts - mondta Amelia. - Úgy vélem, ab-
ban reménykedtél, hogyha végignézem Rachel halálát, akkor fel
fogom adni új hitemet. De épp az ellenkező hatást érted el vele.
Attól, amit láttam, amit kényszerítettél, hogy végignézzek - hangja
megerősödött -, mert te ölted meg a barátaimat, még erősebb az
elhatározásom, mint eddig bármikor. Sosem fogom elárulni keresz-
tény barátaim nevét. És sosem fogom megtagadni hitemet.
Cornelius fölébe tornyosult látványos hivatali tógájában - a tö-
meg hajbókolt előtte e ruhadarab láttán - és Amelia érezte, hogy
forr férjében a düh. De nem szólt egy szót sem, és ahogy sarkon
fordult, és távozott, majd az ajtó becsapódott mögötte, Amelia
tudta, hogy ügye elveszett. Néró, akár szerepet játszott az ügy-
ben, akár nem, attól függetlenül, hogy az ellene felhozott vádak
igazak voltak-e vagy sem, tudta, hogy Cornelius végső bosszút for-
ral ellene. Látni akarja, amint megbüntetik az arénában. És nem
lesz egyedül, fel fogja áldozni Japhethet és Chloét és a többieket,
és őt fogja utoljára hagyni.
 A nyirkos folyosón és a csúszós lépcsőkön felfelé haladva min-
den lépéssel nőtt Cornelius dühe. Már egy új gondolat kezdett for-
málódni agyában, miként is fordíthatná ezt a vesztett helyzetet az
előnyére. Azt mondhatná Ameliának, hogy sikerült elérnie szaba-
don bocsátását azzal, hogy latba vetette politikai súlyát, nevét és
ismertségét. Aztán elpletykálhatná barátainak, és rövid időn belül
Cornelius hősként kerülne ki az egészből.
Így némiképpen türelmetlenül várta, hogy kiadhassa az utasí-
tást az őrparancsnoknak: engedje Ameliát szabadon, ahogy abban
a két férfi korábban már megegyezett. Az őrparancsnok azonban
nem volt a helyén, csak egy beosztottja, aki közölte, hogy a tiszt
távol van, a kulcscsomóval együtt.
- Akkor menj és keresd meg! - parancsolta Cornelius, azon ag-
gódva, miként rendezze el Amelia kiszabadulását és saját hírnevé-
nek fényezését.
A sötét cellában Ameliának hányingere támadt, meg volt ré-
mülve. Izzadt és egész testében reszketett. A még hátralevő évei-
re gondolt, a családjára, a felnövő csecsemőkre, a városi házára, a
vidéki villájára - most mind oly értékesnek látszott.
Részt akart venni Gaius és Lucius tógaceremóniáján, látni
akarta idősebb fiának első bírósági ügyét, ringatni akarta lánya
csecsemőit, meg akart öregedni és bölccsé akart válni, és gyö-
nyörködni akart minden egyes lángoló naplementében.
Hogyan vehette ezeket biztosra, az életét, a családját, amikor
áldania kellett volna minden egyes naplementét, amikor minden
újabb napot hálásan kellett volna fogadnia!
Úgy imádkozott, mint még korábban soha, a nő, aki valaha hi-
tetlen volt, és aki most annyira tele volt hittel, hogy nemcsak új
megváltójához fohászkodott, de az Áldott Júnó Anyához is.
Jelért könyörgött. Mit kellene tennem?
Csendben várta a választ, de csak az őt fogva tartó tömör fa-
lak nyomasztó csöndjét hallotta, és más rabok szabadulásért, éte-
lért és italért felszakadó, elhaló kiáltásait. Saját szívverését hall-
gatta, saját lelkének elsuttogott félelmeit. Imádkozott és hallga-
tott. És végül, a félelemtől, éhségtől és szomjúságtól kimerülve,
elővette nyakláncát ruhája alól, és a kék kristály közepébe pillan-
tott, a kozmikus gyémántpor halmazra, amely felvette a megfeszí-
tett megváltó alakját. És ebben a pillanatban megérkezett hozzá a
válasz.
Ez a kő hozta vissza az istenekbe vetett hitét, és most is meg-
erősítette hitében. Már tudta, mit kell tennie.
Remegő kezekkel próbálta kiszabadítani a követ aranyfoglala-
tából, és amikor sikerült, feltartotta a halovány fáklyafénybe, és
majdnem felkiáltott szépségét látva. Az aranyfoglalat miatt nem
látta gyönyörű átlátszóságát, és a benne levő Jézus-alak élességét
és tisztaságát. Milyen különös, gondolta, hogy átkozottnak gondol-
ta a követ, meg azt, hogy szellem lakik benne. Persze Cornelius
éppen azt szerette volna, hogy ezt gondolja.
Aztán az elkövetkező fájdalomra gondolt, a kínzásra, a haldok-
lásra, és végül gyalázatos halálára az arénában. Tudta, nem lesz
ereje megőrizni barátai nevét és hollétét a kínzás alatt. Szíve majd
kiugrott. A szelleme erős akart lenni, de tudta, hogy a teste gyen-
gének bizonyulhat. De most, most talán erős lehet, még a kínzás
előtt.
Hirtelen visszagondolt a nyolc évvel ezelőtti napra, amikor
Cornelius élet és halál felett döntött, és a halált választotta.
Most Amelia állt szemtől szemben ugyanezzel a döntéssel. A
halálra ítélt ártatlan csecsemőre gondolva ő most az életet válasz-
totta: az örök életet.
Miután döntött, úgy érezte, különös nyugalom lett úrrá rajta,
és hirtelen minden rejtély világossá vált. Talán - gondolta -, amikor
Jézus a világ végéről beszélt, talán arra gondolt, hogy a vég nem
minden embernél ugyanakkor következik be, hanem sokkal inkább
mindenkinek a saját idejében, amikor valaki meghal, és új élete el-
kezdődik. Számomra ma éjjel jön el a világ vége.
Visszatartotta a lélegzetét, és fülelt. Morgó hangot hallott a fo-
lyosó távoli végén. Gyorsan kell cselekednie, mielőtt érte jönnek.
Nem volt könnyű lenyelni a követ. Amikor a nyelvére tette, iz-
zadni kezdett és öklendezni. Aztán a még előtte álló életre gon-
dolt, a gyönyörű házra, hogy a férje most talán szerető érzelmek-
kel akar felé fordulni, újra akarja kezdeni az életüket, ajándékokkal
elhalmozni. De aztán eszébe jutott a keresztre feszített ember, aki
megbocsátott azoknak, akik keresztre feszítették, és aki megtisztí-
totta őt is a lelkén keresztül.
 Hátrébb tolta a követ, de még mindig nem tudta lenyelni.
Megtolta az ujjával, és amikor érezte, émelyegni kezd, attól
félt, hogy visszaöklendezi, vagy elájul, és az őrök kiszedik a szájá-
ból, még mielőtt az elvégezhetné feladatát.
Szédelegve előre hajolt és pokoli fájdalmak árán, tovább tusz-
kolta a követ le a torkába, és közben némán imádkozott.
„Istenem, bocsásd meg nekem, hogy kioltom saját életemet,
de gyenge húsból vagyok, nem bírom elviselni, hogy az arénába
vezessem szeretett barátaimat magammal együtt, bár halálunk
mártírhalál lenne.”
Aztán feltámadt heves életösztöne. Szíve zakatolni kezdett,
megmarkolta a torkát. Bár meg akart halni, teste harcolt.
Tüdeje levegőért küzdött, szája hatalmasra tágult. Szúró fájda-
lom töltötte be a tüdejét, és úgy érezte, szétszakad a feje.
A padlóra zuhant, és úgy vergődött, mint egy partra vetett
hal.
Mellkasa lángolt, és csengett a füle. Drága Isten, vess véget
szenvedésemnek!
Aztán végül különös béke öntötte el, az élet kipergett testéből,
mint a nyári rózsák szirmai, ahogy egyesével hullnak a földre.
És a kék kristály megtette a magáét. Ez a kozmoszdarabka -
csodálatosan rejtélyes és tökéletes, amely nagyon régen a Sudár
nevű lányt kivezette Afrikából, rávezette a Laliari nevű nőt arra,
hogy ne féljen a halottaktól, és megmutatta az Avram nevű fiatal-
embernek a világban elfoglalt helyét - szilárdan illeszkedett egy
hatalmas hittel rendelkező asszony torkába.
Ahogy a sötétség körbeölelte, miközben halálára, a Rachellel,
megszégyenített barátaival, és talán a magára hagyott, tökéletes-
nek született gyermekkel való egyesülésre készült, Amelia meglát-
ta a sors furcsa fintorát is abban, hogy amit a férje büntetésnek
szánt, az végül megváltásának eszköze lett.
Az őrök nem tudták, miként halt meg, de arca vértolulásos
volt, nyelve bíbor színű és kilógott. A börtön orvosa szerint, Amelia
úgy nézett ki, mint aki szívinfarktusban halt meg. Félt az arénában
való megkínzástól, ez túl sok lehetett neki, mondta.
 Corneliusnak eszébe jutott, amit Amelia mondott: az, hogy el-
vitte a cirkuszba, pont fordítva sült el. Ez igaz volt. Azt akarta,
hogy féljen, de nem annyira, hogy a halálát okozza.
Aztán észrevett valamit, amit a többiek nem - hiányzott a kő a
nyakláncból, és abban a pillanatban tudta, mit tett Amelia.
Mivel azonban nem akart mártírt csinálni feleségéből, sőt, in-
kább azt szerette volna, hogy az emberek azt higgyék, gyávaság-
ból halt meg, nem tett megjegyzést a hiányzó kőre.
Megőrizte titkát, és a gyászoló férj mintaképe lett.
Cornelia viszont vad fájdalomban tört ki, és az apját okolta a
tragédiáért. Megtiltotta, hogy elhamvasszák az anyját, helyette
Ameliát egy házra emlékeztető sírba temették, amit bevakolt abla-
kok, ajtók díszítettek és kert vett körül. Cornelia pedig minden hé-
ten felkereste a sírt, tüntetően mutatva fájdalmát.
Apja elleni személyes bosszúként felvette anyja hitét, bár nem
hitt benne, és nyíltan gyakorolta keresztény vallását. Otthonát
templom-otthonná változtatta, és mindenütt ezzel büszkélkedett,
míg aztán egy nap rájött, hogy valóban keresztény lett. Új buzgal-
mában azért küzdött, hogy anyja emlékét életben tartsa. Ragasz-
kodott hozzá, hogy a keresztények megemlékezzenek anyja mártí-
romságáról halálának napján, minden évben, ahol Cornelia ma-
gasztalta anyját, hogy miként szállt szembe a hatóságokkal és halt
meg a hitéért.
Amikor Cornelia első gyermeke - az, aki aznap született, ami-
kor Cornelius Egyiptomból visszatérve magával hozta a királynő
sírjából ellopott, kék kristályos nyakláncot - felnőtté és szenvedé-
lyes kereszténnyé vált, az egyház kiemelkedő diakónusává, a fiú
megrendelt egy ezüst ereklyetartót, hogy abban őrizzék nagyany-
ja maradványait. Egy nagy tiszteletben álló napon, összegyűlt ke-
resztények százai előtt, a halotti lepelbe burkolt csontokat kivették
a koporsóból, áthelyezték az ereklyetartóba, és egy szentélybe
tették, ahová bárki elmehetett kifejezni hódolatát.
Későbbi éveiben Cornelia követte anyja példáját, és keresz-
tény mártír lett Domitianus császár uralkodása idején, aki cirkuszi
látványosságként kitépette a nyelvét.
 Corneliust, miután nem érte túl nagy veszteség felesége halá-
lával, végül kinevezték konzulnak, elneveztek róla egy évet, így
önelégülten azt hitte, a neve fennmarad a történelemben.
De a birodalom szétesett, és a konzulok névsora feledésbe
merült. Amíg felesége, Amelia, ismertté vált mártírságáról, és még
templomot is elneveztek róla, Cornelius Gaius Vitellius eltűnt a tör-
ténelemből.
Szent Amelia csontjait a családi kriptából Marcus Aurelius ural-
kodásának aranykora alatt egy újonnan épült templomba vitték,
ahol ezrek tiszteleghettek előtte. Itt feküdt békésen, leszármazot-
tai minden évben megemlékeztek róla mártírhalálának napján,
egészen addig, amíg a legutolsó és leggyilkosabb keresztényüldö-
zés el nem kezdődött Diocletianus császár uralkodása alatt, i. sz.
303-ban.
Diocletianus első rendelete megtiltotta a keresztény gyüleke-
zést, elrendelték a templomok és szent könyvek megsemmisíté-
sét. Arra utasították a keresztényeket, tagadják meg vallásukat,
csak az állami isteneknek mutassanak be áldozatokat. Az utasítás
megszegésének büntetése halál volt.
Püspökök és diakónusok egy titkos gyűlésén megegyeztek ab-
ban, hogy bár a halál azonnali mártírságot jelentett, és ezért a
mennyekben levő Jézussal való egyesülést, a hit szempontjából
fontos, hogy életben maradjanak, és az Igét a birodalmon túlra vi-
gyék. Sorsot húztak, hogy kiválasszák ezeket a misszionáriusokat.
Összegyűjtöttek hát relikviákat, könyveket, szent tárgyakat - köz-
tük a Szent Amelia maradványait tartalmazó ezüst ládikát -, rejté-
lyes körülmények között kivitték Rómából egy viharos éjszakán, és
hajóra tették a háborgó tengeren.
Akkor pedig, toronymagas hullámok hátán, a koromfekete éj-
szaka leple alatt, Ameliát, Cornelius Gaius Vitellius egykori felesé-
gét, a Britanniának nevezett római tartományba szállították, ahol
keresztény szimpatizánsok éltek egy Portus nevű településen,
amely egykor katonai helyőrség volt, most azonban egy angolnái-
ról ismert, viruló város.

ÖTÖDIK KÖNYV
 Anglia
i. sz. 1022

Winifred Anya, a Szent Amélia főnökasszonya, kinézett az ab-

lakon. Tavasz! - gondolta.
Ó, a természet áldott színei, Isten ecsetje ismét munkában:
halvány rózsaszín cseresznyevirágok, vörös és fekete eper, skar-
látvörös galagonya és napsárga nárciszok. Bárcsak az ő festőpa-
lettája is ilyen gazdag és változatos színekből ál na.
Micsoda iniciálékat tudna készíteni!
A színek reményt adtak. Talán ebben az évben az apát megen-
gedi, hogy megfesse az oltárképet.
A lendülete csökkent. Újra álmot látott, bár igazából nem is
nevezhette álomnak, hiszen ébren lepte meg. Inkább látomás, mi-
közben Szent Améliához imádkozott, aki már megszámlálhatatla-
nul sokszor megjelent neki: lepergett előtte az áldott szent élete,
kislánykorától a kereszténységre való áttéréséig, látta, amint ró-
mai katonák letartóztatták, látta mártírhalálát Néró császár karmai
közt. Bár Winifrednek elképzelése sem volt arról, hogyan festettek
a római katonák vagy egy római császár, sem arról, miként öltöz-
ködtek, laktak az emberek ezer évvel korábban - és természetesen
azt sem tudta senki, milyen volt maga Amélia -, Winifred biztosra
vette, hogy a látomás pontos históriája az egykoron történteknek,
mert Istentől jött.
A gondot az jelentette, mi módon győzze meg az apát urat. Az
oltárkép örök vitaforrás volt, s olyan régi, hogy a kezdetére sem
tudott Winifred visszaemlékezni. Oltárképhez kért engedélyt, ami
sokkal nagyobb kihívást jelentett, mint egy papiros megfestése,
de az apát (ez a mostani, meg az elődje is) azon az állásponton
volt, hogy terve nem helyénvaló, ráadásul a büszkeségnek és am-
bíciónak nevezett bűnök határát súrolja.
Bár Winifred minden alkalommal belenyugodott, mert enge-
delmességet fogadott, lázadó lelke titokban háborgott, hogy bez-
zeg a férfiak méretes képeket festenek, a nők meg csak a nagybe-
tűk megrajzolására jók.
 Winifred Anya és a Szent Amélia apácái éppen ezt tették: inici-
áléként ismert nagybetűket festettek, amelyek Anglia-szerte is-
mertek voltak. Mindössze az okozott némi problémát, hogy Winif-
red nem akart iniciálékat festeni, az apát akarta, hogy azt fessen.
Felsóhajtott, emlékeztette magát, hogy egy apáca élete nem
az akarásról, hanem az engedelmességről szól.
Kezét hatalmas kámzsájába dugta, s épp elfordulni készült az
ablaktól, ahol annyira lekötötték figyelmét a tavasz szivárványszí-
nei, amikor meglátta Andrewt, az idős gondnokot, aki integetve si-
etett át a kerten. Gondterhelt arca láttán áthajolt a párkányon. A
zárdaablakokon nem volt üveg, mert az apácák ezt nem engedhet-
ték meg maguknak.
Őszes üstökét rángatva, Andrew bocsánatot kért a főnökasz-
szonytól, és elújságolta, hogy épp egy kiöregedett fat vágott ki tü-
zelőnek, amikor meglátta Edman Atyát az úton, errefelé közeledni.
- Úgy számolom, még háromnegyed óra, míg ideér.
Winifred enyhén megrémült. Miért most jön? Az apát egy hó-
napban egyszer látogatott el a Szent Améliába, hogy meghallgas-
sa a gyónásokat, és összeszedje a kéziratokat.
Maradni szokott a misére is, de ahhoz túl elfoglalt és fontos
személy volt, hogy idejét egy marék idős apácára pazarolja.
Erre a fárasztó feladatra alacsonyabb rangú papokat jelölt ki.
- Úgy vélem, rossz hírekkel jön, Főtisztelendő Anya.
Winifred lebiggyesztette az ajkát. Nem úgy ismerte az apátot,
mint aki jó hír miatt megváltoztatná a programját. De ettől még
nem kell kétségbe esni.
- Talán azért jön, hogy közölje, hogy a tetőnket ebben az év-
ben fogják megjavítani.
- Az valóban áldott hír lenne.
- Ne szóljon a többieknek, amíg nem tudjuk. Feleslegesen ne
okozzunk aggodalmat.
Köszönetet mondott a férfinak, és megkérte, szóljon, ha Ed-
man Atya a kapuhoz ér. Ellépett az ablaktól. Megtartotta magának
az apát látogatásának hírét, mert attól félt, a nővérek aggódná-
nak. Végigsétált a már munkálkodó apácák sorai között, Urunk ti-
zenegyedik évszázadában, ezen a ragyogó tavaszi napon.
A kolostor íróhelyisége egy hatalmas terem volt, közepén
hosszú asztal állt, a falak mentén pedig íróasztalok sorakoztak,
ahol a Szent Amélia apácái fáradoztak kényes munkájukon. A fa
ablaktáblákat kinyitották, hogy beengedjék a reggeli napfényt.
A nővérek csendben dolgoztak, fekete fátylas fejjel hajoltak
munkáik fölé. Winifred egyszer meglátogatta a Portminsteri Apát-
ságot, ahol a bencés szerzeteseknek előírták a csendet, bár a
szent szövegek másolása nem csendes elfoglaltság volt.
Néhány szerzetes az újfajta néma olvasással kísérletezett, a
legtöbben azonban még mindig úgy olvasták magukban a szöve-
get, ahogy az emberek évszázadokon keresztül tették: hangosan.
A Portminster Apátság szerzetesei a szövegben mindig kihagy-
ták a helyet az oldal első betűjének, mivel azt illesztették hozzá -
itt a Szent Améliában. És bár az iniciálé, nem pedig a szöveg volt
Anglia-szerte híres, az érdem a szerzeteseké volt.
Winifred Anya ezt a dolgok rendjeként könyvelte el, hiszen en-
gedelmeskedett az egyháznak, Istennek és a férfiaknak.
Néha azért úgy vélte, szép dolog lenne, ha nővéreinek ügyes-
ségét, tehetségét és odaadását legalább egyszer elismernék.
Ez térítette vissza gondolatait az apátra. Legutolsó alkalom-
mal látomása olyan erős volt, hogy muszáj volt sürgősen beszélnie
erről. Természetesen sosem mehetett el az apáthoz, meg kellett
várnia, hogy ő jöjjön el hozzá. A kolostorban eltöltött negyven év
alatt, Winifred alig merészkedett a falakon túlra, és akkor is csak
rövid távolságokra ment - főleg olyan alkalmakkor, amikor család-
tagjaitól vett búcsút a falusi temetőben. Egyszer részt vett Edman
Atya beiktatásán is, amikor Portminster új apátja lett.
Apát úr… Milyen különös ez a váratlan látogatás ezen a regge-
len. Remélheti, hogy ez azt jelenti, Isten kézbe veszi a dolgokat?
Vajon ez annak a jele, hogy az apát végül megenyhül, és hozzájá-
rul az óhajához? Vajon megérti végre, hogy az oltárkép nem Winif-
red saját örömét vagy büszkeségét szolgálja, hanem ajándék en-
nek az áldott szentnek, hála mindazért, amit Winifredért tett?
Winifred kislánykorában otthon élt apja uradalmi házában, s
rejtélyes képességgel rendelkezett: megtalált elveszett dolgokat -
tűt, melltűt, egyszer még egy húspástétomot is meglelt, amit a ku-
tya vitt el. Nagymamája azt mondta, hogy látó, amit kelta őseitől
örökölt, de figyelmeztette, nehogy elárulja bárkinek, mert még azt
hinnék, hogy boszorkány. Így Winifred titokban tartotta, míg egy
nap aztán véletlenül mégis kiderült, amikor az egész uradalmi ház
felfordult, mert egy elveszett ezüstkanalat kerestek. A tizennégy
éves Winifred „látta”, hogy a kanál az éléskamrában lapul a köpü-
lő mögött, és amikor megtalálták, mindenki kíváncsi volt, honnan
tudta.
Nem bírta megmagyarázni, így rosszindulatúnak kiáltották ki.
Megverték, és a fiú - akivel eljegyezték - apja felbontotta a je-
gyességet, a lány jellemhibájára hivatkozva. Ekkor elment Szent
Amélia kápolnájába, és segítségéért imádkozott.
Miközben anyja és nővérei fohászkodtak a kápolnában, Winif-
red felfedezőútra indult. Amikor benyitott az íróhelyiségbe, ahol a
nővérek munkáik fölé hajolva dolgoztak, s Winifred meglátta palet-
táikat és festékeiket, pergamenjeiket és tollaikat, tudta, hogy itt a
helye.
Winifred apja több mint boldogan teljesítette a lány kérését,
hogy zárdába akar vonulni. Winifred azóta itt élt. Nem telt el úgy
nap, hogy imában ne köszönte volna meg Szent Améliának a se-
gítségét, hogy megmenekült a szánalmas jövőtől: egy férjhez ad-
hatatlan lány sorsától, aki nem produkál fiú unokákat, így nem té-
ríti vissza felnevelésének költségeit. Aki végül az értéktelen lények
közül is a legmegvetettebb, egy hajadon nagynéni, akit a család-
tagoknak el kell tartaniuk, és ezért cserébe rosszkedvet és csúnya
kézimunkákat kapnak.
A Szent Amélia íróhelyisége olaj és viasz, korom és pernye,
kén és növényi anyagok illatát árasztotta. Pára lengett a levegő-
ben, mivel lámpák égtek éjjel és nappal, nem azért, hogy fényt ad-
janak, hanem lámpakormot, ami a tintakészítéshez kellett.
Az apácák maguk készítették festékeiket is: a legszebb sötét-
kéket lazuritból, ami Afganisztánból érkezett, a vörös tintát vörös
ólomból, a cinóbervöröset cinóberből vagy karmazsin tetűből, és
néhány más színt, amelyek előállításának titkát csak ők ismerték.
A központi asztalnál ült Edit nővér, ő tudott legügyesebben
arany leveleket rajzolni, ami az iniciálékészítés első lépése volt.
 Különleges kéz kellett a gipszalap felviteléhez, majd tetején az
arany levél felrajzolásához; éles szem kellett ahhoz, hogy valaki
észrevegye, mikor elég nedves még az alap ahhoz, hogy éppen
úgy leheljen rá, a selyemanyagot épp úgy nyomja rá, és a kutya-
fogból készült fényezőt egyetlen ponton érintse hozzá.
Egy Edit nővérénél nehézkesebb kéz vagy homályosabb szem
- és az aranylevél-díszítés legjobb esetben is csak másodosztályú.
Egy másik nővér az Édenkertben időző Ádám és Éva miniatú-
ráját festette. Mindketten meztelenek, gömbölyű csípőjű és hasú
nőies alakok voltak, mivel az apácáknak elképzelésük sem volt ar-
ról, hogyan néz ki egy meztelen férfi. A nemi szerveket fedő füge-
falevél isteni adomány volt a nővérek szempontjából, hiszen fogal-
muk sem volt róla, mi rejlik a férfiak öltözéke alatt.
Winifred Anya, idős korára sem ismerte az emberi anatómiát,
még a nőit sem, mivel sosem segédkezett gyermekszülésnél, és
egyébként sem látott meztelen nőt. Metaforákat ismert: a férfi kul-
csa a női kulcslyukba, a férfi kardja a nő hüvelyéhez és így tovább.
De a párosodás és nemzés dolga Winifred Anya látókörén kívül es-
tek.
Soha nem gondolt a testiségre, és eszébe sem jutott, mit mu-
lasztott el. Annyit értett meg az egészből (leginkább a zárda
hölgyvendégeitől hallott mesék alapján), hogy a szex a férfiak szá-
mára sport, a nők számára pedig szenvedés. Emlékezett arra, ami-
kor idősebb nővére férjhez ment, és unokanővérei segítettek neki
becsomagolni az útra. Hogyan kuncogtak a lányok a chemise ca-
goule-on, 2L méretes hálóköntösön, aminek elején egy apró lyuk
volt, amely a minimális testi kontaktust biztosította a megtermé-
kenyülés érdekében.
- Miért nem pihensz egy kicsit, Nővér? - kérdezte Winifred az
idős apácától, aki épp a kígyót készült megfesteni.
- Sajnálom, hogy olyan sokáig tart, Főnökasszony, de a látá-
som…
- Mindannyiunkkal előfordul. Tedd le az ecsetet, és csukd be
pár percre a szemed. Talán néhány csepp víz is segítene.
- De az Apát Atya azt mondta…
Winifred összeszorította az ajkát. Azt kívánta, bárcsak ne han-
goskodott volna annyira Edman Atya legutóbb, amikor felhánytor-
gatta a munka lassúságát. Igazán felesleges megbántania a nővé-
reket, már csak azért is, mert a betegségeken nem tudtak segíte-
ni. Ágnes korosodott, és csak remélni merték, hogy tovább tud
dolgozni.
- Ne foglalkozz az apáttal - mondta kedvesen. - Isten nem
akarja, hogy az ő szolgálatában halálra dolgozzuk magunkat. Pi-
hentesd a szemed, folytasd később, ha már jobban leszel.
Hozzátett még egy tételt a képzeletbeli kívánságlistához, amit
az Apát Atyának készített: gyógyító szemvíz, Ágnes nővérnek.
Aztán megkondultak a harangok, a zárdatagokat zsolozsmá-
hoz hívták, a nap során előirányzott vallásos énekekre vonatkozó
hét kánoni óra harmadikjához. Óvatosan letették ecsetjeiket és
tollaikat, imát mondtak befejezetlen munkáik felett, keresztet ve-
tettek, majd csendben elhagyták a termet.
Az évszázados kerengőn áthaladva, a kápolnájuk szívét jelen-
tő kórusban gyűltek össze. Ettől keletre volt az oltár, ahol a nővé-
rek misét celebráltak, nyugatra egy fából készült válaszfal mögött
pedig a főhajó; a helybéli emberek, zarándokok és a zárda vendé-
gei itt tartózkodhattak, ha részt akartak venni a misén. A három-
száz évvel korábban épült, kőből emelt kápolna a Szent Amélia ko-
lostort is magába foglaló szerény épületegyüttes szíve volt. A nő-
vérek, akik Szent Benedek Szabályainak megfelelően éltek - csön-
det, szüzességet, önmegtartóztatást és szegénységet fogadva -,
cellákban aludtak, és egy hatalmas refektóriumban étkeztek. Egy
valamivel kényelmesebb hálóterem is volt a kolostorban, ami
olyan állandó lakók elszállásolására szolgált, akik nem apácák, ha-
nem gazdag, magányosságot választó hölgyek voltak. Volt még
egy vendégház a zarándokok és utazók számára, de ezekben a
napokban az üresen állt. A kis templom mellett nyílt a gyűléste-
rem, az apácák itt jöttek össze, hogy a Szabályokat olvassák, meg-
gyónják bűneiket. Végül ott volt az íróhelyiség, ahol idejük legna-
gyobb részét töltötték. Az összes kőépületet a derékszögben hajló,
íves oszlopsoros kerengő köré rendezték, itt sétáltak a nővérek.
Ezek közül a hűvös, szürke, csöndes falak közül kerültek ki egész
Anglia legelképesztőbb és legszebb kéziratai.
Winifred a maroknyi apácát nézte, ahogy énekelni siettek a
karzatra. Valaha sokan voltak, mostanra azonban számuk egyre
csökkent, a tagok gyengék és idősek valamennyien, nem volt köz-
tük egyetlen fiatal novícia sem. Winifred ettől függetlenül a szigo-
rú fegyelem híve volt, minden reggel ellenőrizte, hogy az apácák
ruhája makulátlan-e: fekete tunika, skapuláré és fátyol, fehér apá-
cafőkötő, apácafátyol és fejpánt. Zord időben, vagy a zárdán kívül
tett ritka utakhoz fekete csuklyás köpenyt is viseltek. Mindegyikük-
nek volt egy kötélből készült öve, amelyről a rózsafüzér és egy ke-
nyérvágó kés lógott. Kezüket nem illett megmutatniuk, hanem ru-
haujjukba kellett rejteniük, és össze kellett kulcsolni a skapuláré
mögött. A tekintetüket mindig a földre kellett szegezniük szeré-
nyen és alázatosan. Bár beszélhettek, de csakis halkan, és a lehe-
tő legkevesebb szóban kellett közölniük mondandójukat.
Mint Anglia minden zárdájában, a tagság csak a nemesasszo-
nyok számára volt elérhető. A középosztálybeli nőknek kevés re-
ményük lehetett arra, hogy csatlakozhatnak, a parasztasszonyok-
nak meg semennyi. Winifred szerette volna megnyitni a rend ka-
puit a vagyonos és elhivatott középosztálybeli nők, és alkalman-
ként a módos parasztlányok előtt is. Ebben, sajnos, meggátolták a
megváltoztathatatlan szabályok. A Szent Amélia berendezkedett
arra is, hogy bentlakó diáklányokat fogadjanak - gazdag bárók lá-
nyait -, hogy kézimunkára, etikettre, s a felvilágosult apák gyerme-
keit, írásra és olvasásra tanítsák, latinra és alapvető számtani mű-
veletekre, hogy majdan ügyesen vezessék a háztartást. A Szent
Amélia vagyonos özvegyeket is elszállásolt, akiknek nem volt hová
menniük, és goromba férjeik vagy apáik elől menedéket kereső
nőket - akik meg tudták fizetni az ott-tartózkodást. Férfiaktól men-
tes, férfiuralom nélküli női mennyország volt ez.
Valamikor közel hatvan lélek virágzó közössége volt. Most már
csak tizenegyen voltak, beleértve magát Winifred Anyát is.
Rajta kívül itt élt még hét fátyolt viselő nővér, két idősebb ne-
mes hölgy, akik túl régóta itt laktak már ahhoz, hogy az új zárdába
költözzenek, és Andrew, a gondnok, akit csecsemőkora óta - ami-
kor egy kosárban a zárda kapujában hagyták - a zárdában nevel-
tek.
A Szent Amélia azért haldoklott, mert tíz mérfölddel odébb, öt
évvel korábban épült egy új zárda, amely Szent Amélia maradvá-
nyainál sokkal fontosabbnak tartott relikviának adott otthont. A
másik zárda vonzotta a novíciákat, a hölgyvendégeket, a tanulni
vágyó iskolás lányokat, a zarándokokat és utazókat, akik az Igaz
Kereszt Zárdájának szobáit és pénzes perselyeit töltötték meg. Wi-
nifred megpróbált nem gondolni az íróhelyiségben üresen álló asz-
talokra, a réges-régen kiszáradt tintatartókra és az iniciálékon
szorgalmasan dolgozó maréknyi nővérre, akik, mint maga Winifred
is, egyre öregebbek lettek. A Szent Amélia elvesztette növendéke-
it, novíciáit az Igaz Kereszt Zárdája miatt, mert ott csodálatos gyó-
gyulásokról, áldott állapotba kerülő feleségekről, meggazdagodott
bárókról beszéltek. Az apát azt mondta Winifrednek, hogy Szent
Amélia túl régóta nem tett csodát. Winifred azonban úgy vélte,
Amélia mindennap csodát tesz - csak az iniciálékra kell nézni!
De már zarándokok sem jöttek. Hogy vetélkedhet valaki az
Igaz Kereszttel? A zarándokok ritkán látogatták meg mindkét szen-
télyt - amikor valaki mérföldeket gyalogol az áldásért vagy a gyó-
gyulásért, akkor Krisztus keresztfájának egy szilánkját fogja vá-
lasztani, nem pedig egy asszony csontjait -, így a Szent Améliát
évről évre egyre többen kerülték el.
És végül ki versenghetett a fiatalsággal és a gazdagsággal?
Winifred az ötvenes éveiben járt, nem volt családja. Amikor
gazdag és befolyásos testvére még élt, helye biztos volt. De a férfi
már meghalt, akárcsak lánytestvérei és sógorai, családja nincste-
lenné vált, és a kihalás szélére került. Az új zárdát viszont az új
rendfőnökasszony apja, Merciai Oswald támogatta, aki nagyon
gazdag és bőkezű volt. És természetesen az apátság teljes támo-
gatását is élvezte.
A Portminster Apátság magasan fenn állt egy hegyen, Port-
minster kis városára és a Fenn folyóra nézett. Eredetileg egy i. sz.
84-ben alapított római helyőrség volt Anglia keleti partján.
A város kikötővé fejlődött, ennek megfelelően Portusnak ne-
vezték el. Híres volt védett kikötőjéről és angolnakereskedelméről,
egy olyan iparágról, amely Winifred napjaiban is virágzott. A ne-
gyedik században Szent Amélia maradványait Rómából Portmins-
terbe szállították a Diocletianus császár üldözése elől menedéket
kereső keresztények. Egy csoport remete, akik Portus külterületén
egy monasteriumban éltek, befogadták a számkivetett szentet, és
menedéket adtak neki. Az évszázadok során az angolszász befo-
lyás a „monasterium” nevet „mynsterre” változtatta, és amikor
egy újonnan épült templomot emeltek, az a Portus Mynster nevet
kapta. 822-ben jöttek a dánok, és kifosztották, felégették Port-
minstert, de Szent Amélia maradványai megint megmenekültek,
és jámbor nővérek kis közösségében leltek menedékre, akiknek a
szerzetháza egy elfeledett római út végében húzódott meg. Egy
évszázaddal később, amikor bencés szerzetesek érkeztek, és apát-
ságot építettek Portminsternél, megvitatták, mi legyen Szent Amé-
lia csontjaival. Végül úgy határoztak, maradjon a szerény szerzet-
házban, mivel az áldott szent által véghezvitt csodáknak híre
ment, s ennek köszönhetően zarándokokat és látogatókat vonzott
szerte a világból. Úgy tartották, a mellkasi betegségek védőszent-
jeként Amélia mindent gyógyított a tüdőgyulladástól a szívszélhű-
désig. Volt, aki odáig ment, hogy kijelentette, az áldott szent a szív
más szenvedéseit is gyógyítja, nevezetesen az őrült epekedést is.
Ennek eredményeként a szerzetház híre és gazdagsága nőttön
nőtt. Ugyanakkor a Portminster Apátság, amely nyolc mérföldre fe-
küdt, és a szerzetház az ő irányításuk alá tartozott, elhíresült fi-
nom iniciálékkal díszített kéziratairól.
Miközben az apácák a zsolozsma vallásos énekeit zengték, Wi-
nifred tekintete az oltárra tévedt, ahol a Szent Amélia csontjait
magába fogadó kis ereklyetartó állt. Elképzelte mögötte az oltár-
képet: a három aranyozott szegélyű fatáblából álló triptichont.
Minden tábla négy kar magas, és három kar széles lesz. Az elsőbe
Amélia kereszténységre való áttérését festené meg, a másodikra a
betegek és szegények térítését, és végül azt, ahogy Amélia a
mellkasát fogja, amikor arra utasítja a szívét, hogy ne dobogjon to-
vább, nehogy a római katonák arra kényszeríthessék, hogy elárul-
ja hitét.
Winifred felnézett az oltár fölötti mennyezetet körbeölelő po-
ros állványzatra. A tartóbordákat és merevítő gerendákat öt éve
állították fel, amikor az apát megígérte, hogy megjavítják a tetőt.
De az új zárda megnyitásával, és mivel Oswald minden pénze oda-
áramlott, az apát úgy látta, ez a felújítási munka csak pénzkidobás
lenne, így visszavonta az ígéretét. A munkások azonban meghagy-
ták az állványzatot, amelynek már a jelenléte is felért egy csúfoló-
dással, Winifred szerint.
Amikor a nővérek megemelték hangjukat a „Salve Regina”-
ban Winifred futó pillantást vetett a civileket és apácákat elválasz-
tó fal másik oldalára. Andrew állt ott.
- Az apát az ösvény végén jár - suttogta, és szeme tágra nyílt
a rémülettől.
 - Köszönöm, Andrew - motyogta. - Menj, vezesd be a kapun.
Az éneklő nővéreket magukra hagyva, Winifred átsietett a ke-
rengőn a konyhába, ahol egy sima ruhába öltözött, ősz hajú asz-
szony kevergette a zabkását a tűzön. Mildred Anya volt, aki hu-
szonöt évvel ezelőtt érkezett a zárdába, miután a férje meghalt.
Mivel egyik gyermeke sem érte meg a felnőttkort, és minden roko-
na a temetőben nyugodott, az apácák közösségét fogadta a csa-
ládjává. Amikor vagyona elfogyott, és már nem tudott fizetni az el-
látásért, szívesen vette át a szakács szerepét, és már rég elfelej-
tette, hogy valaha egy lovag hölgye volt.
- Sörre is szükségünk lesz az apát számára - mondta Winifred.
- Meg valami ennivalóra.
- Drága Isten, minek jön? Ilyen hamar…
Bár Mildred Anya utasítást kapott, hogy hozzon sört, elhagyta
helyét, és Winifreddel tartott a vendégek kapujához, ahol mindket-
ten idegesen figyelték a közeledő apátot.
- Főnökasszony! - mondta hirtelen örömmel Mildred. - Nézze!
Az Apát Atya egy pár fácánt hoz! - aztán elkomorult. - Nem, csak
egyet. Tizenegyen vagyunk, aligha lesz elég, hogy körbejárjon, és
ha a püspök úgy dönt, hogy velünk vacsorázik…
- Ne aggódj! Majd megoldjuk.
Winifred Anya szorongva nézte, hogy kecses lován az apát vé-
giglovagol a kerti ösvényen. Már tartásából meg tudta állapítani,
hogy félelmei beigazolódnak. Az apát nemcsak szent könyveket
hozott a zsákjában. Rossz híreket is.
- Isten áldása szálljon önre Rendfőnökasszony! - kiabálta, mi-
közben leszállt szép lováról.
- Önre is Apát Atyám.
Winifred Anya ránézett a nyomorult fácánra, és arra gondolt,
nem lesz fenséges vacsorájuk aznap este, ugyanabban a pillanat-
ban az apát beleszimatolt a levegőbe, de nem érezte csábító étel
illatát. Még emlékezett azokra a napokra, amikor alig várta Winif-
red híres blankmanger-jét, amit ő maga készített főtt rizzsel kevert
csirkepástétomból, mandulatejből, cukorból és ánizsból. Winifred
csodálatos halgombócokat is főzött és bundás almát, amitől az
ember szeme könnybe lábadt. És szilváslepényt… Az apát felsó-
hajtott. Sajnos azok az idők már elmúltak. Ha itt eszik, száraz ke-
nyeret, sovány kis levest, fonnyadt káposztát és babot kap, amitől
még a következő héten is bántják a szelek.
Együtt léptek a kápolnába, korgó gyomorral.
Amíg odaértek, az időjárásról és egyéb lényegtelen dologról
beszélgettek, „köntörfalaztak” gondolta a rendfőnökasszony, mert
már eléggé ismerte az apátot ahhoz, hogy tudja, mikor halogatja
az utálatos híreket. Társalgás közben Winifred éles szeme felfedez-
te, hogy az apát új köntöst visel. Köpenye, bár fekete volt, megle-
hetősen káprázott a napfényben, akárcsak a fényes folt a feje te-
tején, ahol a tonzúrához a hajat leborotválták. Winifred azt is ész-
revette, hogy derékbősége is megnőtt, mióta utoljára látta, annak
pedig még csak két hete.
De Winifredet leginkább az apát váratlan látogatásának célja
érdekelte, az a téma, amit a vendég egyelőre került, ám Winifred
már sejtette a rossz hírt: a tetőt mégsem javítják meg ebben az
évben. Ő és nővérei egy újabb telet fognak végigszenvedni vöd-
rökkel és serpenyőkkel, meg beázott ágyakkal.
Bár lehet, hogy ezt a lehangoló látogatást még a hasznára for-
díthatja. Ha már ilyen csalódást keltő hírrel érkezik, az apát aligha
folytathatja azzal, hogy megtagadja az oltárkép megfestésére irá-
nyuló kérését. Márpedig ő kérni fogja, hátha lakozik egy kis könyö-
rületesség az apát szívében.
Winifred szó szerint hitt a Bibliában, de az értelmezésnek he-
lyet adott. Amíg hitt abban, hogy Isten elsőnek a férfit teremtette,
abban már nem hitt, hogy okosabbnak is teremtette. S jóllehet en-
gedelmességet fogadott, így engedelmeskedik az apátnak, ám
csak az ésszerűség határain belül. Ha nem kaphatnak új tetőt, ak-
kor az apátnak bizony engednie kell az oltárkép kérdésében. Eny-
nyit ő is megérdemel.
Hatvanhoz közeledve, Winifred nem ismert magánál idősebb
nőt. Valójában idősebb volt, mint az általa ismert legtöbb férfi - az
Apát Atyánál mindenesetre öregebb - és arra gondolt, ez önmagá-
ban különleges előjogot jelent számára.
Ahogy beléptek az egyenes támlájú székekkel bebútorozott
huzatos gyűlésterembe, ahol egy hatalmas kormos kandalló uralta
a helyiséget, Winifred megtudakolta, hogy hozott-e az apát fűzfa-
kéreg teát.
 - Már nem először kérek, Apát Atya.
Miközben az apát terjedelmes testét leengedte egy kényelmes
székbe, azon tanakodott, vajon Winifred túl szorosra kötötte az
apácafátylat, vagy ennyire beesett az arca. Aztán megpillantotta a
kezét, és a kékesfekete festékből tudta, hogy reggel indigó levele-
ket gyűjtött. Egy bokros, széles levelű növényt, ami a kék festék
alapanyagát tartalmazta, és kiválóan helyettesítette az Indiából
importált, festékkészítéshez használatos indigót, amely ritka volt
és drága.
- Nem gondolhat a saját kényelmére, Winifred Anya - fenyítet-
te szelíden.
Winifred ajka kemény vonal á szűkült.
- Agatha nővér ízületi gyulladására gondoltam. Olyan erős fáj-
dalmai vannak, hogy alig tudja fogni az ecsetet. Ha a nővéreim
nem tudnak festeni… - mondta a fenyegetést a levegőben hagyva.
- Jól van. Küldök fűzfakéreg teát, ahogy visszatértem az apát-
ságba.
- És húst. A nővéreimnek enniük kell. Erőre van szükségük a
munkához - mondta jelentőségteljesen.
Az apát mogorva arcot vágott. Tudta, mire megy ki a játék.
Winifred az iniciáléit biztosítékként kezelte a szükségletek ki-
elégítéséért cserébe. De nem volt abban a helyzetben, hogy alku-
dozni tudjon. Az iniciálék iránti igény megnövekedett, bár az apát
gondosan ügyelt rá, nehogy ezt Winifred megtudja.
Az, hogy Edman Apát gyűlölte a nőket, nem volt pontos kifeje-
zés. Egyszerűen nem érdekelték, nem értette, hogy Isten határta-
lan bölcsességében, miért teremtette meg őket, és miért ilyen
nyomorult eszközt választott gyermekei létrehozására. Mert Ed-
man meg volt győződve arról, hogy a férfiak és a nők soha, az
örökkévalóságig, nem fognak kijönni egymással. Ha nem lettek
volna nők, Ádám az Édenkertben marad, és a férfiak a mai napig a
Paradicsomban élnének.
Sajnos, Anglia nem a Paradicsom volt, és mivel ez a zárda
Portminster apátjának hatáskörébe tartozott, az ő kötelessége,
hogy rendszeresen ellátogasson ide. Sosem vesztegette azonban
az idejét, elvégezte feladatát, és olyan gyorsan távozott, amilyen
gyorsan az udvariasság megengedte.
Miközben megpróbált lazítani ebben a teljesen női légkörben -
miért viseltetnek vajon a nők ilyen frivol szenvedéllyel a virágok
iránt -, azokra a barátokra gondolt a rendjében, akik nehezen tar-
tották meg nőtlenségi fogadalmukat. Edman nőtlen volt, bár pap-
ként ezt nem várták el tőle. A legtöbb pap megnősült, amit az
apát nem volt képes megérteni. Még meglepőbb volt számára az,
hogy még 964-ben, amikor Ethelwold Püspök a Winchester Kated-
rálisban a feleségük és munkájuk közötti választásra kényszerítet-
te a nős papokat, akkor mind egy szálig a feleségüket választot-
ták. A cölibátus sosem jelentett problémát Edmannak, mert sosem
vágyott arra, hogy nemi kapcsolatba kerüljön egy nővel, és az is
meghaladta felfogóképességét, hogy milyen okból vágyott erre
bármelyik férfi. Mivel szegénységbe született, és az anyjáról csak
homályos emlékei voltak, korán árva maradt, mert halász apja is
meghalt, Edman csak eszességével és ravaszságával maradt élet-
ben a kikötővárosban, és hagyta, hogy igavonó baromként hasz-
nálják a parasztok, a halászok asszonyai. A rengeteg igazságtalan
verés megtanította arra, hogy nincs szánalom és gyöngédség
egyetlen élő nőben sem. Csak egy helyi pap volt vele kedves, aki
megtanította olvasni és írni, megmentette Edmant a méltatlan
élettől és a kínzó kétségbeeséstől. Belépett a rendbe, s mivel am-
biciózus és gyors felfogású volt, továbbá pedig megfelelő barátsá-
gokat kötött, felfelé haladt az egyházi ranglétrán, egészen addig,
hogy most egy kiemelkedő fontosságú apátság és egy virágzó
bencés rend feje volt.
Így aztán a Szent Amélia szerzetházba tett kötelező látogatá-
sokon morogta ki magát. A viziteket egy beosztottja is megejthet-
te volna, egyszer küldött is maga helyett valakit a zárdába, hogy
gyűjtse össze az iniciáléval ellátott kéziratokat.
Winifred Anya azonban annyira megsértődött, hogy azt mond-
ta, nincsenek készen a kéziratok, és burkoltan arra célzott, nem is
lesznek készen addig, míg maga az apát nem jön értük. A nősze-
mély különös módon volt szófogadó, ugyanakkor ellenszegülő. Bi-
zonyos kérdésekben azonban Edman szigorú volt - például az ol-
tárkép megfestésével kapcsolatban -, és ebben az esetben Winif-
red belenyugodott az apát akaratába.
 Hála Istennek, mert az apát mindössze annyi időt akart szánni
a zárdára, amennyi biztosítja az iniciálék iránt megnövekedett igé-
nyek kielégítését.
Irtózott a zárdába tett látogatásoktól, ennek ellenére el kellett
ismernie, hogy az ilyen helyek hasznos célt szolgáltak. Sok nem kí-
vánatos nőszemélyt zárdába küldtek, hogy tisztességben, bizton-
ságban élje le életét, valamint azért, hogy ne okozzanak problé-
mát a férfinépségnek. Aztán voltak olyanok is, akik jobban szeret-
ték a saját fajtájuk társaságát, nők, akik megsértődtek, ha férfiak-
nak kellett engedelmeskedniük, nők, akik egyenlőnek vagy tán
magasabb rendűnek képzelték magukat a férfiaknál, és nők, akik-
nek az a furcsa elképzelésük támadt, hogy egyedül is tudnak gon-
dolkodni. Így a zárdák a férfiak és a nők céljait is kielégítették. Az
apát egyedül azt szerette volna, ha a nőszemélyek nem olyan fa-
natikusak a tisztaságot illetőleg. A tiszta izzadság még sosem bán-
tott senkit, csak Winifredet és társait, akik édes levendulától és
varádicstól bűzölögtek, mint minden magas rangú hölgy, akik eze-
ket az illatokat matracaikra hintették, hogy távol tartsák a bolhá-
kat.
- Hogy sikerült a látogatása Canterburybe, Apát Atya? - kér-
dezte Winifred Anya, bár egyáltalán nem érdekelte, és remélte,
hogy a válasz nem lesz túl terjengős. Kidudorodó zsákjából ítélve
az apát még több munkát hozott a nővéreknek, ami azt jelentette,
hogy neki kell állnia új festéket készíteni.
Edman olyan erősen gondolkodott, hogy bandzsított. A Can-
terbury Székesegyházban különös látványban volt része.
Valami darabnak nevezett dologban kosztümbe öltözött férfiak
egy történetet játszottak el. A darabot a húsvéti istentisztelet ré-
szeként mutatták be, állítólag az ottani papok új találmánya volt.
Amikor az ördögnek öltözött szerzetes lépett színpadra, a gyüleke-
zet félelmében és dühében rárontott, s majdnem megölte szegény
embert. Úgy mondták, hogy az ilyen színdarabok segítségével az
emberek könnyebben megtanulják a bibliai történeteket, az apát-
nak azonban fenntartásai voltak ezzel szemben. Ha az emberek
egyszerűen csak nézik a történetet, vajon meg fogják-e hallani a
prédikációt? Vajon a művelt emberek felhagynak majd a Biblia ol-
vasásával?
Remélhetőleg ennek a „színdarab” dolognak nem lesz sikere.
 Az biztos, hogy neki esze ágában sincs ilyesmit bevezetni az ő
apátságában.
Arra azért kíváncsi volt, vajon a darabok új idők kezdetét je-
lentik-e. Bár valamikor, huszonkét évvel ezelőtt, egy nap az Egy-
ház már úgy vélte, olyan drasztikusan változik minden, hogy az
már a világ végéhez vezet.
Milyen csalódás volt az ezredforduló. Az a felhajtás és hiszté-
ria, a lakomák és orgiák! Az emberek az apáthoz csődültek, hogy
gyónjanak. Az öngyilkosságot hirdetőktől a világvégét jövendölő-
kig, mindenki azt gondolta, Jézus visszajön és vége lesz a világ-
nak. És a parttalan viták! Az ezer évet Krisztus születésétől szá-
mítjuk, vagy a halálától? Vajon az ezredforduló Krisztus második
eljövetelét jelzi, avagy a Sátán uralmának kezdetét? Vajon az,
hogy a muzulmánok lerombolták a Szent Sírt Jeruzsálemben, jel
volt? De az 1009-ben történt. Lehet még kilenc évvel később is ez-
redforduló? Edman apát, aki akkoriban fiatal lelkész volt, csatlako-
zott az Isten Békéje mozgalomhoz, ami a feudális földesurak tom-
bolásának megfékezésére tett kísérletet. Természetesen az ítélet-
napi láznak is voltak előnyei.
Egy gazdag vidéki báró minden földjét és vagyonát a Port-
minster Apátságnak adományozta, és lemondott arról, hogy az ez-
redforduló éjszakáját a Vatikánban töltse darócba öltözve és ha-
muval bekenve. Aztán fölvirradt az ezredik év, január elsejének
napja - és nem történt semmi. Csak egy újabb hideg reggel jött, a
szokásos fájdalmakkal, szenvedéssel és szélszorulással.
- Jól, Istennek hála - felelte, remélve, hogy ezek az ostobasá-
gok végül nem megint annak az istenverte oltárképnek a megfes-
tésére vonatkozó kéréshez fognak vezetni. Hányszor mondta már,
hogy ezen nincs mit vitatkozni. Hát nem tudja Winifred, hogy ha
ellenszegül az apát akaratának, az olyan, mintha Istennek szegül-
ne ellen?
Természetesen Winifred tudta, ezért nem is szegült ellen. A nő
a keresztény engedelmesség megtestesülése volt, bár a gyónásai-
ba olykor becsempészte lázongását.
- Az éhség bűne terhel - motyogta a gyóntatószékben - és sze-
retném, ha az Apát Atya több élelmet adna nővéreimnek és ne-
kem.
 Az apát figyelmen kívül hagyta a csúfolódást, és elrendelt há-
rom miatyánkot a falánkság vétkéért.
Az apát bosszúságát azonban mérsékelte a sajnálat. Szegény
Winifred. Ahogy elterjedt a hír az új zárdáról és pazar kényelméről,
kezdetét vette az apácák, hölgyvendégek és tanulók elvándorlása
a Szent Améliából. Hogy is lehetett volna ez másként? Winifrednek
nem bőségesen terített asztaláról volt híre. Takarékosan bánt a fá-
val és a szénnel, és nem engedte, hogy a lakók házi kedvenceket
tartsanak. A hölgyek gyakran panaszkodtak az apátnak a szűkös
körülmények miatt.
Most kényelmesen laktak az új helyen, ahol a tüzet nem hagy-
ták kihűlni, a vacsorához terített asztal rogyadozott a hústól és a
bortól. Szegény Winifred itt maradt a huzatos szobákban, marok-
nyi hűséges követőjével. Ha nem alkottak volna mesés iniciálékat,
már régen bezáratta volna ezt az ósdi helyet.
Mildred Anya mézezett zablepényt készített, egy igencsak hiá-
nyolt és egészséges ételt. Mivel az éléskamrában alig volt zab és
méz, pontosan tizenegy dió méretű lepényt csinált, egyet-egyet a
nővéreknek és egyet Andrewnak, a gondnoknak.
Mivel nem hagyhatta, hogy a rendfőnökasszony zavarba jöjjön
amiatt, hogy nem tudja megkínálni az apátot semmivel, kihozta a
tálat, és arra gondolt, feláldozza saját zablepényét, hogy az apát
tudja, milyen nagylelkűek. Saját és Winifred Anya döbbenetére az
Apát egyszerre felmarkolt három lepényt, és a szájába tömte. El-
képedve nézték, hogyan őrli álkapcsa a drága zabot és mézet, az-
tán miután lenyelte, újabb háromért nyúlt. A lepények semmi idő
alatt eltűntek, és Winifred Anya mérhetetlenül felháborodott.
Miközben Edman Atya egy pohár gyenge sörrel öblítette le a
meglehetősen íztelen lepényeket, észrevette a két nő egymásra
vetett pillantását. Figyelmen kívül hagyta. Az apát nem kért elné-
zést étvágyáért, mert úgy vélte Isten azt akarta, hogy szolgái jól
tápláltak legyenek. Hogyan várhatná el, hogy kereszténnyé váljon
valaki, ha ő maga olyan, mint egy madárijesztő? Nem azt monda-
ná a pogány ember, hogy: „Milyen lehet a ti Krisztusotok, ha éhez-
ni hagyja a gyermekeit?” Márpedig Edman Apát komolyan vette az
evangélium hirdetését, és bár Anglia-szerte mindenfelé a keresz-
ténység külsőségei látszottak, nagyon is tudatában volt annak,
hogy sokan még mindig a fákat és a kőből készült köröket imád-
ták. Az ősi babonák és pogány szokások még ott rejtőztek a látvá-
nyos vallásgyakorlás felszíne alatt, s így az emberi lelkekért folyta-
tott csatának sosem volt vége. Saját magát Krisztus egyik harco-
sának tartotta, és mindenki tudja, hogy a katonáknak muszáj enni-
ük.
Megtörölte kezét a ruhájába és rátért arra, ami miatt idejött.
Táskájába nyúlt az új oldalakért, amelyekre fel kellett rajzolni a
nagybetűket. Hozott egy könyvet is Winifrednek, hogy fessék bele
az iniciálékat - ez megint csak a változó idők jele volt, hogy az
egyházon kívüli emberek is érdeklődni kezdtek a könyvek iránt.
- A pártfogó azt szeretné, ha a képe felkerülne az első oldalra,
vértbe öltöztetve, lován ülve, pajzzsal és harci díszbe öltöztetve.
Azt szeretné, ha a hölgyét az egyik zsoltár előtt ábrázolnák.
Winifred bólintott. Ez gyakori kérés volt. Általában a 101-es
zsoltárt választották a hölgyeiknek. Ez a római számok szerint „D”
betűvel kezdődött, s formája elég helyet hagyott egy emberi alak-
hoz. Ráadásul a kezdő mondat angol fordítása: „A szerelemről fo-
gok énekelni” mindig nagyon tetszett a hölgyeknek.
Bár különféle könyveket díszítettek iniciálékkal Angliában és
Európában - az Evangéliumoktól és liturgikus könyvektől az Ótes-
tamentumon át a karoling írástudók által másolt ősi gyűjteménye-
kig -, Edman Atya regionális különlegességei a zsoltárok voltak. A
zsoltárkönyvek, amelyeket bibliai jelenetekkel illusztráltak olyan
minőségben, amit Winifrednek hála sehol másutt Angliában nem
lehetett megtalálni.
Lendületes stílusban, az emberi alakokat szenzációs viseletbe
öltöztetve, élő testhelyzetekben festették meg. Miután Winifredet
még kislányként megtanította egy művész a Winchester stílusú
iniciálékészítésre, művészi alkotásait a gazdag kék és zöld színe-
zés jellemezte, gazdag levél- és állatábrázolással, de hozzáadta
saját stílusát is, amelynek védjegye, a kelta fémmunkákra jellem-
ző spirális minták, egymásba fonódó csomók és állatok voltak.

A könyvkészítő műhelyek között ádáz harc dúlt, minden rivális

apátság vagy székesegyház azt akarta, hogy az ő könyvei legye-
nek a legnépszerűbbek a királyok és nemesek között. De az iniciá-
lékészítés lassú munka volt, a legtöbb katedrális és monostor csak
két könyvet készített évente. Edman egyik elődje találta ki, hogy a
Szent Amélia apácáit fogják munkába, mert kisebb kezükkel, éle-
sebb szemükkel és a részletek iránti érzékük folytán a nagybetű-
kön dolgozhattak, közben pedig a szerzetesek megszülték a szö-
veget. A korábbi apátot a büszkeség tartotta vissza attól, hogy fel-
fedje, hogy a művészi munkát nők végezték, így mindenki azt hit-
te, a Portminster Apátság szerzetesei készítik azokat a csodálatos
munkákat, mégpedig kivételes tempóban. „Isten sebességével
dolgoznak” - mondogatta az apát.
De most támadt egy kis gond: nem jöttek új novíciák a Szent
Améliába, és az eredeti művész apácák kezdtek kihalni. A püspök-
nek jutott eszébe a megoldás. És milyen ésszerű és briliáns meg-
oldás, gondolta Edman, de tudta, hogy Winifred másként fogja lát-
ni.
Nagyon óvatosan kellett hát belefognia, mert nem tudta, mi-
ként reagál Winifred közlendőjére. Figyelembe véve a nő rebellis
természetét, mindent elveszthet, ha nem a kellő körültekintéssel
jár el. Márpedig az apát ambiciózus ember volt. Egy apátság veze-
tése a siker egyik mércéje az egyszer biztos, de ő úgy érezte, na-
gyobb dolgokra rendeltetett. Egy új székesegyházat építettek Port-
minsterben, ami azt jelentette, hogy püspököt fognak kinevezni.
Edman Atya szeretett volna ez a püspök lenni. De sikere jórészt
azon múlott, Winifred továbbra is készíti-e az iniciálékat vagy sem.
Amíg az apát felfalta a tizenegy nővérnek szánt lepényt, Winif-
red elküldött a kész kéziratokért. Edman most ezeket vizsgálta.
Mint mindig, a színek most is lélegzetelállítóak és élénkek voltak.
Megesküdött volna rá, hogyha valaki hozzáér a piroshoz, érezné a
vér lüktetését, és ha megszagolná a sárgát, a boglárka illatát. Az
apát némi gúnnyal gondolt arra, hogy Winifred maga milyen sava-
nyú és jellegtelen, viszont alkotásai lélegzetelállítóan vibrálóak.
Nem dicsérte meg a munkát - sosem tette, és Winifred sosem
várta. De a nő észrevette a csodálatot tekintetében, és egy pilla-
natra büszkeséget érzett. Így arra gondolt, itt az idő arra, hogy
még egyszer előhozakodjon az oltárkép megfestésére vonatkozó
kérésével.
Az apát türelmesen hallgatta végig magyarázatát:
- Bárcsak visszaadhatnék valamit Szent Améliának abból, amit
tőle kaptam.
 Az apát azonban már eldöntötte, hogy elutasítja. Edman nem
hagyhatta, hogy Winifred olyan feladatba kezdjen, ami hónapokig
tart - drága időt venne el a fiatal apácák betanításától.
Megköszörülte a torkát, és úgy tett, mintha komolyan gondol-
kodna a kérésén.
- Biztos vagyok benne, hogy Szent Amélia úgy érzi, eleget tett
már a szolgálatában eltöltött évek során, Rendfőnökasszony.
- Akkor miért nem tudom elfelejteni az oltárképet? Éjjel-nappal
arra gondolok.
- Talán imádkoznia kellene ez ügyben - javasolta.
- Már imádkoztam, és úgy tűnik, az a válasz, hogy még többet
gondolkodjak az oltárképről. Most már álmodom is róla. Úgy ér-
zem, Isten keze irányít.
Az apát ajkát biggyesztette. Veszélyes gondolkodásra vall, ha
egy nő úgy véli, egyenesen Istentől kap utasításokat. Mi lenne, ha
az összes nő így kezdene gondolkodni? Akkor a feleségek nem en-
gedelmeskednének a férjeiknek, a lányok nem engedelmeskedné-
nek az apáiknak, és a társadalom káoszba zuhanna.
- Úgy néz ki, Rendfőnökasszony, hogy a Szent Amélia nem
húzna hasznot az oltárképből.
Winifred szinte nem is létező szemöldöke felszaladt.
- Hogyhogy?
- Félek - köszörülte megint a torkát az apát, ez alkalommal
idegesen -, hogy a Szent Améliát be fogják zárni.
Winifred rámeredt. Csend telepedett a gyűlésteremre. A nehéz
ajtókon csoszogó léptek hangja szűrődött be. Végül megszólalt.
- Mit ért ezen?
Az apát megfeszítette a gerincét.
- Azt értem, Winifred Anya, hogy ezeket az öreg épületeket
már nem érdemes megtartani, pénzkidobás lenne rendbe hozni
őket. Tanácskoztam a püspökkel, és egyetértünk abban, hogy Ön
és nővérei költözzenek át az Igaz Kereszt Zárdájába, ezt a helyet
zárjuk be.
- És a munkánk? Az iniciálékészítés?
 - Azt természetesen folytatják. És tudásukat átadhatják az
apácák egy újabb generációjának, akik majd folytathatják a ha-
gyományt.
Winifred elnémult. Az összes rossz hír közül, amire számított,
ez még csak meg sem fordult a fejében.
- És mi lesz Szent Améliával?
- Saját kápolnája lesz az új székesegyházban, Portminsterben.
Az idő későre járt, a kápolna üres és csöndes, egyeden magá-
nyos alakot világított meg egyetlen pislákoló gyertya.
Winifred térdelt.
Még sosem volt ilyen kétségbeesett. A nap, amely annyi szín-
nel és ígérettel kezdődött, most sivár lett, mint az angol tél.
Elköltözni az egyetlen otthonból, amit ismer! Ilyen idősen újra-
kezdeni másutt, s egy élet során elsajátított tudást, tapasztalatot
átadni fiatal lányoknak. Hogyan mondja el drága, öreg nővéreinek,
hogy át kell költözniük egy ismeretlen szállásra, ahol másokhoz
kell alkalmazkodniuk, az ismerős biztonságban élt évek után. Az-
tán ott vannak az új szokások!
Hogy történhet ez meg? Az évtizedes szolgálat nem ér sem-
mit?
A legrosszabb, ó a legrosszabb azonban az lesz, hogy el kell
váljon az áldott szenttől.
Mert élete legnagyobb részében Winifred naponta imádkozott
Szent Améliához. Nem kezdett vagy fejezett be úgy napot, hogy
ne beszélgetett volna vele. Winifred nem utazott messze a szer-
zetháztól, mert nem szeretett távol lenni a szentjétől.
Amélia adott neki bölcsességet és erőt. Amélia több volt, mint
egy ezer éve meghalt asszony, ő volt az anya, akit Winifred alig is-
mert, a lánya, akije sosem volt, és a nővérei, akiket eltemetett a
templom temetőjében. És most, ahogy egyedül ült a kápolnában a
pislákoló gyertyafényben, a csendes falak között, Winifred arra
kényszerült, hogy búcsút mondjon szentjének. Úgy érezte, mintha
egy hatalmas, rémisztő szakadék szélén állna.
- Apát Atya - mondta, amikor össze tudta szedni magát a sok-
koló hír hallatán - több mint négy évtizede élek itt. Nem ismerek
másik otthont. Itt kaptam Szent Améliától a festés tehetségét.
Hogy távozhatnék innen? Ha el kell válnom Szent Améliától, el fo-
gom veszíteni a képességemet.
- Badarság - legyintett az apát. - A tehetsége Istentől jön. És
hébe-hóba továbbra is meglátogathatja Szent Améliát a katedrá-
lisban.
Meglátogathatom hébe-hóba Szent Améliát. El fogok pusztul-
ni…
Most kétségek szaggatták a szívét. Gyerekkora óta engedel-
mességre tanították: az apával, a férjjel, a pappal és az egyházzal
szembeni engedelmességre. De volt idő, amikor érzékenyebb, böl-
csebb és jobb döntéseket tudott hozni másoknál. Vegyük például
az ezredforduló éjszakáját: Edman Atya elődje arra utasította őt és
a nővéreit, hogy menjenek a Portminsteri Apátságba imádkozni,
ott majd biztonságban lesznek. Winifred viszont határozottan érez-
te, hogy nagyobb biztonságban vannak a Szent Améliában, így
nem engedelmeskedett az apátnak. És lám, hisztéria támadt az
apátságban az újév estéjén, felkelés tört ki, az emberek súlyosan
megsérültek, mert az apát nem jól kezelte a dolgokat.
Saját pánikja a küszöbön levő ezredforduló miatt tűzbe hozta
az amúgy is befolyásolható embereket. De Winifred szándékos en-
gedetlensége miatt nővérei és a hölgyvendégek megmenekültek.
Most, ebben az esetben mit tegyen? Felnézett az oltáron fekvő
ereklyetartóra, ami tompán ragyogott a gyertyafényben.
Hatvan apáca, vendégek és diákok vezetése, a róluk való gon-
doskodás terhe, valamint a zarándokok napi fizikai és lelki szük-
ségleteinek felügyelete fele ekkora gondnak látszott, mint az a fe-
lelősség, amivel most szembesült tizenegy tagúra csökkent csa-
ládja kapcsán.
Winifred a keserű tiltakozás pillanatát élte át. Nem is igazán az
elöregedett hely bezárása ellen tiltakozott, gondolta, mert egy ke-
véske pénzzel és egy kevéske felújítással a Szent Amélia újra önel-
látó lehetne. Inkább attól tartott, hogy társnői a továbbiakban már
nem lennének hasznosak, mert az apát azt akarta, Winifred kezdje
el a fiatalabb nővéreket tanítani az iniciáléfestésre.
- Hagyjuk, hogy Ágnes és Edit pihentessék megviselt kezüket,
és élvezzék utolsó napjaikat. Hagyjuk, hogy fiatalabb kezek ve-
gyék át a terhet - mondta az apát.
 Winifred hiába érvelt, hogy a nővérek szeretik a munkájukat,
és ha elvennék tőlük, az olyan lenne, mintha elrabolnák tőlük a le-
vegőt. De az apát nem hallgatta meg.
Winifred úgy érezte elaggott, elhervadt, felesleges szemétté
vált, mint egy törött varrótű. A kor semmit nem számított, a fiatal-
ság volt a minden. És ahogy egy korhadt levélkupacot is félre kell
söpörni, hogy friss zöld sarjadhasson a földből, úgy kell őt és idős
nővéreit is félresöpörni.
Évtizedek óta először került Winifred a kétségbeesés szélére.
Ez a kis édes szerzetház viharokat, árvizeket, tüzeket és viking
fosztogatókat élt túl az elmúlt három évszázadban, és akkor most
egy faforgács miatt az enyészetre hagynák?
Hirtelen megrémülve szentségtörő gondolataitól - hiszen nem
közönséges faforgácsnak adott otthont a másik, az új zárda -, Wi-
nifred összekulcsolta a kezeit és felkiáltott:
- Ó, áldott Amélia, sosem kértem tőled semmit!
Ez igaz is volt. Miközben az emberek azért jöttek a szenthez,
hogy a jóindulatát kérjék, segítségét a felgyógyulásukhoz, és vá-
laszt a kérdéseikre, Winifred Anya, aki negyven évig volt a szent
gondozója, eddig csak köszönetet mondott imáiban.
Most azonban volt egy kérése, ami nem anyagi jellegű kérés
volt, nem fizikai fájdalomtól akart megkönnyebbülni, nem szerelmi
tanácsot vagy férjet kért - Winifred útmutatásért könyörgött.
- Mondd meg, mit tegyek!
A negyven évig tartó fegyelmezettsége hirtelen megtört.
- Kérlek, segíts! - kiáltott fel, s olyat tett, amit azelőtt még
soha, rávetette magát az oltárra, és melléhez ölelte az ezüst erek-
lyetartót.
Amikor elborzadva rájött, mit cselekedett - az ereklyetartót
eddig csak tollseprűvel érintették - gyorsan felemelkedett az oltár-
ról, bocsánatért esedezett és keresztet vetett, közben pedig rálé-
pett a ruhája szegélyére. Egyensúlyát vesztve kapaszkodóért ta-
pogatózott, akaratlanul megmarkolta az oltárra terített ruhát, és
esés közben magára rántotta az egészet - virágokat, gyertyatar-
tót, ereklyetartót, mindent.
 Fájdalmas ütéssel ért földet, félig megfordult, fejét úgy bever-
te, hogy egy pillanatra elvesztette az eszméletét. Egy pillanattal
később kitisztult a tudata, hanyatt feküdt az oltár lépcsőjén, a fö-
lötte levő állványzatot nézte, és feje élesen fájt.
Amikor megpróbált megmozdulni, rájött, hogy jobb karja be-
szorult valami alá.
Az ereklyetartó.
Teteje feltárult, s a szent csontjai majdnem ezer év óta először
láthatóvá váltak.
Winifred talpra ugrott.
- Isten Anyja! - suttogta, és elborzadva meredt a megbecstele-
nített relikviára.
Szíve vadul vert, miközben azon töprengett, mit kelllene ten-
nie.
Vajon megszentségtelenítette? Vajon van-e előírás arra vonat-
kozóan, hogyan kell visszahelyezni a szent maradványait?
Az apát. Azonnal tudatnia kell a történteket az Apát Atyával.
Aztán valami megállította. Nem rohant ki mégsem a kápolná-
ból, hanem lassan letérdelt, és csodálkozva nézte a lépcsőn szét-
szóródott finom csontokat. Olyanok voltak, mint a kagylóhéj, vagy
egy patakban talált parányi kövek - törékenyek és sérülékenyek,
egy ujjcsont itt, egy vékony karcsont ott.
Meglepetésére a csontváz nagy része épségben volt, bár ösz-
szekeveredtek darabjai. A koponya még mindig a nyakhoz illeszke-
dett, a nyak pedig a kulcscsontokhoz. A bordák már régen eltör-
tek, és a medence darabokban hevert. Winifred figyelmét a nyak
vonta magára, mert valami volt ott…
Közelebb hajolt, hunyorgott a kápolna gyenge fényében. A ko-
ponya alapjánál, ahol az első két csigolya illeszkedett…
Elkerekedett a szeme. Nehézkesen felállt, megragadta az égő
gyertyát. Visszatartott lélegzettel figyelte, ahogy a pislákoló fény a
sápadt csontokon táncol, majd megpillantotta a parányi, különös
csillogást közöttük.
A homlokát ráncolta. A csontok nem szoktak csillogni.
 Közelebb vitte a gyertyát, és még lejjebb hajolt, szemét össze-
húzta, megpróbált fókuszálni, és mélyen a két csigolya közötti rés-
be nézett. Huzat susogott végig a kápolnán, meglobogtatta a lán-
got, és újra megcsillant az a valami. Olyan, mint a kovakövek ösz-
szeütésekor felpattanó szikra - gondolta.
Mi lehet az?
Hátborzongató érzés fogta el, ahogy ott térdelt egyedül a
csöndes kápolnában az ezer éves csontok mellett. Winifred hirte-
len rájött, hogy már nincs egyedül. Körülnézett, és látta, hogy a
kápolna üres. Senki, semmi nem ólálkodott ott. Mégis, fátyla alatt
égnek meredt a haja, a nyaka meg úgy bizsergett, mintha valaki
rálehelt volna.
Valaki volt ott.
Aztán már tudta. Hirtelen rájött, soha életében semmiben
nem volt ennyire biztos, mint abban, amit most tisztán érzett,
hogy Szent Amélia felébredt hosszú álmából, mivel megzavarták
csontjait.
- Kérlek, bocsáss meg - suttogta reszketve, miközben azon
gondolkodott, hogyan rakhatná össze a darabokat, s tehetné újra
a helyükre az ereklyetartóban. A lehető legnagyobb áhítattal és
tisztelettel kell eljárnia - és anélkül, hogy bárki megtudná. Abban
biztos volt, hogy a csontokat egyedül ő láthatta, senki más. Jel
volt. Szent Amélia megpróbált a tudomására hozni valamit.
Amikor a gyertyafény újra meglibbent és a csillámló valami is-
mét felszikrázott, Winifred kinyújtotta remegő kezét, mutatóujjával
óvatosan megérintette a száraz, krétaszerű gerincet. A csigolyák
szétestek, s ahogy kinyíltak, mint egy feltört dióból előbukkant
egy döbbenetesen szép kristály.
Winifred felkiáltott, hátrahőkölt és fenékre tottyant.
Szent Amélia nyakcsontjai közé ékelve ott feküdt a legszebb
kék kő, amit ember valaha látott.
Magánál tartotta, titokban, ruhájának mély zsebébe rejtve. A
Szent Amélia torkából származó kék kristályt. Senkinek nem be-
szélt róla, miután visszatette a csontokat az ereklyetartóba, az
ereklyetartót az oltárra, mert töprengenie kellett a felfedezett rej-
télyen. Miért volt ott a kristály? Hogyan akadt meg a szent csontjai
között. Ez is jel volt Szent Améliától? Mi egyéb lehetett volna? A
csontokat évszázadokig zárta magába a láda, Winifred tudomása
szerint ezer évig. Miért azt a pillanatot választották arra, hogy fel-
fedjék magukat? A válasz egyértelmű volt: miután az apát elment,
annyira tele volt elkeseredéssel, hogy azt hitte, a nap soha többé
nem fog felkelni. És akkor Amélia szólott hozzá a kék kristályon ke-
resztül.
Mi volt azonban az üzenet? Köze volt vajon az új zárdába köl-
tözéshez? Ha igen, mit mondott Amélia, azt, hogy maradjanak,
vagy azt, hogy menjenek? Még soha semmi nem nyomasztotta
úgy Winifred elméjét és szívét, mint az események ezen új fordu-
lata. A rábízott nők sorsa attól függ, hogy jó döntést tud-e hozni.
És mindannyian annyira tehetetlenek voltak! Ott volt a sze-
gény Odelyn Anya, idős és sánta, ott állt a kút mellett, és arra
várt, hogy valaki odajöjjön, és vizet húzzon neki. Odelyn nagyon
régen jött, amikor viking fosztogatók az egész családját kiirtották.
Az uradalmi ház mögötti kútban elrejtett családi ékszer tette lehe-
tővé, hogy állandóan a zárdában lakjon. De attól a naptól kezdve,
hogy az apja által elrejtett kincsekért le kellett másznia a kútba,
amit alig tudott megtenni, mert amikor éppen kimászott rejtekhe-
lyéről, meglátta szülei és testvérei lemészárolt holttestét, Odelyn
rettegett a kutaktól. Aztán ott volt Edit nővér, aki olyan feledé-
keny, hogy minden este ki kellett kísérni a necessariumba, mert
különben eltévedt. Meg Agatha, akinek ízületi gyulladása időnként
olyan súlyossá vált, hogy segíteni kellett neki az evésben. A lista
végtelen volt.
Hogyan mondhatná el ezeknek a nőknek, hogy kitépik őket
gyökerestől az egyetlen világból, amit ismernek, ami vigasztaló és
ismerős számukra, s hogy egy idegen és ismeretlen közegbe ke-
rülnek.
Miközben választ keresett, a kék kristályt nézte. Megszállottan
faggatta színeit, és amikor festéket kevert, megpróbálta létrehozni
az árnyalatait. A félig átlátszó követ a fénybe tartva ciánkék kitö-
réseket, égszínkék és búzavirágkék szalagokat, zafír és akvamarin
színű tavakat látott. A színek azonban változtak.
Megnézte a követ napfényben és gyertyafényben, viharban és
napnyugtakor, és látott azúrt, türkizt, tengerkéket, ultramarint, la-
zuritkéket, tengerészkéket, indigót és pávakéket. Winifredet elbű-
völték a kristály színei és szerkezete. A kő nem volt teljesen átlát-
szó, opálos rész volt a szívében, összegyűlt részecskék, amelyek
ragyogtak, ha a napfény jó szögben esett rájuk. Fehéres ezüst,
ami változtatta az alakját a megfigyelő szemszögétől függően. Fel-
függesztette a kristályt egy vékony fonálra, és hagyta, hogy las-
san pörögjön a napfényben. Úgy tűnt, a közepében lévő mag mo-
zog és változik. Varázslatos volt.
Ahogy Winifred feszülten figyelte, úgy vélte, egy női alakot lát
benne, aki hívogatja…
Szerette volna pergamenen megörökíteni, de ahhoz csoda kel-
lett volna, mert hol a csudában találna ilyen kékeket, ilyen fényt
és átlátszóságot, ilyen folyékony színárnyalatokat?
- Hozzá sem nyúlt a reggelijéhez - mondta Mildred Anya ag-
gódva, miután a nővérek elhagyták az étkezdét, és az íróhelyiség-
be indultak. Nem volt jellemző a takarékos Winifred Anyára, hogy
nem üríti ki a tányérját; még a reggeli erősítőjét sem itta meg. Wi-
nifred hitt a régi gyógyítási gyakorlatban, miszerint a tél úgy űzhe-
tő el a vérből, hogy az ember hét gyógynövényből készült főzetet
iszik. Fiatal novícia kora óta minden évben úgy frissítette testét,
hogy bojtorjángyökérből, ibolyalevélből, csípős csalánból, mustár-
levélből, gyermekláncfűből, sásliliom hajtásából és vadhagymából
készült teát ivott. Borzalmas íze volt, de hatásosan erősített.
- Úgy látom, az apát látogatása óta nincs valami jól…
Mildred Anya Winifredet mindig azokra a kis ölebekre emlékez-
tette, amiket a hölgyek úgy kedveltek, amiket egy ruhaujjban is le-
hetett vinni, ahonnan nagy, nedves szemekkel kukucskáltak elő.
Winifred gyanította, hogy semmi nem kerülte el Mildred figyelmét,
főleg miután birodalma annyira a zárda középpontjában volt. A nő-
vérek hozzá fordultak betegségeikkel és bánatukkal, kenőcsöt,
erősítőt, gyógymódot és éltető táplálékot kértek tőle. Mildred Anya
parányi asszony volt, de mérete ellenére határozottabb, mint a sú-
lyos apát.
- Ennyire felzaklató hírt hozott?
- Nem kapunk új tetőt ebben az évben sem - mondta végül Wi-
nifred.
Ez ugyan nem a teljes igazság, de legalább nem volt hazug-
ság sem. Még nem mondta el a nővéreknek a rossz hírt, imádkozni
akart ezzel kapcsolatban. Kis időt nyert azzal, hogy azt mondta az
apátnak, az apácák nem lesznek képesek dolgozni a sürgős kézira-
ton, ha megtudják, hogy hamarosan az új zárdába kell költözniük.
így az apát két hónap kegyelmi időt adott, azután viszont menniük
kell. Ezalatt Winifred merengeni akart a kék kristály csodáján és
rejtélyén, megpróbálta megfejteni üzenetét.
Amikor elment, Mildred Anya arcán kétkedő kifejezés ült.
Winifred az íróhelyiségbe ment, ahol a nővérek már munkához
láttak, csöndben és tisztelettudóan, bibliai jeleneteket festettek
olyan ragyogó és vibráló színekkel, amiről Anglia-szerte beszélni
fognak. Az emlékezetes iniciálék titka a festékekben rejlett. Végül
is mit ér a művészi tehetség, ha gyenge minőségű a festék? Mos-
tanra azonban kevés anyaguk maradt, és ami volt, az is gyenge
minőségű. Winifred megpróbált kicsikarni néhány garast az apát-
ból, hogy új készletet vásároljon, de az megtagadta a kérését,
mondván, hogy abból is csodálatosat fog alkotni, amijük maradt,
ahogy eddig is tette.
Winifred az új gyűrűre gondolt, amit az apát kezén látott.
Kétségtelenül az apátság támogatójának ajándéka. Annak az
egyetlen ékszernek az értékéből az apácák a legjobb minőségű
festékből egy évre való mennyiséget vehetnének. Talán még ma-
lachitra is telne, amelyből lélegzetelállító zöld keverhető. Ő és nő-
vérei azonban be kell érjék a varjútövisből és eperfából, az erősen
préselt lonc bogyójából, meg a nadragulya leveléből készített zöl-
dekkel. Lehet, hogy a nőszirom nedvét is használniuk kell, amit
csak gyengéd eljárással lehetett kinyerni, és ami nagy türelmet és
ügyességet igényelt. A sötétkék virágok nem tűntek a legmegfele-
lőbb zöldfesték-forrásnak, mert az első préselés lilás volt, így nem
volt túl ígéretes. De ahogy összekeverték timsóval, világos és gyö-
nyörű zöld tündökölt fel. Winifred tudta, a titok nyitja az, hogy az
összes pollent el kell távolítani.
Igazságos, hogy az apát gyönyörű gyűrűjével arra kényszeríti
nővéreit, hogy ennyi többletmunkát végezzenek?
Az is világos, hogy idén a sárgáikat is maguknak kell elkészíte-
niük almafakéregből. Bárcsak megengedhetnék maguknak a sáf-
rányt. A sáfrány az arany imitálásának egyik nélkülözhetetlen ösz-
szetevője. Ha egy tálba csipetnyi száraz sáfrányt tesznek, befedik
tojásfehérjével, majd állni hagyják, hogy átitatódjon, csodás, átlát-
szó, erős sárga színű festéket kapnak. Winifred szerette ezt az
üvegszerű sáfrányt, arra használta, hogy hangsúlyozza a színezett
iniciálék körüli díszítő tollvonásokat, az iniciálémezővel ellátott
könyvek aranyszerű kereteihez, a vörössel és feketével meghúzott
vonalak aranyozott glazúrozásához és kiemeléséhez.
De nem volt sáfrányuk, az apátnak viszont gyönyörű rubin-
gyűrűje volt!
Majdnem elsírta magát a csalódottságtól és kétségbeeséstől.
Az apát elvárta tőle, hogy kocafülből selymet készítsen, és
most mindezt még tanítsa is meg a fiatal apácáknak! Nem csak
azt, hogyan rajzoljanak, fessenek, vagy miként készítsenek festé-
ket, de azt is, hogyan vásároljanak hozzávalókat, és mi módon ve-
gyék elejét, hogy becsapják őket. Nem látja az apát, hogy a tanu-
lási folyamat alatt a tanulók gyenge minőségű iniciálékat fognak
készíteni? Nem látja előre, hogy könyveinek hírén esik csorba,
mire a novíciák elérik éppen azoknak a nővéreknek a kiváló művé-
szi színvonalát, akiket ki akar csapni a mezőre? Előrelátásának hiá-
nya felbőszítette. Mint a legtöbb férfi, gondolta keserűen, az apát
is csak a mára tud gondolni.
Hagyjunk mindent későbbre, idegeskedjenek addig az asszo-
nyok.
- Winifred Anya! - hallotta Mildred Anya kiabálását, aki sietve,
csattogó szandállal iparkodott az íróhelyiségbe. - Itt van a cigány
házaló! Ibn-Abu-Aziz-Jaffar!
Winifred rögvest vidámabb lett.
- Dicsőség az Úrnak! - sóhajtotta.
Biztos ez is jel, méghozzá az Isten másik jele. Épp, amikor szű-
kében vannak a készleteknek, a Mindenható idevezéreli a festék-
árust az ajtajukhoz!
- Isten áldása legyen Önnel Jaffar uram! - kiáltotta, miközben
lesietett az ösvényen, fekete fátyla csak úgy lobogott körülötte.
- És önnel is, drága hölgy! - rikkantotta a férfi, lekapta fejéről a
kalapját, és elegánsan meghajlott.
A messzi földről származó, olajbarna arcbőrű és rövidre nyírt
szakállú házaló mindig úgy üdvözölte a rendfőnökasszonyt, hogy
Winifred királyi udvarokra és királyokra gondolt. Hosszú köpenyt
viselt, amelyre csillagokat és holdakat hímeztek; kalapja ki volt bé-
lelve és paszomány szegélyezte. Magas volt és tiszteletet keltő, és
bár Winifred úgy gondolta, hatvanhoz közelít, háta egyenes, válla
széles volt. Öreg lova a legfurcsább kocsit húzta, mennyei szimbó-
lumokkal, zodiákus jegyekkel, üstökösökkel, szivárvánnyal, unikor-
nisokkal és hatalmas, mindent látó szemekkel telefestve. A háza-
lót széltében-hosszában úgy ismerték, mint az álmok és varázsla-
tok, a csillagpor és a remények szállítóját. Az emberek szerették,
ahogy feltűnt a színen, gyerekek eredtek a kocsija nyomába, és a
nevét skandálták: Ibn-Abu-Aziz-Jaffar, az asszonyok pedig előbúj-
tak a házakból. Valójában Simon, a Levita volt, egy zsidó.
Mindenkinek azt mondta, hogy „messzi Arábiából” származik,
valójában azonban Sevillában született. A vásárlók szerint cigány
keresztény volt, hosszú köpenye alatt azonban rojtos kendőt viselt,
és esténként, amikor egyedül volt, ünnepélyesen szavalta a
„Halld, ó, Izraelt”. Simon nem a helyi előítéletek miatt titkolta kilé-
tét (a zsidóüldözés nem igazán virágzott Európában még további
háromszáz évig, amikor a Fekete Halálért valakit hibáztatni kel-
lett), hanem mert élvezetesnek találta, hogy egzotikus figurát ala-
kítson, és lubickolt az ezzel járó népszerűségben. Szeretett titko-
kat és illúziókat árulni; örült, amikor látta, hogy a gyerekek arca
felderül szemfényvesztő bűvésztrükkjei láttán, mert Simon szívé-
ben ifjú volt. Véletlenül került az angol szigetekre egy hajón, ami
Bruges-be tartott, de amit a szél eltérített az útjáról. Amikor felfe-
dezte, hogy más, mint a többiek - otthon egyszerűen a sok hozzá
hasonló ember egyike volt, itt azonban különlegesnek számított -,
úgy döntött, marad, mert kifizetődőnek látszott egyedinek lenni.
Magányos életet élt. Minden évben Londontól a Hadrianus Falig,
meg onnan visszafelé utazott. Már várta a napot, amikor nyugdíj-
ba vonulhat saját kis házacskájában, és tizenöt éve hűséges tár-
sát, az öreg Seskát kicsaphatja a legelőre.
Ibn-Abu-Aziz-JafFarnak egyetlen gyenge pontja volt, ami már
nem egyszer majdnem tönkretette: szerette a nőket. Legyenek fia-
talok vagy öregek, kövérek vagy soványak, lassúak vagy gyorsak,
minden nőben örömet és hihetetlen rejtélyt lelt, akivel csak talál-
kozott. Sokszor tanakodott azon, vajon ez azért volt-e, mert nyolc
fiútestvér egyike volt? A nők Isten ajándékai a férfiaknak - vallotta
annak ellenére, hogy a Tóra beszélt Lilitről és Ádám Lilittel kapcso-
latos szerencsétlen enyelgéséről.
 Szerette lágyságukat és az illatukat, ingatag természetüket,
hogy néha gyengébbek tudtak lenni, mint a férfiak, máskor meg
erősebbek. Az anyaság bősz ösztönét. Csélcsap mosolyukat. Hosz-
szú hajukat - ó, a hosszú hajukat. Bár Simon öregedett, annyira
azért még nem volt vén, hogy ne értékeljen nagyra egy kemény
combot, egy telt mellet és egy meleg szívet. Sosem kényszerített
és nem egyezkedett egyetlen nővel sem; a nő vagy jött szívesen,
vagy nem kellett. De a nőket mindenfelé izgatta idegensége, és ál-
dott szívükben úgy vélték, a férfi, aki ilyen messziről jött, bizonyá-
ra többet tud a szerelem művészetéről, mint a helybéliek. És való-
ban így volt, többet tudott.
Egyedül utazott, mégis csak ritkán zaklatták, mert még az
útonállók is respektálták a gyógyítót, néha még nekik is szükségük
volt bolondozásra vagy szerencsemondásra. Bár az emberek nem
tudtak olvasni, a kocsi oldalára festett szimbólumok alkimista, sze-
rencsemondó, fogorvosi és varázslói képességét hirdették. Min-
dent árult és mindennel kereskedett - gombokkal, tűkkel, gyűszűk-
kel és cérnával, kenőcsökkel, olajokkal, üvegekkel meg kanalakkal
-, csak relikviákkal és vallási árukkal nem. Mert Simon, a Levita rit-
ka fajtába tartozott: becsületes házaló volt. Ezért a szentek hajá-
nak, fogának és csontjának árusítását meghagyta a sarlatánoknak
és papoknak, bár néha arra gondolt, a kettő között nincs különb-
ség. Megvolt a saját véleménye az Igaz Kereszt szilánkjáról is,
amely az új zárdában lelt otthont, fent az út mentén, mert találko-
zott már hasonló szilánkokkal spanyol és francia földön tett utazá-
sai során, és hallotta mások elbeszélését Európa-szerte és a Szent
Földön, s úgy vélte, bármelyik idióta fejben kiszámolhatná, ha az
úgynevezett Igaz Kereszt minden szilánkját egymás mellé fektet-
nék, elérnének a Holdig.
Emlékezett arra az őrültségre, ami huszonkét évvel korábban
tartotta lázban Angliát, amikor valami ezredfordulónak nevezett
esemény bekövetkeztét várták. Simon azon tanakodott, hogy mi-
vel a zsidók naptára szerint nem ezer évnél tartottak, sem feleba-
rátaik, a muzulmánok naptára szerint, akik Mohamed óta tartották
számon az éveket, vajon ez azt jelenti, hogy csak a világ egyhar-
madán lesz világvége, míg a többi részén folytatódik minden, mint
korábban? Vitatott kérdés volt. A rettegve várt éjszaka azonban el-
jött, majd el is múlt kellemetlen esemény nélkül, erre most a pa-
pok kijelentették, a következő ezredfordulóról van szó, az elképzel-
hetetlenül távoli kétezredik évben, Jézus és angyalai akkor fognak
alászállni.
Simon az angol vidéken utazgatva a különböző embereknek
különböző szerepet játszott, óhaj és elvárás szerint, amikor azon-
ban megállt a Szent Amélia szerzetháznál, a Fenn folyó közelében,
önmaga volt. Csodálta a rendfőnökasszonyt, tudta, hogy ő átlát a
jelmezén, felismeri és tiszteli bölcsességét és tudását. Így a paszo-
mányos kalapot levette, eltüntette varázspálcáját, és zabolázta
látványos, titkot sejtető gesztusait.
De a varázslóköpenyt magán tartotta, mert úgy vélte, méltó-
ságot kölcsönöz neki.
Egy éve járt itt utoljára, és az apácák életkörülményeinek
romlása aggodalommal töltötte el: a düledező falak, a felmagzott
földek, a libák és tyúkok hiánya, a zarándokok lába által simára ta-
posott egykori ösvényen mindenfelé gyom sarjadt. Tudta, hogy az
új zárda népszerűsége egyre nő, arra azonban nem gondolt, hogy
a közeli apátság ennyire elhanyagolja ezeket a nőket. A kövér
apátnak látnia kell, hogy a jámbor nővéreknek is étel kell az aszta-
lára és sör a kupáikba.
Amikor Winifred meglátta a fehér fogú mosolyt az olajbarna
arcon, rájött, nagyon örül, hogy láthatja Jaffart. Winifred világtól el-
zárkózott ember volt, hiszen húsz mérföldre a szerzetháztól szüle-
tett, és soha életében nem is utazott annál távolabb. Alapszinten
ismerte a latint, olvasta a Bibliát, de mást nem. Winifred és nővé-
rei semmit nem tudtak a világ többi részéről, csak amit a zarándo-
koktól és utazóktól hallottak.
Mivel ezek egyike sem fordult meg mostanában a Szent Amé-
liában, Ibn-Abu-Aziz-Jaffar látogatása sokkal értékesebb lett, mert
a vándor híreket és pletykákat hozott.
Furcsa ember volt, idegensége már-már ijesztő, viszont külö-
nös módon ellenállhatatlan személyiség. Ha megengedett volna
magának ilyen világi gondolatokat, azt mondta volna, hogy na-
gyon jóképű. Miközben Winifred gyanította, hogy nem keresztény,
tudta, hogy a legnagyobb tiszteletben tartja Istent.
Aztán néha úgy magyarázott el dolgokat, hogy attól kis gyer-
tyák gyúltak Winifred elméjében. Jaffar más volt, mint a többi erre-
felé járó házaló. Azok koszosak, enyves kezűek és faragatlanok
voltak, Jaffar viszont tiszta és elegáns, de mindenekfelett, megbíz-
ható volt.
A múltban más festékárusok becsapták Winifredet. Az olcsó
azuritot könnyen rásózták drága lapis lazuliként. A biztos megkü-
lönböztetéshez a köveket vörös izzásig kellett melegíteni, az azurit
megfeketedett, a lapis változatlan színű maradt. Az azuritot por-
ként árulták, de akadtak szélhámosok, akik homokot kevertek az
őrölt festékbe, hogy növeljék a súlyát, és az tönkretette a színt.
Hasonlóképpen becstelen kereskedők a legjobb kéket a zsák tete-
jére tették, a gyenge minőségűt az aljára. Nem úgy, mint Jaffar,
aki most kinyitott egy dobozt kocsija oldalán, és festékek olyan
gazdag választékát tárta elé, hogy Winifred csak bámult éhesen,
mintha egy lakomás tálat látna.
- A Jóisten hozta ide a lehető legjobbkor, Jaffar uram, hiszen
nővéreimnek és nekem új készletekre van szükségünk. Iszonyú
nagy szükségünk van sárgákra.
Örömére a házaló hozott epeköveket.
Winifred mély zsebébe nyúlt, és elővett egy vízzel töltött
üveggolyót, amit munkáinak felnagyításához használt. Jaffar egy-
szer megpróbált neki eladni egy új találmányt Amszterdamból -
lencsének nevezett polírozott üveget -, de el kellett utasítania,
mert túl drága volt. Miközben Winifred a golyón keresztül vizsgál-
gatta az epekövet, Simon arra gondolt: itt van a nő legigazibb
ajándéka, mert Winifred több volt tehetséges rajzolónál és festő-
nél, titokzatos érzéke volt a színekhez. Ügyes ujjai és éles tekinte-
te alatt Isten teremtményei közül a legközönségesebb dolgok is
csodálatos színárnyalattá váltak. Vegyük például a nedvzöldet,
ami a ritka és drága patinát helyettesítette. A nedvzöldet érett
varjútövis levéből készítették, miután összekeverték timsóval és
hagyták, hogy párolgással besűrűsödjön. Az eredmény átlátszó és
gazdag olivazöld volt. Bár más monostorok is megtanulták a szín-
keverést, Winifred ügyessége a tartósság elérésében rejlett. Nor-
málisan a nedvzöld nem tartott sokáig, ami nyilvánvaló volt az alig
néhány évtizede készült, gyenge minőségű kéziratoknál. Winifred
Anya azonban ismerte a lé megfelelő besűrítésének titkát, és a
festéket sűrű szirup formájában tárolta hólyagokban, nem hagyta,
hogy beszáradjon. Amikor ezt használta a kéziratokon, a szín nem-
csak gyönyörű volt, de tartós is.
 Miközben egyenként végigtanulmányozta az alapanyagul szol-
gáló porokat és ásványokat, Simon Winifredet nézte meg alapo-
san, és úgy gondolta, nincs jó bőrben a nővér. Árnyékok húzódtak
az arcán, nyugtalanító karikák sötétítették szemét.
Simon mindig higgadt nőszemélynek ismerte a rendfőnökasz-
szonyt, bár egy kicsit besavanyodottnak és humortalannak tartot-
ta. Sosem gondolta, hogy ki lehet hozni a sodrából.
Winifred gondosan választotta ki, mit vásároljon meg.
- Pillanatnyilag nincs pénzem. Feltételezem egy-két napig a
közelben lesz, mint szokott.
Simon megsimogatta kifogástalan bajuszát, és komolyan el-
töprengett. Egyértelmű, hogy a rendfőnökasszony esetleg nem
tudja kifizetni, amit kiválasztott. Vajon hogy fog fizetni?
De nem hozta volna zavarba azzal, hogy felteszi neki ezt a
kérdést. Simon tisztában volt azzal, mennyire fontos az, hogy az
apáca megőrizhesse méltóságát. Bárcsak hajlandónak mutatkozna
megválni egy-két iniciáléval ellátott könyvétől.
Londonban már kérdezték tőle, hogy nem tudna-e szerezni né-
hány portminsteri kéziratot. Egy iniciáléval megrajzolt könyvéért
cserébe az összes szükséges festéket megvásárolhatná. De Simon
azt is tudta, hogy Winifred nem válna meg egytől sem, mert úgy
vélte, a könyvek az apáthoz tartoznak.
- Semmi gond, drága Hölgyem, a tranzakciónkat majd három
nap múlva rendezzük.
Kíváncsi volt rá, vajon behívja-e egy sörre és esetleg egy kis
süteményre, és félreértve tétovázását, arra gondolt Winifred
ugyanezen töpreng. Ehelyett meglepetésére, azt kérdezte, hogy
alkimista lévén tud-e véleményt mondani egy nagyon különös
tárgyról, ami a tulajdonába került.
Simon arra számított, hogy egy szent fogát, vagy egy négyle-
velű lóherét fog látni, de megnémult, amikor Winifred odaadta
neki a kék kristályt, ami olyan mélykék volt, mint a Földközi-ten-
ger. Beszívta a levegőt, és egy káromkodást suttogott a saját nyel-
vén, majd éles szeméhez emelte a kristályt, és közelről is meg-
vizsgálta.
 Simon alig tudott megszólalni, a kő olyan gyönyörű volt. Eb-
ben a korban, amikor azt tartották, hogy végzetes dolog megcsi-
szolni a drágakövet, mert azt mondták, tönkreteszi a kő varázsere-
jét, ilyen tiszta, átlátszó kövek ritkán kerültek az ember szeme elé.
Simon csak néhányat látott - egyszer egy csiszolt gyémántot is, és
alig tudta elhinni, hogy ilyen opálos kristálydarab ilyen ragyogást
rejthet magába. Úgy tűnt, ez a kő nem volt megcsiszolva, mert
sima és határozatlan tojásdad alakú volt, alig nagyobb, mint egy
rigótojás, de sokkal látványosabb kék színben pompázott. Lehet ez
akvamarin?
Egyszer látott egy Kleopátra bányáiból származó smaragdot
is.
Azt is megcsiszolták, és szemet kápráztatóan ragyogott. De
nem, ez nem volt olyan zöld és tiszta a magjában, mint az a sma-
ragd volt.
Bár nem tudta azonosítani a követ, érezte, hogy nagyon sokat
ér.
- Ismerek egy embert Londonban - mondta -, egy drágakő-
árust.
Winifred hallott Londonról. A legtöbb ember csekély ismerettel
rendelkezett a lakhelyétől bármilyen irányban öt mérföldnél mesz-
szebb eső világról, kevesen tudtak arról, hogy más országok is lé-
teznek, az idegenekkel kapcsolatos ismeretük pedig kimerült ab-
ban, hogy valaha a vikingek - a tenger túloldalán élő ördögök - ve-
szedelmet hoztak Angliára. Winifred azonban tudta, hogy London
egy délen levő város, egy virágzó kereskedelmi központ, ahol a ki-
rály él.
Jaffar hozzátette: - London kitűnő hely az ilyen kövek eladásá-
ra.
- Eladásra!
- Igen, miért? - kérdezte, miközben visszaadta a követ.
- Nem erre akart kérni?
- Eladni Amélia kövét? - döbbent meg a nő, mintha arról lenne
szó, hogy a karját vágják le. Aztán a józan ész felülkerekedett. -
Ilyen értékes hát?
 - Drága Winifred Anya, egy vagyont szerezhetek önnek ezért a
drágakőért. Egyedülállósága aranyban gazdaggá tenné.
Winifred szeme elkerekedett, gyakorlatias elméje hirtelen dol-
gozni kezdett az új gondolatokon és terveken. A sok-sok aranyért
megjavíttathatná a tetőt, megerősíthetné a falakat, új ágyakat ve-
hetne, talán ültethetne néhány növényt, meg vásárolhatna né-
hány kecskét, bérelhetne néhány helyi fickót, hogy segítsenek ne-
kik, és Szent Améliát ismét önellátóvá tehetné. Új novíciákat és
hölgyvendégeket vonzhatna, családjaik adományaival és támoga-
tásával. Hirtelen, a kristály káprázatos kék ragyogásával Winifred
ragyogó új jövőt látott a Szent Amélia számára.
Aztán a homlokát ráncolta.
- Meg kell beszélnem az apáttal.
- Mit mondott, mi legyen a kővel?
- Még nem tud róla.
Ibn-Abu-Aziz-Jaffar megsimogatta a szakállát.
- Hmm - hümmögte és Winifred értette a jelentését.
- El kelllene mondjam az apátnak - mondta nem túl nagy meg-
győződéssel a hangjában. - Nem igaz?
Simon megkérdezte, hogy jutott a drágakőhöz, és amikor Wi-
nifred elmesélte, Simon, a Levita azt mondta:
- Nekem úgy tűnik, drága Rendfőnökasszony, hogy ezt a követ
egyedül magának szánták. A szentjének ajándéka volt.
Amikor Winifred tanácstalanul beharapta az ajkát, Simon ko-
molyan azt mondta:
- Nagyon vívódik…
Winifred lehajtotta fátylas fejét.
- Igen.
- Őrlődik a hűség és az engedelmesség között.
- Úgy érzem, Isten valamit megpróbál elmondani nekem. De
az apátnak épp az ellenkezőjét mondja. Hogy válasszak?
- Az, drága Hölgy, öntől függ. Nézzen a szívébe, és hallgassa
meg, hogy mit mond.
 - Én Istenre hagyatkozom, nem a szívemre.
- A kettő nem ugyanaz? - Simon tovább érdeklődött, hogy mit
gondolt Winifred arról, hogyan került a drágakő a szent nyakcsont-
jai közé. Winifred akkor elmondta, hogy Amelia megállította a saját
szívét, mielőtt megkínozhatták volna, hogy feladja a többi keresz-
tény nevét.
- Akkor - mondta Simon - úgy tűnik, a kő üzenetet hordoz,
ahogy ön gondolta, és az üzenet az, hogy kövesse a saját elképze-
lését.
Winifred arca felderült.
- Én is erre gondoltam!
Winifred ekkor váratlanul megvallotta Simonnak azt az álmát,
hogy oltárképet szeretne festeni Szent Améliának.
- Mi aggasztja leginkább? - kérdezte a bölcs idegen. - Az,
hogyha átköltözik az új zárdába, elveszti ezt a látomást?
- Igen - vett mély lélegzetet. - Igen…
- Akkor a szívére kell hallgatnia.
- Isten azonban az apáton keresztül szól.
Amikor Simon nem szólt semmit, ám Winifred látta arcán a
szkeptikus kifejezést, azt mondta: - Jaffar uram, gyanítom, hogy
Ön nem keresztény.
Simon elmosolyodott.
- Jól gyanítja.
- Az ön vallásában nincsenek papok?
- Nem úgy, mint az Önében. Nekünk rabbijaink vannak, és ők
sokkal inkább lelki tanácsadók, nem pedig közvetítők Isten felé. Mi
úgy hisszük, Isten hall minket, és közvetlenül hozzánk szól. - Azt is
hozzá akarta tenni, hogy Winifred keresztre feszített ura is rabbi
volt, de aztán úgy döntött, a téma megvitatásának nem itt és
most jött el az ideje. - A patak mellett táborozom néhány napig,
amíg meglátogatom a környékbeli tanyákat, csak azután megyek
Portminster felé. Mielőtt elindulok, közölje velem, miként döntött.
Imádkozom, drága Rendfőnökasszony, hogy az helyes döntés le-
gyen.
 Winifred Anya úgy határozott egyedül megy az apátságba. Bár
rendjükben az volt a szokás, hogy párosával vagy csoportosan
utazzanak, Winifred tudta, hogy ezt az utat egyedül kell megten-
nie. Még mindig nem fedte fel a rossz hírt a többiek előtt, az apát
utasítása ellenére, hogy amilyen hamar csak lehet, el kell hagyni-
uk a Szent Améliát. Talán habozás nélkül teljesítette volna a ké-
rést, ha nem jön a véletlen baleset az ereklyetartóval, és nem ta-
lálja meg a kék kristályt. A véletlen baleset azonban megtörtént,
és Szent Amélia emlékezetes talizmánja a birtokába került, és
kényszert érzett arra, hogy megtárgyalja az apáttal, mi legyen a
következő teendő.
Egész éjjel imádkozott, és bár nem aludt, különös módon friss-
nek érezte magát. Lépte határozott volt, ahogy a zárdából kiveze-
tő ösvényen haladt, elhatározása és lelke erős, hiszen magával
vitte Szent Amélia kék kristályát.
Amikor a főútra ért, látta, hogy egyáltalán nem utazik egye-
dül.
Csatlakozott egy csoport zarándokhoz, akik az Igaz Kereszt
Zárdájába igyekeztek - épp most haladtak el a Szent Amélia mel-
lett.
- Délre a zárdába érkezünk - mondta a vezetőjük. - A nővérek
ekkor terítik meg az asztalokat. Azt mondták birkahússal és ke-
nyérrel fogunk jóllakni. - Aztán látta Winifred ruháját, és mivel las-
sú észjárású volt, csak ekkor jött rá Winifred kilétére.
Elvörösödött és akadozva hozzátette:
- Nem akarunk önökre akaszkodni, Szent Amélia drága höl-
gyei, hiszen olyan semmirekellők vagyunk.
Aztán a csoport élére ment, hogy kiszabaduljon a kínos hely-
zetből.

Újabb emberekkel találkoztak az úton. Farmerokkal, akik por-

tékájukat vitték a portminsteri vásárra, testőrökkel utazó lovagok-
kal, befüggönyözött hordszékekben utazó hölgyekkel.
 Az út galagonya-, szil- és bükkerdőkön kígyózott keresztül, a
völgyek hirtelen megnyíltak, és feltárták a harangvirágok foltjait, a
sötét, és naptarkította pocsolyákba gyűlt patakokat.
Csapások vezettek le az útról a tanyaházakhoz és a rétekhez,
ahol birkák legeltek. És hébe-hóba, kőből kirakott ősi építménye-
ket is láttak, amik arra emlékeztették őket, hogy egykor a római
légiók is erre haladtak el. És ezek között az emberek között, a ta-
vasz színeiben, az erdő levegőjét belélegezve és reggeli madárdal-
lal kísérve, Winifred érezte, amint önbizalma egyre nő. Helyes dol-
got tesz akkor is, ha az apátot ismerve, az engedetlenségnek fogja
nevezni.
A csoportban az idősebbek a vikingekről meséltek, a magas,
sárga szakállú ördögökről, akik piros köpenyt viseltek páncélingjük
felett, és akikről az a hír járta, hogy olyan vérszomjas dühvel har-
colnak, mint a veszett farkasok. A vikingekre való emlékezés ezek-
nek az idős embereknek egyfajta tekintélyt kölcsönzött, hiszen
harminc év telt el a döntő Maidoni csata óta, amikor a dánok, a
legrettegettebb norvég király, Olaf segítségével legyőzték az an-
golszászokat, és letarolták Angliát. És bár a dán király, Sweyn le-
győzte Ethelred királyt, a dán uralkodó, Kanut hatalomra kerülése
sokkal újabb keletű emlék volt, a csoport fiatalabb tagjai még so-
sem tapasztaltak efféle félelmet. Bár továbbra is érkeztek kósza
hírek az itt-ott előforduló vikingtámadásokról - akik visszautasítot-
ták a békekötést Angliával -, az elmúlt száz év állandó rémülete
végre véget ért, Anglia újra nyugodtan alhatott, és „az északiak
dühétől ments meg, jó Urunk minket” strófát kihúzták a litániából.
Elértek egy útjelző táblához, amelyen az egyik nyíl „Portmins-
ter” felé mutatott előre, egy másik meg balra, egy keskeny ös-
vényre, amelyen „Mayfield” állt, a harmadik, újabb nyíl pedig jobb-
ra mutatott és „Az Igaz Kereszt Zárdáját” hirdette.
Winifred nem szándékozta meglátogatni az új zárdát, mégis
azon kapta magát, hogy lába arra vette az irányt, a zarándokok
egy csoportjával együtt, akik most azt találgatták, hogy vajon mire
számíthatnak az apácák ebédlőasztalán.
Megpillantották a fákon keresztül a falakat, és az első dolog,
amit Winifred meghallott, a nevetés volt. Női kacagás, és a zárdá-
ból jött. Aztán hangokat is hallott - fecsegést, kiabálást, mintha iz-
gatott tyúkok kárálnának. A homlokát ráncolta.
 Hogyan koncentrálhat valaki lelkigyakorlatra ilyen ricsajban?
Ahogy áthaladtak a külső réten, megállt, és elképedve bámult:
novícia ruhába öltözött két fiatal labdázott, nevetgéltek, ruhájuk
szemérmetlenül repdesett a szélben. A harmadik egy kiskutyával
incselkedett, úgy tett, mintha csontot dobna, majd nevetett,
ahogy a jószág utánaszaladt. Két másik fiatal apáca egy-egy létrán
állt, szoknyájukat feltűrték, és boldogan kiabáltak egymásnak, mi-
közben almát szedtek. Winifred áthaladt a főbejáraton, és bement
a belső udvarba. Döbbenten látta, micsoda kufárkodás folyt a za-
rándokok, városi emberek, hölgyvendégek és szent nővérek köré-
ben. Fabódékat állítottak a zárda ajándéktárgyainak árusításához -
hímzett jelvényeket a zarándokok számára, ami igazolta, hogy
meglátogatták a szentélyt, szenteltvizes fiolákat, rózsafüzéreket,
szobrokat, jószerencse amuletteket, édességet és kenyeret - és az
apácák részt vettek a pénzváltásban!
Ahogy Winifred Anya áthaladt a tömegen, ami leginkább egy
falusi vásárra emlékeztette, kezdeti döbbenete aggodalommá ala-
kult. Ezen a helyen nem volt áhítat, sem méltóság, sem illem. Az
apát biztosította róla, hogy ezek a nővérek is Szent Benedek Sza-
bályait követték, de Winifred nem tapasztalt mérsékletet, sze-
génységet, alázatosságot vagy csendet.
Ahogy felment a gyűlésterembe vezető lépcsőn, némiképp gu-
nyorosan állapította meg, hogy lám a gazdagság gazdagságot
vonz. Az ő zárdáját látva akármelyik arra járó azonnal megmondta
volna, hogy a Szent Améliának nagy szüksége van pénzre, ám az
apátsági kiadásokat egyértelműen erre a gazdag báró által alapí-
tott új zárdára pazarolták, bár maga a báró sem spórolt a költsége-
ken. A gyümölcsöskert a falakon kívül!
Winifred korgó gyomrára szorította a kezét, mintha meg akart
volna nyugtatni egy nyűgös gyereket. Átfutott az agyán, hogy el-
csen néhány almát, és hazaviszi éhes nővéreinek.
A gyűlésterem belseje olyan volt, mint egy gazdag ember ott-
hona, ezüst gyertyatartókkal, elegáns bútorokkal, és faliszőnye-
gekkel. És amikor Rosamund Anya odajött hozzá, hogy üdvözölje,
Winifredet újabb sokk érte.
Az emberek azt mondták: amikor a dán Kanut Anglia királya
lett, Merciai Oswald más angolokat arra szólított fel, hogy fejezzék
ki iránta való hűségüket. Ezért cserébe a Portminster megyében
levő földekkel jutalmazták. És amikor Kanut azon buzgalmában,
hogy „a legkeresztényebb király legyen” bejelentette, hogy új mo-
nostorokat fog építtetni, Oswald azt a kiváltságot kérte, hogy új
hűbéresei tiszteletére hadd építtethessen egy új zárdát. A dán hó-
dítót Oswald meséje győzte meg, amely arról szólt, hogy egyik év-
ben Glastonburybe utazott, a városba, amelyről azt állították,
maga Arimateai József hozta ide Krisztus Szent Grálját, és ahol egy
éjszakát az út mellett táborozva, Oswald álmot látott, amiben fel-
tárult előtte egy értékes relikvia rejtekhelye. Egy mély barlangban,
vasládába zárva hevert Krisztus keresztjének egy darabja, amit
maga József rejtett el a barlangban. Oswald hazahozta családi ká-
polnájába. Azt is mondták, hogy legidősebb lánya, Rosamund iga-
zán vallásos volt, ezért végig imádkozott a dánok és az angolok
közt dúló csaták alatt, és a lány úgy vélte, a dánok győzelme Isten
akarata volt - vagy valami ilyesmi, mondta Oswald. A lány imái és
az Igaz Kereszt darabja miatt Kanut nagylelkűen hozzájárult ah-
hoz, hogy a nevében lerakják az új zárda alapjait.
Ez a történet terjedt el. De az igazság más volt. Merciai Os-
wald velejéig gyáva ember volt, és az angol Ethelred király oldalán
harcolt, amikor meglátta, hogyan alakul a háború, átállt a másik
oldalra, hátat fordított angol társainak. Mivel lánya, Rosamund pe-
dig nem volt olyan vallásos, hanem inkább csak nem kedvelte a
férfiakat, jobban szerette a nők társaságát, megtagadta, hogy férj-
hez menjen, hiába félemlítette meg és zsarolta az apja. Ő is hatal-
mat akart. Így Oswald tökéletes megoldást talált: hadd vezesse
hát ő a zárdát. Nem lehetett közönséges zárda, presztízse és je-
lentősége kellett legyen.
Hogyan lehetne jobban elhinteni egy intézmény jelentőségét,
mint úgy, hogy egy nagyon fontos ereklyét helyeznek el falai kö-
zött - és mi lehetne annál magasztosabb, mint az a kereszt, ame-
lyen maga Jézus halt meg? Természetesen nem volt Glaston-
burybe tett látogatás, nem volt álom vagy barlang, sem vasládika
az Igaz Kereszttel. Az új zárda kápolnájának oltárán álló ereklye-
tartó nem tartalmazott semmit, csak levegőt.
Winifred most szemtől szemben állt a Szent Améliát romlásba
döntő zárda főnöknőjével. Rosamund Anya megdöbbentően fiatal
volt. Nem lehetett a rend tagja hat évnél régebb óta.
Winifrednek majdnem harminc évbe telt, hogy elérje a rendfő-
nöki tisztséget. Egy elkóborolt gyönyörű vöröses aranyszínű haj-
fürt kiszabadult Rosamund fátyla alól, és Winifrednek az a nem ép-
pen jóindulatú gondolat futott át az agyán, hogy ez szándékosan
történt. Winifred elképzelte, amint a hiú fiatal nő a tükör előtt áll,
és a keményített fehér szövet alá nyúl egy varrótűvel, hogy épp a
megfelelő hajtincset húzza elő. A legmegdöbbentőbb azonban a fi-
atal nő keze volt - mint két őrült pillangó. Hadonászott, le-fel,
előre-hátra, széles gesztusai során ruhaujja visszacsúszott, és fel-
fedte a karját a könyökén felülig. Egyértelmű volt, hogy Rosamund
nem kapott szabályos képzést a bencés fegyelemből. És ha ez így
van, hogyan tudja, mint rendfőnökasszony tanítani nővéreit?
Winifred szíve elnehezült. Hogyan okíthatná ezeket a komoly-
talan lányokat az áldott iniciálékészítés művészetére?
Egyszerűen képtelenség. Meg fogja mondani az apátnak, hogy
az új zárda meggyalázta a szerzetesrendet, és személyesen kell
közbelépnie, és helyreállítania a rendet. Winifredet nem érdekelte,
milyen gazdag Rosamund apja, ez a zárda támadás Isten ellen.
- Drága Winifred Anya, bizonyára örül, hogy nyugalmas évek-
nek néz elébe az Isten szolgálatában töltött annyi év után, és leve-
heti végre a rendfőnöki köpenyt, s újra nővér lehet.
Winifred rámeredt. Miről beszél a lány? Aztán megvilágoso-
dott, mint Amélia kövének kristálykékje: természetesen nem lehet
két rendfőnökasszony egy zárdában!
Mivel az apát erről semmit nem mondott, nyilvánvalóan úgy
gondolta, hogy Winifred majd maga levonja a logikus következte-
tést. Ettől függetlenül sokkoló hatású volt. Elvegyék a titulusát, és
megint közönséges nővérnek fokozzák le, arra kényszerítsék, hogy
egy lánynak, aki az unokája lehetne, azt mondja „Anya” - elképzel-
hetetlen volt.
- Ez nem azt jelenti, hogy nem lesznek kötelezettségei! - tette
hozzá könnyedén a fiatal nő. - A lányaim alig várják, hogy megta-
nulják, hogyan kell azokat a csodás iniciálékat megfesteni.
Winifred szédült. Rosamund szájából úgy hangzott, mintha az
egész gyerekjáték lenne.
- Több az, mint egyszerű festés - felelte. - Meg kell tanítsam a
festékkészítést, azok megfelelő használatát…
- Ó, az apám ellát majd minket festékkel! Ugyanazzal, amit
Winchesterben használnak! Minden hónapban külön hozatni fog!
 Winifred érezte, hogy a csontjai megdermednek. Olyan festé-
ket használjon, amit más kevert be?
- Én mindig Jaffartól veszem a nyersanyagot - mondta majd-
nem könyörgésnek tűnő hangon.
- Vele semmi dolgunk - jelentette ki megvetően Rosamund. -
Megsértette az apámat. Az az aljas gazember nem léphet be a bir-
tokunkra, márpedig az egészen a főútig terjed.
Winifred úgy érezte a föld megdőlt alatta. A szoba szélei elho-
mályosultak. Majdnem elájult attól a megrendüléstől, amit a tudo-
mására jutott dolgok váltottak ki benne. Ne legyen tovább rendfő-
nök, ne legyen többet ellenőrzési joga a festékek előállításában,
márpedig ez volt létezésének fő értelme. És most: sose lássa töb-
bet Jaffart!
Miközben Rosamund körbevezette vendégét az új zárdában,
boldogan mutogatva a csodás kényelmet és luxust, Winifred alig
hallotta a szavakat. Megroskadt, botladozott, mint aki hirtelen két
évtizedet öregedett. Feje szomorúságtól, csalódottságtól és a döb-
benettől szédült.
Ahogy azonban szobáról szobára vezették, át a kerengővel kö-
rülvett kerten, le a kockaköves ösvényen, döbbenete lassan csilla-
pult, végül fokozatosan kinyílt a szeme, és végre tisztán látott, és
ekkor megkérdezte magát: hogyan gondolhatta, hogy ő és a nővé-
rei sosem fognak ideköltözni?
Ez egy másik világ, egy csodás világ. Minden vendégszobához
tartozott egy külön necessarium - egy kis fülke, ami a falon kívül
épült, és tartalma egy vezetéken keresztül pottyant az alattuk levő
árokba. Ilyen luxus, nem kell gyalogolni, ha a természet szava szó-
lít! Más különlegességek is voltak, amik csak a gazdag nemesek
otthonát jellemezték eddig: jelekkel ellátott, az idő múlását muta-
tó gyertyák, átlátszó ökörszarvból készült lámpások, és a frissen
felsöpört padló, amelyet édes illatú gyékény borított. És más lu-
xus: a konyha mögötti udvaron szolgák forrázták az ágyneműt, a
ruhákat és az alsóneműt egy fateknőben, fahamuból és nátronlúg-
ból készült oldatban. Fiúk dolgoztak a veteményeskertben, nők
etették a kövér tyúkok és libák csapatait. Egy öregembert azért
tartottak, hogy édes illatú szappanrudakat készítsen.
A konyha ötször akkora, mint a Szent Amélia konyhája, és
kamrája, élelmiszerraktára tele volt, és bár a zárda már öt éve
épült, mindennek friss fa és mész illata volt. Winifred szeme kidül-
ledt, amikor meglátta az ebédhez terített asztalt: egész sonka,
nagy marhahússzeletek, ropogós kenyér, sörös és boros hordók.
Amikor Rosamund elétett egy bőségesen megrakott tálat, Winifred
azt mondta, hogy mielőtt elindult a Szent Améliából, jóllakott, de
hogy ne sértse meg, ezt az ételt visszaviszi egy ruhában és elteszi
későbbre. Valójában szét akarta osztani a többiek között, akik már
nagyon régóta nem ettek lekvárt.
Aztán átkísérték a nagy kápolnába, ahol a zarándokok - lova-
gok, koldusok, lordok és papok, betegek és nyomorékok - hosszú
sorban várakoztak, hogy könyöröghessenek az Igaz Kereszt pom-
pás szentélye előtt. Ennek a templomnak volt valamije, amije az ő
kápolnájuknak nem: festett üveg ablaka. És mennyi arany! Mennyi
gyertya, mind fehér és egyenes. Mind egy darab fa tiszteletére,
miközben egy valódi asszony - aki mártírhalált halt a hűségéért -
csontjainak csak egy szerény hely jutott, ahol a gyertyák laposak
és erősen füstöltek.
Winifred nem érzett keserűséget az éles ellentét miatt, inkább
csak szomorúságot, és hirtelen karjába szerette volna ölelni Szent
Améliát, s odasuttogni neki: „Ez talán nagyszerűbb, de téged job-
ban szeretnek.”
Végül a zárda rendelkezett betegszobával is, ami a Szent
Améliának nem volt. Nyolc ágy és egy ápolónővér, aki a betegsé-
gekre szakosodott. Winifred szeme elkerekedett a gyógyszeres
szekrény láttán: italok és oldatok, olajok és kenőcsök, pirulák és
porok. Több fiola gyógyító szemcsepp. Gyógyszerek az ízületi gyul-
ladásra. Csipkebogyó-készítmény a veseproblémákra.
A hatalmas mennyiségű gyógyszeren csodálkozva, Winifred
arra gondolt, hogy Edit nővérnek lehetne egy, a saját szobájából
nyíló necessariuma, így nem lenne szüksége éjszakai kíséretre, és
a fiatal férfiak mindig készen állnak arra, hogy vizet húzzanak a
kútból, így elfeledtetnék Odelyn Anyával a kutak iránti félelmét.
Winifred sóhajtott. Ezt nem lehetett visszautasítani.
Mennyország lenne ez idős nővéreinek. Jóllakhatnának, ápol-
nák őket. Mindegy, hogy nem lenne többet dolguk. A béke és a
nyugalom fontosabb volt.
Meghívták, hogy az éjszakát töltse ott, a vendégeknek fenn-
tartott helyen, ahol a matracokat pehelyrécetollal töltötték meg,
de Winifred égett a vágytól, hogy visszatérjen saját otthonába
még sötétedés előtt. Megköszönte Rosamund Anyának a kalauzo-
lást és a kedvességét, és olyan gyorsan sietett ki a kápolnából,
ahogy az illem megengedte. Aztán áthaladt a főkapun, az ösvényt
követte a főútig, megállt egy lombos bükkfa alatt, és az árnyékban
elővette a kék kristályt a zsebéből.
Ahogy a markában feküdt, és a lombon átszűrődő napfény rá-
esett, Winifred rájött, hogy a kristály egyáltalán nem jel volt.
Nem Améliától jött üzenet volt, nem volt fontos, hogy felfedez-
te a követ. Véletlen volt, semmi más. Winifred most már tudta,
hogy neki és a nővéreinek ide kell költözniük, és itt kell leélniük az
életüket. Megteszi, ami tőle telik, a lehető legjobban megpróbálja
átadni az iniciálékészítés művészetét a novíciáknak, de tudta,
hogy a tökély, ami valaha tükröződött munkáin, nem lesz már
meg, mert már most érezte, hogy az alkotókedv tüze halványulni
kezd. Ez a Szent Améliától kapott adottság, ami oly sokáig éltette,
kezdett kimerülni. Mostantól Winifred közönséges miniátor lesz,
közönséges lányokat fog tanítani, hogy közönséges festményeket
készítsenek. És félresöpri egyszer s mindenkorra bolond ötletét,
hogy megfesse a pompás oltárképet Szent Améliának.
Ibn-Abu-Aziz-Jaffar három nap múlva visszatért, ahogy ígérte.
Winifred megszerezte a pénzt, amivel tartozott, mert eladta
gazdagságuk utolsó darabját, egy mutatós unikornis szőttest,
amely a gyűlésteremben lógott - mi szükségük van rá most, hogy
a Szent Améliát úgyis bezárják.
Simon azt mondta, szomorúan hallja, hogy elvesztik otthonu-
kat, és azt ígérte, imádkozni fog boldogságukért és sikerükért az új
helyen. Aztán valami meglepő dolgot tett: ajándékot adott neki,
valamit, amit bizonyára jó pénzért el is adhatott volna, egy drága
spanyol cinóberdarabot. A rendfőnökasszony festékes, munkától
érdes kezébe tette.
Winifred szótlanul nézte az ajándékot. A vörös kő összezúzva
kiváló karmazsinvörös festéket fog adni, amire nagy szükségük
volt.
- Köszönöm, Jaffar - mondta végül a legnagyobb alázattal.
Aztán Simon azzal döbbentette meg, hogy két tenyere közé
fogta Winifred kezét. Winifred negyven éve nem érzett emberi
érintést, különösen nem férfiét! És abban a pillanatban a legkülö-
nösebb érzés lepte meg. Érezte a meleg bőrt az ujjai alatt, és éle-
tében először az ellenkező nem tagját nem apaként, testvérként,
kereskedőként vagy papként látta, hanem férfinak. Simon sötét,
élénk szemébe nézett, és érezte, hogy valami szokatlan dolog
mozdul meg a mellkasában.
Aztán látomása támadt, a kelta öröksége mozdult meg benne,
ami egyszer az elveszett kanalakhoz és húspástétomhoz vezette,
de ez alkalommal valami olyat látott, amit a múltban veszített el:
egy szemvillanás alatt lepergett előtte, hogyan találkozott ezzel az
emberrel egy nappal azelőtt, hogy először meglátogatta a Szent
Améliát, negyven évvel ezelőtt. Simon fiatal vándorárus volt, aki
zsonglőrlabdákat és bűvészdobozokat árult. Tekintetük találkozott,
ahogy elhaladtak egymás mellett, aztán mindketten folytatták út-
jukat. De később a kápolnában, a Szent Améliában, ahelyett hogy
felfedezőútra indult volna, a tizennégy éves Winifred a fiatal, jóké-
pű férfira gondolt, akivel az úton találkozott. Nem barangolja be a
zárdát, nem nyit be az íróhelyiségbe, helyette hazatér anyjával és
nővéreivel, hogy másnap a városi piacra menjen, ahol másodszor
is találkozik a fiatalemberrel. Most már beszélgetnek is, és a va-
rázslat azonnal megszületik közöttük. A férfi erős akcentussal be-
szél, és idegen a ruhája is.
Azt mondja, Sevillából jött, és be szeretné utazni az országot,
álmokat és örömet szeretne hozni az embereknek. Megígéri, hogy
egy napon visszatér, így Winifred vár rá. Öt év telik el, mire Winif-
red újra látja, akkor az udvarház kapujában áll, egy vadonatúj ko-
csival és lóval, és arra kéri, menjen vele. Együtt fogják bejárni a vi-
lágot, mondja, sok gyerekük lesz és sok kalandban lesz részük. Wi-
nifred megszökik az idegennel, és sosem néz vissza.
Hunyorgott, visszatartotta a lélegzetét, majd Jaffar szemébe
nézett. Rájött, hogy futólag átélhette, hogy mi történhetett volna.
- Hová megy innen? - kérdezte hirtelen.
A kérdés meglepte Simont.
- Az apáthoz, Rendfőnökasszony. Gyógyszert árulok a szerze-
teseknek.
- Az ország belseje felé induljon inkább - mondta. - Először
Mayfieldbe menjen.
 - De Mayfield messze esik az utamtól, jó kétnapos utazás. Az-
tán vissza is kell jönnöm…
- Kérem! - sürgette az apáca.
- Meg tudja mondani, miért?
- Rossz előérzetem van. Megérzés. Innen az ország belseje fe-
lé kell mennie. A Bryer erdőn menjen keresztül.
Simon megfogadta a szavait.
- Majd megbeszélem Seskával, Rendfőnökasszony - felelte a
lovára mutatva. - Ha egyetért, megejtjük a kitérőt.
Aztán felmászott a kocsijára, megfogta a kantárszárat, és még
egyszer utoljára búcsút intett.

- Hol van Ágnes nővér? Ideje indulnunk.

Mildred Anya utolsó összecsomagolt batyuját is lecipelte a
gyűlésterembe - öreg edényekkel és serpenyőkkel, törött sodrófá-
val, használhatatlan darabokkal, amelyeknek érzelmi értéke volt
csupán, de nem volt szíve itt hagyni semmit, még ha Winifred meg
is mondta, hogy többet már nem kell főznie.
- Ágnes a temetőben van - felelte Mildred, kifulladva az erőlkö-
déstől. Nem volt hajlandó egyetlen kanalat sem itt hagyni, egész
konyháját zsákokba pakolta.
A férfinak, aki a nővéreket az új zárdába szállította, még egy
kocsira szüksége volt. Jóllehet a nővérek szegénységet fogadtak,
ám az új zárdába kerüléshez pénzben és a közösség által használ-
ható áruban kellett fizetniük. És bár Winifred és nővérei szegények
voltak, mindazonáltal a generációk óta velük élő asszonyok ingó-
ságai alaposan felhalmozódtak a zárdában.
Winifred nem lepődött meg, amikor meghallotta, hogy Ágnes
a zárda temetőjében van. Minden vasárnap odalátogatott, hatvan
éve. Most el kell hát búcsúzzon tőle.
Amikor a rendfőnökasszony rátalált az idős nőre, az egy sír
mellett térdelt, egy megfoltosodott levelű szilfa vetett árnyéká-
ban. Ágnes ízületi gyulladásos ujjaival leseperte a száraz leveleket
a sírról, és zokogott.
 Winifred mellé térdelt, keresztet vetett, behunyt szemmel
imádkozott. A parányi koporsóban egy csecsemő feküdt, aki alig
néhány órát élt. Hatvanegy évvel ezelőtt, amikor a norvégok fel-
dúlták Portminstert, Ágnes és unokatestvérei egy csoport viking
karjába rohant a folyó mellett. A többi lány el tudott menekülni,
Ágnest azonban elkapták és megerőszakolták. Amikor néhány hét-
tel később kiderült, hogy teherbe esett, a lányt a Szent Amélia zár-
dába hozták, ráparancsoltak, hogy maradjon is ott, mert az apja
szerint szégyent hozott a családra. Az apácák befogadták, de a
gyermek nem sokáig élt. Miután a zárda temetőjében eltemették a
babát, Ágnes itt maradt, és soha többet nem látta viszont a csa-
ládját. Belépett a szerzetesrendbe, megtanult iniciálékat festeni,
és élete hátralevő részében minden vasárnap a sírra öntötte sze-
retetét, amelyen csak egyszerű felirat állt: „John - Anno Domini
962”.
Winifred felnézett a csupasz ágakra, és azon tanakodott, vajon
Isten miért épp most sújtotta a fát a foltosodással, hisz levelei eső-
ként hullottak a parányi sírra, és órákon belül teljesen be fogják
fedni. Ha a nővérek elmennek, senki nem lesz, aki a sárga levelek-
től megtisztítsa a sírt.
- Szegény kicsi Johnnymat betemetik, és el fogják felejteni.
Már most volt egy összesöpört kupac a sír közelében, amit Andrew
később akart elégetni, de hát Andrew nem lesz itt, ő is átköltözik
velük az új zárdába.
Winifred talpra segítette az idős apácát.
- Andrew azt mondja, az új zárda nagyon nagy - motyogta Ág-
nes.
- Igen, Ágnes nővér, és szép és új is. És - könnyein keresztül
felhunyorgott a beteg fára - minden fa egészséges és zöld.
- Sosem fogom ott megtalálni a helyemet.
Winifred a többi apácától ugyanezt a félelmet hallotta. Ő
maga is rettegett attól, hogyan igazodik majd el a folyosók, az ud-
var és az épületek labirintusában.
- És soha többet nem fogok festeni - mondta Ágnes, és megtö-
rölte a szemét.
- Ideje, hogy pihenj. Egész életedet Isten szolgálatában töltöt-
ted.
 - A nyugdíjbavonulás az öreg lovaknak való - csattant fel Ág-
nes ingerülten. - Ennyire értéktelen vagyok? Még mindig látok.
Még kézben tudom tartani az ecsetet. Mihez kezdek majd magam-
mal? És itt ki fogja a kis Johnnyt gondozni?
- Gyere - nógatta Winifred gyengéden. - Mennünk kell.
Mindenki ott volt a gyűlésteremben, ahol a hatalmas kandalló
állt, amelyet kétszáz évvel korábban egy olyan rendfőnökasszony
építtetett, aki különösen érzékeny volt a hidegre; gazdag bátyja
állta a szobához túl hatalmas, kirívó tűzhely költségeit, de a fűtés-
hez szükséges fát és szenet már nem biztosította, így a kandalló
használhatatlan volt. A kandallópárkányra Krisztus azon szavait
vésték, amelyek szerint Winifred és nővérei élni próbáltak: „Man-
datum nóvum do vobis: ut diligatis invicem.” - „Új törvényt adok
nektek, azt, hogy szeressétek egymást.”
Mildred Anya sírt, hogy hatalmas párolófazekát itt kell hagy-
nia. Évek óta nem használták, annyira lecsökkent a zárda lakóinak
száma.
- Jó edény - bosszankodott. - Sok-sok kemény télen etetett
minket. Nem kellene itt hagynunk.
- Túl nagy, nővérem - vigasztalta Winifred kedvesen. - Mi ma-
gunk nem bírjuk el. Talán később megkérhetünk néhány férfit,
hogy hozzák utánunk.
Mildred Anya bizonytalanul pislogott, szomorú tekintettel né-
zett a konyha felé, mintha egy gyermeket hagyna magára.
Hirtelen kiabálás szakította félbe a diskurzust, és az udvar kö-
vén lópatkók dobogtak. Andrew sietett be falfehér arccal, valami
támadásról beszélt össze-vissza. Miközben Winifred odasietett
hozzá, egy másik ember rontott be, arca vörös volt a kimerítő vág-
tától. Az apátság címerét viselte a mellvértjén, és alabárd volt ná-
la.
- Bocsánat - lihegte. - A vikingek támadtak, azért küldtek,
hogy önt és a hölgyeket elvigyem az apátságba, hogy ott bizton-
ságban legyenek.
- Vikingek!
Winifred keresztet vetett, a többiek jajveszékelni kezdtek.
 A férfi gyorsan elhadarta, mi történt: a norvégok Bryer Point-
nál szálltak partra, és végigmasíroztak az Igaz Kereszt Zárdájához
vezető rövid úton. A jelentések csak vázlatosak voltak, de úgy vél-
ték, az egész létesítményt kirabolták és felgyújtották. Nem sokat
tudott a zarándokokról és a nővérekről, csak annyit, hogy Rosa-
mund Anya el tudott menekülni, és figyelmeztette az apátságot a
veszélyre.
- Azt mondta, az apácái a kápolnában kerestek biztonságot, de
az ördögök megtalálták őket, és ott helyben lemészárolták vala-
mennyiüket, mint a ketrecben levő libákat. Engem azért küldtek,
hogy vigyem el innen önt és a hölgyeket. Jöjjenek gyorsan, nincs
időnk.
- De az apátság messze van ide! - tiltakozott Winifred. - Nem
lehet, hogy találkozunk a vikingekkel útközben?
- Nos, itt biztosan veszélyben vannak, Rendfőnökasszony - tü-
relmetlenkedett a férfi. - Siessenek, elkísérem önöket. Elvisszük a
férfi kocsiját, amivel az új zárdába költöztek volna.
Miközben a nővérei sírva futkostak össze-vissza a pániktól, Wi-
nifred gondolkodni próbált. A vikingek nem a kikötővárost támad-
ták meg, nem is az apátságot, hanem egy védtelen zárdát válasz-
tottak. Mi akadályozza meg őket abban, hogy erre vegyék az
irányt egy újabb könnyű préda reményében? Ha így van, akkor ez
a katona tehetetlen védenceivel együtt egyenesen belerohan a
betolakodóba.
Minden ösztöne azt súgta, itt nagyobb biztonságban vannak.
Ha belebotlanak a vikingekbe az úton, az kész öngyilkosság,
ha a Szent Améliában maradnak, Oswald katonáinak talán lesz
még idejük arra, hogy üldözőbe vegyék és időben megfutamítsák
a betolakodókat.
Winifred megérintette a kék követ a zsebében, és emlékeztet-
te magát arra, hogy Szent Amélia bátran nézett szembe sorsával,
nem hagyta, hogy a férfiak megkínozzák. Szent Amélia nem csu-
pán egy egyszerű apát parancsát tagadta meg, de a római császár
egész hatóságával szembeszállt.
- Nem - mondta hirtelen. - Itt maradunk.
Az őr szeme kiguvadt.
 - Megőrült? Nézze, utasítást kaptam, és végre is fogom hajta-
ni. Mindannyian legyenek szívesek felszállni a kocsira.
De mintha nem hallották volna. Az idős apácák és a két hölgy
Winifred köré csoportosultak, mint csirkék a kotlós köré.
- Mit tegyünk?
Winifrednek eszébe jutott egy régi történet: amikor még kis-
lány volt, és a vikingek megtámadtak egy falut északra a tenger-
parton. Akkor a falusiak egybegyűltek a templomban, meghúzták
magukat. A vikingek felgyújtották az épületet, és mindenki, aki
bent volt, odaveszett. Visszaemlékezett arra, amikor még nagyon
kicsi volt, és a vihartól megrémülve összebújtak a testvéreivel.
Nem bújhatunk össze, mert éppen azt várják tőlünk, hogy így te-
gyünk.
- Figyeljetek, drága nővéreim! Emlékezzetek rá, hogy áldott
szentünk ennél keményebb megpróbáltatáson ment keresztül,
mert akkor a hitét és a testét tették próbára. De bátorságot lelt, és
túljárt kínzói eszén. Mi is ezt fogjuk tenni.
- De Winifred Anya - szólt Mildred Anya remegő hangon. - Ho-
gyan?
- Mindannyian keressetek magatoknak rejtekhelyet, olyat,
amiről senki emberfiának eszébe se jutna, hogy oda egy hölgy el-
bújhat. Ne az ágy alá bújjatok vagy a ruhásszekrénybe, mert a dá-
nok ezeket a helyeket fogják átkutatni elsőként.
- Nem rejtőzhetünk el együtt?
- Nem - szögezte le Winifred határozottan. - Legfőképp azt
nem tehetjük. Még párokban sem.
Az apáttól érkezett katona közbevágott.
- Rendfőnökasszony, az apát utasítása az…
- Tudom, mi a legjobb a nővéreimnek. És ön is marad.
- Én?! - döbbenten mutatott magára. - Vissza kell mennem az
apátságba.
- Itt marad - adta ki az utasítást Winifred. - Maga is keres egy
rejtekhelyet, ott marad, csendben és mozdulatlanul, amíg meg
nem adom a „tiszta a levegő” jelzést.
- Én az utasítást…
 - Fiatalember, az én házamban van, és itt én vagyok a ható-
ság. Tegye amit mondok, mégpedig gyorsan.
Pillanatnyi zűrzavar és kapkodás, szaladgálás után a nők kiro-
hantak a gyűlésteremből. Mindegyik arra a helyre szaladt, amit a
legjobban szeretett, arra gondolva, hogy ez megvédi őket, vagy
amitől a legjobban rettegtek, arra gondolva, hogy attól a gazem-
berek is félnének. Így Mildred Anya szeretett konyhájába sietett,
Ágnes nővér imádott Johnnyjának sírjához, Odelyn Anya gyűlölt
kútjához és így tovább. Végül a Szent Amélia mind a tizenegy tag-
ja eltűnt az apátságból jött őr döbbent szeme elől, aki azt gondol-
ta, hogy ez őrültség, le fogják mészárolni őket, mint a birkákat.
De alábecsülte Winifred Anya találékonyságát. Apácái kiseb-
bek voltak, mint a vikingek, így be tudták préselni magukat olyan
zugokba is, ahova a fosztogatók nem fértek volna be. Olyanok vol-
tak, mint a kisegerek a falrepedésben. Mildred Anya óvatosan fel-
emelte a pókhálót hatalmas főzőüstjéről, belemászott, majd visz-
szaigazgatta a pókhálót a feje fölé.
Gertrúd nővér váratlan találékonysággal fürgén felmászott a
gyűlésteremben álló hatalmas kandalló kéményébe, és megka-
paszkodott, mint egy riadt denevér, a kürtő peremében.
Agatha nővér a hálóterembe rohant, ahol feltépte az egyik
matrac szegélyét, kiszedte a tömés egy részét, kiszórta a keskeny
ablakon, majd belemászott a matracba, és a szétszakadt szegest
az ujjbegyeivel fogta össze. Odelyn Anya arra gondolt, hogy le-
ereszkedik a rettegett kútba a vödörrel, aztán eszébe jutott, hogy
a kút mélyén levő vödör áruló jel lehet, így fáradságos munkával
lemászott a mélybe, a kút falának egyenetlen köveibe kapaszkod-
va. Ágnes nővér a pici Johnny sírjára vetette magát, magára ka-
parta a lehullott leveleket, és a kupac alján reszketett. Edit nővér,
aki mindig nehezen találta meg a necessariumhoz vezető utat,
egyenesen odasietett, és bepréselte magát a bűzös helyre az ülés
és a fal közé.
Csak miután meggyőződött arról, hogy minden egyes nővére,
Andrew és az apátságból érkezett ember is biztonságosan elrejtő-
zött, bújt el maga Winifred is, mégpedig az oltár fölötti állványzat-
ra.
Abban a minutában megérkeztek a vikingek. Berobogtak az
előkertbe, közben vadul és vérszomjasan kiabáltak. Úgy türemked-
tek a gyűlésterembe, a kápolnába, a hálóterembe, az ebédlőbe
meg az íróhelyiségbe, mint az őrjöngő bikák. Ahogy Winifred meg-
jósolta, fáradhatatlanul keresték a nővéreket a gyóntatóhelyiség-
ben, az oltár és a faliszőnyegek mögött, a szekrényekben és tároló
ládákban, meg az ágyak alatt. Odelyn anya a kútban, arcát lefelé
fordítva, látta maga alatt a vízben, hogy egy vörös hajjal kerete-
zett arc pillantott a kútba fentről, de nem vette észre a nőt, mert a
sötétkék köntös beleveszett a sötét árnyékba. A konyhában egyet-
len férfi nem vette a fáradságot, hogy belenézzen a hatalmas fő-
zőüstbe, amelynek nyílását pókhálók fedték. Gertrúd nehéz lépte-
ket hallott, ekkor visszatartotta a lélegzetét. Hallotta, hogy az ajtó
kivágódik, és érezte, hogy egy tekintet végigpásztázza a szobát,
majd hallotta, hogy a léptek a másik szoba felé indulnak. Minden
megrémült nő meghúzta magát különleges rejtekhelyén, figyelem-
mel kísérve, ahogy a gazemberek végigrobogtak a házon, foszto-
gattak, harácsoltak, amit csak tudtak, és átkozódtak, amiért
egyetlen nőt sem találtak.
Winifred, aki az állványzat mögé bújt, a kék követ markolta,
miközben visszatartott lélegzettel leste, ahogy a viking vezér át-
dübörög a kápolnán, és lassan körülnéz. Ő volt a legnagyobb férfi,
akit valaha látott, dinnyényi izmokkal és tűzvörös hajjal.
Megfogta Amélia ezüst ereklyetartóját, felfeszítette, kiöntötte
a csontokat, majd a lábával széttúrta. Kutatni kezdett az oltár mö-
gött és alatt, a gyóntatóban, minden zugba és mélyedésbe bené-
zett, ahol nő rejtőzhetett, majd hóna alá kapva az ereklyetartót, ki-
viharzott.
Winifred nem engedte elernyedni izmait. Bár minden porcikája
sajgott a keresztgerendák között felvett kényelmetlen póztól, moz-
dulatlan maradt, amennyire csak tudott, és azért imádkozott, hogy
a betolakodók gyorsan fejezzék be a rombolást, és távozzanak.
Érezte, hogy egész testét kiveri a víz.
Izzadság csurgott a fejtetőjéről és a fátyla alól. Keze nyirkos
lett. Legnagyobb rémületére, a kék kristály kicsúszott nedves ujjai
közül, és lepottyant a padlóra.
A nyelvébe kellett harapjon, nehogy felkiáltson, és minden
erejével azért imádkozott, hogy ne jöjjön több dán a kápolnába.
Rémületére a viking vezér visszatért, mintha elfelejtett volna vala-
mit, vagy mintha megérzett volna valamit.
 Winifred rémülten nézte, ahogy a hatalmas szőke óriás, szar-
vakkal ékesített sisakjában, hosszú léptekkel körbejárja a központi
hajót, és az oltár végéhez megy. Ott megfordult, de közben lábá-
val a kristályba rúgott.
Winifred visszafojtotta a sikolyát.
A dán lenézett, felemelte a ragyogó drágakövet, majd körbe-
pillantott, hiszen az előbb még nem volt ott a kő. Felfelé fordította
az arcát, és a feje fölötti sötétet kémlelte, a deszkák, tartóbordák
és támasztékok szerkezetét. Hosszú-hosszú pillanatok teltek el.
Winifred látta az éles, kék szempárt, de nem tudta megmondani,
hogy vajon az is látja-e őt.
A kutató tekintet hirtelen megállt, és találkozott Winifred te-
kintetével. A nő már lélegezni sem mert, miközben a korhadt fába
kapaszkodott, és megpróbálta nem felkavarni a gerendákon leüle-
pedett port.
A pillanat sosem akart véget érni, a barbár felfelé meredt a
rettegő apácára.
Majd idegen nyelvén kiáltott valamit az embereinek, Winifred
jól látta, a keskeny ablakon keresztül, hogy a többiek összeszed-
ték, amit zsákmányoltak. Amikor két férfi bejött fáklyákkal, patto-
gó utasításokat osztogatott, majd intett, hogy távozzanak. Miután
azok kifutottak a kápolnából, a férfi újra felnézett. Kis szikra gyúlt
a szemében, és mintha elmosolyodott volna. Más a bátorság és ta-
lálékonyság előtti tisztelgést olvasta volna ki ebből a tekintetből,
Winifred azonban csak úgy látta, hogy Szent Amélia munkálkodott.
Sokáig várt, mielőtt lemászott volna. A csontjai tiltakoztak,
ahogy végül kiegyenesedett az összegörnyedt testtartásból, és
majdnem megcsúszott, miközben a földre mászott. Aztán felsietett
a keskeny lépcsőn a harangtorony tetejébe, és kinézett. A távol-
ban patadobogást hallott - Oswald katonái vágtattak a menekülő
vikingek után. Majd a hangzavar elült, csönd és mozdulatlanság
ereszkedett a délutánra.
Előszólította a nővéreket a rejtekhelyükről, segített nekik ki-
mászni szűk helyeikről, ahová pár órája bújtak el, majd összegyűl-
tek a kápolnában, hogy imádkozzanak. Amikor elmondták, miként
úszták meg, hogy észrevegyék őket, Winifred az öt évvel ezelőtt
tetőjavításhoz emelt állványzatra gondolt, meg arra, mennyire át-
kozta egész idő alatt, és lám, végül a megmentőjévé vált. Miköz-
ben Odelyn rettegett kútjára, meg az Edit életét megkeserítő ne-
cessariumra gondolt, meg a szegény Johnny sírját belepő levelek-
re, az jutott eszébe, hogy az emelvény, a főzőüst, a megsárgult fa,
a kút - a bosszúságot és szívfájdalmat okozó dolgok - nem lehettek
csupán a véletlen művei. Ezek csodás dolgok voltak. Ahhoz, hogy
megmeneküljünk, csupán venniük kellett a bátorságot ahhoz,
hogy használják őket. Amélia bátorságát.
Winifred a kék kőre gondolt, amit a dán eltett, és remélte,
hogy Szent Amélia kegye is vele tart, és egy napon valamilyen
módon fényt gyújt majd a barbár szívében.
Az apát pompás lován az úton baktatva, arra gondolt, mennyi-
vel megfelelőbb volt az új, az Igaz Kereszt zárda az apátságnak.
Sajnos teljesen lerombolták a vikingek, miközben a Szent Amélia,
valami csoda folytán, megmenekült. És mivel megmenekült, most
ez volt az egyetlen zárda Portminsterben.
Ha mindkettő odavész, akkor persze csakis a másikat építet-
ték volna újjá, és a Szent Améliát hagyják teljesen tönkremenni.
Amikor a mellékútra tért, csatlakozott a szerzetházba tartó za-
rándokok folyamához. Az Igaz Kereszt szilánkja a tűz martaléka
lett, Szent Amélia volt újra az egyetlen ereklye a környéken. Az
apát belátta, hogy itt bizony csoda történt. A vikingek vajon miért
nem gyújtották fel ezt a helyet is?
Mindenki azt mondta, Szent Amélia állította meg őket. De a
megfékezhetetlen Winifred Anyára gondolva, azon tanakodott…
A dánok betörése óta történtek bizonyos változások. Most cso-
dás illatok terjengtek a levegőben, a konyhában ízletes pörkölt ro-
tyogott Mildred Anya hatalmas üstjében. Kint egy fiatalember vizet
mert a kútból, és a vödröt odaadta Odelyn Anyának. Egy másik fia-
tal a leveleket gereblyézte le a kis sírról.
Mindenütt munka folyt, az élet újra virágzásnak indult.
 Az apát azonban nem azért jött, hogy gratuláljon a Szent
Amélia apácáinak. Azért jött, mert nyugtalanító híreket kapott: Wi-
nifred Anya nem maga tanította a fiatal novíciákat az iniciálé mű-
vészetére, hanem az idősebb apácákra hagyta a feladatot.
És mit művelt vajon mindeközben a rendfőnökasszony? Azt a
nyavalyás oltárképet festette!
Nos, azért jött, hogy egyszer s mindenkorra megtiltsa. Nem
tűr el több ellenkezést attól a nőtől.
Arra számított, hogy Winifred a kapuban fogja várni, s üdvözli,
mint régen, most azonban nem volt ott. Rosamund nővér várta,
aki immáron a Szent Amélia lakója lett, rendfőnökasszonyi rangjá-
tól megfosztva, de úgy látszott, ezt csöppet sem bánta. A rendfő-
nökasszony segédjeként szolgált tovább, és szívesen foglalta el
magát azzal, hogy az utazók, a tanulók és hölgyvendégek kényel-
méről gondoskodjon, valamint a felújítási munkálatokat, a kecs-
kék, birkák és tyúkok elhelyezését felügyelje, és gondoskodjon ar-
ról, hogy az ebédlőasztal mindig tele legyen étel el.
Rosamund boldogan kísérte az apátot abba az új lakószobába,
ahol Winifred Anya egy festőállvány mellett ült, és festett. Az apát
már épp nyitotta a száját, amikor ránézett a táblára és elakadt a
szava. Aztán valami még megdöbbentőbb dolgot látott: Winifred
Anya mosolygott!
Leült hát, és csöndben maradt, amíg Winifred dolgozott. A nő
egy különleges Szent Améliát festett, ragyogót és alázatosat, aki a
szegényeket szolgálta, és Krisztus igéjét terjesztette. Az új oltár-
kép negyedik tábláján Szent Amélia egy kék kristályt tartott, ame-
lyet épp a torkába tett. Az apát nem értette, de a kép gyönyörű és
ellenálhatatlan volt, elállt tőle az apát lélegzete.
Amikor egy novícia sört hozott neki, és szórakozottan kiitta,
Edman Atya nemcsak azt határozta el, hogy engedélyezi az oltár-
kép befejezését, de már most azokra a jövőbeli festményekre gon-
dolt, amelyeket majd Winifredtől rendel, meg a patronálókra, akik
majd szép summát fizetnek értük.
Az apát Winifred oltárképének szépsége láttán gyors pálfordu-
lást tett, és minden eszközzel azon volt, hogy bátorítsa Winifredet,
majd rögvest megrendelt egy triptichont saját templomába. So-
sem lett belőle püspök, két évvel később meghalt; egy halszálka
akadt a torkán, amikor a húsvéti vacsorából harmadszor szedett.
 Winifred Anya további harminc évet élt, és rengeteg gyönyörű
festményt, oltárképet festett, és számtalan miniatúrában örökítet-
te meg a keresztre feszítést és Krisztus születését.
Valamennyiről könnyen meg lehetett mondani, hogy az ő keze
munkája, jóllehet akkoriban a művészek még nem szignálták mű-
veiket, mert mindegyiken szerepelt egy csodaszép kristály kő.
Nem sokkal a viking rajtaütés után Ibn-Abu-Aziz-Jaffar vissza-
tért a Szent Améliába egy utolsó látogatásra, hogy megköszönje
Winifred Anyának a figyelmeztetést, miszerint ne menjen az apát-
ságba azon a bizonyos napon. Azzal, hogy a szárazföld belseje felé
vette az irányt, Mayfield felé, elkerülte a vikingeket, és így meg-
menekült. Winifred Anya megfeledkezve a kelta ősöktől örökölt lá-
tóképességéről, mindent Szent Améliának tulajdonított, és meg-
hívta a vándorló kereskedőt, hogy pihenjen a zárdában, ameddig
csak akar. Simon úgy döntött, nyugdíjba vonul, és egy kis házikó-
ban telepedett le, ott élt hűséges lovával, Seskával, aki öreg nap-
jait egy bekerített karámban töltötte. Simon, a Levita alkalman-
ként segített a zárda körül, kedvelt volt a vendégek és zarándokok
körében, és továbbra is Winifred Anya barátja és tanácsadója ma-
radt.
Rászoktak arra, hogy minden délután találkozzanak egy kis
csendes beszélgetésre - Simon, a zsidó és Winifred, az apáca -
egészen a férfi tizennégy évvel később bekövetkező haláláig.
Bár Simon sosem tért át a keresztény hitre, Winifred ragaszko-
dott hozzá, hogy öreg barátja megkapja az utolsó kenetet, és
megszentelt földbe temessék el.
Winifred Anya továbbra is festett, látása és keze végül a kor
előrehaladtával meggyengült, így néha meg kellett állnia a mun-
kájában. Ilyenkor arra a vikingre gondolt, aki felvette a kék követ,
és azon tanakodott, vajon mit tett vele Szent Amélia hatalma.
A következő történt: amikor a vikingek visszatértek a kikötőbe,
hajójukat lángokban állva találták, Merciai Oswald katonái körbe-
vették őket, és az utolsó szálig lemészárolták a dánokat.
Oswald maga is részt vett a holtak kirablásában, és megtalál-
ta a különös, hihetetlenül szép kék követ. Egy kard markolatán
díszlett ezután, amely később egy végzetes sorsú keresztes lovag-
gal Jeruzsálembe került, ahol kifeszítették a markolatból, és Bag-
dadba vitték ajándékba egy kalifának, aki pedig egy időre kedvenc
turbánjába illesztette. Egy gyenge pillanatában a kalifa egy temp-
lomi táncosnőnek adta a kristályt, aki a köldökében viselte, miköz-
ben a kalifának táncolt, majd egy éjjel megszökött titkos szeretőjé-
vel. A kristály ezután utazott zsebekben, pénztárcákban, megis-
mert férfi és női gazdákat, eladták és megvették, majd megint el-
lopták, egészen addig, amíg egyszer egy keresztes háborúból ha-
zatérő katona visszavitte Angliába a La Manche csatornán. Ez a
katona megvakult egy Jeruzsálem melletti csatában, gyógyulást
remélve csatlakozott a Canterburybe tartó zarándokhoz. Útonállók
támadtak rájuk, akik zsákmányukat eladták északon. Itt egy fiatal-
ember gyöngyház ékszeres doboz tetejére rakatta a kristályt, ab-
ban a reményben, hogy ezzel a pazar ajándékkal elnyeri egy fiatal
hölgy kegyeit. Amikor azonban a fiatal hölgy visszautasította há-
zassági ajánlatát, elhagyta Angliát, és Európába ment, ahol meg-
esküdött, hogy véget vet életének, ha egy arra megfelelő helyet
talál. Aztán egyszer csak találkozott egy Assisiből származó férfi-
val, akit Ferencnek neveztek, s aki új szerzetesrendet szervezett,
és a csüggedt férfi egy belső hangtól vezérelve csatlakozott a sze-
génységi fogadalmat tett rendhez. Minden tulajdonától megszaba-
dult, beleértve az átkozott ékszeres dobozt is.
A paraszt, aki megtalálta a dobozt a ferencesek adományai
közt, lefeszítette a kék követ a fedélről, és vett rajta egy vekni ke-
nyeret. Amikor a pék felesége meglátta az elragadó drágakövet,
becserélte egy másik újdonságra, egy tükörre, mert azt hitte, hogy
az a tárgy, amelyik a tükörképét mutatja, értékesebb, mint az,
amelyik nem.
Amikor 1349-ben a Fekete Halál elpusztította Európa népessé-
gének egyharmadát, a kék kristályt tartották felelősnek hét halál-
esetért és hat gyógyulásért, miközben halottaktól élőkhöz, bete-
gektől orvoshoz került. Közel száz évvel később, egy Johanna nevű
fiatal lányt eretnekségért máglyán megégettek Franciaországban.
Egy, a tömegben figyelő férfi nem vette észre, hogy a zsebeit ki-
ürítette egy tolvaj, ellopott tőle két arany érmét és egy kék kris-
tályt.
1480-ban, egy meleg nyári napon, óriási tömeg gyűlt össze a
Firenzéhez közeli hegyekben, hogy egy huszonnyolc éves művész-
feltalálót csodáljon, aki legújabb találmányát, az ejtőernyőnek ne-
vezett dolgot akarta bemutatni. A szemtanúk boldogan fogadtak,
vajon kitöri-e a nyakát a fiatal idióta, de amikor Leonardo da Vinci
baleset nélkül földet ért egy füves réten, a kék kristály egy Medici
herceg kezéből egy vándor tudós kezébe került, aki visszavitte a
ragyogó drágakövet Jeruzsálembe, szeretett lányának szánta aján-
dékként, de a lánya szülés közben meghalt, amíg ő távol volt. Any-
nyira szomorú volt halála miatt, hogy elrejtette a gyűlöletes kris-
tályt, mert az egyetlen gyermekére emlékeztette. így a kő egy
aranydobozban hevert a jeruzsálemi Szikla-templomra néző gyö-
nyörű otthonban, és várta következő tulajdonosát, várta következő
sorsát.

HATODIK KÖNYV

Németország
i. sz. 1520

Ha megkérdeznék, Katharina Bauer azt felelné, azért megy

férjhez Hans Roth-hoz, mert szereti. Valójában azonban azért,
mert már nagyon vágyott arra, hogy egy család tagja legyen.
Katharina álma az volt, hogy egy nőt nővérnek, húgnak, nagy-
néninek szólíthasson végre, vagy egy férfit fivérnek, nagybácsi-
nak, s legyenek rokonai. Egy özvegyasszony egyetlen tizenhét
éves lánya volt, egyszerű szobában lakott a Hofbrauhaus felett.
Katharina minden csillag vagy szerencsés jel láttán azt kívánta,
hogy egy nagy, boldog családhoz tartozhasson. És Hans Roth, a
huszonkét éves búzavirág szemű férfi éppen ilyen családdal ren-
delkezett. Herr Roth-nak, a korsókészítőnek és feleségének három
fia és két lánya volt.
Házuk mindig zsúfolásig megtelt rokonokkal, hozzátartozóikkal
és további családtagokkal, mindegyikük részt vett a söröskorsó ké-
szítésében és eladásában. Most, hogy a legnagyobb dologidőben
megengedték, hogy Katharina besegítsen (bár nem fizettek neki
érte), aki úgy érezte, része a Roth családnak, a leány titokban ab-
ban reménykedett, hogy jövő ilyenkor Herr Roth-ot, már „Papá-
nak” szólíthatja.
Ilyen az igazi szerelem, mondogatta Katharina magának, mi-
közben szívesen segédkezett Hansnak a szárítószobában. Ez a
csendes öröm, a béke és a megelégedettség. Látta ezt idősebb
pároknál, akik örökre házasok voltak. Milyen szerencse ez neki és
Hansnak, hogy már ilyen korán elkezdhetik ezt az életet. Micsoda
tökéletes jövő vár rájuk!
A házasság egyéb szempontjait véve figyelembe - az ágyat és
a gyerekeket - Katharina jobb szerette, ha ezt a kérdést nem firtat-
ják, mert a Hansszal való csókolózásnál nem szeretett volna to-
vábbmenni. Azokban a ritka ellopott pillanatokban, amikor kettes-
ben voltak az erdőben vagy lent a folyó mellett, mások tekinteté-
től távol, és Hans a szokásosnál mohóbb volt, Katharina megállí-
totta a kezét és figyelmeztette a férfit, hogy még nem házasok.
Majd ha a megfelelő idő eljön, megteszi a kötelességét, elszenvedi
a gyermekek létrehozásához szükséges rövid fizikai egyesülést.
Miközben leemelték az újonnan formázott söröskorsókat a szá-
rítópolcokról, csodás illatok érkeztek a nyitott ablakon keresztül:
tűzön sistergő sertésszeletek, edényben párolódó káposzta,
krumpli és a sütőből kivett friss kenyér illata - Frau Roth szokásos
nehéz ebédjüket készítette. Katharina tudta, hogy őt nem fogják
meghívni, Frau Roth nem nagylelkűségéről volt ismert. Katharina
amúgy sem evett volna velük, amíg az anyja otthon várja sajttal
és tojással. Általában ezzel kellett beérniük, de hébe-hóba egy-egy
elégedett vevő Isabella Bauernek kolbásszal és krumplival fizetett,
amiből az asszony egy hétre való élelmet készített magának és
Katharinának.
Kenyerük viszont mindig bőségesen volt, és sörük is, mivel
szerencsére a Hofbrauhaus felett éltek, akinek a tulajdonosát, Herr
Müllert, Katharina anyja elbűvölte.

- Ezek Itáliába mennek - mondta Hans, miközben a megszá-

radt korsókat az égetőkemencébe tették. Katharina észrevette
hangjában a tiszteletet és a csodálatot, ahogy az „Itália” szót kiej-
tette, mert Hans arra vágyott, hogy világot lásson.
Katharina számára a világ Badendorfból állt, ahol a központi
piactéren egy szökőkút uralkodott, két oldalon üzletek és favázas
homlokzatú épületek sorakoztak. A harmadik oldalon a Hofbrauha-
us és a negyediken a háromszáz éves Rathaus, amelynek bejárata
a második emeleten volt, s egy veszély esetén elmozdítható lép-
csőn lehetett elérni. E mellett állt a román stílusú templom, amely-
nek alapjai még az ötödik században épültek, állítólag a régi róma-
iak idejében. A Markplatz volt az évenként megrendezett fesztivá-
lok, esküvők, ünneplések, gyümölcs- és zöldségkereskedők és al-
kalmanként a vallásos színdarabok színhelye. Ami Katharina Bau-
ert illeti, neki Badendorf volt az egész világ.
Katharina nem tudta, mi van a folyókanyaron túl, az út végén
vagy a hegy túloldalán, de nem is érdekelte. Nem hallott az
Achennek nevezett városban épp lezajlott koronázásról, ahol V. Ká-
rolyt koronázták királlyá, és arról sem, hogy Nagy Károly trónra lé-
pése óta ez volt a legnagyobb esemény. Arról sem tudott, hogy
egy másik férfit, egy Luther Mártonnak nevezett Ágostonrendi
szerzetest, eretnekséggel vádoltak meg. A pápa azt állította, hogy
új és veszélyes nézeteket terjeszt, és protestációja futótűzként ter-
jedt el egész Európában, egy Johannes Gutenbergnek nevezett
harmadik férfi felfedezésének köszönhetően. Katharina Bauer csak
a saját városát, az erdőt, a várat és Badendorf lakóit ismerte. És
ennyi elég is volt.
Amikor Hans elvett tőle egy korsót, ujjaik összeértek, és a lány
látta, hogy Hans elpirul. Ő nem pirult el, mert az a szerelem, amit
ő érzett a fiatalember iránt, nem az a „lángoló” fajta volt, ahogy a
fiú gondolta. Katharina abban sem volt biztos, hogy az a fajta sze-
relem valóban létezik a dalokon, költeményeken és romantikus
történeteken kívül. A gyengédség, a ragaszkodás és az érzés,
hogy valaki vigaszt nyújt - ezek számítottak. Mivel egész életében
ismerte Hansot, ez a szerelem velük együtt cseperedett, és amikor
a szüleik házasságot emlegettek, olyan természetesnek tűnt, hogy
életüket együtt folytatják. Tökéletes házasság lenne, tudta, ő le-
hetne a legkeresettebb varrónő Badendorfban, Hans pedig tovább
vihetne a híres Roth söröskorsó-manufaktúrát.
Évszázadokkal korábban az egészségükre jó hatással levő hő-
források hozták a rómaiakat erre a területre. Bár a források kiszá-
radtak, helyükön olyan agyag maradt, amely tökéletesen megfe-
lelt kőedények előáhításához. Így Badendorf söröskorsóiról lett is-
mert. Mindegyik egy marék nyers agyagként indult, amit megfor-
máztak, megfaragtak, majd kézzel megfestettek, később kiégettek
és mázzal vontak be. Az agyag kiszárításához és állagának eléré-
séhez az edények sok-sok órán keresztül a szárítószobában álltak,
mielőtt az égetőkemencébe kerültek volna. Az egész folyamat
több napot vett igénybe, és sok türelem kellett hozzá.
 Ez volt a Roth-korsók titka: minél lassabban párolgott el a víz
az agyagból, annál keményebb lett a korsó. Így a Roth-korsók ke-
resettek voltak egész Európában és azon túl is. Ez azt jelentette,
hogy egy napon Hans nagyon gazdag emberré válhat. Akkor Kat-
harina vehetne anyjának egy nagy házat és gondoskodna róla,
hogy soha többet ne kelljen dolgoznia.
Reggeli munkájukat befejezve, Katharina követte Hansot a
műterembe, ahol a legutóbb kiégetett edényeket illesztették össze
a kupatetőkkel.
Kétszáz évvel ezelőtt az orvosok rájöttek, hogy a pestist le-
gyek terjesztik, ezért, hogy megelőzzék a betegség terjedését,
életbe lépett egy törvény, miszerint az italokat le kellett fedni.
A gondot az jelentette, hogy a levehető tető elvonta a sörivás
örömétől a figyelmet, mert a korsóhoz két kéz kellett. Egykezes
korsóra volt szükség, így felfedezték a sarokcsuklós tetőt, ami le-
hetővé tette, hogy az emberek egyik kezüket használják csak az
iváshoz, mégis eleget tegyenek a törvénynek. Roth korsói ismer-
tek voltak gazdag díszítésű tetőikről, amelyek mindig magán a
korsón levő mintát egészítették ki.
Katharina a két Roth unokanővérnek segített, s egy ormótlan,
a csomagoláshoz való szalmabálával foglalatoskodott. Hans mögé
lépett, megfogta a derekát, és valamit a fülébe súgott.
Katharina kuncogott, kisiklott az ölelésből, tettetve, hogy élve-
zi a flörtölést. Titokban abban reménykedett, hogyha egyszer ösz-
szeházasodnak, Hans nem fogja olyan sokszor megérinteni. És kü-
lönben is, nem is lenne illendő egy tekintélyes házaspártól.
Már épp meg akarta jegyezni, hogy ebédidő van, és az anyja
várja, amikor hirtelen kiabálást hallottak kintről. Valaki a nevét or-
dította.
Kilépve a házból látta, amint Manfred, a Hoflraumaster fia, ro-
han át a téren, és integet.
- Katharina! - kiabálta. - Gyere gyorsan! Baleset történt. Az
anyád…
Katharina futni kezdett. Manfred kifogyott a szuszból, mire el-
érte.
 - Egy söröskocsi mögött állt, és a ló megugrott. Egy hordó le-
gurult a kocsiról. Ráesett az anyádra. Az arab orvos van nála.
Katharina némán köszönetet mondott Istennek ez utóbbiért.
Az idős orvosban bízott a világon a legjobban.
Dr. Mahmoud huszonnyolc évvel ezelőtt menekült el Spanyol-
országból, amikor Izabel a királynő elűzte a mórokat.
Északon volt orvosságot vásárolni, amikor meghallotta a hírt,
hogy az egész családját kiirtották, és hogy túl veszélyes lenne
visszatérnie Granadába. Miután egy évig Európában vándorolt,
mennyországot talált Badendorfban, ahol Isabella Bauer, aki tud-
ta, milyen érzés idegennek lenni egy idegen városban, kedvessé-
get mutatott irányában, és sokat tett azért, hogy az emberek elfo-
gadják a messziről jött orvost.
Most Dr. Mahmoud volt az első ember, akit Katharina meglá-
tott, amikor elérte a Hofbrauhaus feletti szobájuk nyitott ajtaját-
megöregedett alakján a mórokra jellemző egzotikus ruha, fehér
haján turbán. Pastorius barát, a gyenge testfelépítésű és dongalá-
bú fiatal vallásos testvér a sarokban imádkozott. Amikor meglátta,
hogy anyja eszméletlenül fekszik, s véres kötés borítja a homlokát,
Katharina az ágyhoz rohant, és térdre esett.
Isabella Bauer, Badendorf és vidékének legremekebb varrónő-
je, harmincnyolc éves volt, és bár nélkülözéssel teli, kemény élet
volt mögötte, megőrizte fiatalos kinézetét. Most azonban csukott
szemmel, a halálos kómában fekve, még fiatalabbnak látszott, ar-
cáról eltűntek az aggodalom és a kor ráncai, arcszíne sápadt és
makulátlan volt.
- Mama? - Katharina megfogta anyja hideg, petyhüdt kezét. -
Mama? - mondta kicsit hangosabban.
Felnézett Dr. Mahmoudra, aki elkeseredetten ingatta a fejét.
Katharina úgy érezte, megáll a szíve. Anyja volt az egyetlen
családtagja, akit ismert. Katharina alig tudott valamit az apjáról.
Még akkor meghalt az északi falun végigsöprő heves lázban, ami-
kor ő még csecsemő volt. Még sírja sem volt, amit meg lehetett
volna látogatni, a halottakat el kellett égetni, hogy megállítsák a
láz terjedését. Anyja és ő elmenekültek, délre jöttek, hogy Ba-
dendorfban telepedjenek le. Amikor Katharina idősebb lett, néha-
néha észak felé merengett, a folyókanyar irányába, ama világ felé,
amelyet sosem látott, és elképzelt egy falut meg egy jóképű, mo-
solygós férfit, aki az apja volt.
Noha Katharina és anyja nem tartozott a prosperáló német ke-
reskedők közé, mert naponta meg kellett küzdeniük a betevőért,
és gyakran nélkülöztek is (Isabellának olykor úgy kellett kikönyö-
rögnie kuncsaftjaitól a járandóságát), nem tartották magukat sze-
génynek. A Hofbrauhaus felett laktak egy kis szobában, az egyet-
len otthonban, amit Katharina ismert, és a megjavított ruhákból és
megfoltozott cipőkből éltek, néha éheztek, néha télen fáztak, mi-
vel nem volt fűtésük, de áldottnak érezték magukat, amiért nem
parasztnak születtek, akiket a nemesek túlhajtottak és agyonhasz-
náltak. Isabella Bauer gyakran mondogatta lányának, hogy jólle-
het, nincs pénzük, de van méltóságuk.
És az élet, egészében véve, jó volt. Volt egy kis fallal körülvett
kert a Hofbrauhaus mögött, ahol Pastorius barát latinra tanította a
fiúkat, és Dr. Mahmoud a betegeit fogadta. A fény is itt volt a leg-
jobb, így Katharina és az anyja itt varrtak. Közben az idős arab a
betegekkel konzultált a szobájából lecipelt, hordozható paraván
mögött, Pastorius barát pedig a latin nyelv alapjait verte a konok
kereskedőifjak fejébe. Egy tipikus reggelen, miközben Katharina és
Isabella finom mintákat hímeztek, a levegőt madárdal és a barát
tanítványainak kántálása töltötte be: „Anima bruta, anima divina,
anima humana…”, amit alkalmanként egy-egy köhögés ellenpon-
tozott az orvosi paraván mögül, így Katharina fiatal és gyors elmé-
je, miközben rózsákat és leveleket szőtt a vászonba, magába szív-
ta a fiúknak szánt leckéket: „Leone fortior fides.” Katharina idege-
sen térdelt anyja ágya mellett, hallotta a nyitott ablakon keresztül
a kertből felhallatszó madárdalt, és hirtelen rossz érzése támadt -
lehet, hogy a kertben töltött idilli napoknak vége.
Végül Isabella szemhéja rebbenve felnyílt. Tekintete bizonyta-
lan volt, majd meglátta Katharinát, szőke haja körül az ablakon be-
ömlő napfény fényudvart szőtt. Isabella mosolygott.
Milyen gyönyörű lány lett. Haja, amely egykor halvány volt,
mint a kukorica, most mély arany színben ragyogott. Hibátlan bőr.
Tiszta zöld szemek. Isabella kezét a sima archoz emelte és eről-
ködve mondta:
- Isten úgy döntött, hogy magához szólít, lányom. Azt hittem
több időm lesz…
 - Mama - zokogott Katharina, és a hideg kezet arcához szorí-
totta. - Rendbe jössz. Dr. Mahmoud gondoskodik róla.
Isabella szomorúan mosolygott, és elfordította a fejét a pár-
nán.
- Tudom, hogy már csak perceim vannak hátra. Évekre számí-
tottam, de Isten a bölcsességében…
Katharina várt. Dr. Mahmoud éles sötét szemével a beteget fi-
gyelte, miközben Pastorius barát egy percre sem hagyta abba a
kántálást. Kíváncsi tömeg verődött össze az ajtónál, de Herr Müller
kívül tartotta őket.
Isabella mély levegőt vett és újra megszólalt:
- Valamit tudnod kell, gyermekem, valamit el kell mondanom
neked…
Katharina szeméből könnyek hulltak a véráztatta lepedőre.
- Ott - suttogta Isabella - a szekrényben. - Egy bútorra muta-
tott, amely sajátjuk volt, és a szöveteket, cérnákat, tűket és olló-
kat tárolták benne. - A szalagos doboz. Hozd ide.
Amikor Katharina visszatért az ágyhoz a szalagos dobozzal,
Isabella folytatta:
- Valamit el kell… mondanom neked, Katharina. Légy erős. Kérj
erőt Istentől. Itt az ideje, hogy megtudd az igazat.
A lány várt. Dr. Mahmoud előrehajolt. Egy méhecske repült be
a nyitott ablakon, ide-oda repült döngicsélve, mintha keresett vol-
na valamit, majd kiszállt.
- Mi az mama? - kérdezte Katharina gyengéden.
Könnyek csillogtak Isabella szemében.
- Nem az igazi anyád vagyok. Nem az igazi lányom vagy.
Katharina rámeredt. Aztán a homlokát ráncolta. Felnézett Dr.
Mahmoudra, majd Pastorius barátra, aki abbahagyta a kántálást.
Jól hallotta?
- Így igaz, Katharina - erőlködött Isabella. - Nem a testemből
származol. Egy másik nő gyermeke vagy.
- Mama, félrebeszélsz. Dr. Mahmoud azt mondta, csúnyán be-
verted a fejed.
 - Ép eszemnél vagyok, Katharina. Figyelj rám, nincs túl sok
időm.
Isabella nehézkesen, zihálva vette a levegőt.
- Tizenkilenc évvel ezelőtt pestis söpört végig a falumon, észa-
kon, elvitte a férjemet és két gyermekemet. Egyedül maradtam.
Mi túlélők, szétszóródtunk. Egy fogadóban kötöttem ki, ahol szoba-
lányként dolgoztam, és kézimunkáztam. Egyik éjjel egy család ér-
kezett, a nő áldott állapotban volt. Megbíztak egy keresztelőkö-
peny hímzésével a csecsemőnek. Az asszony viszont belehalt a
szülésbe. A férj odajött hozzám, a bánat porig sújtotta. Még sosem
láttam férfit így sírni. - Újabb kapkodó sóhaj. - Azt mondta, úton
vannak… ő és a fiai messzire utaznak, nem tudják a csecsemőt
magukkal vinni. Az éjszaka közepén jött, Katharina, úgy sírt, mint
egy gyermek, és megkért, hogy őrizzelek meg neki, megígérte,
hogy visszajön. Az a csecsemő te voltál, Katharina.
Az ajtó előtt álló tömeg felhördült, Herr Müller csendre intette
őket. Dr. Mahmoud felemelte Isabella csuklóját, és megmérte a
pulzusát. Arckifejezése még komorabbá vált. Tekintete azt mondta
Katharinának, hogy már nincs sok idő hátra.
Isabella folytatta:
- Átvettem tőle a csecsemőt, és megígértem, hogy gondját vi-
selem, amíg visszatér. Egy idő után elmentem a fogadóból. Nem
bíztam a tulajdonosban, úgy gondoltam, lop tőlem, mert az idegen
férfi arany érméket adott, hogy abból neveljelek. Idejöttem Ba-
dendorfba, ahol mindenkinek azt mondtam, özvegy vagyok, ami
igaz volt, és hogy a csecsemő az enyém, ami viszont nem volt
igaz. Azt gondoltam, az apád majd megtalál, hiszen nem mentem
túl messzire…
Isabella hangja elhalt, nyelvét végigfuttatta száraz ajkain. Dr.
Mahmoud óvatosan a feje alá csúsztatta a kezét, és egy csésze vi-
zet tartott a szája elé, de Isabella nem tudott inni.
Egy hosszú pillanat után megint beszélni kezdett:
- A férfi… az apád, Katharina, adott nekem valamit… Nyisd ki
a dobozt, és vedd ki a szalagokat. A doboz alja… Emeld fel. Van
benne valami. Az a tied.
Katharina meglepődött, amikor megtalálta az álgombot a sza-
lagos doboz alján, és amikor felemelte, egy zsebkendőbe csoma-
golt tárgyat talált. Kibontotta, és könnyes tekintetén át egy te-
nyérméretű miniatúrát, vallásos festményt látott.
- Ez egy párnak az egyik része, egy diptichoné, mint ami a
templomban az oltár fölött látható. Csak sokkal kisebb. Látod a
kék követ a képen, lányom? A másik felén is ott van. Együtt mesél-
nek el egy történetet.
- Anya… - Katharina hangja megbicsaklott. - Nem értem.
- Apád… a kis képekből egy pár volt nála… Egy miniatűr dipti-
chon, a két kép egy forgópánttal illeszkedett egymáshoz. Kettétör-
te… - Isabella behunyta a szemét, és maga előtt látta azt a tizen-
hét évvel ezelőtti, ünnepélyes éjszakai rituálét. - …nekem adta ezt
a darabját, ezt a kis képet, és azt mondta, ha ő maga nem tudna
érted jönni, akkor küld maga helyett valakit, aki fel fogja mutatni a
másik felét, és ha összeillenek, akkor tudni fogom…
Katharina összezavarodva nézett az anyjára, aztán a homlokát
ráncolva a kezében levő kis képre.
- Ez az Áldott Szűz?
A képen középkori ruhába öltözött nő egy kék kristályt emelt a
torkához. Rejtélyes mozdulat. De a kő félreismerhetetlenül értékes
volt ragyogó színei és átlátszósága miatt.
Isabella hangja messziről jött, mintha szelleme már távolodó-
ban lenne.
- Megmutatta nekem a másik képet. A tetején latinul az állt:
„Sancta Amélia, ora pro nobis.”
- Szent Amélia, imádkozz értünk - motyogta Katharina, és nem
tudta levenni a tekintetét a miniatúráról, amely egykoron az apjáé
volt.
- Azt mondta… a kék kristály a képen Szent Amélia köve, és
mágikus gyógyító erővel bír, mert azt Amélia magától Jézustól
kapta.
Katharinát megbabonázta a festmény. Hogyan lehet megfeste-
ni egy kő színét? Nem égszínkék, mert ahhoz túl sápadt, nem is
óceánkék, mert az túl mély. És nem is csak egy réteg volt, hanem
egymásra felhordott rétegek, mintha nem is kőről készült fest-
mény lenne, hanem maga a kő. Katharina nem tudta, hogy a fest-
ményt Angliában, egy Winifred Anyának nevezett rendfőnökasz-
szony festette ötszáz évvel korábban.
- Az apád úgy öltözött, mint egy gazdag ember - suttogta Isa-
bella. - Nemesember lehetett. Egy zacskó aranyat hagyott nálam.
Csak néhányat költöttem el, csakis annyit, hogy megtelepedhes-
sünk itt Badendorfban. Nem nyúltam a pénzhez, mert az a te örök-
séged. Minden évben, a születésnapodon… megígértem magam-
nak, hogy elmondom neked az igazat. De nem bírtam magam rá-
venni. Akkor jöttél az életembe, amikor tele voltam szomorúsággal
és fájdalommal a saját gyermekeim elvesztése miatt. Isten bo-
csássa meg nekem, egy részem azt remélte, az a férfi sosem fog
visszajönni érted. Most azonban, hogy haldoklom, jogod van tudni
az igazat.
- Sssh, Mama. Tartalékold az erődet. Majd később beszélünk.
Isabella megrázta a fejét, olyan mozdulat volt, ami nagy erőfe-
szítést igényelt tőle.
- Sosem voltál az enyém, nem tarthatlak meg most, Katharina.
Csak a gondodat kellett viselnem, amíg visszajön érted. De még
nem jött vissza, és ez csak azért lehet, mert megsérült, beteg
vagy börtönben van valahol. Talán most is azért imádkozik Isten-
hez, hogy vezessen el téged hozzá.
Kinyújtotta a kezét, és megérintette Katharina aranyszínű fürt-
jeit.
- A haja színe olyan, mint a tiéd. Csodálatos aranyszínű szakál-
la volt, mint a napfény. Nézd meg a festmény hátulján.
Katharina megfordította a képet, és elolvasta a feliratot: „von
Grünewald”.
- Az a családneved - mondta Isabella. - Látod… Sosem nekem
szántak. A sorsod valahol máshol van. Meg kell találnod az apádat,
Katharina. Lehet, hogy megsérült. Talán beteg. El kell menned hoz-
zá.
- De nem hagyhatlak itt téged! - kiáltott fel.
- Gyermekem, ezt mind nem így tervezték. Talán, ha elmond-
tam volna neked az igazat réges-régen, a dolgok máshogy alakul-
nak. De önzőn csöndben maradtam. Most kárpótlást kell fizetnem.
Az idegen… megérdemli, hogy lánya legyen.
 Katharina zokogni kezdett.
- Hogyan találom meg?
- Azt mondta az a férfi, hogy a képen látható kék követ keresi.
Azt mondta, Jeruzsálembe utazik, mert úgy véli, ott a kő. Találd
meg… - mondta Isabella, levegőért küzdve. - Találd meg a kék kö-
vet, és megleled az apádat. Amikor a miniatúrát a párjához illesz-
ted, tudni fogod, hogy rátaláltál. Isten akaratából.
Törékeny keze, ami oly sok csodás virágot, madarat és pillan-
gót hímzett, remegve ért lánya arcához.
- ígérd meg, hogy elmész, Katharina. Mert bárhová vezet is a
kék kő, ott a te sorsod.
Ezen szavak után Isabella még egy utolsót lélegzett. Katharina
az anyja testére borulva zokogott. Dr. Mahmoud és Pastorius barát
csendesen elküldték Herr Müllert és az ajtó előtt szótlanul toporgó
tömeget.
Isabella Bauert a helyi temetőben temették el. Egykori vevői
pedig nem győzték dicsérni ügyességét, és az általa hímzett ele-
gáns gallérokkal, zsebkendőkkel és vásznakkal büszkélkedtek.
Részvétükről biztosították Katharinát, férfiak és nők, azok, akik
nem is olyan régen Isabella Bauert és lányát órákon át várakoztat-
ták a cselédbejárónál, és akik gyakran nem fizettek a hetekig tartó
varrónői munkákért. Ám most, meghallván, hogy a lány ereiben
esetleg nemes vér folyik, és kisebb vagyonhoz jutott, hirtelenjé-
ben nagy tisztelettel kezdtek viseltetni irányában.
Katharina fásultan élte meg a következő napokat, a hirtelen és
váratlan fordulat döbbenetétől megnémult. Amikor egy kicsit eny-
hülni kezdett a szomorúsága, eltűnődött a hihetetlen történeten,
és azon töprengett, vajon igaz-e. Így Dr. Mahmoud és Hans Roth
kíséretében, Katharina életében először elhagyta Badendor-fot,
északra utazott a mindössze tíz mérföldnyire levő, de a tizenhét
éves lány számára teljesen más világnak számító faluba.
Megtalálta a fogadót, ahol született. Elment a közeli templom-
hoz, és talált egy idős papot, aki emlékezett egy asszonyra, aki
belehalt a szülésbe, egy másik megyéből származó nemes hölgy
volt. Aztán elment a közeli temetőbe. Itt Katharina egy sírkövet
lelt: a halál dátuma Katharina születésnapja volt. A vezetéknév pe-
dig: von Grünewald.
 Ahogy ott térdelt a sír mellett, megpróbált valamit érezni az
eltemetett nő iránt, de nem tudott. Szomorúsága annak a varrónő-
nek szólt, aki valódi anyja volt. Mindazonáltal itt feküdtek annak a
nőnek a csontjai és hamvai, aki életet adott neki, és Katharina
érezte, hogy különös új érzések lepik el. Ahogy kezét ráfektette a
huszonhat évesen meghalt Maria von Grünewald sírkövére, megfo-
gadta, hogy megkeresi az apját - ennek a szegény nőnek a férjét -,
és gördüljön elébe bármilyen akadály, egyesül valódi családjával.
Egész Badendorf erről beszélt. Katharina Bauer Jeruzsálembe
utazik!
Hans a boldogtalannál is boldogtalanabb volt.
- Miért kell elmenned?
Mivel az elképzelhetetlen volt, hogy egyedül utazzon, először
Hanst kérte meg, hogy tartson vele, de természetesen ő nem me-
hetett; nélkülözhetetlen volt a korsógyár működtetéséhez.
Aztán Pastorius barátot kérte meg, a szegény fiatalember vi-
szont nem volt elég erős ahhoz, hogy ekkora útra keljen, bármeny-
nyire is szerette volna látni a szent várost, Jeruzsálemet. Végül Dr.
Mahmoudtól kért tanácsot, aki azt felelte, hogy szerinte nagyon
fontos, hogy valaki ismerje és tisztelje az apját. Meg azt is mond-
ta, hogy éppen arra gondolt, Kairóba utazik, mert ott szeretne
meghalni, és öregember lévén már nem halogathatja sokáig a dol-
got. Ezért úgy döntöttek, együtt utaznak.
- Ígéretet tettem, Hans - mondta Katharina elszántan, miután
visszatértek a Badendorfot körülvevő erdőben tett utolsó sétájuk-
ról. - Meg kell találnom a családomat.
- De én vagyok a családod. Amikor hozzám jössz…
Megfogta a kezét, és szomorúan mosolygott.
- Igen, tudom, Hans. De az apám vissza akart jönni értem.
Csak valami nagy szerencsétlenség lehetett az oka, hogy nem tet-
te. Álmaim vannak - egy börtönben látom őt, egyedül és elfelejtve,
vagy egy távoli faluban betegen. Meg kell találnom. Tartozom neki
ennyivel. Meg az anyámnak is. Mindkét anyámnak. Ha ezeket
megtettem, visszajövök hozzád.
Frau Roth, aki szerint senki sem volt elég jó ahhoz, hogy a
gyerekeivel kössön házasságot, és aki kellletlenül tanúskodta vé-
gig az oltár előtt tett esküjüket, titokban abban reménykedett,
hogy Hans, a fiacskája, sosem fog megházasodni. Mindenki tudta,
hogy Herr Roth szíve gyengélkedik, és Frau Roth, aki robusztus
testfelépítésű és vasakaratú volt, nagy valószínűséggel túléli a fér-
jét. Nem szándékozott egyedül maradni, és főleg nem egy meny
kegyelmére kényszerülni - nem is beszélve arról, hogy Katharina
egy egyszerű varrónő lánya (Frau Roth egyetlen pillanatig sem hit-
te el a gazdag nemesember meséjét.)
- Katharinának el kell mennie, fiam - jelentette ki a tőle telhető
legmelegebb hangon. - Az a dolga, hogy az apja mellett legyen.
- Akkor ígérd meg, hogy visszajössz hozzám - kérte Hans olyan
szenvedéllyel, hogy zavarba ejtette Katharinát. - Tedd, amit ten-
ned kell, találd meg az apádat, köss békét a múltaddal, aztán gye-
re vissza és légy a feleségem.
És így a két anyának tett súlyos ígéretein felül - egyiket a ha-
lálos ágynál, másikat a sír mellett tette - Katharina még egyet be-
vállalt: azt, hogy visszatér Badendorfba és Hans Roth felesége
lesz.
A karaván érkezésekor egész Badendorf kitódult, hogy kikísér-
je Katharinát. Frau Roth nagy hűhót csapott, ezüst tallérokkal és
érmékkel töltött erszényt mutogatott, amelyet meglepetés aján-
déknak szánt Katharinának. Az erszényt körbeadták, hogy minden-
ki belenézhessen és emlékezzen rá, milyen nagylelkű Frau Roth,
aki azonban, amikor senki nem látta, kivette az érmék felét, titok-
ban zsebre vágta, és a megkönnyített erszényt adta oda a lány-
nak.
A hatalmas kereskedelmi karavánt egy kereskedő liga és be-
fektetők hozták létre, akik azért fogtak össze, hogy megvédjék
áruikat az úton. Szőrme és borostyán utazik az északi partokról,
hogy gyümölcsre, olajra és fűszerekre cseréljék délen, amit aztán
visszaszállítanak északra. A karavánt zsoldos katonák őrizték, akik
az erős lovakkal vontatott hatalmas kocsik mellett lovagoltak. Az
út során bizonyos banditák „védelmi pénzt” kaptak, és cserébe ők
tartották távol a többi tolvajt. Civilek is csatlakoztak ezekhez a ha-
talmas karavánokhoz, mert csak így lehetett biztonságosan utazni.
Úgy volt, hogy Katharina és Dr. Mahmoud Herr Roth legutolsó
söröskorsó export szállítmányával utaznak együtt, és miközben
könnyes búcsút váltottak, Hans egy különleges korsót adott Kat-
harinának. Középen egy kis hegyvidéki tájkép, Badendorf várost
ábrázoló kis kámeával: maga Herr Roth készítette és festette meg
fáradságos munkával. Pastorius barát, zavarában szégyenlősen,
piruló arccal szintén hozott ajándékot Katharinának: egy lapos bőr-
erszényt, amelyet olajjal és viasszal kezeltek vízhatlanná, s egy
bőrszíjon lógott, így ruha alá rejtve lehetett viselni. Épp megfelelő
méretű volt Szent Amélia miniatúrájához.
Aztán elindult az egy mérföld hosszú karaván, amely Antwer-
penből indult, és keresztülhaladt Nürnbergen, Európa pénzügyi és
kereskedelmi központján. Az egyik fő szárazföldi kereskedelmi út-
vonalon haladtak, és nyárra várták, hogy az Alpokba érnek, amikor
a hágók járhatóak. Az utat Borostyán útként ismerték már azelőtt
is, hogy a rómaiak betörtek Európába. Évezredekkel korábban kap-
ta a nevét, amikor a régvolt emberek, messze északon drága bo-
rostyánt gyűjtöttek, és a szárazföldön át az Északi-tengertől a
Földközi-tengerig és az Adria partjaihoz szállították. A római légiók
további utakat és hidakat építettek hozzá, és járhatóvá tették az
Alpok hegyeit. A keresztes hadjáratok és a középkori zarándokla-
tok tovább növelték az utak forgalmát, és mire Katharina Dr. Mah-
mouddal elindult, már kereskedők, vándorok, zarándokok, kérege-
tők, csavargók, lovagok és királyi postakocsik díszfelvonulásának
részévé váltak. Színes menet volt, ahol férfiak fújták sípjaikat, nők
kenyeret és gyermekeket cipeltek, gyerekek kutyákat kergettek.
Nyikorgó kocsikat, kordélyokat és szekereket vontató hangos cso-
port, néhányan lóháton, a legtöbben gyalog utaztak. Állandóan
változtak, mert minden útkereszteződésnél utazók szakadtak le,
és mások csatlakoztak a menethez. A haladást számos megállás
késleltette, mert minden új határnál és határátkelőknél ellenőriz-
ték a papírokat, és azt, hogy az utazók között nincs-e pestises. Az
éjszakai megállók vagy a szabad ég alatt voltak, vagy kezdetleges
fogadóknál, amelyek túlzottan magas árat szabtak. Az Alpok hágó-
in különösen kimerítő fuvarozásra szakosodott helyi emberek segí-
tették át őket.
Katharina csodás kalandnak gondolta az utat, mert élvezte a
virágzó kereskedők védelme alatti biztonságos utazást, amit a ke-
reskedők bérelt íjászai biztosítottak. Élvezte a zárt kocsi kényel-
mét, ahol az éjszakai szállása is megvolt. És esténként a csendes
tábortűznél, Dr. Mahmoud megtanította neki a nyelvét, mert úgy
vélte, az arab nyelv ismerete előnyt jelenthet a Szent Földön. Mi-
közben történeteket mesélt neki a fiatalságáról, emlékei szó sze-
rint megédesedtek, mert mesélt a Spanyolországban narancsnak,
meg datolyának nevezett gazdag, egyiptomi gyümölcsről, amilyet
Katharina még soha életében nem kóstolt. De viszonylag könnyű,
dél felé tartó utazásuknak vége szakadt, amikor Dr. Mahmoudnak
és Katharinának el kellett válniuk utastársaiktól Milánóban. Herr
Roth, akinek kirendeltsége volt Genovában, azt tanácsolta, hogy
ne hajóval utazzanak tovább Genovából, mert az hetekkel tovább
tart, és azzal a kockázattal járhat, hogy barbár kalózok megtámad-
ják őket. Így másik kereskedelmi karavánnal utaztak tovább, ami
francia textilt vitt, hogy Velencében velencei üvegre cseréljék,
majd a Po folyó termékeny síkságán utaztak, amíg északra nem
fordultak Padova, majd pedig az Adria partja felé. Bár Badendorf-
ból az Alpokig barátok közt voltak, most már idegenekkel utaztak
együtt, így magukra voltak utalva. Dr. Mahmoud régen megtanul-
ta, hogy a csönd a túlélést jelentheti. Sosem árulta el, hogy muzul-
mán, mert ezekben a napokban és ebben a korban ellenségnek
számított, különösen, ahogy egyre közelebb jártak a Mediterra-
numhoz, ahol a gyűlölt törökök uralták a tengert.
Velence döbbenetes volt. Bár útjuk során áthaladtak nagyobb
városokon, még a lélegzetelállító Nürnbergen is, ezek apró látvá-
nyosságok voltak Velencéhez képest. Katharina még sosem látott
ennyire lapos várost. Nem volt se domb, se hegy, az emberek a
csatornák mentén éltek, és apró, különösen megfaragott orrú csó-
nakokkal utaztak. A lakók fényűzőbben öltöztek, mint bármelyik
északi városban. A felső osztályba tartozó nők magas talpú cipők-
ben tipegtek, nem fedték le a hajukat, mint ahogy az Németor-
szágban divat volt, büszkén mutogatták aranyhálókkal és szala-
gokkal díszített fürtjeiket és fonataikat. Katharina még sosem lá-
tott ilyen hosszú hajú férfiakat, különösen nem fiatalembereket, és
ezt nagyon nőiesnek tartotta. Viszont semmi nőies nem volt azok-
ban a tekintetekben, amit Katharinára vetettek. Katharina haja is
nagy vonzerő volt. Bár aranyszínű fürtjei valamelyest még Ba-
dendorfban is egyedülállóak voltak, ott azért nem volt olyan feltű-
nő. Minél délebbre mentek azonban, annál különlegesebb lett. Bár
látott szőke nőket, de azoknak láthatóan festett és mesterséges
hajuk volt, így Katharina örökösen vonzotta az idegen férfiak cso-
dáló pillantását. Közel maradt Dr. Mahmoudhoz, batyuikat szoro-
san fogták, miközben a hatalmas lagúnában utaztak a kikötőhöz.
Ahogy a keskeny utcákon a csatornák mentén haladtak, az
egyik fényűző palotánál esküvői rendezvénybe botlottak. Az er-
kélyről a menyasszony és a vőlegény boldogan szórt ételt az alat-
tuk álló tömegnek: egész sült fácánok, aranyszínű kenyércipók,
cukrozott gyümölcsök és cukrozott mandula záporoztak a boldog
megajándékozottakra. Dr. Mahmoud gyors döntésére csatlakoztak
a tömeghez, és sajtdarabkákat, vörösszőlő-fürtöket kaparintottak
meg, amit aztán a kikötő felé haladva megettek. A gazdagság és
bőkezűség efféle fitogtatása, amint azt később megtudták, tipikus
volt a nagyhatalmú tengerparti városban. Ugyanilyen fejlett volt,
mint Katharina és Dr. Mahmoud megtudták, a velenceiek igazság-
érzete. Mert ahogy befordultak egy utcasarkon, egy dühös tömeg-
be botlottak, akik pillanatokkal korábban támadtak meg két férfit.
Az áldozatok mellkasát felvágták, és még gőzölgő szívüket
egy kis templom ajtajára szögelték. Bosszú volt, tudta meg Kat-
harina egy szemlélődőtől. A két férfi az előző héten gyilkolta meg
Velence leghatalmasabb családjának fejét.
A kikötő felé siettek, ahol még megdöbbentőbb látvány fogad-
ta őket: árbocok, vitorlák és kötélzetek erdeje, különböző típusú és
méretű vitorlások, kereskedelmi hajók, hadihajók, kenuk, kéteve-
zős csónakok, bárkák, tutajok, és egy pár megviselt, vörös vitorlás
kínai dzsunka úszott. A rakparton zarándokok tömege nyüzsgött,
keresztények és muzulmánok, akik vízre szálltak, hogy szent he-
lyeik felé hajózzanak, vagy onnan érkeztek. Tengerészek, kereske-
dők, tanítók, hivatalnokok, rongyos ruhájú személyzet, bálákat,
hordókat, állatokat és mindenféle árut a fedélzetre vontató dokk-
munkások. A levegőt az idegen országokból érkezettek bábeli
hangzavara és különös szagok töltötték be. Katharina még valami
olyasmit is felfedezett, amit könyvesboltnak neveztek. Bár látott
már nyomtatott könyveket korábban a badendorfi templom büszke
volt arra, hogy Bibliáját nyomdagépen készítették -, annyit sosem,
amennyivel ez a bolt dicsekedett: több mit négyszáz kötet!
Katharina sosem álmodozott utazásról és kalandról, de lám, ez
most mind rászakadt. Lelkét a szomorúság és az öröm különös
kettőssége uralta, egyrészt mert szomorkodott az anyja, Badend-
orf és Hans elvesztése miatt, ugyanakkor izgatott volt, hogy talál-
kozik saját vérszerinti családjával. Sosem hitte, hogy valaki egy-
szerre nézhet hátra és előre, de ő most éppen ezt tette.
Hajózási irodákba mentek, ahol Dr. Mahmoud arabjának és
rozsdás spanyoljának nem sok hasznát vették, de Katharina néme-
te és felszínes latinja kapóra jött. Sajnos bárhol érdeklődtek, külön-
böző válaszokat kaptak: kapitányok, akik megtagadták a muzul-
mánok szállítását, kapitányok, akik megtagadták nők szállítását,
kapitányok, akik megtagadták mindenféle utas szállítását. A babo-
na volt a tengerészek életének második legrettegettebb dolga: ha
egy pogány nem süllyeszti el a hajót, egy asszony biztosan megte-
szi.
A nap hanyatlóban volt, akárcsak a reményük. Dr. Mahmoud
azt javasolta, keressenek szállást éjszakára, és másnap reggel pró-
bálkozzanak újra.
Katharina ekkor pillantotta meg az idegent. Azért vonta magá-
ra a lány figyelmét, mert más volt, mint a kikötőben levő többiek,
bár nem tudta volna megmondani, miért. Nemesembernek nézett
ki fehér, bélelt zekéjében, kék bricsesznadrágjában és kék haris-
nyájában. Különös köpenyt viselt, ódivatút, hiszen a férfiak akkori-
ban már nem viseltek ilyesmit. Teljesen fehér volt, és nyolcágú kék
keresztet hímeztek a hátára, mintha egy vallási rendhez tartozott
volna. Rövidre nyírt barna haj és rövidre nyírt szakáll nyakfodros
gallérja felett. Magas volt és izmos. Elegáns kard lógott az övéről a
bal csípőjén. Egyértelműen vagyonos embernek tűnt. Volt azonban
valami a nézésében, ahogy a tengert figyelte; valami titok lengte
körül, talán a vágyódás volt az, ami felkeltette Katharina érdeklő-
dését. A férfi hirtelen megfordult, hogy az egyik hordárral beszél-
jen, és Katharina szomorúság árnyékát vette észre a szemében.
Tragédia kísérti ezt a férfit - gondolta, és meglepődött magán. Az
idegenek Badendorfban ritkán vonták magukra a figyelmét, és a
képzeletét. Mégis, ez az ember éppen ezt tette, és a lány nem ér-
tette, miért.
Ahogy Dr. Mahmoudhoz fordult, hogy megkérdezze, hova
menjenek, útonállók kerültek elő a semmiből, félrelökték őket, és
elragadták csomagjaikat. Katharina felkiáltott, és elkapta idős tár-
sát, aki majdnem elesett.
A köpenyes idegen látván a történteket, azonnal üldözőbe vet-
te a rablókat.
- Megvagytok, férges fattyak! - kiáltotta, miközben elkapta és
a gallérjuknál fogva vonszolta vissza őket.
Ahogy a tolvajok eldobták prédájukat, elmenekültek, és eltűn-
tek a tömegben.
 - Megsérült? - kérdezte az idegen Katharinától latinul, a ke-
resztény utazók egyetemes nyelvét használva.
- Jól vagyunk uram, köszönjük - felelte Katharina, sokkal in-
kább az idegen közelségétől izgatottan, mint a rablók támadásá-
tól.
- Don Adriano vagyok Aragonból, a Mária Lovagrend lovagja. Ő
török? - bökött fejével Dr. Mahmoud felé.
Katharina az idegenen legeltette a szemét. Közelről még meg-
lepőbb volt. Nem annyira jóképű, mint inkább érdekes arckifejezé-
sű. És a vágyódás és magány árnyai még egyértelműbbek voltak.
- Dr. Mahmoud Spanyolországból való, akárcsak ön.
Ez láthatóan nem érdekelte.
- Hová utaznak?
- Haifába, majd Jeruzsálembe.
A férfi újra tanulmányozni kezdte a lányt. Egy lány aranyból
szőtt hajjal és egy újszülött naivitásával. Mit keres vajon egy öreg
arab társaságában Jeruzsálem felé tartva? Csak azért tartozik rá,
mert a keresztény lány a Szent Földre tart, és ő fogadalmat tett,
hogy segít a zarándokoknak eljutni Jeruzsálembe.
- Elvihetem Haifába - mondta, majd gyorsan hozzátette -, de
csak önt, az öreget nem.
- Én viszont nem hagyhatom magára Dr. Mahmoudot.
Don Adriano meglepődött a szavaiból kicsendülő érzelem hal-
latán.
Nem lehet vér szerinti rokonság a lány és az öregember kö-
zött, de akkor milyen kapcsolatban vannak? Tovább töprengett.
Don Adriano családja azért harcolt, hogy a mórokat kiverjék Spa-
nyolországból. Az apja meghalt a muzulmánok elleni harcban. És a
lovagrend tagjai, akikhez tartozott, és akiknek egy Kréta szigetén
levő erődben volt a szállásuk, annak szentelték életüket, hogy ki-
űzzék a barbár muzulmánokat a Szent Földről, és visszaállítsák a
kereszténységet.
Végül úgy döntött, kötelessége egy keresztény zarándoknak
szól, így röviden bólintott. Az öregember hadd jöjjön velük. Az már
nem Don Adriano felelőssége.
 - Várjon itt - mondta, majd öles léptekkel elment, kék keresz-
tes fehér köpenye hullámzott az enyhe szélben. Katharina figyelte,
ahogy egy hajó kapitányával alkudozik, és úgy látszott, mérges vi-
tába keveredtek, mert a kapitány folyamatosan a fejét rázta.
Don Adriano fellépése azonban hatásosnak bizonyult - nem le-
hetett félreérteni a rangját és státuszát -, végül győzött, és a kapi-
tány vonakodva bár, de beleegyezően bólintott.
Amikor a spanyol visszatért, így szólt:
- Meggyőztem a kapitányt arról, hogy egy muzulmánt felen-
gedni a fedélzetre jó szolgálatot tehet, ha barbár kalózokkal talál-
koznának, mert szent emberüket és a társaságában levő bármely
személyt sértetlenül továbbengednék. Az, hogy a barátja orvos,
szintén segített. A kapitány azt mondta, a személyzet nem akar
nőket látni a fedélzeten. A tengerészek babonásak. Bármi problé-
ma adódna, önt hibáztatnák, senorita. A kapitány csak akkor viszi
el önt is, ha álcázza magát.
- Álcázzam magam? Hogyan?
- Úgy utazik, mint az öregember fiú unokája.
Don Adriano egy kis vendéglőbe vezette őket, adott a tulajdo-
nosnak egy aranyat, hogy tartsa a szemét rajtuk, majd rövid időre
távozott. Amikor nem sokkal később visszatért, Katharinát és Dr.
Mahmoudot kivezette egy sikátorba, ahol meggyőződött róla, hogy
egyedül vannak, és senki nem látja őket, odaadott a lánynak egy
büdös fekete masszát tartalmazó üveget.
- Ettől a haja barna lesz - mondta, és hagyta, hogy a lány elvé-
gezze a munkát.
Miközben Katharina bemasszírozta fejbőrébe és hosszú hajába
a festéket, Dr. Mahmoud beletúrt utazótáskájába, elővett egy fél-
retett galabeyát, egy hosszú, egyenes egyiptomi köntöst, ami la-
zán lógott anélkül, hogy felvette volna a test körvonalát.
Katharina kendőjéből megfelelő turbánt készített, hogy elta-
karja frissen festett, feje tetejére tornyozott fürtjeit, és a kóbor tin-
cseket bedugdosta alá. Amikor átöltözve előjött egy hordókupac
takarásából, Mahmoud egy orvos szemével vizsgálta a munka
eredményét. Látta, hogy a női mellekkel gond lesz, így elővett egy
tekercs kötszert orvosi felszereléséből, és utasította, hogy szorítsa
olyan laposra a melleit, amilyenre csak tudja. Diszkréten hátat for-
dított, miközben Katharina befejezte az álcázást.
Amikor visszatértek a dokkokhoz, Don Adriano sietett feléjük.
Tekintete Katharinára esett, és a lovag szája kinyílt az enyhe
csodálkozástól. Olyan jól sikerült a jelmez, hogy bárki fiúnak nézte
volna.
Adriano vásárolt vizespalackokat, cipókat, sajtot, valamennyi
gyümölcsöt, szárított marhahúst, mert az utasoknak magukat kel-
lett ellátniuk. Mire felmásztak a hajópallón, az idős muzulmán,
unokája és a keresztény lovag, a nap a látóhatárra süllyedt, és a
tengerészek a vitorlakötélzeten voltak.
Portugál hajón utaztak, amely nemrégiben elefántcsontot ho-
zott Afrikából, és most Indiába tartott réz rudakból álló rakomá-
nyával, amit a bombayi rézműveseknek vittek. Némi késéssel in-
dultak, mert a kapitány megparancsolta, hogy a rakomány egy ré-
szét vigyék le és pakolják újra, mert a vitorlákig felérő rakomány
hajótörést okozhat. Amikor elégedett volt, mert a rezet elég ala-
csonyan sikerült elpakolni ahhoz, hogy a hajó stabil legyen, meg-
adta az engedélyt a vitorlabontásra. Ő vezette a legénység imáját,
és Katharina őszinteséget hallott ki miatyánkjukból, mert bár a
tengeri volt a leggyorsabb utazási forma, az volt egyben a legve-
szélyesebb is.
Aztán két fiú fuvolázni és dobolni kezdett, a tengerészek neki-
feszültek a köteleknek és a csörlőknek a zene ritmusára mozogva.
Végül kivitorláztak a lagúnából, ki a nyílt tengerre.
Katharina a hajó orrában állt, arcát a szél felé fordította, köz-
ben nem a maga mögött hagyott faluban élő emberekre gondolt,
hanem az ismeretlen földön rá várakozó családjára.
Úgy aludtak, mint a tengerészek, a hajó rakterében levő bálák
közé fellógatott függőágyakban. A hely olyan szűkös volt, hogy az
étkezést két ágyú közé ékelt kis asztalkán tudták megejteni.
Az idő legnagyobb részében, mivel az időjárás megengedte, a
három utas ideje javát a friss levegőn töltötte.
Katharina segítőjükön csodálkozott, mert bár Don Adriano
mindig vele és Dr. Mahmouddal volt, és jelenlétével éreztette,
hogy védelme alatt állnak, amúgy semmit nem kezdett velük.
 Észrevette, hogy a férfi sem a húshoz, sem a borhoz nem
nyúlt, és kíváncsi volt rá, hogy vajon ez a lovagrendnél tett foga-
dalma miatt volt-e így. Máskor azt figyelte, hogyan imádkozik - fél
térdre ereszkedve, kardját két kézzel maga előtt tartva, amelynek
markolata egy keresztre emlékeztetett -, arra gondolt, hogy a férfi
mélyen vallásos ember.
Egy szomorú ember.
Az arcán húzódó barázdákat először a bölcsesség és a tapasz-
talat vonásainak tulajdonította. Később azonban úgy gondolta,
nem, ezeket a fájdalom véste arcára. És ott volt vágyakozó tekin-
tete, miközben órákon át a tengert nézte. Mit nézett? Mit keresett?
Adriano a napnyugtát nézte, a sötétedő eget és az egyenként
megjelenő csillagokat. Arcát felemelte, mintha arra várna, hogy
egy írott üzenetet pillant meg.
Csöndet teremtett maga körül lovagi köpenyével. Be volt bur-
kolva ebbe a csöndbe. Vajon ez valamit kint tartott, vagy valamit
bent? Vagy tán mindkettőt. Katharina korábban még sosem volt kí-
váncsi senkire. Még sosem volt kíváncsi arra, mit gondol Hans, so-
sem akart a mélyére hatolni. Amit a felszínen látott, arra számított
az egész ember esetében. Soha meg sem fordult a fejében, hogy
titkok és érzelmek forrhatnak a felszín alatt. Most azonban nem
bírt elszakadni attól, hogy ezen a titokzatos idegenen töprengjen,
aki úgy tűnt, napról napra nem ezen a világon, hanem lelkének
belső tájain vándorolt.
Gondolatai megriasztották. Meglepte, mert ezek egy felnőtt
bölcs és emelkedett gondolatai voltak. A maga mögött hagyott
mérföldekre gondolt, a látott városokra és emberekre, és arra,
hogy most a hatalmas tengeren van, és hirtelen úgy érezte, fel-
nőtt. Tizennyolcadik születésnapját a Borostyán úton ünnepelte,
és most már nem lánynak, hanem nőnek érezte magát. Tetszett az
érzés, és úgy hitte, most már mindent ért az élettel kapcsolatban.
Oly sok mindenen ment keresztül olyan rövid idő alatt, elvesztette
az anyját, megismerte születése történetét, és most az Adria köze-
pén meg volt győződve arról, hogy a világ zömét már látta. Jeru-
zsálemre gondolt, és arra, hogy milyen felemelő lesz majd a talál-
kozása ott élő apjával és családjával. Elképzelte, hogy visszamegy
Badendorfba, ahol különleges emberként fogadják, mert oly mesz-
szire utazott, és mert most már bölcs asszony. Elképzelte, hogyan
mesél majd mindenkinek Jeruzsálemről, sorokban álló hatalmas
templomairól, jámbor és vallásos lakóiról, ahol mindenki latinul be-
szél, és magától értetődően áldást oszt. És mivel ő lesz a legna-
gyobb élettapasztalattal rendelkező személy Badendorfban, az
emberek tanácsért fordulnak hozzá, még Benedek Atya is, akinek
jó híre egyetlen Rómába tett útjának volt köszönhető. De az atya
sosem volt Jeruzsálemben, ahol maga Jézus is sétált.
Miközben a napok teltek, és a horizont előttük nyújtózott, Kat-
harina tengeribeteg lett, de Dr. Mahmoud könnyített rajta, mert
egy gyömbérből készült orvosságot adott neki.
Kényelmetlenül érezte magát a legénység pillantásai miatt is,
akik olvashatatlan kifejezéssel nézték. Amikor a hajóról már elég
régóta nem látszott szárazföld, különös félelem lett úrrá Kathar-
inán. Vigaszként gyakran húzta elő a miniatűr festményt a Pastori-
us baráttól kapott bőrerszényből, amit egyiptomi köpenye alatt vi-
selt. A fedélzeten ült, felhúzott térdekkel, kezében tartotta a mini-
atúrát, tekintetét a kék kristályra szegezte, és azon tanakodott, mi
lehet a kőben, ami az apját arra késztette, hogy elhagyja csecse-
mőjét és a keresésére induljon. Vajon a kristály ereje kitörölte az
összes emléket, a németországi kötelezettséget apja elméjéből?
Arra vágyott, bárcsak a Hanstól kapott korsót is a kezébe ve-
hetné, mert ebben az idegen és riasztó környezetben vigaszt merí-
tene egy ilyen ismerős tárgyból és Badendorf agyagának érintésé-
ből. De a korsó ruhái közé volt csomagolva, szoknyák és pruszlik,
kendők és sálak közé, hogy ne törjön el. Egészen addig nem lát-
hatja, amíg el nem éri szálláshelyét Jeruzsálemben. Az apja házát?
Közösen fognak inni a korsóból, és mivel apja német nemesember
és oly régóta van távol az otthonától, sírni fog egy ilyen különleges
darab, a söröskorsó láttán.
Egy héttel azután, hogy elhagyták Velencét, vihar csapott le
rájuk.
A tengerészek fele fel akarta húzni a fővitorlát, a másik fele
azt mondta, nem ez az alkalmas pillanat, mert a szél erősödik.
Vita kerekedett, amelynek végén úgy határoztak, hogy mégis fel-
húzzák, de addigra már túl késő volt. A vászon kettészakadt.
Minden tüzet eloltottak: a szakács tüzét és a lámpásokat. A
tenger háborgott. Dr. Mahmoud és Katharina egymásba kapasz-
kodtak. Zengett az ég, villámlott és szakadt az eső. A szél tovább-
erősödött, a végén a főárboc egy hatalmas reccsenéssel a fedél-
zetre zuhant. A tengerészek térdre estek, és hangosan imádkoz-
tak. Óriási hullámok emelkedtek, és söpörték végig a hajó oldalát,
elárasztották a fedélzetet. Hordók és bálák szabadultak el, csúsz-
káltak ide-oda, majd a tengerbe zuhantak.
A hajó lesüllyedt a víz alá, majd kiemelkedett, mintha szökőár
tetején táncolt volna. Fel és le himbálódzott a viharban, legénysé-
ge rémülten kiabált, imádkozott és drága életéért küzdött.

Katharina egy homokos tengerparton találta magát, amikor

felébredt, ruhája átázott, hosszú hajába hínár gabalyodott. Az ég
szürke volt, de nem esett az eső. A tenger zavaros volt, folyékony
fém színű és habos. Fagerendák és vitorlamaradványok lebegtek a
hullámok tetején. Jobbra-balra nézett a lakatlan tengerparton, és
meglátta a hajó és rakományának maradékát, szétszórva a ho-
mokdűnéken.
Embert azonban nem látott.
Lábra állt, és rémülten nézett körül. Hol a hajó? Hol a legény-
ség?
- Dr. Mahmoud! - kiabálta.
Egyetlen válasza a hullámok gúnyos dübörgése volt. Végig-
vánszorgott a parton, köntöse rongyokban lógott, vizes csíkot hú-
zott utána a homokon. Egy holttesthez ért. A kapitány volt, már rá-
kok lakmároztak belőle. Távolabb faládák maradványaira bukkant,
de tartalmukból nem sok maradt. A homokból kiállt egy fehér ke-
rámiadarab. Kihúzta, és lesöpörte. A söröskorsó darabja volt, amit
Hanstól kapott. A többi részét kereste, de semmit nem talált. A
döbbenettől még mindig némán a markába fogta a kis ovális dara-
bot - a hegyekben fekvő Badendorf miniatűr festményét.
Aztán elől meglátott egy alakot, a homokban botladozott, kö-
penye körülötte hullámzott és kavargott. Don Adriano!
Katharina rohanni kezdett, integetett és kiabált, és megbotlott
elszakadt galabeyája szélében.
- Dicsőség Istennek! - kiáltotta a férfi, amikor egymáshoz ér-
tek.
 Katharina zokogva omlott a karjaiba. Adriano nedves köpenyé-
be burkolta, és együtt sírtak, remegtek, aztán végül a férfi térdre
húzta a lányt, és együtt imádkoztak, hogy megköszönjék életben
maradásukat.
- Hol vagyunk? - kérdezte Katharina. Ajka berepedt és kiszá-
radt a sótól.
Adriano a komor tenger és a láthatatlan horizont felé hunyorí-
tott.
- Elképzelésem sincs, senorita.
- Látta Dr. Mahmoudot?
A férfi szeme megtelt szomorúsággal.
- Láttam, hogy elsüllyedt. Utánanyúltam, de lemerült. Sajná-
lom.
Katharina újra sírni kezdett, a homokban ült, térdeit a mellé-
hez húzta. Don Adriano lovagi köntösét ráterítette, és száraz fát
kezdett keresni a tűzhöz.
Egy kis idő eltelt, mire eszébe jutott Szent Amélia festménye.
Örömében felkiáltott, amikor megtalálta a nyakába akasztott
vízálló erszényben, és amikor Don Adriano pislákoló tüzének fé-
nyébe tartotta, reményt merített Amélia és a kék kristály vigaszta-
ló képéből.
Adriano felfedezte a környezetüket, és rájött, hogy egy pará-
nyi szigeten vannak, ami alig volt nagyobb egy sziklás kiemelke-
désnél, és ahol se növény, se vadvilág nem élt. Viszont talált a ha-
jóról a partra mosott vizeshordókat, és elég uszadékfát ahhoz,
hogy a tüzet tovább táplálhassa.
Katharinával együtt rákokat ástak elő meg kagylókat, amit for-
ró kövek és nedves hínár között meggőzöltek.
Lement a nap, besötétedett, de felhők takarták a csillagokat,
és a tenger felől köd kúszott rájuk. Don Adriano megrakta a tüzet,
hogy lobogjon. Katharina úgy bámult a lángokba, mint aki transz-
ba esett. Dr. Mahmoudot látta maga előtt, ahogy a hullám lesodor-
ta a hajóról, turbánja lerepült, arcán rettegés tükröződött. Hetekig
tartó közös utazásukra gondolt, kedves türelmére, meg azokra a
dolgokra, amiket neki tanított. Abban bízott, még a múltban, hogy
rá tudja beszélni, hogy maradjon vele Jeruzsálemben ahelyett,
hogy Kairóba menne, mert minden ismerőse közül az arab orvos
állt a legközelebb hozzá, szinte mint egy vér szerinti rokon. Elön-
tötte az anyja halála miatt érzett szomorúság is, és ezen meglepő-
dött, mert azt hitte, ezen már túl van. Az újabb haláleset felszakí-
totta a régi sebet, Katharina tenyerébe zokogva nemcsak Dr. Mah-
moudot siratta, hanem az anyját is, a szülőanyját, a legénységet
és a portugál hajó kapitányát.
A következő néhány napban a legénység több tagjának holt-
teste partra sodródott, és a hajótörött pár keresztény módon elte-
mette őket. Adriano még mélyebb hallgatásba burkolózott, Kathar-
ina szomorúsága és kétségbeesése továbbnőtt. Végül egyik reg-
gel, amikor a furulyázó és doboló fiúk egyikének testébe botlott,
úgy érezte, nem bírja tovább.
Arra gondolván, hogy életben maradása véletlen csupán, és a
tenger fenekén lenne a helye Dr. Mahmoud mellett, a hullámokba
gázolt, hogy maga is vízbe fúljon.
De Adriano utánarohant, és némi küzdelem után visszavitte és
letette a homokos parton. Megfogta a vállainál, és szenvedélyesen
megszólalt:
- Nem ismerjük Isten célját. Nem kezdhetjük találgatni a ter-
vét. Csak végre kell hajtanunk a parancsát. Megmentett minket,
senorita, valami oknál fogva, amit nem ismerek. Kétségbe esni azt
jelenti, hogy szembeszállunk Isten akaratával. Az Ő kedvéért élet-
ben kell maradnia.
Napok óta ezeket a szavakat mondta ki először a lovag, és
pusztán azzal, hogy megszólalt, visszahozta a lány erejét.
Katharina ezután sokáig sírt, és bár továbbra is úgy vélte, meg
kellett volna halnia Dr. Mahmouddal, nem tett több kísérletet arra,
hogy vízbe fojtsa magát. Keveset evett és keveset ivott, a távoli
látóhatárra függesztve tekintetét vándorolt a parton, és arra gon-
dolt, hogy ő és Adriano mégiscsak olyanok, mintha meghaltak vol-
na.
Együtt aludtak, hogy melegítsék egymást, és végül eljött a
reggel, amikor Katharina úgy ébredt, hogy a lovag karjaiban fe-
küdt, teste az övé mellett, és mellkasán nyugvó feje alatt hallotta
erős szívdobogását. Felemelkedett, és a férfi arcát tanulmányozta
a pirkadat halvány fényében, és észrevette, hogy homok és sókris-
tályok ragadtak sűrű barna szempillájához és szemöldökéhez meg
lenyírt szakállához. Milyen zavaró álmok - gondolta - kergetik a
szemét a szemhéja alatt? Milyen érzelmek hajtják, hogy életben
maradjon, és vezetik, hogy őt életben tartsa, mert tudta, Adriano
nélkül már biztosan megölte volna magát. Aztán eszébe jutott,
hogy éjjel sikoltozva ébredt, és Adriano magához szorította és vi-
gasztalta. Mi miatt sikított? Vízbefulladt álmában.
Napok óta először a hajnal napfényt hozott, mert a felhők osz-
lani kezdtek, és a tenger helyenként ragyogott. Miközben Adrianó-
nak sikerült megszigonyoznia néhány halat a közeli sekély vízben,
Katharina a parton keresgélt, és talált egy újabb hordó vizet. Azon
töprengett, mennyi ideig tudnak életben maradni egy olyan szige-
ten, ahol egy árva fa sem nő. Tengeri élelmük volt, de semmi más.
Még madarak sem jöttek, hogy éjjelre megpihenjenek. Növények
sem nőttek a sziklarepedésekben. Aztán eszébe jutott, hogy vajon
helyes-e, ha egy férfi és egy nő együtt él, ha nincsenek meges-
küdve.
Vajon az egyház a hajótörötteket számításba vette, amikor
lajstromba vette a bűnöket?
Amikor egy újabb nap ért véget úgy, hogy egyetlen hajót sem
láttak a távolban, s megint csak azzal szembesültek, milyen mesz-
szire sodorta őket a vihar a tengeri utaktól, Adriano megtalálta a
hangját és a szavakat.
- Miért utazik Jeruzsálembe? - kérdezte, és felszította a tüzet.
Katharina hosszú haját fonta, ami meglepetésére még barna
volt a festéktől, mert a tengervíz nem mosta le, közben elmesélte
neki a történetét.
- Így most az apámat keresem.
- Egy férfit, aki magára hagyta?
- Biztos vagyok benne, hogy nem szándékosan tette. Vissza
akart jönni értem.
- És az a fiatalember, akit említett, Hans Roth. Hozzámehetett
volna feleségül, és kényelmesen élhetne. Kockáztatja, hogy min-
dent elveszít?
Állhatatos tekintettel nézett rá.
- Az apám megsérülhetett vagy gonosz emberek kezére kerül-
hetett. Az én kötelességem, hogy megtaláljam.
 Szavai miatt a férfinak el kellett gondolkodnia valamin. Az iga-
zat megvallva, Don Adriano keserűen gondolt a nőkre. Csak egyet-
len egyszer volt szerelmes életében, és amikor a nő megcsalta
egy másik férfival, megesküdött, hogy sosem fog úgy szeretni,
ahogy őt szerette, és soha többet nem fog megbízni egy nőben.
Miután belépett a Mária Lovagrendbe, és cölibátust fogadott, ki-
verte a nőket a fejéből.
Katharina a kék hímzésre mutatott.
- Ön pap?
Meglepetten nézett a lányra, majd arcát mosoly lágyította el.
- Nem, senorita, nem vagyok az. Csak az Úr egy szolgája - el-
hallgatott és rosszkedvűen nézte a lángokat. - Megöltem egy férfit,
aki nem volt az ellenségem, és tönkretettem egy asszony életét.
Egy napon és éjjelen át az oltár előtt feküdtem, arra kértem az Ál-
dott Anyát, hogy küldjön jelet. Látomás képében jelent meg, egy
lovagrendről beszélt, amelynek tagjai annak szentelték életüket,
hogy visszaállítsák trónját a Szent Földön. Megkerestem őket, és
beléptem tagjaik sorába. Ez húsz éve volt, és még mindig a rendet
és az Áldott Anyát szolgálom. - Kifejező szemeivel újra Katharinára
nézett. - Ki az az öregember, akit Mahmoudnak hív?
- Amikor árva lettem, ő lett az oltalmazóm.
- Egy pogány?
- Hisz Istenben, és imádkozik. Gyakrabban, mint én. Dr. Mah-
moud jó ember - könnyek szöktek a szemébe. - Volt - tette hozzá
csendesen.
Don Adrianónak megvolt a saját véleménye a jó emberekről
és az istentelen emberekről, de ezt most megtartotta magának.
Micsoda ártatlan gyermek ez a lány, aki egyedül utazik a vi-
lágban, és akinek egyetlen védelmet egy törékeny öreg pogány je-
lentett. Don Adriano érezte, hogy ritka érzelem kavarja fel a szí-
vét, amit hosszú ideje nem érzett azóta, hogy Maria tönkretette az
életét, és akkor megfogadta, hogy sosem fog újra szeretni.
Gyorsan emlékeztette magát erre, és elfordult. Vallásos ke-
resztes hadjáraton levő férfinak fejében nincs helye nőknek.
Ahogy Katharina a közömbös csillagok felé pattogó szikrákat
nézte, emlékek támadtak rá: amikor anyja elmesélte neki Rapun-
zelt, a Piroska és a farkast, ahogy kettesben sétáltak a hóban. Az
az este, amikor Isabella hazasietett, miután elvitte kézimunkáját
az egyik kuncsaftjának, és még meleg rétest hozott, csodás lako-
mát csaptak. Együtt aludtak hideg éjszakákon, és miközben Kat-
harina azt nézte, hogyan hullik az ablak előtt a hó, biztonságban
és szeretve érezte magát.
Megpiszkálta a parazsat, és halkan megszólalt:
- Az anyám elvehette volna az arany érméket, és otthagyha-
tott volna a fogadóban, és talán találhatott volna egy gazdag fér-
jet. De nem tette. Megtartott, felnevelt és szeretett. Éhezett, pedig
az érmék ott rejtőztek a szobánkban. Feláldozta magát és nélkülö-
zött, de az aranyat megőrizte nekem, én meg most elvesztettem a
tengerben. Úgy érzem, cserbenhagytam.
Adriano komoran bólintott.
- Az Anya az első, aki szeret minket, és mi is őt szeretjük első-
nek. Az Atya csak azután következik - mondta a látóhatárt nézve. -
Istent szolgálom, de az Áldott Anyát szeretem, és neki szenteltem
egész életemet és lelkemet - visszanézett Katharinára. - Úgy ér-
zek, mint Ön, hogy cserbenhagytam az anyámat. De majd elhagy-
juk ezt a szigetet, senorita. Nem maradunk itt.
Katharina a mögöttük emelkedő meddő sziklákra nézett, a rö-
gös, sötét és akadályt jelentő sziklákra, és arra gondolt, semmi
nem nő itt, semmi nem él meg, hogyan maradhatunk akkor mi
életben? Aztán Adrianóra nézett, és csodálta ezt a férfit, akinek a
hite továbbra is olyan erős volt, mint az apostoloké.
Adriano, miközben a lány aludt, szemével a fekete tengert
pásztázta azt figyelve, nem közeledik-e veszély, amiről tudta,
hogy ott kint ólálkodik. Nem mondta el a lánynak, hogy bár túlél-
ték a hajótörést, volt mitől félniük, mert fennál az a lehetőség,
hogy barbár kalózok találják meg őket vagy egy török hadihajó, és
ez a veszély sajnos igen csak fenyegető. Ez esetben - egy tehetet-
len lány és egy keresztény lovag - meglehetősen kíméletlen sors
vár rájuk. Ettől függetlenül imádkozott, reményt merített abból,
hogy Istenre gondolt, meg arra, hogy talán velencei hajó jön erre
először.
Aztán a megmentők se nem kalózok, se nem törökök voltak,
hanem egy kis gyors görög vitorlás. A számos szolgalelkű haszon-
leső hajók egyike, ami bármit felkutatott a Mediterránumban, ami-
nek kereskedelmével profithoz lehetett jutni. Most a kapitány rab-
szolgákat árult a szultán udvarának.
Értéket látott abban, hogy a lányt megőrizze szűznek, ezért
megfenyegette a legénységet, hogy megöl bárkit, aki hozzá mer
nyúlni, és hasonlóképpen jó kondícióban akarta a lovagot is tarta-
ni, mert tudta, hogy a törökök különleges kínhalált tartogattak a
keresztény lovagok számára.
Így ahelyett, hogy kelet felé, Jeruzsálem és Szent Amélia kék
kristálya felé folytatták volna útjukat, a vitorlás észak felé indult
és Konstantinápoly, a Török Birodalom központja felé hajózott.
- Hová visz minket? Kérem, nekem Jeruzsálembe kell mennem.
Ha pénzt akar, az apám…
Katharina könyörgése süket fülekre talált. Megkötözve és sem-
mibe véve ült összehúzva magát a sötét rémülettől és gyötrelem-
től, azért imádkozva, hogy Adriano biztonságban legyen, és ez a
rémálom minél hamarabb véget érjen.
A görög vitorlás abban a reményben állt meg a névtelen szi-
getnél, hogy vizet találnak. Most rakterében megláncolva és isme-
retlen jövő elé nézve, Katharina nem tudta, hogy megköszönje Is-
tennek a jószerencséjüket, vagy átkozza balsorsukat. Végül is már
nem hajótöröttek, helyette rabszolgahajón voltak. Ha a görög vi-
torlás történetesen nem halad el mellettük, őt és Adrianót talán
sosem találják meg, és akkor azon a meddő kiemelkedésen kell él-
niük, és ott is haltak volna meg.
Mire a vitorlás kikötött Konstantinápolyban, raktere megtelt
emberi áruval: gyerekektől kezdve az idősekig, mindenféle nemze-
tiségű és nyelvű emberekkel, mert útközben megálltak fosztogat-
ni, rabolni, lopni és rabszolgát vásárolni a szultánnak.
Az utazás alatt Katharinát a többiekhez hasonlóan a raktérben
tartották, bezsúfolva egy sötét, büdös helyre, kevés élelmet és vi-
zet kapott, nem volt kapcsolata a külvilággal, borzalmasan szen-
vedett a tengeribetegségtől, és biztosra vette, hogy meg fog halni.
Nem látta Adrianót, egészen addig, amíg a napfényre nem von-
szolták őket a nyüzsgő kikötőben. Bár a napfény bántotta a sze-
mét, látta, hogy Adriano egy csapat szerencsétlen emberből álló
sorhoz van kötözve, kiemelkedett közülük magassága és büszke
tartása miatt. Félig meztelen volt, és látszott, hogy durván bántak
vele, mégis felszegett fejjel állt, és látta, hogy lehajolt, hogy segít-
sen az egyik fogolynak, aki megbotlott. Katharina megpróbált je-
lezni neki, de aztán korbáccsal kétfelé terelték őket, és a lovag el-
tűnt a hangos, színes tömegben.
A napfény és a friss levegő csak kevéssé frissítették fel. Fes-
tett haja csapzott volt, és élősködők hemzsegtek benne, galabeyá-
ját hányásfoltok tarkították, mezítláb támolygott a macskakövön
síró-jajveszékelő társai között. Az út rövid volt a császári kapuig, a
lenyűgöző fehér márvány boltív mindenki előtt nyitva állt. Három-
száz lábnyira emelkedett a lóversenypályától és a Hagia Sophia
bazilikától, amelyet mecsetté alakítottak át. A kapu elejére kitűzve
bűnözők rothadó fejei figyelmeztették az embereket. Ezen a masz-
szív bejáraton keresztül mindenféle ember áramlott, magas rangú
tisztségviselőtől a legalacsonyabb osztályba tartozókig - muzulmá-
nok és keresztények, helybeli lakosok és idegenek.
Mindenkit szablyával, lándzsával és nyilakkal felfegyverzett
szigorú őrök figyeltek.
Korbácsos felügyelők hajtották a síró lányokat és nőket egy ki-
sebb udvarra, amit dárdás, hatalmas fekete emberek őriztek.
Itt a foglyokat levetkőztették és hagyták, hadd reszkessenek
az ég alatt. Katharina tiltakozni akart. Elvették Pastorius barát bőr-
erszényét, amelyben ott lapult Szent Amélia miniatúrája és a ba-
dendorfi kerámia darabkája. Egy pici darabka volt az otthonból,
egy kis agyagmaradvány, amit német földből készítettek ügyes
német kezek, és amit német szeretettel festettek. Bárhol legyen is
a teste, a szíve odatartozott. Most azonban elvették, a festmény-
nyel együtt, ami azonosíthatta volna az apja előtt. Hogyan fogja
visszakapni?
Egy testes nő jelent meg, nagyon magas talpú cipőt és kúp
alakú fejdíszt viselt, amitől még magasabbnak látszott. Minden
egyes fogoly előtt megállt, és megkérdezte, hogy „Hívő vagy nem
hívő?”. Az elmotyogott válasz után felületesen megvizsgálta és
szétválogatta a szegény nőket és gyerekeket.
Ehhez egy-egy szót ejtett ki: „konyha”, „mosoda”, „kaszár-
nya” vagy „rabszolgapiac”. Mire a nő Katharinához ért, a lány le-
vonta a következtetést, hogy azok, akik hívőnek mondták magu-
kat, munkát kaptak a palotában, míg a nem hívőket a rabszolgapi-
acra, vagy ami talán még rosszabb volt, a közeli őrök kaszárnyáiba
küldték örömlányi feladatokra.
 Mielőtt a nő feltehette volna neki a kérdést, Katharina kifa-
kadt:
- La il aha il a Allah - ami azt jelentette: „Nincs más Isten, csak
Allah”, az alapvető muzulmán imát, amit Dr. Mahmoudtól tanult.
A nő szemöldöke felszaladt.
- Muzulmán vagy?
Katharina beharapta az ajkát. Dr. Mahmoud eleget tanított
neki a mohamedán vallásról és a Koránról ahhoz, hogy tudjon any-
nyit, mint bármelyik muzulmán nő. Aztán Adrianóra gondolt, a
Szűz iránti elkötelezettségére, meg a keresztény utazók segítésére
tett fogadalmára, és mivel tudta, hogy Adrianóra hite miatt kínzás
vár, és a lovag soha nem tenne úgy, mintha nem Krisztus követője
lenne, Katharina lehajtotta a fejét, és azt suttogta:
- Nem Hölgyem, keresztény vagyok. De tudok olvasni és írni -
tette hozzá gyorsan, abban reménykedve, hogy ez megmenti a
többi nő sorsától, mert azt gyanította, hogy a palota konyhájában
és mosodájában az élet kemény és rövid volt.
A nő egy pillanattal több időt töltött el Katharinával, mint a
többi asszonnyal, megvizsgálta a kezeit, a fogát, és megkérdezte,
milyen vérvonalból származik, mire Katharina azt felelte, hogy ne-
mes származású. Végül a nő intett egy segédjének, aki Katharinát
egy ajtón keresztül elvezette.
Meglepetésére egy gőzfürdőbe, ahol nők és lányok nyüzsög-
tek meztelenül vagy majdnem meztelenül. Itt lesikálták, megnéz-
ték nincs-e tetve, közben a kísérője morgolódott, hogy a kereszté-
nyek nem túl gyakran mosakodnak. Aztán további döbbenetére,
végig kellett szenvednie minden testszőrzetének eltávolítását, bár
később megtudta, hogy ezt minden muzulmán nőtől és férfitól
megkövetelték a Korán parancsa értelmében.
Tiszta ruhákat kapott - hosszú köpenyből, nadrágból és az ar-
cát eltakaró fátyolból álló különös ruhát - és rövid kikérdezés, vala-
mint varrónői ügyességének bizonyítása után, Katharinát beosz-
tották a Kosztüm Asszony felügyelete alá. Hamarosan rájött, hogy
ez a pozíció bár egyszerű cselédi beosztás, lehetővé tette, hogy a
palota egész női oldalát bejárja a varrónőkkel, akik mind különbö-
ző feladatot végeztek.
 Katharinának azt mondták, ha jól végzi a munkáját, valamikor
a Fonal Asszonya rangra emelkedhet. Ez a személy volt felelős a
hímzőfonalak beszerzéséért, rendben tartásáért, és segédei vol-
tak. Bár ez az információ jó hírnek számított, és azért mondták
neki, hogy felvidítsák, mégis börtönt jelentett, azt, hogy élete hát-
ralevő részét a palotában kell töltenie. Így kezdte meg új életét a
nagy szultán palotájában, Konstantinápolyban.

Senkit nem érdekelt, hogy az apja tehetős német állampolgár,

hogy jogokkal rendelkező, szabadnak született nő volt, hogy talán
nemesember. Valójában senkit nem érdekelt vele kapcsolatban
semmi, még a neve sem, mert a szultán palotájában szolgák és
rabszolgák ezrei éltek, akik egykor mindannyian fogolyként érkez-
tek ide. Ezek között a magas falak között élték le életüket, beletö-
rődéssel, és sokan még előnyükre is fordították a helyzetüket, és
saját körükben magas rangra emelkedtek, meggazdagodva és po-
litikai státuszt szerezve.
Egy épületegyüttes terült el a zöld környezetben magas falak-
kal körülvéve. A szeráj, amely egy dombon állt és Theodosius fóru-
mára tekintett, valamint a szultán hatalmas istállója, ahol négy-
ezer lovat helyeztek el. Ebben az elzárt és egzotikus világban Kat-
harina életében először kóstolt rizst, és megismerte a reggeli, déli
és esti kávéivást. Azt is megtanulta, hogy naponta ötször letérdel-
jen és imádkozzon, és minden alkalommal sírt a szíve, mert Dr.
Mahmoudra gondolt, aki ugyanígy imádkozott a badendorfi kert-
ben, utazásuk során a Borostyán úton, meg a balsorsú portugál
hajó fedélzetén.
Imáiban megemlékezett Adrianóról is, akiről kétségbeesve re-
mélte, hogy még életben van valahol a közelben, meg az apjáról,
és megújította elhatározását, hogy Jeruzsálembe megy és megta-
lálja.
A nők, akik az uralkodói háremben laktak, két csoportra voltak
osztva, az ágyasokra és azokra, akik őket szolgálták. Az ágyasok
olyan nők, akiket - ha megfeleltek a szigorú szépség, testtartás és
báj feltételeinek - félretettek, hogy a szultán örömforrásai legye-
nek. A szolgák, akik kemény munkásoktól képzett tanult embere-
kig terjedtek, gondoskodtak az ágyasok ezernyi kívánságáról. Kat-
harina feladata az volt, hogy még jobban kicicomázza és feldíszít-
se azokat a szöveteket és anyagokat, amelyek már amúgy is kép-
zeletet felülmúlóan gazdagon és fényűzően díszesek voltak. De
legalább nem a konyhában kellett dolgoznia, vagy a fürdők alatt,
ahol a vizet forrón tartották (más társadalmakban ezt a munkát
férfiak végezték, de itt, a szeráj falai közé férfiak nem léphettek).
Katharina tudta, hogy másik világ - egy valódi kereskedelmi,
tudományos és férfivilág - is létezik a palota másik részében.
Volt egy titkos szoba a Császári Kapu tetején a szultán hölgyei
számára, ahonnan láthatatlanul figyelhették a felvonulásokat, és
ahonnan Katharina nézhette az idegen méltóságok, látogatók, kö-
vetek, államfők, tudósok és művészek végeláthatatlan vonulását.
Ez a felfedezők és feltalálók kora volt, s mivel a szultán felvilágo-
sult uralkodónak tartotta magát, ezért szívesen fogadta a világot a
küszöbén. A márvány boltív alatt elvonultak spanyol hódítók, akik
indiánokat hoztak ajándékba, aztékokat és inkákat az Új Világból.
VIII. Henrik udvarának küldöttei csillagászati könyveket és maga a
király által komponált zeneszámokat vittek a szultánnak. Itáliából
művészek érkeztek festmények és szobrok sokaságával. Amikor
Katharina lent meglátta ezeket az európaiakat lóháton, kiáltani
akart nekik, hogy „Itt vagyok! Kérlek, vigyetek el innen!” És bár a
valódi világtól csak néhány magas fal választotta el, lehetett volna
a csillagok között is, olyan elérhetetlen volt az Uralkodói Hárem-
ben élő nők számára.
Katharina sokszor gondolta, hogy megőrül ebben az aranyket-
recben, és gyakran sírt éjjel a párnájába, csendben maradt és be-
leolvadt ennek a valószerűtlen világnak a rutinjába, követte a var-
rónőket, szépen varrt, figyelt és hallgatott, de közben számolta a
napokat, és a szökés lehetőségére várt. Óvatosan érdeklődött egy
férfi iránt, aki vele együtt esett fogságba, és érkezett Konstantiná-
polyba, ugyanazon a rabszolgakereskedő hajón. Egy keresztény
spanyol lovag, mondta. Érdeklődött a foglyoktól elvett tárgyak
után is, mondván, hogy valami különleges dolog volt közöttük,
amire neki égető szüksége lenne. Kérdéseit azonban közömbös és
üres tekintetek fogadták.
Így magának kell megtalálnia: Adrianót és Szent Amélia minia-
túráját.
Bár egyfajta börtönben élt, ennek a börtönnek megvolt a
maga szabadsága, mert amíg a szeráj falai között maradt, azon
belül oda mehetett, ahová akart. A vég nélküli folyosók, hatalmas
kőoszlopaikkal és szökőkútjaikkal, a márványpadok és egzotikus
nyári lakok, a kertek, ahol örökké zenészek játszottak, a váratlan
terek, ahol zsonglőrök és táncosok szórakoztattak, a lakosztályok
és fürdők labirintusai, mind olyanok voltak, mint egy mérhetetlen
luxussal megáldott önálló város, dédelgetett lakóit arra serkentet-
te, hogy ne akarjanak semmit. Az egész területet finom citromillat
árasztotta el, mert a márványoszlopokat és falakat naponta le-
mosták citromlével, hogy ragyogjanak. Egyetlen hely volt, ahova
Katharina nem mehetett: egy csodásan ívelt oszlopsor, amit
Gyöngy Kapunak neveztek. Ez vezetett, figyelmeztették, Safiya
szultána - a szultán kedvenc ágyasának - magánlakosztályaihoz,
ahova csak az léphetett be, akit meghívtak.
Mindig volt valami izgalmas esemény a palotában, vagy egy
zenével és lakomával tűzdelt vallási ünnep, vagy valakinek a szü-
letésnapját ünneplő vendégség, vagy a szultán tiszteletére tartott
összejövetel. Az Uralkodói Háremben a legizgalmasabb esemény
az volt, amikor kiválasztottak egy lányt a szultánnak.
Bár a palota asszonyai, a legalacsonyabb rangú rabszolgáktól
a szultánáig, mind a szultán személyes tulajdonának számítottak,
és elvárták tőlük, hogy az ő óhaja szerint cselekedjenek, csak né-
hányan voltak, akik valójában látták a férfit. Ezért élt olyan kevés
gyermek a háremben: csak kislányok, akiknek az apja a szultán
volt. Három fiú meghalt még csecsemőkorban, így a szultánnak
csak egy fia maradt, egy olyan ágyastól, akit Katharina sosem lá-
tott. Az olyan nők, akik teherbe estek (általában egy belopakodott
őrtől vagy vendégtől), halálra lettek ítélve. Lányok léptek ezek kö-
zé a falak közé szűzként, és úgy élték le életüket, hogy soha nem
ért hozzájuk férfi. Ezért, amikor a szultán kiválasztott egy lányt (és
senki nem tudta pontosan, hogyan történt ez a választás, mert a
szultán sosem látogatta meg őket a háremben), a készülődés nap-
jai voltak a legelevenebb napok az ünneplések között. A bekövet-
kező eseménnyel kapcsolatban sok-sok izgalom, pletyka és töp-
rengés járt. A szerencsés jelöltet megfürdették, megmasszírozták,
a legszebb ruhákba és ékszerekbe öltöztették, úgy bántak vele,
mint egy királynővel, és burkolt figyelmeztetéseket suttogtak a fü-
lébe, hogyan kényeztesse a szultánt. Az izgalom másnap reggel is
magasra hágott, amikor mindenki részesült az ajándékokban, amit
a lány kapott. A szultán nagylelkűségén morfondíroztak, mindenki
őszintén boldog volt, és a lány jószerencséjét ünnepelte, hallani
akarta, hogyan telt az előző éjszaka. Bár a lányt soha többet nem
hívták újra a szultán hálószobájába, ettől függetlenül különleges
személy lett, mert egyszer kiválasztották, emelkedett rangját pe-
dig megőrizte a háremben.
A nők másik kedvenc időtöltése a csónakázás volt a hatalmas
belső tavon, leütötték az eunuchok fejéről a turbánt, és figyelték,
melyik csapat tudja a turbánt messzebb beütni a vízbe. Vég nélkül
szórakoztak majmokkal, papagájokkal meg idomított galambokkal,
amelyek apró, gyöngy bokaperecet viseltek és trükköket adtak
elő. Végtelen órákat töltöttek sakkozással, ruhákat, fátylakat, pa-
pucsokat és ékszereket próbálgattak, egymás haját fésülték vagy
kozmetikumokkal kísérleteztek, parfümöket kevertek, krémeket
próbáltak ki, és képzelt szőrszálakat csipkedtek ki testük bármely
részéből.
A hárem egyik fő erőssége a pletykálkodás volt, mivel az
ágyasok és szolgáik mohón várták a pletykákat, mint a cukrozott
gyümölcsöt, ki kivel aludt (Jamila és Sarah), ki kinek a szívét törte
össze (az a gonosz Farida a szegény kis Yasminét), ki ügyeskedte
be magát Safiya szultána kegyeibe, ki hízott, és ki öregedett meg.
Az egyik hetekig tartó téma a Mariam és az egyik afrikai eunuch
közötti botrányos szerelem volt - amikor rajtakapták őket, mind-
kettőt lefejezték -, holttestük az Uralkodói Kapun lógott, figyelmez-
tetésül mások számára.
A legfőbb időtöltés a semmittevés volt. Katharina legalábbis
annak tartotta, hogy a nap részét a fürdőkben töltik - mosakodtak,
masszázst kaptak és eltávolították testszőrzetüket. A nők órákat
töltöttek a szaunában, gyümölcsöt ettek és ittak, közben pletykál-
tak. Nem voltak kádak ezekben a fürdőkben, mert a törökök úgy
hitték, gonosz dzsinnek ólálkodnak az állóvízben, így a nők már-
ványpadokon ültek, rabszolgák szappanozták és dörzsölték le tes-
tüket.
Katharinát az is meglepte, hogy ezek a nők csöppet sem vol-
tak tartózkodóak, öltésnyi ruhát sem viseltek, hanem meztelenül
feküdtek, vagy le-fel parádéztak, kemény mellüket és feneküket
mutogatva. Mivel ezeket a kéjvágyó nőket ritkán ölelte igazi férfi-
kar - az eunuchok általában nem mutattak érdeklődést -, a testi
örömöt egymás közt keresték, és gyakran jött létre köztük szenve-
délyes, romantikus kötelék, ami heves féltékenységhez és gyűlöl-
ködéshez vezetett.
 Így nagy unalom, bágyadtság és céltalanság uralta Katharina
napjait, de ugyanakkor bizonytalan nyugtalanság töltötte el.
Ezeket a nőket mind akaratuk ellenére hozták ide, és most
elégedettnek, sőt boldognak látszottak, mintha szívük és emléke-
zetük elnémult volna. Olyan életet éltek, ami egyfajta kellemes
halál volt, és Katharina attól félt, ha elég sokáig marad ezen az el-
bűvölő helyen, ő sem tud ellenállni varázsának. Ennek viszont so-
sem szabad bekövetkeznie.
Halálos ágynál tett fogadalmat, hogy megtalálja az apját. És
az életével Adrianónak tartozik.
Látomások gyötörték, hogy mi történhet a lovaggal éppen
most, és Katharinát bántotta a lelkiismeret, amiért ő olyan luxus
életet élhet. Minden reggel, a nap öt imájának elsőjében emlékez-
tette magát arra, hogy a szigeten Adriano nem mondott le róla.
Így most ő sem mond le a férfiról. Így vagy úgy, vissza fogja fizetni
az adósságát.

Megint ott volt, az eltorzult eunuch, és őt leste. Katharina

most már biztos volt benne, hogy nem volt véletlen. Miután hete-
kig furcsa helyeken botlott bele, meg volt győződve róla, hogy őt
figyeli. És ez megrémisztette.
Miután nyolc hónapot töltött az Uralkodói Háremben, Kathar-
inának sikerült eszességgel és ravaszsággal távol tartania magát
attól, hogy kusza kapcsolatokba bonyolódjon, szerelembe és félté-
kenységbe, politizálásba és összeesküvésbe meg ellen-összeeskü-
vésbe, amelyek állandóan ott pezsegtek a mélyben a klikkek és ri-
vális csoportok között. A rangsor kialakítása alapvető fontosságú
volt, és úgy változott, mint a homokdűnék, ágyasok emelkedtek
ki, majd süllyedtek le a hárem hierarchiájában, élvezték a többség
kegyeit, majd a szeszély miatt elvesztették. Csak Safiya szultána,
a szultán kedvence, állt mindezek felett, de Katharina ezt a ki-
emelkedő személyt még nem látta. Miközben mások megpróbálták
bevonni Katharinát különböző klikkekbe, neki sikerült semlegesnek
maradnia, és egy idő után respektálták ezért, mert tudták, hogy
bízhatnak benne, és számíthatnak becsületességére. Sikerült tem-
peramentumos úrnőjének - a Selyem, a Fonal és a Papucsok Asz-
szonyának - kegyeiben is megmaradnia, és bár kimondott barátsá-
got nem kötött senkivel, ellenségei sem voltak a háremben.
 Az eunuchokkal más volt a helyzet, és még nyolchónapnyi
küzdelem után, amit azért folytatott, hogy hozzászokjon ehhez a
képtelen világhoz, ami annyira más, mint a külvilág, sem tudta ki-
ismerni ezeket a nőket őrző furcsa teremtményeket.
A háremet kizárólag fekete eunuchok őrizték, akik szándéko-
san csúnyák vagy torzak voltak, hogy elejét vegyék a nők romanti-
kus érdeklődésének. Fiatalon fogságba ejtették őket Afrikában,
kasztrálták valamennyit út közben, általában a sivatagban, ahol a
forró homok volt a nagyon gyakori halálos vérzés egyetlen gyógy-
szere. A műtét brutális volt: az Uralkodói Háremben szolgáló eu-
nuchnak a hímvessző és a herék teljes eltávolításán kellett átesnie
(emiatt aztán egy csőre volt szükségük a vizeléshez, amelyet a
turbánjukba rejtve viseltek).
Az eunuchok nagy hatalomhoz juthattak, nekik is dukáltak
szolgák, félelmetes ellenségnek bizonyultak, ha valaki kiesett a
kegyeikből, Katharina ezért aggódott amiatt, aki őt figyelte, és aki
nyilvánvalóan követte és kémkedett utána. Vajon kinek jelentett
róla, és miért?
Gyanújára egy éjjel kapott választ, arra ébredt a hálóterem-
ben, hogy valaki hirtelen befogta a száját. Nem volt szokatlan,
hogy lányok tűntek el rejtélyesen, akikről soha többet nem hallot-
tak - a pletyka szerint az ok mindig szabályszegés, kegyvesztés és
féltékenység volt. Azt, hogy ezek a szerencsétlen lányok hová tűn-
tek, senki nem tudta, és senki nem is merte megpróbálni kideríte-
ni. Katharinát kivitték a hálóteremből, miközben a lányok alvást
színleltek, attól rettegve, hogy már az a tény, hogy szemtanúk,
ugyanilyen sorsot hoz rájuk.
Amikor kint voltak a holdfényben, az eunuch letette a földre,
intett neki, hogy maradjon csöndben, és jelezte, hogy kövesse.
Az eunuch a hárem egyik külön szárnyában levő lakosztályba
vezette, ahol a legnagyobb kegyben álló hölgyek éltek, és Kathar-
ina elképedt a pazarságán. Ez a belső birodalom pompásabb volt,
mint bármi, amit eddig látott, gazdag szőnyegeivel és falikárpitjai-
val, párnákkal tömött díványaival és aranyozott bútoraival. Akárki
lakik itt, gazdag és hatalmas kell legyen.
Aztán Katharina meglátta őt - a fiatal lányt, aki nem sokkal
volt idősebb nála. Karcsú és bájos teremtés, ragyogó, arany szegé-
lyű karmazsin és cinóbervörös színű selyembe öltözve.
 - Isten békéje veled - mondta a fiatal nő mosolyogva. - Kérlek,
vedd le a fátyladat.
Katharina engedelmeskedett, felfedte hosszú haját, ami bo-
nyolult fonatokban volt feje köré tekerve.
- És a fejfedőt is - jött a második parancs, bár inkább kérésnek
hallatszott, így Katharina levette a kis dobozszerű selymet, ami a
feje tetejét borította. Az ágyas egy pillanatig tanulmányozta, majd
kellemes hangon nevetni kezdett.
- Úgy nézel ki, mintha sárga pileolust viselnél!
Katharina elpirult. Minden lány ezzel incselkedett. Szerették
azt a mesét hallani, miként álcázta magát fiúnak, s festette be a
haját, hogy úgy nézzen ki, mint egy egyiptomi. Még mulatságo-
sabb volt, hogy mivel a haja részben lenőtt, az első néhány inch
saját természetes aranyszínében ragyogott, míg a hosszabb fürtök
továbbra is barnás színűek maradtak.
- Az eunuchom azt mondta, szőke vagy - mondta a fiatal nő,
és kinyújtotta a kezét. - Kérlek, ülj le. Helyezd magad kényelembe.
Aztán intett a szolgáknak, öntsenek kávét a parányi csészék-
be, de Katharina ezt még mindig ihatatlannak találta.
- Figyeltelek - közölte a rejtélyes vendéglátó. - Vagyis inkább
az eunuchom figyelt, és jelentett nekem. - Kecsesen kortyolt az
italából. - Nem csatlakoztál egyik klikkhez sem. Állítólag nincs
egyetlen ágyas sem, aki azt mondhatná, hogy a zsebében tart. Ez
elárul valamit a jellemedről, mert némelyikük nagyon meggyőző
tud lenni, amikor új kegyelteket keres. Önálló vagy, és ez ritka a
háremben.
Arabul beszélt, amit Katharina tökéletesen megtanult a hóna-
pok során.
- Mit kíván tőlem szultána? - kérdezte
Katharina tudta, hogy a török szultánok már nem foglalkoztak
a házassággal, és ebben a dinasztiában már évszázadok óta nem
volt feleség. A kedvenc ágyasok azonban különleges státuszba
emelkedhettek, és jobb titulus híján, az éppen kedvenc nő a meg-
tisztelő szultána címet kapta.
A fiatal nő kijavította Katharinát.
 - Nem a szultána vagyok. Hanem a második kedvenc asszo-
nya. Asmahannak hívnak, és azért hozattalak ide, hogy tegyél ne-
kem egy szívességet.
Katharina azonnal éber lett.
- Egy szívességet, Hölgyem?
Asmahan halkan, édes hangon beszélt.
- Nyolc éve raboltak el Szamarkandból, és a szultán házában
adtak el. Mint te, én is a hárem rabja lettem, hátralevő napjaimat
itt kell eltöltenem. De szerencsés voltam - kiválasztottak, hogy
töltsek egy éjszakát a szultánnal. Mint tudod, az ilyen nők rangja
megnő, még ha soha többet nem is látják a szultánt újra. Esetem-
ben, áldás Istennek, terhes lettem. Kilenc hónapig babusgattak,
kényeztettek és figyeltek, miközben mindenki azt várta, hogy fiút
vagy lányt szülök. Ha lány lett volna, a háremben nevelik, és egy
jövőbeli politikai házasságra készítették volna fel. De fiú lett…
Katharina már hallotta, hogy a szultánnak van egy fia egy ked-
venc ágyasától. Asmahant az egész hárem irigyelte.
- A szultán nagyon boldog lehet - mondta, mert semmi más
nem jutott az eszébe, és azon tanakodott, vajon milyen szívessé-
get fog kérni ez a befolyásos nő tőle.
- Igen. Rajong a fiunkért. Bulbult gyakran viszik a szultán lak-
osztályába egyszerre akár több napra is.
Asmahan elmélázva kortyolt az italból. Katharina várt.
Asmahan előrehajolt, és feszültté vált a hangja.
- A szultána szintén terhes. Biztos tudod.
Katharina azt akarta mondani, hogy még egy vörösbegy sem
tud egyetlen tojást sem tojni anélkül, hogy a hárem ezer lakójának
mindegyike ne értesülne róla.
- Hallottam - felelte végül.
Safiya szultána volt a Török Birodalom leghatalmasabb asszo-
nya, mert egyedül őt hívták rendszeresen vissza a szultán ágyába.
- Már nem az első terhessége - folytatta Asmahan a suttogás-
nál alig hangosabban. Katharina elképzelte, hogy ezer láthatatlan
szem figyeli őket, és száz fül hallgatózik a függönyök mögött. - A
többi terhessége vagy vetéléssel végződött, vagy lányai születtek.
Az asztrológusok azonban azt mondják, most fia lesz. Tudod, mi
történt a másik nővel, aki terhes lett a szultántól?
Katharina hallotta a történetet. Egy szerencsétlen teremtés,
csak hetekkel ezelőtt, az ötödik hónapjában volt a terhességének,
amikor odarendelték Safiya szultána lakosztályába, majd soha töb-
bé nem látták. A híresztelések szerint, Safiya hasba rúgta a lányt,
és ettől olyan súlyos vetélése lett, hogy ő és a gyermek is bele-
halt.
- A szultána különböző módszerekkel tisztán tudta tartani az
utat a saját gyermeke előtt. Nekem szerencsém volt - és okos vol-
tam. Amikor közelgett az időm, megkértem a szultánt, hadd le-
gyen kéznél a személyes orvosa. Safiya nem tudott hozzám érni,
és a gyermekemhez sem. Tudom, hogy gyűlöli a fiamat. De még ő
sem olyan arcátlan, hogy megpróbálja eltávolítani. Ha azonban fia
születik, akkor legálisan elmozdíthatja az enyémet.
- Meg fogja ölni? - kérdezte Katharina.
- Bárcsak úgy lenne. De rosszabb sors vár az én kis Bulbulom-
ra, ha a szultána fiút szül. - Asmahan körülnézett, bár egyedül vol-
tak a pazar szobában. - Ebben a palotában van egy szoba, ame-
lyet Ketrecnek neveznek. Nagyon kicsi szoba, egy hosszú folyosó
végén. Az ajtókat és ablakokat lezárták, így nem lehet kijutni a
külvilágba. Itt élnek a török hercegek, akik nem örökölhetik meg a
trónt. Teljes elszigeteltségben nevelik fel őket, süketnémák, és
sok-sok év után általában megőrülnek.
- Micsoda kegyetlenség! Miért van ez?
- A törököknek van egy törvénye, miszerint annak a fiúnak, aki
a trónt örökli, el kell távolítani a fiútestvéreit. Ezt azonban véron-
tás nélkül kell véghezvinni. Az életfogytig tartó bebörtönzés a Ket-
recbe az ő ítéletük. Ez fog történni Bulbulommal, ha Safiya fiút ad
a szultánnak.
- Nem értem, Hölgyem. Az Ön fia idősebb.
- Én viszont alacsonyabb származású vagyok, mint Safiya. Az
ő családja nemes és ősi török, míg az én családom nomád - a saját
országunkban gazdagok és hatalmasak vagyunk, de ez itt nem
számít. Safiya minden alkalmat megragad, hogy erre emlékeztes-
se a szultánt, és már látom rajta, hogy sikerül befolyásolnia.
- Hogyan segíthetek én?
 - Ha Isten is úgy akarja, visszaviszed Bulbult a családomhoz
Szamarkandba.
Katharina mély levegőt vett.
- Szamarkandba! De Hölgyem! Miért én? A falak között lakó
hölgyek százai közül, miért én…
- Mert te vagy az egyetlen, aki el szeretne szökni. Láttam ben-
ned a vágyat arra, hogy elmenj innen. Valami vár rád ezeken a fa-
lakon túl. A nők általában boldogok itt, mint bizonyára észrevet-
ted. Sokukat kopár falvakból rabolták el, ahol kemény élet várt
volna rájuk, meg egy zsarnok férj. Itt luxusban élnek, és legalábbis
ezek között a falak között szabadságot élveznek. És a sorsukba
még azok is beletörődnek, akik nem boldogok. Azért is téged vá-
lasztottalak - folytatta, miközben félrehúzta rafinált vörös fátylát a
fejéről, és felfedte arany színű haját - mert neked is világos a bő-
röd és szőke vagy, mint én. Bulbul lehetne a te fiad is.
Katharina elámult, hogy olyan hajszínt látott, mint az övé. Az
Uralkodói Háremben nem voltak szokatlanok a szőkék, mivel azon-
ban a szőke hajat a gyengeség és a szenvedélynélküliség jelének
tekintették, a világos hajú nők nagy fájdalmaknak vetették alá
magukat, hogy vörösre fessék hajukat.
- Megtenném ezt Önnek, Hölgyem, mert igaza van, valóban el
szeretnék menni innen. De nem tehetem meg.
A finoman megfestett szemöldökök felszaladtak.
- Miért nem? Tényleg el akarsz menni erről a helyről, nem?
- Ó igen, Hölgyem - mondta Katharina szenvedélyesen. - A
családomat keresem. Mint Önt, engem is elválasztottak a csalá-
domtól, réges-régen - sosem ismertem az apámat és a fivéreimet,
és nagyon vágyom rá, hogy megismerjem őket.
Asmahan komolyan bólintott.
- A vérrokonoktól elszakadni szomorú dolog. Ezért kell Bulbul-
nak a rokonaival lennie. De miért nem tennéd ezt meg a kedve-
mért?
- Van itt egy keresztény lovag, akit velem együtt raboltak el,
és hoztak Konstantinápolyba. Nélküle nem mehetek.
Asmahan a homlokát ráncolta.
 - Egy keresztény lovag nem marad életben sokáig egy török
városban, annyira gyűlölik őket. Már régen megkínozták és megöl-
ték. Isten kegyelme legyen vele.
- De ezt nem tudhatom biztosan. Nem mehetek el addig, amíg
nem tudom, mi lett a sorsa. És ha él, akkor velem kell jönnie.
Asmahan elgondolkodott ezen.
- Majd érdeklődöm felőle - mondta.
Katharina folytatta:
- Kérhetek egy szívességet, Hölgyem? Amikor a palotába hoz-
tak, volt egy kis tulajdonom, egy kis bőrerszény, érzelgős emlékek
voltak benne. Ezt az erszényt elvették tőlem. Elképzelhető, hogy
Ön megtalálhatná ezt nekem?
Asmahan erősen gondolkodott.
- Rendszerint a foglyok tulajdona annyira jelentéktelen a szul-
táni udvartartás számára, hogy fizetségként a foglyokat idehozó
férfiaknak adják, vagy szétosztják a város szegényei között, a szul-
tán jótékonyságának bizonyítékaként. Majd meglátom, mit tehe-
tek. Ez Istentől függ.
A hangja figyelmeztetővé vált:
- Figyelj ide. Veszélyes dologba kezdtünk. Mindenhol kémek la-
pulnak. A szultána figyeltet. Most, hogy a barátom lettél, már nem
vagy biztonságban, vigyázz magadra. Holnap este megint gyere
el. Hozd a hímzőkészletedet.
Az Asmahan lakosztályába tett második látogatásakor Kathar-
ina meglátta, hogy Pastorius barát bőrerszénye, csodával határos
módon, a díványon hevert. Odaugrott, gyorsan kinyitotta. Szent
Amélia miniatűr festménye még mindig ott volt. Meg Badendorf
kámeája is.
A melléhez szorította őket, és sírva fordult Asmahanhoz:
- Isten áldja meg, Hölgyem. Visszaadta az életemet.
Asmahan csöndben arra gondolt, túl gonosz dolog lenne el-
mondani a lánynak, hogy ezek olyan jelentéktelen vackok, hogy
senkinek nem kellettek, még azoknak sem, akik ingyen ruháért és
egy csésze gyógyborért jöttek. De együtt érzett a lánnyal, mert ő
maga is minden aranyát és ékszerét odaadta volna azért, hogy
megérinthesse apja hatalmas nyájának egyetlen birkáját. Bölcs
mondásnak bizonyult, hogy ami az egyik embernek kincs, az a
másiknak értéktelen kavics.
Katharina esténként Asmahan lakosztályába járt, magával vit-
te hímzőkészletét, mintha valami varrónői munkát végezne az
ágyasnak, a valóságban azonban megismerkedett Bulbullal, a pu-
fók, szőke és kedves természetű kisfiúval, hogy amikor a szükség
úgy hozza, gyorsan és készségesen távozzon új anyjával.
Hűvös, felhős reggel volt, szemerkélő eső hullt egész Konstan-
tinápolyra. A Kosztümök Asszonya sietve jött a Galambok Pavilon-
jába, ahol segédei egy háromrészes ruhát varrtak annak a szeren-
csés lánynak, akit a szultán ágyának meglátogatására választot-
tak, és kikapta a tűt és a cérnát Katharina kezéből.
- A szultána! Érted küldött!
Katharina szíve nagyot dobbant. A szultána! Vajon rájött As-
mahan tervére?
Egy eunuch várta, hogy elkísérje, egy félelmetes kinézetű fér-
fi, akit még sosem látott. Elegáns köpenyt viselt, gazdag tolldíszí-
tésű turbánja aranyszövetből készült. Orrát régen levágták, és
aranycsőrrel helyettesítették, ettől misztikus teremtménynek lát-
szott. Egyetlen szót sem szólt Katharinához, miközben megfordult
és elindult előtte. Katharina követte, kíváncsian, de amikor elérték
a tiltott Gyöngy Kaput, reszketni kezdett a félelemtől. Hányan ha-
ladtak át alatta, hogy aztán soha többet ne térjenek vissza! Ha a
szultána rájött titkos összeesküvésükre Asmahannal, reménye
sem lehet arra, hogy élve elhagyhatja ezeket a termeket.
Katharina nem tudta elképzelni, hogy egy lakóhely még Asma-
hanénál is pazarabb tud lenni, de a szultána magánlakrészétől el-
állt a lélegzete. Hallotta, hogy a szultána imádja a gyöngyöket, de
ami a szeme elé tárult, az minden elképzelést felülmúlt. A falifüg-
gők, a falikárpitok, a zsámolyok, a díványpárnák, még a földön
fekvő szőnyegek is rózsaszín, fehér és fekete gyöngyökből készül-
tek. Trónushoz hasonló széken ült (szintén gyöngyök százaival dí-
szítve) egy gyöngyökkel teleszórt ruhába öltözött asszony, aki úgy
nézett ki, mintha hóviharban állna. Katharina még sosem látott
ennyi gyöngyöt egyetlen emberen. Hogy képes járni ekkora súly
alatt?
 Safiya tekintete kemény és rezzenéstelen volt, mint értékes
gyöngyei, és leplezetlen nyíltsággal tanulmányozta a varrónő se-
gédet. Katharina megpróbált nem nyugtalankodni és nem bámulni
a hideg pillantás alatt. Erős fekete szemfesték emelte ki a nő alsó
és felső szempilláit, már majdnem elrejtették a szemét, és annyi
rúzs volt az ajkán, hogy úgy nézett ki, mintha lekvárt evett volna,
amit aztán elfelejtett letörölni. A vastag festék alatt is egyértelmű-
en látszott azonban, hogy a szultán kedvenc ágyasa öreg - megle-
pően öreg. Katharina hallotta, hogy Safiya már majdnem negyven
éves. Milyen különös, hogy a szultán ezt a nőt visszahívja az ágyá-
ba, amikor házasságra érett lányok százaiból választhatna.
Safiya terhessége már a vége felé járt.
A hangja ostorcsapásként jött, élesen és engesztelhetetlenül.
- Meglátogattad Asmahant. Miért?
Katharina megpróbált nem reszketni.
- Tetszik neki a hímzésem, Hölgyem.
- Szerintem a munkád silány. Asmahannak nincs ízlése.
A fekete kontúros szem Katharinát fürkészte. Katharina érezte,
hogy a szíve a torkában dobog.
- Miért reszketsz, lány?
- Még sosem - Katharina megnyalta kiszáradt ajkait - voltam
ilyen fényűző személy társaságában, Hölgyem. Olyan, mintha egy
istennőre néznék.
Katharinának elképzelése sem volt, honnan vette ezeket a
szavakat, de nagy hatásuk volt. Úgy tűnt, a szultána kicsit meg-
enyhült; még egy ilyen fennkölt személy sem volt védett a hízel-
géssel szemben.
- Valamit meg kell tenned nekem - közölte a nő, nem veszte-
getve idejét. - Végezd el jól, és bármilyen kívánságodat teljesítem.
Katharina alig tudta leplezni döbbenetét.
- Mit óhajt, Hölgyem?
- Asmahan után kell kémkedned. Figyeld, mit tesz, kikkel talál-
kozik, és miket mond. Aztán jelentsd nekem. Megértettél?
- Igen, Hölgyem. Van valami külön…
 - Bármi - csattant a hangja. - Mindenről számolj be, ami vele
kapcsolatos. Majd én eldöntöm, mi fontos és mi nem.
Egy pillanatig elgondolkodva nézte Katharinát.
- Talán lojális és hűséges vagy Asmahanhoz. Ez a te dolgod. Ez
azonban ne akadályozzon meg abban a feladatban, amivel most
megbíztalak. De, ha a szíved elgyengülne, gondolj az ígéretemre,
hogy bármely kívánságodat teljesítem, ha a jelentésed kedvemre
való.
A szultána sóhajtott, és ékszerekkel gazdagon díszített kezét
duzzadt hasára tette.
- A szultán örökösét viselem - mondta, ami szükségtelen beje-
lentés volt, de nem hagyott kétséget afelől, hogy Asmahan fiának
nincs esélye.
Katharina már távozni készült, de a szultána éles hangja utol-
érte:
- Vigyázz, lány, mert miközben te Asmahant figyeled, téged is
figyelni fognak. Minden lépésedről tájékoztatnak!
Katharina továbbra is minden este eljárt Asmahanhoz, eljátsz-
va, hogy hímzést készít neki, de most már egy új és borzalmas ti-
tok terhe is nyomta a vállát. Miközben Bulbullal játszott, meséket
mondott és énekelt neki, Asmahan szomorúan figyelte őket, mert
ezek voltak utolsó együtt töltött napjaik. Katharina azon tanako-
dott, miről számoljon be Safiyának. Vajon bízhat-e Asmahanban
annyira, hogy ezt az új fejleményt megossza vele, és megtalálják-
e valaha Adrianót.

Napközben, bárhova ment, úgy képzelte, láthatatlan szempá-

rok százai figyelik. A palota falai titkos ajtókat rejtettek, eldugott
átjárókat és kémlelőnyílással ellátott válaszfalakat.
Kémeket kémlelő kémeket. Minden este, amikor Asmahan lak-
osztályába ment, megkérdezte van-e hír Adrianóról. A válasz min-
den este azt volt, hogy nincs. Katharina komolyan azon kezdett
gondolkodni, hogy a szultánának több hatalma van, mint Asma-
hannak. Ha beszámolok erről neki, vajon a kedvemért kiszabadítja
Adrianót, és mindkettőnket szabadon bocsát? „Teljesítem bármi-
lyen kívánságodat.” - mondta a hatalmas Safiya. Aztán egy este
Asmahan azt mondta:
- A fiamra leselkedő veszély egyre nagyobb. Safiya megfogad-
ta, hogy sosem lesz a szultán örököse.
- Mi van akkor, ha a szultána lányt szül?
- Akkor féltékenységből megöleti a fiamat. Az élete minden
nappal egyre nagyobb veszélyben van. Egyre jobban félek. Az eu-
nuchom talált egy testőrt, akiben megbízhatunk. A férfi Bulbullal
lesz minden percben, az indulásig.
- Hogyan lehet biztos abban, hogy megbízhat benne? - Még
bennem sem bízhatsz meg.
Katharina átkozta a sorsát, amiért ilyen helyzetbe került.
Segítsen Asmahannak vagy fordítva, kémkedjen utána és a
szultánától kérjen segítséget Adriano megtalálásához?
- Katharina, jó emberismerő vagy? Talán te magad is meg-
mondhatod, hogy bízhatok-e ebben a férfiban? - Asmahan kimuta-
tott a magánkertjébe, ahol Bulbul szeretett játszani kis csónakjai-
val a halastavon.
Katharina kiment és az esti égbolt alatt nézte a szomorúfűz
mellett álló, köpenybe öltözött magas alakot - a férfit, aki vékony
volt és nyurga, bozontos szakállal és vállain túl lógó hajjal.
Amikor az megfordult, a lány látta mélyen beesett szemét és a
mosoly talán ajka körüli árkokat.
A férfi egy pillanatig a lányra meredt, majd a felismerés átsu-
hant arcán.
- Áldott legyen Isten az Ő kegyelmében - suttogta, és botlado-
zó lépést tett felé.
Katharina ért hozzá előbb, lesoványodott karok ölelték a leglá-
gyabb öleléssel. Katharina érezte, hogy a köpeny alatt csont és
bőr, és a férfi elsorvadt vállára borulva zokogni kezdett.
Adriano is elsírta magát, hiszen azt hitte sosem fogja újra látni
a lányt.
- Hogyan? - dadogta Katharina, hátrébb lépett, és valósággal
itta a férfi látványát.
 Az letörölte a könnyet az arcáról.
- Amikor a rabszolgahajó bűzös rakterében ültem, arra a lány-
ra gondoltam, akivel találkoztam, arra a nagyon bátor lányra, aki
elhagyta városa biztonságát, kényelmes és biztonságot nyújtó éle-
tét, és nekiindult a nagyvilágnak, hogy megtalálja az apját. Sem-
milyen veszély nem tántorította el az ösvényéről, még az sem,
hogy hajótörést szenvedett egy szigeten egy idegennel. Amikor
hallottam az elszántságot a hangjában, és láttam lelke erejét, arra
gondoltam, talán én is lehetek olyan, mint ez a tiszta lány. Imád-
koztam az Áldott Szűzhöz, megújítottam fogadalmamat, hogy visz-
sza szeretném állítani uralmát Jeruzsálemben, elmondtam, hogy
csatlakozni szeretnék lovagtestvéreimhez Krétán, és amíg alud-
tam, az Áldott Anya meglátogatott álmomban, és azt mondta,
semmire nem tud használni, ha meghalok, mert a mártírok nem
építenek templomokat, márpedig neki élő katonákra van szüksé-
ge. Így lovagi köpenyemet már a rabszolgahajón eldobtam, meg-
szabadultam mindentől, ami eredeti rangomat igazolhatta volna,
így amikor kihoztak a hajó rakteréből a dokkra, senki nem tudta, ki
vagyok. Némának tettettem magam, és izomzatom láttán a fel-
ügyelő a téglagyárba küldött, mert a palota építése olyan munka,
aminek sosincs vége. Azóta éppen azokat a falakat építem, ame-
lyek fogva tartanak minket.
Megkérgesedett kezébe fogta Katharina lágy kezét.
- A Szűznek tett fogadalmam tartott életben, mert vissza kell
térnem Jeruzsálembe. Aztán rád is gondoltam, Katharina, és ez is
segített életben maradnom, mert tudtam, neked lenne erőd és ki-
tartásod ahhoz, hogy legyőzd ezt a szerencsétlenséget - mosoly
játszott az ajkán. - Aztán arra gondoltam, hogy én, a Mária Rend
lovagja, bizonyára képes vagyok arra, amire egy lány képes.
Asmahan kijött a kertbe, megállt, hosszan nézte a hihetetlen
párt a holdfényben - a gömbölyded lányt a selyemruhában és a
csontváz férfit rongyokban - és azt mondta:
- Úgy döntöttem, Katharina, nem utazhatsz egyedül, mert fel-
hívhatod magadra a figyelmet. Férfitársaság kell, akire azt mond-
hatod, a férjed. Védelmet jelentene neked és a fiamnak. Elég pén-
zem és barátom van ahhoz, hogy helyet találjak kettőtöknek és
Bulbulnak egy karavánban. Leveleket adok nektek, amit elvisztek
a családomhoz. Az apám, Ali Sayaid Sejk gazdag és hatalmas em-
ber. Bőségesen meg fog jutalmazni benneteket azért, amit tesz-
tek.
Katharina könnyes szemmel nézett Asmahanra. Safiya szultá-
na, a kémkedés és a cselszövés mind kisiklottak elméjéből.
Egyetlen dologra tudott csak gondolni, a kezeit tartó durva,
kérges kézre.
Asmahan újra megszólalt:
- A kémeim azt jelentették, hogy indul egy karaván Szamar-
kandba az első teliholdkor. Megkérem a szultánt, hadd látogassam
meg a mecsetet azon a napon. Azt mondom, akkor van az apám
születésnapja, és hogy kifejezzem előtte a tiszteletemet, imát sze-
retnék felajánlani neki. A szultán nem fogja ezt megtagadni. A
gyereket magammal viszem, és természetesen kíséretnek hölgye-
ket és eunuchokat, hogy megvédjenek. Te és a spanyolod köztük
lesztek. Mi, nők egy válaszfal mögött imádkozunk, hogy a férfiak
ne láthassanak meg minket. Megszökhetsz a fiammal, nem fognak
észrevenni, és az eunuchom odakísér téged és Adrianót, ahonnan
a karaván indul. Aztán én visszatérek a palotába.
Katharina végül meglelte a hangját, bár nehezen ment ezen a
varázslatos éjszakán.
- A szultán biztos észreveszi, hogy a fiú hiányzik.
- A szultán mostanában azzal van elfoglalva, hogy rodoszi lo-
vagokat űzzön ki a birodalmából - mondta Asmahan Adrianóra pis-
lantva -, így fiunk látogatásai nem olyan gyakoriak. Mire megtudja,
hogy a fia hiányzik, ti és Bulbul már messze jártok, és senki nem
fogja tudni, hová tüntetek.
Katharina meg akarta kérdezni, meg kellett tegye, mert éssze-
rű kérdés volt:
- Miért nem Ön megy?
- Ha én tűnnék el, azt azonnal észrevennék, és azonnal keres-
ni kezdenének. A szultán emberei napok alatt megtalálnának. De
hetekbe telhet, amíg kiderül, hogy Bulbul elment, de addigra már
túl késő lesz ahhoz, hogy a nyomotokra bukkanjanak.
Asmahan egy csomagot adott Katharinának.
- Először Bagdadba utaztok, ott van a Török Birodalom határa.
Addig a szultán védelme alatt fogtok utazni. Passzusom garantálja
biztonságos utazásotokat. Bagdadban csatlakoztok egy Szamar-
kandba induló karavánhoz, azon az útszakaszon pedig az apám
védelme alatt álltok. Titkos tárgyalásban vagyok a szamarkandi
követtel. Megszövegezte a szükséges dokumentumokat. Apám ha-
talmas ember, félnek a nevétől. Biztonságban lesztek. Ha megér-
keztek Szamarkandba, bőségesen megjutalmaz benneteket. Ha át-
adtátok Bulbult a családomnak, szabadon elmehettek, ahová csak
szeretnétek.
Bagdad, Szamarkand… Oly messze Jeruzsálemtől, mennyi
mérföld, mind rossz irányba! Aztán Katharina a kis Bulbulra gon-
dolt, meg arra a csecsemőre, akit majd tizenkilenc éve egy meg-
özvegyült apa elhagyott, mert egy kék kő keresésére indult. A kis-
fiú helyzete majdnem olyan volt, mint az övé. És itt az élete ve-
szélyben forgott.
- Hölgyem - mondta - nem találok szavakat arra, hogy kifejez-
zem hálámat. Azért, hogy megtalálta Adrianót, és azért…
Asmahan felemelte ékszerekkel díszített kezét:
- A fiamért teszem, semmi másért. Tartsd biztonságban, és
gyakran mesélj neki rólam.
Katharina ezután nem látta Adrianót, mert mint férfi, nem le-
hetett nők társaságában. Továbbra is látogatta esténként Asma-
hant, magával vitte a selymet és a hímzést, reggelente pedig arról
jelentett a szultánának, hogy Asmahan a többi ágyasról pletykált,
meg a hárempolitikáról, és azon töprengett, vajon az éles szemű
nő átlát-e ravaszságán. Hálófülkéjében a hálóteremben minden
este megnézte Szent Amélia festményét, és érezte, hogy szíve re-
ménykedve dobog. Most már nagyon hamar ő és Adriano újra sza-
badok lesznek, és újra úton lehet a kék kristályhoz, és Isten akara-
tával, a családjához.
Két nappal tervezett menekülésük előtt futótűzként terjedt el
a hír a palotában, hogy Safiya szülni kezdett. Minden tevékenysé-
get felfüggesztettek, és mindenki idegesen várta a híreket. Asma-
han a közelében tartotta Bulbult, Katharina pedig a hálóteremben
várta az üzenetet.
Aztán megérkezett a hír: a szultán első ágyasa fiút szült.
Kifogytak az időből. Abban a pillanatban, ahogy az újszülöttet
a mellére tették, Safiya törvényes jogát kérhette, hogy Asmahan
fiát zárják be a ketrecbe. A fiatalabb ágyas szolgái és őrei szinte
azonnal cserbenhagyták Asmahant. Már nem volt kérdés, hogy el-
megy-e a mecsetbe, hogy imádkozzon az apjáért. Már csak órák
kérdése volt, hogy a szultána eunuchjai megjelenjenek, és elvi-
gyék Bulbult.
Bár Adriano továbbra is hitt abban, hogy minden török istente-
len pogány, és esküdt ellensége, ez az ágyas azonban megmen-
tette őt, és újra összehozta Katharinával, így bevallottan a védel-
mezője lett. Legalábbis fiának védelmezője, mert végül is semmit
nem tehetett, hogy Asmahant megvédje.
A hűséges eunuch segítségével Adriano felmászott a kert falá-
ra - Bulbul, akit máklével ízesített tejjel elaltattak, a hátára volt kö-
tözve -, átmászott a falon, és segített a mögötte levő Kathariná-
nak. Az éj leple alatt követték az eunuchot a palotát körülvevő kül-
ső falak és sikátorok útvesztőjében, végül pedig a város utcáinak
és nyomortanyáinak labirintusában. Mielőtt elváltak, Asmahan
adott Katharinának egy arany dinárokkal - a Török Birodalom ér-
méjével teli faládikót. Megölelték egymást, és Asmahan utoljára
megcsókolta a fiát. Most, hogy Katharina és Adriano az eunuchot
követte a hatalmas karavántáborba, tudták, milyen sors vár Asma-
hanra, ha egyszer fondorlatára fény derül: minden a szultán törvé-
nyeit megszegő háremhölgy büntetése azonos volt. Zsákba kötö-
zik egy macskával és egy kígyóval együtt, és bedobják a Boszpo-
rusz vizébe.
Az ezer tevéből álló karaván hajnalban indult, parfümöt és
kozmetikumot vitt Egyiptomból. Az út során még felvesz színes
üveget Szíriában, prémet az eurázsiai sztyeppéken - és mindet el-
viszik Kínába, ahol az emberek szenvedélyesen vágynak ilyen dol-
gokra - és selyemre és jade kőre cserélik, amit aztán visszahoznak
a nyugati nemzeteknek, ahol az emberek meg ezekért bolondul-
tak. Az úton találkoztak Kínába tartó mutatványosokkal - zsonglő-
rökkel, akrobatákkal, énekesekkel és bűvészekkel - és kelet felől
jövő, Európába tartó szerzetesekkel, tanítókkal és felfedezőkkel.
Bár találtak volna elejthető vadat az út során, Katharina és Adria-
no vittek magukkal kenyeret, szárított gyümölcsöt, sózott húst és
kemény sajtot, valamint rengeteg vizet. És örültek, hogy gond nél-
küli hármasban vannak: Adriano, az oltalmazó, Katharina, a nevelő
és Bulbul, a „gyerekük”. Ahogy Konstantinápolyt és a borzalmakat
maguk mögött hagyták, és a szabad ég alatt, a friss levegőn utaz-
tak, és egészséges táplálékot ettek, millió dolgot láttak, amin ne-
vetni lehetett, az életerő visszatért Adrianóba. Teste megizmoso-
dott, szeméből kiolvasható volt, hogy szelleme megint ragyogni
kezdett. Katharina csak egyszer mondta neki, hogy szabadon el-
mehet Jeruzsálembe, ne érezze kötelességének, hogy megtegye a
hosszú utat Szamarkandba vele, de a férfi elhallgattatta, a foga-
dalmára hivatkozott, hogy nem hagyja őt magára, amíg nem telje-
síti Asmahannak tett ígéretét. Azután - mondta - együtt mehetnek
Jeruzsálembe.
Ahogy a karaván kelet felé haladt, Katharina - aki valamikor
néhány mérföldnyi hajózás után az Adrián azt gondolta, hogy a vi-
lág javát látta - először találkozott sivataggal, meg a homokviha-
rok szörnyű csodájával, ami olyan hirtelenséggel csapott le rájuk,
hogy halált hozott az éberségéről elfeledkező utazóra. Ő és Adria-
no hamarosan megtanulták figyelni a tevéiket; ha a jószágok dü-
hösen morogni kezdtek, és pofájukat a homokba fúrták, azt jelen-
tette, hogy homokvihar közeledik, még akkor is, ha az idő tiszta. A
hajcsárok azonnal betakarták orrukat és szájukat ruhával, és a ke-
gyetlen és gyors vihar már ott is volt.
Az út során leggyakrabban a csillagos ég alatt táboroztak oázi-
sokban és útkereszteződésekben. Néha helyőrségeknél, karaván-
szerájoknál álltak meg, ahol fogadókban megfelelő ágyat kaptak,
és zenészek szórakoztatták őket. Ahogy az arany homokban ha-
ladtak a mélykék ég alatt, a futó fehér felhők és smaragdzöld pál-
mafák árnyékában, utazásuk Katharina számára kezdett valósze-
rűtlennek tűnni. Katharina a karjában tartotta Bulbult, és tevéjük
himbálása félálomba ringatta őket.
Az előtte haladó Adriano széles vállát és egyenes hátát figyel-
te, a férfiét, aki mélyen hitt Istenben és Neki szentelte életét, és
aki ugyanakkor rejtélyes is volt.
Nem tudta volna megmondani, mikor lett szerelmes. Talán
már akkor, amikor először megpillantotta a velencei kikötőben.
Vagy amikor azt nézte, hogyan imádkozik a portugál hajón,
vagy amikor egymás karjában aludtak a kietlen szigeten, és úgy
érezték magukat, mintha ők lettek volna az utolsó két ember a föl-
dön. Bármikor és bárhol lett is szerelmes, titokban tartotta, mert
Adrianónak is megvolt a maga útja, meg neki is a sajátja.
 Sosem árulta volna el, mi rejtőzik a szívében, de a szerelmét
közel tartotta magához, egy olyan kamrába tette, ahol az anyját
tartogatta, meg az apját és most már a tragikus sorsú ágyast, As-
mahant, aki megmentette az életüket.
Ezek az új érzelmek azonban meglepték, mert sosem tapasz-
talta korábban ezt a szenvedélyt Hans Roth iránt. Most, hogy Adri-
ano minden pillantásától és minden szavától lángra gyúlt, el sem
akarta hinni, hogy valamikor a romantikus szerelmet mítosznak
gondolta. Adriano utáni vágya erősebb volt, mint az eddig megta-
pasztalt éhség vagy szomjúság; az elméjét éjjel-nappal uraló szel-
lem sóvárgása volt. Muszáj volt szerelmét valahol levezetnie, és
erre egy új köpeny elkészítését találta megfelelőnek. Titokban An-
karában a piacon vásárolt egy fehér köpenyt, selyemfonalat meg
tűket, és este pihenőkor szerelmi zálogát készítette, miközben Ad-
riano vadászni ment a férfiakkal, vagy a tűzhöz fát gyűjteni. Tudta,
hogy mély fájdalmat hordoz magában, mélyebbet, mint a megkín-
zott testén látható sebhelyek, a fájdalmat, amit akkor pillantott
meg először az arcát szántó mély barázdákban, és amit hangjában
hallott, amikor a kietlen szigeten arról az asszonyról beszélt, akit
egykor szeretett. Bár Katharina tudta, hogy sosem remélhet, hogy
nem űzheti el a férfi lelkéből ezt a mély fájdalmat, azért imádko-
zott, hogy az új köpeny visszaadja majd hajdani méltósága egy ré-
szét.
Adriano azért is foglalkoztatta, mert valami nem hagyta nyu-
godni. Egy rejtély, ami napról napra egyre mélyült. Adriano egy-
szer azt mondta, hogy cölibátust és önmegtartóztatást fogadott,
amikor csatlakozott a lovagrendhez, és hogy a fogadalmakat egy
férfi megöléséért vezeklésnek szánta. Most azonban, hogy szoros
közelségben töltötték a nappalokat és az éjszakákat, megosztot-
ták az élelmet és a szállást, úgy tettek, mintha a bűbájos Bulbul
szülei lennének, Katharina jobban átérezte ezeknek a fogadalmak-
nak az igazi értelmét és mélységét. A portugál hajón eltöltött na-
pok, és a szigeten a hajótörés utáni éjszakák nem voltak elegen-
dőek ahhoz, hogy valóban megfigyelje a férfit. Itt azonban a vég-
telen sivatagban, a végtelenbe nyúló ég alatt Katharina olyan tisz-
tán belelátott Adrianóba, mintha üvegből lett volna. Úgy látta, Ad-
riano önmegtartóztatása indokolatlan mértéket öltött, nemcsak
húst nem evett és bort nem ivott, de elég ételt sem fogyasztott.
Úgy tűnt, mintha éheztetné magát, hogy büntesse a testét, túlhaj-
szolta magát, sokkal tovább dolgozott, vadászott és aprította a fát,
mint a többiek, akik megpihentek tábortüzeiknél. A bűntett, amit
elkövetett (bár Katharina nem volt biztos benne, hogy bűntettet
követett el, mert ha egy szeretett nőért harcolt, az nem a jogaiért
való harcot jelentette?) több, mint húsz éve történt. Nem bűnhő-
dött még eleget? Vagy - és gyanúja a kelet felé haladó karavánnal
megtett és maguk mögött hagyott mérföldekkel egyre nőtt - törté-
nete több volt, mint amennyit elmesélt?
Rájött, hogy az iránta érzett megszállottsága beárnyékolta
életcélját: hogy megtalálja apját. Így egyre többet és többet kellett
Szent Amélia portréjára támaszkodnia, hogy emlékeztesse magát
céljára. Mint egy imákat őszintén felkínálni vágyó esdeklő a temp-
lomban, akinek szeszélyes elméje a festett üveg ablakokon túli
százszorszép mezőkre kóborol, Katharinának egyre többször kel-
lett akaraterejét latba vetnie, hogy szívét az útirányon tartsa. Es-
téről estére, már rituálészerűen, elővette a kis festményt, és a kék
kristályt nézte, miközben litániáját mondta: Ez az én rendelteté-
sem.
Ahogy visszaadja Bulbult anyja népének, Katharina megfordul,
és visszaindul Jeruzsálembe, megkeresi a kék kristályt, és megta-
lálja az apját.
És Adrianónak is követnie kell a saját csillagát, bárhová is ve-
zeti.
A karaván egy örökké mozgó, változó folyam volt, emberek tá-
voztak belőle és csatlakoztak hozzá teljes törzsek, magányos lova-
sok, ettől aztán hol összezsugorodott, hol meg hosszú kígyóként
tekergett a sivatagban, legelőkön és hegyvidéken.
Mivel álcájukban biztonságban érezték magukat, és messzire
jártak Konstantinápolytól és a maguk mögött hagyott veszélytől,
Katharina és Adriano barátságot kötöttek a jövevényekkel, meg-
osztották velük tüzüket és ételüket, majd búcsút intettek, és társa-
ságukban új jövevényeket üdvözöltek.

Ahogy kelet felé haladtak a nyelv egyre komolyabb problémát

jelentett, mert új dialektusokkal és nyelvváltozatokkal találkoztak.
Az arab egyre nehezebben ment Katharinának, és Adriano görögje
is egyre kevésbé volt használható. Bár a latint több, mint ezer évig
terjesztették keleten, Katharina és Adriano egyre nehezebben tud-
ta megérteni, hiszen az ősi nyelv a helybéliekéhez idomult. Egy-
mást azonban megértették, szavak nélkül is, mozdulatokkal, arcki-
fejezéssel és sokatmondó pillantásokkal. És mindössze erre volt
szükségük - jöttek rá - hiszen éjszakákat és nappalokat töltöttek
együtt.
Észak-Perzsiában a karaván megállt egy csipkés hegyvonula-
tok között elterülő kis völgyben, ahol találtak egy meglepő folyót.
Partjai mentén nem nőttek növények, minden sziklás és med-
dő, de a víz meleg volt, és mindenki elképedésére ragyogó zöld
színben játszott. Ez a forrásnál található ásványianyag-lerakódás-
nak volt köszönhető, magyarázta a karaván vezetője.
Ez adta a víz meglepő smaragd színét. Ráadásul még iható is
volt, sőt, néhány ember szerint egészséges is. Így a smaragd folyó
mellett táboroztak le a holdfényben, ezernyi sátorral és tábortüzek
százaival.
Katharina nagyon örült, hogy végre rendesen megmoshatja a
haját. Bár az elmúlt hetekben néha-néha leöblítette, a vízkészletek
elég szűkösek voltak. Hajának tisztán tartásához eltanult egy trük-
köt a helyi beduin asszonyoktól, akik hamut és szódát dörzsöltek a
hajukba, majd órákat töltöttek azzal, hogy alaposan eldolgozzák.
Így a sötét festék, amit még Velencében kent magára, hogy arab
fiatalembernek nézzen ki, lassan világosbarna lett, újonnan nőtt
haja pedig szőke sapkaként övezte a fejét. Most viszont megfelelő
szappant használt, jól átdörzsölte és kiöblítette, majd az egészet
megismételte.
Amikor kész volt, és a szélben szárítani kezdte a fürtjeit, ame-
lyek arany sörényként szálldostak, annyira lenyűgözte az embere-
ket, hogy a táborban majdnem mindenki megállt, és bámulni
kezdte.
Leginkább Adriano.
Éjjel, a fénylő hold alatt a lány átadta Adrianónak az új kö-
penyt, amit hímzett, és a férfit ez olyan mélyen megindította,
hogy szavakat sem talált rá. Visszakapta az életének értelmet adó
rend sötétkék, nyolcágú keresztjét.
Rangját újra öltözék formájában viselhette, és hirdethette a vi-
lágnak, hogy életét az Áldott Szűznek szentelte.
És végül itt, a csillagok alatt Adriano elmesélte teljes történe-
tét Katharinának.
 Húsz évvel ezelőtt, még Aragóniában, szenvedélyesen szerel-
mes volt egy Maria nevű nőbe, akiről azt hitte, feleségül fogja ven-
ni, aztán a nő beismerte, hogy valaki mást szeret.
Adriano haragra gerjedt, és kihívta a másik férfit. Harcoltak.
Adriano megölte, és Maria szomorúságában visszavonult egy
kolostorba, és feltételezhetően ma is ott él - Katharina ennyit tu-
dott a történetéről. Ezen az éjszakán a hatalmas, kövér és méltó-
ságteljes hold alatt, és a lágyan csobogó smaragd folyó partján
Adriano meggyónta fájdalmát, ami életének minden napját betöl-
tötte.
- Tudtam - mondta halkan, és maga köré fonta lovagi köpenyét
-, szívem legmélyén tudtam, hogy Maria nem szeretett. A büszke-
ség és a gőg elvakított. Azt hittem, majd idővel elérem, hogy sze-
relmes legyen belém. De a másik férfi… bárki másról lett volna
szó, hagytam volna. Szemet hunytam volna felette, várva, hogy
Maria mégis hozzám jöjjön. De a másik férfi a fivérem volt, és ezt
nem tudtam elviselni. - Meggyötört tekintettel nézett Katharinára.
- Igen, a férfi, akit megöltem, a testvérem volt. Vak féltékenység-
ből megöltem. Ártatlan volt, semmit nem követett el ellenem.
Nincs jogom arra, hogy boldog legyek, Katharina. Nincs jogom
arra, hogy szeresselek, vagy hogy te szeress engem.
Keservesen sírni kezdett, ekkor Katharina megölelte. Arcát a
lány tiszta, aranyló hajába temette, érezte meleg, fiatal testét, aj-
kát az arcán és nyakán, könnye keveredett az övével. Ajkuk egy-
másra talált, és a kék keresztes köpeny alatt fekve végre enyhü-
lést találtak a szerelemben.
Később, amikor felébredtek, Adriano felkelt, kézen fogta Kat-
harinát, és a smaragd folyó partjára vezette. Ledöfte kardját a
földbe, a kecses, arany markolatú fegyvert, amelyet Asmahan
adott, hogy védje vele a fiát. Itt Katharina és Adriano letérdeltek,
mintha egy kereszt előtt tennék, és a férfi kezébe véve a lány ke-
zét így szólt:
- Bár messze vagyunk a papoktól és templomoktól, Isten, az
Áldott Anya és az összes szent lát minket. Őelőttük kijelentem,
hogy az én szeretett Katharinámat feleségemnek tekintem és ma-
gamat a férjének, és felajánlom testemet és lelkemet neki, szerel-
memet és a hódolatomat, életem hátralevő részére, és azutánra
is, amikor majd meghalunk és egyesülünk a Mennyekben.
 Katharina elmondta ugyanezt az esküt, és tudta, történjen
bármi a jövőben, ő és Adriano mindig össze lesznek kötve.

Egy hetet töltöttek el szerelemben, mint férj és feleség, és

mindketten csodálkoztak azon, mivel érdemeltek ki ekkora boldog-
ságot, és mindketten megígérték Istennek, hogy ezért az örömért
meg fognak szolgálni. Aztán egy nap hajnalban kimásztak a sátor-
ból, hogy lemenjenek a folyóhoz fürdeni.
Adriano maga köré kanyarította lovagi köpenyét, Katharina
csatlakozott a többi asszonyhoz és gyerekhez a folyó egy másik
partszakaszán. Bulbullal játszott a vízben, és elmesélte neki, mint
mindennap, hogy hamarosan találkozik a nagypapájával meg az
unokatestvéreivel. Amikor Bulbul megkérdezte, mint minden alka-
lommal, hogy az anyukája is ott lesz-e, Katharina azt válaszolta,
„hogy nem tudja, talán”, amiben legalább egy kis igazság volt, de
aztán hozzátette: „azt szeretné, ha a nagypapáddal lennél, aki
majd megtanít lovagolni”. Most először sajnálta, hogy vissza kell
adja a fiút a családjának, mert a Konstantinápoly óta eltelt hetek-
ben megszerette.
Épp egy törülközőbe bugyolálta be, amikor meghallotta az el-
ső sikolyt. Amikor megfordult, lovasokat látott, hatalmas kardokat
forgattak, és átvágtattak a táboron.
Katharina felkapta a gyereket, és rohanni kezdett. Elérte a fo-
lyópartot, ahol a karaván férfitagjai fürödtek, és a kitört zűrzavar-
ban meglátta Adrianót a fehéren tündöklő lovagi köpenyében.
Odakiáltott neki, de ebben a pillanatban kardot döftek a férfi hátá-
ba, éppen a nyolcágú kék kereszt közepébe.
Elborzadva nézte, ahogy szerelme széttárja karjait, térdre
esik, majd arccal a földre zuhan, hátából vércsík szivárog. Látta,
hogy a kard újra felemelkedik, majd a nyaka felé sújt le.
Elfordult, eltakarta Bulbul szemét, és meghallotta azt a bor-
zasztó hangot, ami akkor hallatszik, amikor a fejet elválasztják a
törzstől.
Katharina megfordult, és rohanni kezdett, de egy martalóc el-
kapta. A fiút kitépték a kezéből. Iszonyodva nézte, ahogy a kis Bul-
bult feldobták a levegőbe, mintha súlytalan madár lenne, majd fej-
jel előre egy nagy görgeteg kőre zuhan, ahol koponyája szétnyílt,
mint egy dinnye.
Aztán éles fájdalom nyilallt a fejébe, feketeség ölelte körül,
mintha hirtelen éjszaka borult volna rá.
Amikor Katharina visszanyerte eszméletét, más asszonyok tár-
saságában találta magát, némelyikük jajveszékelt, némelyikük dü-
hös volt, néhányan csüggedtek és reményvesztettek. Semmire
nem emlékezett. Fájt a feje és hányingere volt.
Hol van? Megdörzsölte a szemét, és körbenézett. Abból, amit
látott, arra döbbent rá, hogy ő és a többiek egy oldalról kecskebőr-
rel borított rögtönzött ketrecben vannak. Nem volt menedék az
erős nap ellen, egy száraz, törékeny ágaival az ég felé nyújtózko-
dó, lomb nélküli fát leszámítva. A kecskebőr falon kívül durva sát-
rak álltak, és tábortüzek füstje látszott.
Kiáltozást és vitatkozó hangokat hallott, meg vágtató lovak
patadobogását.
Amikor a feje kezdett kitisztulni és hányingere csökkent, de
emlékei még nem tértek vissza, látta, hogy férfiak lépnek a fog-
lyok közé, és durván vizsgálják a lányokat, lemeztelenítve őket.
Mivel úgy tűnt, nem saját örömszerző céljaikra válogatnak, eszébe
jutott, hogy bizonyára rabszolga-kereskedők.
A görög vitorlás! A szultán palotája! Már megint! Jaj, ne!
Katharina hátrálni kezdett, aztán megbotlott, és egy öreg fa
törzsének esett. Amikor kezét mellkasára szorította, megérzett va-
lamit a ruhája alatt. Amikor elővette, meglepődött a szíjon lógó kis
bőrerszény láttán. Bizonytalanul ismerősnek tűnt, gyanította, hogy
fontos lehet neki, így gyorsan lekapta a nyakából, és a fatörzsbe
rejtette, miután meggyőződött róla, hogy senki nem látja.
Addigra a férfi hozzá ért, és izgatottan mutogatott a hajára.
Bár nem értette a nyelvét, mozdulataiból Katharina kikövetkeztet-
te, hogy némi értéket jelent számukra.
Levetkőztették őt is, megvizsgálták, és miután végeztek az
összes fogollyal, összegyűjtötték az összes ruhát és egyéb tulajdo-
nukat, majd durva, olcsó gyapjúból készült köpenyeket osztottak
szét közöttük. Amikor a foglyokat magukra hagyták, és a nap is le-
nyugvóban volt, a többi nő jajveszékelt vagy sírt, de Katharina
visszakúszott a fához, kivette az eldugott erszényt, nyakába
akasztotta és ruhája alá rejtette.
Éjjel jött vissza minden emlék hozzá. Adrianóval és Bulbullal
álmodott, sikoltva ébredt, és amikor kitisztult elmével rájött, mi
történt, milyen helyzetbe került, az egész olyan nyers erővel tag-
lózta le, hogy keserű és vigasztalhatatlan zokogásban tört ki, ami-
ért mindenkit elveszített.
Katharina ettől kezdve kábulatban élt, nem törődött a többi nő
közeledésével, nem reagált a kérdésekre, vizet is csak akkor ivott,
ha az ajkaihoz tették. Az ételt visszautasította, csak ült és a távoli
horizontot bámulta.
Adriano holtan fekszik, és egy kard áll ki a lapockái közül.
Bulbul feje szétloccsan egy nagy kövön.
Igen, ő élt, és újra rabszolga volt.
Amikor egy törzsi asszony odajött a lányhoz, hogy megmossa
a haját, Katharina nem kérdezett semmit, nem is tiltakozott. A nő
erősen, alaposan végezte a munkáját, és a megszáradt haját meg-
fésülte, majd másokat is a ketrecbe hívott, hogy nézzék meg és
csodálják a napszínű fürtöket.
Másnap a nő visszatért, hozott szappant és egy éles kést, és
óvatosan leborotválta Katharina fejét, a haját egy kosárba gyűjtöt-
te. Katharina megint csak nem tiltakozott, kibámult a végtelenbe
nyúló sivatagba.
Egy héttel később látott egy nőt, aki a viselt érmék számából
ítélve a vezér első felesége kellett legyen, és aki büszkén divato-
zott egy durván elkészített szőke parókában.
Némaságában Katharina határozatlanul azon tanakodott, mi-
ért viselnek ezek a nők parókát, amikor a fejüket eltakarják. Aztán,
amikor azon az éjjelen gyönyör hangjait hallotta kiszűrődni a vezér
sátrából, fájdalmasan emlékezett arra, mennyire szerette Adriano
a haját simogatni.
Másnap reggel a férfi hatalmas léptekkel sietett a ketrechez,
és dühöngeni kezdett. Megmarkolta Katharina fejét, mintha dinnye
lett volna. Aztán elkezdett kiabálni azzal a nővel, aki megborotvál-
ta. Bár nem értette a nyelvüket, Katharina gyanította, miről vitat-
koztak. A „Zhandu” szó újra meg újra elhangzott, és a férfi dühö-
sen folyton kelet felé mutogatott.
Katharina megtudta a fogolytársaitól, hogy ezek az emberek a
Kosh népének tagjai, és a terület híres rabszolga-kereskedői, egy
büszke és gőgös nép, amely azt hitte, az istenek őket teremtették
meg először, és az összes többi embert utólag, és csak azért, hogy
a Kosh népét szolgálják. Egy harcos-nomád társadalom, nem keve-
redik más fajtákkal, mert úgy hitték, ők magasabb rendűek. A Kos-
hok lapos, kerek arcú, ferdeszemű emberek, és nekik volt a legvö-
rösebb hajuk, amit Katharina életében látott. Heves természetű,
gyapjas és bozontos sörényű lovakon száguldoztak.
Amikor tábort bontottak, és elindultak egy kelet felé vezető
ösvényen, Katharina megint csak nem tiltakozott, nem is érdeklő-
dött a sorsa felől. Rövid időre meg-megálltak a településeken,
hogy eladják emberi portékájukat, de őt mindig elkülönítették, las-
san rájött, hogy a Koshok addig tartják maguk között, amíg újra ki-
nő a haja, és Zhanduba viszik.
Miközben lovaik és kétpúpú tevéik mellett menetelt, Katharina
megfeledkezett a csupasz lábát égető homokról, fájó tagjairól, ki-
merültségéről és éhségéről. Egyedül Adrianóra gondolt, arra, hol
van a lelke? Vajon visszaszállt Spanyolországba, és szeretett Ara-
góniájában van? Vagy elment Jeruzsálembe, s az Áldott Anyának
szentelt kis templom egyik árnyéka? Vagy Kréta szigetén rendtár-
sainak feje felett lebeg, arra sürgetve őket, hogy a pogányok ellen
harcoljanak? Olykor késő éjjel, amikor a szél gyászosan nyöször-
gött, és Katharina felnézett a csillagokra, már-már érezte, hogy
Adriano vigasztaló szelleme mellette van, és azután vágyakozik,
hogy a karjaiba vegye.
Aztán egyik este jött egy férfi, megvizsgálta, és lelkesen alku-
dozott azzal a nővel, aki a gondozója lett. Katharina már elég
Kosht hallott ahhoz, hogy értse az alapvető szavakat, és rájött,
hogy a nő nagyon magas árat kért érte. Amikor a férfi tudni akarta
miért, a nő Katharina gömbölyödő hasára mutatott, és azt mond-
ta: - Gyerek van benne.
És Katharina egyből kiemelkedett némaságából.
Csodálkozva nézett le a hasára, és rájött, hogy a nő igazat be-
szél, csak ő feledkezett meg arról, miközben lét-nemlét határán le-
begett, hogy havibaja nem jelentkezett, és az sem tűnt fel neki,
hogy bár keveset evett, a hasa mégis nőtt.
Adriano gyereke.
Legalább újra képes volt arra, hogy elővegye Pastorius barát
bőrerszényét szennyes köpenye alól, és megnézze, mi van benne,
és amikor meglátta Badendorf kis kámeáját meg Szent Amélia mi-
niatúráját a kék kristállyal, megint sírva fakadt. Most azonban szo-
morúságába a remény szikrája keveredett - Adriano egy része
még él.
A Koshok hatalmas karavánja kelet felé haladt, és csak annyi
időre álltak meg, hogy eladják rabszolgáikat és készleteket vegye-
nek fel, majd továbbhaladtak ismeretlen területek felé, egyre
messzebb attól a világtól, amit Katharina ismert. Bár fogva tartói
etették, az alig volt elég ahhoz, hogy életben maradjon, pedig Kat-
harina most már nagyon is élni akart. Így újabb morzsákért har-
colt, lopott másoktól, hogy táplálhassa a benne növekvő új életet.
Katharina úgy gondolta, a Koshok egy isten nélküli, barbár, és kife-
jezhetetlenül brutális nép. Amikor egy bűnözőt lefejeztek, a törzs
labdázott a levágott fejjel. Az esküvők is primitívek voltak: a leen-
dő menyasszony felugrott egy lóra, elvágtatott, mire udvarlói ül-
dözőbe vették. A férfi, aki elkapta és lebirkózta, lett a férje. A Kos-
hok halálra dolgoztatták rabszolgáikat, majd holttesteiket maguk
mögött hagyták, temetetlenül. Emellett sokat nevettek, táncoltak
és énekeltek, és olyan erős italt ittak, hogy Katharina már attól is
szédült, ha az ital gőzéhez közel került.
Ám miközben figyelt és hallgatta őket, megtanulta idegen
nyelvüket, mint valamikor a latint és az arabot, mert az a túlélését
és a születendő gyermek túlélését jelenthette.
Végül, miközben a Koshok egy fennsíkon teleltek egy elfele-
dett törzs ősi településének omladozó falai között, Katharina gyer-
meke megszületett, egy sápadt hajú lányka, aki egyetlen nyávogó
sírásával rést ütött a Katharina szíve körüli kőfalon. A lányt apja
után Adrianának nevezte el, és ahogy a napok és hetek teltek,
ahogy szoptatta, karjában tartotta és dúdolgatott neki, érezte,
hogy szomorúsága olvadni kezd, váratlan új örömöt kezdett felfe-
dezni magában. Adriano gyerekének a haja olyan volt, mint a
gyapjú. De a baba a normálisnál kisebb súllyal született, és lassan
gyarapodott. Katharina teje hamar elapadt, s megint harcolnia kel-
lett az élelemért.
Amikor a vezér és az asszonya megvizsgálták, és meglátták a
kicsi arany haját, elégedetten bólintottak, és Katharina megint hal-
lotta, hogy kiejtették a „Zhandu” szót. Tudta, hogy őt és gyerme-
két valami különleges dologra tartogatják.
Miközben keresztülhaladtak a Nagyobb Bosszúság Hegyen, és
egy hófödte csúcsokkal körülvett, magas hágón táboroztak, egyik
éjjel mennydörgésnek hallatszó robajt hallott, ami megriasztotta
Katharinát, de ami csak kisebb izgalmat keltett a Koshok között.
Hajnalban továbbgyalogoltak, még magasabbra másztak a hágón,
végül elértek a lavinaomláshoz. Őrült ásásba kezdtek a hóban, és
ebben mindenkinek részt kellett vennie, még a foglyoknak is, amíg
erőfeszítésük el nem nyerte jutalmát. A rabszolgatartók örömkiál-
tásokat hallattak, mert kiásták egy lavina alá került szerencsétle-
nül járt karaván embereit és áruit. Katharina először azt hitte, túl-
élőket keresnek, de amikor még élő áldozatra bukkantak, bunkós
bottal agyoncsapták őket, mert a Koshokat csak a zsákmány érde-
kelte. A visszataszító fosztogatást nézte, és a hó alól kiszűrődő se-
gélykiáltásokat hallgatta, fogvatatói megfosztották a halottakat és
a haldoklókat ruháiktól, ékszereiktől, és rengeteg értéket össze-
gyűjtöttek, mert egy Kínából érkező, aranyat és selymet szállító
karavánt találtak. Amikor folytatták útjukat, másik útvonalat vá-
lasztottak, mert ez a hágó egészen tavaszig járhatatlan, amíg a hó
el nem olvad, és a tetemeket el nem mossa a víz.
Katharina csodálatos és borzalmas dolgokat látott a Koshokkal
eltöltött évek során, és kétféle emberként figyelte őket: Katharina-
ként, aki csodálkozott a világ sokféleségén, és Katharinaként, aki
Adriano gyermekét a melléhez szorítva zokogott.
Csak egyszer próbált meg elszökni. Egy útkereszteződésben
egy nagy tábor mellett haladtak el, ahol lovak, tevék és teherhor-
dó pónik százait itatták, és tűzhelyek ezreiből szállt fel a füst az
égig. Amikor a vörös hajú rabszolgatartók távolabb sátrat vertek a
folyóparton, talán tízmérföldnyire az útkereszteződéstől, Katharina
várt, amíg az egész tábor elcsendesült és elaludt, akkor kilopó-
dzott a foglyok sátrából, elkötött egy lovat, és a mellére kötözött
Adrianával ellovagolt.
 Elkapták a tábor peremétől néhány méterre, visszavonszolták
és alaposan megverték az összegyűlt tömeg előtt. Ezután vala-
hányszor más utazók vagy település közelében táboroztak, elvet-
ték tőle Adrianát, és indulásig maguknál tartották a gyermeket. Ez
biztosította, hogy többet ne próbáljon meg megszökni.
Átkeltek az átkozott Takla-Makán sivatag vöröses-arany színű
mozgó dűnéin, ahol délibábok és titokzatos hangok csalogatták
halálba az elővigyázatlan utazókat. Itt a homok olyan gyorsan és
kiszámíthatatlanul mozgott, hogy a nyomokat gyorsan el lehetett
veszíteni. Ezért, amikor emberek haladtak errefelé, állati csontok-
ból tornyot építettek, hogy megjelöljék az utat mások számára.
Amikor a Koshok építettek ilyen tornyokat, azok emberi csontból
készültek. A karaván párás folyószurdokokon és tágas magaslati
legelőkön vándorolt keresztül. A nyári hőségben csak éjjel utaztak,
télen a hóval és a jéggel harcoltak.
Még két évébe telt a Koshoknak, hogy elérjék úti céljukat, ma-
gasan fenn a hegyekben, egy távoli helyen, messze a Selyem-
úttól, ahol őrszemek álltak őrt különös kőtornyokban.
És amikor végre útjuk végéhez értek, egy rejtelmes felhőkkel
borított fennsíkra, ahol azt mondták, ide már idegenek nem me-
hetnek, Katharina már majdnem négy éve volt a rabszolgatartók-
kal. Haja hosszan lelógott a hátára, és huszonhárom éves volt. Lá-
nya, Adriana pedig három.
Az út Zhanduba, egy meredek és keskeny hágón vezetett ke-
resztül, ami egyre keskenyebbé és meredekebbé vált.
Libasorban vonultak a szakadék szélén, amelynek mindkét ol-
dalán hatalmas, acélszürke sziklafalak emelkedtek. A kockázatos
út végén egy több karvastagságú és vashegyekkel ellátott fakapu
tornyosult, előtte lándzsás férfiak álltak. A fennsíkra csak a kapun
keresztül lehetett bejutni, ehhez viszont a Mennyei Uralkodó enge-
délyére volt szükség. Ily módon Zhandu évszázadokig érintetlen
maradt.
Miután átengedték a fakapun, a Kosh-karaván folytatta útját a
Mennyei Hídig, a technika márványból és gránitból készült reme-
kéig, ami masszív oszlopokon ívelt át a hegyekben olvadó hó miatt
áradó, vad folyó felett, amelynek smaragdzöld vizét fehér tajték
borította. Itt terült el a fennsík, amelyről az utazó úgy vélhette, a
világ tetején jár zöld fák között, termékeny mezőkön. Katharina
szeme elkerekedett a csodálkozástól, amikor meglátta a gyü-
mölcsfákkal, virágokkal és fűvel borított területet, mert még sem-
mi nem hasonlított ennyire az Édenkerthez. És ennek a mesés
fennsíknak a közepén emelkedett egy kupolákból, csúcsokból és
fehér falakból álló város, ami a nap által felhevített levegőben
reszketni látszott.
A Koshok a megtámadhatatlan fallal körülvett, káprázatos kris-
tály tornyos, türkizkupolás Zhandu árnyékában táboroztak.
A városba senkit nem engedtek belépni, ezrek sátoroztak a
síkságon, és csak ámuló pillantásokat vethettek a városra, ame-
lyet néha alacsonyan szálló felhők öleltek körül, s ettől úgy festett,
mintha lebegne.
Amikor egy képviselő kilovagolt a városból, hogy találkozzon a
Kosh-vezetővel, Katharina megkérdezte az egyik asszonyt, mit
akartak a Koshok és a fennsíkon táborozó többi kereskedő Zhan-
dutól. Mi miatt érte meg végigjönni ezen a hosszú és veszélyes
úton erre a világ végén levő helyre? A kurta válasz az volt, hogy a
Zhanduk olyan gazdagok, hogy nem tudtak mit kezdeni a gazdag-
ságukkal. Bármilyen árat kifizettek, és sosem alkudoztak. És ami-
kor Katharina csodás fehér szőrmékkel megpakolt jakokat látott,
és azt mondták, ezt őértük fizették, visszaemlékezett, milyen érté-
kesek voltak ezek a hermelinnek nevezett prémek Konstantiná-
polyban, vagy akár Európában, és elképedve tapasztalta, hogy a
helyieknek nem jelentenek többet, mint a közönséges kenyérci-
pók. Amit fogva tartói mondtak, igaz volt. A zhanduiak mindenért
alku nélkül fizettek, bármilyen túlzott is volt az ár, és nem érdekel-
te őket, hogy méltányos összeg volt-e, vagy sem.
Katharinát felsegítették egy öszvérre, Adrianával az ölében, és
hozzákötötték ahhoz a kétpúpú tevéhez, amelyen a városi elöljáró
ült lefüggönyözött hordszékében, hogy senki ne láthassa. Száz tö-
kéletesen szabott kék nadrágos, skarlátvörös mellényes és kanári-
sárga turbános testőr kísérte őket. Ahogy a különös csapat álha-
ladt a hatalmas városkapukon, Katharina visszapillantott és látta,
hogy a Koshok már szedték is a sátorfájukat, távozáshoz készülőd-
tek. Kétségkívül alig várták, hogy visszatérjenek nyugatra, ahol
százszoros haszonnal túladhatnak szőrméiken.
Őt és Adrianát a városba érve szinte azonnal kékbe és vörösbe
öltözött és furcsa, felkunkorodó orrú papucsot viselő szolgák csa-
pata szállította le az öszvérről. Egy falban levő ajtóhoz kísérték,
ahol egy káprázatos ruhába öltözött kincstárnok vette át őket, aki
szó nélkül sietett velük lefelé egy hosszú folyosón, majd felfelé há-
rom csigalépcsőn, lefelé még több folyosón, embernél sokszorta
nagyobb boltívek alatt és ajtókon át, míg végül szertartásosan,
ámde szó nélkül, egy kertbe terelte őket, ahol a legkülönösebb ki-
nézetű madarak ácsorogtak egy lábon - hatalmas élénk rózsaszín
lények.
A semmiből egy hihetetlen kinézetű nő úszott elő selyemten-
geren. Kerek lapos arca és ferde szeme volt, mint a Koshoknak, és
zárt szájjal mosolygott. Hajviselete megdöbbentő volt: a hosszú
vörös fürtöket két hatalmas kerék formában rendezték el a feje két
oldalán, és színes szalagokkal és ezüsttel, arannyal és gyöngydí-
szekkel fűzték át.
Selyemköpenyén a hímzés káprázatos volt, még Katharina
számára is, aki pedig kiváló hímzéseket látott a szultán palotájá-
ban. A türkiz és aranyszínű páva a nő köpenyén úgy nézett ki,
mintha hirtelen ki akarta volna tárni a szárnyait, hogy peckesen le-
sétáljon a szövetről.
Boldog, reményteljes arckifejezéssel érkezett, vette észre Kat-
harina, de mosolya lehervadt, ahogy meglátta a foglyokat.
Az asszony a homlokát ráncolta Katharina hosszú szőke haja
láttán, majd a szemébe nézett, és így szólt:
- Bah!
Aztán megfordult, hogy távozzon.
- Kérem, Hölgyem - mondta Katharina kosh nyelven.
A nő megfordult, és meglepődve nézett rá.
- Beszéled a nyelvünket? - kérdezte.
- Négy évig voltam a népével - felelte Katharina a nő jellegze-
tes kinézete alapján azt feltételezve, hogy ő is Kosh. - Kérem, én
és a lányom elmehetünk?
A nő úgy nézett Katharinára, mintha az együgyű lenne, és egy
újabb türelmetlen mozdulatot tett, majd elvitorlázott selyemfelhő-
jén.
A kincstárnokhoz fordult, aki hosszú skarlátvörös selyem-kön-
töst viselt meg egy kis selyemkalapot.
 - El kell mennem. Nem tarthatnak itt - mondta.
A férfi ugyanúgy nézett rá, mint korábban a nő, és közönyösen
mondta:
- Mehettek. A Legfőbb Nővér nem akar titeket.
Ugyanúgy koshul beszélt, de más nyelvjárásban, így Kathar-
inának egy kis időbe tellett, mire megértette.
Pislogott.
- Elhagyhatom ezt a helyet? Elhagyhatom Zhandut? A lányom
és én? Nem vagyunk rabok?
- El kell mennetek. Nem tartunk rabokat, a vendégeket meg
nem szeretjük.
Összeráncolta az orrát, mintha megcsapta volna valami szag.
- Az őrök visszavisznek benneteket a kapuhoz.
- Most? Nincs pénzünk, és nincs élelmünk.
- Az nem a mi gondunk.
- Akkor miért hoztak minket ide?
Legyintett.
- Hiba történt - mondta bizonytalanul. - Most menjetek.
Katharina távozó hátát nézte, és tiltakozni próbált, amikor szí-
nes selyempantallóba és mellénybe öltözött férfiak kilökdösték
őket a kertből. Nem néztek ki fenyegetőnek, mint a szultán palotá-
jában levő őrök és eunuchok, de türelmetlenek voltak, mint azok a
férfiak, akik az ebédjük miatt aggódnak.
Megpróbálta meggyőzni őket.
- Az emberek, akik idehoztak, a Koshok, elmentek. Sosem fo-
gom utolérni őket. Hová mehetnék a gyermekemmel?
A férfiak kituszkolták a kertből, a végén Adrianát a karjába
vette, és végigsietett egy hosszú folyosón, amely úgy nézett ki,
hogy még több folyosóra vezet. Amikor visszafordult, az őrök már
nem voltak sehol.
Tanácstalanul nézett körül. Mit kellene most tenniük? Nem me-
hetnek el, de nem is maradhatnak!
 Amikor Adriana azt mondta „Anya”, és fejét Katharina vállára
fektette, Katharina rájött, hogy a megpróbáltatás kimerítette.
Szegény kicsi Adriana, koraszülött volt, most kicsi a korához
képest, kemény és elnyomott életük miatt a Koshok közt. És mivel
a Koshok nem foglalkoztak azzal, hogy enni adjanak nekik aznap
reggel, mert valószínűleg arra gondoltak, az csak ételpocsékolás
lenne, hiszen a párt el akarták adni Zhandunak, Adriana még
gyengébb lett. Katharina elhatározta, hogy éjszakára keres valami
rejtekhelyet, és másnap reggel megpróbálja kitalálni, mit tegyen.
Ahogy továbbment a végeláthatatlan folyosókon, rájött, hogy
Zhandu olyan, mint egy méhkaptár, elegánsan öltözött udvaron-
cok jöttek-mentek, nők is, nem különültek el, mint a konstantiná-
polyi udvarban. Mindannyiuknak ázsiai arcvonásuk és vörös hajuk
volt, mit a Koshoknak, és Katharina azon tanakodott, vajon a két
népcsoport ugyanattól a távoli őstől származott-e. A férfiak hatal-
mas kalapot hordtak, akkorát, mint egy kocsikerék, a peremét
szőrmével szegélyezték, felül pedig magas és hegyes volt. A nők
hosszú hajukat hihetetlenül bonyolultan viselték, egyik frizura fur-
csább volt, mint a másik, és úgy tűnt, mindenkinek van valami
sürgős dolga, hiszen papírokkal és könyvekkel, zeneszerszámokkal
és ételekkel megrakott tálakkal siettek el mellettük, és egyikük
sem fordított figyelmet a rongyos nőre és csüggedt gyermekre.
Katharina megpróbálta elkerülni az őröket és mindenkit, aki ki-
utasíthatta volna őket a városból. Fényezett márványfolyosókon
iparkodott keresztül, amíg végül elért egy lakatlannak tűnő épület-
szárnyhoz. Látta, hogy az ajtónyílás felső részén pókháló feszül,
ezért arra gondolt, ez egy ritkán látogatott szoba, egy biztonságos
hely, ahol meghúzhatják magukat, így meglökte az ajtót, és besur-
rantak.
Fény áradt a magas keskeny ablakokon a kerek toronyszobá-
ba, amely a padlótól a mennyezetig fegyverekkel volt töltve: kar-
dokkal és lándzsákkal, fejszékkel és dárdákkal, nyilakkal, íjakkal,
különféle páncélingekkel és vértekkel. Egyértelműen a fegyverrak-
tárba botlott, de volt még valami furcsaság, mindent vastag por
lepett, és mindent pókháló borított, mintha évtizedek óta semmit
nem használtak volna.
Katharina odalépett az ablakhoz, és kinézett. A kőtorony aljá-
tól egy meredek lejtő indult, s szaladt a nagy síkságig, amely a lá-
tóhatárig terjeszkedett. Mindkét oldalán örökké hósapkás csúcsok-
kal tűzdelt, égbe nyúló hegyek emelkedtek.
Visszaemlékezett arra, hogy azt mondták, Zhanduba csak a
keskeny hágón keresztül lehet bejutni, így Katharina rájött, nincs
olyan ellenség, ami megtámadhatná ezt a hegytetői királyságot,
és talán erre nem is került sor generációk óta. Így e mesés város
lakói nem találkoztak betolakodókkal, nem foglalkoztak hadvise-
léssel évszázadok óta.
Gyapjúköpenyekre bukkant az egyik szekrényben, és gyapjú-
ba csomagolt régi bőrsisakra, amelyeket párnákként használhat-
tak. Adrianát biztonságba helyezte, és miután figyelmeztette,
hogy ne nyúljon semmihez, kiosont a szobából, vissza a folyosóra,
mert emlékezett, hogy valami istennőszentély-félét látott. A fülké-
ben álló szobor egy karcsú, őzike szemű, könyörületes mosolyú
nőt ábrázolt. Ételt és égő gyertyákat hagytak a lábánál. Az Áldott
Szűzre való hasonlóságot észrevéve, Katharina elsuttogott egy
imát, és elvett egy kevés élelmet és egy gyertyát, tudván, hogy az
istennő nem bánja.
Fügét és süteményt ettek, és egy kis kancsóból langyos gyü-
mölcslészerű italt ittak. Miután végeztek az evéssel, Katharina
hozzákezdett esti rituáléjukhoz, amit majdnem akkor kezdett el,
amikor Adriana megszületett: elővette Szent Amélia képét, Ba-
dendorf kámeáját, és elmesélte lányának életét.
Beszélt Hans Roth-ról, Isabella Bauerról és városának többi la-
kójáról, mesélt Adrianának arról a családról, aki ott várta őket,
ahol a kék kristály volt - a kislány nagyapjáról, és talán sok-sok
unokatestvérről, mert Isabella említette, hogy a nemesembernek
voltak fiai, akik azóta megházasodhattak, s már saját gyerekeik le-
hetnek.
- Hogy hívnak? - kérdezte Katharina lányát minden este. És a
kislány minden este a következőt válaszolta:
- Adriana von Grünewald vagyok.

Amikor látta, hogy lánya ásított, Katharina tudta, hogy a gyer-

meknek olyan mesére van szüksége, ami békés álmot hoz, mert
Adriana gyakran ébredt fel a Koshokkal kapcsolatos rémálmokból.
- Egyszer volt, hol nem volt… - kezdte.
 Katharina megtanította Adrianának fogva tartóik nyelvét, mert
egy nap szüksége lehetett erre a túléléshez, így ezen az estén
Kosh nyelven kezdte elmesélni Amélia és a kék kristály történetét.
De mert Katharina anyja haláláig sosem hallott Szent Améliáról, és
nem tudta a szent igaz történetét, kitalált egyet.
- Élt egyszer egy kedves és jó hölgy, akit Améliának hívtak, és
aki a Badendorfhoz közeli erdőben lakott. Amélia nagyon szegény
volt, egyetlen értékes kincse egy tökéletes kék kristály, amit Jé-
zustól kapott. Jézus az erődben sétált, és amikor megéhezett,
Amélia adott neki kenyeret és kolbászt. Fent a hegyekben állott
egy vár, és ebben a várban élt egy gonosz király, aki meg akarta
magának szerezni a kék követ…
Az elhagyott fegyverraktárban rejtőzködő menekültek nem
tudták, hogy egy fehér papucsos, hosszú fehér köpenyes idős férfi
látogatta a palota folyosóit, és hangot hallván kíváncsian közelebb
húzódott. Megállt hallgatózni, fülét az ajtóra tapasztotta. És ami-
kor néhány perccel később meghallotta a szavakat: „És aztán
Amélia és a jóképű herceg boldogan éltek, amíg meg nem haltak”
- belökte az ajtót, és tapsolni kezdett.
Katharina összerezzent.
- Mondj el egy újabb mesét - mondta a zhanduiakra jellemző
kosh tájszólással, majd keresztbe tette a lábát, és leült a padlóra.
Katharina rámeredt a betolakodóra. Nagyon öreg férfi volt,
feje tökéletesen kerek, mint egy narancs, és kopasz, kivéve egy
fehér hajtincset. Szeme ferde metszésű volt, mint a Koshoké, és
hunyorogva pislogott, amitől úgy nézett ki, mintha mosolyogna,
bár nem tette. Minden kereknek tűnt rajta. Kerek pocak a fehér kö-
peny alatt, orra vége is kerek volt, meg az orcái is, amelyek meg-
emelkedtek, ha mosolygott, ami úgy tűnt minden ok nélkül nem
következett be. Vajon együgyű? - tanakodott Katharina.
- Egy másik történetet - mondta ezúttal kicsit haragosan.
Katharina Adrianára nézett, aki a különös vendéget bámulta.
A Koshok közt eltöltött rövid élete során megtanulta, hogy ide-
genek jelenlétében maradjon csöndben, és ne vonja magára a fi-
gyelmet.
 Mivel látta, hogy a fura figura nem távozik, amíg nem hall egy
újabb történetet, Katharina úgy döntött, elmondja a „Piroska és a
farkas” meséjét, ami rövid volt, és remélte, hogy utána elmegy.
Amikor a végére ért, és a vadász megölte a farkast, az öreg-
ember tapsolt, fogatlan ínyű szájával nevetett, és noszogatta Kat-
harinát, hogy mondjon még mesét. Katharina tiltakozott, hogy a
gyermeke álmos. Az öreg bosszankodott.
Végül Katharina azt mondta, másnap szívesen látja, de az
öreg kiabálni kezdett, és hirtelen lándzsás őrök léptek elő a sem-
miből.
Katharina talpra ugrott, ölébe kapva Adrianát hátrálni kezdett
az arany végű lándzsák elől. Miközben az öreg zavarosan tovább
beszélt, és Katharina egy kukkot sem értet belőle, hirtelen megje-
lent egy újabb személy, mintha a levegőből került volna ide. Kat-
harina azon töprengett, vajon az öreget keresték-e.
Ugyanaz a nő volt, akivel a kertben találkozott, és akit a kincs-
tárnok Legfőbb Nővérnek nevezett. Ezúttal olyan ragyogó virágok-
kal hímzett selyemköpeny volt rajta, hogy Katharina úgy gondolta,
vonzani fogja a méheket.
- Miért vagy még mindig itt, és miért fárasztod ki a bátyámat?
- tudakolta a nő.
- Nem volt hova mennünk…
A nő utasításokat adott az őröknek, akik egy lépést tettek elő-
re.
- Kérem, Hölgyem - kérte Katharina. - Hadd maradjunk még
egy kicsit. A gyermekem nincs jól.
- Az nem tartozik ránk - mondta nyers hangon.
- De igen! A Koshok hoztak ide. Eladtak Önnek.
- Igen, de nem tudunk használni téged. Így mennetek kell.
- Nem mehetek, a gyermekem nincs jól!
A mandulavágású szem Adrianára pislantott.
- Mi a baj vele?
 - A Koshok nem etettek minket rendesen. Olyan maradékokat
vetettek nekünk, amit a kutyájuk sem evett meg. Nem kapott elég
ételt már akkor sem, amikor csecsemő volt. Rendbe kell hoznom.
- A Koshok disznók - mondta a nő, és a Kosh szót valósággal
kiköpte. - Akkor is mennetek kell.
- Dolgozhatok, hogy megkeressem a betevőnket - mondta
gyorsan Katharina, elkeseredetten. - Tudok hímezni. Jól bánok a tű-
vel.
- Bah! Sok nő hímez. Én magam is, és mondhatom, jobban,
mint te.
Ahogy a Legfőbb Nővér távozni akart, az öreg megállította,
megrángatta a ruhája ujját, és súgott neki valamit. A nő megfor-
dult, összeszűkült szemmel nézte Katharinát.
- A bátyám azt mondja, meséket mondasz. Milyen meséket?
Katharina azonnal védekezni kezdett. Vajon a meséket bűnös
sértésnek tartották ezen a helyen?
- Csak gyerekmeséket, tündérmeséket mondtam, nem árta-
nak.
- Mondj el egyet nekem.
Milyen emberek ezek, hogy félnek a meséktől?
- De ezek csak tündérmesék! Nem okoznak bajt, Hölgyem.
- Hallani akarom - közölte a nő, majd Katharina meglepetésére
ő is keresztbe tette a lábát, és leült a padlóra, mint az öregember.
Katharina megpróbálta kigondolni, melyik a legkevésbé ártal-
mas mese, amit ismert, mert ha a története akaratlanul megsérte-
né ezeket az embereket, Adrianát és őt egy föld alatti börtönbe
vetnék. Rapunzelt választotta, és azonnal elbűvölte hallgatóságát:
saját lányát, az öreget, nővérét és az őröket, akik mind közelebb
hajolva figyeltek. És amikor a végéhez ért, és azt mondta, hogy
Rapunzel eltaposta a boszorkányt, mindenki nevetett és boldogan
tapsolt, Adrianától a legkegyetlenebb őrig.
A nő hozzáállása azonnal megváltozott.
- Jó történet volt - mondta, és arca ragyogott a mosolytól. -
Mondj egy másikat!
 - De Hölgyem, a gyermekem fáradt és gyenge, kimerültek va-
gyunk.
- Még egy történet, aztán mehettek aludni.
Mire Katharina „A teknős és a nyúl” című mese feléhez ért,
Adriana már szunyókált a karjaiban. De furcsa hallgatósága éber
volt, és elragadtatott, alig vettek levegőt, alig pislogtak, és csüng-
tek minden kiejtett szón. Amikor Katharina a mese végéhez ért,
nevettek és éljeneztek a teknősnek.
Katharina csodálkozott az emberek egyszerű, szerinte minden-
ki által ismert mesére adott reakcióján. Otthon, ezeket a meséket
csak a legkisebb gyerekeknek lehet elmondani, akik még sosem
hallották, mert a hallgatóság hamar megunná, és valami újat kö-
vetelne. Vajon Zhandu önként vállalt elzárkózása a világ többi ré-
szétől az új történetek iránti kínzó vágyat eredményezte, ahogy ők
is megunták a saját meséiket, és új mondákra és legendákra vágy-
tak?
Legfőbb Nővér felállt.
- Maradhatsz. Történeteket fogsz nekünk mesélni.
Katharinában remény gyúlt.
- Kaphatunk saját szobát?
- Amíg történeteket mondtok.
- És ételt a gyermekemnek.
A nő hunyorgott, és felhúzta az orrát.
- Vézna. Fel kell hizlalni. Mondj szép történeteket, és szép szál-
lást, szép ruhát és finom ételeket kaptok - nevetett saját játékos
szavain. - A bátyám nagyon boldog - mondta, és megsimogatta az
öregember karját. - Ügyelni fog rá, hogy cserébe ti is boldogok le-
gyetek.
Amikor Legfőbb Nővér hozzátette: „Örökre velünk fogtok élni”,
Katharina megkönnyebbülése pánikba csapott át.
- De nekem el kell mennem Jeruzsálembe.
- He? Az hol van?
Katharina egy pillanatra elnémult. A világon mindenki hallott
Jeruzsálemről.
 - Egy város - kezdte, de egy türelmetlen kézmozdulat félbe-
szakította.
- Ha végeztél a történetekkel, mehetsz.
- Pénzre lesz szükségem az utazáshoz.
A nő vállat vont.
- Sok pénzünk van. Mondj történeteket és távozz gazdagon.
Aztán Katharina megtudta, hogy Mennyei Uralkodónak, Zhan-
du királyának és Nyári Rózsának, a nővérének mesélt története-
ket.
A történetmondás első estéjén, amikor őt és Adrianát bekísér-
ték a királyi lakosztályba, Katharina megdöbbent. A király és nővé-
re helyett, több száz hallgatóval találta magát szemben.
Nem rémült meg. Egy mesét ugyanolyan elmondani egyetlen
gyereknek, mint háromszáz felnőttnek: meg kell ragadni az érdek-
lődésüket, hősre van szükségük, lázas várakozásban kell tartani,
majd meg kell őket jutalmazni egy kielégítő befejezéssel. Miköz-
ben Katharina a meséit szőtte, írnokok ültek díszesen faragott asz-
taloknál, tekercsekkel, tollakkal és tintával, és feljegyezték Kathar-
ina történeteit Zhandu bonyolult írásjeleivel. Ezeket majd lemásol-
ják, mondták, és elterjesztik a királyságban, hogy más mesemon-
dók is felolvashassák a távol lakó polgároknak.
Katharina Mennyei Uralkodónak és udvartartásának otthona
meséit mondta el. A Békakirályt, a Hófehérkét és a Tizenkét tánco-
ló hercegnőt. Amikor kifogyott a német népmesékből, elmondta
Jézus és a szentek életét, majd Mohamed történeteit, amiket Kons-
tantinápolyban hallott. A kedvencek azok a történetek voltak,
amelyek tele voltak csodás lényekkel, például beszélő békákkal,
táncoló szamarakkal, repülő lovakkal, meg emberevő óriásokkal,
akik hidak alatt bújtak meg, hogy elkapják az óvatlan járókelőket.
No meg azok, amelyek sok-sok csodáról és átokról szóltak. Minden
este örömöt szerzett egyre növekvő hallgatóságának, és minden-
nap a megígért arany érmével, bőséges élelemmel jutalmazták, és
szabadon járhatott a városban. Aztán Katharina rájött, hogy az
emberek mindenütt egyformák, legyenek parasztok egy német ta-
nyán, vagy varázslók egy ősi hegyi királyságban, mert a zhandui
emberek nevettek, amikor az egerek túljártak a macska eszén, sír-
tak, amikor a gyönyörű hősnő meghalt, és éljeneztek, amikor a
délceg hősök győzedelmeskedtek. Elrémülve tartották vissza a lé-
legzetüket, amikor azt hitték, a gonosz királynő megeszi Hófehér-
ke szívét. „Vigyázz!” - kiáltottak fel, amikor Piroska találkozott a
farkassal az erdőben. Reszkettek, amikor Katharina leírta a nagy
sötét erdőt, ahol gonosz békák és emberevő óriások éltek, és gú-
nyosan kacagtak, amikor a szegényes zsákmányt ejtő róka azt
mondta, savanyú a szőlő, és tapsoltak, amikor a hősies Siegfried
elnyerte a varázslatos kincset a Niebelungoktól. Legkedvesebb
meséjük egy lányról szólt, akinek haldokló anyja azt mondta, hogy
az apja keresésére kell indulnia, és a lány sok-sok kalanddal és
szerencsétlenséggel találkozott az út során, és amikor Katharina
nem fejezte be a történetet, mind azt kérdezték:
„Megtalálta a lány az apját?” - Katharina elmondta nekik, hogy
ez az ő története, és akkor tapsoltak, és azt mondták, ez volt a
legjobb az összes közül.
A smaragd folyó melletti táborozás óta először tapasztalt Kat-
harina megint boldogságot. Zhandu mesés látványt nyújtott havas
hegycsúcsaival, mohos völgyeivel, arany kupoláival és elefánt-
csont templomtornyaival. Mindennek gyönyörűségesen hangzó
neve volt: Jade Kapu, a Mennyei Boldogság Palotája, A Boldog Me-
rengés Terme. Azt a kevés látogatót, aki a kinti világból érkezett, a
Rejtett Igazság Tükre elé állították, és egy boszorkány - akit Wu-
nak neveztek, ami ősi nyelvükön varázslót jelent - megvizsgálta a
tükörképét, hogy eldöntse, becsületes-e a személy. Minden este
egy sereg szakács varázsolt ételcsodákat: vattacukor tornyokat,
virágnak és állatnak formázott marcipánt, és a nyelven szétolvadó
színes tortákat. Ritka és drága halikrát, amit fáradságos úton hoz-
tak a messzi északról, s rendeztek el ízletes kenyéren és kekszen.
A bort a hegyekből lehozott hóban hűtötték le.
Amikor Katharina először megérkezett a Koshokkal, csodálko-
zott azon a rengeteg hermelinprémen, amit a Koshok érte kaptak,
és azon töprengett, hogy vajon a zhandui emberek tényleg olyan
gazdagok, hogy nem érdekli őket a pénz. Aztán rájött, hogy a kül-
vüág semmit nem tud kínálni, a zhanduiaknak egész évben termő
gyümölcs- és diófáik voltak, gabona- és zöldségfoldj eik, rengeteg
vadjuk, megszámlálhatatlanul sok -
mézet adó - méhkaptáruk, és friss, egészséges vizük, ami az
örök forrásokból bugyogott fel. Nagyon kevés embert engedtek
be, még kevesebbet hívtak meg, hogy kereskedjenek velük.
 Megbízottak utaztak ki és vizsgálták meg a kínálatot, és leg-
többször üres kézzel jöttek vissza. Zhandunak megvolt minden
selyme, ékszere, bőséges étele, bora és emberi kényelme, amire
szüksége volt.
Csak történeteik nem voltak. Generációk óta első alkalommal
egy idegen hozott nekik valami újat.
Katharina és lánya mesés szobákat kaptak, hatalmas selyem
ágytakarókkal fedett ágyakkal, új ruhákat és ékszereket, annyi
ételt, amennyit csak meg bírtak enni, és a város szabadságát -
egészen addig, amíg minden este megjelentek a palotában,
hogy Mennyei Uralkodónak történetet meséljenek.
Hozzászoktak a zhandui élethez. És Katharina felfedezte a nők
hihetetlen hajviseletének titkát. Először egy vékony jade kőből ké-
szült fejdíszt erősítettek hozzá a hajas fejbőrhöz, majd a hosszú
hajat felfésülték a keretre, a fürtöket és fonatokat úgy rendezték
el, hogy a nefritkő ne látsszon ki, és ettől úgy nézett ki, mintha a
haj magától ál na úgy, ahogy elrendezték. Az egészet kötőtűkhöz
hasonló, hosszú elefántcsont tűkkel rögzítették. Az idegen anya és
lánya hosszú selyemköpenyt viselt, és felkunkorodó orrú papucsot.
Katharina minden este megszámolta mesemondás után a lassan
gyűlő pénzkupacot, és arra a napra gondolt, amikor majd elindul-
hatnak és folytathatják utazásukat.
Ahogy hozzászoktak az ottani élethez, Adriana rémálmai kezd-
tek megszűnni. Elhalványultak a pusztán szórakozásból meggyúj-
tott férfiak, a kutyákkal vívott küzdelem az élelemért, és azok az
alkalmak, amikor büntetésként eltávolították az anyjától. Kezdett
egészséges formát ölteni, megerősödött. Az udvari orvos megvizs-
gálta a gyereket, és azt mondta, vérszegénységben szenved a ter-
hesség alatti alultápláltság miatt, így felírt neki egy speciális zhan-
dui teát, ami a vízzel - amiről Nyári Rózsa azt tartotta, varázserejű
- és a magaslati tiszta levegővel együtt csodás gyógy-erővel ha-
tott a kislányra.
Az orvos azonban azt is mondta, veszélyes lehet a gyerekre
nézve, ha elhagyja Zhandut, mert egészségét a városnak köszön-
heti, és megromolhat, ha a hely jótékony hatása megszűnik. Kat-
harina megszívlelte a tanácsot, különösen azért, mert egy életet
töltöttek el olyan veszélyben, amiről Katharina úgy gondolta, lá-
nya nem is éli túl, és látta, hogy Zhanduban gyermeke végre
egészségben és biztonságban él. Adriana először ismerte meg az
állandóságot és azt, mit jelent az otthon, amit Katharina valamikor
régen ismert, amikor még Isabella Bauerrel élt Badendorfban. Joga
van mindezt elvenni tőle?
Így minden este, miután Adriana elaludt, és a palota elcsende-
sedett, Katharina a lámpa mellé ült, Szent Amélia festményét és
rajta a kék kristályt bámulta. Jeruzsálem oly messzinek tűnt, mint-
ha nem is létezett volna, s már majdnem huszonöt év eltelt azóta,
hogy apja egy pénztelen varrónőre hagyta. Vajon él még egyálta-
lán?

Amikor már egy éve itt voltak, és Katharina az érméit számol-

va azon tanakodott, vajon elég-e ahhoz, hogy elutazzanak Zhan-
duból, Nyári Rózsa odajött hozzá.
- Gyere velem.
Katharina automatikusan Adriana kezéért nyúlt, de Nyári Ró-
zsa azt mondta:
- Hagyd itt a gyermeket. Meg fog rémülni.
Katharina viszont soha nem ment sehová a lánya nélkül, így
Adrianát magával vitte az ismeretlen folyosón a palota még sosem
látott részébe. Itt egy zárt és őrzött ajtónál Nyári Rózsa megállt, és
komolyan azt mondta:
- Először meg fogsz ijedni tőle, de nem fog bántani.
- Kivel fogok találkozni, Hölgyem?
- A fiammal, Zhandu koronahercegével.
Katharina megdöbbent. Soha nem hallotta említeni a herce-
get, senki nem beszélt trónörökösről. Továbbá azon is meglepő-
dött, hogy még két másik zárt és őrzött ajtón vezették keresztül,
majd egy olyan furcsa szobába lépett, amilyet még sosem látott.
Egyetlen ablak nem volt a falakon, egy fénysugár nem hatolt
be sehol. Ehelyett lámpák százai lógtak a magas mennyezetről, és
lángok lobogtak a fali gyertyatartókban. A hatalmas szoba tetejét
egy kékre festett kupola zárta, s fehér felhők díszítették.
A padlót egy mesterséges tó uralta, aminek felszínét aranyha-
lak fodrozták, és még egy csodás fehér gém is sétált a nád közt.
Hatalmas edényekben fák és bokrok nőttek, mindenféle növények
virágoztak a tó körül, az egész olyan benyomást keltett, mintha
kint lennének a természetben, bár nem valódi ég borult föléjük.
Fűfoltok nőttek itt-ott, és kőösvényeket fektettek le mindenfelé.
Nyári Rózsát követve egy csodás pavilonhoz értek, éppen olyan
volt, mint a kintiek a kertben, és ragyogóan megvilágították a lám-
pákkal. Katharina alig hitt a szemének: gazellák legeltek a bokrok
közt, és egy madár repült el a feje fölött. El volt képedve. Olyan
volt, mintha egy megfejthetetlen ok miatt a külvilágot behozták
volna ide.
- Légy nyugodt - mondta Nyári Rózsa. - Először mindenkit
megrémít. De biztosíthatlak róla, hogy ártalmatlan.
Katharina azon töprengett, ez egyfajta börtön-e, ahol a koro-
naherceget tartották, védve a napfénytől és alattvalói tekintetétől,
meg azon, hogy vajon mi lehet a bűne.
Szorosabban markolta Adriana kezét, és későn jutott eszébe,
hogy vajon jó döntés volt-e őt idehozni.
Lo-Tannak hívták, ami „Félelmetes Sárkányt” jelent, és Nyári
Rózsa elmondta Katharinának, hogy minden este, amikor Zhandu
udvarának meséket mondott, a herceg egy paraván mögé rejtőzve
hallgatta. Most viszont szerette volna személyesen megismerni a
történetmondót.
Nyári Rózsától megtudta, hogy először is a fia miatt hozták ide
Zhanduba, mert Mennyei Uralkodó üzenetet küldött szét, hogy
olyan nőt keressenek, aki megfelel bizonyos leírásnak, és azzal a
szándékkal, hogy hozzámenjen örököséhez. Amikor Lo-Tan megje-
lent, Katharina azonnal tudta, miért utasította el őt első pillantásra
Nyári Rózsa: mert bár szőke és sápadt volt, Katharina mégsem
volt olyan fehér, mint ez a fiatalember, aki olyan fehér és színtelen
volt, amiről Katharina úgy tudta, hogy az ilyet albínónak nevezik.
Vajon a nevét abban a reményben kapta, hogy egyszer egy fé-
lelmetes sárkánnyá fejlődik? Katharinát meglepetésként érte,
hogy olyan volt, mint egy galamb, egy tiszta fehér galamb, maku-
látlan, lágy és kedves, hófehér színével. És rabul ejtette a tekinte-
te - a piros pupilla a rózsaszín íriszben. Állhatatos, magabiztos te-
kintete fogva tartotta az övét, mosolya barátságos és lefegyverző
volt.
 Mielőtt Katharina viszonozhatta volna lágyan kiejtett üdvözlé-
sét, Adriana kitépte kezét anyja markából és ahelyett, hogy elsza-
ladt volna, amitől Nyári Rózsa félt, odaszaladt a herceghez és
megrángatta sárga nadrágját.
- Nyuszi vagy?
- Adriana! - mondta Katharina.
A herceg azonban felnevetett. Fél térdre ereszkedett, és az öt-
éves kislányhoz fordult.
- Úgy nézek ki, mint egy nyuszi?
Adriana összeráncolta a homlokát.
- Hát, nincsenek füleid.
Szélesen elmosolyodott.
- Mert nem mindig viselem őket.
Adriana arca felderült.
- Tényleg? Hol tartod őket?
Lo-Tan felállt és Katharinához fordult, szavai lágyak voltak,
akár a felhők.
- A fiatal hölgy megtisztelne azzal, hogy elmond nekem egy
történetet?
Katharina elpirult, majd válaszolt:
- Nekem lenne megtiszteltetés.
Nyári Rózsa könnyes szemmel és hálás tekintettel mosolyo-
dott el.
Katharina és Adriana délutánokat töltöttek az elragadó belső
kertben, felfedezték a tavakat, vízeséseket, még több szabadon
röpdöső madarat és szelíd őzeket láttak. Mivel az udvari orvos azt
mondta, a napfény megbetegítheti, akár meg is ölheti a férfit, Lo-
Tan sosem hagyta el ezeket a falakat. Katharina azonban nem
bánta, jelenlétében békét és nyugalmat talált, és Adriana, akinek
a férfi a Boldog Bolha becenevet adta, imádott szemfényvesztő
csodaországában játszani.
Félelmetes Sárkány szégyenlősen bevallotta a lánynak, hogy
szerinte a Katharina név nem illik hozzá, és nehéz is kiejtenie, így
új nevet adott neki: a Wei-Ming nevet, ami Arany Lótuszt jelent.
Ezért, amikor egy délután Nyári Rózsa odajött Katharinához a Bé-
kés Tükröződések Kertjében, Arany Lótusznak nevezte, és komo-
lyan szólt hozzá:
- Arra gondolsz, hogy elhagysz minket.
Katharina látta a szomorúságot az idősebb nő kerek arcán, és
rájött, mennyire megkedvelte Nyári Rózsát, és hogy mennyire hi-
ányzik majd neki.
- Igen. Elég pénzem van, hogy megfizessek egy karavánutat
Jeruzsálembe.
- És magaddal viszed a lányodat?
Katharina nem válaszolt azonnal, mert még nem döntött.
Adriana ötéves volt, boldog és egészséges gyerek, sok barát-
tal, és Félelmetes Sárkány volt a kedvence. Olyan vidám része volt
az udvarnak, parányi selyemköpenyében és göndörödő arany haja
loknijaival, olyan pergőn csacsogott kosh-nyelven, mintha itt szü-
letett volna, hogy mindenki kedvence volt. Katharina ugyan min-
dig mondta, hogy csak átmenetileg tartózkodnak itt, és egy napon
el kell menniük.
- Hadd javasoljak neked valamit - mondta Nyári Rózsa kedve-
sen, és megértve a fiatal nő dilemmáját. Mert melyik anya hagy-
hatja hátra gyermekét, és indulhat egy hosszú ismeretlen útra? -
Ez a Jeruzsálem, amiről beszéltél, nagyon messze van. Sok minden
történhet, amíg odaérsz. Már elraboltak, kétszer eladtak, és ez
megint megtörténhet. Akkor Boldog Bolha árván maradna, ha itt
hagynád. Ha magaddal viszed, megölhetik, eladhatják rabszolgá-
nak, vagy legalábbis megint legyengülhet, ha Zhandu jótékony ha-
tásától távol kerül.
Katharina bólintott. Nyári Rózsa semmi olyat nem mondott,
amire ő eddig ne gondolt volna. Úgy tűnt, nincs megoldás, neki
mennie kell, de nem képes a gyermeket sem itt hagyni, sem elvin-
ni.
Aztán Nyári Rózsa olyan szavakat mondott, amitől életében
először megnémult: - Menj feleségül a fiamhoz, és mi megkeres-
sük neked az apádat. - Amikor a fiatal nő nem válaszolt, Nyári Ró-
zsa gyorsan tovább beszélt: - A dinasztiánknak egészséges örökö-
sökre van szüksége. Látod, hogy bátyámnak nem maradt életben
utóda, és Lo-Tan az egyetlen fiam. Tizenöt évvel ezelőtt, amikor Lo-
Tan tizenkettő volt, szétküldtünk egy hírt, hogy keressenek számá-
ra egy olyan nőt, mint amilyen ő. Azt hittük, így kell tennünk. De
már úgy gondoljuk, sosem találunk ilyet.
Katharina felocsúdott.
- De… én nem szeretem őt.
Nyári Rózsa meglepetten nézett rá.
- Mi köze a szerelemnek a házassághoz? Nem szerettem én
sem Lo-Tan apját.
- És már van férjem - mondta Katharina halkan.
Nyári Rózsa megsimogatta a kezét.
- Drága gyermek, szíved férfije halott. A saját életedet kell él-
ned. Ő is azt szeretné, biztos vagyok benne. Mondd, legalább ked-
veled a fiamat?
- Ó, igen! - Katharina úgy is gondolta. Mély gyengédséget ér-
zett a kedves Lo-Tan iránt. Nem élt nála szerényebb és kedvesebb
ember, és olyan jó volt Adrianához is.
- Ha hozzámész - folytatta Nyári Rózsa -, Zhanduban marad-
hatsz, és szétküldjük a parancsot, ahogy egy albínó nőért is meg-
tettük. Láttad, milyen messzire eljutott a hirdetményünk. Perzsia
mélyéből kaptunk téged, nem? Elérhetjük Jeruzsálemet is. Minden
karaván megáll itt, és minden karavánvezető ismeri a gazdagsá-
got, amit tőlünk kap, ha azt hozza, amit kérünk. Így hát, Arany Ló-
tusz, nem kell elválnod a lányodtól, nem kell kockáztatnod egy
ilyen hosszú és veszélyes utazást, és mégis megtalálhatod az apá-
dat!
Katharina azt felelte, hogy gondolkodnia kell a dolgon, és az-
nap éjjel Szent Améliához imádkozott útmutatásért, miközben a
kezében tartotta a kis festményt, amelynek valahol a világban van
egy párja, egy másik Szent Amélia, a kék kövével, nagy valószínű-
séggel egy európai nemesember tulajdonában, akinek napszínű
szakálla van, és aki várja, hogy a lánya megtalálja. Don Adriano
lelkéhez is imádkozott, akit élete végéig szeretni fog, és végül alvó
kislánya, Boldog Bolha felett is imádkozott, aki ragyogó egészség-
nek örvendett, és végre megszabadult a rémálmoktól.
Ahogy a napfény beragyogott hálószobájuk selyemfüggönyén
másnap reggel, és Katharina meghallotta az udvaroncok suttogá-
sát, a szökőkutak csobogását, a csodás madárdalt, azon csodálko-
zott, hogy egy pillanatig is miért habozott. Amit Nyári Rózsa mon-
dott, bölcs volt: Zhandu hirdetése elérte a világ végét, és ha valaki
megtalálhatja az apját, akkor az e hegyi királyság küldötteinek biz-
tos sikerül.
És végül is, kedvelte Lo-Tant.
Így igent mondott, és egy ragyogó nyári napon, amikor Zhan-
du minden lakója megjelent, hogy részt vegyen a nagy ünnepé-
lyen, a németországi badendorfi Katharina Bauer von Grünewald,
a spanyol Aragóniai Don Adriano, a Mária Lovagrend lovagja lá-
nyának anyja hozzáment a Mennyei Uralkodó albínó unokaöccsé-
hez, Nyári Rózsa fiához, Lo-Tan herceghez, és így Zhandu Wei-Ming
Hercegnője lett.
Ahogy ígérte, Mennyei Uralkodó férfiakat küldött szét, hogy
keressék meg a kék követ és az apját: hírnökök és küldöttek vitték
a hírt, és gazdag jutalmat ígértek bárkinek, aki információt hoz a
kék kőről, vagy magát a kék követ, vagy egy sárga szakállú férfit.
A hír terjedt. Terjedt tevén és jakon, Zhandu gazdagságáról ál-
modó férfiak száján, helyőrségeken, karavánszerájnál és útkeresz-
teződésnél elhangzott beszélgetésekben. Ahol két utazó találko-
zott egy tábortűz mellett, ott Zhandu kék kristályáról és a sárga
szakállú idegenről beszéltek. Ahogy a szél átsöpör a dűnéken, úgy
szaladt a hír, s egy év múlva: mindenféle kék követ hoztak a fenn-
síkra Zhandu tövébe, némelyik akkora volt, mint egy dinnye, né-
melyik kicsi, mint egy borsó, pávakék és égszínkék, némelyik zöld-
höz közeli, mások majdnem feketék. Az őrök mindennap kimentek,
összegyűjtötték a köveket, visszavitték Katharinának, aki megvizs-
gálta, és a díjat egyik nap sem tudták kifizetni.
Aztán Mennyei Uralkodó udvari művészeivel lemásoltatta
Szent Amélia diptichonját papírra, a kópia nagyon jól sikerült, azt
leszámítva, hogy nem tudták megragadni a kristály élő kékségét,
a szentnek pedig ázsiai kinézete volt. Ezeket a másolatokat is
szétküldték Zhanduból tekercsek formájában, és ráírták kosh-nyel-
ven, latinul, arabul és németül, hogy jutalmat érnek.
Évek teltek el. Bár Katharina Lo-Tan iránti szeretete soha nem
közelítette meg azt a szenvedélyt és vágyat, amit Adriano iránt ér-
zett, kedves férje iránti érzelmei nagyon elmélyültek.
 Megosztotta vele napfénytől mentes világát, Adriana nőtt és
virult, nővére lett egy kisfiúnak, egy kislánynak, majd megint egy
kisfiúnak. Amikor eljött az ideje, az udvar többi gyermekével
együtt járt iskolába, megtanult számolási alapműveleteket végez-
ni egy abakusznak nevezett eszközön, és elsajátította az írásjelek
betűinek és képeinek kezdetleges festési módját. Semmit nem ta-
nult földrajzból, mert a zhanduiak úgy vélték, a Föld lapos és
Zhandu állt a középpontjában, viszont tanult csillagászatot, mate-
matikát, költészetet és festészetet.
Továbbra is hoztak kék köveket Zhanduba - nagyokat és kicsi-
ket, átlátszókat és opálosakat, kobaltkéktől királykékig - és ezekkel
együtt érkeztek történetek sárga szakállú férfiakról is.
Katharina ugyanolyan figyelemmel hallgatta mindegyiket,
mint amilyen figyelemmel a kék köveket vizsgálta, de egyik sem il-
lett a német nemesre, aki Jeruzsálembe ment, hogy megkeresse a
varázslatos kék kristályt.
Végül a hír szétkürtölése utáni tizedik évben, amikor Kathar-
ina, bár boldogan élt Lo-Tannal és zhandui gyermekeivel, már azon
kezdett merengeni, hogy talán neki magának kellett volna útra
kelnie, egy hírnök érkezett, hogy kereskedők találtak egy férfit, aki
a kék követ kereste.
Katharina mindig reménykedve és mindig kételkedve kérdez-
te:
- Megtaláltátok az apámat?
- És idehoztuk önnek.
Az idegent az Örök Boldogság Kertjébe vitték, ahol a királyi
család izgatott kíváncsisággal gyűlt össze. Katharina szíve idege-
sen dobogott, és agyában kérdések kergetőztek: Mit fogunk mon-
dani egymásnak? Minek szólítsam? Vajon a testvéreim vele van-
nak?
Aztán keresztülsietett a boltív alatt, és kilépett a ragyogó nap-
fénybe. Felkiáltott. Először a köpenyt látta meg, amely bár elnyűtt
és foltos volt, és már nem is olyan fehér, mint egykor a smaragd
folyó partján, még mindig jól és tiszteletet parancsolóan nézett ki.
Adriano bőre lebarnult, de haja megőszült és a válláig ért. A sze-
me sötétlett, és arca sem egy öregemberé volt, hanem egy sokat
utazott férfié.
 Katharina a karjába vetette magát. Mindenki elképedve és
megilletődve nézte őket. Adriano elmondta, hogy Taskentben volt,
amikor találkozott a kis festményt mutogató férfival.
Azonnal tudta, hogy megtalálta Katharinát.
Katharina képtelen volt betelni a férfi látványával, megfogta a
karját és ölelte szikár testét, és csendben megköszönte Istennek
ezt a csodát.
- De hát megöltek a smaragd folyónál! Láttam!
Adriano sem bírta levenni szemét Katharináról, aki még min-
dig az ő Katharinája volt, mégis idegenül festett selyem-köntösé-
ben és arany hajával, amely egy egzotikus madárketrecként ült a
feje tetején.
- Volt egy ember a karavánunkban, aki sóvárgott a köpenyem
után, és amíg fürödtem, elrabolta és magára vette. Szerencsétlen-
ségére abban a pillanatban támadtak a Koshok. Én is megsebesül-
tem, majdnem a folyóba fulladtam. De a nomádok rám találtak,
sátrukba vittek és meggyógyítottak.
Miután rájöttek, hogy történetet hallanak, Mennyei Uralkodó,
Nyári Rózsa, Lo-Tan és a gyerekek köréjük gyűltek, és figyeltek.
- Ahogy felépültem - folytatta Adriano - és elköszöntem meg-
mentőimtől, elkezdtelek téged keresni, Katharina. De nem talál-
tam semmi nyomot, elképzelni sem tudtam, merre keresselek,
már ha egyáltalán életben vagy még. Így Jeruzsálembe mentem,
mert arra gondoltam, ha valahol megtalállak, az ott lesz. Kerestem
a kék követ, de az már nem volt ott. Találkoztam egy férfival, aki
beszélt egy szász nemesről, von Grünewald báróról, aki szintén
járt Jeruzsálemben a kék követ keresve. Tizenöt évvel kerültük el
egymást, Katharina. A férfi azt mondta, a német Bagdadba ment,
és én követtem a nyomát. Ezekben az években az apád nyomát
kerestem, abban reménykedve, hogy az elvezet hozzád.
- De sosem találtad meg?
- Nem, de téged megtaláltalak - mondta mosolyogva.
- És mi van a hivatásoddal Krétán? Mi van a lovagrendeddel?
Nem kellett volna hozzájuk menned?
- Amíg Jeruzsálemben voltam, hallottam, hogy a törökök elfog-
lalták Krétát, ahol a rendem tagjait az utolsó szálig kiirtották. -
Megállt, és úgy nézett a hallgatóságra, mint aki egy csodálatos ti-
tok birtokában van. - És most jön a hír… Katharina, bár nem talál-
tam meg az apádat, tudom, hol van.
Mindenki nagy levegőt vett, mert mindenki ismerte Katharina
hosszú-hosszú keresésének történetét.
- Mondd gyorsan!
- Amikor Taskentben voltam, találkoztam egy férfival, aki be-
szélt egy apáról, akinek három fia volt, németek, és akiknél egy
olyan festmény volt, mint a tied. A kék követ keresték. Azt mond-
ta, megtudták, hogy a követ keletre, Kínába utazó szerzeteseknek
adták el, akik a császár udvarába tartottak. Ide ment az apád is,
Katharina, Kínába, és nagy valószínűséggel most is ott van.
Élelmet hoztak és bort, a valószínűtlen emberek kápráztató
selyemruháikban úgy cikáztak és nyüzsögtek Adriano körül, mint
az egzotikus madarak. Bár a haja fehér volt, ő maga pedig elcsigá-
zott, Adriano még így is a zhanduiak fölé tornyosult.
Nevetett a kitüntető figyelmen, mert az igazat megvallva, el-
képzelése sem volt arról, mire számítson, amíg ide kísérték ebbe
az égben levő, elszigetelt királyságba.
Aztán egy fiatal lányt vezettek elé, aki tiszteletteljesen meg-
hajolt előtte és az apjának szólította. Adrianónak torkára forrt a
nevetés. Csend telepedett a kertre, úgy tűnt, még a madarak és a
csobogó szökőkutak is elhallgattak, és áhítattal lestek, mit szól a
férfi ahhoz, amiről álmodni sem mert, hogy gyermeke van.
Eltelt néhány perc, mire meg tudott szólalni. Hangja tele volt
érzelemmel.
- Otthon Aragóniában, lóg a falon egy anyámról festett portré,
amit még fiatalkorában készítettek róla. Lehetnél ő is, Adriana,
annyira hasonlítasz hozzá.
Apa és lánya összeölelkeztek, mindenki sírt, de senki nem
olyan hangosan, mint Mennyei Uralkodó, aki úgy zokogott, mint
egy gyermek, és makulátlan fehér ruhaujjával törölgette arcát.
Aznap éjjel, amikor Katharina Lo-Tan karjaiban feküdt, a férfi
suttogni kezdett hozzá:
- Ha vissza akarsz térni Adrianóhoz, mint a felesége, megérte-
lek és elengedlek, mert ő az első férjed. És ha úgy döntesz, hogy
Kínába utazol, hogy megkeresd az apádat, áldásomat adom rá. De
imádkozom Kwan Yinhez, szeretett Arany Lótuszom, hogy mindig a
szívedben maradjak.
Katharina azonban azt felelte:
- Adriano és én sosem voltunk igazából házasok. Nem a törvé-
nyeink szerint. Te vagy a férjem, Lo-Tan, és mindig is az leszel.
Katharinának nehéz volt a szíve, miközben beszélt.
- Egy kék kő többet jelentett az apámnak, mint a saját lánya.
Nemcsak egy idegenre bízott, de el is hagyott. És ha most utána-
mennék, akkor a saját gyermekeimet hagynám el. Apámmal ellen-
tétben, nekem a gyermekeim többet jelentenek, mint egy csalóka
kék kő. Nem megyek utána. Az én helyem itt van, melletted és a
családom mellett.
Másnap reggel felkereste Adrianót, aki még mindig nem tudott
napirendre térni Zhandu gazdagsága és pompája felett.
Katharina kezébe fogta Adriano kérges kezét és megszólalt:
- Nem megyek Kínába, nem keresem az apámat. Úgy vélem, a
kék kristály megszállottja lett, ahogy én az övé. És azt hiszem, va-
lahol útközben elvesztettem igazi célomat, ahogy ő is elveszítette
az övét. Az apám megválasztotta a saját útját, Adriano, és én is
megválasztottam az enyémet. Én itt maradok. Nagy örömet okoz-
na nekem, ha befejeznéd hosszú utazásodat, és letelepednél ezen
a helyen. Itt maradsz… mint drága barátom? - tette hozzá, mert a
tény, hogy Lo-Tan felesége volt, kettejük között állt, és mindketten
tudták, hogy nem éleszthetik újjá azt a meghittségét, amiben va-
lamikor részük volt. Adriano hangja mély és őszinte volt.
- Amikor először találkoztál velem, Katharina, türelmetlen em-
ber voltam. Gyűlöletet hordtam a szívemben minden ember iránt,
aki más vallású volt. A vallást használtam egy ember megítélésé-
hez. Ha nem Krisztust választotta, akkor az az ember számomra
nem ért semmit. És önteltségemben azt gondoltam, az a sorsom,
hogy mindenkit az igaz Istenhez vezessek, szóval vagy karddal.
Amikor visszanyertem eszméletemet a smaragd folyónál történtek
után, és tűzimádók társaságában találtam magam, a halál szélén
álltam, ők gondomat viselték, ápoltak, hogy meggyógyuljak, és
kedvesen bántak velem. Valamikor azt mondtam volna, hogy dé-
monimádók, de felgyógyulásom alatt láttam, hogy csak ugyan-
olyan emberek, mint az emberek bárhol másutt, akik az életben
maradásért küzdenek, félelemben és reményben élnek, és olyan
erőket imádnak, amiben hisznek. Boldog lennék, ha maradhatnék
és megismertethetném a zhanduiakat Jézussal, Katharina, és bol-
dog lennék, ha elfogadnák Őt, ez az igazság. De már nem hiszem,
hogy koponyákat kell leütni ahhoz, hogy az embereket az igaz val-
láshoz vezessük, mert már nem vagyok meggyőződve arról, hogy
csak egyetlen igaz vallás van.
Adriano folytatta, azt állítván, nem volt joga feleségül venni
Katharinát évekkel ezelőtt. Megszegte a fogadalmát, és úgy vélte,
hogy ami a smaragd folyónál történt, az az ő büntetése volt. Az el-
múlt tíz évben vezekelt a bűnéért azzal, hogy a kék kristályt és Ka-
tharina apját kereste, és megtartotta szüzességi fogadalmát.
Katharina ugyan elfogadta ezt a magyarázatot, de amikor lát-
ta, hogy az udvar hölgyei milyen szemeket meresztenek az izmos
idegenre, és mennyit kuncognak, sutyorognak kacérul rezegtetett
legyezőik mögött, kíváncsi volt, mennyi ideig fog tartani Adriano
megújított szüzességi fogadalma.
Katharina elmerengett a sors rejtélyén. Mi lett volna, ha anyja,
Isabella Bauer, meghal, mielőtt Katharina odaér hozzá? Mi lett vol-
na, ha a Katharina születésével kapcsolatos titkokat magával viszi
a sírba? Katharina feleségül ment volna Hans Roth-hoz, beköltö-
zött volna a söröskorsó gyár mögötti házba, és úgy élte volna le
hátralevő napjait, hogy azt hiszi, Badendorfból áll a világ.
Azt mondta Adrianónak:
- Álcáztak fiúnak, éltem a török háremben, hajótörést szen-
vedtem, elraboltak, rabszolgának adtak el, voltam keresztény, vol-
tam muzulmán, és istennő imádó, szerettem egy férfit, elvesztet-
tem, majd megint megtaláltam. Megismertem az extázist és a fáj-
dalmat, a beteljesülést és a veszteséget. Beszélek németül, ara-
bul, latinul és Zhandu nyelvén. Elutaztam a világ végeihez és leír-
hatatlan csodákat láttam. Ettől függetlenül Badendorf az ottho-
nom. És valami módon, mindig is az marad, színes Markplatzával
és ismerős Rathausával, a folyóval, az erdővel és a várral. De
Zhandu is az otthonom. És bár kétlem, hogy valaha megtalálom
igazi apámat, mégis van apám, és ő Mennyei Uralkodó. Benned fi-
vérre leltem, Nyári Rózsában meg egy nővérre és egy harmadik
anyára. Unokatestvéreim, nagynénikéim és nagybácsikáim is
számtalanul sokan vannak itt Zhanduban, és ez a család sokkal
nagyobb, mint a badendorfi Roth család. Itt van nekem Adriana és
Lo-Tan, meg a tőle született gyermekeim. És bár ezekben az évek-
ben a családom után kutattam, csak most veszem észre, hogy vé-
gig velem voltak. Kutattam a kék kristály után, de az is végig ve-
lem volt, Szent Amélia ezen csöppnyi festményén. Ezért itt mara-
dok, Zhanduban, mert én ide tartozom.
Katharina életének hátralevő részét az elszigetelt hegyi király-
ságban élte le. Nézte, hogyan nőnek fel a gyermekei, elfoglalta a
trónt Lo-Tan oldalán, amikor Mennyei Uralkodó után férje követke-
zett. Amikor Nyári Rózsa meghalt és nyugalomba helyezték, Kat-
harina megint az összes anyát siratta, akiket szeretett. Amikor Ad-
riano meghalt kilencvenhárom évesen, az egész nemzet gyászolt,
mert annyira szerették a történeteit.
Még két generáció jött és ment, akik elmondták, majd újra el-
mondták Katharina von Grünewald történeteit, aztán végül Zhan-
dut nem egy betolakodó hadsereg döntötte romba, hanem maga a
természet - egy olyan földrengés, amely ereje elég volt ahhoz,
hogy ledöntse a mesés város falait, kupoláit és templomtornyait,
és megölje minden lakosát. Aztán viharok jöttek, esővel és hóval,
sarat, követ és futóhomokot hoztak Zhandu romjaira. Ahogy évti-
zedek, majd évszázadok teltek, az éghajlat megváltozott, végül a
sivatagi homok betemette az utolsó templomtorony utolsó csúcsát
is. Ötszáz évvel később régészek érkeztek, kutakodtak a kőtörme-
lékek között, és megpróbálták elképzelni az egykor itt állt várost.
Johann von Grünewald báró valóban Kínába ment a fiaival, mi-
után egy taskenti kereskedőtől megtudta, hogy a kék kristály egy
keresztény térítő szerzetesekből álló társasággal a császár udará-
ba utazott. Sosem felejtette el, hogy egy lányt bízott Németor-
szágban egy varrónő gondjaira, és szívében azt hitte, egy nap
visszatér érte. De a báró vándorlásra született férfi volt, semmi
másra nem vágyott, csak keresésre. Ahogy Krisztus Grálja, amely
más nemes embereket arra csábított, hogy idegen országokba
menjenek, ugyanúgy jelentett Szent Amélia köve csábítást az ő
számára. Amikor végül megtalálta egy császári kurtizánnál, aki
ügyesen művelte a szerelem művészetét, és ahogy ujjait a köré a
kő köré szorította, amelyet csaknem egész életében keresett, el-
vesztette célját. Bár továbbra is fogadkozott, hogy hazatér, és
megkeresi a lányát, Johann von Grünewald a távoli Kínában halt
meg anélkül, hogy még egyszer betette volna lábát szeretett Euró-
pájába.
Kínából a kék kristályt egy fűszert szállító hajón Holland Indiá-
ba vitték, ahol a drágakövet, ami ekkorra minden kapcsolatát el-
vesztette a keresztény szentekkel, Kína Csillagának nevezte el egy
romantikus lelkületű tengerészkapitány, aki hitt abban, hogy a kő
szerelmi varázserővel bír, és abban reménykedett, hogy rá tud be-
szélni egy Amszterdamban élő fiatal hölgyet arra, hogy legyen a
felesége.
India partjaitól távol, a hajó szerencsétlenül járt, kapitányát el-
adták rabszolgának, és Kína Csillaga egy bombayi templomba ke-
rült, ahol egy isten szobrára illesztették, s egy ideig Krisna Szeme-
ként emlegették. Amikor a templomot megtámadták, és egy vallá-
si háború során kifosztották, a kék kristályt ismét kivették a helyé-
ről. Egy holland hajóskapitány Amszterdamba vitte, a követ eladta
egy Hendrick Kloppman nevű drágakő-kereskedőnek. A fűszert
szállító hajó kapitánya évekkel korábban leveleket írt az ékszeré-
szek céhének, és azt kérte, becsüljék fel a kő értékét. Kloppman
Kína Csillagaként azonosította a követ, és a levelekből arra követ-
keztetett, hogy a szerelmes kapitány egy bizonyos fiatal lányhoz
tartozott, aki a Kiesersgracht utcában lakott. Becsületes és lelkiis-
meretes lévén, Kloppman megkereste a fiatal lányt, és felajánlotta
neki a követ. A lány már nem volt fiatal, és már nem is akart férj-
hez menni, ezért közömbösen fogadta a követ, még azt is beval-
lotta, hogy már csak halvány emlékei vannak a szerencsétlen fű-
szeres hajó kapitányáról. Eladta a követ Kloppmannak, és elegen-
dő pénzt kapott érte ahhoz, hogy megnyissa saját textilüzletét, és
örök életére független maradjon a férfiaktól. Kloppman Párizsba
utazott. Abban bízva, hogy tízszeres haszonért eladhatja a kris-
tályt, romantikus történetet szőtt Kína Csillaga köré. Kitalált egy
történetet a kínai császár udvarában élő varázslóról, meg arról,
hogyan hozta létre a kristályt északi gleccserekből, sárkány cson-
tokból, egy főnix madár véréből és egy szűz szívéből.
Voltak Párizsban olyanok, akik hittek neki.

HETEDIK KÖNYV

Martinique szigete
 1720

Brigitte Bellafontaine-nek volt egy titka.

Tiltott szerelmi kapcsolat fűzte egy sötétszemű idegenhez.
Megpróbált nem gondolni rá, miközben toalettasztalánál ülve
a haját fésülte, és letörölte arcáról a festéket. De a titkos bűn ter-
he napról napra nehezebbé vált.
Gondolataiból durva hang riasztotta fel. Henri. A tükörből lát-
ta, hogy férje az ágyon elnyúlva hortyog. Megint részeg.
Brigitte felsóhajtott. Nincs rosszabb egy franciánál, aki nem
bírja a bort.
Pedig megígérte. Ma este, miután a vendégek távoznak,
mondta, egy különleges éjszakát töltünk a csillagok alatt. „Úgy,
mint régen, ma chérie, amikor friss szerelmesek voltunk.”
Aztán megjöttek a vendégek, egyik pohár bort töltötték a má-
sik után. És most Henri hanyatt feküdt az ágyon, parókája félre-
csúszva, mellényén az esti menü maradványai, sült tőkehal és pa-
lacsintafoszlányok olvadt csokoládécseppekkel.
Brigitte letette hajkeféjét, és reményvesztetten meredt a va-
csoránál viselt ékszerre. A pompás fehérarany melltű közepébe
egy gyémántokkal és zafírokkal körülvett kék kristályt foglaltak. Kí-
na Csillaga, aminek oly sok romantikus ígéretet tulajdonított ártat-
lan gyermekkorában.
Kína Csillagáról azt tartották, hogy romantikus szerelmet hoz
viselőjének. Nem megjósolta a cigány előre? És hozott is… egy da-
rabig. Brigitte nászéjszakáján - Henri (a férfi, aki most az ágyban
horkolt) elragadó szerető volt, karjában a tizenhét éves Brigitte azt
hitte, hogy meghalt és a mennyországba került.
Most azonban, húsz évvel később, hét gyermek anyjaként
még a reményt is feladta, hogy újra átélje az igazi szenvedélyt.
Henri jó ember volt, de kiveszett belőle a tűz. Brigitte viszont só-
várgott a tűz után.
Mivel túlzottan nyugtalan volt ahhoz, hogy aludjon, felállt és a
hálószoba erkélyre nyíló ajtajához ment. Kilépve a pluméria és mi-
móza illatát árasztó trópusi éjszakába, lehunyta a szemét, és el-
képzelte őt - nem Henrit, hanem a sötétszemű idegent, aki magas,
arisztokrata vonásokkal, kifogástalan öltözékű, kiváló vívó és paj-
kos szerető. Egyszer csak hirtelen és váratlanul felbukkan majd,
amikor ő éppen a kertjében sétál, vagy egzotikus halakban gyö-
nyörködik a lagúnában. Úgy ölt testet a forróságban, mint a gyors
és sötét viharfelhők szoktak a sziget felett, enyhet adó trópusi zá-
porral végigsimogatják Martinique-ot, aztán továbbsodródva em-
lékké foszlanak. Ő is épp ilyen volt. Az idegen ölelése, mint a tró-
pusi vihar, heves, forró és ellenál hatatlan. Hacsak rá gondolt, be-
leremegett a teste.
Sajnos azonban nem létezett.
Brigitte úgy érezte, megőrül, ha nem élheti át újra a romanti-
kus szenvedélyt. De hogyan is tehetné?
Elképzelhetetlen, hogy kapcsolatot kezdjen valamelyik helyi
lakossal. Jó híre volt, férjére is gondolnia kellett. És mivel más nem
maradt, kitalált szeretőhöz menekült, a képzeletszülte ördögi férfi-
hoz, akinek neve attól függően változott, hogy éppen milyen ked-
ve volt, és milyen történetet talált ki.
Általában francia volt, talán Pierre-nek vagy Jacques-nak hív-
ták, épp csak egy napra érkezett a szigetre. A barlangban találkoz-
tak, szenvedélyes szeretkezéssel töltötték az egész délutánt, az-
tán elvitorlázott, de megígérte, hogy egy nap visszatér. Ez az ígé-
ret tartotta benne a lelket, ez éltette.
Fantáziája nemcsak szerelmet hozott életébe, de ifjúságát is
visszavarázsolta. A fiatal, karcsú, gyönyörű Brigitte volt ismét, a
férfiak is úgy forogtak utána, mint hajdanán. Sajnos azonban, ez a
gyönyörűséges ábrándozás bűntudatot is ébresztett benne. Jó ka-
tolikus lévén hitt abban, hogy amint a papok prédikálták, a gondo-
latban elkövetett bűnös cselekedet éppolyan, mintha a valóság-
ban is megtörtént volna. A házasságon kívüli kéjsóvár gondolat
pedig bűn volt. Ha elképzeli, hogy a helyi lakosok valamelyikével
szeretkezik, az házasságtörés. Vajon akkor is az, ha ez a szerető
nem létezik?
Ragyogó éjszakai égbolt fent, fekete, rémisztő óceán lent. És a
fekete horizonton túl, messze-messze… Párizs. Négyezer mérföld
távolságra innen, ahol a barátai, a családja és a gyermekei élnek,
egy olyan világban, amely annyira különbözik a nyugat-indiai szi-
gettől, mintha csak a Holdon élnének.
 Bárcsak a gyermekeivel tarthatott volna. A hideg és a párizsi
tömeg ugyan nem hiányzott neki, annál inkább vágyódott a kultu-
rális és társasági élet után. Mivel nemesi családba született, is-
merte a királyok és királynék és a francia társadalmi élet elitjét.
Hiányoztak neki Molière és Racine darabjai, a Comédie Française
pompás, látványos előadásai, azok a ragyogó idők, amikor a Nap-
király bőkezűen támogatta a művészetet. Vajon milyen darabokat
játszanak ma? Milyen a legújabb párizsi humor? Milyen ruhát visel-
nek a hölgyek a királyi udvarban? Martinique lakosai minden effé-
léről a levelekből értesültek, ezek azonban, a tengerek, az időjárás
és a kalózok szeszélyétől függően, néha késtek vagy egyáltalán
nem érkeztek meg. Három éve értesültek arról, hogy királyuk, XIV.
Lajos meghalt - és akkor már két éve halott volt! Most dédunokája,
XV. Lajos, egy tízéves fiú ült a francia trónon.
Éjszakai szellő támadt, megrázta a pálmaágakat és a banán-
fák hatalmas leveleit, és fodrot vetett Brigitte muszlinköntösének
redőin. Amint a fuvallat csupasz bőrét simogatta, mint egy szerető
sóhajtása, érezte, hogy fájdalma elmélyül. Ez megrémisztette.
Gyengének és sebezhetőnek érezte magát. A gyermekek hazakül-
dése bevett szokás volt a kolóniájukban, így biztosították, hogy
úrinőkként és úriemberekként nőjenek fel.
Brigitte is Párizsba küldte életteli gyermekeit a nővéréhez,
hogy megfelelő iskoláztatásban és illemtanoktatásban részesülje-
nek.
Most azonban nagyon hiányoztak neki. Túl sok ideje maradt,
túl sok volt a napfény, a trópusi illat, és a balzsamos passzátszél.
Henrinak ott voltak a cukornádültetvényei, a cukorfinomítója és a
rumgyára, ezek elszórakoztatták. Mivel a gyerekek elmentek, és a
szolgálók minden mást elintéztek, mi egyéb tennivalója akadt egy
nőnek a szigeteken? Brigitte falta a könyveket, de az utóbbi idő-
ben ezen a szórakozásán is visszatükröződött növekvő elégedet-
lensége. Érdeklődése egyre inkább a tragikus sorsú szerelmespá-
rok - Heloise és Abelárd, franciák, mint ő; a két veronai, de nem
kevésbé tragikus sorsú ifjú, Rómeó és Júlia; két angol a régmúltból,
Trisztán és Izolda; egy római katona és egy görög királynő, Antoni-
us és Kleopátra - felé fordult. Úgy falta ezeket a szomorú romanti-
kus történeteket, ahogy barátai a zamatos gyümölcsöt és rumot.
Nincs jobb szomorúság, mint az édes szomorúság, gondolta.
 Saját fantáziájában őt is elválasztották szeretőjétől, és a szívét
betöltő gyönyörű fájdalom terhétől sóhajtozott a forró délutáno-
kon. Próbálta magát meggyőzni arról, hogy az álmok sokkal kielé-
gítőbbek, mint a valóság. Emellett az álmok biztonságosak, míg a
valóság veszélyeket rejthet magában.
Hiába volt Martinique trópusi éden, megvoltak a maga veszé-
lyei. Hirtelen támadó pusztító viharok, a Mt. Pelée fenyegető kitö-
rése, egzotikus betegségek, és valamennyi közül a legrosszabb: a
kalózok. Ezen az estén is, vacsora közben, amikor éppen nem a
rum vagy a rabszolgák áráról beszéltek, a kalózokra terelődött a
szó, később azok közül is egyre, egy Christopher Kent nevű angol
fickóra. Egyik vendégüknek, egy ananásztermesztőnek csupán né-
hány nappal korábban gyűlt meg a baja Kenttel, amikor annak
Bold Ranger nevű kétárbocosa megtámadta kereskedőhajóját. A
kalózok megcsáklyázták a hajót, a matrózokat a vízbe dobták,
majd kereket oldottak az arannyal. Senki nem tudta, milyen is va-
lójában Kent, bár támadásainak néhány túlélője szerint, nagyon
magas, és úgy néz ki, mint az ördög. Az éjszaka hirtelen a rabszol-
gák szálláshelye felől érkező kiáltásokkal telt meg - férfiak hangjá-
val, akik mongusz -, kígyópárviadalra fogadtak.
Csakúgy, mint a passzátszél suttogása és a pálmák zizegése,
ez is a sziget hangja volt, amely őt hívogatta. A hangok hallatán
Brigitte a réges-régen itt élt bennszülöttekre gondolt, a doboló,
meztelen indiánokra, akik úgy éltek, ahogy Isten megteremtette
őket, mint Ádám és Éva. Szellemük még most is itt lebegett - az
erdőkben, a patakokban és a ködbe burkolódzó hegycsúcsokon.
Mostanra Afrikából érkezett, tábortűz fényénél táncoló, pucér em-
berek töltötték meg dobveréssel és ősi ritmusokkal az éjszakákat.
Nehéznek érezte a levegőt, s ez emlékeztette Brigitte-et, hogy be-
köszöntött a hurrikánok évadja. Bement a szobába, becsukta a
dupla ajtót, és a toalettasztalához lépett, hogy Kína Csillagát visz-
szategye zárható dobozába. Az évek során a kék kristály az őt kö-
rülvevő kék tengerek, a fölébe boruló kék ég szimbólumává vált.
Amikor pedig a gyémántporos szívre nézett, tüzet és szenve-
délyt látott. Csapdába esett, szabadulásáért küzdő szenvedélyt.
Az ágyhoz lépett, és lehúzta férje cipőjét. Henri elmosolyodott ál-
mában. Brigitte megint sóhajtott. Ahogy mellé bújt a takaró alá,
lehunyta szemét, és bár titkos ábrándozásai miatt bűntudatot ér-
zett, megint felidézte kitalált szeretője képét. Aztán elaludt, s az
álom vizeire sodródva eljött hozzá Ő.

Henri Bellafontaine tudatában volt annak, hogy a felesége az

utóbbi időben elégedetlen. Végül is, már nem voltak vele a gyer-
mekei, hogy lekössék az idejét. Henrinak viszont ott voltak az ül-
tetvénnyel kapcsolatos teendők. Bellafontaine cukrot termelt és
rumot exportált, emellett pedig mellékesen még fahéj-, szegfű-
szeg- és szerecsendió-termesztéssel, valamint exportálással is
foglalkozott, amelyekre nagy igény mutatkozott Európában, ahol
fűszerként, valamint parfümök és gyógyszerek előállítására hasz-
nálták őket. Ezért aztán Henri Bellafontaine nagyon gazdag,
ugyanakkor nagyon elfoglalt is volt. De mi maradt Brigitte-nek?
Szerető és figyelmes férjnek tartotta magát, ám felesége gyakori
sóhajait és nyugtalanságát a honvággyal és gyermekei hiányával
magyarázta, s ebbéli hitének megfelelően, vásárolt neki ajándé-
kot. Egy távcsövet.
Egy speciális tetőteraszon állt a Hollandiából importált remek
sárgaréz távcső, amelyet egy háromlábú állványra erősítettek, oly
módon, hogy 360 fokos kilátást biztosított a szigetre és azon túl.
Henri nagyon elégedett volt magával ragyogó ötlete miatt. Brigitte
ezentúl majd nem érzi úgy, hogy az isten háta mögött, elszigetel-
ten él, mivel a távcső karnyújtásnyira hozza hozzá a világot. A ho-
rizontot, amelynek határán éppen csak egy kicsivel túl fekszik
Franciaország a gyermekeivel; a közeli szigeteket (jácintkéken
úszó smaragdzöld foltokat); Martinique forgalmas kikötőit és víz-
parti településeit az érkező és induló hajókkal; és végül a gátakat,
csipkés házoromzatokat, szűk utcákat, sikátorokat és a teraszos
dombokra felkúszó háztetőket.
A gesztus meghatotta Brigitte-et, mivel Henri drága ember
volt, akinek helyén a szíve, és hát nem a világ legnyomorultabb
szegletébe hozta őt. Végül is Martinique a Francia Antillák kulturá-
lis központja, gazdag, arisztokratikus sziget, híres buja trópusi ve-
getációjáról, mély szurdokairól, tornyosuló szikláiról, valamint ar-
ról, hogy kelllemes ott az élet. Saját otthonuk egy elragadó ültet-
vény volt a Mt. Pelée nyúlványának lankáin. A vulkán időnként
gőzt lövellt a levegőbe, és a föld úgy morajlott, mintha csak halan-
dóságukra akarta volna emlékeztetni a hegy lábánál élő embere-
ket. A ház tipikus nyugat-indiai stílusban épült, a hálószobák az
emeleten voltak, a többi helyiség pedig a földszinten. Mesebeli
szőnyegként ölelte körül a pázsit, amit pálmafák szegélyeztek, a
passzátszélben suttogó levelekkel.
Brigitte szerette trópusi otthonát és szerette Martinique-ot.
Senki sem tudta biztosan, hogy miért hívták így a szigetet.
Volt, aki úgy tartotta, a név indián eredetű és „virágokat” jelent,
mások szerint Szent Martinról kapta a nevét. Brigitte Bellafon-
taine, romantikus lélek lévén, úgy gondolta, hogy amikor Kolum-
busz felfedezte, fantasztikus szépsége láttán titkos szerelméről ne-
vezte el.
Brigitte mindennapos szokásává vált, hogy naplementekor fel-
kapaszkodjon tetőbirodalmába. Ez volt kedvenc napszaka, amikor
a munka befejeződött, s kezdetét vette az esti szórakozás. A karib
világban, a ragyogó nappali égbolt ekkor engedte át a terepet a
csillagokkal teleszórt éjszakainak.
Brigitte utasításokat adott a konyhai szolgálóknak a vacsora
elkészítéséhez, majd hosszú, ábrándos fürdőt vett. A fehérnemű
és az alsószoknya után magára öltötte habkönnyű hálóingét, és
felmászott a tetőre, hogy onnan szemlélje a nap látványos hanyat-
lását.
Felhörpintett egy pohárka rumot, majd a távcsőbe nézett. A
tengert és az öblöt pásztázta, a hegyeket és a felhőket, a kis ha-
lászfalvakat, miközben a közelgő estére gondolt. Ma nem lesznek
vendégek, mivel vasárnap van. Csak ő és Henri. Vajon vele marad,
vagy elhívja a sziget szerencsejáték képében megjelenő ördöge
Saint-Pierre-be? Aznap reggel Henri felébredve rádöbbent, hogy
mielőtt teljesíthette volna romantikus ígéretét, részegen elaludt, s
ezért bűntudatot érzett.
- Ma chèrie! Ma puce! Nem érdemellek meg téged - mondta,
aztán megpuszilta asszonyát, majd lovaglóruhájában a cukornád-
földekre indult.
Brigitte látta a kikötőváros kigyúló fényeit, a naplementekor
sarkig nyitott ajtókat, kis csónakokat, amelyek éhes vendégeket
hoztak a horgonyzó hajókról. Már-már hallotta a zenét és nevetést,
érezte a készülő ételek illatát, látta az emberek mosolyát. A város-
tól elfordítva a távcsövet a buja zöld hegycsúcsokat és hegygerin-
ceket pásztázta, amelyek úgy emelkedtek és süllyedtek, akár az
óceán hullámai, a trópusi őserdőt, ami a zöld színnek, az emberi
szem számára érzékelhető valamennyi árnyalatában pompázott. A
bíborvörös égtől keletre, a sziget szélcsendes oldala felé fordulva,
amit kis fövények, zöld lagúnák és apró eldugott öblök tarkítottak
- egyszer csak megállt. Árbocok? Bevont vitorlák?
Élesre állította a távcsövet, hogy a hajó képe tisztán rajzolód-
jon ki, és tüzetesen megvizsgálta. Két árboca, karcsú törzse és se-
kély vizeken való hajózást is lehetővé tevő kis merülése alapján
egy amerikai szkúnernek kellett lennie.
Brigitte a homlokát ráncolta. Vajon miért ott vetett horgonyt?
Finoman mozdította a távcsövet, felfelé a főárboc és a kötélzet
mentén, amíg megpillantotta a lobogót.
Nem lehetett összetéveszteni, a franciák gúnyosan joli rouge-
nak, csinos vörösnek, az angolok pedig vidám gazfickónak nevez-
ték. Egy kalózhajó! Az effélék lobogóján általában koponya és egy-
mást keresztező csontok díszlettek, ezen azonban rövid, vértől
csöpögő kard.
- Mon Dieu! - suttogta.
Tudta, melyik hajó ez - a Bold Ranger -, a vérszomjas Christop-
her Kent hajója. Nem látott legénységet a fedélzeten.
Elfogta a remegés. Vajon hol vannak? Hallott már Kent mód-
szeréről - a gyors és brutális támadásról. Megtámadni, elragadni,
majd kereket oldani, még mielőtt az áldozatok védekezhetnének.
Kétségbeesetten pásztázta távcsövével az öböl és az ültet-
vény között két mérföld hosszan elterülő dombokat. Henri és em-
berei ott voltak valahol a zöldben, hogy felmérjék a cukornádter-
mést, de nem találta őket.
Christopher Kent minden telepes rémálma volt. Azok közé a
kalózok közé tartozott, akiknek a tevékenysége nem csupán hajók
megtámadására korlátozódott, hanem vakmerő szárazföldi rajta-
ütéseket is végrehajtottak. Minden ültetvény-tulajdonos elrejtve
tartotta vagyonát valahol a birtokán. Ez volt az egyetlen módja an-
nak, hogy biztonságát garantálják. Kent nagyon jól tudta ezt. Éj-
szaka jött, elkapta a mit sem sejtő szerencsétlen áldozatokat, és
arra kényszerítette őket, hogy elárulják, hol tartják az aranyat. Ál-
talában kínzással ért célt.
 - Kérlek, Istenem - suttogta, miközben hirtelen kiszáradt a tor-
ka. - Ne engedd őket erre jönni!
Aztán meglátta a kalózokat, amint a munkafelügyelőket és a
rabszolgákat terelve felfelé kapaszkodtak a domboldalon, át a cu-
kornád ültetvényen. Köztük Henri, gyalogosan, lovától megfoszt-
va…
- Colette, hozd a puskámat!
Tudta, hogy semmit nem talál el ilyen távolságból, de talán fi-
gyelmeztető lövéseket leadhat. Azon töprengett, vajon a katonák
az erődben tudnak-e a kalózokról. Kételkedett benne.
Akkor a templom harangjait félreverték volna figyelmezteté-
sül, és dörögnének az ágyúk. Kent a sziget szeles partja mentén
lopakodott hajójával a kis öbölbe. Két gerinc takarta el a fennsíkot,
ahol Bellafontaine földjei terültek el sok hektáron. A kalózok mes-
terei voltak a csendes, gyors támadásnak és gyilkolásnak, ami
után gyorsan köddé váltak, csupán holttesteket és füstölgő romo-
kat hagyva maguk mögött. A katonák leghamarabb egy nap múlva
tudnák meg, hogy mi történt, és addigra Kent hajója már messze
kint járna a tengeren.
- Mi történt asszonyom? - kérdezte a fiatal fekete nő a lépcső-
mászástól lihegve és esetlenül lóbálva a hosszú lőfegyvert. Colette
harmadik generációs afrikai rabszolga volt.
Martinique szigetén született, csakúgy, mint az anyja, de
nagyanyját Afrikából hurcolták ide több ezer társával együtt, hogy
a francia telepesek cukor- és dohányültetvényein dolgozzon.
- Küldd Hecule-t az erődbe - kezdte Brigitte, miközben meg-
próbálta szabad szemmel is megkeresni a kalózokat. De a nap már
lebukott a horizont mögött, és vele együtt a fények is kihunytak.
- Mondd neki, hogy rohanjon, Colette! Mondd neki, hogy kaló-
zok vannak…
Aztán a távcsövön keresztül megpillantotta Christopher Ken-
tet, egy magas, ijesztő, talpig feketébe öltözött alakot. Szűk nad-
rágot és hosszú köpenyt viselt, mellényének fénylő aranygombjai
ragyogtak a lenyugvó nap utolsó sugaraiban.
Arcára árnyékot vetett háromszögletű kalapjának széles kari-
mája, amin elegáns fehér tolldíszt borzolt a szellő. Amikor megfor-
dult, és arca részben a fényre került, megrökönyödve vette tudo-
másul, hogy ábrándjai fantomszeretőjére emlékeztette.
Brigitte agya gyorsan járt. Az erőd legalább tíz mérföld távol-
ságra van, hegyes területek mögött, az éjszaka pedig feltartóztat-
hatatlanul közeledik, hogy a dzsungel ösvényeit teljes sötétségbe
borítsa, még mielőtt szolgálója eliramodhatna az erőd felé. A kaló-
zok fáklyákkal világítottak, amelyek most fényesen égtek a le-
ereszkedő homályban, és a lángok folyamatosan kígyóztak felfelé
a dombon.
Amint a távcsövön keresztül egy utolsó pillantást vetett Kentre
- alig volt kivehető a gyorsan fogyatkozó fényben -, a fantom öles
léptekkel gázolt a buja növényzeten keresztül, akár egy hódító.
- Felejtsd el! - mondta Brigitte, és félretette a puskát.
- De asszonyom - siránkozott Colette. - Kalózok! Mindenkit fi-
gyelmeztetnünk kell!
- Csitt! - förmedt rá Brigitte, miközben lefelé indult a lépcsőn,
hálószobájába. - Senkinek ne szólj, Colette!
A helyzet más stratégiát kívánt. De ehhez is hideg fejre volt
szükség.
Brigitte-nek volt egy gyönyörű ruhája, amelyet még sosem vi-
selt. Franciaországból hozta magával még húsz évvel korábban.
Különleges alkalomra tartogatta, a király születésnapjának ünne-
pére. De Martinique-ra tartva a hajóúton teherbe esett. Gyermeke
születése után nem tudta a ruhát felvenni. Aztán újra és újra álla-
potos lett, míg végül már lemondott arról, hogy valaha viselje.
Egyébként is, már új királyuk volt, akit ő nem ismert.
A selyemfelső ragyogó püspöklila volt, a mellkendő vörös és
bíbor árnyalatokkal gazdagon hímezve, ezzel szemben a szoknya
napsárga, a korábbi ízlésnek megfelelően, amikor a ruhák arra
szolgáltak, hogy elkápráztassák az embereket, ezért színük a lehe-
tő legfeltűnőbb és legharsányabb volt. Nagyon hasonlított a trópu-
si naplementéhez, amint az aranyló nap lángol a bíbor égbolton.
Hetedik gyermekének születése után a ruha derekát kiengedtette,
így (szoros fűző segítségével) végre magára tudta ölteni, de ad-
digra reménytelenül idejétmúlt lett.
Az ilyen választékos, nehézkes stílus XIV. Lajos halálával ki-
ment a divatból. Hova vehette volna fel? Így a ruha a megfakult if-
júság és az elszalasztott lehetőségek szimbólumává vált. Elég volt
rápillantania, hogy eszébe jusson az ifjúkori szenvedély, a nyári
kertekben lopott csókok.
Szíve vadul kalapált, amint a ruhát kivette dobozából, és uta-
sításokat osztogatott a meglehetősen összezavarodott Colette-
nek. Nem lehetett kapkodni egy ilyen bonyolult ruhakölteménnyel
- fűzők és szoknyák, turnűrök, csipkék meg kapcsok, és mindehhez
Colett olyan rémült volt, hogy legszívesebben bezárkózott volna
valahová. Magát Brigitte-et is félelem töltötte el, de Kent képe le-
begett szeme előtt - a sötét, fenyegető alak. Lélegzetét visszatar-
totta, mialatt Colette az utolsó csipkéket erősítette a helyükre,
közben pedig gyors számításokat végzett: a kalózok a lepárlóüzem
sarkánál járhatnak. Onnan a főépületig fél mérföld a távolság.
Végül megnézte magát a tükörben, de a homlokát ráncolta,
amikor meglátta a tükörképét. Bár a ruha ragyogó volt, ő maga
hervadtnak és kövérkésnek nézett ki. Kent aligha méltatja egy má-
sodik pillantásra. És ekkor eszébe jutott Kína Csillaga.
Remegő ujjakkal tűzte fel a brosst dekoltázsának legalsó pont-
jára, így a gyémántok és zafírok olyan külsőt kölcsönöztek a kék
kristálynak, mintha egy csapkodó pillangó lett volna, amely reme-
gő szárnnyal keblének szabadon lévő részére szállt.
Az átváltozás azonnal bekövetkezett. Egy új asszony állt a tü-
kör előtt. A kristálynak valóban varázsereje volt! Brigitte Bellafon-
taine újra fiatal, karcsú és gyönyörű volt.
Mielőtt lement volna a földszintre, erősen megszorította Colet-
te kezét, és így szólt:
- Figyelj rám. Váratlan vendégeink lesznek. Ne félj, és ne pró-
bálj meg elszaladni.
- De asszonyom…
- Colette! Figyelj jól, mert pontosan azt kell tenned, amit mon-
dok…
Mielőtt elhagyta a hálószobát, még egyszer megnézte magát
a tükörben, és elégedetten elmosolyodott. A falnak támasztott
puskájára pillantott, és arra gondolt, hogy olykor egy ruha többet
ér, mint egy fegyver.
 Bár több, mint száz rabszolga dolgozott Belafontaine birtokán
- a földeken, a cukorfinomítóban és a rumlepárlóban -, csupán egy
maroknyi puskával és pisztollyal felfegyverzett férfira volt szükség
ahhoz, hogy félelemben tartsák és engedelmességre kényszerít-
sék őket. Amint Brigitte áthaladt a nappalin, lábdobogást, dörmö-
gő parancsszavakat és alkalmanként ostorcsattogást hal ott kint-
ről. A rabszolganők, akiknek a munkája gazdájuk családjára, házá-
ra, a zöldségeskertre és a baromfiudvarra koncentrálódott, futás-
nak eredtek, amikor meglátták, hogy férjeik a ház udvarába tánto-
rognak, miközben pisztolyok és kardok szegeződnek rájuk. Azon-
nal siránkozó jajveszékelésbe kezdtek. A házi cselédek rémült
szemmel lapultak az ablakokhoz. Brigitte megállt, hogy összeszed-
je magát. Alig kapott levegőt. Kintről sikoltások és lövések hallat-
szottak. Ő, a nagy belépőjére váró színésznő azonban, a csukott
bejárati ajtó mögött állt, és közben nyugtatni próbálta magát. Bár
ösztönei azt súgták, fusson el, uralkodott magán.
Még egy hosszú percet várt, aztán az ajtóhoz lépett, és lassan
kinyitotta. A kalózok félelmetes látványt keltettek fegyverarzenál-
jukkal: puskáikkal, mordályaikkal, rövid kardjaikkal és pisztolyaik-
kal. Néhányan még a hajó tartozékainak kifaragásához használt
fejszét is lóbáltak kezükben. Úgy gondolta, ötvenen lehettek, ron-
gyokat viseltek, hajuk hosszú volt és mocskos. A lobogó fáklyák
háttere előtt a sátán ördögökből és démonokból álló hadseregére
emlékeztettek, legalábbis Brigitte így gondolta. A megkötözött
Henrit térdre lökték.
Brigitte-nek erőt kellett vennie magán, hogy ne rohanjon oda
hozzá.
A tornácot a szivárvány színeiben pompázó kúszónövények dí-
szítették, és az oszlopok vastagok voltak a zöld indáktól. A növé-
nyek egymással keveredő illata erős és bódító volt, az utolsó szor-
gos méhek még a virágok körül zümmögtek. Ahogy eltervezte,
mintha csak egy színpadon lenne, Brigitte nem szólt egy szót sem,
hanem addig állt ott, amíg az emberek egyenként észrevették, és
elnémulva bámulták.
Kent kapitány éppen az első lépcsőfokhoz ért, amikor feltűnt,
hogy mindenki elcsendesedett. Megállt, és felnézett. Most a félho-
mályban, a lámpások fényénél, Brigitte tisztábban látta vonásait:
élesek és kemények voltak. Hosszú, fekete, előkelő szabású kö-
penyt viselt, amely majdnem a bokájáig ért.
 Gazdagon hímezték selyem- és aranyszálakkal, aranygombjai
ragyogtak. Fekete nadrág, makulátlan fehér kamásli és ápolt,
aranycsatos cipő volt rajta. Csuklójánál és nyakánál fehér fodrok.
Széles karimájú háromszögletű kalapja alatt nem viselt parókát,
de saját hosszú haját lófarokban hordta, oldalsó fürtjei a fülét ta-
karták, a legújabb divat szerint. Ízig-vérig úriember, gondolta Bri-
gitte, mintha csak egy operaelőadásra, nem pedig a ház kifosztá-
sára érkezett volna. Amikor Kent tekintete találkozott az övével,
hirtelen megdöbbentő gondolata támadt: Valamikor régen Ver-
sailles-ban nagy ünnepséget rendeztek a király születésnapja tisz-
teletére, színészekkel, bűvészekkel és karnevállal. A jövendőmon-
dó sátrában az öreg cigány azt mondta a 16 éves Brigitte-nek:
„Ebben a kék kőben hatalmas tűz van. Látod? Magába zárja. Egy
nap ez a tűz kiszabadul és elemészt. Szerelemben. Szenvedély-
ben. Egy férfi karjaiban. Egy férfiében, aki úgy fog szeretni, hogy
csaknem belehalsz az extázisba.”
Brigitte szorosan összekulcsolta a kezeit, majd a tornác széle
felé indult, olyan könnyedén, és félelem nélkül, ahogy csak tellett
tőle.
- Üdvözlöm otthonomban, uram.
Kent rábámult, aztán elmosolyodott. És ahogy méregette - Bri-
gitte tudta, hogy egy órával korábban nem tette volna. De a kék
kristály varázserejének köszönhetően most gyönyörű volt.
Megbabonázta és átváltoztatta őt a kő.
- Méltóságos asszony - mondta, széles mozdulattal megemelte
kalapját és egyik lábát előre nyújtotta, miközben meghajolt.
Brigitte a suttogásnál alig hangosabban szólalt meg, de az
összegyűlt emberek olyan csendben voltak, hogy mégis mindenki
hallotta.
- Felajánljuk házunk vendégszeretetét.
Brigitte némán hálát adott Istennek, amiért neki és nővéreinek
angol házitanítójuk volt lánykorukban, mivel apja úgy gondolta,
teljes körű oktatásban részesíti őket, hogy otthonosan mozoghas-
sanak a legjobb és legműveltebb körökben is. Egyik nővére aztán
egy angol báróhoz ment feleségül, és Britanniába költözött. Így az
elmúlt húsz évben Brigitte - megint csak Istennek hála - angolul le-
velezett unokahúgaival és unokaöccseivel. Angolsága nem volt ki-
váló, de megértette magát.
Kent felhúzta a szemöldökét.
- Vendégszeretet! Nem maradunk, Hölgyem. Az aranyért jöt-
tünk, aztán megyünk az utunkra.
Ekkor a tőle néhány méterre lévő, térdre kényszerített férje
felkiáltott:
- Védd magad, Brigitte!
Brigitte megnedvesítette ajkát mielőtt megszólalt.
- A vendéglátást visszautasítani illetlen dolog, uram. És én úgy
hallottam, hogy ön úriember.
A férfi erre elmosolyodott.
- Szóval tudja, hogy ki vagyok.
- Christopher Kent kapitány.
- És nem fél tőlem?
- De igen - mondta olyan tárgyilagos hangon, amilyenen csak
tudta, de szíve rémülten kalapált. - Függetlenül attól, kicsoda ön,
vagy mi a szándéka, az én köreimben az a szokás járja, hogy a lá-
togatónak felajánljuk a vendéglátást.
Rövid száraz nevetés volt a válasz.
- Azt hiszi, némi élelemmel megmentheti az aranyát?
Felemelte az arcát.
- Félreérti a szándékomat, uram. Megkaphatja az aranyunkat,
mivel nyilvánvaló, hogy ebben úgysem tudom megakadályozni. Vi-
szont azt hittem, úriemberként tisztában van a civilizált viselkedés
szabályaival.
Kent sötét szeme megrebbent, és a nő tudta, hogy érzékeny
pontra tapintott. Kalóz vagy nem kalóz, Christopher Kent szíve mé-
lyén úriembernek tartotta magát. Különben miért öltözött volna
így, amikor emberei úgy néztek ki, akár az állatok.
- Van hat szopós malacom, arra várnak, hogy megsüssük őket
- tette hozzá.
Kent csípőre tette a kezét.
 - Nos, ez új trükk! - mondta nevetve.
Az emberei közül néhány vele nevetett, de az egyik, aki idő-
sebb volt nála, hosszú szürke hajfonatait feltekerve hordta, és orra
egyik oldalán egy daganat nőtt, előlépett és így szólt:
- Má’ megbocsásson hő‘gyem, oszt hogy csináná’ meg azokat
a malacokat?
Brigitte ügyet sem vetett rá. Továbbra is Kenthez beszélt.
- Szegfűszeggel, fokhagymával, kapribogyóval és oregánóval
sütöm meg, forró fokhagymás pecsenyelében áztatott kenyérrel,
fűszeres kecskesajttal és hideg gyömbérlevessel tálalom őket.
Csokoládészósszal leöntött mangólepény lesz a desszert.
- És mi van inni? - kérdezte gorombán a zord külsejű.
- Francia bor és konyak - mondta Kentnek.
Az ember megvakarta orrának ép felét, és kapitányához for-
dult.
- Lehet, hogy nem rossz ötlet, Chris. Isten tuggya, mióta nem
zabáltunk normális ételt.
- A katonák meg elkapnak bennünket, mialatt az őrszemeink
velünk vannak? Nem látja, hogy ez csak egy trükk, Mr. Phipps?
- Nem hiszem, hogy a katonák tuggyák, hogy itt vagyunk, Ch-
ris. De leellenőrzöm. - Aztán halkabban hozzátette: - És nem hi-
szem, hogy ez trükk lenne. A nő üzletel velünk. Assziszi, hogy kö-
nyörületesek leszünk.
Kent elgondolkodott. Ezalatt Brigitte mélyet lélegzett, amitől a
mellét ékesítő kristálykitűző kék tüze megvillant.
Pontosan, ahogy szerette volna, Kent észrevette. A fehér keb-
lekre pillantott, aztán jelt adott Phippsnek, aki erre két embert fel-
küldött a fákra, hogy őrködjenek. Aztán Kent egy másik intésére,
embereinek egy csapata sietve előlépett, felviharzott a tornác lép-
csőin, és berohant Brigitte mellett a házba.
Minden önuralmát össze kellett szednie, hogy ne vegyen tudo-
mást a bent folyó fosztogatásról és vandalizmusról.
Otthona ebben a pillanatban semmit sem jelentett; drága bú-
torai és porcelánjai, drapériái és ékszerei. Mind a kalózoké lehet.
 Mr. Phipps visszatért, hogy jelentsen.
- A megfigyelőink szerint minden csendes, semmi lárma, sem-
mi kiabálás, az élet a kikötőben olyan, mint máskor. Mi lesz a lako-
mával, Chris?
Kent felment a lépcsőn, egész közel Brigitte-hez. Alig mert le-
vegőt venni, amint felnézett az előtte magasodó férfire.
- Honnan tudom, hogy nem mérgez meg bennünket? - kérdez-
te. - Egyszer már rászedett egy gyönyörű asszony.
Elállt a lélegzete. Gyönyörű asszonynak nevezte!
- Érthető az óvatossága uram. Nos, ölesse le az állatokat a sa-
ját embereivel, és végezzék ők a nyársra húzást is, ellenőrizzék,
hogyan készülnek a szószok és a pecsenyéié, és mindent kóstol-
tassanak meg a szolgáimmal.
Brigitte látta a férfi borús tekintetét, ahogy felmérte a várat-
lan helyzetet.
- Remélem, nem járatja velem a bolondját! - mondta nyájasan.
Tekintetük találkozott, és egy darabig egymást fürkészték.
Hosszúra nyúlt a pillanat. Brigitte visszatartotta a lélegzetét.
Ez volt a kritikus perc. Aztán Kent megenyhült, száját mosoly-
ra húzta, és így szólt.
- Rendben, eszünk!
Emberei éljeneztek, és Kent Brigitte felé hajolt, majd azt
mondta:
- Most térjünk az üzletre! Hol az arany, Hölgyem? Vagy csikar-
juk ki a férjéből?
Felidézte, amit Kentről hallott, hogyan akasztották fel emberei
az ültetvényeseket csuklójuknál fogva a tűző déli napsütésben,
amíg azok el nem árulták, hol rejtették el értékeiket, és ezt mond-
ta:
- Kérem, ne bántsa a férjemet! Ha megígéri, hogy nem esik
baja, elvezetem a kincsekhez.

Miután ellenőrizte a sült malacok elkészítését, megbizonyoso-

dott róla, hogy konyhai szolgálói megértették utasításait, és meg-
nyugtatta őket, hogy amíg mindenki együttműködik, addig nem
esik bántódásuk, Brigitte Kentet és egy maroknyi emberét lefelé
vezette egy kockakővel kirakott ösvényen. Az ösvény egyike volt
annak a sok gyalogútnak, amelyek elszórtan hálózták be ezt a tró-
pusi paradicsomot, kertekhez, házakhoz, a cukorfinomítóhoz és a
rumlepárlóhoz vezettek, és a rabszolgák ezeken túl elhelyezkedő
szállásaihoz.
Brigitte kecses léptekkel haladt „vendégei” előtt, még lányko-
rában tanult meg így sétálni, réges-régen. Terebélyes lila és sárga
szoknyái úgy siklottak az ösvényen, mintha nem is emberi láb
mozgatta volna őket. Az egykor Versailles parkjaiban fiatalembe-
rek hódolatát kivívó járásmódjával most azokat bűvölte el, akik a
kincseire vadásztak.
Egy tisztáshoz értek a buja növényzetben, és az elébük táruló
látványban még ezek a durva tolvajok is elkerekedett szemmel
gyönyörködtek. Egy nyári lak állt előttük, amely a ráeső csillag-
fényben fehéren sziporkázott az éjszakában. Brigitte könnyedén
félreállt, mintha csak teát szolgált volna fel.
- Ott - mutatott az építmény padlójára. - A deszkák alatt.
Miután lobogó fáklyáikat a földbe szúrták, a férfiak előresiet-
tek, fejszéik csapásai nyomán forgácsok és szilánkok repkedtek
szanaszét. Felhasították a padlót, és előhúzták az alatta rejtőzködő
ládákat. Brigitte szótlanul nézte, amint zsákmányukat visszacipel-
ték a házhoz, ahol már máglya lobogott, s a tüzet, ahogy észrevet-
te, a házból származó bútorokkal tápláltak. A lángok fényénél a
rablók felfeszítették a ládákat, és hatalmas ujjongásban törtek ki,
amikor az aranyérméket meglátták, mivel a kalózok a pénznek
örültek a legjobban.
Ez láthatóan jeladás volt az ünneplés megkezdésére, mivel
előkerült egy hegedű a semmiből, és valaki egy gyönyörű nótába
kezdett. Mások betörtek a lepárlóba, és hatalmas rumoshordókat
görgettek felfelé az ösvényen. A női szolgálók idegesen siklottak a
boros üvegeket és kupákat szorongató férfiak között, míg a tűz
másik oldalán már perzselődtek a malacok a nyársakon. Brigitte
látta, amint férjét és a többi foglyot a disznóólba terelték, és a trá-
gyába lökték, és hangosan röhögtek rajtuk.
Mialatt a cukornádültetvényekről erőltetett menetben a ház-
hoz ért, Henri valahol elhagyta gyönyörű, nagy, fekete parókáját,
amelynek gondosan elrendezett fürtjei a hátára és a vállára omlot-
tak. A szigetre újonnan érkezők megjegyezték, hogy az ilyen paró-
ka már idejétmúlt, de Henri nem törődött vele. Tartotta magát a
régi hagyományokhoz, amelyek szerint egy úriembernek mindig a
lehető legjobban kellett kinéznie, ezért folyamatosan viselte a pa-
rókát, függetlenül attól, hogy milyen volt az idő és mit tett éppen.
De leverték a fejéről, amelyet most csupán saját szürkülő haja fe-
dett, s az is kócosan állt, miközben a kalózok szórakozásból lök-
döstek és rugdosták.
Brigitte körmeit tenyerébe vájta, és megőrizte nyugalmát.
Legszívesebben az egyik égő fáklyával a kalózok közé rontott
volna, hogy agyonverje őket.
A következő pillanatban azonban ránézett Kent, erről eszébe
jutott elhatározása, meg az, hogy ez az éjszaka az egyetlen esé-
lye.
- Hm - fordult hozzá a férfi, és figyelmesen nézte a fáklyák pis-
lákoló fényénél. - Arra lennék kíváncsi, miért nem fél?
Ez a megjegyzés megrémítette Brigitte-et. Nem látja, hogy szí-
ve a torkában dobog, a félelmet a szemében és remegő kezét?
- De félek - mondta, az igazságnak megfelelően. De, hogy mi-
től félt, az már más kérdés volt.
- Amikor kijött a házból, nem lepődött meg azon, hogy itt talált
bennünket. Majdnem úgy tűnt, mintha várt volna minket.
- A tetőteraszon van egy távcső. Azon keresztül néztem,
ahogy jönnek a partról - mutatott a tetőre.
Érdeklődve pillantott fel.
- Szeretném látni a távcsövet.
A nő bólintott, és mutatta az utat. Átmentek az udvaron, ahol
a malacok forogtak a faágakból készített nyársakon, és Kent em-
berei boldogan munkálkodtak a rumoshordók kiürítésén.
Két nagyon magas pálmafa tetejéről őrszemek figyelték táv-
csővel az erődöt és Sant-Pierre városát. Ha csak megmoccannak a
katonák, Kent eltűnik az embereivel együtt.
Brigitte azon imádkozott, hogy ilyen riasztásra ne kerüljön sor.
 A házat teljesen kifosztották, a porcelánokat összetörték a ki-
fényezett fapadlón, a bútorokat felforgatták, az ezüst- és aranytár-
gyak az ajtó mellé gyűjtött halomban várták, hogy elszállítsák
őket. Brigitte szótlanul vezette Kentet a hátsó kertbe, ahol bíbor-
színű orchideák és narancssárga bougainvilleák keveredtek vörös
hibiszkusszal és halványrózsaszín leanderrel. Kent előtt haladt a
szűk lépcsőn, egyenes háttal és felemelt fej el, mintha csak büsz-
ke lenne arra, hogy bemutathatja otthonát. De tisztában volt az-
zal, hogy a férfi derekáról éles kard lóg, övébe pedig tőr és pisz-
toly van tűzve. Hátán szaladgált a hideg. Úgy érezte, mintha egy
vadállat követné, olyan, mint az a fekete jaguár, amelyiket a kor-
mányzó tartott ketrecben, otthonában.
A tetőn található alacsony korláttal határolt különös teraszra
érve, látták a felkelő teliholdat. Jó kilátás nyílt az udvarra is, ahol
Brigitte rémült szolgálói készítették az ételeket, Kent embereinek
fürkésző tekintete által felügyelve, akik mindent megkóstoltattak
velük a főzés során, még a malacok locsolására használt zsiradé-
kot is.
A nagy zenebona közepette Brigitte furcsán nézett Kentre. Ő
mosolygott.
- Szerencsés a legénységünk, mert muzsikusok is vannak köz-
tünk. Minden kalózhajó vágya, hogy legalább egy dudás és egy
hegedűs legyen köztük. - Kent áthajolt a korláton, és az odalent fo-
lyó vigadalmat szemlélte. - Jó legénységem van - tette hozzá.
Phipps, aki sok fonatban hordta a haját, volt a kormányos - a
hajó erős embere, a hajó felügyelője, a kisebb vétségek megtorló-
ja. A zsákmány kiválasztásáért és felosztásáért is ő volt a felelős.
Jeremy volt a navigációért felelős parancsnok, Mulligan, a fedélzet-
mester, Jack, a tüzér, Obadiah pedig a vitorlamester végül Luké,
az ács. Még egy sebészorvosuk is volt, bár a trópusi vizeken nem
sok hasznát vették, mert legtöbben a gyógyíthatatlan sárgaláz-
ban, maláriában és hasmenésben haltak meg. Fő feladata az am-
putálások elvégzése volt.
Brigitte megmutatta Kentnek a távcsövet, és észrevette, a fér-
finak egészen le kellett hajolnia, hogy bele tudjon nézni, mert
olyan magas volt. Azt is érezte, hogy a hosszú köpeny és a nadrág
erős testet takar. A francia telepesek, akik minden munkát rab-
szolgákkal végeztettek, és dúskáltak az ételben és italban, elpu-
hultak, elfeledkeztek a sportról, a párbajról és a lovaglásról. Brigit-
te feltételezte, hogy Christopher Kent teste ezzel szemben csupa
erő, izom.
Kent belenézett a távcsőbe, és elégedetten nyugtázta, hogy
nem küldtek katonákat a távoli erődből. Felegyenesedett, és a za-
varba ejtő háziasszonyhoz fordult. Szeme megakadt a keblét éke-
sítő melltűn.
- Szép darab - mondta.
- Híres kő, uram, Kína Csillagának hívják. A távoli Kínában ké-
szítette egy varázsló, a legenda szerint azért, hogy megnyerje egy
hölgy szívét. Úgy tartják, hogy szerelmet és romantikát hoz birto-
kosának.
Kent mosolygott, és érte nyúlt.
Brigitte védelmezőn takarta el kezével. Még nem kaphatja
meg! Még egy ideig szépnek kell lennie. Ha a férfi most megkapa-
rintaná a követ, szépsége is elillanna vele, és terve meghiúsulna.
- Önnek ajándékozom, amikor elmegy.
Kent nevetett, tekintete a nő kezén időzött, amely nemcsak a
brosst, de keblét is védte.
- És mire gondol, hogy nekem adja ajándékba? A melltűre
vagy a mögötte megbújó kincsre?
Brigitte megpróbált nem félrenézni, ehelyett bátran állta a fér-
fi vakmerő tekintetét, és a kihívásra kihívással válaszolt.
- Így bánik az asszonyokkal a szigeten, ahol él?
Kent a távoli horizont felé fordította tekintetét, és úgy tűnt, a
válaszon gondolkodik.
- Nem szigeten lakom, hanem egy amerikai telepen, Virginiá-
ban.
A nő láthatóan megdöbbent.
- Civilizált emberek között él?
- Valójában azok az úgynevezett civilizált emberek teszik lehe-
tővé a kalózkodásomat - mosolygott gúnyosan. - Végül is, a zsák-
mány csak addig zsákmány, amíg el lehet adni. Vevők nélkül nem
lenne értelme a kalózkodásnak.
 - Nem értem.
- Az amerikaiak veszik meg az árumat. Angliában könyörtele-
nül bánnak a kalózokkal, de Amerikában védelmet élvezünk a ki-
kötőkben, sőt vendégszeretetet. Az amerikaiak élelmezik a hajó-
mat, és ők találnak vevőt a kincseimre, jutalék ellenében, termé-
szetesen. Így általam az amerikaiak is meggazdagodnak.
- Ez hihetetlen - ráncolta homlokát Brigitte.
- Ez a politika. A magamfajta kalózok támogatásával az ameri-
kaiak csapást mérnek a britekre, olyan küzdelem ez, ami egyre ke-
ményebbé és keserűbbé válik. Az angolok megalkották a Hajózási
Törvénynek nevezett szabályt, és az úgy rendelkezik, hogy bármi-
lyen árut csak angol legénységgel ellátott angol hajók szállíthat-
nak az angol területre. Az amerikaiak ezt nem tartják igazságos-
nak, ezért kijátsszák a brit törvényt, amikor csak tudják.
- Tehát a csodálatos gyertyáim és anyám porcelánjai…
- Valószínűleg egy kandalló párkányán kötnek ki Bostonban.
- Ez a férjem ajándéka! - szólalt meg Brigitte, amikor a férfi
hozzálátott a távcső lecsavarozásához.
Kent nevetett, amint a kezében lévő sárgaréz eszközt mére-
gette.
- Szentimentális ember a férje.
- Nem értheti ezt, uram - csattant fel indulatosan.
- Megértem, hogy az asszonyok szeretik a szép vagy érzelmes
ajándékokat, de egy távcsövet?
- Több ez puszta távcsőnél, uram. Ez a hatalom eszköze.
- Hogyan?
- Láttam önt, nemde? És ön ezt nem tudta.
- Igen - mondta lassan. - Ez igaz. Látta, hogy jövünk, és mi ezt
nem tudtuk. Mégsem fújt riadót, és ez a legkülönösebb.
A lépcsőhöz lépett, és jelezte a nőnek, hogy menjen előre, így
Brigitte leereszkedett, és előrement a nappaliba, ahol, meglepeté-
sére, Kent levette a kalapját és valami italt kért. Haja éjfekete volt
a legcsekélyebb szürke vagy ősz árnyalat nélkül, Brigitte mégis
úgy gondolta, közelebb jár a negyvenhez, mint a harminchoz, mi-
vel közelről nézve látta, hogy arcát az élet és az időjárás mélyítet-
te ráncok barázdálták.
A kapitány visszautasította azt az üveg bort, amely már nyitva
állt, és ragaszkodott hozzá, hogy Brigitte hozasson egy másik még
bontatlant. Kent kiment a tornácra, ahol rövid tanácskozást tartott
Mr. Phippsszel.
- Még mindig semmi szokatlan az erődben vagy a városban.
Továbbra sem vettek észre bennünket - mondta Brigitte-nek a ház-
ba visszatérve.
Az első ablak üvegtábláján keresztül Brigitte látta, hogy a to-
vábbemelkedő Hold beragyogja az udvart, ahol Kent emberei egy-
re hangosabbak lettek, és megpróbálták néhány szolgálónőjét ma-
gukhoz édesgetni. Még nem láttak hozzá az evéshez, de a levegőt
füst és a készülő ételek illata töltötte be.
Kent a kandalló feletti meghitt témájú képet nézte - Henri és
Brigitte Bellafontaine egy terebélyes tölgyfa alatt ültek, gyermeke-
iktől körülvéve. Mikor megjegyezte, hogy az ifjú Bellafontaine-ek
sokkal inkább az anyjukra hasonlítanak, semmint apjukra, Brigitte
így szólt:
- Gyermekeim a világot jelentik számomra. Életem értelmét.
- Mégis elküldte őket.
- Megbántam ezt a döntést.
Egy tálcát hozott két konyakkal teli pohárral. Kent mindkettőt
megkóstoltatta vele, mielőtt elvette volna az egyiket.
- Ön megsért, uram - suttogta.
- Hölgyem, egy embert ezerféleképpen meg lehet ölni, a nők a
mérgezéshez értenek. És a mérgezésnek is ezer módja van. Ra-
kunk tüzet? Kezd hűvösödni az éjszaka.
Brigitte egyik szolgálóját hívta, hogy gyújtson tüzet a kandal
óban. A lángok Christopher Kent magas árnyékát rajzolták a falra.
Megkóstolta konyakját, és a pohár peremén keresztül nézte a
nőt.
- Tehát a férje egy olyan istenverte helyre hurcolta el, ahol
nem tudja felnevelni gyermekeit.
 - A férjem nem hurcolt. Azért jöttünk ide, hogy felépítsünk va-
lamit. A Bellafontaine régi nemesi család, de az előző generáció
rosszul kezelte a vagyont, így a férjemnek nem jutott föld öröksé-
gül. Elfogadta a király ajánlatát, hogy jöjjön ide, és segítsen a koló-
nia felépítésében. Cserébe megkaptuk a földet. Itt az igazi ottho-
nunk, uram, amelyet a gyermekeinknek építettünk, mivel vissza-
térnek Martinique-ra. Párizsi tartózkodásuk csupán átmeneti, ami
nevelésüket szolgálja. És ez az, amiért könyörgök, hogy ne ölje
meg a férjemet. Gyermekeinek szüksége van az apjukra - tette
hozzá lélegzetvisszafojtva.
Kent az ablakon kinézve látta, ahogy Mr. Phipps az egyik asz-
szonnyal megkóstoltat egy nagydarab frissen sült kenyeret, mi-
előtt maga is beleharapna. Mindent ellenőrzésük alatt tartottak,
semmi rendkívüli.
- Az olyan embereket, mint az ön férje, a gazdag, hatalommal
bíró embereket meg kell leckéztetni - mondta Kent komor, éles
hangon, majd mogorva hallgatásba burkolódzott. Arckifejezése vi-
harossá és kiismerhetetlenné vált, mialatt a máglya körül táncoló
embereit figyelte. Aztán megfordult, mintha hirtelen eszébe jutott
volna, hogy hol van, és kissé megenyhült hangnemben folytatta. -
Különben is, férjének a sorsa nem rajtam múlik, hanem az embe-
reimen.
- De biztosan megparancsolhatná nekik…
- Láthatóan nincs tisztában a tengerek törvényeivel, Hölgyem.
Lehet, hogy én vagyok a legénységem kapitánya, de a mi hajónk
demokratikus hajó, ahogy minden kalózhajó az. Amit az embereim
elhatároznak, azt cselekszik. Nem adok parancsokat, és nem is fo-
gadják el. Ami történik, nem az én felelősségem.
A hátsó kertbe vezető ajtóhoz lépett, ami nyitva állt, és az éj-
szakai levegőből mélyet lélegezve megkérdezte.
- Mi ez az illat?
Jázmin, liliom, bíbor- és rózsaszín frézia meg lila lonc részegítő
keveréke volt.
- Melyik kalóz vállalja a felelősséget tettéért? - kérdezte a mö-
götte álló Brigitte.
Megfordult.
 - Asszonyom, fogadni mernék, hogy ön semmit nem tud sem
rólam, sem a világról. Azt gondol, amit akar. Miért törődnék vele?
- Szóval a világot okolja a sorsáért?
- Mit tett a világ értem valaha?
- Bosszúból öl, nemde? Az ártatlanokat is?
- Ez a túlélés törvénye. Ahogy a sólyom is megöli a kígyót,
csakúgy, mint a kígyó a patkányt. Csak az erős marad életben, ezt
nagyon jól megtanultam.
- És miért támad franciákra?
- Én mindenkit megtámadok. Az emberiség az ellenségem.
Nem teszek különbséget angol, francia, spanyol vagy arab között.
Szabad herceg vagyok, Hölgyem, és éppen annyi jogom van hábo-
rúzni az egész világgal, mint azoknak, akik egy egész hajóhadat
vezetnek a tengereken vagy sereget a szárazföldön.
Brigitte szótlanul elfordult. A kertjében nyíló virágokat nézte,
amelyek úgy ragyogtak a holdfényben, mintha csak nappal lett
volna. Hallotta a fülemüle elbűvölő énekét. A sziget tovább aludt a
ragyogó holdfényben. Nem hallatszott ágyúszó az erőd felől. Sem-
mi jele hajóknak vagy a domboldalon közeledő fáklyáknak. A pál-
mafák tetején figyelő őrszemek sem riasztottak. Odalent csípős
füst és kelllemes ételszag, valamint részeg éneklés és hegedű
hangja töltötte be a levegőt, amelyet időnként hangos női kacaj
szakított meg.
Kent hallgatott, úgy tűnt, gondolataiba merült.
- Különös - mormogta egy idő után. - Az összes környékbeli
szigetet meglátogattam az elmúlt évek során, jártam a földjükön,
ittam a forrásaikból, horgonyoztam a vizeiken és ettem a gyümöl-
csükből. Valójában azonban sosem láttam ezeket a szigeteket.
Brigitte várt, és mintha az éjszaka is vele várakozott volna.
Maga elé képzelte az egzotikus madarakat színes tollruhájuk-
kal, a trópusi virágokat rövid életű levelükkel és szirmaikkal, a
szikrázó csillagokat és a kövér elefántcsont holdat, sőt még a tá-
voli partokon megtörő nagy fehér hullámokat is, és úgy képzelte,
az egész univerzum megállt egy pillanatra, hogy vele várjon.
- Most úgy tűnik, hogy látom őket. Legalábbis Martinique-ot.
Milyen varázsa van ennek a helynek. - Kent pillantása a nő mellét
ékesítő kék kristályra esett. - Ez titokzatos kő. Soha nem láttam
hozzá hasonlót. Se gyémántot, se zafírt. Mint egy kék topáz, de
mélyebb és opálosabb. És mi lakik a szívében? Mintha egy marok-
nyi csillag ragyogna benne.
Amikor tekintetét feljebb emelte, és az találkozott a nő tekin-
tetével, csendesen megszólalt:
- Itt varázslat működik. De vajon a sziget teszi? Vagy talán ön,
Hölgyem? Milyen bűbájosságot alkalmaz rajtam? - Szemöldökét
ráncolta és gondterheltnek tűnt. - Az embereimnek és nekem
mennünk kell - mondta határozottan. - Idegesség fog el, ha túl so-
káig időzünk egy helyen. Azt hiszem, elcsábultunk.
Brigitte szíve majd kiugrott a helyéről. Nem mehet el.
- Az emberei még nem ettek.
- Magukkal vihetik az élelmet.
- A malacsült még nincs teljesen készen. És néhány embere…
Hangja elhalt, a házat körülölelő sűrű erdőre nézett. Kent ér-
tette, mire gondol, hiszen maga is látta, amint néhány embere
rabszolganőkkel tűnt el a sűrű lombok között.
Újra egy hosszú furcsa pillantást vetett Brigitte-re.
- Miért nem fél tőlem?
- Félek.
- Már mondta, de nem hiszem. Soha nem láttam még nőt úgy
viselkedni, mint ön. Sikítozáshoz, futáshoz és ájuláshoz szoktam.
Vagy ahhoz, hogy férjük mögé bújnak. Önt azonban másfajta fából
faragták.
Szemét a nő arcáról a vállára irányította, ami fedetlen volt és
fehér a holdfényben.
- De hiszen ön reszket, asszonyom. Lehűlt a levegő.
- Ezen a vidéken - mondta akadozó lélegzettel, mintha csak az
éghajlat nehezítette volna meg a légvételt - éjszaka lehűl a leve-
gő, bár napközben nagyon meleg van.
Élvezet csillant Kent szemében.
- És hogyan melegszik meg éjszaka?
- Martinique-on vannak meleg helyek.
 Kent látta a kihívást a szemében, és amint a nő kissé meg-
mozdult, látta keblén megcsillanni a kék tüzet. Szintén egy kihí-
vás?
- Mutassa meg nekem ezeket a meleg helyeket - kérte halkan.
Amint ismét átvágtak a füstös udvaron, párosuk láttán Kent
néhány embere élcelődő, trágár megjegyzésekre ragadtatta ma-
gát. Nagy kenyérdarabokat vágtak maguknak, ananászt és kó-
kuszdiót daraboltak. Brigitte látta, hogy saját tőreiket használják a
szolgák által hozott konyhakések helyett. Azt is észrevette, hogy
Mr. Phipps megtalálta azt a ládát, amelyikben a vadonatúj ónserle-
gek voltak, még szalmába csomagolva, amelyek nemrég érkeztek
Franciaországból, s ebből ittak a kalózok, megint csak azért, ne-
hogy megmérgezzék őket.
Valójában semmit nem kockáztattak, mivel minden hagymát,
minden ételbe kerülő csipetnyi fűszert előbb kipróbálták az embe-
reken, és amikor a malacok megsültek, saját biztonságos tőreikkel
darabolták fel a húst.
Végre ettek-ittak, amitől, ahogy Brigitte eltervezte, egyszerre
nem lett olyan sietős a távozás, jóllehet megszerezték az aranyat.
Ha egyszer elmennek, sosem látja újra Kentet.
Nem nézett férje felé, miközben emelt fővel vezette át a kaló-
zok kapitányát az ünneplő tömegen, keresztül a szépen ápolt gyep
szegélyén, a hűvös, sűrű dzsungelbe.
Amint a sűrű levélzet összezárult mögöttük, a hangok elhal-
tak, furcsa csend borult rájuk. Hallotta, amint mögötte Kent elő-
húzta tőrét a hüvelyéből. De továbbhaladt előre, a holdfényben
alig látható ösvényen. A fák föléjük boruló koronája csak egy-egy
pillantást engedett a teliholdra; lábuk alól láthatatlan állatok nesze
hallatszott, és sárga szempárok villogtak a sötétben. Végül a zöld
sűrűség szélére értek, és furcsa zajt hallottak maguk előtt.
Brigitte előrement, Kent pedig követte, de aztán hirtelen meg-
torpant, a halkan felmordult. Mindketten az eléjük táruló, minden
képzeletet felülmúló látványt bámulták.
A lagúna talán harminc méterrel előttük terült el, nagy sima
kövek, nádasok, fűvel benőtt dűnék és rövid homokos part határol-
ta. Az égről lenéző kövér hold ezüst korongként lebegett a víz fel-
színén, s koncentrikus körökben hullámzott a vízesés körül. Egy
gejzír táplálta, amely magasan a fejük felett lévő sziklák közül bu-
gyogott elő, és forró gőz által körülölelt fehér tajtékként zuhogott
alá.
Kent látta, hogy itt sem állítottak neki csapdát, ezért tőrét hü-
velyébe csúsztatta, és előrelépett.
- Soha életemben nem láttam ilyen helyet! Olyan, mintha egy
fürdőben lennénk! Hogyhogy ilyen forró a víz?
- Vulkáni források melegítik, mélyen a föld alatt - mondta Bri-
gitte, és észrevette, hogy a férfi homlokán apró izzadságcseppek
gyöngyöznek. A fülledt melegben vadorchideák tömege, olajzöld
indák, flamingóvirágok, sokféle hibiszkusz, és húsos levelű, duzza-
dó szárú növények virítottak.
Kent a vízpartra sétált, és csípőre tett kézzel szemlélte a hihe-
tetlen látványt. A forró levegőtől göndörödött a haja, apró izzad-
ságcseppek jelentek meg szája körül. Levette kalapját, majd hosz-
szú fekete köpenyét, és gondosan összehajtva a földre tette. Bri-
gitte észrevette, hogy fehér vászoninge nedves bőréhez tapadt, és
alatta kirajzolódtak izmai.
Kent zavartan dörzsölte a homlokát. A forró pára és a virágillat
megzavarta tisztánlátását. Ez a buja zöldellő paradicsom megfosz-
totta logikus gondolkodásától és józanságától. Egész életében
nem volt még így megbabonázva, sőt nem is gondolta, ilyesmi
megtörténhet. Elbűvölő társát bámulta, aztán megint megakadt a
szeme a mellén ragyogó kék tűzön. A kristály babonázta meg,
vagy maga a nő? Vagy mindkettő?
Hozzá lépett, átölelte, és fátyolos hangon megszólalt:
- Megérkezésünk pillanatától kezdve az volt az érzésem, hogy
itt akar tartani bennünket. Csapdára gyanakodtam. Azt hittem, va-
lakit elküldött az erődbe. De azóta elég idő telt el ahhoz, hogy a
katonák ideérjenek, és az őrszemeink észrevették volna őket. Nem
küldött üzenetet, ugye?
Brigitte a fejét rázta.
- Azt akarta, hogy itt maradjak?
Lassan bólintott.
- Esküdjön meg! Mindenre, amije csak van, kedves. Esküdjön
meg, hogy igaz, azt akarta, hogy itt maradjak.
 - Esküszöm - suttogta a nő. - Gyermekeim életére esküszöm,
azt akartam, hogy itt maradjon.
És ez volt az igazság.
Kent magához húzta, és megcsókolta. Csak egy pillanatra vál-
tak el egymástól, hogy gyorsan levegőt vegyenek, majd ismét ösz-
szeborultak, közben a víz gőzölögve zuhant alá, s a hold szórta fé-
nyét a földre. Brigitte átadta magát a férfi csókjainak, a cigány jós-
ra gondolt, akivel oly régen találkozott, és rájött, hogy a legenda
igaz; Kína Csillaga a szerelem és a szenvedély erejét hordozza.
Tudta, hogy a kristály nélkül ez az éjszaka sosem jött volna el.
Kimerülten feküdtek a nyirkos fűben, miután úsztak a meleg
lagúnában, és ölelkeztek a bukdácsoló vízesés alatt. Kent így mor-
mogott:
- Ön varázslatos és ritka kincs, mint ez a kék drágakő, és egy-
szerűen gyönyörű. Jöjjön velem, Brigitte! Éljen velem az ültetvé-
nyemen, Virginiában! Nagyon boldoggá tenném.
Aztán egy darabig Amerikában lévő otthonáról mesélt, majd
az álom vizeire sodródott, a karjai közt fekvő Brigitte-tel, aki a tró-
pusi holdat nézte, amint kérlelhetetlenül vándorol a nyugati hori-
zont felé.

Kent madárhangra ébredt. Az égbolt még fekete volt, de a

hold már lenyugodott, és közelgett a hajnal. Látta, amint Brigitte
felöltözve a víz mellett áll, már amennyire boldogult a csipkékkel
és fűzőkkel szobalánya nélkül.
Kent csendesen öltözött, a vele történt csoda és varázslat ha-
tása alatt állt. Miközben az erdei ösvényen haladtak vissza az ül-
tetvény és a valóság felé, Kent két dologban biztos volt: hogy meg
akarja tartani ezt a nőt, és hogy farkaséhes.
Legtöbb embere a már alig pislákoló máglya körül hevert, és
nyitott szájjal horkolt. Néhányan pedig nyöszörögve, öklendezve
támolyogtak körülöttük. A nők eltűntek. Hirtelen megjelent Colet-
te, mintha csak úrnőjének visszatérését várta volna, kezében egy
tál meleg étellel és egy bögre rummal.
 - Megmentett önnek valamennyit - mondta Brigitte Kentnek,
és elvette a tálat, hogy odaadja neki -, különben csak a lerágott
csontok maradtak volna.
Kent mosolyogva ült le a fűbe, és hozzálátott a zamatos hús-
hoz. Tökéletesen volt fűszerezve és megsütve. Emberei, ha kijóza-
nodnak, megesküsznek majd, hogy életükben nem esznek még
egyszer ilyen jót.
Kelet felé fordította arcát, ahol már pirkadt.
- Lassan indulnunk kell. Bár a hajóm jó helyen van, mégis fel-
fedezhetik.
Brigitte az ólak felé nézett, ahová a férfiakat zárták. Legtöbb-
jük aludt, miután sokat ivott a rumból, amit az asszonyok vittek
nekik. Enni viszont nem kaptak a foglyok, Colette szigorú parancsa
szerint, aki viszont Bigitte-től kapta az utasításokat.
Látta a megalázott és szomorú Henrit, aki még mindig a csir-
keólhoz volt láncolva.
- Szedje össze, amit magával akar hozni, amilyen gyorsan
csak lehet - mondta Kent, amint végzett a szaftos malachússal, és
rummal leöblítette. - Nem lesz sok mindenre szüksége, kedves,
minden ruhát és ékszert megkap tőlem, amit csak akar.
Brigitte látta a tornácon álló Colette fekete arcán az ünnepé-
lyes tekintetet. A fiatal nő keresztbefont karral állt, mintha az éj-
szaka eseményei nem érintették volna meg.
Az égbolt tovább világosodott, az esőerdő majmok rikácsolá-
sával és hangos madárdallal telt meg. Kent, aki éppen a szaft ma-
radékát törölte ki egy darab kenyérhéjjal, nem vette észre, hogy
az utolsó kalózok is a földre rogynak. Teli szájjal kérdezte:
- Nem vagy éhes, szerelmem?
Brigitte végül mellé térdelt, szoknyája körülötte tornyosult, ru-
hája színei a napkeltét idézték - arany, rózsaszínnel.
- Martinique híres a virágairól, uram. De még így is, sokan ma-
gunkkal hoztuk kedvenc növényeinket otthonról. Ismeri a lean-
dert? - A magas, rózsaszínű virágokkal terhes bokrokra mutatott.
A korábban levágott ágak helyén kerek csonkok fehérlettek.
 Kent leszopogatta az utolsó csontot is, majd egy maradék, ro-
pogósra sült bőrt kezdett rágcsálni.
- Várj csak, majd meglátod Amerika virágait, drágám.
Brigitte a tűz mellett heverő nyársakra mutatott.
- Azokon az ágakon sütöttük meg a malacokat. Megparancsol-
tam Colette-nek, győződjön meg arról, hogy a kérgüket teljesen el-
távolítsák, mielőtt nyársra tűzik a malacokat.
Kent nagyot húzott a rumból és zavartan nézett rá.
- Mi közöm hozzá?
- A leander mérgező. Minden része.
Kent tekintete üressé vált.
- Az emberei nem alszanak, uram. Halottak.
Intett Colette-nek, aki tudta, mit vár tőle, futásnak eredt.
Embertől emberig haladt az udvaron heverő testek között.
Mindegyiknek röviden megérintette a nyakát, aztán folytatta
az útját. Amikor végzett, széles, diadalittas mosolyt küldött úrnőjé-
nek.
Kent hunyorgott.
- Halottak? Miről beszélsz?
Aztán, ahogy a hajnal áttört a hegyeken, és fénysugarakkal
árasztotta el az ültetvényt, az ő elméje is megvilágosodott.
Most már látta, amit eddig, a hajnal előtti füstös félhomályban
nem láthatott: emberei természetellenes testtartásban feküdtek,
és túl csendesek voltak ahhoz, hogy aludjanak.
Talpra ugrott, tálcáját és bögréjét a földre hajította.
- Nem hiszem el. A sütéskor mindent felügyeltünk, mindent
megkóstoltattunk.
- Csak arra a méregre gondolt, amelyik kívülről kerül az étel-
be. Sosem gondolt arra, amelyik belülről terjed kifelé. Sütés köz-
ben a leanderágak nedve átszivárgott a húsba.
- Nem hiszek neked.
- Nézze meg az embereit.
 Lassan megfordult, hunyorogva nézte a szétszórtan heverő
testeket a halvány hajnali fényben.
Brigitte hangja a máglya átható füstjén keresztül ért el hozzá:
- Azt mondta, hogy ezer módja van egy ember megmérgezé-
sének. Tévedett, uram. Ezer és egy módja van. Nem ismerte a le-
andert.
Hitetlenkedve nézett rá.
- Mikor határozta el, hogy így cselekszik?
- Abban a pillanatban, amikor megláttam a távcsövön keresz-
tül. Még azelőtt, hogy az embereivel elérte volna az ültetvényt.
Mindvégig igaza volt, uram. Csapda volt. Amikor láttam, hogy kö-
zelednek a domboldalon, és tudtam, nincs idő segítségért küldeni
az erődbe, rájöttem, hogy az egyetlen reményünk, ha mindannyiu-
kat megmérgezzük. De ehhez az kellett, hogy itt maradjanak. Ezt
pedig csak úgy érhettem el, hogy elcsábítottam.
- Istenemre, asszony, nem maga csábított el engem! Épp for-
dítva volt!
Brigitte a kidobott nyársakra mutatott.
- Azok már akkor készen voltak, amikor még el sem érték az
ültetvényt. Nem csodálkozott azon, miért nem küldtem valakit fut-
va az erődbe, amikor megpillantottam magukat? Igaz, a katonák
nem értek volna ide időben, de mégsem furcsállotta, hogy meg
sem próbáltam?
A férfi nem felelt, csak kezével letörölte az izzadságot az arcá-
ról. Falfehérré változott.
- Úgy döntöttem, nem küldök futárt az erődbe, mert amint a
katonák elindulnak, ön az embereivel elmenekült volna. Hogy a
tervem valóra váljon, el kellett érnem, hogy itt maradjanak, amíg
el nem fogynak a malacok. Tehát kockáztattam.
Kent arca haragosra gyúlt.
- Akkor, amit az éjszaka átéltünk, az önnek semmit sem jelen-
tett?
- Valamit jelentett, uram. Férjem életének a megmentését je-
lentette. Gyermekeim örökségének a megmentését is jelentette. -
Az arannyal telt ládára mutatott, amit Kent emberei a nyári lak
alól ástak ki. - Az az arany a gyermekeimé. A férjem gyűjtötte ezt
a vagyont, hogy továbbadja fiainknak és lányainknak. Azt hitte,
hagyom, hogy elvigye?
A férfi a fejéhez kapott.
- Nem érzem jól magam.
- Gyorsan végez magával. Az embereitől eltérően, nem sok
mást evett, csak húst. És keveset ivott.
- Ugye nem gondolja komolyan, hogy itt fog állni és végignézi,
ahogy meghalok?
- Az az ön dolga - mondta, hangjában a sajnálat legcsekélyebb
jele nélkül.
- Képes ezt mondani… azok után, ami kettőnk közt történt? Hi-
szen élvezte.
- Csak mímeltem, uram. Érintése hitvány volt.
- Akkor maga nem különb egy ringyónál.
- Nem uram, egyszerűen olyan nő vagyok, aki bármit meg-
tesz, hogy megmentse családját. Akár egy kígyóval is hál.
Kent homlokáról csorgott a verejték.
- Hibáztam, amikor nőszámba vettem.
- Az volt a hibája, hogy alábecsülte, milyen messzire képes el-
menni egy nő, hogy megvédje a családját.
Kent a gyomrához kapott, és felkiáltott.
- Az Isten szerelmére!
Brigitte hűvös közönnyel szemlélte, mintha csak azt figyelte
volna, hogyan forr fel egy fazék víz. Amikor látta, hogy a férfi arca
fehérből hamuszínűre vált, majd furcsa bíbor pír jelenik meg a
nyakán, így szólt:
- Szolgálóim már útban vannak az erőd felé, hogy riasszák a
katonákat. Nemsokára ideérnek. De ön addigra már halott lesz.
A kalózkapitány Brigitte felé nyújtotta kezét, ő azonban hátra-
lépett. Kent ujjai, estében, a melltűre fonódtak, és letépték Brigitte
kebléről. A földre zuhant, öklében ott szorította a kék kristályt,
amelynek elbűvölő színei megcsillantak az ujjai között, a felkelő
nap fényében.
 - Ma chou, az egész Antillákon rólad beszélnek. Egy hős vagy.
Lefekvéshez készülődtek. Bár vendégeket fogadtak az este,
Henri józan maradt, és most új szerelemmel és vággyal a szemé-
ben nézett hitvesére.
- Hát nem furcsa, Henri? Ha megmondtam volna neked elége-
detlenségem valódi okát, sosem veszed meg nekem a távcsövet,
és a távcső nélkül az az éjszaka teljesen másképpen végződik.
- Akkor hát, Istennek hála, a korlátoltságomért.
Brigitte bebújt a takaró alá, és elfújta a gyertyát.
- Henri, vissza akarom hozni a gyerekeket Párizsból. Tudom,
hogy ez nem szokás. A telepesek nem a szigeteken nevelik fel a
gyermekeiket. De mi leszünk az elsők. Majd kiváló nevelőket, taní-
tókat és lovasoktatókat fogadunk melléjük. Lehet, hogy iskolát ala-
pítok. Igen, ezt fogjuk tenni.
- Igen, ma chou - felelte Henri, aki elhatározta, hogy ezentúl
felesége minden kérésére igent fog mondani, mert olyan elbűvölő
volt.
Brigitte felé nyúlt, de az asszony visszahúzódott.
- Mi baj, ma chou?
- Azért szerettél belém, mert gyönyörű voltam. Aztán láttad,
milyen gyönyörű voltam azon az éjszakán is Kenttel. De az Kína
Csillaga volt. Az tett széppé, és így voltam képes arra, hogy elég
sokáig félrevezessem Kent kapitányt.
Henri tapintatosan nem érdeklődött aziránt, mi történt a lagú-
nában, és annak ellenére, hogy Brigitte ruhája rendetlen volt más-
nap reggel (Brigitte nyilván megküzdött a gazfickóval, és sikeresen
megvédte tisztességét), meggyőzte magát arról, hogy mivel fele-
sége ügyes társalgó, csupán beszélgetett az angollal egész éjsza-
ka. Brigitte pedig természetesen nem ábrándította ki ebből az el-
képzelésből.
- Te gyönyörű vagy - mondta. - Semmilyen drágakő nem tehet
szebbé. - Egy pillanatig elgondolkodott, majd így folytatta: - Nos,
rendben.
 Felkelt, majd egy kicsivel később visszatért. Brigitte érezte uj-
jait a hálóruhája fűzőjén.
- Mit csinálsz?
- Gyönyörűvé teszlek. Itt a kék kristályod.
És Brigitte azonnal érezte, hogy varázsereje működésbe lép,
és Kína Csillaga elvarázsolja őt. Boldogan fogadta Henri ölelését,
ismét gyönyörűnek érezte magát, mert hát, ami hat egy kalózra,
az éppúgy hat egy férjre is. Miután szenvedélyüket lecsillapították,
és Brigitte megállapította, hogy az élet Martinique szigetén végül
is egy paradicsom, Henri meggyújtotta a lámpát, hogy megvilágít-
sa az előbb felesége mellére tűzött ékszert - nem a kék kő volt,
hanem egy elefántcsont kámea. A kék kristály a dobozában pi-
hent.
Brigitte lágyan felnevetett, és újra magához ölelte.
Kent bukása után Martinique nem szenvedett többé a kalózok
támadásaitól. A kalózkodás úgynevezett aranykora hamarosan vé-
get ért, mert a világ hadiflottái összefogtak, hogy visszaszerezzék
a tengert. Henri és Brigitte boldog öregkort éltek meg, hatvan és
hatvanhárom évet, jólétet és megbecsülést hagyva örökül gyer-
mekeikre. A Bellafontaine ültetvény földrengéseket és hurrikáno-
kat élt túl, valamint a Mt. Pelée vulkánkitörését, hogy napjainkra,
népszerű turistalátványossággá váljon, ahol vidám fiatal idegenve-
zetők mesélik el a látogatóknak Mr. és Mrs. Bellafontaine izgalmas
történetét, akik csupán egy távcsővel és egy puskával felszerel-
kezve vereséget mértek száz vérszomjas kalózra, egyetlen éjszaka
leforgása alatt.
1760-ban, Brigitte fia, az akkor már züllött, köszvénytől és
nemi betegségtől szenvedő öregember, egy James Hamilton nevű
emberrel pókerezett. Bellafontaine-nek ekkorra már csak egy kék
kristály maradt a birtokában, amely korábban az anyjáé volt. Fo-
galma sem volt az értékéről, csak annyit tudott, hogy Kína Csilla-
gának ismerték. Veszített, és a kristály James Hamiltonhoz került,
ő pedig szeretőjének, Rachelnek, adta, aki két házasságon kívüli fi-
út szült neki, egy Nevis nevű nyugat-indiai szigeten. Nem sokkal
azután, hogy a család St. Croix szigetére költözött, James Hamilton
elhagyta Rachelt és a két fiút, Alexandert és Jamest. A kék kris-
tályt biztosítékként használva, Rachel kölcsönt vett fel, és egy kis
üzletet nyitott a sziget legnagyobb városában. Jamest inasnak
adta egy ácshoz, Alexander pedig, tizenegy évesen, hivatalnoki
munkát vállalt a kereskedelmi ügynökségen. Üzletük virágzott, és
Rachel - érzelmi okokból - vissza tudta vásárolni a kék kristályt.
Amikor a fiatalabb fiú tizenhét éves lett, egy helyi lelkész
pénzzel látta el, és New Yorkba küldte tanulni. Mialatt a Kings Coll-
ege-ban tanult, Alexander Hamilton találkozott Molly Prentice-szel,
egy metodista lelkész lányával, és egymásba szerettek. Örök hű-
séget fogadott Mollynak, és fogadalmát egy kék kristály odaaján-
dékozásával pecsételte meg, amit anyjától kapott búcsúzóul, ami-
kor elhagyta Nyugat-Indiát. Molly apja azonban ellenezte lánya
kapcsolatát egy kétes származású elszegényedett fiatalemberrel,
ezért elküldte Mollyt Bostonban élő rokonaihoz, ahol az később be-
leszeretett, majd házasságot kötött Cyrus Hardinggal, akit nyolc
gyermekkel ajándékozott meg. Sosem látta Hamiltont újra, de a
kristályt, mint első szerelmének szépséges zálogát, megtartotta.
Ám amikor értesült róla, hogy egykori udvarlója egy Aaron Burr
nevű emberrel vívott párbajban életét vesztette, nem tudott többé
a kristályra nézni, ezért nászajándékként lányának, Hannah-nak
adta. Hannah vonzódott a misztikus dolgokhoz. Azt állította, hogy
képes kommunikálni a halottakkal, s ebben a kristály nagy segítsé-
gére van.

NYOLCADIK KÖNYV
Az amerikai nyugat
1848

Kelet, dél, észak, nyugat, Szellem, a jó út merre mutat?

A magában elmormogott mondóka végeztével Matthew Lively
még egy pillanatig csukva tartotta a szemét, aztán kinyitotta,
hogy megnézze, hol állt meg a forgó kristály. Matthew mindig így
döntötte el a fontos kérdéseket - megkérdezte az Áldást Hozó Kö-
vet.
Kinyitotta szemét. A kő nyugat felé mutatott.
Enyhe izgalmat érzett. Már korábban is szeretett volna nyu-
gatra menni, hogy megnézze az új országot a Szikláshegység má-
sik oldalán, talán még új életet is kezdhet odaát. Ha az Áldást Ho-
zó Kő azt mondta volna, hogy keletre menjen, akkor Európába ha-
józott volna, dél Floridába vitte volna, észak pedig Kanada vad tá-
jaira.
De a kő a „nyugat” felé mutatott, amit a „dél”, „kelet” és
„észak” szavakkal együtt nyomtatott betűkkel felírt egy nagy, fe-
hér, négyzet alakú lapra, egy iránytűvel jelölve a négy égtájat. Az-
után letette középre, és megforgatta a simára csiszolt kristályt,
amit anyja nevezett el Áldást Hozó Kőnek.
Amikor megállt, keskenyebb hegyével nyugat felé mutatott.
Örömében majd kiugrott a bőréből. Összegyűrte a papírt, visz-
szatette a kristályt különleges, bársonnyal bélelt dobozába, és ro-
hant elújságolni a hírt anyjának. A lépcsőn azonban megtorpant. A
nappali előtt be volt húzva a függöny, ami azt jelentette, hogy
odabent éppen szeánszot tartottak, és ilyenkor nem zavarhatta
anyját.
Matthew nem bánta. Fiatal volt és éhes, ezért aztán a konyhá-
ba ment, hogy addig is süteménnyel és tejjel ünnepelje a döntést,
amíg anyja szellemek után kutató vendégei elmennek.
Jókora szelet csokoládétortát vágott magának, közben abban
reménykedett, hogy ezen a délutánon anyja kapcsolata jól alakul a
szellemekkel, és elengedi őt az útra - semmi kedve nem volt
ugyanis veszekedni. Matthew-nak mennie kellett. Ha nem megy el,
meghal itt Bostonban.
Mindez Honoria miatt volt. Majdnem megölte azzal, hogy visz-
szautasította házassági ajánlatát. Szíve halálosan fájt. Erre a sebre
nem létezett gyógyír vagy balzsam. Nemcsak arról volt szó, hogy
nemet mondott, hanem arról is, ahogyan mondta.
Halálra vált hangon:
- Nem lennék képes olyannal együtt élni, aki nap mint nap ha-
lottakkal foglalkozik.
Matthew nem hibáztatta.
Honoria törékeny volt - fél életét kereveten töltötte, ahol láto-
gatóit fogadta. Ráadásul ő maga sem volt igazán daliás alkat.
Matthew Lively nagyon is tisztában volt azzal, hogy mit látnak az
emberek, amikor ránéznek: egy sápadt, gátlásos fiatalembert, aki
gyakran dadogott, és diplomája ellenére meglehetősen híján volt
az önbizalomnak.
 Mégis, nagyon megsebezte a visszautasítás, így aztán Matt-
hew Lively, aki huszonöt éves volt, és éppen kiitta a tejét, elhatá-
rozta, hogy soha többé nem kezd nőkkel.
Hannah Lively, annak a Molly Prentice-nek a lánya, aki iránt
egykor Alexander Hamilton heves érzelmeket táplált, belépett a
konyhába. Egyszerű asszony volt, fekete gyapjúruhában, kis csip-
kekalappal a fején.
- Jól ment, anya? - kérdezte Matthew. Büszke volt, hogy anyja
az egyik legkeresettebb spiritiszta a Keleti parton.
- Ma nagyon tisztán jöttek át a szellemek. Még az Áldást Hozó
Kő segítsége nélkül is - válaszolta anyja, azután várakozóan ráné-
zett.
- Anya, a kő nyugatra mutatott.
Az anyja bölcsen bólintott:
- A kristály Vezérlő Szelleme tudja, hol kell a sorsodnak betel-
jesülnie.
Hatvanévesen, számos barátjuk és szomszédjuk szemében
igazi prófétaként, Hannah Lively eltökélten hitt a kristály erejében,
így hát Matthew nem árulta el, hogy tizenegyszer kellett megpör-
getnie, amíg végre nyugatra mutatott. Úgy vélte, csak fel kellett
melegednie a kőnek.
- Azonnal indulnom kell Independence-be - mondta izgatottan.
- Azt mondják, nem szabad május elseje után indulni. Az első sze-
kerek után indulóknak már nem jut olyan jó legelőfű az út mentén,
és mindenképpen el kell érni a kaliforniai hegyekbe, mielőtt leesik
az első hó - abbahagyta, amikor rájött, hogy elárulta, hogy nyugati
útját egészen távoli vidékre tervezte.
Anyja nem bánta. Amíg a kő szentesíti, fia szabadon mehet,
ahová csak akar.
Nyílt a bejárati ajtó, majd léptek neszét hallották az előszoba
szőnyegén. Matthew apja volt az, magas, ezüsthajú úriember, fog-
lalkozásához illő méltóságteljes tartással. Lerázta az esőcseppeket
cilinderéről.
- Meghalt a Simson fiú. Tüdőgyulladás, nem lehetett megmen-
teni - közölte ünnepélyesen, majd bement a könyvtárba. Jacob Li-
vely leült az íróasztalhoz, és szokás szerint, mielőtt bármi másba
kezdett volna, elintézte hivatali ügyeit.
Mint aki mindig precízen rögzíti az adatokat, az idősebb Lively
elővett egy üres halotti bizonyítványt, belemártotta tollát a tintá-
ba, és gondosan kitöltötte a részleteket. A halál beállta időpontjá-
nak megállapításához elővette zsebóráját: pontosan hat perc alatt
sétált haza Simsonéktól.
Csak akkor fordult családjához, amikor végzett az adminisztrá-
cióval, és férjjé, apává változva, mosolyogva emelkedett fel.
- Arra kell következtetnem fiam arckifejezéséből, hogy döntés
született?
- Nyugatra megyek, apám!
Jacob átölelte Matthew-t, és szokatlanul érzelmes hangon azt
mondta:
- Hiányozni fogsz, fiam, Isten a tanúm rá. De arra születtél,
hogy idegen földön eressz gyökeret. Ezt mindig is tudtuk, anyád
és én.
A Lively család látta az egyre növekvő nyugtalanságot a legki-
sebb fiún, és megértették azt a vágyát, hogy oda menjen, ahol
szükség van rá. Úgy gondolták, a messzi nyugat az a hely, ahol a
legnagyobb szükség van a tudására.
- Most, hogy eljött az idő, fiam, szerencsés utat kívánok.
Szüleitől kapott ajándékba egy fekete táskát, amelyre arany-
nyal rányomtatták nevének kezdőbetűit. Benne szikék, ollók, hús
és bőr összevarrására szolgáló tűk, selyemből és macskabélből ké-
szült sebvarrócérnák, kötések és pólyák, fecskendők és katéterek -
mind vadonatúj. Tágra nyílt szemmel vett ki egy értékes műszert a
táskából:
- Egy sztetoszkóp!
- Eredeti francia - mondta apja büszkén kihúzva magát.
Az Atlanti-óceánnak ezen a partján még nagyon kevés ilyen
eszköz volt forgalomban.
A hosszú facsövet, amelynek tölcséresen kiszélesedő végét a
beteg mellkasára kellett helyezni, csak néhány éve találták fel.
 Az eredeti darabok sokkal rövidebbek voltak, később azonban
az orvosok rájöttek, hogy hosszabb hallgatózó cső esetén, a na-
gyobb távolság miatt, nem tudnak rájuk ugrani a betegek bolhái.
Anyja úgy gondolta, hogy a Boston és Oregon közti háromezer
mérföldön Matthew-nak bizonyára nagyobb szüksége lesz az Ál-
dást Hozó Kőre, mint neki, ezért neki akarta adni, ám szerette vol-
na még utoljára megkérdezni a kristályt.
Mialatt Hannah egyedül faggatta az Áldást Hozó Követ, Matt-
hew fel-alá járkált a nappaliban. A rá váró kaland egyszerre hozta
izgalomba, és ijesztette meg. Ez volt az első alkalom életében,
amikor magától kezdeményezett valamit.
Totyogó kisgyermek kora óta mindig is inkább másokat köve-
tett. Még abban is követte bátyjait, hogy apja foglalkozását válasz-
totta (és ha valaha is eljátszott azzal a gondolattal, hogy más hi-
vatást választ, hamarosan elnyomta magában, hiszen az effajta
bátor kezdeményezések távol álltak tőle).
Miután Hannah befejezte bensőséges beszélgetését a kő szel-
lemével, megfogta fia kezét, beletette a kristályt, s rásimította uj-
jait.
- Hallgass rám, fiam - mondta szomorúan -, nagy megpróbál-
tatás vár rád. Erősnek, bátornak és bölcsnek kell lenned.
- Tudom, anyám. Hosszú és kiszámíthatatlan az út Oregonig.
- Nem, fiam, nem az útról van szó. Igen, nehéz lesz, de melyik
út nem az? Valami másról beszélek, egy váratlan fordulatról az út
során - arcán aggodalom tükröződött. - Valami szörnyűről és sötét-
ről.
Matthew megijedt.
- Elkerülhetem?
Anyja megrázta a fejét.
- Vár rád, ez a sorsod. Azért van, hogy próbára tegyen. En-
gedd, hogy a kristály vezessen, fiam, és el fogsz jutni a fényhez és
az élethez.
 Aztán eljött az indulás ideje. Hosszú út elébe nézett: gyalog,
lovon, szekéren, hajóval és vonaton - Bostontól Independence-ig,
ahol a sorsa beteljesüléséhez vezető út kezdődött.
- Mondtam má’ - kiáltotta elég nagy hangon a karavánvezető
-, nem veszek fő’ férj nélküli nőket, és kész.
Emmeline Fitzsimmons dühös és elkeseredett pillantást vetett
Amos Tice-ra. Az elmúlt két hetet Independence-ben töltötte, az
Oregonba vezető út induló állomásán, bejárta a hatalmas táborhe-
lyet a Missouri mellett, ahol a családok várták, hogy megkezdhes-
sék a nagy utazást nyugat felé, és még mindig nem talált egyetlen
vezetőt sem, aki hajlandó lett volna elvinni. Ez nem igazság! Ren-
geteg egyedülálló férfi kapott helyet a szekérkaravánban. De
egyetlen magányos nő…
Legszívesebben sikított volna.
Amos Tice kapitány a hegyekből származott, és ez meglát-
szott az öltözékén: hosszú, rojtos szarvasbőr kabát, alatta csíkos
nadrág, csizma, flaneling és egy gyöngyökkel kirakott indián öv,
amelyről hosszú vadászkés lógott. Izzadságfoltos, széles karimájú
kalapja, naptól vöröslő arcra, kortól és gondoktól szürke szakállra
vetett árnyékot. Senki sem tudta pontosan, miféle kapitány, de
úgy hírlett, becsületes ember, aki gondoskodik arról, hogy telepe-
sei célhoz érjenek. Tice végigmérte a vakmerő fiatal nőt: noha Em-
meline Fitzsimmons nem volt kifejezetten szép, ő maga pedig nem
kedvelte különösebben a lobogó vörös hajat és a szeplőket, mégis
úgy vélte, a lány csinos, és tetszett neki erős, telt alakja. Bárki lát-
hatta azonban, hogy csak bajt hoz rájuk.
- Sajnálom, kisasszony - mondta még egyszer -, de ez a sza-
bály. Hajadon lány nem utazhat egyedül.
Emmeline már meg sem lepődött. Tice volt a hetedik karaván-
vezető, aki visszautasította, és egyre kevesebb reménye maradt.
Az első szekérkaravánok már elmentek.
Néhány hét múlva már nem is indul több a Sierrákon lehulló
hó miatt.
- Szükség lehet rám. Bába vagyok - karját a nők és gyermekek
sokasága felé lendítette. - Ahogy elnézem némelyik asszonyt, biz-
tosan szükségük lesz a szolgálataimra.
 Tice rosszalló tekintetet vetett rá. Illedelmes nő nem hozako-
dik elő olyan kényes témával, mint egy asszony előrehaladott álla-
pota. Abban sem volt biztos, hogy valóban bába. Túl fiatal, túl elő-
kelő. És egyedülálló. Tipikus bajkeverő. Az út Oregonig kétezer
mérföld, és Isten segedelmével is négy hónapig tart.
Túl sok mérföld és túl sok éjszaka ahhoz, hogy egy ilyen lányt
magukkal vigyenek. Elfordult, jelezve, hogy a maga részéről befe-
jezte a társalgást.
- Ha találok valakit - hadarta a lány -, ha találok egy családot,
aki magával visz, megengedi, hogy csatlakozzam a karavánjához?
Tice megvakarta a szakállát, és dohánylevet köpött a sáros
földre.
- Rendben, de előbb a család ügyébe’ döntök.
Independence nyüzsgő határváros volt, ahová mindenfelől
összegyűlt mindenféle ember: szőrmébe öltözött kanadai prémva-
dászok; élénk kék zakót és fehér nadrágot viselő mexikói öszvér-
hajcsárok; pónikon lovagoló, elnyűtt ruhájú kanza indiánok; ügyes-
kedő, minden elképzelhető dologgal kereskedő jenkik; telepesek
ezrei szekereikkel és fényes reményeikkel. A tavaszi levegő zson-
gott a kovácsszerszámok kongásától, a sáros utcákon bolyongó
kalandorok kurjongatásától és a kocsmából kiszűrődő zongoramu-
zsikától. Az emberek sietve járták az árukkal telipakolt boltokat, az
utcákon indiánok gyűltek össze, hogy portékájukat árulják.
Emmeline a forgalmas, szárított ételeket árusító üzlet előtt áll-
dogálva épp azon töprengett, hogy folytassa útját, amikor meghal-
lott egy férfit, amint azt mondja a másiknak:
- Igen uram, közvetlenül a bátyámtól hallottam. Azt mondja,
Oregonban szabadon rohangásznak a disznók, gazdátlanul, kövé-
ren és kereken, meg is vannak sütve, és kés-villa ál ki belőlük. Az
ember, ha megéhezik, csak levág egy darabot.
Ekkor vette észre az utca túloldalán a patikába belépő fiatal
orvost.
Hirtelen ötlettől vezérelve átvágott az úttesten, és utána
ment.
Amíg várta, hogy szeme hozzászokjon a benti homályhoz, kü-
lönböző hirdetéseket böngészett: Windham epetablettái, Dr. Solo-
mon Gilead balzsamja, Holloway kenőcse. A pult mögötti polcok
tele voltak folyadékokkal és porokkal, amelyek a köszvénytől a rá-
kig minden betegséget garantáltan meggyógyítanak. Emmeline
felvett egy üveg csecsemőknek való nyugtatószirupot. A felirat
szerint morfium és alkohol volt benne. A javasolt adag: „amíg a
baba megnyugszik”.
Aztán meglátta a fiatal orvost, a patikussal beszélgetett.
A fekete táskából következtette ki a foglalkozását - ugyan-
olyan volt, mint apjának és nagybátyjainak is, az orvosok örökös
fekete táskája, amit mindig magukkal vittek, ha hívták őket. A fia-
talember vékony volt és sápadt, öltönye lógott rajta. És Emmeline
szerint idegesnek tűnt. Amikor a vevők közt odaért és megállt mel-
lette, a fiatalember éppen kinyitotta fekete táskáját, és elővett
egy üveget, hogy a patikus megtöltse.
Emmeline észrevette a gézt és a kötszereket, a cérnát és az
ollót.
- Elnézést, Doktor úr, segítene nekem?
Matthew csodálkozva fordult felé.
- Hozzám beszél? - kérdezte, és arca elpirult a keményített fe-
hér inggallér felett.
Emmeline elég jó nevelésben részesült ahhoz, hogy tudja,
soha nem illik megszólítani egy idegent, ha nem vagyunk bemu-
tatva. Ezek azonban különös idők voltak, és ez itt a vadon széle
volt.
Tehát bátran ezt mondta:
- Emmeline Fitzsimmons vagyok, nyugatra szeretnék menni.
De mert egyedülálló nő vagyok, a karavánvezetők nem hajlandók
magukkal vinni. Engedje meg, hogy magával utazzam, Doktor. A
segédje lehetnék. Szakképzett bába vagyok - felmutatta bőrtáská-
ját, amelyben saját mesterségének eszközei és szerei voltak. - De
sokkal többet tudok - tette hozzá sietve, mivel Matthew még min-
dig tátott szájjal bámult rá. - Apám orvos volt, és gyakran segítet-
tem neki. Orvos szerettem volna lenni, de nem mehettem orvosi
egyetemre - tette hozzá keserűen -, csak a férfiakból lehetnek or-
vosok - aztán elmosolyodott. - De nagy segítségére lehetnék ön-
nek.
 Matthew nem tudta, mit gondoljon a vakmerő fiatal nőről.
Szeretett Honoriával ellentétben, aki karcsú volt és törékeny,
Miss Fitzsimmons erős alkattal és meglehetős mellbőséggel ren-
delkezett. Piros ajka telt volt, szemét hosszú pillák szegélyezték.
Olyan nőies illata volt, hogy Matthew majdnem beleszédült. Nyelt
egyet. Emmeline szembeötlő nőiessége miatt kényelmetlenül
érezte magát, és elszörnyedt attól az elképesztő javaslattól, hogy
két idegen, egy férfi és egy nő, együtt utazzon.
- Bo… bocsánat - dadogta.
- Nézze - Emmeline kinyitotta a táskáját, és üres születési bi-
zonyítványokat vett elő. - Láttam a halotti bizonyítványokat az ön
táskájában. Hogyan lehetne két ember ennél összeillőbb? Én ezt
jelnek tekintem!
Matthew azonban csak valami bocsánatkérést mormogott, el-
vette a megtöltött üveget a patikustól, és kisietett.
Emmeline nem nyugodott bele a vereségbe, visszatért a folyó
mentén lévő hatalmas táborba, és még egyszer felmérte a tere-
pet. Sok szekérkaraván már elment, a többiek készülődtek.
Nagyon szeretett volna Tice csoportjához csatlakozni, akik
reggel akartak indulni. Ellentétben a legtöbb karavánvezetővel,
Tice már megtette az utat Oregonba és vissza, ismerte a járást,
meg az indiánokat. Ezért kért több pénzt, mint a többiek, de bár-
mennyit is ajánlott Emmeline, nem volt elég.
A lány megállt, mert észrevette, hogy egy elegáns fiatalember
kockás mellényben és pökhendi keménykalapban háromlábú áll-
ványra állított fényképezőgéppel ügyeskedik, miközben kisebb
csoport figyeli. A szekéren tábla hirdette: „Silas Winslow fényké-
pész. Csak előnyös képek.” Az új találmány volt a legújabb divat.
Maga Emmeline is készíttetett egy portrét, mielőtt eljött otthonról,
Illinois-ból, emlékül nővéreinek.
Sajnos, ők nem engedhették meg maguknak, hogy róluk is ké-
szüljön kép, így Emmeline csak a szívében vihette magával arcu-
kat.
Tovább bolyongott a szekerek között, ahol a férfiak a készlete-
ket ellenőrizték, a kocsikerekeket zsírozták, a nők pedig felügyel-
ték a bútorok, ládák és az ágynemű elhelyezését.
 Amikor észrevett egy újonnan érkezett családot, ahol a terhes-
sége vége felé járó asszony éppen a gyerekeket, csirkéket és a
szekeret próbálta kézben tartani, odament a zaklatott nőhöz, és
olyan derűs arccal, amennyire csak hangulata engedte, bemutat-
kozott.
- Képzett dajka vagyok, nagy segítségére leszek, ha eljön az
ideje, ami szinte biztos, hogy útközben lesz.
A nő azt mondta, hogy Ida Threadgoodnak hívják, és hálás
lenne a segítségért.
- Isten áldása lenne, ha velünk utazna, Miss Fitzsimmons. Igazi
áldás. Épp úgy, mint ahogy ez az ember - mondta Ida keserűen,
sötét pillantást vetve férjére, aki épp járomba fogta az ökröket -
igazi átok.
1848. május 12-én, ezen a tiszta tavaszi reggelen mindenki
felvette legjobb vasárnapi ruháját, a nők szorosan befűzve, virá-
gos kalapban, kesztyűben, napernyővel és legyezővel, a férfiak
frissen borotválva, lenyalt hajjal, nadrágtartóban, vadonatúj csillo-
gó övcsattal. Előző este nagy volt a nyüzsgés Independence fürdő-
iben; a telepesek vettek egy utolsó alapos fürdőt az út előtt. Tűzi-
játék fényei mellett egy zenekar a „Yankee Doodle”-t és „A csilla-
gos-sávos lobogót” játszotta, miközben Silas Winslow csoportképe-
ket készített azokról, akiknek volt rá pénzük. Búcsúzkodó családok
és barátok törölgették könnyeiket, ahogy a nagy ismeretlenbe in-
duló szeretteiktől elköszöntek.
Aztán a telepesek egymás után nekivágtak az útnak. Kétezer
mérföldes utazás várt rájuk, óránként kétmérföldes sebességgel,
vászonfedelű ökrösszekerekkel, amelyeket prérivitorlásnak nevez-
tek, mert amikor magasra nőtt füvön gázoltak át, úgy néztek ki,
mintha kibontott vitorlájú hajókkal siklanának a zöld tengeren.
Hetvenkét szekérből, százharminchat férfiból, hatvanöt nőből,
százhuszonöt gyerekből, valamint hétszáz marhából és lóból állt a
társaság.
Mindegyik szekér megpakolva személyes holmikkal és bútor-
ral, valamint az Independence-ben vásárolt élelmiszertartalékkal:
kétszáz font liszt, száz font szalonna, tíz font kávé, húsz font cu-
kor, tíz font só. Emellett volt még rizs, tea, bab, szárított gyü-
mölcs, ecet, savanyú uborka és mustár. A telepesek eladásra
szánt árut is vittek magukkal: vég vásznakat az indiánoknak, akik-
kel az úton találkozhatnak, csipkét és selymet a spanyoloknak,
könyveket és szerszámokat azoknak a jenkiknek, akik már letele-
pedtek nyugaton. A nők hoztak asztalterítőt, porcelánt, és elhoz-
ták a családi bibliát is. A férfiak fegyvert, ekét és ásót. Mindenféle
kutya, csirke és liba kísérte őket.
A menet nyugat felé indult, a Shawnee területen keresztül, a
Kansas folyó mentén, ahol a helyi indiánok segítettek átvinni a
szekereket a folyón (az indiánok hetvenöt centet kértek egy szeké-
rért, amit az utasok rablásnak tartottak). Amíg a férfiak lovagoltak,
a legtöbb asszony gyalog ment a szekerek mellett, akárcsak a ko-
csisok, akik az ökröket vezették; szekéren csak az öregek és a
gyerekek utaztak. Az első nap végén a szekerek, ökrök, lovak, ösz-
vérek és marhák kavalkádja nagy zajt csapva megállt, hogy éjsza-
kára letáborozzanak, vacsorát készítsenek, aludjanak, legeltessék
az állatokat, azután másnap reggel fölszedelőzködjenek és folytas-
sák útjukat. Ez várt rájuk a következő négy hónapban, akár egy
nagy mozgó falu.
Útközben találkoztak olyanokkal, akik Kaliforniába tartottak,
most hogy az Egyesült Államokhoz csatolták, és már nem háború-
zott Mexikóval. De az Oregonba tartó telepesek nem sok értelmét
látták Kaliforniának, amelyről azt hallották, hogy „értéktelen va-
don, ahol a mexikói embereken és az indiánokon kívül nincs sem-
mi”. Egy tempósan ügető fickó olyasmit mondott, hogy aranyat ta-
láltak, de mindenki kinevette, és hiszékeny bolondnak tartotta.
Előttük terült el a lapos, füves préri, helyenként, ahol koráb-
ban esett az eső, mocsarakkal tarkítva. A szekerek és ökrök mel-
lett haladó telepesek a horizontot kémlelték. Mindegyik család ki-
tartóan követte az előtte levőt és vezetve a mögötte haladót: Tim
és Rebecca O’Ross és korábbi házasságaikból született gyerekeik;
Charlie Benbow és felesége, Florine, a csirketenyésztők; Sean Fla-
herty, az éneklő ír, barátságos, fekete, mosómedvék vadászatára
beidomított kutyájával, Daisyvel; a négy Schumann fiú Németor-
szágból, akiknek szekere tele volt öntöttvas ekékkel és egyéb föld-
műves szerszámokkal (a Schumannok alig beszéltek angolul, és
sokáig azt hitték, hogy az „öszvért” úgy mondják, hogy „affranc-
ba”).
A kezdetben egymást idegenül méregető telepesek hamaro-
san összeismerkedtek. Amos Tice kapitány nem foglalkozott az
emberek magánéletével, csak az érdekelte, hogy befizették-e a
pénzt, és hajlandók-e nekiveselkedni és részt venni a napi teen-
dőkben, a vadászatban és az indiánok elleni védekezésben, azzal
már nem törődött, hogy az útitársakat bemutassa egymásnak.
Idővel kiderült, ki jött Ohióból, Illinois-ból vagy New Yorkból; kinek
mi a foglalkozása; ki az, aki megözvegyült és újraházasodott, és
hányszor. Egyik délután egy Jeb nevű kentuckyi kocsikísérő oda-
ment Matthew Livelyhoz, és azt mondta:
- Mrs. Threadgood úgy tudja Miss Fitzsimmonstól, hogy ön or-
vos. Tud fogat húzni?
Jeb feldagadt állát dörzsölgette, és kicsit zöldnek tűnt.
Matthew azt válaszolta, hogy nem praktizál fogorvosként, de
hallotta, hogy az utolsó szekéren utazó Osgood Aahrens borbély.
Ida és Barnabas Threadgood, mint a legtöbb házaspár a sze-
kérkaravánban, a harmadik illetve negyedik házasságában élt,
kétszeres illetve háromszoros özvegyként, sok gyerekkel.
Ida hálás volt, hogy Miss Emmeline segített neki a főzésben,
mosásban, és vigyázott a gyerekekre, cserébe egy ágyért a szeké-
ren, és a család nyújtotta védelemért (a férfiak ugyanis hamar rá-
jöttek, hogy van egy egyedülálló hölgy a társaságban, és mének-
ként kezdték körülzsongani). Ez nem kerülte el Albertina Hopkins
figyelmét, aki kijelentette:
- Ez a lány feldúlja majd a nőtlen férfiak nyugalmát. Én előre
megmondtam, viták lesznek Miss Emmeline Fitzsimmons miatt.
A többi asszony egyetértett, mert ők is gyanúsnak tartották,
hogy egy fiatal nő egyedül utazik, különösen, ha még csak nem is
szabadkozik amiatt, hogy hajadon. Az asszonyok szemében Miss
Fitzsimmons, aki nem volt se szégyenlős, se úrinő, kissé túl szaba-
don érintkezett a férfiakkal. Albertina, mialatt megfordította a sza-
lonnát a serpenyőben, kijelentette, elég hangosan ahhoz, hogy
bárki, akár Emmeline is meghallja:
- Tisztességes fiatal nő nem mászkál fedetlen fővel, hogy sza-
badon lobogjon a haja. Mindnyájan ismerjük a bibliai Jezabel törté-
netét.
Albertinának másról is megvolt a maga véleménye. Amikor az
úton találkoztak egy néger családdal, akik mindössze három sze-
kérrel, egyedül próbáltak eljutni nyugatra, szavazással döntötték
el, csatlakozhatnak-e a Tice csoporthoz. Bár Emmeline, Silas Wins-
low, Matthew Lively, valamint Ida és férje megszavazták, hogy
tartsanak velük, mindenki más visszautasította őket. Így hát Amos
Tice-nak el kellett magyaráznia a felszabadított alabamai rabszol-
gáknak, hogy jobban tennék, ha Kaliforniába mennének, ahol be-
fogadják a feketéket.
- Oregon nem fogadja be a négereket - mondta, és ez így is
volt.
Ahogy elhagyták a három ócska szekeret, hat ökröt, két lovat,
egy tehenet és az öt felnőttből és hét gyerekből álló családot a
nyílt prérin, Albertina Hopkins kijelentette:
- Ha a feketék nyugatra akarnak menni, én nem bánom. Sem-
mi kifogásom nincs ellenük. Csak úgy gondolom, lehet, hogy jobb
szeretnének inkább saját fajtájukkal menni. És nem tudom felfog-
ni, miért megy valaki oda, ahol nem várják.
Albertina buldog arcú, nagydarab nő volt, termetéhez illő
hanggal. Ugyanolyan vehemens volt keresztény hitében, mint Em-
meline Fitzsimmons kétes erkölcseiről alkotott véleményében; két
gyermekét is arámi nyelvű bibliai kifejezés után nevezte el - lányát
Thalita Cuminak, ami azt jelenti, „Kelj fel, kislány”, fiát pedig Mar-
anathának, amelynek jelentése „Eljő az Úr”. Albertina, aki folyton
saját jócselekedeteit emlegette - talán, mert más nem tette - úgy
hitte, azért kell nyugatra mennie, hogy az Úr szavát és a civilizáci-
ót elvigye a pogányoknak (bár az soha nem derült ki pontosan, kik
is azok az oregoni pogányok).
Ezzel szemben Mr. Hopkins csendes, kedves és szimpatikus
ember volt. Mivel korábban mindketten megözvegyültek, hozta el-
ső házasságából született gyerekeit az új házasságba.
Albertina szintén hozott három gyereket, és volt két közös iva-
dékuk is. Az egész csapat csupa neveletlen kölyök volt a többiek
szemében.
Ide-oda szaladgáltak, ételt loptak, és kínozták az állatokat. Sa-
ját gyerekei hibái fölött azonban Albertina szemet hunyt, és több-
ször fennhangon kijelentette, hogy igazi angyalok. A társaságban
minden férfi sajnálta a csöndes Mr. Hopkinst, és csodálkoztak tü-
relmén, amellyel mindezt elviseli. Egy este aztán, pár nappal Ft.
Laramie után, a Schumann testvérek meglátták, amint egy nyárfa
mögött üldögélve titokban olcsó whiskyt iszogat.
 A negyedik tábori estén Albertina, a forró aprósütemény fölött
a következő kijelentést tette:
- Ez az Emmeline Fitzsimmons azt mondta nekem, hogy hu-
szonöt éves. El tudjátok ezt képzelni? - Olyasmivel folytatta, mint
„hoppon maradt”, „nem kellett senkinek”. - Egyáltalán nem he-
lyeslem, hogy egy hajadon lány szüléseknél segédkezzen. Nem ér-
dekel, milyen bábaiskolát végzett. Egy olyan lány, aki még nem
ment férjhez, nem érti ezeket a dolgokat - tette hozzá sóhajtva. -
Szegény Ida Threadgood.
A többiek egyetértettek.
Albertina nagy hangjának köszönhetően Matthew Lively meg-
hallotta ezt a beszélgetést. Biztosra vette, hogy Mrs. Hopkins té-
ved abban, hogy Miss Fitzsimmons hoppon maradt.
Az út első néhány napján bőven volt alkalma megfigyelni a fia-
tal nőt, rakoncátlan vörösesszőke fürtjeivel, mivel a Threadgood
szekér csak hárommal előtte haladt a sorban.
Gyanította, Miss Fitzsimmons nem hagyta, hogy őt válasszák a
férfiak, hanem ő maga akart választani. És ha nem ment férjhez,
az nem azért volt, mert nem kérték meg a kezét.
Nem tudta, miért szentel akkora figyelmet Miss Fitzsimmons-
nak. Nem kedvelte különösebben. Úgy tűnt, nem tud úrinő módjá-
ra viselkedni, és amikor meglátta, milyen jó étvággyal eszik, egye-
nesen taszítónak találta. Szerelmetes Honoriája alig vett ételt ma-
gához. Olyan vékony volt, hogy arc- és kulcscsontja fájdalmasan
kidudorodott. És olyan gyenge, hogy még egy legyezőt is alig tu-
dott felemelni, hogy lehűtse magát.
Nem csoda, ha Boston fiatalembereinek a fele halálosan sze-
relmes volt belé. De ezzel együtt volt valami vonzó Miss Fitzsim-
monsban, és a fiú gyanította, hogy ezt a szimpátiát az táplálja,
hogy a lány ugyanazért indult nyugatra, mint ő - megtalálni azt a
helyet, ahol szükség van rá.
Ahogy a szekérkaraván eltökélten haladt előre Kansas sík vi-
dékén, Ida Threadgood, kezét domborodó hasára téve, azt mondta
Emmeline-nek:
- Istennek hála, hogy velünk tart. Ez az egész nem az én ötle-
tem volt. Az az esztelen bolond férjem egyszer csak eladta a far-
mot anélkül, hogy egy árva szót szólt volna nekem. Ott álltam,
gyökértelenül, öt kicsivel, és a hatodik is már útban volt.
Emmeline igyekezett leplezni megdöbbenését. Azelőtt soha
nem hallott asszonyt ilyen tiszteletlenül beszélni a férjéről, de ha-
mar rájött, hogy nem Ida az egyetlen, aki ilyen érzelmeket táplál.
Sok asszony saját akarata ellenére csatlakozott a szekérkaraván-
hoz, férjüket vagy apjukat követve nyugatra, mivel nem volt más
választásuk. Halkan zsörtölődve panaszolták el sérelmeiket a fő-
zéshez rakott tüzek és a mosódézsák fölött, amikor a férfiak nem
hallhatták. A férfinépnek kalandot jelentett egy ilyen út, de a nők-
nek szükségük volt a gyökerekre, egy állandó helyre, főleg, amikor
már jöttek a gyerekek. Mivel mást nem tehettek, azzal vigasztal-
ták magukat, hogy elhitték, holnap jobb lesz az életük, ha ma ke-
ményen dolgoznak.
Százhatvan kilométerre Independence-től, az út tizenkettedik
napján, Mrs. Biggs vajúdni kezdett. Amikor Emmeline segítségére
akart sietni, Albertina Hopkins elviharzott mellette, majdnem fel-
döntötte, és elállta az útját. Emmeline majdnem nekiugrott az ál-
szent Albertinának, de visszafogta magát a szegény vajúdó Mrs.
Biggsre való tekintettel.
Másnap hatalmas fekete felhők tűntek fel a láthatáron. Ahogy
a vihar sebesen közelgett, a csoport egy nagy kört alakított a sze-
kerekből, hogy elkerítsék a lovakat és a marhákat, aztán reszketve
gubbasztottak a szélcibálta vásznak alatt, miközben felettük dör-
gött az ég, és villámok cikáztak. Mivel a hirtelen lezúduló eső pont
akkor érte őket, amikor segített kifogni Threadgoodék ökreit, Em-
meline a legközelebbi szekérnél keresett menedéket, ami történe-
tesen Matthew Livelyé volt. A félelemtől elnémulva, szorosan ösz-
szebújva hallgatták, ahogy a természet az állatokat riogatta. Az
asszonyok, attól való félelmükben, hogy felborulnak a szekerek, si-
kítoztak, mire a legtöbb gyerek sírni kezdett. Aztán, ugyanolyan
gyorsan, ahogy érkezett, a vihar elvonult, s nyomában a legcsodá-
latosabb szivárvány maradt, amit valaha is láttak. Albertina Hop-
kins, miután kimászott a szekerükből, és kihessegette rakoncátlan
pereputtyát a sárba játszani, felnézett a felhők közül kibukkanó
kék égre, és olyan büszkén szólalt meg, mintha legalábbis ő maga
idézte volna elő a jelenséget: - Ah, kisütött a nap.
Ahogy előbújt a szekér menedékéből, Emmeline rájött, hogy
egyre jobban érdekli a fiatal Dr. Lively. Hosszúkás arca úgy nézett
ki, mintha túl sok temetésen vett volna részt. Lehet, hogy sok be-
tege halt meg - gondolta. Nem tudhatta, hogy ebben a pillanatban
Matthew meg arra gondolt: Miért mosolyog állandóan Miss Fitzsim-
mons? Honnan van ennyi életereje? Soha senki nem mondta még
neki, hogy egy jól nevelt lánynak nem illik ennyit beszélnie?
Május huszonkilencedikén, két és félheti vándorlás után, elér-
ték a Nagy Kék folyó partját, amely észak felől torkollott a Kansas
folyóba, és csüggedten vették tudomásul, hogy a nagy esőzések
miatt a folyó annyira megáradt, hogy lehetetlen rajta átkelni. Mi-
vel a szekérkaraván veszteglésre kényszerült, a telepesek kihasz-
nálták a lehetőséget, és az út során először mostak és fürödtek.
Bőven használták a faggyúszappant testükre és ruháikra, a gyere-
keket együtt sikálták tisztára a szutykos ingekkel, ruhákkal, taka-
rókkal és azokkal az alsóneműkkel, „amelyeket nem illett megne-
vezni”. Aznap este megjelent az égen a sarló alakú hold, és a tele-
pesek tábortüzek sokasága körül zenével, történetekkel és ártat-
lan flörtöléssel szórakoztak. Silas Winslow, mint jövedelmező fog-
lalkozású, férjjelöltként szóba jövő agglegény, a hajadon lányok és
anyjuk érdeklődésének középpontjában találta magát, akárcsak
Matthew Lively, miután elterjedt róla, hogy orvos.
Winslow persze alaposan kiélvezte a hercegi bánásmódot,
egyre-másra nyelte a süteményeket, és megengedte a hölgyek-
nek, hogy varrjanak és mossanak rá, Matthew Lively alaposan za-
varba jött. Mivel eleve szégyenlős volt, és társaságban nehezen
találta fel magát, eddig soha nem irányult rá a hölgyek figyelme.
Ráadásul, a törékeny Honoria emléke még mindig gyötörte szívét,
és változatlanul szenvedett a kikosarazástól. Így hát a farmerek és
telepesek rámenős fiatal, férjvadász lányai kínos helyzetbe hoz-
ták. Az egyetlen kivétel a figyelemreméltó Miss Emmeline Fitzsim-
mons volt, akinek Matthew véletlenül meghallotta azt a kijelenté-
sét, hogy nem hisz a házasságban. Ida Threadgoodnak mondta
ezt, arról beszélve, hogy a házasság mesterséges intézmény, amit
a férfiak a nők leigázásának egyik eszközeként találtak ki. Ezért
aztán, noha Emmeline nem ugyanúgy hozta zavarba, mint a tele-
pesek lányai, akik mosolyogva flörtöltek, s mindenáron sütemény-
nyel akarták tömni, azért mégiscsak kényelmetlenül érezte magát
miatta.
Végül járható lett a folyó, de a szekerek átszállításához tuta-
jokra volt szükség. Ezért hatalmas nyárfákat vágtak ki, hogy fatör-
zsekből és rönkökből óriási tutajokat készítsenek, amelyek elég
nagyok a „prérivitorlások” szállítására. Mivel a folyó mély volt és
gyors, kemény küzdelem várt rájuk. A lovak és marhák átúsztatá-
sa szinte lehetetlen feladatnak tűnt. Két napba tellett, míg min-
dent átszállítottak, és közben egyvégtében zuhogott az eső. Ez-
alatt többször elszabadultak az indulatok, két kocsikísérő majd-
nem megkéselte egymást.
Sárosan, csuromvizesen és kimerülten értek át a túlpartra,
ahol az elcsigázott társaság éppen megpróbálta befogni az ökrö-
ket, összeterelni a lovakat és marhákat, és valami főzésre alkal-
mas tüzet rakni, amikor Barnabas Threadgood hirtelen felkiáltott,
és a földre rogyott.
Mindenki az eszméletlen ember köré gyűlt, amíg Emmeline el-
futott Matthew Livelyért. Ida csípőre tett kézzel megállt a férje fö-
lött, és azt mondta:
- Ilyet még sose csinált.
Matthew átfurakodott a tömegen, fél térdre ereszkedve meg-
tapogatta Barnabás nyakát. A körülállók csöndben nézték, ahogy
Matthew kinyitja fekete táskáját, és előveszi a sztetoszkópot. Sen-
ki nem látott még ilyet. Tátott szájjal figyelték, ahogyan a cső vé-
gét a szerencsétlenül járt ember mellkasára helyezi, és belehall-
gat. Egy pillanat múlva felnézett, és szomorúan közölte:
- Asszonyom, a férje meghalt.
- Biztos? - kérdezte Ida.
Az asszony egy percig férje arcát nézte, aztán tekintetét nyu-
gat felé fordítva egy percig arrafelé bámult, majd kicsit hosszab-
ban ismét vissza keletre, végül pedig így szólt:
- Miután eltemettük, visszamegyek Missouriba.
Emmeline legnagyobb megdöbbenésére négy másik feleség is
csatlakozott Idához gyerekestül, valamint hat kocsikísérő. Ha tilta-
koztak is a férjek, nem nagyon lehetett hallani. Emmeline pedig is-
mét magára maradt, a semmi közepén, 160 mérföldre Indepen-
dence-től. Amikor Amos közölte vele, hogy vissza kell fordulnia
Idával, sarkát a sárba mélyesztve kijelentette, hogy Oregonba
megy.
 Ami ezután történt, még a tapasztalt Tice-ot is megdöbbentet-
te: négy kocsikísérő, két özvegy farmer, Silas Winslow, a fényké-
pész, és egy nyakigláb tinédzser mind odasietett, hogy felajánlja
Miss Fitzsimmonsnak a kíséretet Oregonig. Látva, hogy hamarosan
ökölre mennek, hogy eldöntsék, ki védelmezze mostantól az ifjú
hölgyet, Matthew visszatért szekeréhez, és titokban elővette az Ál-
dást Hozó Követ.
Ahogy tenyerében tartotta, csodálkozott saját viselkedésén.
Végül is annak eldöntése, hogy mi legyen Miss Fitzsimmons-
szal, Amos Tice dolga, vagy az eltökélt ifjú hölgyé, de semmikép-
pen nem az övé. Valami legbelül, valami furcsa és szokatlan érzés
azonban arra ösztökélte, hogy lépjen közbe, és cselekedjen. Lelki-
ismerete késztette döntéshozatalra, márpedig ehhez Matthew
nem volt hozzászokva.
Persze így se teljes egészében az ő dolga. Azt fogja tenni, amit
az Áldást Hozó kő mond.
Szertartásává vált, hogy minden elalvás előtt és minden felke-
lés után belenéz a kristályba, mert nem tudta kiverni a fejéből
anyja ijesztő jóslatát, amely szerint nehéz próba vár rá, „szörnyű
és sötét”. Egyfolytában reménykedett, hogy megtalálja a módját
annak, hogy elkerülje a dolgot, bármi legyen is az, de a Vezérlő
Szellem semmit nem mondott. Most azonban másik kérdése volt a
kék kőhöz. Elővett egy iskolai palatáblát, amit kifejezetten arra
használt, hogy a kőnek kérdéseket tegyen fel, meg egy krétát. A
tábla egyik szélére felírta, hogy „igen”, a másikra pedig azt, hogy
„nem”. Azután középre helyezte a kristályt, és azt kérdezte:
- Felajánljam Miss Fitzsimmonsnak, hogy elviszem Oregonba? -
majd megpörgette a kristályt.
A kristály az „igen” felé mutatott. Újra megpörgette. Azután
még egyszer. Sorozatos igenek után úgy döntött, nem faggatja to-
vább a Vezérlő Szellemet, nehogy balszerencsét szabadítson ma-
gára. Visszatért az összetűzés helyszínére. Tice éppen két vesze-
kedő férfit próbált szétválasztani, amikor a fiatal orvos dobogó
szívvel, izzadó tenyérrel, csodálkozva a reá egyáltalán nem jellem-
ző vakmerőségen, felajánlotta, hogy magával viszi Emmeline-t a
szekerén.
A lány azonnal elfogadta.
 Eltemették Barnabas Threadgoodot az ösvény mentén, sietve
elmondtak egy imát. Utána Ida Threadgood fészekalja gyerekével,
másik háromszekérnyi asszonnyal és gyerekkel, néhány kocsikísé-
rővel, akik meggondolták magukat, és már nem akartak nyugatra
menni, elindult visszafelé az úton, vissza a civilizációba.
Amint az Oregonba tartó szekerek elindultak, Albertina Hop-
kins mindenki tudtára adta, nem helyesli, hogy egy nőtlen férfi és
egy hajadon együtt utazik.
- Semmi köze hozzá - bosszankodott Emmeline, ahogy fellé-
pett a szekérre Matthew mellé.
Matthew nem mondott semmit. Titokban egyetértett Mrs. Hop-
kinsszal.
Albertina azonban nem bírt napirendre térni a dolog felett, és
ezt minden adandó alkalommal Tice kapitány tudtára adta.
Néhány asszony csatlakozott hozzá, de mások nem bánták,
sőt arra kérték Tice-ot, hagyja békén a két gyógyító embert.
- Mindkettejükre szükségünk lehet - mondta Florine Benbow,
nem tudván, hogy a próféta beszél belőle.
A karaván keresztülvágott Kelet-Kansas és Nebraska magas
fűvel benőtt vidékein, ahol a préri a végtelenbe veszett.
Emmeline és Matthew a helyzethez képest legillendőbb mó-
don rendezték el az életüket. Mindenki láthatta, hogy Emmeline
Matthew szekerén aludt, Matthew pedig hordozható ágyon a föl-
dön, mindig ügyelve a jó modorra és a helyes viselkedésre.
Együtt étkeztek, együtt vertek és bontottak tábort, gondozták
az ökröket, javították a szekeret, hordták a vizet. Követték a sze-
kérkaraván napirendjét: hajnalban kürtszóra ébredtek, aztán a fér-
fiak, akik éjszaka legeltettek, beterelték a marhákat és lovakat, a
nők pedig tüzet raktak a főzéshez, és kenyérből, szalonnából és
kávéból reggelit készítettek. Ha már mindenki evett - ez egyéb-
ként általában kellemes része volt a napnak -, lebontották a sátra-
kat, mindent felraktak a szekerekre, összeterelték és befogták az
ökröket. Reggel hét órára úton volt a csoport, hogy kihasználják a
nap hűvösebb részét, és minél több mérföldet tegyenek meg dél-
előtt. Délben megálltak pihenni egy órára, aztán újabb öt órát ha-
ladtak. Amikor Tice kapitány végre kiadta a jelet, hogy megállhat-
nak éjszakára, megkönnyebbült sóhajjal és némi rezignált éljen-
zéssel vették tudomásul. Körbeállították és összeláncolták a sze-
kereket az esetleges indiántámadások ellen, bár az indiánok in-
kább az úton lévő szekérkaravánokat támadták meg. Az állatokat
kicsapták legelni, a nők pedig hozzáfogtak a vacsora elkészítésé-
hez. Vacsora után következett a nap legkellemesebb része, ilyen-
kor egymást látogatták, esetleg volt zene és tánc is, de pletyka
mindenképpen, meg tréfás történetek a tűz körül.
Mindez álomszerűnek tűnt azok számára, akik a farmok és há-
zak zárt világához voltak szokva. A nappalok kemények, de az es-
ték békések, és a táborozás, akár egy piknik: az emberek barát-
koztak, a gyerekek szabadon futkostak, az ételt pedig jószívűen
megosztották egymás közt. A féltékenység még nem ütötte fel a
fejét, az irigység nem vert gyökeret, a panaszok még nem kezdtek
el szál ingózni Amos Tice sátra felé. Később, nem is olyan sokára,
az indulatok lassan elszabadultak, egyre nőtt az idegesség, és ha-
marosan azzal vádolták Tice-ot - ahogy egy idő után minden kara-
vánvezetőt -, hogy igazságtalan és kivételez.
Nem volt hálás feladata. A csoport életének minden elemét ő
határozta meg: a szekerek sorrendjét az úton, kinek mikor kell
részt vennie a fa és víz beszerzésében, az éjszakai őrködésben,
vagy a legeltetésben. A következő napokban a sor végén haladók
panaszkodni kezdtek, hogy az elöl utazók porát kell nyelniük, és
bár Tice úgy osztotta be, hogy egymást váltva mindenki mehes-
sen elöl is, senki sem volt elégedett.
Igazságot is kellett szolgáltatnia. Amikor Sean Flaherty kutyája
rátámadt Benbow-ék csirkéire, és hatot megölt, mielőtt elkapták
volna, Benbow-ék azt követelték, hogy lőjék le. Sean azonban ma-
gához szorította a kutyát, és könnyek közt rimánkodott, hogy
Daisy az egyetlen, amije van a világon.
Végül a társaság szavazott, és Daisy megmenekült, Flaherty
pedig méltányos árat fizetett Mr. Benbow-nak az elpusztított szár-
nyasokért.
Bánatban is volt részük. Jeb, a kentuckyi kocsikísérő végül be-
lehalt a gennyes tályogba, ami az állkapcsában keletkezett, miu-
tán Osgood Aahrens, a borbély kihúzta a fogát. Eltemették az ös-
vény mentén, és folytatták útjukat. Gyarapodott a sírok száma is:
gyerekek haltak meg kanyaróban, férfiakat zúztak agyon szekerek,
újszülötteket kellett eltemetniük, gyakran az anyjukkal együtt. Út-
közben mások sírjai mellett haladtak el, amiket a korábban induló
telepesek ástak. A következő évtizedekben az Oregoni út mentén
keresztek és fejfák ezreit lehetett látni.
Matthew a lovak mögött ült, a bakon, Emmeline mellette a
szekéren, arcát a nap felé fordította, és elképzelte a rájuk váró ígé-
ret földjét, ahol a férfiak és nők majd egyenlőségben élnek.
Matthew, kantárral a kezében arra figyelt, hogy kellő távolsá-
got társon az előttük haladó szekértől, hogy ne kelljen az ő poru-
kat beszívniuk. Alig tudott betelni a síkságot beragyogó napfény-
nyel. Ez az élmény az életnek új oldalát ismertette meg vele, ami
különbözött azoktól a szalonoktól, ahol Boston spiritiszta szeánszai
zajlottak. Ott az élet a halottak körül forgott, itt az élők voltak a fő-
szereplők - a legelő marhák, a magasan szálló sólymok, a szalad-
gáló, nevetgélő gyerekek és Daisy, a nyulakat és a röpüléshez is
buta pulykákat megugató vadászkutya. Az orvos lánya Illinois-ból
és a bostoni fiatalember nem sokat beszélt az úton. Egymás mel-
lett ültek a szekéren, szemüket a látóhatárra szegezték, sohasem
képzelték volna, hogy a föld ennyire hatalmas lehet, az ég ennyire
határtalan.
Úgy érezték, lelkük minden egyes megtett mérfölddel kitágul,
mintha ifjúságukat egy padlásszobába száműzve élték volna le, s
most kiszabadultak a napfényes végtelenbe. Mivel a horizont vál-
tozatlanul távoli és elérhetetlen maradt, a szekér pedig tovább
zötykölődött, Emmeline úgy érezte, épp itt az ideje, hogy beszél-
gessenek egy kicsit. Kíváncsi volt, mi az a kék kő, amit Dr. Lively
időnként elővesz, és nézeget. Ezért megkérdezte.
- Áldást Hozó Kő a neve - mondta Matthew a gyeplőt tartva és
a napba hunyorogva. - Anyám kapta az esküvőjén. Azt mondja, na-
gyon régi, talán olyan régi, mint maga a világ, és benne van mind-
azok ereje, akik az idők folyamán valaha is birtokolták. Anyám
mindig a kőhöz fordult, ha tanácsra volt szüksége, és én is így te-
szek.
Azt már nem tette hozzá, hogy anyja a halottakkal történő
érintkezésre is használta a követ. Az ijesztő jóslatról sem beszélt
Emmeline-nek, ami szerint nagy próba vár rá, sötét és szörnyű. Ta-
lán már el is érkezett, és túl van rajta. Lehet, hogy az volt a próba,
hogy eldöntse, magával vigye-e Emmeline-t, hiszen ez egyáltalán
nem tette népszerűvé a többiek - akár nők, akár férfiak - szemé-
ben. A lányt felcsigázta a dolog.
- És tényleg megmondja a kristály, hogy mit kell tenni?
- Elveszettnek érezném magam nélküle. Időnként megijedek
attól - tette hozzá zavartan -, hogy milyen gyávának születtem.
Nem vagyok képes egyedül dönteni.
- Maga egyszerűen csak óvatos, Dr. Lively - válaszolta a lány. -
Az én problémám meg éppen az, hogy túl vakmerő vagyok. Sem-
mitől nem ijedek meg. Ez aztán néha bajt hoz rám.
Levette a kalapját, és szétrázta hosszú fürtjeit a szellőben.
- Nem tudja, milyen szerencséje van, hogy férfinak született.
Bármilyen foglalkozást választhat, előítéletek nélkül. Orvos szeret-
tem volna lenni, de nem lehetek, mert nő vagyok. Ez nem igazsá-
gos. Ezért megyek nyugatra. Ott toleránsabb és demokratikusabb
a légkör. Igazi szabadság van arrafelé. Az országban új szellemi-
ség van kialakulóban, a nők feleszmélnek. Nagyszerű gyűlésen
vettem részt Seneca Fallsban, ahol született egy Véleménynyilat-
kozat, ami a nők hátrányos megkülönböztetésének tizenhat fajtá-
ját sorolja fel, köztük a szavazást, az egyenlő munkáért egyenlő
bér kérdését, a saját magunk és gyermekeink feletti rendelkezést.
Mi nők kezdünk mozgolódni, Dr. Lively.
Matthew kényelmetlenül fészkelődött. Ismerte már Miss Fit-
zsimmons radikális nézeteit. Bár csak nemrég hagyták el Indepen-
dence-t, Emmeline kezét már többen megkérték.
Mindegyik Schumann testvér (Mr. Hopkins volt a tolmács),
Sean Flaherty, aki kijelentette, hogy övé lesz a legnagyobb krump-
liföld egész Oregonban, és a fiatal Dickie O’Ross, akinek elcsuklott
a hangja lánykérés közben. Emmeline azonban mindet visszautasí-
totta. Azt mondta, nem bennük talál kivetnivalót, hanem mert úgy
tervezi, soha nem megy férjhez.
Bárkinek elmagyarázta, aki meghallgatta, hogy nem szándé-
kozik egy mesterséges intézmény fogságában élni, amit a vallás
és a társadalom a nők kordában tartására talált ki. Ha gyerekei
lennének, egyedül nevelné őket anélkül, hogy közben alkalmaz-
kodnia kellene egy férjhez.
A szekérkaravánban a feleségek - egyszerű gazdálkodók vagy
falusi asszonyok -, akik soha nem hallottak ilyen radikális nézete-
ket, vagy nem olvastak olyan könyveket, mint A nők jogainak vé-
delme Mary Shelley-től, úgy vélték, Emmeline túl fiatal ahhoz,
hogy tudja, mit akar, vagy éppen hiányzik egy kereke (bár néhá-
nyan titokban irigyelték energikus függetlenségét, és szerencsét
kívántak neki). Matthew viszont találkozott már Miss Fitzsim-
monshoz hasonló nőkkel Bostonban, akik feministának nevezték
magukat, és kényelmetlenül érezte magát miattuk. Mennyire vá-
gyakozott csöndes, sápadt, törékeny Honoriája után, aki oly ritkán
szólalt meg! Neki aztán nem volt egyetlen politikával kapcsolatos
gondolata sem! Esténként, amikor a tábor már aludt, egyedül ma-
radva az Áldást Hozó Követ faggatta. Szerette volna olyan tisztán
látni a Vezérlő Szellemet, mint az anyja (de valahogy sosem sike-
rült), ezért elővette Honoria fényképét is. A lány olyan vékony volt,
szeme olyan beesett, hogy szinte kísértetnek tűnt. Mivel alig
evett, testetlennek tűnt ruhájában. Csuklója vékony, madárcsont,
arca sápadt és beesett, egész lénye éterinek tűnt. Edgár Allen Poe
gyönyörű, csontsovány Ligeiája volt.
- Mi a véleménye az anesztéziáról? - Emmeline, olyan váratla-
nul váltott témát, hogy Matthew-t készületlenül érte a kérdés. -
Vagyis a kloroformról és az éterről - tette hozzá, mielőtt választ
kaphatott volna. - Forradalmasítani fogja a sebészetet. Apám asz-
szisztált egy műtétnél, ahol egy melldaganatot távolítottak el. Az
asszony végig aludt. A következő forradalmi lépés pedig az lesz,
amikor majd egy nőből is orvos lehet. Keleten túl sok az előítélet.
Nyugaton más lesz a helyzet. - Némi szünet után hozzátette: - Dr.
Lively, önnek többet kellene mosolyognia.
Matthew pedig ezt gondolta magában: Önnek pedig keveseb-
bet beszélnie.

Amikor a poni indiánok földjére értek, a férfiak készenlétbe he-

lyezték puskájukat és pisztolyukat, kovás és gyutacsos flintájukat
töltve, félig kibiztosítva tartották. De az indiánok csak kíváncsiság-
ból, és némi adományért mentek oda hozzájuk.
Ahogy a levegő forróbb, az út porosabb, az emberek pedig tü-
relmetlenebbek lettek, egyre nehezebben tudták betartani a kultu-
rált és civilizált viselkedés normáit, de az asszonyok eltökéltek vol-
tak. Sokan továbbra is fűzőt viseltek, bár néhányan csendben el-
pakolták ezt a szűk ruhadarabot. A virágos kalapok eltűntek a bő-
röndökben, helyettük a praktikusabb kartonfejfedők kerültek elő.
És, bár az asztalterítőről már lemondtak, s a drága porcelánt is
biztonságosan elcsomagolták (már amelyik túlélte a viharos átke-
léseket a folyókon), a férfiak és gyerekek még mindig mosakodtak
evés előtt, és imát is kellett mondaniuk, mielőtt befalták az ételt.
És amikor találtak egy nyárfára felakasztott embert - körülbelül
három napja lehetett halott, tehát az előttük haladó szekérkara-
vánhoz tartozott -, nyakában „Csalt a kártyában” feliratú táblával,
akkor megálltak, készítettek egy koporsót, és méltó módon elte-
mették.
Amikor letáboroztak a Kis Kék folyónál, Victoria Correl vajúdni
kezdett első gyermekével. A dolgokat Albertina Hopkins, az önje-
lölt bába vette kézbe, két másik asszony helyett, akik szintén sze-
rettek volna segíteni. A szekeret borító vászon alól hallani lehetett,
ahogy rászól a sikoltozó Mrs. Correlre, hogy ne viselkedjen már
úgy, mint egy gyerek:
- Shhhh. Micsoda butaság. Hát nem azt tanítja a Biblia, hogy
Isten úgy teremtette az asszonyt, hogy kínban és fájdalomban
szüljön? Ez a viselkedés sérti a Mindenható fülét.
Amikor Albertina leszállt a szekérről, hogy felkeresse a közeli
nyárfaligetben a nők számára készített latrinát, Emmeline besur-
rant Victoriához, és a magával hozott üveg tetejét lecsavarva azt
mondta a szegény vajúdó asszonynak:
- Lehet, hogy Isten fájdalommal sújtott minket, de azt is meg-
mutatta, hogyan enyhítsük a szenvedést. Apám mindig ezt a
gyógynövény főzetet adta a szülő nőknek. Megkönnyíti a vajúdá-
sod, és a babád számára is egyszerűbb lesz a világrajövetel.
Albertina tajtékzott, de ezután az asszonyok sorra keresték fel
Emmeline-t különböző női bajokkal. Mindenféle gyógyír volt nála:
fájdalomcsillapítók, idegnyugtatók és általános gyengeség elleni
szerek.
A Cheyenne terület keleti határán megint egy megáradt, ve-
szélyes áramlatokat rejtő folyóhoz értek. Rendes körülmények kö-
zött letáboroztak volna, amíg a folyó vissza nem húzódik, de a fér-
fiak nyugtalankodtak az ellenséges indiánok közelsége miatt, így
megszavazták, hogy megkísérlik az átkelést. Albertina Hopkins til-
takozott, mondván, vasárnap van, és az Úr napján nem végezhet-
nek ilyen munkát, de tiltakozása süket fülekre talált. Amikor aztán
a délután közepe felé Correlék szekere felborult, és Mrs. Correl új-
szülöttjével együtt a hullámok közt lelte halálát, Albertina diadal-
mas tekintete azt sugallta: „én előre megmondtam”. Emmeline és
Florine Benbow gondoskodtak a holttestekről: felöltöztették őket,
megfésülték Mrs. Correl haját, a csecsemőt bebugyolálták a leg-
szebb takaróba, amit csak találtak. Silas Winslow pedig ingyen le-
fényképezte őket, emlékül Mr. Correlnek, aki szomorúan elfogadta
a Schumann testvérek egyik lovát, és elindult vissza Missouriba,
hogy aztán többé sose lássák.
A szekérkaraván továbbvonult.
Silas Winslow, a fényképezéshez használt rézlemezektől és
vegyszeres üvegcséktől csörömpölő szekerén, továbbra is jövedel-
mező üzletet folytatott a halottakról emlékbe készült fényképek-
kel, mivel ezután is sok szerencsétlenség érte a társaságot: tüdő-
gyulladás, vérhas, gyerekek estek le a szekerekről, és lelték halá-
lukat a kerekek közt. Senki sem hibáztatta Dr. Matthew Livelyt
azért, mert egyiküket sem volt képes megmenteni. Mindenki tud-
ta, hogy egy orvos nem sokat tehet végzetes betegség vagy tragi-
kus baleset ellen. De segített koporsót készíteni, és kiállította a ha-
lotti bizonyítványokat a családoknak, hogy vigyék magukkal Ore-
gonba - ezt is egyfajta emléknek.
Június kilencedikén elérték a Platte-t, egy széles és sekély fo-
lyót, háromszáz mérföldre Independence-től, ami azt jelentette,
hogy a telepesek megtették az út első szakaszát.
Ettől kezdve másféle vidék várt rájuk, ahol rövidre nőtt fű, zsá-
lyacserjék, kaktuszok, és egyre nagyobb szárazság jellemezte a
tájat. Először itt találkoztak az üzenethagyás egy furcsa módjával,
napszítta bölénykoponyákat láttak az út mentén, amelyekre üze-
neteket írtak az előttük vándorló szekérkaraván utasai. Az egyik
ilyen koponya arra figyelmeztette a később jövőket, hogy a közeli
ponik veszélyesek lehetnek, és az út csupa sár.
Az utazás egyre nehezebbé vált. A nyári hőség elviselhetetlen
volt, és különféle kórságokat okozott. Egyre többször robbantak le
a szekerek, a kerekek elvástak, a fa szétforgácsolódott. Már csak
ritkán lehetett fát vagy bármiféle növényt látni, így aztán a tábor-
tüzekhez bölénytrágyát gyűjtöttek. Ha nem volt trágya, a szekerek
mögötti porfelhőben kellett botorkálniuk, hogy felszedjék a gazt a
tűzhöz. Az asszonyok vadon termett bogyókat gyűjtöttek, a sze-
kérbakokon tésztát gyúrtak, s a forró köveken sütötték meg, ezzel
téve változatosabbá az étkezéseket, amelyek egyébként főleg
babból és kávéból álltak. A férfiak időnként elmentek vadászni,
olykor egy-egy lúddal tértek vissza, gyakran pedig üres kézzel, és
a végén kénytelenek voltak néhány ingüket pisztrángra és szárí-
tott bölényhúsra cserélni az indiánokkal.
Újabb frissen ásott sírok mellett haladtak el, de rendíthetetle-
nek maradtak. Amikor pedig az éjszakánként őrködő Vak Billyt (aki
nappal alig látott valamit, éjjel viszont mindenkinél élesebb volt a
látása, ezért ő őrizte az állatokat, amíg a többiek aludtak) holtan
találták egyik reggel, hátában egy nyíllal, és hiányzott a lova, a te-
lepesek nem estek kétségbe, hanem hagytak egy bölénykoponyá-
ra írt üzenetet az utánuk érkezőknek.
A tönkrement szekerek, a megszökött ökrök, az ételmérgezés
és kutyaharapás, a kígyók és a kanyaró, a vérhas és láz, gyermek-
ágy és késelés okozta halál közepette Matthew kötszerei és cérnái
alaposan megfogyatkoztak. Emmeline tudományára is nagy szük-
ség volt, mivel sok nő elpártolt Albertina Hopkinstól, és az ő segít-
ségét kérte vajúdáskor.
Amint azt Florine Benbow megjósolta, a „gyógyító pár” nélkü-
lözhetetlennek bizonyult.
És, noha nem állt szándékukban, Emmeline és Matthew más
tekintetben is kezdtek párt alkotni. A legtöbben korán lefeküdtek,
csak néhányan, főleg a fiatalok maradtak fenn tovább. Matthew
szerette kihasználni ezt az időt, olvasott a lámpás fényénél, legin-
kább verseket, néha pedig a Bibliát.
Emmeline ilyenkor a csillagokat bámulta.
- Honnan tudjuk, hogy jó irányba haladunk? - kérdezte egyik
este.
Matthew letette a könyvét, és felmutatott az égre.
- Ismeri a Göncölszekeret? Azok a csillagok ott, amelyek hatal-
mas szekeret formáznak. Látja azt a két csillagot a szekér végé-
nél? A Sarkcsillag felé mutatnak, az pedig mindig egy fokon belül
van az igazi északtól.
Emmeline elismerő pillantást vetett rá, és azt mondta:
- Komolyan mondom, Dr. Lively, maga igazán művelt ember.
 Két nappal később, este Matthew, horgas sebvarrótű és orvosi
cérna segítségével, megpróbált egy gombot felvarrni az ingére.
A dolog reménytelennek tűnt. Amikor felnézett, és látta, hogy
Emmeline őt nézi, azt hitte, a lány ki fogja nevetni. Ehelyett azon-
ban, legnagyobb meglepetésére, letelepedett mellé kis varródobo-
zával, és tapintatosan megjegyezte:
- Én magam is elég kétbalkezes vagyok, ha valamit rendbe
kell hozni, de talán mégis több tapasztalatom van.
Tökéletesen végezte el a munkát.
Ahogy fogytak a mérföldek, a forró, poros, légyzümmögéssel
teli nappalok és a farkasüvöltéstől vészterhes, szélzúgástól nyug-
talan éjszakák során megváltozott Matthew véleménye Miss Fit-
zsimmonsról, aki egyetlen egyszer sem panaszkodott, hogy férfi-
munkát kell végeznie. Ha a szekerek megfeneklettek egy-egy ki-
áradt patakban, gondolkodás nélkül vetette bele magát a vízbe,
szoknyái körülötte lebegtek a víz színén, ahogy erejét megfeszítve
próbálta kiszabadítani a kerekeket a sárból.
A férfiakkal együtt noszogatta az ökröket, mosott, részt vett a
törött tengelyek javításában, és úgy nyúzta a bölényeket, olyan
szakértelemmel varrta a vásznat, mintha világéletében ezt csinál-
ta volna. Ahogy teltek a napok, Matthew egyre nagyobb csodála-
tot érzett iránta. Egyre kevesebb pillantást vetett a törékeny Ho-
noria fényképére, és amikor mégis elővette a fotográfiát, az jutott
eszébe, vajon hány napig bírta volna ki ezt az utat. Az biztos, hogy
inkább teher lett volna, mint segítség.
Matthew más tekintetben is megváltozott. Észrevette, hogy
inge alatt izmok domborodnak, és ha tükörbe nézett, napbarnított
arcot látott. A sötét szalonokban divatos sápadtságot eltüntette a
napfény, a forróság, a por és a vihar.
Az Emmeline Fitzsimmonsszal közösen végzett munka miatt
kezén bőrkeményedések keletkeztek.
Aztán, egy este, Sean Flaherty kutyája, Daisy elmart egy hús-
pástétomot Rebecca O’Rosstól. A nagy adag pástétommal a szájá-
ban rohangászó kutya, és a sodrófával a nyomába eredő pöttöm
Mrs. O’Ross látványa mindenkire derítő hatással volt.
Ahogy Matthew is bekapcsolódott a kacagásba, ránézett Em-
meline-re, és látta, hogy a nagy nevetéstől könnyek gördülnek vé-
gig az arcán. Hirtelen ráébredt, hogy a lány minden porcikáját,
minden tettét áthatja ez a szenvedély, nemcsak amikor eszik,
vagy amikor a nők jogairól beszél.
Emmeline Fitzsimmons az életet mindig azzal az áradó lelke-
sedéssel üdvözölte, ölelte magához és élte át, amivel a Jóisten
megajándékozta. A következő pillanatban váratlanul belehasított
Matthewba, hogy a lány minden bizonnyal a szerelemben is ilyen
szenvedélyes.
Égett az arca, elakadt a lélegzete. Amikor Emmeline hirtelen
odafordult, és tekintetük összetalálkozott, óriásit dobbant a szíve.
Június huszonhatodikán a szekérkaraván Ft. Laramie közelé-
ben táborozott le, a langyos, tiszta ég alatt. A tábort sziú indiánok
látogatták meg, akik éppen a szomszédos Varjú törzs elleni hábo-
rúra készülődtek. A telepesek gyöngyökért és tollakért cserébe
megosztották velük húsból és kenyérből álló reggelijüket. Barátsá-
gos hangulatban búcsúztak el egymástól, és az amerikaiak benn-
szülöttekkel szembeni félelme némileg csökkent. Amikor azonban
egy Jean Babtiste nevű francia prémvadász egy napra csatlakozott
a karavánhoz, és említést tett a hegyekben várható korai havazás-
ról, új félelem fészkelte be magát szívükbe (mindenki ismerte azo-
kat a történeteket, amelyekben a telepesek hóborította hegyek
csapdájába estek, és éhen haltak), ezért aztán Amos Tice közölte,
hogy célszerű lenne gyorsabban haladniuk.
Július negyedikén a nemzet hetvenkettedik születésnapját a
telepesek sörrel és tűzijátékkal, hazafias beszédekkel és imádság-
gal ünnepelték. Az a kétezer, tollaktól és kövektől ragyogó bivaly-
bőrbe öltözött sziú harcos, aki lovas hadseregként vonult, hogy
összecsapjon az ellenséges varjú indiánokkal, megállt, hogy végig-
nézze a sápadt arcú idegenek különös ünnepségét. Matthew Li-
vely, Mr. Hopkins brandyjét kortyolgatva, amit a békés ember kife-
jezetten erre az alkalomra tett félre, a társaság többi tagjával kelet
felé fordult, hogy megemlékezzen otthon maradt barátairól és sze-
retteiről.
Matthew-nak eszébe jutott anyja és a szeánszok, a mellette ál-
ló Emmeline Fitzsimmons pedig, kezében Charlie Benbow borával
(amelynek hordója túlélt egy folyón való viharos átkelést) szüleire
gondolt, akik egymás melletti sírban nyugszanak a farmon, amit a
lány örökölt és eladott. Sean Flaherty Írországra emelte poharát,
Tim O’Rossnak egy vörös hajú New York-i lány járt az eszében, a
Schumann testvérek pedig megemlékeztek Bajorországban ma-
radt családjukról.
Mindnyájan együtt köszöntötték hátrahagyott otthonukat, az-
után nyugat felé fordultak, és eljövendő, új otthonukra ittak.
Július tizenhetedike a South Pass, a Sziklás-hegységben -
vagyis a kontinens gerincén - áthaladó széles völgy legmagasabb
pontján találta a társaságot. Ez a javítások, szerelések, igazítások,
és az előttük álló szakaszra való felkészülés ideje volt, sőt számba
vették azt is, hogy innen már nincs visszaút, mivel a South Pass
éppen félúton volt. A nagy vízválasztó keleti oldalán a folyók a
Mississippibe torkollnak, a másik oldalon pedig nyugati irányban a
Csendes-óceánba ömlenek.
Előkerültek a játéktáblák, kártyák, vidám harmonika- és hege-
dűszó hallatszott. Mr. Hopkins csendben itta whiskyjét, felesége
pedig szokásos udvartartása közepén trónolt, mit sem törődve a
táborban össze-vissza szalagáló gyerekeivel.

Emmeline éppen a szoknyáját varrta a lámpás fényénél, ami-

kor a legidősebb Hopkins lány félénken odasomfordált hozzá. A
lány Mr. Hopkins első feleségétől született, Albertina a mostoha-
anyja volt, és erősen tartott tőle. Ezért Emmeline-nek, a bábának
mondta el titkos aggodalmait. A szégyenlős vallomás első tétova
szavai után Emmeline gyorsan felfogta a helyzetet.
A lány kettesben maradt az egyik kocsikísérővel, és megtör-
tént az elkerülheteden.
- Attól tartok, lehetséges - mondta halkan a megrémült lány
kezét veregetve. - Ha kimarad a havibaj, ez az első jele annak,
hogy kisbaba fog születni.
Amikor a lány zokogni kezdett, leginkább mostohaanyja harag-
jától való félelmében, Emmeline gyakorlatiassá vált.
- Azt hallottam, hogy az eggyel előttünk utazó szekérkaraván-
ban, van egy pap. Majd megkérem Dr. Livelyt, hogy lovagoljon elő-
re, és hívja ide. Össze fogtok házasodni, akkor senki nem szólhat
egy szót se.
 A pap, aki több sír fölött állt már, mint amennyit valaha el tu-
dott volna képzelni, boldogan gyalogolt hátra pár mérföldet, hogy
a Tice-csoportban esküvői szertartást celebráljon, sőt, néhány csa-
lád is vele tartott a változatosság végett, és mert szívesen vettek
részt az ünnepségen. Miután a Hopkins lány és a kísérő elmondták
fogadalmukat - Albertina, aki semmit sem tudott mostohalánya tit-
káról, királynő módjára trónolt fölöttük -, vidám mulatság kereke-
dett a csillagos ég alatt, hegedűszóval és tánccal. Silas Winslow el-
készítette a boldog pár képét.
Az ünneplés közben, amíg ették a cukormáz nélküli tortát és
itták a meleg almabort, Emmeline a tábortűz fényénél ránézett
Matthew-ra és ezt gondolta: sokkal magabiztosabb lett. Már nem
az a három hónappal ezelőtti ideges fiatalember. És jól áll neki a
napszítta bőr.
Ezután azt próbálta megfejteni, mi az Dr. Livelyban, ami annyi
férfi közt - akik közül a legtöbb erősebb és szívósabb volt, mint
Matthew - számára különlegessé teszi. És azt gondolta, hogy a
kedvessége. Mert bármüyen körülmények között, bármely szorult
vagy nehéz helyzetben, Matthew-ra mindig lehetett számítani
anélkül, hogy kérni kellett volna. Szívesen megosztotta ételét és
szekerét, gyakran felvette a kimerült asszonyokat, amikor férjeik
észre sem vették, hogy mennyire elfáradtak, és még akkor is ér-
deklődött mások egészsége és közérzete iránt, amikor a kimerült
emberek már csak a maguk bajával voltak elfoglalva.
Ugyanabban a percben, amikor Emmeline Dr. Livelyra gondolt,
és kezdte úgy érezni, hogy talán nem is néz ki olyan rosszul, sőt,
még az is lehet, hogy jóképű, Matthew-nak Emmeline Fitzsimmons
járt az eszében, de az ő gondolatai nem voltak olyan szerteágazó-
ak, leginkább csak egy dolog körül forogtak.
Most, hogy jobban meggondolja, Miss Fitzsimmons telt idomai
végül is eléggé vonzóak.
Az alapító Jim Bridgerről elnevezett Ft. Bridger az elmúlt öt év-
ben kereskedelmi állomásként szolgált. A kezdetleges fakuny-hók-
ból álló megerősített településen szarvasbőrbe öltözött indiánok,
prémvadászok, erdei emberek és nyugatra tartó telepesek buk-
kantak fel. Az állomás közelében a Tice vezette csoport egy kelet-
re tartó szekérkaravánnal találkozott, a csüggedt telepesek felad-
ták a reményt, és elhatározták, hogy hazatérnek. Leginkább a sú-
lyos emberveszteség miatt törtek meg és adták fel álmaikat. A
húszszekérnyi csoport főként nőkből, gyerekekből és néhány idős
férfiből állt. Tice-ék is elvesztettek tizenkét szekeret és harminckét
lelket, és miután majdnem három hónapja úton voltak, jóval ren-
detlenebb benyomást keltettek, mint amikor elindultak Indepen-
dence-ből, noha igyekeztek ügyelni a civilizált megjelenésre és vi-
selkedésre. A gyerekek mezítláb voltak, és kínosan elhanyagolt ál-
lapotban, a férfiak hosszú, gondozatlan szakállt növesztettek, ru-
háik foltosak és szakadtak voltak. Még Silas Winslow, a piperkőc
fotográfus divatos kockás mellényén is foltok éktelenkedtek, és
egykor drága ruháin olyan kerékzsír-nyomok, amit már szóda vagy
hamu sem tudott kitisztítani. Mostanra megkopott az a vidám han-
gulat is, amely egykor szinte szórakozásnak tekintette ezt a ván-
dorlást, mivel az út során felütötte fejét a féltékenység és a gyűlö-
let, a vita és a veszekedés, a sértődés és kemény rivalizálás, így
sok korábbi barát ellenséggé vált. De azért örültek, hogy megér-
keztek oda, amit az út utolsó szakasza kezdetének tekintettek. In-
nen kellett északra fordulni, Oregon felé.
És az is itt történt, hogy egyesek olyan döntést hoztak, amely
halálos ítéletükké vált.
Az állomáson átutazóban megállt egy hegyi ember, aki már az
egész utat megtette nyugat felé, és most visszafelé tartott. Ez az
ember mindenkit figyelmeztetett, aki hallgatott rá, hogyha esetleg
egy új, rövidebb útról hallanak, semmiképpen ne menjenek arra.
- Haladjanak a szokásos útvonalon, soha ne térjenek le - taná-
csolta Amos Tice-nak és a többi karaván vezetőnek. - Az út lerövi-
dítése végzetes lehet.
De Tice másképp gondolta.
Ha létezik rövidebb megoldás, ostobaság lenne a kerülőutat
választani.
Úgy beszélt, mintha a gondjára bízott telepesek érdekeit tarta-
ná szem előtt, valójában azonban történt valami Amos Tice-szal
néhány mérföldnyire Ft. Bridger előtt. Egyik percről a másikra tel-
jesen megváltozott a hozzáállása a dolgokhoz, bár erről egyik
utastársa sem tudott. Jean Babtiste, a francia prémvadász, aki egy
napig együtt haladt a szekérkaravánnal, nem csak szőrmét hozott
magával a Sierra-hegységből. Hanem a kaliforniai Sutter’s Sawmil
nevű helyről származó plakátot is.
 Tice komoly összeget fizetett Babtiste-nak, nehogy megmu-
tassa azt francia utastársainak vagy az utánuk jövő szekérkara-
vánnak. Lelke mélyén Tice meglehetősen kapzsi ember volt. Az
egyetlen ok, amiért telepeseket kísért Oregonba az volt, hogy any-
nyi ingyen földhöz jusson, amennyihez csak lehet, és hogy a tele-
pesek reményeiből és álmaiból hasznot húzzon. De mindez meg-
változott, amikor meglátta a francia prémvadásznál a hirdet-
ményt, amely hírül adta, hogy Kaliforniában aranyat találtak.
Tice megvette hát a plakátot, és amikor a francia továbblova-
golt, megtartotta a hírt saját magának. Az utolsó néhány mérföl-
dön Ft. Bridgerig azon törte a fejét, hogyan juthatna el Kaliforniá-
ba. Ha otthagyja a szekérkaravánt, egyedül kell utaznia, ami meg-
lehetősen veszélyes vállalkozás lenne. A nagy létszámú úti társa-
ság egyfajta biztonságot jelentett, leginkább ezért utaztak a tele-
pesek karavánban. Így hát titokban elhatározta, hogy Kaliforniába
vezeti az embereket. Mihelyt odaér, faképnél hagyja őket, és ala-
posan meggazdagszik az ottani aranyból. De hogyan győzze meg
a társaságot, hogy a másik útvonalat válasszák? Furcsa módon a
legalkalmasabb ötletet épp az a hegyi ember juttatta eszébe, aki
mindenkit figyelmeztetett, hogy ne hallgasson az Oregonba veze-
tő rövidebb útról szóló mendemondákra.
Tice kiszínezte a szóbeszédet, hozzá téve, hogy azt hallotta,
az új út nem csak rövidebb, de kellemesebb is, és az Oregonba
tartó telepeseknek nem kell többé elszenvedniük azokat a veszé-
lyeket és nehézségeket, amelyek elődeiket sújtották.
Ezután készített egy térképet. Eredetinek látszott. Egy egész
nap és éjszaka dolgozott rajta titokban, és arról is gondoskodott,
hogy eléggé használtnak, szakadtnak és megbízhatónak tűnjön.
Ügyelt rá, hogy az ösvény, amelyen át kell haladniuk, elég távol
legyen a mormonoktól, akik csak egy éve telepedtek le a közel-
ben. Amos Tice egyike volt azoknak a katonáknak, akik elfogták és
bebörtönözték (és később megölték, bár a kivégzést nem maga
Tice hajtotta végre) Joseph Smith-t három évvel korábban, úgy-
hogy nem volt valami népszerű az Utolsó Napi Szentek körében.
Aztán előadta új tervét, és megmutatta az „eredeti” térképet a Ft.
Bridgeren kívüli táborhelyen egybegyűlt társaságnak. Hangjából
őszinte lelkesedés és izgalom áradt, mivel lelki szemei előtt arany-
rögökkel teli folyómedrek lebegtek.
 - Napnál is világosabb - mondta, miközben kiterítette a térké-
pet, hogy mindenki lássa. - Az eredeti Oregon útvonal erre kanya-
rodik, veszélyes hegyek közt, aztán pedig egy folyón, tutajon kell
folytatni a kockázatos utazást, amelyben már sokan odavesztek.
Én ezt a másik utat javaslom. Nézzék, kellemes sík vidéken halad
át, utána pedig egy hegyszoroson. Kaliforniában északra fordu-
lunk, és síkságon megyünk tovább, ahol hűs tengeri szellők fújdo-
gálnak, és ameddig a szem ellát, mindenütt gyümölcsfák terem-
nek.
- De nem hosszabb ez az út? - kérdezte Charlie Benbow.
- Mérföldekben számolva igen, de a másik út több időt, szen-
vedést és veszélyt jelent. Ugye emlékeznek South Passra a Szik-
lás-hegységben? Müyen könnyű és kellemes volt. A Sierra semmi-
ség a Sziklás-hegységhez képest! Az átkelés olyan lesz, mint egy
séta a parkban.
Hittek neki.
De azért szerették volna meggondolni, hiszen ez volt a leg-
utolsó lakott terület, utána úttalan vadon következett.
Mialatt az emberek Tice ajánlatát fontolgatták, kihasználták
ezt a néhány napot, hogy rendbe hozzák a szekereket és lószer-
számokat, pihentessék, megetessék a lovakat és a marhákat, en-
nivalót készítsenek az előttük álló útra. A hangulat reménykedő
volt. A Paradicsomtól csupán egy hegygerinc választotta el őket, a
kaliforniai Sierrák. Tice karavánja szinte érezte, ahogy a Csendes-
óceán felől áradó lágy szellő az arcukat simogatja.
De többüknek kétségeik támadtak. Matthew Lively sem kapott
azonnal Tice új tervén. Először meg szerette volna kérdezni az Ál-
dást Hozó Kőben lakozó Vezérlő Szellemet (bár ösztönösen az volt
az érzése, hogy a rövidebb út nem jó ötlet).
Megengedte, hogy Emmeline csatlakozzon hozzá. Már gyakran
megmutatta neki a követ, és elmagyarázta, hogyan működik. A
szekér hátulsó részén ültek, egy lámpás meleg fényében, amíg a
tábor zajosan élte a maga életét a csillagos ég alatt. Matthew
megint a táblát használta, amelyre az „igen” és „nem” szavakat ír-
ta. Halkan megkérdezte:
- Válasszuk a rövidebb utat?
 A mellette ülő Emmeline ünnepélyesen nézte, hogyan pörög a
kristály, amíg meg nem áll az „igen” szó előtt.
Matthew összeráncolta a homlokát. Nem szívesen vonta két-
ségbe a kristály bölcsességét, de valami mélyen belül mégis azt
súgta, hogy az utat a régi, északi irányban kell folytatniuk.
Emmeline egyetértett. Noha úgy ismerte magát, mint aki ter-
mészeténél fogva kedveli a kalandokat, és szívesen kipróbál min-
den újat, számára is ostobaságnak tűnt, hogy a biztos utat elhagy-
ják a járatlanért, bármilyen ígéretesnek is hangozzék.
- Forgassa meg újra - mondta.
A válasz megint „igen” volt. Matthew megdörzsölte az ál át.
- Az Áldást Hozó Kő azt mondja, kövessük Amos Tice-ot.
- És maga mit gondol, mit tegyünk?
Matthew nem tudta. Valójában soha egyetlen önálló döntést
nem hozott még életében. Amikor kisfiú volt, és anyja döntött he-
lyette, ő is mindig először megkérdezte a kristályt.
- Anyám mindig azt mondta, a szellemek vezetnek minket, és
hallgatnunk kell rájuk.
- Még akkor is, ha saját megérzése mást mond?
- Az én megérzéseim, szégyellem ugyan kimondani, de mindig
gyengék voltak. Kisgyerekkoromban hagytam, hogy a bátyáim ve-
zessenek. Amikor nagyobb lettem, a kortársaimat kezdtem utá-
nozni. Attól tartok, én amolyan követő típus vagyok, Miss Fitzsim-
mons, és arra megyek, amerre a vezérek, mint Amos Tice vagy a
kristály mutatják.
Ránézett a lányra a lámpás fényénél, és észrevette, milyen
gyönyörű borostyánszínű szeme van.
- És ön mit fog tenni, Miss Fitzsimmons? - kérdezte torkában
gombóccal, mert tartott a választól. Csak ebben a pillanatban -
amikor meg kellett hozni ezt a nagy horderejű döntést - döbbent
rá Matthew, hogy milyen komoly érzelmeket táplál Miss Fitzsim-
mons iránt.
- Ön kellemes útitárs, Dr. Lively - felelte halkan a lány - és azt
hiszem, jól tudunk együtt dolgozni. Ha most elhagyom önt, min-
denképpen kellene találnom valakit, aki hajlandó magával vinni.
Ezért aztán akármerre megy, önnel tartok, Dr. Lively.
Matthew úgy érezte, a szíve majd kiugrik a helyéből. Nyelt
egyet, és megnyalta ajkát.
- Miss Fitzsimmons - mondta gyorsan -, van valami, amit tud-
nia kell ene…
- Hahó! - hangzott a sötétből. Silas Winslow sétált oda hozzá-
juk, szokásos öntelt arckifejezésével, szemébe húzott keményka-
lappal. - Miss Fitzsimmons, én nem tartok Tice-szal - közölte, mint-
ha Matthew ott se lenne, noha Emmeline kegyeiért folytatott küz-
delemben riválisának tekintette az ifjú doktort. - Észak felé me-
gyek egy új csoporttal, amelyet Stephen Collingsworth vezet majd.
Amennyiben nincs kísérője, nagyon örülnék, ha velem tartana Ore-
gonba. - Kezét színpadiasan szívére tette. - És biztosíthatom, ked-
ves Miss Fitzsimmons, hogy amíg az én védelmem alatt áll, mindig
úriemberhez méltó bánásmódban fog részesülni.
Emmeline ránézett, és éppen meg akart szólalni, amikor hirte-
len kiáltásokat hallottak.
- Dr. Lively - hallatszott a sötétből. - Dr. Lively, Joe Strickland
csúnyán megsérült!
A kocsikísérő a fájdalomtól eszméletlenül, nyöszörögve feküdt
a szekerén. Elmagyarázták Matthew-nak, hogy egy nyakas ökör
nem akarta hagyni, hogy igába fogják, és rátaposott a lábára.
Még egy tapasztalatlan embernek is elég lett volna egyetlen
pillantás, hogy lássa, súlyos baleset történt. A csont átfúrta a húst,
és bár a vérzés kezdett abbamaradni, a lábujjaktól ijesztő lilás szín
terjedt felfelé. Matthew Emmeline segítségével megmosta a se-
bet, bekente fájdalomcsillapító krémmel, és tiszta kötést rakott rá.
Amikor megpróbálta a helyére illeszteni a kiálló csontot, Joe fel-
üvöltött, és a fájdalomtól eszméletét vesztette. Arca riasztóan el-
szürkült, ömlött róla a víz. Mivel Joe egyedül utazott, Emmeline
vállalta, hogy gondját viseli.
Aznap este súlyos döntések születtek. Néhány szekérkaraván
feloszlott. A Tice-csapat egy része úgy határozott, hogy Collings-
worth-szel tart, és észak felé folytatják útjukat, az újonnan érke-
zett karavánokból pedig többen csatlakoztak Tice-hoz a rövidebb
úton. Silas Winslow, akit Miss Fitzsimmons megigézett, végül is
úgy döntött, hogy Tice-ékkal tart.
Elköszöntek azoktól, akikkel Missouritól együtt utaztak, megfo-
gadva, hogy Oregonban majd találkoznak. Noha újak csatlakoztak,
szekerekkel és marhákkal, asszonyokkal és gyerekekkel, a Tice-
csapat megfogyatkozott: harmincöt szekér, hatvankilenc férfi, har-
minckét asszony, hetvenegy gyerek, valamint háromszáz marha
és ló.
Nagy bizakodással néztek a jövő elé, amíg a szekerek piszt-
rángtól hemzsegő patakok, vadvirág szőnyeggel borított mezők,
rezgőnyárral és fűzzel teli buja ligetek mellett haladtak el. Most,
hogy „friss vérrel” egészültek ki, a társaság erősebbnek érezte
magát, mivel az újonnan érkezettek erősek és egészségesek vol-
tak. Matthew Livelyt azonban balsejtelmek gyötörték. Valami nem
stimmelt, de nem tudott rájönni, mi az.
Arra gondolt, lehet, hogy anyja sötét és félelmetes jóslata mi-
att érzi így. Mindenesetre kételyeit megtartotta magának.
Mindenki más úgy vélte, Tice ötlete kiváló, és bizakodó hangu-
latban mentek tovább. De az idill nem tartott sokáig.
Az első néhány kellemes nap után megérkeztek a Wasatch-
hegység magas, hófödte csúcsokból és mély kanyonokból álló vo-
nulatához. A kanyonok oldalát fűzfák, áthatolhatatlan tüskés bok-
rok, sűrűn nőtt nyárfák, kőrislevelű juharok és égerfák borították,
a folyómedrek keskenyek voltak és teli nagy, gömbölyű kövekkel.
Minden épkézláb emberre szükség volt, hogy utat vágjanak ma-
guknak.
Szekercékkel, fejszékkel, láncokkal és lapátokkal fölfegyver-
kezve vágták, küzdöttek keresztül magukat a fűzek, nyárfák és ju-
harok sűrű erdein. Esténként a férfiak holtfáradtan rogytak le taka-
róikra, a nők pedig férjeik, bátyjaik és fiaik felhólyagosodott bőrét
és sebeit próbálták gyógyítani kenőcsökkel, bátorító szavakkal.
Legalább vizük van, mutatott rá Tice, és fű az állatoknak. De vol-
tak szúnyograjok és csípős legyek is.
Naponta csak öt mérföldet tudtak megtenni, végül kénytele-
nek voltak kettesével befogni az ökröket, hogy a Wasatch csúcsán
át tudják húzni a szekereket. Amikor pedig leereszkedtek a túlolda-
lon, a telepeseket elborzasztotta az eléjük táruló félelmetes lát-
vány: a Nagy-Sós-sivatag.
 Az éjszakai táborokat a korábbi vidámság helyett komor csönd
ülte meg. Nappal lassan haladtak, mivel a sivatag forrón izzott.
A Wasatch-hegységben szerzett sebesülések is lassították a
menetet, hiszen kevesebb munkaképes ember maradt az ökrök ki-
és befogására, és gyakrabban volt szükség pihenőre. Az asszo-
nyok a férfiak miatt aggódtak. Emmeline legjobb tudása szerint
ápolta Joe Strickland sérülését, ennek ellenére a férfi lába kezdett
elgennyesedni. Amos Tice-nak is megvolt a maga titkos félelme:
nem tudják tartani a tervezett iramot. Előttük a Sierrák és a rette-
gett hó.
Lassan vánszorogtak a kopár tómedren keresztül a kegyetle-
nül tűző nap alatt. Mindegyre nőtt a perzselő forróság, mintha ke-
mencében lettek volna. A telepesek úgy érezték, új pokol tüze
égeti őket. Vizes rongyokkal törölgették az állatok nyelvét, mert a
legcsekélyebb nedvességnek is híján volt ez a kiszáradt vidék, és
attól féltek, az eltikkadt ökrök és marhák megkergülnek a szomjú-
ságtól. Elhagyatott, kopár, szikes táj volt ez, ahol egyetlen élőlényt
sem láttak. A forró levegő vibrálásában óriásinak látszottak az elő-
rébb haladó szekerek.
Úgy tűnt, a távoli hegyek a levegőben lebegnek. A déli nap ka-
lapácsként sújtott le rájuk. Vulcan kohója, gondolták a művelteb-
bek. Naplementekor mérföldekre nyúltak az árnyékok. Az éjszakai
levegő, mint valami jéghideg fogó a takarón keresztül is csípte
őket. A gyerekek sírtak, az állatok bőgtek. A talaj annyira tömör,
hogy kemény, sós és szikes felszínén az állatok patája alig hagyott
nyomot, de amikor a szekerek elérték a sivatag közepét, sekély ta-
vat találtak, amely a szikes réteget kásássá változtatta. Most
olyan volt, mintha zabkásában jártak volna. Minden egyes lépés-
nél erőt kellett gyűjteni, hogy kihúzzák a lábukat a sárból. A raga-
csos mocsok úgy tapadt a lábukra, mint a csiriz, vastagon rára-
gadt a kerekekre, az ökrök csak botladozva tudtak haladni.
A telepesek azonban rendületlenül mentek tovább, keresztül a
katlanon, kiszáradva, és a forróságtól izzadva. Joe Strickland lába
egyre rosszabb lett. Miközben a fertőzés és a láz kínozta a szeren-
csétlen embert, Emmeline a Hamersmith család szekerén utazott,
ölében Joe fejével. A csoport más tagjai is betegeskedtek, de tud-
ták, muszáj továbbmenniük, hiszen a megállás a halálukat jelen-
tette volna.
 Egy kisebb, a többiek által szószólónak választott társaság be-
jelentette Tice-nak, hogy úgy döntöttek, a mormonokhoz fordulnak
segítségért (noha senki sem tudta, pontosan hol is telepedtek le
Brigham Young emberei). Tice azonban, mivel tisztában volt vele,
hogy nagyon rossz hírnévnek örvend az Utolsó Napi Szentek kö-
zött, megfellebbezhetetlenül kijelentette, túl messze vannak, és
már az is öngyilkosság lenne, ha keresésükre indulnának.
Mentek hát tovább, kitartóan a perzselő nappali hőségben és
a csontig hatoló éjszakai hidegben, cserepes, vérző szájjal, felda-
gadt nyelvvel, kanalanként adagolva a vizet. A Schumann testvé-
rek ökrei végül már nem bírták tovább, a földre rogytak, és csak
bőgtek a szomjúságtól. Így hát a négy német ott helyben, a ho-
mokban elásta az ekéket és egyéb földműves szerszámokat, azzal
a szándékkal, hogy visszajönnek majd értük, ha földhöz jutottak
Oregonban.
Biggék kisbabája, akit Albertina Hopkins három hónappal ko-
rábban segített a világra, nem élte túl a nagy hőséget, a homokba
temették el. A Benbow család csirkéi sorra hullottak el a meleg és
a kiszáradás miatt, és még Daisy, az egyébként mindig élénk ku-
tya is kornyadozott Sean Flaherty szekere mellett.
Úgy érezték, a Nagy-Sós-sivatag soha nem ér véget.
Aztán mégiscsak véget ért, és amikor az elcsigázott szekérka-
raván eljutott az első vízmederhez a hegyek lábánál, amikor a for-
ró nappalt felváltotta a hűvös este, amikor az állatok a vízhez ro-
hantak, az emberek pedig igyekeztek elkerülni, hogy rájuk tiporja-
nak, Matthew Lively pedig épp arra gondolt, hogy ez volt az a sö-
tét és ijesztő próbatétel, amelyet anyja megjósolt, akkor odajött
hozzá Emmeline, és ezt mondta:
- Joe Stricklandnek üszkösödik a lába. Amputálni kell.
Matthew hirtelen úgy érezte, az egész világ súlya, a Föld ösz-
szes lakójával együtt az ő vállát nyomja. Lerogyott a földre, ahol
az imént épp tüzet akart gyújtani, megrázta a fejét, és így szólt:
- Nem tudom elvégezni.
Emmeline leült mellé, kezét karjára tette. Akárcsak ő maga,
akárcsak a többiek mind, Matthew arca is vörös volt és csupa hó-
lyag, szeme homályos, ruhája pedig egészen merev az izzadságtól
és a piszoktól.
 - Segítek - biztatta a lány. - Egyszer már asszisztáltam apám
mellett, amikor valakinek amputálta a lábát. Dr. Lively, én egyálta-
lán nem irtózom az ilyesmitől.
Matthew ránézett, és sírni szeretett volna.
- Miss Fitzsimmons, nem vagyok orvos.
A lány döbbenten nézett rá:
- Ezt meg hogy érti?
- Úgy, hogy nincs orvosi végzettségem. Ezt csak ön hitte ró-
lam, még Independence-ben, én pedig nem javítottam ki.
A lány összevont szemöldökkel nézett rá:
- Hát akkor micsoda?
- Temetkezési vállalkozó vagyok - mondta halk, megtört han-
gon.
Emmeline szeme megvillant. Még szigorúbban nézett:
- Temetkezési vállalkozó? Aki a halottakat eltemeti?
- Pontosan. Aki a halottakat eltemeti.
- De hát… az orvosi táska…?
- Annak, aki gyógyítja, ugyanazok az eszközei, mint annak, aki
örök nyugalomba helyezi a testeket. Főleg, ha a halált baleset
okozta. Ugyanúgy kell varrnunk és kötöznünk, mint bármely orvos-
nak. A sztetoszkóp pedig - nos, azzal állapítjuk meg, hogy biztosan
beállt-e a halál, mielőtt eltemetnek valakit.
- Láttam, hogy gyógyszert vesz a patikában!
- Magamnak vettem. Télen mellkasi problémáim vannak.
Emmeline annyira megdöbbent, hogy csak nagy nehezen tu-
dott megszólalni:
- Miért nem mondta meg az igazat? Miért hagyta, hogy min-
denki azt higgye, maga orvos?
Matthew csüggedten nézett rá.
- Ha egy csomó ember önre bízná az életét, elmondaná nekik,
hogy a foglalkozása temetkezési vállalkozó? Miss Fitzsimmons,
mennyit panaszkodott a női nemet illető előítéletek és megbélyeg-
zések miatt. Hát én ugyanezekkel az előítéletekkel és megbélyeg-
zésekkel szembesülök a foglalkozásom miatt.
Emmeline elgondolkodott:
- Igen - bólintott -, azt hiszem értem, amit morbid.
- Az emberek kényelmetlenül érzik magukat - mondta Matt-
hew szomorúan. - Arra emlékeztetem őket, amire a legkevésbé
sem szeretnének. Ez a családi vállalkozásunk. Apám is temetkezé-
si vállalkozó, meg a két bátyám is. Nekem sem maradt más vá-
lasztásom.
- Drága Matthew - mondta Emmeline kedvesen, először szólít-
va a férfit keresztnevén. - Nem kell szégyenkezned, sem zavarban
lenned azért a foglalkozásért, amelyet apád tanított neked, hiszen
nincs abban semmi szégyellnivaló. Tiszteletreméltó foglalkozás, az
embereknek szükségük van az olyanokra, mint te, akik tisztelik a
halottakat és a gyászolókat, hisz én láttam, hogyan viselkedsz,
amikor valaki meghal. Apám és nagybátyáim olyan temetkezési
vállalkozókról meséltek nekem, akik kirabolták a halottakat, be-
csapták a hozzátartozókat, gyászukon és bűntudatukon élősködve
olyan koporsókat adtak el nekik, amelyeket alig tudtak kifizetni. Te
bebizonyíthatod, hogy más vagy. A segítség, amit nyújtasz, fontos
az embereknek, hiszen az élet egyik legijesztőbb, legfájdalmasabb
helyzetében hívnak.
Matthew csak bámult rá, és eszébe jutottak Honoria szavai mi-
kor házassági ajánlatát visszautasította: „Nem lennék képes olyan-
nal együtt élni, aki nap mint nap halottakkal foglalkozik.”
- Akkor… nem zavar a foglalkozásom?
- A legrosszabb fajta képmutató lennék, ha zavarna. Akkor ha-
tároztam el, hogy nyugatra megyek, amikor rájöttem, keleten
mennyire mélyen gyökeredzik az előítélet és a maradi hagyomány.
Az embereket beskatulyázzák, és ott is kell maradniuk. Orvos sze-
rettem volna lenni, de semmi mást nem hallottam, csak azt, hogy
a nő feladata, hogy feleség és anya legyen. Ezért úgy döntöttem,
elmegyek oda, ahol a gondolkodás szabad és mentes a vak előíté-
letektől. Milyen feminista lennék én, ha nyitottságot kérnék szá-
mon másoktól, miközben én magam nem vagyok az?
 - És nem gondolod - köszörülte meg Matthew a torkát, és arca
elpirult - hogy a nevem /A „lively” szó jelentése: eleven, élénk, (a fordító)/ nem
túl szerencsés? Nem szeretném megváltoztatni.
Emmeline egy percig nézte, aztán felfogta a kérdést.
- Ó! - kapta a szája elé a kezét.
- Látod, nem csak kitaszított leszek, de még nevetség tárgya
is.
Emmeline mosolygott.
- A név apádat nem zavarta, ugye? Téged sem kellene, hogy
zavarjon.
- Itt más a helyzet - mondta Matthew szomorúan. - Bostonban
a Livelyk generációk óta temetkezési vállalkozók. Az első telepe-
sek óta. Senki nem gondolkodik a néven. De itt! Lehet tisztelni egy
Lively nevű temetkezési vállalkozót?
Emmeline elismerte a probléma jogosságát, de nem ez volt a
megfelelő pillanat, hogy Matthew Lively neve miatt aggódjanak.
Joe Strickland meg fog halni, ha a lábát nem sikerül megmenteni.
Visszamentek Hammersmithék szekeréhez, és bár Joe Strick-
land két napja eszméletlen volt, kinyitotta a szemét, és a halál kü-
szöbén a tiszta pillanatok egyikében ezt mondta:
- Rendes magától, amit értem tett, doki, és bár tudom, hogy
segíteni akar rajtam, nem hagyhatom, hogy levágja a lábam. Álla-
tokat hajtottam egész életemben, mióta az eszemet tudom. Sem-
mi máshoz nem értek. És nincs fölöslegesebb, mint egy féllábú
öszvérhajcsár. Így, ha meg nem sértem, elbúcsúzom.
Joe aznap éjjel meghalt, de senki nem okolta Matthew-t - azt
mondták, mindent megtett. Emmeline új csodálatot érzett Matt-
hew iránt azon az éjjelen, mert bár Matthew-nak lelkiismeret fur-
dalása volt, hogy hivatását eltitkolta, mások érzéseit mégis a sa-
játja elé helyezte. Emmeline megtartotta a titkát, és továbbra is
Dr. Livelynak szólította.
Ami Matthew-t illeti, az elkövetkező hetekben visszagondol
majd erre az éjszakára és rádöbben, hogy ez volt az a pillanat,
amikor szerelmes lett.
Mentek tovább. Még több ökör rogyott össze a sós síkságon, a
marhák pedig vizet keresve elkóboroltak. A családok otthagytak
újabb négy szekeret azzal, hogy később visszajönnek értük, elás-
ták azokat a dolgokat, amiket már nem bírtak továbbcipelni. Uta-
zóládák kerültek a föld alá tele ruhákkal és emléktárgyakkal, csa-
ládi ereklyékkel, paplanokkal, vajköpülőkkel és serpenyőkkel. Az
úton, hogy pénzüket biztonságban megőrizzék, sokféle módszert
kitaláltak a telepesek. Voltak, akik egyszerűen a ládába tették töb-
bi holmijuk mellé, mások lyukakat fúrtak a szekér rúdjaiba és így
rejtették el érméiket. Silas Winslownak volt egy fém doboza, ame-
lyen ez a felirat állt: „Maró vegyszer! Felnyitáskor bőr- és szemsé-
rülést okoz.” Ebbe rejtette az összes pénzét. Most, hogy ott kellett
hagynia a szekerét, a nehéz fényképész-felszereléssel együtt, a
súlyos, arannyal teli fémdobozt a hátára szíjazta.
Ráadásul az egész kompániát hatalmába kerítette az az érzés,
hogy sietniük kell. Napokat veszítettek azzal, hogy eredménytele-
nül keresték az elveszett marhákat. A nyár már a vége felé járt, a
közeli hegycsúcsokat hó lepte, fogytán volt az élelmük, és még
mindig előttük állt a Nevada-sivatag több száz mérföldje.
Mikor elhagyták Utah kopár vidékét, hegyek tornyosultak előt-
tük. Egy magasan fekvő hágóról egy újabb sivatagos völgyet lát-
tak, azon túl pedig megint egy hegyvonulatot, ami mögött egy
másik völgy húzódott. Ilyen volt Nevada: egymást váltó hegylán-
cok és a völgyek, a sós sivatagtól egészen a Sierra-hegységig.
Minden völgy egy újabb sivatag, és minden hegyvonulat egy újabb
fal. A telepesek pedig semmi mást nem tehettek, mint egyik lábu-
kat a másik után tették, és reménykedtek, hogy a megmaradt ök-
rök kibírják az utat.
Elérték a pajut indiánok földjét, ahol a fosztogatás mindenna-
posnak számított. Éjszaka marhákat loptak tőlük, fényes nappal lo-
vaikat ejtették csapdába. Ahogy fogytak az ökrök, úgy kellett le-
mondaniuk újabb és újabb szekerekről. A többség már gyalogolt,
dolgaik nagy részét hátrahagyva. A gyerekek kettesével ültek a lo-
vakon, a megmaradt holmikat az utolsó szekerekre halmozták.
Charlie Benbow csirkéiből megint elpusztult egy-kettő, de még
maradt néhány jó tenyészállat, amiket éjjel-nappal őrzött. A Hop-
kins lány, aki South Pass-ban ment férjhez, titokban Emmeline-hez
fordult, hogy fájdalmai vannak. Mivel négy hónapos terhes volt,
Emmeline aggódott. Félelmét azonban nem mutatta, nyugtató fo-
lyadékot adott a lánynak. Sean Flahertynek még megvolt a kutyá-
ja, Daisy, de igencsak megfogyatkozott a burgonyája, amivel hoz-
záláthatott volna oregoni farmjának beültetéséhez. Osgood Aah-
rens minden borbélyfelszerelése egy mocsárba veszett. Mikor a
csoport végül elindult felfelé a kanyargó Truckee-folyó mentén, a
megmaradt marhák csontig lesoványodtak, és alig bírtak lépni a
sziklákon. Az emberek is legyengültek, élelmiszerkészleteik vésze-
sen megcsappantak, és amikor végre megpillantották a Sierra Na-
vadát, a hegylánc sötét, baljóslatú fellegekbe burkolózott.
Október harmadik hetében a kimerült csapat egy széles völgy-
be ért, ahol hó kavargott a fenyőfák között. Itt rendezték soraikat,
megpihentek, és legjobb tudásuk szerint tábort vertek. Másnap
hajnalban azonban kisebb hóesésre ébredtek, s rádöbbentek,
hogy minél hamarabb el kell érniük a Sierra csúcsát, amelynek
másik oldalán Kalifornia terült el.
Öt nap múlva egy kis hegyi tóhoz ékeztek, ennek túloldalán
vezetett át a hágó a Sierrán. Megpróbálkoztak az átkeléssel, de a
hó miatt feladták, visszatértek a tó partjára, ahol egyenletes volt a
talaj, találtak építkezéshez alkalmas fát, és úgy tűnt, vadászni is
lehet. Ideiglenes kunyhókat építettek sátrakból, paplanokból, bö-
lénybőrből és letört ágakból.
Százötvenkilenc ember kuporgott a kezdetleges építmények-
ben reménykedve, hogy a korai hó felolvad, és át tudnak kelni a
hágón. Várakoztak és imádkoztak, felmérték, mijük maradt. Volt
még néhány szekerük, marhájuk és lovaik, meg valamennyi élel-
mük: bab, liszt, kávé és cukor. Eldöntötték, hogy mindent beadnak
a közösbe, még Benbowék csirkéit és Flaherty burgonyáját is, az-
tán egyenlően szétosztják a családok között.
Aznap éjjel, mikor Albertina Hopkins éles tekintetét Emmeline
Fitzsimmonsra szegezve tiltakozott, mondván, hogy a hajadon nők
külön kunyhóban aludjanak, férje halkan figyelmeztette:
- Tartsd a szád, asszony.
És Albertina elhallgatott.
Matthew képtelen volt aludni. Jeges szél vágott be a sátor ha-
sadásain és résein, ettől képtelen volt kényelmesen elhelyezkedni.
De más is ébren tartotta: gyötörte a rossz érzés, hogy valamit
végzetesen elhibáztak, és ettől nem tudott szabadulni, mióta tíz
héttel ezelőtt elhagyták Ft. Bridgert.
 Átlépett az alvókon, felrázta Amos Tice-t, és indulatosan sut-
togva követelte, hogy jöjjön ki a sátor elé beszélgetni, ahol a tiszta
égen a fényes hold szerencsére megvilágította a havas tájat. Matt-
hew szokatlanul határozottan ragaszkodott ahhoz, hogy megnéz-
hesse Tice térképét, mondván, ez egyáltalán nem az a könnyű út-
vonal, amit Tice ígért.
A karavánvezető morgott, de odaadta a térképet, remélve,
hogy Matthew nem igazodik el rajta jól a holdfényben.
Matthew fogta a papírdarabot, a jeges levegőben gomolygó
lehel ete ködjén át is jól ki tudta venni a vonalakat. És meglátott
valamit, amit Ft. Bridgerben nem vett észre: a térképet egy ama-
tőr rajzolta, és még csak méretarányos sem volt.
- Honnan vette ezt, Amos? - kérdezte gyanakodva.
Tice kerülte a tekintetét.
- Ft. Bridgerben szereztem.
- Szóval ott, ahol az az idős hegyi ember mindenkinek felhívta
a figyelmét, hogy ne dőljön be semmilyen útlevágásról szóló men-
demondának? Meglátta ezt a térképet, és hitt neki? Hiszen ez ha-
misítvány, Amos! Bárki láthatja!
Valami megvillant Tice tekintetében, mohó hatalomvágy su-
hant át kimerült arcán. Kárálva felkacagott, Matthew szinte megri-
adt, és így szólt:
- Azt hiszem, most má’ mindegy.
Benyúlt őzbőr kabátjába, előhúzott egy vastag, elnyűtt papírt,
amelyről, miután széthajtogatta, kiderült, hogy a Sutter’s Sawmill-
nél talált aranyról tájékoztató plakát.
Matthew döbbenten nézte.
- Meg kellett volna kérdeznie a többieket, hogy érdekli-e őket
az arany!
Tice csak újra felnevetett, és visszament a sátorba. Másnap
reggelre a karavánvezető és még öt férfi eltűnt. A telepesek ma-
gukra maradtak.
Tábort bontottak, megrakták a megmaradt szekereket, és eltö-
kélten továbbindultak, hogy elérjék a hegycsúcsot. De még több
hó állta útjukat, és többszöri próbálkozás után sem sikerült átkelni-
ük a Sierrán. Az időjárás egyre hidegebb lett, nagy felhők eresz-
kedtek a ponderosa fenyőkre. A telepesek ruhája átnedvesedett, s
a csontig hatoló hidegben alig tudták elejét venni a kitörni készülő
pániknak. Elkeseredésükben már csak azért fohászkodtak, hogy az
időjárás ne forduljon rosszra.
Aztán egy váratlan zápor lepte meg őket, néhányan azt bi-
zonygatták, hogy az eső jó jel, de Matthew emlékezett arra, amit
Jim Bridger mondott az erődben: „Ha a Sierra völgyében esik, ak-
kor a hágón havazik.”
Matthew életében először érzett igazi rémületet. Fiatalkorában
sokszor volt dolga holtakkal apja halottasházában, meg anyja sze-
ánszain, de saját halandóságával még soha nem kellett szembe-
sülnie. És ettől megrettent. Emlékezett, mennyire bátornak érezte
magát, ahogy szekerén ülve elhagyta a Missouriban lévő Indepen-
dence-t, indulásukat hősies emberek kivonulásának látta, akik
meg akarják hódítani a vadont.
Hirtelen rádöbbent, hogy szó sem volt igazi bátorságról, hi-
szen az egész utazást viccnek, vidám kalandnak hitték, ahol majd
útközben meg-megállnak egy-egy piknikre.
Erre senki sem számított.
Rossz hangulatban építették az új tábort, a telepesek imád-
koztak, hogy az eső mossa el a havat, de másnap reggel még na-
gyobb hóra ébredtek.
Az előttük magasló hegy ijesztő volt, de tudták, hogy nem áll-
hatnak meg. Az ökrök elgyengültek, mert fenyőággal etették őket,
ezért újabb szekerekről kellett lemondaniuk. Amit tudtak, felpakol-
tak a megmaradt jószágokra, a többit maguk vitték.
Még a gyerekek is kaptak a vállukra kisebb csomagokat.
A hó ekkor három láb mély volt.
Hiába igyekeztek, az utolsó hegycsúcs fehér falként meredt
előttük. Az elkeseredett, fásult, kimerült csoport nem tudta folytat-
ni az utat. Egy kis tónál megálltak, ahol tomboló hóviharban a sze-
kerek léceiből, sátorvászonból építettek maguknak kunyhókat,
még paplanokat és bölénybőröket is felhasználtak, hogy kiszorít-
sák a hideget. Belül tüzet gyújtottak, de hamarosan úgy elárasz-
totta őket a füst, hogy köhögve, levegő után kapkodva kellett kitá-
molyogniuk. Végül a szellőzést úgy tudták megoldani, hogy az ál-
latbőrökbe lyukakat vágtak, de így a hideget is beengedték. Va-
dászni itt nem nagyon lehetett. Mathew-nak sikerült elejtenie egy
prérifarkast, az inas állatot megették egy bagollyal együtt, amely-
ből húslevest készítettek, de a levesből csak a gyerekek és a bete-
gek ehettek.
Reménytelen volt szarvasra vadászni, mert a szarvasok lej-
jebb költöztek. A babot és a lisztet beosztották, és sovány adagok-
ban porciózták. Benbowék utolsó csirkéit is megették, Sean Fla-
herty burgonyái is mind elfogytak. Mégis minden sovány étkezés
előtt hálaadást mondtak.
Hétezer láb magasságban a tengerszint felett alig tudtak tüzet
gyújtani és tüzet táplálni. A gyengébbek nehezen lélegeztek eb-
ben a magasságban. Szegény frissen házasodott Hopkins lány öt-
hónapos terhesen elvetélt, és majdnem belehalt. A magzatot ke-
resztény szertartás szerint eltemették, és Albertina Hopkins, aki jó
néhány kilót leadott Independence óta és halkszavúbb lett, komo-
ran ápolta mostohalányát.
Hét nap folyamatos havazás után előbukkant a nap, és a biza-
kodó telepesek megszavazták, hogy néhányan közülük menjenek
a hágóhoz, talán át tudnak vágni és eljutnak Sutter’s Millbe, ahon-
nan majd mentőcsapatot küldenek az itt maradtakért. A nyolc leg-
erősebb férfit választották ki, de amikor Matthew Lively is jelentke-
zett, mindenki úgy gondolta, a „doki” jobban teszi, ha a nőkkel és
a betegekkel marad. A felderítők a legmelegebb ruhákba öltöztek,
és szárított marhahúst kaptak. Mindenki igyekezett vidáman bú-
csúzni tőlük.
Estére visszajöttek. Képtelenség előre menni, mondták. A hó-
viharok minden utat eltorlaszoltak.
Valaki úgy számolta, nagyjából december ötödike lehetett,
amikor elkezdték levágni a megmaradt marhákat, de sok állat el-
csatangolt a viharban, és betemette a hó. A férfiak olyan kevés si-
kerrel jártak a vadászatokon, hogy a telepeseket egyre inkább egy
új, dermesztő gondolat aggasztotta: ha a télre itt rekednek, nem
lesz elég élelmük, amivel kihúzhatják.
Florine, Charlie Brown felesége éjjel álmában megfagyott.
Mivel a föld túl kemény volt ahhoz, hogy megássák a sírt, tes-
tét halotti lepelbe burkolták, két deszka közé fektették, majd kö-
vekkel borították be.
 Még egy menekülési kísérlettel próbálkoztak, ezúttal asszo-
nyok is csatlakoztak a csoporthoz, de a hóvihar most is visszaűzte
őket. Összekuporodva ültek széllelbélelt sátraikban, jéggé fagyva
és a hidegtől kivörösödve próbáltak valami meleghez jutni a tűzra-
kások körül, amelyek minden nappal kisebbek lettek, mert egyre
nehezebb volt száraz fát találni. A lelki vigaszt adó Bibliákat is a
tűzre tették a testi vigasz érdekében, és minden mást is, ami nem
volt ehető vagy viselhető. Üres kétségbeeséssel figyelték, ahogy a
Zsoltárok könyve, az Énekek éneke, az evangéliumok és Szent Pál
levelei füstté váltak. A gyerekek kapták a legvastagabb takarókat,
és hogy jobban átmelegedjenek, együtt aludtak a még életben lé-
vő kutyákkal.
Az éjszaka frissen hullott hó betemette elrejtett húskészletei-
ket, és egy teljes napig tartott, amíg hosszú póznákkal sikerült
megtalálniuk. Másnap reggelre az összes hús eltűnt. Farkasok nyo-
mai voltak a hóban.
Silas Winslow, valami tőle teljesen szokatlan sugal atra, ame-
lyet nyilván a kínzó éhség váltott ki, hősiesen elhatározta, hogy
egyedül feljut a hegycsúcsra, és kerüljön bármibe, hoz segítséget.
Két nap múlva találtak rá. Még élt, de a hó megvakította. Mikor
visszavitték, szemét bekötötték egy vászondarabbal, hogy látása
ne romoljon tovább. Egész jókedvű volt, és azzal viccelődött, hogy
reméli, csak átmenetileg vesztette el a látását, hiszen mit ér egy
vak fényképész?
Emmeline mindent megtett, hogy tartsa a lelket a társaság-
ban.
Énekeltette, meséltette, terveikről faggatta őket, hogy mihez
kezdenek majd Oregonban. Az első esték jól sikerültek, de ahogy
egyre hidegebb lett, és a tűz meg a takarók ellenére is mindenki
vacogó fogakkal reszketett, már beszélni sem volt annyira kedvük.
Matthew félelme tovább nőtt, ahogy a többieké is, mert egy
rémisztő gondolat kimondatlanul ott lebegett közöttük. A táj a
sziklatömbökkel, fenyőkkel és a kis tóval mostanra teljesen fehér
lett. Nem volt nyoma se madárnak, se halnak, se fenyőmagnak.
Mikor elfogytak az élelmiszerkészletek, mást kellett enniük.
És amikor ezeket is - a megmaradt kutyákat, Schumannék al-
mamagjait, főtt bőröket - megették, valami mást kellet találniuk.
 Matthew éjjel-nappal kesztyűs kezében szorongatta a kék kris-
tályt, ahogy társai üres tekintetébe nézett. Az éhezés egyre köze-
ledett. Szenvedtek a testükön lévő fagyásoktól. Amikor Daisyt, az
utolsó kutyát is levágták, Sean Flaherty a fájdalomtól őrjöngve ro-
hant ki sátrából, és fel akarta akasztani magát egy fára. A megfa-
gyott faág azonban letört, és a férfiak vissza tudták vinni a sátrá-
ba.
Az Áldást Hozó Kő néma maradt, bármennyire is szuggerálta
Matthew. Szikrányit sem lehetett érezni abból a fantasztikus erő-
ből, amit állítólag birtokolt, Matthew egyetlen elsuttogott kérdésé-
re sem adott választ.
Sokan belázasodtak, és tüdőgyulladást kaptak. Két fiatalem-
ber, Freddy Hastings és Abe Waterford, mindkettőjük édesanyja
aggódva várta leveleiket Oregonból, a vízben lelték halálukat, ami-
kor lyukat próbáltak vágni a tó jegén, hogy halat fogjanak.
A többiek túl gyengék voltak ahhoz, hogy kihúzzák a két fiút,
így a tavaszi olvadásig otthagyták őket. Amikor a Schumann test-
véreknek sikerült egereket fogniuk, amelyeket forró parázson sü-
töttek meg, visszataszító harc folyt az ételért - csontokért, egérfar-
kakért és a többiért. Ennek ellenére Osgood Aahrennek sikerült
egy imát elmondatnia velük, mielőtt leerőltették torkukon az un-
dorító falatot.
Végül minden étel elfogyott. Bőrt főztek, és megették a lábos
aljára lerakódott ragasztót. A parázson megsütötték bőr cipőfűzői-
ket, és elrágták a ropogós zsinegeket. Most először nem mondtak
áldást.
Egyre gyengébbek lettek. Ennivalókról álmodtak. Az egyik férfi
az éhségtől őrülten kirohant a nedves sátorból, órákkal később
holtan találták a hóban. Otthagyták, a szélhordta hó majd befedi.
Charlie Benbow társalogni kezdett Florine-nal, halott feleségével.
Matthew és Emmeline egymás karjában összebújva aludtak.
Nem gondoltak semmilyen romantikus idillre vagy testi szere-
lemre, csak meleget, érintést és szeretetet próbáltak kapni a má-
siktól.
Karácsony első napjának hajnalán újabb hóvihar támadt. A
szél éles kardként hasított át a sátrakon, fájdalomtól gyötört kísér-
tetként üvöltött. A rozoga kunyhók üveges tekintetű lakói alig tud-
tak tüzet gyújtani, és a már égő tüzeket a kialvástól megvédeni.
Átkutatták mindenüket, hátha találnak valami ehetőt. Félredobták
az aranyat és a pénzt, hisz nem volt ezeknek már se értéke, se ér-
telme. Két hete nem ettek semmit, csak olvadt jeget ittak kortyon-
ként.
A nem éppen erős felépítésű Rebecca O’Ross volt az első fel-
nőtt, aki éhen halt. Férje, Tim annyira magánkívül volt a fájdalom-
tól, hogy négy férfinak kellett a sír mellől elvonszolnia, nehogy ott
fagyjon meg. Fia, Dicki a sátor sarkában kuporogva sírt, amíg el
nem némult, üveges tekintettel bámulva maga elé.
Amikor egy héttel később a Schumann fivérek egyike tüdő-
gyulladásban meghalt, először mutatkozott némi habozás a túl-
élők részéről a temetéssel kapcsolatban. A szavakat nem mondták
ki, kerülték egymás tekintetét, de a szörnyű, kimondatlan gondo-
lat így is ott lebegett közöttük olyan hangosan, mint az üvöltő
szél, amely szünet nélkül kínozta őket.
Friss hús feküdt itt Helmut Schumann személyében.
- Istenem, ezt nem! - kiáltotta Matthew, amikor a néma csend
jelentését hirtelen felfogta. - Nem vagyunk állatok.
- De igen - mondta halkan, szomorúan Hopkins. - Talán emberi
lények vagyunk és Isten gyermekei. És ugyanakkor állatok is, és
ennünk kell.
Felesége, Albertina arcát tenyerébe fúrva zokogott. A lötyögő
ruhát hordó csontvázszerű teremtésben nem lehetett ráismerni
arra a zsarnokoskodó asszonyra, aki nyolc hónappal korábban elin-
dult Independence-ből. De két gyermeke halott volt, lelke megtört.
- És én mit egyek? - kiabált Manfred Schumann. - Nem ehetem
meg a saját fivéremet!
Az újabb jelentőségteljes csend adta meg neki a választ: Hel-
mut csak az első, biztos, hogy mások is sorra kerülnek.
Matthew támolyogva rohant el a hóban, arcára ráfagytak a
könnyek. Térdre rogyott, és ziháló zokogással sírt. Amikor Emme-
line utánament, karjával magához vonta a nőt. A ruharétegek, a
takaróból készült kabátja ellenére érezte az asszony bőrét és
csontjait. Már nem volt az az erőteljes fiatal nő. De az élet még ott
csillogott a szemében, ahogy együttérzéssel és aggodalommal für-
készte a férfi arcát, és ott volt az ajkán, ahogy megkereste a férfi-
ét, hogy megcsókolja a száját.
- Ezt nem tehetjük - zokogta Matthew a nő nyakába. - Idáig
nem süllyedhetünk!
- Van választásunk? Hagyjuk, hogy meghaljunk? Matthew,
csapdában vagyunk. És tavaszig itt maradunk. Nincs élelem. Nincs
- aztán ő is sírva fakadt, a hóban egymásba kapaszkodva előre,
hátra ringatóztak, elkeseredett jajgatásuk a rideg, közömbös ég-
boltig hatolt.
Végül önuralmát visszanyerve, Emmeline talpra segítette
Matthew-t, és így szólt:
- Szükségük van egy vezetőre. Szükségük van valakire, aki
testben és lélekben összetartja őket. Téged tisztelnek.
- Én nem vagyok vezető. Te vagy a bátor, Emmeline. Az vagy
az elejétől fogva, már Independence-ben is bátor voltál, amikor el-
határoztad, hogy egyedül megteszed ezt az utat.
Emmeline űzött tekintettel nézett rá.
- Nem vagyok bátor, Matthew. Már nem. Halálosan rémült va-
gyok. Az a bátorság - csak beszéd volt, mert olyan könnyű volt. De
szembesülve azzal, hogy most szükség van az igazi bátorságra,
rájöttem, hogy bennem fikarcnyi sincs. Szerencsés vagy, neked itt
van az Áldást Hozó Kő, amely utat mutat számodra. Azonban én
magam vagyok, és én bizony nem tudom, hogy merre kell tarta-
nom.
Matthew elővette zsebéből a kristályt, de hiába próbálta meg-
látni a Vezérlő Szellemet, amit anyja mindig látott benne.
Hirtelen a remény és a hit helyébe éhség és elkeseredés lé-
pett.
- Hamisítvány! Átverés! - kiáltotta, és messzire hajította a kö-
vet.
- Ne! - sikított Emmeline, mert bár ő maga nem hitt a kristály
mágikus erejében, tudta, hogy Matthew még mindig hisz benne.
Keresztülvergődött a havon, eszelősen kutatva a kristály után.
- Várj! - szólt Matthew a lány után.
 Végre megtalálták, és ahogy Emmeline lehajolt, hogy felve-
gye, Matthew megpillantott valamit a hóban. Összeráncolta a
homlokát. Hunyorgott, és lehajolt. Megdörzsölte a szemét, és pis-
logott. Nem tévedett: medvenyomok voltak.
- Mi ez? - kérdezte Emmeline, amikor meglátta Matthew tekin-
tetét. Matthew kiegyenesedett, és körülnézett. A táj vakítóan fehér
volt, és szinte egybefolyt. Egy pillanatig figyelt.
Aztán beleszagolt a levegőbe.
- Érzed?
Emmeline is beleszippantott a levegőbe.
- Micsoda szörnyű bűz!
- Azt hiszem, tudom mi ez.
Elindult a mély hóban, Emmeline követte. Egy kupac medve-
ürüléket találtak. Még gőzölgött, ami azt jelentette, friss - a medve
a közelben lehet.
- Szólnunk kell a többieknek! - mondta Emmeline. - Megölhet-
jük! Lesz élelmünk.
- Ne! Ha többen idejönnek, elriasztják az állatot, és többé nem
találunk rá. Ha óvatosan a közelébe tudnék kerülni egy puskával…
- Matthew, te nem vagy vadász!
De Matthew tudta, hogy ezt neki kell megtennie, egyedül és
gyorsan. Szíve hangosan vert a félelemtől, berohant az egyik sá-
torba, megragadta Charlie Benbow puskáját. Nem akart szólni a
többieknek, akik túl fásultak és kimerültek.
Kegyetlenség lenne felkelteni bennük a reményt. Emmeline-t
megkérte, hogy bent várjon rá a melegben. És hogy imádkozzon.
Matthew tudta, őrültség egyedül egy elöltöltős puskával szem-
beszállni a medvével, de az adott pillanatban nem tudott ésszerű-
en gondolkodni. Felhúzta a puskát és a másik, egyben utolsó töl-
tényt a kesztyűjébe tette, hogy szükség esetén gyorsan újratölt-
hesse a fegyvert. A medve nyomait követte, de nagyon nehezen
haladt, mert a vakító hótól alig látott. Minden levegővételnél éles
szúrás hasított a tüdejébe, már nem érezte a lábát sem. Időről idő-
re megállt és figyelt, de a hófehér erdőben csend honolt.
 Elkeseredett. Meg kell találnia a medvét! Nem hagyhatja,
hogy a többiek megtegyék azt a szörnyűséget, amit fontolgatnak.
Matthew-t a holtak tiszteletére nevelték. A szentségtörés visz-
szataszító. A halottak nem tudnak védekezni, az élőknek kell meg-
védeniük őket.
De az emberek a táborban már alig éltek. Maguk is két lábon
járó halottak voltak.
Hirtelen megdermedt. Ott volt, körülbelül száz yardra tőle egy
hatalmas grizzly medve, a hóban ásott. Matthew lassan kúszott
előre, aztán egy fa mögé bújt, felhúzta a fegyvert, óvatosan cél-
zott, és lőtt.
A medve felüvöltött, és megtántorodott. Megpillantva Matt-
hew-t, két lábra emelkedve a férfi felé rontott. Matthew gyorsan
puskaport töltött a fegyverbe, és beletette a töltényt.
Célzott, és újra lőtt. A medve nagyot bömbölve megingott.
Aztán négy lábra ereszkedett, és elfutott.
- Várj! - nyögte halkan Matthew, nem akarta elhinni, hogy
majdnem sikerrel járt, és most elveszti a zsákmányt. - Kérlek - sír-
ta el magát. Mennyi élelem! Mindenkit megmenthetett volna. De
rosszul célzott. Elszalasztotta.
Aztán a hóban meglátta a vérnyomokat.
Amilyen gyorsan csak tudott, a hóban bukdácsolva visszaro-
hant a táborba. Több férfi Helmut Schumann holtteste körül állt,
Benbow egy henteskést tartott a kezében. Az asszonyok a tűz kö-
rül guggoltak, és zokogtak.
- Állj! - kiáltotta Matthew.
Mikor sietve elmondta nekik, mi történt, és kérte, hogy menje-
nek vele, nem mindenki akarta követni.
- Egy sebesült medve túl veszélyes - tiltakozott Aahrens, a
borbély.
Charlie Benbow hozzátette: - Láttam mán mire képes egy vér-
ző medve az emberrel. Ez maga az öngyilkosság, doki.
Bret Hammersmith így szólt:
 - Miért nem maga megy utána? Nézze meg, mi a helyzet. Az-
tán jöjjön vissza értünk.
Matthew látta üres tekintetüket és komor arcukat, amelyen
mély barázdákat szántott az éhség okozta őrület. Tudta, hogy nem
várják meg, amíg visszatér és elmondja, mi van a medvével, meg
akarnak szabadulni tőle.
- Gyenge vagyok - mondta és ez volt az igazság. - Egyszer
még keresztül tudom vágni magam a havon, de többet már nem
bírok. Kérlek titeket, hogy gyertek velem. Jól eltaláltam azt a med-
vét. Már nem húzza sokáig. És ahol megtaláljuk, ott élelmet talá-
lunk. És életben maradunk. Itt - körülnézett a pokolban, ahová alá-
szállt - még, ha testünk tovább él is, a lelkünk elpusztul.
De Emmeline is rettegett elhagyni a tábort. Matthew megfog-
ta jéghideg kezét, és azt mondta:
- Most bátornak kell lenned, Emmeline. A többiek miatt. Ha te
jössz, a többiek követni fognak.
- De félek!
- Vigyázni fogok, hogy ne essen bajunk. Ne aggódj, drágám!
Végül követték, a kiéhezett, egymásba kapaszkodó emberek,
vállukra támaszkodó szeretteikkel támolyogtak keresztül a havon
félholtan az éhségtől. Alig vittek magukkal valamit - csak takaró-
kat és paplanokat, lábasokat és a tűzből kivett forró parazsat, ami-
re gondosan vigyáztak. Többször fel akarták adni, mert úgy tűnt,
eltévedtek a pokol vakítóan fehér tornácán. De Matthew megtalál-
ta a vérnyomokat, a hóban vöröslöttek, és bíztatta szedett-vedett
csapatát, hogy folytassák az utat, mert a végén sült húsos lakoma
várja őket. Leírta, hogyan serceg a zsír a serpenyőben, amíg már
mindenki érezte az illatát, és csurgott a nyáluk. Emmeline követte
példáját, karon fogott mindenkit, aki térdre esett, felsegítette, és
arról mesélt nekik, hogy látta a sebesült medvét - hazudott - és
azt mondta, biztos benne, hogy mostanra már halott. Itt van előt-
tünk… még néhány méter… még néhány lépés, ne add fel, ka-
paszkodj a karomba…
Ruth Hammersmith belesüllyedt egy hótorlaszba, zsákként el-
terülve mozdulatlanul. Férje melléje rogyott, és azt mondta a töb-
bieknek, hogy menjenek tovább. Mélyen ülő, karikás szemmel bá-
mult rájuk.
 Az emberek félholtan vonszolták magukat tovább, már nem is
gondolkodtak, alig hallották Matthew bíztató szavait, lélektelenül
taposták a havat, a csontig hatoló hidegtől kezük, lábuk elzsib-
badt, arcuk kifehéredett.
Mások is összerogytak karjukon gyermekükkel. Emmeline
megpróbálta lábra állítani őket, de már maga is túl gyenge volt,
épp hogy követni tudta Matthew-t.
És amikor már Emmeline és Matthew is reménytelennek érez-
te az utat, megtalálták a barlangot, ahová a véres nyomok vezet-
tek.
Amíg a többiek biztonságos távolságban várakoztak, Matthew
és Manfred Schumann óvatosan bement, hangokra, szagokra fi-
gyelve, megtöltött, felhúzott fegyverrel. Megtalálták a medvét,
már elpusztult.
Manfrednek és Osgood Aahrensnek még maradt annyi ereje,
hogy késükkel felvágják az állat hasát. Az emberek bemerészked-
tek a barlangba, és a földre hulló porhanyós, nyers belsőségek lát-
ványától a gőzölgő, véres darabokra vetették magukat. Önfeledt,
hipnotikus mámorban falták a meleg, nyers medvehúst és vért,
aztán némiképpen megerősödve visszamentek az úton, hogy
megkeressék hátramaradt társaikat. Hammersmithék már mind-
ketten halottak voltak, de a többieket összeszedték, és bevitték a
barlangba, amit átjárt az emberi test melege, miközben megtöltöt-
ték gyomrukat a grizzly medve húsával.
Aznap éjjel kimerülten aludtak az állat teteméhez dőlve, a
gyerekek, hogy több meleget kapjanak, szinte belebújtak. És ami-
kor felébredtek, tüzet raktak a parázsból, hálaadó imát mondtak
Istenhez, és elkezdték feldarabolni a medvét.
Egy-egy szelet húst a tűzre dobtak, és megették, de hosszú,
vékony csíkokat is vágtak belőle, ezeket addig füstölték, amíg meg
nem száradtak, hogy így tartósítsák őket az elkövetkező hideg he-
tekre. A csontokat és a koponyát eltemették, nehogy odavonzzák
a farkasokat. Az állat merev bőrét, amely szinte befedte a barlang
alját, meleg takarónak használták.
Még hatan odavesztek a meleg és az ennivaló ellenére. Ami-
kor már úgy látszott, hogy a többiek megmaradnak, Matthew
megszámolta őket: ötvenöt férfit, huszonnégy nőt és ötvenhárom
gyereket számolt. Negyven lélekkel kevesebbet, mint ahányan el-
hagyták Ft. Bridgert.
Aztán egyszer, amikor először érezték melegnek a napsütést,
és egy patak mellett felfedezték a hóolvadás első nyomait, Matt-
hew Emmeline felé fordult, kezébe fogta a nő arcát, és szenvedé-
lyesen ezt mondta:
- Szeretem a hangod, Emmeline. Soha ne hagyd abba a beszé-
det. Soha ne hallgass el. Az út elején lehangolt voltam és túl ko-
moly. Úgy tartottam, sokat mosolyogsz. De az életerődnek köszön-
hetem, hogy nem süllyedtem el. Halottak között, sötétségben nőt-
tem fel, de te fényt és örömet hoztál az életembe.
- Én meg neked köszönhetem, hogy nem szállok el a földről,
drága Matthew, hiszen könnyelmű és túlzottan magabiztos vol-
tam. Te vagy az én sziklám és biztonságom.
Sutter’s-ből a mentőcsapat március közepén érkezett meg, az
egyik férfi vezette, azok közül, akik Amos Tice-szal elszöktek.
Amikor elérték a civilizációt, a férfit elkezdte gyötörni a rossz
lelkiismeret, és bejelentette a hatóságnál, hogy telepesek egy cso-
portja elakadt az utolsó hágónál. Rögtön jelentkeztek önkéntesek,
akik puskákkal és élelemmel megrakodva rekordidő alatt megtet-
ték az utat.
A 172 férfiből, asszonyból és gyerekből, akik augusztusban el-
indultak Ft. Bridgerből, 120-nál kevesebben élték túl az utazást.
Az önkénteseknek mindenki arról beszélt, hogy Lively doktor
mentette meg az életüket bátorságával és bölcsességével, mert a
legnagyobb csapások közepette is mindig helyesen döntött.
Senki nem említette a Helmut Schumann holttestével kapcso-
latos incidenst.
Végre megérkeztek Sutter’s Millbe és látták, hogy a fejlődés és
az újrakezdés földjét találták meg, ahol minden és mindenki
aranylázban égett. Matthew még egyszer utoljára kivette a zsebé-
ből az Áldást Hozó Követ.
- Nem látom - mondta határozottan.
- Mit nem látsz?
- A Vezérlő Szellemet. Látod azt az opálos részt a kristály kö-
zepében? Olyan, mint a gyémántpor. Megváltozik az alakja, amikor
a fényben megfordítod a követ. Anyám szerint ez a szellem, de én
csak ásványi lerakódást látok - átnyújtotta a követ Emmeline-nek.
- Te mit látsz?
Emmeline belepillantott a kristály közepébe, és azt mondta:
- Egy völgyet. A buja növényzetű, zöld völgyet, ahol letelepe-
dünk, és új életet kezdünk - a követ visszaadta Matthew-nak.
- Nem tudom - morfondírozott Matthew, miközben igyekezett
megpillantani az Áldást Hozó Kőben Emmeline völgyét. - Egészen
mostanáig azt hittem, a kristály mondja meg nekem, mit tegyek.
De lehet, hogy én magam mondtam, én voltam az, aki döntött, és
nem a kő. Én akartam nyugatra menni, ezért tizenegyszer forgat-
tam meg a követ, egészen addig, amíg nyugatra nem mutatott. És
amikor Ida Threadgood otthagyott téged a folyónál, és szükséged
volt egy utastársra - rámosolygott Emmeline-re -, már rég eldön-
töttem, hogy megkérlek, csatlakozz hozzám. Először is, ha nem
akartam volna, meg se kérdeztem volna az Áldást Hozó Követ. De
nem volt elég önbizalmam, hogy én magam döntsek. A kő volt a
mankóm. Már nincs rá szükségem.
- Ne ítélj olyan hirtelen - csitította Emmeline, mert sokat gon-
dolkodott azon a csodán, ami a hegyi tónál történt. - Az Áldást Ho-
zó Kő vezetett minket a medve nyomára. Nélküle már mindannyi-
an halottak lennénk.
Matthew mélyen elgondolkodva bólintott, majd így szólt:
- Azon gondolkodom, Emmeline, hogy furcsa, ha egy temetke-
zési vállalkozót Livelynek hívnak, de ez a név tökéletesen illik egy
bábaasszonyhoz. - Aztán nagyon komolyan folytatta: - Tudom,
megesküdtél, hogy soha nem mész férjhez, de…
Emmeline uj át Matthew ajkára tette, és mosolyogott:
- Persze, hogy feleségül megyek hozzád, drága Matthew, hi-
szen mi tökéletesen összeillünk, mint bába és temetkezési vállal-
kozó. Én világra segítem az embereket, te pedig kikíséred őket on-
nan.
Még egyszer elvette Matthew-tól az Áldást Hozó Követ, és a
napfény felé tartotta.
- Azokon az embereken gondolkodom, akik valaha birtokolták
ezt a kristályt, akik irányítást, védelmet vagy szerencsét vártak tő-
le. Vajon ők is olyanok voltak, mint te, Matthew, vagy nem vették
észre saját erejüket, és hittek egy élettelen kődarabban? De te vé-
gül rájöttél, hogy erős vagy, hogy benned is megvan a lelkierő,
mint mindenki másban, amellyel le lehet győzni a balsorsot. Az
emberek erősek, Matthew, én már tudom. Bármilyen megpróbálta-
tással kerülnek szembe, győzhetnek.
- Igazad van, már nincs rá szükségünk - mondta, és zsebébe
csúsztatta. - De később talán valakinek még jól jön, segíthet neki,
hogy saját erejét, bölcsességét és hatalmát felismerje.
Matthew megcsókolta Emmeline-t, aztán megrántotta a kan-
tárt, és elindította a szekeret a zöld völgy irányába, jövőjük és az
új remény felé.
A Lively házaspár földet vásárolt, aranybányákba és vasutak-
ba fektette pénzét, és meggazdagodott. Matthew vezető szerepet
játszott közösségében, és később befolyásos, tiszteletet parancso-
ló kongresszusi képviselőjelölt is volt. Amikor megkérdezték, mit
tanácsol azoknak a jövőbeli telepeseknek, akik az Oregon-Kalifor-
nia útvonalat választják, ezt válaszolta:
- Ne rövidítsék le az utat!
Őt is, Emmeline-t is hosszú élettel ajándékozta meg a sors, Ka-
liforniában Livelyville-ben temették el mindkettőjüket.
Az Áldást Hozó Követ legidősebb fiuk, Peter örökölte, aki lá-
nyának, Mildrednek ajándékozta, mikor a lány megkapta orvosi
diplomáját. Dr. Lively magával vitte Afrikába a szerencsehozó kris-
tályt, ahol harminc éven át orvosi missziós munkát végzett, mi-
előtt visszatért az Egyesült Államokba, hogy kezeljék ritka beteg-
ségét, amit egy ugandai szafari során kapott. Mivel Mildred Lively-
nak nem volt gyermeke, a kristályt egy Toki Yoshinaga nevű japán-
amerikai asszonyra hagyta, aki odaadóan ápolta utolsó hónapjai-
ban.
Pearl Harbour bombázása után Tokinak és családjának el kel-
lett hagynia San Fransiscó-i otthonukat, és egy Manzanar nevű
helyre kellett költözniük. A háború után a család rákényszerült,
hogy mindenüket, amijük még megmaradt, eladják, hogy újra
talpra állhassanak. A kék kristály száz dollárt hozott a konyhára,
ami akkoriban, 1948-ban, komoly pénznek számított.
 Egy Homer nevű könyvelő vette meg, akinek a drágakövek ta-
nulmányozása volt a hobbija. Amikor a garázsban lévő munkaasz-
talán megvizsgálta új szerzeményét, a gondolat, hogy talán egy új
ásványt fedezett fel, nagyon felvillanyozta. Homer tudományos
vizsgálatnak vetette alá a kristályt, első ízben azóta, hogy 1698-
ban Amszterdamban egy Kloppman nevű holland megállapította,
hogy a Mohs-skála szerint 8,2-es keménységű, metsző fényű,
könnyen hasítható kő. Kék színe a topáz és a turmalin változataira
emlékeztetett, de a közepén a zafírokra jellemző „csillag” volt lát-
ható. Évek óta először érzett izgalmat, és néhány más kővel
együtt becsomagolta a kristályt, hogy elvigye egy drágakövekkel
foglalkozó konferenciára az Új Mexikóban lévő Albuquerque-be,
ahol reménye szerint felfedezését elismerik, és talán elnevezik
utána - „Homerite”-nak, ami igazán jól hangzik. Itt az első este Ho-
mer megismerkedett egy fiatal hölggyel, aki élénken érdeklődött a
drágakövek iránt, és rávette Homert, hogy hotelszobájában mu-
tassa meg neki a kőgyűjteményét. Sajnos a világ dolgaiban járat-
lan könyvelő félreértette a csinos, fiatal hölgy szándékát, és sze-
relmi együttlétre számítva végzetes szívinfarktust kapott.
Homer gyűjteménye elhanyagolva hevert a garázsban, amíg
özvegye el nem határozta, hogy Floridába költözik egy nyugdíjas
otthonba, és el nem adta „az egész értéktelen vacakot” egy Sun-
beam nevű szabad léleknek, aki a Hollywood Boulevard legfelka-
pottabb üzletei számára készített gyöngyökből ékszereket és alter-
natív stílusú kiegészítőket. Így került 1969-ben az Áldást Hozó Kő
egy Woodstock nevű helyre, egy Argyle névre hallgató hippi join-
tos csipeszének nyelére drótozva. Aztán Argyle életét vesztette
Délkelet-Ázsiában, egy hadüzenet nélküli háborúban, nővére pedig
átkutatta a személyes dolgait, megtalálta a csipeszt, és a drótokat
elvágva kiszabadította a kristályt. Azt gondolván, hogy a kő nem
több egy üvegdarabnál, odaadta nyolc éves lányának, aki ragasz-
tó és alufólia segítségével koronát készített belőle az egyik babájá-
nak.
Amikor a kislány egyetemista lett, és elköltözött otthonról, az
összes babáját az Üdvhadseregnek adományozta, ahol a kőre le-
csapott egy asszony, aki rendszeresen járta a használtruha bolto-
kat és zsibvásárokat a kevésbé szemfüles vásárlók által észre nem
vett - szerinte legalábbis - értékes holmik után kutatva. A kristály-
ban fantáziát látott, mivel New Age hívő volt, és amikor megfogta
a követ, egyértelműen vibrálást érzett.
 Így az áldást hozó kék kő, amely galaxisokon és csillagködö-
kön átjutott el a korai Földre - a kozmikus kristály, ami a Sudár-nak
nevezett előembernek bölcsességet adott ahhoz, hogy tudja, mi-
kor kell népét kivezetnie a veszélyből, ami megvigasztalta Laliarit,
és megvilágosodást hozott Avramnak, hitet adott a római Améliá-
nak, és bátorságot Winifred Anyának, hogy szembeszálljon az apát
parancsával, Katharinának pedig reményt, hogy megkeresse apját,
majd segített Brigitte Bellefontaine-nek, hogy rejtett szenvedélyé-
nek a gyakorlatban vegye hasznát, végül Matthew Livelyt saját
sorsa kovácsává tette - egy kaliforniai tengerparti közösség kis üz-
letében kötött ki. Most is ott van a kirakatban, gyógyító kristályok,
tarot kártyák és füstölők szerény társaságában. Ha nem rohansz el
az üzlet mellett, ha éppen nem digitális naptárad, újságod vagy
mobiltelefonod köti le a figyelmed, észre fogod venni.
És ha úgy érzed, meg kell találnod belső erődet, bátorságodat
vagy bölcsességedet, lépj be az üzletbe, nézz rá a kőre, vedd a ke-
zedbe, és figyelj arra, mit mond. A tulajdonos várja, hogy reális
áron eladhassa… a megfelelő embernek.