Bekeszeret Vilagpolgarkent Sun Myung Moon Tisztele

BÉKESZERETŐ VILÁGPOLGÁRKÉNT
SUN MYUNG MOON TISZTELETES

····································
BÉKESZERETŐ
VILÁGPOLGÁRKÉNT
····································
SUN MYUNG MOON TISZTELETES
All rights reserved. Except for use in reviews, no part of this book may be reproduced, translated
into a foreign language, stored in a retrieval system, or transmitted in any form or by any means,
electronic, mechanical or otherwise, without the prior written consent of the publisher.
Original publication was in the Korean language by Gimm-Young Publishers, Inc. Seoul, Korea
March 9, 2009
Thanks to Mission Foundation, Inc. of the Family Federation for World Peace and Unification, and
Gimm-Young Publishers, Inc. for their permission and support of this English edition.
Manufactured in the United States of America. The paper used in this publication meets the mini-
mum requirements of American National Standard for Information Sciences – Permanence of Paper
for Printed Library Materials, ANSIZ39.481984.
Photographs courtesy of the HSA-UWC Photo Archives.
Copyright © 2010
The Washington Times Foundation
Produced in the United States of America
April 2010 Edition

TARTALOM
9 Előszó
······································
ELSŐ FEJEZET
13 AZ ÉLELEM − SZERETET
14 Amit a békéről tanultam,
amíg apám a hátán hordott
20 Másoknak ételt adni öröm
24 Mindenki barátja
28 Életem iránytűje
35 A makacs kölyök, aki nem adja fel
41 Szeressük a természetet,
hogy tanuljunk belőle
49 Rovarokkal társalogva a világegyetemről
52 Lelkes diák
······································
MÁSODIK FEJEZET
55 KÖNNYEKKEL TELI SZÍV
56 Félelem és lelkesedés között
61 Minél jobban fáj, annál jobban kell szeretni
66 A kés, amelyet nem éleznek, eltompul
71 Kulcs egy nagy titok megfejtéséhez
76 Forrón lángoló tűzgolyó
79 Közös munka, közös szenvedés
85 A szív nyugodt tengere
89 „Kérlek, ne halj meg”
95 A parancs, amelynek engedelmeskedni kellett
104 Egy rizsszem, amely nagyobb, mint a Föld
109 A Hungnami börtön a hóban
114 Az ENSZ erők kinyitják a börtönkaput
HARMADIK FEJEZET
119 BELSŐ GAZDAGSÁG
KÜZDELEM ÉS SZENVEDÉS RÉVÉN
120 „Te vagy a szellemi tanítóm”

125 A jóképű őrült a forrásnál
129 Felekezet nélküli egyház
134 Két egyetem kicsapja
a diákjait és a professzorait
138 Új rügyek a megperzselt ágon
142 A sérelmek erőssé tesznek
145 Az őszinte szív a legfontosabb
······································
NEGYEDIK FEJEZET
153 A VILÁGSZINTŰ MISSZIÓNK
KEZDETE
154 Élete árán is az utat járva

157 Tisztességgel megkeresett
és imádsággal felhasznált pénz
160 A tánc ereje megmozgatja a világot
163 Az Angyalok utat nyitnak a sötét erdőben
167 Világkörüli út
189 Utolsó járat Amerikába
195 Jövőnk kulcsa az óceán
200 Moon tiszteletes,
az új amerikai forradalom magja
204 Feledhetetlen megvalósult álom:
Washington-emlékmű gyűlés, 1976
210 Ne engem sirassatok, hanem a világot
213 Miért kell apámnak börtönbe mennie?
ÖTÖDIK FEJEZET
217 AZ IGAZ CSALÁDOK
IGAZ EMBEREKET HOZNAK LÉTRE
218 Feleségem, Han Hak-dzsa

223 Egyedülálló belső szépség
229 Ígéretek, amelyeket soha
nem szabad megszegni
234 Szeretni annyi, mint adni és elfelejteni
237 A békés család a Menny építőköve
240 Tíz év könnye megolvasztja egy após szívét
244 A házasság valódi jelentése
248 Az igaz szeretetet igaz családokban találjuk
252 A szeretet örökségét hagyni magunk után
······································
HATODIK FEJEZET
259 A SZERETET HOZZA EL AZ EGYESÍTÉST
260 A vallásnak jó embereket kell teremtenie

266 A folyó nem utasítja el a beleömlő patakokat
270 „Engedje meg a vallásszabadságot
a Szovjetunióban”
277 Korea egyesítése elhozza a világ egyesítését
281 Találkozásom Kim Ir Szen elnökkel
287 A földet meg lehet osztani, de a népet nem
294 Puska és kard helyett igaz szeretet
HETEDIK FEJEZET
299 KOREA JÖVŐJE, A VILÁG JÖVŐJE
300 A világszintű harmónia

a Koreai-félszigeten kezdődik
306 Út a szenvedéstől és a könnyektől
a békéhez és a szeretethez
310 A huszonegyedik századi vallás végső célja
315 A kulturális projektek
Isten kreativitását fejezik ki
321 A tengerek ura és a világ jövője
324 Nagy lehetőség az óceáni korszakban
329 Egyetlen pitypang értékesebb, mint az arany
334 Megoldás a szegénységre és az éhezésre
339 Nem csupán kenyeret adni −
megtanítani a kenyér készítését
······································
NYOLCADIK FEJEZET
343 ÜZENET A FIATALOKNAK
344 Találd meg a célod, változtasd meg az életed

348 Átölelem a világot
353 Mindent a Mennytől vettünk kölcsön
357 A boldogság: a másokért élt élet
360 Álom egy békés világról
ELŐSZÓ
T
egnap egész éjjel csendes tavaszi eső esett, amely vé-
get vetett a téli aszálynak. Olyan kellemes volt az eső
után, hogy egész reggel a kertben sétáltam. A hosszú
tél után először volt a talajnak kellemes, nedves föld illata, a szo-
morúfüzeken és a cseresznyefákon pedig megjelentek a tavaszi
rügyek. Szinte hallottam, amint új élet hajt ki itt is, ott is a kert-
ben. Egyszer csak arra eszméltem, hogy a feleségem, aki utánam
jött a kertbe, fiatal feketeüröm hajtásokat szedeget, amelyeknek a
száraz gyepen keresztül sikerült kidugni a fejüket. Az éjszakai eső
az egész világot illatos tavaszi kertté varázsolta.
Mindegy, mennyi zűrzavar van a világban − amikor a naptár
márciusra fordul, a tavasz már úton van. Ahogy öregszem, egyre
többet jelent számomra, hogy a természetben a telet a tavasz kö-
veti, és teljes pompában ragyogó virágokat hoz magával. Mi va-
gyok én, hogy Isten minden évszakban engedi nyílni a virágokat
és hullani a havat, hogy megtudjam, micsoda öröm élni? Szeretet
árad ki szívem legmélyéről, és teljesen elérzékenyülök. Könnyekig
meghatódom annak gondolatára, hogy bőségesen megkaptam
mindent, ami igazán értékes. Életemben többször körbeutaztam
a földet azzal a céllal, hogy létrehozzam a béke világát, mégis, itt
ebben a tavaszi kertben tudom megízlelni a valódi békét. A békét
is Istentől kaptuk, de elvesztettük valahol, és most egész életünk-
ben rossz helyen keresgéljük.
Életem a legegyszerűbb és legfélreesőbb helyeken járva töltöt-
tem, hogy a béke világát elhozzam. Találkoztam afrikai anyákkal,
9
akik tehetetlenül nézték, amint gyermekeik éhen halnak, és dél-
amerikai apákkal, akik halban gazdag folyó mellett éltek, mégsem
tudták a halászatból eltartani családjukat. Eleinte csak annyit tet-
tem, hogy megosztottam velük az ételemet, de ők a szeretetüket
adták nekem. Később, a szeretet erejétől megmámorosodva ma-
gokat vetettünk és erdőket ültettünk. Együtt fogtunk halat az éhes
gyermekeknek, az erdő fáiból pedig iskolák épültek. Akkor is bol-
dog voltam, amikor mindenhol szúnyogok csíptek, mialatt egész
éjszaka horgásztam, és akkor is, amikor térdig a sárba süllyedtem;
mert láttam, amint a kétségbeesés árnyéka eltűnik felebarátaim
arcáról.
A legrövidebb utat kerestem a világbékéhez; annak szenteltem
magam, hogy ösztönözzem a politikai folyamatok változását és
megváltoztassam az emberek gondolkodásmódját. Találkoztam a
Szovjetunió akkori elnökével, Mihail Gorbacsovval, a kommuniz-
mus és a demokrácia kibékítéséért tett erőfeszítésem részeként, és
találkoztam Észak-Korea akkori elnökével, Kim Ir Szennel, akivel
komoly beszélgetést folytattunk arról, hogyan hozzuk el a békét a
Koreai-félszigetre.
Az erkölcsileg hanyatló Amerikába mentem, ahol a hívásra si-
ető tűzoltóként a puritán szellem újraélesztésén fáradoztam. An-
nak szenteltem magam, hogy a világ különféle konfliktusait meg-
oldjam. A muzulmánok és a zsidók közti békén dolgozva nem
rettentett el a vad terror sem. Fáradozásaim eredményeként ezrek
sereglettek össze nagygyűlésekre és békefelvonulásokra; zsidók,
muzulmánok és keresztények mind összefogtak. A viszály azon-
ban sajnos folytatódik.
Ennek ellenére látom a reményt, hogy egyszer felavatjuk a béke
korszakát Koreában. A Koreai-félszigetet a vég nélküli szenvedés
és a megosztottság tragédiája edzette, és testem minden sejtjé-
10
ben érzem, hogy kitörni kész, erőteljes energia raktározódott el
itt, Koreában. Ahogy senki nem akadályozhatja meg az új tavasz
eljövetelét, ugyanúgy semmilyen emberi erő nem állhat a meny-
nyei szerencse útjába, hogy a Koreai-félszigetre jöjjön és az egész
világra szétterjedjen. Az embereknek fel kell készülniük, hogy fel-
emelkedhessenek a mennyei szerencsével, amikor az megérkezik.
Sokat vitatott személyiség vagyok. Nevem puszta említése fel-
bolygatja világot. Soha nem törekedtem hírnévre vagy vagyonra,
inkább a békéről beszéltem egész életemben. A világ azonban sok
kifejezést társított a nevemhez; elutasított, és köveket hajított rám.
Sokakat nem érdekel, hogy megismerjék, mit mondok, vagy mit
teszek, egyszerűen ellenem vannak.
Életem során hat alkalommal börtönöztek be igazságtalanul −
a császári Japánban, Kim Ir Szen idején Észak-Koreában, Dél-Ko-
reában Li Szin Man kormányzása alatt, és még az Egyesült Álla-
mokban is − és volt alkalom, amikor olyan keményen megvertek,
hogy a hús kiszakadt a testemből. Mára azonban a legkisebb tüske
sem maradt a szívemben. A sérelmek könnyen eltűnnek az igaz
szeretet jelenlétében. Még az ellenségek is nyom nélkül elolvad-
nak az igaz szeretet színe előtt. Az igaz szeretet olyan szív, amely
ad, és ad, és továbbra is csak adni akar. Az igaz szeretet olyan sze-
retet, amely el is felejti, hogy szeretetet adott, és újra szeretetet
ad. Egész életemet ilyen szeretet mámorában éltem. A szereteten
kívül semmi mást nem akartam, és egész lényemet bevetettem,
hogy megosszam a szeretetet elszegényedett embertársaimmal. A
szeretet útja néha oly nehéz volt, hogy a térdem összecsuklott,
de szívemben még akkor is boldog voltam, hiszen az emberiség
szeretetéért éltem.
Most is rengeteg szeretet van bennem, amit nem voltam képes
átadni. Imával nyújtom át ezt a könyvet a világnak, hogy ebből a
11
szeretetből folyó legyen, amely átitatja az aszály sújtotta tájat és a
föld minden szegletébe eljut. Az utóbbi időben egyre több ember
akart jobban megismerni engem. Az ő érdekükben visszatekintet-
tem az életemre, és ebben a könyvben feljegyeztem őszinte visz-
szaemlékezéseimet. Remélem, lehetőség nyílik majd megosztani
azokat a történeteket is, amelyek kimaradtak ebből a kötetből.
Végtelen szeretetet küldök mindazoknak, akik belém helyez-
ték hitüket, mellettem maradtak, és velem élték életüket − külö-
nösen a feleségemnek, Han Hak-dzsának, akinek mélységesen
hálás vagyok, amiért velem együtt küzdött le minden nehézséget.
Végül szeretném kifejezni szívbéli hálámat Park Un Dzsunak, a
Gimjoung kiadó elnökének, aki őszinte elkötelezettségével nagy-
ban elősegítette könyvem kiadását, és mindenkinek a kiadónál,
akik szavaim szerkesztésén dolgoztak annak érdekében, hogy a
gyakran összetett tartalom az olvasók számára könnyen érthetővé
váljon.
Sun Myung Moon
Csongpjong, Dél-Korea, 2009. március 1.
12
Első fejezet
AZ ÉLELEM − SZERETET
. B é k e s ze rető v i l ág p olg á rk ént .
Amit a békéről tanultam,

amíg apám a hátán hordott
E
gyetlen gondolattal éltem az életemet. El akartam hoz-
ni a béke világát, egy olyan világot, ahol nincsenek há-
borúk, és az egész emberiség szeretetben él. Talán van,
aki azt mondja: „Hogy lehet, hogy már gyerekként is a békéről
gondolkodott?” Olyan meglepő, hogy egy gyermek békés világról
álmodik?
1920-ban, amikor megszülettem, Korea Japán erőszakos meg-
szállása alatt állt, a felszabadulást követően pedig jött a koreai há-
ború, az ázsiai pénzügyi válság, és számos egyéb nehéz válság.
A béke hosszú évekig távol maradt Koreától. Azonban a szenve-
dés és zűrzavar nem csupán Koreát érintette. A két világháború,
a vietnámi háború és a közel-keleti háborúk mind azt mutatják,
hogy az emberek szerte a világban ellenségként bánnak egymás-
sal, fegyvereket szegeznek egymásnak, és bombázzák egymást.
Talán azok számára, akik megtapasztalták a véres testek és törött
csontok szörnyűségét, a béke csak álomszerű, képzeletbeli dolog.
A békét azonban nem olyan bonyolult megteremteni. Először is,
békére lelhetünk a levegőben, amit lélegzünk, a természeti kör-
nyezetben és a körülöttünk lévő emberekben.
Gyermekként a rétekre otthonomként tekintettem. Amint be-
faltam reggelire a tál rizsemet, kifutottam a házból, és az egész na-
pot a hegyekben és a folyóknál töltöttem. Képes voltam reggeltől
estig barangolni az erdőben a különféle madarakkal, állatokkal;
gyógynövényeket és erdei bogyókat ettem, és sohasem voltam
14
. A z é le l e m − s ze ret et .
éhes. Gyermekként is tudtam, hogy a testem és a lelkem mindig

megkönnyebbül, amikor az erdőbe megyek.
Gyakran elaludtam a hegyekben, miután ott játszottam.
Apámnak utánam kellett jönnie, hogy megtaláljon. Amint hallot-
tam apámat a távolból kiáltani: „Jong Mjong! Jong Mjong!”, aka-
ratlanul elmosolyodtam, még álmomban is. Gyermekkoromban
Jong Mjongnak hívtak. Apám hangja felébresztett, de úgy tettem,
mintha még aludnék. Felhúzott a hátára, és hazacipelt. Tökéletes
békével töltött el az érzés, amint vitt le a hegyről − teljes bizton-
ságban éreztem magam, és a szívem megnyugodott. Így tanultam
a szeretetről, amíg apám a hátán hordott engem.
Azért is szerettem az erdőt, mert a világ összes békéje ott la-
kozik. Az erdő életformái nem harcolnak egymással. Természete-
sen megeszik egymást, de csak azért, mert éhesek, és életben kell
tartaniuk magukat. Nem ellenségeskedés miatt harcolnak: a ma-
darak nem gyűlölnek más madarakat, az állatok nem gyűlölik a
többi állatot, a fák pedig nem utálják a többi fát. Csak akkor jöhet
el a béke, ha nincs gyűlölet. Az emberek az egyetlenek, akik gyű-
lölik saját fajtájuk tagjait. Az emberek gyűlölködnek, mert más a
hazájuk, más a vallásuk, vagy máshogy gondolkodnak.
Közel kétszáz országban jártam már. Nem sok ország volt, ahol
a repülőtéren földet érve azt gondoltam: „Ez valóban békés és elé-
gedett hely”. Sok helyen a polgárháború miatt a katonák magasba
tartották a fegyvereket, hogy védjék a repülőteret és eltorlaszolják
az utcákat. Ágyútűz hangja hallatszott éjjel és nappal. Többször
is kis híján elveszítettem az életemet olyan helyeken, ahová azért
mentem, hogy a békéről beszéljek. A világban ma kisebb és na-
gyobb konfliktusok és összecsapások végtelen sora zajlik. Tízmil-
liók szenvednek az éhínségtől. Pusztán a fegyverekre és bombák-
ra költött pénz elegendő lenne minden éhezés megszüntetésére.
15
Életemet annak szenteltem, hogy az ideológiák és vallások

miatt ellenségeskedő országok között békehidakat építsek. Fóru-
mokat hoztam létre, ahol muzulmánok, keresztények és zsidók
találkozhattak. Dolgoztam azon, hogy összeegyeztessem az Egye-
sült Államok és a Szovjetunió nézőpontját, amikor Irak ügyében
összekülönböztek. Segítettem az Észak- és Dél-Korea közötti ki-
békülés folyamatában. Ezeket a dolgokat nem pénzért vagy hír-
névért tettem. Attól kezdve, hogy elég idős voltam, és tudtam, mi
történik a világban, egyetlen célja volt csupán életemnek: a világ
egyként békében élhessen. Soha nem akartam semmi mást. Nem
könnyű éjjel-nappal a békéért élni, de ez a munka az, ami legin-
kább boldoggá tesz.
A hidegháború alatt megtapasztaltuk az ideológiák miatt meg-
osztott világunk fájdalmát. Akkoriban úgy tűnt, hogy ha a kom-
munizmus eltűnne, elérkezne a béke. Ennek ellenére most, hogy
a hidegháború elmúlt, még több összetűzést tapasztalunk. Társa-
dalmunkat most az etnikai hovatartozások és a vallások ellentétei
osztják meg. Sok szomszédos ország tekint egymásra gyanakvás-
sal és bizalmatlansággal. Sőt, vannak olyan helyzetek országokon
belül is, ahol az embereket az etnikai, vallási hovatartozás oszt-
ja meg, vagy az a régió, ahol születtek. Az ilyen választóvonalak
mentén az emberek ellenségként gondolnak egymásra, és eluta-
sítják a szívbéli közeledést egymás felé.
Ha a történelemre tekintünk, azt látjuk, hogy a legdurvább és
legkegyetlenebb háborúk nem nemzetek, hanem népcsoportok
között dúltak. Ezek közül is a legrosszabbak azok voltak, ahol a
vallást használták ürügyül. A boszniai polgárháborúban, amit a
huszadik század legszörnyűbb etnikai összecsapásának monda-
nak, ezreket, köztük gyermekeket mészároltak le brutálisan. A
2001. szeptember 11-i terrortámadás során ártatlan életek ezrei
16
vesztek oda, amint a New York-i Világkereskedelmi Központ épü-

letei teljesen megsemmisültek, miután két utasszállító repülőgép
csapódott beléjük. Nemrégiben a Gázai övezetben is, csakúgy,
mint Izraelben, százak vesztették életüket a heves viszályok miatt.
Otthonokat romboltak le, és az emberek állandóan a halál árnyé-
kában élnek. Mindez az etnikai csoportok, vallások közötti konf-
liktusok gyászos eredménye.
Miért gyűlölik és ölik egymást az emberek? Természetesen sok
oka van ennek, de a vallási különbségek szinte mindig ide kapcso-
lódnak. Igaz volt ez az Öböl-háborúra. Igaz az arab-izraeli konf-
liktusra is, Jeruzsálem ellenőrzése miatt. Amikor a fajgyűlölet a
vallással takarózik, a probléma rendkívül bonyolulttá válik. Azt
gondoltuk, hogy a vallási háborúk a középkorban véget értek, ám
a háborúk gonosz szellemei tovább kísértenek a huszonegyedik
században.
Vallási háborúk továbbra is előfordulnak, mivel sok politikus
a vallások közötti ellenségeskedést használja fel saját önző terve-
ihez. Politikai erő hatására a vallások gyakran meginganak és út-
jukat vesztik. Szem elől tévesztik eredeti céljukat, azt, hogy a bé-
kéért léteznek. Minden vallásnak felelőssége a világbéke ügyének
előmozdítása, azonban sajnos azt látjuk, hogy a vallások sokkal
inkább konfliktusok okozóivá váltak. E gonosz mögött a politika
hatalmának és pénzének fondorlatait találjuk. Egy vezető felelős-
sége mindenekfelett a béke fenntartása, mégis úgy tűnik, a veze-
tők gyakran ezzel ellentétesen cselekednek, és a világot viszályba
és erőszakba vezetik.
A vezetők a vallás és a nacionalizmus segítségével rejtik el va-
lós ambícióikat. Ha szívük nem a helyes irányba mutat, az orszá-
gok és a nemzetiségek zűrzavaros helyzetbe kerülnek. Sem a val-
lás, sem pedig a hazaszeretet alapvetően nem gonosz dolgok, sőt,
17
értékesek, amennyiben hozzájárulnak egy globális emberi közös-

ség építéséhez. A vallás és a hazaszeretet értékét veszti, ha jogot
formál egy adott vallás vagy etnikai csoport kizárólagos igazára,
más vallásokat és etnikai csoportokat pedig lenéz és megtámad.
Ha egy vallás odáig fajul, hogy másokon tapos és más valláso-
kat értéktelenként kezel, akkor többé nem testesíti meg a jóságot.
Ugyanez a helyzet, ha a hazaszeretetet arra használják, hogy az
illető saját országának igazát emelje más országoké fölé.
Az univerzum igazsága az, hogy méltányolnunk és segítenünk
kell egymást. Még a legkisebb állatok is tudják ezt. A macskák
és a kutyák nem jönnek ki egymással, azonban ha ugyanabban
a háztartásban neveljük őket, átölelik egymás kölykeit, és barát-
ságosak egymáshoz. Ugyanezt látjuk a növényeknél. A kúszónö-
vény, amelyik feltekeredik egy fára, a fa törzsétől függ, mert az
tartja meg. A fa azonban nem mondja: „Hé, mégis mit képzelsz,
hogy feltekeredsz a törzsemre?” Az univerzum alapelve mindenki
számára az egymás érdekeit szolgáló együttélés. Aki ettől eltér,
biztos pusztulással szembesül. Ha a vallások és nemzetek tovább-
ra is rosszindulatúan támadják egymást, az emberiségnek nincs
jövője. A rettegés és a háborúskodás végtelen korszaka követke-
zik, míg egy napon az emberiség kipusztul. De nem maradtunk
remény nélkül. Határozottan van remény.
Életem során soha nem engedtem el ezt a reményt, és mindig
éltettem a béke álmát. Azt akarom, hogy teljesen döntsük le a fa-
lakat, amelyek a világot számtalan módon megosztják és hozzuk
létre az egység világát. Határozott szándékom, hogy leromboljam
a vallások, illetve az etnikumok közötti falakat, és áthidaljam a
gazdagok és a szegények közötti szakadékot. Így újra létrehoz-
hatjuk a béke világát, amelyet Isten a kezdetekben teremtett. Egy
olyan világról beszélek, ahol senki sem éhezik és senki sem hullat
könnyeket. Ahhoz, hogy meggyógyítsunk egy remény és szeretet
18
nélküli világot, vissza kell mennünk gyermekkorunk tiszta szívé-

hez. Ahhoz, hogy eldobjuk az egyre növekvő anyagi jólét iránti
vágyunkat, és helyreállítsuk emberi lényünk gyönyörű lényegét,
vissza kell térnünk a béke alapelveihez és a szeretet leheletéhez,
amit akkor tanultunk meg, amikor apánk a hátán hordott minket.
19
Másoknak ételt adni öröm
N
agyon kicsi szemem van. Azt mesélték, hogy szüle-
tésemkor édesanyám eltűnődött: „Vajon van a kisba-
bámnak szeme vagy nincs?”, és széthúzta a szemhé-
jamat az ujjával. Azután amikor pislantottam, örömmel mondta,
„Ó Istenem, igen! Mégiscsak van szeme!”. A szemem olyan apró
volt, hogy az emberek gyakran hívtak „Oszan Pici Szemének”, mi-
vel édesanyám Oszan falujából származott.
Nem emlékszem azonban, hogy bárki is azt mondta volna,
hogy az apró szemeim miatt kevésbé vagyok vonzó. Igazából azok
az emberek, akik értenek a fiziognómiához (az arcolvasás művé-
szetéhez, amely segítségével egy ember arcvonásainak tanulmá-
nyozásával megismerik az illető jellemét és sorsát), azt mondják,
az apró szemeim épp a megfelelő elrendezést adják ahhoz, hogy
vallási vezető legyek. Úgy gondolom, ez hasonló ahhoz, ahogy
a kamera is távolabbi dolgokra tud fókuszálni, ha csökkentjük a
fényrekesz nyílását. Egy vallási vezetőnek messzebbre kell látnia a
jövőbe, mint más embereknek, és talán az apró szemek ilyen ké-
pességet jeleznek. Az orrom is meglehetősen szokatlan. Egy pil-
lantás alatt nyilvánvalóvá válik, hogy egy makacs és eltökélt em-
ber orra. Lennie kell valami igazságnak a fiziognómiában, mert
ha visszatekintek az életemre, úgy látszik, arcomnak ezek a jelleg-
zetességei összhangban vannak azzal, ahogyan az életemet éltem.
Szangsza Ri faluban, Dokun körzetben, Csongdzsu kerületben,
Pjongan tartományban születtem, a Nam Pjong Mun1 klánból
1 A szerző nevének a nyugati kultúrában meghonosodott írásmódja Moon,
ezért a könyvben (csak a szerző nevénél) eltérünk a hivatalos magyar átirattól (Mun).
20
származó Mun Kjung Ju és a Jon An Kim klánból származó Kim

Kjung Gje második fiaként. 1920 első holdhónapjának hatodik
napján születtem, az 1919-es függetlenségi mozgalom után. Úgy
mesélték nekem, a családom a dédszüleim élete során telepedett
le Szangsza Ri falujában. Atyai dédapám maga dolgozott a földe-
ken, több ezer véka rizst termelt és saját keze munkájával kereste
meg a család vagyonát. Soha nem dohányzott, soha nem ivott al-
koholt, abból a pénzből inkább ételt vett a rászorulóknak. Amikor
meghalt, utolsó szavai ezek voltak: „Ha táplálod az embereket Ko-
rea minden vidékéről, áldást fogsz kapni azokról a helyekről.” Így
otthonunkban a vendégszoba mindig tele volt. Még más falvak-
ban is tudták az emberek, hogy ha eljönnek hozzánk, mindig szá-
míthatnak arra, hogy jó étellel kínáljuk őket. Édesanyám feladata
volt ételt készíteni nekik, amit mindig panasz nélkül meg is tett.
Dédapám nagyon tevékeny volt, sosem akart pihenni. Ha volt
egy kis szabadideje, szalmából lábbeliket készített, amiket azután
a piacon eladott. Amikor idős lett, az ő békés módján, sok ka-
csát vásárolt, szabadon engedte őket, és azért imádkozott, hogy a
leszármazottaival minden rendben legyen2. Fogadott egy tanítót,
aki ismerte a kínai kalligráfiát, otthonának a vendégszobájába ül-
tette, és a falu fiataljai ingyen írni-olvasni tanulhattak. A falube-
liek a Szan Ok megtisztelő nevet adták neki (a jóság ékköve) és
otthonunkat úgy emlegették, mint „a ház, amely áldást fog kapni”.
Mire megszülettem és felnőttem, a dédapám által összegyűj-
tött vagyon nagy része elfogyott, és családunknak épp csak annyi
maradt, ami a megélhetéshez elegendő volt. Azonban a családi
hagyomány, hogy másoknak enni adunk, még mindig élt, és ak-
kor is adtunk, ha így nem maradt elegendő a saját családtagjaink
részére. Miután megtanultam járni, a következő dolog az volt,
2 A kacsa a koreai hagyományban a béke, a gyermekáldás és az örök
együttlét szimbóluma
21
hogyan kell másoknak ételt felszolgálni.

A japán megszállás alatt sok koreaitól elkobozták a házát és
a földjét. Új élet reményével Mandzsúriába menekültek, és köz-
ben elhaladtak a házunk mellett a Szon Csonba, észak-Pjongan
tartományba vezető főúton. Anyám mindig készített ételt az arra
haladóknak, akik Korea minden tájáról érkeztek. Ha koldus jött a
házunkhoz ételt kérni, és édesanyám nem készült el elég gyorsan,
nagyapám felkapta a saját ételét, és odavitte a koldusnak. Talán
mert ilyen családba születtem, magam is életem jó részét azzal
töltöttem, hogy másoknak enni adtam. Számomra másoknak
élelmet adni a legértékesebb munka. Amikor eszem, és látom,
hogy másvalakinek nincs meg a betevő falatja, fáj a szívem és nem
tudok tovább enni.
Elmesélek valamit, ami tizenegy éves korom körül történt. Az
év utolsó napjaiban jártunk, és mindenki rizssüteményt készí-
tett az újévi ünnephez. Volt egy ismerős család, akik olyan sze-
gények voltak, hogy semmi ennivalójuk nem volt. Folyamatosan
ők jártak a fejemben, és ez olyan nyugtalanná tett, hogy a házban
fel-alá járkálva azon tűnődtem, mit tegyek. Végül felkaptam egy
nyolc kilós rizses zsákot, és kifutottam a házból. Annyira siettem,
hogy be se kötöttem rendesen. Fellódítottam a zsákot a vállamra,
és szorosan tartottam, amíg végigfutottam a meredek, emelkedő
úton a mintegy nyolc kilométert az ismerősök házáig. Izgatott
voltam, hogy milyen jó érzés lesz annyi ételt adni azoknak az em-
bereknek, hogy ehessenek, amennyit csak akarnak.
A falu malma a házunk mellett volt. A malomépület négy falát
jól megépítették, hogy az őrölt rizs ne peregjen ki a repedéseken.
Ez azt jelentette, hogy télen ez jó menedék volt a szél elől és a
hideg elől. Ha valaki vett némi aprófát a tűzhelyünktől és egy kis
tüzet gyújtott a malomban, melegebb lett, mint egy padlófűtéses
22
szoba. Az országban vándorló koldusok közül páran úgy döntöt-

tek, hogy a malomházban töltik a telet. Lenyűgöztek a külvilágról
mesélt történeteik; amikor csak tudtam, velük töltöttem az időt.
Édesanyám kihozta a malomhoz az ételemet, és mindig hozott
elegendőt, hogy koldus barátaimnak is jusson. Közös tálakból et-
tünk, éjjel megosztottuk a takarót. Így töltöttem a telet. Amikor
eljött a tavasz, messzi, távoli tájakra mentek, és alig vártam, hogy
ismét tél legyen, és visszatérjenek a házunkhoz. A testüket takaró
szegényes öltözék még nem jelentette, hogy a szívük is durva lett
volna. Megmutatkozott mély és meleg szeretetük. Én ételt adtam
nekik, ők megosztották velem szeretetüket. Mai napig erőt me-
rítek abból a mély barátságból és melegségből, amit akkor tőlük
kaptam.
Amikor a világot járom és éhező gyermekeket látok, mindig
eszembe jut, hogy nagyapám soha nem mulasztotta el megosztani
az ételét másokkal.
23
Mindenki barátja
H
a egyszer elszánom magam valamire, rögtön csele-
kednem kell, különben nem tudok aludni. Gyermek-
ként néha éjszaka jött egy ötlet, de várnom kellett
reggelig, hogy nekilássak. Ébren maradtam és a falat karcolgat-
tam, hogy teljen az idő. Ez olyan gyakran megesett, hogy szinte
lyukat vájtam a falba, és a faldarabok kupacokban álltak a földön.
Akkor sem tudtam elaludni, ha napközben igazságtalanul bántak
velem. Ilyenkor felkeltem az ágyból az éjszaka közepén, elmen-
tem a bűnös házához, és kihívtam, hogy jöjjön és küzdjünk meg.
Biztos vagyok benne, hogy nagyon nehéz lehetett a szüleimnek
felnevelni engem.
Nem nézhettem, ha valakivel igazságtalanul bántak. Ha a falu-
beli gyerekek verekedtek, én is mindig ott voltam; mintha én len-
nék felelős azért, hogy minden helyzetben igazságot szolgáltas-
sanak. Eldöntöttem, melyik gyereknek nincs igaza a küzdelem-
ben, és hangosan megfeddtem őt. Egyszer meglátogattam egy, a
környéken zsarnokoskodó fiú nagyapját. Azt mondtam neki: „Az
unokája ezt és ezt tette. Kérem, legyen gondja rá.”
Meglehet, hogy tetteimben vad voltam, de gyermekként is
nagy volt a szívem. Néha meglátogattam a már házas nővéremet a
férje házában, és követeltem, hogy adjanak nekem rizssüteményt
és csirkét. A felnőttek sosem haragudtak rám emiatt, mivel látták,
hogy szívem tele van meleg szeretettel.
Az állatokról különösen jól tudtam gondoskodni. Amikor a
madarak a házunk előtt raktak fészket, kis tavacskát ástam nekik,
24
hogy ihassanak. Hántolt kölest is szórtam a magtárból a mada-

raknak. Először a madarak elrepültek, amikor valaki közeledett,
hamar felismerték azonban, hogy az, aki eteti őket, olyasvalaki,
aki szereti őket, és utána már nem repültek el a közeledtemre.
Egyszer kigondoltam, hogy halakat fogok nevelni, így hát fog-
tam pár halat, és beletettem a tavacskába. Fogtam egy marék hale-
ledelt is, és széthintettem a vízen. Amikor azonban másnap reggel
felkeltem, láttam, hogy az összes hal elpusztult az éjjel. Annyira
vártam pedig, hogy felneveljem azokat a halakat. Ott álltam, és
csodálkozva néztem, ahogy a víz tetején lebegnek. Emlékszem,
aznap egész nap sírtam.
Apám több méhcsaládot is tartott. Fogott egy nagy kaptárt, és
egyszerű alapot erősített az aljukra. A méhek az alapra rakták a
méhviaszt, hogy a fészket megépítsék és a mézet tárolni tudják.
Kíváncsi gyerek voltam, és látni akartam, hogyan építik fel a mé-
hek a kaptárt. Bedugtam az arcom az egyik kaptár közepébe, mire
a méhek keményen összecsíptek, és az egész arcom félelmetesen
feldagadt.
Egyszer kivettem az alapokat a kaptárokból, és apám nagyon
megszidott érte. Mikor a méhek befejezték a kaptárépítést, apám
kivette az alapot és az egyik oldalnak támasztotta. Ezeket az ala-
pokat beborította a méhviasz, amit olaj helyett tüzelőanyagként
lehetett használni a lámpában. Elvettem ezeket az értékes alapo-
kat, összetörtem, és elvittem olyan családokhoz, akik nem enged-
hették meg maguknak, hogy lámpaolajat vegyenek. Ez kedves
cselekedet volt, de apám engedélye nélkül tettem, így kemény
dorgálást kaptam érte.
Amikor tizenkét éves voltam, igen kevés játékunk volt. Az
egyik, a jut no ri, olyasmi volt, mint a „Ki nevet a végén?”, ezen
kívül volt egy sakkhoz hasonlatos játék és több kártyajáték is.
25
Mindig élveztem, mikor sok ember játszott együtt. Napközben jut

no rit játszottam, vagy a sárkányomat röptettem, este a kártyajá-
tékok sorát, amelyek számos helyen folytak a faluban. Ezek olyan
játékok voltak, ahol a győztes 120 vont zsebelt be minden leosztás
után, és általában három leosztásból egyszer nyertem. Szilvesz-
terkor és az újév első holdtöltéjének napján ment leginkább a
szerencsejáték. Azokon a napokon a rendőrség szemet hunyt a
szerencsejáték felett, nem tartóztattak le senkit érte. Elmentem
oda, ahol a felnőttek kártyáztak, éjszaka aludtam egyet, majd
amikor már épp befejezték volna az éjszakai játékot, rávettem
őket, hogy vegyenek be csak három leosztásra. Fogtam a pénzt,
amit nyertem, keményítőszirupot vettem belőle, és körbevittem
a barátaimnak, hogy mindegyikük megkóstolja. Nem magamra
költöttem a pénzt, és nem is arra, hogy bármi rosszat tegyek vele.
Amikor a nővérem férje meglátogatott minket, engedélyt kértem,
hogy pénzt vegyek ki a tárcájából. Arra használtam a pénzt, hogy
édességet vásároljak belőle a nélkülöző gyerekeknek. Keményítő-
szirupot is vettem nekik.
Természetesen minden faluban vannak olyanok, akik jól él-
nek, és vannak, akik nem. Ha láttam olyan gyereket, aki főtt kölest
hozott az iskolába ebédre, nem tudtam megenni a saját, rizsből
készült jobb ételemet. Így elcseréltem a rizsemet az ő kölesére.
Közelebb éreztem magam a szegény családok gyermekeihez,
mint a gazdag családokból származókhoz, és nem akartam őket
éhesnek látni. Ezt a játékot szerettem leginkább. Még csak gyerek
voltam, de éreztem, hogy mindenki barátja szeretnék lenni. Való-
jában barátnál is több akartam lenni; olyan kapcsolatot akartam,
amelyben megoszthatjuk egymással a szívünk legmélyét.
Egyik nagybátyám mohó ember volt. A családjának dinnye-
földje volt majdnem a falu közepén, és minden nyáron, amikor a
26
dinnye megérett és édesen illatozott, a falubéli gyerekek kérlelték

őt, hadd egyenek egy keveset. A nagybátyám azonban felhúzott
egy sátrat a dinnyeföldre vezető út mellett, ott őrködött, és egyet-
len dinnyét sem osztott meg senkivel.
Egyik nap elmentem hozzá és megkérdeztem: „Nagybátyám,
megengeded, hogy valamikor a dinnyeföldre menjek, és annyit
egyek, amennyit csak akarok?” Nagybátyám szívélyesen válaszolt:
„Persze, rendben van”.
Így hát megüzentem a gyerekeknek, hogy mindenki, aki diny-
nyét akar enni, hozzon egy vászonzsákot, és gyülekezzen a há-
zunknál éjfélkor. Éjfélkor elvezettem őket a nagybátyám diny-
nyeföldjére, és azt mondtam nekik: „Azt akarom, hogy mindenki
szedjen egy sor dinnyét, és ne aggódjon semmiért”. A gyerekek
örömmel felkiáltottak, és berohantak a földre. Csak néhány per-
cig tartott, hogy jó pár sor dinnyét lepusztítsunk. Aznap éjjel a
falu éhes gyerekei egy lóherével teli mezőn ülve annyi dinnyét et-
tek, hogy majd kipukkadt a hasuk.
Másnap nagy felfordulás volt. Elmentem a nagybátyám házá-
hoz, ahol pokoli zűrzavar fogadott, akár egy felbolygatott méh-
kasban.
− Te csirkefogó! − kiabált velem. − Ez a te műved? Te voltál az,
aki egész évi dinnyetermésem tönkretetted?
Mindegy mit mondott, nem visszakoztam.
− Nagybátyám – mondtam −, nem emlékszel? Azt mondtad,
annyi dinnyét ehetek, amennyit csak akarok. A falu gyerekei diny-
nyét akartak enni, és az ő vágyuk az enyém is. Helyesen tettem
hát, hogy mindegyiknek adtam egyet, vagy egyáltalán nem kellett
volna adnom nekik?
A nagybátyám erre azt felelte: − Rendben. Igazad van. − El-
szállt a mérge.
27
Életem iránytűje
A
Mun klán Nampjungból származik, közel Nadzsuhoz,
Csolla tartományban, Szöultól körülbelül háromszáz
kilométerre délre, az ország délnyugati régiójában. Az
ükapámnak, Mun Szang Haknak három fia volt. A legfiatalabb a
dédapám, Mun Dzsung Hul, akinek szintén három fia volt: Csi
Guk, Sin Guk, és Jun Guk. Nagyapám, Mun Csi Guk volt a leg-
idősebb.
Mun Csi Guk nagyapa nem tudott olvasni, nem járt sem mo-
dern általános iskolába, de még falusi iskolába sem. Annyira tu-
dott viszont koncentrálni, hogy képes volt felmondani a Három
Királyság Története koreai fordításának teljes szövegét, pusztán
az alapján, hogy hallgatta, ahogy mások felolvasták neki. És nem
csak a Három Királyság Történetét. Ha hallott valakitől egy ér-
dekes történetet, meg tudta jegyezni, és szóról szóra vissza tud-
ta mondani. Bármit meg tudott jegyezni első hallásra. Apám is
hasonlított rá ebben, fejből énekelte a keresztény himnuszokat,
amelyek több mint 400 oldalt tesznek ki.
Nagyapám követte apjának utolsó szavait, hogy élje életét az
adás lelkületével, de ő nem tudta megtartani a családi vagyont.
Ez azért történt, mert öccse, az én dédnagybátyám Mun Jun Guk
kölcsönt vett fel a családi vagyonra, és mind elvesztette. Ezt köve-
tően a családtagok nagyon nehéz időket éltek meg, de nagyapám
és apám sohasem mondott rosszat Jun Guk nagybácsiról. Ez azért
volt, mert tudták, hogy nem szerencsejátékon vesztette el, hanem
a Koreai Köztársaság Sanghajban, Kínában lévő ideiglenes kor-
28
mányának küldte a pénzt. Abban az időben 27000 von nagy ösz-

szeg volt, és a nagybátyám ennyit adományozott a függetlenségi
mozgalomnak.
Jun Guk nagybácsi, aki a Phenjan Szemináriumon végzett lel-
készként, angolul folyékonyan beszélő, a kínai tanulmányokban
jártas értelmiségi ember volt. Három egyházért felelős lelkészként
szolgált, köztük a Dok Hung egyházért Dok Un Mjonban. Cso
Nam Szannal közösen részt vett az 1919-es Függetlenségi Dek-
laráció megfogalmazásában. Amikor azonban kiderült, hogy az
aláírók között szereplő tizenhat keresztény vezetőből három kap-
csolódik a Dok Hung egyházhoz, nagybátyám kihúzatta a nevét.
Li Hung, az egyik megmaradt aláíró, aki nagybátyámmal együtt
dolgozott az oszani iskola létrehozásán, megkérte Jun Guk nagy-
bácsit, hogy viselje gondját az ő ügyeinek, amennyiben a függet-
lenségi mozgalom elbukna, és a japán gyarmati hatóságok kiolta-
nák az életét.
A szülővárosunkba visszatérve Jun Guk nagybácsi nyomtatott
tízezer koreai zászlót, és a koreai függetlenséget támogató kiál-
tásokkal az utcákra özönlő emberek kezébe adta. Március 8-án
tartóztatták le, amint az Aipo Mjon közigazgatási hivatal mögötti
dombon épp egy demonstrációt vezetett. A függetlenséget támo-
gató demonstráción részt vett az Oszani Iskola igazgatója, tanári
kara és mintegy kétezer diák, közel háromezer keresztény és vagy
további négyezer helyi lakos. Kétévi börtönbüntetést kapott, az
Uj-dzsu börtönbe zárták. A következő évben különleges kegye-
lem révén szabadon engedték.
A kiengedését követően a japán rendőrség részéről tapasztalt
kemény üldöztetés miatt továbbra sem maradhatott sokáig egy
helyen, és mindig menekült. Jókora sebet viselt a testén ott, ahol
a japán rendőrség egy bambusz lándzsával a húsából kitépett
29
egy darabot. A lábán döfték meg, és oldalt a bordáinál, de azt

mondta, sosem adta meg magát. Amikor a japánok látták, hogy
nem lehet megtörni, felajánlották neki a megyefőnöki pozíciót,
ha megfogadja, hogy nem vesz többé részt a függetlenségi moz-
galomban. Válaszul hangosan rendreutasította a japánokat: „Azt
gondoljátok, hogy elfogadok egy pozíciót, és a ti tolvajaitoknak
fogok dolgozni?!”
Hét vagy nyolc éves lehettem, amikor Jun Guk nagybácsi rövid
ideig a mi házunkban lakott, és a koreai függetlenségi hadsereg
néhány tagja meglátogatta. Kevés pénzük volt, és gyalog utaztak,
éjszaka, erős hóesésben, hogy elérjék a házunkat. Apám nekünk,
gyerekeknek a fejére húzta a paplant, hogy ne ébredjünk fel. Én
teljesen ébren voltam, tágra nyílt szemmel feküdtem a paplan
alatt, és minden idegszálammal figyeltem a felnőttek beszédét.
Noha késő volt, anyám levágott egy csirkét, és tésztát főzött, hogy
feltálalhassa a függetlenségi harcosoknak.
A mai napig nem felejtem el a szavakat, amiket Jun Guk nagy-
bácsi mondott, míg lélegzetvisszafojtva, izgatottan feküdtem a
paplan alatt. „Még ha meg is haltok − mondta −, ha az országért
haltok meg, áldás száll rátok.” Így folyatta: „Most csak sötétséget
látunk magunk előtt, de a ragyogó reggel biztosan eljön.” A kínzá-
sok miatt testét nem tudta teljes mértékben használni, de hangja
erősen zengett.
Emlékszem arra is, hogy azt gondoltam magamban: „Miért
kellett egy ilyen nagyszerű embernek, mint Nagybácsi, börtönbe
mennie? Bárcsak Japánnál erősebbek lennénk, akkor ez nem tör-
tént volna meg.”
Jun Guk nagybácsi folytatta vándorlását az országban, hogy el-
kerülje a japán rendőrség üldöztetését, és csak 1966-ban kaptam
ismét hírt felőle, amikor Szöulban voltam. Nagybácsi megjelent
30
az egyik unokatestvérem álmában, és azt mondta neki: „Dzsong

Szonban vagyok eltemetve, Kan-Von tartományban.” Elmentünk
a címre, amit az álomban megadott, és kiderült, hogy kilenc év-
vel azelőtt meghalt. Csak egy elgazosodott sírdombot találtunk. A
maradványait újratemettettem Padzsu-ban, Kjoungi tartomány-
ban, Szöulhoz közel.
A Japán uralom alól való 1945-ös felszabadulást követően a
kommunista Észak-Korea válogatás nélkül egyaránt kivégezte
a keresztény lelkészeket és a függetlenségi harcosokat. Jun Guk
nagybácsi attól tartott, hogy miatta baja esik a családnak, ezért
a 38. szélességi körtől délre menekült a kommunisták elől, és
Dzsong Szonban telepedett le. A családunkból senki sem tudta
ezt. Ebben a távoli faluban abból tartotta fenn magát, hogy kal-
ligráfiához használatos ecseteket árult. Később azt mesélték ne-
künk, hogy hagyományos iskolát hozott létre, ahol kínai klasz-
szikusokat tanított. Korábbi tanítványai szerint gyakran élvezettel
költött verseket kínai írásjelekkel. A tanítványai leírtak és meg-
őriztek mintegy 130 ilyen verset, közülük ezt is:
Dél-Észak béke
Tíz éve már, hogy otthonom elhagyva délre jöttem

A múló idő gyorsan őszbe fordítja hajam
Vissza északra, de mégis hogyan?
A rövidnek szánt ittlét
Oly hosszúra nyúlt.
Koptatva a nyár vászon-hosszúujjasát

Selyemlegyezővel legyezem magam
s tűnődöm, hogy mit hoz majd az ősz.
31
A béke dél és észak közt közel van.

Eresz alatt várakozó gyerekek
Nem kell aggódnotok oly nagyon.
Noha a családjától elszakadt és Dzsong Szonban élt, számára

minden tekintetben ismeretlen földön, Jun Guk nagybácsi szíve
tele volt aggódással az országáért. Jun Guk nagybácsi hagyta hát-
ra ezt a verset is: „Amikor kezdetben a célt kitűzöd, magas mér-
céhez kötelezd el magad, ne engedj még a legeslegapróbb egyéni
vágyadnak se. (…)”
Nagybátyám hozzájárulását a függetlenségi mozgalomhoz
posztumusz Elnöki Éremmel ismerte el a Koreai Köztársaság
1977-ben, valamint 1990-ben a Nemzeti Alap Érdemrenddel.
Még most is néha az ő költői sorait szavalom. Szavait átitatja az
országáért érzett rendületlen szeretet, még a szélsőséges hányat-
tatások közepette is.
Az utóbbi időben, ahogy idősödöm, egyre többet gondolok
Jun Guk nagybácsira. Verseinek minden mondata, ahogy kifejezi
aggódását az országáért, a szívembe hatol. Tagjainknak megtaní-
tottam a „Dehan Dzsiri Ga”-t, a Koreai Földrajz Dalát, amelynek
szövegét maga Jun Guk nagybácsi írta. Szeretem ezt a dalt énekel-
ni a tagjainkkal, ilyenkor Bektu hegytől Halla hegyig, úgy érzem,
megszabadulok a terheimtől.
A Koreai Földrajz Dala
A koreai félsziget keleten

Három ország közt terül el.
Északon Mandzsúria tág síkságai
Keleten a mély s kék Keleti-tenger
32
Délen megannyi sziget tengere

Nyugaton a mélységes Sárga-tenger
A tengerben élelem – három felől is
Mindenfajta hal – s miénk ez a kincs.
A hatalmas Pektu hegy ott áll északon

Amok s Tuman folyóját vízzel látva el
Tengerig elnyúlva keleten s nyugaton
Éles határt húzva a szovjetekkel
Középen a Kumgang-hegy ragyog fényesen
Világ védett földje, Korea büszkesége
A kék déli tengerre magaslik Halla hegye
Tengeri halászok iránytűje
Dedong, Hangang, Gumgang és Dzsondzsu négy síksága
népünket étellel és ruhával látja el
Vunszan, Szonan, Gecson és Dzserjung négy bányája
Nekünk a föld kincseit adja fel
Kjangszang, Phenjan, Degu és Keszang négy városa
Az ország felett ragyog
Puszan, Vonszan, Hokpo és Incson négy kikötője
Üdvözli a sok külföldi hajót
Vasutak Kjangszangból terjedve szét
Kjang-Ui és Kjang-Bu fő vonalát kötik össze
Kjang-Von és Honam mellékvonalai északon s délen futva
Behálózzák a félsziget egészét.
S történelmünkről mesélő városaink:
Phenjan, Dangun 2000 éves városa,
Keszang, Korjo fővárosa
Kjangszang, Csoszan fővárosa 500 éve már
33
Kjangdzsuban 2000 éve Silla kultúrája

Ragjog, Pak Hjakoszai eredete,
S Csangcsongban ott van Pujo, Pekcse történelmi fővárosa.
Korea fiai, a jövőnek törjetek utat

Partjainkat a civilizáció hullámai mossák
Gyertek le a hegyekből
S meneteljetek tovább erővel
A jövendő világa felé!
34
A makacs kölyök, aki nem adja fel
É
desapám nem volt jó az adósságok behajtásában, ha
azonban kölcsönkért pénzt, betartotta az ígéretét, hogy
visszaadja, akár úgy is, hogy eladta miatta a család tehe-
nét, vagy kivett a házból egy oszlopot és eladta a piacon. Mindig
azt mondta: „Az igazságot nem tudod csalással megváltoztatni.
Bárminél, ami igaz, nem nyom többet egy kis csalás. Ami csalás
eredménye, legfeljebb pár év alatt napvilágra kerül.”
Apám nagytermetű ember volt. Olyan erős volt, hogy nem
jelentett gondot neki rizses zsákkal a vállán felsétálni a lépcsőn.
Az, hogy kilencven éves koromban képes vagyok körbeutazni a
világot, és végezni a munkámat, az annak a fizikai erőnek az ered-
ménye, amit édesapámtól örököltem.
Édesanyám, akinek a kedvenc keresztény himnusza a „Maga-
sabbra” volt, szintén meglehetősen erős asszony volt. Nem csak
széles homlokát és kerek arcát örököltem, hanem egyenes és jó-
kedvű személyiségét is. Van bennem némi makacsság is; nem két-
séges, hogy anyám fia vagyok.
Gyermekkoromban úgy csúfoltak, „napestig síró”. Azzal érde-
meltem ki ezt a gúnynevet, hogy ha egyszer elkezdtem sírni, egész
nap nem hagytam abba. Olyan hangosan sírtam, hogy az embe-
rek azt gondolták, valami szörnyű dolog történt. Akik ágyban
aludtak, kijöttek, hogy lássák, mi történik. Sírás közben nem csak
egyhelyben ültem, hanem körbeugráltam a szobát, felfordulást
csináltam, miközben gyakran megsebeztem magam, néha még
véreztem is. Már fiatal koromban is ilyen heves természetem volt.
35
Ha egyszer elhatároztam magam, soha sem visszakoztam, még

ha ez azt jelentette is, hogy csontomat töröm. Persze mindez az-
előtt volt, hogy éretté váltam volna. Amikor anyám megszidott,
mert valami rosszat tettem, visszabeszéltem neki, és azt mond-
tam: „Nem. Egyáltalán nem!”. Csak el kellett volna ismernem,
hogy nincs igazam, de inkább meghaltam volna, minthogy ezek a
szavak elhagyják a számat.
Rám csapott, mondván: „Azt gondolod, megúszod, hogy nem
válaszolsz a szülődnek?” Egyszer olyan keményen megütött, hogy
felbuktam. Nem adtam meg magam azután sem, hogy felkeltem.
Ott állt előttem, és hangosan sírt. Még akkor sem ismertem el,
hogy nincs igazam.
A versenyszellem épp oly erős volt bennem, mint a makacs-
ságom. Nem állhattam, hogy veszítsek bármilyen helyzetben is.
A faluban a felnőttek azt mondogatták: „Ha Oszan Pici Szeme
eltökéli, hogy megtesz valamit, hát meg is teszi”.
Nem emlékszem, milyen idős lehettem, amikor a következő
történt: egy fiú úgy orrba vágott, hogy eleredt az orrom vére, az-
tán elfutott. Egy hónapon keresztül ezután minden nap elmentem
a házához, és vártam, hogy kijöjjön. A faluban a felnőttek csodál-
koztak, hogy nem tágítok, végül a fiú szülei bocsánatot kértek.
Még egy doboz rizssüteményt is adtak.
Ez nem azt jelenti, hogy mindig makacs kitartással próbáltam
nyerni. Fizikailag sokkal nagyobb és erősebb voltam a korombe-
lieknél. Birkózásban egy gyerek sem tudott legyőzni. Egyszer egy
három évvel idősebb fiú legyőzött, és ez úgy feldühített, hogy nem
tudtam egy helyben ülni. Elmentem a közeli hegyekbe, letéptem
egy akácfa kérgét, és a következő hat hónapban ezen a fán edzet-
tem minden este, hogy elég erős legyek, és legyőzzem a fiút. Hat
hónap után kihívtam egy visszavágóra, és le tudtam győzni.
36
Családunkban minden generációban sok gyermek volt. Nekem

egy bátyám, három nővérem, és három húgom volt. Valójában
volt még négy fiatalabb testvérem is, akik Hjo Szon után szület-
tek. Anyám tizenhárom gyermeknek adott életet, de közülük öten
meghaltak. Anyám szívét ez bizonyára mélységesen meggyötörte.
Sokat szenvedett, hogy ilyen sok gyermeket felneveljen olyan kö-
rülmények között, amelyek semmilyen szempontból nem voltak
bőségesek. Ha a testvérek összejöttek az első és másod unokatest-
vérekkel, bármit megtehettünk. Sok idő eltelt azonban, és most
úgy érzem, mintha csak magam maradtam volna a világban.
Egyszer 1991-ben rövid időre ellátogattam Észak-Koreába.
Negyvennyolc év után először elmentem a szülőfalumba, ahol
megtudtam, hogy édesanyám és a legtöbb testvérem meghalt.
Csak egy nővérem és egy húgom maradt életben. Nővérem, aki
gyermekkoromban anyámként bánt velem, hetven évesnél idő-
sebb nagymama lett. Húgom több mint hatvan éves volt, arca tele
ráncokkal. Fiatal korunkban sokat bosszantottam a húgomat.
Az kiáltottam neki: „Hé, Hjo Szon, egyszemű emberhez mész
majd hozzá!”, mire ő odajött, és azt kérdezte: „Mit mondtál? Mi-
ért gondolod, hogy te tudod, bátyám?”, azután mögém futott, és
kicsi öklével hátba vágott.
Abban az évben, mikor tizennyolc éves lett, Hjo Szon talál-
kozott egy férfival, akivel a nénénk próbálta összehozni a házas-
ságot. Aznap reggel korán felkelt, gondosan megfésülte a haját,
bepúderezte az arcát. Alaposan kitakarított bent és kint, és várta a
vőlegényjelölt érkezését. „Hjo Szon − piszkáltam −, biztos nagyon
meg akarsz házasodni”. Ettől elpirult, még mindig emlékszem,
milyen gyönyörű volt, ahogy a pír kitűnt a fehér púder alól.
Jóval több, mint tíz éve, hogy Észak-Koreában jártam. Nő-
vérem, aki olyan szomorúan sírt, hogy láthat, azóta meghalt,
37
csak a húgom maradt. Nagy gyötrelemmel tölt ez el. Úgy érzem,

mintha a szívem elolvadna.
Ügyes kezem volt, annak idején szokásom volt ruhákat készí-
teni magamnak. Amikor hidegre fordult az idő, gyorsan kötöttem
magamnak egy sapkát. Jobban kötöttem, mint a nők, kötési ta-
nácsokat adtam a nővéreimnek. Egyszer kötöttem egy sálat Hjo
Szonnak. A kezem nagy és vastag volt, mint egy medve mancsa,
de élveztem a varrást, még a saját alsóneműmet is elkészítettem.
Letekertem egy darab anyagot, félbehajtottam, kivágtam megfe-
lelő méretre, beszegtem, összevarrtam és felvettem. Amikor egy
pár hagyományos koreai harisnyát készítettem így anyámnak, így
fejezte ki, mennyire tetszik neki: „Lám, lám, azt hittem, Második
Fiú csak bolondozik, ám ezek tökéletesen illenek rám.”
Abban az időben pamut ruhát kellett szőni a fiú vagy a lány
házasságára való előkészület során. Anya fogta a gyapotot és egy
forgó kerékre tette, hogy elkészítse a fonalat. A Pyong-an tarto-
mánybeli nyelvjárásban ezt togenginek hívták. A szövés szélességét
húsz szálra állította, és csinált tizenkét ruhaanyagot, tizenhármat
és így tovább. Minden alkalommal, amikor valamelyik gyermek
megházasodott, anyám durva keze gyapjú anyagokat készített,
amelyek finomak és gyönyörűek voltak, akár az atlaszselyem. Hi-
hetetlenül gyors keze volt. Mások két vagy három togengi anyagot
szőttek egy nap, de Anya akár tizenkettőt is megszőtt. Amikor
sietett, hogy befejezze egyik nővérem házassági előkészületeit,
egy egész tekercs anyagot megszőtt egyetlen nap alatt. Anya tü-
relmetlen természetű volt. Ha eltökélte, hogy valamit megcsinál,
gyorsan dolgozott, hogy befejezze. Magam is így vagyok ezzel.
Gyermekkorom óta mindig is többféle és fajta ételt kedveltem.
Gyermekként élvezettel ettem kukoricát, nyers uborkát, nyers
krumplit és nyers babot. Egyik anyai ági rokonunknál való láto-
38
gatás során (úgy nyolc kilométerre lakhattak tőlünk), valami ke-

rek dolgot vettem észre, amint nő a földben. Megkérdeztem, mi
az, és azt mondták, dzsigva, a „föld gyümölcse”: azon a vidéken
az édesburgonyát föld gyümölcsének hívták. Valaki kiásott egyet,
megpárolták nekem, és megkóstoltam. Olyan élvezetes íze volt,
hogy egész kosárra valót szedtem, és mind megettem. A követ-
kező évtől kezdve három napnál tovább nem tudtam távol tar-
tani magam anyai rokonunk otthonától. Csak kiáltottam egyet:
„Anya, elmegyek egy kicsit.”, végigfutottam az egész utat hozzá-
juk, és édesburgonyát ettem.
Ahol éltünk, volt egy dolog, amit úgy hívtunk, hogy „krumpli-
szoros”. A telet krumplin éltük túl, amíg a tavasz eljött és az árpát
le tudtuk aratni. A május kritikus hónap volt, mert ha a krump-
li készletek kimerültek, mielőtt az árpát aratni lehetett volna, az
emberek éhezni kezdtek. Azon időszak túlélése, amikor a krumpli
már fogytán volt, de az árpát még nem aratták le, hasonló volt egy
meredek hegyszoros megmászásához, ezért krumpli-szorosnak
hívtuk.
Az árpánk nem az az ízletes, finom őrlésű árpa volt, amit ma-
napság láthatunk. Az árpaszemek kemények és inkább henger
alakúak voltak, de nekünk megfelelt. Két napig vízben áztattuk,
mielőtt megfőztük volna. Amikor leültünk enni, a kanállal össze-
nyomtam az árpát, hogy összeragadjon. De hiába, mert amikor
kilapátoltam a kanállal, szétszóródott, mint megannyi homok-
szem. Összekevertem kocsucsanggal, vörös paprika krémmel, és
bevettem a számba egy falatot. Rágás közben az árpaszemek egyre
kigurultak a fogam közt, így szorosan be kellett csukni a számat.
Fogtunk és ettünk fákon lakó békákat is. Akkoriban vidéken
a gyerekeket békával etették, amikor elkapták a kanyarót, és az
arcuk vékony lett a súlyveszteségtől. Fogtunk három vagy négy
39
ilyen nagy békát, amelyeknek kövér lábán sok hús volt. Töklevél-
be hajtva megsütöttük, nagyon puha és ízletes lett, épp, mintha
rizsfőzőben pároltuk volna meg. Az ízletes dolgokról beszélve,
nem hagyhatom ki a veréb- és fácánhúst sem. Megfőztük a hegyi
madarak csinosan mintázott tojásait és a vízimadarakat, amelyek
hangosan, nyeldeklő hangokat adva repültek el a mezők felett. Így
tanultam meg, a hegyekben és a mezőkön barangolva, hogy ren-
geteg élelem van a természetben, amit Isten adott nekünk.
40
Szeressük a természetet,
hogy tanuljunk belőle
S
zemélyiségem olyan, hogy amit csak látok, mindenről
tudnom kell. Soha nem tudtam csak úgy felületesen át-
siklani valamin. Mindig gondolkodni kezdek: „Kíván-
csi vagyok, hogy hívják azt a hegyet. Kíváncsi vagyok, mi lehet
ott fenn.” Mennem kell, hogy magam megnézzem. Még gyerek-
ként felmásztam az összes hegy tetejére a házunk öt kilométeres
körzetében. Mindenhová elmentem, még a hegyeken túl is. Így
amikor láttam egy hegyet ragyogni a reggeli napsütésben, el tud-
tam képzelni, hogy mi van azon a hegyen, és nyugodtan tudtam
hosszasan nézni. Még ránézni is utáltam olyan helyekre, amelye-
ket nem ismertem. Tudnom kellett mindenről, ismernem kellett
mindent, amit csak láttam, és még azon túl is. Különben olyan
nyugtalan volt a lelkem, hogy nem tudtam elviselni.
Amikor a hegyekbe mentem, megérintettem az összes virágot
és fát. Nem elégedtem meg azzal, hogy rápillantottam a dolgok-
ra; meg kellett érintenem és szagolnom, sőt, a számba vettem és
meg is rágtam azokat. Annyira élveztem az illatokat, a tapintást
és az ízeket, hogy azt sem bántam volna, ha valaki azt mondja,
dugjam be az orrom a csalitosba és tartsam ott egész nap. Any-
nyira szerettem a természetet, hogy bármikor kimentem, és az
egész napot a hegyekben és a mezőkön barangolva töltöttem, és
elfeledkeztem arról, hogy haza kellene mennem. Ha a nővéreim
a hegyekbe mentek vad zöldségeket gyűjteni, én vezettem őket
fel a hegyekbe, és én szedtem a növényeket. Ennek az élménynek
41
köszönhetően rengeteget tudok sok vadon élő növényről, amelyek

jóízűek és magas a tápanyagtartalmuk. Különösen kedveltem egy
vadvirágot, amelyet szumbakvinak hívnak. Össze lehet keverni a
fűszeres babkrémmel, és rá lehet tenni a kocsucsang bibimbapra,
ennek csodálatos az íze. Amikor a szumbakvit eszed, be kell ten-
ned a szádba, és vissza kell tartani a lélegzetet pár másodpercre.
Ennyi idő kell ahhoz, hogy a keserű íz elmúljon, és a másik, édes
íz megjelenjen. A szumbakvi csodás ízének élvezetéhez fontos el-
kapni a megfelelő ritmust.
Szerettem fára mászni is. Többnyire a kertünkben álló óriá-
si, kétszáz éves gesztenyefára másztam fel-le. Szerettem a kilátást
annak a fának a felső ágairól. Még a falu bejáratánál messzebbre
is elláttam. Ha egyszer fenn voltam, nem akartam lejönni. Néha
egész késő éjszakáig fenn voltam a fán, mire a legfiatalabb nővé-
rem kijött a házból, és nagy hűhót csapott, hogy milyen veszélyes,
és megpróbált leszedni.
− Jong Mjong, kérlek, gyere le – mondta. − Késő van és be kell
jönnöd lefeküdni!
− Ha álmos leszek, itt is alhatok.
Mindegy, mit mondott, meg sem moccantam a gesztenyefa
ágán. Végül elvesztette a türelmét, és rám kiáltott: „Hé, majom!
Gyere le azonnal!”
Talán azért élveztem annyira fára mászni, mert a majom év-
ében születtem. Amikor a gesztenye szúrós termései fürtökben
lógtak az ágakon, fogtam egy törött ágat, és fel-le ugráltam, hogy
leverjem őket. Emlékszem, milyen nagyszerű móka volt ez. Saj-
nálom azokat a gyerekeket, akik nem vidéken nőnek fel, és nem
tapasztalják meg az efféle élvezeteket.
Az égen szabadon repülő madarakra is kíváncsi voltam. Né-
ha-néha egy különösen szép madár vetődött arra, és én mindent
42
megfigyeltem, amit csak tudtam: megjegyeztem, hogy néz ki a

hím és hogy néz ki a nőstény. Akkoriban nem voltak könyvek a
különféle fákról, cserjékről és madarakról, így mindent magam-
nak kellett megvizsgálnom. Gyakran kihagytam az étkezéseket is,
mert a hegyekben kirándultam és kerestem a költöző madarak
fészkét.
Egyszer néhány napon át minden reggel és este felmásztam
egy fára, hogy egy szarka fészkét figyeljem. Látni akartam, ho-
gyan rak tojásokat. Végül sikerült megfigyelnem a szarkát, amint
tojást rak, és össze is barátkoztam a madárral. Az első pár alka-
lommal a szarka hangosat rikoltott és nagy lármát csapott, ami-
kor közeledni látott. Később azonban nyugton maradt, amikor
odamerészkedtem hozzá.
A terület rovarjai is a barátaim voltak. Minden évben nyár vé-
gén egy tiszta hangú kabóca ciripelt a szobám előtt álló datolya-
szilvafa felső ágai közt. Minden nyáron hálás voltam, amikor más
kabócafélék, amelyek egész nyáron zajongtak, hirtelen abbahagy-
ták, és a tiszta hangú kabócák hangja váltotta fel őket. A dalukból
megtudtam, hogy a nedves évszak nemsokára elmúlik, és közeleg
a hideg ősz.
A daluk valahogy így szólt: „Szulu Szulululululu...”
Amikor csak meghallottam a tiszta hangú kabócák énekét, fel-
néztem a datolyafára, és azt gondoltam: „Hát persze! Ha énekel, jó
magasról kell énekelnie, hogy a faluban mindenki hallja és örül-
hessen. Ki hallaná meg, ha egy gödörbe mászna, és ott énekelne?”
Hamar rájöttem, hogy mind a nyári kabócák, mind a tiszta
hangú kabócák a szeretetért dalolnak.
Akár így énekeltek: „Mem-mem-mem”, akár így: „Szuluk szu-
lu”, azért adtak ki hangokat, hogy a párjukat csalogassák. Amikor
rájöttem erre, nem tudtam megállni nevetés nélkül, ha egy rovar
elkezdett dalolni.
43
„Ó, szóval szeretetre vágysz? Rajta, csak dalolj, és találj magad-

nak egy jó párt!”
Fokozatosan megtanultam, hogyan lehetek barátja a termé-
szetben mindennek, hogy megoszthassuk egymással a szívünket.
A Sárga-tenger partja mindössze négy kilométerre volt a há-
zunktól. Elég közel ahhoz, hogy könnyedén láthattam bármilyen
magas helyről az otthonunk közelében. A tengerhez vezető út
mentén vízmedencék sorakoztak, kis patak kötötte őket össze.
Gyakran ástam a poshadt víz szagú medencék körül, hogy an-
golnát vagy édesvízi rákot fogjak. Mindenféle próbáltam a külön-
féle vízi élőlényeket elkapni, így megtanultam, melyik hol lakik.
Az angolnák a természetüknél fogva nem szeretnek mutatkozni,
ezért hosszú testüket rákok odújába és más hasonló helyekre rej-
tik. Gyakran azonban nem fér be az egész testük a lyukba, így
a farkuk vége kikandikál. Könnyedén elkaptam őket, egyszerűen
csak megragadtam a farkukat, és kihúztam a lyukból az angol-
nákat. Ha társaság érkezett hozzánk, és párolt angolnát szeret-
tek volna enni, semmiség volt oda-vissza hat kilométert futnom
a medencékig, hogy hozzak úgy öt angolnát. Nyári szünidőben
gyakran több mint negyven angolnát is fogtam egy nap alatt.
Volt egy házimunka, amit nem szerettem: a tehén legeltetése.
Amikor apám mondta, hogy legeltessem a tehenet, gyakran kivit-
tem a szomszéd falu legelőjére, ahol kikötöttem, azután elfutot-
tam. Kis idő elteltével azonban elkezdtem aggódni a tehén miatt.
Amikor visszanéztem rá, még mindig ott volt, ahová kikötöttem.
Ott maradt, csak úgy, fél napra vagy tovább is, bőgve és várva,
hogy valaki legeltesse. A távolból hallva a tehenet, megsajnál-
tam és azt gondoltam: „Ez a tehén! Mihez kezdjek vele?” El lehet
képzelni, hogy éreztem magam, amikor semmibe vettem a tehén
bőgését. Mégis, amikor késő este visszamentem hozzá, nem volt
44
mérges, nem próbált felöklelni a szarvával, inkább örült nekem.

Ebből felismertem, hogy az élet fontos céljainak eléréséhez az em-
ber hozzáállásának hasonlónak kell lennie a tehénéhez. Várd ki az
alkalmas pillanatot türelemmel, és valami jó fog történni.
Volt a házunknál egy kutya, amelyet nagyon szerettem. Olyan
okos volt, hogy mikor eljött az idő, hogy hazaérjek az iskolából,
már akkor futott elém, amikor még messze voltam otthonról. Ha
látott, boldognak tűnt. Mindig jobb kézzel simogattam. Így, még
ha úgy is alakult, hogy a bal oldalamon volt, átment a jobb olda-
lamra, hozzám dörzsölte a fejét, és kérte, hogy simogassam. Ak-
kor a jobb kezemmel megsimogattam a fejét és a hátát, különben
a kutya nyüszített és körbe futkosott körülöttem, amint mentem
lefelé az úton.
− Te zsivány! − mondtam neki. − Tudsz valamit a szeretetről,
igaz? Szereted a szeretetet?
Az állatok ismerik a szeretetet. Láttatok már tyúkanyót, amint
a tojásain ül és költ? A tyúk nyitva tartja a szemét, és topog a lá-
bával a földön, hogy senki ne menjen a közelébe. Én ki-be járkál-
tam a tyúkólba, mert tudtam, hogy ez dühíti a tyúkot. Amikor
bementem, a tyúk kinyújtotta a nyakát és megpróbált rám ijesz-
teni. Meghátrálás helyett én is fenyegetően viselkedtem. Miután
néhányszor bementem a tyúkólba, a tyúk úgy tett, mintha nem
látna, de továbbra is felborzolta magát, a karmai pedig hosszúak
és élesek voltak. Úgy nézett ki, mintha rám akarna támadni, de a
tojások miatt nem mozdulhatott. Így csak ült ott aggodalmában.
Odamentem és megérintettem a tollait, de meg sem moccant.
Úgy tűnt, eltökélte, hogy nem mozdul, amíg a tojásai ki nem kel-
tek, még ha valaki ki is tépi az összes melltollát. Mivel a szeretet
rendíthetetlenül a tojásaihoz köti, a tyúknak olyan hatalma van,
hogy még a kakas sem csinálhatja azt, amit akar. A tyúk teljes
45
tekintéllyel rendelkezik az ég alatt, mintha azt mondaná: „Nem

érdekel, ki vagy. Jobb, ha nem zavarod a tojásaimat.”
A szeretet megnyilvánulása az is, amikor a koca világra hozza
a malacokat. Mindenhová követtem egy kocát, így megfigyelhet-
tem, amint életet ad az almának. A születés pillanatában a koca
hangos röffenéssel nyom egyet, és a malac kicsúszik a földre. A
koca még egyet röffen, és kijön a második malac. Hasonló a hely-
zet a macskákkal és a kutyákkal is. Nagyon boldog voltam, amint
láttam világra jönni ezeket az újszülött kisállatokat, amelyek még
ki sem nyitották a szemüket. Akaratlanul is örömmel felnevettem.
Másfelől sok gyötrelmet okozott nekem, ha egy állatot elpusz-
tulni láttam. A falutól egy kicsit távolabb volt egy mészárszék.
Amikor a tehén bement a mészárszékbe, egy hentes bukkant elő
a semmiből és akkora fémkalapáccsal ütötte le, mint egy ember
alkarja. A tehén összeesett. A következő pillanatban lenyúzták a
bőrét és levágták a lábait. Az élethez mindenki reménytelenül ra-
gaszkodik, így a tehén megmaradt csonkjai még a láb levágása
után is tovább remegtek. Ettől a látványtól könnyek szöktek a sze-
membe és hangosan sírtam.
Gyermekkoromtól fogva van egy különleges adottságom. Tu-
dok bizonyos dolgokról, amiről mások nem, mintha valamiféle
természetes paranormális képességem lenne. Ha azt mondtam,
esni fog, akkor esett is. Vagy például ha otthon ülve azt mondtam:
„A szomszéd faluban ez-és-ez az öregember ma nem érzi jól ma-
gát.”, mindig igaznak bizonyult. Nyolcéves korom óta jól ismer-
tek mint házasságszerzőt. A vőlegény és a menyasszony fényképe
alapján mindent meg tudtam állapítani. Ha azt mondtam: „Ez a
házasság rossz”, ők azonban mégis megházasodtak, elkerülhetet-
lenül elváltak később. Ezt még kilencvenévesem is folytatom, és
most már sokat el tudok mondani egy személyről pusztán abból,
46
ahogyan ül vagy ahogyan nevet.

Ha összpontosítottam a gondolataimat, meg tudtam monda-
ni, mit csinálnak a nővéreim egy bizonyos időben. Így, noha a
nővéreim szerettek engem, féltek is tőlem. Érezték, hogy tudom
az összes titkukat. Úgy tűnhet, mintha valami hihetetlen paranor-
mális erőm lenne, de valójában ezen nem kell csodálkozni. Még
a hangyák is, amelyekre gyakran jelentéktelen teremtményekként
gondolunk, képesek megmondani, mikor jön az esős évszak, és
olyan helyre mennek, ahol szárazon maradhatnak. A természettel
összhangban lévő embereknek meg kell tudniuk mondani, mi vár
rájuk. Ez nem olyan bonyolult dolog.
Ha valaki gondosan megvizsgálja a szarka fészkét, meg tudja
jósolni, honnan fog fújni a szél. A szarka a fészek bejáratát azzal
ellenkező oldalra teszi, ahonnan a szél fújni szokott. A csőrével
ágacskákat visz, és bonyolult módon összeszövi azokat, azután
sarat visz a csőrében és betapasztja a fészek tetejét és alját, hogy
az eső ne essen bele. Úgy rendezi a gallyak végét, hogy azok mind
egy irányba nézzenek. Mint tetőn az ereszcsatorna, ez egy helyre
vezeti az esőt. Még a szarkáknak is ilyen bölcsességük van az élet-
ben maradáshoz, így nem természetes-e, hogy az ember is rendel-
kezik ezzel a képességgel?
Ha marhavásáron voltunk apámmal, néha azt mondtam:
„Apám, ne vedd meg ezt a tehenet. Egy jó tehénnek jól kell kinéz-
nie a tarkójánál, és erős mellső patákkal kell rendelkeznie. Szilárd
farának és hátának kell lennie. Ez a tehén nem ilyen.” És tény-
leg, az a tehén nem kelt el. Apám megkérdezte: „Honnan tudod
mindezt?”, és azt válaszoltam: „Már anya méhében is tudtam eze-
ket.” Persze ezt nem komolyan mondtam.
Ha valaki szereti a teheneket, sok mindent megmondhat róluk.
A világon a leghatalmasabb erő a szeretet, és a legfélelmetesebb
47
dolog a lélek és a test egysége. Ha lecsendesítjük magunkat, és

összpontosítjuk a lelkünk, van mélyen lent egy hely, ahol a lélek
el tud nyugodni. Engednünk kell a lelkünknek, hogy elmenjen
arra a helyre. Ha lefekvéskor elvisszük oda a lelkünk, akkor ébre-
déskor rendkívül érzékenyek leszünk. Ez az a pillanat, amikor el
kell utasítani minden külső gondolatot és összpontosítani kell a
tudatot, így képesek leszünk mindennel kommunikálni. Aki nem
hiszi, próbálja ki most rögtön. A világon minden életforma hozzá
kapcsolódni akar ahhoz, ami a legtöbb szeretetet adja számára.
Így ha valamit nem igazán szeretünk, akkor birtoklásunk vagy
uralmunk hamis, és kénytelenek leszünk feladni.
48
Rovarokkal társalogva a világegyetemről
H
a az erdőben időt töltünk, megtisztul az elménk. A le-
velek susogása a szélben, a szél hangja, amint keresz-
tül fúj a nádason, a békák brekegése a tavacskában:
minden, amit hallunk, a természet hangja, semmi külső gondolat
nem lép az elménkbe. Ha kiürítjük az elménk, és egész lényünkbe
befogadjuk a természetet, nem különülünk el a természettől. A
természet belénk költözik, és teljesen eggyé válunk vele. Abban a
pillanatban, amikor eltűnik a határ köztünk és a természet között,
mélységes örömet érzünk. Így egyesülünk a természettel.
Mindig kincsként őriztem életem ilyen élményeit. Még most
is lehunyom a szemem, és olyan állapotba kerülök, amikor egy
vagyok a természettel. Van, aki ezt anátmannak, önvaló-nélküli-
ségnek hívja, de számomra ez több ennél, mert a természet belép,
és elfoglalja a kiürített helyet. Amíg ebben az állapotban vagyok,
hallgatom a természet – a fenyőfák vagy a bogarak − hangját −
és barátok leszünk. Ha elmentem egy faluba, tudtam az ott élő
emberek természetéről anélkül, hogy bárkivel találkoztam volna.
Elmentem a falu legelőjére, ott töltöttem az éjszakát, és hallgat-
tam, mit mesélnek a termények a mezőn. Láttam, hogy a növé-
nyek szomorúak vagy vidámak, és ebből tudtam, milyen emberek
élnek ott.
Lehettem börtönben Dél-Koreában, Amerikában vagy akár
Észak-Koreában; azért nem éreztem magam magányosnak és el-
szigeteltnek, mert még a börtönben is hallhattam a szél zúgását és
beszélhettem a bogarakkal, akik ott voltak velem.
49
Azt kérdezhetik, „Miről tud beszélni egy bogárral?” Még a

legkisebb homokszem is tartalmazza a világ alapelvét, és még
egy kevés por a levegőben is magában hordozza az univerzum
harmóniáját. Minden, ami körülöttünk van, számunkra elképzel-
hetetlenül összetett erők kombinációjából jött létre. Ezek az erők
szoros összefüggésben állnak egymással. Az univerzumban sem-
mi sem fogant Isten szívén kívül. Egyetlen levél mozgásában is az
univerzum lélegzése pihen.
Gyermekkorom óta együtt tudtam rezegni a természettel,
miközben a hegyeken és a mezőkön barangoltam. A természet
egyedülálló harmóniát hoz létre, ami fenséges és gyönyörű. Senki
sem próbál hivalkodni, senkit sem mellőznek, egyszerűen csak
páratlan harmónia áll fenn. Amikor nehézségem támadt, a ter-
mészet vigasztalt meg, amikor kétségbeesésemben összeomlot-
tam, újra felemelt. A gyermekek manapság városi környezetben
nőnek fel, és nincs lehetőségük a természet megismerésére, azon-
ban a természet iránti fogékonyságot kialakítani valójában sokkal
fontosabb a tudás fejlesztésénél. Mi értelme egyetemi végzettséget
nyújtani annak a gyereknek, aki nem képes keblében érezni a ter-
mészetet, és tompa az érzékelése? A természettől elszakadt ember
itt is, ott is össze tud szedni könyvbéli tudást, azután könnyen
önző és anyagias lesz.
Éreznünk kell a különbséget a lágy suttogásként hulló tavaszi
eső és a kopogva, ropogva hulló őszi eső hangja között. Csak arról
az emberről mondhatjuk, hogy igazi személyisége van, aki élvezi
a természettel való együtt rezgést. Az útszélen nyíló egyetlen pity-
pang sokkal értékesebb, mint a világ összes aranya. Szívünknek
tudnia kell, hogyan szeressük a természetet és hogyan szeressük
az embereket. Bárki, aki nem tudja szeretni a természetet vagy az
embereket, nem képest szeretni Istent. A természetben minden
Istent testesíti meg a szimbólum szintjén; az emberek szubsztan-
50
ciális lények, akiket Isten a képmására teremtett. Csak az az em-

ber tudja szeretni Istent, aki szereti a természetet.
Nem az összes időmet töltöttem játékkal a hegyekben és a me-
zőkön barangolva. Keményen dolgoztam is, hogy a bátyámnak
segítsek a gazdaság működtetésében. A gazdaságban sok feladat
van, amit egy bizonyos időszakban kell végezni. A rizsföldeket és
a mezőket be kell vetni. A rizs magoncokat át kell ültetni, a gazo-
kat ki kell húzgálni. A legnehezebb egy tábla kölest kigazolni. A
mag elvetése után a barázdákat legalább háromszor meg kell tisz-
títani a gaztól, és ez igencsak megterheli az ember hátát. Amikor
befejeztük, egy darabig nem tudtunk felegyenesedni. Az édesbur-
gonya nem túl jó ízű, ha agyagba ültetik. Egyharmad rész agyag,
kétharmad rész homok keverékébe kell ültetni ahhoz, hogy a leg-
jobb ízű édesburgonyát adja. A kukoricához az emberi ürülék volt
a legjobb trágya, ezért fogtam, a kezemmel kis darabokra törtem
a szilárd ürüléket. A farmon segítve megtanultam, mire van szük-
ség, hogy a bab jól nőjön, milyen talaj a legjobb a szójababnak, és
milyen talaj a legjobb a vörös babnak. A gazdák gazdája lettem.
Pjong-an tartomány az első helyek között volt, amelyek elfogad-
ták a kereszténységet. Ennek egyik megfigyelhető eredményeként
a gazdaságokat már egyenes vonalakba rendezték a harmincas és
a negyvenes években. A rizs magoncok átültetéséhez széltében
lefektettük a rizsföldön egy póznát, amelynek tizenkét, egymás-
tól egyenlő távolságra megrajzolt jelölése mutatta, hol mennek a
sorok. Ezután két ember mozgott a pózna mentén, akik hat-hat
sor magoncot ültettek. Később, amikor Korea déli részébe jöttem,
láttam, hogy zsinórokat húznak ki, és tucatnyi ember pancsol ott.
Sokkal kevésbé hatékony módszernek tűnt. Én két váll szélességű
terpeszbe álltam, így gyorsabban tudtam ültetni a magoncokat.
A rizs ültetési időszakban legalább a tandíjam fedezésére elegen-
dő pénzt meg tudtam keresni.
51
Lelkes diák
A
mikor tízéves lettem, apám beíratott a falunk hagyo-
mányos iskolájába, ahol egy idős ember kínai klasz-
szikusokat tanított. Ebben az iskolában csak annyit
kellett tennünk, hogy mindennap megtanultunk kívülről egy
könyvecskét. Összpontosítottam, és fél óra alatt befejeztem a me-
morizálást. Ha az iskolamester előtt el tudtam mondani az aznapi
leckét, akkor aznapra végeztem. Ha az iskolamester elszundikált
kora délután, otthagytam az iskolát, és a hegyekbe és a mezőkre
mentem. Minél több időt töltöttem a hegyekben, annál jobban
tudtam, hol lehet ehető növényeket találni. Végül már eleget et-
tem ezekből a növényekből ahhoz, hogy ebéd nélkül is ellegyek,
így nem kellett otthon ebédelnem.
Az iskolában Konfuciusztól a Lunyut olvastuk, illetve Men-
ciusz különböző műveit, valamint kínai karaktereket tanultunk.
Írásból kiemelkedő voltam, és tizenkét éves koromra az iskola-
mester velem készíttette a minta karaktereket, amiből a többi diák
tanult. Valójában én a hivatalos iskolába szerettem volna járni,
nem a hagyományos falusi iskolába. Úgy éreztem, nem lehet,
hogy csak Konfuciuszt és Menciuszt memorizálok, miközben
mások repülőgépeket építenek. Április volt, és apám már egész
évre kifizette a tandíjat. Noha tudtam ezt, eldöntöttem, hogy ab-
bahagyom a falusi iskolát, és igyekeztem rávenni apámat, hogy
küldjön egy hivatalos iskolába. Apám mellett a nagybátyámat is
próbáltam meggyőzni. Ahhoz, hogy átkerüljek az általános is-
kolába, vizsgát kellett tennem. Ahhoz, hogy tanuljak a vizsgára,
52
előkészítő iskolába kellett járnom. Rábeszéltem az egyik fiatalabb

unokatestvéremet, hogy jöjjön velem. Mindketten beiratkoztunk
a Vonbong előkészítő iskolába, és elkezdtük tanulmányainkat az
általános iskolába való átiratkozáshoz szükséges vizsgára.
Következő évben, mikor tizennégy éves voltam, letettem a
vizsgát és átmentem az Oszan iskola harmadik osztályába. Későn
kezdtem, de keményen tanultam, így az ötödik osztályt ki tudtam
hagyni. Az Oszan iskola nyolc kilométerre volt az otthonunktól,
de soha egy napot sem mulasztottam, és nem is késtem el az is-
kolából. Mindig, amikor egy dombot megmásztam, egy csoport
diák várt rám, én azonban olyan gyorsan lépkedtem, hogy nehe-
zen tudtak lépést tartani velem. Így mentem azon a hegyi úton,
ami olyan helyen volt, ahol a szóbeszéd szerint tigrisek is feltűn-
tek időnként.
Az Oszan iskola nacionalista iskola volt, amit Hun Ji Szang ala-
pított, aki tevékeny volt a függetlenségi mozgalomban. Nemcsak
a japán nyelvet nem oktatták, de a diákoknak egyenesen megtil-
tották, hogy japánul beszéljenek. Nekem erről más volt a vélemé-
nyem. Úgy éreztem, ismernünk kell az ellenségünket, ha le akar-
juk győzni. Még egy különbözeti vizsgát tettem, és bekerültem a
Csongdzsu Állami Általános Iskolába. Az állami iskolákban min-
den tárgyat japán nyelven oktattak, így a katakanát és a hiriganát3
az első tanítási napom előtti éjszakán memorizáltam. Egyáltalán
nem ismertem a japán nyelvet, így fogtam az összes tankönyvet
elsőtől negyedikig, és két hét alatt mindet memorizáltam. Ez le-
hetővé tette, hogy elkezdjem megérteni a nyelvet.
Mire a gimnáziumot elvégeztem, folyékonyan beszéltem ja-
pánul. Az érettségi napján jelentkeztem, hogy beszédet mondjak
Csongdzsu összegyűlt fontos személyiségei előtt. Ilyen helyzetben
3 A katakana és a hirigana két eltérő írásmód, amelyeket Japánban
használnak
53
általában a diáktól azt várják, hogy arról beszéljen, mennyire há-

lás a tanáraitól és az iskolától kapott támogatásért. Ehelyett min-
den egyes tanáromat nevén nevezve kritizáltam, és rámutattam az
iskola működtetésének problémáira. Beszéltem erről a történelmi
időszakról, és arról az elhatározásról, amit a felelős pozícióban
lévő személyeknek meg kell hozniuk. Ezt a meglehetősen kritikus
hangú beszédet végig japánul mondtam.
„A japán embereknek össze kell csomagolniuk, és mielőbb
vissza kell menniük Japánba – mondtam. − Ezt a földet őseink
ránk hagyományozták, és népünk minden jövőbeli generációjá-
nak itt kell élnie.”
A rendőrfőnök, a városvezető és a polgármester előtt mondtam
mindezt. Követtem Mun Jun Guk nagybátyám szellemét, és olyan
dolgokat mondtam, amiket senki más nem mert. A hallgatóság
mélyen megdöbbent. Amikor elhagytam a pódiumot, láttam,
hogy az emberek elsápadtak. Aznap semmi nem történt velem, de
később akadtak problémák. Attól a naptól fogva a japán rendőr-
ség megjelölt mint nyomon követendő személyt,figyelni kezdett,
és ahol tudott, kellemtelenséget okozott. Később, mikor Japánba
akartam menni, hogy folytassam tanulmányaimat, a rendőrfőnök
nem volt hajlandó lepecsételni az egyik űrlapot, amire szükségem
volt, és ez némi problémát okozott nekem. Veszélyes személynek
tekintett, akit nem szabad Japánba engedni, és megtagadta, hogy
rátegye a pecsétjét a nyomtatványra. Nagy vitám volt vele, mire
végül meggyőztem, hogy pecsételje le. Csak ezt követően tudtam
Japánba menni.
54
Második fejezet
KÖNNYEKKEL TELI SZÍV

Félelem és lelkesedés között
A
hogy idősebb és érettebb lettem, egyre jobban foglal-
koztatott a kérdés: „Mi leszek, ha felnövök?”. Élvez-
tem a természet megfigyelését és tanulmányozását,
ezért azt fontolgattam, hogy tudós legyek. Később meggondoltam
magam, amikor láttam a japán gyarmati hatóságok által kifosztott
emberek tragédiáját. Annyira szenvedtek, még táplálni sem tud-
ták magukat. Nem úgy tűnt, hogy tudósként, még ha Nobel díjat
nyerek is, letörölhetem a szenvedők könnyeit.
Olyan emberré akartam válni, aki képes eltüntetni mások
patakzó könnyeit és a szívük fájdalmát. Amikor az erdőben fe-
küdtem és a madarak dalát hallgattam, azt gondoltam: „A világot
olyan melegséggel és gyengédséggel kell megtölteni, mint ez a dal.
Olyasvalakivé kell válnom, aki az emberek életét olyan illatossá
teszi, mint a virágok.” Nem tudtam, milyen pályára kell lépnem
ahhoz, hogy ezt beteljesítsem, de meggyőződésemmé vált, hogy
olyan embernek kell lennem, aki örömet tud adni az embereknek.
Tíz éves koromban családunk áttért a kereszténységre, Mun
Jun Guk nagybátyámnak köszönhetően, aki lelkész volt és buz-
gó hitéletet élt. Attól kezdve hűen jártam a templomba, egy hetet
sem hagytam ki. Ha egy kicsit is elkéstem az Istentiszteletről, any-
nyira szégyelltem magam, hogy fel sem tudtam emelni a fejem.
Nem tudom, mit érthettem meg olyan fiatalon, ami erre ösztön-
zött, de Isten már határtalanul jelen volt az életemben. Egyre több
időt töltöttem olyan kérdésekkel birkózva, mint az élet és a halál,
valamint az emberi létezés szenvedése és szomorúsága.
56
. kön n y e k k e l t e l i szív .
Tizenkét évesen tanúja voltam annak, amikor dédapám sír-

ját áthelyezték. Általában csak a klán felnőtt tagjai vehetnek részt
ilyen eseményeken, de mindenképpen látni akartam saját sze-
memmel, hogy mi történik az emberrel, miután meghal. Végül
is meggyőztem a szüleimet, engedjék meg, hogy velük menjek.
Amikor a sírt kiásták, és láttam a maradványait, hatalmába kerí-
tett az ijedtség és a félelem. Mikor a felnőttek ünnepélyes szertar-
tással kinyitották a sírt, csak egy vézna csontvázat láttam. Nyoma
sem volt azoknak a vonásoknak, amikről apám és anyám mesélt
nekem. Nem volt más, csak a fehér csontok visszataszító látványa.
Eltartott egy darabig, amíg kihevertem dédapám csontjainak
megdöbbentő látványát. Azt mondtam magamnak: „Dédapa biz-
tos épp úgy nézett ki, mint mi. Ez azt jelenti, hogy a szüleim is
egy kupac fehér csonttá válnak, miután meghalnak? Ez történik
velem is, amikor meghalok? Mindenki meghal, de miután meg-
halunk, csak ott fekszünk, képtelenül arra, hogy bármit is gondol-
junk?” Nem tudtam kiverni ezeket a kérdéseket a fejemből.
Ez idő tájt számos különös dolog történt a házunkban. Egyikre
rendkívül élénken emlékszem. Amikor családunk ruhát szőtt, a
maradék fonalat mindig levettük a rokkáról, és eltettük egy cse-
répedénybe, amíg össze nem jött egy vég szövetre való. A szőttes,
amit ezekből a darabokból készítettünk − jedzsongnak hívták −,
különleges szőttes volt, amelyet ünnepi ruhák készítésére hasz-
náltak, amikor a család egy gyermeke megházasodott. Egy éjsza-
ka ezeket a maradék szálakat szétszórva találtuk meg egy szom-
széd falubeli öreg gesztenyefa ágain. Úgy nézett ki tőle a fa, mint-
ha fehérré vált volna. Nem értettük, ki vette ki a maradékokat az
edényből, ki vitte el az otthonunktól meglehetősen messze álló
gesztenyefáig, és ki szórta szét a fán. Nem olyasvalaminek nézett
ki, amit emberi kéz meg tud tenni, és ez mindenkit megrémített
a faluban.
57
Amikor tizenhat éves voltam, egyetlen év alatt átéltük öt fiata-

labb testvérem halálának tragédiáját. Szavak le nem írhatják szü-
leim szívet tépő fájdalmát, amint tizenhárom gyermekükből ilyen
rövid idő alatt ötöt elvesztettek. Úgy tűnt, a halál tovább terjed.
A klán más tagjai állataikat vesztették el. Az egyik család tehene
hirtelen elpusztult, noha tökéletesen egészséges volt. Egy másik
háznál számos ló pusztult el, egyik a másik után. Egy harmadik
háznál hét disznó múlt ki egyetlen éjszaka alatt.
Egyetlen család szenvedése, úgy tűnt, kapcsolódik a nemzet
és a világ szenvedéséhez. Egyre zaklatottabb voltam a koreai em-
berek nyomorult helyzete miatt, Japán egyre zsarnokibb uralma
alatt. Az embereknek nem volt elég élelmük. Néha kénytelenek
voltak összeszedni és megfőzni füvet, fakérget és bármit, amit ta-
láltak. Úgy tűnt, nem lesz vége a világ háborúinak. Azután egy
nap olvastam egy újságcikket egy velem egykorú középiskolás
öngyilkosságáról.
„Miért halt meg? − kérdeztem magam. − Mi vesz rá egy ilyen
fiatal embert arra, hogy megölje magát?” Teljesen összetört ez a
hír, mintha valaki hozzám közelállóval történt volna. A cikknél
kinyitott újság előtt zokogtam három napon és éjszakán keresztül.
A könnyek csak jöttek, és nem tudtam megállítani őket.
Nem tudtam felfogni a különös események sorát, vagy azt a
tényt, hogy tragikus dolgok történnek jó emberekkel. Dédapám
csontjainak látványa arra késztetett, hogy kérdéseket tegyek fel az
életről és a halálról; a házunkban és a házunk körül történt szo-
katlan események miatt pedig a vallásba kapaszkodtam. Azonban
Isten Szava, amit a templomban hallottam, magában nem volt
elegendő ahhoz, hogy azt a világos választ adja, amit kerestem.
Természetes volt, hogy elnehezült lelkemmel az imának szentel-
tem magam.
58
„Ki vagyok? Honnan jöttem? Mi az élet célja? Mi történik az

emberrel, amikor meghal? Van egy világ az örök léleknek? Isten
valóban létezik? Isten valóban mindenható? Ha igen, miért nézi
tétlenül a világ szomorúságát? Ha Isten teremtette a világot, Ő
teremtette a világ szenvedését is? Mi hozza el a Korea tragikus ja-
pán megszállás végét? Mi értelme van a koreaiak szenvedésének?
Miért gyűlölik egymást az emberek, miért küzdenek és miért
háborúskodnak?” Szívem telve volt ezekkel a komoly és alapve-
tő kérdésekkel. Senki sem tudta egykönnyen megválaszolni őket,
az egyetlen lehetőségem az imádkozás volt. Az ima segített meg-
nyugvást találni. Minden alkalommal, mikor kiterítettem Isten
elé szívem gyötrő problémáit, minden szenvedésem és bánatom
elenyészett, és a szívem megkönnyebbült. Elkezdtem egyre több
és több időt tölteni az imában, míg végül rendszeresen végig-
imádkoztam az éjszakát. Kivételes és értékes élményem volt en-
nek eredményeként az, amikor Isten megválaszolta imáimat. Az
a nap életem mindig legnagyobb becsben tartott emléke marad
− egy nap, amit soha nem felejtek el.
Húsvét előtti éjszaka volt, abban az évben, amikor tizenhat
éves lettem. A Mjodu hegyen voltam, egész éjjel imádkoztam, sír-
tam és válaszokért könyörögtem Istennek. Miért teremtett ilyen
világot, amit ennyire eltölt a bánat és a kétségbeesés? Miért hagy-
ta a mindenható, mindentudó Isten a világot ilyen fájdalomban?
Mit kell tennem szomorú hazámért? Könnyeket hullattam, amint
újra és újra feltettem ezeket a kérdéseket.
Húsvétkor kora hajnalban, miután az egész éjszakát imával
töltöttem, Jézus megjelent előttem. Egy pillanat alatt jelent meg,
akár a szélroham, és azt mondta nekem, „Isten nagyon szomorú
az emberiség fájdalma miatt. Különleges küldetést kell elvállal-
nod a földön, ami a Menny munkájával áll kapcsolatban.”
59
Aznap tisztán láttam Jézus szomorú, fájdalmas arcát. Tisztán

hallottam a hangját. Az élménytől, hogy tanúja voltam Jézus meg-
nyilatkozásának, testem hevesen remegni kezdett, ahogy a rezgő
nyár levelei reszketnek az erős szélben. Egyszerre kerített hatal-
mába olyan erős félelem, hogy úgy éreztem, meghalok, és olyan
mélységes hála, hogy úgy éreztem, felrobbanok. Jézus világosan
beszélt arról a munkáról, amelyet el kell végeznem. Szavai rendkí-
vüliek voltak: meg kell menteni az emberiséget a szenvedésből, és
örömet kell szerezni Istennek.
Kezdetben a válaszom ez volt: „Nem tudom megtenni. Ho-
gyan is tudnám? Egyáltalán miért adnál ilyen döntő fontosságú
küldetést nekem?” Igazán féltem. El akartam valahogy kerülni ezt
a küldetést, belekapaszkodtam ruhája szegélyébe és vigasztalha-
tatlanul sírtam.
60
Minél jobban fáj, annál jobban kell szeretni
V
égletes zűrzavarba zuhantam: szívemet nem tudtam
megnyitni szüleim felé, hogy megosszam velük ha-
talmas titkomat, de nem tarthattam meg magamnak
sem. Nem tudtam, mit tegyek. Nyilvánvalóvá vált, hogy külön-
leges küldetést kaptam a Mennytől. Ez mérhetetlen és félelmetes
felelősség volt. Rettegéssel borzadtam el, amikor arra gondoltam,
talán nem tudom egymagam véghezvinni. Minden eddiginél job-
ban belekapaszkodtam az imába, hogy lecsillapítsam összezava-
rodott szívemet, azonban ennek sem volt eredménye. Akármeny-
nyire próbáltam, egyetlen pillanatra sem tudtam feledni Jézussal
való találkozásom, ami teljesen megváltoztatta az életemet. Fáj-
dalmas arckifejezése szívembe vésődött; mintha beleégették vol-
na, és semmi másra nem tudtam gondolni. Attól a naptól kezdve
teljesen belemerültem Isten szavába. Volt, amikor végtelen sötét-
ség vett körül, és olyan fájdalommal töltött el, hogy nehéz volt lé-
legezni. Máskor szívem örömmel telt meg, mintha a reggeli napot
látnám a horizont fölé emelkedni. Ilyen napok sorát éltem át, ami
az ima egyre mélyebb és mélyebb világába vezetett el. Akkoriban
a következő verset költöttem, hogy lecsendesítsem a szívemet és
a könnyeimet:
A dicsőség koronája
Fáj, ha az emberekben kétkedem.

Elviselhetetlen, ha ítélkezem felettük.
Nincs értéke létezésemnek, ha gyűlölök.
61
Mégis, ha bízom, csalatkozom.

Ha szeretek, elárulnak.
Szenvedek és búsulok éjjel, fejemet fogva:
Talán tévedek?
Igen, nincs igazam.

Ha be is csapnak, mégis bízz.
Noha elárulnak, mégis bocsáss meg.
Szeress maradéktalanul, még azokat is, kik gyűlölnek.
Töröld le könnyeid, és köszöntsd mosollyal

Azokat, kik nem ismernek mást, mint a csalást,
És kik megbánás nélkül árulnak el.
Ó Mester, a szeretet fájdalma.

Tekints kezemre.
Helyezd a kezed keblemre.
Szétszakad a szívem, mily gyötrődés.
Azonban ha szerettem, kik ellenem tettek,

Győzelmet hoztam.
Ha te is megteszed ugyanezt,
Neked adom a dicsőség koronáját.
Átöleltem az igazság új szavait, amit közvetlenül Jézus adott

nekem, és hagytam, hogy teljesen rabul ejtsen Isten. Merőben
más életet kezdtem élni. Sok mindenről kellett gondolkodnom, és
fokozatosan egyre szótlanabb fiúvá váltam.
Aki Isten útját járja, annak egész szívvel és teljes odaadás-
sal kell követnie a célját. Ez a cél rendületlenséget követel meg.
62
Születésemtől fogva makacs vagyok, így mindig volt bennem

jócskán állhatatosság. Arra használtam ezt az Isten adta kitartást,
hogy legyőzzem a nehézségeket és kövessem a nekem szánt utat.
Ha ingadozni kezdtem, azzal szilárdítottam meg magam, hogy
visszaemlékeztem: „Közvetlenül Isten szavát kaptam meg.”. Nem
volt könnyű ezt az utat választani, mert megkövetelte tőlem, hogy
feláldozzam a fiatalságom hátralévő részét. Néha úgy éreztem, in-
kább elkerülném ezt az utat.
A bölcs ember a jövőbe helyezi reményét, és tovább megy elő-
re, legyen bármilyen nehéz. A bolond ember azonban eldobja
a jövőjét az azonnali boldogság érdekében. Magam is időnként
bolond gondolatokat ápoltam, amikor még nagyon fiatal voltam,
végül azonban a bölcs ember útját választottam. Boldogan aján-
lottam fel az életem, hogy kövessem az utat, amire Isten vágyott.
Ha akartam volna, sem tudtam volna elfutni; ez volt az egyetlen
út, amit választhattam.
Miért engem hívott el Isten? Még most, kilencven évesen is,
minden nap meglepődöm, hogy Isten miért engem hívott el. A
világ összes embere közül miért pont engem választott? Nem
azért, mert olyan különösen jó megjelenésű lettem volna, illetve
kiemelkedő személyiségem vagy mély meggyőződésem lett vol-
na. Jelentéktelen, makacs és bolondos fiatal fiú voltam csupán.
Ha Isten látott bennem valamit, akkor biztosan az őszinte szí-
vet, amely a szeretet könnyeivel keresi Őt. Bármikor és bárhol,
a szeretet a legfontosabb. Isten olyan személyt keresett, aki a sze-
retet szívével él, és aki, ha szenvedéssel találkozik, szeretetével
ki tudja metszeni annak következményeit. Falusi fiú voltam, aki
semmit sem tudott felmutatni. Még most is megalkuvások nélkül
kitartok amellett, hogy feláldozzam az életem, és egyedül Isten
szeretetéért éljek.
63
Egymagam semmit sem tudtam tenni, így Isten elé vittem az

összes kérdésemet. Megkérdeztem: „Isten, valóban létezel?”, és
így tudtam meg, hogy Ő tényleg létezik. Megkérdeztem: „Isten,
van bármilyen dédelgetett kívánságod?”, és így tudtam meg, hogy
Ő is dédelget vágyakat. Megkérdeztem, „Istenem, szükséged van
rám?”, és így fedeztem fel, hogy szüksége van rám.
Azokon a napokon, amikor az imám és az odaadásom össze-
kapcsolódott a Mennyel, Jézus kivétel nélkül megjelent nekem
és különleges üzenetet adott át. Ha komoly volt a vágyam, hogy
megtudjak valamit, Jézus megjelent, gyengéden rám nézett, és az
igazság válaszát adta nekem. Szavai mindig találóak voltak, és éles
nyílvesszőkként mélyen a szívembe fúródtak. Nem csupán szavak
voltak, hanem kinyilatkoztatások a világegyetem teremtéséről,
amelyek egy új világ ajtaját nyitották meg. Lágy szellőnek tűnt,
ahogy Jézus beszélt, de a szavait a szívembe zártam, és olyan el-
szántan imádkoztam, hogy az imám egy fa gyökerét is ki tudta
volna fordítani. Fokozatosan új felismerésre jutottam arról, mi
volt Isten célja a világegyetem teremtésével kapcsolatban, és mik
a teremtés elvei.
Abban az évben nyáron zarándoklatra mentem, körbe az or-
szágban. Nem volt pénzem. Házakhoz mentem és élelmet kér-
tem. Ha szerencsés voltam, egy teherautó elvitt egy darabon. Így
látogattam el az ország minden szegletébe. Bármerre mentem,
azt láttam, hogy hazám a könnyek olvasztótégelye. Vége-hossza
nem volt az éhező emberek szenvedő sóhajainak. Könnyeik szinte
hömpölygő folyóvá dagadtak.
„Ennek a boldogtalan történelemnek véget kell érnie, amilyen
hamar csak lehet − mondtam magamban. − Nem hagyhatjuk,
hogy népünk szomorúságban és kétségbeesésben szenvedjen. Va-
lahogyan meg kell találnom a módját, hogy Japánba és Ameriká-
64
ba menjek, hogy megismertessem a világgal a koreai nép nagy-

szerűségét.”
A zarándoklatom után kétszer akkora elhatározással tekintet-
tem jövőbeni munkámra. Ahogy ökölbe szorítottam a kezem, el-
mém teljesen összpontosult, és képes voltam tisztán látni az utat,
amelyet életem során követnem kell: „Feltétlenül meg fogom
menteni népünket és elhozom Isten békéjét a földre.”
65
A kés, amelyet nem éleznek, eltompul
A
gimnázium befejezése után Szöulba költöztem, és
egyedül éltem a Hukszok Dong városrészben, mi-
közben a Kjongszong Kereskedelmi és Műszaki Kö-
zépiskolába jártam. A tél Szöulban rendkívül hideg volt. Megszo-
kott volt, hogy a hőmérséklet mínusz húsz Celsius fok alá esett,
és ilyenkor a Han folyó befagyott. A ház, amelyben laktam, egy
hegygerincen állt, és nem volt csapvíz. Kútból húztuk fel a vizet,
amely olyan mély volt, hogy több mint tíz karhossznyi kötél kel-
lett, mire a vödör elérte a vizet. A kötél állandóan elszakadt, így
készítettem egy láncot, és hozzáerősítettem a vödörhöz. Minden
alkalommal, amikor vizet húztam, a kezem hozzáfagyott a lánc-
hoz, és csak lehelgetve tudtam felmelegíteni.
A kötőtudományomat használtam a hideg elleni harcban. Ké-
szítettem szvettert, vastag zoknikat, sapkát és kesztyűt. A sapka
olyan elegáns volt, hogy amikor a városban viseltem, az emberek
nőnek néztek.
Sohasem fűtöttem a szobát, még a leghidegebb téli napokon
sem, leginkább azért, mert nem volt rá pénzem. Így is úgy érez-
tem, hogy azzal, hogy tető van a fejem felett, mikor alszom, lu-
xusban élek a hajléktalan emberekhez képest, akik kénytelenek
kitalálni, hogy tudnak melegen maradni az utcán. Egy nap olyan
hideg volt, hogy alváskor egy lámpaizzót tartottam a testemhez
a paplan alatt, akár egy forróvizes palackot. Éjszaka megégettem
magam a forró izzóval, még a bőröm is lejött itt-ott. Még most is,
ha valaki Szöult említi, az első dolog, ami eszembe jut, az, hogy
66
milyen hideg volt akkor régen.

Ételem egy tál rizs volt, legfeljebb egy körettel, holott az átlagos
koreai ételekhez akár tizenkét köret is tartozik. Minden étkezés-
hez egy köret jutott, ami elegendő is volt. Ma is, a szokás miatt,
amit az egyedül töltött idő alatt alakítottam ki, nincs szükségem
sok köretre. Inkább legyen csak egy, ami jól van elkészítve. Ha
olyan ételt látok, amihez sok köret van, az csak zavaró. Sosem
ebédeltem, amíg iskolába jártam. Gyermekként a hegyekben ba-
rangolva megszoktam, hogy naponta csak kétszer eszem. Ezt az
életstílust folytattam közel harminc éves koromig.
A Szöulban töltött időm során jól megértettem, mennyi mun-
kával jár a háztartásvezetés.
A nyolcvanas években visszatértem Hukszok Dongba és meg-
lepődve fedeztem fel, hogy még mindig áll a ház, ahol egykor él-
tem. Megvolt a szoba, ahol laktam, és az udvar is, ahol a ruhát te-
regettem. Szomorúan láttam azonban, hogy a kút, ahol a kezemet
kellett lehelgetni, amint húztam fel a vedreket, már eltűnt.
A Hukszok Dongban töltött időm során a következő mottót
vettem fel: „Mielőtt az univerzumot uralni akarod, légy képes tö-
kéletesen uralni önmagadat.” Ez azt jelentette, hogy ahhoz, hogy
meglegyen az erőm a nemzet és a világ megmentéséhez, először
a saját testemet kell edzenem. Imával és meditációval, sporttal és
testgyakorlatokkal edzettem magam. Ennek eredményeképpen
nem ingathatott meg az éhség, illetve semmilyen más érzelem
vagy a fizikai test vágya. Még evés közben is azt mondtam: „Rizs,
azt akarom, hogy trágya legyél ahhoz a munkához, amire felkészí-
tem magam.” Bokszot, focit és önvédelmi technikákat tanultam.
Emiatt, noha felszedtem némi súlyt fiatalkorom óta, még mindig
olyan rugalmas vagyok, akár egy fiatalember.
A Kjongszong Kereskedelmi és Műszaki Középiskolában
67
az volt a rendszabály, hogy a diákok felváltva takarították az osz-

tálytermüket. Az osztályomban elhatároztam, hogy mindennap
én fogom kitakarítani a termet egymagam. Nem egyfajta bünte-
tésképpen csináltam ezt. Mélyről jövő vágyam kifejeződése volt,
ami természetesen áradt ki belőlem, hogy jobban szeressem az is-
kolát, mint bárki más. Eleinte mások próbáltak segíteni, de láthat-
ták, hogy nem értékelem, és inkább magam szerettem csinálni.
Végül az osztálytársaim eldöntötték „Rajta, akkor csináld egye-
dül.” Így a takarítás az én munkám lett.
Szokatlanul csendes diák voltam. Osztálytársaimtól eltérően
nem vettem részt üres csevegésben, gyakran egy teljes nap eltelt
anélkül, hogy egy szót szóltam volna. Ez lehetett az oka annak,
hogy noha soha nem keveredtem fizikai erőszakba, osztálytársa-
im tisztelettel bántak velem, és odafigyeltek, hogyan viselkednek
a jelenlétemben. Ha a mosdóba mentem, és a diákok sorban állva
várakoztak, rögtön előre engedtek. Ha valakinek problémája volt,
gyakran engem kerestek meg tanácsért.
Az osztályban nagyon kitartóan tettem fel kérdéseket, és nem
kevés tanárt zavarba hoztam a kérdéseimmel. Például, mikor ma-
tematikából vagy fizikából új képletet tanultunk, megkérdeztem:
− Ki alkotta ezt a képletet? Kérem, magyarázza el nekünk lépésről
lépésre, hogy pontosan megérthessem. − Nem voltam hajlandó
visszakozni, amíg világos választ nem kaptam. Könyörtelen vol-
tam a tanáraimmal, mind mélyebbre és mélyebbre ástam. Nem
tudtam elfogadni a világ semmilyen alapelvét addig, amíg szét
nem szedtem és magam ki nem találtam. Végül eljutottam oda,
hogy azt kívántam, bárcsak én fedeztem volna fel ezt a gyönyörű
formulát. A makacs személyiség, ami miatt kisgyermekként átsír-
tam az éjszakát, megjelent a tanulmányaim során is. Úgy, mint
amikor imádkoztam, teljesen átadtam magam a tanulásnak is, tel-
68
jes őszinteséggel és odaadással.

Bármilyen feladat, amit végzünk, őszinteséget és odaadást kö-
vetel meg, és nem csupán egy vagy két napig. Összefüggő folya-
matnak kell lennie. Az a kés, amit egyszer használnak, és sosem
fennek meg, eltompul. Ugyanez igaz az őszinteségre és az oda-
adásra. Napi szinten folytatni kell erőfeszítéseinket, azzal a gon-
dolattal, hogy naponta élezzük a pengénket. Bármi is a feladat, ha
így folytatjuk az erőfeszítést, végül egy titokzatos állapotot érünk
el. Ha felkapsz egy ecsetet, őszinteségedet és odaadásodat a ke-
zedre összpontosítod, és azt mondod magadnak: „Jön egy nagy-
szerű művész, és segíteni fog nekem”, nagyszerű festményt tudsz
alkotni, ami lelkesíteni fogja a világot.
Annak szenteltem magam, hogy megtanuljak mindenki más-
nál gyorsabban és pontosabban beszélni. Behúzódtam egy kis
szobába, ahol senki sem hallhatott, és hangosan nyelvtörőket gya-
koroltam. Gyakoroltam, hogyan tudom nagyon gyorsan kiejteni,
amit mondani akarok. Végül képes voltam tíz szót kimondani az
idő alatt, amíg más csak egyet. Még most is, noha idős vagyok, na-
gyon gyorsan tudok beszélni. Egyesek azt mondják, olyan gyor-
san beszélek, hogy nehezükre esik megérteni, de a szívem annyi-
ra siet, hogy nem tudom elviselni, ha lassan kell beszélnem. Az
elmém tele van dolgokkal, amiket el akarok mondani. Hogyan
lassíthatnék?
Ilyen értelemben nagyon is hasonlítok a nagyapámra, aki
szeretett beszélni az emberekkel. Nagyapám képes volt három
vagy négy órán keresztül beszélni az emberekhez házunk ven-
dégszobájában, elmagyarázva nekik véleményét a nap esemé-
nyeiről. Én is így vagyok ezzel. Ha másokkal vagyok, és meg-
van a jó szívbéli kommunikáció, teljesen elveszítem az időér-
zékemet, és nem tudom, vajon lemegy a nap vagy épp feljön.
69
A szavak megállíthatatlan folyamot alkotnak a szívemben. Ami-

kor ilyen vagyok, eszembe sem jut, hogy egyek, csak beszélek.
Nehéz azoknak az embereknek, akik hallgatnak és elkezd gyön-
gyözni a homlokuk. Az én arcomon is izzadság folyik, amint to-
vább beszélek, ők azonban nem merik kimenteni magukat és nem
mernek elmenni. Gyakran végül mindannyian egész éjszaka fenn
vagyunk.
70
Kulcs egy nagy titok megfejtéséhez
É
ppúgy, ahogyan minden hegyet megmásztam a szülő-
falum környékén, Szöulnak is minden szegletét felfe-
deztem. Abban az időben villamos vonal futott a város
egyik végétől a másikig. A jegy ára csak öt cson4 volt, de nem
akartam elkölteni azt a pénzt, így gyalog mentem be a városköz-
pontba. Meleg nyári napokon csöpögött rólam a víz az izzadság-
tól, amint sétáltam, fagyos téli napokon szinte szaladtam, mintha
utat fúrnék magamnak a metsző északi szélbe. Olyan gyorsan jár-
tam, hogy Hukszok Dongból a Han folyón keresztül a Dzsong
Roban lévő Hva Sin áruházig eljutottam mindössze negyvenöt
perc alatt. A legtöbb embernek ez másfél órába telne, így el lehet
képzelni, milyen gyorsan mentem. A villamosjegy árát megspó-
roltam, a pénzt pedig olyan embereknek adtam, akiknek nálam
nagyobb szükségük volt rá. Olyan kis összeg volt, hogy kínos
volt odaadni, de olyan szívvel adtam, mintha az egész vagyono-
mat nyújtottam volna át. Azzal az imával adtam oda, hogy ez a
pénz egy mag lehessen, amely sok áldást hoz az illetőnek. Min-
den áprilisban a családom pénzt küldött a tandíjamra. De nem
nézhettem tétlenül, hogy körülöttem az emberek pénzügyi ne-
hézségekkel küzdenek, így a pénz még májusig sem tartott ki.
Egyszer iskolába menet találkoztam egy annyira beteg emberrel,
hogy úgy tűnt, haldoklik. Annyira sajnáltam, hogy nem tud-
tam elmenni mellette. Elvittem a hátamon egy kórházba, amely
mintegy két kilométerre volt. Nálam volt a pénz, amit a tandí-
jamra akartam felhasználni, így kifizettem a kórházi számlát.
4 a von váltópénze (fillér)
71
Ezek után azonban semmi sem maradt. Az elkövetkező napokban

az iskola ismételten követelte, hogy fizessem be a tandíjat. A bará-
taim megsajnáltak, és gyűjtést szerveztek nekem. Soha nem felej-
tem el azokat a barátokat, akik megsegítettek abban a helyzetben.
A segítség adása és elfogadása olyan kapcsolat, amelyet a
menny hoz létre. Talán nem ismered fel abban a pillanatban, de
később visszagondolva megérted: „Ó, tehát ezért küldött engem
oda Isten akkor!” Így ha hirtelen egy segítségre szoruló személy
jelenik meg előtted, fel kell ismerned, hogy a Menny küldött té-
ged ahhoz az emberhez, hogy segíts neki, és aztán tedd meg, ami
tőled telik. Ha a Menny azt akarja, hogy tízegységnyi segítséget
nyújts neki, akkor nem elegendő, ha csak ötöt adsz. Ha a Meny-
ny azt mondja, adj neki tízet, akkor adj neki százat. Ha segítesz
valakinek, késznek kell lenned arra, hogy kiürítsd a tárcádat, ha
szükséges.
Szöulban találkoztam életemben először a baram dukkal, ami
szó szerint ‚fuvallat-rizssütemény’. Színes rizssütemény, gyönyö-
rű elrendezéssel. Lenyűgözött, amikor először láttam, milyen
csodálatosan néz ki. Amikor azonban beleharaptam az egyikbe,
azt tapasztaltam, hogy belül nincs más, csak levegő. Egyszerűen
szétomlott a számban.
Akkor rájöttem valamire Szöullal kapcsolatban. Szöul épp
olyan, mint egy fuvallat-rizssütemény. Megértettem, Korea más
részein miért gondolják fösvénynek a szöuliakat. A felszínen Szö-
ul gazdag és fontos emberekkel teli világnak tűnt, valójában azon-
ban tele volt szegény emberekkel. Sok koldus élt a Han folyó hídja
alatt, csupán rongyokba öltözve. Elmentem hozzájuk, levágtam
a hajukat, és megosztottam velük a szívemet. A szegények sok
könnyet ontanak, és sok fájdalom gyülemlik fel a szívükben. Csak
pár szót szóltam valakihez, és könnyekben tört ki. Néha egyikük
72
rizst adott nekem, amit koldulás közben kapott. Piszoktól kérges

kézzel nyújtotta át. Soha nem utasítottam el az ételt. Örömteli
szívvel fogadtam el.
A szülőfalumban minden vasárnap templomba jártam, ezt a
gyakorlatot Szöulban is folytattam. Többnyire a hukszok dongi
Mjungszude Jézus Egyházba jártam, illetve a Szobingo Pünkösdi
Egyházba, amely a Han folyó túlsó partján, a homokpadon tar-
totta az Istentiszteletet. Hideg téli napokon, amint sétáltam át a
befagyott folyón Szobingo Dongba, a jég ropogott a lábam alatt.
A templomban a Vasárnapi Iskola tanítójaként szolgáltam, ahol a
gyerekek mindig élvezték az érdekes óráimat. Már nem nem tu-
dok olyan jól vicceket mondani, mint fiatalkoromban, de akkori-
ban sok mókás történetet meséltem. Amikor sírtam, velem sírtak,
amikor nevettem, velem nevettek. Annyira népszerű voltam köz-
tük, hogy követtek, bármerre is mentem.
A Mjungszude mögött áll a Sodal hegy, más néven Darma
hegy. Gyakran felmásztam a Darma hegyen egy magas sziklára
és az éjszakát ott töltöttem imádkozással. Akár meleg, akár hi-
deg idő volt, imába merültem, nem mulasztva el egyetlen éjszakát
sem. Ha egyszer belemerültem az imába, sírni kezdtem, és az or-
rom folyni kezdett. Órákig imádkoztam a szavak felett, amelye-
ket Istentől kaptam. Szavai kódolt üzenethez hasonlítottak, úgy
éreztem, szükséges még mélyebben imába merülnöm. Így visz-
szagondolva ráébredek, hogy Isten már akkor a kezembe helyezte
a titkokhoz vezető ajtó kulcsát. Azonban nem tudtam kinyitni az
ajtót, mert imáim nem voltak elegendők. Annyira belefeledkez-
tem, hogy mikor az ételem ettem, nem tűnt úgy, mintha ennék.
Lefekvéskor becsuktam a szemem, de nem tudtam elaludni.
A házban lévő többi diák nem tudta, hogy a hegyre já-
rok fel imádkozni. Biztosan érezték azonban, hogy valahogy
73
más vagyok, mert tisztelettel fordultak felém. Általában jól ki-

jöttünk, megnevettettük egymást mókás történetekkel. Bárkivel
jó kapcsolatot tudok teremteni. Ha egy idős hölgy jön hozzám,
össze tudunk barátkozni. Ha gyerekek, tudok játszani velük. Szív-
béli kommunikáció lehetséges bárkivel, ha szeretettel fordulunk
hozzá.
Li Gi Van asszony az után került közel hozzám, hogy lelkesí-
tették a kora reggeli imáim a templomban. Fenntartottuk a kap-
csolatot több mint ötven éven keresztül, amikor nyolcvanévesen
itt hagyta ezt a világot. Húga, Li Gi Bong, mindig elfoglalt volt
a vendégház teendőivel, de mindig melegséggel fordult hozzám.
Azt mondta, nem igazán érzi magát jól, ha nem talál valamit, amit
értem tehet. Próbált további köreteket adni az ételeimhez. Nem
beszéltem sokat és nem voltam túl érdekes, így nem tudom, miért
akart olyan jól bánni velem. Egy kis idő múlva, amikor a japán
gyarmati rendőrség a Kjunggi Tartományi Rendőrségen tartott
fogva, hozott nekem ruhát és ételt. Most is szívet melengető rá
gondolnom.
Ismertem egy bizonyos Szong asszonyt is, akinek kis bolt-
ja volt a vendégház közelében. Sokat segített nekem ebben az idő-
ben. Azt mondta, hogy az, aki távol lakik a szülővárosától, folyton
éhes, és elhozta a boltjából azokat a dolgokat, amiket nem tudott
eladni. Kicsi bolt volt, és épphogy elegendő pénzt keresett ahhoz,
hogy magát fenntartsa, de mindig jó szívvel gondoskodott rólam.
Egy nap a Han folyó melletti homokos sávon tartottuk az Is-
tentiszteletet. Amikor eljött az ebéd ideje, mindenki keresett egy
helyet, hogy leüljön és egyen. Szokásom szerint nem ebédeltem,
és kényelmetlenül éreztem volna magam ott üldögélve, amíg a
többiek esznek. Halkan elsétáltam a csoporttól, és találtam egy
helyet, ahol leülhettem egy kőrakásra. Szong asszony meglátott,
74
és hozott két szelet kenyeret és egy kis ízesített jeget. Milyen hálás
voltam! Pár fillér ára volt csupán, de nem tudom elfelejteni a há-
lát, amit abban a pillanatban éreztem.
Soha nem felejtem el, ha valaki segít nekem, mindegy, milyen
keveset. Még most, kilencven évesen is fejből fel tudom sorolni az
összes olyan esetet, amikor az emberek segítettek, és azt is, hogy
hogyan. Soha nem tudom elfelejteni azokat, akik habozás nélkül
vállalták a nehézségeket, és nagylelkűen nekem adták az áldásu-
kat.
Ha szívességek kapok, fontos, hogy visszafizessem. Ha nem
tudok találkozni azzal, aki tette, fontos, hogy emlékezzek rá a szí-
vemben. Azzal a komoly gondolattal kell élnem, hogy valaki más-
nak segítve hálálom meg az ő segítségét.
75
Forrón lángoló tűzgolyó
M
iután 1942-ben végeztem a Kjongszong Intézmény-
ben, Japánba utaztam, hogy folytassam tanulmá-
nyaimat. Azért mentem, mert éreztem, pontos is-
meretekre van szükségem Japánról. Miközben Puszanba mentem
a vonaton, megállás nélkül folytak a könnyeim. Eltakartam ma-
gam a kabátommal, és hangosan zokogtam. A sírástól folyt az or-
rom és feldagadt az arcom. Bántott a gondolat, hogy hátrahagyom
az országomat, miközben az a gyarmati uralom igájában szenved.
Sírás közben kinéztem az ablakon, és láttam, hogy a hegyek és a
folyók még szomorúbban sírnak. Saját szememmel láttam a köny-
nyeket folyni a füvekből és a fákból. Erre a látomásra azt mond-
tam: „Ígérem hazám hegyeinek és folyóinak, hogy visszatérek, és
magammal hozom hazám szabadulását. Hát ne sírjatok, hanem
várjatok rám”.
A Puszanból Simonoszekibe induló kompra április elsején
hajnali két órakor szálltam fel. Erős szél volt aznap éjjel, de nem
tudtam elhagyni a fedélzetet. Ott álltam és néztem, amint Puszan
fényei egyre távolabb és távolabb kerülnek. Reggelig a fedélzeten
maradtam. Tokióba érkezve beiratkoztam a Vaszeda Kutu Kugak-
ko-ba, egy műszaki mérnöki iskolába, amely a Vaszeda Egyetem-
mel áll kapcsolatban. A villamosmérnöki tanszéken tanultam. A
villamosmérnöki szakot azért választottam, mert úgy éreztem,
nem tudok új vallási filozófiát megalapítani a modern mérnöki
tudományok ismerete nélkül.
A matematika láthatatlan világában van valami közös a vallással.
76
Ahhoz, hogy valami nagyot hozzunk létre, kitűnően kell érvel-

nünk. Talán a nagy fejem miatt, jó voltam matematikából, ami
másoknak bonyolultnak tűnt, és élveztem tanulni. A fejem olyan
nagy volt, hogy nehéz volt megfelelő kalapot találni. Kétszer is
el kellett mennem a gyárba, hogy méret után készítsenek nekem
egyet. A fejem mérete talán közrejátszott abban a képességemben
is, hogy összpontosítani tudok és viszonylag gyorsan be tudom
fejezni azt, ami másnak több évig tartana.
Japánban a tanulmányaim során kérdésekkel bombáztam a ta-
náraimat, csakúgy, mint Koreában. Némely tanár úgy tett, mintha
nem látna, és egyszerűen figyelmen kívül hagyta, amikor megkér-
deztem: „Mit gondol erről?” Ha bármi kétségem volt valamiről,
nem elégedtem meg, amíg az adott témát fel nem kutattam egész
a gyökeréig. Nem akartam szántszándékkal zavarba hozni a ta-
náraimat, de úgy éreztem, ha valamit tanulok, teljesen meg kell
tanulnom.
A vendégházban az asztalomon mindig ki volt nyitva egymás
mellett három Biblia, az egyik koreai, a másik japán, a harmadik
angol. Újra és újra elolvastam ugyanazokat a fejezeteket három
nyelven. Minden alkalommal, amikor egy fejezetet elolvastam,
aláhúztam a sorokat, és jegyzeteket írtam a margóra, mígnem a
Bibliáim lapjai foltosak lettek a fekete tintától és nehéz volt olvas-
ni őket.
Nem sokkal az iskola kezdetét követően részt vettem egy ese-
ményen, amit a Koreai Diákok Szervezete tartott az országunkból
ékező új diákok üdvözlésére. Nagy szenvedéllyel elénekeltem egy
koreai dalt, , hogy mindenkinek megmutassam a hazám iránti sze-
retetemet. A japán rendőrség is jelen volt, és ez olyan időszakban
történt, amikor a koreaiaktól azt várták el, hogy olvadjanak be a
japán kultúrába. Ennek ellenére büszkén énekeltem a koreai dalt.
77
Om Dok Munt, aki abban az évben kezdett az építészmérnöki

karon, mélyen megindította, amikor hallott engem énekelni, és
örök barátokká váltunk.
Ebben az időben a Tokió környéki különféle iskolák koreai
diákjai földalatti függetlenségi mozgalmat hoztak létre. Ez ter-
mészetes volt, mivel hazánk gyötrődve nyögött a japán gyarmati
uralom alatt.
A mozgalom arra adott válaszként növekedett, amit a japánok
a „Nagy Kelet-Ázsiai Háborúnak” hívtak (1937-1945). A háború
előrehaladtával Tokió elkezdte besorozni a koreai diákokat mint
„diák-katonákat”, és kiküldte őket a frontra. A földalatti függet-
lenségi mozgalom munkáját az ilyen eljárások sarkallták. Kiter-
jedt vitáink voltak arról, mit kellene tenni Hirohitóval, a japán
császárral. Fő pozíciót foglaltam el a mozgalomban. Ez magába
foglalta a közeli együttműködést a Kim Gu vezette Koreai Köztár-
saság Ideiglenes Kormányával Sanghajban. A felelősségem ebben
a pozícióban megkövetelhette volna, hogy életemet is feláldoz-
zam. Nem haboztam azonban, mert éreztem, hogy ha meg is ha-
lok, az igaz ügyért lesz.
A Vaszeda Egyetemen volt egy rendőrőrs. A japán rendőrség
megneszelte a munkámat, és éles szemmel figyelt. A rendőrség
mindig tudta, mikor indulok vissza Koreába iskolai szünetre, és
a kikötőig követtek, hogy megbizonyosodjanak a távozásomról.
Nem is emlékszem, hányszor tartóztattak le, vertek, kínoztak és
zártak cellába. Azonban még a legrosszabb kínzások közepette is
megtagadtam, hogy megadjam nekik az információt, amit keres-
tek. Minél többet vertek, annál bátrabb lettem. Egyszer a Jotszug-
ava hídon küzdöttem az engem üldöző rendőrséggel. Kitéptem
egy darabot a híd korlátjából, és fegyverként használtam a küzde-
lemben. Abban az időben valódi tűzgolyó voltam.
78
Közös munka, közös szenvedés
A
hogy Szöulban, úgy Tokióban is fontosnak tartot-
tam, hogy mindenhová elmenjek. Amikor a baráta-
im olyan helyekre mentek, mint például Nikko, hogy
gyönyörű tájakat lássanak, én inkább maradtam, és bejártam
egész Tokiót. Rájöttem, hogy kívülről a város tetszetősen néz ki,
valójában azonban rengeteg elszegényedett ember él itt. Az ott-
honról kapott pénzt itt is a szegényeknek adtam.
Akkoriban Japánban is mindenki éhezett. Sok koreai diáknak
voltak anyagi gondjai. Amikor megkaptam a havi étkezési je-
gyeket, odaadtam azoknak a diákoknak, akik nem engedhették
meg maguknak, hogy egyenek, és azt mondtam nekik: „Egyetek.
Egyetek, amit csak akartok”. Nem aggódtam a pénzkereset miatt.
Bárhová elmehettem, hogy bérmunkásként dolgozzak és élelmet
kapjak. Szívesen kerestem pénzt és segítettem olyan diákok tandí-
ját kifizetni, akiknek nem volt pénzük. Mások segítése és táplálása
energiát adott nekem.
Miután minden pénzemet odaadtam, kézbesítőként dolgoz-
tam, egy kerékpár húzta kocsival. Tokió minden körzetébe elmen-
tem azzal a kerékpárral. Egyszer, a káprázatos fényű Ginzában,
épp telefonpóznát vittem a kocsival, ami felborult egy kereszte-
ződés közepén. Mindenki mentette az életét. Az ilyen események
miatt még most is úgy ismerem Tokiót, mint a tenyeremet.
Munkás voltam a munkások között, és a munkások barát-
ja. Épp úgy, mint az izzadságszagú munkások, a munkaterü-
letre mentem és addig dolgoztam, míg dőlt rólam az izzadság.
79
Testvéreim voltak és nem bántam borzasztó szagukat. Aludtam

koszos takaróikban, amelyeken alakzatban masíroztak a tetvek.
Habozás nélkül megszorítottam kosztól feketéllő kezüket. Mo-
csokkal keveredett izzadságuk tele volt a szív ellenállhatatlan me-
legével, és engem éppen a meleg szívük vonzott annyira.
Elsősorban a Kawasaki acélműben és a hajógyárban dolgoz-
tam. A hajógyárban szénszállító uszályok voltak; háromfős cso-
portokban dolgoztunk hajnali egy óráig, hogy megtöltsük 120
tonna szénnel az uszályt. Mi, koreaiak, egyetlen éjszaka alatt elvé-
geztük azt, amihez a japánoknak három nap kellett.
Egyes munkahelyeken akadtak, akik kizsákmányolták a mun-
kásokat, és a vérüket szívták. Gyakran a brigádvezetők voltak
azok, akik közvetlenül irányították a munkásokat. Elvettek har-
minc százalékot a munkások által megkeresett pénzből, és ma-
guknak tartották meg. A munkások tehetetlenek voltak. A bri-
gádvezetők kihasználták a gyengéket, és jól bántak az erősekkel.
Az egyik brigádvezetőre annyira mérges lettem, hogy két társam-
mal odamentem hozzá és követeltem, hogy fizesse meg a munká-
sok teljes bérét.
− Ha dolgoztat valakit, fizessen pont annyit, amennyi jár neki
− mondtam.
Megtagadta, így másnap, sőt harmadnap is elmentünk hozzá.
Eltökéltük, hogy nyomás alatt tartjuk, amíg nem enged. Végül
megrúgtam, és a földre löktem. Általában csöndes és passzív em-
ber vagyok, de ha feldühödöm, fiatalkorom makacs személyisége
visszatér.
A Kawasaki acélműben kénsavas tartályok voltak, amit a
munkások úgy takarítottak, hogy belemásztak, és kiterelték a
benne lévő nyersanyagot. A kénsav gőze különösen mérgező
volt, az ember tizenöt percnél tovább nem tudott bennmaradni.
A munkások ilyen szánalmas munkakörülmények között az éle-
80
tüket kockáztatták, hogy legyen mit enniük. Az étel ennyire érté-

kes volt.
Mindig éhes voltam, de vigyáztam, hogy soha ne egyek magam
miatt. Úgy éreztem, kell, hogy legyen valamilyen külön oka an-
nak, hogy egy bizonyos ételt megegyek. Így minden alkalommal,
amikor leültem enni, megkérdeztem magamtól, miért vagyok
éhes: „Valóban keményen dolgoztam? Magamért dolgoztam, vagy
a köz javára?” Ültem a rizs előtt, és azt mondtam: „Megeszlek,
hogy még nagyszerűbb dolgokat tudjak tenni, még inkább a köz
javára, mint tegnap.” Ekkor a rizs, mintha jóváhagyta volna, visz-
szamosolygott rám. Azon alkalmak során az étkezéssel töltött idő
misztikus és örömteli volt. Ha nem éreztem úgy, hogy jogosan ezt
tudom mondani, kihagytam az étkezést, akármilyen éhes voltam.
Ennek eredményeképp nemigen volt nap, amikor akár kétszer is
ettem volna.
Nem azért korlátoztam magam napi két étkezésre, mert kis
étvágyam volt. Valójában, ha egyszer elkezdtem enni, határtalan
mennyiséget el tudtam fogyasztani. Egyszer egy ültömben meg-
ettem tizenegy nagy tál udont5. Más alkalommal megettem hét
tálnyi csirkehúst tojásos rizzsel. Ennek ellenére harminc éves ko-
romon túl is megtartottam azon szokásomat, hogy kihagytam az
ebédet, és naponta csak két alkalommal ettem.
Az éhség érzete nosztalgiával tölt el. Nagyon jól ismertem az
éhséget, de hittem, az a legkevesebb, amit megtehetek a világ ér-
dekében, hogy feláldozom napi egy étkezésemet. Nem engedtem
meg magamnak azt sem, hogy új ruhákat viseljek. Akármilyen
hideg volt, nem fűtöttem a szobám. Ha különösen hideg volt, új-
ságpapírral takaróztam; olyan melegnek tűnt, akár a selyempap-
lan. Nagyon jól ismerem egy újságlap értékét.
5 Az udon egy tésztaféle
81
Időnként egyszerűen elmentem Sinagava körzetébe, ahol a

szegények éltek, hogy ott lakjak. Ott aludtam velük, rongyokkal
takaróztam. Meleg, napsütéses napokon tetűt szedtem ki a fe-
jükből, és rizst ettem velük. Sok prostituált volt Sinagava utcáin.
Hallgattam őket, ahogy magukról mesélnek, a legjobb barátjuk
lettem, de közben soha nem ittam egy csepp alkoholt sem. Van,
aki azt mondja, le kell részegednie ahhoz, hogy nyíltan elmondja,
ami a szívét nyomja, de ez csak kifogás. Amikor ezek a nők meg-
értették, hogy együttérzésem feléjük őszinte, mindenféle alkohol
elfogyasztása nélkül is kiöntötték szívüket, elmondták gondjaikat.
Sokféle munkám volt, mialatt Japánban tanultam. Voltam
gondnok irodaépületben. Írtam levelet írástudatlan embereknek.
Dolgoztam munkásként, voltam csoportvezető. Voltam jövendő-
mondó. Ha gyorsan pénzre volt szükségem, kalligráfiával írtam és
eladtam. Sosem maradtam azonban el a tanulmányaimmal. Hit-
tem, hogy mindez része a képzési folyamatomnak. Mindenféle
munkát elvégeztem és mindenféle emberrel találkoztam. Ezalatt
rengeteget tanultam az emberekről. Ennek a tapasztalatnak kö-
szönhetően elég egy pillantást vetnem egy emberre ahhoz, hogy
nagyjából tudjam, mit dolgozik és jó ember-e. Nem kell különféle
gondolatokat mérlegelnem a fejemben, mert a testem hamarabb
elmondja.
Továbbra is hiszem, hogy a jó jellem kialakításához az ember-
nek sok nehézséget kell megtapasztalnia harminc éves kora előtt.
Le kell merülnie az emberi létezés legaljára, a reménytelenség ol-
vasztótégelyébe, megtapasztalni, milyen az. Új lehetőségeket kell
felfedezni a poklok közepette. Csak akkor tudunk újjászületni
olyan emberként, aki képes az új jövő felfedezésére, amikor ki-
mászunk a kétségbeesés mélységéből és új elhatározást teszünk.
Nem szabad csupán egy irányba tekintenünk. Azokat is
82
látnunk kell, akik magasabb pozícióban vannak, és azokat is, akik

alacsonyabban. Tudnunk kell keletre, nyugatra, délre és északra
tekinteni. Mennyire jól látunk a lelkünk szemével − ezen múlik,
vajon sikeres életet élünk-e. Ahhoz, hogy lelkünkkel jól lássunk,
sok különböző élményre van szükségünk és emlékeznünk kell
ezekre. Még a legnehezebb helyzetben is őrizzük meg lelkünk
nyugalmát, forduljunk melegséggel mások felé, legyünk önellátók
és alkalmazkodjunk jól minden körülményhez.
A jellemes embernek hozzá kell szoknia, hogy néha magasra
emelkedik, majd hirtelen alacsony pozícióba zuhan. A legtöbb
ember fél lezuhanni a magasból, ezért mindent megtesz, hogy
ott maradjon. Azonban a víz, amely nem folyik, poshadt lesz. A
magasra emelkedő embernek tudnia kell visszasüllyedni és várni,
hogy ismét eljöjjön az idő. Amikor a lehetőség eljön, a korábbinál
még magasabbra emelkedhet. Az ilyen személyiség az, aki naggyá
tud válni, akit rengeteg ember csodál, és aki nagyszerű vezető.
Ilyen élményekre van szüksége az embernek harminc éves kora
előtt.
Ma azt mondom a fiataloknak, tapasztaljanak meg mindent a
világban, amit csak tudnak. Közvetlenül vagy közvetve, de min-
dent meg kell tapasztalniuk a világban, mintha felfalnának egy
lexikont. Csak ezt követően tudják kialakítani a saját identitásu-
kat. Egy személy identitása a körülményeket uralni tudó hibátlan
természete. Amikor az ember magabiztosan mondhatja: „Bejár-
hatom az egész országot, és soha nem találkozom senkivel, aki
le tudna győzni”, akkor készen áll arra, hogy bármilyen feladatot
felvállaljon és sikerre vigyen. Ha az ember így él, sikeres lesz. A
siker biztosított. Tokióban koldusként élve erre a következtetésre
jutottam.
Tokióban együtt ettem és aludtam a munkásokkal, együtt
83
éheztem a koldusokkal, tanultam a kemény életet és a szenvedés

filozófiájából doktoráltam. Csak így érthettem meg Istennek az
emberiség megváltásán munkálkodó akaratát. Fontos, hogy har-
minc éves kor előtt a szenvedés királyává váljunk. A Mennyei Ki-
rályság dicsőségének elnyeréséhez a szenvedés királyává kell vál-
nunk és a szenvedés bölcseletéből kell doktorálnunk.
84
A szív nyugodt tengere
J
apán háborús helyzete egyre reménytelenebbé vált. A had-
sereg fogyatkozó sorainak feltöltése érdekében elkezdték
a diákokat korábban lediplomáztatni, és a frontra küldték
őket. Emiatt én is hat hónappal korábban végeztem. Amikor a
diplomaosztóm napját 1943. szeptember 30-ára tették, táviratot
küldtem a családomnak: „A Konron Maruval megyek haza”. El-
küldtem a hajó nevét, amivel elindultam volna Simonoszekiből
Puszanba, de aznap, amikor el kellett volna indulnom Tokióból
hazafelé, különös élményem volt: a lábam a földbe gyökerezett,
mozdulni sem tudtam. Bármennyire próbáltam, nem tudtam fel-
emelni a lábam a földről, hogy a tokiói vasútállomásra menjek.
Azt gondoltam magamban: „A Menny bizonyára nem akarja,
hogy arra a hajóra szálljak fel.”, ezért úgy döntöttem, hogy Japán-
ban maradok még egy darabig, és elmentem a barátaimmal, hogy
megmásszuk a Fudzsi hegyet. Mikor pár nappal később visszatér-
tünk Tokióba, az ország hangos volt a Konron Maruval történtek
miatt. A hajót, amelyen én is rajta lettem volna, elsüllyesztették a
Puszanba vezető útján. Megtudtam, hogy több mint ötszáz em-
bert, köztük sok egyetemistát öltek meg. A Konron Maru óriási
hajójára Japán nagyon büszke volt; egy amerikai torpedó azonban
elsüllyesztette.
Amikor édesanyám megtudta a hírt, hogy a hajó, amely-
lyel a fia érkezett volna, elsüllyedt, azonnal kirohant a házból,
arra sem gondolt, hogy cipőt vegyen fel. Nyolc kilométert ro-
hant mezítláb a vasútállomásra, és egyenesen Puszanba ment.
85
Amikor Puszanban a kikötői rendőrségre ért, felfedezte,

hogy a nevem nincs az utaslistán. A tokiói vendégszállótól azon-
ban megtudta, hogy összecsomagoltam a táskáimat és elmentem.
Ez teljesen összezavarta és fájdalommal töltötte el. Egyre csak a
nevem kiáltozta, arra sem figyelt, hogy óriási szálkák fúródtak a
csupasz lábába.
Könnyen el tudom képzelni, milyen mélységes aggodalom töl-
tötte el, hogy mi történhetett fiával. Meg tudom érteni anyám szí-
vét, azonban attól a naptól kezdve, hogy Isten útját választottam,
szörnyű gyermeke lettem. Nem engedhettem meg, hogy szemé-
lyes érzelmek láncoljanak le. Ezért nem üzentem meg, hogy nem
szálltam fel a később elsüllyesztett hajóra, noha tudtam, hogy
mélységesen aggódik a biztonságom miatt.
Amikor végül visszatértem Koreába, láttam, hogy semmi sem
változott. Japán zsarnoki uralma napról napra rosszabb lett. Az
egész ország vérben és könnyben ázott. Visszamentem Hukszok
Dongba, Szöulba, és a Mjungszude Egyházba jártam. Részletes
naplót vezettem minden új felismerésről, amelyek naponta érkez-
tek. Volt olyan nap, amikor annyi felismerést kaptam, hogy egy
egész naplót megtöltöttem. Válaszokat kaptam sok olyan kérdé-
semre, amelyekkel évek óta küzdöttem. Úgy tűnt, hogy az imával
és az igazság keresésével töltött éveim végre választ kaptak. Rövid
idő alatt történt mindez, mintha egy tűzgolyó ment volna keresz-
tül rajtam.
Ez idő tájt világosodott meg számomra: Isten és az embe-
riség közötti kapcsolat az atya és gyermekei közötti kapcso-
lat, és Istent mélységesen elszomorítja a szenvedésük. Ebben
a pillanatban az univerzum összes titka felnyílt a lelkemben.
Úgy tűnt, mintha valaki hirtelen bekapcsolt volna egy vetítő-
gépet. Tisztán lejátszódott előttem minden, ami azóta történt,
86
hogy az emberiség megszete Isten parancsát. Folyamatosan for-

ró könnyek ömlöttek szememből. Térdre ereszkedtem és fejem
a földre hajtottam. Nagyon hosszú ideig nem tudtam felkelni.
Ahogy édesapám gyermekként a hátán vitt haza, Isten ölébe fek-
tettem testemet, és hagytam, hogy hulljanak könnyeim. Kilenc
évvel a Jézussal való találkozásom után szemem végre felnyílt Is-
ten igaz szeretetére.
Isten megteremtette Ádámot és Évát, és elküldte ebbe a világba,
hogy legyenek termékenyek, sokasodjanak, és hozzák létre a béke
világát ott, ahol élnek, ők azonban nem tudták kivárni a megfelelő
időt. Paráznaságot követtek el, és két fiuk született: Káin és Ábel.
A bűnbeesésből született gyermekek nem bíztak egymásban, és
végül egyikük megölte a másikat. A világ békéje összetört, bűn
borította be a világot, és elkezdődött Isten szomorúsága. Azután
az emberiség még egy szörnyű bűnt követett el, amikor megölte
Jézust, a Messiást. Így a szenvedés, amit az emberiség ma tapasz-
tal, a jóvátétel folyamata, amelyen keresztül kell mennie, míg Is-
ten szomorúsága folytatódik.
Jézus akkor jelent meg nekem, amikor tizenhat éves fiú vol-
tam, mert azt akarta, ismerjem meg az eredendő bűnt, amelyet
az emberiség elkövetett, és hozzam létre a béke világát, ahol bűn
és bűnbeesés többé nem létezik. Elfogadtam Isten komoly szavát,
hogy jóvátegyem az emberiség bűneit, és létrehozzam a béke vilá-
gát, amelyet Isten eredetileg teremtett. A béke világa, amely Isten
vágya, nem olyan hely, ahová halálunkat követően megyünk. Is-
ten azt akarja, hogy ez a világ, ahol most élünk, a teljesen békés és
boldog világ legyen, amelyet eredetileg teremtett. Isten biztosan
nem azért küldte Ádámot és Évát a világba, hogy szenvedjenek.
Tudatnom kellett a világgal ezt a hihetetlen igazságot.
Amikor megfejtettem az univerzum teremtésének titkát,
87
úgy éreztem, szívem csendes óceánná válik. Betöltötte Isten szava.

Úgy éreztem, mintha mindjárt felrobbanna, arcom pedig mindig
örömtől ragyogott.
88
„Kérlek, ne halj meg”
T
ovábbra is az imának szenteltem magam, és ösztönö-
sen megéreztem, hogy eljött az idő, hogy megházasod-
jam. Mivel eldöntöttem, hogy Isten útját követem, az
életemben mindent Isten akaratával összhangban kellett tennem.
Ha egyszer megtudtam valamit az imán keresztül, nem volt más
választásom, mint követni azt. Így elmentem egyik nagynéném-
hez, akinek nagy tapasztalata volt házasságok szervezésében, és
kértem, mutasson be egy alkalmas feleségnek. Így találkoztam
Csoi Szon Gillal, a neves keresztény Dzsungdzsu klán lányával.
Becsületes családból származó, helyesen nevelt nő volt. Csak
általános iskolát végzett, de nagyszerű személyisége volt: senkinek
sem akart egy csepp gondot sem okozni. Erős jelleme és mély ke-
resztény hite miatt tizenhat évesen bebörtönözték, mivel nem volt
hajlandó a japán gyarmati követelményeknek engedelmeskedni,
miszerint minden koreainak sintó szentélyben kell imádkoznia.
Azt mondták nekem, hogy a huszonnegyedik férfi vagyok, akit
vőlegényjelöltként mutatnak be neki, tehát úgy tűnt, alaposan
megválogatja, kihez megy hozzá. Azonban mikor visszatértem
Szöulba, teljesen elfeledkeztem még arról is, hogy egyáltalán ta-
lálkoztunk.
Azt terveztem, hogy miután Japánban befejeztem a tanulmá-
nyaimat, a kínai-mongol-orosz határ közelében lévő Hailarba,
Kínába utazom.
Tokióban az iskolám elrendezett egy állást a Mandzsúri-
ai Elektromos Műveknél, és azt terveztem, hogy három évig
89
Hailarban fogok dolgozni, miközben oroszul, kínaiul és mongolul

tanulok. A korábbiakhoz hasonlóan most is olyan iskolát keres-
tem, ahol japánul tanulhatok, hogy megnyerhessem a japánokat.
Ebbe a határ közeli városba akartam menni, hogy számos idegen
nyelvet megtanuljak, és így felkészülhessek a jövőre. Azonban
egyre világosabbá vált, hogy Japán a vereség felé tart a háború-
ban. Úgy döntöttem, jobb, ha nem megyek Mandzsúriába, így
hát megálltam Andungban (mai nevén Dandong) a Mandzsúriai
Elektromos Művek egyik fiókirodájánál, és benyújtottam a pa-
pírokat kinevezésem megszüntetéséhez. Hazaindultam. Amikor
megérkeztem, nagynénémet, akitől a házasság megszervezését
kértem, nagy kínban találtam. Úgy tűnt, a hölgy, akivel találkoz-
tam, nem volt hajlandó rajtam kívül bárki mást fontolóra venni
partnereként, és ezzel nagy gondot okozott a családjának. Nagy-
néném megragadta a karomat, és elvitt a Csoi család otthonába.
Őszintén elmondtam Csoi Szon Gilnak, milyen életet szándé-
kozom élni.
− Még ha össze is házasodunk, fel kell készülnöd arra, hogy
legalább hét évig nélkülem kell élned − mondtam neki.
− Miért van erre szükség? − kérdezte.
Azt feleltem:
−Fontosabb feladatom van, mint a családi élet. Valójában a há-
zasságomnak segítenie kell, hogy képes legyek Isten gondviselését
véghezvinni. Házasságunknak a családon túlmutatóan is tovább
kell fejlődnie, hogy a nemzetet és az egész emberiséget szeretni
tudjuk. Most, hogy tisztában vagy a célommal, igazán hozzám
akarsz jönni?
− Ez nem számít – válaszolta határozottan. − Miután találkoz-
tunk, virágmezőről álmodtam a holdfényben. Biztos vagyok ab-
ban, hogy a Menny küldött téged páromként. Bármilyen nehéz-
séget elviselek.
90
Aggódtam, ezért még többször rákérdeztem. Minden alka-

lommal próbálta megnyugtatni lelkemet és azt mondta:
− Hajlandó vagyok bármit megtenni, amennyiben hozzád me-
hetek. Ne aggódj semmi miatt.
Jövendőbeli apósom az esküvő kitűzött napja előtti héten meg-
halt, így az esküvőnket elhalasztottuk. Végül 1944. május negye-
dikén tartottuk meg a szertartást. Általában a május a gyönyörű
tavaszi napok ideje, de az esküvőnkön zuhogott az eső. A szer-
tartást Li Ho Bin tiszteletes végezte, a Jézus Egyházból. Később,
Korea felszabadulását követően Li tiszteletes Dél-Koreába ment,
egy ökumenikus szemináriumot alapított, a Dzsung-ang szemi-
náriumot. Feleségem és én Hukszong Dongban, a vendégszállón
kezdtük el közös életünket. Igazán szerettem őt, és annyira gon-
doskodtam róla, hogy a vendégszálló háziasszonya azt mondo-
gatta: „Ó, biztos nagyon szereti, mivel úgy bánik vele, mint a hí-
mes tojással.”
A Kasima-Gumi Építőipari Vállalat kjongszongi telepénél vál-
laltam munkát, Jongszanban, hogy fenntartsam családomat, mi-
közben egyházi munkát is végeztem. Egy októberi napon azután
a japán rendőrség hirtelen betört az otthonunkba.
Azt akarták tudni, ismerek-e egy bizonyos személyt a Vaszeda
Egyetemről. Mielőtt egyáltalán válaszolhattam volna, megfogtak
és elvittek otthonról a Kjunggi Területi Rendőrállomásra. Azért
vettek őrizetbe, mert egyik barátomat letartóztatták kommunista
tevékenység miatt, és ő a kihallgatóknak megemlítette a nevemet.
A rendőrségen rögtön kínozni kezdtek.
„A Kommunista Párt tagja vagy, igaz? Igaz, hogy együtt dol-
goztál azzal a gazemberrel, amikor Japánban tanultál? Ne is pró-
báld tagadni, elég felhívnunk a tokiói rendőrséget, és mindent el-
mondanak. Add meg a párttagok nevét, különben úgy halsz meg,
mint egy kutya.”
91
Egy asztallal vertek; mind a négy lábát eltörték a testemen, de

nem voltam hajlandó elárulni azokat, akikkel Japánban együtt
dolgoztam.
A japán rendőrség ekkor a lakásunkra ment, teljesen felfor-
gattak mindent, és megtalálták a naplóimat. Elhozták a napló-
kat, lapról lapra végigmentek rajta, és követelték, hogy mondjak
el mindent azokról, akiknek a nevét megtalálták bennük. Nem
mondtam semmit, noha tudtam, hogy megölhetnek hallgatásom
miatt. A rendőrök könyörtelenül rúgtak és megtapostak hegyes
katonai csizmáikkal, míg a testem úgy elgyengült, mintha meg-
haltam volna. Akkor felkötöztek a mennyezethez, és előre-hátra
lengettek. Mint egy darab húst a hentesnél, így lengtem, közben
egy rúddal szurkáltak. A szám hamarosan vérrel telt meg, és a
vér csöpögni kezdett az alattam lévő betonpadlóra. Minden alka-
lommal, amikor elveszítettem az eszméletemet, egy vödör vizet
öntöttek rám. Amint föleszméltem, a kínzás folytatódott. Befog-
ták az orrom, egy teáskannát szorítottak a számba, és arra kény-
szerítettek, hogy igyam a vizet. Amikor a hasam teljesen megtelt
vízzel, háttal a földre fektettek, úgy néztem ki, mint egy béka, és a
hasamra tapostak a katonai csizmákkal. A víz kipréselődött a nye-
lőcsövemen keresztül, és csak hánytam, amíg minden elsötétült.
Az ilyen kínzást követő napokon a nyelőcsövem szinte lángolt. A
fájdalom olyan erős volt, hogy egyetlen kanál levest sem tudtam
lenyelni. Erőtlen voltam, és csak feküdtem arccal a földön, meg
sem tudtam mozdulni.
A háború a végéhez közeledett, és a japán rendőrök elkesere-
dettek voltak. El nem tudom mondani, milyen módokon kínoz-
tak. Én azonban kitartottam és nem adtam meg egyetlen barátom
nevét sem. Ügyeltem, hogy akkor sem mondjam el, amit hallani
akarnak, amint épp elvesztettem az eszméletemet, vagy amikor
92
visszanyertem. Végül a kínzásba belefáradva a japán rendőrség

anyámért küldött. Amikor megérkezett, a lábam úgy fel volt da-
gadva, hogy nem tudtam egyedül megállni. Két rendőr vállára
vette a karomat, így vonszoltak be a látogatási helységbe. Anyám-
nak könnyben úszott a szeme, még mielőtt meglátott volna.
„Tarts ki még egy darabig – mondta. – Anyád szerez valaho-
gyan egy ügyvédet. Kérlek, tarts ki, ne halj meg!”
Anyám látta vérrel borított arcomat, és kérlelt:
„Mindegy, mennyi jót akarsz tenni − mondta. − Sokkal fonto-
sabb, hogy életben maradj. Mindegy, mi történik, ne halj meg!”
Sajnáltam anyámat. „Anyám!” − akartam kiáltani, és átöleltem
volna, hogy vele együtt sírjak. Nem tehettem azonban, mert pon-
tosan tudtam, hogy épp ezért hozta őt oda a rendőrség. Anyám
tovább kérlelt, hogy ne haljak meg, de csak annyit tehettem, hogy
pislantottam durván feldagadt és véres szememmel.
Mialatt a Kjunggi Rendőrségen tartottak fogva, Li Gi Bong
asszony, a vendégszálló háziasszonya látott el élelemmel és ruhá-
val. Minden alkalommal sírt, amikor eljött. Azzal vigasztaltam:
„Tartson még ki egy darabig. Ez a kor a végéhez közeledik. Japán
el fog bukni. Ne sírjon.” Nem csupán üres szavak voltak ezek −
Isten adta nekem ezt a meggyőződést. Mikor a rendőrség a kö-
vetkező év februárjában kiengedett, elvittem a vendégszállóban
felhalmozott összes naplómat a Han folyó partjára, és elégettem,
nehogy további problémákat okozzanak a barátaimnak. Ha nem
tettem volna meg, tudom, hogy a rendőrség a naplókat felhasz-
nálta volna, hogy másoknak ártson. Testem nem könnyen épült
fel a kínzásokból. Jó darabig véres volt a székletem. Li asszony, a
vendégszálló háziasszonya és nővére őszintén és nagy odaadással
segített meggyógyítani a testemet.
Végül 1945. augusztus 15-én Korea felszabadult Japán uralma
93
alól. Minden koreai erre a napra várt. Óriási érzelmek napja volt.
Az egész félszigetet betöltötték a Mansei kiáltások és a Tegukgi-
kat, a koreai lobogókat lengető emberek.
Én azonban nem tudtam csatlakozni az ünnepléshez. Szívem
halálosan komoly volt, mert előre láttam a szörnyű csapást, amely
a Koreai-félszigetre várt. Egy kis szobába mentem egyedül és imá-
ba merültem. Baljós érzésemnek megfelelően nem sokkal később
a japán uralom alól felszabadult szülőföldünk a 38. szélességi fok
mentén kettészakadt. Északon Isten létezését tagadó kommunista
rezsim jött létre.
94
A parancs, amelynek engedelmeskedni kellett
K
özvetlenül a felszabadulást követően országunk hi-
hetetlen zűrzavarban volt. A mindennapi szükség-
leti cikkeket nehéz volt beszerezni, még azoknak is,
akiknek volt pénzük. Otthon kifogytunk a rizsből, így Pekcson-
ba indultam, Hvanghe tartományba, egy Szöultól északra fekvő,
a 38. szélességi körhöz közel eső közösséghez, hogy elhozzam a
korábban megvásárolt rizst. Utam közben kinyilatkoztatást kap-
tam: „Menj a 38. szélességi körön túlra! Keresd meg Isten embe-
reit északon!”
Azonnal a 38. szélességi körön túlra mentem, és Phenjanba
indultam. Csak egy hónapja volt, hogy első gyermekünk megszü-
letett. Aggódtam a feleségemért. Tudtam, hogy nyugtalanul fog
várni engem, de nem volt mód rá, hogy hazatérjek, mielőtt észak-
ra indulok. Isten parancsai nagyon komolyak, követni kell tétová-
zás és fenntartás nélkül. Semmit nem vittem magammal, csak a
Bibliát, amelyet már tucatszor olvastam, és amelyet mákszemnyi
betűkkel telejegyzeteltem a sorok alatt.
A menekültek már özönlöttek dél felé, hogy elkerüljék a kom-
munista rezsimet. A kommunista párt elutasította a vallást, így
különösen a keresztények tartottak délre, vallási szabadságukat
keresve. A kommunisták a vallást az emberek ópiumának bélye-
gezték, és ragaszkodtak hozzá, hogy senki ne legyen vallásos. Én
a Menny hívásának engedelmeskedve éppen erre a helyre indul-
tam. Egyetlen lelkész se menne ilyen helyre, én azonban önszán-
tamból, a két lábamon mentem oda.
95
Amint a délre tartó menekültek száma nőtt, Észak elkezdte szi-

gorítani a határvédelmet. Nem volt könnyű átjutnom a 38. széles-
ségi körön. Amíg legyalogoltam az ötven kilométert a határig, és
végül Phenjanba érkeztem, sose kérdeztem, miért kell ilyen nehéz
utat járnom.
Június hatodikán értem Phenjanba. A kereszténység olyan
mély gyökeret vert a városban, hogy úgy emlegették, a Kelet Je-
ruzsáleme. A japánok a megszállás alatt sokféleképpen próbálták
elnyomni a kereszténységet. A polgárokat arra kényszerítették,
hogy a sintó szentélyekben imádkozzanak, sőt még arra is, hogy
a tokiói uralkodói palota felé hajoljanak meg, ahol a császár élt.
Phenjanba érve igehirdető munkám Rah Szob Csoi otthonában
kezdtem, aki Phenjan nyugati kapujánál, a Kjongcsang Ri körzet-
ben lakott.
A környék gyermekeiről kezdtem gondoskodni. Gyermektör-
téneteket meséltem nekik, amelyek a Bibliai igéket szemléltették.
Gyermekek voltak, de a nyelv azon udvarias formájában szóltam
hozzájuk, amit általában a felnőtteknek tartanak fenn, és igye-
keztem a legjobban gondoskodni róluk. Közben nem adtam fel
a reményt, hogy valaki majd jön, hogy meghallgassa az új üzene-
tet, amit át kellett adnom. Volt, amikor egész álló nap a bejáratot
figyeltem, azt remélve, hogy valaki jön. Nemsokára komoly hitű
emberek kezdtek hozzám járni.
Egész éjjel beszéltem nekik, tanítottam az új üzenetet. Mind-
egy volt, hogy ki jött el. Lehetett hároméves gyermek, vagy hajlott
hátú, vak öregasszony. Szeretettel és tisztelettel fordultam feléjük.
Meghajoltam előttük, és úgy szolgáltam őket, mintha a mennyből
jöttek volna. Még ha idős emberek voltak is a vendégeim, késő
éjszakáig beszélgettem velük. Sosem gondoltam, hogy, ó, utálom,
mikor ilyen öreg emberek jönnek. Mindenki értékes. Mindegy,
96
hogy férfi vagy nő, fiatal vagy idős, mindenki ugyanolyan értékes.
Az emberek hallgatták a huszonhat éves fiatalembert, ahogy
beszélt a Rómaiakhoz írt levélről, vagy a Jelenések könyvéről.
Amit hallottak, különbözött attól, amit bárhol másutt hallhattak,
így lassan kezdtek összegyűlni az igazságra éhes emberek. Egy fi-
atalember minden nap eljött, de azután szó nélkül elment. Ő volt
Kim Von Pil, aki a szellemi családom első tagja lett. A Phenjani
Iskolában végzett és tanárként dolgozott. Felváltva készítettük a
rizst az étkezésekhez, és így alakítottuk ki a mester és tanítványa
közötti kapcsolatot.
Ha egyszer elkezdtem tanítani a Bibliát, nem tudtam abba-
hagyni addig, míg végül a gyülekezet tagjai elnézést nem kértek,
mondván, máshová kell menniük. Olyan szenvedéllyel tanítot-
tam, hogy egész testem izzadt. Néha szünetet tartottam, és egy
másik szobába mentem, ahol egyedül lehettem. Levettem az in-
gem és kicsavartam az izzadságot. Így volt ez nemcsak nyáron, de
a téli hidegben is; ilyen sok energiát öntöttem a tanításba.
Az Istentiszteletekhez mindenki tiszta fehér ruhát vett. Ugyan-
azokat a dalokat énekeltük, tucatnyi alkalommal is megismétel-
tük; nagyon szenvedélyes Istentiszteleteket teremtettünk ezzel.
A gyülekezet tagjait ez annyira megérintette és inspirálta, hogy
mind sírni kezdtünk. Az emberek a „könnyek egyházának” hív-
tak minket. Amikor az Istentisztelet véget ért, a gyülekezet tag-
jai beszámoltak az Istentisztelet során kapott kegyelemről. Az
ilyen tanúságtételek során éreztük a kegyelem mámorító közegét.
Mintha a testünk felemelkedett volna a Mennyhez.
Egyházunk sok tagja élt át szellemi élményeket. Volt, aki
transzba esett, volt, aki prófétálni kezdett, volt, aki nyelveken be-
szélt és volt, aki fordította. Néha olyan ember is eljött, aki nem
tartozott a közösségünkhöz. A gyülekezetünk egy tagja csukott
97
szemmel odament hozzá, és vállon veregette, mire az illető hirte-

len könnyes bűnbánó imába kezdett. Ilyen alkalmakkor a Szentlé-
lek forró tüze járt a közösségünkben. Amikor a Szentlélek dolgo-
zott, krónikus betegségekből gyógyultak meg emberek, mintha a
betegség nem is létezett volna. Elterjedt egy történet, hogy valaki
evett a rizsből, amit hagytam, és meggyógyult a gyomorbetegsé-
géből. Az emberek mondogatni kezdték, hogy az egyházban osz-
tott ételnek gyógyító hatása van. Onnantól kezdve sokan várták,
hogy befejezzem az étkezést, abban a reményben, hogy nekik is
jut az általam meghagyott rizsből.
Ahogy az ilyen szellemi jelenségek ismertté váltak, gyüleke-
zetünk nőttön nőtt, míg végül olyan sokan voltunk, hogy nem
tudtuk becsukni az ajtót. Dzsi Szung Do nagymama és Ok Sze
Hjan nagymama úgy jöttek az egyházhoz, hogy álmukban üze-
netet kaptak: „Egy fiatal szellemi tanító jött délről, és most itt van
Manszudéval 6 szemközt, menj, találkozz vele”. Senki sem térítette
őket. Egyszerűen csak eljöttek az álomban megadott helyre. Ami-
kor megérkeztek, örömmel látták, hogy valóban ott vagyok, az
az ember, akiről álmukban hallottak. Elég volt rápillantanom az
arcukra, hogy megértsem, hogyan, miért jöttek. Amikor megvá-
laszoltam a kérdéseiket, anélkül, hogy megkérdeztem volna, mit
szeretnének tudni, az örömtől és a meglepetéstől magukon kívül
voltak.
Saját élményeimből fakadó történetekkel tanítottam Isten igé-
jét. Talán emiatt sok ember találta úgy, hogy világos választ kap
olyan kérdésekre, amelyekre azelőtt soha nem kapott választ. A
város más nagy egyházainak hívői közül átjöttek a gyülekezetünk-
be, miután hallották a tanításomat. Egy alkalommal a phenjani
igen prominens Dzsangszudzse Egyház tizenöt elkötelezett tagja
egy csoportként átjött az egyházunkba, ami az ő egyházukban az
6 Phenjan főtere
98
idősek tanácsának erős tiltakozását váltotta ki.

Kim In Dzsu asszony apósa jól ismert egyházi elöljáró volt
Phenjanban. Családjuk otthona a templomukkal épp átellenben
volt. Kim In Dzsu azonban titokban a mi egyházunkba járt. A ház
hátuljába ment, felmászott az ott álló nagy cserépedények egyiké-
re, majd át a kerítésen, csak hogy apósáék tudta nélkül tudjon tá-
vozni. Mindezt várandósan tette, úgy, hogy a kerítés kétszer vagy
háromszor magasabb volt egy embernél. Bátornak kellett lennie,
hogy ezt megtegye. Végül apósa részéről komoly üldöztetésben
lett része. A kemény veréstől véres könnyeket ejtett. Később azon-
ban azt mondta, a tudat, hogy a tagok ott állnak a kapun kívül és
érte imádkoznak, eloszlatta minden fájdalmát.
− Mester, honnan tudtad, hogy vernek engem? − kérdezte.
− Amikor gyülekezetünk tagjai a kapunál vannak, minden fáj-
dalmam elszáll, és apósomnak sokkal fárasztóbb engem vernie.
Miért van ez így?
Apósa és anyósa folyamatosan verte őt, még oda is kötözték
egy oszlophoz, mégsem tudták megakadályozni, hogy a gyüle-
kezetünkbe járjon. Végül családjának tagjai eljöttek a mi egyhá-
zunkhoz, és engem kezdtek verni. Megtépték a ruhámat, és az
arcom feldagadt, de soha nem ütöttem vissza. Tudtam, ez csak
nehezítené Kim asszony helyzetét.
Amint a Phenjan környéki nagy egyházakból egyre több és
több ember kezdett járni Istentiszteleteinkre, a meglévő egyhá-
zak lelkészei féltékenyek lettek, és panaszt tettek a rendőrségen. A
kommunista hatóságok szemében tüske volt az egyházak léte, és
csak az alkalmat keresték, hogy elnyomják, megszüntessék azo-
kat. Kapva kaptak a lelkészek adta lehetőségen, és őrizetbe vettek.
Azzal vádoltak meg, hogy kémkedés céljával jöttem délről. 1946.
augusztus 11-én bebörtönöztek a Dedong Biztonsági Állomáson.
99
Hamisan megvádoltak azzal, hogy a dél-koreai elnök, Li Szin

Man küldött északra azon terve részeként, hogy elfoglalja Észak-
Koreát.
Még egy szovjet vizsgálóbiztost is hívtak, azonban nem tudták
semmiképp megalapozni, hogy bármilyen bűnt elkövettem vol-
na. Végül három hónappal később ártatlannak nyilvánítottak és
szabadon engedtek, addigra azonban a testem szörnyű állapotban
volt. A kínzások során annyi vért veszítettem, hogy életem egy
hajszálon múlott. A gyülekezetem tagjai vettek gondozásukba, ők
ápoltak. Az életüket kockáztatták, és nem vártak el semmit cseré-
be. Amikor felépültem, folytattam az evangélikus munkámat. Egy
éven belül a gyülekezetünk meglehetősen nagy lett. A meglévő
egyházak nem hagytak békén bennünket, mert a gyülekezeteik
egyre több és több tagja látogatta Istentiszteleteinket. Végül vagy
nyolcvan lelkész közösen levelet írt a rendőrségnek. 1948. február
22-én ismét őrizetbe vettek a kommunista hatóságok. A társadal-
mi rend megzavarásával vádoltak, valamint azzal, hogy Li Szin
Man kémje vagyok. Megbilincselve vittek el. Három nappal ké-
sőbb leborotválták a fejemet és börtöncellába zártak. Még mindig
emlékszem, milyen érzés volt, amikor a hajam, amit az egyház
vezetése alatt növesztettem, a földre hullt. Emlékszem a hajamat
vágó ember, egy bizonyos Mr. Lee arcára is.
A börtönben a hatóságok vég nélkül vertek, követelték, hogy
valljam be bűneimet; én azonban kitartottam. Amikor vért hány-
tam, és úgy tűnt, a halál küszöbén állok, akkor sem nem hagy-
tam, hogy elveszítsem az eszméletemet. Néha a fájdalom olyan
erős volt, hogy összegörnyedtem kínomban. Gondolkodás nélkül
imádkozni kezdtem: „Istenem, ments meg” − azután a követke-
ző pillanatban összeszedtem magam, és magabiztosan imádkoz-
tam: „Istenem, ne aggódj miattam. Sun Myung Moon még nem
100
. kön n y e k k e l t e li szív .
halt meg. Nem engedem, hogy ilyen nyomorúságos körülmények

között haljak meg.” Igazam volt. Nem jött el még az idő, hogy
meghaljak. Hegyként tornyosultak előttem az elvégzendő felada-
tok. Küldetésem volt. Nem olyan gyenge valaki voltam, akiből ki
lehetett verni a beismerést puszta kínzással.
Minden alkalommal, amikor összerogytam a kínzásoktól,
azzal a gondolattal viseltem ezt el, hogy a koreai nép érdekében
szenvedek. „Népünk fájdalmát veszem vállamra, érte hullnak
könnyeim.” Minden alkalommal, amikor a kínzás olyan erős volt,
hogy az eszméletvesztés szélére sodort, hallottam Isten hangját.
Azokban a pillanatokban, amikor úgy tűnt, életem véget ér, Isten
megjelent. Testem még mindig hordozza az ott kapott hegeket. A
testemből kitépett hús és az elvesztett vér helyére új került, de az
élmény fájdalma ezekben a hegekben megőrződött és velem ma-
rad. Gyakran rápillantottam ezekre a hegekre, és azt gondoltam:
„Ezek miatt a hegek miatt biztos, hogy győzni fogsz.”
Április harmadikára, bebörtönzésem negyvenedik napjára
tűzték ki a tárgyalásomat, de négy nappal elhalasztották, így áp-
rilis hetedikén tartották. Észak-Korea legismertebb lelkészei jöt-
tek a bíróságra, és mindenféle bűnökkel vádoltak. A kommunista
párt is gúnyt űzött belőlem, az emberiség ópiumának nevezve a
vallást. Gyülekezetünk tagjai ott álltak az egyik oldalon és fájdal-
masan sírtak. Úgy sírtak, mintha a gyermekük vagy a férjük halt
volna meg. Én azonban nem sírtam. Az egyháztagok fádalomtól
gyötrődve zokogtak miattam, nem éreztem hát egyedül magam
a Menny útját járva. Nem szerencsétlenség várt rám, ezért úgy
éreztem, hogy nem szabad sírnom. Az ítélethirdetést követően,
amikor elhagytam a tárgyalótermet, felemeltem összebilincselt
kezemet, és megráztam, jelként tagjaink számára. A lánc csengése
harangra emlékeztetett. Aznap elvittek a Phenjan Börtönbe.
101
Nem féltem a börtönélettől. Nem először történt meg velem.

Minden cellában volt egy kialakult hierarchia a rabok között, és
könnyen össze tudtam barátkozni a rabok között a vezetővel, aki
a hierarchia csúcsán állt. Elég volt pár szót beszélgetnünk, és a
főnök gyorsan a barátom lett. Szerető szívünk bárki szívét képes
megnyitni.
Pár nap után, miközben a cella legfélreesőbb helyén ültem, a
főnök magasabb pozícióba emelt. A mellékhelyiség melletti kis
sarokban akartam ülni, de ragaszkodott hozzá, hogy a cellának
egy jobb helyére menjek. Akármennyire tiltakoztam, kitartott
mellette.
Miután a főnökkel összebarátkoztam, mindenkit figyelmesen
megnéztem a cellában. Az ember arca mindent elárul róla.
„Az arcod alapján ilyen és ilyen lehetsz, ilyen és ilyen jellem-
vonásokkal.”
A rabok meglepődtek, mennyi mindent el tudtam mondani
róluk az arcuk jellegzetességei alapján. Lelkük mélyén nem tet-
szett nekik, hogy egy ember, aki most látja őket először, ennyi
minden el tud mondani róluk, de el kellett ismerniük, hogy pon-
tosan írtam le őket.
Meg tudtam osztani a szívem, és beszélgetni tudtam bárkivel,
így a börtönben is voltak barátaim. Többek között egy gyilkossal
is baráti kapcsolatba kerültem. Bebörtönzésem igazságtalan volt,
mindazonáltal fontos képzést nyújtott. A világon minden meg-
próbáltatásnak jelentősége van.
A börtönben még a tetű is jó barát. Kegyetlenül hideg volt a
börtönben. A tetvek sorban masíroztak a rabruha varrata mentén.
Ha egymás mellé tettük a tetveket, kicsiny labdává kapaszkodtak
össze, mi pedig görgettük ezeket a labdákat, ahogy a ganajtúró
görgeti a trágyát, és a tetvek mindent megtettek, hogy együtt
102
maradjanak. A tetvek szeretik beásni magukat, így összedugták

a fejüket, hogy csak a végük látszódott ki. Sokat mókáztunk a bör-
tönben, miközben ezt néztük.
Senki nem kedveli a tetveket vagy a bolhákat. A börtönben
azonban a tetvek és a bolhák is fontos beszélgetőpartnerré válnak.
Abban a pillanatban, hogy egy poloskára vagy bolhára irányítod
a tekinteted, valamilyen felismerés villan át elméden, és fontos,
hogy meg tudd ezt ragadni. Sosem tudjuk, Isten mikor, milyen
módon szól hozzánk. Ezért figyelmesen vizsgáljuk még az olyan
dolgokat is, mint a poloska vagy a bolha.
103
Egy rizsszem, amely nagyobb, mint a Föld
M
ájus huszadikán, három hónappal azután, hogy
a phenjani börtönbe kerültem, a Hungnam bör-
tönbe vittek. Felháborodást és szégyent éreztem a
Menny előtt. Egy tolvajjal kötöztek össze, hogy ne menekülhessek
el. Tizenhét órán keresztül utaztunk. Amint az ablakon kinéztem,
hatalmas szomorúság tört fel bennem. Hihetetlennek tűnt, hogy
ezt a folyók mellett, völgyeken át kanyargó utat fogolyként teszem
meg.
A Hungnam börtön koncentrációs tábor volt különleges elítél-
tek számára, akik a Hungnami Nitrogénműtrágya Gyárban dol-
goztak. A következő két év és öt hónap folyamán kemény kény-
szermunkát végeztem. A kényszermunka gyakorlatát Észak-Ko-
rea a Szovjetuniótól tanulta. A szovjet kormány nem végezhette
ki csak úgy a burzsoázia tagjait és a nem kommunista embereket,
mivel a világ árgus szemmel figyelte, és tekintetbe kellett venni-
ük a világ véleményét. Így kitalálták a kényszermunka büntetését.
Az ilyen módon kihasznált embereket addig dolgoztatták, amíg
végül belehaltak a kimerültségbe. Az észak-koreai kommunisták
lemásolták a szovjet rendszert, és minden elítéltet három év kény-
szermunkára ítéltek. Valójában az elítéltek általában a büntetésük
lejárta előtt belehaltak a munkába.
Reggel fél ötkor kezdődött a napunk. Felsorakoztattak a me-
zőn, és megmotoztak bennünket, csempészárut keresve. Levettük
az összes ruhánkat, és minden egyes ruhadarabot tüzetesen át-
vizsgáltak. A ruhákat olyan hosszasan ütötték, hogy egy porszem
104
se maradt bennük. Az egész folyamat több mint két óráig tartott.

Hungnam a tengerparton van, télen a szél metsző fájdalommal
hasított meztelen testünkbe. A motozást követően undorító ételt
kaptunk. Ezt követően négy kilométert gyalogoltunk a műtrágya
gyárig. Négyes oszlopban meneteltünk, meg kellett fognunk egy-
más kezét, a fejünket nem emelhettük fel. Pisztolyokkal és pus-
kákkal felfegyverzett őrök vettek körül minket. Bárkit, aki a sorát
hátráltatta, vagy elengedte a mellette állók kezét, keményen meg-
verték, mondván, hogy szökni akart az illető.
Télen a hó az embereknél is magasabb volt. A jeges téli reggele-
ken, az embermagasságú hóban menetelve forogni kezdett velem
a világ. A fagyott út elképesztően csúszós volt, a hideg szél kegyet-
lenül fújt, hogy a hajunk égnek meredt tőle. Semmi erőnk nem
volt, még a reggelit követően sem, térdünk összerogyott alattunk.
Mégis el kellett jutnunk a munkaterületre, ezért végigvonszoltuk
kimerült lábunkat az úton. Amint az eszméletvesztés határán ha-
ladtunk az úton, emlékeztettem magam, hogy a Mennyhez tarto-
zom.
A gyárban nagy hegyben állt az anyag, amit röviden csak ‘am-
móniának’ hívtunk. Valójában valószínűleg ammónium-szulfát
lehetett, egy gyakorta használt műtrágya. Futószalagon érkezett,
és fehér vízesésként hullott alá a dombra. Meglehetősen forró volt,
amikor a szalagról lejött, még a tél közepén is füstölt, azután gyor-
san lehűlt és jeges keménységűre szilárdult. A munkánk az volt,
hogy kilapátoljuk és szalmazsákokba töltsük a műtrágyát. Műtrá-
gya hegynek hívtuk a majd húsz méter magas dombot. Nyolc-
kilencszáz ember lapátolta el a műtrágyát egy nagyobb területen,
olyan hatást keltve, mintha félbe akarnánk vágni a hegyet.
Tízes csapatokba szerveztek minket, minden csoport min-
den nap 1300 zsák megtöltéséért és elszállításáért volt felelős.
105
Így minden emberre 130 zsák jutott. Ha egy csapat nem teljesítette
a kvótát, az ételadagjukat megfelezték. Úgy dolgozott mindenki,
hogy az élete múlt a kvóta teljesítésén. Hogy minél hatékonyab-
ban tudjuk cipelni a műtrágyával teli zsákokat, acéldrótból tűt
készítettünk, amellyel be tudtuk kötözni a megtöltött zsákokat.
A drótot a gyárban végigfutó sínre tettük, és az anyagok szállítá-
sára használt kis kocsikkal kilapítottuk, ezután tudtuk tű gyanánt
használni. Ahhoz, hogy lyukat vágjunk a zsákba, üvegszilánkokat
használtunk, amit a gyár betört ablakaiból szereztünk. Az őrök bi-
zonyára sajnálták a rabokat kíméletlen munkakörülményeik mi-
att, mert sosem akadályozták meg, hogy betörjük a gyár ablakait.
Egyszer eltörtem az egyik fogamat, amint egy drótot próbáltam
elvágni vele. Még most is látszik, hogy az egyik első fogam törött.
Feledhetetlen emlékként velem maradt a Hungnami börtönből.
A kemény munka alatt mindenki lesoványodott. Én voltam a
kivétel. A többi elítélt irigyelt amiatt, hogy meg tudtam tartani
hetvenkét kilós súlyomat. Mindig kitűntem a fizikai munkában.
Egy alkalommal azonban súlyosan megbetegedtem, tüdőbajra
emlékeztető tünetekkel. Közel egy hónapig voltam beteg.
Mégsem hagytam ki egyetlen napot sem a gyárban. Tudtam,
ha hiányoznék, a többi elítélt lenne felelős az én részemért is. A
többiek az erőm miatt úgy hívtak: az ember, aki olyan, mint egy
acélrúd. A legkeményebb munkát is elviseltem. A börtön és a
kényszermunka nem volt olyan nagy gond számomra. Bármilyen
ádáz verésben vagy szörnyű körülményekben van része az ember
el tudja viselni, ha szívének határozott a célja.
Az elítéltek ki voltak téve a kénsavnak is, amit az ammóni-
um-szulfát készítéséhez használtak. Amikor Japánban a Kawasa-
ki acélműben dolgoztam, többször tanúja voltam, amint a kén-
sav tárolására használt tartályokat tisztító emberek belehaltak
106
a savmérgezésbe. Hungnamban a helyzet sokkal rosszabb volt. A

kénsav miatt kihullott a hajunk, és bőrünkön nedvedző sebek ke-
letkeztek. A gyárban dolgozó emberek többsége hat hónap eltel-
tével elkezdett vért hányni és meghalt. Az ujjunkon gumi védőfel-
szerelés volt, a sav azonban hamar átrágta magát rajta. A sav gőze
átjárta és használhatatlanná tette a ruhánkat, a bőrünk pedig ki-
repedezett és vérezni kezdett. Néha még a csont is láthatóvá vált.
Tovább kellett dolgozzunk, egyetlen nap pihenő nélkül, vérző és
gennyes sebekkel.
Az ételadagunk két kis tálkányi rizs volt. Nem volt hozzá sem-
mi más, csak egy leves, ami retekhajtásból készült, sós vízzel. A
leves annyira sós volt, hogy égette a torkunkat, a kemény rizst
azonban nem tudtuk megenni anélkül, hogy a levessel leöblítet-
tük volna. Senki sem hagyta meg a levest, egy cseppet sem. Ami-
kor megkaptuk a tál rizst, az elítéltek egyszerre a szájukba tömték
az egészet. Miután a saját rizsüket megették, körbenéztek, és a
nyakukat nyújtogatva figyelték, a többiek hogyan esznek. Időn-
ként valaki belekanalazott valaki más csészéjébe és összevereked-
tek. Egy lelkész, aki együtt volt velem Hungnamban, egyszer azt
mondta: „Hadd egyek csak egy szemet, és két tehenet adok neked,
ha kikerültünk innen.” Az emberek annyira elkeseredettek voltak,
hogy ha egy elítélt étkezés közben halt meg, a többiek még a szá-
jából is kivették a rizst, hogy maguk megegyék.
Az éhség fájdalmát csak az ismeri, aki maga megtapasztalta.
Amikor valaki éhes, egyetlen szem rizs is nagyon értékessé válik.
Még ma is feszült leszek, ha Hungnamra gondolok. Nehéz elhin-
ni, hogy egyetlen szem rizs milyen ösztönző lehet a testnek, de
amikor igazán éhes az ember, sírva fakad, annyira vágyódik az
étel után. Ha a gyomrunk tele van, a világ nagynak tűnik, egy éhes
embernek azonban egyetlen rizsszem nagyobb az egész világnál.
107
Számára egyetlen rizsszem is hatalmas értékkel bír.

A börtönben az első naptól kezdve szokásommá tettem, hogy
rizs adagom felét rabtársaimnak adom, és csak a másik felét tar-
tom meg. Három hétig edzettem így magam, utána ettem csak
meg az egész adagot. Emiatt úgy éreztem, két ember adagját
eszem, így könnyebben elviseltem az éhséget.
A börtönélet olyan nyomorúságos volt ott, hogy el sem tudja
képzelni, aki maga nem tapasztalta meg. Az elítéltek fele egy éven
belül meghalt, így naponta végig kellett néznünk, amint faládák-
ban kicipelték a holttesteket. Annyira keményen dolgoztunk, és
az egyetlen reményünk a távozásra ez volt, halott testként abban
a fa koporsóban. Amit velünk tettek, az még egy könyörtelen és
kegyetlen rezsim részéről is túlment az emberiesség minden ha-
tárán. Mindazt a sok műtrágyás zsákot, amit az elítéltek fájdalom-
mal és könnyek közt töltöttek meg, hajóra pakolták, és a Szovje-
tunióba szállították.
108
A Hungnami börtön a hóban
A
z étel után a börtönben a legértékesebb dolog a tű és
a cérna volt. Ruhánk elhasználódott és elszakadt a ke-
mény munka során, azonban nehéz volt tűt és cérnát
szerezni, hogy megjavítsuk. Egy idő után a rabok rongyos koldus-
nak néztek ki. Nagyon fontos volt, hogy befoltozzuk a lyukakat,
hogy kirekesszük a hideg téli szelet, ha csak egy kicsit is. A földön
talált kis darab ruhaanyag rendkívül értékes volt. Még ha tehén
trágya alatt volt is, az elítéltek összeverekedtek, hogy felvegyék.
Egyszer, amint a zsákokat cipeltem, az egyik zsákba beleszúrva
egy tűt találtam. Valószínűleg véletlenül benne felejtették, amikor
a zsákot készítették. Attól kezdve én lettem a Hungnam börtön
szabója. Annyira örültem, hogy azt a tűt megtaláltam. Minden
nap a többi rab nadrágjait, térdnadrágjait javítottam.
Még a tél közepén is izzadtunk a forróságtól a műtrágya gyár-
ban, el lehet képzelni, milyen elviselhetetlen volt ez nyáron. Én
azonban egyszer sem tekertem fel a nadrágom szárát, és nem mu-
tattam meg a lábszáramat. Még a legnagyobb nyári forróságban is
megkötöttem a nadrágom szárát a hagyományos koreai módon.
Mások levették a nadrágot és alsónadrágban dolgoztak, én azon-
ban mindig megfelelően öltözködtem.
Amikor a munkát befejeztük, egész testünket izzadság és
a műtrágya pora borította. A legtöbb elítélt levette a ruháit és
megmosakodott a gyárból jövő mocskos vízben. Én azonban
soha nem mosakodtam meg ott, ahol mások láthatták a tes-
temet. Inkább félretettem a napi egy pohár vízadagom felét,
109
majd korán felkeltem, mikor a többiek még aludtak, hogy lemos-

sam magam egy kis darab ruhaanyaggal, amelyet belemártogattam
a fél pohár vízbe. Ezt az időt használtam arra is, hogy összponto-
sítsam a szellemem és imádkozzak. Testemet értékesnek tartot-
tam, és nem akartam nemtörődöm módon másoknak mutogatni.
A cellában harminchat ember volt, én a mellékhelyiség mel-
letti kis sarkot választottam. Ezen a helyen senki se lépkedett át
rajtam, de senki nem akarta ezt a helyet. Mellékhelyiségnek hív-
tuk, de valójában egy kis cserépedény volt, még teteje sem volt. A
folyadék nyáron túlfolyt, kiömlött belőle, télen megfagyott benne.
Leírhatatlanul orrfacsaró bűze volt. A raboknak gyakran volt has-
menése a sós leves és a kemény rizsgolyók miatt, amit mindennap
ettünk.
A mellékhelyiség mellett ültem, és hallottam, hogy valaki fel-
nyög: „Ó, a hasam...”. Az illető gyors lépésekkel igyekezett a vécé-
hez. Amint letolta a nadrágját, a hasmenés kilövellt. Mivel a vécé
mellett voltam, gyakran lefröcskölt. Még éjszaka is, amikor min-
denki aludt, előfordult, hogy valakinek fájt a hasa. Amikor hal-
lottam az emberek fájdalmas nyögéseit, amint rájuk lépett valaki,
tudtam, hogy valaki a vécéhez igyekszik, felkeltem, és a sarokba
húzódtam. Ha pedig aludtam, és nem hallottam közeledni, akkor
viselhettem a következményeit. Hogy elviseljem ezt a lehetetlen
helyzetet, megpróbáltam ezeket a képeket és hangokat egyfajta
művészetnek tekinteni.
Mindezek ellenére megtartottam a mellékhelyiség melletti he-
lyet magamnak egész ottlétem alatt.
− Miért azt a helyet választottad? − kérdezték más rabok.
− Nekem ez a legkényelmesebb − válaszoltam.
Nem csupán a levegőbe beszéltem. Valóban azon a helyen volt
a legkönnyebb a szívem.
110
A rabszámom 596 volt. Az emberek „Öt-kilencven-hatos-

nak” hívtak. Éjszakákon át, mikor nem tudtam aludni, bámultam
a mennyezetet, és ismételtem ezt a számot, újra és újra (5: oh, 9:
guh, 6: ryuk). Ha gyorsan mondtam, úgy hangzott, o-gul, az a
koreai szó, amellyel az igazságtalanság érzését írják le. Valóban
igazságtalanul börtönöztek be.
A Kommunista Párt közös összejöveteleket szervezett, amik-
nek a neve dokbohoi volt. Újságokat vagy más anyagokat olvastak
fel hangosan, a kommunista propaganda tanítása céljából. Kim Ir
Szennek címezve hálálkodó leveleket is kellett írnunk. A Bizton-
sági Különítmény árgus szemmel figyelte minden mozdulatun-
kat. Minden nap elrendelték, hogy írjunk köszönőlevelet, arról,
hogy mit tanultunk, én azonban soha egyetlen lapot sem írtam.
Ilyesmit kellett volna írnunk: „Atyánk, Kim Ir Szen, irántunk ér-
zett szeretetéből, élelmet ad nekünk minden nap, húsos ételeket,
és ilyen nagyszerű életet biztosít nekünk. Annyira hálás vagyok.”
Nem tudtam semmi ilyesfélét leírni. Még ha a halállal néztem is
szembe, nem tudtam az ateista Kommunista Pártnak ilyen levelet
küldeni. Az írás helyett tízszer olyan keményen dolgoztam, hogy
életben maradjak a börtönben. A levélírás kikerülésére az egyet-
len mód az volt, ha a legjobb elítéltté válok. Ezen törekvésem ré-
vén a legjobb fogoly lettem, még kitüntetést is kaptam a Kommu-
nista Párt egy tisztviselőjétől.
Anyám sokszor meglátogatott a börtönben. Csongdzsuból
Hungnamba nem volt közvetlen közlekedés. Szöulba kellett men-
nie vonattal, onnan átszállnia a Szöul-Vonszan vonalra. Az út több
mint húsz fárasztó órájába került. Indulása előtt rengeteg munká-
val porított rizst, miszutkarut készített, hogy fiának, akit élete vi-
rágában bebörtönöztek, legyen mit ennie. Ahhoz, hogy ezt a port
el tudja készíteni, rizst gyűjtött a rokonainktól, még a nővéreim
111
férjeinek távoli rokonaitól is. Amikor a beszélő helyiségbe érke-

zett, és meglátott az üveg túloldalán, azonnal könnyezni kezdett.
Erős asszony volt, de fia szenvedésének látványa elgyöngítette.
Anyám odaadta az esküvőmön viselt selyem nadrágomat. A
börtönbeli egyenruha, amit hordtam, foszladozott, és a bőröm
átlátszott az anyagon keresztül. Mégis, ahelyett, hogy magam vi-
seltem volna, odaadtam a selyem nadrágot egy másik fogolynak.
A miszutkarut, aminek az elkészítése miatt adósságba verte ma-
gát, azonnal szétosztottam, a szeme láttára. Anyám teljes szívvel
és odaadással ruhát és ételt készített fiának, és összetört a szíve,
amint látta, hogy szétosztom ezeket, anélkül, hogy magamnak
bármit megtartanék.
− Anyám − mondtam − én nem csupán egy Mun nevű ember
fia vagyok.
− Mielőtt a Mun klán tagja vagyok, a Koreai Köztársaság fia
vagyok. És még azelőtt, a világ fia vagyok, a menny és a föld fia.
Azt gondolom, hogy úgy helyénvaló, hogy előbb ezeket az em-
bereket szeretem, és csak ezután követem a szavadat és szeretlek
téged. Nem egy kicsinyes ember fia vagyok. Kérlek, viselkedjél a
fiadhoz méltó módon.
Szavaim jegesen hidegek voltak számára, és annyira fájt, hogy
sírni látom, hogy úgy éreztem, megszakad a szívem. Annyira hi-
ányzott, hogy néha az éjszaka közepén felébredtem, rá gondol-
tam, azonban ez még inkább okot adott arra, hogy ne roskadjak
össze az érzelmeim alatt. Isten munkáját végző ember voltam.
Sokkal fontosabb volt nekem, hogy akár egy embert is kicsit me-
legebben öltöztethessek és egy kicsivel több élelemmel töltsem
meg a gyomrát, mintsem hogy az édesanyámmal való személyes
kapcsolatommal törődjek.
Még a börtönben is élvezettel beszélgettem az emberekkel,
112
amikor csak időt találtam rá. Mindig voltak körülöttem embe-

rek, akik hallani akarták, amit mondtam. Még a börtön éhsége és
hidege mellett is meleget hozott az emberekkel való beszélgetés,
akikkel szívünkben rokonok voltunk. A Hungnamban tizenkét
emberrel alakult ki olyan kapcsolatom, hogy nem csak honfitár-
saim, de szinte családtagjaim voltak, akikkel együtt töltöttem vol-
na életem hátralevő részét. Volt közöttük egy híres lelkész, aki a
Keresztény Egyházak Szövetségének elnöke volt Korea öt északi
tartományában. Ők voltak azok, akikkel együtt erős érzelmeket
éltünk meg olyan helyzetekben, amikor az életünk egy hajszálon
múlott, emiatt közelebb éreztem magam hozzájuk, mint a saját
húsomhoz és véremhez. Ottlétük értelmet adott börtönbeli élmé-
nyemnek. Naponta háromszor imádkoztam azokért, akik engem
segítettek, és a Phenjani gyülekezetem tagjaiért, mindegyiküket
nevén nevezve. Amikor imádkoztam, mindig úgy éreztem, ezer-
szeresen vissza kell fizetnem az embereknek, akik odacsúsztattak
nekem egy maréknyi miszutkarut, amit a ruhájukban rejtegettek.
113
Az ENSZ erők kinyitják a börtönkaput
A
míg Hungnamban voltam bebörtönözve, elkezdődött
a koreai háború. Három nappal a kitörését követően
a dél-koreai katonaság átadta Szöult, és messze délre
visszavonult. Tizenhat nemzet az Egyesült Államok vezetésével
létrehozta az ENSZ erőket és beavatkozott a koreai háborúba.
Amerikai erők érkeztek Incsonba, és Vonszan felé nyomultak,
ami Észak-Korea egyik fő iparvárosa volt.
Természetesen a Hungnami börtön és a gyár az amerikai légi-
bombázások egyik célpontja volt. Amikor a bombázás elkezdő-
dött, a börtönőrök otthagyták a rabokat és az óvóhelyekre me-
nekültek. Nem érdekelte őket, hogy élünk-e vagy meghalunk.
Egy nap Jézus megjelent épp előttem, könnyes arccal. Erős rossz
előérzetem lett, és azt kiáltottam, „Mindenki maradjon tizenkét
méteren belül körülöttem!” Nem sokkal ezután egy óriási bomba
robbant mindössze tizenkét méterre onnan, ahol álltam. A rabok,
akik a közelemben maradtak, túlélték.
Ahogy a bombázás egyre erősebb lett, az őrök elkezdték kivé-
gezni a rabokat. Szám szerint kihívták a rabokat, és azt mondták
nekik, háromnapi ételadaggal és ásóval menjenek. A rabok azt
gondolták, egy másik börtönbe helyezik át őket, valójában a he-
gyekbe vezették őket, gödröt ásattak velük, és oda temették őket.
A rabokat az ítéletük időtartama alapján hívták ki, a leghosszabb
időre elítéltekkel kezdve. Rájöttem, hogy én másnap következem.
A kivégzésem tervezett napja előtti éjszaka úgy hullottak a bom-
bák, mint az eső a monszun évszakban. 1950. október 13-a volt.
114
Az amerikai erők, miután sikeresen megvetették a lábukat In-

csonban, felfelé haladtak a félszigeten, hogy elfoglalják Phenjant,
és Hungnamot ostromolták. Az amerikai katonaság teljes erővel
támadta Hungnamot aznap éjszaka, B-29-es bombázók vezetésé-
vel. A bombázás olyan heves volt, hogy úgy tűnt, egész Hung-
nam tűztengerré változott. A börtön körüli magas falak elkezdtek
leomlani, az őrök mentették az életüket. Végül a börtön kapuja,
amely fogva tartott bennünket, kinyílt. Másnap hajnali két óra
körül nyugodtan, méltósággal kisétáltam a Hungnami börtönből.
Két év és nyolc hónapig voltam bebörtönözve, szörnyű lát-
ványt nyújtottam. Ruhám és alsóneműm cafatokban volt. Azokba
a rongyokba öltözve ahelyett, hogy hazaindultam volna, Phen-
janba tartottam egy csoport emberrel, akik a börtönben követtek
engem. Volt, aki velem tartott, felesége és gyermekei keresése he-
lyett. Világosan el tudtam képzelni, anyám mennyire sírhat jólé-
tem miatt, azonban fontosabb volt megkeresnem gyülekezetem
tagjait Phenjanban.
Phenjan felé tartva világosan láttuk, hogyan készült fel Észak-
Korea erre a háborúra. A nagyvárosokat mind kétsávos utakkal
kötötték össze, amelyeket vészhelyzetben katonai célokra hasz-
nálhattak. Sok hidat építettek olyan erősre, hogy elbírjon akár
harminc tonnás tankokat is. A műtrágyát, amit a rabok életük
kockáztatásával töltöttek a zsákokba, a Szovjetunióba szállították,
elavult fegyverekért cserébe, amelyeket a 38. szélességi fok men-
tén telepítettek.
Amint Phenjanba megérkeztem, elkezdtem keresni azokat a
tagokat, akik bebörtönzésemet megelőzően velem voltak. Meg
kellett tudnom, hol vannak, mi történt velük. A háború miatt
szétszóródtak, de felelősséget éreztem, hogy megtaláljam őket
és segítsek nekik kitalálni, hogyan folytassák életüket.
115
Nem tudtam, hol élhetnek, így az egyetlen lehetőségem az volt,

hogy végig kutatom Phenjan városának minden szegletét.
Egy hét keresés után mindössze három vagy négy embert ta-
láltam. Eltettem némi porított rizst, amit még a börtönben kap-
tam, összekevertem vízzel, és rizses süteményt készítettem, amit
megoszthattam velük. Hungnamból az úton egy vagy két kővé fa-
gyott krumplival űztem el az éhségemet, nem nyúltam a rizspor-
hoz. Jóllaktam pusztán a látványtól, ahogy mohón ették a rizses
süteményt.
Negyven napig maradtam Phenjanban, kerestem mindenkit,
aki csak eszembe jutott, fiatalt és öreget egyaránt. Végül soha nem
tudtam meg, mi történt legtöbbjükkel, szívemben azonban örök-
re megmaradtak. December másodikának éjszakáján gyalog dél-
nek indultam. Kim Von Pil és jómagam követtük a menekültek
hosszú, tizenkét kilométeres oszlopát.
Magunkkal vittük egy embert, aki nem tudott rendesen járni.
Azok között volt, akik a Hungnam börtönben csatlakoztak hoz-
zám. Pak volt a családi neve. Még előttünk kiengedték a börtön-
ből. Amikor megtaláltam otthonában, minden családtagja elin-
dult már délnek. Egyedül volt a házban, törött lábbal. Kerékpárra
ültettem, és magammal vittem. Az észak-koreai katonaság már
visszafoglalta a műutakat katonai célokra, így fagyott rizsföldeken
keresztül utaztunk délre, amilyen gyorsan csak tudtunk. A kínai
hadsereg nem sokkal volt mögöttünk, azonban nehéz volt gyor-
san haladni olyasvalakivel, aki nem tud járni. Az út olyan rossz
volt, hogy az idő felében a hátamon vittem, míg valaki tolta az
üres kerékpárt. Állandóan azt mondta, hogy nem akar nekem te-
her lenni, és többször megpróbált végezni magával. Meggyőztem,
hogy folytassa, néha hangosan lehordva, és végig együtt marad-
tunk.
116
Menekültek voltunk, kénytelenek voltunk sietni, de ennünk is

kellett valamit. Bementünk elhagyott házakba, ahonnan a lakók
már előttünk délre menekültek, rizst kerestünk, vagy bármilyen
ételt, amit csak hátrahagyhattak. Megfőztünk mindent, amit ta-
láltunk, rizst, árpát, krumplit. Így is épp hogy csak életben marad-
tunk. Nem volt tálunk, faágakat használtunk evőpálcika gyanánt,
de az étel jóízű volt. A Biblia azt mondja, boldogok a szegények,
nem igaz? Megettünk bármit, ami a gyomrunkat elégedett mor-
gásra késztette. Még egy darabka szerény árpasütemény is olyan
jóízű volt, hogy nem irigyeltük volna meg a király ételét sem.
Akármilyen éhes voltam, mindig odafigyeltem, hogy a többiek
előtt befejezzem az evést. Ily módon ők egy kicsivel többet tudtak
enni.
Miután már nagy távolságot megtettünk, az Imdzsin folyó
északi partjához közeledtünk. Valahogy éreztem, hogy fontos
gyorsan átkelnünk a folyón, és nem vesztegethetünk egy percet
sem. Éreztem, hogy túl kell jutnunk ezen az akadályon, hogy élet-
ben maradjunk. Könyörtelenül hajtottam Kim Von Pilt. Kim fi-
atal volt, és elaludt gyaloglás közben, de kényszerítettem, hogy
haladjunk tovább, és húztam a kerékpárt. Harminc kilométert
tettünk meg azon az éjszakán, és elértük az Imdzsin folyó part-
ját. Szerencsére a folyó befagyott. Másokat követtünk a folyón át,
mögöttünk menekültek hosszú sora kígyózott. Amint átkeltünk a
folyón, az ENSZ erők lezárták az átkelést, és többé nem engedték
át az embereket. Ha csak pár perccel később érkezünk, nem tud-
tunk volna átkelni.
Miután átkeltünk, Kim Von Pil visszanézett az útra, amin jöt-
tünk, és megkérdezte:
− Honnan tudtad, hogy le fogják zárni az átkelést?
− Persze, hogy tudtam − válaszoltam − Ilyen dolgok gyakran
117
megtörténnek, ha valaki a Menny útját választja. Az emberek

gyakran nem tudják, hogy a menekülés épp a következő akadály
mögött van. Nem vesztegethettünk egy percet sem, és ha kellett
volna, a nyakadnál fogva is átcibáltalak volna.
Kim Von Pilt megindították szavaim, szívem azonban nehéz
volt. Amikor elértünk a ponthoz, ahol a 38. szélességi fok ketté-
osztotta a félszigetet, egyik lábamat Dél-Koreába, másikat Észak-
Koreába helyezve imádkozni kezdtem.
„Most ebben a helyzetben délre kellett jönnünk, de nemsokára
vissza fogok térni Északra. Magam mögé gyűjtöm a szabad világ
erőit, hogy felszabadítsam Észak-Koreát és egyesítsem Északot és
Délt.”
Így imádkoztam az egész úton, míg a menekültekkel gyalogol-
tunk.
118
Harmadik fejezet
BELSŐ GAZDAGSÁG
KÜZDELEM ÉS SZENVEDÉS RÉVÉN
„Te vagy a szellemi tanítóm”
A
z Imdzsin folyón átkelve délnek haladtunk Szöulon,
Vondzsu, Kjungdzsun keresztül Puszanba. 1951. ja-
nuár 27-én érkeztünk meg végül. Puszan tele volt
északról jött menekültekkel. Mintha az egész ország ott gyűlt
volna össze, az embernek olyan érzése volt. Minden szálláshely
tele volt. A kis helyen, ahol voltunk, ülni is épp hogy csak lehe-
tett. Az egyetlen lehetőségünk az volt, hogy éjszakára az erdőbe
megyünk, megpróbálunk melegen maradni, amennyire tudunk,
nappal pedig visszatérünk a városba, hogy élelmet keressünk.
A hajam, ami a fogság alatt rövid volt, mostanra megnőtt.
Nadrágom, amely belülről egy lepedő pamut anyagával volt meg-
foltozva, elnyűtt lett. Ruháimat annyira átitatta az olajos mocsok,
hogy az esőcseppek az erős záporban sem szívódtak fel, hanem
egyszerűen leperegtek róla.
Cipőm talpából szinte semmi nem maradt, a felső rész azon-
ban többnyire megvolt. Akár mezítláb is járhattam volna. A tény
egyszerűen az volt, hogy a nyomorultak legnyomorúságosabbja
voltam, koldus a koldusok között. Nem volt munka, nem volt
pénz a zsebünkben. Az egyetlen mód, ahogy ételhez juthattunk,
a koldulás volt.
Azonban még koldulás közben is megőriztem a méltóságomat.
Ha valaki visszautasította a segítséget, tiszta és magabiztos han-
gon ezt mondtam: „Figyeljen ide. Ha nem segíti az olyan embe-
reket, mint mi, akik nélkülöznek, nagy bajban lesz, amikor azt
reméli majd a jövőben, hogy áldásokat fog kapni.” Az emberek
120
. Belső gazdagság küzdelem és szenvedés révén .
segítettek, amikor ilyen gondolatokkal szembesültek. Az ily mó-

don összegyűlt ételt elvittük egy nyílt területre, ahol együtt le tud-
tunk ülni. Hozzánk hasonló emberek tucatjai ettek ilyen helye-
ken. Semmink nem volt, még az ételt is koldulnunk kellett, de
meleg barátság lakozott közöttünk.
Egyszer egy ilyen nap derekán váratlanul kiáltást hallottam:
− Odanézzenek! Milyen rég is volt már!
Megfordultam, és Om Dok Munnal találtam magam szemben,
egy barátommal, még a Japánban töltött időszakból. Om Dok
Mun egy életre a barátom lett, annyira megindította egy dal, amit
énekeltem. Ma ő Korea egyik legnevesebb építésze, ő tervezte a
Szedzsong Kulturális Központot és a Lotte Hotelt is.
− Gyerünk − mondta, amint átkarolt silány ruháimban. –
Menjünk haza az otthonomba.
Addigra Om Dok Mun már megházasodott. A családjával élt
együtt, egy szobában. Hogy helyet csináljon számomra, felfüg-
gesztett egy lepedőt a szoba közepén, és a helyiség két része közül
az egyik az enyém lett. A másik oldalon aludt ő, a feleségével és
két kisgyerekkel.
− Na és most − kérte − meséld el, mi történt veled mostaná-
ban. Mindig tűnődtem, merre lehetsz, és mit csinálhatsz. Köze-
li jóbarátok voltunk − mondta −, de mindig több voltál nekem,
mint barát. Tudod, hogy mindig nagy tiszteletben tartottalak?
Mindezidáig nem osztottam meg nyíltan egy barátommal sem
a szívemet. Japánban még azt is titokban tartottam, hogy gyakran
olvasom a Bibliát. Ha valaki a szobámba jött, amikor olvastam,
gyorsan eltettem a Bibliát. Om Dok Mun házában először mond-
tam el a történetemet.
Egész éjszaka beszéltem. Elmondtam a találkozásomat Is-
tennel, amikor északra mentem a 38. szélességi körön túlra,
121
az egyház alapítását és a túlélésemet a Hungnam Börtönben. Há-

rom teljes napig tartott a történetem. Amikor befejeztem, Om
Dok Mun megállt, és meghajolt előttem, teljes ünnepélyes meg-
hajlással.
− Mit a csudát csinálsz? − kérdeztem döbbenten. Megragad-
tam a karját és meg akartam állítani, de hasztalan. Nem tudtam.
− Ettől a perctől fogva − mondta Om Dok Mun − te az én
nagy szellemi tanítóm vagy. Ezzel a meghajlással mint tanítómat
köszöntelek, így kérlek, fogadd el.
Azóta végig velem van, mint barátom és tanítványom.
Nem sokkal ezután munkát kaptam a puszani kikötő négyes
mólójánál. Csak éjszaka dolgoztam. A fizetésemből a Csorjang
állomáson babkását vettem. A forró kását egy kendővel körülte-
kert edényben árulták, hogy melegen tartsák. Az edényt mindig a
testemhez szorítva tartottam több mint egy óráig, mielőtt a kását
megettem. Ez segített felmelegíteni a hosszú, hideg éjszakai mun-
ka alatt átfagyott testemet.
A Csorjang környéken egy munkásszálláson találtam lakást.
A szobám olyan kicsi volt, hogy még átlósan sem tudtam úgy le-
feküdni, hogy a lábam a falba ne ütközzön. Mégis, ez volt az a
szoba, ahol ceruzát hegyeztem, és ünnepélyesen megírtam a Voli
Vonbon, az Isteni Alapelv eredeti változatának első vázlatát. Szű-
kölködtem, de nem számított. Egy eltökélt lélek bármire képes,
még ha egy szemétdombon is kell élnie. Csak akaratra van szük-
ség.
Kim Von Pil épp csak betöltötte a húsz évet. Mindenféle mun-
kát elvállalt. Étteremben dolgozott és hazahozta az odaégett rizst,
amit nem lehetett felszolgálni a vendégeknek. Együtt megettük.
Mivel tehetségesen rajzolt, hamar munkát kapott az amerikai ka-
tonaságnál festőként.
122
Végül felmásztunk együtt a Bomnetgol hegyre Beomil Dong-

ban, és építettünk egy házat. Mivel a hely közel volt a temetőhöz,
semmi nem volt a közelben egy sziklás szakadékon kívül. Nem
volt olyan terület, amelyet a magunkénak mondhattunk volna,
így vízszintesre hoztuk a meredek leejtő egy részét, és oda építet-
tünk otthont. Még ásónk sem volt! Kölcsönvettünk egy kis lapátot
egy konyhából, majd visszavittük, mielőtt a tulajdonosnak feltűnt
volna, hogy hiányzik. Kim Von Pil és én köveket törtünk, földet
ástunk, sódert hordtunk fel. Sarat és szalmát kevertünk össze,
hogy vályogtéglát készítsünk, ebből raktuk a falakat. Üres élel-
miszeres kartondobozokat kaptunk egy amerikai támaszpontról,
kilapítottuk és ezt tettük a házra tetőként. A padlóra egy lap fekete
műanyagot terítettünk.
Még az egyszerű viskókat is jobban építik meg, mint ezt. Há-
zunkat egy sziklára építettük, így egy nagy darab kő állt ki a szo-
ba közepén. Összesen egy kis asztalunk volt, amely a kő mögött
állt, és Kim Von Pil festőállványa. Ha esett az eső, egy kis for-
rás bugyogott fel a szobánkban. Milyen romantikus, hallani a víz
csobogását, amint elfolyik alattunk, ahol ülünk! Reggel meghűlve
keltünk fel a fűtetlen szobában, beázó tetővel, alattunk még fo-
lyó patakkal. Még így is boldogok voltunk a kis helyünkkel, ahol
le tudunk feküdni és lelkünk megnyugodhatott. A körülmények
nyomorúságosak voltak, de tele voltunk reménnyel, mivel Isten
akaratának útját jártuk.
Minden reggel, amikor Kim Von Pil dolgozni indult az ame-
rikai bázisra, elkísértem a domb aljáig. Amikor este hazajött, ki-
mentem elé, hogy fogadjam és üdvözöljem. A fennmaradó idő-
met a Voli Vonbon írásával töltöttem. A szobánkban mindig volt
számos kihegyezett ceruza. Még ha üres volt is a rizses korsó, ce-
ruza akkor is volt.
123
Kim Von Pil sokféleképpen segített, anyagilag és szellemileg

egyaránt. Ennek köszönhetően összpontosítani tudtam az írásra.
Még az egész napi munkától fáradtan is mellettem volt, és kereste,
hogyan segíthetne. Olyan keveset aludtam azokban a napokban,
hogy bárhol el tudtam aludni. Néha még a mellékhelyiségben is
elaludtam. Kim Von Pil utánam jött, hogy megnézze, jól vagyok-
e.
De több is volt ennél: annyira hozzá akart járulni, még ha egy
kevéssel is, a könyvhöz, amit írtam, hogy elkezdte amerikai kato-
nák portréit rajzolni, hogy pénzt keressen, és ellásson ceruzákkal.
Abban az időben az amerikai katonák között népszerű volt, hogy
megrajzoltatják a feleségük vagy barátnőjük portréját, mielőtt ha-
zatérnek Amerikába. Kim Von Pil fa keretekre selymet ragasztott,
megfestette a portrét, és négy dollárért adta darabját.
Hálás voltam az odaadásáért. Mellette ültem, amint festett, és
segítettem, ahogy csak tudtam. Amíg az amerikai bázison dol-
gozott, bekentem a vásznat ragasztóval, levágtam a fát a kerethez
és összeállítottam a keretet. Mire hazaért, kimostam az ecseteit
és megvettem a szükséges festékeket. Amikor hazaért, fogott egy
4B-s ceruzát és megrajzolta a portrét. Először csak egyet vagy
kettőt rajzolt, de hamar elterjedt a híre. Annyira ismertté vált a
katonák között, hogy már húszat, harmincat rajzolt egyszerre. Vé-
gül az otthonunk képekkel volt tele, éjszakára alig találtunk helyet
aludni.
Ahogy a munka fokozódott, már nem csak az előkészítésben
segítettem. Kim Von Pil megrajzolta az arcok körvonalait, én szí-
neztem az ajkakat és a ruhát. A pénzből, amit közösen kerestünk,
ceruzát és a rajzoláshoz anyagokat vásároltunk, a többit eltettük
a tanúságtevésre. Fontos Isten szavát írásban rögzíteni, de még
fontosabb, hogy elmondjuk az embereknek az Ő akaratát.
124
A jóképű őrült a forrásnál
A
mikor megépítettük a vályogházat és elkezdtük az
egyházat Beom-net-gol-ban, mindössze három em-
ber hallgatta az igehirdetésemet. Én azonban nem
csupán három emberhez beszéltem. Azt gondoltam, „Noha nem
lehet látni őket, ezrekhez és tízezrekhez beszélek”. Mialatt beszél-
tem, elképzeltem, hogy az egész emberiség a hallgatóságom. Ez a
három ember ült előttem, ahogy hangosan, mennydörgő hangon
átadtam az Alapelv szavait.
A házunk előtt volt egy forrás. Gyorsan elterjedt egy pletyka a
forráshoz vízért járó emberek között: őrült ember lakik a vályog-
falú házban. Töltötték a vizet, közben bekukucskáltak a düledező
sárkunyhóba, és egy rongyos ruhájú embert láttak, aki úgy kiabál,
mintha az egész világnak osztaná a parancsait. Természetes, hogy
az emberek elkezdtek suttogni. Azt hirdettem, hogy a menny és
a föld fel fog fordulni és Korea egyesíteni fogja a világot. A plety-
kák hamar elterjedtek a kútra járókon kívül a hegy alján élőkhöz.
Talán a pletykák miatt, kíváncsiságból jöttek az emberek, hogy
lássák a forrás mellett élő őrült embert. Diákok is voltak a kíván-
csiskodók között a közeli egyetemről, csakúgy, mint professzorok
egy csoportja a tekintélyes Ewha Női Egyetemről. A pletykákat
idővel kiszínezték, mondván, jó kiállású, jóképű férfi vagyok, így
a középkorú nők jöttek és megmászták a hegyet, hogy lássanak,
egyfajta időtöltésként.
Aznap, amikor befejeztem a Voli Vonbon írását, letettem a
ceruzát és imádkoztam: „Eljött számomra az evangelizálás ideje.
125
Kérlek, küldd hozzám a szenteket, akiknek tanúbizonyságot tehe-

tek.” Ezután kimentem a forráshoz. Május 10-e volt, késő tavasz.
Hagyományos, pamutbéléses koreai nadrágot viseltem, egy öreg
kabáttal, és erősen izzadtam a melegben. Megpillantottam egy fi-
atal hölgyet, amint izzadságát törölte homlokáról, felfelé kaptatva
a forráshoz.
Megszólítottam:
− Istentől óriási szeretetet kapott az elmúlt hét évben.
Hátraugrott meglepetésében. Hét éve volt, hogy eldöntötte, Is-
tennek szenteli az életét.
− Kang Hjan Sil vagyok − mutatkozott be. − A Bom Cson Egy-
ház evangélistája vagyok, amelyik a hegy lábánál, a közelben fek-
szik. Hallottam, hogy él itt egy őrült ember, eljöttem hát, hogy
beszéljek neki Istenről.
Így köszöntött. Behívtam a házba, körbepillantott a hitvány
szobában, nyilvánvalóvá téve, mennyire furcsállja. Végül az asz-
talon akadt meg a tekintete, és megkérdezte, miért van ennyi ce-
ruzám.
− Ma reggelig egy könyvet írtam, amely feltárja az Univerzum
alapelveit. Úgy gondolom, Isten azért küldött ide, hogy ezekről az
alapelvekről tanulhass tőlem − válaszoltam.
− Hogyan?! Azért vagyok itt, mert hallottam, hogy egy őrült
él itt, akinek szüksége van rám, hogy bizonyságot tegyek neki −
jelentette ki határozottan.
Odanyújtottam neki egy párnát, hogy üljön le, és én magam is
leültem. A forrásvíz csepegve folydogált alattunk.
− A jövőben Korea lesz a világ csúcsa. Az emberek sajnálni
fogják, hogy nem koreainak születtek − mondtam.
Nyilván azt gondolta, képtelenségeket beszélek.
− Ahogyan Illés Keresztelő János személyében jelent meg,
126
ugyanúgy Jézus is emberként fog eljönni, Koreában − folytattam.

Ettől mérges lett.
− Biztos vagyok benne, hogy Jézus jobb helyet is tud találni,
mint ez a szerencsétlen Korea − vágott vissza.
Azután azt mondta: − Olvasta a Jelenések Könyvét? Én...
Félbeszakítottam: − Azt akarja mondani, hogy ön a Gorjo Te-
ológiai Szemináriumon tanult?
− Honnan tudja? – kérdezte meglepődve.
− Gondolja, hogy úgy vártam önre, hogy még ezt sem tudom?
Azt mondta, bizonyságot akar tenni nekem. Kérem, tanítson hát.
Kang Hjun Sil nyilvánvalóan nagy teológiai tudással rendelke-
zett. Egyik bibliai szöveget a másik után idézte, hogy a nézeteim-
nek ellentmondjon. Folyamatosan harcolt velem, én pedig erős
és tiszta hangon megválaszoltam minden kihívását. Vitánk oly
sokáig elhúzódott, hogy elkezdett sötétedni, így felálltam, hogy
vacsorát főzzek. A rizsen kívül csupán némi túlérett kimcsink7
volt. Mindazonáltal, ott ültünk, alattunk a csöpögő víz hangjával,
és elfogyasztottuk ezt az ételt, mielőtt folytattuk volna a vitánkat.
Végül úgy döntött, az általam tanított alapelvnek szenteli az életét.
Később, abban az évben, egy szeles novemberi napon, a felesé-
gem jelent meg a Bomnetgoli kunyhó ajtajában. Ott állt vele egy
hét év körüli fiú - a fiam, aki abban az évben született, amikor el-
mentem otthonról. Azért indultam aznap, hogy egyszerűen csak
felkapjak némi rizst, ehelyett azonban Phenjanba mentem. Teltek
az évek, és most itt állt előttem egy fiatal fiú. Nem tudtam ráven-
ni magam, hogy a szemébe nézzek, nem tudtam kinyúlni, hogy
megsimogassam az arcát, és örömmel átöleljem. Csak álltam ott,
mint egy kőszobor, jéggé dermedve, szótlanul.
A feleségemnek egy szót sem kellett szólnia. Éreztem
7 A kimcsi erjesztett és fűszerezett savanyú káposzta, a koreaiak fő nemzeti
étele.
127
a fájdalmat és a szenvedést, amit ez a szegény anya és gyermeke

átélt a háborúban. Látogatásuk előtt is tudtam, hogy hol és milyen
körülmények között élnek, de nem tudtam volna a családomról
gondoskodni. Ezzel tisztában voltam, és kértem őt többször is,
még a házasságunk előtt is, „Kérlek, bízz bennem, és várj még egy
keveset!”. Terveztem, hogy elhozom őket, amikor az idő megérett
rá. Ebben a helyzetben azonban, ahogy az ajtóban álltak, a meg-
felelő idő még nem jött el. A kunyhó, az egyházunk, kicsi volt és
szegényes. Jó pár egyháztag evett ott és élt ott velem, hogy tanul-
ják Isten szavát. Nem vihettem oda a családomat.
A feleségem körbepillantott a kunyhóban, rettenetesen kiáb-
rándult és visszaindult. A fiammal együtt elindult a meredek le-
ejtőn.
128
Felekezet nélküli egyház
V
an egy koreai mondás, miszerint az ember, akit mások
sokat sértegetnek, sokáig él. Ha a kapott sértések szá-
mával arányban áll életem hossza, még száz évig élhe-
tek. Ezenkívül, a gyomrom nem étellel, hanem gyalázkodásokkal
telt meg, így mondhatjuk, hogy a gyomrom jobban tele van, mint
bárki másé. A már létező egyházak tagjai, akik elleneztek és köve-
ket dobáltak rám, amikor Phenjanban az egyházat elindítottam,
újrakezdték az üldözést, ezúttal Puszanban. Még azelőtt, hogy
megfelelően elindíthattuk volna az egyházat, nekiláttak gondot
okozni nekünk. Az „eretnek” és „ál-”, olyan gyakran fordultak elő
a nevem előtt, hogy úgy tűnt, már-már részévé válnak. Valóban, a
Sun Myung Moon név az eretnekség és az ál-vallás szinonimájává
vált. Nehéz egyáltalán ezek nélkül hallani a nevemet.
1953-ra az üldöztetés szélsőséges mértéket öltött. Bezártuk
a puszani kunyhót, és előbb Deguba, majd Szöulba költöztünk.
Következő év májusában béreltünk egy házat Szöulban a Buk-
hakdong környéken, a Dzsang-csung-dang park közelében, és
kifüggesztettünk egy táblát, amelyen a következő állt: „Szentlélek
Társaság a Világ Keresztényeinek Egyesítésére”. Azért választot-
tuk ezt a nevet, hogy jelezzük, nem tartozunk felekezethez, és bi-
zonyosan nem is tervezünk létrehozni egy újat.
A „Világ Kereszténysége” az összes keresztényre utal világszer-
te, mind a múltban, mind a jelenben. Az „Egyesítés” mutatja cé-
lunkat, hogy mindent magába foglaló, mindenre kiterjedő módon
haladjunk előre, és a „Szentlélek” fejezi ki a mélységes és gazdag
129
szeretetet, ami a harmóniát megtestesíti. A nevünk valójában azt

jelenti: „A szellemi világ, Istennel a középpontban, velünk van.”
Az egyesítés különösen kifejezi célomat, hogy elhozzuk Isten
ideális világát. Az egyesítés nem szövetség. A szövetség az, amikor
két dolog összejön, összekapcsolódik. Az egyesítés az, amikor két
dolog eggyé válik. Egyesítő Egyház − ez lett a közismert nevünk
később, de ezt mások adták. Kezdetben az egyetemi diákok Szöul
Egyháznak hívtak minket.
Nem szeretem a köznapi formáját a koreai kjo-hö szónak, ami
egyházat jelent. Szeretem azonban az eredeti kínai karakter sze-
rinti jelentését. Kjo annyit tesz, tanítani, a hö jelentése pedig ösz-
szejövetel. A koreai szó jelentése így összejövetel a tanításért. A
vallás szó, csong-kjo, két kínai karakterből áll, amelyek jelentése
„központi” és „tanítás”. Ha az egyház szó olyan gyülekezést je-
lent, ahol szellemi alapokat tanítanak, akkor jó jelentéssel bír. De
a koreai kjo-hö szó nem foglalja magában azt a jelentést, hogy az
emberek valamit megosztanak egymással. Az emberek általában
nem ebben a jelentésben használják a kjo-hö szót. Nem akartam
egy külön kategóriába tartozni. Azt szeretném, hogy az egyház ne
egy felekezet legyen. Az igaz vallás a nemzetet próbálja megmen-
teni, még ha saját vallási szervezetét fel is kell áldoznia; a világot
próbálja megmenteni, akár a nemzet feláldozásának árán is; és az
emberiséget próbálja menteni, akár a világ feláldozásával. Ezzel a
megértéssel soha nem lehet olyan helyzet, amikor a felekezetnek
van elsőbbsége.
Ki kellett függeszteni egy egyház-táblát, de a szívemben kész
voltam bármikor levenni. Amint az ember kifüggeszt egy táb-
lát, amely azt mondja, „egyház”, különbséget tesz egyház és nem
egyház között. Fogni valamit, ami egy, és kettéosztani nem he-
lyes. Nem ez volt az álmom. Ez nem az az út, amit én utamul
130
választottam. Ha le kell vegyem a jelet, hogy megmentsem a nem-

zetet vagy a világot, bármikor kész vagyok rá.
Jelünk az első bejárathoz közel függött. Jobban nézett volna ki,
ha magasabbra függesztjük, de a ház eresze nagyon alacsonyan
jött le, hogy nem maradt más hely. Végül körülbelül olyan magas-
ra helyeztük, mint egy gyermek magassága. Aztán a környékbeli
gyerekek levették a jelet, játszottak vele és kettétörték. Történelmi
jelentősége miatt azonban nem dobhattuk ki. Összeillesztettük a
két részt dróttal, és biztonságosabban kiszögeztük a ház elejére.
Talán mert a jelünkkel ilyen tiszteletlenül bántak, egyházunk is
leírhatatlan megaláztatásokon ment keresztül.
Az eresz olyan alacsony volt, hogy az embernek le kellett haj-
tani a fejét, hogy a bejáraton túljusson. A szoba mintegy nyolc
négyzetméteres lehetett, és olyan szűk, hogy amikor hatan imád-
koztunk, a homlokunk összeütődött. A környékbeliek nevettek
a jelünkön. Tréfát űztek belőlünk, és azt kérdezgették, miféle vi-
lágegyesítésről álmodunk abban az apró házban, amibe szinte be
kell mászni. Nem próbálták megérteni, miért választottunk ilyen
nevet; egyszerűen csak őrültnek tekintettek.
Minket azonban nem zavartak. Puszanban koldultunk, hogy
fenntartsuk magunkat, most viszont volt egy szobánk, ahol Isten-
tiszteletet tarthattunk. Nem volt mitől félnünk. Öltöny gyanánt
egy amerikai terepruhát vettem, amit feketére festettem. Fekete
gumicipőt hordtam hozzá. Még ha mások próbáltak is ócsárolni
bennünket, szívünkben mindenkinél méltóságteljesebbek vol-
tunk.
Az emberek, akik jöttek, egymást sikkunak, családtagoknak
hívták. A szeretet mámorában éltünk. Bárki, aki jött, láthatta, mit
csinálok, hallhatta, amit mondok. A szeretet láthatatlan köteléke
kapcsolt bennünket össze, aminek révén tudtunk Istennel beszélni.
131
Volt, hogy valaki, amint otthon készítette a rizst, egyszer csak el-
szaladt az egyházhoz. Másvalaki mesélte, hogy ruhát akart válta-
ni, végül elfutott az egyházhoz a régi, lyukas ruhájában. Ha vala-
melyik nő apósa, anyósa leborotválta a haját, hogy visszatartsa az
egyházunktól, akkor kopaszon jött.
Ahogy a létszámunk növekedett, elkezdtünk egyetemeken
evangelizálni. Az ötvenes években a koreai társadalomban az
egyetemisták elsők voltak az értelmiségiek között. Az Ewha Női
Egyetem és a Yonsei egyetem kapujának közelében kezdtünk dol-
gozni. Nemsokára meglehetősen sok diák töltött időt egyházunk-
nál.
Jang Jun Jong professzor, aki az Ewha Egyetemen zenét taní-
tott, és Han Csung Hva professzor, aki a diákotthon vezetője volt,
szintén eljöttek az egyházunkba. Sok diák is megjelent, és nem
csak egyesével-kettesével. Tucatjával jöttek, számuk rohamosan
nőtt. Ez meglepte a már létező egyházakat és minket is.
Az egyetemen kezdett evangelizálásunkat követő két hónapon
belül gyülekezetünk létszáma robbanásszerűen megnőtt, elsősor-
ban a Ewha és Yonsei egyetemek diákjai miatt. A növekedés ará-
nya hihetetlen volt. Olyan volt, mintha tavaszi szél fújt volna át és
változtatta volna meg a diákok szívét egy pillanat alatt. Az Ewha
diákjainak tucatjai pakolták össze a csomagjukat és költöztek ki a
diákotthonból. Ez egyetlen nap történt. Ha valaki meg akarta vol-
na állítani őket, azt mondták volna: − Miért? Miért akarsz megál-
lítani? Ha meg akarsz állítani, meg kell ölnöd. Ölj meg!
Kijöttek, és ha kellett, átmásztak az épületek körüli falakon
is. Próbáltam megállítani őket, de hasztalan. Nem akartak a tisz-
ta iskolájukban maradni, a mi kis büdös lábszagú egyházunkban
akartak lenni. Senki sem tehetett semmit ellene.
Végül a dékán, Kim Hval Ran (Helen Kim) elküldte Kim Jong
132
Un professzort a Vallási Társadalmi Jólét tanszékéről. Kim pro-

fesszor Kanadában tanult teológiát, és olyan teológus volt, akivel
kapcsolatban az Ewha nagy jövőbeni reményeket táplált. Kim dé-
kán a teológiai tudása miatt választotta Kim professzort, és felté-
telezte, hogy ő majd határozott kritikát tud megfogalmazni a te-
ológiánkról, és így megállíthatják a diákok kiáramlását. Azonban
egy héttel találkozásunkat követően, ez a különleges küldött, Kim
professzor, csatlakozott egyházunkhoz, és egyik leglelkesebb tagja
lett. Így még hitelesebbé váltunk az Ewha más professzorai és di-
ákjai szemében. Taglétszámunk lavinaszerűen növekedett.
A helyzet olyannyira elfajult, hogy a már létező egyházak fel-
újították vádjaikat, miszerint ellopjuk a tagjaikat. Ez tisztesség-
telen volt velem szemben: soha senkinek nem mondtam, hogy
hallgassa a prédikációmat, vagy hogy jöjjön az egyházunkba. Ha
kikergettem az embereket az első ajtón, visszajöttek a hátsón. Ha
bezártam az ajtókat, bejöttek a kerítésen. Nem tudtam megállí-
tani őket. A legjobban ez a Yonsei és Ewha egyetemek vezetését
zavarta, akiket keresztény alapítványok támogattak. Nem állhat-
tak és tűrhették, ahogy a diákjaik és a pedagógus gárda egy másik
vallási csoporthoz pártolnak.
133
Két egyetem kicsapja

a diákjait és a professzorait
A
Yonsei és Ewha egyetemek válságba sodródtak, és
végül olyan intézkedéshez folyamodtak, amilyet sem
előtte, sem pedig azóta nem alkalmaztak. Az Ewha
elbocsátott öt professzort, köztük Kim Jong Unt és kicsapott ti-
zennégy diákot. A kicsapott diákok közül öten végzősök voltak. A
Yonsei szintén elbocsátott egy professzort és kicsapott két diákot.
Az Ewha iskola káplánja azt javasolta a diákoknak: − Miután
végeztetek, járhattok abba az egyházba. Ily módon nem sérül az
iskola sem. − De hasztalan. Épp az ellenkező hatást érte el.
A kicsapott diákok szenvedélyesen tiltakoztak: − Sok ateista
jár az iskolánkba − mondták. − Még a hagyományos sámánok
gyerekei közül is vannak az egyetemen. Hogyan indokolja az is-
kola, hogy kirúg minket, és képmutatóan kettős mércét állít fel?
Az iskola azonban keményen tartotta magát. Egyszerűen csak
megismételte álláspontját: − Magániskola vagyunk, és keresztény
iskola. Jogunkban áll kicsapni bármely diákot.
Amikor a média tudomást szerzett az ügyről, az egyik újság le-
hozott egy vezércikket, a következő címmel: „A kiutasítás helyte-
len egy olyan országban, ahol szabad vallásgyakorlat van”. A hely-
zet hamarosan az általános nyilvánosság által vitatott téma lett.
Mivel az Ewha egyetemet egy kanadai keresztény alapítvány
támogatta, az egyetem aggódott, hogy a támogatást megvon-
ják, ha kiderül, hogy az iskolából sok diák követi az eretneknek
nyilvánított egyházat. Abban az időben az Ewha egyetemen heti
háromszor mise volt, jelenléti ívet vezettek és a látogatási nyilván-
134
tartást továbbították a missziós központba.

Miután a diákokat kicsapták és a professzorokat elbocsátották,
a közvélemény mellénk állt. Az Ewha, hogy ellensúlyozza ezt a
tendenciát, olyan hamis híreszteléseket kezdett terjeszteni, ame-
lyeket még elismételni is túl gonosz dolog. Sajnos, amint gyakran
megesik, minél aljasabb a rémhír, annál több ember hiszi el és leli
kedvét abban, hogy igazságként mondja tovább. Ezek a híresz-
telések önmagukat táplálták, és gyorsan önálló, független életet
kezdtek élni. Az egyházunk több mint egy évig szenvedett emiatt.
Nem akartam, hogy elfajuljon a helyzet. Nem akartam prob-
lémát okozni. Igyekeztem meggyőzni a diákokat és a tanárokat,
hogy éljenek egyszerű, csendes hitéletet. Elmagyaráztam nekik,
hogy nincs szükség arra, hogy elhagyják a diákotthont, és ennyi
nyilvános problémát okozzanak. Ők azonban hajthatatlanok vol-
tak: „Miért mondod nekünk, hogy ne jöjjünk ide? Mi is ugyanazt
az áldást akarjuk megkapni, mint a többiek.” Végül el kellett hagy-
niuk az iskolát. Kellemetlenül éreztem magam emiatt.
Miután kiutasították őket az iskolából, a diákok csoportosan
egy imaházba mentek a Szamgak hegyre, Szöul külvárosában. Vi-
gaszt kerestek megsebzett szívüknek. Kirúgták őket az iskolából,
a családjuk dühös volt rájuk, a barátaik nem akartak velük többé
találkozni. Nem volt hova menniük. Böjtöltek és egész nap olyan
hevesen imádkoztak, hogy sírtak és folyt az orruk. Idővel néhá-
nyan nyelveken kezdtek beszélni.
Isten tényleg megjelenik, amikor az elszántság és a kétségbe-
esés szélén járunk. A diákok, akiket kicsaptak az iskolájukból, ki-
taszítottak családjukból és a társadalomból, megtalálták Istent a
Szamgak hegyi imaházban.
Elmentem a Szamgak hegyre, ételt és vigaszt adtam a böjtölés-
től lesoványodott diákoknak.
135
− Elég rossz az, hogy igazságtalanul kicsaptak benneteket

– magyaráztam. − Kérlek, ne böjtöljetek. Ha a lelkiismeretetek
tiszta afelől, amit tettetek, akkor a benneteket ért támadás nem
gyalázatos dolog. Ne csüggedjetek, inkább várjátok ki az időtöket.
A végzős diákok közül ötöt később átvettek a Szukmjang Női
Egyetemre, de a történteket már nem lehetett semmissé tenni.
Ez az incidens fordulópont volt és meghatározó szerepet ját-
szott abban, hogy alapvetően negatív lett a megítélésem. Az újsá-
gok riportjaiban elkezdtek úgy írni rólunk, mintha mi tettük vol-
na az összes, különféle vallásos csoportok által elkövetett gonosz-
tettet. Azok, akik a híresztelésekre eleinte csak elgondolkodtak,
vajon igazak-e, most egyre határozottabban úgy vélték, igazak.
Fájt, hogy ilyen tisztességtelenül bántak velem. Dühös voltam,
olyan kirívó volt az igazságtalanság. Kiáltani akartam, hogy meg-
cáfoljam, de nem szólaltam meg, nem próbáltam harcolni. Túl
sok minden mást kellett beteljesítenünk, és nem vesztegethettem
az időmet harcra.
Hittem, hogy ezek a félreértések és a gyűlölködés idővel elosz-
lik, és hogy nem szabad az energiánkat arra használni, hogy túl-
ságosan sokat törődjünk vele. Úgy tettem, mintha nem hallottam
volna, amint azt mondják: „Csapjon a villám Sun Myung Moon-
ba”, vagy amint a keresztény lelkészek a halálomért imádkoznak.
Azonban a híresztelések ahelyett, hogy elhaltak volna, min-
den egyes nappal még elképesztőbbek lettek. Úgy tűnt, mintha
az egész világ egyesült volna, hogy ujjal mutogatva vádaskodjon.
Még a Hungnam műtrágya gyár hőségében sem hagytam, hogy
mások lássák a lábamat. A szóbeszéd pedig most már arról szólt,
hogy meztelenül táncolok az egyházban. Nemsokára azok, akik
először jöttek az egyházunkba, olyan szemmel néztek rám, mint-
ha azt kérdeznék: „Te vagy az, aki leveszi a ruháit és táncol?”
136
Mindenkinél jobban tudtam, hogy időbe telik, amíg ezek a

félreértések tisztázódnak, így soha nem vitatkoztam velük, nem
próbáltam magyarázni, hogy nem ilyen vagyok. Senkit nem is-
merhetünk anélkül, hogy találkoznánk, mégis oly sokan átkoztak
engem anélkül, hogy akár egyszer is láttak volna. Tudtam, hogy
hasztalan ilyen emberekkel csatázni, így hallgattam és tűrtem.
A Yonsei-Ewha incidens a megsemmisülés szélére sodorta
egyházunkat. Az „ál-vallás”, „szekta” képe elválaszthatatlanul ösz-
szekapcsolódott nevemmel, és minden létező egyház összefogott,
hogy feljelentést tegyenek ellenem.
1955. július negyedikén a rendőrség razziát tartott egyházunk-
nál, letartóztattak engem és négy tagot: Kim Von Pilt, Eu Hjo
Jongot, Eu Hjo Mint és Eu Hjo Vont. Az egyházak lelkészei és
tisztségviselői a világi hatóságokkal karöltve leveleket írtak, köve-
telve, hogy az egyházunkat zárják be. A négy egyháztagot, akik a
kezdetektől velem voltak, velem együtt börtönben tartották.
A dolog itt nem ért véget. A rendőrség nyomozást végzett a
múltam felől, és azzal vádoltak meg, hogy kibújtam a katonai
szolgálat kötelezettsége alól. Ez is teljesen alaptalan volt. Amikor-
ra kijutottam az észak-koreai börtönből, hogy délre induljak, már
túl voltam a katonaköteles koron, mégis a katonaság kikerülésével
vádoltak.
137
Új rügyek a megperzselt ágon
A
z egyházunkban razziázó és engem letartóztató Köz-
igazgatási Hivatal Különleges Hírszerzési Ügyosztá-
lya a Csung Bu rendőrőrsre vitt. Felháborított, hogy a
katonaság elkerülésével vádolnak, de nem szóltam semmit. Volt
szám, hogy beszéljek, de sosem kaptam lehetőséget, hogy egy szót
is szóljak. Néhányan látták, hogy nem állok ki magamért az iga-
zságtalan bánásmóddal szemben, és azt mondták, gerinctelen va-
gyok. Némán eltűrtem ezt a fajta gúnyolódást is, hittem, hogy ez
is része a nekem szánt útnak. Nem volt mit tennem, ha ez volt az
út, amelyet követnem kellett a célom eléréséhez. Mivel ilyen vilá-
gos utat követtem, nem lehetett legyőzni. Minél inkább támadtak,
annál gondosabban figyeltem, hogy mindenki másnál tiszteletre
méltóbban viselkedjek.
Miután ezt a döntést meghoztam a szívemben, a rendőrségnek
nem volt uralma felettem. Amikor a nyomozó a jelentést írta, se-
gítettem, hogyan írja.
− Miért nem veszi bele ezt a részt is − mondtam, − és itt, ezt
így kellene írni.
Úgy tette, ahogy mondtam. Minden egyes általam javasolt
kifejezés megfelelő volt, de amikor a nyomozó összeállította az
egészet, úgy találta, hogy épp az ellenkező következtetés jött ki
belőle, mint amit ő akart. Mérgében összetépte a jelentést.
1955. július 13-án, hat nappal a Csung Bu rendőrállomáson
történt elzárásomat követően ismét rács mögé kerültem, ezúttal a
szöuli Szodemun börtönbe. Megbilincseltek, de nem szégyelltem,
138
nem voltam szomorú sem. A börtönélet nem volt akadály szá-

momra. Indok lehet arra, hogy nagy haragra ösztönözze a szí-
vet, de sosem volt akadály az utamban. Módot adott nekem arra,
hogy további tőkét halmozzak fel későbbi tevékenységeimhez.
Úgy éltem túl a börtönben, hogy azt mondtam magamnak: „Nem
olyasvalaki vagyok, aki börtönben hal meg. Nem halhatok meg.
Ez csak egy ugródeszka, hogy nagyot ugorhassak a világ felszaba-
dítása felé.”
A világ szabálya és a menny törvénye, hogy ami gonosz, az
lehanyatlik, a jó pedig felemelkedik. Még ha trágyakupacba kell
is belemásznom, nem bukom el, ha megtartom a tiszta szívemet.
Amint megbilincselve elvezettek, néhány nő, aki mellett elmen-
tünk, ferde szemmel nézett rám és rosszallóan csóválta a fejét.
Azon érzésüket fejezték ki, hogy még rám nézni is groteszk, mert
azt hitték, szexuális szekta vezetője vagyok − de én nem féltem, és
nem szégyenkeztem. Az sem rázott meg, ha szennyes szavakkal
illettek engem vagy az egyházunkat.
Természetesen nekem is emberi érzéseim vannak. Külsőleg
megtartottam a méltóságomat, de sokszor úgy éreztem, fuldok-
lom, és csontom velejéig szomorú voltam. Amikor a szívem el-
gyengült, úgy viseltem el, hogy azt mondtam magamban: „Nem
olyasvalaki vagyok, aki börtönben hal meg. Megint talpra állok.
Ebben biztos vagyok.” Megkettőztem az elszántságomat, és azt
mondtam, „Magamba fogadom az összes fájdalmat. Cipelem egy-
házunk összes terhét.”
Könnyen azt remélhették, hogy bebörtönzésem az egyház
végét jelenti, azzal, hogy minden egyháztag szétszéled a saját
útján járva. A tagok azonban minden nap meglátogattak. Bizo-
nyos esetekben még össze is vitatkoztak, ki jöjjön először meg-
látogatni engem. A látogatás reggel nyolc órakor kezdődött,
139
de a tagok felsorakoztak és kora reggeltől vártak a börtönkapu

előtt. Minél több ember átkozott, minél magányosabb lett a hely-
zetem, annál több ember gyűlt össze, hogy látogasson, bátorítson
és könnyeket hullasson miattam.
Nem köszöntöttem őket túláradó érzelmekkel. Valójában visz-
szautasítottam őket, és így szóltam hozzájuk: − Miért jöttök és
csináltok ilyen felfordulást? − Mégis, könnyek között követtek.
Így mutatták meg hitük és szeretetük. Nem azért kötődtek hoz-
zám, mert tudtam, hogyan kell szépen és ékesszólóan beszélni.
Azért szerettek, mert ismerték azt a szeretetet, ami a szívem mé-
lyén rejtőzött. A tagjaink felismerték igaz szívemet. Még ha meg-
halok is, soha nem fogom elfelejteni azokat a tagokat, akik akkor
is követtek, amikor bilincsben kellett a bíróság előtt állnom. Most
is emlékszem az arckifejezésükre, ahogy zokogtak, amikor a vád-
lottak padján láttak.
A börtönőrök csodálkoztak: − Hogyan képes ez a férfi így
megőrjíteni ezeket az embereket? − Ezen tűnődtek, amint látták
a tagokat összeseregleni a börtönnél. − Nem a férjük, és ők nem
a feleségei. Nem is a fiuk. Hogy lehetnek ennyire elkötelezettek
mellette?
Volt legalább egy alkalom, amikor egy őr megjegyezte: − Hal-
lottuk, hogy Moon egy diktátor és kihasználja az embereket, de
teljesen világos, hogy ez nem igaz. − Ez az őr egyházunk tagja lett,
hogy kövesse az utunkat.
Végül három hónap fogság után a bíróság ártatlannak nyilvá-
nított és szabadon engedtek. Kiengedésem napján a főfelügyelő és
minden börtönfelügyelő formális búcsúztatót szervezett nekem.
Három hónapon belül mind az Egyesítő családunk tagjai lettek.
Az ok, ami miatt szívük felém fordult, egyszerű volt: miután kö-
zelről megfigyeltek, látták, hogy egyáltalán nem olyan ember
140
vagyok, amilyennek az általuk hallott szóbeszéd ábrázolt. Mint

kiderült, a társadalomban keringő hamis pletyka segítségére volt
evangélikus erőfeszítésünknek.
Amikor a rendőrség elvezetett, a média és a társadalom óriá-
si felhajtást csinált. De amikor ártatlannak ítéltek és kiengedtek,
teljes némaságba burkolóztak. Az egyetlen jelentés, amely az ár-
tatlanságomat hirdető ítéletről és kiengedésemről szólt, egy há-
rom soros beszámoló volt az újság egy alig észrevehető sarkában:
„Moon tiszteletes ártatlan, kiengedték”. Az aljas híresztelések,
amelyektől az egész ország lármás volt, mind valótlanok voltak,
de ezt az információt teljesen eltemették. Tagjaink tiltakoztak,
mondván, „Moon tiszteletes, ez igazságtalan. Annyira dühö-
sek vagyunk, ezt nem hagyhatjuk!” Előttem zokogtak, én pedig
csendben maradtam és nyugtattam őket.
Sosem felejtem el a fájdalmat, amit átéltem, amikor zaklattak a
sok hamis váddal. Kitartottam, még akkor is, amikor annyi ember
volt ellenem, hogy úgy éreztem, egy centi sem maradt, ahol meg-
állhatnék Koreában. A bánat, amit akkor éreztem, velem maradt,
a szívem legmélyén.
Lehetek olyan fa, amelyet a szél és az eső tépáz, vagy a tűz per-
zsel, de soha nem leszek olyan fa, amelyik elég és elpusztul. Még
az az ág is, amelyik megégett, új rügyeket hajt, amikor itt a tavasz.
Ha alázattal és erős meggyőződéssel folytatom utamat, biztosan
eljön az a nap, amikor a világ megérti az értékét mindannak, amit
teszek.
141
A sérelmek erőssé tesznek
A
z emberek elutasították az igazság újfajta kinyilvání-
tását; eretnekségnek tartották. Jézust, aki a zsidóság
földjén született, hasonlóképpen eretnekséggel vádol-
ták és keresztre feszítették. Összehasonlításképpen, az én üldöz-
tetésem közel sem volt olyan fájdalmas vagy méltánytalan. Bár-
mennyi fizikai fájdalmat el tudtam viselni, ami a testemet érte.
Az eretnekség vádja egyházunkkal szemben azonban teljesen iga-
zságtalan volt és sokkal nehezebbnek éreztem.
Teológusok, akik egyházunkat a korai időszakban tanulmá-
nyozták, tanításunkat rendszerezettnek és eredetinek írták le. Kö-
zülük néhányan készek voltak elfogadni. Ez azt jelenti, hogy az
egyházunkat övező, az eretnekségről szóló hatalmas vitának nem
teológiai oka volt. Sokkal inkább a hatalomról szólt.
Egyházunk tagjai közül a legtöbben korábban, csatlakozásu-
kat megelőzően más egyházakat látogattak. Ez komoly oka volt
annak, hogy egyházunkat a már létező egyházak ellenségként ke-
zelték. Amikor Yoon Young Yang professzor, az Ewha tanárainak
egyike csatlakozott egyházunkhoz, bevitték a rendőrségre, hogy
kihallgassák. Ott fedezte fel, hogy mintegy nyolcvan keresztény
lelkész írt levelet a hatóságoknak, kritizálva egyházunkat. Nyil-
vánvalóan nem az volt a helyzet, hogy mi tettünk valami rosszat.
Sokkal inkább az, hogy úgy tekintettek ránk, mint akik veszélyt
jelentenek bizonyos emberek és intézmények hatalmára.
Félelmük homályos érzése és szélsőséges viszálykodásuk ve-
zette őket egyházunk elnyomására irányuló törekvéseikben.
142
Sok különböző vallási csoportból vonzott embereket egy-

házunk és annak új tanítása. Azt mondtam a tagoknak: „Miért
jöttök ide? Menjetek vissza az egyházatokhoz!”, és majdhogynem
fenyegetőzve próbáltam elűzni őket, azonban nemsokára vissza-
tértek. Az emberek, akik özönlöttek, hogy lássanak engem, nem
hallgattak senkire. Nem hallgattak sem a tanáraikra, sem a szü-
leikre. Hallani akartak engem. Nem fizettem nekik, nem etettem
őket, de hittek abban, amit mondtam, és egyre csak jöttek, mert
megnyitottam számukra egy utat, hogy elkeseredésüket enyhít-
sék. Mielőtt az igazságot megtudtam, az én szívem is nehéz volt,
amint feltekintettem a mennyre és amint a körülöttem lévő em-
berekre néztem. Ezért meg tudtam érteni az egyházunkba érke-
zők elkeseredését. Kérdéseik voltak az életről, és nem találták a
válaszokat. Isten szava, amelyet közvetítettem számukra, tisztán
megválaszolta a kérdéseiket. Fiatal emberek, akik megkerestek,
választ kaptak szavaimból. Jönni akartak egyházunkba és csatla-
kozni akartak a szellemi utamhoz, bármilyen nehéz legyen is az.
Az az ember vagyok, aki megtalálja és megnyitja az utat. Ve-
zetem az embereket az úton, hogy meggyógyítsam a tönkrement
családokat és újjáépítsem a társadalmat, a nemzetet és a világot,
hogy végre visszatérhessünk Istenhez. Azok, akik hozzám jönnek,
megértik ezt. Velem akarnak tartani Isten keresésében. Hogyan
lehet ebben hibát találni? Minden, amit tettünk, Isten keresése
volt, és ezért ki voltunk téve mindenféle üldöztetésnek és kriti-
kának.
Sajnos épp abban az időben, amikor egyházunk az eretnek-
ség-botrányba keveredett, feleségem még jobban megnehezítet-
te a dolgokat. Puszani találkozásunk után ő és családja követelni
kezdték, hogy vagy azonnal lépjek ki az egyházból és kezdjek vele
és fiunkkal együtt élni, vagy váljak el. Bebörtönzésem idején még
143
a Szodemun börtönbe is eljöttek, elém tették a válási papírokat,

és követelték, hogy írjam alá. Tudom, a házasság mennyire fon-
tos Isten békés világának megteremtésében, így csendben tűrtem
követelésüket.
Feleségem egyházunk tagjait is borzasztó gyalázkodásnak tet-
te ki. Személyesen én elviseltem volna. Nem bántam sértéseit,
nemtörődöm bánásmódját, de nehezemre esett állni és nézni go-
romba, támadó viselkedését egyházunk tagjaival szemben. A nap
minden órájában beviharzott az egyházunkba, átkozta tagjainkat,
összezúzta az egyházi tárgyakat és elvitt dolgokat, amik az egy-
házé voltak. Még emberi ürüléket tartalmazó vizet is zúdított a
tagokra. Amikor jött, lehetetlen volt Istentiszteletet tartani. Végül,
amikor kijöttem a Szodemun börtönből, beleegyeztem családja
követelésébe, és aláírtam a válási dokumentumot. Válásra kény-
szerítettek, elveimmel ellentétben.
Ma fáj a szívem, ha korábbi feleségemre gondolok. Erősen ke-
resztény családja és a koreai egyházak vezetői nagyban befolyá-
solták a viselkedését. Olyan makulátlan és szilárd volt elkötele-
zettségében házasságunk előtt. Az, ahogyan megváltozott, tanul-
ság arra, mennyire tartanunk kell a társadalmi előítéletek és a már
kialakult koncepciók erejétől.
Átéltem a válás csapását és a fájdalmat, hogy eretneknek bé-
lyegeznek. De nem inogtam meg. Olyan események voltak ezek,
amelyeket el kellett viselnem az eredendő bűn megváltásáért;
dolgok, amiket ki kellett állnom, hogy Isten Királysága felé to-
vábbhaladhassak az úton. Hajnal előtt van a legsötétebb. Istenbe
kapaszkodva, Hozzá imádkozva úrrá lettem a sötétségen. Az al-
vással töltött pár múló pillanaton kívül minden rendelkezésre álló
időmet imában töltöttem.
144
Az őszinte szív a legfontosabb
H
árom hónap múlva, miután ártatlannak találtak, is-
mét kiléptem a világba. Felismertem, jobban, mint
valaha, hogy óriási tartozásom van Isten felé. Azért,
hogy visszafizessem ezt az adósságot, helyet kerestem, ahol az
egyházunk újrakezdheti, az elejétől. Nem így imádkoztam azon-
ban: „Isten, építs nekünk egy egyházat.” Soha nem panaszkodtam
vagy szégyenkeztem az apró és szerény egyházépület miatt, amit
ezidáig használtunk. Hálás voltam, hogy van egy hely, ahol imád-
kozhatunk. Soha nem kívántam nagy vagy kényelmes helyet.
Mindazonáltal szükségünk volt egy olyan helyre, ahol a ta-
gok összegyűlhetnek és Istentiszteletet tarthatnak, így felvettünk
kétmillió von hitelt, és vettünk egy rossz állapotban lévő házat a
Csongpa Dong domboldalában. Egyike volt azoknak a házaknak,
amelyek az „ellenség tulajdona” kategóriába tartoztak: üresen állt
azóta, hogy a japánok elhagyták, amikor nemzetünk felszabadí-
tásakor elmentek Koreából. Kis ház volt csupán, hetven négyzet-
méteres, egy hosszú és keskeny sikátor végén. A házhoz közeled-
ve olyan érzés volt az emberben, mintha hosszú, sötét alagúton
menne keresztül. Az oszlopokat és a falakat piszok borította, nem
tudtuk elképzelni, mi történhetett ott, mielőtt odaérkeztünk. Egy-
házunk fiataljaival közösen négy napig marónátronos vízzel sikál-
tuk, hogy az összes koszt leszedjük.
A Csongpa Dong épületbe költözésünket követően alig tud-
tam aludni. A nagy hálószoba padlóján ültem, összekuporod-
va imádkoztam hajnali háromig-négyig. Ötig elszundítottam,
145
akkor felkeltem, hogy elkezdjem a nap tevékenységeit. Hét évig

így éltem. Noha csak egy-két órát aludtam naponta, soha nem
voltam álmos napközben. Szemem ragyogott, mint a hajnalcsil-
lag. Soha nem voltam fáradt.
Fejem annyira tele volt tennivalókkal, hogy az evésre sem
akartam időt vesztegetni. Ahelyett, hogy megvártam volna, amíg
megterítenek nekem az étkezéshez, a földön ettem, az étel mellé
guggolva. „Öntsd ki teljes odaadásodat! Öntsd ki teljesen, még ha
álmos is vagy! Öntsd ki, mígnem teljesen kimerülsz!”, mondo-
gattam magamnak. A folyamatos ellenkezés és hamis vádaskodás
közepette is imádkoztam, azzal a gondolattal, hogy magokat ülte-
tek, amelyek egy nap bőséges termést hoznak. Ha a termést nem
lehet Koreában learatni, biztos voltam benne, hogy aratás lesz a
világ egy másik felében.
Szabadon engedésem után egy évvel négyszáz egyháztagunk
volt. Amikor imádkoztam, egyenként nevükön neveztem mind-
egyiküket. Arcuk megjelent előttem, még mielőtt a nevüket ki-
mondtam volna. Volt, aki sírt, volt, aki nevetett. Imámban meg
tudtam mondani mindenkiről, hogy milyen állapotban van, azt
is, ha betegségben szenvedett.
Néha, amint a neveket soroltam, sugalmazást kaptam, hogy
egy bizonyos személy aznap el fog jönni az egyházhoz. Az illető
személy okvetlenül el is jött. Ha odamentem valakihez, aki be-
tegen jelent meg imámban, és megkérdeztem, hogy beteg-e, az
illető megerősítette. A tagok ámultak, hogy tudok a betegségük-
ről, holott nem is mondták. Minden alkalommal megkérdezték,
honnan tudom, mire én válaszul egyszerűen elmosolyodtam.
A következő dolog akkor történt, amikor a Szent Áldás Szer-
tartásra készülődtünk. A szertartás előtt megkérdeztem minden
menyasszonyt és vőlegényt, hogy megtartották-e a szüzességüket.
146
Amikor egy bizonyos vőlegényt kérdeztem, hangosan felelte, hogy

ő tiszta maradt. Másodszor is megkérdeztem, és ismét biztosított,
hogy így van. Harmadszor is megkérdeztem, és ismét ugyanazt a
választ adta. Egyenesen a szemébe néztem, és ezt kérdeztem:
− Hvacsonban, Kangvon tartományban szolgáltál katonaként,
igaz? − Válaszának igenje ekkor félelemmel telt meg.
− Kimenőt kaptál, és úton Szöul felé megálltál egy fogadóban,
igaz? Aznap éjjel tiltott nemi kapcsolatod volt egy vörös szoknyás
nővel. Pontosan tudom, mit tettél. Miért hazudsz?
Dühös lettem rá és kikergettem az Áldás szertartás helyszíné-
ről. Ha az ember nyitva tartja a szívét, meglátja az elrejtett dolgo-
kat is.
Némelyek inkább vonzódtak egyházunkhoz az ilyen paranor-
mális jelenségek miatt, mintsem tanításaim miatt. Sokan azt
gondolják, hogy a szellemi erők a legfontosabbak. Az ilyen jelen-
ségek, amit gyakran csodának hívnak, hajlamosak nagyban ösz-
szezavarni az embereket. Az a hit, amely megmagyarázatlan vagy
csodás eseményeken alapszik, nem egészséges hit. Minden bűnt
jóvátétellel kell helyreállítani. Nem lehet megtenni pusztán szelle-
mi erőkre hagyatkozva. Amint egyházunk kezdett érni, nem be-
széltem többé a tagoknak arról, amit szívemmel láttam.
A tagság tovább növekedett. Ha egy tucat ember volt előttem
vagy több száz, ugyanúgy viselkedtem, mintha csak egyvalaki
lett volna ott. Meghallgattam, ha valaki el akarta mondani a sze-
mélyes helyzetét. Lehetett idős hölgy vagy fiatal fiú, odaadással
hallgattam, mintha ő volna az egyetlen, akivel foglalkoznom kell.
Minden tag azt mondta: „Nincs senki Koreában, aki úgy odafi-
gyelne arra, amit mondok, mint Moon tiszteletes.” Egy nagyma-
ma lehet, hogy azzal kezdte, hogyan házasodtak össze, míg végül
eljutott oda, hogy férje betegségéről beszéljen.
147
Szívesen hallgattam, amint mások magukról beszélnek. Ami-

kor az emberek megnyílnak és magukról mesélnek, nem is érzé-
kelem az idő múlását. Tíz vagy húsz óráig is elhallgatom őket. Az
embereknek sürgős, fontos valami, beszélni akarnak róla, hogy
megoldást találjanak a problémáikra. Úgy érzem, teljes odafi-
gyeléssel kell hallgatnom őket. Így tudom szeretni az életüket és
visszafizetni az adósságot, amivel életemért tartozom. A legfon-
tosabb, hogy az életet fontosnak gondoljuk. Ahogyan őszintén
meghallgattam, amit mások mondani akartak, szenvedélyesen
megosztottam velük azt, ami a szívemben volt, és könnyek közt
imádkoztam értük.
Hányszor imádkoztam át sírva az éjszakát! Vér és izzadság itat-
ta át a padlódeszkákat, meg sem tudtak száradni.
Később, mikor az Egyesült Államokban voltam, üzenetet kap-
tam, hogy az egyháztagok át akarják alakítani a Csongpa Dong
egyház épületét. Sürgősséggel táviratoztam, hogy azonnal hagy-
ják abba az egyházépület munkálatait. Igen, ez az épület szemé-
lyes történetem egy vissza nem idézhető időszakát testesíti meg,
de ami ennél is fontosabb, közvetlenül tanúsítja egyházunk törté-
nelmét. Bármilyen szépen van felújítva, mi jó származhat belőle,
ha történelmünket lerombolja? Nem a szép külső számít, hanem
a könnyekkel teli élet titka, amely abban az épületben lakozik. Le-
het, hogy nem felel meg bizonyos normáknak, de hagyományt
testesít meg, és ebben rejlik az értéke. Azok az emberek, akik nem
tudják megbecsülni a saját hagyományukat, bukásra vannak ítél-
ve.
A Csongpa Dong épület oszlopaiba bele van vésve a törté-
nelem. Ha ránézek egy oszlopra, visszaemlékezem arra az idő-
re, amikor belekapaszkodtam abba az oszlopba és egy bizonyos
üggyel kapcsolatban sírva imádkoztam. Újra könnyezni kezdek,
148
látva az oszlopot, ahol sírtam. A kicsit hajlott ajtókeret látványa

a múltra emlékeztet. Mostanra azonban a régi padlódeszkák el-
tűntek. A padlódeszkák, ahol imára hajoltam és oly sok könnyet
hullattam, eltűntek, a könnyek nyomaival együtt. Amire szüksé-
gem van, az annak a fájdalomnak az emlékei. Nem számít, hogy
a megjelenés a régi. Sok idő telt el, és most már sok egyházi épü-
letünk van, amit jól építettek meg. Én azonban szívesebben me-
gyek a Csongpa Dongi dombon álló kis házba imádkozni. Sokkal
könnyebben érzem magam ott.
Egész életemet imával és prédikálással töltöttem, de még most
is remegek, ha egy csoport előtt állok. Ez azért van, mert ilyen
helyzetben állni és a közügyekről beszélni jelentheti azt, hogy sok
élet menekül meg, de azt is, hogy sok veszik el. Döntő fontosságú
számomra, hogy az élet útjára tudjam vezetni az engem hallgató
embereket. Ezek azok a pillanatok, amikor egyértelműen vonalat
húzok élet és halál keresztútján.
A mai napig nem szervezem meg előre a prédikációmat. Attól
tartok, hogy így személyes céljaim kerülhetnének a tartalomba.
Ilyen előkészülettel megmutathatnám, mennyi tudást tároltam a
fejemben, de nem önthetném ki a szívem komolyan és szenve-
déllyel.
Nyilvános szereplés előtt mindig felajánlom odaadásomat az-
zal, hogy legalább tíz órát imádkozom. Ily módon mélyen leeresz-
tem a gyökereimet. Az erős és hatalmas fa, még ha a bogarak a le-
veleit kicsit megrágták is, egészséges marad, ha a gyökerei mélyre
nyúlnak. Szavaim talán ügyetlenek időnként, de minden rendben
lesz, amíg az őszinte szív ott van mögöttük.
Egyházunk korai időszakában egy régi amerikai katonai ka-
bátot és feketére festett gyakorló nadrágot viseltem, és olyan
szenvedéllyel beszéltem, hogy izzadság és könnyek borítottak.
149
Nem múlt el nap hangos zokogásom nélkül. Szívem megtelt érzel-

mekkel és a könnyeim az arcomat áztatták. Szellemem kis híján
elhagyta testemet. Úgy éreztem, mintha a halál peremén állnék.
Ruhám átázott az izzadságtól, fejemről kövér izzadságcseppek
gurultak le.
A Csongpa Dong egyház idejében mindenki nehéz időszakon
ment át, de Eu Hjo Vonnak különösen nagy nehézségeket kel-
lett kiállnia. Beteg volt a tüdeje, és noha nehéz volt, mégis tizeny-
nyolc órán keresztül előadásokat tartott minden nap, három év
és nyolc hónapon keresztül. Nem engedhettük meg magunknak,
hogy megfelelően táplálkozzunk. Árpát ettünk rizs helyett, és
napi két étkezéssel tartottuk fenn magunkat. Az egyetlen köret
nyers kimcsi volt, ami csupán egy éjszakát erjedt. Eu Hjo Von sze-
rette a kicsi, sózott garnélarákot. Egy edény ilyen kis garnélát a
szoba sarkába helyezett, időnként arra járt egy pár evőpálcikával
és megevett párat. Így tudta elviselni azokat a nehéz napokat. A
szívem szakadt meg Eu Hjo Von látványától, amint kimerülten
feküdt a földön, éhesen és fáradtan. Sózott kagylót akartam adni
neki, de az túlságosan drága volt nekünk abban az időben. Most
is fáj arra gondolnom, milyen keményen dolgozott, hogy rögzítse
vízesésként folyó szavaimat, noha beteg volt.
A tagok kemény munkája és áldozata révén az egyház egyen-
letesen növekedett. Megalakult a Szunghva Diákszervezet a felső
tagozatos és középiskolás tanulók számára. Ők annyira lelkesek
voltak, hogy az ebédet, amit édesanyjuk csomagolt, fogták és
odaadták az úttörő misszionáriusainknak, hogy legyen mit en-
niük. Saját kezdeményezésükre beosztást készítettek, és felváltva
gondoskodtak az ebédről. Az evangélisták, akik a diákok ebédjét
ették, tudták, hogy az a diák aznap nem ebédel és éhes lesz, így
az ételt könnyek között ették. A diákok szeretetének ez a formája
150
lenyűgözőbb volt, mint az étel maga, így megdupláztuk eltökélt-

ségünket, hogy Isten akaratát beteljesítsük, akár életünk árán is.
Noha nehéz idők jártak, az ország sok részébe küldtünk misz-
szionáriusokat. Noha a tagok szerényen vágytak volna rá, a go-
nosz híresztelések miatt nehéz volt nyíltan kimondaniuk, hogy
az Egyesítő Egyház tagjai. Az utcákat takarították és segítettek
házaknál, ahol szükség volt rá. Esténként a misszionáriusok írást
és olvasást tanítottak, és Isten szaváról beszéltek az embereknek.
Így szolgáltak hónapokig, és végül elnyerték az emberek bizalmát.
Ennek eredményeképpen az egyház növekedett. Nem felejtettem
el ezeket a tagokat, akik, noha nagyon szerettek volna továbbta-
nulni, mégis inkább azt választották, hogy velem maradnak és az
egyház munkájának szentelik magukat.
151
Negyedik fejezet
A VILÁGSZINTŰ MISSZIÓNK
KEZDETE
Élete árán is az utat járva
R
ögtön miután kiengedtek a Szodemun börtönből, a
Gabsza buddhista templomba mentem a Gjerung
hegyre, Csungcsong tartományba. Meg kellett gyógyí-
tanom a Szodemun börtönbeli kínzások sebesüléseit. Szükségem
volt egy erdőre is, ahol tudok imádkozni és gondolkodni egyhá-
zunk jövőjéről. Ez nem sokkal a koreai háborút követően történt,
és gyakran a túléléshez elegendő élelmet találni is komoly feladat
volt. Az ilyesfajta rövidtávú nehézségek ellenére azonban fontos
volt, hogy hosszabb távra tervezzek. Még mindig nem volt elég
nagy épületünk, hogy az Istentiszteleteken mindenki elférjen,
fontos volt mégis valamennyi időt tölteni a távoli jövőbe tekintve.
A japán gyarmati uralom összeomlását és Korea 1945-ös fel-
szabadulását követően a két ország nem létesített még diplomá-
ciai kapcsolatot. Japán nem ismerte el a Szöuli kormányt, Korea
Japánt ellenséges országnak tekintette. Hittem abban, hogy a vi-
lág egészének szempontjából fontos, hogy a két ország folytassa
a kapcsolatot. Több kísérletet tettünk, hogy misszionáriusokat
küldjünk Japánba, sikertelenül. Végül Csoi Bong Csunnak sike-
rült ez a feladat.
1958-ban hívtam Csoi Bong Csunt, hogy találkozzunk a Gab-
sza templom mögötti hegyen.
− Azonnal Japánba kell menned − mondtam. − Nem lesz lehe-
tőséged visszajönni Koreába, amíg sikert nem érsz el.
− Rendben! − válaszolta habozás nélkül.
Közösen elénekeltük a keresztény himnuszt, amely így kezdő-
dik:
154
. A vil ágszintű missziónk kezdet e .
Ha Isten hív, követjük hívását

Uram, elmegyünk, bárhová is szólíts.
Lelkesen, vidám hangulatban jöttünk le együtt a hegyről. Soha
nem kérdezte, hogyan tudná fenntartani magát Japánban, vagy
hogyan kezdje el a tevékenységét. Csoi Bong Csun ez a fajta vak-
merő, elszánt ember volt. A legtöbb koreai nem utazhatott Japán-
ba, ezért az egyetlen lehetősége az volt, hogy megpróbál vízum
nélkül bejutni. Sok mindent el kellett viselnie.
Csoi Bong Csun azt sem tudta, be tud-e jutni Japánba, de fel-
készült rá, hogy ha szükséges, az életét is odaadja. Amíg meg nem
tudtam, hogy épségben átkelt a tengeren Japánba, minden más
munkát félretettem, és leültem imádkozni egy kis szobába az egy-
házban. Nem ettem és nem aludtam. Másfél millió von kölcsönt
is fel kellett vennünk, hogy elküldjük neki. Sok tagnak ennivalóra
sem futotta,, de Japánban evangelizálni olyan fontos feladat volt,
hogy minden egyebet félre kellett tenni.
Sajnos Csoi Bong Csunt azonnal letartóztatták, mihelyst Ja-
pánba ért. Börtönbe csukták, először Hirosimába, később Ja-
magucsiba, amíg visszaszállíthatták Koreába. A börtönben el-
határozta, inkább meghal, semhogy visszaküldjék, ezért böjtölni
kezdett. A böjt alatt lázas lett, ezért a japán hatóságok úgy dön-
töttek, kórházba szállítják, és elhalasztják a visszaszállítását, amíg
az egészsége helyreáll. A kórházban végül sikerült megszöknie az
őrizetből.
Csoi Bong Chun, miután másfél éven át az élete kockáztatá-
sával dolgozott, 1959 októberében megalapította az egyházat.
Korea és Japán még további hat évig nem hozott létre diplomá-
ciai kapcsolatot. Valójában Korea, mivel a japán gyarmati uralom
alatti szenvedés fájdalma még nagyon égető volt, visszautasított
minden kezdeményezést a Japánnal való kapcsolatfelvételre.
155
Misszionáriusunkat Korea jövője érdekében vettem rá, hogy

csempéssze be magát az ellenséges országba. Minden kapcsolat
elutasítása helyett Koreának evangelizálnia kellett Japánt, hogy a
kétoldalú kapcsolatban a szenior partner pozícióját tölthesse be.
Korea anyagilag elszegényedett, ezért nyitni kellett a japán veze-
tés felé, Japánt saját oldalára kellett állítania, majd össze kellett
kapcsolódnia az Egyesült Államokkal. Ez volt Korea túlélésének
esélye. Miután Csoi Bong Csun áldozatának köszönhetően sike-
rült misszionáriust küldenünk Japánba, egy kivételes fiatal vezető,
Kuboki Oszamu csatlakozott az egyházhoz, az őt követő fiatalok
csoportjával együtt. Munkájuk eredményeképp a japán egyház
biztonságosan megalakult.
Amerikába a következő évben küldtünk misszionáriusokat.
Ezúttal nem volt vízum probléma. Indulásuk előtt meg tudták
szerezni az útlevelet és a vízumot. Az útlevelek biztosításában se-
gítségünkre volt a liberális párt több minisztere, akik korábban
szerepet játszottak a Szodemun börtönbeli fogságomban. Koráb-
ban elleneztek bennünket, most azonban segítettek. Amerika ak-
koriban nagyon távoli országnak tűnt. Bizonyos egyháztagok el-
lenezték, hogy misszionáriusokat küldjünk oda, mondván, hogy
először fontosabb Koreában kiépíteni az alapunkat. Meggyőztem
azonban őket ennek fontosságáról, mondván, hogy Amerika vál-
ságának megoldása nélkül Korea is összeomlik. 1959 januárjában
elküldtük Kim Jong Unt, az Ewha Női Egyetemről elbocsátott
professzorok egyikét. Ugyanezen év szeptemberében elküldtük
Kim David S. C.-t is. A munka, amit Amerikában kezdtek, az
egész világot célozta.
156
Tisztességgel megkeresett
és imádsággal felhasznált pénz
A
z üzleti tevékenységgel gyűjtött pénzalap szent. An-
nak érdekében azonban, hogy az üzleti profit szent le-
gyen, fontos, hogy nem szabad hazudni, vagy túlzott
profitot szedni. Az üzlet vezetése során mindig őszintének kell
lennünk, és soha nem szabad harminc százaléknál nagyobb pro-
fitot szednünk. Az így tisztességgel megkeresett pénzt természe-
tesen imádságosan, világos céllal és szándékkal kell elkölteni. Ez
az üzleti tevékenység alapja, amit egész életemben támogattam.
Hiszem, hogy az üzlet célja nem pusztán a pénzkeresés, hanem a
misszionárius munka támogatása, ami Isten munkája.
Többek között azért teremtettem alapot a misszionáriusi mun-
kához üzleti tevékenységeken keresztül, mert nem akartam erre
a tagoktól pénzt kérni. Akármilyen magasztos is a cél, a tenge-
rentúlra misszionáriusokat küldeni nem lehet pusztán azzal, hogy
vágyunk rá. Pénzre van szükség, amelyet az egyház nevében kell
megkeresni. A misszionárius munkához a pénzalapot tisztesség-
gel kell előteremteni. Csak így lehetünk büszkék mindarra, amit
tettünk.
Amint a pénzkereset különféle lehetőségeit mérlegeltem, meg-
akadt a szemem a postai bélyegeken. Akkoriban azt javasoltam a
tagoknak, hogy írjanak egymásnak legalább havonta háromszor.
Egy levél küldésének a díja 40 von. Azt javasoltam, ne egyszerűen
csak egy 40 von értékű bélyeget ragasszanak rá, hanem használ-
janak negyven 1 von értékűt. A lebélyegzett bélyegeket levettük
157
a borítékról, eladtuk, és az első évben egymillió vont kerestünk.

Látva, hogy a használt postai bélyegek − amelyek jelentéktelennek
tűntek − nagy pénzt hozhatnak a bélyeggyűjtőktől, a tagok még
hét évig folytatták ezt a munkát. Árultuk ezen kívül híres helyek
és népszerű személyiségek fekete-fehér képeit is, amelyeket kézzel
kifestettünk. Ez az üzlet is jelentősen hozzájárult az egyház üzleti
tevékenységéhez.
Ahogy az egyház növekedett, a postai bélyegek és képeslapok
már nem voltak elegendőek a misszionárius munkához szüksé-
ges alapok előteremtésére. Az üzleti tevékenységünket magasabb
szintre kellett emelni, ha világszerte mindenhová misszionáriu-
sokat akartunk küldeni. 1962-ben, mielőtt a koreai kormány le-
értékelte a pénznemet, vásároltunk 720000 vonért egy, a japánok
által használt, majd 1945-ben elhagyott esztergagépet. Az átér-
tékelést követően ez 72000 vont ért. A koreai valuta a dollárhoz
volt rögzítve, akkoriban 125 von volt egy dollár, így a befektetés
értéke 576 dollár volt. Az esztergagépet az egyházépületnek hasz-
nált „ellenséges birtok” ház szeneskamrájába helyeztük, és Tongil
Műveknek neveztük.
− Jelentéktelennek tűnhet számotokra ez az esztergagép −
mondtam. − Talán tűnődtök, miféle üzleti vállalkozásba kezdünk
egyetlen régi és használt gép üzembe állításával. Ez a gép azon-
ban, amit itt láttok, rövid időn belül meg fog sokszorozódni, hogy
7000, sőt 70000 eszterga legyen, és a vállalat együtt fog fejlődni
Korea védelmi és autóiparával. Ez a ma üzembe állított gép bizto-
san sarokkő lesz országunk autóiparának fejlődésében. Bízzatok.
Legyen meg a meggyőződésetek, hogy ez biztosan megtörténik.
Ezt mondtam a szeneskamra előtt összegyűlteknek. Sze-
rény kezdet volt, célunk magasztos és magasra törő volt. Vála-
szoltak a hívásomra, és elkötelezetten dolgoztak, így 1963-ban
158
elindíthattunk egy másik üzletet, kicsit nagyobb léptékben, amely

halászhajó építéssel foglalkozott. A hajót Incson Mansok Dong
kikötőjének mólójánál bocsátottuk vízre, Cson Szung Ho névre
lett keresztelve, ami annyit tesz, a Menny Győzelme. Közel két-
száz ember vett részt az ünnepségen, amikor a halászhajót tengere
bocsátottuk.
A víz az élet forrása. Mindannyian anyánk méhéből jöttünk
a világra. A méhen belül víz van, így vízből születtünk. Azzal a
meggyőződéssel bocsátottam útnak a hajót, hogy ahhoz hason-
lóan, ahogy életet kapunk a vízből, ki kell mennünk az óceánra
és túl kell jutnunk egy sor próbán ahhoz, hogy képesek legyünk
túlélni a szárazföldön ránk váró megpróbáltatásokat.
A Cson Szung Ho kivételes hajó volt. Bejárta a Sárga Tengert
és rengeteg halat fogott. Sokan kijelentették, hogy van elég tenni-
való a szárazföldön, nincs szükség arra, hogy kimenjünk az óce-
ánra halat fogni, én azonban érzékeltem, hogy a világ nemsokára
belép az óceán korába. A Cson Szung Ho elindítása kicsi, de ér-
tékes első lépés volt a kor megnyitásáért. Lelki szemeimmel már
láttam a végtelen óceánt, a Cson Szung Honál sokkal nagyobb és
gyorsabb hajókkal.
159
A tánc ereje megmozgatja a világot
N
em voltunk gazdag egyház. Szegény egyház voltunk,
amelyet olyan emberek indítottak el, akik nem en-
gedhették meg maguknak, hogy megfelelően táplál-
kozzanak. Nem voltak csillogó egyház épületeink, mint a többi
egyháznak, de árpát ettünk, mikor mások rizst, és lassanként
megtakarítottuk a pénzt. Azután megosztottuk a pénzünket
azokkal, akik nálunk szegényebbek voltak. A misszionáriusaink
fűtetlen szobákban aludtak, lepedőjüket a puszta cement padlóra
terítve. Amikor eljött az étkezés ideje, gyakori volt, hogy egy-két
főtt krumplival ütötték el az éhségüket. Minden esetben ügyel-
tünk rá, hogy ne magunkra költsük a pénzt.
1963-ban a félretett pénzünket arra használtuk, hogy kiválasz-
szunk tizenhét gyermeket, és létrehozzuk egy gyermek tánc tár-
sulatot, amelyet Little Angels-nek neveztünk. Koreának akkori-
ban nagyon kevés kulturális előadása volt. Semmink nem volt,
amiben mi magunk örömünket lelhettük volna, még kevésbé tud-
tunk bármit is mutatni a más országokból jövő embereknek. Min-
denki túlságosan el volt foglalva a túléléssel ahhoz, semhogy azzal
foglalkozzon, , milyen is volt a koreai tánc, vagy hogy egyáltalán
van egy ötezer évre visszanyúló kulturális örökségünk.
Az volt a tervem, hogy megtanítjuk ezt a tizenhét gyermeket
táncolni, és azután elküldjük őket a világba. Sokan csak úgy is-
merték Koreát, mint egy szegény országot, amely szörnyű hábo-
rút vívott. Meg akartam mutatni nekik Korea gyönyörű táncait,
hogy felismerjék, a koreai nép nagyszerű kultúrával rendelkezik.
Hangoztathattuk volna, hogy rendkívüli az ötezer évre visszanyú-
160
ló kultúránk, mégsem hitte volna senki, ha nincs mit megmutat-

nunk.
A táncaink gyönyörű, hosszú, lágyan forgó hanbok8 ruhákba
öltözött táncosokkal csodálatos kulturális örökséget képeznek,
amely képes újat nyújtani a nyugatiaknak, akik hozzászoktak a
mezítláb ugráló táncosok látványához. Táncainkat áthatja a ko-
reai nép szomorú történelme. A koreai tánc mozdulatait − a tán-
cosok fejüket enyhén lehajtva tartják, mintha erővel tartaná ott
valami, és körültekintően mozognak, hogy ne irányítsák magukra
a figyelmet − a koreai nép hozta létre, az a nép, melynek ötezer
éves történelme tele van bánattal.
A táncos felemeli és előre nyújtja fehér boszonba9 burkolt lábát,
finoman elfordítja a fejét és felemeli a kezét. Amint nézem, moz-
dulatainak lágy finomságától elszáll szívem minden aggodalma
és csalódottsága. Nem próbál a hallgatóságra hangos szavakkal
hatni, a kifinomult és gyöngédséggel előadott táncmozdulatok
azonban megindítják a közönség szívét.
Különösen a gyermekarcok ártatlan arckifejezése és ragyo-
gó mosolya törli el a nemrég még háborúban álló országról al-
kotott sötét képet. Azért hoztam létre ezt a tánctársulatot, hogy
bemutassam országunk ötezer éves történetéből fakadó táncokat
az Egyesült Államoknak, amely a világ legfejlettebb országa volt
akkoriban. A társadalom azonban rögtön elhalmozott minket
kritikával. Mielőtt még látták volna a Little Angels-t táncolni, el-
kezdtek kritizálni.
„Az Egyesítő Egyház asszonyai éjjel-nappal táncolnak, és most
úgy tűnik, a gyerekek, akiknek életet adtak, szintén táncolnak” −
szólt a gyalázatos kritika. Az ilyen szóbeszéd azonban nem tudja
megingatni az elhatározásomat. Eltökéltem, hogy megmutatom
8 Korea gyönyörű hagyományos női öltözete.
9 A hanbokhoz viselt hagyományos szőtt zokni
161
a világnak, milyen a koreai tánc. Azt akartam, hogy azok, akik

azzal vádoltak minket, hogy meztelenül táncolunk, lássák a tán-
cosok gyönyörű, finom mozdulatait, amint könnyedén lépkednek
a boszon lábbelikben. Nem vad táncok voltak ezek, ritmus nélküli
pörgés-forgással, hanem légies táncok, országunk hagyományos
viseletébe öltözött táncosokkal.
162
Az Angyalok utat nyitnak a sötét erdőben
K
ét dolgot kell leszármazottainkra hagynunk, mikor
meghalunk: az egyik a hagyomány, a másik az okta-
tás. A nép hagyomány nélkül elbukik. A hagyomány
a lélek, amely lehetővé teszi, hogy a nép tovább éljen, lélek nélkül
a nép nem maradhat életben. A második fontos dolog az oktatás.
Az a nép is elbukik, amelyik nem oktatja leszármazottait. Az ok-
tatás adja az erőt, hogy új tudással és célkitűzésekkel éljünk. Az
oktatáson keresztül az emberek életbölcsességet szereznek. Aki
nem tud olvasni, tudatlan lesz, de ha egyszer megtanították, tud-
ni fogja, hogyan használja bölcsességét a világban, hogy az életét
irányítsa. Az oktatás segít megérteni azokat az alapelveket, me-
lyek szerint a világ működik. Ahhoz, hogy új jövőt nyissunk meg,
egyfelől szükséges, hogy továbbadjuk leszármazottainknak a ha-
gyományt, amelyet évezredek óta őseink adnak tovább, másfelől
el kell látnunk őket az új dolgokkal kapcsolatos tudással. Amikor
a hagyomány és az új tudás megfelelően integrálódik életünkben,
eredeti kultúrát hoznak létre. A hagyomány és az oktatás egyaránt
fontos, lehetetlen megmondani, melyik előbbre való a másiknál.
A bölcsesség, hogy miként kapcsoljuk össze a kettőt, szintén az
oktatással érkezik hozzánk.
A tánctársulat létrehozásával egy időben megalapítottam a
Little Angels Művészeti Iskolát (később Szanhva Művészeti Isko-
la lett a neve), amelynek célja az volt, hogy a művészeteken ke-
resztül terjesszük az eszményünket. A kérdés, hogy vajon meg-
van-e a képességünk egy iskola vezetéséhez, másodlagos volt.
163
Először működésbe hoztam a tervem. Ha a cél tiszta és jó, gyorsan

tetté kell formálni. Tanítani akartam a gyerekeket, hogy szeressék
a mennyet, szeressék az országukat és szeressék az emberiséget.
Kalligráfiával felírtam az iskola mottóját, ami kínai karakterek-
kel a következő volt: „Szeresd a mennyet, szeresd az emberiséget,
szeresd az országot”. Valaki megkérdezte, miért tettem a végére a
„szeresd az országodat” részt, ha az a célom, hogy az egyedi kore-
ai kultúrát megmutassam a világnak.
Azt válaszoltam, ha az ember szereti a mennyet és az emberi-
séget, akkor az országát is szereti. Az ország szeretetét már útköz-
ben megvalósította.
Ha egy koreai eléri, hogy a világ tisztelje őt, akkor már elérte
a célját, hogy a világ tudjon Koreáról. A Little Angels sok ország-
ba eljutott és bemutatta a koreai kultúra nagyszerűségét, de soha
nem tettek nacionalista kijelentéseket a hazájukkal kapcsolatban.
A nagyszerű kultúrával és hagyományokkal rendelkező Korea
képe mélyen megmaradt az emberek lelkében, akik látták és meg-
tapsolták előadásukat. Ilyen értelemben a Little Angels többet tett
Korea népszerűsítéséért a világban és jobban szerette az országot,
mint bárki más. Nagy elégedettséggel tölt el mindig, ha Cso Szu
Mi és Sin Jung Ok előadását látom, akik a Szanhva Művészeti Is-
kolában végeztek, és később világszerte elismert énekesek lettek;
valamint Julia Moon és Kang Szu Csin játékát, akik a világ legjobb
balerinái közé tartoznak.
1965 óta, amikor az első tengerentúli fellépésük volt az Egye-
sült Államokban, a Little Angels folyamatosan ismerteti meg
Korea gyönyörű hagyományát szerte a világban. Meghívást kap-
tak az angol királyi családtól, hogy II. Erzsébet királynő jelenlét-
ében szerepeljenek. Meghívták őket az Egyesült Államok bicen-
tenáriumi ünnepségére, amikor is a John F. Kennedy Művészeti
164
Központban léptek fel. Különleges előadással készültek Richard

Nixonnak, és részt vettek a Szöuli Olimpiai Játékok részét képező
kulturális és művészeti fesztiválon. A Little Angels-t szerte a vilá-
gon kulturális béke-nagykövetként ismerik.
1990-ben, moszkvai látogatásom során, a következő történt.
A Little Angels a Szovjetunióból való elutazásom előtti éjszaka
lépett fel, miután találkoztam Mihail Gorbacsov elnökkel. Korea
kislányai Moszkva közepén álltak, a kommunizmus szívében.
Miután a hanbokokba öltözött Little Angels előadta a koreai tán-
cokat, a kislányok orosz népdalokat énekeltek gyönyörű hangon.
A közönség „Vissza, vissza!” kiáltásai miatt alig tudtak lejönni a
színpadról, végül teljesen kimerítették a repertoárjukat. A first
lady, Raisza Gorbacsova, szintén a közönség soraiban ült. Dél-
Korea és a Szovjetunió ekkor még nem állt diplomáciai kapcso-
latban, nagyon szokatlan volt a first ladytől egy ilyen kulturális
eseményen való részvétel. Ennek ellenére Gorbacsov elnök fe-
lesége az első sorban ült és lelkesen végigtapsolta a programot.
Az előadást követően a színfalak mögé jött és virágot adott át.
A következő szavakkal dicsérte a koreai kultúra nagyszerűségét:
„A Little Angels valóban a béke angyala. Nem tudtam, hogy Dél-
Koreának ilyen gyönyörű hagyományos kultúrája van. Az egész
előadás alatt olyan érzésem volt, mintha egy álmot látnék a saját
gyermekkoromból.” Raisza Gorbacsova megölelte és megcsókolta
a társulat minden tagját, miközben azt mondogatta: „Az én kis
angyalkáim!”
1998-ban a Little Angels meglátogatta Phenjant, az első telje-
sen magán szervezésű, nem állami kulturális csereprogram ré-
szeként, három fellépéssel. Az aranyos „Vőlegénytánc” és a színes
„Legyezőtánc” volt programon. Az előadás láttán az észak-koreai
nézők szeme megtelt könnyel. Egy magánkívül zokogó asszony
165
képét megörökítette egy riportfotós. Kim Jong Szun, az észak-

koreai Ázsia-Óceánia Béke Bizottság elnöke, a fellépést követő-
en magasztalta a Little Angels csoportot, hangsúlyozva, „A Little
Angels megnyitott egy ösvényt a sötét erdőben”.
Pontosan ezt tette a Little Angels. Elsőként mutatta meg, hogy
koreaiak északról és délről, akik oly hosszú ideig hátat fordítottak
egymásnak, képesek összegyűlni, és megnézni egymás előadását.
Az emberek gyakran azt gondolják, a politika mozgatja a vilá-
got, ez azonban nem így van: a világot a kultúra és a művészet
mozgatja. Az érzelem, nem az értelem az, ami szívünk legmélyét
megérinti. Ha a szívek változnak, és képesek új dolgokat befogad-
ni, az ideológiák és a társadalmi rendszerek is változnak. A Little
Angels többet tett hagyományos kultúránk reklámozásánál: ösvé-
nyeket taposott, amelyek összekötik az egymástól teljesen eltérő
világokat.
Amikor csak találkozom a Little Angels tagjaival, azt mondom
nekik: „Bizonyára gyönyörű a szívetek, ha ilyen szépen táncoltok.
Bizonyára gyönyörű a szívetek, ha ilyen gyönyörű az arcotok.” Az
igazi szépség belülről fakad. A Little Angels képes volt megindí-
tani az emberek szívét szerte a világon, Korea hagyományának
szépsége, valamint a táncukat átható szellemi kultúra szépsége
révén. Ezért a Little Angelsnek szóló taps valójában Korea hagyo-
mányos kultúrájának dicsérete.
166
Világkörüli út
A
lelkem gyermekkorom óta mindig messzi, távoli he-
lyekre vágyódott. A szülővárosomban, amikor fel-
másztam egy hegyre, a tenger után vágyakoztam.
Amikor Szöulba értem, Japánba akartam menni. Mindig arról
álmodtam, hogy olyan helyre menjek, ami nagyobb annál, ahol
épp voltam.
1965-ben elindultam első világ körüli utamra. Bőröndöm tele
volt koreai földdel és kövekkel. Azt terveztem, hogy mialatt kör-
bejárom a világot, Korea földjét és köveit plántálom mindegyik
ország földjébe, hogy kifejezzem Korea kapcsolatát a világgal. Tíz
hónapig negyven országon keresztül utaztam, köztük Japánban,
az Egyesült Államokban és különféle európai nemzetekben. Tá-
vozásom napján a több száz egyháztag, akik eljöttek elbúcsúz-
ni, megtöltötte a Kimpo reptér indulási csarnokát. Azokban az
időkben tengerentúlra utazni jelentős esemény volt. Azon a janu-
ári napon, amikor tagjaink odacsődültek a reptérre, hideg, erős
északnyugati szél fújt. Senki se mondta, hogy jöjjenek; tették,
amit a szívük diktált. Mélységes hálával fogadtam szeretetüket.
Abban az időben tíz országban volt missziós tevékenységünk;
tervem az volt, hogy két év alatt ezt negyvenre növeljük. Ezért
határoztam el, hogy negyven országot látogatok meg utam során,
hogy lefektessem az alapokat. Első állomásom Japán volt. Óriási
üdvözlésben volt részem ott, ahol Csoi Bong Csun az életét koc-
káztatva kezdte missziónkat. Visszatekintve, csak hálásak lehe-
tünk.
167
A következő kérdést szegeztem a japán tagoknak: − Japánok

vagytok, vagy már túlhaladtatok csupán japán mivoltotokon?
Így folytattam: − Isten nem akarja azt, ami csak japán. Nincs
szüksége arra, ami csak japán. Olyan emberekre van szüksége,
akik meghaladják Japánt: túl kell lépnetek Japán korlátain, hogy
olyan japánokká válhassatok, akik az egész világot szeretik, ha
olyan emberek akartok lenni, akiket Isten használni tud.
Lehet, hogy nem volt kellemes ezt hallaniuk, de nagyon vilá-
gosan fejeztem ki magam.
Második állomásom az Egyesül Államok volt. San Francisco
repterén léptem az országba, ahol találkoztam a misszionáriu-
sainkkal, majd bejártuk az egész országot. Amerikában erősen
éreztem: „Ez az ország irányítja az egész világot. A létrejövő új
kultúrának amerikai alapon kell fölemelkednie.” Már akkor elter-
veztem, hogy vásárolunk egy épületet Amerikában, ahol ötszáz
ember elfér. Ez természetesen nem csak koreaiakat szolgálna.
Nemzetközi épület lenne, amely több mint száz országból fogad
embereket.
Szerencsére ez a remény hamar valóra vált. Sok ország küldött
embereket az oktatóközpontba, ahol a világbékéről tanultak és
tárgyaltak, hat hónapos turnusokban. Etnikai hovatartozás, nem-
zetiség vagy vallás nem számított.
Hiszem, hogy a világ jobb társadalmakat hoz létre, ha azok,
akik felülemelkednek etnikumon, nemzetiségen, valláson és a vé-
lemények sokszínűségével bírnak, összegyűlnek és őszintén be-
szélnek a világbékéről.
Egyesült államokbeli utazásom során Alaszka és Hawaii kivé-
telével az összes államot meglátogattam. Béreltünk egy kombi au-
tót és éjjel-nappal utaztunk. Néha a sofőr rettenetesen fáradt volt.
− Figyelj jól; nem városnézésre jöttem – mondtam. − Azért
168
vagyok itt, hogy fontos dolgot végezzek. Óvatosan menjünk.

Nem vesztegettük az időt arra, hogy megálljunk és leüljünk
enni. Ha volt két szelet kenyér, egy kolbász meg kis uborka, az épp
elég volt egy étkezésre. Így reggeliztünk, ebédeltünk és vacsoráz-
tunk. Az autó volt a szállásunk, az ágyunk és az éttermünk. Abban
a szűkös autóban ettünk, aludtunk és imádkoztunk. Mindenre
képesek voltunk. Volt egy adott célom, amit el akartam érni, ezért
könnyű volt elviselnem a fizikai test apró kényelmetlenségeit.
Az Egyesült Államok és Kanada után Közép- és Dél-Ameri-
kába mentem, onnan Európába. A szememben Európa a Vatikán
kultúrköréhez tartozott. Úgy tűnt, nem tudunk Európában siker-
re jutni anélkül, hogy a Vatikánt megértenénk. Még a nehezen
megmászható Alpok is jelentéktelennek tűnt a Vatikánhoz képest.
Elmentem a Vatikánba, és olyan szenvedéllyel imádkoztam,
hogy izzadságcseppek csurogtak az arcomon. Imádkoztam, hogy
a kereszténység, amely annyira szétszakadt a sok felekezet és cso-
port között, mihamarabb egyesülhessen. Isten egyetlen világot te-
remtett, az emberek azonban szétosztották úgy, ahogy nekik ké-
nyelmes volt. Minden addiginál mélyebben hittem, hogy ezeket a
határokat el kell törölni, és a világnak egyesülnie kell. Európából
Egyiptomba és a Közel-Keletre mentem, és tíz hónap után befe-
jeztem az utazást.
Amikor Szöulba visszatértem, a bőröndöm tele volt földdel és
kövekkel, negyven ország százhúsz helyszínéről. Amikor elhe-
lyeztem a Koreából vitt földet és köveket, minden helyről földet és
köveket gyűjtöttem, és visszahoztam Koreába. Ily módon Koreát
összekötöttem ezzel a negyven országgal, hogy előkészítsem azt
a jövőbeni napot, amikor a világbéke Koreával a középpontban
létrejöhet. Elkezdtem az előkészületeket, hogy misszionáriusokat
küldjünk abba a negyven országba.
169
ÉLETEM KÉPEKBEN
Az észak-koreai szülőházam. Eredetileg mindkét végén volt még egy rövid szárnya, mostanra
csak a főépület maradt meg.
1935. április 17-én, Húsvét vasárnap hajnalán Jézus megjelent imámban és rám ruházta
mennyei küldetésemet. Tizenhat éves voltam (a koreai számítás szerint – a szerk.). Nagyra
értékelem Sigejosi Vatanabe ezen 1982-es festményét, amely jól megragadja a pillanat szel-
lemiségét.
Balra: Nagyapám, Mun Csi Guk, aki támogatta a falubeli fiatalok oktatását.
Jobbra: Dédnagybátyám, Mun Jun Guk, a neves lelkész és koreai hazafi.
Rizsfőzés unokatestvéremmel, Mun Szung Ryonggal (balról a második) és barátaival,

a harmincas évek végén; a képen jobb oldalt vagyok.
A szöuli Mjungszude Jézus Egyházban a negyvenes évek elején a vasárnapi iskolában
tanítottam. A hátsó sorban állok (a nyíllal jelölve).
A harmadik, végzős évfolyam évnyitó ünnepsége a Kjongszong Kereskedelmi és Műszaki

Középiskolában, 1941. március 8-án. A hátsó sorban, balról a negyedik vagyok.
Ez a hadihajó részt vett Hungnam bombázásában, ahol közel három évig raboskodtam. Az
ENSZ erők, többek között a későbbi hadseregtábornok, Alexander Haig részvételével az
1950. október 14-i bombázásuk során kiszabadítottak a táborból.
Fent: A sárkunyhó, amelyet Kim Von Pil

és én 1951-ben kartondobozokból építet-
tünk, Puszan egyik temetőjének közelében
egy hegytetőn állt.
Jobbra: 1955. október 4-én egyházunk
tagjai üdvözölnek, miután kiszabadultam
a szöuli Szodemun börtönből.
Egyházunk tagjait tanítom Csongpa Dongban közvetlenül a Szodemun börtönből való sza-
badulásom után.
1958. november 1-én, az Ewha Női Egyetem diákjai és Csoi Von Bok profeszorasszony (jobb-
ra) társaságában, akiket hitük miatt, igazságtalanul bocsátottak el.
Koratavasszal 1959-ben Jamokban, Kjonggi tartományban. A tagokkal elmentünk segíteni a
rizsültetésben. A földműveseknek segítség volt, számunkra pedig jó gyakorlat.
Gyakran kimentünk Szöul környékére, ahol Isten gondviseléséről tanítottam a tagokat.

Balra: 1960. április 11-én megházasodtunk
Han Hak-dzsával. Ő és édesanyja, egy korai
tanítványom, Észak-Koreából menekültek
délre a koreai háború során.
Jobbra: Feleségemmel a Csong-pjong tónál.
Még ezen a 2009. január elsején készült családi képen sincs rajta minden családtag. Tizen-
négy gyermekünk van, akik a világ különböző országaiban élnek, valamint unokáink és déd-
unokáink, egyre növekvő számban.
1966. május elsején, az Egyesítő Egyház megalakulásának 12. évfordulóján dedikáltam a ta-
nításomat összefoglaló Mennyei Alapelv második koreai nyelvű kiadásának példányait. Bal
oldalt állok.
Második világkörüli utam, 1969-ben. A mozgalom Japánban robbanásszerűen növekedett,

az összejöveteleinket ezért a szabadban kellett tartanunk, mint például ebben a parkban, To-
kió külvárosában.
1974. február elseje, találkoztam Nixon elnökkel a Fehér Házban, a Watergate botrány idején.
Az erős, egységes Amerika érdekében arra kértem az amerikaiakat és a médiát az újságokon
keresztül, hogy „Bocsássatok meg, szeressetek és egyesüljetek!”
New York, Carnegie Hall, 1973. október elsején, a 21 amerikai várost érintő beszédkörút első
állomása. A beszédkörút 1974. január 29-én ért véget.
Több mint 1,2 millió ember vett részt a Világ Szabadsága nagygyűlésen a Joido reptéren,
Szöulban, 1975. június 7-én
Nagygyűlés a Washington-emlékműnél, 1976. szeptember 18-án. Az Egyesült Államok bi-

centenáriumi megemlékezésének részeként, mintegy 300 ezer ember előtt tartottam meg az
„Isten reménye Amerika számára” című beszédet.
Dr. Morton Kaplan a konferencia elnökeként elismerését fejezi ki a Nemzetközi Konferencia
a Tudományok Egységéért (ICUS) 12. eseményének lezárásakor, 1983. november 27-én. Ösz-
szesen 21 évenkénti konferenciát szerveztem. Az ICUS a tudományok és az abszolút értékek
kapcsolatát helyezte a középpontba.
1984. július 20-tól 1985. augusztus 20-ig a Danbury börtönben voltam. Azzal vádoltak, hogy
nem fizettem be 7500 dollár kamatbevétel utáni adót, miközben dollármilliókat invesztáltam
Amerika erkölcsi megújulásáért. A képen (jobbra) egyik tanítványommal, Takeru Kamija-
mával sétálok a börtön udvarán.
Feleségemmel vezettük a Szent Házassági Áldást 1982. október 14-én a szöuli Csamszil csar-
nokban. Munkánk központi eleme az Áldás és a világbéke elérése az eszményi családok által.
1960 és 2010 között világszerte több mint négymillió ember kapta meg az Áldást.
2003. december 22-én keresztények, mohamedánok, zsidók és más vallások vezetői gyűltek
össze a jeruzsálemi Sziklamecset előtt a Közel-Keleti Béke Kezdeményezés eseményén. Val-
lási és társadalmi vezetők százai vettek részt a több mint 40 zarándoklaton, a béke előmozdí-
tásáért a Szentföldön.
1975-ben megvásároltam a korábbi Keresztény Testvérek Katolikus Szemináriumának ezt a
Hudson folyó partján fekvő épületét. Itt alapítottam meg az Egyesítő Teológiai Szemináriu-
mot (UTS), amely nyitva áll minden felekezet számára. A tanári karban az összes világvallás
képviselteti magát.
Látogatásom a németországi gépgyárunkban, 1989-ben. Régóta támogatom, hogy a fejlett

technológiákat meg kell osztani a nemzetek között, a szabadság és a jólét érdekében.
1998 augusztusában egyházunk vezetőivel királylazacot horgásztunk Kodiakon, Alaszkában.
Balról a negyedik vagyok, feleségem mellett.
2002. június 4-én a világhírű labdarúgó, Pelé, ellátogatott hannam dongi otthonomba. A ké-
pen a feleségem a Futball Béke Kupáról mesél. Én elmondtam Pelének, hogy a futball támo-
gatásával szeretném elősegíteni a nemzetek közötti békét.
1991. december 6-án Kim Ir Szen elnök meghívására a feleségemmel az észak-koreai Phen-
janba utaztunk, és Hungnamban, a Majeon Elnöki Palotában találkoztunk vele.
1994. március 24-én Koreában, a Világbéke Csúcstalálkozón vendéglátóként fogadtam Miha-

il Gorbacsov elnököt és Raisza Gorbacsova asszonyt. A Csúcstalálkozót azzal a céllal hívtam
életre, hogy a korábbi államfők a konfliktusok megfelelő megoldásairól értekezhessenek.
Leonyid Kravcsuk, ukrán elnök 2005. ok-
tóber 20-án, az Egyetemes Béke Szövetség
megalapítása alkalmából tett, 120 nemze-
tet érintő beszédkörutam során fogad
2005. december 1-én a Fülöp-szi-

getek elnöke, Gloria Macapagal
Arroyo köszönt engem és a fele-
ségem Manilában, a Malacanang
Elnöki Palotában. Az ENSZ-
nél korábban több alkalommal
hangsúlyoztam a vallások közötti
együttműködés fontosságát, és
örömmel láttam, hogy az Ő el-
nöksége alatt a Fülöp-szigetek
kormánya több határozati javas-
lattal is élt. A képviselőház akkori
elnöke, Jose De Venecia, szintén
megerősítette, hogy van remény
az ENSZ-en belül egy tanácskozó
testület létrehozására.
2007. szeptember 23-án a New York-i Manhattan Centerben arra kértem 194 nemzet küldöt-
teit, hogy tegyenek ünnepélyes ígéretet egy „Ábel”, vagy „Béke” ENSZ létrehozására, amely a
másokért való életet hangsúlyozva igyekszik megvalósítani az ENSZ célkitűzéseit.
Utolsó járat Amerikába
1
971 vége felé ismét az Egyesült Államokba mentem. Vol-
tak bizonyos feladataim, amelyeket feltétlenül ott kellett
véghezvinni, ám nem volt könnyű odajutni. Nem az első
alkalommal mentem az Egyesült Államokba, mégis szokatlanul
sokáig kellett várnom, hogy megkapjam a vízumot. Néhány egy-
háztag azt javasolta, halasszam el az indulást, de nem tehettem.
Nehéz volt elmagyaráznom a tagoknak, de fontosnak tartottam,
hogy a kijelölt napon hagyjam el Koreát, ezért elhatároztam, hogy
először Japánba megyek, és ott várom meg az amerikai vízumot.
Mihamarabb szerettem volna elhagyni Koreát.
Indulásom napján meglehetősen hideg volt, de olyan sokan
jöttek elbúcsúztatni, hogy nem fért be mindenki a terminálra.
Amikor eljött az idő, hogy átmenjek az útlevél ellenőrzésen, kide-
rült, hogy az útlevelemből hiányzik a külügyminisztériumi útle-
vélosztály osztályvezetőjének a bélyegzője. Ez a bélyegző igazolta
volna, hogy az állam engedélyezi, hogy elhagyjam az országot.
Emiatt lekéstem a gépet, amivel mentem volna.
Az indulásomat előkészítő tagok sűrű bocsánatkérések köze-
pette javasolták, hogy menjek haza, és várjam meg, míg megkere-
sik az osztályvezetőt és lebélyegeztetik vele az útlevelem.
− Nem − mondtam. − Itt várok a reptéren. Menjetek és gyor-
san szerezzétek meg a pecsétet.
A szívemben éreztem, hogy sietnem kell. Épp vasárnap volt,
ezért az osztályvezető nem volt az irodájában. Nem engedhettem,
hogy ilyen dolgok akadályt jelentsenek, ezért végül az egyházunk
189
tagjai elmentek az osztályvezető otthonába, és lebélyegeztették

vele az útlevelem. Így fel tudtam szállni az utolsó Koreából indu-
ló gépre. Aznap éjjel a kormány rendkívüli állapotot hirdetett, és
súlyos korlátozásokat léptetett életbe a magánszemélyek külföldre
utazásában. Az utolsó gépre szálltam fel, amivel Amerikába me-
hettem.
Japánban amerikai vízumért folyamodtam, de ismét elutasí-
tották. Később kiderítettem, mi volt a probléma. A koreai állam
még mindig nyilvántartotta a jegyzőkönyvet arról, amikor a ja-
pán gyarmati rendőrség még épp a felszabadulás előtt őrizetbe
vett azzal a váddal, hogy kommunista vagyok. Az 1970-es évek
elején vadul terjedt a kommunizmus. 1975-re már 127 országba
küldtünk misszionáriusokat, de azokat akiket négy kommunista
országba küldtünk, kiutasították. Kommunista országban evan-
gelizálni abban a korszakban halállal járhatott. Sosem adtam fel
azonban, és folytattam a misszionáriusok kiküldését a Szovjetu-
nióba és más kommunista országokba.
Csehszlovákiába az első misszionárius 1968-ban érkezett. 1980
körül a kelet-európai kommunista országokban végzett misszi-
ós munkát „Pillangó Küldetésnek” neveztük. A lárvának hosszú
szenvedésen kell keresztülmennie, amíg szárnyakat növeszt és
pillangó válik belőle, és úgy éreztük, ez hasonló a kommunista
országokban tevékenykedő földalatti misszionáriusaink szenve-
déséhez. Bonyolult folyamat a pillangónak kijutnia a bábból, de
ha egyszer szárnya nő, a pillangó repülhet, amerre csak szeretne.
Tudtuk, hogy amikor egy napon elérkezik a kommunizmus bu-
kása, misszionáriusaink szárnyat növesztenek és repülni fognak.
Misszionáriusunk, Kim Jong Un, aki 1959 elején ment ki az
Egyesült Államokba, körbeutazta a fő egyetemeket Amerikában,
hogy Isten szavát közvetítse. Ennek folyamán találkozott Peter
190
Koch-hal, egy német diákkal, aki a Kaliforniai Egyetemen tanult,

Berkeley-ben. Ez a fiatalember eldöntötte, hogy felfüggeszti ta-
nulmányait és hajóval Rotterdamba utazik, hogy missziós mun-
kát kezdjen Németországban. Az ázsiai kommunista országokba
Japánból küldtünk ki misszionáriusokat. Úgy kellett kiküldenünk
őket életveszélyes helyekre, hogy még különleges Istentiszteletet
sem tarthattunk távozásuk előtt. Annyira fájt ez nekem, mint mi-
kor a Gabsza templom mögötti fenyvesben utolsó találkozásunk-
kor arra kellett kérnem Csoi Bong Csunt, hogy csempéssze be ma-
gát Japánba. A szülő, akinek végig kell néznie, ahogy gyermekét
megbüntetik, inkább maga akarja átvállalni a büntetést. Inkább
mentem volna magam misszionáriusként. Szívem könnyezett,
amint kiküldtem a tagokat olyan helyekre, ahol megfigyelik, és ki
is végezhetik őket vallásos tevékenységük miatt. Mikor a misszi-
onáriusok elmentek, időm legnagyobb részét imában töltöttem.
A komoly ima volt a legtöbb, amit tehettem, hogy megvédjem az
életüket. A misszionárius küldtetés a kommunista országokban
veszélyes tevékenység volt. Egy misszionárius sose tudhatta, mi-
kor viteti el a Kommunista Párt.
Azok, akik misszionáriusként mentek a kommunista országok-
ba, még a szüleiknek sem mondhatták el, hová mennek. A szülők
nagyon jól tudták, milyen veszélyesek ezek az országok, és sosem
engedték volna el a gyermeküket. Gunther Werzert felfedezte a
KGB és deportálták. Romániában, ahol Nicolae Ceauşescu hatal-
mának teljében volt, a titkos rendőrség folyamatosan követte és
lehallgatta misszionáriusaink telefonhívásait.
Olyan volt, mintha a misszionáriusok oroszlánbarlangba men-
tek volna, a kommunista országokba induló misszionáriusok szá-
ma mégis folyamatosan növekedett.
1973-ban azután szörnyű esemény történt: egyházunk
191
harminc tagját őrizetbe vették. Az egyik egyháztag, Marie Zivna, a

börtönben életét vesztette, mindössze huszonnégy évesen. Ő volt
az első mártír, aki missziós munka során meghalt egy kommu-
nista országban. Következő évben még egy ember vesztette életét
börtönben. Minden alkalommal, amikor hírt kaptam egy egy-
háztagunk haláláról, az egész testem lemerevedett. Nem tudtam
megszólalni vagy enni. Imádkozni sem tudtam. Csak ültem moz-
dulatlanul, képtelen voltam bármit tenni. Mintha kővé dermedt
volna a testem. Ha azok az emberek sose találkoznak velem, vagy
sose hallják tanításomat, sohasem találták volna magukat egy hi-
deg, magányos cellában, és nem haltak volna meg ilyen módon.
Halálukkal helyettem szenvedtek. „Értékes ennyire az életem,
hogy el lehessen cserélni az övékre?”, kérdeztem magamtól. „Ho-
gyan vállaljak felelősséget a kommunista blokk evangelizálásáért,
amit ők viseltek el helyettem?” Nem tudtam megszólalni. Mély-
séges bánat lett úrrá rajtam, ami végtelennek tűnt, mintha mély
vízbe hajítottak volna. Láttam magam előtt Marie Zivnát, sárga
pillangó formájában. A sárga pillangó, amely kimenekült Cseh-
szlovákia börtönéből, meglebegtette a szárnyait, mintha csak azt
mondaná, legyek erős és álljak talpra. Azzal, hogy élete kockázta-
tásával végezte missziós tevékenységét, Marie a lárvából valóban
gyönyörű pillangóvá változott.
Az ilyen szélsőséges körülmények közt dolgozó misszionári-
usok gyakran kaptak kinyilatkoztatásokat álmokban, víziókban.
Elszigeteltek voltak, nem tudtak egymással szabadon beszélni,
ezért Isten kinyilatkoztatásokat adott nekik, hogy tudassa velük a
követendő utat. Gyakran megtörtént, hogy egy misszionárius, aki
lefeküdt, hogy egy kicsit aludjon, álmot látott, amiben azt mond-
ták neki: „Kelj fel gyorsan és menj máshová!” Engedelmeskedett
az álomnak, és csak később derült ki, hogy a titkosrendőrség
192
razziát tartott ott, ahol aludt. Más alkalommal egy egyháztag

álmot látott, amiben egy ember, akit elmondása szerint azelőtt
soha nem látott, eljött hozzá, és elmondta, hogyan haladjon a
missziós munkájával. Később, amikor először találkozott velem,
felkiáltott: − Téged láttalak az álmomban!
Így kockáztattam életemet és tagjaink életét a kommunizmus
megbuktatásáért és Isten Királyságának felépítéséért. Ennek elle-
nére az Egyesült Államoktól nem kaptam vízumot, mert kommu-
nistának gyanítottak. Végül Kanadában bemutattam az antikom-
munista tevékenységemet alátámasztó dokumentumokat, és csak
ezután kaptam meg az amerikai vízumot.
Azért vállaltam fel mindezt a fáradságot, hogy kijussak Ame-
rikába, és harcoljak azokkal a sötét erőkkel, amelyek Amerika
morális romlását okozták. Azért hagytam el Koreát, hogy hadat
viseljek a gonosz erőkkel szemben. Akkoriban a világ összes je-
lentős problémája − kommunizmus, drogok, morális hanyatlás
és erkölcstelenség − mind összekeveredtek egy ördögi bogrács-
ban. Kijelentettem: „Orvosként és tűzoltóként jöttem Amerikába.
Ha ég a ház, a tűzoltónak kell jönnie, ha valaki beteg, azt orvos
látogatja meg.” Tűzoltó voltam, aki Amerikába ment kioltani az
erkölcstelenség lángjait; doktor voltam, aki ment meggyógyítani
Amerikát a betegségből, ami miatt szem elől tévesztette Istent, és
a hanyatlás szélére jutott.
Amerika a hetvenes évek elején hadat viselt Vietnám ellen; az
aktivisták tiltakoztak. Szélsőségesen megosztott ország volt. Az
élet értelmét kereső fiatalok alkohollal, drogokkal és a szabad sze-
relemmel kísérleteztek, közben elhanyagolták az örök lelküket. A
nagy világvallások, amelyeknek iránymutatást kellet volna nyújta-
niuk az ilyen fiataloknak, nem töltötték be szerepüket. Nem tud-
ták segíteni őket, hogy véget vessenek céltalan bolyongásuknak
193
és visszatérjenek a helyes élethez. A hedonista, elanyagiasodott

civilizáció sok fiatalt a mélybe rántott; szívük nem talált nyugal-
mat.
Rögtön Amerikába érkezésem után beszédkörutat tartottam,
előadásaim címe „A kereszténység jövője” és „Isten reménye
Amerika számára” volt. Nagy közönségek előtt világítottam rá
Amerika gyengeségeire, oly módon, ahogy senki más.
Beszéltem arról, hogyan jött létre Amerika a puritán szellemi-
ség alapján, hogyan nőtt mindössze kétszáz év alatt a világ legerő-
sebb országává azért, mert megkapta Isten végtelen szeretetét és
áldását. Emlékeztettem a hallgatóságot arra, hogy Amerika sza-
badsága Istentől jön, de manapság Amerika félredobta Istent.
− Amerika nagyszerű hagyománnyal rendelkezik − mondtam.
− Csupán újra kell élesztenetek.
Azért mentem, hogy felébresszem Amerika szellemét, hogy
megmentsem Amerikát a pusztulástól, hogy bűnbánatra és Isten-
hez való visszatérésre ösztönözzem.
194
Jövőnk kulcsa az óceán
A
mint a világban utaztam, senki se tudta, hogy tervek
készülnek a világszintű gazdasági alap létrehozásá-
ra. Amint az egyház növekedett, és a missziók szá-
ma emelkedett, a tevékenységek támogatásához szükséges alapok
drámaian megugrottak. Bevételre volt szükségünk. Amint Ame-
rika negyvennyolc államán keresztülutaztam, sokat gondolkod-
tam, milyen üzleti tevékenységekkel tudnánk támogatni a terve-
zett tevékenységeket.
Eszembe jutott, hogy az amerikaiak minden nap esznek húst.
Megvizsgáltam a tehén árát. Láttam, hogy egy tehén, ami Te-
xasban nagyon olcsó, New Yorkban néhány száz dollárba kerül.
Amikor azonban megvizsgáltam a tonhal árát, felfedeztem, hogy
egyetlen kékúszójú tonhal több mint négyezer dollárba kerül. A
tonhal több mint másfél millió ikrát rak le egyetlen alkalommal,
míg a tehénnek csak egy borja lehet egyszerre. Melyik a jobb üz-
leti vállalkozás, tonhalat fogni, vagy tehenet tenyészteni? Egyér-
telmű volt a válasz.
Az egyetlen probléma az volt, hogy az amerikaiak nem nagyon
ettek halat. A japánok azonban imádják a tonhalat. Akkor is sok
japán élt Amerikában, a japánok által működtetett drága étter-
mek a nyers tonhalat magas áron adták. Fokozatosan az amerika-
iak is kezdték megkedvelni a nyers halat, és a tonhalat is élvezettel
fogyasztották.
A Földet, amelyen élünk, több óceán borítja, mint szárazföld.
Az Egyesült Államoknak két óceánja is van, ily módon bőséges
195
a halállománya. Továbbá, a kétszáz mérföldes határon túl egyet-

len országnak sem lehet területi követelése az óceánon. Bárki ki-
mehet halat fogni. Ahhoz, hogy egy gazdaságot elindítsunk, vagy
állatot tenyésszünk, földet kellene vásárolnunk, az óceán esetében
erre nincs szükség. Csak hajóra volt szükségünk, és olyan messze
mehettünk, amilyenre csak szükséges volt ahhoz, hogy halat fog-
junk. Az óceán tele van ehető dolgokkal. Az óceán felszínén pedig
ott a pörgő hajózási ipar. A hajók a világ minden országában ké-
szített árukat szállítanak, hogy máshol eladják. Az óceán gazdát-
lan kincs, ami biztosítja az emberiség ragyogó jövőjét. Ezért taní-
tom, hogy akik törődnek az emberiség jövőjével, foglalkozniuk
kell az óceánnal. Amikor szeretni tudjuk és birtokba tudjuk venni
az óceánt, birtokba vehetjük a jövőnket.
Számos hajót vásároltunk az Egyesült Államokban. Nem a
színes brosúrákban látható nagy hajókat; ezek tíz-tizenkét méter
hosszú hajók voltak. Kikapcsoltuk a motort, amikor tonhalat hor-
gásztunk. Yacht méretű halászhajók voltak, amelyekkel már nem
lehettek komoly balesetek. A hajókat Washingtonba, San Francis-
cóba, Tampába és Alaszkába vittük. Vásároltunk egy hajójavító
műhelyt is.
Sok saját kutatást végeztünk. Minden régióba helyeztünk egy
hajót, és mértük a vízhőmérsékletet. Mindennap feljegyeztük,
hány tonhalat fogtunk, az adatokat grafikonon ábrázoltuk. Nem
csak a szakértők által korábban készített adatokat használtuk,
tagjaink maguk is vízre szálltak, hogy adatot gyűjtsenek. A helyi
egyetemeken dolgozó kutatók tanulmányainak eredményét hasz-
náltuk referencia adatként. Ezen felül jómagam is elmentem oda,
ott éltem és kipróbáltam a halászterületeket. Egyetlen adat sem
volt pontosabb az általunk gyűjtötteknél.
Elég sok gonddal járt a kutatás, de nem tartottuk meg
196
magunknak, hanem megosztottuk a halászati iparral. Új halászati

területeket is fejlesztettünk. Ha túl sok halat fognak egy régióban,
az kimeríti a halállományt. Fontos új területeket felfedezni. Rövid
időn belül számottevő hatást gyakoroltunk az amerikai haliparra.
Beléptünk a nyílttengeri halászat üzletébe. Az elképzelésünk
az volt, hogy ha egy hajó kimegy a tengerre halászni, hat hónapig
vissza se tér a kikötőbe. Ha a hajó már annyi halat fogott, ameny-
nyit szállítani bír, szállító hajó ment ki hozzá, elhozta a halat, és
ellátta étellel és üzemanyaggal. A hajón hűtőház működött, ahol
hosszú ideig lehetett halat tárolni. A hajó neve New Hope (Új Re-
mény) volt, híres arról, hogy rengeteg halat tudott fogni. Magam
is kijártam a hajóval és fogtam tonhalat. Az emberek gyakran fél-
tek a hajóktól. Amikor fiatal embereknek javasoltam, hogy száll-
janak hajóra, első reakciójuk gyakran a félelem volt.
− Tengeribeteg leszek − hallottam gyakran. − Csak fel kell
szállnom a hajóra, máris szédülős leszek, úgy érzem, meghalok.
Először tehát magam szálltam hajóra. Attól kezdve, jóformán
minden nap kimentem a hajóval, hét éven keresztül. Még most is,
pedig már kilencven éves vagyok, szeretek kimenni az óceánra,
amikor csak időm van. Manapság egyre több és több fiatal van,
akik ki akarnak menni a hajókkal. Több nő is mondja, hogy ha-
lászni szeretne. Bármilyen feladattal így van ez: ha a vezető elő-
ször maga csinálja, az emberek követik. Ennek eredményeképpen
jól ismert tonhal halász lettem.
Kevés haszna lett volna azonban annak, ha csak kifogjuk a
tonhalat. El is kellett tudnunk adni, megfelelő áron. Tonhal fel-
dolgozó üzemet hoztunk létre, én mi magunk is értékesítettük
a tonhalat. Hűtőkocsikba pakoltuk a tonhalat, azzal szállítot-
tuk és árultuk. Ha nehéz volt értékesíteni, saját tengeri ételeket
árusító éttermet hoztunk létre, és közvetlenül a vásárlóknak
197
értékesítettük a tonhalat. Miután saját éttermeink voltak, az em-

berek nem tudtak semmibe venni.
Az Egyesült Államokban van a világ négy nagy halászati terü-
lete közül három. A világ halállományának kétharmada az Egye-
sült Államokhoz közel eső vizekben él. Mégis, Amerikában relatív
kevés halászember él, halászata rendkívül elmaradott. A kormány
sokféleképpen próbálta támogatni a halászatot, nem volt azonban
jelentős hatása. A kormány nagy kedvezményeket ajánlott hajó
vásárlásakor, amennyiben azt három évig halászatra használják,
azonban kevés ember használta ki a lehetőséget. Mennyire el-
keserítő. Amikor elkezdtünk pénzt pumpálni a halászatba, nagy
izgalmat keltett, bármelyik kikötőbe mentünk is. Munkánk vég-
ső soron új világok felfedezése volt. Nem csupán halat fogtunk.
Olyan utakon jártunk, amelyeken senki más. Mennyire lelkesítő
új utakat felderíteni!
Az óceán maga az állandó változás. Mint mondják, az embe-
rek elméje reggelről estére változik, az óceán azonban pillanatról
pillanatra. Az óceán ettől titokzatos és nagyszerű egyszerre. Az
óceán a mennyben és a földön mindent átölel. Fölszáll egy helyen
és felhőt alkot, vagy eső lesz belőle és visszahullik. Rajongok a
természetért, mert soha nem csap be. Ha magas, le fog süllyedni,
ha alacsony, emelkedni fog. Minden esetben arra törekszik, úgy
igazítja a szintjét, hogy kiegyenlítődjön. Ha horgászbottal a ke-
zemben ülök, olybá tűnik, mintha időm végtelen lenne. Mi lehet-
ne az óceánon, ami utunkba állna? Ki lehetne ott, hogy siettessen?
Az óceánon rengeteg időnk van magunkra. Csak figyelnünk kell
az óceánt, és beszélgetni vele. Minél több időt tölt az ember az
óceánon, életének szellemi oldala annál erősebbé válik. Az óceán
az egyik pillanatban lehet nyugodt, a másik pillanatban azonban
hirtelen arcot változtat és erős hullámokat küld. Több embernyi
198
magas hullámok magasodnak a hajó fölé, mintha fel akarnák fal-

ni. Félelmetes hanggal, erős szél tépi a vitorlát.
Érdemes azonban belegondolni: noha a hullámok megnőttek
és ijesztő szél fúj, a vízben a halak gond nélkül alszanak. Átadják
magukat a hullámoknak és nem ellenkeznek. Ezt megtanultam a
halaktól. Elhatároztam, nem ijedek meg, mindegy, milyen erős a
hullámzás. Hagyom, hogy a hullámok hordozzanak. Eggyé vál-
tam a hajóval, és a hullámokkal együtt emelkedtünk. Amikor el-
kezdtem így élni, szívem sohasem remegett, bármilyen hullámok
jöttek is szembe. Az óceán olyan nagyszerű tanítóm volt életem
során, hogy létrehoztam az Ocean Challenge programot, hogy a
fiatalok megkaphassák azt a vezetőképző programot, amit az óce-
án nyújt.
199
Moon tiszteletes,
az új amerikai forradalom magja
A
z amerikaiak kezdeti meleg fogadtatása lassan kihűlt,
sőt ellenségessé vált. Cinikusan kérdezték, hogyan
meri Amerikát bűnbánatra szólítani egy vallási veze-
tő Koreából, egy jelentéktelen országból, amelyik épp csak túlélte
a háborút és az éhezést.
Nem csak az amerikaiak fordultak ellenem. A nemzetközi
kommunistákkal szövetkezett japán Vörös Hadsereg reakciója
különösen erős volt. Egy alkalommal az FBI fogta el tagjait, amint
megpróbáltak besurranni a bostoni oktató központba, ahol én is
gyakran tartózkodtam. Olyan sok alkalommal próbáltak ártani
nekem, hogy a gyermekeim nem járhattak testőr nélkül iskolába.
Mivel életem folyamatosan veszélyben volt, egy időben golyóálló
üveg mögött tartottam beszédeket.
Az ellenkezés dacára a kisszemű keleti ember előadássorozatai
egyre több érdeklődőt vonzottak. Az emberek hallgatni kezdtek
a tanításokra, amelyek teljesen eltértek mindattól, amit korábban
hallottak. Az előadások az univerzum alapvető elveiről, az ame-
rikai alapító szellemiség újraélesztésének kereséséről friss szel-
lőként hatottak az erkölcstelenség és a lustaság poklába süllyedt
amerikaiaknak.
Az amerikaiak a lelkiismeret forradalmát élték meg az elő-
adásokon. Fiatal emberek kezdtek követni, Atyának vagy Moon
tiszteletesnek szólítottak, levágatták vállig érő hosszú hajukat és
ápolatlan szakállukat. Amikor a megjelenés változik, a lélek is
200
változik. Isten elkezdte átjárni a fiatalok szívét, akik korábban az

alkohol és a drog mámorába merültek.
Az előadásokat felekezettől függetlenül sokféle fiatal hallgatta.
Ha megszakítottam az előadást, hogy megkérdezzem: „Vannak itt
presbiteriánusok?”, sok fiatal lengette meg a kezét. Ha megkér-
deztem, „Vannak itt katolikusok?”, ismét kezek emelkedtek. Ha
azt kérdeztem, „Mi a helyzet a déli baptistákkal?”, szintén sokan
jelentkeztek.
− Miért jöttök ide, hogy engem hallgassatok, ahelyett, hogy sa-
ját vallásotok Istentiszteletét hallgatnátok? − kérdeztem. − Men-
jetek haza, menjetek a saját egyházatokba Isten igéjét hallgatni.
Amikor ezt mondtam, a hallgatóság azt válaszolta: − Moon
tiszteletest akarjuk hallani!
Egyre több ember kezdett összegyűlni, még baptista és presbi-
teriánus lelkészek is jöttek, egyházuk fiatal tagjaival együtt. Az idő
múlásával Moon tiszteletes az amerikai társadalomban a lelkiis-
meret forradalmának példaképévé vált.
Tanítottam az amerikai fiataloknak, hogyan viseljék el a nehé-
zségeket. Részleteiben elmagyaráztam, hogy az embernek előbb
magát kell tudnia irányítani, mielőtt az univerzumot irányíthat-
ná. Tanításom új inspiráció volt a zűrzavar korában élő amerikai
fiatalok számára. Buzgón helyeselték üzenetemet a nemi tiszta-
ságról és az igaz családok értékeiről. A fogadtatás olyan lelkesítő
volt, hogy izgalmamban teljesen kimelegedtem.
− Akarjátok a kereszt fájdalmát viselni? − kérdeztem őket. −
Senki sem akarja a kereszt útját járni. A szívetek talán arra akar
menni, a testetek azonban tiltakozik. Csupán azért, mert valami
kedves a szemnek, nem jelenti, hogy jó a szívnek. Sok nagyszerű-
en kinéző dolog van, ha azonban megvizsgáljuk a tartalmát, kide-
rül, milyen ártalmas. Ha azon kapjátok magatokat, hogy csupán
201
a szemnek kedves dolgokat keresitek, és azt az utat próbáljátok

követni, azonnal meg kell állnotok és azt kell mondanotok: ‘Te
csirkefogó!’ Ha csupán a szádnak kedves dolgok evésére érzel vá-
gyat, meg kell szidnod a tested, mondván, ‘Te gazember!’ és vissza
kell fognod magad. Fiatal emberek, vonzódtok az ellenkező nem-
hez, igaz? Ebben az esetben is erősen ellen kell állnotok az ilyen
vágyaknak. Ha az ember nem tudja uralni magát, semmit sem tud
megtenni ebben a világban. Gondolkodjatok úgy, hogy amennyi-
ben te szétesel, az egész világegyetem szétesik.
Megtanítottam nekik a mottót, amit fiatalemberként követ-
tem: „Mielőtt az univerzumot uralni akarod, légy képes tökéle-
tesen uralni önmagadat.” Amerika gazdag volt, és az anyagi javak
megszállottja lett. A materiális kultúrának a középpontjában áll-
tam és a szív és a lélek dolgairól beszéltem. A lelket nem láthatja a
szem, és nem lehet kézben tartani. Mégis, egyértelműen a lelkünk
irányít bennünket. A lelkünk nélkül semmik sem vagyunk. Be-
széltem azután az igaz szeretetről, az Isten-központú szeretetről,
amelynek a lelket vezetnie kell. Tanítottam, hogy az igazi szabad-
ságot csak akkor élvezhetjük, ha tisztán megértjük, kik vagyunk,
az igaz szereteten alapulva, és ha képesek vagyunk önkontrollt
gyakorolni.
Megtanítottam nekik a kemény munka értékét. A munka nem
szenvedés, hanem teremtés. Az ember azért képes egész életében
dolgozni és boldog lenni, mert a munka Isten világához kötődik.
Az emberek által végzett munka nem más, mint fogni és külön-
féleképpen átalakítani az Isten által teremtett dolgokat. Ha úgy
gondolkozunk, hogy valami olyasmit készítünk, amit Istennek
emlékül adhatunk, akkor a munkáról nem kell negatívan gondol-
kodni. Sok amerikai fiatal annyira elmerült a materialista civili-
záció nyújtotta bőséges életben, hogy nem is ismerték a munka
202
örömét. Így tehát megtanítottam őket örömmel dolgozni.

Felébresztettem bennük a természet szeretetét is. A fiatalokat
magával ragadta a városok erkölcstelen kultúrája, amely önös
életformákat kényszerített rájuk, így beszéltem nekik a természet
értékéről. A természetet Isten adta nekünk. Isten beszél hozzánk
a természeten keresztül. Bűn lerombolni a természetet egy pilla-
natnyi örömért vagy valójában jelentéktelen mennyiségű pénzért.
A természet, amit lerombolunk, végül méreg formájában kerül
vissza hozzánk, leszármazottaink életét nehezítve. Vissza kell
mennünk a természetbe, figyelnünk kell, mit mond nekünk a ter-
mészet. Elmondtam az amerikai fiataloknak, hogy ha megnyitjuk
a szívünket és figyeljük, mit mond a természet, meghalljuk Isten
szavát.
203
Feledhetetlen megvalósult álom:

Washington-emlékmű gyűlés, 1976
1
975 szeptemberében megalapítottuk az Egyesítő Teoló-
giai Szemináriumot Tarrytownban, New York Citytől
északra. A tantestületet vallásközi alapokon vettük fel,
voltak judaizmust, protestantizmust, katolicizmust, keleti orto-
dox kereszténységet és keleti filozófiát képviselő tanárok egya-
ránt. Amikor a saját vallásukat tanították, diákjaink nagyon ne-
héz kérdéseket tettek fel nekik. Az előadások mindig heves viták
fórumává váltak. Amikor az összes vallást összejött és úgy folyt a
vita, elkezdték lerombolni az egymásról alkotott helytelen kon-
cepciókat, elkezdték jobban megérteni egymást. Tehetséges fia-
talok, akik iskolánkban végezték el az egyetemi képzésüket, to-
vábbmentek a Harvard, Yale és más vezető amerikai egyetemek
doktori programjára. Mára olyan emberekké váltak, akik képesek
a vallásos világot globális szinten vezetni.
1974-ben és 1975-ben meghívtak, hogy beszéljek az Egyesült
Államok Kongresszusában. A Képviselőház tagjai előtt beszéltem,
témám címe „Egy nemzet Isten előtt” volt.
A kongresszusi képviselőkhöz ugyanúgy szóltam, mint az utca
fiataljaihoz: „Amerika Isten áldásával jött létre. Ez az áldás azon-
ban nem csak az amerikaiaké. Ez Isten áldása az egész világ szá-
mára, Amerikán keresztül. Amerikának meg kell értenie ennek az
áldásnak az alapelvét, és fel kell áldoznia magát a világ megmen-
téséért. Ennek érdekében újra fel kell ébrednie, hogy Amerika
visszatérhessen az alapító szellemiségéhez. A tucatnyi felekezetre
204
szétszakadt kereszténységnek egyesülnie kell, magába kell olvasz-

tania minden vallást, és új utat kell nyitni a világ civilizációjának.”
Én voltam az első külföldi vallási vezető, akit az amerikai
Kongresszus tagjai hívtak meg, hogy mondjon beszédet. Második
meghívásomat követően még sokkal többen kezdtek érdeklődni,
hogy megismerjék ezt a koreai Moon tiszteletest.
A következő évben, 1976. június elsején ünnepséget szervez-
tünk a Yankee stadionba, megemlékezve a nemzet függetlenségé-
nek kétszázadik évfordulójáról. Abban az időben Amerika nem
tudta az évfordulót nyugodtan ünnepelni. Érezte a kommuniz-
mus fenyegetését, fiataljaik Isten vágyától messze elrugaszkodott
életeket éltek, droggal és szabad szerelemmel kötötték le magukat.
Éreztem, hogy Amerika súlyosan beteg. Úgy éreztem magam az
ünnepségre menet, mintha sebész lennék, aki felnyitja a betegen
fekvő New York szívét.
Az esemény napján szakadt az eső, erős szél fújta szét a de-
korációt szerte a pályán, de senki sem akart elmenni. A zenekar
elkezdte játszani a „Te vagy a napfényem” dalt, és a stadionban
mindenki együtt énekelt. A napfényről énekelték a dalt, noha bő-
rig áztak az esőtől. Ajkuk a napfényről dalolt, szemük azonban
könnyezett. Olyan pillanat volt ez, amikor az eső és a könnyek
összevegyültek. Azután, hihetetlen módon, amint az emelvényre
mentem, hogy beszéljek, áttört a napfény a felhőkön. Olyan volt,
mintha Isten meghallotta volna a dalukat.
Az iskolában bokszoltam egy keveset. Egy jó ökölvívónak sok
ütést bevihetsz, és láthatod, hogy nincs rá hatással. Ha azonban
egy határozott felütést tudsz elhelyezni az állán, még a legerősebb
bokszoló is megrázkódik. Azt terveztem, hogy erős felütést viszek
be Amerikának. Éreztem, hogy sokkal nagyszabásúbb összejö-
vetelre van szükség annál, mint amit addig valaha is tartottak,
205
hogy a Sun Myung Moon név kitörölhetetlenül Amerika lelkébe

vésődjön.
A Washington-emlékmű az Egyesült Államok fővárosának
kellős közepén áll. Az emlékmű egy hosszú, hegyes ceruzához
hasonlító obeliszk. A Washington-emlékműtől nyúlik el a Nati-
onal Mall óriási füves területe, egészen a Lincoln-emlékműig. El-
határoztam, hogy óriási találkozót tartok ezen a helyen, Amerika
szívében.
A találkozó megszervezéséhez azonban szükség volt az ameri-
kai kormány és az amerikai Nemzeti Park Felügyelet engedélyére.
A legtöbb amerikai hivatalnok nem kedvelt engem túlságosan.
Korábban hirdetéseket jelentettem meg újságokban, arra szólí-
tottam fel az amerikaiakat, bocsássanak meg Richard Nixon el-
nöknek, akit a Watergate botrány válságba sodort. Ez az álláspont
nagyon népszerűtlen volt. Így az amerikai kormány sorozatosan
elutasított bennünket, és csak negyven nappal az esemény előtt
kaphattuk meg végül az engedélyeket.
Tagjaink is azt felvetették, hogy ez a terv túl ambiciózus, nem
kellene folytatnunk. A Washington-emlékművet körülölelő Nati-
onal Mall nemzeti park egy nyílt park a város közepén. Nincs túl
sok fa, csak nagy kiterjedésű füves területek. Ha a tömeg kicsi,
az mindenki számára nyilvánvalóvá válik. Ahhoz, hogy egy ilyen
óriási területet megtöltsünk, több százezer embernek kell ott len-
nie. Tagjaink tudni akarták, hogyan lehetséges ez.
Ezt megelőzően csupán két ember tartott nagy léptékű ese-
ményt a National Mall nemzeti parkban. Dr. Martin Luther King
Jr. az emberi jogokért tartott gyűlést a Lincoln-emlékmű lépcső-
in, valamint Billy Graham tiszteletes szervezett itt egy nagy ösz-
szejövetelt. A hely tehát szimbolikus jelentőségű volt. Itt akartam
eleget tenni egy hatalmas kihívásnak.
206
Szüntelenül imádkoztam ezért a gyűlésért. Négyszer megírtam

a beszédet, amit el akartam mondani. Az esemény előtt egy héttel
még mindig vegyes érzéseim voltak afelől, mit kellene monda-
nom a beszédben. Végül három nappal az esemény előtt fejeztem
be a szöveget. Általában nem tartok beszédet előre megírt szöveg-
gel, ez esetben azonban kivételt tettem, hogy az esemény sikeres
legyen. Tudtam, hogy különösen fontos esemény lesz, noha nem
tudtam, milyen módon.
Soha nem felejtem el, ami aznap, 1976. szeptember 18-án tör-
tént. Az emberek kora reggeltől elkezdtek gyülekezni a Washing-
ton-emlékműnél. Úgy háromszázezer ember gyűlt össze. Lehetet-
len volt megmondani, honnan jött mindez a sok ember. Hajuk és
bőrük színe sokféleséget tükrözött. Minden etnikum képviselője
összegyűlt ott aznap, amit csak Isten a földre küldött. Globális
léptékű gyűlés volt, amelyet lehetetlen szavakkal leírni.
A tömeg elé álltam és kinyilvánítottam: „Isten kétszáz évig ké-
szítette fel Amerikát. Eljött az ébredés ideje. Amerikának el kell
fogadnia globális felelősségét. Az Istenizmussal felfegyverkezve
fel kell szabadítania a kommunista világot, és végül fel kell építe-
nie Isten Királyságát itt a földön.” A beszédet többször kiáltások
és taps szakította meg.
A Newsweek magazin 1976 eseményeinek év végi képes át-
tekintésében az én fényképemet hozta le, a hetvenes évek újjá-
születésének részeseként hivatkozva rám. Másfelől azonban
egyre többen kezdtek aggódással és félelemmel tekinteni rám.
Számukra nem voltam több, mint a távoli Kelet földjéről érkező
különös mágus. Nem fehér ember voltam, akibe belehelyezhették
volna hitüket, és követhették volna. A tény, hogy olyan dolgokat
mondtam, amelyek némiképp különböztek attól, amit az egy-
házukban hallottak, nagyon bizonytalan érzést keltett bennük.
207
Különösen nem engedhették meg, hogy fiatal fehér emberek tisz-

teletet mutassanak és kövessenek egy ázsiait, akinek hal formájú
vágott szeme van. Híreszteléseket kezdtek terjeszteni, hogy agy-
mosásban részesítem az ártatlan fiatal fehér embereket. Ez az en-
gem ellenző csoport a háttérben maradt, azok mögött, akik őket
támogatva kiabáltak. Tudtam, hogy újabb válság fog elérni, de
nem aggódtam, mivel csupán azt tettem, ami a helyes.
Amerikát széles körben a szabadság és egyenlőség országa-
ként ismerik, ahol minden fajta ember megvalósítja az amerikai
álmot. Valójában azonban jókora adag küzdelem származik faji és
vallási megkülönböztetésből. Ezek a krónikus betegségek mélyen
beágyazódtak Amerika történelmébe, épp ezért sokkal nehezebb
gyógyítani, mint azokat a társadalmi megbetegedéseket, mint az
erkölcstelenség vagy a materializmus, amelyek a hetvenes évek
bőségéből eredtek.
Abban az időben gyakran látogattam afro-amerikai egyháza-
kat, hogy az ökumenikus harmóniát elősegítsem. A fekete vezetők
között volt néhány, aki Dr. Kinghez hasonlóan azon dolgozott,
hogy felszámolják a faji megkülönböztetést és Isten békés világát
teremtsék meg.
A lelkészek között voltak, akik különböző képeket őriztek a
rabszolgapiacokról, amelyek évszázadokig léteztek, mielőtt törvé-
nyen kívül helyezték volna ezeket. Az egyik ilyen képen egy fekete
embert egy fáról lógatva élve elégettek. Egy másik képen egy fe-
kete férfit és egy nőt, ruháiktól megfosztva a potenciális rabszol-
gatartók árucikk gyanánt nézegettek. Megint másikon egy fekete
kisbaba sírt, amint édesanyjától elszakították. Alig hihető, hogy
emberi lények képesek voltak a képeken oly egyértelműen ábrá-
zolt barbár tettekre.
− Csak várjatok, és meglátjátok − mondtam 1975. október
208
24-én egy chicagói gyűlésen. − Harminc éven belül Amerikának

olyan elnöke lesz, aki vegyes családba születik, fekete és fehér szü-
lőktől.
A prófécia, amit aznap mondtam, most beteljesült Ameriká-
ban, Barack Obama elnök beiktatásával, aki felnőtt élete jelentős
részét Chicagóban töltötte. Ez a prófécia nem magától teljesült be.
Sok ember vérét és izzadságát hullatta az eltérő bőrszínű emberek
közötti harcok megszüntetéséért; ezek az erőfeszítések végül gyü-
mölcsöt hoztak.
Meglepő módon, meglévő amerikai egyházak számos lelkésze
jött és hozta gyülekezetét a Washington-emlékmű gyűlésre. Úgy
döntöttek, hogy az üzenetem túlmutat a felekezeteken, és hogy
ösztönzöm a fiatal embereket. Arra hívtam az embereket, hogy
lépjenek túl a felekezetek és a vallások különbségein, és ezen a
gyűlésen ez megvalósult. A Washington-emlékmű gyűlés egy
csoda volt. Háromszázezer ember jött el; így az egyik legnagyobb
gyűlés volt, amit a National Mall parkban valaha tartottak.
209
Ne engem sirassatok, hanem a világot
A
jót gyakran rossz követi. Némelyek bajuszt rajzoltak
a képemre; Hitlerrel próbáltak társítani. Antiszemitá-
nak neveztek, azt állítva, hogy a zsidók ellen tanítok.
A keresztényekkel is problémák voltak. Amint az engem követő
emberek és az Alapelvre nyitott lelkészek száma nőtt, Amerika
nagy egyházai is üldözni kezdtek. Végül az amerikai baloldal is
reagált a pozíciómra; eszerint Amerika felelőssége, hogy megál-
lítsa a kommunizmus terjedését a világban, nem az enyém. Ők is
keresni kezdték, hogy állíthatnák meg a tevékenységeim.
Amint a népszerűségünk nőtt, mindenféle aggodalmak és két-
ségek születtek velem kapcsolatban. Dolgok, amelyek előtte nem
voltak jelentősek, most hirtelen rám nehezedtek. Ugyanakkor a
konzervatívok túl liberálisnak mondtak, és azt állították, hogy ta-
nításom lerombolja a hagyományos értékeket.
Sok keresztény nem fogadta boldogan a kereszttel kapcsolatos
új felfogást, amit tanítottam: Jézus a Messiásként jött el, és nem
Isten eleve elrendelt akarata volt, hogy keresztre feszítsék. Jézus
keresztre feszítésével Isten tervei a béke királyságáról kudarcba
fulladtak. Ha Izrael Jézust a Messiásként fogadta volna, elhozhatta
volna a béke világát, egyesítve a kelet és nyugat kultúráit és vallá-
sait. Jézus azonban meghalt a kereszten, és Isten munkája a teljes
megváltással a Második Eljövetelig késlekedett. A keresztnek ez a
felfogása jókora ellenkezést váltott ki. A nagy egyházak és a zsidó
közösség közösen ellenségének tekintett. Mindent megpróbáltak,
hogy eltávolítsanak Amerikából, mindegyik saját eltérő céljaival.
210
Végül ismét bebörtönöztek. Vissza akartam állítani Amerika

erkölcsét, és helyreállítani az országot, hogy összhangban legyen
Isten akaratával, de azzal vádoltak, hogy nem fizetek adót. Ekkor
már jócskán túl voltam a hatvanadik évemen.
Amikor az első évben Amerikában voltam, a szerte a világ-
ból kapott adományokat New Yorkban az én nevemen egy bank-
számlára helyezték az egyház részére, az én kezelésemben, amint
az bevett gyakorlat bizonyos felekezeteknél. Az alapok, amelyek
ezen a számlán voltak három évig, kamatoztak, és azzal vádoltak,
hogy nem fizettem adót ez után a mintegy 7500 dollár után. Ren-
des esetben a büntetés egy bírság, engem azonban bebörtönöz-
tek a Danbury büntetés-végrehajtási intézetben Connecticutban,
1984 július 20-án.
A Danbury börtönbe vonulásom előtti napon találkoztam a
tagokkal a Belvedere-i oktatóközpontban, Tarrytownban, New
York államban. Több ezer tag töltötte meg Belvedere-t aznap; sír-
va imádkoztak értem. Felemeltem a hangom és arra kértem őket,
ne csüggedjenek.
− Ártatlan vagyok − jelentettem ki. − Semmi rosszat nem tet-
tem.
− Látom a remény ragyogó fényét felkelni Danburyn túl −
mondtam nekik. − Ne értem sírjatok, sírjatok Amerikáért. Sze-
ressétek Amerikát és imádkozzatok Amerikáért.
Ott álltam az elkeseredett fiatalok előtt, és magasba emeltem
öklöm a remény jeleként.
A kijelentés, amelyet börtönbe vonulásom előtt tettem, nagy
felbolydulást okozott a vallásos emberek körében. Kezdeményez-
ték a „Közös Szenvedés Szövetségét”, imával támogattak. A Közös
Szenvedés Szövetsége egy mozgalomszerű támogatás volt a kü-
lönböző felekezetekből és vallásokból származó klérus részéről,
211
akiket aggasztott az amerikai vallásszabadságot ért támadás.

Börtönbe vonulásom napján nem volt mitől félnem. Ismer-
tem a börtönlétet. A körülöttem lévőkkel azonban nem ez volt a
helyzet. Aggódtak, hogy az engem erősen ellenzők közül valaki el
tudja érni, hogy véget vessen az életemnek. Magasra emelt fővel
mentem a börtönbe.
212
Miért kell apámnak börtönbe mennie?
A
Danbury börtönben is követtem elvemet, a mások
javát szolgáló életet. Korán reggel felkeltem és taka-
rítottam a koszos helyeket. Az étkezőben mások az
ételük felett elnyúlva szundikáltak vagy beszélgettek, én azonban
egyenesen tartottam a hátam és méltósággal ültem. Amikor mun-
kát kaptam, keményebben dolgoztam, mint a többiek, és rajta volt
a szemen azon, hogy a többiek hogyan dolgoznak. Szabadidőm-
ben a Bibliát olvastam. Az egyik elítélt, látva, hogy éjjel-nappal a
Bibliát olvasom, megkérdezte: „Az a te Bibliád? Ez meg az enyém.
Kukkants bele!” Odadobott egy újságot. Egy Hustler volt, egy
pornográfújság.
A börtönben úgy ismertek, mint aki szó nélkül dolgozik.
Könyveket olvastam és meditáltam. Három hónap alatt összeba-
rátkoztam a rabokkal és a börtönőrökkel. Jó kapcsolatba kerül-
tem egy drogfüggő emberrel, és azzal az elítélttel, aki a pornog-
ráf újságot mondta Bibliájának. Egy vagy két hónap elteltével az
elítéltek elkezdték megosztani velem a kintről kapott dolgaikat.
Amikor végre meg tudtuk egymással osztani a szívünket, olyan
volt, mintha a tavasz érkezett volna meg a börtönbe.
Valójában az Egyesült Államok nem akart engem bebörtönöz-
ni. Úgy rendezték, hogy akkor ítéltek el, amikor épp Németor-
szágban jártam, és elégedettek lettek volna, ha úgy döntök, hogy
nem térek vissza. Nem bebörtönözni akartak. El akartak távolíta-
ni az országból. Jól ismertté váltam Amerikában és egyre növeke-
dett a követőim száma. Akadályt akartak hát állítani az utamba.
213
Csakúgy, mint Koreában, tüske voltam a nagy egyházak szem-

ében. Mivel tudtam, hogy ez a céljuk, úgy döntöttem, visszatérek
Amerikába, és börtönbe vonulok. Befejezetlen dolgaim voltak
még Amerikában.
Úgy gondolom, hogy börtönbe menni nem teljesen rossz do-
log. Ha azt akarom, hogy azok az emberek bűnbánatot tartsa-
nak, akik a könnyek völgyében vannak, akkor először nekem kell
könnyeket hullatnom. Anélkül, hogy megtapasztalnám az ilyen
nyomorult szívet, nem érhetem el, hogy mások Istennek enge-
delmeskedjenek. A Menny valóban titokzatos módon működik.
Miután bebörtönöztek, hétezer lelkész és más vallási vezető vá-
dolta az Egyesült Államok kormányát a vallásszabadság megsér-
tésével, és megpróbáltak kiszabadítani. Köztük volt a konzervatív
Jerry Falwell tiszteletes a Déli Baptista Gyülekezetből és a liberális
Dr. Joseph E. Lowery, aki az áldóimát mondta Obama elnök be-
iktatásakor. Ők álltak az erőfeszítések élén, hogy megmentsenek
engem. Velük menetelt lányom, In Jin is, egy húszéves fiatal lány.
Hétezer lelkész előtt állva olvasta fel a levelét, amelyet könnyek
közt írt nekem.
„In Jin Moon vagyok, Sun Myung Moon tiszteletes második
lánya. 1984 július 20-án úgy tűnt, a világ vége jött el családunkba.
Ezen a napon lépett be apám a Danbury börtönbe. Álmomban
sem gondoltam volna, hogy ez megtörténhet apámmal − külö-
nösen Amerikában, a szabadok országában, amit apám mérhe-
tetlenül szeretett és szolgált. Apám keményen dolgozott, amióta
Amerikába jött. Szinte soha nem láttam aludni. Korán reggel
felkel imádkozni és dolgozni. Soha nem láttam senkit, aki na-
gyobb elkötelezettséggel dolgozott volna Amerika jövőjéért és
Istenért. Mégis, Amerika apámat a Danbury börtönbe zárta. Mi-
ért kell Danburybe mennie? Ő nem törődik a saját szenvedésével.
214
Apám életét könny és szenvedés kíséri, miközben Isten akaratá-

nak beteljesítését keresi. Most hatvannégy éves. Egyetlen bűne az,
hogy szereti Amerikát. Mégis, ebben a percben vagy edényeket
mosogat a börtön konyháján, vagy a padlót mossa fel. Múlt héten
meglátogattam apámat és életemben először a börtön egyenruhá-
jában láttam − csak sírtam és sírtam. Apám azt mondta, ne érte
sírjak, hanem imádkozzak Amerikáért. Azt kérte, haragomat és
fájdalmamat alakítsam hatalmas erővé, amely ezt az országot va-
lóban szabaddá teszi. Azt mondta, amikor börtönben volt, kibírt
bármilyen nehézséget, elviselt bármilyen igazságtalanságot, és vitt
bármilyen keresztet. A vallásszabadság minden szabadság alapja.
Valóban hálás vagyok minden jelenlévőnek a vallásszabadság tá-
mogatásáért.”
Büntetésemet hat hónappal lerövidítették jó magaviseletem
miatt, és tizenhárom hónap letöltése után szabadon engedtek. A
börtönből való távozásom napján bankettel ünnepelték kiszaba-
dulásomat Washington D.C.-ben. Ezerhétszáz keresztény lelkész
és zsidó rabbi gyűlt össze és várt rám. Az összegyűltekhez intézett
beszédemben megismételtem álláspontomat, miszerint túl kell
lépnünk a vallások és felekezetek korlátain. Hangosan, erővel be-
széltem a világ előtt, nem éreztem, hogy aggódnom kellene azok
reakciója miatt, akik elleneznek engem.
− Isten nem kötődik felekezetekhez. Nem kötik őt a doktrínák
feletti másodlagos viták. Isten nagyszerű szülői szívében nincs
különbség nemzetiségek vagy etnikumok között. Ugyancsak nin-
csenek korlátok a nemzetek és kultúrák között sem. Isten ma is
mindent megtesz, amit csak tud, hogy a világ összes népét gyer-
mekeként ölelhesse át. Amerika ma szenved a fajgyűlölettől, az
értékek zűrzavarának, az erkölcsi hanyatlásnak, a szellemi aszály-
nak a következményeitől, valamit a kereszténység hanyatlásától
215
és az ateista kommunizmustól. Ezek voltak azok okok, amiért Is-

ten hívására ebbe az országba jöttem. A kereszténységnek most
nagy ébredésre van szüksége, és egyesülnie kell. A papságnak
szintén újra meg kell vizsgálnia a szerepet, amit mostanáig betöl-
tött, és bűnbánatot kell tartania. A kétezer éve történtek, amikor
Jézus eljött, és bűnbánatra szólította az embereket, ma megismét-
lődnek. Be kell teljesítenünk a fontos küldetést, amit Isten Ame-
rikának szánt. A helyzet nem mehet így tovább. Új reformációra
van szükség.”
Miután kiengedtek a börtönből, semmi nem tarthatott vissza.
Még hangosabban szólaltam fel, mint azelőtt, hogy figyelmeztető
üzenetet adjak a bűnbeesett Amerikának. Ismételten erős szavak-
kal beszéltem arról, hogy Isten szeretetéhez és az erkölcsösséghez
való visszatérés az egyetlen út Amerika újjáélesztéséhez.
Bebörtönöztek anélkül, hogy bármi rosszat tettem volna, de
Isten akarata ott is működött. Miután kiengedtek, a kiszabadítá-
somért dolgozó emberek felváltva Koreába jöttek, hogy a mun-
kámról többet megtudjanak. Eljöttek, hogy megtudják, mi volt az
Moon tiszteletes szellemiségében, ami annyi fiatalt vonzott Ame-
rikában. Az Egyesült Államokba visszatérve a lelkészek közül 120
megszervezte az Amerikai Klérus Vezetői Konferenciáját.
216
Ötödik fejezet
AZ IGAZ CSALÁDOK
IGAZ EMBEREKET HOZNAK LÉTRE
Feleségem, Han Hak-dzsa
A
mikor először láttam a feleségemet, tizennégy éves
kislány volt, épp csak befejezte az általános iskolát.
Csendes lány volt, aki soha nem emelte fel a hangját,
és soha nem hívta fel magára a figyelmet. Mindig ugyanazon az
úton jött és ment az egyházba. Amikor először bemutatták ne-
kem, megtudtam, hogy az egyik egyháztagunk, Hong Szun-e lá-
nya.
− Hogy hívnak? − kérdeztem.
− A nevem Han Hak-dzsa. − felelte halkan.
Abban a pillanatban, mielőtt tudtam volna, hogy mi történik,
azt mondtam:
− Han Hak-dzsa Koreában született! − Háromszor elismétel-
tem ezt, majd így imádkoztam: − Istenem! Köszönöm, hogy ilyen
csodálatos nőt küldtél Koreába, mint Han Hak-dzsa.
Majd ránéztem, és ezt mondtam neki: − Han Hak-dzsa, attól
tartok, sok áldozatot kell hoznod.
Mindezek a szavak spontán törtek ki belőlem. Később Hong
asszony elmondta, milyen különösnek találta, hogy háromszor
ugyanazt mondtam, miután először találkoztam a lányával. Fe-
leségem elmondta, ő is emlékszik az első, rövid találkozásunkra.
Azt mondta, emlékszik mindenre, amit akkor mondtam − mint-
ha csak számára tartottam volna a prédikációt, és szívébe zárta
mindazt, amit hallott. Elmesélte, hogy úgy érezte, mintha fontos
kinyilatkoztatást kapott volna a jövőjével kapcsolatban, amit soha
nem felejtett el.
218
. Az igaz csal ád ok igaz embereket hoznak létre .
Édesanyja hithű presbiteriánus családból származott, így ke-

resztény környezetben nőtt fel. Csongdzsu volt a szülővárosa, ami
az én szülővárosom is, ő azonban Andzsuban élt addig, amíg a
koreai háború alatt Dél-Koreába nem jöttek. Amikor Hong asz-
szony először az egyházunkba kezdett járni, komoly hívő életet
élt Csuncsonban, és lányát szigorúan nevelte. Feleségem nővér-
nek tanult egy, a katolikus egyház által működtetett iskolában. El-
mondták nekem, hogy az iskola szabályai olyan szigorúak voltak,
mintha zárdában élt volna. Nemes jelleme volt, és amíg édesanyja
nevelte, soha nem ment máshová, csak az iskolába és az egyhá-
zunkba.
Negyven éves voltam akkor, és éreztem, eljött az idő, hogy
megházasodjam. Ehhez azonban meg kellett várnom, amíg Isten
azt mondja, „Eljött az idő, házasodj meg”. Csi Szung Do, egy idő-
sebb asszony az egyházunkban, 1959 októberében erőfeszítéseket
tett, hogy előkészítse az eljegyzésemet, noha nem volt még meny-
asszony-jelölt. Egy másik egyháztag, aki hét éve imádkozott fele-
ségért számomra, egy nap azt mondta, álmot látott, amiben Han
Hak-dzsa volt a feleségem.
Csi asszony elmesélte egy különös álmát. − Miféle álom ez?
− méltatlankodott. − Darvak százait láttam szállni. Próbáltam el-
hessegetni a karommal, de egyre csak jöttek, végül fehér tollaikkal
teljesen beborítottak téged. Ez valamilyen ómen a jövőre nézve?
− A Han Hak-dzsa névben a Hak kínai írásjele darut jelent.
Azután Han Hak-dzsa álmot látott, amiben én jelentem meg,
és azt mondtam: − Közel a nap, készülj fel. − Feleségem később el-
mondta, hogy álmában alázatos hangon azt felelte nekem, „Mind-
ezidáig Isten akaratának megfelelően éltem. A jövőben szintén
Isten akaratát követem szolgájaként, akármi is legyen az akarata.
Pár nappal azután, hogy leendő menyasszonyom ezt az álmot
219
látta, megkértem Hong asszonyt, hogy hozza el a lányát. Ez volt

az első találkozásunk azóta, hogy tizennégy éves korában hiva-
talosan bemutatták nekem. Megkértem, rajzoljon egy képet. Ha-
bozás nélkül felkapott egy ceruzát, és a rajz kezdett formát ölteni
előttem. Meglehetősen jó gondolatot ragadott meg; megjelenése,
szemérmes arckifejezésével valóban olyan gyönyörű volt, mint a
szíve. Aznap rengeteg kérdést szegeztem feleségemnek. Minden
alkalommal nagy lelki nyugalommal válaszolt.
Néhány nappal később hívtam feleségemet, és azt mondtam
neki, − Holnap reggel házassági szertartásunk lesz. − Egyszerűen
ezt válaszolta, − Így van tehát? − és nem tett fel kérdéseket vagy
próbált ellenkezni. Az emberek számára úgy tűnt, az, hogy ellen-
kezzen, ismeretlen számára. Ez a lágy és költőien gyengéd ember
szilárdan eltökélte magát Isten mellett.
1960. március 27-én tartottuk az eljegyzésünket, és alig két
héttel ezután, április 11-én volt a házassági szertartásunk. Szamo-
kvandét viseltem, az udvari hivatalnokok formális viseletét, amit
manapság általánosan használnak hagyományos esküvőkön; a
menyasszony hagyományos koreai öltözetet viselt, aminek része a
dzsok-dori menyasszonyi fejdísz. A huszonhárom évvel fiatalabb
menyasszony szorosra zárt ajkával és bájos arcával nagyszerűen
mutatott.
A szertartás alatt elmondtam menyasszonyomnak, hogy nehéz
út áll előtte.
− Gondolom, már tudatában vagy annak, hogy összeházasod-
ni velem nem olyan lesz, mint bármilyen más házasság. Azért
leszünk férj és feleség, hogy beteljesítsük Isten adta küldetésün-
ket, hogy Igaz Szülőkké váljunk, és nem azért, hogy a két egyén
boldogságára törekedjünk, mint ahogy mások a világban teszik.
Isten el akarja hozni a Mennyei Királyságot a földre egy Igaz Csa-
lád által. Te és én nehéz úton fogunk haladni, hogy Igaz Szülőkké
220
váljunk és megnyissuk a Mennyei Királyságot mások számára.

Ezen az úton még senki nem járt a történelem során, ezért én
magam sem tudom, mi mindennel jár mindez. A következő hét
év során sok olyan dolgot tapasztalsz majd, amit nehéz lesz elvi-
selni. Ne feledd, egyetlen pillanatig sem, hogy az élet, amit élünk,
különbözik mások életétől. Még a legapróbb dolgot se tedd meg
anélkül, hogy előtte velem megbeszélnéd, és engedelmeskedj
mindennek, amit neked mondok.
− A szívem már eltökélt, ne nyugtalankodj.
Láttam az arckifejezésén, hogy komoly elhatározásra jutott.
Nehéz kihívásai már az esküvőt követő napon elkezdődtek. Az
első nehézség, amivel szembesült, az volt, hogy nem láthatta édes-
anyját. Feleségem, édesanyja, és anyai nagyanyja mind egyetlen
leánygyermekek voltak. Ennek eredményeképpen a kapcsolat
anya és leánya között különösen erős volt. Azért, hogy a nyil-
vános küldetését teljes odaadással felvállalhassa, arra kértem őt,
hogy aszkéta életnek megfelelő módon éljen három évig. Ez azt
jelentette, hogy nem láthatta édesanyját vagy bármelyik rokonát
három évig. Egy egyháztagtól bérelt szobában élt. Naponta legfel-
jebb egyszer jött az egyházba, általában este. Azért, hogy ne bont-
sa meg a rendet, a hátsó ajtón távozott. Gyakran Istentiszteleteket
tartottam vagy imádkoztunk egész éjszaka és ritkán voltam ott-
hon, de a szeparációnak nem gyakorlati okai voltak. A szeparáció
által a küldetéséhez való feltétel nélküli elkötelezettség szellemi
alapját fektette le. A velem kapcsolatos gyalázatos szóbeszédek
tovább keringtek, a rokonaitól és tőlem való különélés pedig még
nehezebbé tette fiatal feleségemnek ennek elviselését.
Házasságkötésünk idején az Egyesítő Egyház már 120 kö-
zösségben működött szerte Koreában. Még az egyházunkban is
voltak azonban, akik bírálták házasságunkat. Volt, aki irigyelte őt,
volt, aki gyűlölte, és sok híresztelés kapott szárnyra.
221
Mintha ez még nem lett volna elég, ő másvalaki házában la-

kott. Az egyház idősebb nőtagjai mindenhová követtek engem.
Végül, feleségemmel való látszólag hideg bánásmódom véget
vetett minden kritikának és irigységnek. Az emberek elkezdtek
együtt érezni vele. Például sok tag kritizált engem, amikor nem
tudtam meglátogatni a feleségem akkor sem, amikor gyermek-
ágyi láz gyötörte, és első lányunk születése után egy fűtetlen szo-
bában didergett. Néhányan azt mondták, „Hogyan hívhatja ma-
gát a férjének?!”
− Túl messzire ment, uram − mondták. − Ha elvette feleségül,
vele kell élnie. Mit művel, még azt sem engedi neki, hogy talál-
kozzanak?
A feleségemet kritizáló emberek egytől egyig inkább az ő ol-
dalára álltak.
Fiatal kora ellenére elengedhetetlen volt, hogy kíméletlen ki-
képzésen menjen keresztül. Együttélésünk ideje alatt körülményei
könyörtelenek voltak. Soha nem volt egyetlen pillanata sem saját
magára. Folyamatosan a határait súrolta, mintha vékony jégen járt
volna: „Ma vajon békés nap lesz? Holnap békés nap lesz?” Mivel
el kellett érnie az anyai szeretetben Isten normáját, megdorgáltam
őt akár egyetlen rossz szó miatt is. Néha még az irántam való von-
zalmának is határt kellett szabnom, az ő örök küldetése érdeké-
ben. Ez mind szükségszerű volt, hogy Igaz Anyává válhasson, de
biztos vagyok benne, hogy szívének sok fájdalmat okozott.
Volt, hogy elmenőben mondtam egy szót, és nem gondoltam
bele. Neki azonban minden szavammal azonosulnia kellett, így
biztos vagyok benne, hogy nagyon szenvedett. Hét évig tartott,
amíg összecsiszolódtunk. Azért mondom el mindezt, mert a há-
zastársi kapcsolatban a legfontosabb dolog a bizalom. Ez teszi le-
hetővé, hogy két ember eggyé váljon.
222
Egyedülálló belső szépség
H
ázasságkötésünk után feleségemmel ígéretet tettünk
egymásnak. Megegyeztünk, hogy akármilyen zakla-
tott vagy dühös is legyen egyikünk, nem engedjük,
hogy bárki is azt gondolja: „Úgy tűnik, Moon tiszteletes és a felesé-
ge veszekedtek”. Megegyeztünk, hogy mindegy, mennyi gyerme-
künk is lesz, nem mutatjuk egyetlen jelét sem annak, hogy vitáz-
tunk egymással. A gyermekek − Isten. A gyermekek maga Isten,
nagyon kicsi szívvel. Ha tehát egy gyermek azt mondja „Anya!” és
hív téged, mindig mosollyal kell válaszolnod: „Tessék?”
Feleségem, miután túljutott ezen a hétéves kíméletlen folya-
maton, csodálatos anyává vált. Eltűnt minden vele kapcsolatos
pletyka, és békés boldogság jött el családunkba. Feleségem tizen-
négy gyermeknek adott életet, mindegyiket rengeteg szeretettel
ölelve át. Amikor távol van otthonról, beszédkörútjai során vagy
küldetése kapcsán, minden nap leveleket, képeslapokat küld
gyermekeinknek.
Noha nehéz volt felnevelnie tizennégy gyermeket a több mint
negyven év alatt, soha nem panaszkodott. Többször kellett a ten-
gerentúlon lennem, amikor a feleségem szülés előtt állt. Egyedül
kellett elviselnie azokat az időket. Voltak napok, amikor semmit
nem tudtam tenni érte. Egyszer egy egyháztag írt a feleségem ne-
héz anyagi körülményeiről. Aggódtak, hogy elegendő és megfe-
lelő táplálékot kap-e. Feleségem még ekkor sem panaszkodott a
nehézségei miatt. Mivel én csak napi két-három órát alszom, kö-
zös életünk során engedelmesen ő is ugyanígy tett. A mai napig
gyötörnek ezek a dolgok.
223
Feleségemnek olyan szeretetteljes ember, aki még a saját jegy-

gyűrűjét is odaadná a rászorulóknak. Ha fázó embereket látott,
felruházta őket, ha éhezőkkel találkozott, ellátta őket étellel. Ná-
lunk mindennapos dolog volt, hogy ha ajándékot kaptunk, ki sem
bontotta, hanem továbbküldte másoknak. Egyszer amikor Hol-
landiában üzleti ügyben jártam, lehetőségem nyílt egy gyémánt-
feldolgozó gyárat meglátogatni. Ki akartam fejezni, mennyire
sajnálom, hogy feleségemnek annyi áldozatot kellett hoznia, és
vettem egy gyémántgyűrűt. Nem volt sok pénzem, így nem tud-
tam nagyot venni. Kiválasztottam egy kisebbet, amit szépnek tar-
tottam. Később ezt a gyűrűt is továbbadta. Amikor láttam, hogy
nincs a gyűrű a kezén, megkérdeztem: – Hová lett a gyűrű? – Azt
válaszolta: – Hogy hová lett – elillant, másnak inkább szüksége
volt rá.
Egy másik alkalommal láttam, amint nagy kendőt húz elő, és
csendben dolgozik azon, hogy ruhákat csomagoljon el. − Mihez
kezdesz azokkal a ruhákkal? − kérdeztem.
− Dolgom van velük − mondta.
Megtöltött néhány csomagoláshoz használatos kendőt anél-
kül, hogy elmondta volna, mire készül velük. Amikor befejezte,
elmondta, hogy elküldi a ruhákat a külföldön dolgozó misszioná-
riusainknak.
− Ezt Mongóliába, ezt Afrikába, ezt pedig Paraguayba − mond-
ta.
Enyhén öntudatos mosolya oly kedvessé tette tekintetét, amint
ezt mondta. A mai napig feladatának érzi a külföldi misszionári-
usainkról való gondoskodást.
Feleségem a patrónusa az 1979-ben létrehozott Nemzetközi
Segély és Baráti Alapnak. (International Relief and Friendship
Foundation, IRFF). A szervezet számos országban segélyprogra-
224
mokat dolgozott ki, Zairében, Szenegálban, Elefántcsontparton.

Alapélelmet biztosít elszegényedett gyerekeknek, gyógyszert a
betegeknek és ruhát a rászorulóknak. Koreában létrehozta az Ae-
won jótékonysági szervezetet 1994-ben. Tevékenységei közé tar-
tozik ingyenkonyha üzemeltetése a szegények részére, az alacsony
keresetűek, hátrányos helyzetűek, a családjukról szüleik helyett
gondoskodó gyermekek és mások támogatása. Segítséget nyújt
az észak-koreai embereknek is. A feleségem női szervezetekben
is tevékeny. A Nők Világbéke Szövetsége (Women’s Federation for
World Peace, WFWP), amelyet 1992-ben alapított, több mint
nyolcvan országban van jelen, és nem-állami szervezetként álta-
lános tanácsadói státusza van az Egyesült Nemzetek Gazdasági és
Társadalmi Tanácsában.
A történelem során a nők folyamatosan üldöztetésnek voltak
kitéve, azonban én előre jelzem, hogy ez változni fog. Az eljöven-
dő világ a kiegyezés és megbékélés világa lesz, a nők anyai gon-
doskodásán, szeretetén és együttérzésén alapulva. Eljön az idő,
amikor a nők ereje menti meg a világot.
Sajnos ma sok női szervezet nyilvánvalóan úgy gondolja, hogy
a férfiakkal szembehelyezkedve tudja demonstrálni a nők erejét.
Az eredmény a vetélkedés és összetűzés. A feleségem által vezetett
női szervezetek azonban a békét keresik, azon alapelvre támasz-
kodva, hogy a nőknek együtt kell működniük, kezdeményezővé
kell válniuk és támogatniuk kell egymást az etnikai hovatartozás,
kultúra és vallás hagyományos határain keresztül, hogy egészsé-
ges családokat hozzanak létre, a béke kultúrájának sarokköveként.
A szervezetek, amelyekkel együttműködik, nem a nőknek
a férfiaktól és a családoktól való felszabadítására szólítanak fel.
Ehelyett az a céljuk, hogy a nők szeretettel teli családokat hozza-
nak létre és tartsanak fenn. Feleségem álma látni minden nőt igaz
225
leányként, a gyermeki hűség szívével felnőni, akik békét tudnak

teremteni az otthonban, a közösségeinkben, nemzetünkben és a
világban. A nők mozgalma, amelyet feleségem vezet, az igaz csa-
ládok célját szolgálja, amely a béke gyökere az élet minden terü-
letén.
Nyilvános munkám egyik legintenzívebb időszaka során gyer-
mekeinknek közel fél évet szüleik nélkül kellett élniük. Egyházunk
tagjai gondoskodtak róluk otthonunkban, amíg távol voltunk.
Otthonunk mindig tele volt egyháztagokkal. Minden étkezésnél
voltak vendégek az asztalnál; vendégek, akik mindig elsőbbséget
élveztek a gyermekeinkkel szemben. Emiatt a közeg miatt gyer-
mekeink a magányosság érzetével nőttek fel, amit gyerekek más
családokban nem tapasztalnak meg. Még rosszabb volt az a szen-
vedés, amit apjuk miatt kellett elviselniük. Amerre mentek, ujjal
mutogattak rájuk, mint a „szektavezető Sun Myung Moon” fiaira
és lányaira. A szenvedés miatt a bolyongás és lázadás időszakán
mentek át, de mindig hazatértek. Nem tudtuk őket szülőként
megfelelő módon támogatni, öten azonban a Harvard Egyetemen
végeztek. Nem is lehetnék hálásabb a hősies teljesítményükért.
Most már elég idősek ahhoz, hogy segítsenek a munkámban, de
mind a mai napig szigorú apjuk vagyok. Még mindig arra tanítom
őket, hogy olyan emberekké váljanak, akik nálam többet tesznek
a Menny szolgálatában, és arra, hogy az emberiségért éljenek.
Feleségem hihetetlenül erős, azonban második fiunk, Heung
Jin halála súlyos tehervolt számára. 1983 decemberében történt.
Velem volt Kwangjuban, Koreában, részt vett a Kommunizmus fe-
letti győzelem gyűlésen. Nemzetközi hívást kaptunk, hogy Heung
Jinnek közlekedési balesete volt és kórházba szállították. Másnap
repülőre szálltunk és egyenesen New Yorkba mentünk, Heung Jin
azonban eszméletlenül feküdt a kórházi ágyon.
226
Egy kamion, amely a sebességhatárt túllépve egy dombon jött

lefelé, fékezni próbált és átcsúszott a szemközti sávba, ahol Heung
Jin vezetett. Két legjobb barátja vele együtt volt az autóban. Heung
Jin jobbra kapta a kormányt, így a vezetői oldal fogta fel a kamion
becsapódásának a nagy részét. Ily módon megmentette két barát-
ja életét. Elmentem a baleset helyszínére, közel az otthonunkhoz,
és a jobbra kiforduló fekete gumi nyomok még mindig látszottak.
Heung Jin végül január másodikán, kora reggel ment a meny-
nyei világba. Mindössze egy hónapja töltötte be a tizenhetet.
Szavakkal nem írható le feleségem fájdalma, amint szeretettel
felnevelt gyermekét maga előtt a mennyei világba kellett külde-
nie. Nem sírhatott azonban. Valójában nagyon fontos volt, hogy
egyetlen könnyet se ejtsen. Olyan emberek vagyunk, akik ismerik
az örök szellem világát. Az ember szelleme nem tűnik el, mint egy
marék por, csak mert a fizikai élet elveszik. A szellem felemelke-
dik a szellem világába. Szülőként tudni, hogy ebben a világban
soha nem láthatjuk vagy érinthetjük szeretett gyermekünket, en-
nek fájdalma majdhogynem elviselhetetlen volt. Feleségem nem
sírhatott, csak szeretettel a koporsóra tette a kezét, amelyben He-
ung Jin feküdt.
A baleset előtt nem sokkal volt Heung Jin eljegyzése Pak Hun
Szukkal, aki balettozni tanult. Beszélnem kellett Hun Szukkal He-
ung Jin távozásáról és arról, hogy mit akar ezek után tenni.
Elmondtam, hogy tudom, hogy nem lenne egyszerű vagy he-
lyes a szüleivel szemben, ha azt választaná, hogy egyedül marad.
Azt mondtam neki, legjobb lenne, ha elfelejtenénk, hogy az el-
jegyzés egyáltalán megtörtént.
Hun Szuk azonban hajthatatlan volt.
− Tudatában vagyok a szellemi világ létezésének − mondta. −
Kérlek, engedd, hogy Heung Jinnel élhessem az életem.
227
Végül ötven nappal Heung Jin távozását követően Hun Szuk a

menyünk lett. Feleségem és én sosem felejtjük el, amint ragyogó-
an mosolyogva tartotta Heung Jin portréját a szellemi házasság-
kötés szertartása alatt.
Úgy tűnhet, mintha feleségem teljesen összetört volna minden
alkalommal, amikor ilyen súlyos helyzettel szembesült, de ő min-
den alkalommal rendületlen maradt. Feleségemet még a legne-
hezebb és legelviselhetetlenebb körülmények között sem hagyta
el derült mosolya. Még az élet legnehezebb akadályain is sikere-
sen jutott át. Amikor az egyháztagok a feleségemet kérdezik saját
gyermekük nevelése kapcsán, a következő a tanácsa: „Legyetek
türelmesek és várjatok. Az időszak, amikor a gyermek elkóbo-
rol, csak átmeneti. Mindegy, mit tesznek, öleljétek át, szeressétek
őket, és várjatok rájuk. A gyermekek mindig visszatérnek szüleik
szeretetéhez.”
Soha nem emeltem fel a hangom a feleségemmel. Ez nem az én
jellemem miatt van így, hanem mert a feleségem soha nem adott
rá okot. Közös életünk során azon fáradozott, hogy teljes, szerető
elkötelezettséggel gondoskodjon rólam. Ő gondozza a hajamat is.
Így a világ ügyeinek nagyszerű szentje egyben a világ legjobb fod-
rásza is. Most, hogy idős vagyok, sok új kívánságom van felé, és
mindig válaszol rá. Ha megkérem, hogy vágja le a lábamon a kör-
möt, derűsen megteszi. A lábkörmöm az enyém, de nem látom
túl jól. Ő azonban remekül látja. Különös dolog ez. Minél idősebb
vagyok, a feleségem annál becsesebb számomra.
228
Ígéretek, amelyeket soha

nem szabad megszegni
A
párválasztás és a házassági szertartások során a
menyasszonyokat és a vőlegényeket arra kérem, hogy
olyan ígéreteket tegyenek egymásnak, melyeket soha
nem szabad megszegni. Először is, a férjnek és a feleségnek örök-
ké bíznia kell egymásban és szeretnie kell egymást. Másodszor,
nem szabad partnerük szívének semmilyen fájdalmat okozniuk.
Harmadszor, tanítaniuk kell gyermekeiket és unokáikat, hogy
megtartsák nemi tisztaságukat. Negyedszer, családjuk minden
tagjának segítenie és bátorítania kell egymást, hogy igaz, ideális
családdá válhassanak. A házasság előtti tisztaság és a házasság so-
rán a hűség a lehető legfontosabb. Ezt tanítom, hogy az emberek
a lehető legjobban kihasználják csodás lehetőségeiket, egészséges
családokat hozva létre és tartva fenn.
A házasság több férfi és nő egyszerű összetalálkozásánál. Fon-
tos szertartás, amely során felvállaljuk Isten teremtő munkájának
folytatását. A házasság útján a férfi és a nő eggyé válik, új életet
hoz létre és felépíti az igaz szeretetet. A házassággal új jövőt te-
remtünk, társadalmak jönnek létre, nemzetek épülnek. Isten bé-
kéjének világa a házas családokkal a középpontban valósul meg.
A családban jön létre Isten Mennyei Királysága.
Így a férjnek és a feleségnek a béke középpontjainak kell len-
nie. Nem csupán férj és feleség között kell szeretetnek lakoznia,
a párnak a kiterjesztett családjukban is harmóniát kell teremte-
nie. Nem elegendő, ha férj és feleség jól együtt él a szeretetben.
229
A rokonoknak szintén mind szeretniük kell egymást. A menyasz-

szonyoknak és vőlegényeknek azt mondom, legyen sok gyerme-
kük. Sok gyermeket vállalni és felnevelni őket − ez Isten áldása.
Elképzelhetetlen, hogy az emberi lények saját ítéletük mércéjét al-
kalmazzák és önhatalmúlag megszakítanak értékes életeket, ame-
lyeket Isten nekik ad. Minden élet, ami ebbe a világba születik,
Isten akaratát testesíti meg. Minden élet nemes és értékes, ezért
gondozni és védelmezni kell.
Természetes, hogy a férjnek és a feleségnek kölcsönösen bíz-
niuk kell egymásban, és táplálniuk kell a szeretetüket. Az ígéret,
amit leginkább hangsúlyozok a házasságra készülő embereknek:
„tanítsátok meg gyermeketeknek a nemi tisztaság megtartását!”
Ez nyilvánvaló ígéret, a mai társadalomban azonban nehézzé
vált betartani. Minél rosszabbá válik azonban a világ, annál fon-
tosabb szigorúan betartani a nemi tisztaságot.
Az emberi lények tökéletessége és a világbéke a családokon
keresztül valósulhat meg. A vallás célja minden ember számára
az, hogy a jóság emberévé váljon, aki képes a béke ideális világát
megteremteni. Mindegy, mennyit dugják össze a fejüket a politi-
kusok, nem fogják elhozni a béke világát. Az ijesztő katonai erők
nem hoznak békét. A béke megteremtésének kezdőpontja a csa-
lád.
Amikor 1971-ben először megérkeztem Amerikába, a szabad
szerelem szele fújt szerte az országban és az egész társadalom tel-
jes zűrzavarban volt. A csodás oktatásban részesült fiatalok élete
sorra kisiklott. A nemi erkölcstelenség annyira elterjedt, hogy az
vált normálissá. A nemi úton terjedő betegségek száma hihetetlen
mértékben megnövekedett.
A probléma komolyságát tovább súlyosbították a politikusok,
akadémikusok és a klérus. Tudtak a problémáról, de legtöbbjük
230
figyelmen kívül hagyta. Megpróbáltak eltekinteni a csúnya való-

ságtól, mivel ők maguk sem tartották be a nemi tisztaságot. Az
emberek, akik maguk nem tartják be a nemi tisztaságot, nem
erőltethetik rá a gyermekeikre sem.
A felnőttek nemi erkölcsének hanyatlása elpusztítja a családo-
kat és a gyermekeket romlásba taszítja. A felnőttek személyes éle-
tére jellemző erkölcstelenség és a szabadosság végül tönkreteszi
gyermekeik életét. Az ok, ami miatt a mai társadalom boldogsága
nem éri el az anyagi bőség szintjét, a családok széthullása. Hogy
megmentsük a családokat, a felnőtteknek kell először megfelelő
életet élniük. Ezt követően lehetséges nemi tisztaságban nevelni
gyermekeket.
Az anya az erőd, aki védi a családot. Mindegy, hogyan változik
a társadalom, a család csak akkor tud egészséges és békés csa-
ládként megállni, ha az anyának áldozatos és szolgálatkész szíve
van. Ilyen az a család, ahol gyönyörű gyermekek nőhetnek fel.
A gyermekek nevelésében a legfontosabb az, amit a gyermekek
a családban látnak és tanulnak. Az a rák, amelyik oldalra lépked,
nem mondhatja ivadékainak, hogy menjenek egyenesen előre. A
szülőknek jó példát kell mutatniuk. Az igaz gyerekek igaz csalá-
dokból származnak. Az igazság mindig nagyon egyszerű.
A családi élet legnehezebb aspektusa megfelelő módon ne-
velni a gyermekeket. Szeretetben adunk életet nekik és szeretet-
ben neveljük őket, de nem feltétlenül szüleik vágyának megfelelő
módon nőnek fel. Ami még rosszabb, a mai materialista civilizá-
ció lerombolja a fiatalok ártatlan lelkét. Fiatal emberek, akiknek
nagyszerű képességű felnőtté kellene válniuk, elvesznek a drogok
miatt. A drogok által kiváltott állapot miatt az emberek elveszítik
a kapcsolatot a szellemükkel. A szellemüket vesztett fiatalok végül
csak bűnözésbe és nemi erkölcstelenségbe zuhanhatnak.
231
A kamaszok úgy gondolják, mindennek körülöttük kell forog-

nia, ezért jó eséllyel válogatás nélkül megcáfolják, amit a szüleik
mondanak. Ha a szülő nem érti meg jól a kifejezésmódját, köny-
nyen rossz vágányra futhat. Másfelől egy kamaszt mélységesen
megérinthet bármilyen apró dolog, amin keresztül szíve össze-
kapcsolódik Istennel. Talán egy őszi napon a gyerek lát egy da-
tolyát lehullani egy leveleit már elvesztett fáról. Nem tudja meg-
magyarázni, miért, de valahogy megérinti a szívét, elmosolyodik,
és elönti a boldogság. Ez jele annak, hogy Isten eredeti jelleme a
szívében lakozik.
Azonban ha a gyermeket megcsapja a szerelem érzelme a ka-
maszkorban, világnézetüket elfelhőzi és ítéletük ereje lecsökken.
Ha egy kamasz fiú és egy lány találkozik, és elkezd beszélni egy-
mással, érezhetik, ahogy felhevülnek és megváltozik a szívveré-
sük. Ha ebben a pillanatban lelkük nem találkozik Isten normá-
jával, biztosan a gonosz szándék világa érinti meg. Elvesztik az
eszközt, hogy irányítsák a testüket.
Lelkünk vágya és testünk vágya egy irányba mozog. Ha meg-
szerezzük a szeretet orrát, szeretni kezdjük a korábban gyűlölt
illatokat. Ha szert teszünk a szeretet szájára, megszeretjük a ko-
rábban gyűlölt ízeket. Egész éjjel a szeretet történeteit akarjuk
hallgatni. Folyton meg akarjuk érinteni azt az embert, akit szere-
tünk. A kamaszok elkezdik hinni, hogy boldogok lehetnek csu-
pán azáltal, hogy belépnek egy szeretetkapcsolatba. A kamaszkor
során sejtjeink mind a szellemi, mind a fizikai testben szélesre tárt
ajtókkal üdvözlik a szeretetet.
A szeretet ajtóit azonban Isten tervezte, és csak akkor nyílnak
ki, amikor az idő megérett rá. A gyermekeknek meg kell érteni-
ük, hogy meg kell várniuk a megfelelő időpontot. A szülőknek
nagyon gondosan meg kell tanítaniuk ezeket a dolgokat a serdülő
232
gyermeküknek. A szeretet az a folyamat, amely során felnövünk

ahhoz, hogy Istenre hasonlítsunk. Dacára annak, amit a világ
mond nekünk erről, ez nem olyasvalami, amit bármikor élvezhe-
tünk, amikor csak akarjuk.
A serdülőkor során a gyermek gyakran igyekszik lemásolni egy
izgalmas film eseményeit. Azt kérdezgetik, „Mi a rossz ebben?”
Rossz, mert a felelőtlen tettek romboláshoz vezetnek. Amikor a
gyermekek felnőnek és tudást, bölcsességet szereznek, irányítani
tudják a társadalmi és környezeti tapasztalataikat, és igazán sza-
badok, hogy így tegyenek, de nem a serdülőkor alatt.
Miért mondjuk, „Ne adj kést a gyereknek”? Mivel a gyerek ha-
donászna vele. A gyerek talán megérti, hogyan kell vágni a késsel,
de irányítás nélkül vagdos. A gyerek összevághatja anyja ujját is.
Mivel a gyerek nem érti meg a következményeket azok teljesség-
ében, ezért nem adunk neki kést.
A két dolog kombinációja − az, hogy a szülők nem tanítják a
tisztaság értékét a gyermekeiknek és hogy a gyerekek lázadnak a
szüleik ellen − felbomlott családokhoz vezet. Emiatt a társadal-
mak is romokban hevernek, a nemzetek is tönkremennek, és az
emberiség is tönkremegy.
233
Szeretni annyi, mint adni és elfelejteni
A
család az egyetlen Isten által létrehozott intézmény.
A család a szeretet iskolája, ahol az emberek megta-
nulhatják, hogyan szeressék egymást és hogyan élje-
nek békében. Olyan oktató központ, ahol azt gyakoroljuk, hogyan
építsük fel a béke palotáját a világban. Itt tanuljuk meg, hogyan
váljunk olyan férjjé és feleséggé, aki a párjáért él, és hogyan vál-
junk olyan férjjé és feleséggé, akik a szeretet örök útját járják. A
család az alaptábor a világbékéhez, és ennek olyannak kell lennie,
hogy a gyerekek azt mondják: „Soha nem láttuk anyát és apát har-
colni”.
Az életben mindenféle dologgal találkozunk. Még a legszere-
tőbb pár életében is lehet időszak, amikor veszekednek egymás-
sal, dühösek lesznek vagy felemelik a hangjukat. Azonban ami-
kor a gyerekek bejönnek a szobába, ezt azonnal abba kell hagyni.
Bármilyen dühösek vagyunk a párunkra, tudnunk kell békésen
viszonyulnia hozzá, amikor a gyerekek jelen vannak. A gyerekek-
nek úgy kell felnőniük, hogy úgy gondolják, a családjuk örömmel
van teli és a szüleik mindig szeretik egymást.
A szülők olyanok, mint a második Isten a gyermekeknek. Ha
megkérdezed a kisgyermekedet, „Kit szeretsz jobban − Istent,
vagy anyát és apát?”, és azt mondja, anyát és apát jobban szere-
ti, az azt jelenti, hogy Istent is szereti. A legfontosabb oktatás a
családban történik. Nem találsz máshol boldogságot és békét. A
családnak hivatott arra, hogy a Mennyei Királyság legyen. Nem
számít, hogy valaki elképesztő gazdagsággal vagy hírnévvel
rendelkezik, vagy akár övé az egész világ, ha nincs rendben min-
234
den az illető családjával, nem lehet boldog. A Mennyei Királyság

a családban kezdődik. Ha a férjet és a feleséget igaz szeretet köti
össze, és ideális családot alkotnak, ez közvetlenül kapcsolatban áll
az egész világgal.
Érdekes dolgot láttam, amikor a Danbury börtönben voltam.
Buldózerrel egyengettünk egy lejtőt, hogy teniszpályát készít-
sünk. Ha esett az eső, vártunk, amíg eláll, és újrakezdtük, amikor
a nap kisütött. Ez az elkezdjük-megállunk folyamat folytatódott
hónapokon keresztül. Egyszer hosszabb ideig esett az eső, és nem
tudtunk dolgozni húsz napon keresztül. Amikor az eső elállt és
kimentünk, hogy újrakezdjük a munkát, láttuk, hogy egy vízima-
dár fészket rakott ott, ahol mindenféle vízinövény nőtt. Ez a hely
csak pár méterre volt onnan, ahol a rabok sétáltak.
Először nem is vettük észre, hogy ott van a madár. Az álcája
olyan tökéletes volt, hogy a tollait könnyen össze lehetett tévesz-
teni a vízinövényekkel. Amikor azonban tojásokat rakott, már le-
hetett látni, hogy ott van a növények között. A madár ott költött a
fekete kavicsnak tűnő tojásain. Amikor a kicsik kikeltek, az anya
elment élelmet keresni, és visszahozta a fészekhez − de soha nem
szállt egyenesen a fészekre. A fészektől kicsit távolabb szállt le, és
az út végét sétálva tette meg. Minden alkalommal más irányból
közelítette meg a fészket. Ez volt a madár bölcsessége, hogy má-
sok ne találhassanak rá a kicsinyeit rejtő fészekre.
A kicsik ették az anyjuk által hozott eleséget és növekedtek.
Néha, ha egy rab a fészek közelébe ment, az anyamadár felrepült
és elüldözte éles csőrével. Félt, hogy a rab bánthatja a kicsinyeit.
A vízimadár megértette a szülők igaz szeretetét. Az igaz sze-
retet kész feladni a saját életét és nem számolgat. A madár szí-
ve az igaz szeretet volt, ahogy kész volt feláldozni a saját életét,
ha szükséges, az utódai védelmében. A szülők a szeretet útját
járják, mindegy, milyen nehézzé válik is. A szülő kész eltemetni
235
az életét a szeretet érdekében, és ez az igaz szeretet.

A szeretet lényege félretenni minden olyan gondolatot, hogy
mások értem éljenek; a szeretet a másokért való élet, adás a na-
gyobb egységnek, az egésznek. A szeretet ad, de azután még azt
is elfelejti, hogy adott, és szüntelenül folyton csak ad. Ez az a sze-
retet, amely örömmel ad. Ez az anyai szív, amikor karjába veszi
újszülöttjét és melléből táplálja.
A szülők hajlandóak szenvedni a gyermekükért, miközben
úgy tűnik, a csontjuk is szétmállik, mégsem érzik soha, hogy ez a
munka nehéz lenne; ennyire szeretik a gyermeküket. Az igaz sze-
retet Istennel kezdődik és Istentől érkezik hozzánk. Így amikor a
szülők házas gyermeküknek azt mondják, „Azt, hogy jól kijöttök
egymással, a szüleitek jótéteménye idézte elő”, a gyerekeknek ké-
pesnek kell lenniük azt válaszolni, „Ha nem találtatok volna ilyen
párt nekem, gondban lettem volna”.
A család a szeretet batyuja. Amikor a Mennyei Királyságba
megyünk, és kibontjuk a batyut, csodálatos apa és anya fog ki-
bújni belőle. Csodálatos gyerekek bújnak elő. Jóindulatú nagyapa
és nagyanya bújnak ki. Ez a szeretet batyuja. A család az a hely,
ahol Isten eszménye megvalósul; az a hely, ahol Isten munkájának
beteljesülését láthatjuk. Isten akarata egy olyan világ létrehozása,
ahol a szeretet valóssá válik, és a család az a hely, amely csordultig
van Isten szeretetével.
Család − elég ezt a szót hallanunk ahhoz, hogy elmosolyod-
junk. Ez azért van, mert a család túlárad az igaz szeretettel, amely
igazán minden családtag javáért létezik. Az igaz szeretet szerete-
tet ad, azután elfelejti még azt is, hogy adott, és újra csak ad. A
szeretet, amely a szülőket arra készteti, hogy gyermekükért élje-
nek, a nagyszülőket pedig az unokáikért − ez az igaz szeretet. A
szeretet, amely arra készteti az embert, hogy az országáért áldozza
az életét − ez az igaz szeretet.
236
A békés család a Menny építőköve
S
ok nyugati ember valóban magányos életet él. Gyer-
mekeik elhagyják az otthont, amikor tizennyolc évesek
lesznek, és a szüleik csak hálaadáskor vagy karácsonykor
látják őket. Sok gyerek sose látogatja meg szüleit csupán azért,
hogy lássa, hogy vannak. Ha az ember egyszer megházasodik, a
párjával él, függetlenül a családjától, amíg a szüleik olyan idősek
nem lesznek, hogy többé nem tudják ellátni magukat. Ekkor el-
helyezik őket egy idősek otthonában. Érthető tehát, hogy némely
nyugati ember irigyli a keleti kultúrát. Sok idős ember a nyugati
országokban azt gondolja, „Keleten a nagyszülők a család idősebb
tagjaiként együtt élnek a családdal, és ez valóban csodálatos. A
gyerekek tisztelik idős szüleiket. Ez az, ahogyan az embereknek
élniük kellene. Mi jó van abban, hogy csak fekszem egy idősek
otthonában, nem láthatom a gyerekeim, azt sem tudom, milyen
nap van, éppen csak életben maradok?”
Sajnos azonban fokozatosan a keleti családi struktúra is rom-
lik. Mi is elhagyjuk a hagyományainkat, amit évezredek óta ad-
tunk tovább nemzedékről nemzedékre. Eldobtuk hagyományos
öltözködésünket, ételeinket, és a családi struktúrát. Növekszik
az egyedül élő idős koreai emberek száma. Minden alkalommal
elszomorít, amikor a hírekben egyedül élő idősekről hallok. A
család az, ahol a generációk együtt élnek. Ha a családtagok szét-
szélednek, és a szülőket elhagyják, az többé már nem család. A
kiterjesztett család rendszere gyönyörű koreai hagyomány.
Azt javaslom, hogy három nemzedék éljen együtt egy család-
ként. Nem csak azért teszem ezt, mert ily módon tarthatjuk fenn
237
országunk hagyományát. Amikor a férjnek és feleségnek gyerme-

ke születik, mindent átadnak a gyereknek, amit csak tudnak. Van
azonban egy korlátja annak, mennyi mindent tudnak a szülők át-
adni a gyermeküknek. A szülők képviselik a jelent, a gyermekek a
jövőt. A nagyszülők képviselik a múltat. Ezért csak akkor örököl-
hetik a gyerekek a múlt és a jelen összes értékét, ha a nagyszülők,
szülők és gyerekek együtt élnek. A nagyapát szeretni és tisztelni
annyi, mint átörökölni a múlt történelmét és tanulni a múlt vilá-
gából. A gyerekek értékes bölcsességet tanulnak szüleiktől arról,
hogyan éljenek a jelenben, míg a szülők felkészülnek a jövőre az-
zal, hogy szeretik gyermekeiket.
A nagyszülők pozíciójuknak köszönhetően Istent képviselik.
Akármilyen intelligens egy fiatalember, nem ismerheti e nagy-
világ összes titkát. A fiatalok nem tudhatják a világ összes olyan
különböző titkát, amelyek akkor érkeznek hozzánk, amikor idő-
södünk. Ez az oka annak, hogy a nagyapa képviseli a család törté-
nelmét. A nagyapa értékes tanító, aki átadja az unokáknak mind-
azon bölcsességet, amit élményei révén szerzett, és egész élete
során gyűjtött össze.
A világ legidősebb nagyapja Isten. Így az élet, amely megkap-
ja a nagyapa szeretetét; az élet, amely a nagyapa javát keresi, az
olyan élet, amely megértheti Isten szeretetét, és amely Istenért
létezik. Ápolnunk kell ezt a hagyományt, hogy felnyithassuk Is-
ten Királyságának titkos tárházát, és megkaphassuk szeretetének
kincseit. Bármely ország, amely figyelmen kívül hagyja az idős
embereit, elhagyja nemzeti jellegét és semmibe veszi a gyökereit.
Amikor eljön az ősz, a gesztenyefa fokozatosan elveszti ned-
vességét és hullani kezdenek a levelek. A gesztenye külső héja
leesik, még a belső héj is összeszárad, ami a magot burkolja.
Ez az élet körforgása. Az emberek ugyanilyenek. Újszülöttként
238
jövünk a világra, felnövekszünk szüleink szeretetén, találkozunk

egy csodálatos társsal és összeházasodunk. Mindez az élet sze-
retetből felépült láncolatában történik. Végül olyanokká válunk,
mint a gesztenye, amely ősszel kiszárad. Az idősek nem alkotják
az emberek külön kategóriáját. Mind megöregszünk. Nem bán-
hatunk tiszteletlenül az idős emberekkel, bármilyen szenilissé
váljanak is.
Van egy mondás, „Mindent el lehet érni, ha az otthonban har-
mónia van”. Ha a családban béke van, minden jól megy. A békés
család a Mennyei Királyság építőköve. A család a szeretet erejével
működik. Ha úgy szeretjük az univerzumot, ahogy a családun-
kat, semmi sem állhatja utunkat. Isten a szeretet középpontjában
létezik, az egész univerzum Szülőjeként. Ezért kell a család szere-
tetének közvetlenül kapcsolódnia Istenhez. Amikor a család be-
teljesedik a szeretetben, az univerzum teljes lesz.
239
Tíz év könnye megolvasztja egy após szívét
N
emrégiben a koreai média lehozta egy Miljangban,
Koreában élő japán nő történetét, aki díjat kapott a
családjában való hűséges gyermeki szolgálatáért. A
cikk leírja, hogy a nő egy koreai férfi feleségeként jött Koreába,
akivel egy bizonyos vallási csoporton keresztül találkozott. A férfi
családja ellenezte a házasságot. A japán nő nagy odaadással gon-
dozta koreai anyósát, aki nehezen tudott mozogni, és idős apósát.
A cikk szerint a közösségében élő emberek javasolták őt hűséges
gyermeki tevékenysége miatt az elismerésre.
Az anyós deréktól lefelé megbénult, a koreai egészségügyi ha-
tóságok a második legsúlyosabb fokú fizikai fogyatékosságot álla-
pították meg nála. Menye a házassága első napjától kezdve a hátán
cipelte anyósát különböző kórházakba kezelésekre. Mivel sok időt
töltött férje szüleinek gondozásával, csak ritkán tudta meglátogat-
ni családját Japánban. Amikor hallotta, hogy ki akarják tüntetni a
tevékenységéért, tiltakozott, mondván, csak azt tette, ami a helyes.
Ez a japán meny a hírekben Jasima Kazuko. Egyházunk nem-
zetközi és kultúraközi házasságai révén jött Koreába. Ezek olyan
házasságok, amelyekben férfiak és nők vallási, nemzeti vagy et-
nikai különbségeken túllépve kapnak párt. Korea vidéki részein
sok fiatalember nem talál párt magának. A menyasszonyok, akik
ezekben a nemzetközi és kultúraközi házasságokban Koreába
jönnek, feltétel nélkül teszik ezt.
Gondoskodnak párjuk idős szüleiről, inspirálják férjüket, hogy
legyen erejük és kitartásuk, gyermekeket szülnek és nevelnek.
240
Azokba a vidéki közösségekbe mennek élni, amelyeket a koreaiak

elhagytak, mert olyan kemény az ottani élet. Milyen csodálatos és
értékes dolgot tesznek! Ez a program már több mint harminc éve
működik.
Más országból származó nők ezrei telepedtek meg Koreában
a nemzetközi és kultúraközi házasságok révén. A vidéki kore-
ai közösségekben, ahonnan a fiatalok a városokba költöztek, és
ahol hosszú ideje nem hallottak gyermeksírást, az idős embereket
örömmel tölti el, hogy ezeknek a pároknak gyermekeik születnek,
és úgy bánnak a gyerekekkel, mintha saját unokáik lennének. Egy
általános iskolában Csung-csong tartományban, a nyolcvan diák
több mint fele az egyházunk által szervezett nemzetközi és kul-
túraközi házasságok gyermeke. Az iskola igazgatója azt mondta,
az iskolát be kell zárni, ha a diákok száma tovább csökken, így
naponta imádkozik azért, hogy az egyháztagok ne költözzenek el
a közösségből. Koreában ma országszerte a nemzetközi és kultú-
raközi házasságokból született mintegy húszezer gyermek tanul
általános iskolában.
Minden évben Korea Japántól való függetlenné válásának év-
fordulóján a televízió hírprogramja bemutat néhány nagyon kü-
lönleges japán személyt, aki a kamera elé állva bocsánatot kér or-
szágának a koreai megszállás idején elkövetett tettei miatt. Nem
ők maguk követték el ezeket a bűntetteket, de bocsánatot kérnek a
felmenőik tetteiért. Közülük legtöbben az egyházunk tagjai, akik
lerombolták a nemzetek közötti falakat a nemzetközi és kultúra-
közi házasságok révén. Cselekedetükkel fokozatosan leomlik a fal
azon koreaiak szívében, akik a japánokat ellenségnek gondolják.
1988-ban egy fiatal és jól képzett ember, aki csatlakozott egy-
házunkhoz, jelentkezett, hogy szeretne házastársat. Egy japán nő
lett a párja. A fiatalember apja nagyon negatívan reagált erre a
hírre.
241
− A világ összes nője közül épp egy japánt kell elvenned? −

kérdezte.
A japán megszállás alatt az apa egyike volt azon koreaiaknak,
akiket kényszermunkára soroztak be és elvittek Japán északnyu-
gati részébe, Ivate prefektúrába egy szénbányába. Élete kockázta-
tásával megszökött, és több mint egy hónapon keresztül gyalogolt,
amíg Simonoszekibe ért, ahol fel tudott szállni egy Koreába tartó
hajóra. Szívében borzasztó gyűlöletet táplált Japánnal szemben.
Amikor meghallotta, hogy fia párja egy japán nő, megfenyegette,
hogy kitagadja.
− Elárulod a családot − mondta. − Kitöröltetem a neved a csa-
ládi jegyzékből. Egyetlen nő sem teheti be a lábát abból az ellensé-
ges országból, fogd, és vidd máshová. Nem hozzád való, így nem
érdekel, hogy merre mész, vagy ha meg is halsz.
Az apa hajthatatlan volt. A fiatalember azonban ment, és tette,
amit helyesnek látott. Elvette a japán nőt, és elvitte a szülővárosá-
ba, Naganba, Koreába. Az apa még az ajtót se nyitotta ki jöttükre.
Kis idő elteltével kelletlenül, de elfogadta a házasságot, menye ül-
döztetése azonban folytatódott. Minden alkalommal, amikor úgy
tűnt, menyének nehézsége támad, azt mondta, „Ez semmi ahhoz
képest, amit a te néped tett velem. Számíthattál volna rá, amikor
úgy döntöttél, a családunkba házasodsz.”
Minden alkalommal, amikor a rokonok összegyűltek egy je-
lentősebb ünnepre, az após a maga közelébe ültette menyét és el-
mondta neki mindazt, amit az ivatei szénbányában vele tettek. A
menye mindig így válaszolt, „Apám, Japán nevében bocsánatodat
kérem. Sajnálom!”. Könnyek között kérte a bocsánatát. Amíg csak
az apósa ki akarta tölteni a haragját rajta, ő újra és újra meghall-
gatta a történeteket, amíg apósa befejezte, és akkor újra bocsána-
tot kért.
242
Mintegy tíz évig ment ez így, azután befejeződött. A rokonok-

nak feltűnt, hogy menyével szembeni hideg magatartása megvál-
tozott, sőt úgy tűnt, mintha kedvelné őt, ezért megkérdezték,
− Miért viselkedsz ilyen kedvesen a menyeddel? Ő japán – hát
nem gyűlölöd?
− Nem gyűlölöm többé − felelte a férfi. − Mindaz a gyűlölet,
ami a szívemben felgyűlt, már eloszlott.
− Soha nem gyűlöltem − tette hozzá. − Csak rázúdítottam
mindazt a gyűlöletet, ami bennem rekedt, amiért a bányabeli
kényszermunkára besoroztak. Hála neki a gyűlöletem mind el-
tűnt. Mostantól kedves leszek vele, mivel ő a menyem.
A menye megfizetett a japánok bűneiért. Példa ez a jóvátétel
útjára, amely az emberiséget a béke világába vezeti.
243
A házasság valódi jelentése
A
nemzetközi és kultúraközi házasságok alkotják a legy-
gyorsabb utat a béke ideális világának létrehozásához.
Dolgok, amelyekért látszólag örökké küzdeni kell,
csodálatos módon véghezvihetőek mindössze két-három nemze-
dék alatt. Az embereknek nemzeti és kulturális határokat ledönt-
ve olyanokkal kell házasodniuk, akik ellenségnek tekintett orszá-
gokból származnak, így a világbéke sokkal hamarabb eljöhet. Egy
ember gyűlölhet valakit egy bizonyos országból, és gondolhatja,
hogy soha még csak rá sem pillant. De ha valaki abból az ország-
ból a párja lesz, akkor az illető félig-meddig az új ország polgára
lesz. Minden gyűlölet eloszlik. Ha ezt ismételjük két vagy három
generáción keresztül, a gyűlölet gyökerei felszámolhatók.
Fehér és fekete emberek fognak összeházasodni, japánok háza-
sodnak koreaiakkal és afrikai emberekkel. Több millióan lépnek
ilyen nemzetközi és kultúraközi házasságra. Ennek eredménye-
ként teljesen új származás jön létre. Újfajta ember születik, amely
túllép fehéren, feketén és sárgán. Nem csak nemzetek közötti
házasságokról beszélek. Ugyanez igaz más vallásokból, felekeze-
tekből származó emberek házasságára is. Valójában a különböző
vallású emberek közötti házasság még nehezebb, mint a nemzet-
közi házasságok. Még ha két vallási csoport évszázadokon keresz-
tül harcolt is egymással, harmóniát lehet teremteni közöttük, ha a
követőik egymással házasodnak össze. Egy ilyen házasságban az
egyik fél nem fog elzárkózni a másiktól csak azért, mert a párja
más hagyományban nőtt fel.
244
A legfontosabb, hogy megtanítsuk a fiataloknak a házasság

szentségét és értékét. Ma Koreáé az egyik legalacsonyabb nép-
szaporulat. Gyermek nélkül veszélyes. Nincs jövője egy olyan or-
szágnak, amelynek nincsenek leszármazottai. Azt tanítom a fia-
tal embereknek, hogy fiatalságuk folyamán meg kell tartaniuk a
nemi tisztaságukat, meg kell kapniuk a házassági Áldást, és utána
legyen legalább három gyermekük. A gyermekek áldás, amit Isten
ad nekünk. Amikor gyermekeket szülünk és nevelünk, a Mennyei
Királyság polgárait neveljük. Ezért nagy bűn erkölcstelenül élni és
az ilyen életstílusban fogant gyermekeket elvetetni.
Nem magunk miatt házasodunk, hanem a partnerünk miatt.
Párt keresve nem helyes csupán egy szép, vagy jómódban élő
embert keresni. Az embereknek másokért kell létezniük. Ezt az
alapelvet a házasságra is alkalmaznunk kell. Mindegy, milyen
képzetlen vagy csúnyácska a leendő párod, azzal a szívvel kell
összeházasodnod vele, hogy még sokkal jobban fogod szeretni,
mint ha jól iskolázott és gyönyörű lenne. Isten szeretete a legér-
tékesebb minden áldás közül. A házasságban a szeretetnek ezt az
áldását kapjuk, és a saját életünk során gyakorlatban is megvaló-
sítjuk. Meg kell értenünk a házasságnak ezt az értékes jelentését,
a házasságunkat az igaz szeretet közegében kell élnünk, és igaz
családokat kell létrehoznunk.
A világbéke nem olyan nagy vállalkozás. Békés családokra van
szükség ahhoz, hogy békés társadalmakat teremtsünk és felszá-
moljuk az országok közötti konfliktusokat.
Mindez világbékéhez vezet. Ez mutatja az ép családok fontos-
ságát és a végtelen felelősséget, amelyet az ilyen családoknak vál-
lalniuk kell. Az a gondolkodás, miszerint „Elegendő, hogy én jól
élek és a családom jól él”, teljesen idegen tőlem.
A házasság nem csak a menyasszonyt és a vőlegényt érinti.
245
A házasság kapcsolatot teremt a két család között, megbékélést a

törzsek és országok között. Mindkét fél elfogadja a másik eltérő
kultúráját, és felülemelkedik a történelem során felhalmozódott
neheztelésen és gyűlöleten. Egy koreai és egy japán házassága
hozzájárul a két ország közötti megbékéléshez. Egy fehér és egy
fekete ember házassága hozzájárul a két bőrszín közötti megbé-
kéléshez. Az ilyen házasságból származó gyermekek a harmóniát
képviselik, mivel mindkét nép származását megöröklik. Az em-
beriség új kezdetét képviselik, amely túllép az etnikai határokon.
Ha ez folytatódik néhány nemzedéken keresztül, a nemzetek, né-
pek, vallások közti megosztottság és ellenségeskedés eltűnik, és az
emberiség a béke világában élő egyetlen családdá válik.
Az utóbbi években egyre több koreai házasodik külföldi sze-
méllyel, és egyre több családot látunk különböző nemzetiségű
vagy vallású párokkal. A koreaiaknak még külön kifejezésük is
van erre, ami multikulturális családot jelent. Nem egyszerű a kü-
lönböző kultúrákban nevelkedett férfinak és nőnek családot te-
remteni és szeretettel egymásért élni. Különösen Koreában, mivel
Koreának hagyományosan homogén kultúrája volt, a partnerek-
nek az ilyen házasságokban külön erőfeszítést kell tenniük, hogy
megértsék egymást, és törődjenek egymással. A nemzetközi és
kultúrák közötti házasságot felvállaló tagjaink azért sikeresek,
mert Istennel a középpontban élnek együtt.
Különböző koreai társadalmi jóléttel foglalkozó csoportok
próbálják támogatni a multikulturális családok sikerét, olyan
programokat ajánlva, amelyek a koreai nyelvet és kultúrát oktat-
ják. Az ilyen erőfeszítések azonban haszontalanok anélkül, hogy
a házasságról alkotott elképzelésünk változna. Bárki, aki azt gon-
dolja, „Miért mentem hozzá ehhez az emberhez? Jobb életem
lehetne, ha nem vele házasodom össze”, megadja az alaphangját
246
egy olyan házasságnak, ami maga a pokol. Sokkal fontosabb a

koreai nyelv és kultúra tanulásánál az, hogy helyes megértésünk
legyen a házasságról.
A házasság nem egyszerűen két, megfelelő kort elért férfi és nő
találkozása és életüknek összekapcsolása. A házasság olyasvalami,
ami az önfeláldozás alapjára épül. A férfinak a nőért kell élnie és a
nőnek a férfiért. Ha folyamatosan a párunkért élünk, önző énünk
teljesen eltűnik. A szív, amely ily módon áldozatot akar hozni, a
szeretet szíve. A szeretet nem az, hogy férfi és nő találkozik, és jól
érzik magukat. A szeretet az életünk felajánlása. Ha megházaso-
dunk, azzal az elhatározással kell tennünk, hogy életünk a párun-
kért van.
247
Az igaz szeretetet igaz családokban találjuk
M
indegy, hogy egy férfi és egy nő mennyire szereti
egymást, egy teljes és boldog családban szüksé-
gesek szülők, akik védőpajzsként veszik körül az
otthont, és szükséges legalább egy gyermek, akit a szülők szeret-
hetnek. Ha a család védett, a boldogság fészke lesz. Még a nagy
társadalmi sikert elért ember is boldogtalan lesz, ha ez a védelem
összeomlik.
A szeretet alapja a szív, amely mindent feláldoz a másikért.
Azért lehet a szülői szeretet igaz szeretet, mert a szülők készek
mindent odaadni a gyermekeiknek, és ha mindent odaadtak, még
többet akarnak adni. Egyetlen szülő sem tartja nyilván az összes
cipőt és ruhát, amit gyermekének vett, és nem mondja, „Ennyit
költöttem rád”. Nem, a szülő mindent odaad, amije csak van, és
azt mondja, „Bárcsak többet tehetnék érted annál, mint amit tet-
tem, és sajnálom, hogy nem tudok többet tenni.”
Gyermekként követtem apámat, amint gondozta a méh csalá-
dokat, és láttam, hogyan viselkednek a méhek. Ha a virágos kert
körül repülő méh megérezte egy virág illatát, stabilan megállt a
virágon. Utána mélyen beledugta az orrát a virágba, a potroha így
felfelé mutatott, amint szívta a nektárt. Ha megfogtuk a méhet a
potrohánál, nem engedte el a virágot. Az élete árán is ragaszkodik
a virághoz.
A családot ápoló szülő szeretete olyan, mint a virághoz ragasz-
kodó méh. A szülő, még ha életét el is veszti, soha nem engedi
el a gyermekéhez fűződő szeretet kötelékét. A szülők az életüket
248
is feladják a gyermekükért, és később elfelejtik, hogy így tettek.

Ez a szülők igaz szeretete. Mindegy, milyen messzire vezet, vagy
milyen veszélyes az út, a szülő örömmel járja. A szülői szeretet a
legnagyobb szeretet a világon.
Az ember élhet gyönyörű házban, és ehet a hegyekből vagy az
óceánból származó egzotikus ételeket − ha nincsenek szülei, nagy
üresség lesz a szívében. A szülői szeretet nélkül felnőtt ember ma-
gányt és ürességet érez a szívében, amit semmi sem tud betölteni.
A család az a hely, ahol igaz szeretet kapunk és megtanulunk igaz
módon szeretni. A gyerekek, akik nem kapnak igaz szeretetet fia-
tal korukban, egész életüket szeretetéhesen élik és érzelmi fájda-
lomtól szenvednek. Ezenkívül nincs lehetőségük megtanulni azt a
nagyszerű erkölcsi kötelességet, amit a család és a társadalom felé
be kell tölteniük. Az igaz szeretet olyan érték, amit sehol máshol
nem lehet megtanulni, csak a családban.
Az igaz család olyan hely, ahol a férj és a feleség szereti a má-
sikat és a másikért él, mintha a párja a saját édesanyja, édesapja
vagy testvére lenne. Olyan hely, ahol a férj úgy szereti a párját,
ahogy Istent, és a feleség úgy tiszteli a férjét, ahogyan Istent tiszte-
li. Nem hagyhatjuk cserben a testvérünket, bármilyen nehézség-
gel szembesüljünk is. Anyánkat sem hagyhatjuk cserben. Így az
a kifejezés, hogy válás, nem létezhet. A férj egyben felesége apja
és bátyja szerepét is betölti. Ahogy a feleség nem hagyja cserben
az apját vagy a bátyját, soha nem hagyhatja cserben a férjét sem.
Ugyanígy a férj sem hagyhatja cserben soha a feleségét. Az igaz
család olyan hely, ahol mindkét fél elismeri partnere abszolút ér-
tékét. Nem számít, hogy a férj és a feleség eltérő etnikai háttérből
vagy kultúrából származik. Ha családot teremtettek, miután meg-
kapták Isten szeretetét, nem lehet kultúrabeli konfliktus az ebbe
a családba született gyermekek között. Ezek a gyerekek szeretik
249
és megbecsülik édesanyjuk és édesapjuk országának hagyomá-

nyát, ugyanazzal a szeretettel, ahogyan a szüleiket is szeretik. A
konfliktusok feloldása a multikulturális családokban nem azon
múlik, hogy a gyerekeket különleges tudással látjuk el, hanem
azon, hogy az ilyen családokban a szülők igaz szeretetben nevelik
fel a gyermekeiket. A szülők szeretete beivódik a gyerekek húsába
és csontjaiba, és olyan táptalajjá válik, amely lehetővé teszi, hogy
a gyerekek anyjuk és apjuk országát egyként fogadják el, és a világ
csodálatos polgáraivá váljanak.
A család az iskola, ahol az emberiség iránti szeretetet tanítják
és tanulják. Ha a szüleik meleg szeretetében felnőtt gyermekek
kilépnek a nagyvilágba, gondoskodni fognak a nehéz helyzetben
lévő emberekről úgy, ahogyan azt otthon tanulták. A testvéreik
szerető kapcsolatában felnövő emberek a társadalomban szeretet-
tel gondoskodnak felebarátaikról is. A szeretetben felnőtt embe-
rek családtagjukként tekintenek mindenkire, akivel csak találkoz-
nak a világban. Az igaz család kezdőpontja az a szerető szív, amely
az idegeneket családként kezeli, és osztozik velük.
Még egy ok, ami miatt a család fontos: a növekvő család válik
a világgá. Az igaz család az alap az igaz társadalom, igaz nemzet
és az igaz világ létrehozásához. Ez a kezdőpont a béke világához,
amely Isten Királysága. A szülők addig dolgoznak a gyermekei-
kért, amíg a csontjuk szét nem mállik. Azonban nem csak azért
dolgoznak, hogy saját gyermekeiket táplálják. Az, akinek a szíve
csordultig tele van szeretettel, képes másokért és Istenért dolgoz-
ni.
A család az, ahol olyan sok szeretetet kapunk, hogy túlcsor-
dul a szívünk. A család ölelésében védelmezi tagjait, de nem az
a feladata, hogy a családon belül tartsa a szeretetet. Ellenkezőleg,
a család szeretetének ki kell áradnia a környező közösségbe. Bár-
250
mennyi szeretet árad szét, a család szeretete soha nem szárad ki.
Ez azért van, mert a szeretetet Istentől kapjuk. Az Istentől kapott
szeretet olyan, hogy áshatjuk folyamatosan, de soha nem érjük el
az alját. Valójában minél tovább ásunk, annál több szeretet tör fel,
mint tiszta forrásvíz. Aki ebben a szeretetben nőtt fel, képes igaz
életet élni.
251
A szeretet örökségét hagyni magunk után
A
z igaz élet olyan élet, amely során feladjuk személyes
vágyainkat és a közjóért élünk. Ez olyan igazság, amit
minden jelentős vallási vezető így tanított a múltban
és napjainkban, keleten és nyugaton, legyen az Jézus, Buddha
vagy Mohamed próféta. Olyan széles körben ismert igazság ez,
hogy szomorú bár, de úgy tűnik, leértékelődött a jelentősége. Az
idő múlása vagy a világ változásai nem kisebbíthetik ennek az iga-
zságnak az értékét. Ez azért van így, mert az emberi élet lényege
soha nem változik, még a világ gyors változásai közepette sem.
A tanító, akivel a legközelebbi kapcsolatban vagyunk, a szí-
vünk. A szívünk fontosabb számunkra, mint a legközelebbi bará-
tunk; még a szüleinknél is fontosabb. Így életünk során időnként
meg kell kérdeznünk a szívünktől: „Jó életet élek most?” Minden-
ki képes meghallani, ahogy a szíve szól hozzá. Ha eljut a felis-
merésre, hogy a szíve a mestere, „kifényesíti” a szívét, és közeli
kapcsolatot tart fenn a szívével egész életében. Ha valaki hallja a
szíve könnyes zokogását, akármit is csinál éppen, azonnal abba
kell hagynia. Bármi, ami a szívének szenvedést okoz, tönkre fogja
tenni őt. Bármitől, ami a szívét elszomorítja, az illető végül mély
bánatba fog zuhanni.
Ahhoz, hogy valaki kristálytisztára fényesíthesse a szívét, fel-
tétlen időt kell töltenie a szívével való közvetlen beszélgetéssel
egy olyan környezetben, ahol távol van a világtól és egyedül van
a szívével. Nehéz magányosság ideje lesz ez, azonban a pillanat,
amikor a szívünkhöz közel kerülünk, az ima és a meditáció ideje.
252
Az a pillanat ez, amikor megszerezzük az uralmat szívünk felett.

Amikor elválasztjuk magunkat a körülöttünk lévő zajtól, és le
tudjuk csillapítani gondolatainkat, szívünk legmélyébe láthatunk.
Sok időbe és erőfeszítésbe kerül, hogy lejussunk egészen oda, ahol
a szívünk lakozik. Ez nem történik meg egyetlen nap alatt.
Ahogyan a szeretet sem magunk miatt van, ugyanúgy a bol-
dogság és a béke sem önmagunkért van. Ahogyan a szeretet nem
létezhet partner nélkül, a boldogság és a béke sem létezhet part-
ner nélkül. Mindezek csak egy partnerrel való kapcsolat viszo-
nyában létezhetnek. Semmit sem tudunk elérni, ha csak egyedül
szeretünk. Nem lehetünk egyedül boldogok és nem beszélhetünk
magunkban a békéről. Mivel a partner miatt lehetünk boldogok
és békések, a partner fontosabb, mint mi magunk.
Gondoljunk arra az anyára, aki gyermekét a hátán viszi, és a
metró bejáratánál az otthon általa készített falatkákat árulja az
elhaladó embereknek. Ahhoz, hogy a reggeli csúcs idején ott le-
hessen, egész éjszaka készítenie kellett a harapnivalókat, majd a
lármázó gyermekét a hátára vette, hogy az állomásra menjen. Az
arra járó emberek talán azt mondják, „Ó, egész jól boldogulhat-
nál, ha nem lenne az a gyerek, akiről gondoskodnod kell” − de a
gyermek az, akiért az anya él. A hátán lévő gyermek képviseli az
anya életvonalát
Manapság az emberek úgy nyolcvan évet élhetnek. Nyolcvan-
évnyi öröm, harag, bánat, boldogság, és a többi érzelem egyvelege
hosszú időnek tűnhet. Azonban ha leszámítjuk a személyes időt,
amit az emberek alvással, munkával és evéssel töltenek; az időt,
amit beszélgetéssel, nevetéssel, a családtagokkal és barátokkal
szórakozva töltünk, az esküvőket és a temetéseket, a betegen az
ágyban töltött időt, csak mintegy hét év marad. Az ember élhet
nyolcvan évet, de csak körülbelül hét évet tölt a közjó szolgálatá-
ban.
253
Az élet olyan, mint egy gumiszalag. Ugyanazt a hét évet két kü-
lönböző ember eltöltheti úgy, mintha hét év lenne, vagy mintha
hetven. Az idő magában üres. Nekünk kell megtölteni. Ugyanez
igaz az ember életével kapcsolatban. Mindenki kényelmes helyen
akar aludni és jó ételeket szeretne enni. Az evés és az alvás azon-
ban csak üres időtöltés. Abban a pillanatban, amikor az ember le-
élte életét és testét nyugovóra helyezik a földben, minden gazdag-
ság és dicsőség buborékká válik és egy pillanat alatt elillan. Csak
az a hét év marad meg, amit a közjóért élt, és arra fog emlékezni
az utókor. Mindössze hét év az, ami nyomot hagy a világban egy
nyolcvanévnyi élet után.
Nem önszántunkból jövünk erre a világra, és nem önszántunk-
ból távozunk. Nem válogathatunk a sorsunkat illetően. Megszü-
lettünk, noha nem mi választottuk, hogy megszülessünk. Élünk,
noha nem a mi választásunk, hogy élünk. Meghalunk, és a halál
sem a mi választásunk. Nincs hatalmunk életünknek e területei
felett, hogyan kérkedhetünk hát, hogy jobbak vagyunk mások-
nál? Nem saját akaratunkból születünk, nem birtokolhatunk dol-
gokat, amik örökké a miénk, és nem kerülhetjük el a halált. Min-
den dicsekvésünk szánalmas lenne.
Még ha magasabb pozícióba emelkedünk is, mint a többiek, a
megtiszteltetés csak átmeneti. Ha több javat gyűjtünk össze, mint
mások, a halál kapujánál mind hátra kell hagynunk. Pénz, meg-
becsülés és tudás mind elúszik tőlünk és a múló évekkel mind
eltűnik. Bármilyen nemes vagy nagyszerű valaki, nem több egy
szánalomra méltó életnél, amely véget ér abban a pillanatban,
amint véget ér az életvonala.
Az emberek örökké küzdöttek, hogy megértsék, kik is vagyunk
és miért kell élnünk. Fel kell ismernünk, hogy amiképp nem ön-
szántunkból születtünk, épp úgy nem arra szántak minket, hogy
saját magunkért éljük az életünket.
254
Így a válasz a kérdésre, hogy hogyan kell élnünk az életünket,

egyszerű. Szeretetből születtünk, tehát életünket a szeretet útján
haladva kell élnünk. Életünk szüleink határtalan szeretetét befo-
gadva jött létre, egész életünket úgy kell élnünk ezért, hogy ezt a
szeretetet fizetjük vissza. Életünk útján ez az egyetlen érték, amit
mi magunk választhatunk. Életünk sikere vagy kudarca azon mú-
lik, mennyi szeretetet tudunk bepakolni abba a nyolcvan évbe,
amit megkaptunk.
Egyszer mindenki leveti fizikai testét, mint egy elöregedett
ruhát, és meghal. A koreai nyelvben a „visszatérni” egy általános
kifejezés a halálra. Visszatérni annyit tesz, mint visszamenni oda,
ahonnan jöttünk, azaz, visszamenni az alapvető gyökereinkhez.
Az univerzumban mindennek megvan a körforgása. A hegyek-
ben összegyűlt fehér hó megolvad és lefolyik a leejtőkön, először
patakokat, majd folyókat alkotva, végül az óceánba jut. A víz, ami
az óceánba ömlik, felfogja a nap sugarainak hőjét, vízpárává válik,
felemelkedik, vissza az égbe, és felkészül arra, hogy hópehellyé
vagy esővé váljon. Halálnak tehát azt nevezzük, amikor visszaté-
rünk az eredeti otthonunkba. Hová térünk hát vissza mi, emberi
lények halálunkat követően? A test és a szív összetalálkozik, hogy
létrehozza az emberi életet, a halál pedig a test levetése. Így arra a
helyre térünk vissza, ahonnan a szív jött.
Nem beszélhetünk úgy az életről, hogy a halálról ne beszél-
nénk. Pontosan meg kell értenünk, mi a halál, ha csak azért is,
hogy megértsük az élet értelmét. Az igazán értékes életet csak az
értheti meg, aki nehéz helyzetbe kerül, amikor a halál a küszö-
bön áll, és kétségbeesésében a Mennyhez kiált, hogy még egyetlen
napot kaphasson az életből. Ha napjaink ilyen értékesek, hogyan
éljük akkor napjainkat? Melyek azok a dolgok, amelyeket be kell
teljesítenünk, mielőtt a halál határvonalán átlépünk?
255
A legfontosabb, hogy ne kövessünk el bűnt és olyan életet él-

jünk, ami árnyékok nélküli. Sok vallásos és filozófiai vita van ar-
ról, mit nevezünk bűnnek, de ami nyilvánvaló, hogy nem szabad
olyan tettekbe belekezdenünk, amelyek a lelkiismeretünket ha-
bozásra késztetik. Amikor olyan dolgot teszünk, ami miatt rossz
lelkiismeretünk lesz, az mindig árnyékot hagy a szívünkön.
A következő fontos dolog annak elhatározása, hogy jelentősen
többet dolgozunk, mint mások. Mindannyiunk élete véges, akár
hatvan év, akár hetven év, vagy más időszak legyen is a korlát. At-
tól függően, hogyan használjuk ezt az időt, élhetünk olyan életet,
ami kétszer, háromszor bőségesebb, mint másoké. Ha az idődet
szeletekre vágod, és mindegyik szeletet értelmesen éled, az életed
valóban értékes lesz. Éld az életed odaadással és szorgalommal,
mondd magadnak például, hogy két vagy három fát fogsz ültetni
az alatt, amíg mások egyet. Ne élj magadért! Nem magadért kell
élned, hanem másokért; nem a családodért, hanem az ismerőse-
idért; nem az országodért, hanem a világért. A világon minden
bűn akkor történik, amikor az egyén kerül előtérbe. Az egyéni
vágyak és törekvések sértik az ember felebarátait, és tönkreteszik
a társadalmat.
A világon végül minden elmúlik. A szüleink, akiket szeretünk,
a férj és feleség, akit szeretünk, és a gyermekek, akiket szeretünk
− mind elmúlnak. Ami az élet végén velünk marad, az csupán a
halál. Amikor valaki meghal, csak a hagyatéka marad. Gondol-
junk bele egy pillanatra, mit az, amit tehetünk, hogy értékes életet
tudjunk felmutatni. A vagyont vagy társadalmi pozíciót, amit éle-
tünk során gyűjtöttünk, mind elveszítjük. A halál folyóján átjutva
az ilyen dolgoknak nem lesz jelentésük. Mivel szeretetben szület-
tünk és szeretetben éltük az életünk, a szeretet éppígy az egyet-
len dolog, ami a sírunknál is velünk marad. Életünk szeretetben
256
fogan, életünk szeretetet megosztva éljük és a szeretet közegébe

térünk vissza. Fontos, hogy úgy éljük az életünk, hogy a szeretet
örökségét hagyjuk hátra.
257
Hatodik fejezet
A SZERETET HOZZA EL
AZ EGYESÍTÉST
A vallásnak jó embereket kell teremtenie
1
990. augusztus másodikán Szaddam Husszein iraki el-
nök fegyveres inváziót intézett Kuvait ellen, és így ki-
robbantotta a háború lehetőségét a világ puskaporos
hordójának nevezett Perzsa-öbölben. Megragadtam a háború ör-
vényébe lépő világot és találkozót kezdeményeztem, ‘Keresztény
és muzulmán vezetők találkozója a küzdelem megszüntetéséért’
címmel, azonnal elkezdve a közös gondolkodást, összekapcsolva
mindkét oldalt. Noha az eseményeknek semmi köze nem volt Ko-
rea földjéhez, minden erőmmel az ártatlan emberek életét követe-
lő háború megakadályozásán dolgoztam.
Amint az iraki invázió elkezdődött, egyházunk tagjait a Kö-
zel-Keletre küldtem, hogy kezdeményezzenek tárgyalásokat a
különféle közel-keleti vezetőkkel. Jóllehet a Közel-Keleten nem
sok kapcsolattal rendelkeztem, tovább haladtam és Közel-keleti
Csúcstalálkozót javasoltam, mivel a vallásos emberek küldetése
a világbéke ügyének szolgálata. A kereszténység és az iszlám küz-
delme nem hasonlítható össze a kommunizmus és a demokrácia
konfliktusával. Nincs ijesztőbb dolog a vallási háborúnál.
Teljesen világosan megmondtam Bush elnöknek, soha ne
folytasson háborút az arab világgal. Lehet, hogy Bush elnök azt
gondolja, hogy Irakkal áll harcban, számukra azonban a vallás az
ország felett áll. Ezért egy Irak elleni támadás esetén az arab világ
egyesülni fog. Ily módon, az iraki invázió kezdetekor a rendkívüli
ülést azzal a céllal tartottuk, hogy Szíria és Jemen küldöttei közö-
sen mondjanak abszolút nemet a háborúra. Amerika győz, vagy
260
. A szeret et hozz a el az egyesítést .
Irak győz - mi haszna lehet, ha bombák záporoznak az otthonok-

ra, hegyekre, és vérben, könnyek közt, összezúzva haldokolnak
értékes életetek?
Amikor a közel-keleti válság tünetei megjelennek, egyházunk
tagjai a világ híres szervezeteivel együttműködve, életük kockáz-
tatásával keresik fel Izraelt és Palesztinát. Mindig nehéz szívvel
küldtem egyházunk tagjait olyan helyekre, ahol meghalhatnak.
Brazíliában a forró napfényben vagy Afrikában egy menekülttá-
bort látogatva szívem visszahúz a puskaporos közel-keleten élő
tagokhoz és imádkozom azért, hogy amint lehet, érkezzen el a
világbéke, amikor nem kell családunk tagjait a halál földjére kül-
deni.
2001. szeptember 11-én mélységesen megrendültünk, amikor
terroristák rombolták le az ikertornyokat New Yorkban. Ami a
világban a kereszténység és az iszlám között történik, erőltetett:
nem a civilizációk közötti konfliktus. Az iszlám és a kereszténység
nincs összetűzésben, nem egymással szembenálló vallások; ezek
változatlanul a békét hangsúlyozó vallások. A gondolat, hogy az
iszlám erők radikálisak, előítélet, csakúgy, mint az a gondolat,
hogy a kereszténység és az iszlám mást akar. A vallások lényege
ugyanaz.
1991-ben a világ negyven vallási tudósával közösen összeállí-
tottuk a World Scripture-t. A World Scripture a nagy világvallások
szent szövegeinek összehasonlító tanulmánya, beleértve a keresz-
ténység, az iszlám és a buddhizmus szent írásait. A munka végén
kiderült, hogy 73%-ban mindegyik vallás ugyanazokat a szava-
kat használja. A fennmaradó 27% az, ami minden egyes vallás-
nak egyedi jellegzetessége. Ez azt jelenti, hogy a fő világvallások
tanításának a többsége alapjában véve megegyezik. A felszínen,
némely hívők turbánt viselnek, mások ima láncokat hordanak
261
a nyakukban, mások keresztet hordoznak, de mind az univerzum

alapvető igazságát keresik, és próbálják megérteni a Teremtő aka-
ratát.
Az emberek gyakran összebarátkoznak akkor is, ha csupán a
hobbijuk a közös bennük. Ha két ember találkozik és felfedezik,
hogy ugyanabból a városból származnak, azonnal beszédbe ele-
gyednek, mintha évtizedek óta ismernék egymást. Így valóban
szomorú, hogy a vallások, amelyek tanítása több mint 70 száza-
lékban, még mindig nehezen értik meg egymást, és nem szívesen
kommunikálnak. Beszélhetnének mindarról, ami közös bennük,
és kézen foghatnák egymást, ehelyett az eltéréseket hangsúlyoz-
zák és kritizálják egymást.
A világon minden vallás a békéről és a szeretetről beszél.
Azonban éppen ennek a békének és szeretetnek az értelmezésével
a középpontban harcolnak és versengenek egymással a különbö-
ző felek. Izrael is miközben heves bombázásokat intéz palesztinok
által lakott területek ellen, mindezt a békéért folytatott küzdelem
nevében teszi. Palesztinia gyermekei pedig vérüket hullajtva a ha-
lálba vezető utat járják, de azt állítják, hogy ez a békéért folytatott
szent háború.
A judaizmus, Izrael vallása, a béke vallása, és ugyanez igaz az
iszlámra. A World Scripture összeállításakor szerzett tapasztala-
tunk ahhoz a meggyőződéshez vezet, hogy valójában nem a világ
vallásai rosszak, hanem a mód, ahogyan a hitet tanítjuk. A hit
helytelen tanítása előítélethez vezet, az előítélet pedig konfliktus-
hoz.
A szeptember 11-i támadást követően a muzulmánokat ter-
roristáknak bélyegezték, akik ugyanúgy békére vágynak, mint
mi. A Palesztinát hosszú ideje vezető Arafat is békét akart. A Pa-
lesztin Felszabadítási szervezetet 1969-től vezető Arafat nyilvá-
262
nította ki a Gáza övezetet és Ciszjordániát független államként.

1996-ban választások útján Palesztina elnöke lett, aki erőfeszítést
nem kímélve megállította a Hamasz és más katonai csoportok
tevékenységét, hogy a Közel-Keleti békét megvédje. Bármikor, ha
probléma jelentkezett a Közel-Keleti kérdésekben, közvetlen kap-
csolat révén párbeszédbe léptem vele, mintegy 12 alkalommal.
Az Arafat irodájába vezető út szó szerint nehéz volt. Bárki, aki
az irodájába be akart jutni, útja állig felfegyverzett őrök között ve-
zetett, amelynek során legalább háromszor megmotozták. Azon-
ban mikor egyházunk tagjai megérkeztek, Arafat, fején a palesztin
kendővel, nevetve üdvözölte őket: „Welcome!”. Az ilyen kapcsola-
tot nem lehet egy vagy két nap alatt felépíteni. Azoknak az évek-
nek az eredményeként jönnek létre, amikor őszinte odaadással
álltunk ki a közel-keleti béke érdekében. Óriási erőfeszítésünk és
az, hogy állandóan készek voltunk életünket kockáztatni egy ter-
ror-sújtotta konfliktuszónában: ez készítette elő az utat számunk-
ra, hogy a világ ilyen szintű vallási és politikai vezetői szívesen
fogadják a kapcsolatot velünk. Hatalmas mennyiségű erőforrásra
volt szükség. Végül meg tudtuk nyerni mind arab, mind az izraeli
felsővezetők bizalmát, ami lehetővé tette, hogy közvetítő szerepet
töltsünk be a közel-keleti konfliktusok kitörésekor.
1965-ben léptem először Jeruzsálem földjére. Ez a hatnapos
háború előtt volt, Jeruzsálem még mindig jordániai ellenőrzés
alatt állt. Az Olajfák hegyére mentem, ahol Jézus véres könnye-
ket ejtett, nem sokkal azelőtt, hogy Poncius Pilátus udvarába vit-
ték volna. Kezem egy kétezer éves olajfára tettem, amely tanú-
ja lehetett Jézus imájának azon az éjjelen. Három szöget vertem
bele abba a fába, egyet a judaizmusért, egyet a kereszténységért
és egyet az iszlámért. Imádkoztam azért a napért, amikor a hit
e három családja eggyé válhat. Csak akkor jöhet el a világbéke,
263
ha a judaizmus, a kereszténység és az iszlám egyesül. Az a három

szög még mindig ott van.
A mai világban a judaizmus, az iszlám és a kereszténység
élesen elválnak egymástól, pedig közös a gyökerük. A probléma
a Jézus személyét körülvevő magyarázatok és értelmezések kü-
lönbözőségében rejlik. 2003. május 19-én leemeltük Jézust a ke-
resztfáról. Ezt követően pedig eltemettük azt a keresztet, amelyre
Jézust felfeszítették, abba a 30 ezüstért vásárolt vérmezei földbe,
amit Jézus átadásáért kapott Iskarióti Júdás.
Később, abban az évben, december 23-án minden vallásból,
szerte a világból mintegy 3000 békenagykövet csatlakozott 17000
izraelihez és palesztinhoz Jeruzsálem Függetlenségi parkjában,
hogy szimbolikusan levegyük Jézus fejéről a töviskoronát és a
béke koronájára cseréljük. A húszezer ember ezt követően béke-
menetben vonult végig Jeruzsálem városában. A helyi hatóságok
engedélyezték és védelmezték az erőfeszítésünket és a palesztin
családok gyertyát gyújtottak otthonuk előtt, így támogatták béke-
menetünket. A békemenet révén, amelyet az egész világ számára
élőben közvetítettek az interneten, kinyilvánítottam, hogy hely-
reállt Jézus hatalma, mint a Béke Királya. Évszázadok félreértése
és megosztottsága után lehetőséget teremtettünk a kereszténység,
a judaizmus és az iszlám számára, hogy kibéküljenek egymással.
Jeruzsálemben van az al-Aksza mecset, az iszlám harmadik
legszentebb mecsete a mekkai és a medinai mecset után. A ha-
gyomány szerint Mohamed erről a helyről ment a mennybe. A
miénk volt az egyetlen olyan több vallású csoport, amelyet ennek
az imahelynek minden részében fogadtak. A mecset vezetői elve-
zették a békemenetben résztvevő keresztény és zsidó vezetőket a
mecset szent részeibe. Kinyitottunk egy addig szigorúan bezárt
ajtót, és előkészítettük az utat számos muzulmán vezető részére,
264
hogy keresztény és zsidó testvéreikkel egy új szinten tudjanak

kommunikálni.
Az emberek szeretik a békét, de élvezik a konfliktust is. Az
emberek harcra hergelik a legszelídebb állatokat is. Ráveszik a
kakasokat, hogy addig csipkedjék egymást éles csőrükkel, míg
puha húsdarabkák kezdenek hullani. Azután az emberek megfor-
dulnak, és azt mondják gyermeküknek: „Ne verekedj a barátaid-
dal. Játsszatok szépen.” A háborúk kialakulásának alapvető oka
nem a vallás vagy az etnikai hovatartozás. Ahhoz kapcsolódik,
ami mélyen az ember lényében nyugszik. Az emberek szeretik a
fegyveres konfliktusok okait olyan dolgoknak tulajdonítani, mint
a tudomány vagy a gazdaság, a valódi alapvető probléma azonban
magukban az emberekben rejlik.
A vallás célja az, hogy az embereket a jóság felé fordítsa és fel-
számolja gonosz természetüket, amely élvezi a harcot. Vizsgáljuk
meg a világ fő vallásait. Mind a békés világot tartják eszményük-
nek. Mind a mennyei királyságot, az utópiát vagy a paradicsomot
szeretnék látni. A vallások eltérően nevezik meg az eszményt,
de mindegyik ilyen világot keres. Számos vallás van a világban
és szinte mindegyik megosztott számtalan felekezet vagy csoport
mentén. Az alapvető reményük azonban ugyanaz: a Mennyei Ki-
rályságot és a béke világát akarják. Az emberi szívet darabokra
tépte lényünk mélyének erőszakossága és gyűlölködése – a szere-
tet királysága ezt meg fogja gyógyítani.
265
A folyó nem utasítja el a beleömlő patakokat
A
világban burjánzó önzés nem csak az egyént teszi
tönkre, hanem más embereket és nemzeteket is gátol
a fejlődésben. A világbékéhez vezető úton a legna-
gyobb akadály az emberi elmékben lévő kapzsiság lesz. A nyere-
ség utáni mohó vágy, a telhetetlen kapzsiság elterjedt, és a mohó-
ság bemocskolta az emberek elméjét, megosztottságot és konflik-
tust okozva nemzet és nemzet között. A történelem során számos
ember vérzett és halt meg mohóság miatti konfliktusokban.
Ahhoz, hogy ezeket a konfliktusokat megszüntessük, jelentős
forradalomra van szükség, hogy megváltoztassuk hibás értéke-
inket és gondolkodásunkat, amely annyira elterjedt manapság.
Társadalmunk jelenkori összetett problémáit gyorsan meg lehet
oldani, ha az emberek gondolkodásában bekövetkezik egy forra-
dalom. Ha minden egyén és nemzet elkezd másokra figyelni és
együttműködni velük, a modern társadalom problémái megol-
dódnak.
Életem során elköteleztem magam a béke ügye mellett. Bármi-
kor szóba kerül a béke, elöntenek az érzések. Összeszorul a tor-
kom, elcsuklik a hangom és könnyek szöknek a szemembe. Mély-
ségesen megérint pusztán az, hogy elképzelem a napot, amikor
a világ eggyé válik és elkezdi átélni, élvezni a békét. Ilyen a béke
természete.
Összekapcsolja a különféleképpen gondolkodó, különböző
népből származó vagy más nyelvet beszélő embereket. Szívünk
vágyik erre a világra, és táplálja a reményt, hogy ez megvalósul. A
266
béke konkrét tett, nem csupán homályos álom.

Békemozgalmat felépíteni nem mindig volt könnyű. Sok ne-
hézséggel járt, és rengeteg pénzbe került. Nem saját dicsőségem-
re tettem mindezt, és nem a meggazdagodás miatt. Egyszerűen
minden erőfeszítésemet abba fektettem, hogy olyan világunk le-
hessen, ahol meggyökerezik az erős és valódi béke. Ezalatt a mun-
ka alatt soha nem voltam egyedül. Azért van ez így, mert végső
soron a világon minden ember békére vágyik. Különös azonban,
hogy noha mindenki a békét akarja, mégsem jött még el.
Könnyű a békéről beszélni. A békét elhozni azonban nem
könnyű. Azért van ez így, mert az emberek félretolják a legalap-
vetőbb igazságot, ami a béke világához szükséges. Úgy tesznek,
mintha nem tudnák, hogy ez az igazság ott van. Mielőtt egyének
vagy nemzetek közötti békéről beszélhetnénk, Isten és a köztünk
lévő békéről kell beszélnünk.
Mindegyik egyház magát gondolja ma a legmagasabb rendű-
nek, elutasítva és lenézve más vallásokat. Nem helyes kerítéseket
húzni vallások és felekezetek közé.
A vallás olyan, mint egy széles folyam, amely az ideális, békés
világ felé folyik. A folyam hosszú ideig halad, mielőtt a béke széles
kiterjedését elérné. Útja során sok patak, folyó ömlik bele. A pata-
kok megszűnnek patakok lenni, amint a folyammal találkoznak.
Attól kezdve azok is a folyam részévé válnak, és így egyesülnek.
A folyam nem utasítja el a belé ömlő folyók egyikét sem. Befo-
gadja azokat, átöleli az összes folyót, és egyetlen áramlást hoz lét-
re, amint továbbhalad az óceán felé. Manapság az emberek nem
értik meg ezt az egyszerű igazságot. A folyók, amelyek a folyamot
keresik és belé ömlenek, a számos vallás és felekezet. Mindegyik
folyó más forráshoz vezeti vissza eredetét, de mind egy irányba
haladnak. Keresik a békés, ideális világot.
267
A béke soha nem jön el a földre, hacsak le nem romboljuk a

vallások közötti falakat. Több ezer évig a vallások konkrét etni-
kai csoportokkal együtt nőttek, így magas kulturális falak övezik
őket. A falakat lebontani különösen nehéz feladat. Évezredekig
minden vallás magas falakkal vette körül magát, kitartva amellett,
hogy az a vallás az egyetlen helyes út. Néha a vallás kiterjesztette
a befolyását más vallásokra, összetűzésbe és harcokba keveredett.
Isten szándéka nem járt együtt Isten nevével.
Isten akarata a béke. A nemzetiség, etnikum és vallás által szét-
töredezett világ, ahol az emberek támadják egymást, küzdenek
egymással és egymás vérét ontják − ez nem az, amit Isten akar.
Amikor vért ontunk és küzdünk egymással Isten nevében, azzal
csak fájdalmat okozunk Neki.
Darabokra szaggatott világ jött létre az emberek vágya miatt,
hogy saját vagyonukat és dicsőségüket építsék. Ez nem Isten aka-
ratát képviseli. Isten világosan elmondta ezt nekem. Én csupán
a küldönce vagyok, megkapom az Ő szavát, és véghezviszem a
földön.
Kimerítő volt az út a béke világához, ahol vallások és népek
egyesülnek. Az emberek gyakran elutasítottak, vagy képességeim
nem voltak elegendőek, de nem tudtam félretenni ezt a külde-
tést. Amikor az egyháztagok és munkatársak, akik velem együtt
dolgoztak, a munka súlya alatt gyötrődve felkiáltottak, irigyeltem
őket.
− Ha úgy döntesz, hogy ez az út nem neked való, lehetőséged
van megállni és visszafordulni − mondtam nekik. − Vagy, ha pró-
bálod és próbálod, és mégsem tudod teljesíteni, lehetőséged van
belehalni a próbálkozásba.
− Engem azonban sajnálnod kellene − mondtam. − Én olyas-
valaki vagyok, akinek nincs ilyen lehetősége.
268
Mintegy kétszáz ország van a világon. Mindezen országoknak

feltétlenül szükségük van a vallás erejére ahhoz, hogy békét élvez-
hessenek. A vallás ereje a vallásból kiáradó szeretetben rejlik. Val-
lásos ember vagyok, akinek a szerepe a szeretet közvetítése, ezért
természetes, hogy a világbékéért dolgozom. Nincs különbség az
iszlám és a kereszténység között azon elkötelezettségükben, hogy
elhozzák a béke világát.
Amerikában békemozgalmat vezetek, amelyben egybehívok
több ezer egyházi személyt, akik túllépnek felekezetük határain. A
mozgalmon keresztül megvitatjuk, hogyan működhetnek együtt
a különböző vallásokhoz – kereszténységhez, iszlámhoz, judaiz-
mushoz, buddhizmushoz stb. − tartozó hívek. Minden erőnkkel
azon vagyunk, hogy megváltoztassuk az emberek megkeménye-
dett szívét.
Ugyanaz a célom ma, mint ami tegnap volt. A cél egy olyan
világ létrehozása, ahol Isten van a középpontban, olyan, egyetlen
nemzetbe vont világé, ahol nincsenek határok. Az egész emberi-
ség ezen világ polgára lesz, a szeretet közös kultúrájával. Egy ilyen
világban nem lesz lehetőség megosztottságra vagy konfliktusra.
Ez jelzi majd a valóban békés világ kezdetét.
269
„Engedje meg a vallásszabadságot

a Szovjetunióban”
S
zámos, a materializmuson alapuló elmélet van, amelyek
népszerűek, de nem igazoltak. Az egyik Charles Darwin
evolúciós elmélete. Egy másik ilyen elmélet Karl Marx
írásaiból származik. Az elképzelés, mely szerint a szellem az
anyagból származik, gyökeresen rossz. Az emberi lényeket Isten
teremtette, és minden lény egyesített test, akinek fizikai és szelle-
mi aspektusa egyaránt van. Röviden, a kommunizmus alapvető
elmélete és filozófiája rossz. Amikor Japánban tanultam, együtt-
működtem a kommunistákkal Korea felszabadításáért. Jó bará-
taim voltak, akik készek lettek volna feladni az életüket szülőföl-
dünk felszabadításáért, ha szükséges; gondolkodásmódunk azon-
ban alapvetően eltért. Így, amint a függetlenség létrejött, elváltak
útjaink.
Ellenzem a kommunizmus történelmi materializmusát. Szerte
a világon mozgalmat hoztam létre a kommunizmus feletti győze-
lemért. Amerikai elnökök egész sorának javasoltam, hogy védjék
meg a szabad világot és álljanak ellen a kommunista stratégiának,
amely vörösre színezi a világot. A kommunista országok, amelyek
rosszallták tevékenységemet, megpróbáltak erőszakkal eltávolíta-
ni, én azonban nem gyűlölöm őket. Nem gondolom őket ellen-
ségeimnek sem. Ellenzem a kommunizmus filozófiáját és ideo-
lógiáját, de soha nem gyűlöltem a kommunista embereket. Isten
mindenkit, a kommunistákat is szeretné az Ő egységébe fogadni.
Ebben az értelemben 1990 áprilisában tett látogatásom
270
Moszkvában, hogy találkozzak Mihail Gorbacsovval, és a követ-

kező évben tett látogatásom Phenjanban, Kim Ir Szennel való
találkozásom, nem volt egyszerű utazás, életem kockáztatásával
tettem meg. Az volt a sorsom, hogy a Menny akaratát közvetítve
elmenjek ezekre az utakra. Akkoriban csak félig viccesen mond-
tam, hogy Moszkva angol neve angolul kiejtve hasonlít arra, hogy
‘muszáj mennem’ (Moscow − must go), így el kellett mennem.
Volt egy régóta fenntartott meggyőződésem a kommunizmus-
sal kapcsolatban. Előre láttam, hogy a kommunizmus bukására
utaló jelek a bolsevik forradalmat követő hatvanadik év körül el-
kezdenek megjelenni, és a szovjet építmény összedől 1987-ben, a
forradalom hetvenedik évfordulóján. Ezért lelkes voltam, mikor
1984-ben hallottam, hogy dr. Morton Kaplan, a Chicagói Egye-
tem jeles politológusa egy nemzetközi konferencia megszervezé-
sét javasolta „A szovjet birodalom bukása”címmel. Megkértem,
látogasson meg a Danbury börtönben, hogy megbeszélhessük a
részleteket. Találkozásunkkor elsőként azt mondtam neki, hogy
azt akarom, deklarálja a szovjet kommunizmus bukását augusz-
tus 15-e előtt, még abban az évben.
Dr. Kaplan azt felelte, „Jelentsem ki a szovjet kommunizmus
végét? Hogy tehetnék ilyen kockázatos dolgot?”, és kifejezte, hogy
nem hajlik rá. Azonban az utolsó láng ég a legfényesebben. 1985-
ben a Szovjetunió világszerte növelte a befolyását, és nem volt
semmilyen külső jele a hanyatlásnak.
Természetes volt hát, hogy Dr. Kaplan vonakodott. Ha egy
ilyen meghatározó eseményt előrejelző kijelentést tesz, és az ha-
misnak bizonyul, tudósként a megítélése egy csapásra romba dől.
− Moon tiszteletes − mondta. − Elhiszem, amikor azt
mondja, hogy a szovjet kommunizmus összeomlik. Azon-
ban nem gondolom, hogy erre hamarosan sor került.
271
Szóval, mi lenne, ha a ‘szovjet kommunizmus végének’ kinyilvá-

nítása helyett a ‘szovjet kommunizmus hanyatlását’ jelentenénk
ki?
Azt is láttam, hogy azt javasolja, finomítsuk a program címét,
és használjunk a „A szovjet birodalom bukása” helyett valami
mást.
Forrt bennem a harag. Nem fogadhattam el ezeket a kompro-
misszumokat. Határozottan éreztem, hogy ha valakinek van egy
meggyőződése, bátornak kell lennie és minden energiáját bele
kell adnia a harcba, még ha fél is.
− Dr. Kaplan − fordultam hozzá −, hogy érti ezt? Okkal kérem
öntől, hogy nyilvánítsa ki a kommunizmus végét. Azon a napon,
amikor kijelenti a kommunizmus végét, energiát vesz el tőle és
segíti annak békés összeomlását. Miért habozik hát?
Végül Dr. Kaplan deklarálta a „szovjet kommunizmus végét” a
Professzorok Világbéke Akadémiájának (Professor’s World Peace
Academy, PWPA) Genfben megtartott konferenciáján, amelynek
a címe a következő volt: „A szovjet birodalom bukása – a poszt-
szovjet világba történő átmenet lehetőségei”. Olyasvalami volt ez,
amit senki nem mert fontolóra venni. Svájc függetlensége miatt
Genf a KGB fő felvonulási területe volt, sok KGB ügynök dolgo-
zott onnan, hogy kémkedési és terrorista tevékenységeket hajtson
végre szerte a világban. Az Intercontinental Hotel, ahol a PWPA
konferenciáját tartották, átellenben volt a Szovjet Nagykövetség-
gel, így el tudom képzelni, mennyire aggódhatott Dr. Kaplan. Né-
hány évvel később azonban olyan tudósként vált jól ismertté, aki
elsőként előre jelezte a szovjet kommunizmus végét.
1990 áprilisában összehívtam a Világ Média Konferenci-
áját, amit Moszkvában tartottunk. Váratlanul a szovjet kor-
mány államfőknek kijáró protokollal fogadott, már a reptéren.
272
Rendőrség által kísért konvojban Moszkva belvárosába vittek

minket. Az engem szállító autó az út sárga szekciójában haladt,
amit csak az elnöknek és az állami vendégeknek volt fenntartva.
Ez a Szovjetunió összeomlását megelőzően történt. A szovjet kor-
mány ezt a kivételes bánásmódot nyújtotta nekem, egy antikom-
munistának.
A konferencián beszédet mondtam, amelyben dicsértem a pe-
resztrojka felé történő elmozdulást. Kijelentettem, hogy ennek a
forradalomnak vér nélkül kell lezajlania, hogy a lélek és a szellem
forradalmának kell lennie. Látogatásom célja a Világ Média Kon-
ferencián való részvétel volt, de lelkem a Gorbacsov elnökkel való
találkozásra összpontosított.
Abban az időben Gorbacsov népszerű volt a Szovjetunióban, a
peresztrojka intézkedések sikerét követően. Az évek során számos
amerikai elnökkel is találkoztam, Gorbacsovval találkozni azon-
ban sokkal nehezebb volt. Aggódtam, hogy egyetlen találkozást
is nehéz lesz elérni. Üzenetem volt számára, és fontos volt, hogy
személyesen adjam át. Megreformálta a Szovjetuniót, kiengedte a
szabadság szelét, az idő múlásával azonban a reform kardjai egy-
re inkább ellene irányultak. Ha a helyzet ellenőrizetlenül marad,
nagy veszélybe kerülhetett volna.
Elmagyaráztam: – Ha nem találkozik velem, nem tud megka-
paszkodni a mennyei szerencse hullámában, és amennyiben nem
tud, nem marad sokáig.
Talán Gorbacsov elnök hallotta aggodalmam ezen kifejezését.
Másnap meghívott a Kreml Palotába. A szovjet állam biztosítot-
ta limuzinnal utaztam, mélyen a Kreml belsejébe hajtottunk. Az
elnöki irodába belépve feleségem és én helyet foglaltunk, mel-
lettünk a Népbiztosok Tanácsának miniszterei ültek. Gorbacsov
elnök széles mosollyal, energetikusan kifejtette a peresztrojka
273
szabályozás sikereit. Azután átvezetett egy másik szobába, ahol

négyszemközt beszéltünk. Ezt a lehetőséget kihasználtam arra,
hogy a következő üzenetet adjam át neki:
− Elnök úr, már óriási sikert ért el a peresztrojka révén, azon-
ban ez magában nem elegendő a reformhoz. Azonnal engedélyez-
nie kell a Szovjetunióban a vallásszabadságot. Ha csak a materi-
ális világot reformálja meg, Isten bevonása nélkül, a peresztrojka
bukásra van ítélve. A kommunizmus a végét járja. Ennek a nem-
zetnek a megmentésére az egyetlen mód a vallásszabadság enge-
délyezése. Itt az idő a cselekvésre, azzal a bátorsággal, amelyet a
Szovjetunió megreformálása során mutatott, és amelynek révén
a világ egy olyan elnökévé vált, aki a világbéke megvalósításán
dolgozik.
Gorbacsov elnök arca megkeményedett a vallásszabadság
említésére, mintha nem számított volna erre. Azonban, mint az
várható egy olyan embertől, aki lehetővé tette Németország újra-
egyesítését, gyorsan ellazította az arckifejezését és józanul fogadta
hozzá intézett szavaimat. Folytattam, mondván, „Dél-Koreának
és a Szovjetuniónak meg kell nyitnia a diplomáciai kapcsolato-
kat. Ennek keretében, kérem, hívja meg a dél-koreai elnököt, Roh
Tae Woo-t egy látogatásra.” Elmagyaráztam egy sor indokot, ami
miatt kedvező lenne a két országnak felvenni a diplomáciai kap-
csolatot. Miután befejeztem, amit el akartam mondani, Gorba-
csov elnök olyan bizonyossággal a hangjában tett ígéretet nekem,
amilyet azelőtt még nem nyilvánított ki.
− Meg vagyok győződve − mondta −, hogy Dél-Korea és a
Szovjetunió között a kapcsolat zökkenőmentesen fog fejlődni.
Azt is hiszem, hogy a Koreai-félszigeten szükséges a politikai
stabilitás és a feszültségek enyhítése. Dél-Koreával a diplomáciai
kapcsolat felvétele csak idő kérdése, nincsenek akadályok. Amint
274
javasolta, találkozni fogok Roh Tae Woo-val.

Aznap, amint távozóban voltam Gorbacsov irodájából, levet-
tem a karórámat és az ő karjára tettem. Úgy tűnt, kicsit zavarba
jött, hogy úgy bánok vele, ahogy régi baráttal bánnék. Határozot-
tan azt mondtam hát neki: – Amikor a reformok során nehézsé-
gekkel szembesül, kérem, pillantson erre az órára, és emlékezzen,
mit ígért nekem. Ha úgy tesz, a Menny biztosan utat nyit önnek.
Amint megígérte, Gorbacsov elnök júniusban találkozott Roh
elnökkel San Franciscóban egy kétoldalú tárgyaláson. Azt köve-
tően 1990. szeptember 30-án Dél-Korea és Szovjetunió történel-
mi megállapodást írt alá a diplomáciai kapcsolatok felvételéről −
első alkalommal, hatvannyolc év után.
Persze, a politika a politikusok dolga, a diplomácia pedig a dip-
lomatáké. Ha azonban egy ajtó hosszú ideig zárva volt, sokszor az
önös érdek nélküli vallásos ember teheti a legtöbbet.
Négy évvel később Gorbacsov elnök és felesége Szöulba láto-
gattak, feleségem és én vendégül láttuk őket a hannam dongi ott-
honunkban. Egy puccs során már eltávolították a hatalomból. A
peresztrojkát ellenző reformellenes erők által végrehajtott pucs-
csot követően lemondott a Szovjet Kommunista Párt főtitkári
posztjáról és feloszlatta a pártot. Kommunistaként megszüntette
a kommunista pártot.
A volt elnök és felesége evőpálcikákkal fogyasztotta az általunk
gondosan elkészített hagyományos koreai ételeket. Amikor desz-
szertként a szadzsonggva10 különlegességet feltálaltuk, Gorbacsov
úr többször elismételte, „Koreának kitűnőek a tradicionális éte-
lei”.
Ő és a first lady meglehetősen másnak tűntek, mint azokban a
napokban, amikor még hivatalban volt. Gorbacsova asszony, aki
korábban elkötelezett marxista-leninista előadó volt a Moszkvai
10 Édes, frissítő, hideg datolyaszilva kompót
275
Állami Egyetemen, keresztet viselt a nyakában. „Elnök úr, nagy-

szerű dolgot tett − mondtam neki. − Feladta a Szovjetunió Kom-
munista Pártjának főtitkári posztját, most azonban a béke elnöke
lett. A bölcsessége és bátorsága révén lehetőségünk van elhozni
a világbékét. A legfontosabb, örök és gyönyörű dolgot tett a vilá-
gért. Ön a béke hőse, aki Isten munkáját végezte. A név, amelyre
Oroszország történelmében örökre emlékezni fognak, nem Marx,
Lenin, vagy Sztálin lesz, hanem egyedül Mihail Gorbacsov.”
Különösen dicsértem Gorbacsov döntését, amellyel a Szovje-
tuniónak, a kommunizmus anya-államának vérontás nélküli fel-
bomlását véghezvitte.
Válaszul Gorbacsov úr azt mondta, „Moon tiszteletes, nagyon
megvigasztalnak szavai. Energiát ad, ahogy hallgatom önt. Éle-
tem hátralévő részét olyan projekteknek szentelem, amelyek a vi-
lágbéke ügyét szolgálják.” Ezzel erősen megragadta a kezem.
276
Korea egyesítése elhozza a világ egyesítését
G
orbacsovval való találkozásomat követően, amint a
Kreml Palotából kijöttem, az engem kísérő Pak Bo
Hihoz fordultam és különleges utasítást adtam neki.
− Találkoznom kell Kim Ir Szen elnökkel 1991 vége előtt −
mondtam. − Nincs idő. A Szovjetuniónak egy vagy két éven belül
vége. A mi országunk a probléma. Valahogyan találkoznom kell
Kim elnökkel és megelőzni a háborút a Koreai-félszigeten.
Tudtam, hogy amikor a Szovjetunió összeomlik, a világ leg-
több kommunista rezsimje szintén elbukik. Észak-Korea sarokba
szorított helyzetbe találja majd magát, és nem lehet megmondani,
milyen provokációt követ el. Észak-Korea rögeszméje a nukleá-
ris fegyverekkel kapcsolatban még aggasztóbbá tette a helyzetet.
Azért, hogy megelőzzünk egy Észak-Koreával folytatott háborút,
szükségünk volt egy csatornára, aki beszél Észak-Korea vezető-
ségével, azonban akkor nem volt ilyen csatornánk. Valahogyan
találkoznom kellett Kim elnökkel, hogy megkapjam az ígéretét,
miszerint nem kezdeményez támadást Dél-Koreával szemben.
A Koreai-félsziget a világ kicsinyített változata – egy mikro-
kozmosz. Ha a Koreai-félszigeten vér folyik, a világban is vér fog
folyni. Ha kiegyezés történik a félszigeten, kiegyezés lesz a világ-
ban. Ha a félsziget egyesül, ez magával hozza a világ egyesülését.
A nyolcvanas évek végével kezdődően azonban Észak-Korea ke-
ményen dolgozott azon, hogy nukleáris fegyverekkel rendelkező
hatalommá váljon. A nyugati országok kijelentették, készek az
Észak-Korea elleni megelőző csapásra, amennyiben szükséges.
277
Ha a helyzet a végsőkig kiéleződik, nem lehet megmondani, mi-

lyen elkeseredett lépésre szánja el magát Észak-Korea. Tudtam,
csatornát kell nyitnom Észak-Koreával a kommunikációra.
Nem volt egyszerű feladat. Pak Bo Hi kommunikált az észak-
koreai elnökhelyettessel, Hjan Kim Dallal, Észak-Korea válasza
azonban határozottan elutasító volt.
− Észak-Korea népe Moon elnököt a kommunizmus elleni
nemzetközi mozgalom vezéreként ismeri − mondta az elnökhe-
lyettes. − Miért fogadnánk egy konzervatív, antikommunista cso-
port vezetőjét? Moon elnök észak-koreai látogatásának engedé-
lyezése teljességgel lehetetlen.
Pak Bo Hi nem adta fel. − Nixon amerikai elnök erősen anti-
kommunista volt − emlékeztette az észak-koreai hivatalnokot. −
Mégis meglátogatta Kínát, találkozott Mao Ce Tunggal, és diplo-
máciai kapcsolatot nyitott az Egyesült Államok és Kína között. Ez
Kínának volt hasznos. Ezt megelőzően Kínára agresszor ország-
ként tekintettek, most azonban központi országként emelkedik
a világ színpadára. Észak-Koreának a nemzetközi hitelességhez
baráti kapcsolatot kell építenie egy olyan világszintű antikommu-
nistával, mint Moon elnök.
Végül Kim Ir Szen 1991. november 30-án meghívott engem és
feleségemet. Hawaiin voltunk akkor, így gyorsan Pekingbe repül-
tünk. A Pekingi Nemzetközi Reptér VIP várójában voltunk, amit
a kínai kormány bocsátott rendelkezésünkre, amikor az észak-ko-
reai kormány egy képviselője jött és kezünkbe adta a hivatalos
meghívót. A phenjani kormány hivatalos pecsétje tisztán látható
volt a dokumentumon.
„A Koreai Népi Demokratikus Köztársaság meghívást nyújt
Sun Myung Moon elnök részére az Egyesítő Egyházból, felesé-
ge valamint kísérete részére, hogy belépjenek a Köztársaságba.
278
Garantáljuk biztonságukat az Északon történő tartózkodásuk

időtartamára.”
Az aláíráson ez állt: „Hjan Kim Dal, elnökhelyettes, a Koreai
Népi Demokratikus Köztársaság Kormánya, 1991. november 30.”
Csoportunk Kim elnök közbenjárására egy különgépet kapott,
az Air Koryo 215-öt. Kim elnök soha nem bocsátott különgépet
egyetlen külföldi államfő rendelkezésére sem, így ez nagyon kivé-
teles és különleges bánásmódnak számított.
A repülőgép a Sárga-Tenger felett repült el Szinidzsuig a szülő-
városom, Csongdzsu felett és onnan Phenjanba. Elmondták, hogy
a különleges utat azért tervezték így, hogy láthassam a szülőváro-
somat. Szívem hevesen dobogni kezdett, amint lepillantottam a
szülővárosomra, amit vörösre festett a lenyugvó nap, és lényem
mélyéig megdermedtem. „Valóban ez lehet a szülővárosom?” −
csodálkoztam. Ki akartam ugrani azonnal, futni akartam körbe a
hegyeken, völgyeken.
Phenjan Szunan Nemzetközi repterén negyvennyolc éve nem
látott családtagjaim vártak, hogy üdvözöljenek. Húgaim, akik
hajdanán oly gyönyörűek voltak, akár a virágok, idős nagymamák
lettek. Megragadták a kezemet, szemöldökük összeráncolódott és
magukból kikelve zokogtak. Nővérem, aki már túl volt a hetve-
nen, vállon ragadott és sírt. Én azonban nem sírtam.
− Kérlek − mondtam −, ne tegyétek ezt. Fontos, hogy találkoz-
zam a családommal, azonban azért jöttem, hogy Isten munkáját
végezzem. Kérlek, ne tegyétek ezt. Szedjétek össze magatokat.
Szívem mélyén vízesésként ömlöttek a könnyeim. Először lát-
tam testvéreimet több mint negyven év után, de nem ölelhettem
át őket és nem sírhattam velük. Nem engedtem ellágyulni a szíve-
met, és elindultam a szálláshelyünkre.
Következő reggel, amint az szokásom egész életem során,
279
kora reggel felkeltem és imádkozni kezdtem. Ha volt megfigyelő

eszköz a vendégházban, akkor könnyes imámat a Koreai-félsziget
egyesítéséért teljes hosszában felvették. Aznap Phenjant jártuk be.
A várost jól körülbástyázták Kim Ir Szen dzsucse ideológiájának
vörös jelmondataival.
Látogatásunk harmadik napján repülőgépre szálltunk, hogy
bejárjuk a Kumgang hegységet. Noha tél volt, a Karjong vízesés
nem fagyott be, erősen dőlt belőle a víz árama. A Kumgang hegy-
ség különböző területeinek bejárása után a hatodik napon heli-
kopterre szálltunk, hogy elvigyenek a szülővárosomba. Álmom-
ban oly erősen vágyakoztam gyermekkori otthonom után, úgy
éreztem, egyetlen nekiiramodással oda tudnék futni. És egyszerre
ott volt, feltűnt előttem. Alig hittem a szememnek. Valóság ez,
vagy csak álmodom? Végtelennek tűnő ideig csak álltam ott, szo-
borrá dermedve, a házunk előtt. Néhány perc múlva beléptem.
Négyzet alakú volt régebben, a fő szárny, a vendégszárny, a
raktár és a csűr fogta körbe a központi udvart. Mostanra csak a fő
szárny maradt. Bementem a központi helységbe, ahol születtem,
és keresztbe tett lábbal a földre ültem. Emlékek jöttek elő arról,
hogyan is volt gyermekkoromban; oly tisztán, mintha csak előző
nap lettek volna. Kinyitottam a központi helységből a konyhába
nyíló kis ajtót, és kipillantottam az udvarra. A diófát, amire annak
idején gyakran felmásztam, kivágták és eltűnt. Olyan volt mégis,
mintha hallottam volna anyám kedves szólongatását: „Éhes az én
kicsi-szeműm?” Átvillant előttem hagyományos pamut ruhája.
Meglátogattam szüleim sírját, és vittem egy csokor virágot. Az
utolsó alkalom, amikor anyámat láttam, az volt, amikor a hung-
nami börtönbe eljött meglátogatni és hangosan zokogott. Sírját
az előző éjjel hullott vékony hótakaró borította. Lesöpörtem a
kezemmel, és gyengéden cirógattam a sírján kinőtt fűt. A durva
tapintású fű visszaemlékeztetett az érdes bőrre anyám kézfején.
280
Találkozásom Kim Ir Szen elnökkel
N
em azért mentem Észak-Koreába, mert a szülőváro-
somat akartam látni, vagy mert a Kumgang helységet
akartam bejárni. Találkozni akartam Kim Ir Szennel
és komoly beszélgetést akartam vele folytatni hazánk jövőjéről.
Mégis, hat nap eltelt látogatásunkból és szó sem volt arról, hogy
Kim elnökkel összejöhet-e a találkozó. Amikor azonban a heli-
kopterrel visszaértünk szülővárosomból a Phenjan Szunan rep-
térre, kiderült, hogy Hjan Kim Dal elnökhelyettes váratlanul el-
jött, hogy találkozzon velem.
− Kim Ir Szen, Nagy Vezetőnk holnap fogadja önt − mondta. −
A találkozó a Madzson Elnöki Rezidenciában lesz, Hungnamban,
ezért azonnal indulnia kell Hungnamba egy különleges járattal.
Magamban azt gondoltam, „Azt mondják, rengeteg elnöki re-
zidencia van − miért pont Hungnamban, mind közül?”
Utunk során észrevettem a Hungnami Nitrogén Műtrágya
Gyár nagy tábláját, ahol kényszermunkásként dolgoztam. Visz-
szaemlékeztetett a börtönben töltött időszakra, és különös érzést
keltett bennem. Az éjszakát egy vendégházban töltöttem, másnap
mentem találkozni az elnökkel.
Amint közeledtem a hivatali rezidenciához, ott találtam Kim
elnököt a bejáratnál, várva, hogy üdvözölhessen. Egyszerre ölel-
tük át egymást. Én antikommunista voltam, ő a kommunista párt
vezetője, az ideológiák és filozófiák azonban találkozásunkkor
nem voltak fontosak. Olyanok voltunk, mint a testvérek, akik
hosszú elválás után először találkoznak. Ez volt az egy néphez
tartozás, az egyazon vérhez tartozás ereje.
281
Elöljáróban rögtön azt mondtam neki:

− Elnök úr, meleg előzékenysége miatt találkozhattam a csa-
ládommal. Van azonban tízmillió koreai, akik észak és dél között
kettészakadt családok tagjai és még azt sem tudhatják, rokonaik a
túloldalon egyáltalán életben vannak-e. Szeretném megkérni önt,
hogy biztosítson lehetőséget nekik a találkozásra.
Még egy kis ideig a szülővárosomban tett látogatásomról me-
séltem, a koreai nép iránti szeretetére apelláltam. Ő és én ugyan-
azt a nyelvjárást beszéltük, így jól megértettük egymást.
Kim elnök azt válaszolta: − Én is épp így érzek. Kezdjünk a
következő évtől egy mozgalmat, amely lehetővé teszi Észak és Dél
elszakadt honfitársainak a találkozását.
Olyan természetesen fogadta el javaslatomat, ahogy a hó elol-
vad tavasszal.
Miután beszéltem a csongdzsui látogatásomról, áttértem a
nukleáris fegyverekkel kapcsolatos nézeteimre. Tiszteletteljesen
javasoltam, hogy Észak-Korea értsen egyet a Koreai-félsziget
nukleáris leszerelésének deklarálásával, és írjon alá korlátozási
megállapodást a Nemzetközi Atomenergia Ügynökséggel.
Kim elnök nyíltan válaszolt. − Moon elnök: gondolkozzon egy
pillanatra. Kit fogok megölni azzal, hogy nukleáris fegyvereket
gyártok? A saját népemet? Olyan embernek nézek ki? Egyetértek
azzal, hogy a nukleáris energiát csak békés célokra kellene hasz-
nálni. Figyelmesen hallgattam mindazt, amit mondott, és remé-
lem minden rendben lesz.
Abban az időben az észak-déli kapcsolat kényes volt az észak-
koreai nukleáris ellenőrzések miatt, ezért némi vonakodással
hoztam elő javaslatomat. Minden jelenlévő meglepődött azon-
ban, hogy Kim elnök ilyen kellemes modorban válaszol. Ekkor
egy étkező szobában folytattuk a találkozónkat, korai ebéddel.
282
− Moon elnök, ismeri ön a fagyasztott burgonyából készült

metéltet11? Meglehetősen gyakran ettem ezt az ételt a Bekdu
hegységben, aktív partizánként. Kóstolja meg kérem.
− Nos, persze, hogy ismerem! − feleltem élvezettel. − A szülő-
városomban mi is szerettük ezt az ételt.
− Biztos vagyok benne, hogy szülővárosukban különleges-
ség gyanánt fogyasztották − folytatta. − Én a túlélésért ettem. A
japán rendőrség nyomunkban volt egész a Bekdu hegy tetejéig.
Nem tudtunk leülni egy rendes étel mellé. Mi egyebet lehet enni a
krumplin kívül a Bekdu hegy tetején?
− Elkezdtük főzni a krumplit, és ha a japán rendőrség utánunk
jött, a földbe temettük a krumplit és elmenekültünk. Olyan hideg
volt, hogy mire visszaértünk, a krumpli keményre fagyott a föld-
ben. Az egyetlen lehetőségünk az volt, hogy kiástuk a krumplikat,
felolvasztottuk, és porrá törtük, hogy tésztát csináljunk belőle.
− Elnök úr, ön a burgonya metélt szakértője − mondtam.
− Ez így igaz. Jóízű, ha bablevesbe keverjük, és szezám leves-
ben is remek az íze. Könnyű megemészteni ezt az ételt és mivel a
krumpli összetapad, ezért nagyon laktató.
− Továbbá, Moon elnök − folytatta −, igazán finom, ha szereti,
ahogyan a Hamgjang tartományban csinálják, és vesz hozzá egy
kis kimcsit, mint ez itt, és ráteszi a tésztára.
Úgy tettem, ahogy javasolta, és a tésztát egy kis mustárleveles
kimcsivel ettem. A tészta zamatos íze jól illett a fűszeres kimcsi-
hez, nem feküdte meg a gyomromat.
− Sok ínyencfalat van a világban − mondta Kim elnök. − Nem
érdekel egyik sem. Nincs jobb a krumpli-süteménynél, a kukori-
cánál és az édesburgonyánál, amiket a szülővárosomban ettünk.
− Önnek és nekem még az ételek terén hasonló az ízlésünk −
jegyeztem meg. − Jó, hogy emberek, akiknek közös a szülőföldjük,
11 Édes cérnametélthez hasonlító tésztaféle
283
össze tudnak így találkozni.

− Milyen volt visszamenni a szülővárosába? − kérdezte.
− Tele voltam érzelmekkel − feleltem. − Még mindig ott áll
az otthonunk, ahol éltem. Leültem a központi szobában, hogy a
múltra visszagondoljak. Szinte hallottam néhai anyám hangját,
amint engem hívogat, a szívem most is hevesen dobog.
− Értem − mondta −, ez azt jelenti, hogy országunkat azonnal
egyesíteni kell. Hallottam, fiatalkorában meglehetősen csintalan
volt. Volt alkalma körbe futkosni, most, hogy ott volt?
Az asztalnál mindenki nevetett az elnök megjegyzésén.
− Fel akartam mászni egy fára, és horgászni akartam, de hal-
lottam, hogy ön vár rám, így gyorsan idejöttem. Remélem, ké-
sőbb ismét meghív majd.
− Természetesen, persze, hogy meghívom. Moon elnök, szeret
vadászni? Én nagyon szeretek. Úgy gondolom, nagyon élvezné,
ha elmenne medvevadászatra a Bekdu hegységbe. A medvéknek
nagy a testük, és úgy tűnhet, esetlen a mozgásuk, de valójában
nagyon is ügyesek.
− Egyszer szembetalálkoztam egy medvével − folytatta. − A
medve rám bámult, egyetlen izmát se mozdította. Ha elkezdek
futni, gondolom, tudja, mi történt volna. Szóval mit tegyek? Visz-
szabámultam rá, álltam csupán. Egy óra eltelt, aztán két óra, há-
rom óra. A medve azonban csak kitartóan nézett engem. Tudja,
hogy a Bekdu hegység híres dermesztően hideg időjárásáról. At-
tól féltem, megfagyok, még mielőtt a medve megenne.
− Mi történt azután? – kérdeztem.
− Nos, Moon elnök, a medvét látja itt ülni vagy engem?
Hangosan felnevettem, és Kim elnök rögtön egy javaslattal állt
elő.
− Moon elnök − mondta −, legközelebbi látogatásakor, men-
jünk együtt vadászni a Bekdu hegységbe.
284
Erre én is sietve meghívtam őt.

− Elnök úr, szeret horgászni, igaz? Kodiak szigetén, Alaszká-
ban akkora laposhalat lehet fogni, mint egy medve. Menjünk el
valamikor horgászni.
− Akkora laposhal, mint egy medve? Nos, mindenképp el kell
mennem.
Jól elbeszélgettünk közös hobbijainkról, a vadászatról és a hor-
gászatról. Egyszer csak azt éreztük, hogy rengeteg mondaniva-
lónk van a másiknak, és elkezdtünk úgy beszélgetni, mint régi ba-
rátok, akik hosszú távollét után végre találkoznak. Nevetésünktől
visszhangzott az étkező.
Beszéltem a Kumgang hegységről is.
− Elmentem a Kumgang hegységbe, és valóban gyönyörű, va-
rázslatos hely − meséltem. − Ki kellene alakítani turista célponttá
a népünk számára.
− A Kumgang hegység egyesített szülőföldünk közös kincse
lesz − mondta Kim elnök. − Ezért biztosítottam, hogy csak bizo-
nyos emberek nyúlhatnak hozzá. Ha nem jól fejlesztjük, tönkre
lehet tenni. Önnek világlátott szeme van, meg tudnék bízni olyas-
valakiben, mint ön, hogy átvegye és fejlessze nekünk.
Kim elnök odáig ment, hogy megkért, fejlesszük együtt a
Kumgang hegységet.
− Elnök úr − mondtam −, Ön idősebb mint én, ezért olyan,
mintha a bátyám lenne.
Azt válaszolta, − Moon elnök, mostantól szólítsuk egymást bá-
tyámnak és öcsémnek −, és erősen megragadta a kezem.
Kim elnök és én kézenfogva sétáltunk végig az előcsarnokon,
ahol közös emlékfotókat készítettek rólunk. Ezt követően távoz-
tam a rezidenciából.
Miután elmentem, később hallottam, hogy Kim elnök
285
azt mondta fiának, Kim Dzsongilnak, – Moon elnök nagyszerű

ember. Sok emberrel találkoztam életemben, egyik sem olyan,
mint ő. Nagy léptékben gondolkodik, és túláradó szíve van. Közel
érzem magam hozzá. Jólesett vele lenni, és szívesen vettem vol-
na, ha hosszú ideig marad. Szeretnék újra találkozni vele. Miután
meghalok, ha bármi megbeszélés van Észak és Dél viszonyával
kapcsolatban, mindig ki kell kérned Moon elnök tanácsát.
Úgy tűnt hát, hogy nagyon jól megértettük egymást.
Rögtön miután egyhetes tartózkodásom végeztével elhagytam
Phenjant, Jon Hjang Muk miniszterelnök egy észak-koreai dele-
gáció élén Szöulba érkezett. Jon miniszterelnök aláírt egy szer-
ződést a Koreai-félsziget nukleáris leszereléséről. Következő év
január 30-án Észak-Korea aláírt egy nukleáris korlátozási szerző-
dést a Nemzetközi Atomenergia Ügynökséggel, így betartva Kim
Ir Szen nekem tett ígéretét. Ezek voltak azok az eredmények, ame-
lyeket Phenjanban az életem kockáztatásával értem el.
286
A földet meg lehet osztani, de a népet nem
A
Koreai-félsziget egyike az utolsóként megmaradt
megosztott országoknak. A mi felelősségünk egyesíte-
ni a félszigetet. Nem örökíthetünk kettéosztott szülő-
földet leszármazottainkra. Megengedhetetlen, hogy egy egységes
nép ketté legyen osztva, hogy békeszerető emberek ne láthassák
a szüleiket, testvéreiket. A vonalat, amely Észak- és Dél-Koreát
kettéválasztja, emberek húzták. A földet ketté lehet így osztani,
de a népet nem. Az, hogy nem felejtjük el egymást, és mintegy
hatvan év után is vágyódunk egymás után, azt mutatja, hogy egy
nép vagyunk.
A koreai népet hagyományosan úgy ismerik, mint a „fehérru-
hás népet”, hagyományos öltözékünk miatt. A fehér a béke színe.
A mi népünk a béke népe. A japán megszállás ideje alatt Man-
dzsúriában és Szibériában koreaiak, kínaiak és japánok éltek, akik
időnként segítették egymást, máskor pedig egymás életére törtek.
Ez idő alatt a koreaiak soha nem hordtak kardot vagy kést, mint
a kínaiak vagy a japánok. Helyette kovakövet hordtunk. A tűz-
gyújtás Mandzsúria és Szibéria fagyos földjén az élet megóvását
szolgálta. Ilyenek vagyunk mi. Tiszteljük a Mennyet, fenntartjuk
az erkölcsi elveket és szeretjük a békét. Népünk sok vért hullajtott
a japán megszállás és a koreai háború ideje alatt. Ez azonban nem
hozta el országunk egyesítését vagy a béke uralmának megalapí-
tását. Országunk derékban kettétört, egyik fele a kommunizmus
sötét világává vált.
Szükségünk van az egyesítésre népünk szuverenitásának
287
helyreállításához. Véget kell vetnünk Észak és Dél megosztott-

ságának, hogy béke lehessen. Csak akkor lehet a világban békét
teremteni, ha először a békés egyesítést végrehajtottuk és helyre-
állítottuk szuverenitásunkat.
A koreai nép arra lett teremtve, hogy békét hozzon a világnak.
Mindennek van neve, és a neveknek jelentésük van. Népünk ha-
gyományos fehér ruhája jól látható, nappal és éjjel egyaránt. A fe-
hér feliratokat még éjjel is könnyű észrevenni. Ennek megfelelően
a népünk rendeltetése az, hogy a béke üzenetét közvetítse szerte a
világban, nappal és éjjel is.
Észak- és Dél-Koreát a tűzszüneti megállapodás vonala vá-
lasztja el egymástól, de nem ez a probléma. Ha egyszer eltávo-
lítjuk azt a vonalat, még nagyobb korlátot találunk mi magunk,
valamint Oroszország és Kína között. Népünknek, hogy az valódi
békét élvezhesse, le kell győznie azokat a tűzszüneti vonalakat is.
Nehéz lesz, de nem lehetetlen. A legfontosabb a mi saját hozzá-
állásunk.
Hiszem, hogy mikor az ember izzad, az utolsó cseppet is ki
kell izzadnia, ami csak benne van. Még az utolsó apró cseppet
is ki kell izzadnia, ami a szívében van. Így nem lesz benne meg-
bánás, és minden a helyére kerül. Ugyanez igaz, amikor bármi
nehéz dolgot próbálunk elérni. A nehézség csak akkor ér véget, ha
minden szinten győzelmet arattunk, és minden letisztult. Bármi
legyen a feladatunk, mindent alaposan el kell rendezni, és akkor
gyümölcsöt hozhat. Nem állíthatjuk helyre népünk teljes szuve-
renitását anélkül, hogy ilyen könnyekkel teli nehézségeken men-
nénk keresztül.
Ma sokan beszélnek békés egyesítésről. Én azonban már ak-
kor ezt hangsúlyoztam, amikor mások nem merték használni
a „békés egyesítés” kifejezést, mert attól tartottak, megsértik az
288
antikommunista törvényt vagy a nemzetbiztonsági törvényt. Ma,

ha megkérdezik, mit kell tenni az egyesítés eléréséhez, ugyanazt
mondom, amit mindig is mondtam erről a témáról: „Ha a dél-
koreaiak jobban szeretik Észak-Koreát, mint Dél-Koreát, és az
észak-koreaiak jobban szeretik Dél-Koreát, mint Észak-Koreát,
akkor még ma egyesíthetjük a félszigetet.”
Azért tudtam akár az életem árán is Észak-Koreába menni
1991-ben, hogy találkozzam Kim elnökkel, mert az ilyen szeretet
alapja megvolt bennem. Megállapodtam vele a szétszakadt csa-
ládok egyesítéséről, Észak-Dél gazdasági együttműködéséről, a
Kumgang hegység fejlesztéséről, a Koreai-félsziget nukleáris le-
szereléséről, és egy Észak-Dél csúcskonferencia előkészítéséről.
Senki nem gondolta, hogy egy antikommunista elmegy egy kom-
munista országba és megnyitja az egyesítés kapuját, azonban én
megleptem a világot.
Kim elnökkel való találkozásomat megelőzően két órás be-
szédet tartottam a Manszude Gyűlésteremben, Észak-Korea tör-
vényhozó testületének, a Legfelsőbb Népgyűlésnek az üléshelyén.
Az előadás címe „A vér nem válik vízzé” volt. Aznap Észak-Korea
vezetése előtt arról beszéltem, hogyan lehet a szeretet általegye-
síteni Észak- és Dél-Koreát. Ott álltam az észak-koreai vezetőség
előtt, akik fel voltak fegyverezve Kim Ir Szen filozófiájával, és el-
mondtam, miben hiszek.
− Északnak és Délnek egyesülnie kell − jelentettem ki −, azon-
ban puskák és kardok nem tesznek minket eggyé. Észak és Dél
egyesülése nem katonai erővel fog megtörténni. Még a koreai
háború is sikertelen volt e tekintetben, és bolondság bárkinek is
azt gondolnia, hogy még egy kísérletet tehet fegyveres erővel. Az
egyesítés nem is az önök által támogatott dzsucse ideológiával
fog megtörténni. Mi hozza el az egyesítést? A világ nem csupán
289
az emberek erejétől működik. Mivel Isten létezik, semmit nem

lehet pusztán emberi erőfeszítéssel elérni. Még olyan borzalmas
helyzetben is, mint egy háború, Isten végrehajtja a gondviselését.
Ezért nem egyesülhet Észak és Dél a dzsucse ideológiával, ame-
lyik az embert teszi a középpontba.
− Az egyesült szülőföldet csak Istenizmussal lehet megterem-
teni − folytattam. − Isten védelmez bennünket, és eljön az időnk
az egyesítésre. Az egyesítés a rendeltetésünk, egy olyan feladat,
amelyet a még a mi korunkban véghez kell vinni. Ha nem tudjuk
beteljesíteni az egyesítés szent feladatát ebben a korban, az egész
örökkévalóságon át képtelenek leszünk felemelni fejünket a fel-
menőink és leszármazottaink előtt.
− Mi az Istenizmus? Isten tökéletes szeretetének alkalmazása.
Se a jobboldal, se a baloldal nem tudja Koreát egyesíteni. Csak
úgy lehetséges, ha van egy középső oldal, ami a másik kettő kö-
zött összhangot hoz létre.
− Hogy a szeretet útját járják, bocsánatot kell kérniük a világ
előtt Dél inváziója miatt. Tudok róla, hogy Észak-Korea húszezer
állandó kémet épített be Dél-Koreába. Küldjenek üzenetet azon-
nal mindegyiküknek, és utasítsák őket, hogy adják fel magukat
a dél-koreai hatóságoknak. Ha megteszik, olyan oktatást kapnak
tőlem, amely a helyes irányba igazítja az ideológiájukat, és haza-
fiakká teszi őket, akik hozzájárulnak Észak és Dél békés egyesíté-
séhez.
Rácsaptam az előttem álló asztalra, miközben beszéltem. Bok
Juk Ki Bok és Hjan Kim Dal elnökhelyettes arca megfeszült a
félelemtől. Tudatában voltam, milyen veszélynek lehetek kitéve
a kijelentéseim miatt, de el kellett mondanom, amiért jöttem.
Nem egyszerűen sokkolni próbáltam a hallgatóságot. Tudtam,
hogy azonnal jelentik a beszédemet, szóról szóra, Kim elnöknek
290
és fiának, Kim Dzsong-il alelnöknek. Ezért egyértelműen ki akar-

tam fejezni célomat.
Mire befejeztem, az észak-koreaiak közül néhányan tiltakoz-
tak, tudni akarták, hogy merek így beszélni. A kíséretemre néz-
tem és láttam, hogy holtsápadtak a félelemtől.
Az egyháztagok, akik velem voltak, azt mondták: „A beszéd
nagyon éles hangvételű volt, és a hallgatóság hangulata nem volt
jó.” Én azonban hajthatatlan maradtam.
− Miért jöttem ide? − kérdeztem tőlük. − Nem azért jöttem,
hogy Észak-Korea tájait megnézzem. Ha úgy megyek el, hogy
nem mondom el, amit el kell mondanom, a Menny megbüntet
engem. Még ha a mai beszédemet kifogásként használják is, hogy
megtagadják a Kim elnökkel való találkozásomat, és kidobnak az
országból, akkor is el kellett mondanom azt, ami miatt idejöttem.
1994. július 8-án Kim elnök hirtelen meghalt. Halála akkor
jött, amikor az Észak-Dél kapcsolatok minden idők legmélyebb
pontján álltak. Dél-koreai földön Patriot rakétákat telepítettek,
az amerikai háború-héják a jongbjoni nukleáris létesítmények el-
pusztítását támogatták. Úgy tűnt, a háború bármelyik pillanatban
kitörhet. Észak-Korea bejelentette, hogy nem fogad külföldről
gyászolókat, azonban fontosnak éreztem, hogy küldjünk valakit.
Be akartam tartani ígéretemet, mivel korábban testvéri kapcsola-
tot fogadtunk Kim elnökkel.
Hívtam Pak Bo Hit. − Menj azonnal Észak-Koreába képvisele-
temben, hogy meggyászoljuk Kim elnök halálát − mondtam.
− Senki nem juthat be most Észak-Koreába − felelte.
− Tudom, hogy nehéz, de valahogy meg kell tenned. Nem ér-
dekel, ha át kell úsznod a Jalu folyót. Juss be, és add át részvétemet.
Pak Bo Hi először Pekingbe ment, és életét kockáztatta, hogy
beszéljen Észak-Koreával. Végül Kim Dzsong-il elnök utasítást
291
adott: – Kivételt teszünk egy gyászolóval, aki Moon elnököt kép-

viseli. Kísérjék el Phenjanba.
A részvétnyilvánítást követően Kim Dzsong-il elnök találko-
zott Pak Bo Hival, és udvariasan üdvözölte: „Apám mindig azt
mondta, Moon elnök keményen dolgozik hazánk egyesítéséért.
Örülök, hogy eljött.”
1994-ben a Koreai-félsziget olyan válságban volt, hogy bár-
mikor felrobbanhatott volna. Abban a helyzetben a Kim Ir Szen
elnökkel kialakított kapcsolat miatt tudtuk megoldani a nukleáris
válságot a Koreai-félszigeten. Küldeni egy képviselőt, hogy kife-
jezze a részvétemet − ez nem csupán a gyászolásról szólt.
Azért írtam le Kim elnökkel való találkozásomat meglehető-
sen részletesen, hogy bemutassam, mennyire fontos a két ember
közötti hit és hűség. Szülőföldünk békés egyesítése érdekében ta-
lálkoztam vele. Képes voltam hittel és hűséggel átadni aggodal-
mamat népünk sorsával kapcsolatban. Ennek eredményeképpen,
halála után fia, Kim Dzsong-il elnök fogadta gyászoló képviselőn-
ket. Nincs megmászhatatlan fal, nincs megvalósíthatatlan álom,
ha őszinte szívvel megosztjuk szeretetünket.
Amikor Észak-Koreába mentem, szülőföldemként, testvérem
otthonaként gondoltam rá. Nem azért mentem, hogy szerezzek
bármit is tőlük, hanem azért, hogy megosszam velük szeretettel
teli szívemet. A szeretet ereje nem csak Kim Ir Szen elnököt érin-
tette meg, de fiát, Kim Dzsong-il elnököt is. Azóta a mai napig
különleges kapcsolatot tartunk fenn Észak-Koreával. Minden al-
kalommal, amikor az Észak-Dél kapcsolatban nehézség adódott,
szerepet játszottunk a kapu kinyitásában. Ez mind azon a tényen
alapszik, hogy találkoztam Kim Ir Szen elnökkel, kitártam előtte
őszinte szívemet, és bizalmi kapcsolatot építettem vele. Ezért fon-
tos a bizalom.
292
Kim elnökkel való találkozásom folytán most Észak-Koreában

működtetjük a Pjonghva Motors autógyárat, a Potonggang Ho-
telt és a Világbéke Központot. Phenjan környékén nyolc hirde-
tőtáblája van a Pjonghva Motorsnak. Amikor a dél-koreai elnök
meglátogatta Észak-Koreát, az észak-koreai hivatalnokok elvitték
a Pjonghva Motors gyárába. Az elnököt elkísérő vezető üzletem-
berek a Potonggang Hotelben szálltak meg. Az Észak-Koreában
dolgozó, nem észak-koreai egyháztagjaink minden vasárnap a Vi-
lágbéke Központban gyűlnek össze Istentiszteletre. Mindezeknek
a projekteknek a célja a békés kapcsolattartás, valamint Észak és
Dél békés egyesítése, és nem a profitszerzés. Olyan erőfeszítések
ezek, amelyek hozzájárulnak Észak és Dél egyesítéséhez, mivel a
koreai nép iránti szeretetet fejezik ki.
293
Puska és kard helyett igaz szeretet
N
em csak tűzszüneti vonal osztja ketté népünket. A
Jongnam és Honam régiókat is kettéválasztja egy
láthatatlan vonal. A Japánban élő koreaiak is meg-
osztottak két szervezet között: a Koreai Polgárok Szövetsége, vagy
Mindan, amely Dél-Koreához kötődik, illetve a Koreai Polgárok
Általános Társasága, vagy Csongrjon, amely Észak-Koreához kö-
tődik. A Japánban működő két szervezet közti konfliktus alapja
az egyes szervezetek tagjainak szülővárosa. Második és harma-
dik generációs koreai állampolgárok, akik soha nem voltak szü-
leik szülővárosában, továbbra is konfliktusban állnak egymással,
amint a szüleik által meghúzott vonalak korlátain belül élnek. A
két szervezet tagjai enyhén eltérő nyelvet használnak, gyermeke-
iket külön iskolákba küldik, és nem házasodnak egymás között.
2005-ben régóta dédelgetett tervemet hajtottam végre, hogy
egységet teremtsek a Japánban élő koreaiak között, valamint a
Jongnam és Honam régiók között. A Mindan ezer tagját, vala-
mint a Csongrjon ezer tagját hívtam meg Szöulba, és testvéri kap-
csolatokat hoztam létre a Jongnam régióból jövő ezer emberrel,
valamint a Honam régióból jövő ezer emberrel. Japánban majd-
hogynem lehetetlen, hogy a Csongrjon és a Mindan együtt leüljön
és Észak és Dél békés egyesítéséről beszéljen. Nehéz feladat volt
összehívni ezeket az embereket, de mélyen megindító volt látni
őket együtt ülni, egymást átölelni. Az egyik Csongrjon tisztviselő
először járt Szöulban. Könnyek között mondta el, milyen mélyen
bánja a sok évet, amit olyan háborúval töltött, ami nem az övé,
294
különösen, hogy még abban sem volt biztos, apja a félsziget mely
részéről is származott. Elmondta, mérhetetlenül szégyelli magát,
hogy életét a szívében meghúzott, értelmetlen határvonallal élte.
Azért, hogy teljesen megértsük a Koreai-félsziget megosztott-
ságát és a két oldal közötti konfliktust, képesnek kell lennünk át-
fogóan tekinteni a múltra, jelenre és jövőre. Semmi sem történik
ok nélkül. A Koreai-félsziget megosztottságát a jó és a rossz kö-
zötti harc történelme teremtette. Amikor kitört a koreai háború,
a Szovjetunió, Kína és más kommunista országok Észak-Korea
segítségére siettek. Hasonlóképpen, az Egyesült Államok vezeté-
sével tizenhat ország küldött fegyveres segítséget Dél-Koreának.
További öt ország orvosi segítséget küldött, húsz ország háborús
felszereléseket. Mely másik háborúban vett részt ilyen sok ország
a küzdelemben? Azért vett részt az egész világ egy olyan kicsi or-
szágban folyó háborúban, mint Korea mert ez a háború helyette-
sítő háború volt a kommunizmus erői és a szabadság erői között.
Azt lehet mondani, hogy Korea az egész világot képviselte, és a jó
és a rossz őrjöngve harcolt a földjén.
Alexander Haig, nyugalmazott tábornok és korábbi államtit-
kár, váratlan kijelentést tett a Washington Times tizedik évfordu-
lóján elmondott köszöntő beszédében, 1992-ben.
− A koreai háború veteránja vagyok − mondta. − Parancsnok-
ként én voltam felelős a Hungnam elleni támadásért, amely a le-
hető legerősebb támadás volt. Megrendülve hallom, hogy Moon
tiszteletest fogva tartották a kommunisták, és hogy az aznapi
támadás szabadította ki. Úgy tűnik, engem azért küldtek oda,
hogy kiszabadítsam Moon tiszteletest. Most Moon tiszteletes itt
van, hogy megmentse Amerikát. A Washington Times az újság,
amely megmenti az amerikai népet azzal, hogy a történelem ki-
egyensúlyozott nézőpontját képviseli, amelyik se nem jobboldali,
295
se nem baloldali; amelyik az előre vezető utat mutatja. Mint lát-

hatjuk, nincs véletlen a történelemben.
Pár éve Koreában voltak emberek, akik amellett érveltek, hogy
Douglas MacArthur tábornok híres szobrát az Incseon parkból el
kellene távolítani. Azt állították, hogy ha az Egyesült Nemzetek
erői nem kapcsolódnak be a háborúba, az ország ma nem lenne
megosztva Észak és Dél között. Mindez mélyen megdöbbentett,
és határozottan szót emeltem ellene. Így érvelni csak a kommu-
nista párt pozíciójából lehet.
Globális szinten nagy áldozatokat hoztak, mégis, a félsziget
megosztott maradt. Nem tudjuk az egyesítés eljövetelének pontos
dátumát, de nyilvánvaló, hogy nagy lépéseket teszünk felé. Sok
akadályt kell leküzdeni az egyesítéshez vezető úton. Az egyes aka-
dályokkal szembetalálkozva azon kell dolgoznunk, hogy lebont-
suk és továbbhaladjunk. Az egyesítés, noha hosszú ideig tarthat
és nehéznek bizonyulhat, mindenképpen megvalósul, ha olyan
elszántsággal dolgozunk, mintha a Jalu folyót úsznánk át.
A Szovjetunió felbomlását követően Románia állt ellen legto-
vább a változásoknak a közép- és kelet-európai országok közül.
Azután végül, 1989 végén Románia véres népfelkelést élt meg.
Amint a rezsimet megdöntötték, Nicolae Ceauşescut, aki hu-
szonnégy évig vezette az országot, feleségével együtt kivégezték.
Brutális diktátor volt, aki könyörtelenül lemészárolta azokat, akik
ellenezték politikáját. A diktátorok a világon mindenütt igyekez-
nek a lehető legszorosabban tartani a gyeplőt, mert félnek, hogy
amennyiben elveszítik a hatalmat, az életük is veszélybe kerül.
Úgy gondolom, ha egy diktátor biztos lehet afelől, hogy élete nem
kerül veszélybe, akkor nem fog meggondolatlanul beszaladni egy
zsákutcába úgy, ahogy Ceauşescu tette.
Országunk is nemsokára egyesülni fog, így vagy úgy. Így
296
a politikusoknak és a közgazdászoknak meg kell tenniük a szük-

séges előkészületeket a saját szakterületükön. Vallásos emberként
keményen dolgozni fogok, hogy előkészüljek az egyesült Korea
üdvözlésére, ahol szeretettel átölelhetjük az észak-koreai embere-
ket, és közös békében osztozhatunk.
Sokáig tanulmányoztam Németország egyesítését. Meghall-
gattam a résztvevők tapasztalatait azzal kapcsolatban, hogyan
történhetett, hogy egyetlen puskalövés vagy egyetlen csepp kion-
tott vér nélkül végbement az egyesítés. Azt reméltem, hogy így
megtalálom a Koreának megfelelő utat. Rájöttem, hogy Német-
ország elsősorban azért egyesülhetett békésen, mert a keletnémet
vezetőkkel megérttették, nem lesz veszélyben az életük az egyesí-
tést követően. Ha a keletnémet vezetők nem hitték volna, hogy ez
így lesz, nem engedték volna, hogy olyan könnyen végbemenjen
az egyesítés.
Arra a meggyőződésre jutottam, hogy hasonló megértést kell
biztosítanunk az észak-koreai vezetőknek. Japánban nemrég ki-
adtak egy Észak-Koreában játszódó novellát. Ebben a képzeletbeli
történetben Észak-Korea vezetői újra és újra megnézik Ceauşes-
cu kivégzésének videó felvételét, és felkiáltanak: „Ez fog velünk is
történni, ha elvesztjük a hatalmat! Semmiképp nem engedhetjük
ki a kezünkből a hatalmat!” Természetesen ez csak egy Japánban
kiadott novella, de figyelmet kell szentelnünk ennek a valós prob-
lémának és megoldást kell találnunk az észak-koreai vezetők ré-
szére, hogy elhozhassuk Korea gyors egyesítését.
A béke világát felépíteni a Koreai-félszigeten nem olyan ne-
héz, mint gondolnánk. Ha Dél-Korea teljes mértékben Észak-
Koreáért él, Észak-Korea nem akar majd harcolni Déllel, és a
béke természetesen eljön a félszigetre. Az erő, amellyel hatni le-
het egy ellenszegülő gyerekre, az nem az ököl vagy a nyers erő,
297
hanem a szeretet ereje, amely természetesen tör fel a szív mélyé-

ről. A rizsnél és a műtrágyánál sokkal fontosabb, hogy szeretetet
adjunk Észak-Koreának. Soha nem szabad elfelejtenünk, hogy
csak akkor fogja Észak kinyitni a szívét felénk és a világ felé, ha
figyelembe vesszük Észak-Korea helyzetét, illetve ha őszinte és
szerető szívvel érte élünk,.
298
Hetedik fejezet
KOREA JÖVŐJE, A VILÁG JÖVŐJE

A világszintű harmónia
a Koreai-félszigeten kezdődik
A
nnyira hiányzik a szülővárosom, hogy álmomban
sokszor meglátogatom. Szülőföldem messze túl van
Szöulon, Csongdzsu, Észak-Koreában. Olyan vidék,
ahol vannak hegyek és tenger is. Akármerre járok, akármennyi is
az idő, szívem mindig oda vágyakozik, ahol szeretet és élet van.
Mindannyian szüleink vérvonalába születünk, és ahogy növek-
szünk, szüleink szeretete táplál minket. Nem feledhetjük szülő-
földünket, mert az a hely az, amelyet átitat szüleink szeretete. Ez
az oka annak, hogy minél idősebbek leszünk, annál jobban hiány-
zik a szülővárosunk. Ott vannak a gyökereink, oda kell visszatér-
nünk. Nehéz az embernek elszakítani magát dolgoktól, amelyek
alapvetően fontosak számára. 2004-ben harmincnégy év után be-
fejeztem a tevékenységemet az Egyesült Államokban és visszatér-
tem a Koreai-félszigetre, ahol a mennyei szerencse lakozik.
Nem ismerjük fel, pontosan melyik pillanatban lesz reggelből
délelőtt, és azt sem ismerjük fel, pontosan melyik pillanatban megy
át az este éjszakába. Ugyanígy, az ember azt a pillanatot sem veszi
észre, amikor a Menny a munkáját végzi. Így van ez a mi életünk-
kel is. Sikereink és kudarcaink pillanatai mind anélkül mennek el
mellettünk, hogy teljesen tudatában lennénk, mikor kezdtek ki-
bontakozni. Ugyanez igaz a nemzetekre is. Nem tudhatjuk a pilla-
natot, amikor jó vagy rossz szerencse jön el a nemzetre. A meny-
nyei szerencse olyan erő, amely a világot mozgatja; alapelv, amely
az univerzumot körforgásban tartja. Noha talán nem tudjuk,
300
. Kore a j övőj e , a vi l ág jövője .
nyilvánvalóan van valami, amit mennyei szerencsének hívnak,

amit az Egyetlen, aki ezt a világot teremtette, gondviselése irányí-
tásához használ.
Az univerzum a saját rendjével tökéletes összhangban mozog.
A világ összes lénye magában hordoz egy bizonyos alapelvet, ami
már ott van, mielőtt még létrejönne. Amikor egy kisbaba megszü-
letik, senkinek nem kell megtanítania, hogyan lélegezzen, hogyan
nyissa ki a szemét. A baba mindenféle utasítás nélkül teszi ezt. A
dolgok, amelyek maguktól megtörténnek, értékes kulcsokat hor-
doznak az univerzum titkaihoz.
Sok jelenség látszólag csak úgy magától megtörténik. Valójá-
ban azonban nem így történnek. Az univerzum természeti jelen-
ségeiben elrejtve egy irányított erő létezik, amiről nem tudunk és
amit nem értünk. Ugyanez igaz az univerzumban a szerencse erő-
ivel, vagyis a mennyei szerencsével kapcsolatban. Ahogy az uni-
verzum fordul, biztosan lesz az erőteljes szerencsének egy idősza-
ka. Ha megértjük az univerzum alapelvét, miszerint a telet követi
a tavasz, majd a nyár, akkor előre láthatjuk Korea fényes jövőjét a
balszerencse hosszú tele után.
A bölcsek hozzáigazítják magukat az univerzum törvénye-
ihez és ritmusához. Amikor Amerikában voltam, gyakran hor-
gásztam a Hudson folyón, az otthonunkhoz közel. Nagyon
ügyes halászember voltam fiatalkorom óta, de voltak napok
a Hudson folyón, amikor nem fogtam egy apró pontyot sem,
és csüggedten kellett hazatérnem. A halak bizonyos útvonala-
kon haladnak, és vannak időszakok, amikor elhaladnak ott. Ha
nem tudjuk, merre vannak ezek az útvonalak, és mikor jelen-
nek meg a halak, nem fogunk egyetlen halat sem. Csak azért,
mert ott a víz, nem lesz mindig arra járó hal is. Aki nem érti ezt
meg, egész nap és egész éjszaka a vízben tarthatja a damilját,
301
semmi haszna nem lesz belőle. Ugyanez igaz a mennyei szeren-

csére. Ha nincs szemünk meglátni a jövőt, nem látjuk a mennyei
szerencsét, még akkor sem, ha az arcunkba bámul. Ezért fontos,
hogy pontosan megértsük a mennyei szerencsét, és hogy képesek
legyünk érzékelni annak mozgásait.
A világ civilizációjának fejlődése a történelem során nyugati
irányban haladt. Egyiptom kontinentális civilizációja adott életet
Görögország és Róma félszigeten létrejött civilizációinak, majd
Britannia szigeten lévő civilizációjává fejlődött, mielőtt tovább-
ment volna egy másik kontinentális civilizációra, ezúttal Ameri-
kába. A civilizáció tovább folytatta nyugatra tartó útját, a Csen-
des-óceánon át Japánba. Az emberi civilizáció mozgása nem állt
meg itt. Az erő, amely Japánt ilyen nagyszerű pozícióba emelte,
most továbbhalad a Koreai-félszigetre.
Ahhoz, hogy Japán sziget-civilizációja kapcsolódhasson a kon-
tinenshez, egy félszigeten kell keresztülmennie. Ázsiának persze
vannak más félszigetei is, de csak Korea rendelkezik megfelelő
alappal ahhoz, hogy megörökölje a jelenkori civilizációt. A Kore-
ai-félsziget a legtökéletesebb geopolitikai pozícióban áll. Japánnal
és a Csendes-óceán túlpartján lévő Amerikával szemben fekszik.
Kapcsolódik Ázsia és Európa kontinenséhez is, és közös határa
van Kínával és Oroszországgal. Ez az oka annak, hogy Korea a
nagyhatalmak küzdelmeinek gyújtópontjában volt, és ezért sokat
szenvedett.
A hidegháború során puszta létezésünkért harcoltunk a kom-
munizmus elleni háborúban. A világ legerősebb hatalmainak fi-
gyelme továbbra is a Koreai-félszigetre irányul, így Korea meg-
osztott ország maradt és képtelen arra, hogy teljes békét élvez-
zen. Eljött az idő, amikor Korea, ahol a nagyhatalmak érdekei
ütköznek, fontos szerepet kap az ezen országok közötti háború
302
megelőzésében. Ennek eredményeként olyan pozícióba kerül,

hogy a világ többi részét jólétbe és békébe fogja vezetni.
A mennyei szerencse hatalmas felelősséggel jár. Most, hogy a
Koreai-félsziget elérkezett a mennyei szerencséjéhez, golyóscsap-
ágyhoz hasonló szerepet kell játszania, biztosítva, hogy ezek az
országok ne ütközzenek össze, hanem képesek legyenek szorosan
együttműködni a világ jóléte és békéje érdekében. A golyóscsap-
ágy funkciója az, hogy helyén tartsa a berendezés tengelyét, mi-
közben lehetővé teszi a tengely szabad forgását. Koreának gördü-
lékeny kapcsolatokat kell ápolnia a nagyhatalmakkal, és golyós-
csapágyként lehetővé kell tennie, hogy a béke szabadon forogjon
körbe a világban.
Hosszú ideje intenzív előkészületeket teszek arra, hogy Korea
betölthesse ezt a szerepet. Támogattam Gorbacsov glasznoszty
politikáját és előrevittem a Szovjetunióval való kapcsolat javítását.
Támogattam Teng Hsziao Ping nyolcvanas évek végén kezdődő
reformjait és nyitási politikáját Kínában. Kínában a tevékenysé-
gemet a Janbian Egyetem támogatásával kezdtem, hogy mérnöki
kollégiumot hozzak létre. Még a Tienanmen téri történések után
is, amikor a külföldi tőke elpártolt Kínától, mi Kínában marad-
tunk, és több százmillió dollárt fektettünk be Huizhuban, Kvang-
tung tartományban.
Ezt nem csupán gazdasági okok miatt teszem. Vallásos ember
vagyok, nem üzletember. A vallásos ember az, aki a jövőbe lát, és
felkészül arra. Oroszország, Kínának, Japánnak és az Egyesült Ál-
lamoknak meg kell tanulnia együttműködni egymással, miköz-
ben a Koreai-félsziget szellemi csapágyát használják. A Koreai-
félsziget sorsa az, hogy a világbéke tengelyévé váljon.
Amikor elkezdtem a Korea és Szovjetunió, valamint a Ko-
rea és Kína közötti kapcsolatok javításán dolgozni, láttam,
303
hogy Koreában nincs orosz vagy kínai szótár, amely alapvető

szükséglet lett volna. Nagyon keveset lehet elérni, amíg meg sem
értjük egymás nyelvét. Amikor hallottam, hogy akadémikusok
egy csoportja előrelátóan elkezdett dolgozni a kínai-koreai és az
orosz-koreai szótáron, támogattam ezt a két projektet. A Kínai-
Koreai Szótár Projektet Hong Il Szuk professzor vezette a Koreai
Egyetem Koreai Kultúra Intézetéből, és az egyetem orosz tanul-
mányok tanszékének számos professzora állt az orosz-koreai szó-
tár kiadásának erőfeszítése mögött. Ezek a szótárak döntő szere-
pet játszanak a két Korea, valamint Kína és Oroszország közötti
kapcsolatokban.
Amikor egy szikla, amely a legmagasabb hegy csúcsán áll,
egyszer lezuhan, egészen a völgy legmélyéig jut. Ez szemlélteti a
nyugati civilizáció változó szerencséjét. Közismert, hogy a nyu-
gat elképesztő fejlődést ért el a tudomány felhasználásával, most
azonban az erkölcsi hanyatlás a völgy mélyére küldi. A völgynek
alja a kelet, amelyik szellemi kultúrát ápolt és fejlesztett több ezer
éven keresztül.
Különösen a Koreai-félsziget az a hely, ahol a keleti és a nyugati
kultúrák találkoznak, ugyanígy itt találkozik a kontinentális és az
óceáni civilizáció. Oswald Spengler történész és filozófus bemuta-
tott egy ciklikus elméletet a civilizációk emelkedéséről és hanyat-
lásáról, amelyben komor képet mutat a demokráciáról, és olyan
kormányzatként írja le, ami a nyugati civilizációt hanyatlásba vi-
szi. Úgy érvelt, hogy a demokráciát a pénz vezérli, és a demokrá-
cia korrumpáló ereje, illetve az erkölcsi hanyatlás jelei magukkal
hozzák a materializmus térnyerését és a tudomány kultuszát. A
mai nyugati kultúrát tekintve megmutatkozik, hogy némely gon-
dolata látnoki volt. Az atlanti civilizáció, amely idáig virágzott,
nyilvánvalóan új kor előtt áll, ami az egyre emelkedő csendes-
304
óceáni civilizáció kora. Ázsia, Koreával a központi szerepben, az

új világtörténelem főszereplőjévé válik. A világ népességének két-
harmada Ázsiában él. Az összes jelentős vallás Ázsiából indult,
amely sokáig szolgáltatta az emberiség szellemi gyökereit.
Elkerülhetetlen, hogy a nyugati és a keleti civilizációk harmó-
niába kerüljenek a Koreai-félszigeten. A világ gyorsan változik, és
a mennyei szerencse Korea irányába halad, egyre növekvő tem-
póval. Azonban ha a Koreai-félsziget megfelelően be akarja tölte-
ni fontos szerepét abban, hogy a világot a káosz korán keresztül
harmóniába és békébe vezesse, akkor jól fel kell készülnie. Le kell
számolnia az előítélettel és önzéssel fémjelzett múlttal, és tiszta
szemmel, illetve új szívvel kell köszöntenie az új kort.
305
Út a szenvedéstől és a könnyektől
a békéhez és a szeretethez
A
koreai nép ezidáig megtapasztalt tragikus történel-
mének mély jelentése van. Korea azért szenvedett
sokat, mert ennek a szenvedésnek kell alappá válnia,
amelyből a világbéke megszülethet. Mivel oly sokáig viselte a
szenvedést és a nehézségeket, Korea most központi nemzetté vál-
hat, amelyből Isten békét hoz a világnak. Noha a koreaiak szám-
talan megpróbáltatáson mentek keresztül, senkit nem tettünk az
ellenségünkké, senkit nem gyűlöltünk. Néhány szomszédunk ne-
hézségeket okozott nekünk, mi azonban sosem tettük őket kien-
gesztelhetetlen ellenségünkké.
A koreai nép kialakította a szív kultúráját, amely képessé tesz
minket arra, hogy megbocsássunk ellenségeinknek. Először ma-
gunkat kell uralni, hogy az ellenséget szeressük és elfogadjuk. Az
egyén csak akkor lesz képes az ellenséget szeretni, ha már győzel-
met aratott saját belső konfliktusai felett.
Az üldöztetést szenvedő emberek vannak legközelebb Isten-
hez. Ahhoz, hogy valaki megértse Isten szívét, meg kell tapasz-
talnia az Ő könnyekkel teli szívét. Ha elveszíti a családját vagy
az országát, még az is sírni fog, aki általában nem ejt könnyeket.
Elkeseredetten és könnyek között fog perelni Istennel. A szenve-
dések közepette átélt nehézségektől zokogni fog szívünk, Isten ál-
dását azonban az ilyen szív kapja meg. Isten a könnyektől átitatott
szívhez jön el. Korea azért lett a mennyei szerencse földje, mert
oly sok könny hullott a koreai nép szívében.
306
A koreaiak tisztelik az elődöket. Bármilyen éhesek legyünk is,

soha nem adjuk el a földet, ahol őseink temetkeztek csak azért,
hogy ételt vegyünk. Történelmünk során megőriztük azt a gon-
dolkodást, amely tiszteli a Mennyet. Modern, civilizált nemzet
vagyunk, amely továbbra is megbecsüli a szellem világát. Amikor
elfogadtuk a buddhizmust és a konfucianizmust, gyönyörű val-
lásos kultúránk jött létre. Nem túl rég a kereszténység és az isz-
lám hagyománya is elkezdett növekedni itt. Mindezek a vallások
konfliktus nélkül élnek együtt Koreában. Elvegyülnek és békében
élnek együtt. Mi tett ilyen különleges néppé bennünket?
A régi időktől kezdve mindig vallásosak voltunk, és szívünk
mindig nyitott volt Isten szavának befogadására. A koreaiak
emellett mindig nagy hangsúlyt fektettek az oktatásra és a kiváló-
ságra. Ennek eredményeképpen a koreai nyelvre és a hangul ábé-
cére Mennyből származó kincsként tekintenek. Nyelvünk gazdag
melléknevekben és határozószavakban, amelyekkel jól ki lehet
fejezni az emberi szívet.
Szeretem az általunk használt hangul ábécét és az ábécé ere-
deti nevét: Hanmindzsongum. Azt jelenti, „megfelelő hangok az
emberek tanításához.” Ez a hangul (a koreai írásmód) alapja. Cso-
dálatos jelentéssel bír. A hangul kiválósága évszázadokat kiállt, és
továbbra is hozzájárul szépségével az emberi kommunikációhoz,
még ebben a digitális korban is. Számomra valóban lenyűgöző,
hogy mássalhangzók és magánhangzók egyszerű kombinációjá-
val az emberek kommunikálni tudnak és a teremtés összes hang-
ját is utánozni tudják.
Az elmúlt harminc év során sokszor mondtam egyhá-
zunk tagjainak más országokban, hogy készüljenek fel a jö-
vőre azzal, hogy megtanulnak koreaiul. Nemrégiben kínai új-
ságírók új kifejezést alkotottak: hallyu, vagyis koreai hullám,
307
amely a modern koreai kultúra gyors ázsiai terjedésére vonatko-

zik. A koreai popzene, tévédrámák és mozifilmek népszerűsé-
ge ugrásszerűen megnövelte a koreaiul tanuló emberek számát.
Most már sokan beszélnek koreaiul Japánban, Mongóliában, Vi-
etnámban, sőt még Afrikában is. Ez sohasem véletlen. A szellem a
szóban lakozik. A japánok azért próbálták olyan keményen meg-
szüntetni a koreai nyelv használatát az erőszakos megszállásuk
során, hogy lerombolják a koreai nép szellemét. A tény, hogy vi-
lágszerte sok ember beszél koreaiul, azt jelenti, hogy a koreai nép
szíve és szelleme virágzik jelen világunkban. Korea kulturális be-
folyása a mennyei szerencsének köszönhetően növekszik tovább.
A koreaiak soha nem akarnak mások terhére lenni. Amikor
Amerikában voltam, láttam a koreai emberek makacs természe-
tét. Az Egyesült Államok olyan ország, ahol sok különféle szoci-
ális biztonsági háló létezik, a koreaiak azonban szinte soha nem
támaszkodnak ezekre. Ahelyett, hogy a kormány támogatásában
bíznának, megtalálják a módját, hogy pénzt keressenek gyerme-
keik felnevelésére, valamint arra, hogy idős szüleikről gondos-
kodjanak. A koreaiak így mutatják meg önállóságukat. Ezt látom
a misszionáriusoknál is, akiket kiküldtünk a világba. Nem félnek
attól, hogy olyan országokban menjenek, amelyekről alig tudnak
valamit. Ez nem csak a misszionáriusokra, de az üzletemberekre
is igaz. Ha egyszer megvan a küldetésük, akárhová kell menniük
a világban, mindent eldobnak és mennek. Nem haboznak vagy
vonakodnak.
A koreaiak olyan vállalkozó szelleműek, hogy a világban bár-
hová elmehetnek, mégis eredményes életet élnek. Szenvedéssel
teli történelmünk megtanította, hogy nincs túl nagy akadály.
Megtanultunk szembenézni a legrosszabb helyzetekkel és legyőz-
ni azokat.
308
A helyi ünnepségek alkalmával az emberek versenyeznek, hogy

a legjobb helyről nézzék az ünneplést. Ez nagyon ön-központú
viselkedés. Az ember, aki csendben leül a legrosszabb helyre, az
lesz az elkövetkező világ vezetője. Az eljövendő korban nehéz sors
vár arra, aki az evésnél is csak magára gondol. Akkor is másokra
kell gondolnunk, ha mindössze egyetlen falat ételünk van. Ha be
akarjuk fogadni a Koreai-félszigetre érkező mennyei szerencsét,
akkor szívünk legmélyén tudatában kell lennünk annak, hogy a
„mások” fontosabbak, mint „önmagam”.
A múltban mindent elvesztettünk, amit szerettünk. Japán erő-
szakos megszállása során elvették országunkat. Országunkat ketté
osztották, és erővel elválasztottak szerető szüleinktől és testvére-
inktől. Korea így a könnyek földjévé vált. Most azonban a vilá-
gért kell sírnunk. Mostantól ahelyett, hogy magunkért ejtenénk
könnyeket, sokkal őszintébben és sokkal elkeseredettebben kell
könnyeket hullatnunk a világ érdekében. Ezt kell tennünk a Kore-
ai-félszigeten, ha továbbra is részesülni szeretnénk a mennyei sze-
rencsében. Ha így teszünk, a Koreai-félsziget mennyei szerencséje
kiárad a világba. A koreaiak előtt nagyszerű lehetőség nyílt arra,
hogy a világbéke korának középpontjában legyenek.
309
A huszonegyedik századi vallás végső célja
A
huszadik század félelmetes változások ideje volt. Több
minden történt abban a száz évben, mint az elmúlt
kétezer év során. A huszadik század a két világháború
kor volt, valamint az az évszázad, amely során a kommunizmus
nagy erőre kapott majd eltűnt. Ebben az évszázadban az emberi-
ség hátat fordított Istennek és anyagi dolgokba temetkezett. Mi a
helyzet akkor a huszonegyedik századdal? Van, aki azt mondja, a
tudomány fejlődése bebizonyította, hogy sok vallásos hittétel csu-
pán babona és lényegtelen a modern világban. Állítom azonban,
hogy a vallás szerepe mindig is jelentős lesz mindaddig, amíg az
emberek spirituális jellege valóság marad, és amíg a béke világa
létre nem jön.
Mi a vallás célja? Elhozni Isten ideális világát. A vallások azért
evangelizálnak, mert növelni akarják az Isten uralma alatt élők
számát. Ha mindenki Isten korlátlan uralma alatt élne, miénk
lenne a béke világa, ahol nincs háború vagy megosztottság. A bé-
kének kell lennie a vallások által követendő végső célnak.
Isten ezt a világot a szeretet és a béke utáni vágyból teremtette.
Ha ragaszkodunk ahhoz, hogy kizárólag a mi vallásunk az egyet-
len út az üdvözüléshez, és ezzel megosztottságot teremtünk, ak-
kor szembemegyünk Isten akaratával. Isten azt akarja, hogy min-
denki keményen dolgozzon a béke, a megbékélés és az együttélés
ügyein. Ha az emberek szerint megosztja a családjukat az, hogy
az egyházba járnak, azt tanácsolom, hogy elsősorban a családjuk-
ra legyenek tekintettel. A vallás csak eszköz, hogy elhozzuk Isten
310
tökéletes világát; magában nem a cél.

Az emberiség sorsa, hogy összehozza mindazon nézőponto-
kat, amelyek egymással szemben állnak. A filozófiának, amely az
emberiséget a jövőbe vezeti, képesnek kell lennie minden vallás
és filozófia egyesítésére. Elmúltak azok az idők, amikor egyetlen
ország az élre áll és vezeti az emberiséget. A nacionalizmus kora
szintén véget ért.
Ha nem vetünk véget annak a kornak, amelyben az embereket
vallások és népek osztják meg, az emberiség nem kerülheti el a
háború megismétlődését. A béke kora semmiképp nem jöhet el,
ha nem lépünk túl bizonyos kulturális szokásokon és hagyomá-
nyokon. Egyetlen olyan ideológia, filozófia vagy vallás, amely a
múltban az emberiséget alakította, sem képes előidézni a jövő-
höz szükséges békét és egyesülést. Új ideológiára és filozófiára
van szükségünk, ami túllép a buddhizmuson, a kereszténységen
és az iszlámon. Egész életemben oly sokszor kértem az embere-
ket, hogy lépjenek túl vallási közösségeik, sőt vallásuk határain is,
hogy szinte a hangom is elment.
A világban kétszáznál is több ország van, mindegyik a maga
nemzeti határaival. A határok elválasztják az egyik országot a má-
siktól, azonban a határok által elválasztott országok nem marad-
hatnak meg örökké. Csak a vallás képes túllépni a nemzeti hatá-
rokon, de a vallások, amelyeknek össze kellene hozniuk az embe-
reket, maguk is számos, egymással csatázó csoportra szakadtak.
Önző gondolkodás lett rájuk jellemző, amely a saját vallásukat
vagy felekezetüket helyezi előtérbe. Elhanyagolják a tényt, hogy a
világ megváltozott, felvirradt az önzetlenség új kora.
Nem lesz könnyű lerombolni a vallások falait, amelyek évez-
redek óta állnak, azonban ezeknek a falaknak le kell dőlniük, ha
a béke világába akarunk lépni. A vallásoknak és felekezeteiknek
311
abba kell hagyniuk értelmetlen harcukat, meg kell találniuk a kö-

zéputat eltérő véleményeik között, és ki kell fejleszteniük konkrét
utakat, hogy előre jussunk a béke világába. Azért, hogy az embe-
riség boldog lehessen a jövőben, csupán az anyagi bőség nem lesz
elegendő. Égetően sürgős, hogy a vallások közötti megegyezés és
a szellemi harmónia révén véget vessünk a modern ideológiák,
kultúrák és etnikumok közötti harcoknak.
Egész életemben a következő felhívást intéztem a sok különféle
vallásos emberhez, akikkel szerte a világban találkoztam: először
is, tisztelnünk kell más vallások hagyományait, és minden tőlünk
telhetőt meg kell tennünk a vallások közötti konfliktus és disszo-
nancia megelőzéséért. Másodszor, minden vallási közösségnek
együtt kell működnie a világ szolgálatában. Harmadszor, minden
vallási vezetőnek együtt kell működnie, hogy olyan struktúrát
alakítsanak ki, amely lehetővé teszi, hogy beteljesítsük közös kül-
detésünket, a világbéke megteremtését.
A jobb szem a bal szemért létezik, a bal szem pedig a jobbért.
A két szem együtt a test érdekét szolgálja. Ugyanezt lehet elmon-
dani a test minden más tagjáról. Semmi sem létezik magáért. A
vallás sem magáért létezik, hanem a szeretetért és a békéért. Ha
egyszer a világbékét beteljesítettük, nem lesz szükség többé val-
lásra. A vallás végső célja elhozni a szeretetteljes és békés emberi
közösség világát. Ez Isten akarata.
Nem könnyű olyan környezetet létrehozni, ahol az emberek
szíve a béke után sóvárog. A folyamatos oktatás az egyetlen meg-
oldás.
Ezért szentelem magam különböző projekteknek az oktatás te-
rületén. A Szanhva Művészeti Iskolát még azelőtt alapítottuk meg,
hogy egyházunk elég erős lett volna, hogy a saját lábán megálljon.
Az iskola az igazság oktatásának szent helye. Melyek azok a
312
legfontosabb igazságok, amiket meg kell tanítani az iskolában? Az

első: megismerni Istent és felismerni létezését a körülöttünk lévő
világban. A második: megismerni az emberek alapvető eredetét,
felelősségünket, és azt, hogy miként tudunk eleget tenni felelős-
ségünknek a világ érdekében. A harmadik: felismerni az emberek
létezésének célját és ehhez megteremteni az ideális világot. Ezeket
a dolgokat csak azután lehet megérteni, ha hosszú időn keresztül
őszintén és odaadóan tanítjuk.
Az oktatás ma arra összpontosít, hogy olyan társadalmat hoz-
zon létre, ahol a nyertes mindent visz: az elsőként célba érők jutal-
ma a boldogság monopóliuma. Ez nem megfelelő mód a gyerme-
kek nevelésére. Az oktatásnak eszköznek kell lennie ahhoz, hogy
olyan világot hozzunk létre, ahol az egész emberiség jól együtt tud
élni. A mostanáig minket uraló oktatási filozófiákat és módszere-
ket át kell alakítanunk olyanokká, amelyek lehetővé teszik, hogy
az emberiség közös céljai felé haladjunk előre. Ha az Egyesült Ál-
lamok csak az Egyesült Államok érdekében oktatna, Anglia pedig
csak Angliáért, sötét lenne a jövőnk.
Az oktatóknak nem szabad azt tanítaniuk, hogyan éljünk ön-
zően, hanem helyette el kell mondaniuk azt a bölcsességet, ami
szükséges a számtalan társadalmi probléma megoldásához, ame-
lyekkel ma szembesülünk. A vallásos oktatók felelőssége még
fontosabb. A vallásos oktatóknak nem kell bonyolult elméleteket,
valamint vallásuk felsőbbrendűségét oktatniuk, sokkal inkább át
kell adniuk diákjaiknak a bölcsességet, hogy szeressék az embe-
riséget és építsék fel a béke világát. Az önzetlenség alapelvét kell
tanítaniuk. Nem várhatunk az emberiségnek boldog jövőt, ha ok-
tatóink nem vállalnak vezető szerepet abban, hogy leszármazot-
tainknak a béke alapelveit megtanítsák.
Az emberiség számára szükséges legfontosabb bölcsesség
313
Isten szívének és ideáljának ismeretéből származik. Emiatt a val-

lás szerepe fontos marad, különösen a huszonegyedik században,
amikor úgy tűnik, a tudomány és a technológia átveszi a vallás
szerepét a világegyetem működésének megértésében. A világban
minden vallásnak meg kell értenie az emberi élet célját, és azon-
nal be kell szüntetniük minden kisebb és nagyobb ellenségeske-
dést. Nem saját dicsőségük védelmében kellene harcolniuk. A
vallásoknak közösen össze kell gyűjteniük bölcsességüket, egye-
síteniük kell energiáikat és szorgalmasan kell dolgozniuk, hogy
kiépítsék az ideális világot. El kell felejteniük a korábbi gyűlöl-
ködéseket és harcokat, és békés megoldásokat kell kidolgozniuk.
Bármennyit is tettünk a világbékéért, mindig akad még tennivaló.
A vallásos emberek, akiknek a küldetése az, hogy az emberiséget
az eszményi világba vezessék, egy pillanatra sem szabad elfeledni-
ük, hogy valójában egyetlen küldetésük az, hogy a béke apostolai
legyenek.
314
A kulturális projektek
Isten kreativitását fejezik ki
1
988-ban Szöul rendezte meg az olimpiai játékokat. Nagy-
szerű lehetőséget láttam ebben, hogy a saját portánkon
békefesztivált tartsunk, ezért szerte a világból egyházunk
sok tagját idehívtam Szöulba az eseményre. Tagjaink segítették a
nemzetközi sportolókat és hivatalos személyeket, köszöntötték az
atlétákat, ételeket szolgáltak fel nekik és koreai látogatásuk alkal-
mával emléktárgyakkal ajándékozták meg őket. Mivel Kína és a
Szovjetunió is részt vettek a játékokon, olyan eseménynek láttam
ezt, amely kritikus változást hozhat a hidegháború korában. Az,
hogy az olimpiai játékokra békefesztiválként tekintettünk, lehe-
tőséget adott arra, hogy harmóniát hozzunk létre a kommunista
blokk és a szabad világ között. A megnyitó ünnepség napján nagy
örömmel ültem a Csamszil Központi Stadion lelátóján. Az olim-
piát követően a játékok energiáját továbbvittem azzal, hogy Kore-
ában megalapítottam az Ilvha Csanma hivatásos futball csapatot.
Az Ilvha csapat számos bajnokságot nyert és egy erős szurkolói
bázist épített fel. Azóta megalapítottuk a Clube Atlético Sorocaba
és a Centro Esportivo Nova Esperanza (CENE) futball csapatokat
Brazíliában, a szamba futball hazájában, amelyeket mind a mai
napig működtetünk. Azért döntöttem futball csapatok létrehozá-
sa mellett, mert szeretem a sportot. Fiatal korom óta élveztem a
sportokat, egy ideig bokszoltam és hagyományos harcművésze-
tet is űztem. A futball azonban az a sport, amelyet még idős ko-
romban is élvezek. Diákkoromban szorgalmasan rúgtam a labdát
315
az iskolaudvaron, most pedig szeretem nézni. Amikor Szöulban

tartották a világbajnokságot, három tévékészüléket állíttattam
egymás mellé, hogy az összes játékot nézhessem. Nem hagytam
ki egyetlen olyan meccset sem, amikor Korea játszott.
A futball az élet mikrokozmosza. Akármilyen jól cselezek a pá-
lyán a labdával, ha az ellenfél csapatából valaki gyorsabb és ügye-
sebb, akkor jön és elveszi a labdát, és egy pillanat alatt minden,
amit addig tettem, hiábavalóvá válik. Úgyszintén, még ha végig
is cseleztem a pályát egész a kapuig és rárúgom a labdát, ha az
a kapufélfát találja el és visszapattan, akkor vége. Rajtam múlik,
hogyan vezetem a labdát, de több emberre van szükség ahhoz,
hogy a labdát a hálóba juttassuk. Olyan csapattársra van szüksé-
gem, mint Ji Sung Park, aki mellettem van a kritikus pillanatban,
vagy olyan valakire, mint Young Pyo Lee, aki ügyesen távol tartja
tőlem a másik csapatot.
A csapat legfontosabb embere az edző, aki a partvonalról fel-
ügyeli az egész csapatot. Az edző nem fut és nem lő gólt, hatalma
azonban nagyobb, mint az összes játékosé együttvéve. Csakúgy,
mint az edző, aki meglát olyan dolgokat is, amit a játékosok nem
látnak, és jeleket ad nekik, Isten is lát olyan dolgokat, amit mi
nem, és ő is jeleket ad nekünk. Ha a játékosok jól követik az edző
útmutatásait, majdnem mindig győznek. Ha azonban az esztelen
játékosok nem értik vagy figyelmen kívül hagyják a jelzéseket, és
a saját fejük után mennek, a csapat csak veszíthet.
A futballnak amellett, hogy olyan sport, ahol versenyeznek,
ahol valaki nyer és valaki veszít, lehetősége van jelentősen befo-
lyásolni az országokat és növelni együttműködésüket a béke érde-
kében. Azt hallottam, hogy kétszer annyian nézték a világbajnok-
ságot, mint amennyien az Olimpiát. Ez jó képet ad arról, mennyi-
en szeretik a futballt világszerte. Ezért, az Olimpiához hasonlóan
316
a futball is képes az országok, etnikumok, vallások és kultúrák

közötti harmóniát elősegíteni. A futballt és az országok közötti
békét potenciálisan erős partnereknek látom.
Pelé, akit 1995-ben Brazília különleges sportminiszterévé ne-
veztek ki, egyszer meglátogatta Koreát és elidőzött Szöul Hanam
Dong negyedében. Az emberek a világ legnagyszerűbb focistá-
jaként emlékeznek rá, az a Pelé azonban, akivel én találkoztam,
a békeaktivista Pelé volt. A világbékét akarta elhozni a futballon
keresztül. Amikor találkoztam vele, nevetve mesélte egyik afrikai
mérkőzésének történetét: „Egyszer Gabonban játszottam, amikor
az ország háborúban állt. Mit gondol, hogyan tudtunk játszani
ott, ahol körbe bombák robbantak? Szerencsére a meccs idejére
tűzszünetet tartottak. Ekkor ismertem fel, hogy a futball több egy
puszta sportnál, amelyben rugdaljuk a labdát. A futball a világ
minden embere által ismert eszköz a világbéke megteremtéséhez.
Ezt követően elhatároztam, hogy mozgalmat kell indítanom a vi-
lágbékéért, a futballon keresztül.”
Pelé annyira lenyűgözött abban a pillanatban, hogy erősen
megragadtam a kezét.
Versengő társadalomban élünk, ahol jócskán van stressz. A
stressz feszültséget okoz életünkben, és megfoszt lelkünk békéjé-
től. Amikor a stressz felgyűlik, az emberek ingerültté válhatnak,
és van, hogy egymással harcolnak. A sport és a művészetek olyan
dolgokra példák, amelyek segítenek csökkenteni stresszünk szint-
jét. Ezek a dolgok segítenek kiereszteni a felgyűlt indulatokat és
összehozzák az emberiséget. A futballcsapatok, szimfonikus ze-
nekarok és balett-társaságok iránti elkötelezettségemnek az oka
az, hogy ezek a tevékenységek eszközök a világbéke létrehozásá-
hoz. Pelé megérti az ilyen gondolkodást.
Miután egyetértettünk ezekben a kérdésekben, Pelé és én
317
létrehoztunk egy új nemzetközi léptékű versenyt, a Béke Kupát,

amely 2003 óta minden második évben versenysorozatokat tart.
A világ minden tájáról híres csapatokat hoztunk Koreába. Emel-
lett a páros években nők számára rendezzük meg a Béke Királynő
Kupa versenysorozatot. 2009-ben rendeztük meg a férfiak első
bajnokságát Koreán kívül. A 2009-es bajnokságot a spanyolorszá-
gi Andalúziában rendeztük meg. A bajnokság összes nyereségét
fejlődő országokban gyermek és ifjúsági futball események támo-
gatására használjuk fel. Különösen jól használhatjuk a focit arra,
hogy a fizikai fogyatékkal élő gyermekeknek ne kelljen feladniuk
az álmaikat.
Az Egyesült Nemzetek menekültszervezetével, az ENSZ Me-
nekültügyi Főbiztosságával együttműködve futball bajnokságot
szerveztünk libériai fiatalok számára. Az ország népét kimerítette
a tizenöt évig tartó törzsi háború. Különös figyelmet kap az ENSZ-
től, drasztikusan csökkenő népessége miatt. A háború tépázta or-
szág gyermekei összegyűltek focizni és békedalokat énekelni. A
labda kergetése során megtanulják a csapatmunka készségeit és
a fair-play szabályait, amelyek szükségesek a törzsek közötti har-
mónia megteremtéséhez.
A Béke Kupa szervezetnek célja egy béke stadion felépítése az
izraeli-palesztin-jordániai régióban, minél közelebb az izraeli-
palesztin határhoz. A stadion szabadon mindenki rendelkezésé-
re állna, békeépítő vállalkozásként. Híres edzőket akarunk hozni
Európából, és futball akadémiát indítani a régió gyermekeinek.
A felnőttek talán fegyvereket akarnak fogni egymásra, a gyerme-
kek azonban a futball stadionba akarnak majd jönni, és labdát
rúgni. Az emberek irreálisnak mondják, és a fejüket rázzák, de
meg fogjuk tenni. Az izraeli kabinet egyik tagja már nyilatkozott,
hogy izraeli területen kellene megépíteni a stadiont, a palesztin
318
kabinet egy tagja szerint palesztin területen. Eltökélt vagyok

azonban, hogy úgy építsük fel, hogy összekösse a két oldalt. Nem
olyan vagyok, akit rákényszeríthetnek, hogy feladja az álmait.
Rendíthetetlen akaratommal olyan álmokat követek, amelyek a
béke világához vezetnek.
Balett akadémiánk létrehozása tökéletes példája ennek az aka-
ratnak. Az emberek azt mondták, nem lehet megtenni. A Uni-
versal Ballet intézményt 1984-ben alapítottuk. Ma Koreában
többen rajonganak a balettért, mint valaha. Amikor először lét-
rehoztuk a balett társaságunkat, balett tekintetében Korea olyan
volt, mint egy kietlen pusztaság. Koreának most már világhírű
balerinái is vannak.
Mindig, amikor balettet nézek, úgy érzem, biztos ilyen a mű-
vészet a Mennyei Királyságban. Amikor a balerina lábujjhegyre
áll, fejét a menny felé tartva, belém hasít, hogy ez a tökéletes póz,
ahogyan Istent kellene tisztelnünk. A heves vágy kifejezése van
benne. A balett által az emberek Isten adta gyönyörű testüket arra
használhatják, hogy Iránta érzett szeretetüket kifejezzék. Ez a mű-
vészet legmagasabb rendű formája.
A Universal Ballet a Hattyúk tava és a Diótörő előadásaival
kezdett. Később műsorára tűzte a Don Quijote-t, Gizelle-t és a sa-
ját eredeti darabjait, a Sim Csangot és Csanhjang szeretetét. Fej-
lődése során elérte az a pontot, hogy most már nemzetközileg
is elismert. A Universal Ballet-t a világ leghíresebb helyszíneire
hívják. Táncosait elismerik az egyedi koreai szépség miatt, amivel
a nyugati balett energetikus mozgását gazdagítják. Dicsérik őket
amiatt, ahogyan a keleti és nyugati stílust összhangba hozzák elő-
adásukban. A Universal Ballet-nek van egy akadémiája Washing-
ton DC-ben. Létrehoztam továbbá a New York City Szimfonikus
Zenekart és az Új Remény énekkart.
319
A művészetek lehetővé teszik, hogy az emberiség visszatükröz-

ze Isten saját kreatív munkájában megmutatkozó magas eszmé-
nyeit. Isten teljes szívét beleadta az emberekbe és a teremtett vi-
lágba, éppen úgy, ahogy a művészek teljes lényüket a munkájukba
fektetik. A Teremtés könyve alapján úgy tűnik, mintha a dolgok
pusztán Isten kimondott szavára létrejöttek volna, azonban ez
egyáltalán nem így történt. Isten minden energiáját felhasznál-
ta a vizek és a szárazföldek megteremtéséhez. Ugyanígy, a bale-
rina mozdulatai a színpadon olyan kreatív folyamat gyümölcsei,
amely teljes odaadást igényel.
Ugyanezt lehet elmondani a futballról. A sikeres futball csa-
pat minden energiáját beleadja a játék kilencven percébe. Táma-
dáskor a játékos az utolsó csepp energiáját is beleadja a futásba,
mintha az élete múlna rajta. Hasonló ez ahhoz, amin Isten ment
keresztül a világ teremtésekor. Kiárasztani mindent, amink csak
van, odaadni magunk teljesen az egyetlen pillanatnak − így érjük
el a nagyszerűséget, így tud az emberiség Istenhez hasonlóvá vál-
ni.
320
A tengerek ura és a világ jövője
A
történelem megmutatta, hogy a tengereket uraló or-
szág a világ vezetője lesz. Vegyük Nagy-Britanniát.
Egyszer régen megtámadták Norvégia és Svédország
felől a vikingek. Később, a tizenhatodik században, nyomban
megkoronázását követően I. Erzsébet felismerte, ha Angliának
nincs uralma a tenger felett, mindent elveszíthet. Megerősítette
országának tengeri politikáját, és eltökélt erőfeszítései révén Ang-
lia erős tengeri hatalommá vált. Tőkét és technológiát mozgósí-
tott, hogy erős hajókat építsenek, a hajókat bátor tengerészekkel
látta el, és kiküldte őket a tengerre. Nem tudták, a tengeren túl mi
vár rájuk, de életük kockáztatásával elindultak. Ennek eredmé-
nyeként Anglia, egy kis szigetország az Atlanti óceánon, gyarma-
tokat gyűjtött minden kontinensen és óceánban, és jókora biro-
dalmat épített ki.
A nyugati civilizáció Angliával a középpontban hatalmas fej-
lődésen ment keresztül a tudomány és a technológia terén. Az
iránytű segítségével az angol hajók a világ számos tájára elutaztak.
Az ország magasan fejlett materiális tudása és technológiája olyan
képességekkel ruházta fel, amellyel az egész világ meghódítására
tört.
Korea és a Kelet legnagyobb része más megközelítést válasz-
tott. A keleti világ a materiális keresése közben nem dobja el a
szellemet. Ha összeütközés van az anyagi és a szellemi között,
a Kelet inkább az anyagiról mond le. Így általános viszonylat-
ban Keleten az élet nehezebb, mint Nyugaton, mivel materiális
321
szempontból kevésbé fejlett. Nyugaton azonban a materiális nem

lesz örökké túlsúlyban a szellemihez képest. Minthogy a teljesen
materiális civilizáció hanyatlást hoz magával, lehetőség adódik,
hogy tanuljon az inkább spirituálisan orientált Kelettől.
A civilizáció Egyiptomból Görögország és Róma irányába fej-
lődött, majd Angliába és az Egyesült Államokba, most pedig a
Koreai-félszigetet körülvevő csendes-óceáni régióban mozog. A
csendes-óceáni kor most nyílik meg, összehozva a nyugati tudo-
mányt és a keleti szellemiséget. Az új korban a vezetők Korea és
ázsiai szomszédjai lesznek. Nem puszta véletlen, hogy Korea és
Japán képes volt a nemzetközi kiválóság szintjére emelkedni rö-
vid idő alatt. Ez a fejlődés történelmi szükségszerűség volt, ami az
ázsiai kort mutatja.
Az Egyesült Államok és Oroszország azonban nem fogja tétle-
nül nézni, ahogy országunk a világban vezető szerepre emelkedik.
Megvan a lehetősége egy jelentős összetűzésnek Korea környé-
kén, amelyben az Egyesült Államok, Japán, Oroszország és Kína
is részt vesz. Kétféleképpen kell felkészülnünk erre az eshetőségre.
Először is, erős kapcsolatot kell kialakítanunk Japán és az Egye-
sült Államok között, és ezt kapcsolnunk kell Oroszországhoz és
Kínához, hogy megvédjük Koreát. Hogyan tudjuk megtenni ezt?
Olyan filozófiával és szívvel, amely egységet teremt. Az egyetlen
filozófia, amely meg tudja előzni a vallások közötti háborút és utat
nyit egy békés világhoz, az, amelyik kinyilvánítja, hogy az embe-
riség etnikumon, nemzetiségen és valláson túlmutatva egységes.
Azért, hogy megóvja magát a háború veszélyeitől, Koreának el
kell ültetnie az egységnek ezt a filozófiáját a világban.
Másodszor, fel kell készülnünk az új óceáni korszakra. A csen-
des-óceáni korszak küszöbön áll. Aki nem képes uralni az óce-
ánt, nem lehet vezető a csendes-óceáni korban. Ha a mennyei
322
szerencse eljön, és nem vagyunk felkészülve, nem tudjuk kihasz-

nálni a lehetőséget. Ha tudjuk, hogy az óceáni kor nemsokára el-
kezdődik, és Korea e kor vezetőjévé akar válni, akkor Koreának
meg kell tennie a szükséges előkészületeket.
Nem a halállomány az óceán egyetlen ajándéka. Még nagyobb
kincs a képessége, hogy energiát tud biztosítani. Ahogy a kőolaj
készletek csökkennek, az energiaforrások válságának érzete nap-
ról napra növekszik. Ha a világ kifogy az olajból, az emberiség
egyszeriben sötétben találja magát. Vannak olyan erőfeszítések,
amelyek alternatív energiát fejlesztenek kukoricából, de ez nem
tűnik realisztikusnak, amikor jelenleg nincs elegendő táplálék a
világ népességének ellátásához. A valódi alternatív energiaforrás
az óceán. A tengerben lévő hidrogénből származó energia képvi-
seli az emberiség jövőjét.
A föld felületének kétharmadát víz borítja. Ez azt jelenti, hogy
az emberiség számára a jövőben szükséges nyersanyagok kéthar-
mada az óceánban van. Az emberiség új jövőjét nem lehet betel-
jesíteni az óceán erőforrásai nélkül. A fejlett országok már most
kitermelik az óceán olaj és földgáz készleteit, és magas áron érté-
kesítik. A világ csak most kezdte felfedezni az óceán erőforrásait.
Közel a nap, amikor az emberiség észreveszi, hogy függ az óce-
ántól.
Az óceáni korszak nem jön el emberi erőfeszítés nélkül. Elő-
ször ki kell mennünk az óceánra. Ki kell mennünk a hajókkal,
és meg kell küzdenünk a hullámokkal. Ilyen eltökéltség nélkül
nem tudjuk felkészíteni magunkat az óceáni korra. Az az ország,
amelyik meghódítja az óceánt, domináns erővé válik a világ-
ban, és azt veszi észre, hogy a világ alig várja, hogy megismerje
a kultúráját és a nyelvét. Koreának a Csendes-óceán legjelentő-
sebb gondnokává kell válnia. Meg kell értenie a Teremtő akaratát,
és jól kell kezelnie az Ő erőforrásait.
323
Nagy lehetőség az óceáni korszakban
A
z óceánok középponttá válhatnak a világ egyesítés-
ében. Ahhoz, hogy birtokoljuk az óceánt, képeznünk
kell magunk, hogy az óceánon ugyanolyan könnyen
élhessünk, mint a szárazföldön. Amikor az embereket horgászni
tanítom, tíz kis hajót küldök ki egy nagy hajóval. Amikor a hajók
elhagyják a kikötőt, a nagy hajó vontatja a kis hajókat. Miután
azonban kijutottak a nyílt tengerre, a kis hajók felelősek magu-
kért. Tudniuk kell a szél irányát, azt, hogy mi van az óceán fene-
kén, és hogy milyen úton haladnak a halak. Mindezt maguknak
kell megtanulniuk.
Szívesen használom azt a kifejezést, hogy Alaszka-szellemiség.
Ez arra az életmódra utal, amikor felkelünk reggel öt órakor, ki-
megyünk a tengerre, és nem is térünk vissza, csak jócskán éjfél
után. Nyáron még ilyenkor is világos van. Az ember addig marad
kinn az óceánon, amíg a napi kvótát ki nem fogta. Nem válhat va-
laki igazi halászemberré anélkül, hogy megtanulná ezt elviselni.
Halat fogni nem sétahajókázás. Akármennyi hal van az óceán-
ban, nem fognak csak úgy beugrani a hajóba. Különleges tudásra
és sok tapasztalatra van szükség. Az embernek tudnia kell hálót
javítani és a horgonykötelet megkötni. Ha valaki intenzív kikép-
zést kap ahhoz, hogy halászemberré váljon, a világon bárhová
elmehet, és emberek vezetőjévé válhat. Halászembernek tanulni
nagyszerű vezetőképzés.
A tenger uralásához hajókra, tengeralattjárókra van szükség,
amelyek a világon bárhová elmehetnek. Korea már most a világ
324
legnagyobb hajógyártó országa. Megvan a lehetősége arra, hogy

nagy tengeri hatalommá váljon. Amire Koreának szüksége van,
az még több ember, akik hajlandóak tengerre szállni. A koreai-
ak Go Csang Ba leszármazottai, aki a kilencedik században élő
tehetős ember volt, nemzetközi tengeri kereskedelmi üzletet mű-
ködtetett, és akit az Óceán Királyának hívtak. Hosszú időkre visz-
szanyúló hagyományunk a tengeri hajózás, a hullámokkal való
küzdelem és a nyertes csaták.
Az emberek félnek a hullámoktól. Amikor a hullámba belekap
a szél, jókora, tarajos hullám lesz belőle. Ilyen hullámok kiala-
kulása szükséges ahhoz, hogy az oxigén a tengerbe keveredjen.
Ha az óceán hosszabb ideig nyugodt, szél vagy hullámok nélkül,
elkezd haldokolni. Ha felismerjük a hullámok értékét, többé nem
félelmetesek. Még ha erős szél fúj is, és a hullámok félelmetessé
válnak, megértjük, hogy ezzel segíti a halak életét. Így a hullámok
is az óceán pozitív jellegét erősítik.
Harminc méterrel az óceán felszíne alatt nincsenek hullámok.
Ha tengeralattjáróval lesüllyednénk az óceán fenekére, ott olyan
hideg lenne, hogy nem lenne szükség légkondicionálásra. A halak
azt a mélységet választják, ahol a hőmérséklet nekik megfelelő, és
ott csodás táncokat járnak, amint csapatokban úsznak kedvenc
vizükben. Hasonlóan a Little Angels legyezős tánccsoporthoz, a
halaknak is színes külsejük van, és gyengéden legyeznek az uszo-
nyaikkal. Gyönyörű és békés ez a környezetben élnek. A világ is
ehhez hasonlóan békés lesz nemsokára.
A tény, hogy az óceáni kor közeleg, azt jelenti, hogy Koreá-
nak nemsokára lehetősége lesz a világ megváltoztatására. A fél-
szigeteken elhelyezkedő országokban élőknek a történelem során
meg kellett birkózniuk a szárazföld felől és a tenger felől érkező
támadásokkal egyaránt. Túlélésükhöz bátraknak kellett lenniük,
325
és ki kellett alakítaniuk egy markáns nemzeti jelleget. Nem vélet-

len, hogy a civilizációk olyan félszigetek országaiban fejlődtek ki,
mint Görögország vagy Olaszország. Azért virágozhatott a civili-
záció ezekben az országokban, mert megvolt a vállalkozó szellem,
a kemény, kalandos szellemiség, ami szükséges ahhoz, hogy befo-
lyásukat elterjessze a kontinensen és a tengeren egyaránt.
Hallottak már a Fekete Áramlatról? Keleten Kurosio néven is-
merik ezt a csendes-óceáni áramlatot, amely négyezer kilométert
tesz meg évente, a Hold gravitációs mozgása révén. Ez az áramlat,
amely körbe-körbe halad a Csendes-óceánban, több mint elké-
pesztő.
A világ összes óceánját ugyanaz az erő mozgatja, mint a Feke-
te Áramlatot. Ha ezek az áramlatok nem léteznének, az óceánok
nem mozognának és meghalnának. Ahogyan még a legnagyobb
és legerősebb folyóknak is végül a tengerbe kell folyniuk, ugyanígy
még a legnagyobb óceánoknak is összhangban kell mozogniuk az
olyan áramlatokkal, mint a Fekete Áramlat. A koreai embereknek
olyanná kell válniuk, mint a Fekete Áramlat, és áramoltatniuk kell
békeszerető kultúrájukat, hogy befolyásolják vele az egész világot.
A világban az erő forrásává kell válnunk, azzá a hellyé, ahol min-
den életerő békés koncentrációban találkozik.
Sokszor jártam Korea déli partjain, hogy megtaláljam azt a he-
lyet, amelyik a csendes-óceáni civilizáció központja lehet, és úgy
gondolom, Joszu és Szuncson alkalmasak erre a feladatra. Joszu
partjánál a tenger nyugodt, tiszta, tükörsima. Sim Ji Szun tenger-
nagy itt szenvedett súlyos vereséget a japánoktól az 1600-as évek
végén, itt is halt meg csatában. Joszu történelmét tengeri csaták
tarkítják; itt találkozik össze a Jongnam és a Honam régió. Pont a
Dzsiri hegyet övező dombság lábánál fekszik, ahol a baloldaliak
és a jobboldaliak a koreai háborút követően összecsaptak. Ilyen
326
értelemben ezt a földet átitatja népünk fájdalma.

A Szuncson öbölnek, amelyik híres nádasairól, gyönyörű és vi-
lághírű tengerpartja van. Kinn a tengeren, a napfényben csillámló
tiszta vízben sok különféle halat lehet fogni. Az öböl csendes vizé-
ben ehető kagylók és barnamoszat nő. Az apálykor visszahúzódó
tenger nagy sík területei mindenféle kagylókkal és kis polipokkal
vannak tele. Bejártam az ottani tengert és felmásztam a hegyekbe
is, és nyilvánvaló, hogy olyan gyönyörű vidék ez, ahol minden
megvan az eljövendő csendes-óceáni korszakhoz.
Jelenlegi tevékenységeim Korea déli partvidékére, elsősorban
Joszura összpontosulnak. Ennek előkészítéseként jó pár hónapig
éltem a Gomun szigeten és a környék más szigetein. Az ott élő és
évtizedek óta gazdálkodó, halászó embereket tanítóimnak tekin-
tem. Egyszerű fogadókban étkeztem és szálltam meg, miközben
mindent részletesen tanulmányoztam. Nem csupán könyvekből
tanultam. Elmentem mindenhová, saját szememet és lábamat
használtam, hogy mindent megvizsgáljak. Ennek eredményeként
tudom, hogy hol milyen halat lehet fogni az óceánban, milyen
fák nőnek a hegyekben, és ismerem a házat a szigeten, ahol az a
szélütött öregember lakik magában.
Aznap, amikor befejeztem a déli partnál tanulmányaimat, a
falu polgármesterét magammal vittem repülővel Alaszkába. Min-
dent megtanított nekem, amit csak tudott, így viszonozni akar-
tam szívességét úgy, hogy átadom neki mindazt, amit Alaszkáról
tudok. Alaszkában horgászni mentünk, meséltem neki a különfé-
le halakról, arról, hogy miként lehet kifogni őket. Ha keveset tu-
dok is valamiről, kényelmetlenül érzem magam, ha nem osztom
meg azt másokkal.
Nem sokkal azt követően, hogy Joszut fejleszteni kezdtem, ki-
választották egy 2012-ben tartandó nemzetközi tengeri kiállítás
327
helyszínéül. Az olimpiai játékokkal és a futball világbajnokság-

gal együtt a nemzetközi kiállítások alkotják a három legnagyobb,
globális léptékű fesztivált. A Joszu Expo 2012 hat hónapja alatt
a Nemzetközi Kiállítási Iroda 154 országa különféle kiállításokat
rendez. Ez a világ figyelmét Joszura összpontosítja, a fejlett or-
szágok technológiája és kultúrája Joszuba áramlik. Volt már úgy,
hogy felpillantottak az égre, és látták, amint a felhők elképesztő
sebességgel vonulnak? Ha a felhőket egyszer elkapja a szél, gyor-
san mozognak hegyek és óceánok felett. Most nem a tétovázás
ideje van. A felhőhöz hasonlóan a mennyei szerencse a világot
Joszu és a Koreai-félsziget irányába fogja fújni.
Azt tervezem, hogy a déli partvidék szigeteit hidakkal kötjük
össze, és lakásokat építünk, ahová a hajózást kedvelő emberek
szerte a világból eljöhetnek, és ott maradhatnak. Nem csak a szó-
rakozást szolgálják majd ezek a lakások. Jönnek majd amerikaiak,
németek, japánok, brazilok és afrikaiak. Lehet, hogy külön ha-
jókon mennek ki horgászni, azonban azt akarom, hogy ugyan-
abban az épületben lakjanak, hogy megmutassák, az emberiség
egyetlen család.
Az óceáni kor a repülés és az űrutazás korszaka is lesz. Eljön
az idő, amikor a repülési technológia feltétlenül szükségessé válik.
Túl késő lesz Koreának akkor felkészítenie az űr iparát, ha most
nem kezdi el. Gimpoban, Kjunggi tartományban légügyi ipari
parkot készítek elő. A világhírű Sikorsky helikoptereket tervezem
gyártani. Hamarosan eljön az idő, amikor Korea Taeguk12 jelét
viselő helikopterek szállnak az égen és a tengerek felett, szerte a
világban.
12 Korea zászlójának vörös és kék szimbóluma
328
Egyetlen pitypang értékesebb, mint az arany
A
modern társadalom három legnagyobb kihívása a
környezetszennyezési problémák megoldása, a tuda-
tosság megteremtése a környezet megóvására és az
élelmiszertermelés növelése. Ha bármelyiket elhanyagoljuk, az
emberiség ki fog halni. A föld már eddig is nagy károkat szen-
vedett. Az anyagi birtoklás iránti végtelen mohóság a levegő és
a vizek komoly szennyezésével járt, ami lerombolja a természe-
tet, beleértve a minket védő ózonréteget. Ha a jelenlegi trendek
folytatódnak, az emberiség képtelen lesz elkerülni az anyagi javak
mértéktelen hajszolásának következményeit és csapdáit.
Az elmúlt húsz évben azon dolgoztam, hogy fenntartsuk és
megóvjuk Brazília Pantanal régióját. A Pantanal, ami Brazília, Bo-
lívia és Paraguay területén nyúlik el, a világ legnagyobb vizenyős
területe. A UNESCO világörökségi helyszínként tartja nyilván.
Globális környezetvédelmi mozgalmat vezetek a Pantanal élőlé-
nyeinek érintetlen, Isten által létrehozott állapotának megóvása
érdekében.
A Pantanal, ahol a tenger, a szárazföld, az állatok és a növé-
nyek harmóniában élnek, igazán fenséges hely. Az olyan egysze-
rű szavak, mint gyönyörű vagy fantasztikus, korántsem fejezik
ki az értékét. A területről készült légi fotók olyan gyönyörűek,
hogy a belőlük készült gyűjtemény egyike a legnagyobb pél-
dányban eladott albumoknak. A Pantanal az emberiség kincses
ládája, ahol olyan ritka fajok élnek, mint a fehérarcú kapucínus
majom, a vörös bőgőmajom, a makaó, a jaguár, az anakonda,
a strucchoz hasonló rea és a kajmán.
329
A Pantanal növény- és állatvilága és az Amazonas medence

olyan állapotban léteznek, mint a teremtés idejében. A Pantanal
– édeni. Az emberek rengeteg dolgot leromboltak Isten teremté-
séből. Túl sok növény és állatfaj pusztult ki az ember mohósága
miatt. A Pantanalban azonban megmaradtak az eredeti formák,
amit Isten hozott létre. Dolgozom egy madárház és egy rovarház
létrehozásán a Pantanalban, hogy megmentsük ezeket a különle-
ges fajokat a kipusztulástól.
Azon túl, hogy rengeteg növény és állat élőhelye, a Pantanal
a föld fontos oxigénforrása, és egyben az üvegházgázok egyik
legfőbb elnyelő helye. A „világ tüdeje” és „a természet szivacsa”,
amely bármely más területnél több oxigént termel. Az ipari fejlő-
dés miatt azonban a Pantanal gyorsan változik. Ha lerombolják az
Amazonas régiót, amely a föld ilyen nagy mennyiségű oxigénjét
biztosítja, az emberiség sötét jövő elé néz.
A Pantanalban mintegy 3600 halfaj él. Az egyik aranyszínű hal
a doradó, ami gyakran húsz kilósnál is nagyobbra megnő. Amikor
egy doradó első alkalommal ráharapott a horgomra, úgy éreztem,
mintha beszippantaná a testem a folyóba. Többször kiugrott a víz-
ből, miközben teljes erőmből tekertem fel a zsineget. Jó pár ugrás
után még mindig maradt bőven ereje küzdeni. Olyan erős volt,
hogy inkább tűnt medvének vagy tigrisnek, mint halnak.
A Pantanal tavai mindig tiszták. Bármi is kerül a vízbe, a víz
nemsokára ismét tiszta lesz. A víz azért tisztul meg olyan gyor-
san, mert nagyon sok különböző halfaj él együtt. Minden faj más-
sal táplálkozik. Bonyolult rendszerben élnek együtt, és elnyelnek
minden organikus szennyeződést, amely a vízbe kerül. Magával a
táplálkozással tartják tisztán a vizet. A halak nagyon különböznek
az emberi lényektől. A halak nem saját magukért élnek. Azért él-
nek, hogy megtisztítsák a környezetet és jobbá tegyék.
330
Egy vízijácint levelének fonákja a Pantanal őserdejében fekete

a bogaraktól. Ha a bogarak ott maradnának, a jácint nem tudna
életben maradni, van azonban egy olyan hal, amelyik megeszi a
levelekről a bogarakat. Így a bogarak, a jácint és a hal is él. Ilyen a
természet. Egyetlen teremtmény sem él magáért, hanem egymá-
sért élnek. A természet megtanítja számunkra ezt az óriási leckét.
Bármennyi hal van a Pantanalban, ha az embereknek megen-
gedik, hogy ott halásszanak, a populáció szükségszerűen csök-
kenni fog. A halak megóvása érdekében halfarmokat kell kiala-
kítanunk. Mivel a Pantanal halai oly értékesek, sok halfarmot
kell létrehoznunk. Hasonló létesítmények szükségesek a rovarok,
madarak és emlősök megóvásához. A rovarok tenyésztése segít
növelni a madárpopulációt. A Pantanal tökéletes környezetet
biztosít mindezen élőlények számára, és a populáció növelésére
összpontosítva az emberiség további évszázadokig élvezheti őket.
Nem csak a halállomány bőséges a Pantanalban. A folyópar-
tokon ananász, banán, és mangó fák nőnek. A rizs olyan bősé-
gesen terem, hogy egy évben háromszor is lehet aratni, még ön-
tözés nélküli földeken is. Ilyen gazdag itt a termőföld. Az olyan
növények, mint a bab vagy kukorica, pusztán a földön elhintve
termeszthetők; nagyon kevés emberi munkára van szükség.
Egy alkalommal, miközben a Paraguay folyón lefelé hajóz-
tunk, megálltunk a parthoz közel eső háznál. Az ott élő gazda
látta, hogy éhesek vagyunk, kiment a földre és kiásott egy édes-
burgonyát. Akkora volt, mint egy görögdinnye! Elmondta, hogy
ha a gyökerét a földben hagyja, jó pár évig termeli a burgonyát. A
gondolat, hogy évenkénti ültetés nélkül lehet burgonyát begyűjte-
ni, erős vágyat keltett bennem, hogy elvigyem olyan országokba,
ahol kevés az élelem.
A vizenyős területek fejlesztését pártoló emberek az ilyen
331
fejlesztések gazdasági előnyeit emelik ki. A Pantanal azonban szá-

mos gazdasági előnnyel szolgál pusztán vizenyős területként is.
A területen szűz ébenfa erdők vannak, a fa anyaga súlyos, nagy
sűrűségű. Az ott élők szerint akár karót is szúrhatunk a fába, még-
is száz évnél is tovább fog élni. A fákból ében készül, ami nem
rothad el, és azt mondják, tovább tart, mint a vas. Olyan nagyok
ezek a fák, hogy nem éri át őket az ember karja. Képzeljék, mi-
lyen az egész erdő, amely tele van ilyen értékes fákkal. A Pantanal
négyszáz hektárnyi területét beültettük ébenfa magoncokkal. A
fák, amiket egyházunk tagjai ültettek, még gyönyörűbbé tették a
Pantanalt.
Az emberi önzés teszi tönkre a természetet. A leggyorsabban
elérhető gazdasági sikerért való emberi versengés okozza a föld
környezetének károsítását. Nem engedhetjük, hogy tovább ron-
gáljuk a földet. A vallásos embereknek a természetvédelem erő-
feszítéseinek élére kell állni. A természet Isten teremtése és az Ő
ajándéka az emberiségnek. Gyorsan kell dolgoznunk, hogy ráéb-
resszük az embereket a természet értékére, és az égető szükségre,
hogy helyreállítsuk abba a gazdag és szabad állapotba, amit a Te-
remtéskor élvezett.
Mivel széles körben ismertté vált, hogy a Pantanal valóságos
kincstár, harc kezdődött a jövőjéről. A hely, amelyet meg kell vé-
denünk, mohó emberek csatamezőjévé válhat. Az elmúlt tíz év-
ben a világ számos országából vezetőket vittem a Pantanalba, és
szponzoráltam a régió védelme, valamint a világ más területein a
környezet védelme érdekében folytatott tárgyalásokat. Dolgozom
azon, hogy megállítsuk a Pantanal pusztítását, amit az emberek
könyörtelen anyagi vágyai hajtanak.
Amint a környezeti problémák egyre súlyosabbá válnak, sok
környezetvédő csoport bukkan elő. A legjobb környezetvédelmi
332
mozgalom azonban az, amelyik a szeretetet terjeszti. Az embe-

rek gondoskodnak azokról a dolgokról, amelyek a szeretteikhez
tartoznak, de nem törődnek a természeti környezettel, amit Is-
ten teremtett. Isten ezt a környezetet az emberiségnek adta. Az
Ő akarata volt, hogy használjuk a környezetet élelemszerzésre,
hogy bőségesen legyen élelmünk, és hogy átéljük a létezés örömét
a természet szépségében. A természet nem olyasmi, amit egyszer
használunk, majd kidobjuk. Ahogyan mi, úgy utódaink számos
eljövendő nemzedéke is számít rá.
A természet megóvásához a legrövidebb út az, ha a szívünkben
szeretni tudjuk a természetet. Képesnek kell lennünk arra, hogy
könnyet ejtsünk akár egyetlen fűszál látványától is, amit az úton
sétálva pillantunk meg, vagy arra, hogy megöleljünk egy fát és
zokogjunk. Meg kell értenünk, hogy Isten lehelete rejtőzik min-
den egyes sziklában, minden egyes szélrohamban. A természettel
törődni, a természetet szeretni annyi, mint Istent szeretni. Tud-
nunk kell minden egyes Isten teremtette lényt szeretetünk tárgya-
ként látni. Kinyílt szellemi szemeinkkel láthatnánk, hogy egyetlen
pitypang az út szélén értékesebb, mint a királyok aranykoronái.
333
Megoldás a szegénységre és az éhezésre
H
a valaki soha nem éhes, nem ismerheti Istent. Ami-
kor éhesek vagyunk, lehetőség nyílik, hogy Istenhez
a lehető legközelebb legyünk. Ha ilyenkor képesek
vagyunk mindenkire alázatosan családtagként tekinteni, és ki-
fejezni segítőkészségünket, valószínűbb, hogy élelemhez jutunk.
Ilyen helyzetben fontos megőrizni a jóság együttérző szívét.
Az éhezés nem csupán a világ kevésbé fejlett területeire jellem-
ző téma. Vannak több millió alultáplált és éhes ember az Egyesült
Államokban is, amely a világon az egyik legmagasabb életszínvo-
nalat képviseli. Amikor az Egyesült Államokba mentem, első pro-
jektjeim között teherautókat vásároltam, hogy a szegények között
élelmet osszunk szét.
Az elszegényedett országokban a helyzet sokkal rosszabb. Ha
a világ helyzetére tekintek, érzem, hogy elegendő élelmiszer ellá-
tást biztosítani a legégetőbb probléma. Az élelmiszerválság meg-
oldását nem lehet egyetlen pillanatra sem félretenni. Jelenleg is
naponta mintegy húszezer ember hal meg világszerte az éhezés
miatt. Nem lehetünk érzéketlenek csupán azért, mert mi és köz-
vetlen családunk nem szembesül az éhezéssel.
Az élelmiszerkészletek egyszerű szétosztása azonban önmagá-
ban nem oldja meg az éhínséget. A problémát sokkal alapvetőbb
megközelítéssel kell kezelni. Két alapvető és konkrét módszeren
gondolkodom. Az első az, hogy bőséges élelmiszerkészleteket ho-
zunk létre olcsón, a második pedig olyan technológiák megosztá-
sa, amellyel az emberek maguk legyőzhetik az éhezést.
334
Az élelmiszer kérdése a jövőben nagyon súlyos válságot hoz

majd az emberiségnek. Nem építhetjük fel a béke világát anélkül,
hogy előtte megoldanánk az élelmiszer kérdését. Az egész embe-
riség számára elegendő élelmiszerkészlet nem termelhető meg a
jelenleg elérhető korlátolt mennyiségű földterületen. Az óceánok-
ra kell tekintenünk a megoldásért. Emiatt derítettem fel az óceá-
nokat az elmúlt pár évtizedben.
Alaszkában a negyven centinél kisebb tőkehalat trágyának
használják fel. Nagyszerű étel lehetne, az emberek azonban nem
tudják, hogyan kell elkészíteni, ezért csak trágyaként használják
fel. Csupán húsz vagy harminc éve megkérhettük a nyugati népe-
ket, hogy adják oda az ökör farkát és ingyen odaadták. A koreaiak
nagyon szeretik a tehenek csontjából és belsőségeiből készült éte-
leket, a nyugatiak egy része azonban nem tudja, hogy ezek ehe-
tőek.
Ugyanez igaz a halakra is. Körülbelül a világ összes halfogá-
sának 20 %-át kidobjuk. Amikor ezt látom, azokra az emberekre
gondolok, akik éhen halnak, és ez fáj nekem. A hal sokkal meg-
bízhatóbb fehérjeforrás, mint a marhahús. Milyen nagyszerű len-
ne, ha hal-sütiket készítenénk vagy halvirslit, és ezt adnánk az
elszegényedett vidékek népeinek!
Amikor ez a gondolat az eszembe ötlött, projektekbe kezdtem,
hogy feldolgozzunk és tároljunk nagy mennyiségű halat. Semmi
jó nincs abban, hogy nagy mennyiségű halat fogunk, ha a kifo-
gás után nem tudjuk megfelelően kezelni. Még a legjobb halat
sem lehet eltartani nyolc hónapnál tovább. Még lefagyasztva és
a mélyhűtőbe téve is, a levegő bejut a jég repedésein keresztül és
a víz elszökik. Önthetsz vizet a halra és újra fagyaszthatod ismét,
addigra azonban a legjobb ízek már elvesztek, és a halat akár ki is
lehet dobni.
335
Összegyűjtöttük a kidobott halakat, és kutattuk, miként lehet

halport készíteni belőle. Olyasvalamit kutattunk, amit még az
olyan fejlett országok, mint Németország vagy Franciaország sem
tettek. A porrá alakított halat könnyen lehet szállítani és tárolni,
még forró és párás klímájú helyeken is. A halpor 98% protein,
minden élelmiszer között az egyik legmagasabb a fehérje tartal-
ma. Emiatt lehet arra használni, hogy megmentsük az embereket
az éhhaláltól. A halporból kenyeret is lehet készíteni. Továbbra is
keressük a módját, hogyan tehetnénk széles körben elérhetővé a
világ elszegényedett országai számára.
Az óceán végtelen élelmiszertartalékokkal rendelkezik, de a
legjobb megoldás az emberiség megmentésére az élelmiszer vál-
ságtól a halfarm. Előre látom, hogy lesznek a mai nagyvárosi fel-
hőkarcolókhoz hasonló épületek, amelyekben halfarmok működ-
nek majd. Vízvezeték rendszer segítségével tarthatunk halfarmo-
kat magas épületekben, vagy akár hegytetőkön is. A halfarmokkal
több mint elégséges élelmet állíthatunk elő az emberiség összes
népének táplálásához.
Az óceán áldás, amit Isten hagyományozott ránk. Ha kimegyek
az óceánra, teljesen feloldódom a halászatban. Mindenféle halat
fogtam, különböző országokban. Többek között azért halászom,
hogy tanítsam azokat, akik nem tudnak halászni. Dél-Ameriká-
ban hónapokat töltöttem azzal, hogy megmutassam a helyieknek
a módszereimet. Vittem magammal összegabalyodott halászhá-
lót, és három vagy négy órát azzal töltöttem, hogy megmutassam
nekik, hogyan kell kibogozni.
Ahhoz, hogy megfelelő élelmiszerkészleteket biztosítsunk ol-
csón, az emberiségnek fejlesztenie kell az óceánt. Az óceán és a
nagy füves területek, amelyek még a történelem előtti állapotban
vannak − ezek vagyonunk végső tárházai. Ez a feladat azonban
336
nem lesz könnyű. Azt követeli meg, hogy olyan helyekre men-
jünk, amelyek olyan forrók és párásak, hogy még erős elkötele-
zettséggel is nehéz lesz mozogni és dolgozni. A trópusi régiók
füves területeit nem fejleszthetjük az emberiség szenvedélyes és
odaadó szeretete nélkül.
A brazíliai Jardim épp ilyen hely. Meglehetősen nehéz ott az
élet. Az éghajlat forró, a bogarak pedig, amelyeknek még nevük
sincsen, folyamatosan csípnek. Ott éltem, és összebarátkoztam a
hely különféle teremtményeivel. Mezítláb sétáltam, talpam alatt
éreztem Jardim vörös földjét; épp úgy néztem ki, mint egy pa-
rasztgazda. Amikor a folyóhoz mentem halászni, úgy festettem,
akár egy helyi halászember. Amikor a helyiek ránk néznek, és azt
mondják, „Igazi földműves vagy” vagy pedig „Igazi halász vagy”
− csak ekkor leszünk alkalmasak arra, hogy megkapjuk a tudásu-
kat, valamint megosszuk velük a saját tudásunkat. Ezt nem teheti
meg olyasvalaki, akinek nyolc óra alvásra van szüksége tiszta és
kényelmes ágyban, három kiadós étkezést igényel minden nap és
árnyékos fa alatt szunyókál délután.
Amikor Paraguayban egy projekten dolgoztunk, tagjaink egy
csoportja és jómagam egy kis kunyhóban éltünk, Olimpo-ban,
közel a Paraguay folyóhoz. Csak egy vécé volt, minden reggel egy-
mást váltva használtuk. Minden hajnalban három órakor keltem
fel, tornáztam, majd horgászni mentem. Emiatt a velem együttlé-
vő tagok nagyon nehéz időszakon mentek keresztül. Mindenna-
possá vált, hogy kora reggel csalit aprítanak, mielőtt még teljesen
felébredtek volna.
Amikor vízre szálltunk a hajóval, jó néhány más birtokon
keresztül kellett mennünk a kikötőig. Nehéz volt a teljes sötét-
ségben kinyitni a birtokok kapuit. Egyik reggel, amint a tagok
az egyik lakattal ügyetlenkedtek és képtelenek voltak kinyitni,
337
rájuk rivalltam: „Mi a csudát csináltok?!” Olyan hangosan és va-

dul kiáltottam, hogy magam is meglepődtem, és ez bizonyára ne-
héz lehetett számukra.
Azonban úgy érzem, egyetlen másodpercet sem vesztegethe-
tünk. Nincs időm a tétlen álldogálásra. Tisztán látom mindazokat
a feladatokat, amelyeket be kell teljesítenem, mielőtt a béke világa
eljöhetne, így a szívem mindig siet.
Amikor hajnal előtt ott a folyón horgásztam, a szúnyogok sö-
tét felhőként rajzottak. Fullánkjuk olyan éles volt, hogy átdöfték
a farmernadrágot is. A hajnalt megelőző sötétségben nem láttuk
a horgászzsinegünkön az úszót, így fehér műanyag zacskókat kel-
lett rákötöznünk. Annyira siettem, hogy még a napfelkeltét sem
tudtam kivárni.
Mind a mai napig hiányzik Jardim. Hiányzik minden, ami ott
volt. Ha becsukom a szemem, még mindig érzem az arcomon
Jardim melegét. Testem apró kényelmetlensége semmiség volt. A
test szenvedése gyorsan elmúlik. Ami fontos, hogy egy nap ez a
hely fontos szerepet tölt majd be a világ szolgálatában. Létem Jar-
dimban szívemet nagy boldogsággal töltötte el.
338
Nem csupán kenyeret adni −

megtanítani a kenyér készítését
A
z éhínség problémájának megoldásához a szívünkben
türelmesnek kell lennünk, hogy tudjunk magokat
ültetni. A magokat elvetik, majd láthatatlanul a föld
alatt várakoznak, amíg ki tudnak csírázni és áttörik külső burku-
kat. Hasonlóképpen, jobb megtanítani egy embert arra, hogyan
ültessen és arasson búzát, és utána hogyan készítsen kenyeret,
mint egy darab kenyeret adni egy haldokló embernek. Az első út
jóval nehezebb lehet, de ez az egyetlen mód ahhoz, hogy elérkez-
zünk a világ éhezésének alapvető és fenntartható megoldásához.
El kell kezdenünk most tanulmányozni a klímát, a talajt és az em-
berek karakterét az éhezéstől szenvedő területeken.
Afrikában van egy fafaj, amit moringának hívnak. A kongói
emberek ennek a fának magas tápértékű leveleivel táplálják a mar-
hákat, hogy felhízlalják őket, mielőtt a piacra viszik. A fa leveleit
malomkövek közt összezúzzák, olajat adnak hozzá, és tésztában
megsütik. Lehet, hogy jó ötlet moringa fa ültetvényeket létrehoz-
ni és port készíteni az egész fából, a mérgező gyökér eldobását
követően. A porból kenyeret lehet készíteni. Az édesburgonyára
hasonlító csicsóka is nagyon gyorsan nő az elvetést követően. Há-
romszor akkora termést lehet aratni belőle, mint más, az éhezők
segélyezésére használt növényfajokból. A sok csicsóka termeszté-
se egy másik lehetőség, amely hozzájárul az éhezés problémájá-
nak megoldásához.
Jardimban a gazdálkodásban nagyméretű földigilisztát
használnak, ami a földet teljesen termékennyé teszi. Ez a giliszta
339
csak Dél-Amerikában él, de talán tanulmányozatnánk az ökoló-

giáját és más területeken is használhatnánk a mezőgazdaság segí-
tésére. Mato Grosso-ban koreaiak tanulmányozzák a selyemher-
nyókat. Amennyiben a selyemhernyó tenyésztés sikeres lesz ott,
olcsón lehet majd selymet előállítani és értékesíteni, hogy élelmi-
szert vásároljunk.
Nincs könnyű megoldás a világ éhezésének problémájára. Az
embereknek minden országban eltérő az ízlésük és különbözőek
a szokásaik, mások a növények és az állatok. A fontos szempont
az, hogy törődjünk embertársainkkal. Először ki olyan szívvel kell
élnünk, hogy amikor mi magunk eleget eszünk, gondoljunk má-
sokra is, akik éheznek, és azon gondolkodjunk, hogyan tudnánk
segíteni nekik. A valódi béke nem jön el, amíg az emberiség nem
oldja meg az éhezés problémáját. Ha a szomszédom az éhhalál
szélén van, nem beszélhetünk békéről.
Fontos megtanítanunk azokat a készségeket, amelyek szüksé-
gesek ahhoz, hogy önellátókká váljunk az élelmiszer előállítás-
ban, valamint hogy eljuttathassuk az élelmiszert közvetlenül a
rászorulóknak. Ahhoz, hogy ilyen készségeket tanítsunk, iskolá-
kat kell építenünk távoli területeken, hogy leküzdjük az írástudat-
lanságot. Műszaki iskolákat kell alapítani, hogy az embereknek
átadjuk önmaguk fenntartásának képességét. A nyugatiak, akik
Afrikát és Dél-Amerikát meghódították, nem adtak technológiát
az ott élő embereknek. Pusztán munkásoknak használták őket,
miközben arra törekedtek, hogy kiássák és elvigyék a földbe rej-
tett erőforrásokat. Nem tanították meg az embereknek, hogyan
kell gazdálkodni, hogyan kell gyárat működtetni. Ez így nem
volt helyes. Egyházunk, külföldi missziós munkák kezdetétől, is-
kolákat alapított az olyan helyeken, mint Zaire, Kongó, Guyana,
Paraguay, Brazília, hogy mezőgazdasági és ipari technológiát ta-
nítson.
340
Az éhezőket sújtó másik probléma az, hogy nem engedhetik

meg maguknak a megfelelő orvosi ellátást, ha megbetegszenek.
A világ másik felén a fejlett országokban a gyógyszerek túlzott
mértékű használatát látjuk, az éhezők azonban gyakran meghal-
nak amiatt, hogy nem tudják megfizetni az olyan egyszerű gyógy-
szereket, amelyekkel a hasmenést vagy a megfázást kezelik. Kór-
házakat és rendelőket kell létesítenünk a krónikus betegségektől
szenvedők ápolásáért.
Brazíliában a Jardim régióban az Új Remény Farmokat modell-
ként hoztam létre, hogy megmutassam, hogyan tud az emberiség
együtt élni. Nagy kiterjedésű földet műveltünk meg, hogy gaz-
daságot hozzunk létre, a magasabb területen pedig szarvasmar-
ha telep van. Noha az Új Remény Farmok Brazíliában vannak,
nem csak a braziloké. Bárki, aki éhezik, elmehet az Új Remény
Farmokra, dolgozhat és táplálkozhat. A világ minden tájáról és
minden fajából mintegy kétezer ember ehet és alhat ott mindig.
Iskolákat fogunk létrehozni az általános iskolától az egyetemig.
Az embereket megtanítjuk, hogyan kell gazdálkodni és állatot te-
nyészteni. Megtanítjuk azt is, hogyan kell fákat telepíteni és ne-
velni, valamint halat fogni, feldolgozni és eladni. Nem csak egy
gazdaságunk van; a folyó szomszédságában lévő számos tóban
haltenyészeteket és horgász telepeket létesítünk.
Paraguay Chaco régiója az ország 60 százalékát elfoglal-
ja, mégis, ez elhanyagolt földterület volt. A Chaco régió akkor
alakult ki, amikor a tenger szintje megemelkedett, és elöntötte
a szárazföldet; még most is sós víz tör fel, amikor a földet ás-
sák. A hetvenes éveimben jártam, amikor először Paraguayba
mentem. Ezen a hosszú ideje elhanyagolt területen az emberek
elmondhatatlanul elszegényedtek. Nagy szívfájdalmat oko-
zott látnom őket. Őszintén segíteni akartam nekik, ők azonban
nem voltak készek elfogadni engem, egy más nyelvet beszélő,
341
más bőrszínű embert. Én mégsem adtam fel.

Három hónapig utaztam a Paraguay folyón, együtt aludtam
és ettem az ott élő emberekkel. Több mint hetven évesen olyan
feladatra vállalkoztam, amit mások lehetetlennek tartottak. Meg-
tanítottam az embereknek, amit a halászatról tudtam, ők pedig
megtanították a nyelvüket. Három hónapig együtt hajóztunk így,
és barátok lettünk.
Miután elkezdték megnyitni a szívüket, újra és újra beszéltem
nekik arról, miért szükséges, hogy a világ eggyé váljon. Először
közömbösek voltak, a Chaco emberei azonban évről évre elkezd-
tek változni. Tíz évvel később annyira megváltoztak, hogy nagy
lelkesedéssel szerveztek globális békefesztivált.
Az élelmiszer helyzet megoldása nem jelenti azt, hogy azonnal
beköszönt a béke. Az éhezés ügyének megoldását követően fontos
oktatási programokat szervezni a békéről és a szeretetről. Sok is-
kolát építettem olyan helyeken, mint Jardim és Chaco. Kezdetben
az emberek nem küldték a gyerekeiket iskolába, hanem befogták
őket, hogy segítsenek az állatok körül. Nagy erőfeszítések árán
meggyőztük őket, hogy a gyerekeknek és a fiataloknak oktatásra
van szükségük, így most már sok diákunk van. Építettünk egy
könnyűipari gyárat, ahol egyszerű technológiával tudtak termel-
ni, és a diákokat még inkább érdekelte az iskola, hogy dolgozhas-
sanak később a gyárban.
Mind felelősek vagyunk azokért, akik szerte a világban éhezés
miatt halnak meg. Lépéseket kell tennünk, hogy segítsük őket.
Tisztán éreznünk kell a felelősségünket, és meg kell találni a mód-
ját, hogy tápláljuk és megmentsük őket. A jó körülmények között
élő embereknek némileg alacsonyabb pozícióba kell leereszked-
niük, és fel kell emelniük azokat, akik szegénységben élnek, hogy
olyan világot hozzunk létre, ahol minden ember jól él.
342
Nyolcadik fejezet
ÜZENET A FIATALOKNAK
Találd meg a célod, változtasd meg az életed
H
a ismeretlen emberrel találkozunk, mindig kíváncsi-
ak vagyunk, ki is az illető. Isten hasonlóképpen kí-
váncsi minden emberre. Különösen kíváncsi a fiata-
lokra, és nagy örömet okoz Neki, ha közelről megismerheti őket.
Miért van ez így? A fiatalság életünk legfontosabb és legszebb
időszaka. A nyugalom időszakának kellene lennie, amikor az ille-
tő felkészül a jövőre. A felnőtté válás folyamata olyan építőelem,
amely megnyitja az utat egy új korszakba.
Nehéz olyan fiatalt találni manapság, aki szenvedélyesen ké-
szül az életre. Oly sok fiatalt találunk, aki életcél vagy irány nélkül
bolyong. A történelem összes nagy vezetője határozott céltudattal
rendelkezett az életében, már gyermekkorától kezdve. Gyermek-
koruktól ápolták szívükben a célt és nagy energiát fektettek an-
nak elérésébe. Akár aludtak, akár barátaikkal játszottak, ezeknek
a nagy vezetőknek minden fiatalkori tette arra irányult, hogy elő-
készítsék a színpadot, amelyen majd a jövőben állni fognak. Te is
így éled az életed?
Mindannyiunkat nagyszerű férfinak és nőnek teremtettek. Is-
ten nem küld minket e világba cél nélkül. Amikor Isten megte-
remtett, minden szeretetét beleadta minden egyes emberbe. Így
hát mindannyiunk kiválóságra lett teremtve. Mivel Isten létezik,
bármit meg tudunk valósítani.
Teljesen más emberré váltam, amikor elkezdtem Istent szeret-
ni. Az emberiséget magamnál jobban szerettem, és jobban aggód-
tam mások problémái miatt, mint a családom problémái miatt.
344
. Üzenet a fiatalokna k .
Szerettem mindent, amit Isten teremtett. Mélységesen szerettem a

hegyek fáit és a vizek halait. Kifejlődtek a szellemi érzékszerveim,
hogy felfedezhessem Isten keze munkáját minden teremtmény-
ben.
Amint szívem változott, hogy idomuljon Isten szeretetéhez,
testemet is erősítettem, hogy beteljesíthessem küldetésemet. Azt
akartam, hogy kész legyek, bárhová is kell mennem, bármikor,
amikor Isten hív. Fociztam és bokszoltam, hagyományos koreai
harcművészetet űztem, valamint wonhwado-t, egy általam kifej-
lesztett harcművészetet gyakoroltam. A wonhwado-ban a spor-
toló sima körkörös mozgásokban mozgatja testét, majdnem mint
egy táncban. Azon az alapelven nyugszik, hogy a körkörös moz-
gásból nagyobb erő származik, mint az egyenes vonalú mozgás-
ból.
Még most is, minden napot izmaimat és ízületeimet nyújtó
gyakorlatokkal kezdem, valamint légzőgyakorlattal, amit én fej-
lesztettem ki. Néha, amikor beszédkörutak alkalmával utazom a
világban, nem mindig van időm reggel ezekre a gyakorlatokra.
Mégis napközben találok rá időt, néha a vécén ülve. Egyetlen nap
sem hagyom el a gyakorlatokat. Fiatalkoromban napi harminc
perc bőségesen elegendő volt, most, hogy idősebb vagyok, meg-
növeltem egy órára.
2008-ban helikopterbaleset részese voltam. A helikoptert hir-
telen fekete viharfelhők vették körül, és egy pillanat alatt egy hegy-
oldalba csapódott. A helikopter felborult, és a biztonsági övben
fejjel lefelé lógva maradtam. Ösztönösen megragadtam mindkét
oldalt az ülés karfáját. Ha nem lettem volna olyan szorgalmas a
gyakorlatokkal, úgy gondolom, abban a pillanatban, ahogy fejjel
lefelé fennakadtam, eltört volna a csípőm. A test az egészséges
lélek hordozója. Fontos, hogy szorgalmasan eddzük a testünk.
345
Kevés diák megy iskolába azért, mert szeret tanulni. Általában

azért mennek, mert a szüleik azt mondják nekik, nem azért, mert
alig várják, hogy tanulhassanak. Azonban ahogy a diákok kitar-
tanak a tanulásban, fokozatosan megtanulják élvezni, és onnantól
elkezdenek maguktól tanulni és megtalálják a saját útjukat. Ez az
önállóan kialakított érdeklődés az érettség jele.
A szülők nem várhatnak addig, amíg a gyerekek elég érettek
lesznek ahhoz, hogy maguktól tanuljanak. Azt mondják nekik,
„Tanulnod kell. Kérlek, láss neki tanulni!”, és erőltetik őket. A szü-
lők azért teszik ezt, mert tudják, a gyerekeknek tanulniuk kell,
hogy felkészüljenek a jövőre. Aggódnak, hogy ha a gyerekek nem
tanulnak a megfelelő életkorban, nem készülnek fel megfelelően.
Van azonban valami, ami a tanulásnál is fontosabb ahhoz,
hogy felkészüljünk a jövőre. Mielőtt feltétel nélkül teljes mérték-
ben a tanulásra összpontosítanának, a fiataloknak rá kell jönniük,
mit akarnak tenni életük során. El kell határozniuk, hogy képes-
ségeiket a világ segítésére használják, nem csak a maguk érdeké-
ben. Sok fiatal manapság csak magáért tanul. Ha nincs célunk az
életben, tanulmányainkból hiányozni fog a boldogsághoz szüksé-
ges szenvedély.
Találkoztam egyszer egy koreai diákkal, aki keményen dolgo-
zott az angol iskolai feladatán. Megkérdeztem, − Miért dolgozol
ilyen keményen, hogy megtanulj angolul?
− Azért, hogy bejussak az egyetemre − válaszolta.
Mi lehetne ennél ostobább válasz? Bejutni az egyetemre nem
igazi cél. Az egyetem olyan hely, ahová azért megyünk, hogy bi-
zonyos tárgyakat tanuljunk egy magasabb cél felé haladó úton.
Nem lehet maga a cél.
Ne határozd meg az életcélodat az alapján sem, hogy meny-
nyi pénzt akarsz keresni. Soha nem volt fizetésem, mégis volt mit
346
ennem, és életben maradtam. A pénz eszköz arra, hogy megte-

gyünk valamit, nem pedig cél. Mielőtt pénzt keresnél, legyen meg
a terved, hogy mire költöd el. Az olyan pénz, amit anélkül kere-
sünk, hogy előzetesen célunk lenne vele, gyorsan elvész.
Foglalkozásodnak nem szabad pusztán a tehetségeden és az
érdeklődéseden alapulnia. Rajtad áll, hogy tűzoltó, gazdálkodó
vagy futballista leszel. Amire én hivatkozom, az túlmutat a fog-
lalkozáson. Milyen életet fogsz élni futballistaként? Hogyan fogsz
gazdálkodóként élni? Mi a célod az életben?
Célokat kitűzni annyi, mint értelmet adni az életnek, amit élsz.
Ha gazdálkodóvá válsz, akkor célul kell kitűznöd, hogy új mező-
gazdasági eljárásokat próbálsz ki, jobb növényfajokat fejlesztesz
ki és segítesz megszűntetni az éhezést a világban. Ha futballista
leszel, akkor tűzz ki egy értelmes célt, például hogy magasabbra
emeled az országod imázsát a világban, vagy hogy futballtábo-
rokat hozol létre, amelyek ápolják a gazdaságilag elszegényedett
gyermekek álmait.
Világklasszis futballistává válni hihetetlen munka. Ha nincs
határozott cél a szívedben, nem leszel képes elviselni az ahhoz
szükséges kemény tréninget, hogy a csúcsra eljuss. Csak ha van
célod, akkor lesz erőd, hogy utadon maradj, és olyan életet élj,
amelyik a körülötted állóké fölé emelkedik.
347
Átölelem a világot
É
letcélt kitűzni hasonló egy fa ültetéséhez. Ha jojoba fát
ültetsz a ház elé, otthonodban jojoba lesz. Ha almafá-
kat ültetsz a házad mögötti dombra, azok almát fognak
teremni. Gondold végig gondosan céljaid választását, valamint,
hogy hová akarod elültetni azokat. Attól függően, hogy milyen
célt választasz és hogy hová ülteted, lehet belőled jojoba fa Szöul-
ban vagy almafa Afrikában vagy akár pálmafa a Csendes-óceán
déli részén. A cél, amit elültetsz, gyümölcsöt hoz a jövőben. Gon-
dold át körültekintően, hol van a legjobb hely célod elültetéséhez,
hogy a legjobb gyümölcsöt hozhassa.
Amikor kialakítod a célod, vedd figyelembe az egész világot.
Gondolj Afrikára, amely tovább szenved a szegénységtől és a be-
tegségektől. Gondolj Izraelre és Palesztinára, ahol az emberek
továbbra is fegyvert fognak egymásra és a vallási kérdések mi-
att harcolnak. Gondolj Afganisztánra, ahol az emberek épphogy
megélnek a máktermesztésből, amiből káros drogokat készítenek.
Gondolj az Egyesült Államokra, amely szélsőséges mohóságával
és önzésével megborította a világ gazdaságát. Gondolj Indonézi-
ára, amely folyamatos földrengésektől és árhullámoktól szenved.
Képzeld el magad ezen országok közegében, és gondold végig,
melyik ország és melyik helyzet lenne a legmegfelelőbb számod-
ra. Lehet, hogy legjobban Indiához illesz, ahol új vallásos konflik-
tusok jöhetnek létre. Vagy lehet Ruanda, amely szárazságban és
éhezésben senyved.
A cél kitűzésénél a diákok ne legyenek olyan ostobák, hogy
348
eldöntik, azért, mert egy ország kicsi, mint Korea, nem érdemes
a céljaikra. Attól függően, hogy mivel foglalkozol, nincs határa
annak, hogy egy kis ország milyen naggyá válhat. Nemzeti ha-
tárai akár el is tűnhetnek. Akár Afrika nagy kontinensén, akár
Korea kicsi országában végzed jó munkádat, a célodat nem hatá-
rolhatja be a méret. A célodnak arról kell szólnia, hogy hol lehet
a legnagyobb hatása a tehetségednek. Ezért gondolkodj úgy, hogy
az egész világ a színpadod, amikor eldöntöd, mit akarsz tenni az
életben. Ha így teszel, valószínűleg sokkal több teendőt találsz,
mint amiről eredetileg álmodtál. Csak egy életet élhetsz, ezért
használd olyanra, amire a világnak szüksége van. Kaland nélkül
nem éred el a kincset, amit egy szigeten rejtettek el. Kérlek, gon-
dolkozzatok az saját országotokon túl, és gondolkozzatok az egész
világról, mint színpadotokról, amikor kitűzitek célotokat.
Az 1980-as évek során sok koreai diákot küldtünk Japánba és
az Egyesült Államokba. Azt akartam, hogy elhagyják Koreát, ahol
szinte naponta robbantak a könnygáz bombák, és lássanak egy
tágabb, változatosabb világot. A kút fenekén élő béka nem ismeri
fel, hogy a kúton kívül van egy nagyobb világ.
Globálisan gondolkoztam még mielőtt a szó a koreai nyelvben
egyáltalán megjelent volna. Azért mentem Japánba tanulni, hogy
tágabb világot lássak. Azért terveztem már Korea felszabadulása
előtt is, hogy Hailarban, Kínában fogok dolgozni a Mandzsúriai
Elektromos Műveknél, és megtanulom a kínai, orosz és mongol
nyelveket, hogy világpolgárként élhessek. Még most is a világ sok
helyére utazom repülővel.
Ha mindennap meglátogatnék egy másik országot, több
mint fél évig tartana mindegyikbe eljutni. Az emberek sok or-
szágban élnek és mind eltérő körülmények között. Vannak he-
lyek, ahol nincs víz, hogy megfőzzék a rizst, míg más helyeken
349
túl sok víz van. Egyes helyeken nincs áram, míg más országok
nem képesek felhasználni mindazt az áramot, amit termelnek.
Sok példát lehet hozni arra, hogyan hiányzik valami az egyik he-
lyen, amiből túl sok van a másikon. A probléma az, hogy nincs
elegendő ember, aki az elosztás kiegyenlítésével foglalkozna.
Ugyanez a helyzet a nyersanyagokkal. Bizonyos országokban
bőségesen van szén és hegyekben áll a vasérc. Még csak le sem
kell ásniuk a földbe. Csupán ki kell lapátolni a szenet és a vasércet
a könnyen elérhető hegyekből. Koreában viszont rendkívül kevés
szén és vasérc tartalék van. Életünket kell kockáztatnunk, hogy
több száz méterre lemenve antracitot bányásszunk.
Hasonló a helyzet a technológiával. Afrikában sok helyen bő-
ségesen nő a banán, ami lehetővé tehetné, hogy ne éhezzenek az
emberek. Azonban hiányzik a technológia, valamint hiányzik a
termékeny földekhez való hozzáférés, így nem létesül elegendő
banánültetvény. Korea klímája nem alkalmas a banántermesztés-
hez, mégis termesztünk banánt. Ez a Koreában alkalmazott tech-
nológia nagyon hasznos lehetne Afrikában, hogy megoldjuk az
éhezés problémáját. Hasonló ez ahhoz, ahogyan a kukorica ül-
tetés dél-koreai technológiája segített enyhíteni az észak-koreai
éhezést.
Manapság Koreában divatos kifejezés a globális vezető. Az em-
berek azt mondják, folyékonyan akarnak tudni angolul, és glo-
bális vezetőkké akarnak válni. A globális vezetővé válás azonban
nem az illető angol nyelvű tárgyalóképességén múlik. Az angolul
kommunikálás képessége csupán eszköz. Az igazi globális vezető
olyasvalaki, aki szívében át tudja ölelni az egész világot. Olyan
ember, akit nem érdekelnek a világ problémái, nem lehet globális
vezető, bármilyen jól kommunikál angolul.
Ahhoz, hogy valaki globális vezetővé váljon, az illetőnek
350
úgy kell gondolkodnia a világ problémáiról, mint a saját problé-

máiról, és meg kell lennie benne a nehéz megoldások megtalálá-
sához szükséges úttörő szellemnek. Aki ragaszkodik a biztonsá-
gos, állandó fizetéshez, vagy aki nyugdíjjárulékról és kényelmes
családi életről álmodik, nem lehet globális vezető. Ahhoz, hogy
globális vezetővé váljon, az illetőnek úgy kell tekintenie az egész
világra, mint a hazájára, az egész emberiségre, mint testvéreire, és
nem szabad túlságosan aggódnia, hogy mit hoz neki a jövő.
Kik a testvérek? Miért adott Isten testvéreket nekünk? A test-
vérek szimbolizálják az embereket szerte a világban. A tapaszta-
lat, hogy szeretjük testvérünket a családban, megtanítja, hogyan
szeressük saját honfitársainkat és hogyan szeressük az emberi-
séget. Saját testvéreink szeretete ilyen módon bővül ki. Az egy-
mást szerető családtagokból álló család a harmóniában együtt élő
emberiség modellje. A testvérek közti szeretet azt jelenti, hogy
az egyik fél kész éhesen maradni, ha ez szükséges ahhoz, hogy
testvére ehessen. A globális vezető olyasvalaki, aki az emberiséget
saját családjaként szereti.
Rég volt, mikor a globális falu kifejezést először hallottuk. A
föld azonban mindig is egyetlen közösség volt. Ha valakinek az az
életcélja, hogy az egyetemet elvégezve olyan vállalathoz kerüljön,
amelyik magas fizetést ad neki − az illető egy éretlen kölyök sike-
rét mondhatja magáénak. Ha azonban életét menekültek segítésé-
nek szenteli Afrikában, az oroszlán sikere lesz az övé. A választott
életút az egyén szívétől függ.
Még kilencven évesen is utazom szerte a világban. Nem va-
gyok hajlandó pihenni a küldetésem során. A világ olyan, mint
egy élő szervezet, amelyik mindig változik. Mindig új problémák
jelentkeznek. A világ sötét sarkaiba megyek, ahol ezek a problé-
mák fennállnak. Nem gyönyörű kilátással rendelkező, kényelmes
351
szálláshelyek ezek, én mégis boldog vagyok az ilyen sötét, nehéz

és magányos helyeken, mert ott töltöm be a küldetésem, a célom.
Azt remélem, hogy Korea globális vezetőket hoz létre, a szó
valódi értelmében. Remélem, hogy több politikai vezetőt látok
majd, akik vezetik az ENSZ-et, hogy betöltse a célját, és több
olyan diplomatát, akik véget vetnek az ellenségeskedésnek a há-
ború sújtotta területeken. Remélem, hogy látok olyasvalakit, mint
Teréz anya, aki gondoskodik azokról, akik az utcán kóborolnak és
az utcán halnak meg. Remélem, hogy látok béke-vezetőket, akik
felvállalják küldetésemet, hogy új megoldásokat dolgozzanak ki a
szárazföldön és a tengeren.
A kezdőpont az, hogy legyen egy álom és egy cél. Kérlek, légy
kalandos és úttörő szellemiségű. Álmodj olyan dolgokat, amiket
mások nem mernek elképzelni. Állíts jelentőségteljes célokat ma-
gad elé, és válj globális vezetővé, aki javára van az emberiségnek.
352
Mindent a Mennytől vettünk kölcsön
A
z emberek azt mondják, a világ egyik leggazdagabb
embere vagyok, de nem tudják, miről beszélnek.
Egész életemben keményen dolgoztam, egyetlen ház
sincs azonban a nevemen. Feleségem vagy gyermekeim nevére
sem írattam ingatlanokat. Koreában minden felnőttnek van egy
hivatalos bélyegzője, amelyet regisztrál a hatóságoknál, és hivata-
los dokumentumok aláírásánál ezt használja. Nekem nincs ilyen
bélyegzőm.
Felmerülhet az emberben, mi hasznom van abból, hogy kemé-
nyen dolgozom és nem alszom, nem eszem, míg mások esznek
és alszanak. Nem a gazdagságért dolgoztam. A pénznek nincs je-
lentése számomra. Mindaz a pénz, amit nem az emberiség vagy
szegénységben haldokló testvérünk érdekében használunk, nem
több egy darab papírnál. A kemény munkával megszerzett pénzt
mindig arra kell felhasználni, hogy szeressük a világot, és a világ
javára váló projekteket vigyünk véghez belőle.
Amikor külföldre küldöm a misszionáriusokat, nem adok sok
pénzt nekik. Mégis megélnek, akármerre menjenek is. Nagyon
kevés pénzből fenntarthatjuk magunkat. Ha van egy hálózsá-
kunk, az elegendő, hogy bárhol aludjunk vele. Nem az a fontos,
hogyan élünk, hanem hogy milyen életet élünk. Az anyagi bőség
nem a boldogság feltétele. Szomorú számomra, hogy a „jól élni”
kifejezést az anyagi bőséggel határozzák meg. Jól élni annyi, mint
tartalmas életet élni.
Nyakkendőt csak Istentiszteletekre vagy különleges
353
eseményekre veszek fel. Öltönyt sem túl gyakran viselek. Otthon

többnyire pulóverben vagyok. Néha elképzelem, mennyi pénzt
költenek a nyugati társadalmakban nyakkendőre. A nyakken-
dőtűk, frakk ingek, mandzsettagombok nagyon sokba kerülnek.
Ha mindenki felhagyna a nyakkendővásárlással és a pénzt éhező
embertársaink javára használná fel, a világ egy kicsit jobbá vál-
na. Nem feltétlen a drága dolgok a legjobbak nekünk. Képzeld
el, milyen lenne, ha az épület kigyulladna. Ki jutna ki előbb: én,
a pulóveremben, vagy egy nyakkendős fickó? Én mindig készen
állok arra, hogy kifussak.
Talán van, aki azt gondolja, hogy szélsőségesen takarékoskodó
vagyok. Nem támogatom, hogy mindennap fürödjünk; három-
naponta épp elegendő. A zoknimat sem mosom minden nap.
Este leveszem a zoknit és a farzsebembe teszem, hogy másnap
felvehessem. Ha szállodában vagyok, a fürdőszobában kitett tö-
rülközők közül csak a legkisebbet használom. A vécét csak három
vizelés után öblítem le. Csak egyetlen csík vécépapírt használok,
háromszor félbehajtva. Nem bánom, ha civilizálatlannak vagy
barbárnak hívtok emiatt. A takarékosság a vágyam étkezéskor is.
A körülményes ételek nem érdekelnek. Előttem lehet mindenféle
egzotikus étel és különféle desszert, de nem érdekelnek. Nem töl-
töm meg teljesen a rizses csészémet. Elég, ha három-ötödéig van
tele.
A cipő, amit leginkább szeretek, 49000 vonba kerül Koreában
(kb. 8000 Ft) a nagy akciós üzletekben. A nadrág, amit minden
nap használok, jócskán túl van az ötödik évén. Amerikában legin-
kább a McDonald’s ételét élvezem. Van, aki a gyorsételt vacaknak
mondja, és nem eszi meg, én azonban két ok miatt is szeretek
a McDonald’s-nál enni. Olcsó, és időt takarít meg. Ha a gyere-
kekkel elmegyünk enni, gyakran megyünk a McDonald’s-ba.
354
Nem tudom, hogy derült ki, hogy gyakran járok ide, de a

McDonald’s vállalat elnöke most már minden évben újévi üdvöz-
lőlapot küld nekem.
Minden évben azt az üzenetet adom át egyházunk tagjainak,
„Gondosan használd a pénzt, és légy takarékos mindennel.” Meg-
mondom nekik, hogy igyanak vizet, ahelyett, hogy jégkrémet vagy
üdítőt vásárolnának. Nem azért mondom ezt, hogy pénzt takarít-
sanak meg és meggazdagodjanak. Azt akarom, hogy legyenek tu-
datosan takarékosak, hogy segítsék az országot és megmentsék az
emberiséget. Semmit sem viszünk magunkkal, amikor elhagyjuk
ezt a világot. Ezt mindenki tudja, mégis, valami miatt az emberek
elszántan küzdenek, hogy minél több dologra rátegyék a kezüket.
Azt tervezem, hogy mindent szétosztok, amit felépítettem, mi-
előtt eltávozom ebből a világból. A Mennyei Királyság bővelkedik
kincsekben, nincs szükség arra, hogy bármit is odavigyünk ebből
a világból. Ha megértjük, hogy az itteninél jobb helyre megyünk,
nincs szükség ragaszkodni e világ dolgaihoz.
Van egy dal, amit mindig szerettem énekelni. Ez egy régi nép-
szerű dal, amit sok koreai ismer. Mindig, amikor ezt énekelem,
megkönnyebbül a szívem és könnyek szöknek a szemembe. Kisfiú
koromra emlékeztet, amikor gyakran feküdtem az otthonunkhoz
közeli mezőkön.
Azt ígéred, koronát adsz, platinával, ékszerekkel rakva

De egy izzadt, koszos ing is többet ér
Keblemben egy tiszta szív árad szét,
Egy fűzfából is sípot faraghatok,
s a verebek éneke kíséri dalom.
355
Azt ígéred, elég aranyat adsz, hogy megvásároljam a világot

De egy árpaföldön ekét húzó ökör többet ér
Keblemben a remény bimbói sarjadnak,
A nyulakkal is beszélhetek szabadon,
Így telnek a napok, míg éneklem dalom.
A boldogság mindig vár ránk. Saját vágyaink állják útját bol-

dogságunknak. Amíg szemünket vágyainkra függesztjük, nem
látjuk az utat, amelyet követnünk kellene. Annyira elfoglal ben-
nünket a szétszórt aranymorzsák felkapkodása, hogy észre sem
vesszük a hatalmas kupac aranyat, amely kicsit feljebb van az
úton. Annyira leköt minket, hogy zsebünkbe gyömöszöljünk
mindent, hogy észre sem vesszük, hogy lyukas a zsebünk. Nem
felejtettem el, milyen volt a Hungnam börtönben az élet. A világ
legszörnyűbb helye is kényelmesebb és gazdagabb anyagi javak-
ban, mint a Hungnam Bbörtön. Minden dolog a mennyhez tarto-
zik, mi csak gondnokok vagyunk.
356
A boldogság: a másokért élt élet
A
gyermekek szüleik húsából és véréből születnek. Szü-
lők nélkül nem lennének gyermekek. Az emberek
mégis individualizmusért kiáltanak, mintha maguk
jöttek volna a világba. Csak annak van joga individualizmusról
beszélni, aki egyáltalán semmilyen segítséget nem kap senkitől.
Nincs a világon semmi, ami pusztán saját létezéséért jönne létre.
Minden teremtett dolog egymásért létezik. Én érted létezem és te
értem létezel.
Nincs balgább a csak saját magáért élő önző embernél. Úgy
tűnhet, hogy az önző élet kedvez az egyénnek, végső soron azon-
ban ez az önpusztítás útja. Az egyénnek a családért kell léteznie,
a családnak a népért, a népnek a világért és a világnak Istenért.
Mindegyik általam alapított iskolának három mottója van. Az
első, „Élj olyan életet, amely nem vet árnyékot, mint amikor dél-
ben a napsütésben állsz.” Az árnyékok nélküli élet a tiszta lelkiis-
merettel élt élet. Amikor befejezzük evilági életünket és a szelle-
mi világba megyünk, egész életünk feltárul előttünk, mintha egy
videokazettáról játszanák vissza. Életünk módja határozza meg,
hogy a mennybe vagy a pokolba megyünk. Ezért makulátlan,
tiszta életet kell élnünk, a legkisebb árnyékot sem vetve.
A második mottó, „Élj úgy, hogy izzadságot hullatsz a földért,
könnyeket az emberiségéért és vért a mennyért”. Az emberek által
hullajtott vérben, izzadságban és könnycseppekben nincs hazug-
ság, csak igazság. Azonban nincs értelme azoknak a vér-, izzad-
ság- és könnycseppeknek, amelyeket valaki saját magáért hullajt.
357
Ezt a nagyszerű befektetést másokért kell felajánlani.

A végső mottó, „Egy család Isten színe előtt!”. Csak egyetlen
Isten van, és minden ember testvér. A nyelv, nép és kultúra kü-
lönbségei mindössze egy ezreléket tesznek ki. Emberi lényként
több mint 99%-ban ugyanolyanok vagyunk. Tizennégy szigetál-
lam van a dél-csendes-óceáni világban. Amikor a Marshall szi-
getekre látogattam, megkérdeztem az elnökét: „Gyönyörű ez az
ország, mégis nehéz lehet ezt az országot vezetni, nem igaz?” Az
elnök sóhajtott, majd válaszolt: „Népességünk mindössze hatvan-
ezer, és az ország átlagosan csak mintegy két méterrel van a ten-
ger szintje fölött. Így egy egyméteres hullám is elöntheti az ország
jelentős részét. A legkomolyabb problémánk azonban az oktatás.
A gazdag családok gyermekei Amerikába vagy Európába mennek
tanulni, és nem jönnek vissza. A szegény családok gyermekei szá-
mára nincsenek iskolák, hogy jó minőségű oktatásban részesül-
jenek, így a legragyogóbb gyermek sem kaphat megfelelő vezetői
képzést. A miénkhez hasonló szigetország aggodalma az, hogy
képtelenek vagyunk felnevelni olyan vezetőket, akik a jövőnket
irányítani fogják.”
E panaszát meghallgatva hoztam létre a Csendes-óceáni Kö-
zépiskolát, Hawaii szigetén, Konában, a szigetországok gyerme-
kei számára. Az iskola középiskolai oktatást biztosít a csendes-
óceáni országok gyermekei számára, és segíti őket a főiskolai
továbbtanulásban. Retúrjegyet Hawaiira, oktatást, étkezést, és
még számítógépet is biztosítunk, hogy a lehető legjobb oktatást
kaphassák. Csak egy feltételt támasztunk az oktatásért cserébe:
amikor befejezték tanulmányaikat, vissza kell térniük országuk-
ba, és népük, nemzetük szolgálatában kell dolgozniuk. Máso-
kért élni − ez időről időre áldozattal jár. Néhány éve egyházunk
egy misszionáriusa Dél-Amerikában dolgozott, amikor a helyet,
358
ahová ellátogatott, komoly földrengés sújtotta. Felesége holtra

vált arccal futott hozzám.
− Mit tegyek? − kérdezte könnyek között. − Annyira aggódom,
nem tudom, mit tegyek.
Talán meglepődtök a válaszomon. Ahelyett, hogy vigasztaló-
an megveregettem volna a vállát, rákiabáltam: – A férjed miatt
aggódsz, vagy amiatt, hogy hány életet tud megmenteni a kataszt-
rófa helyszínén?
Természetes volt, hogy aggódik a férje biztonsága miatt. Mi-
vel azonban misszionárius felesége volt, magasabb szintű dolgok
miatt kellett volna aggódnia. Férje biztonsága helyett azért kellett
volna imádkoznia, hogy annyi életet meg tudjon menteni, ameny-
nyit csak lehetséges.
Semmi nem létezik önmagáért. Isten nem így teremtette a vi-
lágot. A férfi a nőért létezik, a nő pedig a férfiért. A természet az
emberiségért létezik, az ember pedig a természetért. A világban
minden teremtett dolog a társáért létezik. A Menny alaptétele,
hogy minden lény a partnere érdekében létezik.
A boldogság csak egy partnerrel való kapcsolatban létezhet.
Képzeljétek el, hogy valaki, aki énekesként élte az életét, egy la-
katlan szigetre megy, és olyan hangosan énekel, ahogy csak tud.
Ha nincs ott senki, aki hallja, nem lesz boldog. Másokért létezünk
− ezt felismerni olyan nagyszerű teljesítmény, ami megváltoztatja
az életünket. Amikor felismerjük, hogy életünk nem csak a mi-
énk, hanem arra szánták, hogy másokért legyen, elkezdünk más
utat követni, mint amin addig jártunk.
Ahogyan a magunknak való éneklés nem tesz boldoggá,
ugyanígy nincs öröm partner nélkül. Még a legkisebb, leghétköz-
napibb dolog is örömet okoz, ha egymásért tesszük.
359
Álom egy békés világról
É
veken keresztül dolgoztam egy olyan világért, ahol
minden vallás együtt élhet, minden nép együtt élhet és
az összes nemzet egy nemzetként létezik. Évezredeken
keresztül a történelem egyre növekvő megosztottságnak volt a
tanúja. Minden alkalommal, amikor az emberek új vallást tettek
magukévá, vagy egy új rezsim erősödött meg, még több korlátot
húztak meg, és háborúkat vívtak. Most azonban a globalizáció
korában élünk. A jövő érdekében eggyé kell válnunk.
Ezt többek között a hatalmas vállalkozásnak számító Nem-
zetközi Béke Autópályával javaslom elősegíteni. Ez az autópálya
össze fogja kötni Koreát és Japánt egy tengeralatti csatornával, és
hidat ver a Bering-szoros felett, amely Oroszországot és Észak-
Amerikát elválasztja. Ezek a nagyszerű kapcsolatok egyesíthetik a
világot. Amikor az autópálya elkészül, lehetséges lesz autóval Af-
rikában a Jóreménység fokától Chilébe, Santiagóba utazni, vagy
Londonból New Yorkba. Nem lesznek útakadályok, az egész világ
össze fog kapcsolódni, mint ahogyan a testünk hajszálér rendsze-
re.
A világ egyetlen egységes közösséggé válik, és mindenki sza-
badon utazhat át a nemzeti határokon. Az olyan határoknak,
amelyek bárkinek szabad átjárást biztosítanak, nem lesz többé
jelentőségük. Ugyanez igaz a vallásra is. Amint a vallások közötti
kapcsolatcsere növekszik, egyre nagyobb lesz a kölcsönös meg-
értés, a konfliktusok eltűnnek és az elkülönülés falai szétporlad-
nak. Amikor különféle emberek élnek együtt egyetlen globális
360
közösségben, a népek közötti határok le fognak omlani. Kapcso-

latok jönnek létre a népek között, a megjelenésbeli és a nyelvi kü-
lönbségek ellenére is. Ez a kulturális forradalom egyesíti a világot.
A Selyemút nem csupán kereskedelmi útvonal volt, amit az
emberek arra használtak, hogy selymet adjanak el és fűszereket
vásároljanak. Eszköz volt arra, hogy a Kelet és Nyugat népei ta-
lálkozzanak, valamint hogy a buddhizmus, az iszlám és a keresz-
ténység találkozzon. Ezek a különböző kultúrák összekeveredtek
és új kultúrának adtak életet. A Nemzetközi Béke Autópálya ha-
sonló szerepet játszik majd a huszonegyedik században.
Róma azért virágzott, mert minden út Rómába vezetett. Ez
mutatja az utak fontosságát. Amikor egy út megépül, az emberek
útra kelnek. Az utat arra használják, hogy a kultúrát és az ideoló-
giát szállítsák. Ez az oka annak, hogy amikor egy út megépül, az
megváltoztatja a történelem folyását. Amikor a Nemzetközi Béke
Autópálya megépül, a világot fizikailag össze lehet kapcsolni. Az
út lehetővé fogja tenni ezt. Nem tudom eléggé hangsúlyozni a
világ egyesítésének fontosságát. Van, aki azt gondolja, ez korát
megelőző ötlet. A vallásos emberek azonban előre látják a jövőt és
felkészülnek rá. Így az csak természetes, hogy megelőzzük a ko-
runkat. A világ talán nem ért meg minket, talán szenvedést okoz
nekünk, a vallásos hívőknek azonban ki kell tartaniuk a jövőbe
vezető út mellett.
A Nemzetközi Béke Autópálya befejezéséhez sok nemzet
együttműködésére lesz szükség. Kína, amely japán agresszió ál-
dozata volt, talán nem látja szívesen az ötletet, hogy autópályá-
val kapcsolódjon Japánhoz. Japán és Korea azonban nem kap-
csolódhat a világ többi részéhez anélkül, hogy Kínán keresztül
menne, így erőfeszítéseket kell tennünk arra, hogy elnyerjük
Kína bizalmát. Ki fogja megtenni ezt? Közülünk azoknak kell
361
e törekvés vezetőjévé válniuk, akik szellemi tulajdonosai lesznek a

Nemzetközi Béke Autópályának a huszonegyedik században.
Mi a helyzet a Bering-szoros áthidalásával? Sokba fog kerül-
ni, de nem szabad emiatt aggódni. Az a pénzmennyiség, amit az
Egyesült Államok Irakban elköltött, több mint elegendő lenne
egy ilyen híd megépítéséhez. Véget kell vetnünk a háborúknak és
annak, hogy az embereknek szenvedést okozzunk. Természetel-
lenes dolog háborút kezdeményezni és több százmilliárd dollárt
elfecsérelni. Itt az ideje, hogy kardunkból ekevasat, dárdánkból
metszőkéseket kovácsoljunk.
A Nemzetközi Béke Autópálya projekt célja a világ egyesíté-
se. Eggyé válni többet jelent annál, hogy egyszerűen összekötjük
csatornákkal és hidakkal a kontinenseket. A világ életszínvonalá-
nak kiegyenlítését jelenti. Ha valaki monopolizálja a technológiát
és magának tartja meg a profitot, a világ egyensúlya felborul. A
Nemzetközi Béke Autópálya újrarendezi a jelenlegi egyenlőtlen-
séget azáltal, hogy hozzáférést biztosít a meglévő természeti és
emberi erőforrásokhoz. Ez magával hozza a vagyon kiegyenlítő-
dését. Kiegyenlíteni annyit tesz, hogy egy kicsit leveszünk azokról
a helyekről, amelyek magasak, és alacsony helyekre tesszük. En-
nek eredményeként a kettő ugyanolyan magas lesz. Ez áldozattal
jár a nagyobb anyagi vagyonnal vagy tudással rendelkezők részé-
ről. A béke világát nem építhetjük meg egyszeri jótékonykodással
vagy adományokkal. Csak az őszinte szeretet és a folyamatos ál-
dozatok képesek létrehozni a béke világát. Hajlandónak kell len-
nünk mindent felajánlani.
A Nemzetközi Béke Autópálya nem csupán fizikai lehetősé-
get nyújt a kommunikáció számára. Az emberek arra teremtettek,
hogy lelkük és testük eggyé váljon. Valami hasonló igaz a világra,
amelyben élünk. A világ csak akkor egyesülhet teljes mértékben,
362
ha megvan a fizikai kommunikáció és a szív kommunikációja

egyaránt.
Az Egyesült Nemzetek Szervezete sokat tett a világbékéért.
Több mint hatvan évvel alapítása után azonban kezdi szem elől
téveszteni eredeti célját, és most olyan szervezet, amely pár erős
ország érdekében működik. Az ENSZ-et a világban jelentkező
konfliktusok megoldására hozták létre, ezért a világ érdekét kell
előtérbe helyeznie egyik vagy másik fél érdekével szemben. Csak
további konfliktushoz vezet, ha egy erős ország ragaszkodik a
saját útjához és erőt használ ahhoz, hogy véghezvigye. Sajnos az
ENSZ nem sokat tud kezdeni az ilyen helyzettel.
Ennek fényében javasoltam az Egyesült Nemzetek Szervezeté-
nek újrastrukturálását egy kétkamarás intézménnyé. A Közgyűlés
mellett lenne egy vallásos vagy kulturális gyűlés vagy tanács. A
testület olyan területek megbecsült szellemi vezetőiből tevődne
össze, mint a vallás, a kultúra és az oktatás. E vallásközi gyüleke-
zet tagjainak meg kell mutatniuk azt, hogy túl tudnak lépni adott
vallások és kultúrák korlátozott érdekein, és az egész emberiség
szellemi és morális céljai érdekében kell szót emelniük. Fenntar-
tom azt, hogy a két kamara egymással kölcsönös megbecsülésben
és együttműködésben dolgozva képes nagy előrelépést tenni a vi-
lágbéke gondozásában, előmozdításában.
Talán akad, aki ellenzi ezt, és azt kérdi, „Miért kell vallásos em-
bereknek világi ügyekben részt venniük?”. A válaszom az, hogy
ebben a korban döntő a vallásos emberek részvétele. Szükség
van azokra, akik mély öntudatosságot értek el a vallásos gyakor-
latok révén, jobban, mint valaha. Csak a vallásos emberek azok,
akik kiállnak a világ igazságtalansága és gonoszsága ellen, és az
igaz szeretetet gyakorolják. A világ csak akkor fogja megtalálni
a valódi békéhez vezető utat, amikor a politikai vezetők tudását
363
és tapasztalatát összekapcsoljuk a vallásközi vezetők bölcsességé-

vel.
Ma megújult eltökéltséggel indulok útnak, és azért imádko-
zom, hogy a vallási, ideológiai és faji korlátokon túllépve minden
ember újjászülethessen békeszerető világpolgárként.
364

Bekeszeret Vilagpolgarkent Sun Myung Moon Tisztele

Uploaded by

Document Information

Original Title

Copyright

Available Formats

Share this document

Share or Embed Document

Sharing Options

Did you find this document useful?

Is this content inappropriate?

Copyright:

Available Formats

Bekeszeret Vilagpolgarkent Sun Myung Moon Tisztele

Uploaded by

Copyright:

Available Formats

BÉKESZERETŐ VILÁGPOLGÁRKÉNT

SUN MYUNG MOON TISZTELETES

Photographs courtesy of the HSA-UWC Photo Archives.

Produced in the United States of America

April 2010 Edition

120 „Te vagy a szellemi tanítóm”

154 Élete árán is az utat járva

218 Feleségem, Han Hak-dzsa

260 A vallásnak jó embereket kell teremtenie

300 A világszintű harmónia

344 Találd meg a célod, változtasd meg az életed

Amit a békéről tanultam,

éhes. Gyermekként is tudtam, hogy a testem és a lelkem mindig

Életemet annak szenteltem, hogy az ideológiák és vallások

vesztek oda, amint a New York-i Világkereskedelmi Központ épü-

értékesek, amennyiben hozzájárulnak egy globális emberi közös-

nélküli világot, vissza kell mennünk gyermekkorunk tiszta szívé-

Másoknak ételt adni öröm

származó Mun Kjung Ju és a Jon An Kim klánból származó Kim

hogyan kell másoknak ételt felszolgálni.

szoba. Az országban vándorló koldusok közül páran úgy döntöt-

hogy ihassanak. Hántolt kölest is szórtam a magtárból a mada-

Mindig élveztem, mikor sok ember játszott együtt. Napközben jut

dinnye megérett és édesen illatozott, a falubéli gyerekek kérlelték

mányának küldte a pénzt. Abban az időben 27000 von nagy ösz-

egy darabot. A lábán döfték meg, és oldalt a bordáinál, de azt

az egyik unokatestvérem álmában, és azt mondta neki: „Dzsong

Tíz éve már, hogy otthonom elhagyva délre jöttem

Koptatva a nyár vászon-hosszúujjasát

A béke dél és észak közt közel van.

Noha a családjától elszakadt és Dzsong Szonban élt, számára

A Koreai Földrajz Dala

A koreai félsziget keleten

Délen megannyi sziget tengere

A hatalmas Pektu hegy ott áll északon

Kjangdzsuban 2000 éve Silla kultúrája

Korea fiai, a jövőnek törjetek utat

A makacs kölyök, aki nem adja fel

Ha egyszer elhatároztam magam, soha sem visszakoztam, még

Családunkban minden generációban sok gyermek volt. Nekem

csak a húgom maradt. Nagy gyötrelemmel tölt ez el. Úgy érzem,

gatás során (úgy nyolc kilométerre lakhattak tőlünk), valami ke-

köszönhetően rengeteget tudok sok vadon élő növényről, amelyek

megfigyeltem, amit csak tudtam: megjegyeztem, hogy néz ki a

„Ó, szóval szeretetre vágysz? Rajta, csak dalolj, és találj magad-

mérges, nem próbált felöklelni a szarvával, inkább örült nekem.

tekintéllyel rendelkezik az ég alatt, mintha azt mondaná: „Nem

ahogyan ül vagy ahogyan nevet.

dolog a lélek és a test egysége. Ha lecsendesítjük magunkat, és

Rovarokkal társalogva a világegyetemről

Azt kérdezhetik, „Miről tud beszélni egy bogárral?” Még a

ciális lények, akiket Isten a képmására teremtett. Csak az az em-

előkészítő iskolába kellett járnom. Rábeszéltem az egyik fiatalabb

általában a diáktól azt várják, hogy arról beszéljen, mennyire há-

KÖNNYEKKEL TELI SZÍV

Félelem és lelkesedés között

Tizenkét évesen tanúja voltam annak, amikor dédapám sír-

Amikor tizenhat éves voltam, egyetlen év alatt átéltük öt fiata-

„Ki vagyok? Honnan jöttem? Mi az élet célja? Mi történik az

Aznap tisztán láttam Jézus szomorú, fájdalmas arcát. Tisztán

Minél jobban fáj, annál jobban kell szeretni

Fáj, ha az emberekben kétkedem.

Mégis, ha bízom, csalatkozom.