E. L. James - Árnyalat 6. Szabadság (2021) .PDF Verziószám: 1

BORÍTÓSZÖVEG
E L James ismét elkalauzolja az olvasóit az Ötven árnyalat

világába, ahol feltárul a milliókat rabul ejtő szerelmi történet
újabb sötét oldala...
CHRISTIAN GREY megkéri Anastasia Steele kezét, és a lány

igent mond. Jóllehet az egymás iránti szenvedélyük forróbb
és perzselőbb, mint valaha, Ana konoksága felkavarja
Christian legsötétebb félelmeit, és megkérdőjelezi a
kontrollmániáját. Amikor hajdani riválisok és ellenségek
veszélyeztetik az életüket, egyetlen félreértés örökre
elválaszthatja őket.
Vajon Christian képes lesz felülkerekedni gyermekkori
démonjain, hogy megmentse önmagát? Kiérdemli-e a
megbocsátást és Ana feltétel nélküli szerelmét? Elnyerheti-e
végre az áhított szabadságot, és megszabadulhat-e valaha is a
múlt rettegésben tartó árnyaitól?
Ana segítségével és a szerelem erejével talán...
Az Ötven árnyalat-trilógia világszerte a könyvkiadás

történetének eddigi legsikeresebb sorozata.

Fordította
Horváth M. Zsanett

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
E L James: Freed,
Bloom Books, an imprint of Sourcebooks, US, 2021

Copyright © 2012, 2021 by Fifty Shades Ltd

Hungarian translation © Horváth M. Zsanett, 2021
Borítóterv © Erika Mitchell és Brittany Vibbert / Sourcebooks
Borítófotók © Erika Mitchell és Andrew Melzer / Sourcebooks

ISBN 978-963-433-901-4

Felelős kiadó a Libri Kiadó ügyvezetője
Felelős szerkesztő Palkó Katalin
Olvasószerkesztő Varga Anita
A borítót az eredeti alapján készítette Oláh Gábor
Műszaki szerkesztő Széplaki Gyöngyi
Az elektronikus verziót készítette az eKönyv Magyarország Kft.
www.ekonyv.hu

Evának és Sue-nak.
Köszönök, köszönök, köszönök mindent.
És Catherine-nek.
2011. JÚNIUS 19., VASÁRNAP
Gyönyörtől mámorosan heverünk a rózsaszín papírlámpák és

mezei virágok között, a fejünk fölött fényfüzérek ragyognak.
Amikor lassan magamhoz térek, átölelem Anastasiát.
Elégedetten henyél rajtam, arca a mellemen, keze a szaporán
dobogó szívem felett. A sötétségnek nyoma sincs, elűzte az én
álomfogóm… a menyasszonyom. A szerelmem. Életem
fénysugara.
Lehetnék még ennél is boldogabb?
Az emlékezetembe vésem ezt a pillanatot: a csónakházat, a
hullámok megnyugtató ritmusát, a virágokat, a fényeket.
Behunyom a szemem, és megjegyzem, milyen érzés a
karomban tartani ezt a nőt, érezni a súlyát a testemen, a háta
minden lélegzetvétellel emelkedik és süllyed, a lába
összegabalyodott az enyémmel. Beszívom a haja illatát;
mérhetetlen nyugalommal tölt el. Itt vagyok csak igazán
boldog. Dr. Flynn büszke lenne rám. Ez a gyönyörű nő igent
mondott nekem. Minden létező módon. Újra.
– Összeházasodunk holnap? – suttogom a fülébe.
– Hm. – A hangja lágyan vibrál a testemen.
– Ez igen lenne?
– Hm.
– Vagy nem?
– Hm.
Elmosolyodom. Teljesen kimerült.
– Miss Steele, csak nem hoztam zavarba? – Érzem a
mosolyát, és önfeledten nevetek, miközben szorosabban
ölelem magamhoz, és belecsókolok a hajába. – Akkor hát
holnap, Vegasban.
Felemeli a fejét, a szeme félig csukva a lámpák derengő
fényében – álmosnak, ugyanakkor kielégültnek látszik.
– Nem hiszem, hogy a szüleid túlzottan örülnének ennek. –
Végigcirógatom meztelen hátát, a bőre selymes és forró.
– Mit szeretnél, Anastasia? Legyen Vegas? Hatalmas, díszes
esküvő? Halljuk!
– Nem kell nagy… csak a barátok és a család…
– Rendben. Hol?
Vállat von, és gyanítom, hogy még nem sokat gondolkodott
róla.
– Esetleg itt, helyben? – kérdem.
– A családodnál? Nem bánnák?
Felnevetek. Grace kapva kapna a lehetőségen.
– Anyám a fellegekben járna a boldogságtól.
– Akkor legyen itt. Biztos vagyok benne, hogy anya és apa
örülni fog.
Akárcsak én.
Végre egyetértünk valamiben. Nincs vita.
Most először fordulna elő?
Gyengéden beletúrok a hajába; kissé kócos lett a
hancúrozástól.
– Akkor hát megvan a helyszín, most már csak az a kérdés,
mikor.
– Először meg kellene kérdezni az anyukádat.
– Hm. Egy hónapot kaphat, nem többet. Nem bírok tovább
várni, annyira akarlak.
– Hiszen a tiéd vagyok, Christian! Már jó ideje. De értem.
Egy hónap múlva. – Gyengéd csókot nyom a mellemre, és
hálás vagyok, amiért a sötétség is hallgat. A jelenléte
kordában tartja.
– Jobb lesz, ha visszamegyünk. Nem akarom, hogy Mia
megint ránk törjön, mint a múltkor.
Ana felnevet.
– Ó, igaz is! Az szoros volt. Az első büntetésem. –
Végigsimítja az államat az ujjával, én pedig vele együtt
átfordulok, és a puha szőnyegre szegezem a testét.
– Ne is emlékeztess rá! Nem a legjobb pillanatom volt.
Incselkedő mosoly jelenik meg az arcán, és vidám fény
csillan a szemében.
– Büntetésnek egész jó kis menet volt. És sikerült
visszanyernem a bugyimat.
– Valóban. Tisztességes játszma volt. – Még mindig
kuncogok az emléktől, de gyors csókot adok neki, és felállok. –
Gyere, vedd fel a bugyidat, és menjünk vissza a partira.
FELHÚZOM A SMARAGDZÖLD RUHA cipzárját, és a vállára terítem a

zakómat.
– Mehetünk? – Megfogja a kezemet, és elindulunk felfelé a
csónakház lépcsőjén. Megtorpan, és visszanéz a virágos
szerelmi fészekre, mintha ő is az emlékezetébe akarná vésni.
– Mi lesz a sok lámpával és virággal?
– Ne izgulj. Holnap jön a virágos, és szétszedi a lugast.
Kitűnő munkát végeztek. A virágok pedig a helyi idősek
otthonába kerülnek.
Megszorítja a kezemet.
– Jó ember vagy, Christian Grey.
Remélem, elég jó vagyok neked.
A CSALÁDOM MÁR TELJES erőbedobással karaokézik. Kate és Mia a

„We Are Family”-t énekli, a szüleim a közönségük. Szerintem
már mind becsíptek. Elliot ernyedten piheg a kanapén, sört
kortyolgat, és csak tátog a dalra.
Kate megpillantja Anát, és odahívja a mikrofonhoz.
– Jaj, istenkém! – sikít fel Mia, még a zenét is sikerül
túlharsognia. – Nézzétek ezt a követ! – Megragadja Ana kezét,
és elismerően füttyent. – Christian Grey, igazán túltettél
magadon!
Ana szégyenlősen mosolyog, Kate és az anyám odasiet,
hogy megcsodálják a gyűrűt, és ámuldozzanak egy sort.
Igazán büszke vagyok magamra.
Jól van. Tetszik neki. Tetszik nekik.
Ügyes voltál, Grey!
– Beszélhetek veled, Christian? – kérdi Carrick, és komor
ábrázattal feláll.
Pont most?
Zord pillantással kivezet a szobából.
– Ööö… hogyne. – Grace-re sandítok, de mindent megtesz,
hogy ne kelljen rám néznie.
Csak nem szólt neki Elenáról?
A picsába! Remélem, hogy nem.
Követem apámat a dolgozószobájába, és miután beterelt,
becsukja mögöttünk az ajtót.
– Anyád elmondta – vágja hozzám bevezetés nélkül.
Az órára pillantok – huszonnyolc perccel múlt éjfél. Már túl
késő lenne erről beszélni… minden értelemben.
– Fáradt vagyok, apa…
– Nem. Nem bújsz ki a beszélgetés alól. – A hangja szigorú,
a pillantása szinte éget, ahogy rám mered a szemüvege fölött.
Haragszik. Iszonyatosan haragszik.
– Apa…
– Elhallgass, fiam! Ideje rám figyelned. – Leül az asztal
szélére, leveszi a szemüvegét, és törölgetni kezdi a kendővel,
amelyet a zsebéből húzott elő. Itt állok előtte, mint oly
gyakran, taknyos tizennégy évesnek érzem magam, akit
kicsaptak az iskolából – megint. Hangosan, megadóan
felsóhajtok, csípőre teszem a kezemet, és várom a fejmosást.
– Az enyhe kifejezés, hogy csalódott vagyok. Amit Elena
művelt, az bűncselekmény…
– Apa…
– Nem, Christian! Most nem te beszélsz. – Rám mered. –
Megérdemelné, hogy börtönbe csukják.
Apa!
Elhallgat, és fölteszi a szemüvegét.
– De azt hiszem, a te hazugságod fáj a legjobban.
Valahányszor azzal mentél el itthonról, hogy a barátaiddal
fogsz tanulni – a barátokkal, akiket sosem mutattál be
nekünk –, azzal a nővel keféltél.
A krisztusát!
– Hogy hihetnék el neked bármit ezek után? – folytatja.
Ó, az isten szerelmére! Ez már igazán túlzás.
– Most már beszélhetek?
– Nem. Nem beszélhetsz. Persze csak magamat okolhatom.
Azt hittem, sikerült beléd nevelnem némi erkölcsi tartást.
Most pedig azon tűnődöm, vajon tanultál-e bármit is tőlem.
– Ez most költői kérdés?
Elengedi a füle mellett.
– Férjes asszony volt, de te fittyet hánytál erre, most pedig
te magad is házasságra készülsz…
– Ennek semmi köze Anastasiához!
– Ne merészelj üvöltözni velem! – szól rám fojtott dühvel,
mire elhallgatok. Még sosem láttam ennyire dühösnek.
Kijózanító élmény. – Nagyon is van hozzá köze! Életre szóló
elkötelezettségre készülsz ezzel a fiatal nővel. – Megenyhül a
hangja. – Mindannyiunkat meglepett. És nagyon örülök
nektek. De itt most a házasság szentsége forog kockán. Ha ezt
képtelen vagy tiszteletben tartani, akkor inkább meg se
házasodj!
– Na de, apa…
– És ha ennyire félvállról veszed a szent fogadalmat, amire
készülsz, akkor komolyan fontolóra kellene venned egy
házassági szerződést.
Micsoda? Tiltakozón felemelem a kezemet. Túl messzire
ment. Felnőtt ember vagyok, az isten szerelmére.
– Ne keverd bele Anát! Ő nem holmi lecsúszott
hozományvadász.
– Nem is róla van most szó. – Apám feláll, és odalép
hozzám. – Hanem rólad. Arról, hogy eleget tégy a
kötelezettségeidnek. Hogy megbízható, tisztességes
emberként viselkedj. Mint egy leendő férj!
– Az ég szerelmére, apa, hisz csak tizenöt éves voltam! –
kiáltok fel. Farkasszemet nézünk.
Miért reagál ilyen rosszul a dologra? Tudom, hogy mindig
óriási csalódást okoztam neki, de még sosem mondta ki kerek
perec.
Behunyja a szemét, belecsíp az orrnyergébe, és ráeszmélek,
hogy a stressz pillanataiban én is ugyanezt csinálom. Tőle
ered ez a szokás, ám más tekintetben igencsak messzire esett
az a bizonyos alma a fájától.
– Igazad van. Csak egy kiszolgáltatott gyerek voltál. Ám azt
még mindig nem érted, hogy amit az a nő művelt, az nem volt
helyes, és nyilvánvaló, hogy nem érted, mert ennek ellenére
továbbra is tartottad vele a kapcsolatot, nemcsak családi
barátként, hanem az üzletben is. Ennyi éven át mind a ketten
hazudtatok nekünk. És ez fáj a legjobban. – Halkabban
folytatja. – Az anyád barátnője volt. Azt hittük, jó barát. Pedig
épp ellenkezőleg. Minden pénzügyi kapcsolatodat meg kell
szakítanod vele.
Menj a picsába, Carrick!
El akartam magyarázni neki, hogy mennyi jót tett velem
Elena, és hogy nem tartottam volna vele a kapcsolatot, ha
másképp érzek. Ám tudtam, hogy a magyarázatom süket
fülekre találna. Akkor sem hallgatott meg, amikor tizennégy
éves voltam, és küszködtem az iskolában, és a jelek szerint
most sem fog meghallgatni.
– Végeztél? – szűröm a fogaim közt.
– Gondold végig, amit mondtam.
Elfordulok, hogy induljak. Már épp eleget hallottam.
– Gondold végig a házassági szerződést. Rengeteg fejfájást
spórolna meg neked a jövőben.
Rá se hederítek, kimasírozok a dolgozószobájából, és
becsapom az ajtót.
Bassza meg!
Grace a folyosón ácsorog.
– Miért kellett elmondanod neki? – rontok neki, Carrick
azonban követett a folyosóra, ezért anyám nem válaszol.
Fagyos pillantása apámnak szól.
Indulok Anáért. Hazamegyünk.
Pocsék hangulatban követem a kornyikálás hangját, és
Anát a mikrofonnál találom Elliottal, ahol kórusban üvöltik
az „Ain’t No Mountain High Enough”-ot. Ha nem lennék ilyen
dühös, biztosan elnevetném magam. Elliot hamis károgását
még jóindulattal sem lehet éneklésnek nevezni, és túlharsogja
Ana édes hangját. Szerencsére már a dal végén tartanak, így a
legrosszabbat sikerült megúsznom.
– Szerintem Marvin Gaye és Tammi Terrell forog a sírjában
– jegyzem meg szárazon, amikor végre befejezik.
– Én úgy éreztem, egész jól sikerült. – Elliot színpadiasan
meghajol Mia és Kate előtt, akik eltúlzott lelkesedéssel,
kacarászva tapsolnak. Rendesen becsiccsentettek. Ana
kuncog egy sort, az arca kipirult, ennivalóan bájos.
– Hazamegyünk – közlöm vele.
Lehervad a mosolya.
– Azt ígértem anyukádnak, hogy maradunk.
– Ezt ígérted? Most?
– Igen. Már alig vártam, hogy a szobádban alhassak.
– Nagyon reméltem, hogy maradtok, drágám. – Anyám a
küszöbön áll, a háta mögött Carrick. – Ahogy Kate és Elliot is.
Nagyon örülök, ha egy fedél alatt vannak a kiscsibéim. –
Megfogja a kezemet. – Ráadásul azt hittük, hogy elvesztettünk
ezen a héten.
Hangtalanul káromkodom, de uralkodom magamon.
A testvéreimnek a jelek szerint sejtelmük sincs a családi
perpatvarról, ami az orruk előtt zajlik. Elliottól már
megszoktam, hogy mit sem sejt abból, ami körülötte történik,
de Miától ez újdonság.
– Maradj, fiam! Kérlek! – Apám mélyen a szemembe néz,
de most elég barátságosnak tűnik. Mintha nem az imént vágta
volna a fejemhez, hogy mekkora csalódást okoztam neki.
Megint.
Nem figyelek rá, anyámhoz intézem a szavaimat.
– Hát jó. – De csak azért, mert Ana esdeklően néz rám, és
tudom, hogy ha ilyen hangulatban hagyom itt a családot,
azzal tönkretenném ezt az egyébként csodálatos napot.
Ana a nyakamba ugrik.
– Köszönöm! – suttogja. Rámosolygok, és a sötét felleg a
fejem fölött lassan szertefoszlik.
– Gyere, apa! – Mia apánk kezébe nyomja a mikrofont, és
odarángatja a képernyő elé. – Egy utolsó dalt! – kiáltja.
– Ágyba! – Ez nem kérés volt. Mára már elegem volt a
családomból. Ana beleegyezően bólint, és megfogjuk egymás
kezét. – Jó éjt mindenkinek! Kösz a partit, anya!
Grace átölel.
– Tudod, hogy mennyire szeretünk. A legjobbat akarjuk
neked. Nagyon örülök a hírnek. És annak is, hogy itt vagytok.
– Na ja. Kösz, anya. – Gyors puszit adok az arcára. –
Elfáradtunk. Megyünk lefeküdni. Jó éjt.
– Jó éjt, Ana! Köszönöm – mondja anyám, és átöleli Anát.
Gyorsan elhúzom onnan, amikor Mia elindítja Carricknek a
„Wild Thing”-et.
Ezt igazán nem akarom hallani.
AMINT FELGYÚJTOTTAM A VILLANYT, és becsuktam a szobám ajtaját,

a karomba veszem Anát, mert szükségem van a melegségére;
muszáj elterelnem a gondolataimat Carrick éles szavairól.
– Hé, jól vagy? – kérdi. – Magadba fordultál.
– Csak az apámra haragszom. De ez nem újdonság. Még
mindig úgy kezel, mint egy taknyos kölyköt.
Ana szorosabban ölel.
– Apád szeret téged.
– Hát, ma nagyon csalódottnak tűnt. Megint. De erről most
nem akarok beszélni. – Csókot nyomok a feje búbjára, ő
felnéz rám, a szemében együttérzés és megértés, és tudom,
hogy egyikünk sem akarja felhánytorgatni Elenát… az én Mrs.
Robinsonomat.
Eszembe jut, hogy ma este Grace bosszúvágytól hajtva
kipenderítette Elenát a házból. Eltűnődöm, vajon mit
mondott volna anyám annak idején, ha rajtakap egy lánnyal
a szobámban. Hirtelen hatalmába kerít ugyanaz a
tinihormonoktól tüzelt vágy, mint a múlt héten, amikor
felosontunk ide Anával az álarcosbálról.
– Egy csaj van a szobámban. – Elvigyorodom.
– Na és, mit fogsz csinálni vele? – villant rám Ana egy
csábos mosolyt.
– Hm. Mindent, amit serdülőként szerettem volna csinálni
a lányokkal. – De nem tudtam. Mert nem bírtam elviselni, ha
megérintenek. – Hacsak nem vagy túl fáradt. – Végigsimítom
arca lágy vonalát.
– Kikészültem, Christian. De azért benne vagyok.
Ó, bébi! Gyorsan megcsókolom, és megesik rajta a szívem.
– Talán jobb lenne, ha aludnánk. Hosszúra nyúlt ez a nap.
Gyere, ágyba teszlek. Fordulj meg!
Engedelmeskedik, és lehúzom a cipzárt a ruháján.
AMÍG A MENYASSZONYOM mellettem alszik, SMS-ezek Taylornak,

és megkérem, hogy reggel hozzon nekünk tiszta ruhát az
Escalából. Ana mellé bújok, és a profilját nézem, el sem
tudom hinni, hogy máris elaludt… és hogy igent mondott
nekem.
Vajon elég jó leszek neki?
Jó férj lesz belőlem?
Apám nem bízik benne.
Felsóhajtok, hanyatt fordulok, és a mennyezetet bámulom.
Be fogom bizonyítani neki, hogy téved.
Mindig is szigorúan bánt velem. Sokkal szigorúbban, mint
Elliottal vagy Miával.
A rohadék! Tudja, hogy rossznak születtem. Miközben
végigpörgetem a fejemben a korábbi kirohanását, lassan
álomba merülök.
– Tedd fel a kezed, Christian! – Apa szigorúan néz rám.

Megtanít rá, hogyan ugorjak be a medencébe. – Helyes. Most
pedig hajlítsd be a lábujjaidat a medence szélén. Jó. Húzd ki
magad! Rendben. Ugorj! – Zuhanok. És zuhanok. És
zuhanok. Placcs! Bele a hideg, tiszta vízbe. Bele a kékségbe.
A csendbe. A némaságba. A hullámok azonban visszadobnak
a felszínre. Apát keresem. – Nézd, apa, nézd! – Elliot azonban
az ölébe ugrik. Elzuhannak a gyepen. Apám
megcsiklandozza Elliotot. Elliot nevet. És nevet. És csak
nevet. Apa megcsókolja a hasát. Velem ilyet sosem csinál.
Nem tetszik, amit látok. Bent vagyok a vízben. Odakint
akarok lenni. Velük. Apával. Most a fák lombja alatt állok.
Apát és Miát nézem. Mia elragadtatva sikongat, miközben
apa megcsiklandozza. Apa is nevet. Mia kiszabadul a
karjából, és ráveti magát. Apa átlendíti, majd elkapja a
levegőben. A fák alól nézem őket, egyedül. Csak nézek. És
sóvárgok. Édes illat lengi be a levegőt. Almaillat.
– JÓ REGGELT, MR. GREY! – suttogja Ana. Kinyitom a szemem.

A reggeli nap beragyog az ablakon, a testem úgy öleli körbe
Anát, mint egy inda. A honvágy és a fájdalom – amit
bizonyára az álom keltett bennem – elpárolog az arca láttán.
Szerelmes vagyok, és begerjedtem; ébredezik a testem.
– Jó reggelt, Miss Steele! – Lehetetlenül szép, hiába van
rajta Mia I ♥ Paris pólója. Az arcomra teszi a kezét, a szeme
ragyog, a haja kócos, és csillog a napfényben. Hüvelykujját
végighúzza borostás államon.
– Néztem, ahogy alszol.
– Ne mondd.
– És az álomszép eljegyzési gyűrűmben gyönyörködtem. –
Kinyújtja a kezét, és megmozgatja az ujjait. A gyémánt
megcsillan a fényben, és parányi szivárványszikrákat vet a
régi filmes és kick-boxos posztereimre a falon.
– Hű! – ujjong. – Ez jel.
Jó jel, Grey. Remélhetőleg.
– Soha többé nem veszem le.
– Helyes! – Fölé mászom. – Mióta is néztél? – Eszkimó
puszit adok neki, majd találkozik az ajkunk.
– Jaj, ne! – Eltolja a vállamat, és egy pillanatra belém hasít a
csalódottság, Ana azonban a hátamra fordít, és lovagló
ülésben landol rajtam. Egyetlen mozdulattal lerántja magáról
a pólót, és a padlóra hajítja. – Gondoltam, felébresztelek.
– Igazán? – A farkam és én ennek igazán örülünk.
Mielőtt felkészülhetnék az érintésére, lehajol, és gyengéd
csókot lehel a mellkasomra, a haja beborít minket, mint egy
gesztenyebarna selyemsátor. Élénkkék szempár figyel.
– Itt kezdem. – Újra megcsókol.
Felszisszenek.
– Majd lejjebb folytatom. – A nyelve elindul lefelé, a
szegycsontom irányába.
Igen!
A sötétség hallgat, vagy az istennő gyűrte le, aki rám
mászott, vagy a kirobbanó libidóm. Magam sem tudom,
melyik.
– Mennyei az íze, Mr. Grey. – Csiklandoz a lehelete.
– Ezt örömmel hallom. – Rekedtes a hangom.
A bordám alatt nyalogat és harapdál, a mellei az alhasamat
súrolják.
Ó!
Egyszer, kétszer, háromszor.
– Ana! – Egyre szaporább a lélegzetem, megragadom a
térdét, és megszorítom. Ő azonban ficánkolni kezd rajtam,
ezért eleresztem, mire felkel, és ott hagy kielégületlenül. Azt
hiszem, felkészül rám.
Én készen állok.
A picsába, kész vagyok!
Most visszatér hozzám, a hasamat csókolgatja, a nyelve a
köldökömbe csúszik, majd lefelé vándorol. Még egyszer
belém harap, és a farkamban érzem a harapást.
– Ó!
– Hát itt vagy – suttogja, és mohón szemez a farkammal,
majd csábos mosollyal rám néz. Lassan, tartva a
szemkontaktust, a szájába vesz.
Édes Jézus!
Föl-alá jár a feje, a fogait gondosan visszahúzza, és minden
alkalommal egyre mélyebbre tol a szájában. Ujjaimmal a
hajába túrok, és félresöpröm az útból, hogy zavartalanul
élvezhessem a látványt, ahogy a jövendő feleségem ajka a
farkamra simul. Megfeszítem a fenekemet, feltolom a
csípőmet, mélyebbre akarok hatolni, ő pedig magába tol, a
szája rám szorul.
Erősebben.
Még erősebben.
Ó, Ana! Egy istennő vagy!
Gyorsít az iramon. Behunyom a szememet, és
belemarkolok a hajába.
Olyan jól csinálja.
– Igen! – szisszenek fel, és átadom magam a csodálatos
ajkak mozgásának. Mindjárt elélvezek.
Hirtelen megáll.
A szentségit. Ne! Kinyitom a szemem, és látom, hogy fölém
guggol, majd fájdalmasan lassan beleül a lüktető farkamba.
Felnyögök, minden centiméterét kiélvezem. A haja leomlik
meztelen mellére, én pedig felnyúlok, és megcirógatom, a
hüvelykujjam a kemény mellbimbókat súrolja, újra meg újra
meg újra.
Hosszan elnyújtva felnyög, és a kezembe nyomja a melleit.
Ó, bébi!
Végül rám zuhan, megcsókol, a nyelve a számba hatol, és
érzem a saját sós ízemet abban az édes szájában.
Ana.
A kezem lecsúszik a csípőjére, ellököm magamtól, majd
visszahúzom, közben feltolom a csípőmet.
Felsikolt, és megragadja a csuklómat.
Újra végigcsináljuk.
És újra.
– Christian – könyörög halkan a mennyezetnek, miközben
átveszi az iramot, és egy ritmusra mozgunk. Egyszerre. Egy
emberként. Mígnem ernyedten rám borul, és magával ránt a
gyönyör mélységeibe.
A HAJÁBA FÚROM AZ ARCOMAT, és végigsimítom a hátát.

Lélegzetelállító ez a lány.
Ez még mindig új nekem. Amikor Anánál van a gyeplő.
Amikor Ana kezdeményez. Élvezem.
– Na, ezt nevezem én vasárnapi istentiszteletnek –
suttogom.
– Christian! – Felkapja a fejét, a szeme helytelenítően
elkerekedik.
Hangos nevetés tör fel belőlem.
Ráunok én valaha is? Hogy megbotránkoztatom Miss Steele-
t?
Szorosan magamhoz ölelem, átfordulok vele, és az ágyhoz
szegezem.
– Jó reggelt, Miss Steele. Mindig nagy öröm magácskával
ébredni.
Megcirógatja az arcomat.
– Magával is, Mr. Grey. – Lágy a hangja. – Muszáj
felkelnünk? Szeretek itt lenni, a szobádban.
– Nem. – Az ébresztőórára pillantok az éjjeliszekrényen.
Negyed tíz van. – A szüleim misére mentek. – Lefekszem
mellé.
– Nem is tudtam, hogy templomba járnak.
Elfintorodom.
– Pedig igen. Járnak. Hívő katolikusok.
– Na és te?
– Nem, Anastasia.
Istennel már réges-rég elváltak az útjaink.
– Te? – kérdem, és úgy emlékszem, hogy Welch semmilyen
vallási irányultságot nem talált a háttérellenőrzés során.
Megrázza a fejét.
– Nem. Egyik szülőm sem gyakorol semmiféle vallást. De
ma szívesen elmennék templomba. Meg kell köszönnöm…
valakinek, hogy élve visszakaptalak a helikopter-balesetből.
Felsóhajtok, és szinte látom magam előtt, ahogy lesújt rám
az istennyila, amikor a templom megszentelt kövére lépek, de
a kedvéért megteszem.
– Oké. Meglátom, mit tehetek. – Röpke csókot adok az
ajkára. – Gyere, zuhanyozz velem!
A hálószobaajtó előtt egy kisebb bőrtáska vár – Taylor
elhozta a tiszta ruhákat. Fölkapom a táskát, és becsukom az
ajtót. Ana törülközőt csavart maga köré, a hajából vízcseppek
potyognak a vállára. A kitűzőmet nézegeti, és megakad a
szeme a narkós kurva fotóján. Felém fordul, gyönyörű
szemében ott a kérdés… a kérdés, amire nem akarok
válaszolni.
– Megtartottad – mondja.
Igen, megtartottam a fotót. Na és?
A kérdés ott lebeg köztünk a levegőben, a szeme pedig
ragyog a reggeli napsütésben, szinte fal a tekintetével, várja,
hogy mondjak már valamit. Egy pillanatra eszembe jut a
letaglózó érzés, amikor Carrick annyi évvel ezelőtt a kezembe
nyomta a fotót.
A picsába! Inkább ne, Grey!
– Taylor hozott nekünk tiszta ruhát – suttogom, és az ágyra
dobom a bőrtáskát. Képtelenül hosszúra nyúlik a hallgatás,
mielőtt válaszol.
– Oké – mondja, az ágyhoz lép, és kinyitja a táskát.
DEGESZRE ETTEM MAGAM. A szüleim hazajöttek a miséről, és

anyám a szokásos tízórait készítette: mennyei, szívkoszorúér-
elzáró szalonnát és kolbászt sült krumplival, tojással és angol
muffinnal. Grace kissé hallgatag, gyanítom, hogy másnapos
lehet.
Egész reggel kerülöm apámat.
Még nem bocsátottam meg neki az előző estét.
Ana, Elliot és Kate heves vitába kezd – történetesen a
szalonnáról –, majd hajba kapnak azon, hogy kié az utolsó
kolbász. Fél füllel figyelek csak rájuk, és remekül szórakozom,
közben egy cikket olvasok a The Seattle Times vasárnapi
kiadásában a helyi bankok hibaszázalékairól.
Mia felsikolt, és visszaül az asztalhoz a laptopjával.
– Nézzétek! Van itt egy bulvárcikk a Seattle Nooz
weboldalán arról, hogy eljegyeztek, Christian.
– Máris? – kérdi csodálkozva anya.
Nincs jobb dolguk ezeknek a szarrágóknak?
Mia felolvassa a cikket.
– „Eljutott hozzánk is a hír, miszerint Seattle egyik
legvonzóbb agglegénye, az a bizonyos Christian Grey, végül
horogra akadt, és már folynak az esküvői előkészületek.” –
Anára sandítok, aki elsápadva, tágra nyílt szemmel bámul
Miára, majd rám.
– „De vajon ki lehet a szerencsés ara? – folytatja Mia. –
A Nooz már a nyomában van. Bizonyára egy vaskos házassági
szerződést olvasgat.” – Mia kuncogni kezd.
Rámeredek. Pofa be, Mia!
Elhallgat, és összeszorítja a száját. Rá se hederítek, sem a
többi ideges pillantásra az asztal körül, és Anához fordulok,
akinek egyre fehérebb az arca.
– Nem – suttogom, hogy megnyugtassam.
– Christian – kezdi apa.
– Nem vagyok hajlandó még egyszer beszélni erről –
acsargok apámra. Kinyitja a száját, hogy mondjon valamit. –
Semmi házassági szerződés! – csattanok fel olyan hévvel,
hogy egyből becsukja a száját.
Pofa be, Carrick!
Fogom az újságot, és dühöngve újra meg újra elolvasom
ugyanazt a mondatot a bankos cikkből.
– Christian – duruzsolja Ana. – Én bármit aláírok, amit te
vagy Mr. Grey szeretnétek.
Felnézek, a tekintetében ott a könyörgés, a szeme
könnyektől ragyog.
Ana. Hagyd abba!
– Kizárt! – vágom rá, hogy ejtsük végre a témát.
– Csak azért lenne, hogy megvédjen.
– Christian, Ana… Szerintem ezt kettesben kellene
megbeszélnetek – szól ránk Grace, majd bosszús pillantást vet
Carrickre és Miára.
– Ana, ez nem rólad szól – motyogja apa. – És kérlek, szólíts
Carricknek.
Ezek után te csak ne akard magadhoz édesgetni!
Hangtalanul fortyogok magamban, és hirtelen mindenki
felpattan. Kate és Mia nekiáll, hogy leszedje az asztalt, Elliot
pedig gyorsan felnyársalja az utolsó kolbászt a villájára.
– Én egyértelműen a kolbászra szavazok – jelenti ki
eltúlzott lelkesedéssel.
Ana a kezét bámulja. Csüggedtnek látszik.
Jesszusom, apa. Most nézd meg, mit csináltál!
Átnyúlok az asztal fölött, megfogom Ana kezét, majd
halkan a fülébe súgom, hogy csak ő hallja:
– Ne is gondolj rá! Ne törődj az apámmal! Nagyon
felbosszantotta Elena. Az egész csak nekem szólt. Bárcsak
anyám befogta volna a száját!
– Igaza van, Christian. Nagyon gazdag vagy, és én semmi
mást nem hozok a házasságba, mint a diákhitelemet.
Bébi, nekem úgy kellesz, ahogy vagy. Te is tudod!
– Anastasia. Ha elhagysz, jobb is, ha magaddal viszel
mindent. Egyszer már elhagytál. Tudom, milyen érzés.
– Az más volt – dünnyögi. Újra összevonja a szemöldökét. –
És talán majd te akarsz elhagyni engem.
Nevetséges gondolat.
– Christian, talán csinálok valami kivételes marhaságot, te
pedig… – Elhallgat.
Szerintem erre igen kicsi az esély, Ana.
– Állj! Most hagyd abba. A téma lezárva. Nem beszélünk
erről soha többé. Nem lesz házassági szerződés. Sem most,
sem máskor.
Lázasan töröm a fejem, próbálok biztonságos témát találni,
és ekkor ihletem támad. Grace-hez fordulok, aki a kezét
tördeli, és idegesen pislog rám, majd megkérdezem:
– Anya! Tarthatjuk itt az esküvőt?
Az arckifejezése rémületből örömbe és hálába csap át.
– Drágám! Az csodálatos lenne! – Majd hozzáteszi: – Hát
nem templomi esküvőt akartok?
Neheztelő pillantást vetek rá, mire rögtön megadja magát.
– Örömmel szerveznénk meg az esküvőtöket. Ugye, Cary?
– Persze. Persze, még szép. – Apám jóindulatúan mosolyog
Anára és rám, én azonban most rá sem bírok nézni.
– Kitaláltátok már az időpontot? – kérdi Grace.
– Négy hét múlva.
– Christian! Annyi idő nem elég!
– Ez rengeteg idő.
– Legalább nyolc hétre lesz szükségem!
– Anya. Kérlek!
– Hat? – esdekel.
– Az csodálatos lenne. Köszönjük, Mrs. Grey – szólal meg
Ana, és fenyegető pillantást vet rám, nehogy bele merjek
kötni.
– Legyen hat hét – szögezem le. – Kösz, anya.
ANA HALLGAT A VISSZAÚTON Seattle-be. Valószínűleg a reggeli

vitámon gondolkozik Carrickkel. Még mindig nyomaszt a
tegnap esti veszekedésünk – a rosszallása fájdalmasan szúrja
a szívemet. Mélyen legbelül attól félek, hogy igaza van; talán
mégsem leszek jó férj.
Az istenit, majd én megmutatom neki!
Nem az a zöldfülű tini vagyok, akinek hisz.
Csüggedten bámulom az utat. A barátnőm mellettem van,
már az esküvő időpontját is kitűztük, a világ legszerencsésebb
emberének kéne éreznem magam, mégis egyre csak apám
dühös kirohanásán rágódom, ami Elenáról és a házassági
szerződésről szólt. A jó hír az, hogy szerintem már rájött,
hogy ezt elcseszte. Amikor elindultunk hazafelé, megpróbált
kiengesztelni, én azonban zokon vettem a hebegő, mismásoló
bocsánatkérést.
Én mindig minden tőlem telhetőt megtettem, hogy
megvédjelek, Christian. És elbuktam. Melletted lett volna a
helyem.
Nem voltam rá kíváncsi. Ezt még tegnap este kellett volna
mondania. De nem tette.
Megrázom a fejem. Szabadulni akarok ettől a pocsék
hangulattól.
– Hé, van egy ötletem! – Megszorítom Ana térdét.
Talán megfordul a szerencsém – találok egy üres
parkolóhelyet a Szent Jakab-katedrális előtt. Ana kikukucskál
a fák alól, és az impozáns épületet nézegeti, mely egy teljes
tömbnyi helyet foglal el a Kilencedik sugárútból, majd kérdőn
néz rám.
– Templom? – mondom magyarázatképpen.
– Templomnak ez túl nagy, Christian.
– Igaz.
Elmosolyodik.
– Tökéletes.
Kéz a kézben belépünk a katedrálisba, és elindulunk az
oltár felé. Ösztönösen odafordulok a szenteltvíztartóhoz, hogy
keresztet vessek, de még időben észbe kapok, mert tudom,
hogy ha valamikor lesújt rám az a villám, akkor az most lesz.
Látom Anán a megrökönyödést, de elfordítom a tekintetemet,
és a lélegzetelállító mennyezetet kezdem csodálni, amíg Isten
ítéletét várom.
Nem. Ma nem csap belém a villám.
– Régi szokás – dünnyögöm kissé zavartan, de
megkönnyebbülök, hogy nem lett belőlem füstölgő
hamukupac a pompás küszöbön. Ana körülnéz a pazar
templombelsőben: magas, díszes mennyezet, rozsdaszínű
márványoszlopok, finom mintázatú ólomüveg ablakok.
Napfény szűrődik be a kereszthajó kupoláján lévő ökörszem
ablakon, mintha maga Isten mosolyogna le erre a helyre.
Halk suttogás verődik vissza a falakról, és megszáll minket
egyfajta spirituális béke, amit csak a néhány látogató
alkalmankénti köhögése zavar meg. Csend van, a templom
menedéket nyújt a seattle-i nyüzsgés elől. Már el is
felejtettem, milyen békés és gyönyörű ez a hely, igaz, már
évek óta nem tettem be ide a lábam. Mindig is imádtam a
katolikus misék díszes ceremóniáját. A rituálét. A válaszokat.
A füstölők illatát. Grace gondoskodott róla, hogy mindhárom
gyereke eligazodjon a katolikus dogmában, és volt idő,
amikor bármire hajlandó voltam, hogy elnyerjem újdonsült
anyám kegyeit.
Ám a serdülőkor mindent tönkretett. Sosem állt helyre a
kapcsolatom Istennel, és egy életre megváltozott, hogyan
viszonyulok a családomhoz, különösen apámhoz. Amint
betöltöttem a tizenhármat, marakodni kezdtünk egymással.
Elhessegetem az emléket. Fáj felidézni.
Most, hogy itt állunk a templomhajó fenséges pompájában,
letaglóz ez az ismerős béke.
– Gyere. Mutatni akarok valamit. – Végigsétálunk az
oldalhajón, Ana cipősarka kopog a kövezeten, végül egy kis
szentélyhez érünk. Aranyló falai és sötét padlója tökéletesen
kihangsúlyozza a Miasszonyunk káprázatos szobrát, amit
pislákoló gyertyák ragyognak körbe.
Ana eltátja a száját a látványtól.
Kétségkívül még mindig ez a legszebb szentély, amit valaha
láttam. A Szűzanya szerényen lesütött szemmel tartja a
karján gyermekét. Arany-kék ruhája ragyog a
gyertyafényben.
Megindító látvány.
– Anyám néha elhozott minket ide misére. Ez volt a
kedvenc helyem. Szűz Mária szentélye – suttogom.
Ana szótlanul csodálja a szeme elé táruló látványt; a
szobrot, a falakat, az aranycsillagokkal díszített sötét
mennyezetet.
– Ez ihlette a gyűjteményedet? A Madonnáidat? – kérdi
áhítattal a hangjában.
– Igen.
– Az anyaság – duruzsolja, majd felnéz rám.
Vállat vonok.
– Láttam, milyen, ha jól csinálják, és milyen, ha rosszul.
– A szülőanyád? – kérdi.
Bólintok, és képtelenül nagyra nyílik a szeme, valami mély
érzelemtől, amibe nem akarok belegondolni.
Elfordulok tőle. Túl fájdalmas.
Beledobok egy ötvendollárost a perselybe, és átnyújtok
Anának egy gyertyát. Ana egy pillanatra hálásan megszorítja
a kezemet, majd meggyújtja az egyik templomi gyertya
lángjánál, és beleállítja az egyik vas gyertyatartóba a falon.
Fényesen ragyog a többi gyertya közt.
– Köszönöm – mondja halkan Máriának, majd átkarolja a
derekamat, és a vállamra hajtja a fejét. Így merengünk együtt,
csendben az egyik legcsodálatosabb szentélyben, amit a város
szíve rejt.
A béke, a szépség és Ana jelenléte visszahozza a
jókedvemet. A pokolba a délutáni munkával! Vasárnap van.
Jól akarom érezni magam a barátnőmmel.
– Elmenjünk a meccsre? – kérdem.
– Milyen meccsre?
– Ma a Phillies játszik az M’sszel a Safeco Fieldben. A GEH-
nek saját páholya van.
– Persze. Remekül hangzik. Menjünk. – Rám mosolyog.
Kéz a kézben kisétálunk az Audihoz.
2011. JÚNIUS 20., HÉTFŐ
A mai reggel különösen kiborítónak ígérkezik, a

legszívesebben máris ízekre szednék valakit. Egy rakás
riporter, köztük néhány tévéstáb várt az Escala és a Seattle
Independent Publishing épülete előtt.
Ezeknek tényleg nincs jobb dolguk?
Otthon könnyű volt elkerülni őket, mivel a mélygarázson át
érkeztünk és távoztunk. A SIP azonban más tészta.
Mélységesen felháborítónak tartom, hogy ezek a keselyűk
ilyen gyorsan kinyomozták Ana kilétét.
Hogyan?
Miattuk kénytelenek voltunk megkerülni a SIP épületét, és
a hátsó raktárkapun beosonni. Ana azonban most az
irodájában rekedt, ami vegyes érzésekkel tölt el. Egyrészt
örülök, hogy ott legalább biztonságban van, másrészt viszont
tudom, hogy nem fogja sokáig elviselni a bezártságot.
Elcsüggedek. Még szép, hogy a seattle-i sajtó kíváncsi a
menyasszonyomra. Ez a bónusz, amiért én vagyok Christian
Grey. Csak abban bízom, hogy nem fogja elriasztani ez a fene
nagy érdeklődés.
Sawyer a Grey House előtt tesz ki minket, ahol már lesben
áll két bértollnok, de Taylorral az oldalamon elviharzom
mellettük, hiába kiabálnak, rájuk se hederítek.
De kurva jó így kezdeni a napot!
Komor hangulatban várom a liftet. A tennivalóim listája
hosszabb, mint a faszom, ráadásul még a hétvégi balhé is
kísért: nem fogadott hívások tömkelege apámtól, anyámtól,
Elena Lincolntól.
Fogalmam sincs, hogy mi a fasznak hívogat még mindig.
Végeztünk egymással. Szombat este világosan megmondtam.
Legszívesebben otthon maradtam volna a barátnőmmel.
A liftben megnézem a telefonomat. Jött egy e-mail Anától.
Feladó: Anastasia Steele

Tárgy: Menyasszonyi örömök
Dátum: 2011. június 20. 09:25
Címzett: Christian Grey
Drága leendő férjem!

Hanyagság lenne részemről, ha nem köszönném meg
neked, hogy
a) túlélted a helikopter-balesetet,
b) hihetetlenül romantikusan kérted meg a kezem,
c) csodálatos hétvégével ajándékoztál meg,
d) visszatértünk a vörös szobába,
e) csinos kis követ kaptam tőled, amit mindenki
megcsodál!
f) ma reggel olyan szexi ébresztőt kaptam (és ez a
legfontosabb! ;))
A x
Anastasia Steele
szerkesztő, SIP
Ui.: Van valami ötleted, hogyan lehet kezelni a sajtósokat?
Feladó: Christian Grey

Tárgy: Vőlegényi örömök
Dátum: 2011. június 20. 09:36
Címzett: Anastasia Steele
Drága Anám!
Örömömre szolgált.
Köszönöm neked a csodálatos hétvégét.
Szeretlek.
A ki***ott sajtósokra még visszatérünk.
Christian Grey
Elnök-vezérigazgató, Grey Enterprises Holdings, Inc.
Ui.: Szerintem a szexi ébresztők a legjobbak.

Uui.: KI***OTT BLACKBERRY!!!!!!!
HÁNYSZOR KELL MÉG elmondanom neked, te nőszemély!

Az e-mailezés feldobott, és valamelyest megenyhültem, mire
kiléptem a liftből. Andrea az íróasztalánál várt.
– Jó reggelt, Mr. Grey! – üdvözölt. – Én… ööö… örülök, hogy
még velünk van.
– Köszönöm, Andrea. Nagyra értékelem. És köszönöm a
péntek esti segítségét. Életet mentett vele.
Elpirul, azt hiszem, zavarba hozta a hálálkodásom.
– Hol van Sarah? – kérdem.
– Kiszaladt ügyintézni. Hozhatok kávét?
– Kérem. Feketén. Erősen. Rengeteg dolgom van.
Talpra ugrik.
– Ha az apám, az anyám vagy Mrs. Lincoln keres,
hagyjanak üzenetet. A sajtót irányítsa át Samhez, ha viszont a
Légügy, az Eurocopter vagy Welch hív, azonnal kapcsolja
őket.
– Igen, uram.
– És természetesen Anastasia Steele-t is.
Andrea megenyhül, és ritka mosoly jelenik meg az arcán.
– Szívből gratulálok, Mr. Grey.
– Hát tudja?
– Mindenki tudja, uram.
Felnevetek.
– Köszönöm, Andrea.
– Hozom a kávét.
– Nagyszerű, köszönöm.
Leülök az asztalomhoz, és bekapcsolom az iMacet. Újabb e-
mail vár Anától.

Tárgy: Nyelvi korlátok
Dátum: 2011. június 20. 09:38
**. ****, **** *******!

*** ***** ** **********.
* **** ***, ***.
A x
Hahotázni kezdek, jóllehet, fogalmam sincs, hogy mit írt.

Andrea belép a kávémmal, majd leül, hogy végigvegyük az
aznapi programomat még az első telefonhívás előtt.
ÚGY ÉRZEM, HÁROM KEREK ÓRÁJA le sem tettem a telefont. Amikor

végzek a hívással, felállok, és kinyújtózom. Már negyed kettő.
A Charlie Tangót ma visszakapom, estére már a Boeing
repterén lesz. A Szövetségi Légügyi Hivatal átadta a
kényszerleszállás kivizsgálását a Nemzeti
Közlekedésbiztonsági Ügynökségnek. Az Eurocopter mérnöke,
aki elsőként látta a helikoptert, azt mondta, hogy
elképesztően nagy szerencse, hogy sikerült eloltanom a tüzet.
Így az ő vizsgálata és a közlekedésbiztonságiaké is sokkal
gyorsabban elkészül. Remélhetőleg holnapra kézhez kapom
az előzetes jelentést.
Welch jelezte, hogy elővigyázatosságból zárolta a portlandi
helikopter-leszállóhely biztonsági kamerájának a múlt heti
képeit, valamint a Charlie Tango magánhangárjának a
felvételeit a Boeing repülőtérről. Megborzongok. Welch
szerint szabotázs történhetett, és be kell vallanom, hogy az én
fejemben is felmerült ez, mivel mindkét motor kigyulladt.
Szabotázs.
De mégis miért?
Megkértem, hogy fésüljék át az összes felvételt a
csapatával, hátha találnak valami gyanúsat.
Miután Sam a PR-ról hosszasan nyalta a seggem, végül
beleegyeztem, hogy ma délután sajtótájékoztatót tartsunk.
A fülembe csengenek Sam kérlelő szavai: „Muszáj egy
lépéssel előttük járnod, Christian! A csodával határos
megmenekülésed híre már bejárta a sajtót. Még a mentésről
is vannak légi felvételeik.”
Hogy őszinte legyek, szerintem Sam egyszerűen imádja a
botrányt. Remélem, a sajtótájékoztató eltereli a figyelmüket
Anáról és rólam.
Andrea megcsörget.
– Mi az?
– Megint dr. Grey van a vonalban.
– A kurva életbe! – dünnyögöm. Gondolom, nem
kerülhetem el örökké. – Jól van, kapcsolja. – Az asztal fölé
hajolok, és várom anyám dallamos hangját.
– Christian! Tudom, hogy rettentően elfoglalt vagy, de két
dolog.
– Igen, anyám?
– Találtam egy rendezvényszervezőt, akit szeretnék
megbízni az esküvővel. A neve Alondra Gutierrez. Ő szervezte
az idei Coping Together bált. Szerintem találkozhatnátok vele.
Égnek emelem a szememet.
– Hogyne.
– Helyes. Megszervezek egy találkozót erre a hétre.
A másik, hogy apád már nagyon szeretne beszélni veled.
– Aznap este, amikor bejelentettem az eljegyzésünket,
hosszan elbeszélgettünk apával. Egyúttal megünnepeltük,
hogy immár huszonhét éve vagyok ezen a világon, és mint
tudod, nem szívesen ünneplem az ilyesmit. – Kezdtem
belelendülni. – Mellesleg túléltem egy hajmeresztő
kényszerleszállást. – Egyre hangosabban fújtam. – Apának
sikerült belerondítania a jókedvembe. Szerintem már épp
eleget mondott. Most egyáltalán nem akarok beszélni vele.
Felfuvalkodott pöcsfej!
– Christian! Ne duzzogj! Beszélj apáddal!
Még hogy duzzogok! Síkideg vagyok, Grace!
Anyám hallgatása egyre hosszabb, kiérzem belőle a
rosszallást.
Felsóhajtok.
– Jól van, majd meggondolom. – Felvillan a másik vonal
fénye. – Most mennem kell.
– Rendben, drágám. Majd kereslek az Alondrával való
találkozó miatt.
– Viszlát, anya.
Megint csörög a telefon.
– Mr. Grey, Anastasia Steele van a vonalban.
Elpárolog a rosszkedvem.
– Nagyszerű. Köszönöm, Andrea.
– Christian? – Ana hangja halk, bizonytalan. Riadtnak
tűnik.
Elakad a lélegzetem.
– Ana, csak nincs valami baj?
– Ööö… kimentem egy kicsit levegőzni. Azt hittem, már
elmentek. És hát…
– A riporterek és a fotósok?
– Igen.
Mocskok!
– Semmit sem mondtam nekik. Szó nélkül sarkon
fordultam, és visszarohantam az épületbe.
A picsába! Elküldhettem volna Sawyert, hogy vigyázzon rá,
és elrebegtem magamban egy hálaimát, amiért engedtem
Taylornak, és nem váltam meg tőle a Leila Williams-incidens
után.
– Nem lesz semmi baj, Ana. Már épp hívni akartalak. Most
egyeztem bele, hogy ma délután sajtótájékoztatót tartok a
Charlie Tangóval kapcsolatban. Az eljegyzésünkről is
kérdeznek majd. A lehető legkevesebb részletet fogom
elárulni nekik. Remélhetőleg ennyi elég lesz ahhoz, hogy
leszálljanak rólunk.
– Jól van.
Üsse kő, megkockáztatom.
– Akarod, hogy elküldjem Sawyert, hogy vigyázzon rád?
– Igen – vágja rá.
Hű! Ez könnyen ment. Sokkal rémültebb lehet, mint hittem.
– Biztos, hogy jól vagy? Nem szoktad ilyen könnyen beadni
a derekad.
– Vannak jó pillanataim, Mr. Grey. Többnyire olyankor,
amikor Seattle utcáin kergetnek a sajtósok. Jó kis testedzés
volt. Levegőt se kaptam, mire visszaértem az irodába. –
Elvicceli a dolgot.
– Csakugyan, Miss Steele? Pedig máskor jól bírja az iramot.
– No de mégis mire céloz ezzel, Mr. Grey? – Hallom a
mosolyt a hangjában.
– Szerintem tudja – suttogom.
Élveteg kis hang szakad fel a torkából, amit még a
farkamban is érzek.
– Csak nem flörtöl velem?
– De igen, remélem.
– Szeretné később tesztelni az állóképességemet? – Halk és
bársonyos a hangja.
Ó, Ana! A vágy kellemes borzongásként fut végig a
testemen.
– Semmi sem tenne boldogabbá.
– Örömömre szolgál, Christian Grey.
Túlságosan jól megy neki ez a játék.
– Annyira örülök, hogy felhívtál! – mondom. – Szebbé
tetted a napomat.
– Ne túlozz! – Kuncog. – Kénytelen leszek felhívni a
személyi edződet, hogy bírjam az iramot!
Felnevetek.
– Bastille el lesz ragadtatva.
Ana elhallgat egy pillanatra.
– Kösz, hogy jobb kedvre derítettél.
– Ez a dolgom, nem igaz?
– De. És remekül csinálod.
Jólestek ezek a kedves szavak. Ana, melletted teljesnek
érzem magam.
Kopogtattak az ajtón, ami azt jelenti, hogy megérkezett
Andrea vagy Sarah az ebédemmel.
– Mennem kell.
– Köszönöm, Christian – mondja Ana.
– Mégis mit?
– Hogy létezel. Ja, és még valami. Ugye még embargó alatt
van a hír, hogy megvetted a SIP-et?
– Igen, még három hétig.
– Oké. Igyekszem észben tartani.
– Helyes. Még ütközünk, bébi.
– Oké. Még ütközünk, Christian.
ANDREA ÉS SARAH ma igazán kitettek magukért. A kedvenc

szendvicsemet kapom – pulykás, savanyúsággal, salátával és
egy kis sült krumplival – tálcán, GEH szalvétával, az
ásványvizem pedig metszett kristálypohárban érkezik,
mellette hozzá illő vázában egy hetyke rózsaszál virít.
– Köszönöm – motyogom zavartan, amíg sürögve
megterítenek nekem.
– Nagyon szívesen, Mr. Grey – válaszolja Andrea
mosolyogva, ami újabban egyre gyakoribb jelenség. Ma
mindketten furcsán szórakozottnak és egy kicsit izgatottnak
tűnnek. Miben sántikálnak?
Ebéd közben megnézem az SMS-eimet. Újabb üzenet
érkezett Elenától. Sőt üzenetek.
A picsába!
Hívj fel! Kérlek.
Hívj fel! Megőrülök.
Nem tudom, mit mondjak. Egész hétvégén a történteken

agyaltam. Nem értem, hogy fajulhatott el ennyire minden.
Sajnálom. Hívj fel!
Kérlek, vedd fel a telefont!
MUSZÁJ LESZ BESZÉLNEM vele. A szüleim azt akarják, hogy

megszakítsam a kapcsolatot Mrs. Lincolnnal, és őszintén
szólva nem is tudom, hogyan léphetnénk túl mindazon, amit
szombat este vágtunk egymás fejéhez.
Kiszaladt egy-két szörnyűség a számon.
Ahogy az övén is.
Ideje véget vetni ennek.
Megmondtam Anának, hogy Elenának adom a vállalatot.
Végigpörgetem a névjegyeimet, és megkeresem a privát
ügyvédem számát. A sors iróniája, hogy pont Elena mutatott
be minket egymásnak. Debra Kingston kereskedelmi jogász,
és történetesen ugyanazt az életstílust kedveli, mint én. Ő írta
meg az összes szerződésemet és titoktartási nyilatkozatomat,
valamint ő kezelte az ügyeimet Mrs. Lincolnnal, és a közös
vállalkozásainkat.
Megnyomom a hívás gombot.
– Szép napot, Christian! Rég beszéltünk. Hallottam a hírt,
gratulálok!
– Kösz, Debra.
Jesszusom! Már ő is tudja!
– Mit tehetek érted?
– Szeretném Elena Lincolnnak ajándékozni a szalont.
– Megismételnéd? – szól döbbenten.
– Jól hallottad. Elenának akarom ajándékozni a szalont.
Szeretném, ha megírnád a szerződést. Mindent.
A kölcsönöket. Az ingatlant. Az ingóságokat. Mindent. Neki
adom.
– Biztos vagy benne?
– Igen.
– Véget vetsz a kapcsolatnak?
– Igen. Nem akarom, hogy közöm legyen hozzá. Nem
akarok kötelezettségeket.
– Az ügyvédedként, Christian, meg kell kérdeznem, hogy
biztos vagy benne, hogy ezt akarod tenni? Ez egy
elképesztően nagylelkű ajándék. Több százezer dollárt
veszítesz vele.
– Tökéletesen tisztában vagyok vele, Debra.
Belesóhajt a telefonba.
– Hát jó, ha ragaszkodsz hozzá. Két napon belül átküldöm a
szerződéstervezetet.
– Köszönöm. És szeretném, ha rajtad keresztül zajlana
minden kommunikáció.
– Ti ketten aztán rendesen összekaptatok.
Eszem ágában sincs Debrával megvitatni a magánéletemet.
Legalábbis ezt a részét.
– Értem én – teszi hozzá. – Ez kell a béklyód és bilincsed
boldogságához?
Mi. A. Faszom?
– Csak írd meg azt a kurva szerződést, Debra.
Kurtán válaszol.
– Úgy lesz, Christian. Értesítem Mrs. Lincolnt.
– Helyes. Köszönöm.
Ezzel leráztam magamról Elenát.
Leteszem a telefont.
Hű! Tényleg megtettem.
És kitűnő érzés. Megkönnyebbültem. A GEH szemszögéből
nézve búcsút mondtam egy kisebb vagyonnak, de tartoztam
ennyivel Elenának. Nélküle nem létezne a GEH.
– Gondolkoztam a legutóbbi beszélgetésünkön, Christian.

– Igazán, úrnőm?
– Hogy otthagyod a Harvardot. Adok neked százezer dollárt,
hogy beindítsd a saját vállalkozásodat.
– Megtennéd?
– Hiszek benned, Christian. Arra születtél, hogy a világ
ura légy. Kölcsönbe kapod, később visszafizetheted.
– Elena… én…
– Ha meg akarod köszönni, mutasd meg, mit tanultál. Te
leszel a domináns. Én az alávetett. Ne hagyj nyomot.
MEGRÁZOM A FEJEM; így kezdődött a dominánskiképzésem. Az
üzleti életben elért sikereim szoros kapcsolatban állnak ezzel
az életstílussal. Elvigyorodom, majd a homlokomat ráncolom.
El sem tudom hinni, hogy azelőtt nem tűnt fel ez a kapcsolat.
A fenébe is. Nem bújhatok az íróasztalom mögé. Tartozom
neki egy telefonhívással.
Mindent bele, Grey!
Kelletlenül rábökök a névjegyére a telefonomban.
Az első csörgésre felveszi.
– Miért nem hívtál, Christian?
– Most hívlak.
– Mi a fene baja van az anyádnak meg a…
menyasszonyodnak? – Undorodva ejti ki az utolsó szót.
– Csak udvariasságból hívlak, Elena. Neked adom a
vállalkozást. Már beszéltem Debra Kingstonnal az ügyben;
elkészíti a szerződést. Vége. Nem folytathatjuk tovább.
– Mi? Mégis miről beszélsz?
– Komolyan mondom. Nem maradt több energiám a
szarságaidra. Megmondtam, hogy hagyd békén Anát, te pedig
nagy ívben szartál rá. Azt kapja, amit megérdemel, Mrs.
Lincoln. Vége. Többé ne keressen.
– Chris… – Hallom a riadalmat a hangjában, amikor
megszakítom a vonalat.
Rögtön csörögni kezd a telefonom, persze az ő neve jelenik
meg a képernyőn. Kinyomom, és végigfutom a teendőim
listáját.
Úgy egy órám maradt a sajtótájékoztató előtt, ezért, hogy
kiverjem a fejemből Elenát, fogom az irodai telefont, és
felhívom a bátyámat.
– Mizújs, nagyágyú? Meggondoltad magad?
– Menj a picsába, Elliot!
– A csaj gondolta meg magát? – Röhögni kezd.
– Volnál szíves elhallgattatni a benned lakozó seggfejt két
percre?
– Két teljes percre? Nem biztos, hogy menni fog.
– Veszek egy házat.
– Azta! Magadnak és a leendő Mrs. Greynek? Ez gyorsan
ment. Máris felcsináltad?
– Nem! – Az isten szerelmére!
Jóízűen nyerít a vonal túlsó végén.
– Meg ne mondd! Denny-Blaine vagy Laurelhurst?
Ó, a tec milliárdosok kedvenc kertvárosai.
– Nem.
– Medina?
Felnevetek.
– Az vészesen közel lenne anyához és apához. Kint van a
parton, Broadview-tól északra.
– Ne mondd!
– De mondom. Azt akarom látni, ahogy a nap lenyugszik a
szorosnál, nem azt, ahogy fölkel a tó fölött.
Elliot felnevet.
– Öregem! Ki gondolta volna, hogy ilyen romantikus lélek
vagy?
Felhorkanok. Én aztán nem.
– Ki kéne belezni.
– Csak nem? – Elliot erre felkapja a fejét. – Akarod, hogy
ajánljak valakit?
– Nem, öregem. Azt akarom, hogy te csináld meg! Valami
fenntartható és környezetbarát megoldást szeretnék. Tudod,
azt a sok szarságot, amivel a családi ebédeken untatsz minket.
– Ó! Hű. – Elcsodálkozik. – Megnézhetem a helyet?
– Még szép! Még nem írtam alá a szerződést, de az
elkövetkező egy-két hét során szeretném átnézetni.
– Persze. Szuper! De ehhez szükséged lesz egy építészre. Az
én lehetőségeim korlátozottak.
– Ki volt az a nő, aki az aspeni felújításokért felelt?
– Ööö… Gia Matteo. Klassz csaj. Valami menő belvárosi
irodának dolgozik.
– Fantasztikus munkát végzett az aspeni házzal. És úgy
emlékszem, lenyűgöző és egyedi tervei voltak. Te őt ajánlod?
– Ja. Ööö… persze.
– Elbizonytalanodtál.
– Nos, tudod, hogy van ez. Az a fajta nő, aki nem fogadja el,
ha nemet mondanak neki.
– Ezt meg hogy érted?
– Nagyon… ambiciózus. Kiéhezett. Törtet, és mindig
megkapja, amit akar.
– Nekem ezzel semmi problémám.
– Nekem sincs – vágja rá Elliot. – Sőt kimondottan szeretem
az erőszakos nőket.
– Igazán? – Nos, Kavanagh pontosan ilyen.
– Ő és én, szóval… – Elliot elhallgat.
Az égre emelem a szemem. A bátyám szexuális
inkontinenciában szenved.
– Gond lesz belőle?
– Nem. Természetesen nem. Vérprofi a nő.
– Akkor felhívom. És vetek egy pillantást az új
portfóliójára. – Lefirkantom a nevét.
– Helyes. Szólj, ha megsasolhatom a helyet.
– Szólok. Még ütközünk, nagytesó!
– Öregem.
Leteszem a telefont, és eltűnődöm, vajon hány nővel
kufircolhatott a tesóm. Megrázom a fejem. Sejti egyáltalán,
hogy Katherine Kavanagh teljesen az ujja köré csavarta? Nem
vette észre a hétvégén? Remélem, nem mellette fog kikötni.
A legidegesítőbb nőszemély, akit valaha ismertem.
Sam átküldte e-mailben a szövegemet a sajtótájékoztatóra,
ami fél órán belül lesz esedékes. Végigfutok rajta, és
kijavítom, ahol kell; szokás szerint erőltetett és dagályos a
stílusa. Néha nem is értem, miért vettem fel a fickót.
Húsz perc múlva bekopog az irodámba.
– Mehetünk, Christian?
– ARRA CÉLOZ TEHÁT, Mr. Grey, hogy szabotázs történt? – kérdi a

The Seattle Times újságírója.
– Semmi ilyesmire nem céloztam. Minden lehetőséget szem
előtt tartunk, és várjuk a vizsgálati jelentést.
– Gratulálok az eljegyzéséhez, Mr. Grey! Hogyan
ismerkedett meg Anastasia Steele-lel? – Azt hiszem, ez a nő a
Seattle Metropolitantől jött.
– A magánéletemet firtató kérdésekre nem áll módomban
válaszolni. Csak annyit mondhatok, hogy nagy örömömre
szolgál, hogy igent mondott, amikor feleségül kértem.
– Ez az utolsó kérdés, köszönjük, hölgyeim és uraim – siet
Sam a megmentésemre, és kimenekít a GEH
konferenciaterméből.
Hála az égnek, hogy vége!
– Remekül csináltad – biztat Sam, mintha szükségem lenne
az elismerésére. – A sajtó bizonyára akar egy közös képet
rólad és Anastasiáról. Gyanítom, hogy addig nem hagynak
békén, amíg meg nem kapják.
– Majd meggondolom. Egyelőre szeretnék visszajutni az
irodámba.
Sam elvigyorodik.
– Hát persze, Christian. Amint megkapjuk, átküldöm a
sajtótájékoztató anyagait.
– Kösz. – Minek vigyorog, mint a tejbetök?
Belépek a liftbe, és örömmel látom, hogy végre magamra
maradtam. A telefonomra pillantok. Három nem fogadott
hívás Elenától.
Az isten szerelmére, Mrs. Lincoln! Végeztünk egymással.
Ana is küldött egy e-mailt.

Tárgy: Nagy újság van!
Dátum: 2011. június 20. 16:55
Mr. Grey!
Kitűnő sajtókonferenciákat tart.
Miért is lepődtem meg?
Roppant dögös volt.
Imádtam a nyakkendőjét.
A x
Ui.: Szabotázs?
Ösztönösen a nyakkendőmhöz kapok. Ez egy Brioni

nyakkendő. A kedvencem.
Dögös voltam. A szavai olyan elégedettséggel töltenek el,
amilyenre nem számítottam. Szeretem, ha Ana dögösnek tart,
és az e-mailnek köszönhetően támad egy ötletem.

Tárgy: Majd én megmutatom neked
Dátum: 2011. június 20. 17:08
Drága leendő feleségem!

Ki tudja, talán ma este is előkerül ez a nyakkendő, amikor
megdolgoztatlak az ágyban.
Christian Grey
türelmetlen elnök-vezérigazgató, Grey Enterprises
Holdings, Inc.
Ui.: A szabotázs csak találgatás. Ne aggódj. Ez nem kérés.
NYÍLIK A LIFTAJTÓ.
– Boldog születésnapot, Mr. Grey! – üvöltik kórusban. Andrea
az ajtó mellett áll, kezében egy méretes tortával, a tetejére, a
kék mázra azt írták: „Boldog születésnapot és gratulálunk,
Mr. Grey!” Fölötte egy magányos aranyszínű gyertya lángja
pislog.
Mi a faszom.
Ilyesmi még sosem fordult elő.
Soha.
A csődület – Ros, Barney, Fred, Marco, Vanessa, valamint az
alelnökeik – nagy átéléssel énekelni kezdi, hogy „Boldog
születésnapot”. Mosolyt erőltetek az arcomra, hogy leplezzem
a meglepődésemet, és amikor befejezik, elfújom a gyertyát.
Mindenki ujjong és tapsol, mintha valami nagy tettet
hajtottam volna végre.
Sarah pezsgővel kínál.
A többiek kántálni kezdenek:
– Beszéd! Beszéd!
– Nos, ez óriási meglepetés. – Andreához fordulok, aki alig
észrevehetően vállat von. – De nagyon köszönöm.
Ros felszólal.
– Mindannyian nagyon hálásak vagyunk azért, hogy itt
vagy köztünk, Christian, különösen én, mert ez azt jelenti,
hogy én is itt lehetek. – Újabb udvarias nevetgélés és taps
következik. – Ezért szerettük volna valamilyen módon
kifejezni a hálánkat. Mindannyian. – Kinyújtja a kezét a
kollégái felé. – Egyben szeretnénk boldog születésnapot
kívánni, és gratulálni a jó hírhez. Emeljük poharunkat! –
A magasba emeli. – Christian Greyre!
Visszhangzik a nevem a falak közt.
Köszönetképpen megemelem a poharamat, és
belekortyolok.
További taps.
Komolyan nem értem, hogy mi ütött az alkalmazottaimba.
Miért pont most? Mi ez a felhajtás?
– A maga ötlete volt? – kérdem Andreát, amikor átnyújt egy
szelet tortát.
– Nem, uram. Rosé.
– De maga szervezte meg ezt az egészet.
– Együtt szerveztük Sarah-val, uram.
– Nos, igazán köszönöm. Értékelem a fáradozását.
– Nagyon szívesen, Mr. Grey.
Ros felvillant egy meleg mosolyt, és megemeli a
pezsgőspoharat, és erről eszembe jut, hogy tartozom neki egy
tengerészkék Manolóval.
HARMINCÖT PERCIG TART, mire sikerül kimentenem magam a kis

irodai buliból. Meg vagyok hatva, ami meglepetésként ér.
Vénségemre puhány lettem. De mint mindig, már alig várom,
hogy hazaérjek… hogy láthassam Anát.
Kirohan a SIP hátsó ajtaján, és nagyot dobban a szívem,
amikor megpillantom. Sawyer ott áll mellette; kinyitja az
Audi ajtaját, Ana pedig bepattan mellém, míg Sawyer az
anyósülésre ül Taylor mellé.
– Szia! – Káprázatos a mosolya.
– Szia. – Megfogom a kezét, és csókot nyomok rá. – Hogy telt
a napod?
2011. JÚNIUS 21., KEDD
Elena szeme, akár a jég. Hideg. Kemény. A képembe nyomja

az arcát. Dühös. Én vagyok a legjobb dolog az életedben.
Nézd csak meg magad. Az Egyesült Államok egyik
leggazdagabb, legsikeresebb vállalkozója vagy.
Fegyelmezett és ambiciózus vagy, semmiben sem
szenvedsz hiányt. Te vagy a világ ura. Letérdel előttem.
Meghajol. Meztelen. A homlokát a pince kövéhez nyomja.
A haja ragyogó fénykoszorú a sötét fapadlón. Kinyújtja a
kezét. Széttárja az ujjait. Skarlátvörösek a körmei.
Könyörög. Tartsd a fejed a padlón! A hangom visszhangzik
a betonfalak közt. Azt akarja, hogy abbahagyjam. Már eleget
kapott. Szorosabban markolom az ostort. Elég volt, Grey!
Megragadom a farkam, kőkemény lett a szájában,
szétkenődött rajta a vörös rúzs. Pumpálni kezdem a
tenyeremmel. Gyorsabban. Gyorsabban. Gyorsabban. Igen!
Elélvezek. Hangos, mélyről feltörő morgással. A hátára
spriccelem az ondómat. Fölé tornyosulok. Lihegek. Szédülök.
Kielégültem. Hangos csattanás. Kivágódik az ajtó.
Megjelenik a férfi alakja az ajtónyílásban. Felhördül, a
vérfagyasztó hang betölti a szobát. Ne! Elena felsikolt.
A picsába! Ne! Ne! Ne! Itt van. Tudja. Elena közénk áll. Ne! –
sikolt fel, ám a férfi olyan erővel üti meg, hogy Elena a
padlóra zuhan. Elena sikít. És sikít. És sikít. Hagyd békén!
Hagyd békén! A férfi azonban engem is megüt. A jobb horog
eltalálja az államat. Zuhanok. És zuhanok. Forog velem a
világ. Szédülök. Ne! Hagyd abba a sikoltozást! Elég! És így
tovább. A konyhaasztal alatt bujkálok. A fülemre tapasztom
a kezemet. Hiába, akkor is hallom. A férfi itt van. Hallom a
csizmáját. Súlyos csizmák. Csatosak. A nő sikolt. És sikolt.
Mit művelt a férfi? Hol a nő? Érzem a férfi bűzét, mielőtt
megpillantom; benéz az asztal alá, a kezében égő cigaretta.
Megvagy, te kis szaros.
FELRIADOK, ÉS LEVEGŐÉRT kapkodom, csuromvíz vagyok az

izzadságtól, és jeges rémület tölt el.
Hol vagyok?
Lassan hozzászokik a szemem a fényhez. Itthon vagyok. Az
Escalában. A hold ezüst fényt vet Ana alvó alakjára, és úgy
söpör végig rajtam a megkönnyebbülés, mint a hűvös őszi
szellő.
Hála a magasságosnak.
Ő is itt van. Velem.
Lassan kifújom a levegőt, és megpróbálom kitisztítani a
fejem.
Mi az ördög volt ez?
Ritkán álmodom Elenáról, még ritkábban arról a
borzalmas pillanatról a közös múltunkból. Megborzongok.
A mennyezetet bámulom, és tudom, hogy túl zaklatott vagyok
ahhoz, hogy visszaaludjak. Fontolgatom, hogy felébresztem
Anát – szeretnék újra belefeledkezni –, de tudom, hogy nem
lenne igazságos. Múlt éjjel bebizonyította, hogy bírja az
iramot; ma neki is dolgoznia kell, és szüksége van a
pihenésre. Különben is kényelmetlenül érzem magam,
libabőrös vagyok, és a rémálom rossz ízt hagyott a számban.
Még mindig nyomaszt, hogy megszakítom a barátságot és az
üzleti kapcsolatot Elenával. Nem csoda, hiszen Mrs. Lincoln
több mint egy évtizeden át volt a vezércsillagom.
A picsába!
Meg kellett tennem.
Vége. Annak az egésznek vége.
Felülök, beletúrok a hajamba, vigyázva, nehogy
felébresszem Anát. Korán van – hajnali öt óra öt perc –, és
jelenleg szükségem van egy pohár vízre.
Kiszállok az ágyból, rálépek a nyakkendőmre, ami a padlón
hever a tegnap esti hancúrozás után. Bevillan egy élvezetes
emlék Anáról: a keze a feje fölött kikötözve, a teste megfeszül,
a fejét hátrahajtja gyönyörében, ahogy az ágytámla fakó,
szürke rácsaiba kapaszkodik, miközben a csiklóját
kényeztetem a nyelvemmel. Ezerszer élvezetesebb emlék,
mint a rémálmom foszlányai. Fölveszem a nyakkendőmet,
összehajtom, és az éjjeliszekrényre teszem.
Nem vagyok hozzászokva, hogy rémálmok gyötörjenek, ha
Ana mellett alszom. Remélem, ez volt az első és utolsó
alkalom. Örülök, hogy később Flynn-nel lesz találkozóm, talán
megbeszélhetem vele ezt az új fejleményt.
Pizsamagatyát húzok, fogom a telefonomat, és kimegyek a
hálószobából. Hátha egy kis Chopin vagy Bach megnyugtatja
az idegeimet.
Leülök a zongorához, megnézem az üzeneteimet, és
megakad a szemem valamin, amit Welch írt éjfélkor:
Feltételezhető a szabotázs.
Kora reggel érkezik az előzetes jelentés.
A picsába! Bizsereg a fejbőröm.

Megerősítést nyert a félelmem. Valaki holtan akar látni.
De ki?
Gondolatban sorra veszem az üzleti partnereimet, akiket
leköröztem az évek során.
Woods? Stevens? Carver? Ki van még? Waring?
Vajon képesek lennének rá?
Mind meggazdagodtak; méghozzá mocskosul. Csak a
vállalatukat vesztették el. Nem hiszem, hogy ennek bármi
köze lenne a kereskedelmi tevékenységemhez.
Lehet, hogy személyes ügy?
Ebből a szempontból csak egy ember jöhet számításba, és
az Linc. Elenán azonban már évekkel ezelőtt bosszút állt az
exférje. Miért pont most tenne ilyet?
Talán valaki más. Egy zúgolódó alkalmazott? Egy ex?
Senkiből sem néznék ki ilyesmit. Leilát leszámítva mindenki
elégedett.
Végig kell gondolnom.
Ana! A francba!
Ha engem célba vettek, őt is bánthatják. Megszáll a
rémület, mint az ördög, a hideg is kiráz tőle. Meg kell
védenem Anát, bármi áron. Üzenek Welchnek.
Reggel nyolckor találkozunk.

Grey House.
Értettem.
Andreának is üzenek, hogy eltolhassa az esetleges

megbeszéléseimet, majd írok egy e-mailt Taylornak.

Tárgy: Szabotázs
Dátum: 2011. június 21. 05:18
Címzett: J B Taylor
Welch értesített, hogy a Charlie Tangót szabotálhatták. Ma

reggel megkapjuk az előzetes jelentést. Reggel nyolckor
találkozunk a Grey House-ban.
Állítsa munkába Reynoldsot és Ryant, ha még elérhetők.
Anát mindig, mindenhová el kell kísérni. Sawyer ma vele
maradhat.
Kösz.
Christian Grey
Szabadulnom kell ettől az ideges vibrálástól, ezért inkább az

edzés mellett döntök. Besurranok a gardróbba, gyorsan,
nesztelenül átöltözöm, nehogy felébresszem Anát.
Amíg a futógépen izzadok, megnézem a tőzsdei híreket a
tévében, közben a Foo Fighterst hallgatom, és azon tűnődöm,
vajon ki az ördög akarhat megölni engem.
ANA ILLATA AZ ÁLOM, a szex és a balzsamos őszi gyümölcsliget

aromájára emlékeztet. Egy idilli pillanatig úgy érzem, semmi
gondom a világon, csak mi ketten létezünk a barátnőmmel.
– Hé, bébi, ébresztő! – Odadugom a fejemet hozzá.
Kinyitja a szemét, és az alvástól kisimult arca felragyog,
akár az aranyló hajnal.
– Jó reggelt – mormolja, és végighúzza a hüvelykujját a
számon, majd szemérmesen megcsókol.
– Jól aludtál? – kérdem.
– Hm… milyen jó illatod van. Remekül festesz.
Elvigyorodom. Csak jól szabott öltönyt húztam.
– Ma korán be kell mennem az irodába.
Felül.
– Máris? – Az ébresztőórára pillant. Nyolc perccel múlt hét.
– Közbejött valami. Sawyer ma egész nap melletted lesz, és
elzavarja a sajtót. Nem bánod?
Megrázza a fejét.
Helyes. Nem akarom megrémíteni a Charlie Tango híreivel.
– Később találkozunk. – Csókot nyomok a homlokára, és
elsietek.
A jelentés rövid.
Szövetségi Légügyi Hivatal baleseti és

eseményjelentési rendszer (AIRS)
ÁLTALÁNOS INFORMÁCIÓK
Adatforrás: BALESETI ÉS ESEMÉNYADATBÁZIS

Jelentés sorszáma: 20110453923
Helyi idő: 11-JÚNI-17
Város: CASTLEROCK
Állam: WASHINGTON
Repülőtér: PORTLAND HELIPORT
Esemény típusa: ESEMÉNY
Légi ütközés: NINCS LÉGI ÜTKÖZÉS
LÉGI JÁRMŰ ADATAI
Kár: JELENTŐS
Gyártó: EURCPT
Modell: EC-135
Gyári szám: EC-135-P2
Üzemidő (óra): 1470
Üzemeltető: GEH INC
Üzemtípus: LÉGI TAXI/UTASSZÁLLÍTÓ
Lajstromjel: N124CT
Utasok: 2
Halottak: 0
Sérültek: 0
Légi jármű tömege: 5,67 TONNA ALATT
Hajtóművek száma: 2
Hajtóműgyártó: TURBOM
Hajtóműmodell: ARRIUS 2B2
KÖRNYEZET/ÜZEMELTETŐ INFORMÁCIÓK
Elsődleges repülési körülmények: VIZUÁLIS

REPÜLÉSI ELŐÍRÁSOK
Másodlagos repülési körülmények: IDŐJÁRÁS NEM
TÉNYEZŐ
Repülési terv: VAN
PILÓTA
Repülési engedély: KERESKEDELMI PILÓTA

Pilóta jogosítása: FORGÓSZÁRNYAS LÉGI
JÁRMŰ/HELIKOPTER
Pilóta képesítése: KÉPESÍTETT
Teljes repülési idő: 1180
Teljes repülési idő ebben a modellben: 860
Teljes repülési idő az elmúlt 90 napban: 28
ESEMÉNNYEL KAPCSOLATOS MEGJEGYZÉSEK
JÚNIUS 17-ÉN, CSENDES-ÓCEÁNI IDŐ SZERINT KB.

14:20-KOR A GREY ENTERPRISES HOLDINGS, INC.
TULAJDONÁBAN LÉVŐ EC-135, N124CT SÚLYOS BALESETET
SZENVEDETT. A LÉGI JÁRMŰ ZAVARTALANUL REPÜLT,
MÍGNEM VÁRATLANUL ZUHANNI KEZDETT, ÉS AZ EGYES
SZÁMÚ MOTOR KIGYULLADT. A PILÓTÁNAK SIKERÜLT
ELOLTANIA A TÜZET, MAJD MEGKÍSÉRELTE VISSZAVINNI
A LÉGI JÁRMŰVET A SEA-TAC REPÜLŐTÉRRE A MÁSIK
MOTORRAL. A KETTES SZÁMÚ MOTOR KIGYULLADT.
A PILÓTA KÉNYSZERLESZÁLLÁST HAJTOTT VÉGRE
A SILVER LAKE DÉLKELETI SARKÁN. LESZÁLLÁSKOR
A PILÓTA A MÁSODIK ADAG OLTÓANYAGOT IS KIOLDOTTA,
MAJD LEKAPCSOLTA AZ ELEKTRONIKÁT, ÉS
ELHAGYTA A LÉGI JÁRMŰVET. NEM TÖRTÉNT SZEMÉLYI
SÉRÜLÉS. A PILÓTA FELHASZNÁLTA A HORDOZHATÓ
POROLTÓT. A LÉGI JÁRMŰ
GYÁRTÓJA VIZSGÁLJA A MOTOROKAT, ÉS A KEZDETI
ÉRTÉKELÉS SZERINT A KÁR GYANÚS, SZÁNDÉKOS
RONGÁLÁS FELTÉTELEZHETŐ. A NEMZETI
KÖZLEKEDÉSBIZTONSÁGI ÜGYNÖKSÉG TOVÁBBI
VIZSGÁLATOT KÉR.
Az irodámban Welch, Taylor és én tüzetesen átvizsgáljuk a

jelentést. Welch korosodó arca a szokottnál is ráncosabbnak
tűnik a reggeli kíméletlen napsütésben, az ábrázata komor.
– Jelenleg a közlekedésbiztonságiak csak szabotázsra
gyanakodnak, de úgy kell eljárnunk, mintha rosszindulatú
beavatkozásról lenne szó. Ezért végignéztük a portlandi
repülőtér biztonsági kameráinak az összes felvételét, és nem
találtunk gyanús tevékenységre utaló jelet. – Mocorogni kezd
a széken, majd a torkát köszörüli. – A Boeing repülőtér GEH
hangárával viszont van egy probléma.
Csak nem?
– Két kamera nem működött, ezért nem készült mindenről
felvétel.
– Micsoda? Hogy történhetett ilyesmi? – Mi a fasznak
fizetem az embereimet?
– Utánajárunk – válaszolja Welch, a hangja mély és
reszelős, mint egy csotrogány kipufogócsöve. – Súlyos
biztonsági hiba.
Ne mondd, Sherlock.
– Ki a felelős?
– Több műszak váltja egymást. Úgy négy-öt emberről lehet
szó.
– Ha mulasztást követtek el, ki vannak rúgva.
Mindannyian.
– Uram? – Taylorra pillant.
– Egyelőre nem tudjuk, hogy ki áll a dolog hátterében –
magyarázza Taylor.
– Hatósági vizsgálatot fognak végrehajtani a járművön –
teszi hozzá Welch. – Remélem, ők majd találnak valamit.
– Nekem a remény édes kevés! – csattanok fel.
– Igen, uram – vágják rá kórusban. Mindketten bűnbánó
képpel néznek rám.
A picsába! Nem ők tehetnek róla. Szedd össze magad, Grey!
Higgadt hangon folytatom.
– Derítsék ki, hogy ki baszta el a hangárban. Rúgják ki a
felelősöket. Amint kiderül valami, bármi, arról, ami történt,
tudni akarom. Addig is gondoskodjanak a gép biztonságáról.
– Igen, uram – válaszolja Taylor.
– Rajta vagyunk – hörgi Welch. Ingerültnek tűnik. Lehet is,
hiszen ő felügyeli ezeket az embereket. –
A közlekedésbiztonságiak rávetették magukat az ügyre,
hamarosan a bűnüldöző szerveket is bevonják a vizsgálatba,
és ha szükséges, meghívják őket, hogy velük párhuzamosan
nyomozzanak az ügyben. Erről még megerősítést fogok kérni
a közlekedésbiztonságiaktól.
– Bevonják a rendőrséget? – kérdem.
– Nem. Az FBI-t.
– Oké. Hátha ők találnak valamit. Mi a helyzet a tartalék
testőreinkkel? – kérdezem Taylort.
– Reynolds és Ryan elérhetők, ma kezdenek.
– Anastasiát szeretném kihagyni ebből. Nem akarom ezzel
terhelni. És látni akarok egy listát a gyanúsítottakról.
Bevallom, nekem lövésem sincs.
– A csapatom már készíti a lehetséges gyanúsítottak listáját
– válaszolja Welch.
– Én is így fogok tenni.
– Uram, most, hogy felkerült a Légügy weboldalára, lehet,
hogy a sajtó is ráveti magát, és kérdezősködni fognak – jegyzi
meg Taylor.
A francba!
– Igaza van. Most már beavathatja Samet. Mindjárt
felhívom ide.
– Meglesz – válaszolja.
Ha kiszivárog a hír, Anának is kénytelen leszek elmondani.
Hogy a picsába jutottunk el idáig?
Szabotázs!
Semmi szükségem erre a szarságra.
Ott hagyom kettejüket, amíg a lehetséges tettesekről
diskurálnak, és kidugom a fejem az ajtón. Andrea felnéz a
számítógépről.
– Igen, Mr. Grey?
– Szóljon Samnek és Rosnak, hogy csatlakozzanak hozzánk.
– Máris.
KOPOGNAK AZ IRODAAJTÓN. Andrea az.

– Hozhatok még egy kis kávét?
– Legyen kedves.
A képernyőmön a szerzeményeim listája, egészen a vállalat
alapításától kezdve. Minden egyes tételen végigmegyek, hátha
sikerül találnom egy lehetséges rosszakarót. Ám egyelőre
semmi eredmény; nyomasztó. Mélyen, legbelül Anát féltem a
legjobban – ha valaki ártani akar nekem, Ana is áldozatul
eshet az ármánykodásának. Hogyan tudnék együtt élni a
tudattal, ha ilyesmi történne?
– Tejjel?
– Nem. Feketén. Erősen.
– Igen, uram. – Becsukja az ajtót.
E-mail érkezik a barátnőmtől.

Tárgy: Vihar előtti/utáni csend?
Dátum: 2011. június 21. 14:18
Legdrágább Mr. Grey!

Ma igencsak hallgatag. Aggódom magáért.
Remélem, a pénzügyi és üzleti világban minden
a legnagyobb rendben.
Köszönöm a múlt éjszakát. Jókora falatnak bizonyult! ;)
A xx
Ui.: Délután találkozom Mr. Bastille-jal.
Ana! Elönt a forróság, és meglazítom a nyakkendőmet. Ez a

nő tud bánni a szavakkal! Begépelem a választ.

Tárgy: Tombol a vihar
Dátum: 2011. június 21. 14:25
Drága menyasszonyom!
Először is, gratulálok, hogy eszedbe jutott a BlackBerryd.

Itt már gyülekeznek a viharfelhők, otthon majd beszámolok
neked az időjárásról és a közelgő áradatról.
Addig is, remélem, hogy Bastille nem izzaszt meg
túlságosan. Az az én dolgom! ;)
Én köszönöm a múlt éjszakát. Az állóképességed és a szád
újra meg újra csodálatba ejt. ;) ;) :)
Christian Grey
meteorológus és elnök-vezérigazgató, Grey Enterprises
Holdings, Inc.
Ui.: Ezen a héten szeretném elhozatni a többi holmidat a

régi lakásodból. Úgyis alig vagy ott…

Tárgy: Időjárás-előrejelzés
Dátum: 2011. június 21. 14:29
Az e-mailed nem enyhített az aggodalmamon.

Csak abban bízom, hogy ha szükséges, saját hajógyárad
van, és kétségkívül fel tudsz építeni egy bárkát. Hiszen te
vagy a legkompetensebb férfi, akit ismerek.
Szerető Anád xxx
Ui.: Este megbeszélhetjük, hogy mikor költözöm át.

UUi.: Tényleg a meteorológiára izgulsz?
Megmosolyogtatnak a szavai, és végighúzom az ujjam az

ikszeken.

Tárgy: Rád izgulok
Dátum: 2011. június 21. 14:28
Tényleg.
Christian Grey
őrülten szerelmes elnök-vezérigazgató, Grey Enterprises
Holdings, Inc.
FÉL HATRA JÁR, amikor dr. Flynn behív az irodájába.

– Helló, Christian!
– John. – A kanapéhoz lépek, leülök, és várom, hogy ő is
helyet foglaljon.
– Hallom, eseménydúsan telt a hétvégéd – jegyzi meg
barátságosan.
Elfordítom a tekintetem. Nem is tudom, hol kezdjem.
– Mi a baj? – kérdi.
– Valaki az életemre tör.
Flynn elsápad egy pillanatra, azt hiszem.
– A kényszerleszállás? – kérdi.
Biccentek.
– Sajnálattal hallom. – A homlokát ráncolja.
– Az embereim már nyomoznak az ügyben. De nem tudom,
ki lehet a tettes.
– Nem is sejted?
Megrázom a fejem.
– Nos – mondja –, remélem, a rendőrség a segítségedre lesz,
és megtalálják az elkövetőt.
– Az FBI. De leginkább Anáért aggódom.
John bólint.
– A biztonságáért?
– Igen. Megerősítettem a biztonságunkat, de nem tudom,
mire lesz elég. – Lenyeltem a feltörő idegességet.
– Erről már beszéltünk – válaszolja. – Tudom, mennyire
utálod, ha tehetetlen vagy. Tudom, mennyire félted Anát, és
megértem, hogy miért érzel így. De megvannak az
erőforrásaid, és már intézkedtél a biztonsága felől. Ennél
többet senki sem tehetne. – A tekintete higgadt és őszinte, és
megnyugtatóak a szavai. Elmosolyodik, és hozzáteszi: – Nem
zárhatod el a világ elől.
Katartikus nevetés tör fel belőlem.
– Tudom.
– Pedig tudom, hogy azt szeretnéd, de képzeld magad a
helyébe.
– Igen. Tudom. Értem én. Nem akarom elriasztani.
– Pontosan. Helyes.
– Nem csak erről szeretnék ma beszélni.
– Van más is?
Nagyot sóhajtok, és a lehető legtömörebben összefoglalom
a születésnapi partimon történt civakodást Elenával,
valamint az azt követő veszekedést a szüleimmel.
– Bevallom, Christian, hogy melletted sosem unatkozom. –
Lemondóan mosolygok; Flynn megvakarja az állát. – Csak egy
óránk van, miről akarsz beszélni?
– Tegnap éjjel rémálmom volt. Elenáról.
– Értem.
– A szüleim kérésére megszakítottam vele a kapcsolatot.
Neki adtam a vállalkozást.
– Nagylelkű ajándék.
Vállat vonok.
– Az. De azt hiszem, engem nem zavar. Persze még mindig
hívogat, de ma már csak kétszer próbált elérni.
– Nagyban befolyásolta az életedet.
– Valóban. De ideje továbblépnem.
Elgondolkodik.
– Melyik zaklatott fel jobban: a veszekedés Elenával vagy a
szüleiddel?
– Elenával zavarba ejtő volt, mert Ana jelenlétében történt.
Acsarkodtunk. – Sajnálkozó a hangom, és titkon azt kívánom,
bárcsak neheztelés nélkül váltunk volna el egymástól. – Grace
nagyon haragudott rám. Még sosem hallottam káromkodni az
anyámat. De az apám volt a legrosszabb. Igazi seggfejként
viselkedett.
– Dühös volt?
– Nagyon. – Figyelmen kívül hagyom a bűntudatomat,
amiért elárulom Carricket.
– Talán csak rád vetíti ki az önmaga ellen irányuló
haragját. Meg tudod érteni, hogy miért érez így, ugye?
Nem. Igen. Talán.
Flynn folytatja:
– Akár egyetértesz vele, akár nem, az apád valószínűleg
úgy érzi, hogy Elena visszaélt egy védtelen kamasz fiú
helyzetével. Az apád dolga lett volna megvédeni téged.
Kudarcot vallott. Ő nyilván így látja.
– Elena nem élt vissza semmivel. Nagyon is akartam. –
Frusztráltan csengenek a szavaim.
Elegem van már ebből az ellenérvből.
John felsóhajt.
– Ezt már rengetegszer megbeszéltük, és nem szeretnék
megint erről vitatkozni veled, de megpróbálhatnád az apád
szemszögéből nézni a helyzetet.
– Azt mondta, nem leszek jó férj.
Flynn szemmel láthatóan meghökken.
– Ó! És mit érzel ezzel kapcsolatban?
– Dühös vagyok. Félek, hogy igaza lehet. – És szégyellem
magam.
– Milyen kontextusban mondta?
Lemondóan legyintek.
– A házasság szentségéről prédikált. Azt mondta, ha nem
tartom tiszteletben, akkor nem kéne megnősülnöm.
John összevonja a szemöldökét.
– Elena férjnél volt – magyarázom.
– Értem. – Összeszorítja a száját. – Christian – szól lágyan. –
Apádnak igaza lehet.
Micsoda?
– Vagy önkéntes résztvevője vagy egy férjes asszony
házasságtörésének, ami a házasság végéhez vezet – és nem
csak a férjét vesztette el, ha belegondolsz, mi történt
Elenával –, vagy egy kiszolgáltatott kamasz vagy, akit csúnyán
kihasználnak. Melyik lennél? Nem lehetsz mindkettő.
Dühödt pillantást vetek a doktorra. Mi. A. Faszom?
– A házasság komoly dolog – folytatja.
– A kurva életbe, John, ezt én is tudom. Pont olyan vagy,
mint az apám!
– Igazán? Nem ez volt a szándékom. Csak rávilágítok a
dolgokra.
Rávilágít? Egy frászt!
Johnra meredek, majd a kezemet bámulom. Hosszúra
nyúlik a hallgatás.
A faszomra világítson rá.
– Szerintem Carrick téved – dünnyögöm dacosan, és csak
ekkor döbbenek rá, hogy pontosan olyan goromba
tinédzsernek hangzom, mint amilyennek az apám lát engem.
– Hát persze. Nem számít, mit gondolok a Mrs. Lincolnnal
folytatott kapcsolatodról, az évek során számtalanszor
bizonyítottad az elkötelezettségedet iránta. Szerintem azt
sajnálod, hogy végérvényesen megszakítottad vele a
kapcsolatot, ez nyomasztja a lelkiismeretedet.
– Nem sajnálom! – csattanok fel. – Önként szakítottam vele.
– Marad tehát a bűntudat?
Felsóhajtok.
– Bűntudat? Nincs bűntudatom. – Vagy mégis?
John szenvtelenül néz rám.
– Ez okozná a rémálmokat? – kérdem.
– Talán. – A száján dobol a mutatóujjával. – A szüleid
kedvéért feladtál egy hosszú távú, fontos kapcsolatot.
– Nem a szüleimért. Anáért.
Bólint.
– Mindenről, amit ismersz, lemondasz Anastasia kedvéért,
a nőért, akit szeretsz. Ez óriási lépés. – Újra elmosolyodik. –
Ha engem kérdezel, jó irányba haladsz.
Felkapom a fejem, nem tudom, mit mondjak.
– Gondolkozz el azon, amit mondtam. Lejárt az időnk –
jelenti ki.. – A következő alkalommal folytathatjuk ezt a
beszélgetést.
Felállok, és kissé összezavarodtam. Flynn szokás szerint
feladta nekem a leckét. De a következő találkozásunkig van
még egy égető kérdésem.
– Hogy van Leila?
– Remekül halad.
– Nos, ez legalább megnyugtató.
– Az. Jövő héten találkozunk.
Taylor odakint vár az Audiban.
– Gyalog megyek haza – szólok be neki. Szükségem van egy
kis időre, hogy gondolkozzam. – Az Escalában találkozunk.
Felhős tekintettel néz rám.
– Mi az?
– Sokkal nyugodtabb lennék, uram, ha inkább kocsival
jönne.
Ja, tényleg. Valaki meg akar ölni.
Az ajkamat biggyesztem. Taylor kinyitja a hátsó ajtót, és
lemondóan beszállok a kocsiba.
Hát mégsem én lennék a saját világom ura?
Egyre sötétebb a hangulatom.
– HOL VAN ANA? – kérdem Mrs. Jonest, amikor belépek a

nappaliba.
– Jó estét, Mr. Grey. Azt hiszem, zuhanyozik.
– Köszönöm.
– Tálalhatom a vacsorát húsz perc múlva? – kérdi,
miközben egy fazék tartalmát kavargatja a tűzhelyen.
Ínycsiklandó az illata.
– Legyen inkább harminc.
Ha Ana zuhanyozik, azt kár lenne kihagyni. Mrs. Jones
megpróbálja leplezni a mosolyát, én azonban észreveszem,
de nem reagálok rá. Megyek és megkeresem a barátnőmet.
Nem a fürdőszobában, hanem a hálóban találom, az ablak
előtt áll egy szál törülközőben, még nedves a zuhanyozástól.
– Szia – köszönt széles mosollyal, ami lehervad az arcáról,
ahogy közelebb lépek. – Mi a baj?
Mielőtt válaszolhatnék, a karomba veszem, és szorosan
átölelem, beszívom édes, friss illatát. Megnyugtatja a
lelkemet.
– Christian. Mi a baj? – Végigsimít a hátamon, és hozzám
bújik.
– Csak magamhoz akarlak ölelni. – A hajába fúrom az
arcomat; magas, zilált kontyba tűzte.
– Itt vagyok. Nem megyek sehová. – Feszülten cseng a
hangja. Ki nem állhatom, amikor ideges. Hátrahajtom a fejét,
majd az ajkára tapasztom a számat, és minden aggodalmamat
beleadom a csókba. Rögtön viszonozza, megcirógatja az
arcomat, megnyílik előttem, a nyelve az enyémmel viaskodik.
Ó, Ana!
Mire elhúzódik, mindketten kifulladtunk, és kőkemény a
farkam.
Kibaszott kemény. Miatta.
– Mi a baj? – ismétli gyengéd hízelgéssel, és az arcomat
fürkészi.
– Később – duruzsolom az ajkába, és hátrálni kezdek vele
az ágy felé. Megragadja a hajtókámat, és próbál kihámozni a
zakómból, közben lehullik róla a törülköző, és meztelenül
simul a karomba.
Kitapintom a hajgumit a konty alatt, és leengedem a haját,
hogy a meztelen vállára és keblére omoljon. Végighúzom a
kezemet a gerincén, majd a tenyerem a hátára simul.
– Akarlak.
– Érzem. – Az erekciómhoz dörgölőzik.
A picsába! Elvigyorodom, és gyengéden az ágyra fektetem.
Olyan, mint egy meztelen istennő. A lábai között állok.
– Így már jobb – suttogom, és egy csapásra elpárolog a
rosszkedvem.
– Bármennyire tetszik is az öltönye, Mr. Grey, kicsit
túlöltözött az alkalomhoz. – Oda a szorongása – csillogó
szemmel néz rám, csupa sóvárgás a tekintete. Begerjedek
tőle.
– Nos, meglátom, mit tehetek ez ügyben, Miss Steele.
Beleharap az alsó ajkába, és végighúzza az ujjait a mellei
között. A mellbimbója két rózsabimbó, kemény, és érintésre
vár. Az ajkamra.
Uralkodnom kell magamon, nehogy letépjem a ruháimat és
egy mozdulattal belé hatoljak. Ehelyett megragadom a
nyakkendőmet, és finoman meghúzom a csomót, hogy lassan
kioldódjon. Majd a padlóra hajítom, és kigombolom az ingem
felső gombját.
Ana szája szexi, elismerő sóhajra nyílik.
Lerázom magamról a zakót, hagyom, hogy halk, tompa
puffanással a földre hulljon. A telefonom lehetett. Nem
figyelek rá, ehelyett kihúzom az ingem a nadrágomból.
– Maradjon vagy ne? – kérdem.
– Ne. Gyorsan. Kérlek! – Ana nem habozik.
Elvigyorodom, és kiveszem a bal mandzsettagombomat,
majd megismétlem a műveletet a jobb ingujjammal is.
Ana fészkelődni kezd az ágyon.
– Csak nyugi, bébi – suttogom, miközben kigombolom az
ingem legalsó gombját, majd felvándorol az ujjam a
következőre, aztán a következőre, közben egy pillanatra se
veszem le Anáról a szemem. Amikor kigomboltam az ingem,
a zakóm után hajítom, és megragadom az övemet. Anának
elkerekedik a szeme, és mohón faljuk egymást a
tekintetünkkel. Kihúzom az öv végét a bujtatóból, majd
kicsatolom, és amilyen lassan csak tudom, leveszem.
Ana kissé elfordítja a fejét, meredten figyel, és látom, hogy
egyre szaporábban emelkedik és süllyed a mellkasa, ahogy
gyorsul a légzése.
Kettéhajtom az övet, és végighúzom rajta a kezemet.
Ó, Ana… mennyire szeretném használni rajtad!
A csípője is emelkedik és süllyed.
Megrántom az övet a két végénél fogva, mire élesen csattan
egyet. Ana nem rezzen össze, de tudom, hogy nem erre
számít, ezért ledobom az övet a földre. Ana lassan kifújja a
levegőt, megkönnyebbültnek tűnik, és talán egy kicsit
csalódottnak – nem tudom. De most nincs időnk ezen
gondolkodni. Kilépek a cipőmből, lerántom a zoknit, majd
kigombolom a nadrágomat, és lehúzom a cipzárt.
– Felkészültél? – kérdem.
– Várlak. – A hangja kásás az izgalomtól. – De azért élvezem
az előadást.
Lehúzom a gatyámat meg a bokszeralsót, és kiszabadítom
a farkamat. Letérdelek a padlóra, és végigcsókolom a vádliját,
majd a combját, követem a szeméremszőrzete vonalát, fel a
köldökéig, onnan pedig a melléig, mígnem fölötte görnyedek,
tettre készen.
– Szeretlek – suttogom, és belé hatolok, közben
megcsókolom.
Felnyög.
– Christian!
Mozogni kezdek. Lassan. Ki akarom élvezni az én édes,
édes Anámat. A szerelmemet.
Körém fonja a lábait, ujjait a hajamba mélyeszti, és erősen
meghúzza.
– Én is szeretlek – dorombolja a fülembe, és együtt mozog
velem, tökéletes összhangban vagyunk.
Együtt.
Mi ketten.
Egy emberként.
Amikor elalél a karomban, magával ránt a gyönyörbe.
– Ana!
A MELLEMHEZ BÚJIK, én megdermedek, várom a sötétséget, ezért

Ana elhúzódik, és felemeli a fejét.
– Igazán tetszett ez a rögtönzött sztriptíz és az is, ami utána
következett, de megkapom végre azt az időjárás-jelentést,
amit a leveleidben emlegettél, és elárulnád, hogy mi a baj?
Végighúzom az ujjaimat a hátán, fel és alá.
– Előbb ehetünk?
Elmosolyodik.
– Igen. Farkaséhes vagyok. És talán újra lezuhanyozom.
Felvillantok egy mosolyt.
– Szeretlek bemocskolni. – Felülök, és a fenekére csapok. –
Nyomás! Azt mondtam Gailnek, hogy szükségünk van fél
órára.
– Komolyan? – Ana elképed.
– Komolyan. – Elvigyorodom.
MRS. JONES THAI CURRYJE mennyei, akárcsak a chablis, amit

kortyolunk hozzá.
– Szóval, megkaptuk az előzetes jelentést a légügyisektől, és
egy ponton nyilvánosságra fog kerülni.
– Igen? – Ana felnéz a tányérjából.
– Úgy tűnik, hogy valaki babrált a Charlie Tangóval.
– Szabotázs?
– Pontosan. Megerősítettem a biztonságunkat, amíg ki nem
derül, hogy ki a felelős. És azt hiszem, jobb lenne, ha egyelőre
itt maradnál.
Bólint, a szemében riadalom.
– Óvatosnak kell lennünk.
– Oké.
Felvonom a szemöldökömet.
– Tudok én vigyázni – teszi hozzá gyorsan.
Helyes. Ez könnyen ment.
Ana azonban lesújtottnak tűnik.
– Hé, ne aggódj! – mormolom. – Minden tőlem telhetőt
megteszek, hogy megvédjelek.
– Nem magam miatt aggódom, hanem miattad.
– Taylor és az emberei már rajta vannak. Nincs mitől
félned.
Összevonja a szemöldökét, és leteszi a villát a tányérra.
– És ne hagyd abba az evést.
Ana beleharap az alsó ajkába. Átnyúlok az asztal fölött,
hogy megfogjam a kezét.
– Ana. Minden rendben lesz. Bízz bennem. Nem hagyom,
hogy bármi történjen veled. – Témát váltok, biztonságosabb
vizekre evezek. – Milyen volt Bastille?
Felragyog az arca, és kedvesen elmosolyodik.
– Nagyon jó volt. Alapos. Szerintem élvezni fogom vele az
edzést.
– Már alig várom, hogy magam alá gyűrhesselek.
– Azt hittem, azon már túl vagyunk, Christian.
Felnevetek. Ó, ez telitalálat volt, Anastasia…
2011. JÚNIUS 23., CSÜTÖRTÖK
A reggeli nap beragyog az irodám ablakain. Belép Ros, és

leülünk a tárgyalóasztalhoz.
– Hogy érzed magad? – érdeklődöm.
– Jól, köszönöm, Christian. Szerintem sikerült teljesen
felépülnöm a múlt heti helikopteres kényszerleszállásból.
– Na és a lábad?
Felnevet.
– Jól van. A hólyagokkal el tudok bánni. Te?
– Igen, köszönöm, azt hiszem, én is. Habár a tudat, hogy
szabotázs történt, még bassza a csőrömet.
– Ki tenne ilyet?
– Sejtelmem sincs.
– Gondoltál arra, hogy talán egy elégedetlen alkalmazott?
– Welch csapata már vizsgálja az összes jelenlegi és néhai
alkalmazott aktáját, hátha találnak lehetséges
gyanúsítottakat. Eddig csak Jack Hyde került szóba, a fickó,
akit kirúgtam a SIP-től.
– A szerkesztő? – Éles hangjából nyilvánvaló Ros
megdöbbenése. Kis híján felnevetek az arckifejezése láttán.
– Igen.
– Elég valószínűtlennek tűnik.
– Annak. Welch már keresi, úgy tűnik, hogy amióta
kirúgtam, nem járt a lakásán. Egyelőre ezen a nyomon
haladunk.
– Woods? – veti fel Ros, mintha csak most jutna eszébe.
– Ő határozottan gyanúsított. Welch őt is vizsgálja.
– Bárki tette is, remélem, elkapod a rohadékot.
– Én is remélem. – Méghozzá minél előbb. – Mi az első tétel
a napirendünkön?
– A Kavanagh Media. Fel kell pörgetnünk az üzletet.
Jóváhagytad már a költségvetést?
– Tudom, tudom. Van még néhány kérdésem, amit meg kell
vitatnom Freddel. De amint ezen túl vagyunk, jöhet a
végleges ajánlattétel. Ha az embereik jóváhagyják a
méterárat, elkezdhetjük a száloptikai felmérést.
– Oké. Megvárom, amíg beszélsz Freddel.
– Később találkozom vele. Akkor majd megbeszéljük.
Bemutatja nekem a legújabb tabletmodellt. Azt hiszem,
felkészültünk a következő prototípusra.
– Ez kitűnő hír. Eldöntötted már, hogy mi legyen a
következő lépés Tajvannal?
– Olvastam a jelentéseket. Érdekesnek találtam őket.
Nyilvánvaló, hogy jól működik a hajógyáruk, és megértem,
hogy miért akarnak bővíteni. Csak azt nem értem, hogy miért
pont amerikai befektetőt keresnek.
– Uncle Sam a mi oldalunkon áll – jegyzi meg Ros.
– Igaz. Nyilván ennek is meglesz az előnye, ami az adózást
illeti, de óriási lépés kivinni Seattle-ből a gyártás egy részét.
Tudnom kell, hogy megbízhatók-e, és hogy be fognak-e válni a
GEH-nek.
– Hosszú távon ez lesz az olcsóbb megoldás, Christian. Te is
tudod.
– Kétségtelenül, és amilyen ütemben emelkedik az acél ára,
lehet, hogy ez lesz az egyetlen módja annak, hogy megtartsuk
a GEH hajógyárát, és megvédjük a helyi munkahelyeket.
– Szerintem készíthetnénk egy teljes kiértékelést arról,
hogy mit is jelent ez a hajógyárunknak és a munkaerőnek.
– Igaz – felelem. – Ez okos ötlet.
– Oké. Beszélek Marcóval, és ráállítom a csapatát. De nem
hiszem, hogy sokáig húzhatjuk. Különben keresnek valaki
mást.
– Értem. Mi van még?
– A gyár. Detroitban. Bill három lehetséges barnamezős
térséget talált, és csak arra várunk, hogy meghozd a döntést. –
Jelentőségteljes pillantást vet rám; tudja, hogy húzom az időt.
Mi a faszért kell pont Detroitban lennie?
Felsóhajtok.
– Oké. Tudom, hogy Detroitban a legjobbak a lehetőségek.
Készítsünk egy összehasonlító költségelemzést, azután
vegyük végig minden terület előnyeit és hátrányait. Próbáljuk
meg a jövő hétig elintézni.
– Oké. Rendben.
Még egyszer visszatérünk Woodsra, és hogy milyen jogi
lépéseket tehetünk, ha szükséges, amiért megszegte a
titoktartási szerződést.
– Szerintem elásta magát – motyogom megvetően. – A sajtó
rendesen elintézte.
– Megfogalmaztam egy levelet, amiben perrel fenyegetjük.
– És hangot adunk benne a csalódottságunknak?
Felnevet.
– Igen.
– Lássuk, sikerül-e elhallgattatnunk. Seggfej – dünnyögöm,
Ros azonban helytelenítően összevonja a szemöldökét a szó
hallatán.
– Tényleg egy seggfej – bizonygatom. – És gyanúsított.
Ros vérprofiként elengedi a füle mellett a szitkozódást.
– Ami a személyes ügyeket illeti, újabb fejlemény van a
házvásárlással. Letétbe kell helyezni az összeget. Átküldöm a
részleteket, és folytathatjuk a felméréssel.
– Szóltam a kivitelezőmnek, hogy a jövő héten elkezdjük,
de lehet, hogy nem is lesz rá szükség. Át akarom alakíttatni a
házat.
– Attól még nem árt. A kivitelezőnek is segít, ha tudja, hogy
mire számíthat.
Bólintok.
– Igazad van.
Újra összevonja a szemöldökét.
– Tudod, elgondolkoztam. – Elhallgat.
– Min?
– Tekintve a fenyegetéseket, megfordult már a fejedben,
hogy csináltass egy pánikszobát a lakásodban?
Meghökkent a kérdés.
– Nem, még sosem gondoltam rá, mivel tetőtéri lakásban
lakom. De igazad lehet, talán kéne.
Komoran elmosolyodik.
– Ezzel végeztünk is.
– Nem, még nem. – Előkapom az asztal alól a Nordstrom
táskát, amit Taylor ma reggel hozott el, korábban. – Ez a tiéd.
Ahogy megígértem.
– Micsoda?
– Ros értetlenül néz rám, majd elveszi a táskát, és
belekukkant.
– Manolo – mondom. – Remélhetőleg a méreted.
– Christian, igazán… – tiltakozik.
Felemelem a kezem.
– A szavamat adtam. Remélem, jó a lábadra.
Oldalra billenti a fejét, és kendőzetlen rajongással néz rám.
Nyugtalanító érzés.
– Köszönöm – mondja. – És, csak hogy tudd, a történtek
ellenére bármikor újra repülnék veled.
Hű! Ez a legkedvesebb bók, amit kaptam.
MIUTÁN ROS ELMENT, leülök az íróasztalomhoz, és felhívom

Vanessa Conwayt a beszerzéstől. Már két napja halogatom ezt
a hívást.
– Mr. Grey? – szól bele a telefonba.
– Helló, Vanessa, tudom, hogy nagy kérés, de mondom:
miután lezuhantunk a helikopterrel, Rost és engem egy Seb
nevű fickó mentett meg, aki egy teherautót vezetett. Egyéni
vállalkozó. Nem tudom, hogy szükségünk van-e… egy böhöm
nagy dögöt vezet.
– Szeretné, ha kapcsolatba lépnék vele?
– Igen. De ahhoz előbb meg kell találni. Nincsenek meg az
elérhetőségei.
– Hm. Meglátom, mit tehetek.
– Többnyire Portland és Seattle között ingázik. Azt hiszem.
– Oké. Bízza csak rám.
– Kösz, Vanessa. – Leteszem, és megint azt kívánom,
bárcsak adott volna Seb egy névjegykártyát. Én legalább
odaadtam neki az enyémet, hacsak azóta el nem dobta.
Szeretném meghálálni valahogyan.
A számítógéphez fordulok, hogy megnézzem az e-maileket.
Kaptam egyet Anától.

Tárgy: Hiányzol
Dátum: 2011. június 23. 11:03
Ez minden.
A xx

Tárgy: Te még jobban hiányzol
Dátum: 2011. június 23. 11:33
Bárcsak meggondolnád magad, és áthoznád a többi holmid

az Escalába a hétvégén! Már így is minden éjszakát velem
töltesz, mi értelme fizetni a lakbért egy olyan helyért, ahol
meg sem fordulsz többé?
Christian Grey
Próbálom finoman rábeszélni Anát, hogy véglegesen

költözzön hozzám. Ám egyelőre vonakodik. Miért kell ennyit
haboznia? Amióta Seattle-be érkezett, alig töltött néhány
éjszakát abban a lakásban. Megígérte, hogy feleségül jön
hozzám… akkor mi a baj? Nem értem. Bosszantó a dolog.
Költözz hozzám, Ana!

Tárgy: Tarts ki mellettem
Dátum: 2011. június 22. 11:39
Ügyes próbálkozás, Grey!

Van néhány mámoros emlékem rólad a lakásomban.
Megmondtam. Többet akarok.
Én mindig többet akarok.
Tarts ki mellettem ez ügyben.
A xx
Jaj, Ana, Ana, Ana! Te mindig többet akarsz. És be is adnám

a derekamat, ha biztonságban lennénk.
Tárgy: A biztonságod
Dátum: 2011. június 23. 11:42
Jelenleg sokkal fontosabb nekem, mint az emlékek.

Az elefántcsonttornyomban biztonságban vagy.
Kérlek, gondold meg!
Christian Grey
Ui.: Remélem, tetszeni fog az esküvőszervező.
ANYÁM BEUGRIK HOZZÁNK ma este az Escalába az

esküvőszervezővel. Nem így szerettem volna tölteni az estét.
Miért nem mentünk inkább át Vegasba összeházasodni? Már
rég férj és feleség lennénk. Talán még örülnék is neki, ha Ana
felhagyna végre az időhúzással, és átköltözne hozzám.
Miért vonakodik ennyit?
Vajon meg akarja tartani a lakást a biztonság kedvéért, ha
esetleg meggondolná magát?
A kurva életbe!
A kétség egy ocsmány szó egy ocsmány érzésre.
Miért nem képes elkötelezni magát?
Elég volt, Grey!
Igent mondott neked!
Hogy eltereljem a figyelmemet a kellemetlen
gondolataimról, megragadom a telefont, és felhívom Welchet
a kényszerleszállás körüli nyomozás ügyében, hogy
rákérdezzek, megtalálta-e már Jack Hyde-ot, és egyben
kikérjem a véleményét a pánikszobáról.
TAYLOR NEM HAGYJA, hogy akár a polgármesteri hivatalig, akár
onnan visszafelé gyalogoljak, ezért a polgármester
társaságában elfogyasztott, hosszúra nyúlt ebéd után
kelletlenül beszállok az Audi hátsó ülésére, hogy
visszafuvarozzon a Grey House-hoz. Nem igazán élvezem,
hogy Taylor úgy sürög körülöttem, mint egy tyúkanyó.
Fojtogató érzés. Hosszan kifújom a levegőt, és eszembe jut,
hogy Ana is pontosan ilyennek írt le engem.
A pokolba! Remélem, azért elviseli valahogy Sawyer
őrködését.
Az viszont jó hír, hogy Taylor szerint fel kell hagynom a
golfozással. A jelek szerint túl sok fa veszi körül a golfpályát,
ahol könnyedén megbújhat egy orgyilkos. Amúgy sem
rajongok különösebben ezért a sportért, úgyhogy nem esik
nehezemre lemondani róla, bár szerintem Taylor egy kicsit
azért túlreagálta.
Felnézek a napfénytetőre, és megpillantom a ragyogó kék,
nyári eget Seattle üveg és acél belvárosa felett. Egy pillanatra
azt kívánom, bárcsak odafent lehetnék.
Szabadon járnék a levegőben.
Újra fel kell mennem Anával. Egy siklórepülőn
biztonságban lennénk, vitorlázhatnánk az égen. És
kiszabadulnánk a testőreink nyomasztó figyelme alól.
Rendkívül csábító az ötlet. A gond csak az, hogy ha fel akarom
vinni Anát, szükségem lesz egy új siklórepülőre; egy
kétszemélyesre. Boldogan összedörzsölöm a tenyeremet,
mivel ez azt jelenti, hogy mehetek vásárolni. Kihalászom a
telefonomat a zsebemből, és böngészni kezdem az Alexander
Schleicher weboldalon a legújabb repülőiket.
– NAGYON SZÉPEN KÖSZÖNÖM, Christian és Ana. Igazán örülök,

hogy megismerkedhettünk, ígérem, hogy varázslatos lesz az
esküvőtök.
– Köszönjük, Alondra – gügyögi Grace. – Imádom az
ötleteidet! – Anyám rá nem jellemző lelkesedéssel összecsapja
a tenyerét, én pedig mindent megteszek, hogy meggyőző
legyen a mosolyom, és ne forgassam a szememet. Igazán jól
viselkedem. Miss Gutierrez kitűnő ötletekkel állt elő. Csak azt
szeretném, ha minél előbb végeznénk, és összeházasodnánk
végre.
– Kikísérlek – szól Ana, és kivezeti az esküvőszervezőt.
– Na, mit gondolsz? – kérdi Grace.
– Megteszi.
– Jaj, Christian! – Sóhajt fel anya bosszúsan. – Nem pusztán
megteszi.
– Oké. Ez a nő Isten ajándéka a gyanútlan házasulóknak. –
A szarkazmusom nyilvánvaló. Grace összeszorítja a száját, és
már azt hiszem, hogy mindjárt összeszid, amikor Ana
visszatér a szobába.
– Mi a véleményed? – kérdi Ana, és fürkészőn néz az
arcomba.
– Szerintem jó lesz. Neked tetszett? – Ez itt a legfontosabb
kérdés.
– Hát persze! Szerintem fantasztikusak az ötletei. Dr.
Grey…
– Ana, kérlek! Hívj csak Grace-nek.
– Grace – mondja Ana szégyenlős mosollyal. – Szóval, ki
kell küldenünk a meghívókat az összes vendégnek? – Ana
pislogni kezd, és hirtelen elsápad. – Még össze sem írtuk a
vendéglistát! – suttogja elszörnyedve.
– Ezen segíthetünk – nyugtatom meg. A családot leszámítva
én még két vendéget hívnék: Rost és dr. Flynnt, és az ő
partnereiket. Esetleg Bastille-t… és Macet.
– Van még valami – szól Grace.
– Mi?
– Tudom, hogy nem akarsz katolikus szertartást, de azért
megfontolnád, hogy Michael Walsh tiszteletes adjon össze
benneteket?
Walsh tiszteletes. Ismerős név.
– Ő a lelkész a kórházamban. Nagyon jó barátom, és tudom,
hogy soha egyik pappal se jöttél ki, akiket ismertünk.
– Ja, igen! Emlékszem rá. Mindig kedves volt hozzám. Nem
akarok vallásos szertartást, de felőlem összeadhat minket, ha
Ana se bánja.
Ana bólint, egy kicsit még sápadt; letaglózta ez a sok
szervezés.
– Nagyszerű! Holnap beszélek vele. Ti ketten pedig addig is
írjátok össze azt a listát. – Grace odatartja az arcát, és adok
neki egy puszit. – Viszlát, drágám! – mondja. – Szervusz, Ana.
Majd hívlak.
– Remek – válaszolja Ana, szerintem nem túl meggyőzően.
Talán nem örül az esküvőszervezőnek? Ő is úgy megdöbbent
volna, mint én? Bátorítóan megszorítom a kezét, és együtt
kikísérjük anyámat. Grace odafordul hozzám, amíg a liftet
várjuk.
– Kérlek, hívd fel az apádat, Christian.
Felsóhajtok.
– Majd meggondolom.
– Hagyd abba a duzzogást! – szól rám halkan.
– Grace! – Szállj le rólam.
Ana csak néz minket, de egy szót sem szól, ami bölcs dolog
tőle. Szerencsére csilingel a lift, és kinyílik az ajtó. Megfogom
Ana kezét, Grace pedig belép a liftbe.
– Jó éjt! – szól még egyszer, mielőtt becsukódik az ajtó.
– Nem beszélsz apáddal? – kérdi Ana.
Vállat vonok.
– Ezt azért nem mondanám.
– A múlt hétvége miatt? Nagyon csúnyán összevesztetek?
Kíváncsian nézünk egymásra, de nem szólok semmit. Ez
csak apámra és rám tartozik.
– Ő az apád, Christian. Csak a legjobbat akarja neked.
Felemelem a kezemet, hogy elhallgattassam.
– Nem akarok erről beszélni. – Összefonja a karját, és
dacosan néz rám. – Anastasia. Hagyd abba.
Kobaltkék szemében különös fény villan, de felsóhajt, és
leengedi a karját, majd kiábrándultsággal vegyes
együttérzéssel néz rám.
Ötven árnyalat, bébi.
– Van még egy problémánk – mondja végül. – Apám akarja
állni az esküvő költségeit.
– Csak nem?
Még mit nem! Egy vagyonba fog kerülni, amit nem
engedhet meg magának. Nem fogom csődbe vinni az
apósomat.
– Erről szó sem lehet.
– Mi? De miért? – kérdi felháborodottan Ana.
– Te is tudod, hogy miért, Ana. – Nem akarok ezen vitázni. –
A válaszom: nem.
– De…
– Nem.
Konokul összeszorítja a száját, már jól ismerem ezt a
gesztust.
– Ana, ez lesz az álomesküvőd. Bármit megkapsz, amit csak
akarsz. Csak ezt nem. Tudod, hogy nem lenne tisztességes az
apáddal. 2011-et írunk, nem 1911-et.
Felsóhajt.
– Nem tudom, hogyan mondjam meg neki.
– Mondd azt, hogy én már eldöntöttem, hogy mindent én
fizetek. Mondd meg neki, hogy csak erre van szükségem a
lelki nyugalomhoz.
Mert ez az igazság.
Ismét felsóhajt, ezúttal megadóan.
– Most pedig megbeszélhetnénk a vendéglistát? – kérdem,
hátha ezzel sikerül enyhítenem a szorongásán, és elterelnem
a gondolatait Rayről.
– Persze – válaszolja beleegyezően, és érzem, hogy sikerült
elhárítanom egy veszekedést.
BELEHARAPOK A FÜLÉBE, miközben az orgazmustól kimerülten

levegőért kapkod. Izzadság gyöngyözik a homlokán, ujjaival
még mindig a hajamba kapaszkodik.
– Ez milyen volt, Anastasia?
A nevemet hörgi, és mintha azt mondaná: észbontó.
Elvigyorodom.
– Kérlek, költözz hozzám!
– Jó. De nem ezen a hétvégén. Kérlek. Christian. – Alig kap
levegőt. Kinyitja a szemét, és esdeklőn néz rám. – Kérlek –
suttogja erőtlenül.
Az ördögbe!
– Oké – súgom. – Én jövök. – Beleharapok a fülcimpájába,
majd hasra fordítom.
2011. JÚNIUS 28., KEDD
Leila beszélni akar veled – közli Flynn, és látom az arcán,

hogy a reakciómat lesi. Szerintem csak próbára akar tenni, de
nem vagyok benne biztos.
– Mégis miről? – kérdem óvatosan.
– Azt hiszem, meg akarja köszönni neked.
– És mit gondolsz?
John hátradől.
– Hogy beszélj-e vele? Nem tartom jó ötletnek.
– Mi baj lehet belőle?
– Még mindig érez valamit irántad, Christian. Rád vetítette
ki mindazt, amit a halott szeretője iránt érzett. Azt hiszi,
szerelmes beléd.
Kiráz a hideg, és úrrá lesz rajtam a rémület.
Ne! Hogy szerethetne engem?
Bele sem bírok gondolni.
Számomra csak Ana létezik.
A nap, a hold, és a csillagok – mind vele kelnek, és vele
nyugszanak.
– Szerintem Leila érdekében, ha kapcsolatba lépsz vele,
muszáj világosan meghúznod a határt – magyarázza Flynn.
Valószínűleg ez az én érdekem is.
– Nem lehetne, hogy rajtad keresztül kommunikáljunk
egymással? Megvan neki az e-mail-címem, de még nem
keresett.
– Az a gyanúm, hogy attól fél, nem válaszolnál neki.
– Jogos a félelme. Sosem bocsátom meg neki, hogy fegyvert
fogott Anára.
– Ha ez számít valamit, őszintén megbánta a dolgot.
Ingerülten felsóhajtok; nagy ívben szarok a megbánására.
Azt akarom, hogy tegyen rendet a fejében, és hagyjon engem
békén.
– De amúgy jól van? – kérdem.
– Igen. Nagyon is. A művészetterápia csodákat művelt; úgy
tudom, vissza akar menni a szülővárosába, hogy
képzőművészetet tanuljon.
– Talált már iskolát?
– Igen.
– Ha békén hagyja Anát – és ami azt illeti, engem is –, akkor
állom a tandíját.
– Ez igazán nagylelkű tőled. – Flynn a homlokát ráncolja, és
sejtem, hogy tiltakozni akar.
– Megengedhetem magamnak. Örülök, hogy javul az
állapota – teszem hozzá gyorsan.
– Ezen a héten kiengedjük. Visszamegy a szüleihez.
– Connecticutba?
Bólint.
– Helyes. – Minél messzebb, annál jobb.
– Ajánlottam neki egy pszichiátert New Havenben, így nem
kell messzire utaznia. Gondját viselik. – Elhallgat, majd témát
vált. – Megszűntek a rémálmaid?
– Egyelőre.
– Na és Elena?
– Kerülöm vele a kapcsolatot, de tegnap már aláírtam a
szerződéseket. Vége. Az Esclava csoport már az övé. – Mindig
megmosolyogtatott a név, amit Elena választott a szalonnak
és a csoportnak. Még most is.
– Hogy érzed most magad?
– Nem igazán gondolkoztam ezen. – Túl sok dolog nyomja a
lelkem. – Megkönnyebbüléssel tölt el, hogy vége.
Flynn egy pillanatig szótlanul néz, és arra számítok, hogy
folytatja a kérdezősködést, amikor újra témát vált.
– És úgy általában hogy érzed magad?
Eltöprengek a kérdésen, és az igazat megvallva, leszámítva
a szeretett Charlie Tangómat ért szabotázst és a tényt, hogy
valaki holtan akar látni… egész jól érzem magam. Persze
nyugtalan vagyok, és bosszant, hogy Ana még mindig nem
akar átköltözni az Escalába, de megértem, hogy még egy
utolsó éjszakára vágyik velem a lakásában, amire talán ezen
a hétvégén sort tudunk keríteni. Úgyis beszerelik a
pánikszobát a lakásomba, és addig nem lehetünk ott. Vagy
hotelbe megyünk, vagy a Grace-be, vagy Anához.
– Jól vagyok.
– Azt látom. Meglep. – Flynn elmélázik.
– Miért? Mi van? – kérdem.
– Csak jó látni, hogy kifelé éled ki a szorongásodat ahelyett,
hogy magad ellen fordítanád.
Összevonom a szemöldökömet.
– Szerintem az életemre irányuló fenyegetés kívülről
érkezik.
Bólint.
– Igen. Hát persze. De eltereli a gondolataidat arról, hogy
magadat okold.
– Erre nem is gondoltam.
– Beszéltél már apáddal?
– Nem.
Flynn szenvtelenül néz rám, a szája elvékonyodik.
Felsóhajtok.
– Majd rászánom magam.
A faliórára pillant.
– Lejárt az idő.
2011. JÚLIUS 1., PÉNTEK
Kopogtatnak az irodaajtón, és amikor Andrea belép,

felpillantok az esküvői levélpapírmintákból, amiket Ana
küldött.
– Igen? – kérdem; váratlanul ér, hogy csak így rám tört.
– Itt az édesapja.
Micsoda?
– Itt, az irodában?
– Már úton van felfelé.
A picsába!
– Sajnálom, Mr. Grey – szabadkozik Andrea. – Nem
akartam az előcsarnokban várakoztatni. – Bocsánatkérőn
vállat von. – Elvégre az apjáról van szó.
Az isten szerelmére! Az órára pillantok. Negyed hat van, és
fél hatkor el kell indulnom a hosszú hétvégére.
– Kérje meg, hogy várjon.
– Igen, uram. – Kimegy és becsukja maga mögött az ajtót.
Mi az ördög?
Nincs kedvem újabb szóváltásba keveredni a jó öreg
apámmal. A legutóbbi elég rosszul végződött. De az
asszisztensemnek hála, nincs más választásom.
Az istenit!
Nem szokott bejelentés nélkül rám törni… anyámmal
ellentétben. Mély lélegzetet veszek, felállok, és kinyújtózom.
Lehúzom az ingujjamat, és beteszem a mandzsettagombokat.
Leveszem a zakómat a székről, belebújok, és begombolok egy
gombot. Lesimítom a galléromat, megigazítom a
nyakkendőmet, majd beletúrok a hajamba.
Színpadra, Grey!
Carrick az ajtóm előtt áll, kezében a viharvert aktatáskáját
szorongatja.
– Apa – szólok szenvtelen hangon.
A szája meleg, nyílt mosolyra húzódik, melyben felragyog
huszonnégy év minden szeretete és apai büszkesége.
Hű! Padlót fogok tőle.
– Fiam – válaszolja.
– Gyere be. Hozhatok neked valamit? – kérdem, és
próbálom kordában tartani a váratlanul felkavarodott
érzéseimet.
Vajon megint veszekedni akar? Vagy kibékülni? Vagy mit?
– Andrea már megkínált, köszönöm – mondja. – Nem
akarlak feltartani. – Belép az irodámba, és körülnéz, amíg
becsukom az ajtót. – Rég jártam itt.
– Valóban – dünnyögöm.
– Milyen szép ez a portré Anáról.
A falról, az íróasztallal szemben, fekete-fehérben Ana néz
le ránk igézően, a mosolya édes és szégyenlős, derültségről
árulkodik, és eltitkolja az erejét. Szeretek arra gondolni, hogy
rajtam nevet, ahogy szokott; ahogy el tudja érni, hogy
nevessek magamon.
– A legújabb szerzeményem. A WSU-i barátja, José
Rodriguez készítette. Volt egy kiállítása Portlandben.
Találkoztál is vele nálam. Aznap, amikor lezuhant a Charlie
Tango. Egy sorozat darabja. Összesen hét portré. Ezt ezen a
héten tetettem ki. Olyan megkapó a mosolya. – Összevissza
hablatyolok.
Carrick arca barátságos, de óvatos, és beletúr a hajába.
– Christian, én… – Elhallgat, mint akinek különösen
fájdalmas gondolata támadt.
– Mi van? – kérdem.
– Azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek.
Csak ennyi kellett hozzá, hogy elüljön a vihar, és
elcsendesüljenek a hullámok.
– Nem volt igazam. Dühös voltam. De csak magamra. –
Mélyen a szemembe néz, keze erősen szorítja az ódon táskát,
amit már évek óta használ. Elszorul a torkom, próbálok
mondani valamit, és eszembe jut, hogy a bőrönd mindig is a
dolgozószobája egyik viharvert karosszékében pihent.
– Christian, ez már a második iskola, ahonnan kicsapnak az

erőszakos viselkedésed miatt. – Apa magánkívül van. Totál
seggfej. – Ez egyszerűen elfogadhatatlan. Anyáddal teljesen
tanácstalanok vagyunk. – Összekulcsolja a kezét a háta
mögött, és fel-alá járkál az íróasztala előtt.
Előtte állok, az öklöm vörös, és sajog. Szúr az oldalam a
rúgásoktól, amiket elszenvedtem. De szarok rá. Wilde
megérdemelte. Egy zsarnokoskodó pöcsfej. Szereti kipécézni
magának a nála kisebbeket. A nála szegényebbeket. Egy
rakás szar a rohadék, és legalább őt is kicsapták.
– Kezdünk kifogyni a lehetőségekből, fiam.
Apának és anyának vannak kapcsolatai. Tudom, hogy
találnának másik iskolát. A picsába is, már így is eleget
tanultam!
– Még a katonaiskola is szóba került.
Leveszi a szemüvegét, mintha egy kibaszott filmben
lennénk, meredten néz rám, és a reakciómat várja.
Bekaphatja. És bassza meg a katonaiskoláját! Ha ezt
akarják tenni, hogy megszabaduljanak tőlem, csak rajta.
Küldjenek el! Lesütöm a szemem, és a hülye táskát
bámulom, amit mindenhová magával cipel, és próbálok nem
figyelni a torkomat égető tűzre.
Miért nem áll ki soha mellettem?
Soha.
A másik srác kezdte.
Nem hagytam magam.
Bekaphatja.
A SZARKALÁBAK MOST MÉLYEBBEK a szeme körül, a

szemüveglencséi vastagabbak, és engem néz, várja a választ a
bocsánatkérésére a maga higgadt, türelmes módján.
Apa.
Bólintok.
– Én is – dünnyögöm.
– Helyes. – A torkát köszörüli, és újra Anára pillant a falon.
– Gyönyörű lány.
– Az. Kívül-belül.
Megenyhül az arca.
– Nos, nem tartalak fel.
– Oké.
Felvillant egy mosolyt, és mielőtt fellélegezhetnék, már el is
ment, az ajtó becsukódik mögötte.
A kurva életbe. Egy bocsánatkérés. Az apámtól. Ilyen se volt
még. Alig tudom elhinni. Anára pillantok, a titokzatos
mosolyára, mintha tudta volna, hogy ez lesz. Ő az apád,
Christian. Csak a legjobbat akarja neked. Hallom a hangját a
fejemben, és rádöbbenek, hogy élőben is hallanom kell. Most
rögtön.
Visszalépek az íróasztalhoz, és fölkapom a telefont.
Ana az első csörgésre felveszi, mintha már várta volna a
hívásomat.
– Szia! – A hangja halk és lágy, gyengéd gyógyír megtépett
lelkemnek.
– Szia – suttogom. – Hiányoztál.
Szinte hallom a mosolyát.
– Te is nekem, Christian.
– Felkészültél a ma estére?
– Igen.
– Haditanácsot tartunk?
– Igen – kuncogja.
Ma este. Megbeszéljük az esküvőt. Nála.
ANA KINYITJA A RÉGI LAKÁSA ajtaját, és megáll a konyhai lámpa

ellenfényében. Lenge, virágmintás ruhát visel, amit még nem
láttam rajta, az anyaga áttetsző a fényben. Ana vonalai és
domborulatai olyan finoman metszettek, mint egy
aprólékosan kidolgozott szoboré, amit csak nekem faragtak.
Lélegzetelállító látvány.
– Szia – üdvözöl.
– Szia. Csinos ruha.
– Ez a régi gönc? – Megpördül, a szoknya a lábára simul, és
tudom, hogy csak miattam vette fel.
– Már alig várom, hogy később kihámozhassalak belőle. –
Átnyújtom a halvány rózsaszín bazsarózsacsokrot, amit a
Pike Place Marketben vettem.
– Virágok? – Felragyog az arca, és beledugja az orrát a
csokorba.
– Nem vehetek virágot a menyasszonyomnak?
– De igen. Csak ez az első alkalom, hogy személyesen adtad
át a csokrot.
– Igazad lehet. Bejöhetek?
Felnevet, széttárja a karját, és belépek az ölelésébe, majd
magamhoz szorítom. A hajába fúrom az arcomat, és
beszívom a mámorító illatot.
Ana. Az otthonom.
Ő az életem.
– Jól vagy? – Az arcomra teszi a kezét, élénkkék szemét
fürkészőn az enyémbe fúrja.
– Most már igen. – Lehajolok egy gyors csókért. Az ajka az
ajkamat súrolja, és amit hálás, örülök-hogy-látlak csóknak
szántam… több lesz. Sokkal több. Szabad keze a tarkómra
simul, és úgy nyílik meg előttem, mint egy egzotikus virág, a
szája meleg és hívogató. Felsóhajt, ahogy a kezem
végigvándorol a testére simuló vékony anyagon, majd
megszorítja a fenekét. Nyelve a nyelvemmel táncol, szavak
nélkül fejezi ki magát, mígnem mindketten zihálunk, és forr a
vérünk, enyhülést kíván.
Felnyögök, és elhúzódom, majd lenézek gyönyörű, bódult
arcára.
– Rendben, Taylor, most már elmehet – szólok.
– Köszönöm, uram. – A hátam mögött Taylor kilép a
lépcsőház árnyai közül, beteszi az ajtón a bőrtáskámat,
amiben a ruháim vannak, mindkettőnknek biccent, majd
elindul lefelé a lépcsőn.
Ana felnevet.
– Észre sem vettem, hogy itt van.
– Én is megfeledkeztem róla. – Elvigyorodom.
Legnagyobb sajnálatomra Ana elenged.
– Vízbe kell tennem ezeket a gyönyörű virágokat. – Odalép
a beton konyhapulthoz, és eszembe jut, hogy amikor legutóbb
itt jártam, Leila fegyvert szegezett Anára. Végigfut a hátamon
a hideg. Az a találkozás akár tragikus véget is érhetett volna.
Nem csoda, hogy Ana ragaszkodott hozzá, hogy még egy
éjszakát együtt töltsünk ebben a lakásban. Bizonyára új
emlékkel akarta elhomályosítani a régit. Szerencsére Leila
azóta felépült, és messzire került tőlünk, a szüleihez,
Connecticutba.
– Hol van Kate? – kérdem, amikor bevillan, hogy Ana nem
egyedül lakik itt.
– A bátyáddal randizik. – Vizet tölt egy vázába.
– Akkor az egész lakás csak a miénk. – Leveszem a
zakómat, a nyakkendőmet, és kigombolom az ingemet.
– Úgy van. – Ana felmutatja a jegyzetfüzetét. – És
összeírtam egy listát mindarról, amit meg kell beszélnünk az
esküvőhöz.
– Nem halaszthatnánk el?
– Nem. Tudom, hogy miért akarod elhalasztani. Muszáj
megcsinálnunk, Christian. Haditanács, emlékszel? –
Meglengeti előttem a jegyzetfüzetet, és eltökélten felszegi az
állát.
Jól áll neki.
Tudom, hogy nyomasztja az esküvő, habár nem értem,
miért. Miss Gutierrez rátermett nőnek tűnik, és minden
elintéznivalót rendíthetetlen nyugalommal és hatékonysággal
kezel; nyilván nem tart sokáig ez a megbeszélés.
– Ne duzzogj! – szól rám derült mosollyal.
Felnevetek.
– Oké. Essünk neki.
EGY ÓRÁVAL KÉSŐBB a konyhapult mellett ülünk, és sikerült

kitöltenünk az online jelentkezési lapot a házasságkötésre.
Kiválasztottuk a levélpapírt. A színeket. A menüt. A tortát. És
a vendégek ajándékát.
Az ajándékokat!
– Szerintem nem kellene kívánságlistát írnunk, Christian.
– Kívánságlistát?
– A nászajándékokról.
– Egek, még mit nem!
– De ha valaki adni akar valamit, esetleg felajánlhatnának
egy összeget a szüleid jótékonysági szervezetének, a Coping
Togethernek, nem?
Ámulattal vegyes alázattal nézek rá.
– Zseniális ötlet.
Ana bólint.
– Örülök, hogy tetszik.
Odahajolok hozzá egy csókért.
– Ezért veszlek feleségül.
– Azt hittem, a főztöm miatt.
Bólintok.
– Azért is.
Felnevet, a hangja színtiszta boldogságról árulkodik.
– Oké, megkértem Kate-et, hogy legyen a tanúm – mondja
Anna.
– Ez érthető. – Elhessegetem a rossz érzést; Katherine a
legidegesítőbb nő, akit ismerek. De ő Ana legjobb barátnője…
úgyhogy… Tedd túl magad rajta, Grey.
– Megkérem Miát, hogy legyen a koszorúslányom.
– Biztos vagyok benne, hogy Mia el lesz ragadtatva.
– Neked meg keresned kell egy tanút.
– Tanút?
– Igen.
Hát, az csak Elliot lehet. Fel fogom kérni, de aztán
hallgathatom a cseszegetését.
– Te aztán tényleg utálod ezt az egészet, mi? – Ana a
szemembe néz.
– A házasságot élvezni fogom veled.
Oldalra billenti a fejét, és tudom, hogy nem elégedett a
válasszal. Felsóhajtok.
– Igen, utálom. Sosem szerettem a figyelem
középpontjában lenni, részben ezért is veszlek el téged.
Ana a homlokát ráncolja, én meg végighúzom a kezemet az
arcán, mert már percek teltek el, amióta utoljára
megérintettem.
– Te leszel a figyelem középpontjában.
Ana a szemét forgatja.
– Azt majd meglátjuk. Biztos vagyok benne, hogy
szívdöglesztően fog festeni az esküvői hacukájában, Mr. Grey.
– Megvan már a ruhád?
– Kate mamája tervez nekem egyet. – Lenéz a kezére, és
hozzáteszi: – Megkértem apát, hogy állja a cechet.
– És örült neki?
Bólint.
– Szerintem megkönnyebbült, hogy nem kell állnia az
esküvő költségeit, de örül, hogy valamivel hozzájárulhat.
Elmosolyodom.
– Anastasia Steele, te egy zseni vagy! Tudtam, hogy találsz
valami kompromisszumot. Nagyon ügyesen tudsz tárgyalni. –
Odahajolok, és csókot nyomok az ajkára.
– Éhes vagy? – kérdi.
– Mi az, hogy!
– Készítek egy kis steaket.
– NA ÉS, MI A HELYZET a pánikszobákkal? – kérdi Ana, miközben

felvágja a filet mignont.
– Lesz egy Taylor irodájában, egy másik pedig a hálószobai
szekrényünk helyén. Csak megnyomsz egy gombot, és
becsukódik az ajtó, és onnantól kezdve áthatolhatatlan.
Rengeteg idő marad arra, hogy megérkezzen a felmentő
sereg. Legalábbis ez a terv.
– Ó! – Ana elsápad.
Megfogom a kezét.
– Ez csupán elővigyázatosság. Reméljük, hogy sosem kell
majd használnunk. – A borospohárért nyúlok, és elengedem
Ana kezét.
– Erre iszunk.
Koccintunk.
– Nem kell ennyire aggódnod. Minden tőlem telhetőt
megteszek, hogy biztonságban légy.
– Nem is magam miatt aggódom, Christian. De ezt már
tudod. Hogyan… hogy halad a nyomozás?
– Nem elég gyorsan, ami frusztráló. De ne rágódj ezen.
A csapatom rajta van. – Nem akarom azzal nyomasztani Anát,
hogy zsákutcába futottunk. – Mennyei ez a steak. – Leteszem
a kést és a villát.
– Köszönöm – válaszolja, és félretolja az üres tányért.
– Most mi következik? – kérdem halkan, hogy világos
legyen a szándékom. Az egész lakás csak a miénk, még otthon
sincs részünk ilyen luxusban.
Ana a pilláit rebegteti.
– Van egy ötletem. – A hangja lágy és érzéki, izgató.
Végigfut a nyelve a felső ajkán, és a térdemre teszi a kezét.
Szinte serceg a levegő a vágytól.
Ana!
Közelebb hajol, káprázatos kilátás tárul elém a
dekoltázsára, és a fülembe duruzsolja:
– Valami, amitől mindketten nedvesek leszünk.
Ó! Végighúzza a hüvelykujját a combom belső oldalán.
A picsába!
– Igen. – Még közelebb húzódik, a lehelete a fülemet
csiklandozza. – Eessetleg… elmosogathatnánk az edényeket.
Micsoda!
Incselkedő nőszemély!
Nos, erre nem számítottam. Kihívásnak veszem.
Elfojtok egy mosolyt, és le sem veszem róla a szemem,
közben végighúzom a mutatóujjamat az arcán és az állán,
majd le a torkán és végig a mellcsontján a V nyakkivágásban.
Elnyílik az ajka, és egyre szaporábban vesz levegőt. A mutató-
és a hüvelykujjam közé csípem a vékony anyagot, és magam
felé húzom.
– Nekem jobb ötletem van.
Felsóhajt.
– Sokkal jobb ötletem – folytatom.
– Mi lenne az?
– Baszhatnánk egy jót.
– Christian Grey!
Elmosolyodom. Imádom megbotránkoztatni.
– Vagy szeretkezhetnénk – teszem hozzá.
Ügyes volt, Grey. Ügyes!
– A te ötleted sokkal jobb, mint az enyém. – Ezúttal
őszintén mély és kásás a hangja.
– Csak nem?
– Hm. Hm. Az elsőt választom. – Ködös a tekintete.
Ana, te istennő!
– Kitűnő választás. Vedd le azt a ruhát, most rögtön. De
lassan!
Felkel a székről, elém áll, és arra számítok, hogy
engedelmeskedni fog, amikor lehajol, és a combomra
tenyerel, majd az ajkával cirógatni kezdi a szám sarkát.
– Vetkőztess le – suttogja, és libabőrös leszek, úgy tüzel a
vérem a vágytól.
– Ahogy kívánja, Miss Steele. – Az övért nyúlok, amivel
össze van kötve a ruha, és gyengéden kibogozom a masnit.
Nincs rajta melltartó. Micsoda gyönyör!
Végigsimítom a hátát, ő pedig megragadja az arcomat, és
csókolni kezd. A szája mohó, a nyelve többet követel.
Felnyögök, behunyom a szememet, és kiélvezzük egymás
csókját. A bőre puha a tenyerem alatt. A mellemhez szorítom
a testét. Ujjaival a hajamba túr. Megcibálja, és felemeli a
fejemet.
A picsába!
Ana a fogai közé szívja az alsó ajkamat.
Ó!
Ana!
Elrántom a fejemet, és megragadom a csuklóját.
– Egy kicsit bevadultál ma! – suttogom ámultan. Befúrja
magát a lábam közé, a mellbimbója az ingemhez dörzsölődik,
és a szemem láttára megkeményedik. A haja a vállára omlik,
és fátyolként simul a mellére, miközben a gatyám egyre
erősebben szorít.
Mi ütött belé?
Felpezsdít ez a nő. Provokatív.
– Csak ingerelsz? – kérdem.
– Igen. Tégy magadévá.
– Ó, úgy lesz. Itt, helyben. Amint készen állok.
Felsóhajt, élveteg pillantásában ott lapul a meghívás, és
szerintem több pinot-t ivott, mint hittem. Gyengéden
hátratolom, és eleresztem a kezét, amíg felállok a székről.
Lenézek rá, ő pedig a hosszú pillák alól figyel engem.
– Mit szólnál, ha itt csinálnánk? – Megpaskolom a bárszék
kárpitját.
Pislog, és elnyílik a szája a meglepetéstől.
– Hajolj előre! – suttogom.
Beleharap duzzadt alsó ajkába, apró fognyomokat hagy
benne, és tudom, hogy szándékosan csinálja.
– Úgy emlékszem, az első opciót választottad –
emlékeztetem.
– Úgy van.
– Nem fogom még egyszer mondani. – Kigombolom a
nadrágomat, és lassan lehúzom a cipzárt, hogy végre
kiszabaduljon a merevedésem.
Ana csak néz rám, feslett és elbűvölő, nincs más rajta, csak
a nyitott ruha, a fehér bugyi és magas sarkú szandál. Felemeli
a kezét, sejtem, hogy a ruháját akarja levenni.
– Hagyd magadon – szólok rá, és a nadrágomba nyúlok,
megigazítom a farkamat. – Készen állsz? – kérdem, és elindul
rajta a markom fel és alá, hogy enyhítsek a vágyon. Ana sötét
pillantása a kezemről az arcomra siklik, és bennfentes
mosollyal megfordul, majd a bárszékre hasal.
– Fogd meg a lábait – sürgetem, mire engedelmeskedik, és a
vashengerek köré fonja az ujjait. A haja a padlóra hullik, én
pedig félresöpröm a ruháját, és feltárom a gyönyörű fenekét.
– Szabaduljunk meg ettől – dünnyögöm, és végigsimítok a
bőrén a bugyi gumipántja fölött. Letérdelek, és lassan
lehúzom a bugyit. Félrehajítom a szandálját, majd
megmarkolom a hátsóját.
– Igazán elbűvölő látványt nyújt innen, Miss Steele –
suttogom, és megcsókolom a fenekét.
Fészkelődni kezd, és nem bírok magammal. Erősen
rácsapok a farpofájára, mire felkiált, majd belesiklik az
ujjam. Hangosan felnyög, és megfeszíti a testét, hátranyomja
magát.
Akarja.
Nedves.
Olyan nedves.
Ana! Te sosem okozol csalódást.
Még egyszer megcsókolom, és felállok, közben jár benne az
ujjam. Ki. És be.
– A lábad. Tedd szét – utasítom, miközben hátulról
simogatom. Szétterpeszti a lábát. – Jobban. Még jobban!
Tökéletes.
– Várj, bébi. – Elhúzom a kezem, és mélységes odaadással
lassan belesimulok.
Felsóhajt.
A kurva életbe! Mennyei érzés.
Az egyik kezemet a hátára teszem, a másikkal pedig
belekapaszkodom a konyhapult szélébe. Nem akarom, hogy
felboruljunk.
– Várj! – szólok ismét, és kihúzom magam belőle, majd
teljes erőből visszanyomom.
– Ó! – kiált fel.
– Túl sok?
– Nem. Folytasd csak – nyöszörgi.
A kívánsága számomra parancs. Dugni kezdem. Keményen.
Minden érintéssel. Minden nyomulással. Mindenről
megfeledkezem, minden konfliktusomról, minden
problémámról. Csak Ana létezik a világon. A barátnőm.
A szeretőm. Életem fénye.
Ana felsikolt. Egyszer, kétszer, háromszor. Könyörög, hogy
folytassam. Én pedig folytatom, magammal ragadom. Fel, a
gyönyörbe. Magasabbra és magasabbra, mígnem felsikolt, és
fojtott hangon a nevemet kiáltja. És elélvez, újra meg újra, a
tavaszi áradat elsöprő erejével.
– Ana! – kiáltom, és csatlakozom hozzá.
Ráborulok, majd a padlóra zuhanok, és magammal rántom.
Csókokkal borítom a szemét, az orrát, a száját, ő pedig a
nyakamba csimpaszkodik.
– Hogy tetszett az első opció? – kérdem.
– Hm… – Bódult mosollyal hümmög.
Elvigyorodom.
– Dettó.
– Ráadást is kérek!
– Ráadást? Jesszusom, Ana!
Megcsókolja a mellemet a nyitott ingemen keresztül, és
csak ekkor veszem észre, hogy még fel vagyok öltözve.
– Ezúttal az ágyban folytassuk – súgom a hajába.
ANA FELNYÖG.
– Kérlek! – Mindkét keze az ágykeret oszlopaihoz van kötözve,
a fürdőköntös övével. Ana meztelen, a mellbimbója merev és
hetyke, az ég felé mutat, az ajkamnak és a nyelvemnek
köszönhetően. A lába a kezemben, feltolom az ágyon a
fenekéhez, a combja szétnyílik. Szabadulni próbál. Lassan
mozgatni kezdem benne a mutatóujjamat, közben a
hüvelykujjammal a csiklóját dörzsölöm.
Mozdulni sem bír.
– Milyen érzés? – kérdem.
– Kérlek! – kiált fel rekedten.
– Szereted, ha ingerellek?
– Igen – lihegi.
– Szeretsz ingerelni engem?
– Igen.
– Én is szeretem. – Megáll a hüvelykujjam és a kezem, az
ujjam még benne van.
– Christian! Ne hagyd abba!
– Kölcsönkenyér visszajár, Anastasia. – Megpróbálja
feltolni a csípőjét, hogy enyhítsen a sóvárgáson. – Ne mozdulj
– suttogom. – Maradj nyugton.
A szája kinyílt, a szeme sötét és csupa sóvárgás, egyetlen
férfi sem tudna ellenállni neki.
– Kérlek – suttogja, és nem bírok tovább játszadozni vele.
Eleresztem a lábát, és elhúzom a kezemet. Megfogom az egyik
térdét, és végighúzom az orromat és az ajkamat a combján a
végső célomig.
– Ó! – kiált fel, amikor a nyelvem megérinti duzzadt
csiklóját. Beledugom két ujjamat, egyszer, kétszer, és
hangosan felsikolt, ahogy elragadja a gyönyör. Megcsókolom
a hasát, a melle között, majd beletemetkezem, miközben
csitul a gyönyöre.
– Szeretlek, Ana – suttogom, és mozogni kezdek benne.
ANA MELLETTEM ALSZIK, fölöttem pedig még mindig ott lóg az

ágykeretről a köntös öve. Legszívesebben felébreszteném,
hogy harmadjára is hancúrozzunk egyet, és megdöbbent,
hogy még többre vágyom. Vajon elegem lesz valaha is
Anastasia Steele-ből? Csakhogy szüksége van az alvásra.
Holnap vitorlázni megyünk. Csak mi ketten a Grace-szel.
Szüksége lesz az erejére, hogy segítsen nekem a fedélzeten.
Három teljes napig kettesben leszünk, együtt ünnepeljük
július negyedikét, és abban bízom, hogy végre pihenhetek
majd, ha csak pár napig is.
Lustán csapong az elmém: apám és a meglepő
bocsánatkérés, a menük és az ajándékok, a kényszerleszállás
és a titokzatos szabotőr. Remélem, Reynolds és Ryan jól van
odakint. Ők vigyáznak ránk. Ana biztonságban van.
Biztonságban vagyunk.
2011. JÚLIUS 5., KEDD
Az íróasztalomnál ülök, a távoli tengerszorost nézem, és

akaratlanul is észreveszem, hogy különös melegség árad a
testemből. Talán a tenger, a nap és a szél tette a hosszú
hétvégén, amit a Grace-en töltöttünk, vagy csak azért van,
mert három teljes napot tölthettem Anastasia társaságában.
A sok bosszantó probléma ellenére, amelyekkel meggyűlt a
bajom az elmúlt hetekben, még sosem éreztem magam
ennyire kipihentnek, mint amikor együtt lehettem Anával a
katamaránon. Ana mennyei manna a lelkemnek.
Anastasia mélyen alszik. A kora reggeli napfény beragyog a

hajóablakokon, és ragyogó glóriává változtatja fényes és
gyönyörű haját. Leülök az ágy szélére, és az éjjeliszekrényre
teszem a csésze teát, amíg a Grace lágyan ringatózik a
Bowman Bay vizén. Lehajolok, és gyengéden megcsókolom
az arcát.
– Ébresztő, álomszuszék! Olyan magányos vagyok.
Felnyög, de megenyhül az arca. Ismét megcsókolom, mire
kinyílik a szeme, és ragyogó mosolyt vet rám. Kinyújtja a
kezét, és megcirógatja az arcomat.
– Jó reggelt, vőlegényem.
– Jó reggelt, menyasszonyom. Csináltam neked teát.
Felnevet, talán az elképedéstől.
– Te drága férfiember! – mondja. – Ilyen se volt még.
– Ugye?
– És látom, fenemód elégedett vagy magaddal. –
Visszamosolyog rám.
– Való igaz, Miss Steele. Kitűnő teát főztem.
Felül, és legnagyobb sajnálatomra felhúzza a takarót,
hogy eltakarja meztelen mellét. Nem bírja abbahagyni a
vigyorgást.
– Le vagyok nyűgözve. Roppant bonyolult folyamat.
– Az is! – válaszolom. – Felforraltam a vizet, meg minden.
– És beletetted a teafiltert. Hogy maga milyen rátermett,
Mr. Grey!
Felnevetek, és sértődötten nézek rá.
– Csak nem a teafőző képességemet becsmérled?
Játékosan felhördül, és megragadja a képzeletbeli
gyöngysorát.
– Még mit nem! – szörnyülködik, és elveszi a teáscsészét
az éjjeliszekrényről.
– Na azért…
Kopogtatnak az irodaajtón, és visszatérek a jelenbe. Andrea

dugja be a fejét.
– Megérkezett a szabó, Mr. Grey.
– Ó, nagyszerű. Engedje be.
Kell egy új öltöny az esküvőmre.
MARCO KEZELI A VÁLLALATI PORTFÓLIÓT, valamint a fúziókat és

felvásárlásokat. Ma reggel végigvezeti a felsővezetők
csoportját a GEH legújabb részesedésszerzeményein.
– Jelenleg miénk a Blue Cee Tech huszonöt százaléka, a
FifteenGenFour harmincnégy százaléka, valamint a Lincoln
Timber hatvannégy százaléka.
Csak fél füllel hallgatom, ám az utolsó adatra felkapom a
fejem. Ez az egyik régi projektem, és rendkívül boldoggá tesz,
hogy többségi tulajdonom van a Lincoln Timbernél az egyik
fedőcégemen keresztül. Lincnek nagy szüksége lehet a
pénzre. Érdekes.
A bosszú hidegen…
Hagyd abba, Grey! Koncentrálj!
Marco a potenciális felvásárlások legújabb listájával
folytatja. Van két vállalat, amelyet különösen szeretne
megszerezni. Elemezni kezdi az előnyöket, és elkalandozik a
figyelmem, a hétvégére és Anára gondolok.
Ana a Grace kormányánál áll. Az óceán szikrázó vizén

suhanunk, és elhagyjuk az Admiralty Headet Whidbey
Islanden. A haja hullámzik a szélben, és megcsillan rajta a
napfény. A mosolya még a legzordabb szíveket is
megolvasztaná.
Mint az enyémet.
Gyönyörű. Nyugodt. Szabad.
– Tartsd egyenesben! – harsogom túl a tenger morajlását.
– Igenis, kapitány. Mármint, uram. – Ana az ajkába harap,
és tudom, hogy csak incselkedik, ahogy szokott. Szalutál, én
pedig játékosan biggyesztem az ajkam, majd megfeszítem a
vitorlakötelet, és alig bírom elfojtani a mosolyt.
Marco most a napenergia-vállalatról beszél, aminek nagy

szüksége lenne befektetőkre.
Palacsintatészta és szalonna mennyei aromája fogad,

amikor belépek a konyhába. A barátnőm palacsintát süt
nekem. Egy szál pólót és pimaszul rövid farmersortot visel, a
haját copfba fonta.
– Jó reggelt! – Átkarolom, a hátához simulok, majd
végigcsókolom a nyaka ívét. Finom az illata; szappan és
melegség és édes, édes Ana.
– Jó reggelt, Mr. Grey. – Félrebillenti a fejét, hogy
könnyebben hozzáférjek a nyakához.
– Mennyi emlék jut eszembe erről – duruzsolom a
torkába, és meghúzom az egyik copfját.
Felkuncog.
– Az már ezer éve volt. Ezek viszont nem a leendő-
domináns-feslett palacsintái. Ezek függetlenségi napi
palacsinták. Boldog július negyedikét!
– Palacsinta nélkül nem is lenne teljes az ünnep. – Csókot
nyomok a fülcimpája alá. – Habár van még valami. –
Gyengéden újra meghúzom a copfját. – Te mindig csillagos
ötöst kapsz.
– Christian! – szól Ros nyersen. Hét szempár szegeződik rám.

A kurva életbe. Pókerarccal nézek Rosra, a többieket
mellőzöm, és oldalra billentem a fejem.
– Mit gondolsz? – Alig tudja leplezni a bosszúságát, és
sejtem, hogy nem ez az első alkalom, hogy megkérdezte.
Vallj színt, Grey.
– Sajnálom, elkalandoztak a gondolataim.
Ros összeszorítja a száját, és Marcóra pillant, aki meleg
mosollyal összefoglalja, amiről az imént beszélt.
– Oké – válaszolok, miután befejezte. – Legyen a
Geolumara. Az energiarészlegünk méltó szerzeménye lesz.
Úgyis ki kell vennünk a részünket a zöldenergia-forrásokból.
– Na és a többiek?
Megrázom a fejem.
– Konszolidáljunk. Koncentráljunk most a Geolumarára.
Küldd át nekem a részleteket.
– Úgy lesz.
– Még döntenünk kell a tajvani hajógyár ügyében. Már
nagyon várják a választ. – Ros jelentőségteljesen néz rám.
– Olvastam az értékelést.
– És?
– Rizikós.
– Az – bólint Ros.
– De az életben minden kockázattal jár, és partnerekként
legalább osztozunk velük a kockázaton, ráadásul ezzel
bebiztosíthatjuk a helyi hajógyár jövőjét.
Ros és Marco bólint.
– Indítsuk el a dolgot.
– Ráállítom a csapatot – válaszolja Marco.
– Helyes. Azt hiszem, mára ennyi. Mindenkinek köszönöm.
Mindenki feláll, Rost kivéve.
– Válthatnánk pár szót? – kérdi.
– Hogyne.
Megvárja, amíg a többiek elhagyják a termet.
– Nos? – Arra számítok, hogy megdorgál az álmodozás
miatt.
– Woods visszalépett a jogi fenyegetőzéstől. Minden
rendben.
– Azt hittem, másról van szó.
– Tudom. Komolyan, Christian, úgy viselkedsz, mintha már
nászúton lennél.
– Nászúton? A nászútra még nem is gondoltam.
A picsába! Még ezt is meg kell szerveznem!
Ros az ajkát biggyeszti.
– Akkor jobb, ha nekilátsz. – Megrázza a fejét. – Én is
szívesen elszöknék Gwennel Európába.
Meglep Ros nyíltsága – ritkán beszél a magánéletéről, de
tudom, hogy élettársi kapcsolatban él Gwennel. Hiába
próbálták többször is legalizálni a melegházasságot
Washingtonban, eddig mindig meghiúsult. Megjegyzem
magamban, hogy legközelebb beszélek erről Blandino
szenátorral; hátha neki sikerül nyomást gyakorolni a
kormányzóra, és ezzel előrelendíteni a jó ügyet.
– Gondoltam, valahol Bellevue környékén töltünk egy
éjszakát Anával. Mindketten dolgozunk.
– Ennél többre vagy képes, Grey! – Ros színlelt
felháborodással fancsali képet vág, és nekiáll összeszedni a
papírjait.
Felnevetek.
– Igen, többre. Ami azt illeti, szórakoztató lesz kitalálni,
hogy mihez is kezdjek. Azt mondod, Európa?
Ana mindig is látni akarta Európát. Főleg Angliát.
Ros kedvesen elmosolyodik, és feláll.
– Sok szerencsét hozzá. – Szavai visszhangoznak az üres
teremben. Magamra maradok, miközben azon jár az eszem,
hogy hova a pokolba vigyem nászútra a leendő Mrs. Greyt.
Remélem, van útlevele.
Az irodámban bekapcsolom a számítógépet. E-mail vár
Anától, egy órája küldte.

Tárgy: Széllel szemben
Dátum: 2011. július 5. 9:54
Drága Mr. Grey!
Micsoda fantasztikus hétvége! Ez volt életem legszebb

július 4-éje. Köszönöm.
Ezúton tájékoztatlak, hogy pénteken Kate-tel töltöm az
estét a régi lakásomban. Összecsomagolok, hogy
szombaton átköltözhessek hozzád. Figyelmeztetlek, hogy
ez egy lányos este lesz, ezért nem kell jelen lenned, de
nagyon fogsz hiányozni.
Esetleg megírhatnád az esküvői fogadalmadat?
Csak egy ötlet.
Később, bébi:
A xxx
Tárgy: Hajót elhagyni!
Dátum: 2011. július 5. 11:43
Drága menyasszonyom!
Én köszönöm NEKED a legbékésebb július 4-ét, amelyben
valaha részem volt.
A pénteket már most bánom,
de szombaton segítek, meglátod!
Te minden álmomat valóra váltod!
A fogadalmamra sem kell sokat várnod…
Nem úgy terveztem, hogy ez rímelni fog.
Christian Grey
Elnök-vezérigazgató & fűzfapoéta, Grey Enterprises
Holdings, Inc.
Ui.: Van útleveled?

Tárgy: Amerikai hazafi
Dátum: 2011. július 5. 11:56
Drága fűzfapoétám!
Maradj inkább az üzletnél.
Ami az álmaidat illeti: szívesen.
Mindenesetre örülhetnél,
mert útlevelemet sikerült nem elveszítenem.
De elgondolkoztam: mi a csudát
akarsz, csak nem utazni készülünk?
Bejárnám a világ minden zugát
veled, míg meg nem vénülünk.
Seattle-ből szeretettel xxx

(Én se vagyok költő, legfeljebb szóvirágkötő!)
A jövendőbelim nincs jóban a rímekkel! Elvigyorodom a

válaszán, majd fogom a sporttáskámat, kisietek az irodából,
és lemegyek az alagsorba, ahol Bastille már vár.
EDZÉS UTÁN AZ ÍRÓASZTALOMNÁL befalom a csirkés-salátás

szendvicsemet, majd fogom a telefont. Ideje felhívni Elliotot.
Régóta halogatom a hívást, mert tudom, hogy szívatni fog.
– Hogy ityeg, nagymenő?
– Szervusz, Elliot. Hogy s mint?
Felnevet.
– Jesszusom, ember, színtiszta unalom a hangod!
Miért ilyen nehéz ez nekem?
– Nem unatkozom. Csak dolgozom. És rád pazarlom a
drága időmet.
– Na, most már bosszúsnak hangzol.
– Az is vagyok.
– Csak nem mondtam valami rosszat? – Röhög egy sort, én
meg a legszívesebben lecsapnám a telefont, hogy újra
elhalasszam a dolgot.
Mély lélegzetet veszek.
– Kérdeznem kell tőled valamit.
– Az új házzal kapcsolatban?
– Nem.
Rajta, Grey! Kérdezd meg!
– Bökd már ki, ember! – förmed rám, amikor hallgatok. –
Olyan ez a beszélgetés, mint várni, hogy megkössön a beton.
– Leszel a tanúm?
Tessék. Kimondtam. Fülsiketítő csend fogad a vonal túlsó
végéről, leszámítva a döbbent hápogást. A büdös picsába!
Csak nem lesz képes visszautasítani?
– Elliot?
– Persze – mondja rá nem jellemző tömörséggel. – Ööö…
megtisztelő. – Elképedt. De miért? Nyilván számíthatott erre.
– Helyes. Köszönöm. – A hangom megkönnyebbülésről
árulkodik.
Elliot felnevet, és tudom, hogy a bátyám újra megtalálta a
disznó humorérzékét.
– No persze, ez azt jelenti, hogy én szervezem a nyavalyás
legénybúcsúdat! – Úgy kurjongat, mint egy elmeroggyant
gorilla.
Legénybúcsút? A saját érdekében remélem, hogy csak viccel.
– Felőlem, Elliot. – Támadt egy ötletem. – Gyere át
pénteken. Biliárdozhatnánk. Ana úgyis Kate-tel tölti az estét.
– Ja, erről már én is hallottam. Okés. Lesznek
sztriptíztáncosnők, és a korhely éjszaka végén az ágyhoz
bilincselünk.
Felnevetek, mert nem is sejti.
– Mi ez a többes szám? – kérdem.
– Tudom, hogy nincsenek barátaid, te morózus remete.
Majd én hozok neked egy bulikülönítményt!
Csak azt ne!
– Pénteken megbeszéljük – válaszolom.
– Már alig várom. Mellesleg, beszéltél már Giával?
– Igen, beszéltem. Anával megnéztük az online portfólióját.
Mindkettőnknek tetszett, amit láttunk. Miss Matteo elmegy az
ingatlanügynökkel megnézni a házat, hogy neki is legyen
valami fogalma róla, amikor leülünk beszélni.
– Nekem is meg kéne már sasolnom azt a helyet, nagyágyú.
– Tudom. Menjünk el pénteken. Munka után.
– Szupi! Benne vagyok.
– Jól van. Még ütközünk, Elliot. – Váratlan melegség tölt el. –
És ööö… köszönöm.
– Mire valók a tesók?
– Szóval, ez lenne az új irodád, nagymenő. – Elliot

bemasírozik az ajtón, halál lazán, mint mindig.
– Muszáj így hívnod, Lelliot? – Kihangsúlyozom a
becenevet, és a fehér bőrkanapé felé terelem.
– Hiszen az vagy. Nézd csak meg ezt a helyet – int a külső
irodák felé. Farmerban, pólóban és a San Diegó-i azték
mintás dzsekijében igazi kakukktojásnak néz ki.
Leülök vele szemben, és látom, hogy idegesen ráng a lába,
és kerüli a szemkontaktust.
Mi az ördög? Ideges.
Még sosem láttam ilyennek.
– Mi a baj? – kérdem.
Fészkelődik egy ideig, majd összedörzsöli a tenyerét. – El
akarom indítani a saját kivitelezői vállalatomat – hadarja.
Nocsak!
– Befektetőt keresel.
Végre rám emeli élénkkék szemét.
– Igen – mondja olyan határozottsággal, hogy
meglepődöm.
– Mennyi kéne?
– Úgy százezer dolcsi.
Elmosolyodom az irónián. Én is pontosan ennyivel
indultam.
– A tiéd.
Elliot megrökönyödik.
– Nem is érdekel az üzleti tervem? Nem akarod, hogy
bemutassam?
– Nem. Lehet, hogy időnként egy kapitális barom vagy, de
keményen dolgozol. Ezt én is tudom. Szenvedélyesen
elkötelezted magad. Ez az álmod. És hiszek benne.
Mindannyiunknak a fenntartható életre kéne törekednünk.
Különben is tesók vagyunk, és mire valók a tesók?
Elliot mosolya beragyogja az egész irodát.
Mivel kényelmetlenül érzem magam a hirtelen támadt

testvéri szeretettől, felhívom Welchet, hogy beszámolhasson a
nyomozás jelenlegi állásáról.
RÁM ESTELEDIK a dolgozószobámban. Az iratokat

tanulmányozom, amiket Marco küldött a Geolumaráról.
A nevadai napelemparkjuk már annyi kilowattot termel,
hogy két szomszédos várost is ki tudnak világítani belőle.
Megvan a szakértelmük ahhoz, hogy az USA többi részébe is
eljuttassák az olcsó, megújuló energiát. Szerintem rengeteg
lehetőség rejlik benne. Már alig várom, hogy megszerezzük a
vállalatot, és hozzájárulhassunk az üzleti modelljükhöz. E-
mailben megerősítem Marcónak, hogy érdekel, majd
elindulok, hogy megkeressem Anát.
A könyvtárszobában van, a karosszékben kuporog a
laptoppal a térdén, a hangfalakból halkan szól a Snow Patrol.
Gondolom, egy kiadás előtt álló könyvön dolgozik, és csak
most jut eszembe, hogy igazán szerezhetnénk neki egy
íróasztalt és egy széket.
– Szia – szólok, amikor felnéz.
– Szia. – Elmosolyodik.
– Újabb kézirat?
– A fogadalmamat írom.
– Értem. – Besomfordálok a szobába. – Hogy megy?
– Megfélemlítő feladat, Mr. Grey. Kicsit olyan, mint te.
– Megfélemlítő? Moi? – A mellemre teszem a kezem, és
meglepetést színlelek.
Az ajkát biggyeszti, hogy leplezze a mosolyát.
– Ez a specialitásod.
Leülök az Ana melletti karosszékbe, odahajolok hozzá, a
könyököm a térdemen.
– Ó! Azt hittem, valami más a specialitásom… – Még ilyen
messziről is csiklandozza az orromat az illata.
Színtiszta Ana. Mámorító aroma!
Bájos pír jelenik meg az arcán.
– Nos, igen. Más specialitásokkal is meg vagy áldva. Ez
tagadhatatlan. – Becsukja a laptopját, felhúzza a lábát, és
felszegi a fejét, mint egy régimódi, prűd tanítónő.
Felnevetek. Ennél jobban ismerem. Anában egy kéjenc
veszett el.
– Ha megígéred, hogy szeretsz, és engedelmeskedsz nekem,
akkor tökéletes lesz a fogadalmad.
Ana elkacagja magát.
– Nem ígérem, hogy engedelmeskedni fogok, Christian.
– Micsoda? – Azt hiszi, viccelek?
– Még mit nem! – válaszolja kereken.
– Hogy érted, hogy nem fogsz engedelmeskedni? – Úgy ér a
hír, mint egy tökön rúgás. Csak szellemeskedni akartam a
megjegyzésemmel, de a válasza őszintén megdöbbentett. Ana
átveti a haját a vállán, és az asztali lámpa fényében
felragyognak benne a vörös és arany tincsek; olyan megkapó,
hogy elvonja a figyelmemet. Ezután az ajkára siklik a
pillantásom. Makacs vonallá vékonyodik a szája, összefonja a
karját, és kihúzza magát, ahogy akkor szokott, ha
veszekedésre készül.
A pokolba! Tényleg vitatkozni akar?
– Ezt nem gondolhatod komolyan! Mindig szeretni foglak,
Christian. De hogy engedelmeskedjek? Kötve hiszem.
– Miért nem? – Halál komolyan kérdem.
– Mert a huszonegyedik században élünk!
– És? – Hogy mondhat ellent nekem? Nem abba az irányba
tart ez a beszélgetés, amire számítottam.
– Nos, én azt remélem, hogy a felmerülő vitás kérdésekben
sikerül megegyezésre jutnunk. Tudod… kommunikálhatnánk
egymással – folytatja.
– Én is ezt akarom. De ha mégsem értünk egyet? És nem
jutunk előbbre, te meg fogod magad, és szükségtelen
veszélynek teszed ki magad… – A legkülönfélébb
szörnyűségek villannak az eszembe, és már a gyomrom is
görcsölni kezd.
Megenyhül az arca, ahogy ellazul, és megértő fény csillan a
szemében.
– Te mindig a legrosszabbra gondolsz, Christian. Túl sokat
aggódsz. – Megcirógatja az arcomat, puha és gyengéd az
érintése.
– Szükségem van erre, Ana – suttogom.
Mély sóhajjal elhúzza a kezét, és csak néz rám, mintha
telepátiával próbálna meggyőzni.
– Nem vagyok vallásos ember, Christian, de az esküvői
fogadalom szent dolog, és nem akarok olyasmit megfogadni,
amit nem tudok betartani.
A válasz felér egy újabb tökön rúgással, és a fülembe
csengenek Carrick szavai, amikor Elenáról papolt nekem. „Itt
most a házasság szentsége forog kockán. Ha ezt nem tudod
tiszteletben tartani, akkor inkább meg se házasodj!”
Döbbenten bámulok Anára, és a szorongásom
frusztrációba csap át.
– Légy észnél, Anastasia!
Megrázza a fejét.
– Christian. Te légy észnél! Tudod, hogy hajlamos vagy
túlreagálni a dolgokat. A válaszom továbbra is nem.
Én? Túlreagálni?
Szótlanul bámulok rá, és hosszú ideje most először nem
jutok szóhoz.
– Csak feszült vagy az esküvő miatt – mondja lágyan. –
Mindketten így vagyunk ezzel.
– Az sokkal feszültebbé tesz, hogy nem vagy hajlandó
engedelmeskedni nekem. Gondold meg, Ana. Kérlek! –
Beletúrok a hajamba, és belenézek a nagy, kék szempárba, de
nem látok mást, csak eltökéltséget és bátorságot. Nem adja be
a derekát.
A picsába!
Így nem jutunk előbbre, és kezdem elveszíteni a fejem.
Jobb lesz, ha kihátrálok, mielőtt olyasmit mondok, amit
megbánhatok. Felállok, és még egy próbát teszek.
– Gondolkozz el rajta. Most vissza kell mennem dolgozni. –
Mielőtt megállíthatna, kisietek a könyvtárból, és
visszamegyek a dolgozószobámba, hogy kitaláljam, hogyan
érhetném el, hogy meggondolja magát.
Muszáj, hogy valakinél legyen az irányítás, az ég
szerelmére!
Dühösen az asztalomhoz lépek, és beleroskadok a székbe.
Zavar Ana hozzáállása, és bosszant, hogy csak most derült ki,
hogy esze ágában sincs engedelmeskedni nekem.
A pokolba az egésszel.
Majd én megértetem vele.
De hogyan?
A picsába!
Túl ideges vagyok ahhoz, hogy tisztán gondolkozzam, ezért
félreteszem a bosszúságot, és bekapcsolom a számítógépemet,
hogy megnézzem az e-maileket. A jó hír, hogy jövő héten
érkezik Németországból az új vitorlázó repülőgépem.
A hangáromba viszik az Ephrata reptérre. Kiélvezem az
izgalmas pillanatot; kétszemélyes a gép. Legszívesebben
odarohannék Anához, hogy elújságoljam, de még mindig
neheztelek rá.
Az ördögbe!
Nyomasztó érzés. Hogy felvidítsam magam, elolvasom az
új repülőgép jellemzőit, és amikor már nincs mit olvasnom,
visszatérek a pénzügyi elemzésekhez.
Halk kopogtatásra riadok fel.
– Bújj be!
Ana dugja be a fejét.
– Már majdnem éjfélre jár – mondja megnyerő mosollyal.
Kinyitja az ajtót, és megáll a küszöbön. Szatén hálóinget visel.
A puha anyag a testére simul, minden ívet és domborulatot
kiemel, semmit sem hagy a képzeletnek. Kiszárad a szám, és a
testem reagál, vágytól lázasan.
– Jössz lefeküdni? – suttogja Ana.
Pokolba a merevedésemmel!
– Még van pár elintéznivalóm.
– Oké. – Elmosolyodik, amit félmosollyal viszonozok, mert
szeretem őt. Ám akkor sem adom meg magam. Muszáj észhez
térnie. Ana elfordul, de még visszanéz rám, gyorsan,
kihívóan, mielőtt becsukja az ajtót.
Újra magamra maradtam.
A fenébe!
Akarom ezt a nőt.
De nem engedelmeskedik nekem, és ezzel felbőszített.
Nagyon.
Tovább tanulmányozom Barney részlegének legújabb
adatait a GEH-től. Ám közel sem olyan csábítóak, mint a bájos
és engedetlen Miss Steele.
2011. JÚLIUS 6., SZERDA
Ana mélyen alszik, amikor bebújok mellé az ágyba.

Figyelmességből égve hagyta nekem a lámpát az
éjjeliszekrényemen, hogy ne koromsötétben kelljen
elbotorkálnom az ágyig. Mégis úgy érzem, mint aki eltévedt a
sötétben. Eltévedtem. És hogy őszinte legyek, elcsüggedtem.
Miért nem érti meg? Nem olyan nagy dolog ez, vagy mégis?
Az lenne?
Elnézem a gyönyörű, békés arcot, ahogy emelkedik és
süllyed a melle alvás közben, és valami ocsmány érzés
bontakozik ki bennem: irigység. Én itt fekszem tanácstalanul
és szerencsétlenül, miközben ő úgy alszik, mintha a világon
semmi gondja nem lenne.
De vajon mást akarnék?
Persze hogy nem. Boldoggá akarom tenni, és meg akarom
védeni. De hogy tehetném, ha nem hajlandó
engedelmeskedni nekem?
Tedd magad túl rajta, Grey!
Felsóhajtok, lehajolok, és megérintem a haját az ajkammal,
a lehető leggyengédebben, nehogy felébresszem. De titkon azt
kívánom, bárcsak meggondolná magát.
Kérlek, Ana! Csak ennyit adj meg nekem!
Leoltom a villanyt, meredten bámulok a sötétségbe, és
hirtelen fülsiketítőnek és nyomasztónak érzem a szoba
csendjét. Szaporábban ver a szívem, és mélyre süppedek a
kétségbeesés mocsarába. Csüggesztő érzés. Talán hibát
követek el. Sosem fog működni a házasságunk, ha erre nem
hajlandó.
Mit képzeltem?
Talán olyasvalaki kell – nem is, olyasvalakire van
szükségem –, aki hajlandó behódolni nekem.
Muszáj nekem irányítanom.
Mindig.
Irányítás nélkül csak a káosz marad. És a düh. És a
fájdalom, a félelem… a szenvedés.
A picsába! Mihez kezdjek?
Képtelenség kikerülni ezt az akadályt.
Vagy mégsem?
Ana nélkül elviselhetetlen lenne az élet. Már tudom,
milyen érzés a ragyogásában fürödni. Csupa melegség és élet
és elfogadás. Ő a mindenem. Azt akarom, hogy mellettem
legyen. Szeretem őt.
Hogy érhetném el, hogy meggondolja magát?
Megdörzsölöm az arcomat, hogy elűzzem a komor
gondolatokat.
Szedd össze magad, Grey! Majdcsak észhez tér.
Becsukom a szemem, felidézem dr. Flynn mindfulness-
gyakorlatait, és megkeresem a boldogságom forrását. Talán
egy virágzó lugas egy csónakházban…
A levegőben siklom, magasan vitorlázom az égen Ephrata

fölött. A washingtoni tájkép összefércelt foltokká törpül.
Csinálok egy félbukfencet, és rácsodálkozom a barna, kék és
zöld foltokra, amelyeket utak és csatornák vonalai szelnek
át. Berepülök egy melegebb légáramlatba, és felszállok a
Beezley Hills gerince fölé. Az égbolt tiszta, ragyogó, szikrázó
kék, és békés a lelkem. A szél az egyetlen társam. Állandó.
Sebes. Az egyetlen hang. Magam vagyok. Egyedül, egyedül.
Újabb félbukfenc. Tótágast áll a világ. Ana a pilótaülés előtt
ül, kinyújtja a kezét a tető felé, és sikongat az örömtől. És a
csodálattól. Csordultig telt a szívem. Ez a boldogság. Ez a
szerelem. Ilyen érzés. Megrázkódunk, és hirtelen örvénybe
kerülünk. Ana eltűnt. Taposok a lábammal, ám az
oldalkormány eltűnt. A botkormánnyal küszködöm, de a
csűrők nem reagálnak. Elvesztettem az irányítást. Csak a
szél zúgását hallom, és valaki sikoltozik. Zuhanunk.
A picsába! Pörgünk. Lefelé, lefelé, egyre csak lefelé. A kurva
életbe! Mindjárt becsapódom. Ne. Ne!
FELRIADOK.
A fenébe is.
Ana köré fontam a tagjaimat, ő pedig ujjaival a hajamba túr.
Az illata megnyugtató, és kitölti a lelkem mélyén tátongó űrt.
– Jó reggelt – mondja, és rögtön ellazulok. Földet értem.
– Jó reggelt – suttogom zavartan. Máskor én szoktam előbb
ébredni.
– Rosszat álmodtál.
– Mennyi az idő?
– Fél nyolc múlt.
– A picsába! Elkésem. – Gyors, szemérmes csókot adok
neki, és kipattanok az ágyból.
– Christian! – szól utánam.
– Nem érek rá. Késésben vagyok! – dünnyögöm, és besietek
a fürdőszobába, közben eszembe jut Ana tegnap esti
ellenkezése.
Még mindig haragszom.
AZ ÍRÓASZTALOMNÁL a repülőmakettet nézem, amelyet

Anastasiától kaptam, mielőtt elhagyott. Egy teljes napig
tartott összerakni. Görcsöl a gyomrom az idegességtől; talán
az álom utóhatása, vagy a rossz érzés emléke, amikor
magamra maradtam. Megérintem a szárnyát, és az ujjaim
közé csípem a hűvös műanyagot; soha többé nem akarok így
érezni.
Soha.
Lerázom magamról az érzést, majd belekortyolok az
eszpresszóba, amelyet Andrea készített, és beleharapok a
friss croissant-ba. Az iMacre pillantok, és látom, hogy új e-
mail érkezett Anastasiától.

Tárgy: Egyél!
Dátum: 2011. július 6. 9:22

Nem jellemző rád, hogy kihagyod a reggelit.
Hiányoztál ma reggel.
Remélem, nem éhezel. Tudom, hogy mennyire szenvednél
tőle.
Remélem, szép lesz a mai napod.
A xxx
Megvigasztalnak a csókok az üzenet végén, de felpillantok a

portréra a falon, becsukom az e-mailt, és behívom Andreát az
irodámba, hogy átvegyük a napi programomat.
Még mindig haragszom.
EBÉD UTÁN A LIFTBEN vagyok, visszafelé tartok egy találkozóról

Eamon Kavanagh-val, amikor a BlackBerryre pillantok. Újabb
e-mail Anától.

Tárgy: Jól vagy?
Dátum: 2011. július 6. 14:27
Nem vall rád, hogy válaszra sem méltatsz.
Amikor legutóbb nem válaszoltál, eltűnt a helikoptered.
Legalább tudasd velem, hogy jól vagy.
Ana
Aggódom a SIP miatt.
A picsába! Bűntudatom támad, különösen, mivel ezúttal nem

zárta csókokkal az üzenetét.
Az ég szerelmére!
Haragszom rád, Anastasia.
De nem akarom, hogy miattam idegeskedjen. Írok egy
gyors választ.

Tárgy: Jól vagy?
Dátum: 2011. július 6. 14:32
Jól vagyok.
Sok a dolgom.
Christian Grey
Elküldöm, és remélem, hogy a válasz enyhít a szorongásán.

Andrea riadtan pislog rám, amikor kilépek a liftből.
– Mi van? – csattanok fel.
– Semmi, Mr. Grey. Csak meg akartam kérdezni, hogy kér-e
egy kis kávét.
– Hol van Sarah?
– A jelentéseket fénymásolja, amiket kért.
– Helyes. És köszönöm, de nem kérek kávét – teszem hozzá
lágyabban. Miért vagyok ekkora seggfej az
alkalmazottaimmal? – Hívja fel Welchet.
Bólint, és felkapja a telefont.
– Köszönöm – dünnyögöm, és bemegyek az irodámba.
Leroskadok a székre, és csüggedten bámulok ki az ablakon.
Ragyogóan süt a nap, de a kedvem sötét.
Csöng a telefonom.
– Grey.
– Anastasia Steele van a vonalban.
A fenébe. Remélem, semmi baja.
– Kapcsolja.
– Szia! – Ana hangja bizonytalan, halk és kifulladt.
Szomorúnak tűnik, és jeges rémület járja át a szívemet.
– Mi a baj? Jól vagy? – kérdem.
– Én jól. Csak miattad aggódom.
A megkönnyebbültség bosszúságba csap át. Hát ezért
idegeskedtem!
– Jól vagyok, dolgom van.
– Beszéljünk, amikor hazajössz.
– Oké – felelem, és tudom, hogy kurta vagyok.
Nem válaszol, de hallom a lélegzését a vonal túlsó végén.
Zaklatottnak tűnik, és az iménti rémületet ismerős honvágy
váltja fel.
Mi az, Ana? Mit szeretnél mondani? Elnyúlik a hallgatás,
vádaskodástól és kimondatlan igazságoktól terhes.
– Christian – szól végül.
– Ezer dolgom van, Anastasia. Mennem kell.
– Ma este – suttogja.
– Ma este. – Leteszem és bosszúsan meredek a telefonra.
Igazán nem kérek sokat, Anastasia.
– HAZA? – kérdi Taylor, amikor beül az Audi volánja mögé.

– Persze – dünnyögöm szórakozottan. Nem akarok
hazamenni. Még mindig nem tudtam olyan érvvel
előrukkolni, amivel megváltoztathatnám Ana véleményét. És
ma este még dolgoznom is kell. Van némi olvasnivalóm – két
vaskos jelentés a WSU környezettudományi részlegétől – az
afrikai tesztek eredményei és Gravett professzor tanulmánya
a nitrogénkötő talajbaktériumokról. A jelek szerint a
baktériumok létfontosságúak a talaj regenerációjához,
márpedig a regeneráció a szénmegkötés kulcsa. A hét
második felében újraértékelem, hogy mennyivel támogatom a
professzor részlegét.
Esetleg elvihetném valahová Anát, és vacsora közben
megbeszélhetnénk az esküvői fogadalmunkat. Talán egy kis
bor mellett könnyebb lesz meggyőznöm. Erről eszembe jut a
vacsora, amikor a szerződésünket tárgyaltuk meg.
Az ördögbe! Az sem terv szerint sült el.
Komoran kibámulok a foncsorozott üvegen a turisták és
ingázók kavargó tömegébe, és újra felháborodom. Igazán
nem kérek olyan sokat, az isten szerelmére. Ezt az egy dolgot
akarom csupán. Bármi mást megkaphat, amit csak akar. Ha
tudom, hogy engedelmeskedik nekem, biztonságban
érezhetem magam. Hát nem érti?
A járdán egy napszemüveges, rikító virágmintás
rövidgatyát viselő fiatalember egy hasonlóan ízléstelen nővel
vitatkozik. A nyilvános veszekedés helytelenítő pillantásokat
vált ki az elhaladó emberekből.
Mi is ilyenek leszünk ma este Anával. Tudom. Elcsüggeszt a
gondolat.
El kell magyaráznom neki, hogy miért fontos ez nekem.
Hogy biztonságban tudhassam őt.
Igen. Meg fogja érteni.
A nő elfordul, színpadiasan felemeli a kezét, majd
elviharzik, és magára hagyja az értetlenül pislogó férfit.
Részegnek tűnik.
A rohadék.
Talán addig kefélhetném Anát, amíg bele nem egyezik. Ez
beválhat. A gondolattól újra feltámad bennem a remény, és
kényelmesen hátradőlök, amíg haza nem érünk az Escalába.
– JÓ ESTÉT, MR. GREY! – üdvözöl Mrs. Jones, amikor belépek a

nappaliba. A mennyei illat alapján a híres bolognai szószát
készíti a tűzhelyen. Összefut a nyál a számban.
– Helló, Gail! Isteni az illata. Hol van Ana?
– Azt hiszem, a könyvtárban lehet, uram.
– Köszönöm.
– Tálalhatok fél óra múlva?
– Az tökéletes lenne. Köszönöm. – Lesz időm egy gyors
menetre a taposógépen, mivel ma reggel kihagytam az edzést.
Besietek a hálószobába átöltözni, és gondosan kerülöm a
könyvtárt.
BÖMBÖL A BOSS A FÜLEMBE, amíg alaposan megdolgoztatom

magam. Tizenkilenc perc alatt öt kilométert futok, és alig
kapok levegőt, mire lejövök a gépről. Friss levegőt szívok a
tüdőmbe, és a kézfejemmel letörlöm az izzadságot a
homlokomról, közben lihegve előregörnyedek, és ellazítom a
combizmaimat.
Jóleső érzés.
Amikor felegyenesedem, Anastasia az ajtóban áll, és engem
néz, a tekintete riadt és óvatos. Halványszürke, ujjatlan blúzt
visel szűk, szürke szoknyával. Ízig-vérig kiadóvezetőnek néz
ki. De fiatal. Olyan nagyon fiatal. És kétségbeesett.
A picsába!
– Szia – szól.
– Szia – válaszolom két lihegés között.
– Nem is köszöntél, amikor hazajöttél. Csak nem kerülsz
engem?
Ana nem kerülgeti a forró kását. Mit meg nem tennék,
hogy enyhítsek a szenvedésén, és elűzzem a félelmeit!
– Szükségem volt egy kis testmozgásra – zihálom. – Most is
köszönhetek. – Széttárom a karom, és közelebb lépek,
pontosan tudom, hogy csupa izzadság a testem.
Ana felnevet, elfintorodik, és védekezőn feltartja a kezét.
– Inkább ne.
Odaugrom hozzá, és a karomba veszem, mielőtt
elmenekülhetne. Felsikolt, elhúzódik tőlem, de már ő is nevet.
Mintha óriási tehertől szabadult volna meg a lelkem.
Imádom megnevettetni.
– Ó, bébi! Úgy hiányoztál! – Megcsókolom, az sem érdekel,
hogy emberi fogyasztásra alkalmatlan vagyok, és legnagyobb
örömömre viszonozza a csókot. Ujjai a vállamba mélyednek,
a körme a húsomba váj, a nyelvünk a jól ismert táncot járja.
Kifulladva kapkodunk levegőért. A tenyerembe veszem az
arcát, és végighúzom duzzadt ajkán a hüvelykujjamat, majd
belenézek a bódult, gyönyörű szemébe.
– Ana – suttogom esdeklőn. – Írd át a fogadalmadat.
Engedelmeskedj! Ne vitatkozz velem. Ki nem állhatom,
amikor vitatkozunk. Kérlek!
Az ajkam az ajka fölött, ő azonban úgy pislog, mintha csak
most térne magához, majd leráz magáról, és ellép tőlem.
– Nem. Kérlek, Christian! – szól, és minden frusztrációját
belesűríti a szavakba.
Leengedem a karom, mivel hideg zuhanyként érnek a
szavai, és visszatérek a valóságba.
– Ha neked ez kizáró ok, akkor most szólj – folytatja, és
lassan emelkedik a hangja. – Mert nekem az, és akár fel is
hagyhatok az esküvőszervezéssel, és visszamehetek a
lakásomba Kate-tel piálni.
– Elhagynál? – Alig hallható a hangom; Ana kijelentése
letaglózott.
– Most rögtön. Igen. Úgy viselkedsz, mint egy elkényeztetett
taknyos.
– Ez nem fair – vágok vissza –, nekem szükségem van erre.
– Nincs szükséged. Csak azt hiszed, hogy van. Felnőttként
kéne viselkednünk, az isten szerelmére. Meg kellene
beszélnünk az ilyesmit. Ahogy a felnőttek teszik.
Farkasszemet nézünk egymással, a kettőnk közt tátongó
szakadék átellenes oldaláról.
Nem enged.
A büdös életbe!
– Le kell zuhanyoznom – dünnyögöm, ő pedig félreáll az
utamból.
AMIKOR BELÉPEK A NAPPALIBA, Ana a konyhapultnál ül, ahol két

teríték várja, hogy megvacsorázzunk. Gail a tűzhely mellett
áll.
– Nem vagyok éhes – közlöm velük. – Dolgoznom kell.
Ana összevonja a szemöldökét, és látom, hogy mondani
akar valamit, de inkább becsukja a száját, amikor elvonulok
mellette. Nem kerüli el a figyelmemet, ahogy összenéz Mrs.
Jonesszal.
Csak nem szövetkeznek ellenem?
A gondolattól felforr a vérem, ezért bemasírozom a
dolgozószobámba, és becsapom az ajtót.
A picsába!
Összerezzenek a hangra, és hirtelen észhez térek tőle.
Tényleg úgy viselkedem, mint egy elkényeztetett taknyos.
Anának igaza van. Az ördögbe!
És igenis éhes vagyok.
Utálom, ha éhes vagyok.
Feltörni készül egy sötét, borzalmas emlék a félelemről és
az éhségről, mielőtt még Christian Grey voltam, de elfojtom.
Ne engedd, Grey!
A jelentések az asztalomon várnak, ahová Taylor tette őket.
Leülök, fogom az elsőt, és olvasni kezdek.
BELEFELEDKEZEM A GHÁNAI vetésforgókba, amikor halk

kopogásra riadok fel, és nagyot dobban a szívem.
Ana!
– Bújj be!
Gail nyitja ki az ajtót.
Óriásit csalódtam, a pillanatnyi izgatottságból petyhüdt,
szánalmas lufi lett, amit kilyukasztott a valóság. Némi
vigasszal tölt el, hogy Gail egy tál gőzölgő tésztát tart a
kezében.
Nem szól semmit, csak leteszi az asztalomra.
– Köszönöm.
– Ana ötlete volt. Tudja, hogy mennyire szereti a bolognai
spagettit. – A hangja kimért, és mielőtt válaszolhatnék, sarkon
fordul, és rosszalló arckifejezéssel kisiet a dolgozószobámból.
Tehetetlenül nézek távolodó alakja után. Persze hogy Ana
ötlete volt. Újra meg újra ámulatba ejt a figyelmessége. Miért
nem elégszem meg ennyivel? Azt mondja, szeret engem.
Akkor mi szükségem van még az engedelmességére is?
Egyre sötétebb a hangulatom, és a hosszú árnyakra
bámulok, meg az arany-rózsaszín fényfoltokra, amiket a
falakra fest a lemenő nap fénye.
Miért ellenkezik velem?
Nekilátok a vacsorámnak, jókora falatnyi tésztát tekerek fel
a villára. Fenséges az íze.
ANA MEGINT ÉGVE hagyta nekem a lámpát. Mélyen alszik, és

ahogy bemászom mellé a takaró alá, életre kel a testem.
Másfajta éhség tör rám.
Fontolóra veszem, hogy addig kefélem, amíg bele nem
egyezik, de a szívem mélyén tudom, hogy már elhatározta
magát. Nemet mondana, és jelenleg nem biztos, hogy
elviselném a visszautasítást.
Az oldalamra fordulok, háttal Anának, és lekapcsolom a
lámpát. Sötétség telepszik a szobára, illik a hangulatomhoz;
most még lehangoltabb vagyok, mint reggel voltam.
Az ördögbe! Hogy hagyhattam, hogy ennyire elfajuljon a
helyzet?
Behunyom a szemem.
Mami! Mami! Mami a földön alszik. Hosszú ideje alszik.

Megrázom. Nem ébred fel. Szólongatom. Nem ébred fel.
Ő már nincs itt, mami mégsem ébred fel.
Szomjas vagyok. A konyhában széket húzok a
mosogatóhoz, és iszom. A víz ráloccsan a melegítőmre.
Koszos a melegítőm. Mami még mindig alszik. Ébredj fel,
mami! Mozdulatlanul fekszik. Hideg. Fogok egy takarót, és
ráterítem, azután lefekszem mellé a ragacsos, zöld
szőnyegre.
Korog a pocakom. Éhes vagyok, de mami még mindig
alszik. Két autóm van. Egy piros és egy sárga. A zöld autóm
eltűnt. A padlón versenyeznek, ahol a mami fekszik. Mami
szerintem beteg. Keresek valamit enni. A fagyasztóban
találok borsót. Hideg, ezért lassan eszem. Csak még jobban
megfájdul a pocakom. A mami mellett alszom. A borsó
elfogyott. A fagyasztóban van valami. Fura a szaga.
Megnyalom, és hozzáragad a nyelvem. Lassan eszem.
Nagyon rossz az íze. Iszom egy kis vizet. A mami mellett
játszom az autóimmal, ott is alszom. Mami nagyon hideg, és
nem ébred fel. Az ajtó kivágódik. Betakarom a mamit.
A picsába! Itt meg mi a szar történt? Ó, ez az elbaszott
ribanc. Bassza meg! A picsába! Kotródj az utamból, te
vakarék! Belém rúg, és a padlóba veri a fejemet. Fáj. Hív
valakit, azután elmegy. Bezárja az ajtót. A mami mellett
fekszem. Fáj a fejem. Egy rendőr néni jön. Ne. Ne. Ne. Ne
érjen hozzám. Ne érjen hozzám. A mamival maradok. Ne. Ne
jöjjön ide. A rendőr néninél van a takaróm, és megfogja a
karomat. Sikítok. Mami! Mami! Eltűnnek a szavak. Nem
tudom a szavakat, és a mami sem hallhat. Nincsenek szavak.
– CHRISTIAN, CHRISTIAN! – A hangja sürgető, kirángat a rémálom

és a kétségbeesés bugyraiból. – Itt vagyok. Itt vagyok! – kiáltja.
Felébredek. Ana hajol fölém, megragadja a vállamat, és
megráz, rémült az arca, a szeme hatalmas, és csupa könny.
– Ana. – Kásás a hangom, még érzem a számban a félelem
fémes ízét. – Itt vagy.
– Persze hogy itt vagyok.
– Álmodtam valamit.
– Tudom. Itt vagyok, melletted vagyok.
– Ana. – A neve varázsige az ajkamon, talizmán, mely kiűzi
a testemből a sötét, fojtogató páni félelmet.
– Sss, itt vagyok. – Hozzám simul, a karjába vesz, a
melegsége megolvasztja a lelkemet, eloszlatja a sötétséget,
elriasztja a félelmet. Ana a napom, az életem fénye. Ő az
enyém.
– Kérlek, ne veszekedjünk! – Köré fonom a karomat.
– Rendben.
– A fogadalmak. Nincs alárendeltség. Meg tudom csinálni.
Kitalálunk valamit. – Ömlik belőlem a szó, megindultan,
zavartan és nyugtalanul.
– Így lesz. Mindig megtaláljuk a megoldást – suttogja Ana,
az ajkamra tapasztja az ajkát, és visszahoz a jelenbe.
2011. JÚLIUS 8., PÉNTEK
Dr. Flynn megdörzsöli az állát, és nem tudom eldönteni, hogy

az időt húzza, vagy őszintén ámulatba ejtettem.
– Azzal fenyegetőzött, hogy elhagy?
– Igen.
– Komolyan?
– Komolyan.
– Tehát kapituláltál.
– Nem volt más választásom.
– Mindig van választásod, Christian! Szerinted Ana
észszerűtlenül viselkedett?
A szemébe nézek, és a legszívesebben felüvöltenék, hogy
igen, de a szívem mélyén tudom, hogy Ana nem egy
észszerűtlen ember.
Te viszont az vagy, Grey.
Az észszerűtlenség a középső neved. Ana szavai kísértenek.
Ő is ezt mondta, réges-régen.
Krisztusom, mekkora szemétláda tud lenni a rossz
hozzáállásom!
– Mi érzel most? – tudakolja dr. Flynn.
– Óvatosságot – suttogom, és a beismerésem felér egy
gyomorszájon rúgással, alig kapok levegőt.
Ana el is hagyhat.
– Aha! Ismét elbizonytalanodtál, és attól félsz, hogy
elhagynak.
Hallgatok, elvonja a figyelmemet a miniorchideákra vetülő
délutáni napfény a dohányzóasztalon. Mit mondhatnék? Nem
akarom hangosan beismerni. Azzal valóssá válna a félelmem.
Utálom, ha gyengének érzem magam. Kiszolgáltatottnak. Ana
meg tud sebezni, és meg tudja adni a kegyelemdöfést.
– Elbizonytalanodtál az esküvőt illetően? – kérdi John.
Nem. Talán.
Félek, hogy Ana bántani fog.
Mint korábban… amikor elhagyott.
– Nem – válaszolom, mert tudom, hogy nem akarom
elveszíteni.
A doktor bólint, mint aki pontosan ezt akarta hallani. –
Rengeteg áldozatot hoztál a kedvéért.
– Így van. – Elfojtok egy elnéző mosolyt. – Ana remekül tud
tárgyalni.
Flynn ismét megdörzsöli az állát.
– Neheztelsz rá emiatt?
– Igen. Részben. Olyan sok mindent adtam neki, ő pedig
még ennyit sem képes megadni nekem.
– Nekem úgy tűnik, haragszol rá.
– Haragszom is.
– Megfordult már a fejedben, hogy ezt közöld vele?
– Hogy mennyire haragszom? Nem.
– Miért nem?
– Félek, hogy olyasmit mondanék, amit később megbánok,
és el fog hagyni engem. Egyszer már megtette.
– De akkor te sebezted meg őt.
– Igaz. – Élénken emlékszem könnyes arcára és keserű
szavaira. Elcseszett egy rohadék vagy te!
Megborzongok, de eltitkolom Flynn elől. Valahányszor
eszembe jut, szinte elsüllyedek szégyenemben.
– Nem akarom újra megsebezni. Soha többé.
– Ez egy nagyszerű célkitűzés – mondja Flynn. – De meg
kell tanulnod egészséges módon kifejezned a haragodat. Túl
hosszú ideig fojtottad magadba. Túlontúl hosszú ideig. –
Elhallgat egy pillanatra. – De már tudod, hogy mit gondolok
erről. Nem fogom újra elismételni, Christian. Hihetetlenül
erős és leleményes vagy. Egész idő alatt tudtad, hogy mi a
megoldás erre a patthelyzetre, és kapituláltál. Probléma
megoldva. Az élet nem mindig úgy alakul, ahogy te szeretnéd.
Az a fontos, hogy felismerd ezeket a pillanatokat. Néha jobb
elveszíteni egy csatát, mint megnyerni a háborút.
Kommunikáció és kompromisszum, erről szól a házasság.
Felnevetek, eszembe jut Ana egyik régi e-mailje.
– Mi olyan mulatságos?
– Semmi. – Megrázom a fejem.
– Bízz egy kicsit magadban és a menyasszonyodban.
– A házasság óriási bizalmat igényel – dünnyögöm.
– Azt bizony. Mindkét féltől. De te már tudod, hogyan kell
megbirkózni vele. Koncentrálj arra, hogy hová szeretnél
eljutni. Milyen életet akarsz élni. Szerintem az elmúlt
hetekben már ezt tetted. Sokkal boldogabbnak tűnsz.
Belenézek a doktor szemébe.
– Ez csak egy átmeneti visszaesés – mondja.
Remélem is.
– Jövő héten találkozunk.
ALKONYODIK, ELLIOTTAL az új ház teraszán állunk, és a

kilátásban gyönyörködünk.
– Már értem, miért vetted meg. – Elliot elismerően füttyent.
Egy pillanatra elhallgatunk, és áhítattal nézzük a káprázatos
alkonyt a szoros fölött: az opálszínű eget, a távoli, narancsos
derengést, a bíborszínű vizet. A csodát. A békét.
– Lenyűgöző, mi? – mormolom.
– Aha. Kiváló hely egy gyönyörű otthonnak.
– Amit át fogsz alakítani. – Elvigyorodom, Elliot pedig
játékosan belebokszol a karomba.
– Örülök, hogy segíthetek. Rengeteg dolgunk lesz vele, és
nem lesz olcsó fenntarthatóvá tenni ezt a helyet. De kit izgat,
megengedheted magadnak. Jövő héten beszélek Giával,
kiderítem, hogy mire gondolt, és hogy megvalósítható-e
egyáltalán.
– Július vége előtt megkötöm a szerződést. Utána
összedughatnánk itt a fejünket Anával és Giával.
– Szerintem már előtte is lehet. Ahogy így elnézem, a
felmérés eredménye úgysem fog eltántorítani attól, hogy
megvedd a házat.
– Igazad lehet. Megnézem az időbeosztásomat. Mit
gondolsz, mikor lenne rá időd?
– Mire?
– Építkezni, öregem. Építkezni.
– Ja? Hát, ha a Spokani Eden projekt a terv szerint halad,
talán kora ősszel? – Vállat von.
– Jól megy a munka?
– Ja. – Elliot önelégülten mosolyog.
Meg is érdemli. Ambiciózus projekt, és ha elkészül, többé
senki sem vonhatja kétségbe Elliot képességeit a fenntartható
építkezés terén. Felteszi a Seahawks sapkáját, és összecsapja a
tenyerét.
– Péntek van, nagyágyú! Na húzzunk haza, az a sör nem
issza meg magát. – Felsóhajtok, és követem a bátyámat a ház
elé, ahol a kocsim parkol.
– MI AZ ÖRDÖGÖT csinálhatnak a csajok? – tűnődik Elliot, amíg

az Escala felé tartunk.
– Ana cuccait pakolják, remélem. – Elliotra pillantok.
Feltette a patáit a műszerfalamra, és úgy bambul az elsuhanó
tájra, mint akinek a világon semmi gondja.
Hogy én mennyire irigylem!
– Biztos pizzáznak, nyakalják a bort, közben jól kibeszélnek
minket a hátunk mögött – jegyzi meg csípősen.
Remélem, nem mi vagyunk a beszédtéma!
– Vagy a meccset nézik. – Felröhög.
– Kate szereti a baseballt?
– Aha. Minden sportot szeret.
Hát persze. Sosem értettem, hogy miért olyan jó barátnők
Anával. Anát teljesen hidegen hagyja a sport. Habár újabban
mindketten élveztük a Mariners meccseit.
– Szóval, jól kijöttök ezzel a Kate-tel, mi? – kíváncsiskodom.
– Ja. Egyelőre.
– Nem komoly a dolog?
Vállat von.
– Rendes csaj. Majd meglátjuk. Nem nyaggat halálra. Érted,
ugye?
– Szerencsére nem – dünnyögöm, és megrázom a fejem. Ez
lehet a leghosszabb „kapcsolata”, amiben valaha is része volt.
– Álljunk meg egy kocsmánál – javasolja Elliot.
– Egy frászt. Nem fogok piásan vezetni.
– Öregem, úgy vezetsz, mint apa.
– Pofa be, te marha. – Beletaposok, mire az Audi csikorogva
felhajt az I–5-ösre, és a város felé száguldunk.
– Kiderült már, hogy melyik pöcs baszta el a röpcsidet?
Felsóhajtok.
– Az egy helikopter, Elliot. És nem. Beleőrülök a
bizonytalanságba.
– Öregem, ki tenne ilyet?
– Nem tudom. A csapatom semmit sem talált. Most a
közlekedésbiztonságiak jelentésére várok. Nagyon ráérősen
csinálják. Meg kellett erősítenem a biztonságunkat. Ma este
két emberem is őrködik Ana és Kate lakása előtt.
– Ne viccelj! Meg tudom érteni. Van egy-két elmebeteg
odakint.
Jelentőségteljes pillantást vetek rá.
– Mi van? Csak azt mondom, amire mindketten gondolunk.
Örülök, hogy biztonságban vannak – teszi hozzá, és kezdem
úgy érezni, hogy komolyan kedveli a Kavanagh lányt. – Mit
szeretnél csinálni a legénybúcsúdon? – kérdi, amikor
lefordulunk az I–5-ösről.
– Tényleg nem akarok legénybúcsút, Elliot.
– Öregem, fogod magad, és elveszed az első csajt, aki
hajlandó igent mondani neked. Még szép, hogy megérdemelsz
egy legénybúcsút.
Felnevetek. Nem is sejted, bátyó!
– Amúgy azt hittem, felcsináltad.
Elhűlök.
– Állítsd le magad, nagy tesó! Nem vagyok ennyire
figyelmetlen. Ana még túl fiatal ahhoz, hogy gyereket
vállaljunk. Szeretnénk élni egy kicsit, mielőtt ilyesmire adjuk
a fejünket.
Elliot felröhög.
– Te meg a gyerekek. Na, attól végre feloldódnál.
Eleresztem a fülem mellett a megjegyzést.
– Hallottál Mia felől?
– Faszra vadászik.
– Mi van?
– Kate bátyja után koslat. De szerintem hidegen hagyja a
fickót.
– Nem szeretem egyazon mondatban hallani a „fasz” és a
„Mia” szavakat.
– Ő se gyerek már, nagymenő. Tudod, hogy alig fiatalabb,
mint Ana és Kate.
Ebbe inkább bele se gondolnék.
– Biliárdozunk vagy meccset nézünk? – Elliot bölcsen témát
vált.
– Nekem mindegy, tesó, nekem teljesen mindegy. –
Begurulunk az Escala mélygarázsába, közben igyekszem
kiverni a fejemből Mia és Ethan Kavanagh képét.
ELLIOT A TÉVÉ előtt horkol. Túl keményen dolgozik, túl hevesen

szórakozik, de a vendégszobában majd kipiheni a rengeteg
sört. Laza esténk volt; megnéztük a Mariners–Angels-meccs
legjobb pillanatait – a Mariners veszített, Elliot szarrá vert
Call of Dutyban, biliárdban viszont én győztem, a
változatosság kedvéért. Holnap reggel átugrom Anáért, és
együtt elhozzuk a maradék holmiját. Túl sokáig tartott, mire
eljutottunk idáig. A karórámra pillantok, eltűnődöm, vajon
mit csinálhat Ana. Rezeg a telefonom, mintha megsejtette
volna a gondolataimat.
Összepakoltam. Hiányzol.
Aludd ki magad. Rémálmok nélkül!
Ez nem kérés volt.
Nem vagyok ott, hogy átöleljelek.
Szeretlek. ♥
A szavai átmelegítik a szívem. Flynn szerint a veszekedésünk

csupán átmeneti visszaesést jelentett; remélem, igaza van.
Visszaírok Anának.
Álmodj rólam.
Remélem, én is rólad álmodom.
És nem a rémeimről.
Megígéred?
Nem ígérek semmit.

Csak remélem.
És álmodom.
És szeretlek. Csak téged.
Egyszer azt mondtad, nem szereted
a romantikát.
Úgy örülök, hogy tévedtél!
Mindjárt elolvadok!
Szeretlek, Christian.
Jó éjt! Xxx
Jó éjt, Ana.
Szeretem, ha olvadozol.
Szeretlek.
Örökre. x
2011. JÚLIUS 11., HÉTFŐ
Átolvasom a sajtóközleményt, amit átfogalmaztam Samnek.
Azonnal közzéteendő
A GREY ENTERPRISES HOLDINGS INC.

FELVÁSÁROLJA A SEATTLE INDEPENDENT
PUBLISHINGET
2011. július 11., Seattle, WA. A Grey Enterprises Holdings Inc.

(GEH) bejelenti, hogy 15 millió dollárért megvásárolta a Seattle
Independent Publishinget (SIP).
A GEH szóvivője szerint: „A GEH örömmel adja hozzá a SIP-et
a helyi vállalatokból álló portfóliójához.” Christian Grey elnök-
vezérigazgató azt nyilatkozta: „Már alig várom, hogy
belevágjunk a könyvkiadásba, és a GEH technológiai
szakértelmének köszönhetően gyarapítsuk a SIP-et, és
tekintélyes kiadói platformot hozzunk létre, mely a Csendes-
óceán északnyugati részén élő szerzőket képviseli.”
A Seattle Independent Publishinget Jeremy Roach alapította
harminckét évvel ezelőtt, aki továbbra is elnök-
vezérigazgatóként marad a cég élén. A SIP jelentős sikerrel
képviselt olyan helyi szerzőket, mint Bea Edmonston, aki három
ízben szerepelt az USA Today bestsellerlistáján, valamint Keon
Kinger költő és előadóművész, akinek legújabb, Tengerszorosból
című verseskötetét 2010-ben a nívós Arthur Rense-díjra jelölték.
A SIP továbbra is függetlenül működik, és mind a harminckét
alkalmazottját változatlanul megtartja. Jeremy Roach elnök-
vezérigazgató azt nyilatkozta: „Óriási lehetőség nyílt a SIP
csapata és szerzői előtt, és izgatottan várjuk, hogy milyen
irányba visz a következő évtizedben és azon túl a partneri
kapcsolatunk a GEH-hel.
A kérdésekre válaszol: Sam Saster

kommunikációs igazgató-alelnök, Grey Enterprises Holdings, Inc.
A fülemben csengenek Ana szavai: „Persze hogy dühös

vagyok rád. Mégis melyik felelős ügyvezető dönt az alapján,
hogy éppen kivel baszik?”
Én, Ana.
De csak azért, mert veled baszok.
Eszembe jut, ahogy kikötözve hevert a kis, fehér ágyon,
fagylalttól ragacsosan, ahogy megkíséreltem feldarabolni a
paprikát, ahogy seggfejnek hívott. A repülőgépmakettre
pillantok. Talán pont azért nem akar engedelmeskedni
nekem, mert azt hiszi, hogy seggfej vagyok.
Elég ebből, Grey!
A kétség ocsmány, mihaszna érzés.
Ez az új mantrám. Flynn szerint a vitánk csak átmeneti
visszaesés. Minden kapcsolatban előfordul az ilyesmi. Ana
összeköltözött velem, és alig három hét múlva
összeházasodunk. Mi mást akarhatnék még?
Az istenit! Bárcsak már házasok lennénk! Ez a várakozás
kikészíti az idegeimet. Nem akarom, hogy meggondolja
magát. Egész hétvégén nagyon csöndes volt. Elfoglalt minket
a költözködés, ráadásul Ana nyakig ül az esküvői
előkészületekben.
Biztos csak elfáradt.
Hagyd az önmarcangolást, Grey!
Koncentrálj a feladatra.
Fogom a telefont, és felhívom Samet.
– Christian?
Néha komolyan fel tud idegesíteni, amikor a
keresztnevemen szólít. Fagyos hangon közlöm vele:
– Átküldtem neked a sajtótájékoztató kevésbé szóvirágos
változatát. A tömörség a lényeg. Próbáld meg észben tartani.
– Ahogy óhajtja, Mr. Grey.
Helyes. Vette az adást.
– És Sam, töröld ki az összeget, és csak annyit írj, hogy
„meg nem határozott összegért”.
– Úgy lesz.
Leteszem a telefont és visszafordulok a számítógépemhez.
Remélem, egy kis e-mailes szócsata a menyasszonyommal
mindkettőnket felvidít.

Tárgy: A csúcsragadozó lecsap
Dátum: 2011. július 11. 8:43
Drága Anastasiám!
Eszembe jutott az a nap, amikor megtudtad, hogy

megvásárolom a SIP-et. Úgy emlékszem, seggfejnek hívtál,
holott csupán a jogaimat gyakoroltam eme kiváló nemzet
büszke polgáraként, miszerint azt veszek magamnak, amit
csak akarok. Csúcsragadozóként (megint csak te hívtál így)
értesítelek, hogy legújabb szerzeményem híre ezennel
nyilvánosságra kerül, ma tesszük közzé a
sajtónyilatkozatot.
Annyira örülök, hogy beköltöztél!

Múlt éjjel jól aludtam abban a tudatban, hogy velem vagy.
Szeretlek.
Christian Grey
Elnök-vezérigazgató, vállalkozó szellem, nem seggfej, Grey
Enterprises Holdings, Inc.

Tárgy: Dirigálós direktor
Dátum: 2011. július 11. 8:56
Legdrágább leendő férjem!

Tényleg egy seggfej voltál (ezt nem vagyok hajlandó
visszavonni), és a főnököm főnökének a főnöke.
Emlékszem, mennyire élveztük azt a szórakoztató és
ragacsos estét. Mit szólnál egy kis fagylalthoz ma este?
Úgyis olyan meleg az idő…
Én is szeretlek. Nagyon is.
Készülök a ma esti megbeszélésünkre Alondrával a végső
előkészületekről!
Van valami utolsó utáni kérésed?
Biztos, hogy nem bánod, hogy az Escalában tartjuk
a próbavacsorát?
Anastasia Steele
szerkesztő, SIP

Tárgy: Hányszor?
Dátum: 2011. július 11. 8:59
Drága Anastasia!
Minél rövidebb a ceremónia, annál jobb.
Már alig várom, hogy az enyém légy.
Ami az Escalát illeti, biztos. Kevesebb a kíváncsi tekintet.
Ja, és BLACKBERRY!!!
Meg BEN & JERRY’S ANÁVAL.
A kedvenc nyalnivalóm.
Christian Grey
dirigálós elnök-vezérigazgató, Grey Enterprises Holdings,
Inc.

Tárgy: Überdirigálós
Dátum: 2011. július 11. 9:02
Ó, badarság, Mr. Grey!

Nekem is ez a kedvenc nyalnivalóm.
Ana x
Elmosolyodom. Már az Elfújta a szélből idézget. Nagyon

boldog lehet. Megrázom a fejem, és behívom Andreát, a
hangulatom jelentősen javult.
Köszönöm kegyednek, Miss Steele.
DÉLELŐTT ANDREA KAPCSOLJA nekem Darius Jacksont az Ephrata

reptérről.
– Jó reggelt, Christian!
– De jó hallani a hangját, Darius! Megérkezett már? – Újra
gyereknek érzem magam, mintha karácsony lenne. Alig
bírom magamba fojtani a lelkesedést.
– Meg, Mr. Grey, egy igazi szépség a kislány.
– Összeszerelték már?
– Dolgoznak rajta. Ha elkészül, küldök néhány fotót.
– Már alig várom, hogy láthassam.
– Előkészítettem a lajstromozást, és gondoltam,
megkérdezem, hogy szeretné-e, ha én vinném fel egy
próbarepülésre, vagy esetleg maga akarja megejteni a dolgot?
– Nem. Vigye csak fel. Kíváncsian várom, hogy milyen lesz.
– Örömmel. Mikorra várhatjuk, hogy eljön megnézni?
– Ezen a hétvégén megpróbálok eljutni magukhoz. Előtte
szólok.
– Rendben. Megyek, és folytatom a munkát. Nem
szeretném megvárakoztatni a kislányt. – Még mindig nevet,
amikor leteszi a telefont, akárcsak én.
Én se várakoztatnám meg, Darius, hacsak nem volt rossz
kislány…
Felsóhajtok. Ha minden jól megy, hétvégén szárnyalunk
Anával.
VACSORA KÖZBEN ANA feltűnően hallgatag, és kedvetlenül

piszkálja a rizottóját.
Csak nem gondolta meg magát?
– Semmi. Hosszú volt ez a nap.
Szorongás tör rám. Valamit elhallgat előlem.
– Sawyer mesélte, hogy ma ott voltak a paparazzók a
munkahelyed előtt – jegyzem meg.
– A raktáron keresztül jöttünk ki. Sikerült elkerülnünk
őket.
Tehát nem a sajtó folyamatos zaklatása miatt ilyen
morózus. Akkor mi miatt? Taktikát váltok.
– Hogy telt a napod?
Felhorkan.
– Egész nap a szerzőket csitítgattam, próbáltam enyhíteni a
hír élén.
Kis híján kiköpöm a vacsorámat. Mi az ördög?
Ana elneveti magát az arckifejezésem láttán, és a reakciója
rögtön jobb kedvre derít.
– Bizony, a csúnya nagyvállalat kizsákmányolja a művészi
tehetségeket – tisztázza.
– Vagy úgy.
– Roach összehívott ma egy szerkesztőségi ülést, hogy
közölje a hírt. Én persze már tudtam, de mindenki más
sötétben tapogatózott. Furcsa érzés volt. Mintha nem
tartoznék közéjük… tudod.
– Értem. – De ez nyilván jó dolog – a tudás hatalom.
– Christian. – Nyugtalanul néz rám, és hirtelen ömleni kezd
belőle a szó. – A vőlegényemé a vállalat, aminek dolgozom.
Roach egész idő alatt olyan furán nézett rám, nem is tudtam,
mit gondolhat magában. Emlékszem, egy kicsit begőzölt,
amikor megtudta, hogy összeházasodunk. Nagyon furcsa volt
az a megbeszélés. Kényelmetlenül éreztem magam, és csak
feszengtem.
A kurva életbe!
– Nekem nem is mondtad, hogy begőzölt. – Pöcsfej!
– Az már régen történt, amikor megtudta, hogy eljegyeztük
egymást.
– Kényelmetlen helyzetbe hozott?
Ha igen, akkor páros lábbal rúgom ki a fickót.
Ana komoran figyel engem, mintha alaposan megfontolná
a választ.
– Egy kicsit. Talán. Talán nem. Vagy csak én vetítem ki a
saját érzéseimet. Nem is tudom. Mindenesetre megerősítette
a szerkesztői pozíciómat.
– Ma?
– Ma délután.
Hm. Még nem oldottam fel a moratóriumot az új
alkalmazottak felvételéről.
Ravasz vén róka.
Megszorítom Ana kezét.
– Gratulálok! Ezt meg kell ünnepelnünk. Féltél elmondani?
– Azt hittem, már tudsz róla, és direkt nem mondtál
semmit. – Elcsuklik a hangja.
Felnevetek.
– Nem tudtam. De ez nagyszerű hír!
Megkönnyebbülten fellélegzik. Hát ezért volt olyan
hallgatag?
– Nem kell túllihegned, Ana. Kit érdekel, hogy mit
gondolnak a kollégáid és Roach? Remélem, a
sajtótájékoztatónak sikerült mindenkit megnyugtatnia a
vállalatnál. Nem tervezek semmiféle változtatást a
közeljövőben. A szerzők pedig bizonyára örültek, hogy
hallottak felőled.
– Némelyik igen. Némelyik nem. Vannak, akiknek még
hiányzik Jack.
– Csakugyan? Ez meglep.
– Némelyikükkel nagy kockázatot vállalt. A szerzők
hűségesek. Gyanítom, hogy ha Jack új állást talál, a szerzők is
vele tartanak.
Ha rajtam múlik, sosem lesz új állása.
Ana megszorítja a kezemet.
– Mindenesetre köszönöm – mondja.
– Mégis mit?
– Hogy meghallgattál. – Ismét a homlokát ráncolja, mintha
mondani akarna még valamit.
Mi az, Ana? Áruld el!
– Jöhet az esküvőszervező? – kérdi.
– Persze. Fejezd be gyorsan. – A vacsorájára pillantok.
Megkönnyebbülten látom, hogy egy nagy falat rizottót épp a
szájába töm. Lassan én is lecsillapodom; csak be akart
számolni az előléptetéséről, és azt hitte, már tudok róla.
Az isten szerelmére, Grey!
Nyugodj már le!
– MÁR CSAK AZT KELL eldönteni, hogy mi következzen az esküvői

vacsora után – mondja Alondra Gutierrez könnyed mosollyal.
– Erről még nem is beszéltünk. – Ana rám sandít.
– Már gondoskodtam róla – válaszolom Miss Gutierreznek,
Ana pedig szemmel láthatóan meglepődik.
Ó, bébi! Bízd csak ide.
– Erről külön beszélnék magával, Alondra.
– Rendben, Mr. Grey. Már alig várom!
– Hát, én is – jegyzi meg Ana.
– Neked várnod kell a nagy napig. – Elmosolyodom.
Remélem, tetszeni fog a meglepetésem.
Ana színlelt duzzogással lebiggyeszti az ajkát, ám az arca
derűs, és valami mást is látok benne… valami sötétebb,
érzékibb ígéretet, amibe belesajdul a farkam.
A picsába!
Alondra összepakol, és emlékeztet minket, hogy mindig
változtathatunk, ha akarunk, mi pedig megköszönjük a
munkáját.
Mind felállunk, amikor Taylor megjelenik a nappali
ajtajában, Alondra pedig hazaindul. Elköszönünk tőle, és
miután hallótávon kívül kerül, Anához fordulok.
– Mindenről gondoskodik.
– Alondra remekül végzi a munkáját – bólint Ana.
– Úgy van. – Nem vitatkozom. – Na és most mit szeretnél
csinálni? – suttogom.
Ana a szemembe néz, elnyílik az ajka, és csak bámul
engem. Alig pár centi választ el minket. Nem érünk
egymáshoz. Mégis érzem. Minden porcikáját. Egyre
hangosabb a csend, betölti körülöttünk a teret, ahogy
magunkba szívjuk egymást.
Mintha hirtelen eltűnne az oxigén a szobából. Csak mi
vagyunk, és a vágy, mely láthatatlanul serceg köztünk. Tisztán
látom fényes szemében. Egyre tágul a pupillája. Egyre
sötétebb a tekintete. A szomjamat tükrözi. A szerelmemet.
Kettőnk szerelmét.
– Olyan távolságtartó voltál. – Alig hallom a hangját. –
Egész hétvégén.
– Nem! Nem távolságtartó. Csak féltem.
– Ne! – sóhajt fel gyengéden. Mintha meg se mozdulna, ott
terem előttem. Végigsimít a borostámon, minden csontomban
és porcikámban visszhangzik az érintése.
Behunyom a szemem, a testem válaszol.
Ana.
A keze már az ingemet gombolgatja.
– Ne félj! – lihegi, és csókot lehel az egyik sebemre a lüktető
szívem fölött. Nem bírom tovább: kezembe veszem az arcát,
és az ajkamhoz emelem az ajkát, és szenvedélyesen
megcsókolom. Igazi lakoma egy éhező férfinak. Az íze, mint a
szerelem, a vágy és Ana.
– Menjünk. Most. Vegasba. Házasodjunk össze – kérlelem
lázas ajkát. – Majd azt mondjuk a többieknek, hogy nem
bírtunk tovább várni. – Felnyög, és újra megcsókolom,
mindent elveszek, amit csak adhat, belemerülök a vágyba, a
szerelembe, fájdalmasan sóvárgok érte.
Amikor elhúzódik, mindketten levegőért kapkodunk, és
Ana rám emeli bódult szemét.
– Ha tényleg ezt akarod – mondja kifulladva, felhevülten az
együttérzéstől.
Magamhoz szorítom a testét.
Megtenné értem.
Nem akar engedelmeskedni… de ezt megtenné.
Az ördögbe!
Már tudom, hogy meg kell adnom neki az esküvőt, amit
megérdemel. Nem holmi elsietett, vegasi giccsnászt. Az én
barátnőm a legjobbat érdemli.
– Gyere lefeküdni – súgom a fülébe, és a hajamba túr,
ahogy a karomba veszem.
– Már azt hittem, sose mondod – válaszolja, és elindulok
vele a hálószoba felé.
2011. JÚLIUS 16., SZOMBAT
Ébresztő, álomszuszék. – A fogaimmal gyengéden meghúzom

Ana fülcimpáját.
– Hm… – Felnyög, de nem hajlandó kinyitni a szemét. Újra
megrángatom. – Ó! – feljajdul, és felpattan a szemhéja.
– Jó reggelt, Miss Steele!
– Jó reggelt. – Megcirógatja az arcomat. Felöltözve elnyúlok
mellette az ágyon. – Jól aludtál? – Belecsókolok a tenyerébe.
Álmosan bólint.
– Van számodra egy meglepetésem.
– Igazán?
– Kelj fel. – Lemászom az ágyról.
– Miféle meglepetés?
– Ha elárulom…
Felém fordítja a fejét, nincs lenyűgözve. Választ vár.
– Fenn szárnyalunk a magasban?
Felsikolt, és egyből felül.
– Repülünk? – kérdi.
– Az ugyanaz.
– Kergetjük a… – kinéz az ablakon – az esőfelhőket? –
Elcsügged.
– Ahová megyünk, ott süt a nap.
– Akkor kergetjük a déli napot!
– Úgy van. De csak ha hajlandó vagy felkelni.
Boldogan felsikolt, és kipattan az ágyból. Szűzies csókot
nyom az arcomra, majd berohan a fürdőszobába.
– Meleg lesz az idő – szólok utána széles vigyorral.
Szerintem sikerült örömöt szereznem.
AHOGY AZ I–90-EN száguldunk az Audival, és a nyomasztó idő
elől menekülünk, kiélvezem a pillanat varázsát. Mellettem ül
a barátnőm, bömböl a Killers, és repülni fogunk az új
vitorlázórepülőmmel. Helyreállt a világ rendje.
Flynn büszke lenne rám!
Sawyer és Reynolds persze a nyomunkban van, de nem
lehet minden úgy, ahogy én szeretném.
– Hová megyünk? – kérdi Ana, és kikémlel a szemerkélő
esőbe.
– Az Ephratába.
Látom a szemem sarkából, hogy elbizonytalanodik.
– Két és fél órára van innen. Ott tartom a
vitorlázógépeimet.
– Több is van?
– Most már kettő.
– A Blaník? – kérdi, és amikor kérdőn felvonom a
szemöldökömet, folytatja, de már kevésbé határozott hangon.
– Említetted a pilótának, amikor Georgiában repültünk. –
Lenéz a kezére, és babrálni kezd a jegygyűrűjével. – Ezért
vettem neked a modellt. – A hangja olyan halk, hogy alig
hallom.
– A modellgép az egyetlen Blaníkom. Az íróasztalom
legbüszkébb dísze. – Kinyújtom a kezem, megszorítom a
térdét, és gyorsan felidézem, amikor megajándékozott vele.
Ne most, Grey!
– Blaníkon tanultam repülni. Jelenleg van egy vadonatúj
ASH 30-asom, a legújabb modell. Az egyik első darab a
világon. Ez lesz az én… a mi szűzrepülésünk. – Felvillantok
egy mosolyt.
Ana elmosolyodik, és megrázza a fejét.
– Mi van? – kérdem.
– Te.
– Én?
– Igen. Te meg a játékszereid.
– Valahogy muszáj kikapcsolódnom, Ana. – Rákacsintok,
mire elvörösödik.
– Sosem fogod megbocsátani nekem, igaz?
– Ahogy a „maga meleg?” kérdést sem.
Ana felnevet.
– Imádod a drága élvezeteket.
– Nem mondtál újat.
Elfojt egy mosolyt, és újra megrázza a fejét, és nem tudom
eldönteni, hogy rajtam nevet, vagy velem.
Plus ça change, Anastasia.
TIZENEGY ELŐTT BEKANYARODUNK az Ephrata repülőtér

parkolójába. Ahogy ígérték, a nap is előbújik, az esőfelhők
szétszélednek, és bájos, fehér bárányfelhők veszik át
a helyüket, tökéletes az idő a repüléshez. Már alig várom,
hogy lássam az új gépemet, és felszállhassak vele.
– Kész vagy? – kérdem.
– Igen! – Ana szeme csillog, a lelkesedése kézzel tapintható.
Akárcsak az enyém.
– Úgy ragyog a nap, hogy napszemüvegre is szükségünk
lesz. – Előveszem a kesztyűtartóból a pilótaszemüvegemet, és
Ana kezébe nyomom a Wayfarerst, majd kiveszek két
Mariners sapkát is.
– Köszi. Otthon hagytam az enyémet.
Ahogy kiszállok a kocsiból, Sawyer is megérkezik, és
leparkol mellettünk. Intek neki, mire lehúzza az ablakot.
– Van itt egy váró, ha szeretnétek odabent várni –
magyarázom. – Kövessetek.
– Kérem, Mr. Grey! – Megtorpanok Sawyer hangjára.
Tudom, hogy körül akar nézni az épületben, mielőtt
bemegyünk Anával. Félreállok az útból, és előreengedem
Reynoldsot és Sawyert.
Kezd az agyamra menni ez az egész.
Mély lélegzetet veszek. Nem hagyom, hogy a testőreim
elővigyázatossága tönkretegye a jókedvemet – hiszen azért
fizetem őket, hogy elvégezzék a munkájukat. Megfogom Ana
kezét, és követem a testőröket az irodába, ahol Darius Jackson
már vár ránk.
– Christian Grey – szól, és lelkesen megrázza a kezem. Jó
újra látni. Magas fickó, nagydarab, és kicsit testesebb, mint
amikor utoljára találkoztunk. – Jól tartod magad – jegyzi meg.
– Te is, Darius. Bemutatom a menyasszonyomat, Anastasia
Steele-t.
– Miss Steele. – Darius felvillant egy ragyogó mosolyt.
– Ana – javít ki minket Ana, de ő is elmosolyodik, és kezet
fog Dariusszal.
– Darius volt az oktatóm – magyarázom Anának.
– Te pedig a legjobb tanítványom voltál, Christian – mondja
Darius. – Született tehetség.
Ana rám pillant, és mintha büszkeséget látnék a gyönyörű
szemében.
– Gratulálok az eljegyzéshez – teszi hozzá Darius.
– Kösz. Elő van készítve? – kérdem, mert nehezen tudom
túltenni magam Ana elismerésén, és már alig várom, hogy
láthassam az új vitorlázógépet.
– Még szép! Minden készen áll. A fiam, Marlon fogja emelni
a szárnyat.
– Hű! Marlon! – kiáltok fel. Marlon, aki már a
tinédzseréveit tapossa, rövidre nyírt hajjal jelenik meg, a
mosolya és a kézfogása kiköpött az apjáé. – De nagyra nőttél!
– Gyerekek. Megnőnek. – Darius sötét szeme ragyog az
atyai büszkeségtől.
– Kösz, hogy segítesz, Marlon.
– Nem probléma, Mr. Grey.
A kifutón már vár az N88765CG. Kétségkívül az egyik
legelegánsabb vitorlázógép a világon: egy Schleicher Ash 30-
as, vakítóan fehér, lenyűgöző, huszonhat méteres
szárnyfesztávolsággal, széles tetővel. Már messziről látom,
hogy a modern mérnöki munka gyöngyszeme ez a gép.
Kecses a kicsike.
Darius pontról pontra beszámol a szűzrepülés részleteiről,
az arca ragyog az emléktől, közben körbejárjuk hármasban a
gépet, és megcsodáljuk a szépségét és eleganciáját.
– Tökéletes, Christian. Mintha a felhőkben járnál – meséli
olyan áhítattal, ami méltó egy ilyen letisztult és élvonalbeli
repülőhöz.
– Gyönyörű darab – bólintok.
Felnyitom a tetőt, Darius pedig végigveszi velem a
műszereket. – Hozzáadtam még ballasztot – Anára pillant –,
mivel szükségetek lesz rá.
– Értem.
– Hozom az ejtőernyőket.
– Hű! – ámuldozik Ana, és belekukkant a pilótafülkébe. –
Sokkal több kütyü meg miacsuda van benne, mint a
másikban.
Felnevetek.
– Bonyolultabb a kislány.
– Kislány?
– Az. De legalább szófogadó – teszem hozzá sanda
mosollyal.
Anna félrehajtja a fejét, és rám hunyorog, közben
sikertelenül próbálja leplezni a derűjét.
– Szófogadó, mi?
Lenézek Anára.
– Könnyen kezelhető. Azt teszi, amit mondanak neki…
Darius időközben visszatér, átnyújtja az ejtőernyőket, majd
visszamegy az irodába. Leguggolunk Anával, és segítek neki
felvenni, majd becsatolom a combján a csatokat.
– Mint tudja, Miss Steele, szeretem a szófogadó nőket.
– De csak egy pontig, Mr. Grey – jegyzi meg, amikor
felállok. – Néha pont azt szereted, ha ellenállnak neked.
Elvigyorodom.
– Csak ha te csinálod. – Szorosabbra húzom a vállán a
hevedereket.
– Élvezed, mi? – suttogja.
– El se hinnéd, mennyire.
– El tudom képzelni. Később talán visszatérhetnénk rá.
Megtorpanok, közelebb húzom magamhoz, hogy
beszívhassam az illatát.
– Talán – duruzsolom. – Nagyon örülnék neki.
Ana felnéz a pillái alól.
– Én is. – A hangja halk, mint a nyári szellő, és lábujjhegyre
áll, hogy megcsókoljon. A lélegzetem is elakad, amikor ajka az
ajkamhoz ér, és úgy söpör végig a testemen a vágy, mint a
futótűz. Mielőtt észbe kapnék, Ana hátralép, hogy
felvehessem az ejtőernyőmet.
A kis hamis.
Csillogó szemmel nézi, ahogy becsatolom az ejtőernyőt.
Gondosan meghúzom a saját hevedereimet is.
– Ez aztán szexi volt – suttogja.
Felnevetek, és mielőtt teljesen lejáratnám magunkat, ismét
körbejárom az új gépet. Ezúttal alaposan átvizsgálom, hátha
találok valamit, ami kilazult, vagy nem odavaló; mindez része
a felszállás előtti ellenőrzésnek. Darius, aki megtanított
vitorlázni, ennyit el is várt tőlem.
Kitűnő formában van.
Pont, mint a menyasszonyom.
Ana le sem vette rólam a szemét, ahogy végigsimítottam a
szárny csúcsán.
– Minden oké – mondom, amikor visszaérek Ana mellé.
A fejébe csapja a sapkát, és áthúzza lófarokba fogott haját a
hátsó nyíláson.
– Maga is remekül néz ki, Miss Steele – suttogom, és
felveszem a pilótaszemüvegemet.
Darius és Marlon csatlakozik hozzánk, és együtt kitoljuk az
ASH 30-at a kifutóra.
Odakint besegítem Anát a pilótafülke első ülésére, és
legnagyobb örömömre újra becsatolhatom.
– Ez majd egy helyben tart – suttogom kaján mosollyal,
majd beülök mögé, és lezárom a gép tetejét.
Darius csatlakoztatja a vontatókötelet, majd feltartja a
hüvelykujját, és elindul az egymotoros Cessna Skyhawk felé.
– Felkészültél? – kérdezem Anától.
– Még szép!
– De ne nyúlj semmihez!
– Várj!
– Mi az?
– Ezzel még nem repültél.
Felnevetek.
– Nem. A Blaník L23-mal se repültem azelőtt, mégis
túléltük.
Ana hallgat.
– Szinte ugyanaz a kettő, Ana. És van ejtőernyőd. Nem kell
túllihegni.
– Oké. – Kissé bizonytalan a hangja.
– Komolyan. Minden rendben lesz. Bízz bennem.
Alaposan átvizsgálom a műszerfalat, hogy mindent
megtaláljak: a magassági kormány, a csűrőkormány, a
botkormány mind rendben. Hevederek rendben. Pedálok
rendben, lezárva. Tető lezárva. Minden eszköz rendben –
nincs elrepedve az üveg; miért is lenne, vadonatúj.
Darius hangja recsegve felharsan a rádióból, és
visszajelzem, hogy felkészültünk. Gyors pillantást vetek
jobbra, ahol Marlon már elhelyezkedett, és a szárnyvéget
tartja, miközben Darius elindítja a Skyhawkot.
– Indulás! Hőlégáramlatok és déli nap, jövünk! – kiabálom
túl a Cessna motorjának fülsiketítő zúgását.
Darius megindul, és hirtelen száguldani kezdünk a kifutón.
Kezelésbe veszem a pedálokat és a botkormányt, és a
levegőbe emelkedünk, mielőtt a Cessna felszállna a kifutóról.
Milyen könnyedén emelkedik!
Egyre magasabbra és magasabbra repülünk. Az Ephrata
irodaépülete egyre zsugorodik a távolban. Darius bedönti a
gépet, és a Beezley Hills felé tartunk, ahol bizonyára találunk
egy légáramlatot.
– Milyen simán ment – jegyzi meg Anna ámulattal.
– Sokkal simábban, mint a Blaník – bólintok. Az ASH
egyszerűen csodálatos. Elképesztően könnyű és jól
irányítható.
Elérjük az ezer métert, és rádión átszólok Dariusnak, hogy
kioldom a vontatókötelet. Berepít minket a hőlégáramba, és
ahogy magunkra hagy, széles körre állítom a gépet, és tartom
a helyzetünket, ahogy egyre magasabbra és magasabbra
emelkedünk. Washington állam elterül alattunk a maga tarka
gyönyörűségében.
– Hű! – ámuldozik Ana.
– Balra láthatod a Cascade-hegységet.
– Hol?
– Balra.
– Ja, igen.
A hegyek csúcsán fehér hó csillog, még így júliusban is.
– Mi az a víz ott?
– A Banks-tó.
– Ez gyönyörű, Christian!
Már kétezer méter felett járunk, és tudom, hogy
magasabbra is hághatunk. Kilométerekre sodródhatunk, és
messze, egy távoli mezőn szállhatnánk le. Csábító gondolat –
kettesben Anával egy félreeső, vadregényes helyen –, de
kétlem, hogy Sawyer és Reynolds, vagy akár Ana értékelné.
– Nézd! – kiált fel Ana. Alattunk egy méretes porforgatag
örvénylik.
Ez majd a magasba emel!
Arrafelé irányítom a gépet, és felszállunk. Gyorsan.
– Hű! – ujjong önfeledten Ana. – Ma nincsenek
mutatványok? – kérdi.
– Előbb ki akartam ismerni egy kicsit.
Miért is ne? Imádom a sikolyát. Csinálok egy félbukfencet,
Ana pedig elragadtatva sikoltozik, ahogy a föld fölött függünk
a levegőben, kinyújtja a kezét, és leomlik a haja – alattunk
Washington állam.
– Jóságos ég! – kiált fel, mire újra felfelé döntöm a gépet,
Ana pedig egyre csak nevet és nevet. A hangja megtölti a
lelkemet, és a magasba emel. Az ASH-sel egy álom a repülés;
felvisz a világ tetejére, ahol a nap a felhők felett ragyog; békés
ez a hely, és lélegzetelállító látvány vesz körül minket. Életem
szerelme előttem ül boldogan, felszabadultan a föld felett. És
hosszú ideje most először kerít a hatalmába valamiféle
megnyugvás. Együtt vagyunk fenn az égen, és a szívem
csordultig telt.
Nem akarom, hogy valaha is vége szakadjon.
Ez a magasság. Megrészegíti az embert.
Koncentrálj arra, hogy hová szeretnél eljutni.
Milyen életet akarsz élni.
Szerintem az elmúlt hetekben már ezt tetted. Sokkal
boldogabbnak tűnsz.
Eszembe jutnak Flynn szavai.
Ana az én boldogságom. Az ő kezében a kulcs.
A gondolat túl nagy, túl sok mindent foglal magába. Tudom,
hogy ha hagyom, beleveszek. Hogy eltereljem a
gondolataimat, megkérdem Anát, hogy át akarja-e venni az
irányítást.
– Nem. Ez a te szűzrepülésed. Élvezd ki, Christian. Örülök,
hogy veled tarthatok.
Elmosolyodom.
– Neked vettem a gépet.
– Komolyan?
– Igen. Van egy egyszemélyes vitorlázógépem ugyanettől a
német gyártótól, de azzal csak magányosan repülhetek. Ez a
gép egy álom. Fantasztikus.
– Valóban az. – Ana elnéz a láthatár felé. – Súlytalanul
lebegünk – mondja halk, álmatag hangon.
– Bizony, bébi… lebegünk.
EGY ÓRÁVAL KÉSŐBB leszállunk; a földet érés ugyanolyan simán

megy, mint a felszállás. Beleszerettem az új gépbe. Ez minden,
amire vágytam, sőt! Egyszer majd nagyon szeretném
kipróbálni, hogy milyen messzire jutunk vele. Talán
valamikor nyár végén.
Darius odasiet hozzánk.
– Milyen volt? – kérdi kifulladva.
– Csodálatos. Baromi jó gép. – Elárasztja a testemet az
adrenalin.
– Ana? – Darius Anához fordul.
– Egyetértek Christiannel. Egyszerűen csodálatos volt.
Kicsatolom a hevedereket, kimászom, és kinyújtózom.
Majd előrehajolok, hogy Anát is kioldozzam.
– Erről támadt egy-két ötletem – súgom, és gyors csókot
adok neki, majd kioldom az öveket.
Csodálkozva nyílik a szája, de Dariushoz fordulok, aki még
ott áll mellettünk.
– Vigyük be a hangárba.
ANA MÖGÖTT LÉPKEDEK, visszafelé tartunk a kocsikhoz Sawyerrel

és Reynoldsszal. Ana lófarka játékosan libeg a levegőben. Még
mindig a fején a sapka, és a rövid, tengerészkék
baseballdzseki alól felvillan a feszes farmerbe bújtatott
feneke. A lépések ütemére ring a csípője, a ritmusa szinte
megbabonáz. Pokoli dögös nő. Odasietek a kocsiajtóhoz, és
kinyitom neki.
– Fantasztikusan nézel ki. Nem is mondtam ma reggel.
– De, szerintem mondtad – válaszolja bájos mosollyal.
– Nos, akkor gyakrabban fogom mondani.
– Részemről dettó, Christian Grey. – Végighúzza az ujjait a
fehér pólómon, és az érintése vibrálva átjárja a mellkasomat
és a testem többi részét.
Muszáj hazavinnem.
De előbb. Ebéd. Kései ebéd. Rácsukom az ajtót, és odasietek
a vezetőüléshez.
Ephratában megállunk pizzázni.
– Nem bánod, ha elvitelre kérjük? – kérdem, amikor
belépünk a szűk kis étterembe.
– A kocsidban együnk?
– Igen.
– A makulátlan Audiban?
– Pontosan.
– Felőlem. – Ana értetlenül néz rám.
– Már nagyon szeretnék hazaérni.
– Miért?
A szemébe nézek, és felvonom a szemöldökömet, közben
csak egy dologra tudok gondolni. Szerinted, Ana?
– Ó! – szól végül, és az alsó ajkába mélyeszti a fogait, hogy
elfojtsa a mosolyát, az arcát pedig elönti a pír, amit annyira
szeretek. – Oké. Persze. Elvitelre – hadarja, és nevetnem kell.
– EZ A LEGFINOMABB pizza a világon – dünnyögi Ana tele szájjal.

Örülök, hogy dupla mennyiségű papírszalvétát vettem.
– Még? – kérdem. Ana elém tart egy szeletet, hogy
beleharaphassak. Ám amint kinyitom a számat, elrántja
előlem, és ő harap bele.
– Hékás!
Felkacag.
– Ez már az enyém!
Szótlanul duzzogok. De csak azért, mert vezetek, és nem
tehetek mást.
– Nesze – szól Ana, és ezúttal hagyja, hogy beleharapjak.
– Tudod, hogy ezt visszakapod.
– Igazán? – incselkedik. – Csak rajta, Grey!
– Ó, majd meglátod. Majd meglátod… – Ábrándozni kezdek
különféle helyzetekről, aminek rögtön megvan a hatása.
Kényelembe helyezkedem az ülésben. – Kérek még pizzát!
Ana folytatja az etetést. És az ugratást. Mindkettőnk
örömére.
Gyakrabban kéne ezt csinálnunk.
– Mind elfogyott – közli, és leteszi a padlóra a dobozt.
Elégedett vagyok. A barátnőmmel ülök a kedvenc
kocsimban, szól a Radiohead, és gyönyörű táj suhan el
mellettünk, ahogy a Vantage híd felé tartunk a Columbia
folyó mentén. Elbódít a tudat, hogy ott vagyok, ahová
tartozom.
Mivel töltöttem egyáltalán a hétvégéimet Ana előtt?
Repüléssel, vitorlázással, keféléssel…
Felnevetek. Látszólag semmi sem változott, ám ez mégsem
igaz – minden megváltozott, mert egy bizonyos nő ül
mellettem. Amíg nem találkoztunk, fel sem fogtam, hogy
milyen magányos vagyok. Nem tudtam, mekkora szükségem
van rá, most mégis itt ül mellettem. Anára sandítok, aki a
mutatóujját szopogatja. Izgató látvány, és eszembe jut, amit
korábban mondott a hevederekről.
– Élvezed, mi?
– El se hinnéd, mennyire.
– El tudom képzelni. Később talán visszatérhetnénk rá.
– Nagyon örülnék neki…
Megőrjít a gondolat. Beletaposok, és százötvenig nyomom a
gázt. Érjünk már haza!
AZ IZGATOTTSÁGOM JÓCSKÁN meghaladja a tűréshatárt, amikor

végre megérkezünk az Escala mélygarázsába.
– Újra itthon – sóhajt fel Ana, amikor leállítom a kocsit.
A hangja kásás és halk, és magára vonja a figyelmemet.
Egymás szemébe nézünk, és az Audiban pattanásig feszül a
légkör.
Itt van. Köztünk. A leküzdhetetlen vágy.
Olyan erős, mintha saját életet élne.
Egymáshoz vonz minket.
Felemészt engem… mindkettőnket.
– Köszönöm – szól Ana.
– Nagyon szívesen.
Felnéz rám a pillái alól, a szeme sötét, és érzéki ígéretekkel
kecsegtet. Nem bírom elfordítani a tekintetemet.
Megbabonázott. Közben Sawyer és Reynolds is megérkezik,
leparkolnak, kiszállnak a kocsiból, és bezárják maguk után.
Elindulnak a lift felé, és nem tudnám megmondani, hogy
ránk várnak-e, vagy sem. Fogalmam sincs. Nem is érdekel.
Rájuk se hederítünk Anával, csak egymásra figyelünk. Szédítő
a csend a kocsiban, kimondatlan gondolatoktól terhes.
– Ettől az új vitorlázógéptől egyszerűen eldurrant az
agyam.
– Szeretem eldurrantani az agyad.
Lassú, csábító mosolyra húzódik a szája.
– Én is.
– Van egy tervem.
– Csak nem?
Bólintok, visszafojtom a lélegzetemet, és látom magam
előtt Anát a játszószobában, ezerféleképpen kikötözve.
– Vörös szoba? – kérdi óvatosan.
Bólintok.
A szeme elkerekedik, ködös a pillantása, és egyre
szaporábban kapkod levegő után.
– Akkor rajta!
Már ki is szálltam a kocsiból.
Mire odaérek az ajtajához, ő is kiszáll.
– Gyere. – Kézen fogom, és a lifthez sietünk. Szerencsére
üresen vár, és gyorsan beszállunk. Megszorítom Ana kezét, és
nekidőlünk a lift falának. Közelebb húzódik hozzám, és
világosak a szándékai, ahogy felemeli a fejét.
– Ne. Várj. – Elengedem a kezét, és elhúzódom.
– Christian – suttogja, a pillantása perzselő.
Megrázom a fejem.
Várnod kell, bébi.
Összeszorítja a száját, nyilvánvalóan nem örül, ám a
tekintete elszánt. Az én barátnőm nem hátrál meg a kihívás
elől.
Kezdődhet a játék.
Kinyílik a liftajtó, és hátralépek, udvariasan intek Anának.
– Hölgyeké az elsőbbség.
Elmosolyodik, felszegi a fejét, és kisasszézik a liftből a
folyosóra, majd megáll.
Sawyer már vár ránk.
Nem a legjobb az időzítés.
– Tehetünk még valamit önökért, Mr. Grey? – Tisztában
van azzal, hogy Taylor elment meglátogatni a lányát, és
szerintem próbál felnőni az alkalomhoz. Várakozón néz rám
és Anára, aki jelenleg erősen koncentrál a padlóra, és minden
erejével azon van, hogy el ne röhögje magát.
Leplezett derűvel válaszolok.
– Jól vagyunk, köszönjük – majd gonoszságból
hozzáteszem: – Ana?
– Részemről is oké. – Gyilkos pillantást vet rám, és a teljes
önuralmamra szükségem van, hogy ne kapjak nevetőgörcsöt
Sawyer előtt. Ana elsiet a folyosón.
– Lazíthatnak Reynoldsszal. Ma este már nem megyünk
sehová. Anastasia holnap elmegy itthonról. Reggel majd
üzenek, hogy mikor. – Ana délelőtt elmegy esküvői ruhát
próbálni.
– Rendben, uram. – Megfordul, és kikísérem a folyosón.
Belesek a nappaliba, de Ana sehol. Sawyer bemegy Taylor
irodájába, én pedig Miss Steele keresésére indulok. Végül a
hálószobában találom, ahol épp a csizmáját fűzi ki.
Felnéz.
– Maga egy igazi szörnyeteg, Mr. Grey!
– Igyekszem. Játszószoba. Tíz perc múlva. – Sarkon
fordulok, és faképnél hagyom, tátott szájjal… a
hálószobánkban.
A JÁTSZÓSZOBA DERENGŐ FÉNYÉT visszaverik a vörös falak. Úgy

érzem magam, mintha egy menedékbe térnék vissza. Már
hetek óta nem jártunk idebent. Vajon miért? Hová siet az idő?
Felnevetek – olyan vagyok, mint az apám. Leveszem a
dzsekimet, lehámozom a cipőmet és a zoknimat, és élvezettel
lépek mezítláb a meleg fapadlóra. Előveszem a
bőrhevedereket a játékdoboz mélyéről; élvezet lesz kikötözni
velük Anát. Már alig bírok magammal. Nem lesz teljesen
kikötve, ezért szerintem meg fog birkózni vele. Az ágyra
helyezem őket, majd kiveszek még néhány tárgyat. Két dolgot
a farzsebembe teszek, a többi tárgyat a doboz tetején hagyom,
majd átmegyek az alávetett szobájából nyíló fürdőszobába.
Amikor kilépek a fürdőből, megtorpanok. Semmit sem
változott ez a szoba, amióta Susannah elment. Ana sosem
tartózkodott itt; üres, elhagyott helynek éreztem.
A berendezés még mindig személytelen. Fehér. Hideg.
Susannah sosem akarta berendezni.
Elég ebből, Grey!
Most nem akarok erre gondolni. Akkor nem, amikor a
szerelmem már vár.
Belépek a szobába, Ana mezítláb áll az ágy mellett, és a
bilincseket nézegeti. Megtorpanok, amikor megpillantom.
Csipkés fehérneműt húzott. Hosszú lába és karja szabadon,
minden más fekete csipkében, leheletfinom, áttetsző
bugyiban.
Csak az én kedvemért.
Mindent látok.
Mindent.
Csipkébe burkolva.
Kiszárad a szám, amikor odalép hozzám, a haja leomlik a
vállára, lágy hullámokban keretezi formás mellét.
– Mr. Grey. Milyen túlöltözött az alkalomhoz.
Ebből még bármi kisülhet. Még nincsenek kőbe vésve a
szerepek. Ma a domináns kerekedik felül.
– Akarsz játszani?
– Igen.
– Igen, ki?
Ana szája szétnyílik a meglepetéstől.
– Uram.
– Ebben az esetben fordulj meg.
Pislog, mint aki meglepődik a hangnemen, és ráncba szalad
a homloka.
– Ne duzzogj!
– Kikötözöl?
– Nem teljesen. A lábad a padlón lesz. De kemény menet
lesz.
Rajta, Ana. Most ne hátrálj meg!
– Nem muszáj ezt csinálnunk – suttogom.
A szája kihívó mosolyra húzódik, amit már olyan jól
ismerek, és azt hiszem, számításba veszi a lehetőségeit.
Oldalra billentem a fejem, Ana tekintete az ágy bilincseire
siklik. Elnézi őket – kíváncsi, tudom. Felemelem az állát, és
ajkammal súrolom az ajkát.
– Akarod, hogy megbilincseljelek, vagy sem?
– Mit akarsz tenni velem? – pihegi alig hallhatóan.
Felizgatta a puszta látvány.
– Amit csak akarok.
Felsóhajt, és rögtön megfordul.
Igen!
Kiveszek a felső fiókból egy hajgumit, majd nekiállok
befonni a haját.
Nem lenne szerencsés, ha beleakadna valamibe a gyönyörű
hajad.
Gyorsan végzek a fonással, és amikor elkészültem, kicsit
megrántom. Ana hátralép a karomba.
– Igazán bájos, Miss Steele – duruzsolom a fülébe. –
Imádom ezt a fehérneműt. Ne feledd, semmi olyat nem kell
tenned, amit nem akarsz. Szólj, ha azt akarod, hogy álljak
meg. Most pedig eredj, helyezkedj el az ajtónál.
Úgy néz rám, ami nem méltó egy alávetetthez, amivel egy
másik életben kiérdemelne egy alapos fenekelést, ám odalép
az ajtóhoz, és letérdel, a tenyerét a combjára teszi, és
szétnyitja a lábait.
Jó kislány.
Meseszép. A puszta látványtól el tudnék élvezni.
Csak nyugi, Grey. Szedd össze magad.
Nem foglalkozom az izgatottságommal, visszamegyek a
szekrényhez, előveszem az iPodot, és beleteszem a
dokkolóállomásba. Bekapcsolom a Bose hangrendszert,
kiválasztok egy dalt, és ismétlésre állítom.
Sinnerman. Nina Simone. Tökéletes.
Ana engem néz.
– Szemet lesütni! – figyelmeztetem, és kötelességtudóan
engedelmeskedik.
Behunyom a szemem. Valahányszor engedelmeskedik egy
parancsnak, szinte zene a lelkemnek. A szobán kívül nem
tudom rávenni, idebent viszont maximálisan kihasználom az
engedelmességét. Visszamegyek hozzá, és megállok előtte.
– Lábakat szét.
Elhelyezkedik, széttárja a combját. Elismerően felnyögök,
letépem a pólómat, és a padlóra hajítom. Lassan kicsatolom
az övemet, és kihúzom az övtartóból. Ana ujja megrándul a
combján.
Vajon azon tűnődik, hogy mi a szándékom az övvel?
Azoknak az időknek már vége, Ana.
Ám a hatás kedvéért elhajítom, hangosan csattan a padlón.
Ana összerezzen.
A fenébe.
Lehajolok, és megsimogatom a haját.
– Hé, ne izgulj, Ana.
Felpillant rám, az arckifejezése minden domináns
vágyálma, a farkam már duzzad az izgalomtól. Húzom az
időt, kínzó lassúsággal kigombolom a nadrágomat, majd
lehúzom a sliccemen a cipzárt, közben belemarkolok Ana
hajába. A szándékom nyilvánvaló, és Ana olyan pillantással
figyel engem, amitől lángra tudnék lobbanni, ami szerencsés,
mert kinyitja a száját, felkészült rám.
– Nem, még nem – suttogom, és még mindig a haját
markolva végighúzom a kezem a farkamon. Ana mélyen a
szemembe néz. A hüvelykujjammal szétkenem a gyöngyöző
cseppet, mely kiszivárgott a hegyén, és még egyszer
végigsiklik a tenyerem teljes hosszán. Semmire sem vágyom
jobban, mint arra, hogy a szájába vegyen. De szeretném, ha
örökké tartana ez a pillanat. – Csókolj meg – lihegem.
Ana melle egyre szaporábban emelkedik és süllyed.
A mellbimbója a szemem előtt keményedik meg. Nyilvánvaló
az izgalma. Csücsörít, és a farkamra tapasztja az ajkát.
– Nyisd ki nekem.
Szétnyílik az ajka, én pedig belesiklom forró, nedves,
várakozó szájába.
A fenébe.
Kihúzom magam, majd újra visszatolom. Ezúttal
visszahúzta a fogait, így azonnal érzem a hatást, amikor
szopogatni kezd.
Ó, igen!
Elégedetten felnyögök, belemarkolok a hajába, és mozogni
kezdek. Előre. Hátra. Kefélni kezdem a száját, és mint igazi
istennő… befogad.
Teljes hosszomat.
Újra meg újra. Még, még! Mélyebbre, egyre mélyebbre.
Így megy tovább. Belefeledkezem csodálatos szájába.
A picsába! Mindjárt elélvezek. De nem érdekel. Eleresztem
a fejét, és a falnak támaszkodva megadom magam a
gyönyörnek.
Felkiáltok, ahogy az orgazmus végigsöpör a testemen, és
felemészt, míg Ana közelebb húzódik, és a combomba
kapaszkodva fogadja, amit adhatok neki.
„Szükségem van rád!” – cseng Nina hangja a hangfalakból,
amikor kihúzom magam Ana szájából, és nekidőlök a falnak,
hogy összeszedjem magam.
Ana diadalmasan rám emeli a szemét. Megtörli a száját a
kézfejével, én pedig felhúzom a sliccemen a cipzárt.
– Ana – suttogom, mire elmosolyodik. A kezemet nyújtom. –
Állj fel. – A karomba veszem, és megcsókolom; a falhoz
szegezem, és csókkal fejezem ki a hálámat. Az ajkán a saját
ízem keveredik Ana édes ízével; mámorító keverék.
Mire elhúzódom, alig kap levegőt, az ajka megduzzadt.
– Így már jobb.
– Hm… – mély, szexi hang szakad fel a torkából.
Elmosolyodom.
– Most pedig elszórakozunk egy kicsit. – Az ágyhoz
vezetem, ahová már kikészítettem a hevedereket. Most, hogy
elélveztem, nyugodtabb vagyok, felkészültem a második
felvonásra. Anára pillantok, aki várakozón néz rám. –
Bármennyire tetszik, ami rajtad van, ehhez most le kell
vetkőznöd.
Beakasztja az ujját a farmerem övtartójába.
– Na és neked?
– Mindent a maga idejében, Miss Steele.
Az alsó ajkát biggyeszti, én pedig gyengéden beleharapok.
– Ne duzzogj – suttogom, és kikapcsolom a fűzőjét, hogy
kiszabadítsam gyönyörű mellét. Lassan lehámozom róla a
fehérneműt. Miután levettem, a hevederek mellé teszem.
– És ezt is. – Letérdelek, gyengéden lehúzom a bugyit,
ügyelek rá, hogy ujjbegyemmel végigsimítsam a bőrét.
A bokájánál megállok, hogy kiléphessen belőle. A bugyit a
fűzőre teszem. – Helló! – köszönök a vulvájának, és csókot
lehelek a csiklója fölé.
Elmosolyodik, és emlékszem, volt idő, amikor egy ilyen
csóktól kényelmetlenül feszengett és pironkodott.
Ó, Ana! Milyen nagy utat tettünk meg együtt!
Felállok, és fogom a hevedereket.
– Olyan ez, mint az ejtőernyő volt korábban.
– Onnan az ötlet?
– Igen. Nos, te adtad az ötletet. Itt lépj bele. – Szétnyitom a
pántokat, Ana pedig belekapaszkodik a karomba, és belelép
előbb az egyik, majd a másik oldalba. Miután fölvette,
becsatolom a pántokat előbb a vállán, majd a többi részen.
Ebbe beletartozik az is, ami a mellén van, a hátán, a derekán,
valamint a felkarján.
Hátralépek, és megcsodálom a művemet és a jövendőbeli
feleségemet.
Istenem, milyen szexi!
„Ó, Sinnerman!”, énekli Nina.
– Jól vagy? – kérdem.
Ana bólint, a szeme sötét és kéjesen kíváncsi.
Ó, Ana. Még ennél is jobb lesz.
Kiveszem a bőrbilincset a felső fiókból. Rácsatolom a
csuklójára, majd hozzáerősítem a felkar pántjain lévő
karikákhoz. Ana ki van kötözve, a keze a vállánál,
gyakorlatilag mozdulni sem tud.
– Minden rendben? – kérdem.
– Igen – pihegi.
Gyengéden megfogom a mellkasi pánton lévő karikát, és
odavezetem Anát a mennyezetről lógó hintához. Leengedem
a trapézelemet, és elhelyezem Ana fölött. A trapéz mindkét
végéről rövid hevederek lógnak, karabinerekkel a végükön.
Beakasztom őket a vállán lévő karikákba. Ana élénken figyeli,
ahogy ügyködöm.
Ki van kötözve egy helyben. A lába a padlón. Egyelőre.
– Nos, az az izgalmas ebben a szerkezetben, hogy ilyet is
tud. – Félreállok, és letekerem a falra erősített rézpecekről a
zsinórt, ami a trapézhoz van erősítve. Két kézzel megrántom,
és Ana egyszeriben felemelkedik. Felhördül, és jobbra-balra,
előre-hátra inog, keresi az egyensúlyát. Visszatekerem a
zsinórt a pecekre, Ana pedig lábujjhegyen táncol.
Kiszolgáltatott. Teljes mértékben rám van utalva.
Izgató gondolat, és látványnak sem utolsó.
– Mit fogsz csinálni? – kérdi.
– Mint mondtam, amit csak akarok. Én állom a szavam.
– De ugye nem akarsz így hagyni? – kérdi riadtan.
Megfogom az állát.
– Nem. Soha. Egyes számú szabály. Sosem hagyunk magára
kikötözött személyt. Soha. – Megcsókolom. – Jól vagy?
Szaporán szedi a levegőt, izgatott, és attól félek, hogy inába
szállt a bátorsága, végül azonban bólint. Újra megcsókolom,
ezúttal végtelen gyengédséggel, ajkam az ajkát súrolja.
– Jól van. Eleget láttál. – Előveszek a farzsebemből egy
kendőt, és bekötöm a szemét.
– Szexi vagy, Ana. – Visszalépek a fiókhoz, kiveszek belőle
egy tárgyat, amire szükségem lesz, és a farzsebembe teszem.
Körbejárom Anát, a művemben gyönyörködöm, majd
megállok előtte. Végighúzom a hüvelykujjamat az ajkán, az
állán, majd a szegycsontján.
„Hatalom!” – Nina hangja betölti a játszószobát.
– Engedelmeskedni fogsz nekem? – suttogom.
– Akarod, hogy engedelmeskedjek? – kérdi zihálva, sóvár
hangon.
Végighúzom a kezemet a mellén, a mellbimbója
megkeményedik a hüvelykujjam alatt. Belecsípek. Keményen.
– Au! – kiált fel. – Igen, igen! – szól gyorsan.
– Jó kislány. – A hüvelykujjam és a mutatóujjam között
morzsolgatom a mellbimbóját. Felnyög, hátraveti a fejét, és
lábujjhegyen tipeg.
– Érezd, bébi! Így akarsz elélvezni?
– Igen. Nem. Nem tudom.
– Szerintem nem. Más terveim vannak.
Felnyög, a hang visszhangzik a szobában. A derekára
teszem a kezemet, kissé lehajolok, és a számba veszem a
mellbimbóját, majd játszani kezdek vele a nyelvemmel és az
ajkammal. Ana felkiált, mire áttérek a másik mellbimbóra is,
és ugyanolyan figyelmességgel halmozom el, mígnem Ana a
hevedereket rángatja kínjában.
Amikor látom, hogy nem bírja tovább, letérdelek elé, és
végigcsókolom a hasát, belenyalok a köldökébe, majd
elindulok lefelé. Megragadom a combját, a vállamra veszem a
lábait, és a számhoz emelem a vulváját. Hátradől a
hevederben, és mély morgás szakad fel a torkából, amikor a
nyelvem és az ajkam rátapad duzzadt, sóvár csiklójára. Falni
kezdem, odaadóan dédelgetem az ölében rejlő energiacsomót.
Egyszerre kínzom és kényeztetem a számmal.
– Christian! – lihegi, és tudom, hogy már közel jár.
Félbeszakítom, és ismét lábujjhegyre állítom Anát. Azt
akarom, hogy a levegőben élvezzen el. Kemény menet lesz.
Felállok, előveszem a farzsebemből a bordázott üvegdildót, és
végighúzom a hasán.
– Érzed?
– Igen. Igen. Hideg – lihegi.
– Hideg. Helyes. Ezt most beléd dugom. És miután
elélveztél, magamat dugom beléd.
Fojtott nyögés a válasz.
– Lábakat szét! – utasítom.
Nem hallgat rám.
– Ana!
Bizonytalanul széttárja a lábát, én pedig végighúzom a
combján a dildót, majd kéjes lassúsággal beletolom.
– Áh! – nyög fel. – Hideg! – Gyengéden mozgatni kezdem
benne, tudom, hogy az üvegdildó pontosan úgy kanyarodik,
hogy elérje benne azt az édes, mennyei pontot. Nem fog
sokáig tartani. A másik kezemmel átkarolom a derekát,
magamhoz szorítom a testét, és a torkát csókolom, beszívom
izgató illatát.
Ana elolvad a karjaimban.
Közel jár. Nagyon közel. A kezem fáradhatatlanul dolgozik.
Keményebben. Gyorsabban. Egyre közelebb a csúcshoz.
Megmerevednek a lábai, az egész teste megfeszül, és felsikolt,
ahogy elönti testét a gyönyör. Nekifeszül a hevedereknek, én
pedig mélyen beletolom a dildót, és hagyom, hogy kiélvezze
az orgazmust. Amikor hátradönti a fejét, és kinyitja a száját,
kihúzom belőle, és az ágyra hajítom. Lecsatolom előbb az
egyik, majd a másik karabinert a válláról, és az ágyhoz
viszem Anát.
Lefektetem. Még mindig hevederekben van. A keze még
mindig ki van kötve. Leveszem a szeméről a kendőt. A szeme
csukva. Lehúzom a sliccem, gyorsan kibújok a farmerból és a
bokszeralsómból. Odaállok Anához, megragadom a combját,
a csípőm köré fonom a lábait, majd behatolok. És nem
mozdulok.
Ana felkiált, és kinyitja a szemét.
Nedves. Nagyon nedves.
És az enyém.
Egymás szemébe nézünk. A pillantása kába, szenvedéllyel
teli. És vággyal. Sóvárgással.
– Kérlek – suttogja, én megfeszítem a fenekemet, majd
mozogni kezdek. Mélyre hatolok benne. Megmarkolom a
combját, ő keresztbe teszi a lábát a derekamon. Magához
szorít. Ringok az ölelésében. Előre és hátra. Előre és hátra.
Ahogy egyre közeledem, eleresztem a lábát, ő pedig
erősebben szorít, majd fölé hajolok, a válla mellé teszem a
kezem, ujjaim a vörös szaténlepedőbe mélyednek. – Élvezz el,
bébi! Még egyszer! – kiáltom, szinte idegen hangon.
Ana elengedi magát, és magával visz a gyönyörbe.
Elélvezek, hosszan és keményen, a nevét kiáltozva.
Ana.
Leroskadok mellé. Teljesen kimerültem.
Amikor magamhoz térek, kinyújtom a kezem, és
kicsatolom a bilincset, majd a karomba veszem Anát.
– Milyen volt? – mormolom.
Mintha azt mondaná, „észbontó”, majd behunyja a szemét,
és hozzám bújik. Mosolyogva átölelem.
Nina még mindig rekedtre énekeli magát. Megkeresem a
távirányítót az ágyon, és kikapcsolom, csend borul ránk a
játszószobában.
– Szép munka volt, Ana Steele. Le vagyok nyűgözve –
suttogom, ő azonban mélyen alszik… a hevederekben.
Elmosolyodom, és csókot nyomok a fejére.
Szeretlek, Ana, és szeretem a perverz énedet is.
Korán van, Bastille a szokásos zsarnoki formáját hozza

bemelegítés közben.
– Ügyes keresztbeverés. Újra! – kiáltja szaggatott hangon.
Támadok, és belebokszolok a tenyerébe.
– Újra! Ütés! Kereszt!
Engedelmeskedem.
– Válts kezet! Lábat hátra!
A jobb lábam hátul, támadóállásba helyezkedem.
– Rajta!
Teljes erőmből meglendítem a jobb öklömet, a Grey House
alagsorában visszhangzik a bőrnek puffanó bőr hangja.
– Jó. Újra! Ne állj meg! Formában kell tartanunk, Grey. Jól
kell mutatnod az oltár előtt. – Felröhög.
Eleresztem a fülem mellett a megjegyzést, és belebokszolok
a tenyerébe.
– Jól van. Jó. Elég lesz.
Megállok, hogy kifújjam magam. Tiszta ideg vagyok.
Felkészültem. Lábujjhegyen ugrálok. Szétárad a testemben az
adrenalin. Kész vagyok lesújtani. A világ kibaszott csúcsán
vagyok.
– Szerintem ennyi bemelegítés megteszi. Verjük ki a
fejedből azt a sok irodai szarságot.
– Gyere csak, öregem. Kicsinállak.
Felvillant egy széles vigyort, és felhúzza a kesztyűt.
– Ez már beszéd, Grey! Tudod, a barátnőd komoly
előrehaladást ért el. Ráncba fog szedni téged. Figyelemre
méltó ellenfél lesz belőle.
Már most figyelemre méltó ellenfél.
És már ráncba szedett.
Ahogy én is őt…
Most ne gondolj erre!
Felemeli az öklét.
– Felkészültél, vénember?
Micsoda? Tíz évvel fiatalabb vagyok nála.
– Vén? Majd én megmutatom neked, Bastille! – Nekirontok.
FELFRISSÜLTEN, MUNKÁRA KÉSZEN ülök az íróasztal mögé, és

bekapcsolom az iMacet. Ana már a bejövő üzeneteim élén
vár.

Tárgy: Repülés a vörös szobában és azon túl
Dátum: 2011. július 18. 9:32
Drága Mr. Grey!

Nehezen tudom eldönteni, melyiket élvezem jobban:
a vitorlázást, a repülést vagy a vörös szoba fájdalmait
gyönyörét.
Köszönöm az újabb feledhetetlen hétvégét.
Veled minden létező módon élvezem a repülést.
Mint mindig, most is lenyűgöztek a képességeid…
mindegyik. ;)
Leendő feleséged xxxx
Ahogy elolvasom Ana levelét, úgy vigyorgok, mint a tejbetök.

Nem érdekel. Felpillantok, amikor Andrea az asztalomra teszi
a kávéscsészét, és kissé gondterheltnek tűnik.
– Szóljak Rosnak, hogy feljöhet? – kérdi.
– Legyen kedves. – A torkomat köszörülöm, és próbálok
rájönni, vajon mi aggasztja ennyire az asszisztensemet.
Begépelek egy gyors választ Anának.

Tárgy: Testi örömök
Dátum: 2011. július 18. 9:58
Drága Anastasiám!
Szeretek repülni veled.
Szeretek játszadozni veled.
Szeretek kefélni veled.
Szeretlek.
Örökké.
Christian Grey
Ui.: Pontosan melyik képességemre célzol? A kíváncsi elme

tudni óhajtja.
Ros kopog, és belép az irodámba.

– Jó reggelt, Christian – köszön dallamosan, pont amikor
elküldöm az üzenetet. Szokatlanul jókedvű. Felállok, és
odaintem a tárgyalóasztalhoz.
– Jó reggelt.
– Mi ez a gyanakvó pillantás? – kérdi, amikor leül.
– Még sosem láttalak ilyen jókedvűnek.
A mosolya a gízai szfinxével vetekszik.
– Szép az élet.
Felvonom a szemöldökömet. Ez igazán nem jellemző Rosra.
Leülök vele szemben, és türelmesen várom a magyarázatát.
Elrendezi az iratait, és átnyújtja a megbeszélésünk
napirendjét. Világos, hogy nem fogja részletezni, én meg nem
akarok vájkálni. Elolvasom az első tételt.
– A tajvani hajógyár?
– Teljes betekintést biztosítanak az
eredménykimutatásukba, a tőkébe és idegen tőkébe. Társulni
akarnak egy amerikai céggel. Készek tárgyalni.
– Nagyon buzgónak tűnnek.
– Azok – bólint Ros.
– Szerintem fogadjuk el az ajánlatukat, és vizsgáljuk meg
az ügyet. Azután onnan folytatjuk. Egyetértesz?
– Azt hiszem. Ezen a ponton még nincs veszítenivalónk.
– Oké. Vágjunk bele.
– Elintézem a papírmunkát. – Ros felír valamit magának, és
a következő tétellel folytatjuk.
AMIKOR VÉGET ÉRT a megbeszélésünk Rosszal, újabb e-mail vár

Anától.

Tárgy: A testi örömeid
Dátum: 2011. július 18. 10:01
Nocsak, Mr. Grey… milyen alpáriak és szerények vagyunk!

Szerintem tudod – szexuális szakértelmed nem ismer
határokat.
Már alig várom, hogy ma este megnézhessem a házat.
Ötkor jövök ki a megbeszélésről. Akkor találkozunk?
A x
Fogom a telefont, és tárcsázom a közvetlen számát.
– Ana Steele – szól bele kimért, hivatalos hangon.
– Ana Steele, itt Christian Grey beszél.
– Á, az én tehetséges vőlegényem. Hogy vagy?
– Nagyon jól, köszönöm a kérdést. Taylorral ott leszünk
ötkor.
– Nagyszerű. Most pedig folytatnám az álmodozást…
akarom mondani, a munkát. Igazán nem szeretném, ha a
főnököm főnökének a főnöke azon kapna, hogy hanyagolom a
kötelezettségeimet.
– Miért, szerinted mit tenne veled?
Felsóhajt, és kellemesen beleborzongok a hangjába.
– Valami kimondhatatlant – suttogja.
– Elintézhetem, ha akarod.
– Viszket a tenyered?
– Mint tudod, mindig. Újabban túl ritkán talált enyhülést.
– Elég! Máris nedves vagyok.
Micsoda?
– Nedves. – Köhécselek. – Miss Steele, igazán! Ilyesmit a
tejbepapira mondunk. Én lucskosan akarlak.
– Szeretem, hogy lucskosan akarsz. – Alig hallható a hangja.
Fészkelődni kezdek.
– Akkor ötkor – suttogom.
– Hogy tudod ilyen csábítóan kimondani ezt a két szót?
– Ez egy átok.
– Inkább áldás. – Elmélyül a hangja.
Az istenit, mindenre van valami válasza.
– Ötkor találkozunk, Ana. Még ütközünk, bébi. – A világ
tetején érzem magam. Felnevet, csilingelő hangon, és elszáll
az erőm, alig bírom letenni a telefont.
Kiugrom a székből, mintha súlytalan volnék. Anával
mindig élvezet flörtölni. Akárcsak megbeszélni a GEH
napelemes tabletjének a legújabb prototípusát Freddel és
Barney-val. Kisietek az irodából, közben megfordul a
fejemben, hogy talán műszaki iskolába kellett volna járnom.
EBÉD KÖZBEN ELLIOT bárgyú arca jelenik meg a telefonom

képernyőjén.
– Tesó?
– Hé, öregem, még mindig áll a mai randink?
– Igen. Anával már nagyon várjuk.
– Okés.
Elhallgat.
– Mi van? – kérdem. – Gia? Ő is ott lesz.
Elfintorodik.
– Nem mintha ezzel bármi bajom lenne. A legénybúcsúdról
van szó, nagyágyú. Szombaton.
– Elliot…
– Ne legyél már olyan korlátolt – szakít félbe. – Megejtjük.
Akkor is, ha el kell rabolnom hozzá.
– A picsába…
– Csak semmi ha meg de, tesókám! A munkásaim
készenlétben állnak a ragasztószalaggal meg a furgonnal.
Szóval törődj bele.
A lehető legszínpadiasabban felsóhajtok.
Elliot felröhög.
– Mi a legrosszabb, ami történhet?
– Nem is tudom, Elliot. Attól függ, mit terveztél.
– Olyasmit, ami eltereli a gondolataidat a gondjaidról.
Gondok?
– Miféle gondjaimról?
– Nem is tudom. Például, hogy valaki ki akar nyiffantani.
Ja, tényleg. Arról.
– Ne légy már olyan közönséges! Mintha nem is ugyanazok
lennének a szüleink.
Felnevet.
– Később találkozunk, öregem. – Leteszi.
Seggfej.
De igaza lehet. Welch semmi egyébbel nem tudott
előrukkolni a Charlie Tango szabotőréről. Az egész csapatot
kirúgtam, akik a gép karbantartásáért és őrzéséért feleltek, és
még mindig várom a közlekedésbiztonságiak jelentését.
Kezdem azt hinni, hogy az eredeti légügyis értékelésben
elhamarkodottan feltételeztek szándékos rongálást, vagy
legalábbis céltalan vandalizmus állhat a háttérben. Mindkét
lehetőség elképzelhető, és ez némi reménnyel tölt el, de azért
még nem akarom feladni az óvatosságot. Számomra Ana
biztonsága a legfontosabb. Megerősítettem az őrséget a GEH
Gulfstream körül, és a Charlie Tango lezuhanása óta két
tesztrepülést is végeztek vele. Azzal megyünk nászútra
Európába.
Még mindig várom, hogy Burgess visszaszóljon a jachttal
kapcsolatban, de nagyon remélem, hogy sikerül
megszereznem azt, amelyiket kinéztem. Szinte látom magam
előtt Anát egy szál bikiniben napozni a fedélzeten.
Egy pillanat. Van egyáltalán bikinije?
Nem emlékszem, hogy bikinit is szerzett volna neki a
személyi vásárló a Neiman Marcótól. Az már olyan régen
történt. A feleségemként Anának több ruhára lesz szüksége –
a vakációra, az eseményekre, az irodájába… Végigfutom a
névjegyeimet, és amikor megtalálom Caroline Acton nevét,
felhívom.

Tárgy: A divat odaadó híve
Dátum: 2011. július 18. 15:22
Drága Anastasiám!
Megbeszéltem egy találkozót Caroline Actonnal szombat
délelőtt fél tizenegyre, hogy beszerezzünk neked egy új
ruhatárat a nászutunkra.
Ne vitatkozz.
Kérlek!
Christian Grey

Tárgy: Fércművek
Dátum: 2011. július 18. 15:27
Ki vitatkozik? Én?
Szükségem van új ruhatárra?
Kötve hiszem. Rengeteg ruhám van.
Ötkor találkozunk.
A x
Összevonom a szemöldököm. Ez nem lesz könnyű.

Tárgy: Nem fércművek
Dátum: 2011. július 18. 15:29
De igen. Van.
Christian Grey
Tárgy: Lyukas markú pasi…
Dátum: 2011. július 18. 15:32
Tömören szellemesebb?
Ana

Tárgy: Az vagyok
Dátum: 2011. július 18. 15:33
Aha. ;)
Christian Grey

Tárgy: Ááá!
Dátum: 2011. július 18. 15:34
Elkésem a megbeszélésről.
Ne poénkodj.
Még ütközünk, bébi.
A xxx
REZEG A TELEFONOM.
– Igen, Sam?
– Christian, a Star magazin szerzett néhány fotót
Anastasiáról, és írnának róla egy cikket; amolyan
hamupipőkéből királynő sztorit.
– Mi a faszom?
– Ne is mondd.
– Miféle fotók?
– Semmi indiszkrét.
Hála a magasságosnak!
Egy pillanat. Honnan lenne bárkinek indiszkrét fotója
Anáról?
– Mondd meg nekik, hogy addig élnek. Vond be Rost is.
Fenyegessétek perrel őket, ha kell.
Sam nagy levegőt vesz.
– Akkor jön ki, amikor nászúton lesztek. A fotókkal semmi
gond. Ha kíváncsi vagy a véleményemre, szerintem hagyd
őket, és ne foglalkozz velük. Sokkal nagyobb falat lesz nekik,
ha nem engeded.
Szinte hallom a telefonban, ahogy magában hozzáteszi: én
megmondtam, hogy ez lesz. Sam azt akarta, hogy készítsünk
eljegyzési fotókat; talán engednem kellett volna neki.
A pokolba is!
– Küldd át, amid van! – csattanok fel.
Kurva paparazzók!
Egy pillanattal később megérkezik az e-mail, és gyorsan
átfutom a csatolmányt. Morcosan, de beismerem, hogy igaza
lehet. Nem olyan vészes, és a fotók is rendben vannak Anáról,
csak egy kicsit szemcsések. Még az évkönyvi fotóját is
megszerezték. Egész helyes rajta. És milyen fiatal! Felhívom
Samet.
– Meggondolom.
AZ ÚJ HÁZBAN Gia Matteo minden szobán végigvezet minket.

– Imádom ezt a lépcsőt! – áradozik. – Nem csoda, hogy meg
akarjátok tartani. – Úgy mosolyog rám, mintha az én ötletem
volna.
Aranyom! Én legszívesebben ledózeroltatnám, hogy valami
teljesen újat építsek a helyére. Ana volt az, aki beleszeretett a
régi házba.
– Imádom a korabeli elemeket – jegyzi meg Ana.
Gia rámosolyog.
– Hát persze – mondja. Követjük a nappaliba. Elliot
mögöttünk kullog; szokatlanul hallgatag, talán azért, mert az
ágyban is dolgoztak együtt Miss Matteóval – nem tudom.
Giának be nem áll a szája, máris rengeteg eredeti ötlete van,
és emlékszem, már találkoztam vele, amikor az aspeni
házamat újította fel. Fantasztikus munkát végzett.
– Imádom ezt a szobát – lelkendezik Gia a nappaliban. –
Olyan légies, szerintem ezt ki kéne használnunk. – Kinyújtja a
kezét, és megpaskolja a karomat.
Az ördögbe!
Egész életemben gondosan kerültem mások érintését. Ez
egy önvédelmi mechanizmus, amit tökélyre fejlesztettem az
évek során, hogy távol tartsam magamtól a többi embert. Egy
lépés jobbra, egy elhajlás balra, vállfordítás, hogy senkivel se
érintkezzem, szinte művészi szintre emeltem. Utálom, ha
hozzám érnek. Nem is. Rettegek tőle. Kivéve persze, ha
Anáról van szó. A kick-box segített. El tudom viselni
a birkózást és az erőteljes kézfogást… vagy a bot vagy ostor
csapását.
Erre ne is gondolj.
De ez minden.
Mindenesetre rengeteg ellenséges pillantás van a
repertoáromban, ami már hasznosnak bizonyult.
Csakhogy nem Gia Matteón.
Kurvára taperolós ez a nő.
Az agyamra megy.
És nem csak velem ilyen. Elliot felé nyúl, aki épp belép a
nappaliba, és rávillant egy félreérthetetlenül érzéki mosolyt,
majd belekarol. Elliot belebámul a dekoltázsába, amit mind
tisztán látunk. Ana is észreveszi, és összevonja a szemöldökét.
Kíváncsi vagyok, vajon a bátyámnak igaza van-e Miss Matteót
illetően. Hogy olyan nő, aki nem fogad el nemleges választ,
aki nyíltan kifejezi a szexualitását, és fittyet hány a mások
által meghúzott határvonalakra.
Egy kicsit olyan, mint Elena.
A kellemetlen gondolat gyökeret ver a fejemben, és
meghökkent. Nem emlékszem, hogy Gia így viselkedett volna,
amikor két éve megismerkedtünk.
Ne lihegd túl, Grey!
Ám ahogy végigmegyünk a házon, igyekszem tartani a
távolságot a nőtől.
– Csodálatosan mutatna egy üvegfal ennek a szobának a
végén – mondja Gia. – Ezzel igazán sikerülne megnyitnunk a
teret.
Ana udvariasan mosolyog, de megtartja magának a
véleményét, és kézen fog.
TAYLOR KERESZTÜLSZLALOMOZIK az esti forgalmon, vissza az

Escalába.
– Mit gondolsz? – kérdem Anát.
– Giáról?
Bólintok.
– A Gia-show – mondja.
– Az. Nyomasztó a személyisége. De volt néhány jó ötlete,
és láttuk a portfólióját. Lenyűgöző.
Ana elkacagja magát.
– Na igen. Ma közszemlére tette a lenyűgöző portfólióját.
Felnevetek.
– Pontosan tudom, mire célzol.
Ana felvonja a szemöldökét. Újra nevetek, és megfogom a
kezét.
– Köszönöm, hogy olyan vicces vagy – suttogom, és csókot
nyomok a kézfejére. – Mit gondolsz? Keressünk valaki mást?
– Tényleg voltak jó ötletei. – Ana szinte durcásnak tűnik,
végül azonban elmosolyodik. – Előbb lássuk, mivel áll elő.
– Egyetértek. Elmenjünk valahová vacsorázni? Már eleget
kuporogtunk az Escalában.
– Biztonságos lenne?
– Azt hiszem. – Elfordulok, és elkapom Taylor pillantását a
visszapillantóban. – A Columbia Centerhez megyünk, Taylor.
– Igen, uram.
– Akarod a felhők közt csinálni? – suttogom Anának.
– Ott szeretem csak igazán.
Megszorítom a kezét.
– Tényleg tetszett az ötlet, hogy megnyissuk a teret a ház
végében – jegyzi meg Ana.
– Igen. Nekem is, de nem kell sietnünk.
Újra elmosolyodik.
– Szeretem az elefántcsonttornyodat.
– Én meg szeretem, hogy ott vagy.
Találkozik a tekintetünk, és Ana hirtelen elkomorul.
– Akkor jó, mert épp most készülünk összekötni az
életünket.
Hűha! Nagyot nyelek.
Ez óriási lépés.
Egy egész élet Anastasiával… vajon elég lesz ennyi idő?
– Igaza van, Miss Steele.
A semmiből hirtelen megrohamoznak az érzelmek,
amelyek már kellően ismerősek, de még újak és fényesek és
rémisztőek. Soha életemben nem voltam még ennyire boldog
– ugyanakkor félek.
Hisz bármikor vége szakadhat.
Minden összeomolhat.
Olyan rövid az élet.
Tudom. Megtapasztaltam.
Eszembe villan a sápadt, mozdulatlan fiatal nő képe. Egy
koszos szőnyegen fekszik egy még koszosabb szobában,
miközben egy kisgyerek hiába próbálja felébreszteni.
A picsába!
A narkós kurva.
Nem. Ne gondolj rá!
Kinyújtom a kezem, Ana arcára teszem, és minden apró
részletet az agyamba vések: az orra ívét, telt ajkát, ragyogó
szemét. Azt akarom, hogy egész életemben velem legyen.
Behunyom a szemem, és megcsókolom, és minden
félelmemet beleadom a csókba.
Sose hagyj el!
Te sosem halhatsz meg!
Szerinted mivel készül Elliot? – Ana elterült rajtam, és a

mutatóujjával kis köröket rajzol a mellszőrzetembe. Különös
érzés, nem vagyok hozzászokva.
Egyelőre.
Megfogom Ana kezét, és csókot adok az erőszakos
ujjacskára.
– Túlzásba vittem? – suttogja.
A számba dugom az ujját, és gyengéden ráharapok, közben
a nyelvemmel ingerlem az ujja hegyét.
– Ó! – duruzsolja, a szemében érzéki szikra gyúl, és a
lábamhoz dörzsöli az ágyékát.
Bébi.
Húzni kezdi a kezét, de összeszorítom az ajkamat,
miközben kihúzza az ujját a számból.
Mennyei az íze.
Gyengéden megcsókolja a mellkasomat, ahol az imént
cirógatott, én pedig megsimogatom a haját, és kiélvezem a
pillanatot. Korán van, és ma nincs más programunk, csak az
én „legénybúcsúm”, Ana leánybúcsúja, valamint a bevásárlás
Caroline Actonnal.
Ana felemeli a fejét.
– Szerinted egy… egy… vetkőzős lebujba fog vinni?
Reszket a mellkasom a nevetéstől.
– Vetkőzős lebujba?
Ana is felkacag.
– Nem tudom, minek hívják az ilyet.
Felsóhajtok, behunyom a szememet, próbálom elképzelni,
vajon mire készülhet Elliot.
– Elliotot ismerve nagyon is elképzelhető.
– Nem biztos, hogy örülnék neki – mondja éles hangon
Ana.
Elvigyorodom, átfordulok vele, és a matrachoz szegezem.
– Mi a baj, Miss Steele, csak nincs ellenére? – Végighúzom
az orromat az orrán, ő pedig vergődni kezd alattam.
– De, nagyon is.
– Féltékeny vagy?
Az ajkát biggyeszti.
– Szívesebben lennék itt veled – nyugtatom meg.
– Nem vagy egy bulizós típus, mi? – kérdi.
– Nem. Inkább magányos farkas vagyok.
– Magamtól is rájöttem. – Fogai az államat súrolják.
– Rád is igaz – mormolom.
– Én egy nebáncsvirág könyvmoly vagyok.
A füléről a torkára siklik az ajkam.
– Túl szép vagy te könyvmolynak.
Felnyög, körmei felszántják a vállamat, miközben a teste
felemelkedik az ágyról, hogy hozzám simuljon. Még mindig
nedves, és könnyedén belé csúszom, majd együtt kezdünk
mozogni, ezúttal lassabban és édesebben. Körém fonja
a lábát, és felemeli a csípőjét. Újra meg újra. Lassan és édesen.
Egyre hevesebben.
Megállok.
– Ne hagyd abba, Christian, kérlek! – könyörög.
Imádom, amikor könyörögsz nekem, bébi.
Lassan mozgok, és mindkét kezemmel megmarkolom a
haját a tarkóján, hogy ne tudja elfordítani a fejét. Lenézek rá,
ámulatba ejtenek a színek az íriszében. Ismét mozogni
kezdek. Lassan. Be. És ki. Majd újra megállok.
– Christian, könyörgök! – lihegi.
– Számomra csak te létezel, Ana. Örökre.
Úgyhogy ne féltékenykedj.
– Szeretlek. – Ismét nekilendülök. Behunyja a szemét, és
hátraveti a fejét, majd elélvez, és magával ránt az
orgazmusba. Felkiáltok, és kifulladva mellé zuhanok. Amikor
magamhoz térek, megfordulok vele együtt, és belecsókolok a
hajába.
Imádok Anára felébredni.
Behunyom a szemem, és elképzelem, hogy akár minden
szombatot így tölthetnénk. Anastasia Steele igazi jövővel
ajándékozott meg, olyasmivel, amibe azelőtt bele se mertem
gondolni. Jövő szombaton pedig már papírom is lesz róla.
Végre az enyém lesz.
Míg a halál el nem választ.
Felvillan lelki szemeim előtt Ana képe, ahogy a hideg,
kemény padlón hever.
Nem!
Megdörzsölöm az arcomat.
Elég, Grey. Elég.
Belefúrom az arcomat Ana hajába, beszívom vigasztaló
illatát, és megnyugszik a lelkem.
Már legalább kilenc óra lehet. Fölkapom a telefonomat az
éjjeliszekrényről, hogy megnézzem az időt. Üzenet vár
Elliottól.
Jó reggelt, seggfej! A bazi nagy nappalidban csücsülök, és

várom, hogy kivonszold végre azt a lusta segged. Hagyd
már abba, amit csinálsz. Most rögtön! Te mocskos állat.
Mi a faszom?
– Mi van? – kérdi Ana kócosan és szexre készen.
– Itt van Elliot.
– Odakint? – értetlenkedik Ana.
Kihámozom magam a karjából.
– Nem. Idebent.
Ana a homlokát ráncolja.
– Ja, hát én sem értem. – Felkelek, a szekrényemhez lépek,
és felhúzok egy farmert.
Elliot a kanapémon terpeszkedik, és a telefonjával játszik.
– Jó reggelt, nagyágyú, már éppen ideje! – kurjant. –
Örülök, hogy felöltöztél az alkalomhoz. – Derűs megvetéssel
pillant meztelen mellkasomra.
– Mi az isten haragját művelsz itt, öregem? Még csak kilenc
óra.
– Aha. Meglepetés! Húzz valami rendes ruhát. Be van
táblázva a napunk.
Micsoda?
– Anát viszem vásárolni.
Elliot elfintorodik.
– Felnőtt nő. Be tud vásárolni egyedül is.
– De…
– Öregem! Szívességet teszek neked. Nőkkel vásárolgatni
maga a pokol. Menj! Öltözz fel végre, te perverz állat. És az
isten szerelmére, zuhanyozz le! Messziről bűzlesz a szextől.
– Kapd be – válaszolom meggyőződés nélkül.
Néha tényleg egy seggfej.
– Szükséged lesz túracipőre és sneakerre! – kiált utánam.
Mindkettőre?
– KI ENGEDETT BE? – kérdem a liftben a mélygarázs felé menet.

– Taylor.
– Aha! Hát ezért nem követnek a testőreim.
– Ja. Gondoltam, mivel velem leszel, úgysem eshet bajod.
Taylor, az embered eleinte vonakodott, de sikerült
meggyőznöm.
Elégedetten bólintottam. Kimerítő volt, hogy folyton a
nyakamba lihegett a testőrség. Túl régóta voltunk már
bezárkózva az Escalába Anával. Sawyer és Reynolds azonban
ma is vigyáz Anára. Ez magától értetődő.
– Igazán segítőkész fickó – jegyzi meg Elliot.
– Kicsoda?
– Taylor. – Azzal elfojt egy sanda mosolyt, és elhallgat.
Mi az ördögöt tervez?
ELLIOT MAJD KIUGRIK a bőréből. A hangulata ragadós.

A kisteherautójával száguldunk északra az I–5-ösön.
– Pontosan hová is megyünk? – harsogom túl a
hangszórókból bömbölő, borzalmas yacht rockot.
– Meglepetés! – üvölti vissza. – Ne izgulj! Tetszeni fog.
Gondolom, túl késő lenne közölni, hogy nem rajongok a
meglepetésekért, ezért hátradőlök, és a városban
gyönyörködöm, miközben elhagyjuk Seattle-t. Nem sok időt
töltöttünk együtt a portlandi mountain bike túra óta.
Felettébb érdekes éjszaka volt az… akkor feküdtem le először
Anával. Sőt akkor feküdtem le először valakivel, pont. Elliot
pedig összebújt Ana legjobb barátnőjével – igaz, Elliot szinte
minden nőt ágyba dönt, akivel csak összeakad. Nem mintha
ez olyan meglepő lenne; jó társaság a srác. Laza. Jóképű,
gondolom. Tapadnak rá a nők, ezt el kell ismerni.
Biztonságban érzik magukat mellette.
Anyánkat is mindig el tudta bűvölni. Tudja, hogyan kell
bánni Grace-szel. Valaha irigyeltem, amiért olyan könnyedén
meg tudta pörgetni a konyhapadlón, vagy átölelni, vagy csak
puszit adni az arcára.
Ha ő csinálja, olyan könnyűnek tűnik.
Mégsem akar megállapodni.
De ha valaha is megteszi, nagyon remélem, hogy nem
Kavanagh-t veszi el.
Írok egy rövid SMS-t Anának.
Sejtelmem sincs, hogy mire készül Elliot.
Egyáltalán nem így terveztem a mai napot.
Érezd jól magad Caroline Actonnal!
Hiányzol. X
Te is hiányzol.
Szeretlek. A x
Elliot lekanyarodik az I–5-ösről az 532-re.

– Camano-sziget? – kérdem.
Rám kacsint, amivel az agyamra megy. Az órámra
pillantok, majd a telefonra.
– Öregem? Mi bajod van? Túl fogja élni nélküled, az isten
szerelmére! Ennyire ne legyél már papucs! Csomagoltam egy
kis harapnivalót. Tudom, milyen morcos tudsz lenni, ha üres
a gyomrod.
– Harapnivaló? Hol?
Kinyitja a hűtőtáskát, ami dugig van tömve szendvicsekkel,
csipszekkel, kólával. Ó, az élet örömei… legalábbis Elliot
számára.
– Vitamindús felhozatal – jegyzem meg szárazon.
– Jó kaja ez, tesó. Hagyd abba a morgolódást.
A legénybúcsúdon vagy.
Felnevetek, mert nem csipsszel és kólával képzeltem a
lazítást. Mindenesetre kiveszek egy kólát.
A CAMANO-SZIGETEN úgy nyolc kilométer után Elliot hirtelen

jobbra fordul. Áthajtunk egy kapun, és a földutat követve
kiérünk egy nyílt legelőre, majd megállunk egy istálló mellett,
ahol Elliot leparkol.
– Megjöttünk.
– Hová?
– Egy barátomé a hely. Hivatalosan még nem nyitotta meg
a nagyközönség előtt. De hamarosan. Mi leszünk a kísérleti
nyulak.
– Mihez?
– Hát, azt mondják, a házasság olyan, mint lefelé csúszni a
lejtőn. Gondoltam, rád fér egy kis gyakorlás.
– Mi az istenről hadoválsz itt?
– Lecsúszunk egy drótkötélpályán. – Elvigyorodik, és kiszáll
a kocsiból.
Nocsak! Ez lesz a legénybúcsúmon? Egyáltalán nem erre
számítottam. De nem panaszkodom, még jól is elsülhet.
Elliot üdvözli a házigazdát, és beterelnek minket az
istállóba, ahol kampókon sorakoznak a biztonsági
felszerelések: sisakok, hevederek, karabinerek. Kellemesen
ismerős látvány.
– Nézd már, nagyágyú, milyen komoly hevederek! Tisztára,
mint valami perverz felszerelése – hahotázik Elliot, ahogy
felveszi őket. Ez egyszer tényleg köpni-nyelni nem tudok.
Vajon tudja?
Elvörösödött a fülem?
A picsába! Ana kikotyogta volna Kate-nek?
Elliot a szokásos jámbor formáját hozza, úgyhogy azt
feltételezem, hogy szart se tud, mert ha tudná, már
garantáltan halálra gúnyolt volna miatta.
– Mekkora marha vagy! Olyan ez, mint egy ejtőernyő –
válaszolom. A figyelemelterelés mindig beválik. – Mellesleg a
múlt héten megjött az új vitorlázógépem. Egyszer kijöhetnél
Ephratába, és felvihetnénk együtt.
– Kétszemélyes?
– Aha.
– Az marha jó lenne.
AZ ELSŐ PLATFORMON állunk, sűrű fenyves vesz körül minket.

– A végtelenbe és tovább! – kurjant Elliot, és leugrik,
rettenthetetlenül, ahogy a nemtörődöm stílusától elvárja az
ember. Huhog, mint egy tüzelő gorilla, és ahogy lecsúszik a
drótkötélen, rám is átragad a jókedve. Meglepően kecsesen
landol a következő platformon, úgy jó harminc méterre
előttem.
Danielle, az egyik vezetőnk előreszól, hogy felkészültem, és
felcsatolja a beülőmet a fémcsigára.
– Felkészültél, Christian? – kérdi széles vigyorral.
– Még szép!
– Akkor nyomás!
Mély lélegzetet veszek, fél kézzel megragadom a karabinert
a fémcsiga alatt, a másik kezemmel a beülőmbe
kapaszkodom, majd elrugaszkodom. Keresztülsuhanok az
illatos, buja erdőn, fütyül a fejem fölött a csiga, és arcomba
csap a nyári szellő. A hullámvasúton ülök kocsi nélkül, a
duglászfenyők közt vitorlázom a ragyogó kék ég alatt,
egyszerre vérpezsdítő és felszabadító érzés. Biztonságban
landolok a platformon Elliot és a másik vezető mellett.
– Na, hogy tetszik? – Elliot a hátamra csap.
Elvigyorodom.
– Kibaszott jó érzés!
Danielle landol utolsóként a platformon.
– Ez csak az első volt. Egyre magasabbak és gyorsabbak
lesznek.
– Rajta! – kiáltok fel.
KÉT ÓRÁVAL KÉSŐBB, a lecsúszástól még mindig felpezsdülten

visszaülünk a kocsiba, Elliot vezet.
– Tesó, ami az élményeket illeti, ez bekerült a legjobbak
közé – ismerem el.
– Még a szexnél is jobb? – vihog Elliot. – Azt is most
próbáltad először, úgyhogy nem biztos.
– Csak kifinomultabb az ízlésem, mint a tiéd, öregem.
– Én meg diszkrimináció nélkül szeretem a nőket. Nagy
Elliot is megérdemel egy kis kényeztetést.
Megvetően felhorkanok, és megrázom a fejem. „Nagy
Elliotra” gondolni sem akarok.
– Ehetnénk végre valami rendes kaját?
Elliot elvigyorodik.
– Bocs, de nem, öregem. Hidd el, nem akarsz tele hassal
belevágni a következő kalandunkba. Edd csak a
szendvicsedet.
– A következőbe? Elliot, a zipline szuper volt. Mást is
terveztél?
– De még mennyire! Törődj bele, öcskös.
Kelletlenül kiveszek egy szendvicset.
– A saját két kezemmel készítettem őket.
– Ne vedd el az étvágyamat.
– Ami belement, az a legfinomabb párizsi, paradicsom, és
provolone sajt a Sziklás-hegységen innen.
– Muszáj lesz elhinnem neked.
– Kicsit szélesíthetnéd a kulináris ismereteidet.
– Párizsival?
– Akár. Csomagolj ki nekem is egyet.
Lehámozom a zsírpapírt, és átnyújtom neki a kétes
kinézetű kreálmányt. A szájába tömi, és rágni kezd. Nem szép
látvány, és kénytelen vagyok beletörődni, hogy nincs
választásom, vagy a párizsi, vagy az éhhalál.
Kajálás közben írok Anának.
Zipline.
Ez volt Elliot nagy terve.
És párizsis szendvics.
Kirúgunk a hámból.
LOL!
Én meg két kézzel szórom a pénzed.
Nem éppen közös megegyezéssel.
Caroline Actonnak nem lehet nemet mondani.
Ebben rád emlékeztet.
Vigyázz magadra, élve szeretnélek visszakapni.
Szeretlek. És hiányzol. xxx
Imádom, amikor szórod a pénzem.

Hamarosan ez már a te pénzed is.
Majd beszámolok Elliot újabb
„meglepetéséről”.
xxx
Elliot könnyedén lekanyarodik az I–90-ről a 2-esre. Hová a

faszba megyünk?, tűnődöm magamban, ahogy elindulunk
vissza, Seattle felé.
– Meglepetés – válaszolja meg a kimondatlan kérdést.
Úgy tűnik, ez a mai nap jelszava.
Negyedórával később behajt a Harvey repülőtér
parkolójába.
– Hé, itt van egy steakhouse, ehetnénk valami normális
kaját – mordulok fel.
– Talán később, előbb oda kell érnünk az órára.
– Órára?
– Mi van, nagyágyú, még nem jöttél rá? – Elhalad a
steakhouse mellett.
– Nem.
– Fejest ugrunk, mivel te is fejest ugrasz.
Mi az istenről beszél?
Elliot megkönyörül rajtam.
– Ejtőernyős ugrás.
– Ó! Oké. – A picsába!
– Szuper lesz! Már csináltam tandemugrást. Eszméletlen!
Hát persze hogy csinált.
– Menni fog.
– Ja. Persze.
– Nézd, házasság után a nők úgysem hagyják, hogy ilyen
szarságokat csinálj. Gyere már!
Átsétálunk a parkolón az ejtőernyős iskola felé, és
szaporábban kezd verni a szívem. Szeretem, ha én irányítok;
a tandemugrásnál valaki más irányít… én meg hozzá vagyok
kötözve.
És hozzám érnek. Fent, a magasban.
Még mit nem!
A vitorlázógéppel négyezer-ötszáz méter magasan voltam,
a Charlie Tangóval pedig hétezer-hatszáz méteren. Csakhogy
azokban ültem, és egy légi járművet vezettem, ami repülni
tud. De hogy kiugorjak egy repülőből? A levegőbe? Olyan
magasból?
Soha.
A francba.
Elliot előtt azonban nem rezelhetek be. Lenyelem a
fenntartásaimat, és belépünk az épületbe.
A bátyám magánugrásra fizetett elő. Miután megnézünk
egy rövid videóbemutatót, végighallgatjuk Ben, az oktató
előadását, és örülök, hogy csak mi ketten vagyunk Elliottal az
órán. A vitorlázóoktatáson már megtanították nekem az
ejtőernyő használatát, de még sosem kellett használnom.
Amíg Ben elmagyarázza, hogy mit kell tennünk, és mire kell
számítanunk, eszembe jut, hogy Anának ezt nem tanítottam
meg. Muszáj lesz végigcsinálnia egy gyorstalpalót, mielőtt
újra beül az ASH 30-ba.
Amikor Ben, aki egy kicsit fiatalnak tűnik, befejezte az
oktatást, a kezünkbe nyom egy felelősségvállalási
nyilatkozatot. Elliot gondolkodás nélkül aláírja, én azonban
végigolvasom. Egyre idegesebb vagyok, már a gyomrom is
begörcsölt. Épp arra készülök, hogy kiugrom egy repülőből.
Mély lélegzet, Grey.
Rádöbbenek, hogy ha bármi történne velem, Ana egy
fitying nélkül maradna.
Egy nagy büdös frászt!
Miután aláírtam a nyilatkozatot, a hátoldalára
ráfirkantom:
Ez a végrendeletem. Halálom esetén minden

ingóságomat és ingatlanomat szeretett
menyasszonyomra, Anastasia Steele-re
hagyom, hogy saját belátása szerint
rendelkezzen velük.
Aláírás: Christian Grey

Dátum: 2011.07.23.
Gyorsan lecsettintem a telefonommal, és elküldöm Rosnak,

majd visszaadom a nyilatkozatot Bennek, aki felnevet.
– Nem lesz semmi baj, Christian.
– Azért nem árt az elővigyázatosság. – Mosolyt erőltetek az
arcomra.
Ismét felnevet.
– Oké. Öltözzetek be!
Kimegyünk az épületből, és egy nyitott hangár felé
indulunk az aszfalton, ahol a biztonsági felszerelést találjuk:
ejtőernyőket, sisakokat, hevedereket.
Hát ez a legénybúcsú témája.
Elliot úgy sasszézik be a hangárba, mint akinek a világon
semmi gondja; idegesítő, és jelenleg mindennél jobban
irigylem. Ben mindkettőnknek átnyújt egy-egy kezeslábast.
Komolyan. Egy. Kezeslábast.
Hű!
– Hé, nagyágyú! Újabb perverz hacuka! – röhög Elliot, és
felhúzza a biztonsági hevedert.
A szememet forgatom, és Benhez fordulok.
– Én kérek elnézést. Csak seggfejül ért a gyerek.
– Rokonok vagytok? – tudakolja Ben.
Összenézünk Elliottal. Igen is, meg nem is. De lényegében
igen.
– Testvérek – válaszolja Elliot, és rám néz, majd egymásra
mosolygunk azzal a titkos mosollyal, ami az örökbe fogadott
testvérek sajátja. Ben tudja, hogy kihagytuk valamiből, de
nem szól semmit, segít előbb Elliotnak, majd nekem felvenni
a hevedert.
Mint kiderül, én Bennel ugrom, és csatlakozik hozzánk
Matt, aki Elliottal fog ugrani. Egy harmadik oktató is velünk
tart, Sandra, aki egy GoPróval fogja filmezni az egész műsort.
– Sziasztok – szól Matt, és kezet ráz velünk. – Különleges
alkalom?
– Az öcsikém legénybúcsúja. A szabadság utolsó pillanatai –
válaszolja Elliot.
– Gratulálok – mondja Matt.
– Kösz – dünnyögöm szárazon. – Nem semmi meglepetés.
– De azért tetszik?
– Majd meglátjuk.
Matt felnevet.
– Imádni fogod! Menjünk, a pilóta már felkészült.
Elindulunk mind az öten a kifutón az egymotoros Cessna
felé, ami ránk vár.
Utolsó alkalom, hogy meggondold magad, Grey.
Csak két ülés van a gép orrában, a pilóta mögött. Matt és
Ben azonban a padlóra ül, és intenek, hogy üljünk le eléjük.
Úgy teszünk, ők pedig nekiállnak összecsatolni minket. Ahogy
Ben meghúzza a hevedereket, rádöbbenek, hogy nem zavar a
közelsége; az ő kezében van az életem.
– Repültél már? – kérdi hangosan, hogy túlkiabálja a motor
zaját.
– Képesített közforgalmi pilóta vagyok – válaszolok. –
Forgószárnyas légi járművön. És van két vitorlázógépem.
– Akkor neked ez gyerekjáték lesz.
A nevetésem üres.
Hát. Nem igazán. Nem véletlenül vagyok pilóta.
Szeretek irányítani.
Nagy levegőt veszek, ahogy a gép elindul a kifutón, és
emelkedni kezd. Elhagyjuk Snohomisht, és egyre magasabbra
és magasabbra emelkedünk a tiszta égen.
Matt és Elliot hülyéskedni kezd. Ben csatlakozik hozzájuk.
Kizárom őket, és Anára gondolok.
Vajon mit csinálhat most? Összeállította már a ruhatárát?
Felidézem, ahogy a karjaimban tartottam ma reggel, és körém
fonta a lábát. A mellemre teszem a kezem, ahol az ujjaival
körözött.
Nyugi, Grey. Csak nyugi.
Amikor elérjük a háromezer-hatszáz métert, Ben átnyújt
egy bőrsapkát állvédővel és egy szemüveget. Felveszem őket,
Ben pedig újra végigveszi velem, amit tudnom kell. A másik
oktató kinyitja a hátsó ajtót; szinte fülsiketítő a huzat.
A picsába!. Ezek tényleg nem tréfálnak.
– Mindent értesz? – kiáltja Ben, az emlékeztetőre utalva.
– Igen.
Ben a magasságmérőre pillant a csuklóján.
– Ideje ugrani. Felkészültél? Menjünk! – A nyitott ajtóhoz
totyogunk, a motor és a szél zúgása egyre hangosabb. Elliotra
pillantok, aki pimasz vigyor kíséretében felmutatja a
hüvelykujját.
– Te rohadék! – kiáltok, mire felnevet. Keresztbe teszem a
karomat, és belecsimpaszkodom a hevederbe, mintha az
életem múlna rajta… mert múlik is. Egy idegen férfihoz
kötözve csüngök a levegőben, a kibaszott Washington állam
és a Snohomish-völgy fölött. Behunyom a szememet, és
hosszú idő óta most először elrebegek magamban egy imát
Istenhez, aki évekkel ezelőtt hátat fordított nekem. Aztán
kinyitom a szemem.
Hű! Látom a Cascade-hegységet, a Possession-szorost, a San
Juan-szigeteket – és nincs más alattam, csak a levegő.
– Indulás! – kiáltja Ben, és kiugrik velem a gépből.
– Kuuurvaaaaaa! – kiáltom.
És repülök.
Igazán repülök, magasan a föld fölött. Vagy nincs időm
félni, vagy a testemben szétáradó adrenalin kioltotta a
félelmet. Leírhatatlan érzés. Kilométerekre ellátok, és mivel
nem vagyok üveg vagy műanyag mögé zárva,
hiperrealisztikus az egész. A levegőben csüngök, körülöttem
az ég. Úszom a légben. Zuhanás közben ismerős, süvítő hang
üti meg a fülemet, olyan, mint egy régi barát. Kinyújtom a
kezemet, hogy érezzem az ujjaim közt áramló szelet. Ben
felmutatja a hüvelykujját, és viszonozom a gesztust.
Egyszerűen leírhatatlan érzés.
Felnézek, az eget pásztázom, és megpillantom Elliotot és
Mattet. Sandra elsuhan mellettünk, a kamera Bent és engem
vesz. Bárgyún vigyorgok.
– Ez fantasztikus! – kiáltom Bennek, miközben az égen
vitorlázunk.
Ben felemeli a csuklóját. Ezerötszáz méter magasan
vagyunk. Megrántja az oldózsinórt, és rögtön lelassulunk,
amint kibomlik a fejünk fölött a szivárványszínű ernyő.
A zuhanás sebessége lusta ringatózássá lassul, és minden
elcsendesül körülöttünk, ahogy megállunk a levegőben.
Elpárolog az idegességem, és egy számomra is meglepő belső
nyugalom veszi át a helyét. A világ tetején vagyok, szó szerint
a levegőben járok. Benre bízhatom magam; tudja, mit csinál.
És valahonnan az elmém mélyéről előbukkan egy gondolat:
remélem, hogy a házasságunk Anával ugyanilyen izgalmas és
könnyű lesz.
Lélegzetelállító a látvány.
Bárcsak Ana is itt lenne velem!
Habár valószínűleg szívrohamot kapnék, ha a szemem
láttára ugrana ki egy repülőgépből.
– Akarsz kormányozni? – kérdi Ben.
– Persze.
Kezembe adja az irányítófogantyúkat; meghúzom a balt, és
elfordulunk, lassan, elegánsan leírunk egy nagy kört.
– Megy ez neked! – kiáltja Ben, és megpaskolja a karomat.
Teszünk még egy kört, majd Ben újra birtokba veszi az
irányítófogantyúkat, és a leszállópálya felé irányít minket.
Sebesen közeledünk a földhöz, és az utasításoknak
megfelelően felhúzom a térdemet, Ben pedig finoman letesz
minket a földre. Mindketten seggen landolunk, és már ott is
terem mellettünk a földi csapat, hogy segítsen.
Ben lecsatolja a hevederzetét az enyémről, én felállok, egy
kicsit még szédülök az adrenalintól. Elliot és Matt is leérkezik
mögöttünk, Elliot a szokásos gorillahuhogással – ő már csak
így szereti kifejezni az érzelmeit.
Megállok, és kifújom magam.
– Na, hogy tetszett? – kérdi Ben.
– Eszméletlen volt, öregem! Köszönöm.
– Szuper! – Összeütjük az öklünket.
Elliot odarohan hozzánk.
– Baszki, öreg! – kiáltok fel.
– Eldobtad az agyad, mi?
– Hát, rendesen fostam odafent.
– Ugye? Minden pénzt megér, hogy végre láttalak beszarni.
Ritka látvány, öcskös. – Elliot felröhög, de együtt vigyorgok
vele. – És jobb volt, mint a szex? – kérdi.
– Nem… de majdnem.
HÚSZ PERC MÚLVA már a kisteherben ülünk.

– Rám férne most egy ital, öregem – szólok, és még mindig
nem bírom letörölni a képemről a bárgyú vigyort.
– Dettó. Hát, most jön a legénybúcsú harmadik felvonása.
– Baszd meg, még mindig nincs vége?
Elliot csak somolyog. Önelégült balfék. Csak nem árulja el.
A telefonomra pillantok. Üzenet jött Anától.
Hazaértem.
Ájulásig shoppingoltunk.
Beülök a kádba.
Aztán indulok Kate-hez.
Nagyon hallgatsz.
Tudod, hogy aggódom.
A xxx
TANDEMUGRÁST csináltunk!!
3600 méter magasból.
Jogos volt az aggodalmad.
De szuper volt!!
Jut eszembe.
Meg kell tanulnod ejtőernyőzni.
Ha elkerülnénk egymást:
érezd jól magad!
De csak mértékkel.
Tandemugrás? Hű!
Örülök, hogy jól vagy.
Ejtőernyőzni?
Nem azt csináltuk múlt
hétvégén a vörös szobában?
;)
Hangosan felnevetek.
– Mi van? – kérdi Elliot.
Megrázom a fejem.
– Semmi.
Visszamegyünk az Escalába, és ezúttal Elliot hagyja, hogy
normális zenét hallgassunk a telefonomról. A liftben
megjegyzi:
– Át kell öltöznöd. Valami elegánsabb göncbe.
– Mit szerveztél még?
Rám kacsint.
– Marha.
– Az már biztos. – Elvigyorodik.
Kinyílik a liftajtó, és abban reménykedem, hogy még
elkapom Anát.
– A vendégszobába tettem a cuccomat. Félóra múlva
találkozunk ugyanitt. Aztán indulunk.
– Oké. – Hátha Ana még a fürdőkádban ül.
Nincs a nappaliban, és félek, hogy már elment itthonról,
végül azonban a hálószobában találom. Megtorpanok a
küszöbön, és szótlanul nézem, ahogy befejezi a sminkelést.
Hű! Ana megkapóan szép. A haját elegáns kontyba fogta.
Tűsarkút visel, és nyitott vállú, fényes anyagú fekete ruhát.
Megfordul, és összerezzen, amikor megpillant. Tátva marad a
szám. A fülében a másodikesély-fülbevalók függnek.
– Nem akartalak megijeszteni – suttogom. – Gyönyörű vagy.
Rám mosolyog azzal a meleg, kedves mosollyal, ami csupa
szeretet; átmelegszik a szívem, és odasuhan hozzám.
– Christian. Milyen kellemes meglepetés. Azt hittem, ma
már nem találkozunk. – Felemeli az ajkát, és gyors csókot
adok rá, majd elhúzódom. Az illata mennyei, ismerős.
– Ha rendesen megcsókollak, végül elkenem a sminkedet,
és kihámozlak ebből az elegáns ruhából.
– Ó, azt nem teheted! – Kuncog, és piruettezik előttem.
A szoknyája lágyan megemelkedik a mozdulattól, és kivillan
alóla formás lába. – Tetszik? – kérdi.
Nekidőlök az ajtófélfának, és összefonom a karjaimat.
– Nem túl rövid. Jóváhagyom. Fantasztikusan nézel ki, Ana.
Kik lesznek még ott? – Összeszűkült szemmel nézem,
egyszerre vagyok nevetségesen büszke, amiért az enyém, és
bizalmatlan – mert ő az enyém.
– Kate, Mia, néhány másik lány a WSU-ról. Jól elleszünk.
Koktélokkal kezdjük az estét.
– Mia?
Ana bólint.
– Ezer éve nem láttam. Mondd meg, hogy üdvözlöm.
Remélem, valami ennivalót is terveztetek. – Figyelmeztetően
felvonom a szemöldökömet. – A piálás első szabálya.
Ana felnevet.
– Látom, viszket a tenyered, Christian! Vacsorázni fogunk.
– Helyes. – Nem akarom, hogy berúgjon.
A karórájára pillant.
– Indulnom kell. Nem szeretnék elkésni. Örülök, hogy egy
darabban visszaértél. Sosem bocsátanám meg Elliotnak, ha
történne veled valami.
Újra odatartja az ajkát, és újabb gyors csókot kap.
– Meseszép vagy, Anastasia!
Fölkapja a kézitáskáját az ágyról.
– Még ütközünk! – szól kacér mosollyal, és kivonul
mellettem a szobából; káprázatosan szép. Kikísérem a
folyosóra, és nézem, ahogy Sawyer és Reynolds csatlakozik
hozzá. Intek nekik, majd beszállnak a liftbe.
Visszamegyek a fürdőszobába zuhanyozni.
HÚSZ PERCCEL KÉSŐBB sötétkék öltönyben és ropogós fehér

ingben állok a konyhában, Elliotot várom. Találok néhány sós
perecet a hűtőben.
Éhen halok, a kurva életbe!
Megjelenik Elliot a küszöbön. Sötét öltönyt, szürke inget,
nyakkendőt visel.
Basszus.
– Nyakkendő is kell?
Hová a picsába megyünk?
– Nem.
– Tuti?
– Aha.
– Akkor rajtad miért van?
– Te folyton így öltözködsz. Én nem. Nem árt egy kis
változatosság. Különben is, a nők buknak az öltönyre és a
nyakkendőre.
Na és mi van Kavanagh-val?
Elliot elvigyorodik kérdő pillantásom láttán, és ekkor
megjelenik Taylor.
– Mehetünk, uram? – kérdi Elliottól.
TAYLOR DÉLNEK TART az I–5-ösön.

– Hová a picsába megyünk, Elliot? – kérdem.
– Nyugi, Christian. Minden oké. – Kibámul az ablakon, a jelek
szerint semmi gondja, míg én idegesen dobolok az ujjaimmal
a térdemen. Utálom, ha sötétben kell tapogatóznom.
Taylor elkanyarodik Boeing Field felé, és egy pillanatra
eltűnődöm, vajon van-e errefelé valami kétes hírű
sztriptízbár. A karórámra pillantok: hat húsz. Taylor a
magánhangárok felé tart, és a terminál mögött már ott vár a
kifutón a GEH Gulfstream.
– Mi van? – kiáltok fel.
Elliot elővarázsolja a mellzsebéből az útlevelemet.
– Erre szükséged lesz.
Külföldre megyünk?
Taylor kirak minket a terminál bejáratánál, én meg
értetlenül követem Elliotot az épületbe.
– Elliot! – Kavanagh szőke, szörfös öccse odalép a
bátyámhoz, és megrázza a kezét. Egész jól áll neki a
halványszürke öltöny. Megjegyzem magamnak, hogy rajta
sincs nyakkendő.
– Örülök, hogy látlak, Ethan! – szól Elliot, és hátba veregeti
a srácot.
– Christian. – Ethan kezet fog velem.
– Szia – felelem.
– Mac! – kiált fel Elliot, és Liam McConnell – aki a GEH
hajógyárban dolgozik, egyben ő gondoskodik a jachtomról,
Grace-ről – szintén odalép hozzánk.
Mac! Kezet rázunk.
– Jó látni téged – szólok. – Megjegyzem, sejtelmem sincs,
hogy mi folyik itt.
Felnevet.
– Nekem sincs.
Mind nevetünk, és Elliothoz fordulunk, közben Taylor is
csatlakozik hozzánk.
– Tudott erről? – kérdem Taylort.
– Igen, uram. – Egyszerre őszinte és derűs az arca.
Nevetek, a fejemet csóválom.
– Mehetünk? – kérdi Elliot.
– KANADA? – találgatok.
– Helyes – válaszolja Elliot.
A G550-esem első négy ülésén ülünk, Cristal pezsgőt
szürcsölünk, és a falatnyi szendvicseket esszük, amelyeket
Sara, a légikísérőnk szolgált fel, amikor kigördültünk a
kifutóra. Taylor hátul ül, belemerült egy Lee Child-regénybe.
A pilótafülkében Stephan és Beighley első tiszt ül.
– Vancouver? – kérdem Elliottól.
– Bingó! Gondoltam, Brit Columbiában kisebb az esély,
hogy valaki felismer, miközben veszettül tivornyázol.
– Mégis mi az ördögöt terveztél?
– Csak nyugi, tigris – válaszolja Elliot, és megemeli a
poharát.
Miután felszálltunk, Sara felszolgálja a sört és a friss,
gőzölgő pepperónis pizzát, ami egy helyi, georgetowni
pizzériában készült. Szerintem ez az első alkalom, hogy pizzát
eszem a magángépemen – de Elliot szerint ez a luxus
netovábbja. Az igazat megvallva már olyan éhes vagyok, hogy
osztom a nézeteit. Mackel, aki velem szemben ül, két pofára
zabálunk.
– Te aztán tömöd a véknyad! – nyugtázza Mac ízes ír
akcentussal.
– Elliot ma már elvitt zipliningra és tandemugrásra.
– Szent szar! Nem csoda, hogy farkaséhes vagy.
ÖTVEN PERCIG SEM tart az út. Amikor begördülünk a vancouveri

magánterminál mellé, Taylor száll ki elsőként, és kiviszi az
útleveleinket a határőrhöz, aki kijött a géphez.
– Mehetünk? – kérdi Elliot, majd kicsatolja a biztonsági
övét, és feláll, hogy kinyújtsa a lábait. Taylor egy Chevrolet
Suburban volánja mögött vár minket. Mind bezsúfolódunk a
kocsiba, majd elindulunk Vancouver belvárosának ragyogó
fényei felé. A hűtőtáska dugig van sörrel. A társaim rávetik
magukat, én azonban visszaveszem az iramot.
– Öregem, ma este nem maradhatsz józan – kiált fel
rosszallóan Elliot, és a kezembe nyom egy sörösüveget.
A picsába! Utálok lerészegedni. A szememet forgatom, és
kelletlenül elveszem az üveget. Korán van még. Többet is
fogunk inni; muszáj mértéket tartanom. Koccintok Elliottal,
majd Mackel és Ethannel, akik mögöttünk ülnek.
– Egészségünkre, uraim! – Belekortyolok a sörbe, majd a
kezemben melengetem az üveget.
Az első megállónk a Rosewood Hotel Georgia bárja. Jártam
már itt üzleti ügyben, de soha nem este. A lambéria és a
bőrülések óvilági bájt kölcsönöznek a helynek, és ma este
zsúfolásig telt Vancouver krémjével. Öltönyös férfiak, elegáns
hölgyek. Élénk a hangulat. Elliot italt rendel, és leülünk az
előre lefoglalt asztalhoz, majd Ethan legújabb kalandjairól
beszélgetünk, aki a Seattle Universityre próbál bejutni, hogy
pszichológiát tanulhasson. Amióta Ana eljött a lakásból,
Ethan összeköltözött Kate-tel, és most Ana régi szobájában
lakik. Nem lehet könnyű együtt élni a nővérével – talán éppen
ezért köröz le minket piálásban. Elsőként gurítja le a sört,
majd önként jelentkezik, hogy hozza az utánpótlást.
Mac a Grace-ről beszél. Részben ő építette a jachtot, de
most úgy tűnik, tervezésben is kipróbálja magát, és van
néhány ötlete, hogyan tehetnénk a rendelésre készült
katamaránokat még áramvonalasabbá.
Különös ez az egész, sosem csinálok ilyet. Elliotnak kell
elvonszolnia, többnyire az ő barátaival – akikből rengeteg
van –, hogy a korombeli férfiak társaságát élvezhessem. Elliot
a ragasztó, ami összetart minket, és egy pillanatra sem
hagyja, hogy kényelmetlen csend álljon be. Imádja a jó
társaságot. A beszélgetés óhatatlanul a Marinersre terelődik,
majd a Seahawksra. A jelek szerint mindannyian rajongunk
mindkét csapatért. A második kör végére sikerül
elengednünk magunkat egymás társaságában, és kezdem jól
érezni magam.
– Oké. Igyátok meg a piátokat. Továbbállunk – jelenti be
Elliot.
Taylor kint vár a kocsiban.
Ethan máris be van baszva. Ez érdekes lesz. Kedvem lenne
megkérdezni Miáról, de van egy olyan érzésem, hogy nem
akarom tudni.
A következő megálló Yaletown, az újragondolt
raktárépületeiről híres városrész, amelyekben menő bárok és
éttermek kaptak helyet. Taylor egy klubnál tesz ki minket,
már az utcáról hallatszik a dübörgő zene, pedig még
viszonylag fiatal az este. Odabent sötét, ipari belső tér fogad
minket, a bárpultnál már nagy a nyüzsgés, és asztalunk van a
VIP-részen. Maradok a sörnél, Ethan és Mac árgus szemmel
pásztázza a tömeget, gondolom, a helyi cicababákat keresik.
– Nem akarsz csatlakozni hozzájuk? – kérdem Elliottól.
Felnevet.
– Ma este nem, nagyágyú. – Ethanre sandít, és megfordul a
fejemben, hogy talán azért tartja a gatyájában „Nagy Elliotot”,
mert Kate öccse is a helyszínen tartózkodik.
A karórámra pillantok, kíváncsi lennék, mit csinálhat most
Ana, és a legszívesebben felhívnám Sawyert. Az igazat
megvallva már közelítek a tűréshatáromhoz, ám ekkor az új
házra terelődik a szó.
Újabb két kör után Elliot kiterel minket a kocsihoz.
Taylor már odakint vár ránk, és elfuvaroz minket a
következő helyre.
Egy sztriptízbárba.
A kurva életbe!
– Nehogy már akadékoskodj itt nekem, öregem! Ez a
megálló kötelező a legénybúcsúk szabálykönyve szerint. –
Ethan összecsapja a tenyerét, de a mosolya nem ér a szeméig.
Szerintem ő is legalább annyira kényelmetlenül érzi magát,
mint én.
– Be ne fizess engem egy öltáncra! – figyelmeztetem
Elliotot. Eszembe jutnak azok az idők, nem is olyan régen,
amikor belemerültem egy seattle-i privát klub sötét
bugyraiba.
Ahol bármi megtörténhet.
Azóta újjászülettem.
Elliot felnevet.
– Ami Vancouverben történik, az Vancouverben is marad. –
Rám kacsint, és leültetnek egy újabb VIP-asztalhoz. A bátyám
ezúttal vodkát rendel, amit látványos ceremónia kíséretében
szolgálnak fel: van tűzijáték és piros szoknyás hölgyek
bikinifelsőben, ami épp csak a mellbimbójukat takarja,
mindenki ujjong és lelkesen tapsikol. Egy pillanatra
megriadok, hogy leülnek mellénk, ám amint kiosztják a
poharakat, továbbállnak.
Mindenütt gyönyörű nők, ameddig a szem ellát. Megakad a
szemem egy karcsú, sötét szemű szőkeségen. Egy tornász
könnyedségével hámozza le magáról a ruhát nyaktörő
mutatványok kíséretében a táncrúdon. Önkéntelenül
megfordul a fejemben, hogy ha férfi lenne, ez bizony olimpiai
sportnak számítana.
Macet is elbűvöli, és eltűnődöm, vajon van-e valakije.
– Nincs, szingli vagyok. Még keresem az igazit – feleli,
amikor rákérdezek. Visszatér a pillantása a fáradhatatlan
szőkeségre. Biccentek, de fogalmam sincs, mit mondhatnék,
mert én aztán igazán nem szolgálhatok tanácsokkal ezen a
téren. Még mindig ámulatba ejt, hogy Ana igent mondott
nekem. Sőt egy csomó mindenre mondott igent.
Elvigyorodom, és rögtön eszembe villan a múlt hétvégénk
a vörös szobában.
Na igen.
Begerjeszt az emlék. Előveszem a telefont.
– Nem! – szól rám Elliot. – Teszed el, de rögtön!
– A telefont?
Mindketten röhögünk. És legurítok egy pohár vodkát.
– Menjünk máshová – javaslom.
– Nem tetszik itt?
– Nem.
– Jesszus, hogy te milyen egy prűd anyaszomorító vagy!
Öregem, én nem itt vagyok otthon.
– Oké. Már csak egy megállónk van. Ez volt a
hagyományos, szokványos része a legénybúcsúdnak. Tudod,
az íratlan szabály.
– Nem hinném, hogy Ana el lenne ragadtatva.
Ethan hátba vereget, én ledermedek.
– Akkor ne mondd el neki.
Van valami a hangjában, ami éktelen haragra gerjeszt.
– A húgommal kefélsz?
Ethan úgy húzódik el tőlem, mintha megütöttem volna.
Döbbenten felemeli a kezét.
– Nem, dehogy. Ne szívd mellre, öregem. Vonzó csaj, meg
minden, de csak barátok vagyunk.
– Helyes. Maradjon is így.
Idegesen vihog, majd legurít két pohár vodkát.
Ma is tettem valami jót a világban.
– Az összes potenciális pasijelöltet el akarod riasztani? –
tudakolja Elliot.
– Lehetséges.
A szemét forgatja.
– Inkább menjünk innen. Ez a hely nem tesz jót a
lelkivilágodnak.
– Oké.
Otthagyjuk a maradék vodkát, és bődületes borravalót
teszek mellé az asztalra.
A kocsiban visszatér a jókedvem. Taylor vezet, és kifelé
tartunk Vancouverből, vissza a reptér irányába.
De még nem a géphez megyünk. Taylor leparkol egy
kiterjedt, jellegtelen szálloda-kaszinó komplexus mellett a
Fraser-folyó partján.
– A házasság szerencsejáték – szellemeskedik Elliot
vigyorogva.
– Az élet szerencsejáték, öregem. De ez már jobban tetszik.
– Gondoltam. Mindig megversz kártyában – válaszolja. –
Hogy tudtál józan maradni?
– Tiszta matematika, Elliot. Nem ittam olyan sokat, aminek
jelenleg felettébb örülök.
Elliot és Ethan megcélozza a kockát és a rulettet, Mac black
jackezni megy, én pedig pókerezni.
TISZTELETTELJES, ÁM VÁRAKOZÓ csend honol a szobában. 118 000

dollár a tét, és ez az utolsó játszmám. Későre jár; Elliot már a
nyakamba liheg. Fogalmam sincs, hol lehet Ethan és Mac. Ez
az utolsó leosztás, mellettem mindkét játékos kiszáll. Két
bubim van, s mivel ez az utolsó játszma, és nyerésre állok,
megemelem a tétet, és 16 000 dollár értékű zsetont teszek az
asztal közepére. Az ellenfelem a bal oldalamon, egy ötvenes
éveiben járó nő, rögtön kiszáll a játékból.
– Nincs semmim – morgolódik.
Az utolsó ellenfelem – aki az apámra emlékeztet – rám
pillant, majd a lapjaira, és számolni kezdi a zsetonjait, majd
megadja ugyanazt a tétet.
Rajta, Grey!
A krupié összegyűjti a bedobott kártyákat, és egy gyors
mozdulattal leteszi a flopot.
Halleluja!
Egy bubi, két kilences. Fullom van.
Kifejezéstelen arccal nézek az ellenfelemre, aki az időt
húzza, ismét a kártyáira pillant, csak úgy kapkodja nyugtalan,
sötét szemét. Nagyot nyel.
Szar sincs a kezében.
– Passzolok – szól az ellenfelem.
Jöhet a műsor, Grey!
A hatás kedvéért lassan, komótosan a zöld posztóra teszem
a kezemet, majd fogom a zsetonjaimat, és beteszek még 50
000 dollárt.
– Emelek – jelentem ki.
A krupié bejelenti:
– Ötvenezerrel emelkedik a tét.
Az ellenfelem fújtat dühében, majd fogja a lapjait, és
fanyalogva bedobja őket. Lélekben már örömtáncot lejtek.
Kerestem 134 000 dolcsit. Egy negyvenöt perces játéktól ez
nem is olyan rossz.
– Végeztem – szól mellettem a hölgy, majd biccent.
– Kösz a játékot. Nekem is mennem kell. – Adok a
krupiének egy nagylelkű borravalót zsetonban, majd fogom a
nyereményemet, és felállok.
– Jó éjszakát!
Elliot odalép hozzám, hogy segítsen a nyereménnyel.
– Mocskosul mázlista vagy te, öregem! – jegyzi meg.
ÉJFÉL ELŐTT FELSZÁLLUNK a gépre.

– Egy armagnacot kérek, Sara, köszönöm.
– Most bezzeg piálsz! – méltatlankodik Elliot.
– Mindannyian nyertünk – nyugtázza Mac. – Biztos ránk
ragadt a szerencséd, Christian.
– Erre iszom! – szól Ethan.
Elmosolyodom, és hátradőlök a puha bőrülésben. Igen.
A nyereményem jó előjel. Feltette a koronát erre a pompás
estére.
2011. JÚLIUS 24., VASÁRNAP
Megkezdjük a leszállást a Boeing Fieldre. A biztonsági

övemért nyúlok, és önkéntelenül elnevetem magam. Egész
nap hevedereket csatoltam ki-be.
Elliot, aki velem szemben ül, felkapja a fejét.
– Mi olyan vicces?
– Semmi. Csak meg akartam köszönni neked. A mai napot.
Fantasztikus volt.
Elliot a karórájára pillant.
– Tulajdonképpen az már tegnap volt.
– Remekül szórakoztam. Kiérdemelted a vőfélyi posztot.
Már csak a beszédedet kell megírnod. Nem kell hosszúnak
lennie.
Elliot elsápad.
– Ne is emlékeztess rá, öregem.
– Na igen. – Elkomorulok. – Még én sem írtam meg a
házassági fogadalmamat.
– A fenébe. Nem könnyű. – Elborzad. – De jövő héten
ilyenkor már túl leszel rajta. Házasember leszel.
– Ja. És ezen a gépen fogok ülni.
– Klassz. Hová viszed Anát?
– Európába. De meglepetés. Még sosem járt az Államokon
kívül.
– Ejha!
– Tudom. Azt hittem, hogy én soha, hogy én nem… én nem
tudok… – Elcsuklik a hangom, és hirtelen megrohamoznak az
érzéseim. Félelem, izgalom, szorongás és boldogság? Nem is
tudom, mindenesetre lehengerlő érzés.
A picsába! Megnősülök.
Elliot a homlokát ráncolja.
– De miért, öregem? Jóképű gyerek vagy. Néha ugyan egy
seggfej, de hé, csak azért, mert te vagy a világ ura, és
hatalmas a farkad. – Megrázza a fejét. – Sosem értettem, hogy
miért nem érdeklődtél Mia barátnői iránt. Mind beléd volt
zúgva. Esküszöm, azt hittem, hogy meleg vagy. – Vállat von.
Elmosolyodom, mert már tudom, hogy az egész család ezt
hitte.
– Csak az igazira vártam.
– Szerintem megtaláltad. – Megenyhül az arca, de élénkkék
szemében szomorkás sóvárgást látok.
– Szerintem is.
– Jól áll neked a szerelem – jegyzi meg Elliot, mire égnek
emelem a szememet, mert ez lehet a legnyálasabb dolog, amit
valaha is kiejtett a száján.
– Menjetek szobára, srácok – kiált fel Mac, és leszállunk a
kifutópályára.
– Sosem bocsátom meg neked, hogy több kilométeres
körzetben te vagy az egyetlen vőlegény, aki képes volt józan
maradni a saját nyavalyás legénybúcsúján.
Felnevetek.
– Hát, én már annak örülök, hogy nem egy lámpaoszlophoz
bilincselve végeztem, ádámkosztümben, valahol Vegasban.
– Ha én valaha is megnősülök, öregem, remélem, pontosan
így végződik a legénybúcsúm! – szögezi le Elliot.
– Ezt megjegyzem magamnak.
Elliot felröhög.
– Ébresszük fel Ethant.
TAYLOR AZ AUDI VOLÁNJA mögött ül, visszavisz minket Elliottal az

Escalába. Mac és Ethan némi hátbaveregetős búcsú után
taxiba szállt.
– Köszönjük az estét, Taylor – szólok előre, közben
elnyújtózom hátul. Elliot szemmel láthatóan máris
elszunyókált.
– Nagyon szívesen, uram. – Összenézünk a visszapillantó
tükörben, és a félhomály ellenére is látom a mosolyráncokat
a szeme körül. Előveszem a telefonomat a zakómból.
Nincs új üzenet.
– Hallott már Sawyer és Reynolds felől?
– Igen, uram – válaszolja Taylor. – Miss Steele és Miss
Kavanagh még nem ért haza.
Micsoda? Az órámra pillantok. Már majdnem hajnali egy
óra.
– Hol vannak? – Nagyot nyelek, és az ájult Elliotra sandítok.
– Egy klubban.
– Melyikben?
– A Trinityben.
– A Pioneer Square-en?
– Igen, uram.
– Vigyen oda.
Taylor újra a szemembe néz, ezúttal bizonytalanul.
– Maga szerint nem jó ötlet? – kérdem.
– Nem, uram.
Az ördögbe!
Számolj el tízig, Grey.
Emlékszem, eddig csak egyszer jártam klubban Anával,
méghozzá Portlandben, amikor a záróvizsgáit ünnepelte.
Úgy berúgott, hogy elájult.
A karomban.
A picsába!
– Sawyer és Reynolds mellette van, uram.
Ez igaz.
Képzeld magad a helyébe. Flynn is ezt mondta.
Ez Ana éjszakája. A barátnőivel.
Hagyd békén, Grey.
– Oké, menjünk vissza az Escalába.
– Igen, uram.
Remélem, jól döntöttem.
AMIKOR BEGÖRDÜLÜNK AZ Escala mélygarázsába, felrázom

Elliotot.
– Ébresztő, megjöttünk!
– Haza akarok menni. De ha szeretnél még egyszer
koccintani, részemről rendben. – Ki sem bírja nyitni a szemét.
– Taylor majd hazavisz, Elliot.
– Előbb szeretném felkísérni a lakásba, Mr. Grey – szól
Taylor.
– Oké. – Felsóhajtok, tudom, hogy még mindig tyúkanyó
üzemmódban van, és a biztonságom miatt aggódik. Leparkol
a lift mellett, és kiszáll a kocsiból.
Elliot résnyire nyitja a szemét.
– Én a kocsiban maradok – dünnyögi. Kézfogásra nyújtom a
kezemet, ő azonban erővel megragadja. – Menj a picsába a
hülye kézfogással – mordul fel, és mackósan magához ölel,
ami egyszerre ügyetlen és férfias és… jóleső.
– Összegyűröd az öltönyömet – figyelmeztetem, és különös
módon meghat a gesztus. Elliot elenged.
– Jó éjt, öcskös.
A térdére csapok.
– Még egyszer kösz. Nincs szükséged a holmidra?
– Péntek este úgyis jövök a próbavacsorára.
– Oké. Jó éjszakát, Lelliot.
Elvigyorodik, és behunyja a szemét.
TAYLOR FELKÍSÉR a lakásba.

– Ugye tudja, hogy nem kell ezt csinálnia, Taylor?
– Ez a munkám, uram. – Meredten néz előre.
– Fegyvert is visel?
Taylor rám pillant.
– Igen, uram.
Ki nem állhatom a lőfegyvereket; kíváncsi lennék, vajon
Kanadába is magával hozta-e a pisztolyát, és ha igen, hogyan
jutott át a biztonságiakon, habár nem biztos, hogy tudni
akartam a sötét részleteket.
Elfogadható tagadhatóság.
– Miért nem kéri meg Ryant, hogy vigye haza Elliotot?
Nyilván maga is elfáradt.
– Jól vagyok, Mr. Grey.
– Még egyszer köszönöm, hogy részt vett a mai nap
szervezésében.
Kedves mosoly jelenik meg az arcán.
– Örömmel tettem.
Kinyílik a lakás ajtaja, és belépek. Ryan már odabent vár
engem.
– Jó estét, Mr. Grey.
– Helló, Ryan! Minden rendben volt ma este?
– Igen, uram. Nincs semmi jelentenivalóm. Tehetek önért
valamit?
– Nem, köszönöm. Jó éjt! – Otthagyom a folyosón, és
imbolyogva belépek a konyhába. Kiveszek a hűtőből egy üveg
szénsavas ásványvizet, lecsavarom a tetejét, és inni kezdek,
közvetlenül a palackból.
Néma csend van a lakásban. Nem hallani mást, csak a hűtő
halk zümmögését és a távoli forgalom zaját. Üresnek tűnik a
hely.
Mert Ana nincs itt.
Visszhangzanak a lépteim a padlón, ahogy az ablakhoz
tántorgok. A hold már magasan jár, beragyogja a tiszta
éjszakai eget, és holnapra is olyan szép időt ígér, mint
amilyen a mai volt. Ana a közelben valahol ugyanezen hold
alatt jár. Hamarosan hazaér. Bizonyára. Nekidöntöm a
homlokomat az üvegnek. Hűs, de nem hideg. Hosszan
felsóhajtok, a leheletem homályos foltot hagy az üvegen.
A fenébe is!
Alig néhány órája láttam, és máris hiányzik.
Az isten szerelmére, Grey! Ez már kóros. Szedd össze
magad!
Életem legszebb napja volt a mai. Gondtalan. Kalandos.
Baráti.
Flynn büszke lenne rám. Emlékszem, amikor először
vitorláztunk a Grace-szel, Ana megkérdezte, hogy vannak-e
barátaim. Nos, végre elmondhatom, hogy vannak. Talán.
Nem értem, hogy miért vagyok mégis elcsüggedve; az
ismerős magány alattomosan hódítja vissza a pszichémet.
Felismerem az alkotóelemeit: az ürességet, a vágyakozást,
mintha hiányozna valami az életemből. Tizenéves korom óta
nem éreztem így.
A pokolba!
Már évek óta nem voltam magányos. Van családom, noha
tartom a karnyújtásnyi távolságot. És persze ott volt Elena, és
jól megvoltam saját magammal és az alávetettjeim
alkalmankénti társaságával.
Ám most, Ana nélkül, nem tudom, mihez kezdjek.
A hiánya lüktet – mint egy seb a lelkemen.
A csend már-már elviselhetetlen.
Azt hittem, a mai est zajos forgataga – a bárok, a klub, a
kaszinó – után jól fog esni a csend.
De nem.
Nyomasztónak hat, és mély melankóliába taszít.
A picsába vele!
A zongorához lépek, felemelem a fedelét, és leülök a
székre. Várok egy pillanatot, amíg összeszedem a
gondolataimat, majd a billentyűkre helyezem a kezem, és
élvezem az elefántcsont kijózanító tapintását. Játszani
kezdem az első darabot, ami eszembe jut; a Bach-Marcellót, és
hamarosan teljesen belefeledkezem a morózus dallamba,
mely tökéletesen illik a hangulatomhoz. Amikor másodjára
játszom, egy hangra leszek figyelmes.
– Sss…
Felnézek, és Ana ott áll a konyhapult mellett, enyhén
imbolyogva. Egyik kezében a pántos tűsarkúját lengeti, a
fején pedig egy műanyagnak kinéző tiara éktelenkedik,
hetykén félrecsapva. Fényes fekete ruhájára vállszalag került,
melyre a „Menyasszony” szót nyomtatták díszes, talpas
betűkkel. A mutatóujját a szájához emeli.
Kétségtelenül ő a legszebb nő széles e világon.
És mérhetetlenül örülök, hogy itthon van.
Mögötte Sawyer és Reynolds áll pókerarccal. Felállok a
zongoraszékről, és köszönetképpen biccentek nekik.
Elmosolyodnak és távoznak.
Ana megfordul, közben megbotlik a saját lábában, és
utánuk néz.
– Viszlát! – Szinte kiabál, és széles karmozdulattal integet
nekik.
Nyilvánvalóan becsiccsentett.
Visszafordul hozzám, és rám villantja a legnagyobb,
legmelegebb, legrészegebb mosolyt, majd odabotladozik
hozzám.
– Mr. Christian Grey!
Elkapom, mielőtt elzuhanna, a karomba veszem, ő pedig
ködös, de örömteli pillantással néz fel rám. Az arca manna a
lelkemnek.
– Miss Anastasia Steele. Mennyire örülök, hogy látom! Jól
szórakoztál?
– Naná!
– Könyörgök, mondd, hogy azért ettél is valamit!
– Ettem! Ételt, amit megettem. – Elejti a cipőjét, koppannak
a padlón, Ana pedig a nyakamba csimpaszkodik.
– Megigazíthatom a koronádat? – Megpróbálom visszatenni
rá a tiarát.
– Azt már rég megigazítottad – motyogja.
Mi van?
– Neked van a legszebb szád a világon. – Reszketegen
végighúzza az ujját az ajkamon.
– Tényleg?
– Hm… igen. Mindenféléket csinál velem a szád.
– Szeretek mindenféléket csinálni veled.
– Csináljuk most rögtön? – Felemeli ködös tekintetét a
számról a szememre.
– Bármennyire csábítóan hangzik is, jelenleg nem tartom jó
ötletnek.
Meginog, mire magamhoz szorítom.
– Táncolj velem – dünnyögi, és rám vigyorog. Végigcsúszik
a keze a zakóm hajtókáján, és közelebb ránt magához, majd
hozzám dörgölőzik.
– Ágyban lenne a helyed.
– Táncolni akarok… veled – suttogja, és felkínálja az ajkát.
– Ana – figyelmeztetem, és a legszívesebben ágyba vinném,
de túlságosan élvezem, hogy a karomban tarthatom, és
tetszik, ahogy kérlel azzal a hatalmas, kék szemével. – Oké.
Mire szeretnél táncolni? – Ma nagylelkű hangulatban vagyok.
– Zenééére!
Felnevetek, kicsit fáradtan, és a konyhapulthoz lépek
Anával, majd fogom a távirányítót, és elindítom a zenét.
A hangszórókból a „Bodyrock” ömlik Mobytól. Ez az egyik
kedvencem még zsenge ifjúkoromból, de jelenleg túl vadnak
tartom. Léptetek, és megszólal Nina Simone „My Baby Just
Cares for Me” dala.
– Jó lesz? – nyugtázom Ana részeg mosolyát.
– Aha. – Olyan lelkesedéssel dobja hátra a fejét és a karjait,
hogy kis híján kibukfencezik a karomból.
– A francba. Ana! – Örülök, hogy a derekát fogom,
különben már a padlón fetrengene. Topogni kezd egy
helyben, és már kezdem azt hinni, hogy mindjárt elájul,
amikor rájövök, hogy csak táncolni próbál.
Hűha!
Szorosabbra fonom körülötte a karomat. Még sosem
táncoltam olyan részeg nővel, mint Ana. Összevissza dobálja
a tagjait, és ritmus nélkül forog.
Egy élmény ez a tánc.
Megpróbálom kézen fogni és körbelejteni vele a szobán,
mintha táncolnánk – bár ezt inkább dzsiggnek nevezném –,
de nem teljes a siker. Felkavaró látvány.
Anna hirtelen megáll, és a fejéhez kapja a kezét.
– Jaj nekem! Forog velem a szoba.
Csak ezt ne!
– Szerintem le kéne dőlnöd.
Rám sandít az ujjai mögül.
– Miért? Mit akarsz csinálni?
Most flörtöl vagy komolyan kérdi?
– Hagylak aludni – válaszolom rezzenéstelen arccal.
Megfejthetetlenül grimaszol, amit csalódottságként
értelmezek, de azért megfogom a kezét, és visszavezetem a
konyhapulthoz. Leveszek egy poharat a polcról, és töltök neki
egy kis vizet.
– Idd meg! – Odanyújtom neki, ő pedig engedelmeskedik. –
Az utolsó cseppig.
Rám sandít, és hunyorog – gyanítom, hogy fókuszálni
próbál.
– Csináltál már ilyet?
– Igen. Veled. Amikor legutóbb berúgtál.
Felhajtja a vizet, majd megtörli a száját a kézfejével.
– Most meg fogsz dugni?
– Nem. Ma este nem.
– Gyere. – Bevezetem a hálószobába, felkapcsolom az ágy
melletti lámpákat, és leültetem Anát az ágyra. – Nem vagy
rosszul?
– Nem! – méltatlankodik nagy hévvel.
Ennek örülök.
– Ki akarsz menni a mosdóba?
– Nem!
– Fordulj meg! – utasítom.
Sandán rám mosolyog, és leveszem a fejéről a tiarát.
– Fordulj meg, hadd húzzam le a cipzárt. – Leemelem róla a
nevetséges vállszalagot.
– Olyan jó vagy hozzám. – A mellemre teszi a kezét, és
széttárja az ujjait.
– Elég ebből. Megfordulni! Nem mondom még egyszer.
Elvigyorodik.
– Megvagy…
Ó, bébi!
Megfogom a vállánál fogva, és gyengéden megfordítom,
hogy ki tudjam cipzározni a ruháját. Könnyedén lehullik róla
a lába köré. Csipkés fekete melltartót, fekete bugyit és fehér
harisnyát visel. Kikapcsolom a melltartóját, a teste a
testemhez simul, miközben lehámozom a melltartó pántját a
karjairól. Hozzám dörgöli a seggét, majd hátranyúl, és a
kezébe veszi egyre érdeklődőbb farkamat.
Ana!
Egy pillanatra átadom magam a tiszta gyönyörnek, és
előretolom a csípőmet, ahogy Ana masszírozni kezdi kemény
farkamat.
Igen!
Elejtem a melltartót, majd félresöpröm a haját, és
végigcsókolom a nyaka ívét.
– Hagyd abba! – suttogom.
Ő azonban tovább masszíroz. Felnyögök, és elhátrálok tőle.
Letérdelek, és lehúzom a harisnyát – ami, gyanítom, a
vállszalag és a tiara tartozéka – és a bugyit a lábáról, és csókot
nyomok a fenekére.
– Lépj ki belőle. – Úgy tesz, én pedig elveszem a lába alól az
alsóneműjét és a ruháját, majd visszahajtom a takarót. –
Ágyba!
Ana megfordul.
– De csak veled – mondja kihívó mosollyal. Meztelen és
gyönyörű és kacér és csábító.
És seggrészeg.
– Gyerünk az ágyba. Mindjárt jövök.
Meginog, leül, majd eldől az ágyon, én pedig felemelem a
lábát a matracra, és betakargatom.
– Meg fogsz büntetni? – kérdi álmatagon.
– Megbüntetni?
– Amiért így berúgtam. Egy büntetőkefélés. Azt tehetsz
velem, amit csak akarsz – suttogja, és kinyújtja a kezét.
Édes istenem!
Milliónyi erotikus gondolat villan fel a fejemben, és
minden akaraterőmre szükségem van, hogy odahajoljak,
gyengéd csókot adjak a homlokára, majd otthagyjam.
A gardróbban, ami telis-tele van a korábbi shoppingolás
gyümölcsével, a szennyeskosárba teszem a ruháit, majd
kibújok az öltönyből és az ingből.
Pizsamagatyát és pólót húzok, és átmegyek a fürdőszobába.
Amíg fogat mosok, belegondolok, hogy mi mindent tudnék
csinálni a részeg Anával. Büntetésre vágyik? A gondolataim
cseppet sem csillapítják az erekciómat.
– Te perverz állat – közlöm a tükörképemmel.
Lekapcsolom a villanyt, és visszamegyek a hálószobába.
Ahogy sejtettem, Ana időközben álomba zuhant, a haja
szétterül a párnán. Gyönyörű látvány. Bemászom mellé az
ágyba, és az oldalamra fordulok, hogy nézhessem álmában.
Pokoli másnapos lesz reggel.
Odahajolok hozzá, és belecsókolok a hajába.
– Szeretlek, Anastasia – suttogom, majd a hátamra fekszem,
és a mennyezetet bámulom. Meglep, hogy nem haragszom rá.
Sőt elbűvölőnek és viccesnek találtam.
Talán kezdek felnőni. Ideje volt.
Legalábbis remélem. Jövő héten ilyenkor már nős férfi
leszek.
2011. JÚLIUS 26., KEDD
Beszéltem Troy Whelannel, a bankárommal. Nyitottam egy

közös számlát magamnak és Anának, ami attól a pillanattól
él, amint Ana Mrs. Anastasia Grey lesz. Nem tudom, mire
használhatná – de ha bármi történne velem… Egek! Ha bármi
történne vele…
Megszólal a telefon, felriaszt a sötét gondolataimból.
– Mr. Grey, az édesanyja van a vonalban – közli Andrea.
Hangtalanul felnyögök.
– Kapcsolja.
– Máris, kapcsolom, uram.
– Grace?
– Drágám! Hogy vagy?
– Jól. Mi a baj?
– Mindig olyan lényegre törő vagy. Csak hallani akartam a
hangodat. Manapság többet beszélek Anával, mint veled.
– Nos, jól vagyok. Még élek. Még nősülni készülök. Nagyon
hálás vagyok neked az eddigiekért. Van valami, amiben
segíthetek?
Felsóhajt.
– Nincs, drágám. Már alig várom a próbavacsorát, és hogy
Ana nálunk aludjon az esküvő előtti éjszakán. És persze azt is,
hogy megismerkedjem az anyjával és a mostohaapjával.
Örülök, hogy találkozunk velük a nagy nap előtt. Jó
viszonyban vannak az apjával?
– Rayjel? Szerintem igen. De nem tudom biztosan, erről
Anát kell megkérdezned.
– Úgy lesz. Örülök, hogy a mostohaapja nálad száll meg.
Nem az én ötletem volt.
– Ana bízik benne, hogy összebarátkozunk. – Az igazat
megvallva Raymond Steele egy kicsit megrémít.
Grace hallgat egy sort.
– Bizonyára úgy lesz. Megvan a papír a polgári
házasságkötésről? – kérdi.
Felhorkanok.
– Hát persze hogy megvan! Múlt héten elmentünk érte.
– Nászút?
– Mindent elterveztünk.
– És az öltönyöd?
A szememet forgatom.
– Ma megérkezett. A méret is jó.
– Gyűrűk?
Gyűrűk?
A picsába!
A gyűrűk!
Hogy a pokolba feledkezhettem meg a gyűrűkről?
– Kézben tartva – dünnyögöm, és felnevetek, mert Anával
mindketten megfeledkeztünk a gyűrűkről.
– Mi olyan mulatságos?
– Semmi, anya. Van még valami?
– Elfelejtetted a gyűrűket, ugye?
Felsóhajtok. Lebuktam.
– Honnan tudtad?
– Az anyád vagyok… és anyának szólítottál. Ritkán csinálsz
ilyet. – Megnyugtatóan hat rám a hangjából áradó derű és
melegség.
– Milyen figyelmes, dr. Grey!
Anyám felnevet.
– Jaj, drágám, úgy szeretlek! Ha még nincsenek gyűrűk,
mielőbb szerezd be őket. Itt minden más rendben van;
holnap felállítják a pavilont, aztán jöhet a díszítés.
– Kösz, anya. Mindent köszönök.
– Viszlát pénteken! – Leteszi, én pedig kibámulok Seattle-re,
és mérhetetlenül hálás vagyok dr. Grace Trevelyan-Greyért.
Az anyámért.
Felhívom Anát.
– Anastasia Steele. – Szórakozott a hangja.
– Elfelejtettük a gyűrűket.
– Gyűrűk? Ó! A gyűrűk!
Felnevetek, mert ugyanaz a reakciója, mint nekem, és
szinte látom magam előtt, ahogy elkerekedik a szeme a
döbbenettől.
– Ugye? Hogy felejthettük el?
– Anyám mindig azt mondja, hogy az ördög a részletekben
lakozik – mondja Ana.
– És milyen igaza van. Milyen gyűrűt szeretnél?
– Ó… hát…
– Arra gondoltam, esetleg lehetne platina, hogy menjen az
eljegyzési gyűrűdhöz?
– Christian, az igazán… nos… ööö… több mint tökéletes. –
Alig hallható a hangja.
Elmosolyodom.
– Akkor veszek két egymáshoz illőt.
Ana felhördül.
– Te is viselni fogod?
– Miért ne tenném? – Meglep a kérdés.
– Nem is tudom. Örülök, ha viselnéd.
– A tiéd vagyok, Ana. Azt akarom, hogy az egész világ tudja.
– Ezt örömmel hallom.
– Mostanra már igazán tudhatnád.
– Tudom is – suttogja. – De még mindig elérzékenyülök, ha
a te szádból hallom.
– Elérzékenyülsz?
Kuncog.
– Igen. El ám.
– Fájdalmasnak hangzik.
– Dehogy. Épp ellenkezőleg.
Melegség tölt el. Néha komolyan le tud nyűgözni. Nagyot
nyelek, igyekszem visszafogni magam.
– Akkor jobb lesz, ha intézkedem.
– Bizony!
– Még ütközünk, bébi.
– Még ütközünk, Christian. Szeretlek.
Hagyom, hogy a szavak a szívemig hatoljanak.
Szeret engem.
– Letennéd végre? – kérdi.
– Nem.
Felnevet.
– Mennem kell. Találkozóm van, és ugye a főnököm
főnökének a főnöke… szóval tudod.
– Aha. Ritka nagy seggfej tud lenni.
– Az… néha viszont ő a legjobb fej.
Ana portréjára bámulok az irodafalon; szégyenlős,
incselkedő mosolya egyenesen nekem szól. Testem-lelkem
belesajdul. Ez lehet a legédesebb dolog, amit valaha is
mondott nekem.
– Este találkozunk – mondja, majd megszakad a vonal,
mielőtt válaszolhatnék.
Anastasia Steele, te vagy a leglefegyverzőbb nő, akit
ismerek. Elnézem a fotóját, megemésztem a szavait, és érzem,
hogy a mosolyom beragyogna egy sötét és lélektelen éjszakát.
Eszembe jut valami, és felhívom az Astoria ékszerházat.
Nemcsak gyűrűkre lesz szükségem, hanem egy esküvői
ajándékra is a leendő feleségemnek.
A MEGBESZÉLÉS WELCHCSEL nem vezet eredményre: még mindig
semmi az elkövetőről, lassan kezdem azt hinni, hogy a
szabotázs csupán a túlfűtött elmém agyszüleménye. Welch
csapata a GEH által felvásárolt összes vállalat volt
alkalmazottait átvizsgálta, hátha találnak valamit, de ezt
egyszer már végigcsináltuk, és szerintem ez csak elkeseredett
kapkodás. Egyedül Hyde és Woods volt potenciális
gyanúsított, Hyde-ot azonban kihúztuk, mert Floridában
tartózkodik a kirúgása óta, arra pedig egyelőre semmi
bizonyíték, hogy Woodsnak bármi köze lenne a gép
lezuhanásához.
– Tudom, milyen kimerítő ez, Grey – szól Welch, a hangja
érces, mint mindig. – Különösen odafigyelünk a Gulfstreamre.
– Talán túlreagáltuk azt a légügyis jelentést.
– Nem. Egyáltalán nem. A biztonsága a tét. Csak türelmesen
ki kell várnunk a közlekedésbiztonságiak jelentését.
Bármelyik nap megérkezhet.
– Amint megérkezik… – Félbehagytam a mondatot.
– Igenis, uram.
– Addig is, kérem, legyen folyamatos kapcsolatban
Taylorral. Velünk tart a nászutunkon, hogy gondoskodjon a
biztonságunkról.
– Úgy lesz. És még egyszer gratulálok.
Biccentéssel nyugtázom.
– Oké. Mára ennyi. Köszönöm, hogy eljött.
Welch feláll, és kezet rázunk.
AZ ASZTALOMNÁL RÁNÉZEK az e-mailjeimre.
Feladó: Dr. John Flynn

Tárgy: Továbbítva: Christian Greynek
Dátum: 2011. július 26. 14:53
Christian!
Az alábbi levelet kaptam Leila Williamstől. Megbeszélhetjük
csütörtökön, amikor találkozunk.
JF
Feladó: Leila Williams

Tárgy: Christian Greynek
Dátum: 2011. július 26. 6:32 EST
Címzett: Dr. John Flynn
Drága John!
Hálásan köszönöm a támogatásodat. El sem tudom
mondani, hogy milyen sokat jelentett nekem. A szüleim
visszafogadtak a családba. Bele sem merek gondolni,
mennyire figyelmes ez részükről, hiszen annyi bánatot
okoztam nekik. Jövő hónapban lezárul a válási procedúra.
Legalább végre a saját életemet élhetem.
Egyedül azt sajnálom, hogy nem tudom személyesen

megköszönni Mr. Greynek. Kérlek, továbbítsd neki ezt az
üzenetet. Nagyon szeretném személyesen kifejezni a
hálámat. Szörnyű fordulatot vett volna az életem, ha nem
lép közbe veled együtt.
Köszönettel:
Leila
Arról szó sem lehet! Leila az utolsó ember a földön, akit látni
akarok. Mindenesetre örülök, hogy rendet tett az életében, és
jó úton jár, és el fog válni attól a csótánytól, akihez
hozzáment. Kitörlöm az e-mailt, és elhatározom, hogy többet
gondolni sem fogok rá.
Kiszólok Andreának. Kávéra van szükségem. Sürgősen.
KÉSŐRE JÁR. A NAP MÁR LEBUKOTT, és az üres képernyőt bámulom

a dolgozószobámban.
A fogadalmam.
Sokkal nehezebb megírni, mint hittem. Mindent, amit
leírok, fel kell olvasnom a család és a barátaink előtt, és
keresem a szavakat, amelyekkel kifejezhetném, amit Ana
iránt érzek, hogy mennyire lelkesít a gondolat, hogy
megosztjuk egymással az életünket, és hogy milyen
szerencsésnek érzem magam, amiért pont engem választott.
Az istenit. Ez túl nehéz!
Eszembe jut, amikor ma kora este Ana és én találkoztunk
Gia Matteóval. Gia ki akarta kérni a véleményünket a
felújítással kapcsolatos ötleteiről. Merészet álmodott: nekem
tetszik a megközelítés, de nem tudom, hogy Ana is egyetért-e
velem. Majd kiderül, amikor végre megkapjuk Gia terveit.
Szerencsére rövid volt a találkozó. És Gia csak egyszer ért
hozzám.
Azóta a fogadalmamon agonizálok, Ana pedig Alondra
Gutierrezzel tárgyal telefonon. Mindketten fáradhatatlanul
dolgoznak az esküvő szervezésén.
Remélem, minden olyan lesz, amilyennek Ana
megálmodta. És őszintén szólva, ha Ana boldog, én is boldog
leszek.
De leginkább azt akarom, hogy biztonságban legyen.
Ana nélkül elviselhetetlen lenne az élet.
Nem kívánt képsorok villannak fel a fejemben: Ana, ahogy
fegyvert fognak rá a régi lakásában; Ana, Ros helyén, a
Charlie Tangón, zuhanás közben; Ana sápadtan és
mozdulatlanul egy mocskos, valaha-zöld szőnyegen…
Elég, Grey! Elég!
Uralkodnom kell a morbid gondolataimon.
Koncentrálj, Grey! Arra összpontosíts, ahol lenni akarsz.
Anával.
Az egész világot neki akarom adni.
Visszafordulok a képernyőhöz, és gépelni kezdek.
AMIKOR BELÉPEK a könyvtárba, Ana felnéz, a mosolya édes, de

fáradt. Egy kéziratot olvas.
– Szia.
– Szia – válaszolja.
Leülök mellé a karosszékbe, és széttárom a karomat. Nem
habozik; kinyújtja a lábát, odahúzódik mellém kéziratostul, és
az ölembe mászik. A karomba veszem, megcsókolom a feje
búbját, és beszívom az illatát. Mennyei. Ana halkan,
elégedetten felsóhajt.
Olyan jó érzés a karomban tartani.
Gyógyír a lelkemnek.
Az én Anám.
Kényelmes, jóleső hallgatásba burkolózunk. Három
hónappal ezelőtt még el sem tudtam képzelni az ilyesmit.
Nem is. Két hónapja sem. Úgy megváltoztam, hogy alig
ismerek magamra. A korábbi kétség és félelem lehámlik
rólam. Ana biztonságban van a karomban.
Én pedig… vele.
2011. JÚLIUS 28., CSÜTÖRTÖK
A megbeszélés a vezető menedzsmenttel jól alakult; mindenki

tudja, hogy mi a részlege dolga, és hogy mi a következő
tennivalója. Biztos kezekben hagyom a vállalatot – persze
ebben egy pillanatig sem kételkedtem. De hogy őszinte
legyek, még mindig ideges vagyok. Ez lesz az első alkalom,
hogy pár napnál több szabadságot veszek ki. Mielőtt
elhagyják a konferenciatermet, mindenki kezet fog velem, és
minden jót kíván.
– Holnap még itt leszek – emlékeztetem Marcót.
– Megérdemled a pihenést, Christian – válaszolja. – Élvezd
a nászutadat!
– Köszönöm.
Kifújom a levegőt, és beletúrok a hajamba. Mi az ördögért
aggodalmaskodom ennyit? Amikor már mindenki elment, Ros
odasompolyog hozzám.
– A ház. A tiéd.
– Elintézve?
– Aláírva, lepecsételve.
– Remek. Köszönöm, hogy segítettél. A kulcsok?
– Már úton vannak.
– A bátyámnak fogom adni őket. Ő felügyeli a felújítási
munkálatokat.
Elkerekedik a szeme.
– Még fel is újíttatod? Jó nagy fába vágtad a fejszéd,
Christian. Éppen ideje, hogy elmenj kikapcsolódni.
– Tudod, mit? Felkészültem, és már alig várom.
– Hová mentek?
– Megfogadtam a tanácsodat. Európába.
Felragyog az arca.
– Gwennel már alig várjuk a szombatot.
– Én annak fogok örülni, ha végre túl leszek rajta. –
Feszülten elmosolyodom.
– Christian! – Mélységes döbbenet ül a szemében. – Élvezd
ki a nagy napot!
– Nekem az a fontos, hogy Ana élvezze.
Ros egyből megenyhül.
– Te aztán fülig beleszerettél.
Felnevetek, mert még sosem tett ilyen személyes
megjegyzést.
– Most rajtakaptál.
Elmosolyodik, csupa melegség a szeme. Jól áll neki ez a
hangulat.
– Úgy biztos, hogy élvezni tudom a nászutamat, ha tudom,
hogy a te kezedben van a gyeplő, és zavartalanul forognak a
GEH fogaskerekei az irányításod alatt.
Felvillannak a fogai.
– Ne izgulj már annyit! Csak Európába mész, nem a
Marsra. Ha szükségem lesz rád, hívlak.
– Kösz, Ros.
– Most pedig, ha megbocsátasz, ideje fejest ugranom a
munkába.
Félreállok, és Ros kivonul mellettem. Ebben a pillanatban
mérhetetlenül hálás vagyok, amiért a csapatom tagja.
– ÚGY FESTESZ, mint egy sarokba szorított oroszlán, Christian.

Mi a baj? – kérdi Flynn. A székében ül, és a tőle megszokott
orvosi szenvtelenséggel figyel engem, miközben fel-alá
járkálok az irodájában, és valóságos ösvényt taposok a vastag
szőnyegbe. Megtorpanok a kérdés hallatán, kipillantok az
ablakon, és észreveszem Taylort, aki a kocsi mellett
várakozik. Tükrös pilótaszemüvege mögül figyeli az utcát.
– Idegesség? – találgatok, majd visszatérek a kanapéhoz, és
leülök.
– Ez teljesen érthető, tekintve, hogy pár nap múlva
megházasodsz.
– Az lenne?
– Hát persze hogy az. Természetes, hogy ilyen helyzetben
ideges vagy. Most nyilvánosan felvállalod, hogy milyen sokat
jelent neked Anastasia. Komolyabbra fordul a kapcsolatotok.
Igen. Valóban.
– De olyan sokáig tartott, mire eljutottunk erre a pontra,
hogy még a gyűrűkről is megfeledkeztünk. – Elkeseredetten
felemelem a kezem. – Mégis mit mond ez rólunk?
– Hogy mindketten elfoglaltak vagytok? – veti fel
békülékeny hangon.
Ez a megjegyzés azonban cseppet sem segít.
– Mindenki csak azt hajtogatja, hogy érezzem jól magam. –
Összevonom a szemöldökömet. Flynn elgondolkodik, de nem
szól semmit, azt várja, hogy pontosítsak.
– Csak azt akarom, hogy legyen már vége!
– Biztos? Egészen biztos vagy abban, hogy végig akarod
csinálni?
Micsoda? Úgy meresztgetem a szememet, mintha második
feje nőtt volna a doktornak.
– Az esküvőt? Még szép, hogy akarom!
– Gondoltam.
– Akkor miért céloztál arra, hogy kételyeim támadtak? –
csattanok fel.
– Christian, én csak a nyugtalanságod forrását próbálom
feltárni.
– Csak azt akarom, hogy vége legyen. – Kimerült vagyok.
Flynn azonban hallgat, higgadt, kimért tekintettel figyel
engem, miközben arra várok, hogy előrukkoljon valami bölcs
meglátással. Amikor nem teszi, rájövök, hogy csak próbára
akar tenni.
Az istenit!
– Olyan sokáig tartott. A türelem nem az erősségem –
dünnyögöm.
– Csak néhány hét volt az egész, ez igazán nem olyan
hosszú idő.
Felsóhajtok, és próbálom összeszedni a gondolataimat.
– Remélem, Ana nem gondolja meg magát.
– Szerintem ezen a ponton nagyon kicsi az esélye, hogy
meggondolná magát. Miért tenné? Szeret téged. – Flynn a
szemembe néz.
Szótlanul bámulok rá, képtelen vagyok szavakba önteni,
amit mondani szeretnék. Bosszantó érzés.
– Csak meg akarsz házasodni – segít Flynn.
– Igen! Azután Ana már az enyém. És meg tudom védeni.
Rendesen.
– Vagy úgy! – Flynn biccent, és halkan felsóhajt. – Tehát
nem pusztán idegességről van itt szó, Christian. Mondd el,
kérlek.
Tálalj ki, Grey!
Nagyot nyelek, és felszínre hozom a lelkem mélyéről a
legsötétebb félelmeimet.
– Elviselhetetlen lenne nélküle az élet. – Alig hallom a saját
hangomat, amikor hozzáteszem: – Szörnyű, morbid
gondolatok gyötörnek.
A doktor bólint, a szájához emeli a kezét, és rádöbbenek,
hogy egész idő alatt arra várt, hogy ezt kimondjam.
– Akarsz beszélni róluk? – kérdi.
– Nem. – Ha szavakba önteném, azzal valóssá tenném őket.
– Miért nem?
Megrázom a fejem, kiszolgáltatottnak – sebezhetőnek –
érzem magam, mintha meztelenül állnék egy kopár sziklán,
kitéve az elemeknek.
John megdörzsöli az állát.
– Christian, teljesen érthetőek a félelmeid. De ezek egy
bántalmazott, elhanyagolt gyerek félelmei, akit a halálával
sorsára hagyott az anyja.
Behunyom a szememet, és látom magam előtt a narkós
kurvát holtan heverni a földön.
De az arca Anáé.
A picsába!
– Már felnőtt ember vagy. Méghozzá meglehetősen sikeres
– folytatja John. – Egyikünknek sincs garantálva semmi az
életben, de elenyésző az esélye annak, hogy bármi történjen
Anával, különösen azok után, amiket érte tettél.
Kinyitom a szememet, és Flynnre bámulok, aki még mindig
vár tőlem valamit.
– Jobban féltem Anát, mint a saját testi épségemet –
suttogom.
Megenyhül az arca.
– Megértem, Christian. Szereted őt. De neked most
kontextusba kell helyezned ezt a félelmet, és uralkodnod kell
fölötte. Mert irracionális. És a szíved mélyén ezt már te is
tudod.
Hosszan kifújom a levegőt.
– Igen. Tudom.
A doktor a homlokát ráncolja, majd az ölébe pillant.
– Egyvalamire azért szeretnélek figyelmeztetni. – Felnéz
rám, hogy figyelek-e. – Nem akarom, hogy szabotáld a saját
boldogságodat, Christian.
– Tessék?
– Tudom, úgy érzed, hogy nem érdemled meg, és ez
viszonylag új számodra, de muszáj ápolnod és megbecsülnöd.
Mi a fenére akar kilyukadni?
– Tudom – próbálom megnyugtatni a doktort. – De akkor is
nyugtalanít.
– Megértem. Csak próbálj meg odafigyelni.
Bólintok.
– Megvannak az eszközeid arra, hogy felülkerekedj a
szorongásodon. Használd őket. Szabadítsd fel a racionális
elmédet.
Oké. Oké.
Kezdem unni ezt a prédikációt, már nem először hallom.
– Lépjünk tovább.
A doktor szája elvékonyodik.
– Biztos, hogy ezt akarod?
– Igen.
Témát vált.
– Ami a szabotázst illeti, van már valami hír a szabotőrről?
– Semmi! – köpöm ki a szót. Bárcsak rendes válasszal
tudnék szolgálni! – Kezdem azt hinni, hogy túlreagáltam.
– Nem ez lenne az első alkalom.
Félmosolyra húzódik a szám.
– Ana is ezt mondta.
– Jól ismer téged.
– Nagyon is. Jobban, mint bárki más. Rajtad kívül.
– Ez igazán hízelgő, Christian. Biztos vagyok benne, hogy
sokkal jobban ismer, mint én. Megválogatjuk, hogy kinek mit
mutatunk meg magunkból. Részben ez tesz minket emberré.
Szerintem ő már ismeri a legjobb és a legrosszabb oldaladat.
Ez igaz.
– Ki is hozza belőlem a legjobbat és a legrosszabbat.
– Ha igazán akarod, a legjobbra tudsz koncentrálni. Ne
rágódj a rossz dolgokon, légy figyelmesebb önmagaddal!
Használd fel, amit itt tanultál – jelenti ki.
– Megpróbálom.
– Ne csak próbáld. Csináld! Rendkívül talpraesett vagy,
Christian. – Keresztbe teszi a lábát, majd folytatja. – Hogy
alakul a kapcsolatod a szüleiddel?
– Egyre jobban. – Beszámolok neki a legutóbbi
beszélgetésemről Grace-szel.
– Ez kitűnően hangzik. Apáddal mi a helyzet?
– A váratlan bocsánatkérés óta nincs semmi új.
– Jól van. – Elhallgat egy pillanatra. – Megkaptad az e-mailt,
amit továbbítottam Leilától?
– Meg. Nem akarom látni.
– Valószínűleg így a legjobb. Tudatom vele.
– Köszönöm.
Elmosolyodik.
– Tudod, lehet, hogy te nem várod az esküvődet, de a
feleségem már alig fér a bőrébe.
Felnevetek.
– Hozzuk a fiúkat is. Remélem, bombabiztos az esküvői
helyszín.
– Úgy tudom, Ros, az operatív igazgatóm is elhozza a
gyerekeit.
– Beszéltetek már Anával gyerekekről?
– Csak nagy vonalakban. Még éveink vannak, mire
relevánssá válik a téma. Mindketten fiatalok vagyunk. Sőt
néha elfelejtem, hogy Ana mennyire fiatal is valójában.
Mégis én viselkedem morcos tiniként.
– Mindketten azok vagytok. – Felpillant a faliórára a hátam
mögött. – Szerintem végeztünk, hacsak nincs valami más,
amiről beszélni szeretnél. Egy ideig nem találkozunk
hivatalos minőségben.
– Jól vagyok. Kösz, hogy meghallgattál.
– Ez a munkám. Ne feledd. Ne rágódj a rossz dolgokon. A jó
dolgokra összpontosíts.
Biccentek, és felállok.
– És hadd adjak egy személyes jótanácsot – szól John. –
Boldog feleség, boldog élet. Nekem elhiheted.
Felnevetek, mire elvigyorodik.
– Örülök, hogy nevetni látlak, Christian.
EGYMÁST BÁMULJUK ANÁVAL. Ágyban fekszünk… a saját

ágyunkban, az orrunk összeér, kielégültünk, és még egyikünk
sem álmos.
– Ez finom volt – suttogja Ana.
Összehúzom a szememet.
– Már megint ez a szó.
Elmosolyodik, és végigsimítom az arcát. Lehervad a
mosolya.
– Mi a baj? – kérdem, mert elkapja a tekintetét. – Ana?
Újra a szemembe néz, átható pillantása szinte megbénít.
– Ugye nem sietjük el túlságosan a dolgot? – kérdi hadarva,
a hangja kifulladt, és halk.
Hirtelen minden idegszálam remegni kezd.
Mi a kurva istenre akar ezzel kilyukadni?
– Dehogy! Miért gondolod?
– Csak mert most olyan boldog vagyok, nem is tudom, hogy
lehetnék-e még ennél is boldogabb. Nem akarom, hogy bármi
megváltozzon.
Megkönnyebbülten behunyom a szememet. Az arcomra
teszi a kezét.
– Te is boldog vagy? – kérdi.
Ránézek, és a legmélyebb őszinteséggel válaszolok, amire
csak képes vagyok:
– Hát persze hogy boldog vagyok! El sem tudod képzelni,
hogy mennyire megszépítetted az életemet. De sokkal
boldogabb leszek, amint összeházasodunk.
– Ideges vagy. Látom a szemedben. – Megcirógatja az
államat.
– Csak alig várom, hogy végre az enyém legyél.
– A tiéd vagyok – duruzsolja, és önkéntelenül
elmosolyodom a szavai hallatán.
Az enyém.
Folytatom:
– Ráadásul el kell viselnem két teljes napi erőltetett
bájcsevegést.
Felkuncog.
– Na igen. Ez igaz.
– Már alig várom, hogy elvihesselek innen.
– Én is. Hová megyünk?
– Meglepetés.
– Szeretem a meglepetéseket.
– Én meg téged szeretlek.
– Én is szeretlek, Christian. – Előrehajol, és csókot lehel az
orrom hegyére.
– Álmos vagy? – kérdem.
– Nem.
Helyes.
– Én sem. Még nem végeztem veled.
Elliot meghúzza a Macallant. Alig múlt éjfél, a kanapémon

terpeszkedik, a lábát feltette, a lehető legtöbb helyet foglalja
el. Fingja sincs az illemről.
– Príma ez a skót whisky, öregem!
– Még szép. – Hiszen méregdrága.
– Na, mit kaptál tőle? – kérdi. Előveszem a zsebemből a
türkizkék Tiffany dobozt, amiben az Anától kapott esküvői
ajándékom lapul. Most nyitom ki másodjára, és szemügyre
veszem a platina mandzsettagombokat, amelyekbe díszes C
betűt gravíroztak, mely összefonódik egy A betűvel. Még
sosem vett nekem ilyesmit, imádom. Holnap ez lesz rajtam,
amikor összeházasodunk.
Átnyújtom Elliotnak, aki elismerően bólint.
– Helyes kis bizsu.
– Az. Tökéletes.
– Későre jár, öcskös. – Ásít egyet. – Szunyálnunk kéne. Ha
esetleg elfelejtetted volna, reggel meggyűrűznek téged.
– Kéne. – Az armagnac átmelegíti a szájpadlásomat, majd
lecsúszik a torkomon. – Furcsa lesz egyedül aludni.
Sose hittem, hogy egyszer ilyet mondok.
– Egész jól sikerült ez az este – nyugtázza Elliot, mint aki
meg sem hallott. – Csípem Ana szüleit. Bob hallgatag fickó. De
ha jobban belegondolok, Ana apja is az.
– Mindketten szűkszavúak. – Felvonom a szemöldökömet. –
Carlának egy bizonyos típus jön be.
Elliot felnevet.
– Mindig a hallgatag pasik. Mint te, nagyágyú. – Megemeli a
poharát, és rám vigyorog.
Menj a picsába, Elliot! Összevonom a szemöldökömet.
– Mint én? Sejtelmem sincs, hogy mire célzol ezzel, és nem
is akarom tudni. Az anyósomról beszélsz, az ég szerelmére!
– Nem is tudom. Ana anyja jó bőr. El tudnám képzelni
magam egy idősebb nővel.
Erről beszélni sem akarok Elliottal!
– Öreg! Na és Kavanagh?
Felvillant egy mafla vigyort, és szerintem csak viccelt.
– Lefogadom, hogy örülsz, hogy a szülők összemelegedtek.
– Biztonságosabb vizekre evez. – Ráadásul Ray is Mariners-
rajongó, úgyhogy eleve nem lehet rossz arc, habár még nem
tudom, mire véljem ezt a Sounders-dolgot. Nem vagyok oda a
fociért.
Biccentek. Valóban megkönnyebbültem, hogy még
Raymond Steele is feloldódott Grace kedves és fáradhatatlan
figyelmességének köszönhetően. És nincs ellenérzés közte és
Ana anyja között, ami legalább jó hír. Ray már nyugovóra
tért. Ironikus, hogy pont abban a szobában alszik, amelyet
valaha Anának szántam, ha beleegyezik, hogy az alávetettem
lesz.
Talán jobb, ha ezt a tényt megtartom magamnak.
– Mrs. Jones pedig igazán kitett magáért – folytatja Elliot.
– Valóban. Gail kitűnő szakácsnő. Szerintem kimondottan
élvezi, ha olykor kreatívabb ételeket alkothat.
Elliot legurítja az italt, és elismerően cuppant egyet.
Faragatlanság, tesó. Faragatlanság.
– Bitang jó ez a whisky, nagyágyú. Megyek hunyni. Te?
– Még van egy-két elintéznivalóm.
Elliot az órájára pillant.
– Most? Későre jár.
– El kell intéznem egy e-mailt, amit vacsora előtt kaptam.
Nem tart sokáig. – Különben sem hiszem, hogy tudnék aludni.
– Ha akarod… – Elmosolyodik, majd leugrik a kanapéról a
tőle megszokott, spontán vitalitással. – Jó éjt. Próbálj meg
aludni, okés? – Belebokszol a karomba, majd elmegy.
– Jó éjt! – szólok utána. – Ne feledd a gyűrűket!
Válasz helyett beint. Nem bírom megállni, megnevettet.
Felállok, és a zsebembe csúsztatom a Tiffany-dobozt.
A dolgozószobámban megnyitom az e-mailt, amihez
folyton visszatértek a gondolataim, amióta megkaptam ma
este. Welchtől érkezett, csatolta a közlekedésbiztonságiak
jelentését a Charlie Tango lezuhanásáról. Maga a levél rövid:
Feladó: H. C. Welch
Tárgy: Közlekedésbiztonsági jelentés
Dátum: 2011. július 29. 18:57
Cc: J B Taylor
Mr. Grey!
Csatolom a Nemzeti Közlekedésbiztonsági Ügynökség
részletes jelentését. Sokkal alaposabb vizsgálatot végeztek,
és megerősítették, hogy szabotázs történt. Elvágták az
üzemanyag-vezetéket, ettől a motorba szivárgott a
repülőbenzin.
A jelentést már az FBI is megkapta, felhasználják a

nyomozás során. Szerencsére a közlekedésbiztonságiak
folyamatosan tartják velük a kapcsolatot, és az FBI már a
múlt héten levette az ujjlenyomatokat a nyomozás
keretében. Jelenleg a gépészeket és a földi személyzetet
próbálják kizárni, de egyelőre nem kerültek közelebb a
gyanúsított azonosításához.
Holnap szeretném átvitetni a Gulfstreamet a Sea-Tac
reptérre, így onnan fog felszállni a gép, nem a Boeing
Fieldről. Elintézem, hogy a repülőgép-forgalmi oldalon
szállhasson ki.
Kiegészítettem az esküvői személyzetet négy további

biztonsági emberrel. Csatoltam az életrajzokat. Taylor már
jóváhagyta őket. Ketten már a helyszínen vannak, éjjeli
őrségben.
Elnézést, hogy a menyegző előtti estén kellett zavarnom

ezzel.
Bízza ránk az ügyet. És érezze jól magát a nagy napon!
Welch
A kurva életbe! Mégsem tévedtek az ösztöneim.

De ki akarhat meggyilkolni engem? Mégis kicsoda?
Visszaírok egy gyors választ Welchnek.

Tárgy: Közlekedésbiztonsági jelentés
Dátum: 2011. július 20. 00:23
Címzett: H. C. Welch
Cc: J B Taylor
Egyetértek. És köszönöm.
Christian Grey
Felhajtom a maradék armagnacot, és úgy döntök, hogy az

ágyban fogom átnyálazni a teljes jelentést. Ma éjjel egyedül
vagyok, mert Ana a szüleimnél tölti az éjszakát.
Pokolba ezekkel az ostoba hagyományokkal!
Itt kellene lennie. Velem. Hiányzik.
Sawyer legalább mellette van. Majd ő vigyáz rá.
Alighogy kiszedem a nyomtatóból a közlekedésbiztonsági
jelentés oldalait, egyre komorabb hangulatba kerülök.
Annyira elegem van ebből a szarságból!
A jelentés hosszú és dögunalmas, de hiába ásítozom,
sikerül a végére jutnom. A következő lépés átadni a Charlie
Tangót az FBI-nak, és ha ők végeztek vele, visszakerül az
Eurocopterhez teljes átvizsgálásra. Remélem, meg tudják
javítani, és a GEH-nek nem kell még a biztosítással is
bajlódnia.
Leoltom a lámpát, és a mennyezetet bámulom.
Miért pont az esküvőmet megelőző estén történik ilyesmi?
Körülölel a sötétség, és érzem, hogy beszivárog az üresség
a szívembe. Felismerem, hogy ez a magány; hiányzik egy
darab a szívemből, mert Ana nincs itt. Noha tulajdonképpen
nem vagyok egyedül. A leendő apósom már valószínűleg
alszik a fölöttem lévő szobában, Elliot is itt van a szomszédos
vendégszobában, és a személyzeti szobák is megteltek.
Anastasia Steele hiánya azonban feltűnő. Bárcsak itt lenne; a
karomba venném, és beletemetkeznék. A legszívesebben
SMS-eznék neki, de azzal felébreszthetem, és szüksége van az
alvásra. A picsába! Azt sem tudom, mihez kezdjek nélküle.
Valaki az életemre tör, és nem tudjuk, kicsoda.
Az ördögbe! Ne gondolj erre, Grey!
Behunyom a szemem.
Lélegezz, Grey. Lélegezz.
Számolni kezdem a bárányokat.
Repülünk. Ana előttem ül a pilótafülkében, kinyújtja a kezét

a fülke teteje felé, sikongat örömében. Csordultig telt a
szívem. Ez a boldogság. Ez a szerelem. Ilyen érzés. A világ
tetején vagyunk. Az életünk tarka, zöld-barna foltokká
törpül messze alattunk. Bedöntöm a gépet, és hirtelen
zuhanni kezdünk. Ana sikolt. Sikolt. A Charlie Tangóban
ülünk, és egyre csak zuhanunk. Érzem a tűz szagát.
Elkeseredetten próbálom felemelni a gépet. Keresnem kell
egy leszállásra alkalmas helyet. Nem hallok mást, csak a
motor zúgását és Ana sikolyát. Zuhanunk. A fenébe!
Pörgünk a levegőben. Lefelé, lefelé, egyre csak lefelé. A kurva
életbe! Be fogunk csapódni. Ne! Ne! Ana a koszos, zöld
szőnyegen hever. Hiába rázom. Nem ébred fel. Ana. Ana.
Ana! Hangos csattanás. A férfi az ajtóban áll. Megvagy, te
kis szaros! Ne. Ne! Ana. Ana. Ana!
FELRIADOK, A MELLEM és a hasam csillog az izzadságtól a hajnali

derengésben.
Még korán van.
Megdörzsölöm az arcomat, irányítani próbálom a
légzésemet és a rettegést, majd behunyom a szemem, és az
oldalamra fordulok. Kinyújtom a kezem, fogom Ana párnáját,
és magamhoz szorítom. Mélyen beszívom az illatát. Ó…
Theodore nagyapa átnyújt egy almát. Élénkpiros. És édes.

Gyenge szellő csap az arcomba. Hűsít a napon. Együtt állunk
a gyümölcsösben. Nagyapa a kezemet fogja. A tenyere érdes.
Jön anya, apa és Elliot. Piknikkosár van náluk. Apa leteríti a
pokrócot. Ana leül mellénk.
Ana. Itt van. Velem. Velünk. Nevet. Én is nevetek. Ana
megsimogatja az arcomat. Tessék, mondja, és a kezembe
adja Mia babát. Mia. Hirtelen újra hatéves vagyok. Mííja.
Suttogok. Anya rám néz. Mit mondtál? Mííja. Igen. Igen.
Drága kisfiam. Megtaláltad a szavaidat. Mia. A neve Mia. És
anyukám örömkönnyeket hullat.
KINYITOM A SZEMEMET, megriaszt egy kép az álmomból, amire

nem emlékszem tisztán.
Miről is álmodtam?
A nap már magasan jár az égen, ami azt jelenti, ideje
felkelni. Megrázom a fejem, hogy magamhoz térjek, majd
eszembe jut – ma Ana az enyém lesz.
Ma délben.
Igen!
Utána pedig három hetet töltünk együtt Európában. Már
alig várom, hogy mindent megmutathassak Anának.
Miközben fekszem az ágyban, és izgatottan végiggondolom a
terveimet, támad egy ötletem.
Hm… Elpakolok néhány játékot a játszószobából, hogy
teljes legyen az élvezet.
Igen!
Kipattanok az ágyból, pólót húzok, majd elindulok a
konyha felé. A folyosóról hangokat hallok. Ray a
konyhapultnál ül, szalonnát, tojást, sült krumplit és kolbászt
eszik. Mrs. Jonesszal beszélget. Velem ellentétben ő már
felöltözött, ingben és szmokingnadrágban feszít.
– Jó reggelt! – üdvözlöm.
– Jó reggelt, Christian. Hogy érzed magad?
– Remekül.
– ’Reggelt, Mr. Grey – somolyog Gail. – Kávét?
– Kérek.
– Igazán pofás a lakásod. – Ray a mennyezet felé mutat a
késével.
– Kösz.
– Ana mesélte, hogy vettél egy házat.
– Igen. A tengerparton.
Ray bólint.
– Azt mondta, Aspenben és New Yorkban is van házad.
– Nos… igen. Tudod, az ingatlanok. Nos. Változatosabbá
teszik a portfóliómat.
Bólint, de megtartja magának a véleményét.
– Jó sok hely ez egy személynek.
– Nos, a mai nap után már ketten leszünk.
Felvonja a szemöldökét, lassan elmosolyodik, és csodálat
vagy hitetlenség ül ki az arcára. Remélem, csodálat.
– Gondolom, igazad van.
Szeretnék témát váltani.
– Jól aludtál?
– Mi az, hogy! Ez a legpuccosabb szoba, amiben valaha
megszálltam. És micsoda kilátás!
– Örülök, hogy kényelmesnek találtad.
– Tessék, Mr. Grey. – Mrs. Jones leteszi elém a pultra a
kávémat.
– Köszönöm, Gail.
– Mit szeretne reggelizni?
– Amit Ray eszik.
Mrs. Jones elmosolyodik.
– Máris hozom.
Leülök Ray mellé egy bárszékre, és megkérdezem, hogy
járt-e pecázni mostanában. Felcsillan a szeme.
MÉG NEKEM IS el kell ismernem, hogy jól áll Elliotnak a

szmoking. Az Audi hátsó ülésén ülünk, és közeledünk a
szüleink házához Bellevue-ben.
– Hogy érzed magad? – tudakolja.
– Örülnék, ha nem kérdezné ezt mindenki.
– Ideges vagy? Csak nem? Te vagy a leghiggadtabb fickó,
akit ismerek. Mi történt? Csak nem az a baj, hogy ugyanahhoz
a nőhöz készülsz hozzáláncolni az életedet? Attól én is ideges
lennék.
– A promiszkuitásod nem ismer határokat, Elliot. Egy szép
napon valaki majd fenekestül felfordítja a világodat. Én se
hittem, hogy megtörténhet velem. Mégis itt vagyunk.
Elliot ködös pillantással az ablak felé fordul, ahogy
odaérünk a szüleink háza elé. Autósor áll a kocsirendezőre
várva, a vendégek elegáns ruhában követik a halvány
rózsaszín szőnyeget, mely a ház végébe vezet. Ahogy Taylor
rákanyarodik a kocsibeállóra, két sötét öltönyös fickó,
diszkrét fülhallgatóval, pilótaszemüvegben, odalép hozzánk,
és kinyitja a kocsi ajtaját. Ők az extra biztonságiak.
– Felkészültél? – kérdi Elliot gyors, bátorító pillantás
kíséretében. – Ha meggondoltad magad, még van idő.
– Menj a picsába!
Elvigyorodik, és kiszáll a kocsiból.
Hát itt lennénk.
Kezdődhet a műsor, Grey.
Rezeg a telefonom, rápillantok.
Bassza meg! Égnek áll a hajam. Egy SMS Elenától.
Óriási hibát követsz el.

Ismerlek. De én itt leszek,
ha széthullik az életed. És szét fog.
Itt leszek, mert nem számít, mit mondtam,
szeretlek. Mindig szeretni foglak.
Mi az isten haragja ez?

– Christian – szól rám Elliot. – Jössz? – Már odakint vár.
– Igen – csattanok fel. Gyorsan kitörlöm az üzenetet, és
kimászom a kocsiból.
Elmehet a francba ez a nő.
– Jól vagy? – kérdi Elliot gondterhelt arccal, amikor
csatlakozom hozzá.
– Persze. Essünk túl rajta. – Előresietek, próbálom
kordában tartani a haragomat. Hogy merészel Elena az
esküvőm napján zaklatni! Rá se hederítek a fiatal nőre, aki az
utamban áll, és megnyerően mosolyog. Írótábla van a
kezében, de elviharzom mellette – majd Elliot beszél vele –, és
belépek a házba a főbejáraton. Grace a hallban van.
– Hát itt vagy, drágám!
– Anyám.
– Milyen fess vagy, Christian! – Körém fonja a karját egy
gyors, visszafogott ölelésre, és odanyújtja az arcát egy csókra.
– Anya – suttogom, ő pedig hátralép, és aggodalmasan néz
rám.
– Jól vagy?
Bólintok, nem merek megszólalni.
– Ana az emeleten van – nem láthatod az esküvő előtt.
Tegnap éjjel a szobádban aludt. Gyere velem. – Kézen fog, és
végigvezet a folyosón a nappali felé.
– Csak nem izgulsz, drágám? Megölelnélek rendesen, de
nem akarom összemaszatolni az öltönyödet – mondja Grace. –
A sminkes egy egész kézikocsi tartalmát kente rám.
Hónapokig fog tartani, mire lesikálom magamról.
Felnevetek, annyira örülök, hogy Grace-szel találkoztam
először.
– Jól vagyok, anya.
Megfogja mindkét kezem.
– Biztos?
– Igen. – Már el is párolgott a haragom, elűzte az asszony,
akit anyának hívok, és elhatározom, hogy ma semmiképpen
nem fogok még csak gondolni sem Mrs. Lincolnra.
– Annyira boldog vagyok, drágám! – teszi hozzá Grace
sugárzó arccal.
– Jól nézel ki, anya. A sminked is, meg minden.
– Köszönöm, drágám. Ja, és példátlan összegű adomány
gyűlt össze a Coping Togethernek. Meg sem tudom köszönni
neked. Olyan nagylelkű tőled.
Felnevetek.
– Ez Ana ötlete volt. Nem az enyém.
– Nahát, milyen kedves! – Leplezni próbálja a
csodálkozását.
– Én megmondtam. Egyáltalán nem pénzéhes.
– Hát persze hogy nem az! Csodálatos gesztus volt tőle is, és
tőled is. Biztos, hogy jól vagy?
– Igen. Csak kaptam egy nyomasztó üzenetet egy régi üzleti
partnertől.
Grace összehúzza a szemét, és már kezdem azt hinni, hogy
túl sokat mondtam, amikor úgy dönt, hogy annyiban hagyja,
és az órájára pillant.
– Tizenöt perc múlva kezdünk. Nálam van a mellcsokrod.
Na most itt szeretnél várni, vagy inkább a pavilonban?
– Szerintem az lesz a legjobb, ha Elliottal leülünk, és
várunk.
Anya a hajtókámra tűzi a fehér rózsát, majd hátralép, hogy
megcsodálja az alkotását.
– Jaj, drágám! – Elhallgat, a szája elé kapja a kezét, és azt
hiszem, mindjárt elsírja magát.
A francba. Anya!
Elszorul a torkom, ám ekkor Elliot besasszézik a nappaliba,
és mindkettőnket megment.
– És én mi vagyok? A szegény rokon? – mondja incselkedve
Grace-nek, hamiskás mosollyal.
– Ó, drágám! Te is nagyon elegáns vagy! – Grace összeszedi
magát, a kezébe veszi Elliot arcát, belecsíp, és egy pillanatig
irigylem őket, amiért ilyen bensőséges a kapcsolatuk.
– Anya, úgy festesz, mint egy királynő! – A bátyám a
szokásos elbűvölő modorában csókot nyom anyánk
homlokára. Grace felkacag, lányos, édes kacajjal, és
megigazgatja a haját.
– Jaj, fiúk – dorgál minket játékosan. – Jobb lesz, ha
kimentek. A segítők majd megmutatják, hová üljetek. De
előbb hadd tűzzem fel a mellcsokrodat, Elliot.
A PAVILON FELÉ MENET Taylor még elcsíp.

– Uram, elhoztuk Miss Steele bőröndjét, minden más pedig
már a Sea-Tacen van.
– Kitűnő. Kösz, Taylor.
Mosolyra húzódik a szája.
– Sok szerencsét, uram.
Biccentek, majd követem Elliotot a pajta méretű sátor felé.
A VONÓSNÉGYES A „HALÓ”-T játssza Beyoncétól, amíg Miss

Anastasia Steele-re várok. A szüleim apait-anyait beleadtak;
fényűző lett a pavilon. Elliottal az első sorban ülünk
aranyozott székeken, és gyorsan kezd megtelni a sátor.
Magam elé bámulok, nézem a helyszínt, és igyekszem minden
részletet megfigyelni, hátha sikerül elterelni a figyelmemet a
saját idegességemről. Halvány rózsaszín szőnyeg vezet a
lenyűgöző, ívelt virágos lugasig a víz szélén. Csupa rózsaszín-
fehér rózsa, köztük borostyán és hamvas rózsaszín
bazsarózsák, amelyek Ana piruló arcára emlékeztetnek.
Michael Walsh tiszteletes, anyám barátja és kórházi papja
fogja tartani a szertartást. A számára kijelölt helyen áll, és
türelmesen várakozik, mint mi. Sötét szeme felcsillan, amikor
meglát minket Elliottal. A virágos lugas mögött a nap
megcsillan a Meydenbauer-öböl vizén. Gyönyörű nap ez az
esküvőre. Az egyik fotós Walsh közelében áll, és rám irányítja
a lencséjét. Elliothoz fordulok.
– Megvannak a gyűrűk? – kérdem, valószínűleg már
tizedjére.
– Igen! – csattan fel.
– Öreg! Csak megkérdeztem.
Hátrafordulok, és az érkező vendégeket szemlélem,
biccentek és intek azoknak, akiket ismerek. Bastille és a
felesége már itt van; Flynn is megérkezik a feleségével,
Rhiannel, mindketten egy-egy kisfiút vezetnek kézen fogva.
Taylor és Gail egymás mellett ül. Eljött a fotós, José Rodriguez
és az apja. Ros is megérkezik az élettársával, Gwennel, és a
helyükre vezetik a kislányaikat. Eamon Kavanagh; a felesége,
Britt; Ethan is jelen van – Mia örülni fog. Mac szalutál nekem;
egy fiatal, szőke nő mellett ül, akit még sosem láttam.
A Trevelyan nagyszülőket odaültetik a közelünkbe. A nagyi
lelkesen integet Elliotnak és nekem. Alondra Gutierrez a
háttérben áll, és a csapatának dirigál. Egy csomó embert fel
sem ismerek – vagy a szüleim barátai, vagy Ana szüleié.
Anyám és apám, valamint Carla és Bob előrejön a helyükre.
Apám sutba vágja a kimértségét, és odarohan hozzánk.
Sugárzik az arca a büszkeségtől. Elliot és én felállunk, hogy
üdvözöljük.
– Apa. – A kezemet nyújtom, ő pedig megragadja, majd
mackós ölelésbe zár.
– Sok szerencsét, fiam! – áradozik. – Nagyon büszke vagyok
rád!
– Kösz, apa. – Valahogy sikerül kipréselnem a szavakat,
amelyek fennakadtak meghatottságtól elszorult torkomban.
– Elliot. – Carrick őt is átöleli.
Az egybegyűltek nyüzsgése tiszteletteljes pisszegéssé
halkul. Apa visszasiet a helyére mögöttünk, a vonósnégyes
pedig a „Chasing Cars”-t kezdi játszani.
Hát persze. Snow Patrol. Ana egyik kedvenc együttese.
Imádja ezt a dalt.
Mia végigsétál a sorok közt, szinte elnyeli a rózsaszín
tüllruha. Mögötte Kate Kavanagh elegáns és sikkes a halvány
rózsaszín selyemruhájában.
Ana.
Kiszárad a szám.
Lélegzetelállító.
Testre szabott fehér csipkeruhát visel, a válla szabadon
van, csak a leheletvékony fátyol hullik rá. A haja laza kontyba
fogva a tarkóján, néhány rakoncátlan tincs keretezi az arcát.
A menyasszonyi csokra finoman komponált, rózsaszín és
fehér rózsák összefonva. Ray vezeti a szőnyegen, kezét Ana
kezére teszi, aki a karját fogja, és nyilvánvaló, hogy
könnyekkel küszködik.
Ó, a fenébe! Egyre nagyobb a gombóc a torkomban.
Ana a szemembe néz, és a fátyol alatt felragyog az arca,
mint a nyári nap, a mosolya szinte elvakít.
Ó, bébi!
Odalépnek mellénk, és Ana Kate-nek adja a csokrát, aki
Mia mellett áll. Ray felemeli Ana fátylát és megpuszilja az
arcát. – Szeretlek, Annie – hallom reszelős hangját, majd
hozzám fordul, és a kezembe adja Ana kezét. Találkozik a
tekintetünk, Ray szeme csillog, és muszáj elfordítanom a
fejem, mert megindító az arckifejezése.
– Szia – szólok a menyasszonyomnak, mert jelenleg csak
ennyit bírok kinyögni.
– Szia – válaszolja, és megszorítja a kezemet.
– Gyönyörű vagy.
– Te is. – Elvigyorodik, és hirtelen elpárolog az
idegességem. Elhal a zene, és csak mi vagyunk Anával,
valamint Michael tiszteletes. A tiszteletes a torkát köszörüli,
ezzel magára vonja az egybegyűltek figyelmét, és kezdetét
veszi a szertartás.
– Azért gyűltünk ma itt össze, hogy szemtanúi legyünk
Christian Trevelyan-Grey és Anastasia Rose Steele
egyesülésének a házasság szent kötelékében. – A tiszteletes
jóságosan ránk mosolyog, én pedig megszorítom Ana kezét.
A tiszteletes megkérdi az egybegyűlteket, hogy tud-e valaki
olyan okról, ami lehetetlenné teszi, hogy összeházasodjunk.
Hirtelen eszembe jut Elena üzenete, és haragszom magamra,
amiért hagyom. Szerencsére Ana elvonja a figyelmemet,
amikor a tömegre pillant. Miután senki sem szól semmit,
megkönnyebbült sóhaj fut végig az egybegyűlteken, a
nyomában halk kuncogás és vihogás. Ana rám pillant, a
szeme csillog a derűtől.
– Megúsztuk – suttogom.
Ana elfojt egy mosolyt.
Michael tiszteletes mindkettőnket megkér, hogy
nyilatkozzunk arról, hogy nincs semmilyen jogi akadálya a
házasságkötésnek.
Ahogy mindkettőnket emlékeztet az egymás iránti
elkötelezettség fontosságáról, visszatér a torkomba az égető
érzés. Ana átlényegült arccal figyeli a tiszteletest, és most
veszem észre, hogy egy elegáns igazgyöngy fülbevaló van a
fülében, amit eddig nem láttam. Talán a szüleitől kapta.
– Most pedig arra kérlek benneteket, hogy mondjátok el a
fogadalmatokat. – Bátorító pillantást vet rám. – Christian?
Mély lélegzetet veszek, és életem szerelmére nézek, majd
emlékezetből mondani kezdem, a szavaim visszhangoznak a
sokaság felett.
– Én, Christian Trevelyan-Grey, feleségül veszlek téged,
Anastasia Rose Steele. Ünnepélyesen fogadom, hogy vigyázok
rád, és mélyen a szívemben őrizlek téged és kettőnk
szövetségét. Ígérem, hogy hű leszek hozzád, jóban és
rosszban, egészségben, betegségben, bárhová sodorjon is az
élet. Megvédlek mindentől, bízom benned, tisztellek téged.
Ana szemében könnyek csillognak, és elragadó rózsaszínné
válik az orra hegye.
– Enyém lesz az örömöd, a bánatod, hű társad leszek a
bajban. Vigyázok rád, ami az enyém, az a tiéd is. Neked adom
a kezem, a szívem és a szerelmemet mindaddig, míg a halál el
nem választ.
Ana megtörli a szemét, én pedig nagy levegőt veszek, és
fellélegzem, hogy semmit sem hagytam ki.
– Ana? – szól a tiszteletes. Ana kivesz egy összehajtogatott,
rózsaszín papírt, és olvasni kezd:
– Én, Anastasia Rose Steele férjemül fogadlak téged,
Christian Trevelyan-Grey. Ünnepélyesen megfogadom, hogy
hű társad leszek, veled leszek betegségben, egészségben,
jóban és rosszban, osztozom az örömödben és a bánatodban
is. – Felnéz rám, olvasás nélkül folytatja a fogadalmát, és
elakad a lélegzetem. – Ígérem, hogy szeretni foglak,
támogatlak, tisztellek és megbecsüllek, nevetek és sírok veled,
megosztom az álmaimat, a vágyaimat veled, és hű társad
leszek a bajban is. És vigyázok rád, amíg csak élünk. –
Kipislogja a könnyeket a szeméből, én is a könnyeimet
nyelem.
– Húzzátok fel egymás ujjára a gyűrűt, mely a
szerelmeteket jelképezi. A gyűrű egy megbonthatatlan kör.
Végtelen és örökkévaló, ezért az örökké tartó egyesülés
szimbóluma. Akárcsak az elkötelezettségetek egymás és e
házasság iránt, ettől a naptól kezdve, míg a halál el nem
választ.
– Christian, húzd fel Ana ujjára a gyűrűt. – Elliot átnyújtja
nekem Ana gyűrűjét, én pedig odatartom Ana bal
gyűrűsujjához.
– Ismételd a szavaimat – utasít Michael tiszteletes. –
Anastasia, neked adom ezt a gyűrűt az egymásba vetett
hitünk, az egyesülésünk és örökké tartó szerelmünk jeleként.
Elismétlem a szavait, tisztán és hangosan, majd felhúzom
Ana ujjára a gyűrűt.
– Anastasia, húzd fel a gyűrűt Christian ujjára – szól
Michael tiszteletes. Elliot rávigyorog Anára, és átadja neki a
gyűrűt.
– Ismételd utánam – folytatja a tiszteletes. – Christian,
neked adom ezt a gyűrűt az egymásba vetett hitünk, az
egyesülésünk és örökké tartó szerelmünk jeleként.
Ana hangja édesen zeng az egybegyűltek fülében, és az
ujjamra húzza a gyűrűt.
Michael tiszteletes megfogja a kezünket, és fennhangon
bejelenti:
– Ma a szerelem hozott ide bennünket. A házasság alapja a
szerelem. Ez a két fiatal örökké tartó szerelmet fogadott
egymásnak. Ünnepeljük őket, és kívánjunk nekik erőt,
bátorságot és hitet, hogy együtt gyarapodjanak, hogy
tanuljanak egymástól, és igazak maradjanak egymáshoz azon
az úton, amelyet az élet kijelölt nekik.
Christian és Anastasia, megfogadtátok, hogy
összeházasodtok, és együtt éltek a házasság szentségében.
Tanúságot tettetek az egymás iránti szerelmetekről, és
megfogadtátok, hogy megőrzitek ezt a szerelmet.
A Washington állam által rám ruházott hatalmamnál fogva
kijelentem, hogy férj és feleség vagytok. – Elengedi a
kezünket, Ana pedig rám mosolyog.
A feleségem.
Az enyém.
Ujjong a lelkem.
– Megcsókolhatod a menyasszonyt – szól Michael tiszteletes
széles mosollyal.
– Végre az enyém vagy – suttogom, és a karomba veszem,
magamhoz szorítom, majd gyengéd csókot lehelek az ajkára.
Apró gombok vannak a ruha hátán, és máris arról
fantáziálok, hogy lassan, egyenként kigombolom őket. Szinte
meg sem hallom a vendégeink ujjongását és a tapsot, ahogy
vibrálni kezd a testem. – Gyönyörű vagy, Ana. – Megcirógatom
az arcát. – Ne engedd, hogy rajtam kívül bárki levegye rólad
ezt a ruhát, megértetted? – Mélyen a szemébe nézek, és
próbálom átadni neki az érzéki üzenetet. Bólint, a pupillája
kitágul a vágytól.
Ó, Ana!
A legszívesebben a karomba kapnám, felvinném a
gyerekkori szobámba, hogy elháljuk a nászt. Most azonnal.
Ezt azonban nyilván nem úsznám meg szárazon.
Szedd össze magad, Grey!
– Készen áll az ünneplésre, Mrs. Grey? – Rámosolygok a
feleségemre.
– Nagyon is. – Élvezettel sütkérezem a mosolyában.
Megfogom a kezét, a másik kezemet pedig Michael
tiszteletesnek nyújtom.
– Köszönöm, tiszteletes. Csodálatos szertartás volt. És rövid.
– Utasításba kaptam – mondja, és megrázza a kezemet. –
Gratulálok mindkettőtöknek.
El kell engednem Ana kezét, mert Kate magához rántja,
Elliot pedig a nyakamba borul.
– Megcsináltad, öregem! Gratulálok.
– CHRISTIAN! – sikoltja Mia, és becsapódik a karomba. –
Imádom Anát! Imádlak titeket! – ujjong, és megszorongat.
– Nyugi, Mia. Még szükségem van a bordáimra.
Ezzel kezdetét veszi a gratulációk, puszik és ölelések
végeérhetetlen sora. Megfeszítem az államat, hogy elviseljem
a sok szükségtelen érintést, amit el kell szenvednem. Segít,
hogy fel vagyok dobva. Amikor anyámhoz fordulok, látom,
hogy zokog. Gyorsan átölelem, közben vigyázok a sminkjére,
majd Carrick is hátba vereget. Utána Carla és Bob következik.
Ray Steele megrázza a kezem, közben egyre erősebben
szorítja.
– Gratulálok, Christian. Csak hogy tudd: ha bántani mered,
megöllek.
– Ennyit el is várok, Ray.
– Örülök, hogy értjük egymást. – Elvigyorodik, majd
elereszti sajgó kezemet, és ő is a hátamra csap. Kinyújtom
zsibbadt ujjaimat, és emlékeztetem magam, hogy Raymond
Steele tengerészgyalogos volt.
EGY POHÁR GRANDE Année rosét kortyolok, és nézem, ahogy

gyönyörű feleségem odalép hozzám. Most fejeztük be a
maratoni fotózkodást az esküvői fotósokkal, és jelenleg az
asztalunk mellett állok abban a reményben, hogy találok
valami harapnivalót – a házasság meghozta az étvágyamat.
Ana meg-megáll, hogy beszédbe elegyedjen a vendégekkel,
mindenkit üdvözöl, és gálánsan megköszöni a
jókívánságaikat. Ragyogó fényt áraszt a lénye, a mosolya
mindenkit felvillanyoz, akivel beszél.
Rendkívüli ember. Lélegzetelállító nő.
És az enyém.
Amikor végre odaér hozzám, megfogom a kezét, és az
ajkamhoz emelem.
– Szia – suttogom. – Hiányoztál.
– Szia. Te is nekem.
– Látom, megszabadultál a fátyoltól. Pedig elragadó volt.
– Tudom. De folyton ráléptek az emberek!
Megborzongok.
– Bosszantó lehetett.
– Az volt.
Apám magához ragadja a mikrofont.
– Jó napot kívánok! – szól bele. – Üdvözlök mindenkit itt,
Bellevue-ben, Christian és Ana esküvőjén. Ha még nem
ismernének, büszkén jelenthetem ki, hogy én vagyok
Christian apja, Carrick. Remélem, ma este mindenkivel
sikerül váltanom néhány szót. Addig is remélem, hogy
mindenkinek csordultig a pohara, és koccinthatunk majd
egymással Christianre és gyönyörű feleségére, Anára.
Gratulálok mindkettőtöknek. Isten hozott a családban, Ana!
Legyetek jók egymással. Christianre és Anára!
Apám kedves, szerető mosollyal fordul felém, amit még a
lábujjaimban is érzek. Megemelem felé a poharam, miközben
a többiek is a magasba emelik poharukat, és kórusban zengik:
– Christianre és Anára!
– Kérem, foglaljanak helyet az asztaloknál. Hamarosan
felszolgálják az ebédet – folytatja apa.
Kihúzom Anának a széket; leül, én pedig mellé ülök. Innen
nyílik a legjobb rálátás a pavilon belsejére. Örülök, hogy
végre leülhettünk. Úgy érzem, éhen halok. Elbűvölő az asztal
a fehér terítővel és a rózsaszín-fehér rózsacsokrokkal.
A szüleink is csatlakoznak hozzánk Elliottal, Kate-tel, Miával
és Bobbal.
Ana és anyám svédasztalos ebédet választott, mi azonban
megkapjuk az előételt, amíg a vendégek megtalálják a
helyüket. Friss péksüteményt kapunk zöldfűszeres vajjal és
mennyei sajtszuflét aromás zöldsalátával. Faljuk az ételt a
feleségemmel.
ELLIOT BESZÉDET MOND. Már van benne néhány pohár pezsgő,

ezért bármi kisülhet belőle. Épp befejeztük a főételt, a lazac
en croûte-ot, és belekortyolok a Bollingerbe, majd felkészülök
lelkileg a csapásra.
Elliot rám kacsint, és feláll.
– Jó napot! Üdvözlök mindenkit. Én húztam a rövidebbet,
akarom mondani, büszke vagyok arra, hogy Christian vőfélye
és bátyja lehetek, és hogy felkértek erre a beszédre. Remélem,
megbocsátanak– nehezen megy nekem a nyilvános beszéd.
Persze Christiannel felnőni is nehezen ment. Kész rémálom
volt az öcskös. Akárcsak a szüleink.
Basszus! Elliot! A vendégek azonban jót kacarásznak. Ana
megszorítja a kezemet.
– Könnyedén szarrá tudott verni, és gyakran meg is tette.
Aki pedig már kick-boxozott vele, pontosan tudja, hogy nem
érdemes ujjat húzni vele. Kemény fickó. Magányos farkas.
Sráckorunkban inkább a könyveket bújta, mintsem a
magamfajtákkal portyázzon a városban. Mind tudják, hogy
mekkora kihívást jelentett neki az iskola, így erre nem is
térnék ki, de valahogy, a vak szerencsének köszönhetően, és
tényleg nem azért, mert olyan okos lenne, vagy ilyesmi,
sikerült elvégeznie az iskolát, sőt még a Harvardra is
bedumálta magát.
De, mint kiderült, a Harvard sem volt neki való hely. Fejest
akart ugrani a kereskedelem és a pénzügy világába. Meg is
tette… és egész jól boldogul. – Elliot vállat von, mintha nem
lenne lenyűgözve, a közönség pedig ismét felnevet.
– És egész idő alatt egyszer sem érdeklődött a szebbik nem
iránt. Egy pillanatig sem. Nos, a fantáziájukra bízom, hogy
mit gondoltunk róla.
Ó, az isten szerelmére! A szememet forgatom, Elliot pedig
elvigyorodik.
– Így hát képzelhetik, mennyire meglepődtünk és örültünk,
amikor nem is olyan régen megjelent ezzel a gyönyörű fiatal
nővel, Anastasia Steele-lel. Teljesen nyilvánvaló volt, hogy
rabul ejtette a szívét. És valamiféle érthetetlen oknál fogva,
talán a fejére ejtették Anát kislány korában – újabb
vállvonogatás –, Ana is beleszeretett.
A vendégek újra hahotában törnek ki.
– Ma nyakukba vették az igát, és már csak annyit szeretnék
mondani, Christian és Ana, hogy gratulálok. Drukkolunk
nektek. Ja, és nem, Ana nem terhes!
Mindenki egy emberként hördül fel.
– Emeljük poharunkat Anára és Christianre! – Felemeli a
poharát. A legszívesebben itt helyben kinyiffantanám, és Ray
Steele arckifejezéséből ítélve ő is hasonlóan érez.
Ana arca piros, és egy kicsit döbbentnek tűnik.
– Kösz, Elliot – mondja nevetve.
Hozzávágom Elliothoz a szalvétámat, majd Anához
fordulok.
– Felvágjuk a tortát?
– Persze.
A DJ MÁR PITYÓKÁS, de tettre kész, amikor Anával a

táncparkettre lépünk. A karomba veszem, és ahogy körénk
gyűlnek a vendégek, Ana a nyakam köré fonja a kezét. A dal
édes, érzelmes szavai betöltik a pavilont, és a szemem
sarkából látom, hogy Carla a torkához kap a felismeréstől.
Amikor Corinne Bailey Rae énekelni kezdi a „Like A Star”-t,
már csak a feleségemet látom.
A többi ember eltűnik. Csak mi ketten suhanunk körbe a
táncparketten.
– Mint egy csillag életem egén – suttogja Ana. Ajkamhoz
emeli az ajkát, és elveszek… és megtaláltatok.
– KÖSZ, ANYA, hogy nem ragaszkodtál katolikus esküvőhöz.

– Ne légy nevetséges, Christian! Sosem erőltetném rád.
Szerintem Michael csodálatos szertartást tartott.
– Egyetértek. – Odahajolok anyámhoz, és homlokon
csókolom. Behunyja a szemét, és amikor újra kinyitja,
különös tűz ég benne. – Olyan boldognak tűnsz, drágám!
Annyira örülök mindkettőtöknek!
– Kösz, anya.
Anára pillantok, aki elmélyülten beszélget Kate-tel. Elliot
őket nézi. Nem is. Elliot Kate-et nézi. Le sem tudja venni róla a
szemét. Talán sokkal jobban kedveli, mint hittem.
A táncparkett zsúfolásig telt; Ray és Carla együtt ropja.
Tényleg remekül kijönnek egymással. Az órámra pillantok –
már öt óra –, ideje szedelőzködnünk. Elindulok a feleségem
felé. Kate átöleli, majd rám mosolyog, és enyhül valamelyest
az ellenszenvem.
– Helló, bébi! – Átkarolom Anát, és csókot adok a
halántékára. – Kate – biccentek.
– Helló újra, Christian! Épp a bátyádat keresem. Lehet,
hogy a két tanú egy pár lesz? – Azzal ránk mosolyog, majd
elindul Elliot felé, aki Ethannel és Joséval iszogat.
– Itt az idő – suttogom.
Végeztem ezzel a partival. Kettesben akarok lenni a
feleségemmel.
– Máris? – kérdi Ana. – Ez az első olyan parti, ahol nem
bánom, hogy én vagyok a középpontban. – Felém fordul, és
felmosolyog rám.
– Meg is érdemled. Lélegzetelállító vagy, Anastasia.
– Akárcsak te.
– Ez a gyönyörű ruha illik hozzád.
– Ez a régiség? – Felsandít rám a pillái alól, ahogy szokott,
egyszerre szégyenlős és csábító a tekintete. Ellenállhatatlan.
Lehajolok, és megcsókolom.
– Menjünk. Nem akarok többé osztozkodni rajtad.
– Elmehetünk a saját esküvőnkről?
– Bébi, ez itt rólunk szól, és mi azt tehetünk, amit csak
akarunk. Már felvágtuk a tortát, és most el akarok osonni
veled, hogy csak az enyém lehess végre.
Felkacag.
– Egy életre az öné vagyok, Mr. Grey.
– És én módfelett örülök ennek, Mrs. Grey.
– Ó, hát megvagytok! Micsoda egy szerelmes gerlepár!
Jaj, ne! Trevelyan nagyi lecsap.
– Christian, kedvesem, megmozgatnád még egyszer a te
nagymamádat?
– Hát persze, nagyi! – Lenyelem a sóhajt.
– És te, szépséges Anastasia, megtennéd, hogy boldoggá
teszel egy vénembert, és felkérnéd Theót egy táncra?
– Theót, Mrs. Trevelyan?
– Trevelyan nagypapát. És azt hiszem, szólíthatnál
nagyinak. Itt az ideje, hogy nekirugaszkodjatok, és
dédunokám legyen. Nem élek már sokáig. – Arcpirítóan
pajzán a mosolya.
Nagyi! Jesszus!
– Gyere, nagyi! – szólok gyorsan.
Még éveink vannak, mielőtt gyerekre gondolunk.
Lassan kivezetem a nagyit a táncparkettre, és sajnálkozó
pillantást vetek Anára, közben a szememet forgatom. Később,
bébi!
Ana integet.
– Jaj, kedvesem, nagyon daliás vagy ebben az öltönyben. És
az arád! Meseszép kislány. Gyönyörű gyerekeitek lesznek!
– Egyszer majd, nagyi. Jól érzed magad a lagzin? – Muszáj
témát váltanom.
– A szüleid tudják, hogyan kell tisztességes partit szervezni.
Persze anyád ezt tőlem örökölte. Theó megelégszik azzal, ha a
farmon piszmoghat. De ezt már úgyis tudod.
– Tudom. – Rengeteg kedves emlékem van nagyapáról,
amikor együtt dolgoztunk a gyümölcsösben. Az volt az egyik
kedvenc helyem. – Majd eljövünk Anával látogatóba.
– Mindenképpen! Ígérd meg, hogy eljöttök.
– Megígérem.
Körbecammogunk a táncparketten a „Just The Way You
Are”-ra, egy Bruno Mars-dalra, majd a Maroon 5-tól a „Moves
Like Jagger”-re. A nagyi imádja. Szerintem túlzásba esett a
Bollingerrel. Ám amikor a „Sex on Fire” kezd bömbölni a
hangszórókból, elérkezettnek látom az időt, hogy
visszakísérjem a nagyit az asztalához.
Ana nincs ott. Leülök Trevelyan nagypapa mellé, aki
megsúgja, hogy rekordtermésre számít idén ősszel.
– Ezek lesznek a legfinomabb almák!
– Már alig várom, hogy megkóstolhassam! – kiáltom, mert
a hallása már nem a régi.
– Boldog vagy, fiam? – kérdi.
– Nagyon.
– Aha. Látszik. – Megpaskolja a térdemet. – Jó látni.
Gyönyörű lány az arád. Nagyon vigyázz rá, és ő is vigyázni
fog rád.
– Úgy lesz. De előbb meg kéne találnom. Örülök, hogy
láttalak, nagyapa.
– Azt hiszem, a mosdóba ment.
Felállok, és odalép hozzám Flynn, a karján az egyik fiával,
aki mélyen alszik a vállán. Rhian, a felesége a másik gyereket
fogja – ő is kiütötte magát.
– John!
– Gratulálok, Christian. Mesés esküvő volt. – Megrázza a
kezem. – Szívesen megölelnélek, de egy lurkó lóg a karomon,
ráadásul félő, hogy megsérteném az orvos-beteg etikettet.
Felnevetek.
– Rendes tőled. Kösz, hogy eljöttetek.
– Szervusz, Christian – szól Rhian. – Fantasztikus volt az
esküvő. De most már haza kell vinnünk ezt a két rosszcsontot.
– Nagyon jól viselkedtek.
– Persze, mert bedrogoztuk őket. – Rhian rám kacsint.
Leesik az állam.
– Csak viccel. – John rosszalló pillantást vet a feleségére. –
Bármennyire csábító is a gondolat, egyelőre nem
folyamodtunk ilyesmihez.
Rhian felnevet.
– Rengeteget szaladgáltak a kertben. Hatalmas a szüleid
birtoka.
– Élvezd a nászutadat! – szól Flynn, és kézen fogja Rhiant.
– Köszönöm. Viszlát!
Átsétálnak a gyepen a ház felé, a vállukon a felelősség
súlya.
Örülök, hogy nem az én vállamat nyomja.
Megpillantom Anát a teraszon a franciaablak mellett, és
SMS-ezek Taylornak, hogy szeretnénk elindulni. Zsebre
teszem a kezem, és odasétálok a feleségemhez. Merengve nézi
a táncoló násznépet és a ragyogó alkonyi eget Seattle felett.
Vajon mi járhat most a fejében?
– Szia – szólok, amikor odaérek hozzá.
– Szia. – Elmosolyodik.
– Menjünk. – Már alig várom, hogy kettesben lehessek a
feleségemmel.
– Át kell öltöznöm. – Megfogja a kezem, és azt hiszem, be
akar húzni a házba, de ellenállok. Értetlenül néz rám. – Azt
hittem, te akarod levenni rólam ezt a ruhát – emlékeztet.
– Igaz. – Megszorítom a kezét. – De nem itt foglak
levetkőztetni. Nem megyünk el addig, amíg… nem is tudom…
– Legyintek, remélem, ennyi magyarázat elég neki.
Elpirul, és elengedi a kezem.
Bármennyire szeretném is kihámozni ebből a ruhából, vár
ránk a repülőgép, és fel kell szállnunk egy megadott
intervallumon belül.
– És ne engedd le a hajadat – suttogom, és alig bírom
visszafojtani a sóvárgást.
– De…
– Semmi de, Anastasia. Gyönyörű vagy, és én leszek az, aki
levetkőztet. Pakold össze az utazós ruháidat. Szükséged lesz
rájuk. – Ha megérkezünk az úti célunkra. – Taylornál van a
nagy utazótáskád.
– Rendben. – Édesen rám mosolyog, és magára hagyom,
amíg elmegyek megkeresni anyámat és Alondrát, hogy
szóljak nekik, hogy indulunk. Alondrát találom meg előbb.
– Köszönöm. – Kezet fogok vele. – Minden nagyon simán
ment.
– Nagyon szívesen, Mr. Grey. Összegyűjtöm az embereket.
– Nagyszerű. Még egyszer köszönöm.
CARLA KÖNNYES SZEMMEL nézi, ahogy a lánya és az exférje

feszengve összeölelkezik, miközben Ana az esküvői csokrot
szorongatja. Anának csillog a szeme.
– Irtó jó feleség leszel – suttogja Ray, és ismét megtelik a
szeme könnyel. Megpillant, megrázza a fejét, majd
szívélyesen kezet ráz velem. – Vigyázz a lányomra, Christian!
– Nyugodj meg Ray, vigyázok. Carla – puszit adok Ana
anyjának az arcára.
Kint, a franciaablakok előtt már összegyűltek a vendégek,
és íves sorba álltak a terasztól egészen a bejárati ajtóig.
Anára pillantok. Visszatért a mosolya.
– Készen állsz?
– Igen.
Kéz a kézben végigvonulunk a násznép között, rizst
szórnak a nyakunkba, és átadják a jókívánságaikat,
szerencsét és szerelmet kívánnak nekünk. A sor végén anya
és apa vár minket.
– Köszönöm, anya – suttogom, amikor átölel, és már nem
fél, hogy összekeni az öltönyömet. Apám is a nyakamba borul.
– Szép munka volt, fiam. Érezzétek jól magatokat a
nászúton.
Anát is megcsókolják és átölelik, és Grace ismét elsírja
magát.
Anya! Szedd már össze magad!
Taylor eddig a vezetőülés mellett állt, most odalép, hogy
kinyissa nekünk az utasülés ajtaját. Megrázom a fejem, és
inkább én nyitom ki Anának, aki hirtelen megfordul, és
hátradobja a csokrát a várakozó násznépnek. Mia hangos
örömujjongással elkapja, még az egybegyűltek fütyülését és
ujjongását is sikerül túlkiabálnia.
Besegítem Anát az Audiba, felemelem a ruhája szegélyét,
nehogy beakadjon az ajtóba. Gyorsan integetek, majd
átszaladok a másik oldalra, ahol Taylor már kinyitotta nekem
a kocsiajtót.
– Gratulálok, uram! – szól meghatottan.
– Köszönöm, Taylor. – Beülök a feleségem mellé.
Hála az égnek! Végre mehetünk. Már azt hittem, sosem
szabadulunk.
Taylor lassan elindul, lelkes ujjongás közepette, és újabb
rizszápor hullik a kocsira. Megfogom Ana kezét, az ajkamhoz
emelem, és végigcsókolom a kézfejét.
– Eddig minden rendben, Mrs. Grey?
– Minden csodás, Mr. Grey. Hová megyünk?
– A Sea-Tac reptérre.
Ana szemmel láthatóan nem tudja mire vélni a választ,
ezért végigsimítok az ajkán a hüvelykujjammal.
– Bízol bennem?
– Ez nyilvánvaló – sóhajt fel.
– Milyen volt az esküvőd?
– Fantasztikus. Na és a tiéd?
– Csodás! – Úgy vigyorgunk egymásra, mint két idióta.
A SEA-TACEN ÁTHAJTUNK A biztonsági kapun a leszállópálya felé,

egyenesen a GEH Gulfstreamhez.
– Ne mondd, hogy megint visszaélsz a cég tulajdonával! –
hördül fel Ana, amikor megpillantja a gépet. Ragyog a szeme,
és megszorítja a kezemet, szinte vibrál az izgatottságtól.
– Pedig pontosan így lesz, Anastasia. – Pimaszul
elvigyorodom.
Taylor leparkol a kocsival a gépbe vezető lépcső előtt,
kiszáll, és kinyitja nekem az ajtót. Kilépek az aszfaltra.
– Még egyszer kösz, Taylor. Londonban találkozunk –
suttogom, hogy Ana meg ne hallja.
– Már alig várom, uram. Jó utat!
– Magának is.
– Hozom Mrs. Grey kézipoggyászát – mondja, és
átmelegszik a szívem Ana új neve hallatán. Megkerülöm a
kocsit, és szélesre tárom Anának az ajtót. Lehajolok, és a
karomba veszem.
– Mit csinálsz? – sikolt fel.
– Átviszlek a küszöbön.
Felkacag, a nyakamba kapaszkodik, én pedig felviszem a
géphez a lépcsőn, ahol Stephan kapitány már vár minket.
– Üdvözlöm a fedélzeten, uram. Mrs. Grey – üdvözöl
minket kaján mosollyal. Leteszem Anát, és kezet rázok vele. –
Fogadják jókívánságaimat – folytatja.
– Köszönjük. Anastasia, már ismered Stephant. Ő lesz ma a
kapitány, ő pedig itt Beighley másodpilóta.
– Örülök, hogy megismerhetem! – szól Beighley Anának.
Ana kicsit döbbentnek tűnik, de mindkettőjükkel kedvesen
bánik.
– Minden készen áll? – kérdem Beighley-t.
– Igen, uram – vágja rá a tőle megszokott magabiztossággal.
– Minden előkészítve – tájékoztat Stephen. – Az időjárás
kitűnő lesz Bostonig.
– Turbulencia?
– Bostonig semmi. Shannon fölött van egy front, ami talán
megmozgat majd minket.
– Értem. Remélem, átalszom majd az egészet.
– Máris indulunk, uram – közli Stephan. – Natalia gondjaira
bízzuk önöket. Ő a légikísérő.
Natalia?
Hová tűnt Sara?
Natalia ismerősnek tűnik valahonnan.
Egyelőre nem engedek a rossz érzésnek.
– Remek – válaszolom Stephannak, és kézen fogom Anát,
majd odavezetem az egyik üléshez. – Ülj le.
Ana engedelmeskedik, és meglepő kecsességgel helyet
foglal. Leveszem a zakómat, kigombolom a mellényemet, és
leülök vele szemben.
– Üdvözöljük a fedélzeten, fogadják őszinte
jókívánságaimat! – köszönt minket Natalia két, rózsaszín
pezsgővel töltött pohárral a kezében.
– Köszönjük. – Elveszem a poharakat, az egyiket Anának
nyújtom, Natalia pedig eltűnik a konyhában.
– Igyunk a boldog házaséletre, Anastasia! – Ana poharához
emelem a sajátomat, és koccintunk.
– Bollinger? – kérdi.
– Ugyanaz. – Egész délután ezt nyakaltuk.
– Életemben először teáscsészéből ittam ilyet – jegyzi meg
Ana ábrándos tekintettel.
– Pontosan emlékszem. Akkor diplomáztál.
Micsoda nap volt az… mintha fenekelés is lett volna aznap.
Hm… és megbeszéltük a határainkat.
– Hová megyünk? – Ana visszaránt a jelenbe.
– Shannonba.
– Írországba? – sikolt fel.
– Tankolni.
– És aztán? – Anának kocsányon lóg a szeme; a lelkesedése
ragadós.
Rámosolygok, és hallgatok, hadd izguljon még egy kicsit.
– Christian!
Megesik rajta a szívem.
– London.
Elakad a lélegzete, a szemében döbbenet és csodálat
keveréke. Végül visszatér a Seattle-t is felvillanyozó mosolya.
– Aztán Párizs. Majd Dél-Franciaország.
Anát majd szétveti az izgatottság.
– Tudom, hogy mindig is Európáról álmodoztál. Valóra
szeretném váltani az álmaidat, Anastasia.
– Te vagy az én megtestesült álmom, Christian.
– Ahogy ön az enyém, Mrs. Grey. – A szavai átmelengetik a
lelkemet. Belekortyolok a pezsgőbe. – Kapcsold be magad!
Ana elmosolyodik. Szerintem boldog. Akárcsak én. Magunk
mögött hagyjuk a napnyugtát, hogy elcsípjük a kelő napot az
Atlanti-óceán túloldalán.
MIUTÁN FELSZÁLLTUNK, Natalia tálalja nekünk a vacsorát. Már

megint farkaséhes vagyok.
Vajon miért?
A nősülés valóban éhessé teszi a férfiembert. Anával
felidézzük az esküvő legszebb pillanatait. Az enyém az volt,
amikor először pillantottam meg ebben a káprázatos
ruhában.
– Az enyém meg, amikor megpillantottalak – vallja be Ana.
– És hogy tényleg ott voltál!
– Hol?
– Valahol a szívem mélyén attól féltem, hogy az egész csak
egy álom, és talán el sem fogsz jönni.
– A világ minden kincséért sem hagytam volna ki, Ana.
– Desszertet, Mr. Grey? – kérdi Natalia.
Megrázom a fejem, és a feleségemre nézek. Végighúzom az
ujjamat az alsó ajkamon, és várom Ana válaszát.
– Nem, köszönöm – mondja Nataliának, és áthatóan a
szemembe néz. Natalia visszavonul.
Magasságos egek, végre a magamévá tehetem a feleségemet!
– Helyes – suttogom. – Én inkább téged akarlak
desszertnek.
Ana a szemembe néz, a tekintete sötét, és beleharap az alsó
ajkába.
Felállok az asztaltól, és a kezemet nyújtom.
– Gyere. – Hátramegyünk a kabin végébe, távol a konyhától
és a pilótafülkétől. Rámutatok a legtávolabbi ajtóra. – Van itt
egy fürdőszoba. – Áthaladunk egy rövid folyosón, majd
megérkezünk a hátsó kabinba, ahol egy kisebb ágy vár
minket.
A karomba veszem Anát.
– Arra gondoltam, hogy a nászéjszakánkat itt,
tizenháromezer kilométer magasan töltjük. Ez olyasmi, amit
még sosem csináltam.
Ana felsóhajt, a hangjába belebizsereg a férfiasságom.
– De először is ki kell hámoznom téged ebből a varázslatos
ruhából.
Hevesebben liheg. Ő is ezt akarja.
– Fordulj meg – suttogom.
Rögtön engedelmeskedik, és szemügyre veszem a
frizuráját. Minden hajtű parányi gyöngyszemben végződik –
rendkívüli látvány. Akárcsak Ana. Gyengéden, egyenként
kihúzom a tűket, kiszabadítom a hajtincseit. Ujjaimmal a
halántékát súrolom, a nyakát, a fülcimpáját, de csak
leheletfinoman. Az őrületbe akarom kergetni vele a
feleségemet. És sikerült. Egyik lábáról a másikra helyezi a
testsúlyát. Türelmetlen. Nyugtalan. Egyre hangosabban vesz
levegőt.
Be van gerjedve.
A puszta érintésemtől. És a reakciója számomra egyaránt
izgató.
– Nagyon szép a hajad, Ana – duruzsolom a halántékának.
Beszívom mennyei illatát, és halk sóhaj szakad fel belőle.
Miután az összes hajtűt kiszedtem, beletúrok a hajába, és
lassan masszírozni kezdem a fejbőrét.
Élvezettel felnyög, és a kezembe simul. Ujjaim végigfutnak
a fején, le a tarkójáig. Belemarkolok dús hajába, megrántom,
és feltárom a torkát.
– Az enyém vagy. – A fogaim közé harapom a fülcimpáját.
Felnyög.
– Csendet! – Lesimítom a haját a vállára, és végighúzom az
ujjam a ruha csipkeszegélyén. Megremeg a teste, amikor
meztelen bőrére tapasztom az ajkamat a felső gomb fölött.
– Olyan szép – suttogom, és kigombolom. – A legboldogabb
ember vagyok a földön. – Édes lassúsággal, egyenként
kigombolom az apró gombokat. Szétnyílik a ruhája, feltárva a
halvány rózsaszín fűzőt a parányi horgokkal a hátán.
A farkamnak tetszik a látvány. Nagyon is.
– Annyira szeretlek! – Végighúzom az ajkamat a tarkójától
a válláig. Dorombolok a csókok között. – Akarlak. Téged.
Olyan. Nagyon. Akarok. Benned. Lenni. Az. Enyém. Vagy.
Elfordítja a fejét, felkínálja a torkát.
– Az enyém – suttogom a bőrének, és lehúzom a ruhaujját a
karján, és a menyasszonyi ruha a földre hullik, selyem és
csipke veszi körül a lábát, csak a fűző maradt rajta a
harisnyával és a harisnyatartóval.
Édes Jézus. Harisnya! Vér tolul az ágyékomba.
– Fordulj meg – utasítom kásás hangon.
Mély lélegzetet veszek, és szemügyre veszem a
feleségemet. Egyszerre tűnik szemérmesnek és őrjítően
szexinek; dús keblét feltolja a fűző, gesztenyebarna fürtjei
leomlanak.
– Tetszik? – kérdi, és elbűvölően elpirul, a bőre olyan
rózsaszín, mint a fehérneműje.
– Az nem kifejezés, bébi. Szenzációsan nézel ki. Gyere. –
A kezemet nyújtom, és kilép a ruhából.
– Ne mozdulj – figyelmeztetem, és a szemébe nézek,
végighúzom az ujjam duzzadt mellén. Megremeg az
érintésem alatt, és egyre szaporábban kapkod levegő után…
egyre hevesebben.
Imádom begerjeszteni a feleségemet.
Kelletlenül leveszem róla a kezem, és körbeforgatom az
ujjam a levegőben.
Fordulj meg!
Engedelmeskedik. Amikor az ágy felé fordul, megállítom.
Átkarolom a derekát, magamhoz szorítom, és megcsókolom a
nyakát. Ebből a szögből csodálatos kilátás nyílik a mellére, és
nem tudok tovább ellenállni neki. Átölelem, a hüvelykujjam a
puha mellbimbókra siklik, és körözni kezd rajtuk. Ana
felnyög.
– Az enyém – lihegem.
– A tiéd – suttogja.
Hozzám simul a feneke, és alig tudok ellenállni a
kísértésnek, hogy belé hatoljak. Ahogy végighúzom a kezem a
sima szaténon, le a hasán a combjára – a hüvelykujjam egy
pillanatra a vulváját súrolja –, Ana hátradönti a fejét, és
behunyt szemmel felnyög. Kitapintom a harisnyatartóját, és
egyszerre kicsatolom mindkét oldalon. Majd formás fenekére
siklik a kezem.
– Az enyém – suttogom. Ahogy a hátsóját cirógatom, az
ujjam hegye a bugyija alá nyúl.
– Ah! – nyög fel.
Nedves.
A fenébe, Ana. Te tüzes kis cica.
– Hallgass! – Hátul is kicsatolom a harisnyatartót, majd
lehajolok, és lehúzom a takarót az ágyról. – Ülj le. –
Engedelmeskedik. Leülök elé, majd lehúzom a cipőjét, és a
ruhája mellé teszem. Érzem magamon perzselő tekintetét,
ahogy lassan lehúzom a bal lábáról a harisnyát, és a
hüvelykujjam meztelen bőréhez ér, miközben lehámozom
róla. Megismétlem a másik lábával is a műveletet. – Ez most
olyan, mintha a karácsonyi ajándékomat csomagolnám ki –
suttogom, és felpillantok Anára.
– Egy ajándék, ami már rég a tiéd… – szól halkan.
Micsoda? Meglep ez a megjegyzés.
– Ó, nem, bébi – nyugtatom meg, ha erre van szüksége. –
Most vagy igazából az enyém.
– Christian, azóta a tiéd vagyok, hogy igent mondtam
neked. – Közelebb húzódik, és a tenyerébe veszi az arcomat. –
A tiéd vagyok. Mindig is a tiéd leszek, én férjem.
Férjem. Az esküvő óta most először nevezett így.
– És most – duruzsol halkan az ajkamba – úgy érzem, túl
sok ruha van rajtad. – Lehajol, hogy megcsókoljon, ám a
„férjem” szótól még mindig zeng a szívem.
Az övé vagyok. Igazán az övé.
Feltérdelek és megcsókolom, két kézzel kapok a feje után,
és a hajába túrok.
– Ana – suttogom. – Én Anám. – Újra megcsókolom.
Rendesen, ahogy illik. Nyelvem a szájába hatol, úgy
kóstolgatom. A feleségemet kóstolgatom. Saját szenvedélyével
válaszol hangtalan szenvedélyemre, nyelve az enyémhez
simul.
– A ruha – szól, amikor levegőért kapkodunk, és
megpróbálja lehámozni rólam a mellényt. Eleresztem Anát,
és leveszem a mellényt, miközben ragyogó kék szeme vágytól
sötét. – Engedd meg, kérlek! – esdekel.
A sarkamra ülök, ő pedig előrehajol, hogy levegye a
nyakkendőmet.
Ezt a nyakkendőt.
A kedvencemet.
Lassan kioldja a csomót, és lehúzza rólam.
Felemelem a fejem, ahogy kigombolja a felső gombot. Majd
az ingujjamhoz nyúl, és egyenként leveszi a
mandzsettagombjaimat. Kinyújtom a kezem, és a tenyerembe
ejti őket. Bezárom a markomat, és megcsókolom a kezem,
majd a nadrágzsebembe csúsztatom a gombokat.
– Mr. Grey, maga menthetetlenül romantikus.
– Mrs. Grey, ezt hozza ki belőlem. Mindörökké.
A kezemért nyúl, és felnéz rám hosszú, sötét pillái alól,
majd megcsókolja a jegygyűrűmet.
Édes istenem! Behunyom a szemem, és felnyögök.
– Ana.
Elkezdi kigombolni az ingem. Ahogy halad lefelé, puha
csókot lehel a bőrömre, és minden csókot egy szó kísér:
– Hihetetlenül. Boldoggá. Teszel. Szeretlek.
Ez már túl sok. Akarom őt.
A fenébe is, akarom őt.
Felnyögök, lerázom magamról az inget, majd az ágyra
emelem Anát, és lefektetem magam alá. Ajkam az ajkára
tapad, a kezemben tartom a fejét, mozdulatlanul, miközben
az első vízszintes csókon osztozunk férjként és feleségként.
Ana.
Egyre jobban szorít a nadrág. Feltérdelek a lába közé, Ana
zihál, az ajka duzzadt a csókjainktól, vágyakozva néz fel rám.
A fenébe.
– Annyira szép vagy… feleségem. – Végighúzom a kezem a
lábán, és megragadom a balt. – Olyan csodás lábad van!
Minden egyes centijét meg akarom csókolni. Itt kezdem. –
A nagylábujjára tapasztom a számat, és a fogaim közé
veszem.
– Ah! – Ana felhördül, és behunyja a szemét. Végighúzom a
nyelvem a talpán, majd beleharapok a sarkába, végül felsiklik
a nyelvem a bokájára. Puha, nedves csókokkal borítom a
vádliját, mire Ana fészkelődni kezd.
– Maradjon nyugton, Mrs. Grey – figyelmeztetem, és egy
pillanatra elnézem a fűző rejtekében emelkedő és süllyedő
mellét.
Meseszép látvány.
Elég! Meg kell szabadulnunk tőle.
A hasára fektetem Anát, és tovább csókolom a testét: a
lábait, a combját, a hátsóját. Egy pillanatra eltöprengek, hogy
mihez kezdjek a fenekével.
Ana tiltakozik.
– Kérlek!
– Meztelenül akarlak – mormolom, és kikapcsolom a fűzőt,
egyenként, ráérősen nyitom ki a horgokat. Amint lekerül róla
a fűző, puha, nedves csókot nyomok a feneke fölé, majd
végighúzom a nyelvem a gerincén.
Ana vonaglik alattam.
– Christian, kérlek!
Fölé hajolok, a farkam a fenekének feszül, ahogy mocorog
alattam.
– Mit szeretne, Mrs. Grey? – suttogom a fülébe.
– Téged.
– És én pedig téged, szerelmem, életem… – Lehúzom a
sliccem. Letérdelek mellé, és hanyatt fordítom. Felállok,
lehúzom a nadrágomat és az alsómat, miközben Ana
elkerekedett szemmel, sóváran figyel engem. Megragadom a
bugyiját, és letépem róla, és végre meztelenül fekszik alattam.
– Az enyém – suttogom.
– Kérlek! – könyörög Ana.
Nem tudom visszafojtani a mosolyt. Ó, bébi. Imádom,
amikor könyörögsz.
Felmászom az ágyra, és nedves csókokkal halmozom el a
másik lábát, egyre közelebb és közelebb érek az öléhez.
A célomhoz. A szentélyemhez. Amikor elérem, szétterpesztem
a lábát. Nedves és vágyakozó. Pont ilyennek szeretem.
– Ah! Feleségem! – lehelem, és végigsiklik rajta a nyelvem,
a csiklóját kóstolgatom.
Hm… Lassan kínozni kezdem az ajkammal. Körbe-körbe
köröz a nyelvem az érzékeny csomó körül. Ana a hajamba
markol, vonaglik alattam, a csípője a már jól ismert ritmusra
mozog. Előretolja. Én azonban lefogom, és folytatom az édes
kínzást.
– Christian! – kiáltja, és a hajamat cibálja.
Közel jár.
– Még nem! – Elindulok fölfelé a testén, a nyelvem a
köldökébe siklik.
– Nem! – kiált fel frusztráltan, mire belemosolygok a
hasába.
Mindent a maga idejében, szerelmem.
Megcsókolom puha hasát.
– Annyira türelmetlen, Mrs. Grey. Rengeteg időnk van, míg
földet érünk a smaragdszigeten.
Amikor a melléért nyúlok, gyengéden csókolgatom, majd a
mellbimbójára tapasztom a számat, és megrántom. Anát
nézem, miközben kényeztetem; a szeme sötét, a szája elnyílt.
– Én férjem. Akarlak. Kérlek!
Én is akarlak.
Testemmel beborítom a testét, teljes súlyomat a
könyökömre helyezem, és összedörgölöm az orrunkat. A keze
a testemen.
A vállamon.
A hátamon.
A fenekemen.
– Mrs. Grey… Feleségem. Állok szolgálatára. – Ajkam az
ajkát súrolja. – Szeretlek.
– Én is szeretlek. – Megemeli a csípőjét.
– Nyisd ki a szemed. Látni akarlak.
Kék szeme ragyog.
– Christian! Ah! – kiáltja, amikor lassan a magamévá
teszem.
– Ana. Ana! – zihálom. A neve ima az ajkamon.
Ő maga a mennyország. Az én mennyországom.
Mozogni kezdek, az érintése mámorító.
A fenekembe mélyeszti a körmét, úgy ösztökél.
Tovább.
Egyre csak tovább.
Az enyém.
Igazán az enyém.
Végül a nevemet kiáltja, és elalél alattam, gyönyöre az
enyémmel vegyül, és beleélvezek a szerelmembe. Az
életembe. A feleségembe.
2011. AUGUSZTUS 16., KEDD
Arra ébredek, hogy a hullámok a M. Y. Fair Lady hajótestét

nyaldossák. A legénység a fedélzeten van; hallom őket,
bizonyára már az egyenruhájukban feszítenek, és
készülődnek egy újabb napra. A monte-carlói kikötő melletti
öbölben horgonyoztunk le. Ragyogó nyári napra ébredtem a
mediterráneumban, és mellettem Mrs. Anastasia Grey még az
igazak álmát alussza. Az oldalamra fordulok, hogy
gyönyörködhessem benne, mint szinte minden reggel, amióta
nászútra indultunk. Szépen lebarnult. A haját kiszívta a nap.
A szája kissé elnyílt, még mélyen alszik.
Nem csoda.
Elvigyorodom.
Sokáig fenn voltunk tegnap. Ana újra meg újra elélvezett.
Békés az arca, irigylem érte.
Bár, az igazat megvallva, egy kicsit én is feloldódtam.
Párszor felhívott Ros és Marco a múlt heti fekete hétfő
miatt. Marcóval sikerült megelőznünk a jelentős veszteséget,
miután az utolsó pillanatban újrapozicionáltunk. Mindketten
figyeljük a tőzsdét, és úgy alakítjuk a stratégiánkat, hogy
túléljük a recessziót.
De összességében üdítően hat rám a gondtalan pihenés.
Rámosolygok az én alvó Anámra.
Új dolgokat tudtam meg a feleségemről.
Imádja Londont.
Imádja a pubokat, és ahogy a londoniak lazán kisétálnak
belőlük, és az utcán söröznek és cigiznek.
Imádja a Borough Marketet, különösen a skót tojást.
Nem szívesen vásárolgat, kivéve a Harrodsban.
Nem rajong az angol sörért, de én sem. Túl meleg.
Ki issza melegen a sört?
Nem szereti a lábát borotválni… de hagyja, hogy
megcsináljam helyette.
Na, ezt az emléket sosem felejtem el.
Imádja Párizst.
Imádja a Louvre-t.
Imádja a Pont des Arts-t, a lakatunk is ezt bizonyítja, amit
ott hagytunk.
Imádja a versailles-i tükörtermet.
„Mr. Grey! Itt végre minden oldalról látom magát!”
Imád engem… vagy legalábbis úgy tűnik.
Legszívesebben felébreszteném, de olyan hosszúra nyúlt az
elmúlt éjszaka. Megnéztük a L’Opéra de Monte-Carlóban a La
Songe-ot, a balettelőadást, amely a Szentivánéji álom
feldolgozása Shakespeare-től, majd elmentünk egy kaszinóba,
ahol Ana nyert néhány száz eurót egy rulettasztalnál. El volt
ragadtatva.
Kinyitja a szemét, mintha az akaratommal ébresztettem
volna fel. Elmosolyodik.
– Szia.
– Jó reggelt, Mrs. Grey. Jól aludt?
Nyújtózkodik.
– Remekül, és mesés álmaim voltak.
– Nekem te vagy a legszebb álmom. – Homlokon csókolom.
– Szex, vagy reggeli úszás a jacht körül?
Rám villantja ellenállhatatlan mosolyát.
– Mindkettő – suttogja.
ANA KÖNTÖSBEN, az úszás után felüdülve teát szürcsöl, és az

egyik SIP-kéziratot olvasgatja, amíg feltálalják nekünk a
reggelit a fedélzeten.
– Hozzá tudnék szokni – jegyzi meg álmatagon.
– Valóban. Pompás kis hajó. – Anára pillantok, és megiszom
az utolsó korty eszpresszómat. Ana felvonja a szemöldökét,
mielőtt azonban válaszolhatnék, a hajópincérünk, Rebecca
leteszi elénk a rántottát és a füstölt lazacot.
– Itt a reggeli – szól Rebecca barátságos mosollyal. –
Hozhatok még valamit?
– Ez nagyszerű. – Rámosolygok.
– Nem, köszönöm – válaszolja Ana.
– Ma lemehetnénk a partra – javaslom.
RITKÁN JUT ENNYI IDŐM az olvasásra. A nászutunk alatt azonban

már két krimit is elolvastam, plusz két könyvet a
klímaváltozásról, most pedig Morgenson és Rosner kötetét
olvasom arról, hogyan vezetett a kapzsiság és a korrupció a
2008-as pénzügyi válsághoz, közben Ana egy napernyő alatt
bóbiskol a Le Méridien Beach Plaza plázsán. Elnyúlt egy
napozóágyon a délutáni napsütésben egy szál, meglehetősen
figyelemfelkeltő türkizkék bikiniben, ami nem sokat hagy az
ember fantáziájának.
Nem igazán örülök neki.
Megkértem Taylort és a két francia kollégát, a Ferreux
ikreket, hogy ügyeljenek a fotósokra. Ezek a parazita
paparazzók semmitől sem riadnak vissza, hogy
belerondítsanak a magánéletünkbe. Valamiféle bizarr okból
kifolyólag, amióta a Star megjelentette a pletykacikkét
Anáról, a sajtó ki van éhezve a kettőnket ábrázoló fotókra.
Nem tudom, és nem is értem, hogy miért – hisz nem vagyunk
celebek. Nem akarom, hogy a feleségem egy szál semmiben
köszönjön vissza a hatodik oldalról.
A nap magasra hágott az égen, Ana a tűző napon fekszik, és
már régen kente be magát napozókrémmel. Lehajolok, és a
fülébe súgom:
– Le fogsz égni.
Felriad, majd elvigyorodik.
– Én csak tőled kaphatok lángra.
Szaporábban kezd verni a szívem.
Hogy képes ilyen hatást elérni néhány szóval és egy
mosollyal?
Egy gyors rántással behúzom az ágyát az árnyékba.
– El a mediterrán napról, Mrs. Grey!
– Köszönöm a figyelmességét, Mr. Grey.
– Számomra megtiszteltetés, Mrs. Grey. Egyáltalán nem
vagyok figyelmes. Ha leégsz, nem érhetek majd hozzád.
Ana gúnyos mosolyra húzza a száját.
Gyanakvón nézek rá.
– De szerintem ezt te is tudod, és csak nevetsz rajtam.
– Valóban? – A pilláit rebegteti, ártatlanságot mímelve, de
engem nem tud átverni.
– Igen, pontosan tudod. Szinte mindig. – Megcsókolom. – Ez
az egyik dolog, amit szeretek benned. – Megharapdálom az
alsó ajkát.
– Azt hittem, bekened a hátamat.
Minő gyönyör!
– Mrs. Grey, ez egy piszkos feladat… de nem utasíthatom
vissza. Üljön fel!
Imádom ezt. Megérinteni. Idekint. Nyilvánosan.
Felém fordul, és kinyomok egy kis krémet az ujjaimra,
majd belemasszírozom a bőrébe, lassan, alaposan, hogy még
véletlenül se hagyjam ki egyetlen porcikáját sem. A vállát, a
nyakát, a karját, mélyen a dekoltázsát, a hasát. – Igazán
imádni való vagy. Én meg szerencsés.
– Nagyon is, Mr. Grey. – Forr a vérem a szendeségétől.
– Maga a megtestesült szerénység, Mrs. Grey. Forduljon
meg, a hátát is be akarom kenni.
Hasra fekszik, és kioldom a bikini pántjait.
– Mit szólnál, ha én is monokiniznék, ahogy a többi nő a
strandon? – kérdi, a hangja halk és bágyadt, mint a nyári nap.
Újabb adag napozókrémet kenek a bőrére.
– Nem örülnék neki. Már az sem tetszik, hogy ennyire
aprócska ez a felső. – Nem akarom, hogy valami mocskos,
nyavalyás lesifotós a feleségemet stírölje a lencséjén
keresztül, miközben ő a tengerparton henyél. Mindenütt ott
vannak. Mint a patkányok.
Ana szótlanul duzzog.
Lehajolok, és a fülébe súgom:
– Ne kísértsd a szerencsédet!
– Ezt vegyem kihívásnak, Mr. Grey?
– Nem, Mrs. Grey. Vegye úgy, ahogy mondtam.
Ez nem játék, Ana.
A háta és a lába kész. Rácsapok a fenekére.
– Így már rendben lesz, kishölgy!
Rezeg a telefonom. A képernyőre pillantok. Ros hív a
reggeli jelentéssel.
Még korán van Seattle-ben. Remélem, minden rendben.
– Mindent a szemnek, Mrs. Grey! – figyelmeztetem Anát
félig viccelődve, és még egyszer rácsapok a fenekére, mielőtt
felveszem a telefont. Ana kihívóan rázza a seggét, és
behunyja a szemét, amíg Rosszal beszélek.
– Szia, Ros, miért hívsz ilyen korán? – kérdem.
– Nem tudok aludni, gondoltam, utolérem magam a
munkában, amíg csendes a ház.
– Valami baj van?
– Dehogy. Minden rendben. Tegnap, miután beszéltünk,
felhívott Bill. A detroiti újrafejlesztési hatóság nyomást
gyakorol ránk a barnamezők ügyében. Meg kell hoznod a
döntést.
Elcsüggedek.
Detroit. Az istenit!
– Oké. Oké. A három helyszín közül, amiket Bill átküldött, a
másodikat találtam a legjobbnak.
– A St. Aubin utcát? – kérdi.
– Igen, azt.
– Oké. Akkor azt fogom forszírozni. Van még valami.
Woods.
A pokolba! Még mindig fenn van a gyanúsítottak listáján.
– Mit csinál már megint az a pöcsfej?
Ros rá se hederít a színes leírásra.
– Az exalkalmazottaival sutyorog.
– Megmérgezi a kutat, mi?
– Igen. Szerintem rájuk férne egy látogatás – javasolja.
– Elmehetnél.
– Nem tőlem. Tőled.
– Hm… megfontolom, ha visszaértem.
– Gondoltam.
– Szívesen elugranék New Yorkba az asszonnyal.
Hallom a mosolyt a telefonban.
– Milyen a francia Riviéra?
Alvó feleségemre siklik a szemem… és hetyke hátsójára.
– Gyönyörű. Meseszép a kilátás innen.
– Remek. Élvezd ki. Addig munkához látok.
– Tedd azt, Ros.
– Tudod, most, hogy elmentél, egész belelendültem.
Felnevetek.
– Azért ne szokj hozzá. Visszamegyek ám.
– Akár hiszed, akár nem, hiányollak.
Nyitom a szám, hogy válaszoljak, de annyira
megdöbbentett, hogy nem is tudom, mit mondhatnék.
– Szép napot, Christian! – Azzal leteszi, én meg csak
bámulom a telefont, és azon tűnődöm, vajon Ros jól érzi-e
magát.
Kutya baja, Grey! Ő az egyik legrátermettebb ember, akit
ismersz.
Folytatom az olvasást.
KÉSŐ DÉLUTÁNRA MÁR éget a nap. Rendelek némi innivalót a

szállodai pincérnőtől, mert kitikkadok. Ana felébred, és
hozzám fordul.
– Szomjas vagy?
– Igen – válaszolja álmosan.
Elbűvölő.
– El tudnálak nézni egész álló nap. Fáradt vagy?
Elpirul a napernyő árnyékában.
– Nem aludtam valami sokat az éjjel.
– Én sem.
Lelki szemeim előtt látom a múlt éjszakát: Ana
meglovagolt.
Az egész testem bizsereg. A picsába!
Muszáj lehűtenem magam. Most rögtön. Felállok, és
letolom a farmersortomat.
– Gyere, ússzunk egyet! – A kezemet nyújtom Ana felé, ő
azonban csak pislog kábultan. – Úszunk? – kérdem újra. –
Amikor nem válaszol, felnyalábolom. – Szerintem rád fér egy
ébresztő csobbanás.
Kacarászva felsikolt.
– Christian! Tegyél le!
– Csakis a tengerbe, bébi! – Nevetve végigvonulok vele a
perzselő homokban, és megkönnyebbülök, amikor kiérünk a
hűsebb, nedvesebb partra. Ana a nyakamba csimpaszkodik,
derűsen csillog a szeme, ahogy besétálok vele a Földközi-
tengerbe.
Erre már felébred. Úgy rám tapad, mint egy tapadókagyló.
– Nem teheted! – zihálja.
Nem bírom elfojtani a mosolyt.
– Ó, Ana, bébi! Hát semmit sem tanultál az alatt a rövid idő
alatt, amióta ismerjük egymást? – Lehajolok, megcsókolom, ő
pedig megragadja a fejemet, ujjaival a hajamba túr. Mohón
viszonozza a csókot, olyan hévvel, ami váratlanul ér, és a
lélegzetem is eláll tőle.
Ana.
Hálás vagyok, hogy már a derekamig ér a víz.
– Tudom, mire megy ki a játék – duruzsolom az ajkának, és
lassan belemerülök a tengerbe, közben újra megcsókolom.
Begerjeszt a hűs víz és Ana forró, nedves ajka. Körülölel,
forrón és nedvesen, körém fonja hosszú, bájos tagjait.
Ez maga a mennyország!
Egyre nagyobb hévvel falom a száját, másra gondolni sem
bírok.
Csak Ana van, az én gyönyörű nőm, és én. A tengerben.
Akarom őt.
Itt. És most.
– Azt hittem, úszni akarsz – suttogja, amikor megállunk
levegőt venni.
– Őrjítő vagy. – Beleharapok az alsó ajkába, és szopogatni
kezdem. – De nem biztos, hogy szeretném, ha a jól nevelt
monte-carlóiak látnák a feleségemet szeretkezés közben.
Végighúzza a fogait az államon.
Még többet akar.
– Ana – figyelmeztetem, és a csuklóm köré fonom a
lófarkát. Gyengéden meghúzom, hogy felkínálja nekem a
torkát. Az íze sós víz, kókuszos napozókrém, izzadság és
mindenekfelett Ana-íz. – Bevihetlek a tengerbe?
– Igen! – Az elsuttogott válasz feltüzeli a libidómat.
A picsába! Elég!
Kezdünk bevadulni.
– Mrs. Grey, maga telhetetlen és tökéletesen barna. Miféle
szörnyet teremtettem?
– Olyat, aki pontosan hozzád való. Szeretnél másként
megkapni?
– Mindenhogy akarlak, ezt te is tudod, de nem most. Nem
kell a közönség.
– A part felé biccentek.
Ana a napozókra pillant, akik nyíltan bámulnak minket.
Elég, Grey.
Megragadom Anát a derekánál fogva, a magasba lendítem,
majd jóleső csobbanással landol a vízben. Amikor felbukkan,
kacag, és felháborodást színlel.
– Christian! – kiáltja, és végighúzza a kezét a víz színén,
majd lefröcsköl.
Rögtön visszakapja tőlem, és elmosolyodom, mert annyira
csalódottnak tűnik.
Nem fogom közszemlére tenni a feleségemet kefélés közben!
– Előttünk az egész éjszaka – magyarázom, és örülök a
reakciójának. Mielőtt meggondolnám magam, és mindketten
dutyiban végeznénk – bár ki tudja, végül is ez
Franciaország –, elfordulok tőle. – Később, bébi! – szólok
vissza, majd belevetem magam a csendes, tiszta vízbe, és
elúszom. Egy kis gyorsúszás majd lehűt, és legalább
ledolgozom a fölös energiát.
KÉSŐBB, MIUTÁN LEHIGGADTAM és felfrissültem, visszamegyek a

partra megnézni, hogy bírja a feleségem a napot.
Mi a faszom!
Ana meztelen felsőtesttel hever a napozóágyon.
Szaporázom a lépteimet, közben a partot pásztázom, és
elkapom Taylor tekintetét a bárban. Perrier-t iszogat a francia
biztonsági embereinkkel, akik tökéletes ikrek. Együtt figyelik
a környezetünket. Taylor megrázza a fejét, nyilván úgy érti,
hogy nincsenek fotósok.
Nagy ívben leszarom. Mindjárt szívrohamot kapok.
– Mi a fenét képzelsz? – üvöltök Anára dühösen, amikor
odaérek hozzá.
Kinyitja a szemét.
Csak színlelné az alvást? Hanyatt fekve?
Riadtan körülnéz.
– A hasamon feküdtem. Bizonyára átfordultam alvás
közben – suttogja.
Felkapom a bikinifelsőjét a napozóágyamról, hozzávágom,
és rámordulok:
– Vedd fel!
A kurva istenit. Direkt megkértem, hogy ne csinálja ezt.
Nem a szívem bánja. Hanem a francos privát szféránk.
– Christian, senki sem figyel.
– Hidd el, igenis figyelnek. Biztos vagyok benne, hogy
Taylor és a biztonságiak nagyon is élvezték az előadást!
A melléhez kap.
– Na ugye! – csattanok fel. – Nem is beszélve azokról a
pöffeszkedő paparazzókról, akik most már rólad is
csinálhattak pár képet. Szeretnél a Star magazin címlapján
szerepelni? Meztelenül?
Ana elborzadva kapja magára a bikinifelsőt.
Bizony! Mit gondolsz, miért mondtam nemet?
– L’addition! Legyen szíves! – kiáltok a pincérnőre. –
Elmegyünk – szólok Anának.
– Most?
– Igen. Azonnal.
Ne vitatkozz velem, Ana!
Olyan pipa vagyok, hogy meg sem szárítkozom. Fölkapom
a sortot és a pólót, és amikor visszatér a pincérnő, aláírom a
csekket. Anna gyorsan magára kapja a ruhát, közben intek
Taylornak, hogy elmegyünk. A füléhez emeli a telefonját,
nyilván a Fair Ladyt hívja egy csónakért. Fogom a könyvemet,
a telefonomat, és fölveszem a napszemüvegemet.
Mi az ördögöt képzelt?
– Kérlek, ne haragudj rám – szabadkozik Ana, miközben
összeszedi a cuccát, és bepakolja a hátizsákjába.
– Ehhez már késő – mordulok fel, és hiába próbálok
uralkodni magamon, csúnyán elbukom. – Gyere. –
Megragadom a kezét, és intek Taylornak és a Ferreux
ikreknek, akik követnek a szállodán át a kijáratig.
– Hová megyünk? – kérdi Ana.
– Vissza a hajóra.
A kikötőben megkönnyebbülten látom, hogy a
motorcsónak mellett ott vár a jetski. Ana átadja Taylornak a
hátizsákját, ő pedig a kezébe nyom egy mentőmellényt. Taylor
várakozó pillantást vet rám, de megrázom a fejem. Erre
kiereszt egy frusztrált sóhajt, és tudom, hogy azt szeretné, ha
én is fölvennék egyet, de, nos, túlságosan felment a
vérnyomásom. Rá se hederítek, csak ellenőrzöm Anán a
csatokat.
– Így jó lesz – mordulok fel, és felmászom a jetskire, majd a
kezemet nyújtom Anának. Miután felült mögém, elrúgom
magunkat a kikötőtől, és a pólóm szegélyére csatolom a
motor berántózsinórját. – Kapaszkodj! – szólok hátra, mire
Ana körém fonja a karjait, és szorosan magához ölel.
Megdermedek, amikor a hátamhoz nyomja az arcát, mert…
előtörnek az emlékek, és mert még mindig haragszom rá. De
az igazat megvallva élvezem az ölelését. – Vigyázz! –
dünnyögöm, majd elfordítom az indítókulcsot, és a motor
hangos morgással életre kel. Apránként gyorsítok, miközben
a Fair Lady felé száguldunk.
Ahogy végigsiklunk a vízen, elpárolog a rosszkedvem.
Amikor utolér minket a motorcsónak, Ana erősebben
szorít, én pedig rákapcsolok, és előretörünk.
Imádom ezt!
Szuper érzés.
Őrületes.
Élvezd a pillanatot, Grey!
A Földközi-tenger csendes és békés, könnyen siklunk a
felszínén. Elhúzunk a jacht mellett a nyílt tenger felé. Az
arcomba csapó nyári szellő, a vízpára, a sebesség, Ana teste a
hátam mögött; csupa izgalom. Leírok egy ívet a hajó felé – de
még nem volt elég.
– Még egyszer? – kiáltok Anának. Széles mosolya színtiszta
biztatás, és megkerülöm a Fair Ladyt, majd újra a nyílt vízen
vagyok, Ana szoros ölelésében.
Legszívesebben világgá kiabálnám, hogy milyen boldog
vagyok.
De… azért még haragszom rá egy kicsit.
AZ EGYIK IFJÚ HAJÓPINCÉR, Gerard lesegíti Anát a jetskiről, fel a

Fair Lady kicsi platformjára. Ana felsiet a falépcsőn, majd
megvár a fedélzeten.
– Mr. Grey – szól Gerard, és a karját nyújtja. Elhessegetem,
lemászom a gépről, és követem Anát. Elbűvölően fest, bár egy
kicsit nyugtalan. Ragyog a bőre a friss levegőtől és a
napsütéstől.
– Megfogott a nap – jegyzem meg szórakozottan, miközben
leveszem róla a mentőmellényt. Odaadom Gregnek, a másik
hajópincérnek.
– Ennyi lesz, uram? – tudakolja.
– Innál valamit? – kérdem Anától.
– Kellene?
Összevonom a szemöldököm.
– Miért mondod ezt?
– Tudod, miért.
Igen, Ana. Haragszom rád.
– Két gin-tonikot kérünk. Olajbogyót és némi
csipegetnivalót is. Köszönöm.
Greg egy biccentéssel nyugtázza a kérést. Amikor elmegy,
megértem, mire célzott Ana.
– Azt hiszed, hogy megbüntetlek? – kérdem.
– Meg akarsz?
– Igen – vágom rá habozás nélkül, és magam is
meglepődöm.
Elkerekedik a szeme. – Hogyan?
Ó, Ana! Látom, ez már érdekel.
– Kitalálok valamit, mire megiszod a koktélodat. – Elnézek
a horizont felé, lelki szemeim előtt a legkülönfélébb erotikus
képek villannak fel. – Talán szeretnéd, ha megbüntetnélek?
Elsötétül a szeme.
– Az attól függ. – Vörösre vált arca érdeklődésről árulkodik.
Ó, bébi!
– Mitől?
– Hogy bántani akarsz-e.
Az isten szerelmére, azt hittem, ezt már megtárgyaltuk.
Irritál a válasz, de odahajolok, és megcsókolom a homlokát.
– Anastasia. A feleségem vagy, nem a rabszolgám. Soha
többé nem bántalak. Mostanra már tudnod kéne. Csak… csak
ne vedd le a ruhádat nyilvános helyen. Nem akarlak
meztelenül látni a kirakatokban. És te sem akarod, sőt biztos
vagyok benne, hogy anyukád és Ray sem díjaznák.
Ana elsápad.
Bizony, Ana. Méltán a nagy rémület. Ray tajtékozna
dühében. És persze nyilván engem okolna.
Megérkezik Greg az italokkal, leteszi az asztalra.
– Ülj le! – szólok Anára, aki leül az egyik rendezői székre.
Egy mosollyal elküldöm a pincért, majd leülök Ana mellé, a
kezébe adom az italt, és megemelem az enyémet. –
Egészségére, Mrs. Grey!
– Egészségére, Mr. Grey! – Belekortyol, közben óvatosan
pislog felém.
Vajon mit tegyek vele?
Szerintem ráférne egy kis mocskos hancúrozás.
Rég csináltunk ilyesmit.
– Kié ez a hajó? – kérdi, és ezzel eltereli a figyelmemet
pajzán terveimről.
– Egy angol lovagé. Sir Akárkicsodáé. Az üknagyapjának
vegyesboltja volt. A lánya hozzáment egy európai herceghez.
– Ó! Szupergazdag?
– Igen.
– Mint te.
– És mint te. – Elveszek egy olajbogyót.
– Ez furcsa – jegyzi meg. – A semmiből egyszer csak… – int
a fedélzet és Monte-Carlo káprázatos kilátása felé – ebbe a
dúsgazdagságba.
– Hozzá fogsz szokni. – Mint én.
– Nem hinném, hogy valaha is képes leszek hozzászokni –
válaszolja halkan.
Taylor megjelenik mellettem.
– Uram, telefonon keresik. – A kezembe nyomja a
telefonomat.
– Itt Grey – csattanok fel, miközben felállok, és a korláthoz
lépek.
Ros az.
Megint?
Egy megbeszélés miatt keres, amire még Londonban
kerítettem sort az európai GNSS képviseletével a Galileo
szatellites navigációjukkal kapcsolatban. Abban bízom, hogy
össze tudjuk kapcsolni a szolgáltatást Barney napelemes
tabletjével. Megválaszolom Ros kérdéseit, és csodálkozom,
hogy miért nem kérdezte előbb.
– Kösz. Tudatom Marcóval – válaszolja.
– Tudod, e-mailt is írhattál volna.
– Legközelebb úgy lesz. De Barney nagyon erőszakos. Épp
most küldött egy újabb e-mailt ez ügyben. Ismered. –
Felnevet, kissé idegesen, azt hiszem.
Én is elnevetem magam.
– Tudom, túlteng benne a lelkesedés. Ezért is dolgozik
nekünk, hála a magasságosnak. Ennyi lenne? Mert már
nagyon szeretnék visszamenni a feleségemhez.
– Menj csak, Christian. Köszönöm. Megpróbállak
kevesebbet zavarni. Viszlát!
Visszafordulok Anához, aki a gin-tonikot kortyolgatja, és
merengő tekintettel nézi a partvonalat. Mélyen a
gondolataiba merülhetett.
Vajon mi járhat most a fejében? A meztelenkedés?
A büntetődugás? A vagyonom? A mi vagyonunk!
Megkockáztatom.
– Hozzá fogsz szokni – szólok, ahogy visszaülök mellé.
– Mihez is?
– A pénzhez.
Kifürkészhetetlen pillantást vet rám, majd odatolja elém a
mandulával és kesudióval teli tálat.
– A csipegetnivalói, uram. – Látom a félmosolyt. Nagyon
igyekszik visszafojtani a nevetést. Rajtam nevet. Már megint.
A fejemben összeáll a terv.
– Inkább téged csipegetnélek.
Ez az igazság.
Fogok egy kesudiót, és eszembe jut a leánybúcsút követő
éjszaka. Ana az ágyban, meztelenül, a karját nyújtja felém.
„Meg fogsz büntetni?”
„Megbüntetni?”
„Amiért így berúgtam. Egy büntetőkefélés. Azt tehetsz velem,
amit csak akarsz.”
Felforr a vérem a gondolattól. Büntetést akar. Figyelmetlen
férj lennék, ha nem tennék a kedvére.
– Igyál. Ágyba bújunk.
Leesik az álla.
– Igyál – szólok rá halkan.
Ana az ajkához emeli a poharat, és egyetlen korttyal kiissza
a tartalmát.
Ez igen! Az én bátor nőm habozás nélkül felveszi a
kesztyűt.
Sosem hátrál meg.
Rajta, Grey!
Felállok, lehajolok hozzá, és a rendezői szék karfájára
teszem a kezem, majd a fülébe súgom:
– Példát statuálok veled. Gyere! Ne pisilj.
Élvezettel hallom, ahogy felhördül, az arca csupa döbbenet.
Elvigyorodom, tudom, hogy mire gondol.
Nem, Ana, ne izgulj, az nem az én műfajom.
– Semmi olyasmi, amire gondolsz. – A kezemet nyújtom. –
Bízz bennem.
Ellenállhatatlan mosoly jelenik meg az arcán.
– Rendben. – Megfogja a kezem, és együtt félrevonulunk a
hálókabinba.
Odabent eleresztem Anát, és bezárom az ajtót. Nem
akarjuk, hogy valaki ránk nyisson. Gyorsan lehámozom
magamról a ruhát, leveszem a strandpapucsot, amit
egyébként se lenne szabad viselnem, de a legénység túl
tapintatos ahhoz, hogy megjegyzéseket tegyen.
Ana engem néz, elkerekedett szemmel, közben
szórakozottan rágcsálja az ajkát. Megragadom az állát,
kiszabadítom duzzadt alsó ajkát, és végighúzom a
hüvelykujjamat a parányi fognyomokon.
– Így már jobb.
Kiveszem a szekrényből a játékszeres táskát, és előhúzok
belőle egy bilincset, egy kulcsot és egy alvómaszkot. Ana nem
mozdul. A szeme sötétebben csillog, mint valaha.
Be van gerjedve, Grey.
Lepjük meg!
– Ez elég fájdalmas tud lenni. – Felmutatom a bilincset,
hogy jobban lássa. – Mélyen belefúródhat a bőrbe, ha
túlzottan meghúzod. De én nagyon szeretném rád tenni.
Tessék. – Közelebb lépek, és átadom neki. – Szeretnéd
kipróbálni előbb? – A hangom gyengéd, pedig már alig bírok
uralkodni magamon.
Akarom ezt.
Mindennél jobban.
Ana szemügyre veszi a bilincset, forgatja a kezében a hideg
fémet. Már a puszta látvány erotikus.
– Hol vannak a kulcsok? – kérdi remegő hangon.
Odatartom a tenyeremet, és megmutatom neki.
– Ez nyitja mindkettőt. Igazából mindet. – A kezemről az
arcomra néz, a szeme csupa kérdés, csupa kíváncsiság…
csupa vágy. Megcirógatom az arcát a mutatóujjammal, és
végigsimítok a száján. Lehajolok, mint aki csókra vágyik, és
az ajkába súgom: – Szeretnél játszani?
– Igen – válaszolja alig hallhatóan.
– Jó. – Mély lélegzetet veszek, beszívom sajátos illatát: az
izgatott Ana aromáját.
Máris begerjedt!
Behunyom a szemem, és a homlokára lehelt, gyengéd
csókkal fejezem ki a hálámat.
Köszönöm, szerelmem.
– Szükségünk lesz egy biztonsági jelszóra.
Ana felkapja a fejét.
– Az, hogy „állj!”, nem megfelelő – teszem hozzá gyorsan –,
mert valószínűleg akkor is mondani fogod, amikor nem
gondolod komolyan. – Végighúzom az orrom hegyét az
orrnyergén.
Bízz bennem, Ana!
– Nem fog fájni. Inkább intenzív lesz, mert nem engedem,
hogy megmozdulj. Rendben?
Nagy levegőt vesz, egyre szaporábban liheg, ahogy
fokozódik az izgalma.
Imádlak begerjeszteni, bébi.
Lepillant a farkamra.
Bizony, bébi. Felkészültem rád.
– Hát, jó – suttogja.
– Válassz egy szót, Ana.
Sekély ráncok jelennek meg a homlokán.
– Egy biztonsági jelszót – pontosítok.
– Nyalóka – zihálja kipirulva.
– Nyalóka? – Mindjárt elnevetem magam.
– Igen.
– Érdekes választás. Emeld fel a kezedet.
Engedelmeskedik – ami szintén begerjeszt –, és lehúzom
róla a ruhát, majd a padlóra hajítom. Kinyújtom a kezem, ő
pedig visszaadja a bilincset, amit a kulccsal és az
alvómaszkkal együtt az éjjeliszekrényre teszek. Lerántom az
ágytakarót, és az is a földön landol.
– Fordulj meg! – utasítom.
Azonnal így tesz, és kicsatolom a bikinifelsőt, majd
hagyom, hogy a padlóra hulljon.
– Holnap majd én adom rád – mormolom, és támad egy
ötletem.
Harapásnyomok.
Kiszabadítom a haját a lófarokból, és összefogom, majd
gyengéden meghúzom, hogy hátralépjen. Oldalt fordítom a
fejét, és végighúzom az ajkamat a vállától a füléig.
– Nagyon rossz kislány voltál.
– Igen – ismeri el, mintha büszke lenne magára.
– Nos, mit is tehetnénk ez ügyben? – Mennyei az íze.
– Fogadd el, hogy ilyen vagyok – javasolja, mire
elmosolyodom a füle alatt lüktető ér fölött.
Az én szerelmem nem hátrál meg.
Milyen szexi!
– Ó, Mrs. Grey, az örök optimista. – Újabb csókot lehelek a
nyakára, majd nekilátok befonni a haját. Amikor végzek, a
hajgumijával rögzítem a fonatot. Ismét oldalra billentem a
fejét, és a fülébe suttogom: – Most megleckéztetlek! – Hirtelen
megragadom a derekát, és leülök az ágyra, őt pedig a
térdemre rántom. Rácsapok formás hátsójára. Egyszer.
Keményen. Majd az ágyra dobom, arccal felfelé. Fölé hajolok,
végighúzom az ujjam a combján, közben a szemünkkel faljuk
egymást.
– Tisztában vagy vele, milyen gyönyörű vagy? – suttogom,
miközben zihálva vonaglik az ágyon.
Rám vár.
A szeme vágytól sötét.
Rajta tartom a szemem, miközben felállok, és a bilincsekért
nyúlok. Megragadom a bal bokáját, és ráadom az egyik
bilincset. A másikat a jobb bokája köré csatolom.
– Ülj fel!
Így tesz.
– És most öleld át a térdedet.
Értetlenül pislog rám, de felhúzza a térdét, majd átkarolja.
Megemelem az állát, és puha, nedves csókot adok az ajkára,
mielőtt ráadom az alvómaszkot.
– Mi a biztonsági jelszó, Anastasia?
– Nyalóka.
– Jó. – A bal bilincs másik oldalát a bal csuklójára, a jobbat
pedig a jobb csuklójára erősítem. Megrántja őket, és
rádöbben, hogy nem tudja kinyújtani a lábát.
Ez kemény menet lesz.
Neked. És nekem is.
– Most pedig – suttogom – addig keféllek, amíg sikítani nem
kezdesz.
Már alig várom.
Felsóhajt, megragadom a sarkát, és felemelem a lábfejét,
amitől hanyatt dől az ágyon. Széttárom a lábait, és egy
pillanatra elgyönyörködöm a látványban, ahogy széttárva,
kiszolgáltatottan fekszik előttem. Komolyan, akár most rögtön
rá tudnék élvezni. Szinte kedvem lenne hozzá. Ehelyett
azonban letérdelek az oltárom elé, és végigcsókolom a
combja belsejét. Felnyög, és megrántja a bilincseket.
Óvatosan, Ana! Még megsérülsz.
– Kénytelen leszel így elviselni a gyönyört, Anastasia.
Semmi mocorgás. – Pózt váltok, hogy elérjem a bikinialsóját,
ajkammal végigsúrolom feszes hasát. A vékony zsineg
mindkét oldalon egy apró rántásra kioldódik, és a bikini nincs
többé.
Megcsókolom a hasát, majd belenyalok a köldökébe.
– Ah! – nyög fel Ana. A melle hevesen emelkedik és süllyed,
ahogy elhalmozom csókokkal a hasát.
– Sss… – csitítom. – Olyan szép vagy, Ana.
Felnyög, ezúttal hangosabban, és megrántja a
fémbilincseket.
– Ah! – kiált fel fájdalmasan, amikor belevájnak a húsába,
miközben tovább ostromlom a testét a csókjaimmal, és
végighúzom a fogamat illatos bőrén.
– Megőrjítesz – suttogom. – Ezért most én őrjítelek meg
téged. – Megcsókolom a mellét, a nyelvem, az ajkam, a fogam
szenvedélyes kiáltást csal ki Anából, ahogy hevesen zihál, és
tehetetlenül hánykolódik alattam. A hüvelykujjam és a
mutatóujjam között morzsolom a mellbimbóit, és érzem,
ahogy megkeményednek és megduzzadnak a cseppet sem
gyengéd érintéstől. Erősen szopogatni kezdem őket, minden
alkalommal apró nyomot hagyok rajtuk.
Már alig kap levegőt.
Mozdulni próbál.
Nem tud.
Az enyém.
Nem állok le.
– Christian! – kérlel, és tudom, hogy már az őrületbe
kergettem.
– Szeretnéd, ha így juttatnálak el a csúcsra? – Ráfújok a
mellbimbójára. – Tudod, hogy képes vagyok rá. – A számba
veszem, és szívogatni kezdem. Erősen.
Felkiált, mélyről feltörő, gyönyörteli hangon.
Teljesen begerjesztett.
Már alig várom, hogy belemélyesszem magam.
– Igen – nyögi.
– Ó, bébi! Az nagyon egyszerű volna.
– Christian! Kérlek!
– Sss… – A fogam az állát karcolja, majd a szájára
tapasztom a számat, Nyelvem az ajka közé hatol, és
kóstolgatni kezdem. Az íze Ana, és üdítő gin-tonik, citromos
aromával.
Mennyei!
Ám olyan mohó. Viszonozza a csókot. Többet akar. Még
többet.
A fenébe. Olyan finom az íze. Visszaadja, amit kap. Felemeli
a fejét az ágyról.
Ó, bébi!
Eleresztem az ajkát, és megragadom az állát.
– Ne mozogj, bébi. Azt akarom, hogy ne mozogj – suttogom.
– Látni akarlak – lihegi elkeseredetten, sóvárogva.
– Nem, nem, Ana. Így sokkal jobb lesz. – Előretolom a
csípőmet, tudván, hogy jó helyen járok, és belecsúszom, de
csak egy kicsit.
Nem bír megmozdulni.
Kihúzom magam belőle, csak ingerlem.
– Ah! Christian! Kérlek!
– Még egyszer? – kérdem, és alig ismerek a saját hangomra.
– Christian!
Ismét belé hatolok, ezúttal kicsit mélyebbre, majd kihúzom
magam, és az ujjaimmal cirógatom a jobb mellbimbóját.
– Ne! – vonít csalódottan. Nem akarja, hogy kihúzzam
magam.
– Akarsz engem, Anastasia?
– Igen! – kiáltja.
– Mondd ki! – A hangom reszelős. Hallani akarom, ahogy
kimondja, és újra belemártom a farkamat. Be. És ki.
– Akarlak! – nyög fel. – Kérlek!
Imádom, amikor könyörög.
– Ahogy parancsolja, Anastasia. – Mélyen belenyomom
magam, mire felsikolt, és megrántja a bilincseket.
Tudom, hogy tehetetlen.
Amit maximálisan ki is használok. Mozdulatlanná
dermedek. Érzem, ahogy megfeszül a farkamon, majd
körözni kezdek a csípőmmel. Felnyög.
– Miért nem engedelmeskedsz nekem, Ana?
– Christian! Állj…
Nem ez a biztonsági jelszó. Újra körözök, és mélyebbre,
mind mélyebbre fúrom magam a testében. Azután
elhúzódom, és újra felnyársalom.
El ne élvezz! – emlékeztetem magam.
– Mondd el nekem. Miért? – Tudnom kell.
Felkiált, a gyönyöre tovább fokozza saját gyönyörömet.
– Beszélj! – utasítom.
– Christian…
– Ana! Tudnom kell! – Újra belé hatolok.
– Nem tudom! – sikoltja. – Talán mert megtehetem! Mert
szeretlek! Kérlek! Christian!
Hangosan felnyögök, és végre meghódítom a testét, és a
kezemben tartom a fejét, ahogy a magamévá teszem. Ahogy
kielégítem. És magamat is kielégítem. Ana a bilincseknek
feszül. Zihál. Hörög. Egyre hevesebben.
Közel jár. Érzem.
Felsikolt.
– Ez az! – szűröm a fogaim közt a szavakat. – Érezd, bébi!
Ana felkiált, amikor elélvez. Csak élvez és élvez. Elolvad
alattam. Hátraveti a fejét. Kinyílik a szája. Az arca eltorzul.
Feltérdelek, és magammal rántom, az ölembe ültetem.
Meglovagolja a gyönyört. Szorosan átölelem, és a nyakába
temetem az arcomat, amikor elélvezek.
A FENÉBE!
Az orgazmusom hosszan kitart.
Amikor végre elernyedek, letépem a szeméről a maszkot,
és megcsókolom a feleségemet.
A szemét. Az orrát. Az arcát.
Köszönöm, Ana.
Pityereg. Lecsókolom a könnyeit, és az arcára teszem a
kezemet.
– Szeretem, Mrs. Grey – suttogom. – Még ha teljesen
megbolondítasz, akkor is – melletted úgy érzem, élek.
Kimerült – elernyedt a karjaimban –, ezért lefektetem az
ágyra, és kihúzom magam belőle. – Ne! – motyogja, talán az
érintés hiánya miatt.
Ó, bébi.
Teljesen kész vagy.
Elveszem a kulcsot az éjjeliszekrényről, és leveszem róla a
bilincseket, közben megmasszírozom a bokáját és a csuklóját.
Lefekszem mellé, ahogy kinyújtja a lábát, és a karomba
veszem. Felsóhajt, halk, elégedett mosoly játszik a szája
szegletében, és lelassul a légzése. Álomba merült.
Belecsókolok a hajába, és betakarom magunkat.
Egek, ez nekem is kemény menet volt.
Miket művelsz velem, Ana!
TIZENÖT PERCCEL KÉSŐBB felriadok a szunyókálásból. Ana még

mindig a karomban hever, békésen alszik. Csókot nyomok a
homlokára, kihámozom magam a tagjai alól, és felkelek, hogy
kimenjek a mosdóba. Amikor befejezem a zuhanyozást, még
mindig ki van ütve. Sietősen felöltözöm, kinyitom a kabin
ajtaját, és felmegyek a fedélzetre, hogy megkeressem a
kapitányt, akivel meg akarom beszélni a mai estét.
Amikor visszatérek, Ana még mindig alszik. Elteszem a
bilincset, majd megragadom a laptopomat, hogy ellenőrizzem
az e-maileket, és utánanézzek a detroiti barnamezőknek,
mert meg akarok bizonyosodni arról, hogy jól választottam
korábban.
A fedélzeten és a hajó körül a legénység a Fair Lady
előkészületeivel van elfoglalva. Hallom a horgony hangos
koppanását, amikor felhúzzák a fedélzetre, és a motor távoli
robaját, ahogy beindul. Útra kelünk.
A NAP LENYUGSZIK, az ég besötétül, mire Ana ébredezni kezd.
– Szia – duruzsolom, úgy örülök, hogy látom. Hiányoztál,
amíg aludtál.
– Szia. – A hangja tétova, és az álláig felhúzza a takarót.
Mitől ez a hirtelen szégyenlősködés?
– Mennyit aludtam? – kérdi.
– Csak egy órácskát.
– Megyünk valahová?
– Arra gondoltam, hogy mivel tegnap a parton
vacsoráztunk, balettet is néztünk, és még a kaszinóba is
elmentünk, talán jólesne ma a hajón tölteni az estét. Egy
csendes éjszaka, à deux.
Elmosolyodik, szerintem megkönnyebbül, hogy a
fedélzeten töltheti az estét.
– Hová megyünk?
– Cannes-ba.
– Rendben. – Kinyújtózik mellettem, majd felül, fogja a
köntösét, és belebújik.
A fenébe.
Van néhány harapásnyom a testén. Igaz, ez volt a célom, de
most, hogy látom a lila zúzódásokat a bőrén, már nem vagyok
biztos benne, hogy olyan jó ötlet volt.
Ebből még baj lehet.
Imbolyogva besétál a fürdőbe, majd becsukja az ajtót.
Órák. Percek. Másodpercek. Nem tudom, mennyi idő telik
el, amíg odabent van, de nekem egy örökkévalóságnak tűnik.
Végül megjelenik, de – úgy tűnik – szándékosan kerüli velem
a szemkontaktust, ahogy odasiet a szekrényhez.
Ez rossz előjel.
Talán csak fáradt.
Várok. Megint.
Túl sokáig szöszmötöl,
Végül megelégelem.
– Anastasia, minden rendben?
Semmi válasz.
Az ördögbe!
Hirtelen kiront a beépített öltözőből, lobogó hajjal, és
hozzám vágja a hajkeféjét. Basszus! Sikerül időben a fejem
elé kapnom a karomat, és a hajkefe csak a csuklóm alatt talál
el. Ana kiviharzik a szobából, és jól bevágja a kabin ajtaját.
A kurva életbe.
Nincs elragadtatva.
Sosem láttam ennyire dühösnek. Még a fogadalmak miatt
se volt így kiakadva, amikor azzal fenyegetőzött, hogy lefújja
az esküvőt.
Mit műveltél, Grey?
Egyből elpárolog a jókedvem, és olyan aggodalom veszi át a
helyét, amilyet az esküvő óta nem éreztem. Óvatosan
felkelek, az éjjeliszekrényre teszem a laptopomat, és
elindulok megkeresni tomboló asszonykámat.
A hajóorrban találom, a korlátnak dőlve nézi a távoli
partot. Gyönyörű az este, és a Fair Lady a tengerek
királynőjeként zavartalanul siklik a Földközi-tenger vizén.
Ana csüggedtnek tűnik. Szívfacsaró látvány.
– Haragszol rám – suttogom.
– Ne mondd, Sherlock! – csattan fel, de nem fordul felém.
– Mennyire?
– Tízes skálán úgy tizenöt. Most jó?
Ejha!
– Hát ennyire.
– Igen. Meg tudnálak ütni, olyan mérges vagyok – szűri a
fogai közt a szavakat. Végre rám néz, kendőzetlen haraggal a
szemében… és tudom, hogy igazán lát engem. Látja, ki
vagyok. Elfuserált egy seggfej vagy te. Fülembe csengenek a
több hónappal ezelőtti szavai.
A pokolba! Hetek óta nem éreztem magam ennyire szar
alaknak.
Eszembe jut, mit mondott Flynn: kommunikáció és
kompromisszum.
Ana nagy levegőt vesz, és kihúzza magát.
– Christian. Ezt be kell fejezned. Elég egyértelmű voltál a
strandon, ha jól emlékszem.
– Nos, az biztos, hogy nem veszed le még egyszer a
bikinifelsődet – mordulok fel, és még én is érzem, hogy úgy
beszélek, mint egy duzzogó tini.
Ana rám mered.
– Nem tetszik, hogy ezt csináltad velem. Hogy nézek ki? Ez
túlmegy minden határon! – Úgy fúj rám, mint egy sarokba
szorított cica.
– Nekem meg az nem tetszik, hogy nyilvános helyen
vetkőzöl. Számomra ez elfogadhatatlan – vágok vissza.
Figyelmeztettelek, Ana.
– Hát, azt hiszem, ezzel nem lesz gond – folytatja
rendületlenül. – Nézz rám! – Felhúzza a trikóját, hogy
megmutassa a harapásnyomokat. Összesen hatot számolok
rajta. Nem hittem, hogy ennyire hatásos lesz a tervem.
De nem akarok veszekedni.
Megadóan felemelem a kezem.
– Oké, felfogtam.
Talán túlreagáltam.
– Helyes! – csattan fel.
Beletúrok a hajamba, tehetetlennek érzem magam.
Nem tudom, mit tegyek. Mi mást tehetnék még?
– Sajnálom. Kérlek, ne haragudj.
Kérlek, Ana, nem akarok veszekedni!
– Néha úgy viselkedsz, mint egy tini. – Ana megrázza a
fejét, de már csak rezignáltnak tűnik. Közelebb lépek hozzá,
és a füle mögé simítok egy rakoncátlan hajtincset.
– Tudom. Még sokat kell tanulnom.
– Mindkettőnknek van mit tanulnunk. – Felsóhajt, és lassan
felemeli a kezét, majd a szívemre teszi.
Ana.
Megfogom a kezét, és megkockáztatok egy bűnbánó
mosolyt.
– Épp most tudtam meg, milyen jól céloz, Mrs. Grey. Sosem
gondoltam volna, hogy így tud dobni. Alábecsültem.
Megjelenik egy félmosoly az arcán, és felvonja a
szemöldökét.
– Ray tréningjének köszönhető. Jobb lesz, ha észben tartja,
Mr. Grey!
– Igyekezni fogok, Mrs. Grey. Minden mozdítható tárgyat
leszögeztetek, és gondom lesz rá, hogy ne férhessen
pisztolyhoz.
Sandán néz rám.
– Nagyon találékony tudok ám lenni.
Ó, Ana, egy pillanatig sem kételkedtem benne.
– Az biztos – suttogom, majd elengedem a kezét, és a
karomba veszem. Végigsimít a hátamon, majd viszonozza az
ölelést. A hajába fúrom az arcomat, és beszívom megnyugtató
illatát. – Akkor hát megbocsátasz? – kérdem halkan.
– És te?
– Igen – felelem.
– Dettó.
Állunk a hajóorrban, elsuhan mellettünk a francia Riviéra,
és nem csinálunk mást, csupán… létezünk.
Egy pillanatra ez a legeslegjobb érzés a világon.
– Éhes vagy? – kérdem.
– Igen. Éhen halok. Teljesen kiéheztetett a mi kis…
mutatványunk. De nem vagyok vacsorához öltözve.
– Részemről teljesen rendben vagy, Anastasia. Nem
beszélve arról, hogy ez most a mi hajónk. Úgy öltözünk,
ahogy jólesik. Vegyük úgy, hogy ez egy tipikus kedd esti, Côte
d’Azur-i szett. Szerintem együnk itt, a fedélzeten.
– Ez nagyon jó ötlet.
Megfogom az állát, és megcsókolom az ajkát. Lassan.
Gyengéden.
Bocsáss meg, Ana.
Elmosolyodik, és kéz a kézben sétálunk az asztalunkhoz.
– MIÉRT FONOD BE mindig a hajamat? – kérdi Ana, amikor épp

rávetném magam a crème brûlée-re.
Összevonom a szemöldökömet, mert számomra ez
értelemszerű.
– Nem akarom, hogy beleakadjon valamibe. – Mindig is így
csináltam. Nem jó keverni a hajat a játékokkal. – Azt hiszem,
megszokás – teszem hozzá. És bevillan a semmiből egy fiatal
nő képe, aki nyolcvanas évekbeli popslágereket énekel,
miközben hosszú, sötét haját fésülgeti. Megfordul, és rám
mosolyog, porszemek csillognak körülötte a levegőben.
Szia, bogaram. Megfésülöd a hajam?
És újra a detroiti nyomornegyedben vagyok, egy előző
életben. Ana megcirógatja az államat, és végighúzza az ujját
az ajkamon, visszarántva a Fair Lady jelenébe.
Miért kísért most is a narkós kurva?
– Nem számít – hadarja Ana. – Nem kell tudnom. Csak
kíváncsi voltam. – Elmosolyodik, és odahajol hozzám, csókot
lehel a szám szegletére. – Szeretlek – suttogja. – Mindig
szeretni foglak, Christian.
– És én is téged. – Mérhetetlenül hálás vagyok, hogy itt van
mellettem, hogy kihúzzon gyermekkorom legsötétebb
mélységeiből.
– Az engedetlenségem ellenére? – Elvigyorodik, és rögtön
jobb kedvre derít.
Felnevetek, máris jobban érzem magam.
– Pont amiatt, Anastasia.
Nekiesik a kanállal a karamellizált cukornak, a szájába
veszi, és egy csapásra megfeledkezem a narkós kurváról.
MIUTÁN REBECCA LESZEDTE az asztalt, megkínálom Anát egy kis

rozéval. Elnéz mellettem, hogy magunkra maradtunk-e, majd
bizalmasan közelebb hajol.
– És miért nem mehettem el pisilni? – érdeklődik.
Milyen kis kíváncsi!
– Tényleg tudni akarod?
– Nem akarom?
Elmosolyodom.
– Minél telítettebb a hólyagod, annál intenzívebb lesz az
orgazmusod, Ana.
– Á, értem. – Bájos szín szökik az arcába, és tudom, hogy
zavarba jött.
Ne pironkodj, Ana!
– Nos… – Gyorsan belekortyol a borba.
– Mit szeretnél csinálni az este hátralévő részében? –
kérdem, hogy eltereljem a szót a kényelmetlen témáról. Ana
vállat von, úgy veszem észre, kihívóan.
Megint, Ana?
Már rá is jöttem, hogyan tegyem jóvá a korábbi túlkapást.
– Én tudom, mire vágyom. – Fogom a boromat, fölállok, és
kinyújtom felé a kezem. – Gyere.
Átsétálunk a szalonba, és a komódhoz lépünk, ahol az
iPodom rá van kötve egy figyelemre méltó hangszóróra.
Kiválasztok egy dalt, valami édeset és romantikusat az én
Anámnak.
– Táncolj velem – kérem, és a karomba veszem.
– Ha ragaszkodsz hozzá…
– Igen, Mrs. Grey.
Michael Bublé énekli Lou Rawls klasszikus dalát: „You’ll
Never Find”.
Táncolni kezdünk, Ana követi a mozdulataimat. Mélyen
hátradöntöm, mire felkacag. Visszahúzom, majd
megpörgetem. El van ragadtatva.
– Nagyon jól táncolsz. – A hangja kissé kásás. – Olyan,
mintha én is tudnék.
Imádok táncolni veled, bébi.
Akaratlanul is bevillan Elena képe, s noha hálás vagyok
neki, amiért megtanított táncolni, jelenleg cseppet sem örülök
annak, hogy a fejembe furakodott.
Ne csináld, Grey.
Ő már a múlté.
Élvezzük ezt a pillanatot.
Újra hátradöntöm Anát, majd megcsókolom, amikor
visszarántom.
– „Hiányozni fog a szerelmed” – suttogja a dal szövegét.
– Még annál is jobban – válaszolom, majd halkan a fülébe
duruzsolom a dal folytatását. Végül elhalkul a zene, mi pedig
megállunk, és szótlanul nézzük egymást.
Egyre nagyobb és sötétebb a szeme.
Varázslatos. Pezseg köztünk a saját, különleges alkímiánk.
– Bemegyünk a hálóba? – kérlelem.
Sokat sejtető mosoly jelenik meg az arcán, és a szívemre
teszi a kezét. Hevesen dobog a szerelem ritmusára – a
feleségemért –, a gyönyörű nőért, aki meg tud bocsátani
nekem.
2011. AUGUSZTUS 17, SZERDA
Mami nagyon csini. Nevetgél, leül az ágyra. Süt a nap, és pici

pöttyök lebegik körbe, mintha királylány volna. Fésüld meg
a hajam, bogaram! Végighúzom a hajkefét hosszú haján.
Nem könnyű, túlságosan kócos. Mami azonban szereti.
Énekel. Mi köze, mi köze ehhez a szerelemnek. Rám
mosolyog a titkos mosolyával. Ez a mosoly az enyém. Csak
az enyém. Kirázza a haját, selymesen terül szét a vállán.
Megérintem. Tiszta az illata. Három részre bontja. Majd
összeköti őket egy fonatba. Na, így már nem lesz útban,
bogaram. Fogja a hajkefét. Elkezdi fésülni a hajamat. Ne!
Mami. Fáj. Túl kócos. Ne ficánkolj, bogaram. Ne! Mami!
Megpróbálom leállítani. Éles hang. Csattanás. Visszajött. Ne!
Hol a faszban vagy, te ribanc? Elhoztam neked egy
haveromat, akinek van zsozsója. Mami feláll, kézen fog, és
betuszkol a szekrénybe. Leülök a cipőjére. Hallgatok. Mint
egy kisegér. Befogom a fülem, és behunyom a szemem. Ha
elég kicsi vagyok, nem fog meglátni. A ruháknak
mamiillatuk van. Szeretem ezt az illatot. Szeretek itt lenni.
Távol tőle. A kiabálástól. Hol az a szaros kis korcs?
Megragad a hajamnál fogva, és kirángat a szekrényből.
Megfenyegeti mamit a hajkefével. Ne akard hazavágni a
bulit, te kis szaros! Megüti mami arcát a hajkefével, erővel.
Legyél kedves a barátomhoz, és megkapod az adagodat, te
lotyó. Mami rám néz, könnyes a szeme. Ne sírj, mami. Belép
egy másik férfi. Koszos overall van rajta. Kék overall.
A nagydarab férfi rávigyorog mamira. Átvonszolnak a másik
szobába. A férfi a földre lök, beütöm a térdem. Megfenyeget
a hajkefével. Tudod, mit fogok most csinálni veled, te kis
szarzsák? Büdös. Bűzlik a sörtől és a bagótól.
FELRIADOK, ELSZORUL a torkom a félelemtől.

Hol vagyok?
Beszívom a drága levegőt a tüdőmbe, és csitítani próbálom a
szívemet. Beletelik egy kis időbe, mire kitisztul a fejem.
A Fair Ladyn vagyok. Az én saját szépasszonyommal.
Rémülten pillantok a jobb oldalamra, Ana azonban mélyen
alszik mellettem az árnyak közt.
Hála az égnek!
Már a puszta látványa elég ahhoz, hogy megnyugtasson.
Veszek egy mély, kijózanító lélegzetet.
Miért vannak rémálmaim?
Mert veszekedtünk Anával?
Utálok veszekedni vele.
A hajóablak függönyén átszűrődő fény alapján kora hajnal
lehet. Aludhatnék még egy kicsit. Összebújok Anával,
átkarolom, beszívom megnyugtató illatát… és elszenderülök.
AMIKOR KÉSŐBB FELÉBREDEK, már sokkal világosabb van, Ana

pedig még mindig alszik. Csak nézem, és élvezem a békés
pillanatokat.
Vajon megérti valaha, hogy milyen sokat jelent nekem?
Újra megcsókolom, felkelek, és fürdőgatyát húzok. Megyek,
körbeúszom a hajót. Hátha sikerül megszabadulnom ettől a
rossz érzéstől.
BOROTVÁLKOZÁS KÖZBEN még mindig a rémálmon rágódom.

Miért? Nem értem.
Már álmodtam hasonlót.
Miért pont most nyomaszt ez a jelenet?
Nyílik a fürdőszoba ajtaja, és ott áll előttem Ana, mint egy
fénysugár, és hagyom a sötét gondolatokat.
– Jó reggelt, Mrs. Grey – üdvözlöm vidám mosollyal.
– Jó reggelt önnek is. – Elmosolyodik, és nekidől a falnak,
felszegi az állát, engem utánoz borotválkozás közben. Látom
a szemem sarkából, ahogy követi a mozdulataimat.
– Tetszik a műsor? – kérdem.
– Ez az egyik örök kedvencem.
Megbocsátott nekem!
Odahajolok egy csókért, örülök, hogy velem van, és
összekenem borotvahabbal az arcát.
– Megborotválhatlak én is? – suttogom a borotvát lengetve,
és felidézem a pillanatot, amikor hagyta, hogy
megborotváljam a lábát a Brown’s Hotel fürdőszobájában.
Ana az ajkát biggyeszti.
– Nem. Legközelebb gyantáztatni fogom.
– De hát olyan jó!
Az ujjad köré csavartál, Ana.
– Neked talán az. – Durcás képet vág, de a szeme derűs, és
talán sóvár is egy kicsit.
Látlak ám, Ana.
– Ha jól emlékszem, az utójáték is élvezetes volt. –
Folytatom a borotválkozást, Ana azonban feltűnően csendes.
– Hékás, csak ugratlak! Hát nem ezt teszik a halálosan
szerelmes férjek? – Magam felé fordítom az arcát. Talán még
mindig haragszik.
Kihúzza magát.
Ajjaj!
– Ülj le – utasít.
Micsoda?
Meztelen mellkasomra teszi a tenyerét, és gyengéden a
fürdőszobai zsámolyhoz vezet.
Oké, benne vagyok. Leülök, és elveszi tőlem a borotvát.
– Ana – figyelmeztetem. Rám se hederít, csak lehajol, és
megcsókol.
– Fejet hátra – suttogja az ajkamnak.
Amikor habozok, oldalra billenti a fejét.
– Szemet szemért, Mr. Grey. – Tudom, hogy provokál. Hogy
fordíthatnék hátat egy kihívásnak, ha a feleségem sem teszi
soha?
– Ugye tudod, mit csinálsz? – kérdem.
Megrázza a fejét.
Mégis mit tehetne, Grey?
Elvágja a torkomat?
Mély lélegzetet veszek, felemelem az államat, felkínálom
magam neki. Beletúr a hajamba, majd megmarkolja, én pedig
szorosan behunyom a szememet. Olyan közel áll hozzám.
Érzem az illatát. Tenger. Napfény. Szex. Valami édes. Ana.
Megrészegít.
A legodaadóbb gyengédséggel végighúzza a borotva
pengéjét a nyakamtól az államig. Fellélegzem.
– Azt hitted, megváglak? – Hallom a remegést a hangjában.
– Sosem tudom, mit fogsz tenni, Ana. De nem gondoltam.
Szándékosan biztosan nem.
Újra végighúzza a pengét, és halkan megjegyzi:
– Sosem akarnálak bántani, Christian. – Őszinte a hangja.
Kinyitom a szemem, köré fonom a karomat, amíg borotvál.
– Tudom – suttogom.
Bántott, amikor elment, akkor egyszer.
És megérdemeltem. Mert előtte én bántottam őt.
Elfuserált egy seggfej vagy te!
Ne csináld ezt, Grey!
Oldalra billentem a fejem, hogy könnyebben befejezze, és
két mozdulattal később el is készült a nagy művel.
– Sima, mint a babapopsi, és sehol egy csepp vér. – Rám
mosolyog.
Végighúzom a kezem a lábán, és az ölembe vonom, hogy
meglovagoljon.
– Elvihetlek ma valahová?
– Hát nem strandolunk? – kérdi őszintétlen hangon, de
elsiklom felette.
– Nem. Ma nem. Arra gondoltam, talán valami máshoz
lenne kedved.
– Hát, mivel tele vagyok szívásnyomokkal, és emiatt
lényegesen leszűkültek a lehetőségek, miért is ne.
Szívásnyomok? Mintha a gimiben volnánk!
„Nem igazán volt pubertáskorod – mármint annak érzelmi
részét tekintve. Szerintem most éled meg.”
Az ördögbe.
Elhessegetem Flynn szavait és Ana célozgatását, és
folytatom:
– Autózni kell, de ahogy olvastam, mindenképpen megéri
elmenni oda. Apám ajánlotta a helyet. Egy falu a hegytetőn,
Saint-Paul-de-Vence. Van néhány galéria is. Arra gondoltam,
vehetnénk pár képet vagy szobrot az új házba. Már ha lesz,
ami megtetszik.
Összeszorítja a száját, és hátradőlve figyel engem.
– Mi az? – kérdem ijedten az arckifejezése láttán.
– Én nem tudok semmit a művészetről, Christian.
Vállat vonok.
– Csak olyat veszünk, ami tetszik. Most nem befektetésről
van szó.
Már kevésbé tűnik rémültnek, de még mindig nyugtalan.
– Mi az? – kérdem újra. – Nézd. Tudom, hogy az építész
rajzait csak nemrég kaptuk meg, de attól még nézelődhetünk.
A falu pedig egy régi, középkori gyöngyszem.
Dermedten néz rám.
– És most mi a baj? – kérdem. Basszus, Ana! Még mindig a
tegnapi miatt dühöngsz?
Megrázza a fejét.
– Mondd el! – kérlelem, de egy szót sem szól. – Csak nem
haragszol még mindig a tegnapi miatt? – Nem tudok a
szemébe nézni; ehelyett a melle közé temetem a fejemet.
– Nem. Éhes vagyok – válaszolja.
– Miért nem mondtad? – Felállítom az ölemből.
ANÁVAL BELESZERETÜNK Saint-Paul-de-Vence-be. A szűk,

macskaköves sikátorokban barangolunk, magunkba isszuk a
gall csodát, közben Taylor és Philippe Ferreux diszkrét
távolságból követ. Ana az oldalamhoz simul, tökéletesen
illünk egymáshoz.
– Hol hallottál erről a helyről? – kérdi.
– Apa e-mailezett nekem, amikor Londonban voltunk.
Megfordultak itt anyámmal annak idején.
– Gyönyörű. – Ana egy karmozdulattal körbemutat a
káprázatos helyszínen.
Megállunk egy kis galériánál, ahol látványos absztrakt
műalkotások vannak az ablakban, és elhatározzuk, hogy
benézünk. Odabent rögtön magára vonzza a szemem néhány
erotikus fotó. Gyönyörű kompozíciók.
– Nem egészen ilyesmire gondoltam – jegyzi meg Ana
szárazon.
Rávigyorgok.
– Én sem. – Kézen fogom, és együtt nézegetjük a
csendéleteket, mind gyümölcsöket és zöldségeket ábrázol.
Nem is rosszak.
– Ezek tetszenek. – Ana rámutat néhány paprikára. – Arra
emlékeztet, amikor nálam kaszaboltad a zöldséget. – Felnevet,
és az emlék – vagy talán a békülés – hatására pajkos fény
csillan a szemében.
– Azt hittem, sikerült nagyjából hozzáértőnek
mutatkoznom. Talán kicsit lassú voltam. Mindamellett –
átölelem, és egészen közel hajolok a füléhez – te voltál az, aki
megzavart. Hová tennéd őket?
Ana felsóhajt, az ajkam elvonja a figyelmét.
– Tessék?
– A festményeket. Hová tennéd őket? – beleharapok a
fülcimpájába.
– A konyhába – lihegi.
– Jó gondolat, Mrs. Grey.
– Nagyon drágák!
– És? – Csókot nyomok a füle mögé. – Szokj hozzá, Ana. –
Elengedem, és odalépek az eladóhoz, hogy mindhárom
festményt megvegyem, majd átnyújtom a hitelkártyámat, és
megadom a címünket az Escalában a szállításhoz.
– Merci, monsieur – édeleg kihívó mosollyal.
Aranyom. Nős vagyok.
Felemelem a bal kezem, hogy megvakarjam az államat,
felvillantva a gyűrűmet, majd visszatérek Anához, aki az
aktokat nézegeti.
– Meggondoltad magad? – incselkedem.
Felnevet.
– Nem. Pedig tényleg jók. És női fotós munkája.
Újra szemügyre veszem őket. Felfigyelek az egyikre: a
modell egy széken térdel, háttal a kamerának. Anyaszült
meztelen, leszámítva a tűsarkút, hosszú, sötét haja ki van
engedve. Ébredezik a fejemben egy nem kívánt emlék, és
eszembe jut a nyomasztó, fekete-fehér fotó a táblámon.
A narkós kurva.
Bassza meg!
Elfordulok, és megfogom Ana kezét.
– Menjünk. Éhes vagy?
– Mi az, hogy! – szól bizonytalan pillantással, ahogy
kinyitom az ajtót, és kilépünk a friss levegőre. Örülök, hogy
újra kint vagyunk, ahol fellélegezhetek.
Mi a fene bajom van?
A KÖNYÖRTELEN MEDITERRÁN NAP elől félrevonulva, élénkvörös

napernyők alatt ülünk egy szállodai étterem régi kőteraszán.
Muskátlik és középkori, borostyánnal befutott falak vesznek
körül. Lélegzetelállító látvány. Az étel is fenséges. Az ördögbe,
ezek a franciák értik a dolgukat! Remélem, Mia is elleste
tőlük, amit lehetett. Egyszer majd rádumálom, hogy főzzön
nekünk vacsorát.
Amikor fizetek, busás borravalót hagyok a pincérnek.
Ana kávét szürcsöl, a kilátást csodálja. Feltűnően hallgatag,
és újra eltűnődöm, vajon mi járhat most a fejében.
A tegnapi nap?
Még mindig a rémálom hatása alatt vagyok. Vissza-
visszatérnek a töredékei, felzaklató érzés. Eszembe jut Ana
tegnapi kérdése a hajfonásról. Vajon ez kavart fel valamit a
tudatalattimban?
Kommunikáció és kompromisszum. Flynn szavai járnak a
fejemben.
Esetleg beszélhetnék Anával. Elmondhatnám neki az
igazat. Talán épp ezért gyötörnek azok az élénk emlékek.
– Azt kérdezted, miért fonom be mindig a hajadat.
Ana érdeklődve néz rám.
– Igen.
– Az a ribanc mindig megengedte, hogy játszadozzam a
hajával. Legalábbis így emlékszem. De lehet, hogy csak álom
volt.
Ana pislog, mint mindig, ha új információt dolgoz fel, de a
tekintete tiszta, nem látok benne mást, csak együttérzést.
– Én szeretem, amikor a hajammal játszol – jegyzi meg, ám
elcsuklik a hangja, és szerintem csak meg akar nyugtatni.
– Tényleg?
– Igen! – Meglep, milyen hévvel mondja ezt. Megszorítja a
kezemet. – Azt hiszem, szeretted az anyukádat, Christian.
Megáll az idő, úgy érzem, nem kapok levegőt.
Mintha a semmibe zuhannék.
Miért kell ilyen szarságokat mondania?
Azt mondta, nem akar bántani.
És mégis…
Farkasszemet nézünk, mert annak ellenére, amit az imént
mondott, Ana az én mentőcsónakom, és úgy érzem,
belefulladok a bizonytalanságba, amit nem értek, és képtelen
vagyok feldolgozni.
Nem tudom ezt csinálni.
Gondolni sem akarok a múltra.
Vége van. Elmúlt.
Túl fájdalmas.
Lesiklik a pillantásom a kezére, és a vörös ívre a csuklóján.
Fájdalmasan emlékeztet arra, hogy mit műveltem vele
tegnap.
Bántottam.
– Mondj valamit – suttogja.
Muszáj elszabadulnom innen.
– Menjünk.
Az utcán, bizonytalanul, mintha sodródnék, újra a keze
után kapok.
– Hová menjünk? – kérdem, de inkább csak azért, hogy
eltereljem a gondolataimat arról, ami az emlék peremén
fenyeget. Bármi is az, kéretlen és felkavaró… érzésekkel
bombáz.
Ana elmosolyodik.
– Örülök, hogy még mindig szóba állsz velem.
Pedig nem sokon múlt! Egy mondatban használtad a
„szeret” szót és a narkós kurvát.
– Tudod, hogy nem szeretek arról a szarságról beszélni.
Vége van, ennyi.
Duzzogásra vagy szidalmazásra számítok, ám ahogy nézem
az arcán felvillanó érzelmek kavalkádját, a szemében
rendületlenül ott a szerelem.
Szeret.
Engem.
Azt hiszem.
Minden rossz jóra fordul, és a világ újra visszazökken a
megszokott kerékvágásba. Átkarolom a derekát, ő pedig
belecsúsztatja a kezét a farzsebembe, a tenyere a fenekemre
simul. Birtokló gesztus, odavagyok érte.
Végigsétálunk az egyik macskaköves utcán a testőrökkel a
nyomunkban, amikor megakad a szemem egy ékszerbolton.
Megtorpanunk, és hirtelen rám tör a vágy, hogy vegyek
valamit Anának. Megfogom a szabad kezét, és végighúzom a
hüvelykujjamat a vörös horzsoláson, amelyet a bilincs
hagyott rajta tegnap.
– Nem fáj – szól Ana, mintha olvasna a gondolataimban.
Elfordulok, hogy kénytelen legyen kihúzni a kezét a
zsebemből. A másik csuklóján a nászajándékom díszeleg,
amelyet az utolsó pillanatban vásároltam, amikor
megrendeltem a gyűrűket az Astoria Ékszerbolttól. Egy
fehérarany Omega De Ville gyémántokkal kirakva; még
gravíroztattam is.
Anastasia,
Te vagy a Minden
a Szerelem, az Élet
Christian
Mélységesen igaz.
Az óra pántja alatt mégis ott lapul egy vörös csík.
Amit én okoztam.
Akárcsak a harapásnyomokat.
Mert haragudtam rá.
Az istenit. Eleresztem, és gyengéden megemelem az állát,
hogy a szemembe nézzen. A szemében csak ártatlan
nyíltságot látok, és szerelmet.
– Nem fájnak – suttogja, én pedig újra kézen fogom, és
gyengéd csókot nyomok a csuklójára.
Sajnálom, Ana.
– Gyere. – Bemegyünk a boltba, mert megakadt a szemem
egy Chanel karkötőn a kirakatban. Odabent nem habozom,
rögtön megveszem. Tudom, hogy ha megkérdezném Anát,
udvariasan visszautasítaná. Elbűvölő – fehérarany, apró
gyémántokkal –, és káprázatosan áll rajta.
– Tessék. – Bekapcsolom a csuklóján a zárat. Pont eltakarja
a pirosló csíkot. – Így, most már jobb – mormolom.
– Jobb? – Felvonja a szemöldökét.
– Tudod, miért.
– Nincs szükségem rá. – Elforgatja a csuklóját, és
szikráznak a gyémántok a napfényben, apró szivárványokat
vetnek az üzlet falaira.
– De nekem van – suttogom.
Ez egy bocsánatkérés. Csak nem tudom, hogyan fogjak
hozzá, Ana.
– Nem, Christian, neked sincs. Már így is annyi mindent
kaptam tőled. Ez az álomszerű nászút, London, Párizs, a Côte
d’Azur… és te magad. Nagyon szerencsés lány vagyok.
– Nem, Anastasia. Én vagyok a szerencsés.
– Köszönöm. – Pipiskedve a nyakam köré fonja a karját,
majd megcsókol, úgy istenigazából. Ott, mindenki előtt.
Ó, bébi!
Szeretlek.
– Gyere. Induljunk el visszafelé – duruzsolom az ajkának.
Visszadugja a kezét a hátsó zsebembe, és visszasétálunk a
kocsihoz.
A MERCEDES VISSZAGURUL Cannes-ba. Taylor az anyósülésen

feszít, Ferreux vezet, de lassan araszolunk a nagy
forgalomban. Kibámulok az ablakon, próbálok rájönni,
honnan ez a nyugtalanság.
Nem okozhatta pusztán a rémálom.
A tegnapi vita tette, Anával?
A tény, hogy megjelöltem a testét?
Nem értem, miért ez a különös érzés. Azelőtt is hagytam
nyomokat nőkön. Sosem olyat, ami megmarad. Kurvára nem.
Soha! Az nem az én stílusom. Két alávetettem utálta, ami
rendben is volt, velük nem csináltam. És persze Elenán sem
hagytam nyomokat. Nem tehettem. Férjes asszony volt. És ott
volt még Susannah. Ő imádta az ilyesmit. Valahányszor
megjelöltem, azt akarta, hogy fotózzam le.
Ana megszorítja a kezemet, visszahoz a gondolataimból.
Miniszoknyát visel, kivillannak alóla a lábai. Ráemelem a
tekintetem, és megcirógatom a térdét. Nagyon formás lába
van.
A bokája!
Nyilván azon is hagytam nyomokat.
Bassza meg!
Lenyúlok, megfogom a bokáját, és gyengéden felhúzom az
ölembe. Felém fordul az ülésen.
– A másikat is kérem. – Muszáj megnéznem. Taylorra és
Ferreux-ra sandít.
Csak nem szégyenlős?
Mit gondol, mit fogok csinálni?
Megnyomok egy gombot, és lassan felhúzódik elénk egy
panel, ami elválaszt a testőreinktől.
– Szeretném megnézni a bokádat.
Ana összevonja a szemöldökét, és az ölembe teszi a lábát.
Végighúzom a hüvelykujjamat a lábfején, és majdnem elkapja
a lábát.
Csikis. Nem is értem, hogy ez eddig hogyan kerülhette el a
figyelmemet.
Kioldom a pántokat a szandálon. Itt is van. Egy újabb
nyom. Sötétebb, mint a csuklóján.
– Egyáltalán nem fáj – hajtogatja.
Egy érzéketlen seggfej vagyok.
Masszírozni kezdem a vörös vonalat, hátha eltűnik, és újra
kinézek az ablakon az elsuhanó tájra. Ana megrántja a lábát,
mire leesik róla a szandál. Nem foglalkozom vele.
– Hahó! Mégis mire számítottál? – kérdi.
Úgy néz rám, mintha marslakó volnék.
Vállat vonok.
– Nem gondoltam, hogy így érzem majd magam, ha
meglátom a nyomokat.
– És hogy érzed magad?
Szarul.
– Kényelmetlenül – dünnyögöm.
És igazából nem is tudom, miért.
Ana hirtelen kicsatolja a biztonsági övet, és közelebb
húzódik hozzám, majd megragadja mindkét kezemet.
– Én csak a szívásnyomokat nem szeretem – suttogja. –
Minden más, amit tettél… – elhalkul a hangja – a
bilincsekkel… nagyon is tetszett. Nem is ez a helyes kifejezés.
Megrészegültem tőle. Bármikor megteheted újra.
Ó!
– Megrészegültél? – A szavai jobb kedvre derítenek, és
beindítják a libidómat.
– Igen. – Elmosolyodik, és a lábujjaival megszorítja
ébredező farkamat.
– Igazán be kellene kötnie magát, Mrs. Grey.
Újra megdörzsöl a lábujjaival.
Az üvegre pillantok. Vajon…? A kéjsóvár gondolatoknak
azonban a telefonom rezgése vet véget. Basszus. Kiveszem az
ingzsebemből.
Munka. Az órámra pillantok. Seattle-ben még korán van.
– Barney – szólok a telefonba, Ana pedig megpróbálja
elhúzni a lábát a farkamtól. Megszorítom a lábfejét.
– Mr. Grey. Tűz ütött ki a szerverszobában.
Micsoda?
– A szerverszobában? – Hogy az ördögbe történhetett
ilyesmi?
– Igen, uram.
A szerverek? Basszus!
– Beindult a tűzoltó rendszer is?
Ana elhúzza a lábát az ölemből, és ezúttal hagyom.
– Igen, uram, beindult.
Megnyomom a gombot, és lehúzom az üvegpanelt, hogy
Taylor is hallja, amit mondok.
– Megsérült valaki?
– Nem, uram – válaszolja Barney.
– A kár?
– Elenyésző, úgy tudom.
– Értem.
– A biztonságiak gyorsan reagáltak.
– Mikor? – Megint az órámra nézek.
– Épp az imént. A tüzet eloltották, de azt kérdezik, hogy
kihívják-e a tűzoltóságot.
– Nem. Egyelőre még nem kell sem a tűzoltóság, sem a
rendőrség.
Végig kell gondolnom.
– Welch most hívott a másik vonalon – folytatja Barney.
– Már ott van?
– Valószínűleg önt próbálja elérni. SMS-ezek neki.
– Jó, rendben.
– Most indulok a Grey House-ba.
– Részletes jelentést akarok a veszteségekről, és mindenkit
világítsanak át, aki bejuthatott az elmúlt öt napban az
irodába. A takarítókat is beleértve.
– Igen, uram.
– Kerítsék elő Andreát, és hívjon fel.
– Úgy lesz. Jól tettük, hogy áttértünk az elavult tűzoltó
rendszerről – jegyzi meg Barney, és kifújja a levegőt.
– Igen, úgy tűnik, hogy az argon legalább annyira hatásos.
Helyesen cselekedett.
– Igen, uram.
– Tudom, hogy korán van.
– Már ébren voltam. Még kicsi a forgalom – folytatja
Barney. – Hamar odaérek. Felmérem a helyzetet.
– Két órán belül várom az e-mailt…
– Remélem, nem haragszik, amiért felhívtam.
– Nem, tudnom kellett. Köszönöm, hogy értesített. –
Leteszem, majd hívom Welchet, aki már úton van a Grey
House-ba. A rövid beszélgetés alatt megegyezünk abban, hogy
elővigyázatosságból megkettőzzük az őrséget a kihelyezett
adatközpontban, és hogy egy órán belül újra beszélünk
egymással. Amikor leteszem a telefont, szólok Philippe-nek,
hogy minél gyorsabban vigyen vissza a hajóhoz.
– Monsieur. – Ferreux gázt ad.
Kíváncsi vagyok, vajon mi történhetett a szerverszobában.
Elektromos meghibásodás? Valami túlmelegedett?
Gyújtogatás? Ana óvatos pillantást vet rám.
– Megsérült valaki? – kérdi.
Megrázom a fejem.
– Elenyésző a kár. – Igaz, hogy még nem láttam a részletes
kárjelentést, de azért meg akarom nyugtatni. Biztatóan
megszorítom a kezét. – Ne aggódj emiatt. Az embereim
elintézik.
– Hol volt a tűz?
– A szerverteremben.
– A Grey House-ban?
– Igen.
– És hogyhogy nem lett komoly baj?
– A legfejlettebb tűzelfojtó berendezéssel rendelkezünk.
Ana, kérlek, ne aggódj.
– Nem aggódom – suttogja, de nem tud meggyőzni.
– Még nem tudjuk biztosan, hogy gyújtogatás volt-e.
Márpedig ettől tartok a legjobban.
A FAIR LADY PARÁNYI dolgozószobájában ülök. Welch és Barney

már a GEH-ben vannak, Andrea úton van az irodába. Most,
hogy Welch megvizsgálta a kárt, azt tanácsolta, hogy hívjuk ki
a tűzoltókat, hogy a szakértők megállapíthassák a tűz okát.
Nem akarja, hogy túl sok ember forduljon meg a
szerverszobában, és tönkretegyék a bizonyítékokat.
Végigmegyünk a protokoll-listán, és ahogy sejtettem, nincs
kizárva a szándékos gyújtogatás. Welch összeállít egy listát
mindazokról, akiknek hozzáférésük volt a szerverszobához,
még a tűzoltóság jelentése előtt.
Andrea felhív az irodából, és föl-alá járkálok, amíg
megbeszéljük a történteket. Nekidőlök az asztalnak, amikor
kopogtatnak. A feleségem az.
– Andrea, tartsa, kérem.
Ana eltökélt arccal néz rám – jól ismerem ezt a nézést,
olyankor veszi elő, ha veszekedésre számít. Mozdulatlanná
dermedve várom a fejleményeket.
– Vásárolni megyek. Viszek kíséretet is – mondja feltűnően
széles mosollyal.
Ennyi az egész?
– Hogyne, vidd az egyik ikret és Taylort is – felelem. Nem
mozdul az ajtóból. – Még valami?
– Hozzak neked valamit?
– Nem, bébi, köszönöm. A legénység majd gondoskodik
rólam.
– Oké. – Habozik, majd odalibeg hozzám, a mellemre teszi a
kezét, és gyors csókot nyom a számra.
– Andrea! Visszahívom.
– Rendben, Mr. Grey – szól Andrea, és szinte hallom a
mosolyát a vonal túlsó végéről.
Megszakítom a hívást, az asztalra teszem a telefont, és a
karomba veszem Anát, majd megcsókolom. Ahogy kell. Az
ajka édes és nedves és forró, kellemesen eltereli a
gondolataimat. Mire abbahagyjuk, alig kap levegőt.
– Eltereled a figyelmemet – suttogom, és belenézek az
álmatag szemekbe. – Muszáj ezt elintéznem, hogy
folytathassuk a nászutunkat. – Végighúzom az ujjamat az
arcán, és megemelem az állát.
– Persze, ne haragudj.
– Ne kérjen bocsánatot, Mrs. Grey. Odavagyok az elterelési
képességéért. – Csókot lehelek a szája szegletébe. – Menj,
költekezz. – Hátralépek, és elengedem.
– Úgy lesz. – Lányos mosollyal az ajtóhoz sasszézik, és már
el is tűnt. Volt valami a viselkedésében, amit nem tudok mire
vélni.
Vajon mit hallgat el előlem?
Elhessegetem a rossz előérzetet, és visszahívom Andreát.
– Ha már telefonon beszélünk, Mr. Grey, Ros említette,
hogy jövő héten New Yorkba utazhat. Ha így lesz, szeretném
emlékeztetni, hogy csütörtökön tartják Manhattanben a
Telecommunications Alliance Organization adománygyűjtő
estjét. Nagyon szeretnék, ha megjelenne.
– Még nem biztos, hogy megyek. De tudassa velük, hogy
fontolóra veszem a meghívást, és ha elfogadom, akkor ketten
megyünk. És amíg ott vagyok, más egyéb találkozókat is
elintézhetnék New Yorkban.
– Igen, uram.
– Szerintem egyelőre ennyi. Kapcsolná Rost, kérem?
– Máris.
Beszélek Rosszal, és megkérem, hogy tartsa a kapcsolatot
Barney-val és Welchcsel.
Valahol a jacht mellett beindul a jetski. Megáll. Újra
beindul, és megáll. Kilesek a jobb oldali ablakon, és látom,
hogy Ana az egyik jetskin ül. A ruhájában.
Azt hittem, vásárolni indult.
– Visszahívlak, Ros! – Leteszem, és kirohanok a
dolgozókabinból a fedélzetre. Átszaladok a bal oldalra, ahol
Ana már a jetskivel tép a vízen, a csónakkal a nyomában.
Vidáman integet.
Ne! Ana! El ne engedd. Levegőt sem merek venni.
Tétován felemelem a kezem, és visszaintegetek.
Hát ez volt a terve?
Nézem, ahogy a jachtkikötő felé száguld, a csónak szorosan
követi. Fogom a telefont, és felhívom Taylort.
– Uram?
– Mi az ördögöt művel maga Anastasiával? – üvöltöm.
– Mr. Grey, Mrs. Grey ki akarta próbálni a jetskit.
– De leeshet róla. Megfulladhat… a kurva életbe! – Nem
találok szavakat.
– Meglehetősen rátermett, uram.
– Az isten szerelmére, csak ne hagyja, hogy azon jöjjön
vissza!
Taylor felsóhajt. A legkevésbé sem érdekel.
– Igen, uram.
– Köszönöm! – Megszakítom a hívást.
Kihozom a távcsövet a szalonból, és végignézem, ahogy
Ana megáll a kikötőben. Taylor behúzza a jetskit, majd
lesegíti róla Anát.
Felhívom a feleségemet, aki a táskájában kotorászik a
telefonért.
– Szia – szól bele kissé kifulladva.
– Szia.
– Hamarosan visszatérek. Ne légy dühös.
Ó! Pedig veszekedésre számítok.
– Ööö…
– Nagyon izgi volt – suttogja, egészen fel van villanyozva.
Felidézem az arcát, ahogy elhúzott a hajó mellett, a szél a
hajába kapott, és önfeledten mosolygott.
Felsóhajtok.
– Nos, távol álljon tőlem, hogy megfosszam egy kis
izgalomtól, Mrs. Grey. Csak légy óvatos, kérlek.
– Az leszek. Hozzak valamit neked?
– Csak magadat. Egy darabban.
– Megteszem, ami tőlem telik, Mr. Grey.
– Örömmel hallom, Mrs. Grey.
– Szolgálatára. – Kuncog, és megmosolyogtat ez az édesen
csilingelő hang. Sípol a telefonom.
– Hívnak közben. Akkor nemsokára, bébi.
– Persze, Christian.
Leteszem, Grace keres a másik vonalon.
– Szervusz, drágám, hát hogy vagy?
– Jól, anya.
– Csak azért hívlak, hogy minden rendben van-e.
– Miért ne lenne? – A francba. Talán hallotta a hírt. – A tűz
miatt hívsz?
– Miféle tűz? – kérdi váratlan éllel a hangjában.
– Semmiség, anya.
– Miféle. Tűz. Christian. – Fenyegető a hangja.
Felsóhajtok, és gyorsan elmesélem neki, hogy mi történt a
Grey House-ban, részletesen.
– Nem történt nagy baj, anya. Nincs kár. – A legkevésbé
sem szeretném felzaklatni Grace-t.
– Hazajöttök?
– Nem látom értelmét, hogy emiatt félbeszakítsuk a
nászutunkat. A tüzet eloltották, nem keletkezett számottevő
kár.
Hallgat.
– Grace. Minden rendben.
Felsóhajt.
– Ha te mondod, drágám. Na és milyen a nászút?
– Nos, eddig az incidensig egészen mesés volt. Ana imádja
Londont és Párizst és a jachtot, vérbeli hajós.
– Ez csodásan hangzik. Megnéztétek Saint-Paul-de-Vence-t?
– Meg. Épp ma voltunk ott. Varázslatos hely.
– Rögtön beleszerettem abba a helybe. Nem is tartalak fel,
tudom, hogy rengeteg a dolgod. Csak azért kerestelek, hogy
meghívjalak titeket Anával ebédre vasárnap, ha hazajöttök.
– Persze. Remekül hangzik.
– Csodálatos! Akkor találkozunk. És ne feledd, fiam,
szeretünk.
– Igen, anya. Kösz, hogy hívtál.
Mire leteszem, egy e-mail vár Anától.

Tárgy: Köszönöm
Dátum: 2011. augusztus 17. 16:55
…hogy nem haragudtál nagyon.

A te szerető feleséged:
xxx
Válaszolok rá.

Tárgy: Próbálok higgadt maradni
Nagyon szívesen.
Gyere vissza épségben.
Ez nem kérés.
x
Christian Grey
Elnök-vezérigazgató és túlzottan aggodalmaskodó férj,
Grey Enterprises Holdings, Inc.
PÁR ÓRÁVAL KÉSŐBB a dolgozókabin kis asztalánál ülök, amikor

befut a hívás, amitől féltem.
– Gyújtogatás történt – közli Welch.
– Bassza meg! – Elcsüggedek.
Ki az ördög műveli ezt velem? Mit akarhat tőlem?
– Egyetértek. Egy kisebb gyújtószerkezetet helyeztek az
egyik szerverszekrény mellé. Érdekes módon azonban csak
füstöt kellett volna okoznia, ez minden. Szerintem
figyelmeztetésnek szánták.
Figyelmeztetésnek?
– Van valami ötlete, hogy mikor helyezték oda? – kérdem.
– Egyelőre nem tudtuk megállapítani. Az őrséget már
megerősítettük. A nap huszonnégy órájában őr fog állni a
szerverszoba előtt. Tudom, hogy ez a vállalat szíve.
– Okos ötlet.
– Visszatér hamarabb?
– Kellene? – Még nem akartam véget vetni a nászutunknak.
– Nem, szerintem szükségtelen. Jelenleg a legnagyobb
kérdés az, hogy vajon ennek köze van-e az EC135-höz.
– Járjunk el úgy, mintha lenne. Ez a legrosszabb eshetőség.
– Igen. Szerintem is bölcs döntés – válaszolja Welch.
– Odahaza úgysem tehetnék semmi olyat, amit ne tudnék
elintézni innen. Különben is, szerintem nagyobb
biztonságban vagyunk itt, a hajón.
– Ebben lehet valami – feleli Welch, majd elgondolkozik. –
Tudom, hogy semmire se mentünk a gyanúsítottak
felkutatásával. De újra megnézzük az összes biztonsági
felvételt, ami a Grey House-ban és akörül készült. Megtaláljuk
a tettest.
– Úgy legyen! Kapja el azt a mocskot.
– A rendőrök már a szerverszobában vannak, épp
ujjlenyomatokat vesznek.
– Lefogadom, hogy Barney odavan értük.
Welch örömtelenül felnevet.
– Nem éppen.
– Az istenit, az agyamra megy ez a helyzet – dünnyögöm a
telefonba.
– Tudom, Christian. Az EC135-ről néhány hete vette le az
ujjlenyomatokat az FBI. Azóta is várjuk, hogy találnak-e
gyanúsítottat. A helikopter már az Eurocopternél van.
Felmérik a kárt, hogy lássák, javítható-e.
– Rendben.
– Hívom, ha van valami hír.
– Köszönöm. – Leteszem, és merengve nézem a
partvonalat, ahol Cannes fényei már kigyúltak az alkonyi
homályban.
Mi a fenét csináljak?
Mit tettem, hogy ezt érdemlem?
Ne csináld ezt, Grey!
Hallom, hogy felvonják a csónakot a fedélzetre, ami azt
jelenti, hogy Ana időközben visszatért.
Ana. Szerelmem.
Kereszttűzbe kerülhet. A kezembe temetem az arcomat, és
próbálom kiűzni az elmémből a képet, amint Ana
mozdulatlanul hever a padlón.
Ha bármi történik vele…
Bele sem merek gondolni. Látnom kell, hogy egy darabban
van. Most azonnal.
Elhessegetem a morbid gondolatokat, és elindulok, hogy
megkeressem Anát. Megállok a hálókabin előtt, mély
lélegzetet veszek, hogy kissé lehiggadjak, és belépek. Ana az
ágy szélén ül, mellette egy csomag.
– Jó ideje elmentél.
Riadtan felkapja a fejét, és óvatosan néz rám.
– Minden rendben az irodában?
– Nagyjából. – Ennél többet nem mondok; nem akarom
aggasztani.
– Vásároltam – közli bájos mosollyal.
– Mit vettél?
– Ezt. – Felteszi a lábát az ágyra, a bokáján egy ezüstlánc
díszeleg.
– Nagyon szép. – Végighúzom az ujjam a láncon függő,
parányi csengettyűkön. Édes, finom hangjuk van, ám még a
bokalánc sem tudja elrejteni a tegnapi bilincs halványpiros
vonalát.
A sebet, amit a testén hagytam.
Az istenit!
– És ezt. – Átnyújt egy becsomagolt ajándékdobozt, egy
kicsit túl lelkesen, talán hogy elterelje a gondolataimat.
Persze hogy nekem is vett valamit, a hangulatom ettől rögtön
kíváncsi izgalomba csap át.
– Nekem? – Meglepően nehéz a doboz. Leülök mellé, és
megrázom. Mosolyogva felém fordítom az arcát, és
megcsókolom. – Köszönöm.
– Még nem nyitottad ki.
– Bármi is az, tetszeni fog. Nem sokszor kapok ajándékot.
– Nem egyszerű bármit is venni neked. Mindened megvan.
– Te is az enyém vagy.
– Igen. – Elmosolyodik.
Lehámozom a díszpapírt, és egy digitális fényképezőgépet
találok benne.
– Egy Nikon?
– Tudom, hogy van digitális fényképeződ, de ez… hogy is
mondjam… portrékhoz való. Két lencséje van.
Portrékhoz?
Mit akar ezzel?
Teljes erővel visszatér a szorongás, a fejbőröm is bizsereg
tőle.
– Tetszettek Florence D’elle képei a galériában. Eszembe
jutott, mit mondtál a Louvre-ban. És persze ott voltak azok a
képek. – Elcsuklik a hangja.
Ó, édes istenem! Erről nem akarok beszélni.
– Arra gondoltam, talán… szívesen készítenél pár képet.
Rólam.
– Képeket? Rólad?
Pislogva bólint, nyilvánvaló, hogy elbizonytalanodott, én
pedig megvizsgálom a dobozt, húzom az időt.
A legmodernebb kamera, egy figyelmes feleség figyelmes
ajándéka, mégis ideges lettem tőle valamiért, amit magam
sem értek, és nem is akarok megérteni.
Miért hiszi, hogy le akarom fotózni meztelenül?
Én már nem azt az életet élem.
Felpillantok rá.
– Miért hiszed azt, hogy lefotóználak? – suttogom.
Riadt szemmel néz rám.
– Hát nem? – kérdi.
Nem, Ana. Teljesen félreértettél.
Hirtelen megvilágosodom: úgy csapódik egymásba a régi
életem és az új, mint egy karambol, mely leírhatatlan károkat
okoz. Azok a fotók alapvetően a saját védelmem érdekében
készültek – hogy megvédjék a pozíciómat és a családomat.
Meg kell értetnem Anával, hogy tőle nincs szükségem
ilyesmire… de nem akarom megbántani az érzéseit.
– Számomra az ilyen képek mindig is egyfajta biztosítékot
jelentettek, Ana.
És gyönyörforrást, Grey.
Igen. Bizalmas gesztusnak tűnt, mégis a szívem mélyén
tudtam, hogy a lencsén keresztül biztonságban szemlélhetem
a modelljeimet. Mindig eltávolított tőlük; a kamera falat
húzott közém és az alávetettem közé, jóllehet izgató volt a
legintimebb pillanatukban lencsevégre kapni őket.
Basszus.
Elszégyellem magam, és ezt muszáj meggyónnom.
– Tudom, hogy nagyon hosszú ideig tárgyiasítottam a
nőket.
Ana a füle mögé simítja a haját, és ugyanolyan zavartnak
tűnik, mint én.
– És szerinted, ha csinálsz rólam pár képet, azzal én is
olyan leszek, mint ők? – suttogja.
Behunyom a szemem. Miért történik ez?
Miért nem tudnám ezt tenni vele?
– Össze vagyok zavarodva – mormolom.
– Miért mondod ezt? – kérdi lágyan.
Kinyitom a szemem, a csuklójára pillantok, ahol még
mindig ott éktelenkedik a nyom, amit hagytam. A régi
életemtől próbálom megóvni. És mégis ezt teszem vele?
Hogyan védhetném meg, ha még magamtól sem tudom
megvédeni?
– Christian, nem számít! – Felemeli a karját, hogy lássam a
csíkokat. – Biztonságban voltam. A fenébe is! A tegnap
izgalmas volt! Nagyon élveztem. Kérlek, ne is gondolj rá!
Szeretem a vad szexet, ezt már mondtam korábban is. –
Kihallom a pánikot a hangjából. – A tűz miatt vagy ilyen?
Attól félsz, hogy összefügg a Charlie Tangóval? Emiatt
aggódsz? Christian, mondd el, mi bánt! Kérlek!
Ne ijeszd meg ennél is jobban, Grey.
Ana összevonja a szemöldökét.
– Ne hergeld bele magad, Christian. – A dobozért nyúl,
kinyitja, és kiveszi belőle a kamerát. Bekapcsolja, leveszi a
lencséről a kupakot, és az arcához emeli a gépet, majd felém
fordítja a lencsét.
Utálom, ha fényképeznek. Utoljára az esküvőn hagytam,
hogy lefényképezzenek, előtte pedig, nem is olyan régen, a
The Heathmanben. Mielőtt végérvényesen megváltozott
volna az életem. Mielőtt megismertem Anát. Lenyomva tartja
a gombot, és készít egy sor fényképet.
– Akkor hát én foglak tárgyiasítani – dünnyögi. És rá kell
jönnöm, hogy megint csak nevet rajtam, nem hagyja
annyiban a szarságaimat. Közelebb húzódik, még mindig a
lencsén keresztül néz engem. Egy, kettő, három, újabb és
újabb képeket készít. Valahányszor készít egy fotót, kissé
kidugja a nyelvét, de tudom, hogy sejtelme sincs róla, hogy
ezt csinálja, és megbabonáz vele. Elmosolyodik, és lefotózza a
mosolyomat.
Csak te, Ana.
Csak te húzhatsz ki engem a fényre.
Pózolni kezdek, színpadiasan biggyesztem az ajkam.
Kiszélesedik a mosolya, felnevet, a hangja zene füleimnek.
– Azt hittem, ez az én ajándékom – morgolódom.
– Nos, úgy volt, hogy jó móka lesz, de mint kiderült, inkább
a nők elnyomásának szimbóluma lett. – Újabb fotók
készülnek.
Hiszen nevet rajtam!
Ezt még visszakapod, Ana.
– Szeretnéd, ha elnyomnálak? – Bevillan egy izgató jelenet,
ahogy hátrakötött kézzel kényezteti a farkamat.
– Nem, azt nem – suttogja, és folytatja a fotózást.
– Pedig igen hatékonyan tudok nyomást gyakorolni, Mrs.
Grey.
– Ezzel tisztában vagyok, Mr. Grey. Elég sűrűn tapasztalom.
Ó! A picsába! Komolyan beszél.
Leereszti a kamerát, és döbbenten néz rám.
– Mi a baj?
Csak biztonságban akarom tudni.
Összevonja a szemöldökét, majd újra a szeméhez emeli a
kamerát.
– Mondd el! – makacskodik.
Szedd össze magad, Grey.
Felülkerekedek az érzelmeimen. Jelenleg úgysem tudnék
mit kezdeni velük.
– Semmi – felelem, és kilépek a képből, leveszem a kamera
dobozát az ágyról, majd megragadom Anát, lefektetem az
ágyra, és fölé ülök.
– Hékás! – méltatlankodik, és készít néhány képet, ahogy
mosolyogva nézek le rá, mígnem elveszem tőle a kamerát, és
megkeresem vele a gyönyörű arcát. Lenyomom a kioldózárat,
és megörökítem a bájait az utókornak.
– Tehát azt szeretné, ha készítenék pár fotót magáról, Mrs.
Grey? – Olyan komolynak tűnik a lencsében. – Nos, kezdetnek
jó lenne, ha nevetnél. – Csiklandozni kezdem a szabad
kezemmel. Sikoltozva vonaglik alattam, miközben egyik képet
a másik után készítem.
Ez már döfi!
Ana elragadtatva nevet.
– Ne! Hagyd abba!
– Ugye csak viccelsz? – Még senkit sem csiklandoztam meg,
és a reakcióját különösen kielégítőnek találom. Leteszem a
kamerát, hogy mindkét kezemmel folytathassam.
– Christian! – sikítja, miközben vergődik alattam. –
Christian, elég! – kérlel, és megesik rajta a szívem. Megfogom
mindkét kezét, és a feje fölé emelem. Kifulladt, az arca piros,
a szeme sötét, a haja összekócolódott. Elbűvölő. A lélegzetem
is eláll.
– Annyira szép vagy – suttogom.
Nem érdemlem meg.
Lehajolok, behunyom a szemem, és megcsókolom. Puha
ajka örömmel fogad. Beletúrok a hajába, és elmélyül a csók,
még többet akarok, bele akarok feledkezni. Ana válaszol, a
teste megemelkedik, megfogja a karomat, és megszorítja a
bicepszemet.
Mintha tüzet gyújtott volna bennem.
Nem, még annál is hevesebb a reakcióm.
Akarom őt, igen, de leginkább szükségem van rá.
A testem készen áll, ki van éhezve rá. Ő az én
mentőcsónakom, amíg csak sodródom, és próbálom felfogni,
hogy mi történik velem. Amikor vele vagyok, amikor benne
vagyok, visszaáll a világ rendje.
– Hát mit teszel velem, te nőszemély? – suttogom
vágyakozva. Pózt váltok, hogy fölé kerüljek, és minden
porcikám hozzásimuljon a testéhez. A kezem a mellére
vándorol, a derekára, a csípőjére, a fenekére, menet közben
meg-megszorítom. Újra megcsókolom, a lába közé dugom a
térdemet, végigsimítom a combját, és a csípőmre emelem a
lábát. Hozzádörgölőzöm, akarom őt. Az ujjai a hajamban,
magához ránt, a szájához, amíg megszerzem tőle, amit
akarok.
Mindjárt felrobbanok, annyira kívánom.
Basszus.
Hirtelen megdermedek. Akarom őt. Most.
Felállok, lehúzom Anát az ágyról, és leveszem róla a sortot.
Letérdelek, a bugyiját is lehúzom, majd ismét az ágyon
vagyunk, Ana alattam fekszik. Lehúzom a sliccem, és
kiszabadítom türelmetlen farkamat.
Egyetlen mozdulattal belé hatolok. Keményen. Mélyre.
– Igen! – kiált fel mámorosan.
Mozdulatlanná dermedek, és az arcában gyönyörködöm.
Behunyja a szemét, hátrahajtja a fejét, a szája kinyílik.
Körözök a csípőmmel, és még mélyebbre hatolok.
– Kellesz nekem – mordulok fel. Végighúzom a fogaimat az
állkapcsán, majd újra megcsókolom, meghódítom a száját, és
elveszem, amit csak adhat, miközben ő körém fonja magát,
magához láncol a lábaival és karjaival. Nem bírok uralkodni
magamon. Sokkal erősebben szomjazom a testére, mint
valaha is hittem. Legszívesebben belebújnék a bőrébe, hogy
egy darabban maradjak, hogy épségben tudjon tartani
engem. Minden mozdulattal újra összeforr a testünk. Lágy
sóhajaival sürget. A szenvedélye forrón lüktet a fülemben.
Érzem őt. Már közel jár. Nagyon közel. Elélvez. Velem
együtt. A magasba repítem, Ő pedig engem, még magasabbra.
– Gyere velem – lihegem, és fölé tornyosulok. – Nyisd ki a
szemed! Látni akarlak. – Felnéz rám, a gyönyörtől ködös a
tekintete, majd elengedi magát, hátraveti a fejét, és világgá
sikítja gyönyörét.
Engem is átlendít a határon, és elélvezek, mélyen a
testében, miközben a nevét kiáltozom. Leroskadok mellé,
együtt átfordulunk, ezúttal ő kerül fölém. Magamba szívom a
drága levegőt, miközben még mindig benne vagyok, és
szorosan ölelem.
Az én irányfényem. A mentőcsónakom. Az álomfogóm.
Szerelmem. Életem.
Valaki az életünkre tör. A pokolba vele!
Ana megcsókolja a mellkasomat, puha, édes csókokkal.
– Christian, mondd el, mi bánt!
Erősebben szorítom magamhoz, és behunyom a szemem.
Nem akarlak elveszíteni.
– Esküt tettem rá – suttogja –, hogy veled leszek
betegségben, egészségben, jóban és rosszban, osztozom az
örömödben és a bánatodban is.
Elcsitulok. A fogadalmát ismétli. Ránézek. Ana szemében
színtiszta őszinteség, a szerelem fénye beragyogja gyönyörű
arcát.
– Ígérem, hogy szeretni foglak, támogatlak, tisztellek és
megbecsüllek, nevetek és sírok veled, megosztom az
álmaimat, a vágyaimat veled, és hű társad leszek a bajban is.
És vigyázok rád, amíg csak élünk. – Felsóhajt, a szemembe
néz, és várja, hogy megszólaljak.
– Ó, Ana – mormolom, és megmozdulok, elhúzódom tőle,
hogy egymás mellé fekhessünk, és belevesszünk egymás
szemébe. Megsimítom az arcát a kézfejemmel és a
hüvelykujjammal. Felidézem a fogadalmam szavait, a
hangom reszelős, próbálom visszafojtani az érzelmeimet. –
Ünnepélyesen fogadom, hogy vigyázok rád, és mélyen a
szívemben őrizlek téged és kettőnk szövetségét. Ígérem, hogy
hű leszek hozzád, jóban és rosszban, egészségben,
betegségben, bárhová sodorjon is az élet. Megvédlek
mindentől, bízom benned, tisztellek téged. Enyém lesz az
örömöd, a bánatod, hű társad leszek a bajban. Vigyázok rád,
ami az enyém, az a tiéd is. Neked adom a kezem, a szívem és
a szerelmemet mindaddig, míg a halál el nem választ.
Könny szökik a szemébe.
– Ne sírj – suttogom, és letörlök egy kósza könnycseppet a
hüvelykujjammal.
– Miért nem beszélsz hozzám? Kérlek, Christian!
Behunyom a szemem.
Ha beszélek róla, attól valóságosabbnak tűnik, Ana.
– A szavamat adtam rá, hogy osztozom a bánatodban, és én
leszek az enyhülés a bajos időkben. Nem szeretném
megszegni az eskümet – kérlel.
Nem tudok nemet mondani neki.
Szeretem.
Ana előtt semmit sem éreztem. Most viszont mindent érzek.
Minden érzés felerősödött. Nem könnyű feldolgozni. Még
kevésbé megérteni.
Nem változik az arckifejezése. Kérlel engem.
Megadóan felsóhajtok.
– Gyújtogatás volt – suttogom, mintha én tehetnék róla. –
Leginkább az aggaszt, hogy engem akarnak. És ha engem
akarnak… – Bele sem merek gondolni.
– …talán engem kapnak el – fejezi be Ana helyettem a
mondatot suttogva, és megcirógatja az arcomat, a tekintete
megenyhül. – Köszönöm.
– Ugyan mit?
– Hogy elmondtad.
Megrázom a fejem.
– Nagyon meggyőző bír lenni, Mrs. Grey.
– Te pedig magadba zárod az érzéseidet, és halálra izgulod
magadat. Valószínűleg szívrohamban fogsz meghalni még
negyvenéves korod előtt, és én ennél sokkal tovább
szeretnélek magam mellett tudni.
– Te leszel a végzetem. Amikor megláttalak a jetskin,
majdnem megállt a szívem. – Visszadőlök az ágyra, és
eltakarom a szemem a kézfejemmel, mintha látni sem
bírnám az emléket. Persze nem működik. A lelki szemeim
előtt Ana a hideg, kemény padlón fekszik. Megborzongok.
– Christian, az csak egy jetski! Még a gyerekek is mennek
vele. El tudod képzelni, mi lesz, ha elmegyünk hozzád
Aspenbe, és megtanítasz síelni?
Elakad a lélegzetem, és riadtan nézek fel rá. Síelni? Még mit
nem!
– Hozzánk – javítom ki.
Megint úgy mosolyog, mint a fotón, amelyet nap mint nap
látok az irodámban. Vajon rajtam nevet? Nem. Nem hiszem.
Ez csak együttérzés.
– Felnőtt vagyok, Christian, és sokkal strammabb, mint
amilyennek látszom. Mikor látod be végre?
Vállat vonok. Nekem egyáltalán nem tűnik olyan
strammnak – pláne, amikor a koszos, zöld szőnyegen látom.
– Szóval a tűz. A rendőrség tud róla?
– Igen – felelem.
– Jó.
– Megerősítettük a biztonsági intézkedéseket –
magyarázom.
– Értem. – Végigsiklik rajtam a tekintete, és hirtelen
mosolyra húzódik a szája.
– Mi az?
– Te.
– Én?
– Igen. Nem vetkőztél le.
– Ó! – Végignézek magamon. Fel vagyok öltözve.
Elvigyorodom, amikor Anára pillantok, és értésére adom,
hogy milyen nehezen tudom megállni, hogy megérintsem,
különösen, amikor így kuncog.
Rögtön felcsillan a szeme, és gyorsan rám ül, lovagló
ülésben.
A fenébe. Megragadom a csuklóját, sejtem, mire készül.
– Nem – suttogom, és kéretlenül visszatér a sötétség a
szívembe, készen arra, hogy kivájja belőlem magát. Mély
lélegzetet veszek. – Kérlek, ne – kérlelem. – Nem bírnám ki.
Még sosem csiklandoztak meg. Mindig néztem Carricket,
Elliotot és Miát, ahogy csikizik őket, és úgy tűnt, jó móka
lehet, de valahogy én…
Az ajkamra teszi az ujját, és elhallgattat.
– Hagyd, tudom. – Elveszi az ujját, és csókot lehel a helyére.
Lejjebb csúszik rajtam, a mellemre hajtja a fejét, én pedig
magamhoz szorítom, a hajába fúrom az orromat. Az illata
megnyugtató, a szex erős szagával fűszerezett. Így
heverészünk néhány percig a vihar utáni csendben, mielőtt
Ana megszakítja a békés, kellemes hallgatást. – Mi volt a
leghosszabb idő, amíg nem találkoztál dr. Flynn-nel?
– Két hét. Miért? Netán legyőzhetetlen vágyat érzel arra,
hogy megcsiklandozz?
– Nem. – Felnevet. – Csak azt hiszem, jót tesz neked.
Felhorkanok.
– Muszáj neki. Nem keveset fizetek érte. – Megsimogatom a
haját, ő felém fordul. – Aggódik értem, Mrs. Grey?
– Minden jóravaló feleség aggódik a szeretett férjéért, Mr.
Grey.
– Szeretett? – suttogom, mert ki akarom mondani a szót
hangosan, hallani, ahogy jelentőségteljesen cseng kettőnk
közt a levegőben.
– Mindennél jobban szeretett. – Fölém hajol egy csókért.
Megkönnyebbültem, hogy tudja az igazat, és még mindig
szeret. A szorongásom elmúlt, és éhség vette át a helyét.
Lemosolygok rá.
– Szeretnél a parton enni?
– Ott szeretnék, ahol kedved van.
– Rendben. Akkor itt eszünk, mert itt biztonságban vagy.
Köszönöm az ajándékot. – A kameráért nyúlok, magunk felé
fordítom, és kinyújtott kézzel tartom, amíg készítek
kettőnkről egy szelfit, ahogy egymáshoz bújunk.
VACSORA UTÁN a Fair Lady elegáns ebédlőjében kávézunk.

– Mire gondolsz? – kérdem, amikor Ana merengve néz ki az
ablakon.
– Versailles-ra.
– Figyelemre méltó, nem igaz?
Ana jelentőségteljesen körülnéz.
– Nos, ez itt aligha fényűző – jegyzem meg.
– Tudom. Ez imádni való. A legjobb nászút, amit egy lány
kívánhat.
– Valóban? – Elmosolyodom. Elégedetten.
– Hát persze.
– Már csak két napunk van. Van még valami, amit szeretnél
látni, vagy szívesen kipróbálnál?
– Csak veled szeretnék lenni – válaszolja. Felkelek,
megkerülöm az asztalt, odalépek hozzá, majd csókot nyomok
a homlokára.
– Nos, kibírsz még egy órát nélkülem? Meg kell néznem a
leveleimet, hátha kiderült, mi történt otthon.
– Hogyne – feleli.
– Köszönöm a fényképezőgépet.
Útban a dolgozókabin felé feltűnik, hogy különös módon
sokkal nyugodtabbnak érzem magam. Talán az ínycsiklandó
vacsora tette, a szex, vagy az, hogy beavattam Anát a
gyújtogatás részleteibe? Vagy mindez együtt. Előveszem a
telefont a zsebemből, és látom, hogy volt egy nem fogadott
hívásom apámtól.
– Fiam – szól bele, amikor felveszi.
– Szia, apa.
– Milyen Dél-Franciaország?
– Csodálatos.
– És Ana?
– Ő is csodálatos. – Önkéntelenül elmosolyodom.
– Boldognak tűnsz.
– Az is vagyok. A tűz volt az egyetlen üröm az örömben.
– Anyád elmesélte. De hallom, nem keletkezett nagy kár.
– Nem.
– Mi a baj, Christian? – kérdi komoly hangon, talán az
egyszavas válasz miatt.
– Gyújtogatás volt.
– Az ördögbe! Szóltatok a rendőrségnek?
– Igen.
– Helyes. Ez is, meg a helikoptered. Jó sok fejtörést
okozhatnak.
– Welch már dolgozik rajta. De még sejtelmünk sincs, hogy
ki lehet az elkövető. Te észrevettél bármi gyanúsat?
– Nem, egyelőre semmit. De azért nyitva tartom a szemem.
– Tégy úgy – nyugtázom.
– A repülőgép biztonságos? – kérdi.
– A Gulfstream? Igen. Azt hiszem.
– Talán jobb lenne, ha utasszállítóval jönnétek.
Miért?
– Csak egy ötlet volt. Nem akarlak nyugtalanítani. Hagylak
is.
– Kösz, hogy kerestél, apa.
– Christian. Számíthatsz rám. Mindig. Érezzétek jól
magatokat. – Leteszi, és eltűnődöm, vajon mihez kezd a tőlem
kapott információval. Nem rágódom rajta, inkább felhívom
Rost, hogy mi a helyzet.
MÉG TELEFONÁLOK, amikor Ana később bekukucskál az ajtón.

Csókot fúj felém, és magamra hagy, amíg Andreával beszélek
telefonon, aki a hazautunkat szervezi Seattle-be.
Ana mélyen alszik, amikor visszatérek a kabinunkba.
Bebújok mellé az ágyba, és a karomba veszem anélkül, hogy
felébreszteném. Belecsókolok a hajába és behunyom a
szememet.
Muszáj megvédenem. Muszáj megvédenem…
2011. AUGUSZTUS 20., SZOMBAT
A lencsén keresztül nézem, ahogy a feleségem végre mélyen

alszik. Ana korábban beszélt valakihez, álmában kérlelte,
hogy ne menjen még. Vajon kinek mondhatta? Nekem? Hová
is mennék nélküle? Amióta tudomást szerzett a
gyújtogatásról a Grey House-ban, rémálmok gyötrik. Olykor
még a hüvelykujját is szopogatja álmában. Talán mégis jobb
lett volna, ha hamarabb repülünk haza. De még nem akartam
elszakadni a Fair Lady békés környezetétől, ahogy Ana sem.
És legalább megvigasztalhatom a rémálmok után – a
karomba veszem. Csitítgatom. Ahogy ő szokott engem, amikor
én álmodom valami rosszat.
El kell kapnunk azt a rohadékot.
Hogy merészeli fenyegetni a feleségemet?
Megfogadtam apám tanácsát, és utasszállítóval megyünk
haza. Rég nem ültem ilyen gépen, Ana viszont még sosem
utazott első osztályon, úgyhogy legalább újabb élménnyel
gazdagodik. Londonból fogunk felszállni, a gépem pedig
Nizzában várja, hogy alaposan átvizsgálják. Nem teszek több
életet kockára, sem a legénységét, sem a feleségemét.
A rémálmoktól eltekintve a nászutunk vége kellemesen
telik. Olvasunk. Eszünk. Úszunk. Napozunk a fedélzeten.
Szeretkezünk. Varázslatos napok ezek. Már csak egy dolgot
szeretnék csinálni, mielőtt elmegyünk.
Lenyomom a kioldózárat, és remélem, hogy nem riad fel a
kattanásra. Örültem a kamerának, hogy újra felfedezhetem a
fotózás iránti szenvedélyemet. Hiszen olyan pompás,
fényképre kívánkozó helyszínen vagyunk; a Fair Lady pazar
látvány.
Ana mocorogni kezd, és kinyújtja a kezét az oldalamra,
engem keres. Nagyot dobban a szívem a gesztus láttán.
Nem mentem messzire, bébi.
Riadtan kinyitja a szemét, ezért a padlóra teszem a
kamerát, és gyorsan lefekszem mellé.
– Ne aggódj, minden rendben – suttogom. Nem bírom
elviselni ezt a rémült tekintetet. Kisimítom a haját az arcából.
– Olyan izgatott voltál az elmúlt pár napban.
– Rendben vagyok, Christian – hazudja. Mosolyt erőltet az
arcára a kedvemért. – Csak nem néztél, miközben aludtam?
– De igen. Beszéltél álmodban.
– Ó? – Elkerekedik a szeme.
– Aggódsz. – Csókot nyomok a puha pontra az orra fölött, és
próbálom megnyugtatni. – Amikor a szemöldöködet ráncolod,
apró V alak rajzolódik ki, pontosan itt. Meg kell puszilnom. Ne
félj, bébi. Vigyázok rád.
– Nem magam miatt aggódom. Miattad – morgolódik. – Ki
vadászik rád?
– Elég nagy és csúnyácska vagyok ahhoz, hogy vigyázni
tudjak magamra. Gyere, kelj fel. Még egyvalamit szeretnék,
mielőtt hazaindulunk.
Valami izgit.
A seggére csapok, és sikítás a jutalmam, mely zene
füleimnek.
Leugrom az ágyról, Ana követ.
– Majd később lezuhanyozol. Vedd fel a fürdőruhádat.
– Oké.
A LEGÉNYSÉG MÁR VÍZRE eresztette a jetskit. Rajtam van a

mentőmellény, Anára is ráadok egyet. Az indítókulcs és a
berántózsinór Ana csuklójára kerül.
– Azt akarod, hogy én vezessek? – kérdi elképedve.
– Igen. – Elvigyorodom. – Nem túl szoros?
– Nem, jó lesz. Akkor ezért van rajtad mentőmellény? –
Felvonja a szemöldökét, nincs lenyűgözve.
– Igen.
– Hihetetlen, mennyire bízik a képességeimben, Mr. Grey!
– Ahogy mindig, Mrs. Grey!
– Ne oktass ki – figyelmeztet, és tudom, hogy keserű
tapasztalatból beszél.
Megadóan felemelem a kezemet.
– Hogy is mernélek kioktatni?
– Nagyon is mersz, és igen, meg is teszed, és most nem
tudunk csak úgy félreállni, hogy az út mentén vitatkozzunk.
– Jogos a felvetés, Mrs. Grey. Egész nap itt fogunk
rostokolni a képességeidet firtatva, vagy megyünk és
szórakozunk egy kicsit?
– Ott a pont, Mr. Grey. – Felül a jetskire, én pedig mögé, és
amikor felnézek, látom, hogy kisebb közönség gyűlt össze a
fedélzeten: a legénységünk, a francia testőrök és Taylor.
Elrúgom magunkat a pontontól, majd szorosan Anához
simulok. Beteszi az indítókulcsot, megnyomja a gombot, és
hangos morgással életre kel a motor. – Készen állsz? – kiáltja
hátra.
– Ahogy mindig.
Lassan elindulunk, és a jetski eltávolodik a hajótól.
Tartsd egyenesben, Ana.
Erősebben szorítom, miközben a jetski felgyorsul, és
száguldozni kezdünk a vízen.
– Hűha! – kiáltom, de Ana számára nincs megállás.
Előrehajol, vele én is, és elindul a nyílt tenger felé, majd
elkanyarodik a part irányába, ahol a nizzai reptér kifutója a
Földközi-tenger felé nyúlik.
– Legközelebb két jetskivel jövünk! – kiáltom.
Nem is lenne rossz. Versenyezhetnénk.
Ana meglovagolja a hullámokat. Egy kicsit zötykölődünk,
ahogy a nyári szél felborzolja a víz felszínét. Amikor a part
közelébe érünk, épp elrepül a fejünk fölött egy gép.
Fülsiketítő a hang.
Basszus.
Ana hirtelen elveszíti az egyensúlyát. Felkiáltok, de már
késő, és mindketten lebukfencezünk a járgányról, bele a
tengerbe. Összecsap a fejem fölött a víz, belemegy a
szemembe, számba, de rögtön a felszínre rúgom magam,
megrázom a fejem, és keresni kezdem Anát. A jetski
ártalmatlanul ringatózik a vízen, nem messze tőlünk, Ana
pedig a vizet törölgeti a szeméből. Odaúszom hozzá,
megkönnyebbülten, hogy feljött a víz színére.
– Rendben vagy? – kérdem, amikor közelebb érek hozzá.
– Igen – nyöszörgi. És fülig ér a vigyora.
Miért mosolyog? Az imént döntött bele mindkettőnket a
hideg vízbe!
Nedves ölelésbe zárom Anát, és a tenyerembe veszem az
arcát, hogy megnézzem, nem ütötte-e meg magát.
– Látod, nem is volt olyan rossz! – kuncog, és már tudom,
hogy kutya baja.
– Nem, azt hiszem, valóban nem. Leszámítva, hogy
csuromvíz vagyok.
– Én is.
– Tetszel így, ázottan is. – Éhes pillantást vetek rá.
– Na de Christian! – dorgál a szemtelen megjegyzésért, és
nem bírok magammal. Megcsókolom.
Nem is.
Elevenen felfalom. Mire elhúzódom, alig kapunk levegőt.
– Gyere! Menjünk vissza. Le kell zuhanyoznunk. Én
vezetek! – Odaúszom a jetskihez, felpattanok rá, és felsegítem
magam mögé Anát.
– Jól szórakozott, Mrs. Grey?
– Nagyon is. Köszönöm.
– Nem, én köszönöm. Indulhatunk haza?
– Igen. Menjünk.
ANASTASIA PEZSGŐT ISZOGAT, és az iPadjén olvas, amíg a

Heathrow Concorde várótermében ülünk, és a Seattle-be
tartó csatlakozásunkat várjuk. Ezt utálom a legjobban a
menetrend szerinti repülésben: a várakozást. Ana azonban jó
passzban van. A szemem sarkából látom, hogy fel-felpillant
rám.
Majd kiugrom a bőrömből. Imádom, ahogy rajtam tartja a
szemét.
A Financial Timest bújom. Kijózanító olvasmány.
A világpiac még nem tért magához a legutóbbi költségvetési
deficitből és a fekete hétfő történéseiből. A dollár árfolyama
tovább zuhant. És van egy cikk arról, hogy vajon több adót
kellene-e fizetniük a gazdagoknak; Warren Buffett szerint
igen, és hajlok rá, hogy egyetértsek vele.
Ana készít egy fotót, vakuval, ami meglep. Kipislogom a
szememből a vakító fényfoltokat, és nézem, ahogy Ana
kikapcsolja a vakut.
– Hogy van, Mrs. Grey? – kérdem.
– Nem szeretnék hazamenni – duzzog. – Tetszett, hogy csak
az enyém vagy.
Megfogom a kezét, és az ajkamhoz emelem.
– Nekem is – suttogom.
– De? – kérdi.
Az istenit. Hallja a hangomban a kimondatlan kételyt.
Összeszűkül a szeme, éles és faggatózó a tekintete. Nem
hagyja annyiban, amíg ki nem mondom. Felsóhajtok.
– Meg kell találnom a gyújtogatót. Ki akarom söpörni az
életünkből.
– Ó!
Pontosan.
– Ha még egyszer ilyen történik, Welch golyóit ezüsttálcán
hozatom magam elé. – Hideg és baljós a hangom, még az én
fülemnek is.
De ez már akkor is túlment minden határon. Muszáj
elkapnunk a rohadékot.
Ana elképedve bámul, majd felemeli a kamerát, és készít
egy gyors képet.
– Megvagy.
Elmosolyodom, hálásan, amiért sikerült oldania a
feszültséget.
– Azt hiszem, ideje beszállnunk. Gyere!
– ODAVINNE A FŐBEJÁRATHOZ, Sawyer? – kérdem, mire Sawyer

megáll az Audival az Escala előtt. Taylor kiszáll, és ajtót nyit
nekem. Ana mélyen alszik.
– Kösz, Taylor – szólok, és kinyújtom a lábamat. – Jó újra
itthon.
– Valóban, uram.
– Felébresztem Anát. – Kinyitom neki az ajtót, és
odahajolok hozzá. – Jó reggelt, álomszuszék! Itthon vagyunk.
– Kicsatolom a biztonsági övét.
– Ó – dünnyögi, miközben a karomba veszem. – Hahó,
tudok járni! – méltatlankodik félálomban.
Ó, dehogy, bébi.
– Át kell vinnem téged a küszöbön.
A nyakam köré fonja a karját.
– Felcipelsz a harmincadikra?
– Mrs. Grey, örömmel jelentem, hogy felszedett pár kilót.
– Hogy mi?
– Így hát, ha nem haragszik, a liftet használnánk.
Taylor kinyitja az Escala ajtaját, és elmosolyodik.
– Isten hozta önöket itthon, Mr. és Mrs. Grey!
– Köszönjük, Taylor – felelem.
Belépünk a lobbiba.
– Hogy értetted, hogy felszedtem pár kilót? – Ana csúnyán
néz rám.
Irtó pipa.
– Nem sokat. – Elmosolyodom, hogy megnyugtassam.
Magamhoz szorítom, odalépek vele a lifthez, és eszembe jut,
hogy nézett ki, amikor elhoztam a SIP-től a szakításunk után.
Milyen sovány és csüggedt volt. Kijózanító emlék.
– Mi az? – kérdi.
– Visszaszedtél valamennyit abból, amit a szakításkor
leadtál – A hangom halk.
Az én hibám volt. Miattam volt olyan boldogtalan.
Soha többé nem akarom olyan állapotban látni.
Hívom a liftet.
– Hékás! – Ana megcirógatja az arcomat, ujjait a hajamba
fúrja. – Ha nem mentem volna el, vajon itt lennénk most?
Ennyi elég is ahhoz, hogy lecsitítson.
– Nem. – Elmosolyodom. Mert igaza van. Belépek a liftbe a
karomban a feleségemmel, és lágyan az ajkához érintem az
ajkamat. – Valóban nem, Mrs. Grey, de legalább tudnám, hogy
biztonságban vagy, mert nem tudnál dacoskodni velem.
– Szeretek ellenkezni veled – felesel kihívó mosollyal.
Felnevetek.
– Tudom. És én nagyon… boldog vagyok.
– Még akkor is, ha kövér vagyok? – Az ajkát biggyeszti.
Elnevetem magam.
– Még ha kövér vagy is. – Újra elkapom az ajkát, ezúttal
szorosabban fonja a hajamba az ujjait, miközben
belefeledkezünk egymásba.
Csilingel a lift, és visszatértünk az Escalába, immár férjként
és feleségként.
– Nagyon boldog vagyok – suttogom, és bizsereg a testem.
Belépünk a lakásba, és a legszívesebben mindenről és
mindenkiről megfeledkeznék, hogy rögtön ágyba vihessem. –
Üdv itthon, Mrs. Grey. – Újabb csókot kap.
– Üdv itthon, Mr. Grey. – Ragyog az arca a boldogságtól.
Beviszem a nappaliba, és leteszem a konyhában. Kiveszek
két pezsgőspoharat a szekrényből, és előveszem a hűtőből a
bekészített Grand Année Bollingert, a kedvenc rozénkat.
Gyors mozdulattal felbontom az üveget, és mindkét pohárba
töltök a halvány rózsaszín, habzó nedűből. Az egyiket Anának
adom, aki a konyhapulton ül, majd belépek a lába közé.
– Egészségünkre, Mrs. Grey!
– Egészségünkre, Mr. Grey! – válaszol szégyenlős mosollyal.
Koccintunk, és belekortyolunk a pezsgőbe.
– Tudom, hogy fáradt vagy. – Összedörgölöm az orrunkat. –
De nagyon szeretnék ágyba bújni… és nem igazán vagyok
álmos. – Csókot lehelek édes szája szegletébe. – Ez az első
éjszakánk itthon, és most már teljesen az enyém vagy.
Ana felnyög, behunyja a szemét, felemeli a fejét, és feltárja
nekem a torkát.
Ana. Istennőm.
Szerelmem.
Életem.
Feleségem.
2011. AUGUSZTUS 21., VASÁRNAP
A Fair Lady könnyed ringatózására számítok, ahogy a

Földközi-tengeren suhan, és az előttünk álló napra készülő
legénység hangjaira. Ám amikor kinyitom a szemem, itthon
vagyok. Odakint az aranyló hajnal gyönyörű reggelt ígér, és
Ana mozdulatlanná dermed a karomban. A mennyezetet
bámulja, próbál nyugton maradni.
– Mi a baj? – suttogom.
A szemembe néz, és mintha összezavarodna egy pillanatra.
– Semmi. – Megenyhül az arca, ahogy elmosolyodik. – Aludj
csak. – A farkam lelkesen reagál a mosolyára, sokkal éberebb
nálam. Pislogva megdörzsölöm az arcomat, és kinyújtóztatom
a tagjaimat, hátha sikerül felébresztenem az elmém és a
testem többi tagját.
– Az időeltolódás? – kérdem.
– Hát ez volna az? Nem tudok aludni.
– Még szerencse, hogy van nálam egy csodaszer, csak
neked, bébi! – Vigyorogva megböködöm a csípőjét az
erekciómmal. Felkacag, a szemét forgatja, fogai közé veszi a
fülcimpámat, a keze végigsiklik a testemen, izgatott farkam
felé.
AMIKOR ÚGY EGY ÓRÁVAL később felébredek, már kora reggel van.
Remekül aludtam, Ana még mindig szunyókál mellettem.
Hagyom pihenni. Halkan felkelek; jólesne most egy gyors
futás az edzőteremben. Amíg a gépen futok a Four Tet
zenéjére, ránézek a tőzsdére, és megnézem a híreket. Nem
lesz könnyű visszazökkenni a régi kerékvágásba. Anával az
elmúlt néhány hétben kellemesen elszakadtunk a világtól,
most viszont felkészültem a munkára. Izgatott vagyok. Együtt
fogjuk alakítani az életünket a feleségemmel, és egyelőre el
sem tudom képzelni, hogy mire jutunk. Talán utazhatnánk;
megmutathatnám Anának a kínai nagy falat, a piramisokat,
az ördögbe is… akár a világ mind a hét csodáját. Nem kéne
folyton bejárnom az irodába – Ros fantasztikus munkát
végzett a távollétemben –, és Ana is felhagyhatna a
munkájával. Nem mintha szüksége lenne a pénzre.
Csakhogy imádja a munkáját, és tehetséges.
Talán nagyobbak az ambíciói a kiadói munkánál.
Megrázom a fejem; otthon nagyobb biztonságban lenne.
Az ördögbe. Ne rágódj a rossz dolgokon, Grey.
ANA ÉPP ZUHANYOZIK, amikor belépek a fürdőszobába, és nem

bírok ellenállni. Beállok mögé.
– Jó reggelt. Hadd mossam meg a hátát, Mrs. Grey. –
Szórakozott mosollyal nyomja a kezembe a szivacsot és a
tusfürdőt. Beszappanozom a szivacsot, és elkezdem dörzsölni
vele a nyakát. – El ne felejtsd, hogy ma a szüleimnél
ebédelünk. Remélem, nem bánod. Kate is ott lesz. –
Belecsókolok a fülébe.
– Hmm – dünnyög behunyt szemmel.
– Jól vagy? – kérdem. – Csöndes vagy ma reggel.
– Jól vagyok, Christian. Teljesen kiáztam. – Felmutatja
ráncos ujjait.
– Menj csak.
Elmosolyodik, kilép a zuhany alól, és fogja a köntösét.
Boldognak tűnik, de szerintem nyomasztja valami a lelkét.
Valami nem stimmel.
Amikor belépek a konyhába, Ana épp reggelit készít.
Elbűvölő a fekete, pántos felsőben és a szoknyában, amelyet
Saint-Paul-de-Vence-ben viselt, amikor sétálni mentünk.
– Kávét? – kérdi.
– Kérek.
– Kovászos pirítóst?
– Igen.
– Lekvárt?
– Barackot. Kösz. – Csókot nyomok az arcára. – Néhány
dolgot el kell intéznem ebéd előtt.
– Oké, majd beviszem neked a reggelit.
A DOLGOZÓSZOBÁMBAN már az asztalomon várnak Gia Matteo

legújabb házfelújítási tervei, nyilván Gail tehette oda.
Félreteszem őket későbbre, és bekapcsolom az iMacet, hogy
munkához láthassak. Welch és Barney a Grey House
biztonsági kameráinak múlt heti felvételeit nézik végig, de a
gyújtogatóról egyelőre semmi hír. Welch minden GEH-
helyszínen megerősíti a biztonsági intézkedéseket.
Végigolvasom a személyes védelmünkről szóló beosztást, és
kiderül, hogy újabb testőrrel gazdagodtunk. A neve Belinda
Prescott. Ma azonban Ryan és Sawyer fog elkísérni minket a
szüleinkhez – Taylor elment meglátogatni a lányát, amit jól
tett, hiszen hetekig távol volt tőle.
Ana a hátával benyomja az ajtót, majd az asztalomra teszi
a kávét és a pirítóst.
– Köszönöm, asszonykám.
– Szívesen, férjecském. – Röpke a mosolya. – Megyek,
kicsomagolok.
– Nem muszáj, majd Gail megcsinálja.
– Nem baj. Szívesen elfoglalnám magam valamivel.
– Hékás! – Felállok, és elkapom, mielőtt kisurranna, és az
arcát fürkészem. – Valami baj van?
– Dehogy. – Lábujjhegyre áll, hogy megpuszilja az arcomat.
– Délre elkészülök.
A homlokomat ráncolom, és eleresztem.
– Oké.
Valami határozottan nem stimmel.
De sejtelmem sincs, mi lehet a baj.
Nyugtalanító érzés.
Talán Ana még mindig nem szokott hozzá az
időeltolódáshoz. Elmegy, én pedig visszatérek a munkához,
egyelőre nem foglalkozom a nyugtalansággal. Vár egy e-mail
Gia Matteótól, aki holnap találkozni akar velünk, hogy
megbeszéljük a legújabb terveit. Visszaírok, hogy rendben, és
javasolok egy kora esti időpontot.
Az Eurocopter jó hírrel szolgál: ki tudják cserélni a Charlie
Tango mindkét motorját, és két héten belül újra működőképes
lesz, noha az FBI nyomozása még mindig nem vezetett
semmire. Bosszantó.
Mi tarthat ilyen sokáig?
Nem állok le, Ros e-mailjeivel folytatom; minél előbb
végzek velük, annál hamarabb visszatérhetek a
feleségemhez.
AZ ÚT A SZÜLEIM HÁZÁHOZ tiszta élvezet. Hetek óta nem vezettem

az R8-ast, és Anával az anyósülésen, élvezem, ahogy
elsuhanunk Seattle dús zöld növényzete mellett. Dél-
Franciaország óvilági bája után kellemesen ismerős a táj. Jó
újra itthon. Hiányzott a vezetés, főleg ez a kocsi.
A visszapillantóra sandítok, és látom, hogy Sawyer és Ryan
szorosan a nyomunkban van.
Ana mélyen hallgat mellettem, a nyári napfénnyel
pettyezett tájat bámulja, ahogy leeresztett tetővel
végigszáguldunk az I–5-ösön.
– Hagynád, hogy vezessem az autót? – kérdi váratlanul.
Hát ezen járt az esze?
– Hát persze. Ami az enyém, az a tiéd is. Ha megkarcolod,
leviszlek a Fájdalom Vörös Szobájába. – Felvillantok egy
csupa fog mosolyt, tudom, hogy ő szokta így hívni tréfából a
játszószobát, nem én.
Leesik az álla.
– Szórakozol, ugye? Megbüntetnél, mert megkarcolom az
autódat? Hát jobban szereted az autódat, mint engem?
– Valami olyasmi – incselkedem, és megszorítom a térdét. –
Persze az autó nem tart forrón éjszaka.
– Ezt könnyen megoldhatjuk. Alhatsz a kocsiban – felesel
Ana.
Felnevetek, élvezem ezt a szócsatát.
– Még egy napja sem vagyunk itthon, és te máris száműzöl
az ágyunkból?
– Miért vagy ilyen jókedvű?
Rámosolygok Anára, de az úton tartom a szemem.
– Mert ez a beszélgetés annyira… normális.
Hát nem erről szól a házasság? A párbeszédről?
– Normális? Háromheti házasság után biztosan nem!
Micsoda? Lehervad a mosolyom. Komolyan beszél? Tán ki
akar rúgni?
– Csak viccelek, Christian!
Az ördögbe. Hát én is!
Ana összeszorítja az ajkát, durcásnak tűnik, majd
dünnyögve hozzáteszi:
– Ne aggódj, maradok a Saabnál. – Azzal újra az ablak felé
fordul.
Ennyit a házastársi szócsatáról.
– Hékás! Mi a gond? – kérdem.
– Semmi.
– Néha annyira idegesítő vagy, Ana. Mondd el, kérlek.
Felkapja a fejét, gúnyos mosoly jelenik meg az arcán.
– Akárcsak maga, Mr. Grey.
Velem lenne baj? Pont velem?
Basszus.
– Próbálkozom – szólok.
– Tudom. Én is. – Elmosolyodik, és azt hiszem, minden oké.
De nem biztos. A szíve talán még mindig a Côte d’Azurre
húzza.
Vagy a gyújtogatás miatt lenne ilyen zaklatott?
Talán a megerősített biztonsági intézkedések miatt?
Bárcsak tudnám!
– ÖREGEM! – kurjant Elliot, amikor ajtót nyit nekünk a szüleim

házában. – Na, hogy ityeg? – Megragadja a kezemet, és
mackós ölelésbe zár.
– Függőlegesen – dünnyögöm. – Hogy s mint, Elliot?
– Jó újra látni, nagyágyú. Jó színben vagy. Lebarnultál, vagy
mi a szösz. – Anához fordul. – Hugi! – bömböli, és a levegőbe
kapja a feleségemet.
– Szervusz, Elliot. – Anna kuncog, megkönnyebbülök a
hangjára. Elliot leteszi.
– Gyönyörű vagy, Ana. Rendesen bánik veled?
– Többnyire.
– Gyertek. – Elliot félreáll az útból. – Apa már ezerrel
grillezik.
A SZÜLEIM KITŰNŐ HÁZIGAZDÁK, imádnak vendégeket fogadni.

A hátsó kertre nyíló teraszon ülünk az asztal körül. A gyepen
túl az öböl ismerős látványa fogad minket, Seattle távoli
felhőkarcolóival. Még mindig lélegzetelállító látvány. Grace
szokás szerint kitett magáért, rengeteg a kaja. Carrick a
családi kirándulásokról sztorizgat, és a grillezés fortélyait
taglalja, rajtunk kívül Elliot, Kate, Mia és Ethan ül az
asztalnál. Különös, mindig is kicsit kívülállónak éreztem
magam a családban, nem mintha kizártak volna bármiből –
inkább én voltam tartózkodó, önvédelemből. Most, hogy itt
ülök velük, hallgatom a nevetgélést és az ugratást – engem
sem kímélnek –, és ennyire érdeklődnek a feleségem és a
nászutunk iránt –, egy kicsit sajnálom, hogy annyira
visszahúzódó voltam. Ha belegondolok, hogy mennyi éven át
éltem elzárva a saját elefántcsonttornyomban – ezt Ana is
gyakran a fejemhez vágja.
Igaza lehet.
Összefonódnak az ujjaink, és a jegygyűrűjével babrálok,
nem akarom elengedni a kezét. Úgy tűnik, már jobb a kedve,
összenevetnek Kate-tel, bármi aggasztotta is korábban,
remélhetőleg már elfelejtette.
Elliot az új házról beszél.
– Nos, ha véglegesíted a terveket Giával, szeptembertől
november közepéig szabad vagyok, és a teljes csapatot rá
tudom állítani a munkára. – Átkarolja Kate-et, és megszorítja
a vállát. Gyengéden végighúzza a hüvelykujját Kate bőrén.
Szerintem tényleg kedveli. Ilyen se volt még.
– Gia holnap este jön, hogy megbeszéljük – felelem. –
Remélem, sikerül mindent lefixálni. – Anára pillantok.
– Persze. – Elmosolyodik, de egy árnyék suhan át az arcán.
Most meg mi a baj?
Megőrjít ez a nő.
– A boldog, ifjú párra! – Apa felemeli a poharát,
elmosolyodik, és a többiek követik a példáját.
– És persze gratulálunk Ethannek a sikeres felvételihez! –
teszi hozzá Mia büszkén. Nyilvánvaló, hogy odavan a srácért,
és kíváncsi lennék, vajon hetyegtek-e már. Ethan vigyorából
nem könnyű megállapítani.
A családom a nászutunkra kíváncsi, ezért összefoglalom
nekik az elmúlt három hetet.
Ana hallgat.
Csak nem bánta meg máris?
Nem, erre gondolni sem akarok.
Elliot elsüt valami disznó viccet, közben hadonászik a
tagjaival, és sikeresen lesöpri az asztalról a poharát, ami
drámaian ripityára törik a kövön. Anyám felpattan, Mia és
Kate követi, Elliot meg csak ül, bamba vigyorral a képén.
Megragadom az alkalmat, odahajolok Anához, és a fülébe
súgom:
– Az lesz a vége, hogy elviszlek a csónakházba, és
elfenekellek, ha nem kapod össze magad.
Leesik az álla, és körülnéz, nehogy valaki meghallja.
– Nincs merszed – válaszolja kihívóan, kásás hangon.
Felvonom a szemöldökömet.
Csak tessék, Ana.
– Ahhoz előbb el kell kapnod, és lapos sarkúban vagyok! –
csattan fel.
– Szívesen megpróbálnám.
Anának csodálatos, ismerős pír szökik az arcába, és elfojt
egy mosolyt.
Ez az én barátnőm!
Anya epret hoz tejszínhabbal, ami Londonra emlékeztet; ez
és az Eton Mess kihagyhatatlan nyári desszert arrafelé.
Alighogy befejezzük, elkap minket egy nyári zápor.
– Jaj! Mindenki befelé! – kiált fel Grace, és összeszedi a
tálakat.
Mindenki tányért, evőeszközt, poharat ragad, és
bemenekülünk a konyhába.
Ana már vidámabb, a haja kicsit nedves, összenevet
Miával. Jóleső érzéssel tölt el, hogy együtt látom a
családommal – ők is beleszerettek, akárcsak én. Talán Mia
neki elmeséli, hogy mi is van köztük Ethannel.
Elmosolyodom; győzött a kíváncsiság.
Bevonulunk a hátsó nappaliba az eső elől, és leülök a
pianínóhoz. Egy öreg, kopottas, de nagy becsben tartott
Steinway, meleg, gazdag hangokkal. Lenyomom a középső C-t,
a billentyű hangja tökéletesen cseng a szobában.
Elmosolyodom, Grace-re gyanakszom. Sejtem, hogy ő
gondoskodik a hangoltatásról, mivel olykor-olykor szokott
játszani rajta, noha már évek óta nem hallottam a játékát. Én
pedig olyan régóta nem játszottam már itt – nem is tudom,
utoljára mikor tettem. Gyerekkoromban a zene volt a
menedékem. A zenébe menekültem, feloldódtam benne,
eleinte csak a skálázás és az arpeggio unalmas ismétlésében,
majd minden egyes darabban, amit csak megtanultam.
A zene és az irodalom segített át a serdülőkoron.
Az állványon egy kotta pihen, nem tudom, kié lehet, talán
Grace-é, talán a házvezetőnőé – azt hiszem, ő is játszik.
Ismerem ezt a dalt, a „Wherever You Will Go” a The
Callingtól. Összegyűlik a család, folytatják a beszélgetést,
közben a kottát olvasom. Kinyújtom az ujjaimat, ösztönösen
követem a hangokat.
Le tudom játszani.
Mielőtt észbe kaphatnék, zongorázni kezdek. A dalszöveg is
ott van a hangjegyek alatt, énekelni kezdem a zenére. Néhány
hangjeggyel később teljesen belefeledkezem a dallamba és a
kifejező szövegbe – csak én vagyok, és a zongora és a zene.
Gyönyörű ez a dal. A veszteségről… és a szerelemről szól.
– „Követlek, bárhová mész…”
Lassan eszmélek a szobában beállt csendre. Mindenki
elhallgatott. Félbehagyom a zongorázást, megfordulok, és
minden szempár rám szegeződik. Mindenkié.
Mi az ördög!
– Folytasd – szól Grace fojtott, remegő hangon. – Még sosem
hallottalak énekelni, Christian. Soha. – Alig hallani a hangját,
csak a néma csend miatt tudom kivenni a szavait. Ragyog az
arca a büszkeségtől, csodálattól és szeretettől.
Teljesen letaglóz.
Anya.
Elöntenek az érzelmek, csordultig telik a szívem, félek,
hogy belefulladok.
Nem kapok levegőt.
Nem. Erre képtelen vagyok.
Vállat vonok, mély lélegzetet veszek, és a feleségemre
pillantok, a biztos támaszomra. Zavartnak tűnik, mint aki
nem tudja mire vélni a családom furcsa reakcióját.
Megpróbálok megfeledkezni róluk egy pillanatra. Elfordulok,
kibámulok a franciaablakon.
Ezért tartom a távolságot.
Ezért.
Hogy meneküljek az ilyen… érzések elől.
Hirtelen spontán kirobban a beszélgetés, én pedig felállok,
és az ablakhoz lépek. A szemem sarkából látom, hogy Grace
olyan lelkesedéssel öleli át Anát, ami meglepi a feleségemet.
Anyám a fülébe súg valamit, és a torkom ugyanattól a
fojtogató érzelemtől lángol, mint az imént. Grace meghatott
pillantással megpuszilja Ana arcát, majd megindultan
bejelenti:
– Készítek teát.
Anának megesik rajtam a szíve, és odalép hozzám, hogy
megmentsen.
– Szia! – mondja.
– Szia. – Átkarolom, jólesik a melegsége. A farzsebembe
csúsztatja a kezét. Együtt nézzük az esőt a franciaablakból,
a távolban még mindig süt a nap. Valahol már megjelenhetett
egy szivárvány az égen.
– Jobban vagy? – kérdem.
Bólint.
– Jó.
– Te aztán tudod, hogyan kell elnémítani egy szobát – jegyzi
meg.
– Mindennapos eset. – Rámosolygok.
– A munkában persze, na de itt?
– Igazad van, itt nem.
– Még senki sem hallott énekelni? Soha?
– Úgy tűnik, nem. – Kifejezéstelen a hangom.
Ana úgy néz rám, mintha egy rejtély volnék, amit meg akar
oldani.
Csak én vagyok az, Ana.
– Indulhatunk?
– Szóval? El fogsz náspángolni? – suttogja.
Micsoda?
Ana szokás szerint meglepett. Egész testem beleremeg a
szavaiba, és ébredezni kezd bennem a vágy.
– Nem szeretnélek bántani, de nagyon szívesen
játszadoznék.
Ana nyugtalanul néz körül a szobában.
Senki sem hall minket, bébi.
– Csak ha rosszalkodik, Mrs. Grey.
Fészkelődni kezd a karomban, és pajkos mosoly jelenik
meg az arcán.
– Meglátjuk, mit tehetek az ügyért.
Van fogalma róla, hogy milyen elveszettnek éreztem
magam az imént?
Vajon azért mond ilyeneket, hogy visszahozzon a jelenbe?
Nem tudom, de a szívem most duzzad a szerelemtől.
Széles mosollyal válaszolok.
– Induljunk.
– ÖRÜLÖK, HOGY ILYEN BOLDOGNAK látlak, drágám – szól Grace, a
pillantása átható, és az arcomra teszi a tenyerét.
– Kösz az ebédet. – Gyors puszit adok az arcára.
– Nagyon szívesen, bármikor, Christian. Ez is az otthonod.
– Köszönöm, anya. – Hirtelen felindulásból megölelem.
Boldogan mosolyog rám, majd Anához fordul, és szorosan
átöleli. Amikor sikerül végre szétválasztanom őket,
integetünk a többieknek, és elindulunk a kocsihoz. Útközben
megfordul a fejemben, hogy az a rozoga Bogár is kézi
sebváltós lehetett.
Ám legyen, Grey.
– Kapd el! – Odadobom Anastasiának az R8 kulcsát. Fél
kézzel elkapja. – Nehogy megkarcold! Különben nagyon
ideges leszek.
– Komolyan beszélsz? – kérdi izgatottan.
– Igen. Hajrá, mielőtt meggondolom magam!
Ami az enyém, az a tiéd, bébi. Még ez is… azt hiszem.
Felragyog az arca, mint egy karácsonyfa, én meg a
szememet forgatom a reakciója láttán, és kinyitom neki az
ajtót, hogy beszállhasson. Beindítja a motort, mielőtt én is
beülnék.
– Milyen telhetetlen, Mrs. Grey! – jegyzem meg, miközben
becsatolom az övet.
– Mérhetetlenül! – Izgatottan vigyorog, és megfordul a
fejemben, hogy talán hibát követtem el. Nem húzza le a tetőt
– az én barátnőm nem pazarolja az idejét. Lassan kitolat a
kocsival, hogy meg tudjon fordulni. Hátrapillantok, Sawyer és
Ryan eszeveszett iramban rohan a kocsijukhoz.
Hol a pokolba voltak ezek?
Ana leér a kocsibeálló végére, és idegesen rám sandít. Az
iménti lelkesedés lanyhult valamelyest.
– Biztos, hogy mehetünk?
– Igen – hazudom.
Kiaraszol az útra, és mozdulatlanná dermedek. Amint
leérünk a járdáról, beletapos a gázba, és végigszáguldunk az
utcán.
Basszus.
– Hohó! Ana! Lassíts! Még megölsz minket!
Leveszi a lábát a gázpedálról.
– Sajnálom – mondja, de hallom a hangján, hogy cseppet se
sajnálja, sőt, és erről eszembe jut a jetski, amin épp tegnap
ültünk.
Elvigyorodom.
– Nos, ez már rosszalkodásnak minősül.
Ana még jobban lassít.
Helyes. Végre hallgat rám.
Egyenletes sebességgel hajt végig a Lake Washington
Boulevardon, majd a Tizedik utca kereszteződésén. Rezeg a
telefonom.
– Basszus. – Próbálom kikotorni a farmerzsebemből.
Sawyer keres. – Hogy mi? – csattanok fel.
– Elnézést a zavarásért, Mr. Grey. Tud róla, hogy egy fekete
Dodge követi magukat?
– Nem. – Megfordulok, és az utat pásztázom az R8 alacsony
ablakán keresztül, de épp kanyarban vagyunk, egy kocsit sem
látok.
– Mrs. Grey vezet?
– Igen. Ana vezet. – Ana ráfordul a Nyolcvannegyedik
sugárútra.
– A Dodge rögtön maguk után indult. A sofőr már a
kocsiban várakozott. Ellenőriztük a rendszámtáblát. Hamis.
Nem akarunk fölöslegesen kockáztatni. Lehet, hogy
semmiség. De lehet, hogy valami más.
– Értem. – Ezernyi gondolat kavarog a fejemben. Hátha
csak véletlen egybeesés. De nem. A közelmúltbeli fejlemények
után ez aligha véletlen. És bárki követ minket, lehet, hogy
fegyvere van. Bizsereg a fejbőröm a rémülettől. Hogy
történhetett ilyesmi? Sawyer és Ryan egész idő alatt odakint
volt. Vagy mégsem? Nem találták furcsának, hogy valaki egy
kocsiban kuksol? Vajon már a szüleim házához is követtek?
– Megpróbálják lerázni?
– Oké.
– Mrs. Grey rendben lesz?
– Nem tudom.
Hányszor hagyott eddig cserben?
Ana az útra figyel, de korábbi jókedve már elpárolgott, és
szorosan markolja a kormányt; megérezhette, hogy valami
nincs rendjén.
– Minden rendben. Menj csak tovább – szólok oda neki a
lehető legmegnyugtatóbb hangomon.
Elkerekedik a szeme, és tudom, hogy nem sikerült
megnyugtatnom.
Basszus. Megint a fülemhez emelem a telefont. Sawyer még
mindig beszél:
– Nem sikerült közelebbről szemügyre vennünk a sofőrt.
Talán az 520-asnál sikerülni fog. Mrs. Grey ott
megpróbálhatja lerázni. A Dodge a közelébe sem érhet az R8-
asnak.
– Az 520-ason. Ahogy ráhajtunk – nyugtázom.
Az istenit, bárcsak én vezetnék!
– Közvetlenül a Dodge mögött leszünk. Megpróbálunk
mellé húzódni. Rendben lesz így?
– Igen.
– Ha szeretné, hangosítson ki nyugodtan, hogy Mrs. Grey is
halljon minket.
– Úgy lesz.
Behelyezem a telefont a kihangosítóba.
– Mi a baj, Christian?
– Csak az utat figyeld, bébi – duruzsolom lágyan. – Ne ijedj
meg, de azt akarom, hogy amint a hídra érünk, taposs a
gázba. Követnek minket.
Ana pislog egy sort, amíg feldolgozza magában a hírt, és
falfehér lesz az arca.
Basszus.
Kihúzza magát, hunyorogva a visszapillantóba kémlel,
nyilván az üldözőnket keresi.
– Az utat figyeld, bébi – szólok rá lágyan. Nyugodtan. Nem
akarom még jobban megijeszteni Anát, már így is elég rémült.
Csak szeretném, ha mielőbb visszajutnánk az Escalába, és
leráznánk ezt a rohadékot.
– Honnan tudhatnánk, hogy követnek minket? – A hangja
éles.
– A Dodge-nak mögöttünk hamis rendszámtáblája van.
Óvatosan áthajt a Huszonnyolcadik utca kereszteződésén,
végig a körforgalmon, fel az 520-as felhajtójára. Gyér a
forgalom, ennyi előnyünk legalább van. Ana a
visszapillantóra sandít, majd mély lélegzetet vesz, és hirtelen
lassít.
Mit művelsz, Ana?
A forgalmat figyeli; hirtelen sebességet vált, beletapos a
gázba, és kihajtunk két kocsi között az országútra. A Dodge
kénytelen lelassítani, hogy kivárjon mögöttünk egy újabb rést
a kocsik között.
Hűha, Ana! Okos kislány!
De túl gyorsan megyünk!
– Csak nyugodtan, édes. – Higgadt a hangom, noha már
görcs állt a gyomromba. Ana lassít, és szlalomozni kezd a két
sáv között. Összekulcsolom a kezem. – Jó kislány. –
Hátranézek. – Már nem látom a Dodge-ot.
– A célszemély mögött vagyunk, Mr. Grey – csattan fel
Sawyer a hangszóróból. – Próbálja felvenni a tempót, uram.
Megpróbálunk maguk közé kerülni.
– Rendben. Mrs. Grey jól csinálja. Ha így haladunk, és a
forgalom sem sűrűsödik, pár percen belül a híd végére érünk.
– Vettem, uram.
Elszáguldunk az őrtorony mellett a hídon. Félúton
vagyunk. Ana sebesen, de simán és magabiztosan halad előre.
Érti a dolgát.
– Nagyon jól csinálod, Ana.
– Merre menjek?
– Mrs. Grey! Forduljon az I–5-ösre, dél felé! Szeretnénk
látni, hogy követi-e önöket a Dodge.
Zöld a lámpa a hídon, hála a magasságosnak, és Ana
rendületlenül előretör. Francba! A lefelé tartó kocsik
feltorlódtak a híd végén. Ana lassít, és látom, hogy újra a
visszapillantóba néz, keresi a Dodge-ot.
– Kábé tízautónyira – jegyzi meg.
Hátranézek, és kiszúrom.
– Igen, látom. Ki a jó élet lehet az?
– Én is szeretném tudni. Férfinak tűnik? – Ana a telefon
felé intézi a kérdést.
– Nem, Mrs. Grey. Túl sötét az üveg. Akárki lehet.
– Egy nő is?
Ana vállat von.
– A te Mrs. Robinsonod netán?
Micsoda? Dehogy!
Nem hallottam Elena felől, mióta… nos, az esküvő óta,
amikor azt a nyavalyás SMS-t küldte. A telefonért nyúlok, és
kiveszem a kihangosítóból, hogy elnémítsam.
– Ő nem az én Mrs. Robinsonom! – mordulok fel. –
A születésnapom óta nem is beszéltem vele.
Ne hazudj, Grey. Felhívtam, amikor neki ajándékoztam a
céget, de ezt most nem kéne szóba hoznom.
– Egyébként se tenne ilyet. Ez egyáltalán nem vall Elenára!
– Akkor Leila?
– Ő Connecticutban van a családjával. Hisz már mondtam.
– Nem, de ha elszökött volna, biztos, hogy Flynn tudna róla.
Beszéljük meg ezt, ha hazaértünk. Most inkább a vezetésre
figyelj.
– De hát nem is biztos, hogy követnek.
– Nem kockáztatok. Amikor velem vagy, semmiképpen
sem. – Éles a hangom, de nem érdekel. Ana, mint mindig,
most is ellenkezik velem. Újra kihangosítom a BlackBerryt, és
megy vissza az állványra.
Ritkulni kezd a forgalom, és Ana végre gyorsítani tud a
kereszteződésnél.
– Mi lesz, ha megállítanak a rendőrök? – kérdi.
– Az nagyon jól jönne most.
– Persze, hiszen nem te vezetsz.
– Ne aggódj a jogsid miatt. – A gyújtogatás és a Charlie
Tango szabotázsának ügyében már nyomoz a rendőrség.
Biztos vagyok benne, hogy az üldözőnk sokkal jobban
érdekelné a rendőröket.
– Gyorsított. – Sawyer testetlen hangja nyugodt és
tárgyilagos. – Már száznegyvennel megy.
Ana a gázra lép, a gyönyörű kocsim pontosan úgy reagál,
ahogy kell, könnyedén felgyorsul százötvenre.
– Csak így tovább, Ana – bátorítom.
Ana ráhajt az I–5-ösre, és gyorsan sávot vált, hogy mielőbb
beérjen a gyorsítósávba.
Csak lazán, bébi. Nyugodtan.
– Százhatvannál tart, uram.
Basszus.
– Maradjon rajta, Luke – szólok Sawyerre.
A semmiből elénk vág egy teherautó, és Ana úgy fékez,
majd kirepülünk az ülésből.
– Hülye barom! – kiáltok fel.
A krisztusát. Meg is ölhetett volna minket!
– Kerüld meg, édes – szűröm a fogaim közt a szavakat. Ana
áthajt három sávon, lehagy egy csomó autót, köztük
a teherautót is, majd visszatér az előzési sávba, lehagyva
magunk mögött a seggfejet. – Nagyon ügyes, Mrs. Grey. Hol
vannak a zsaruk, amikor szükség lenne rájuk?
– Nem akarom, hogy megbüntessenek, Christian – jegyzi
meg Ana kimérten. – Téged kaptak már el ezzel a kocsival
gyorshajtásért?
– Nem. – De majdnem.
– De megállítottak már, igaz?
– Igen.
– Ah!
– Minden a sármon múlik.
Bizony, Mrs. Grey. Akár hiszi, akár nem, roppant sármos
tudok lenni.
– Most pedig koncentrálj. Hol van a Dodge, Sawyer? –
kérdem.
– Száznyolcvannal száguld, uram – válaszolja Sawyer.
Anának leesik az álla, és tövig nyomja a gázt.
Útban van előttünk egy Ford Mustang.
Az isten verje meg!
– Villogj rá! – kiáltok fel.
– De hát az bunkóság!
– Kit érdekel? – csattanok fel, és próbálom kordában
tartani a Mustang iránti haragomat és az egyre fokozódó
idegességet.
– Ööö, hol kell bekapcsolni? – kérdi Ana.
– Az index. Húzd magad felé.
A marha érti az üzenetet, és félrehúzódik, de azért jól beint
nekünk.
– Ő a seggfej – dünnyögöm. – A Stewarton fordulj le! –
szólok Anának. – A Stewarton megyünk le – ismétlem Sawyer
kedvéért.
– Egyenesen az Escalához, uram.
Ana a tükörbe pillant, összevonja a szemöldökét. Indexel,
és átvág négy sávon, egyenesen lehajt a lejárón, lassít, és már
ki is fordultunk a Stewartra.
Elképesztő ez a nő.
– Hihetetlen mázlink van a forgalommal, de a Dodge-nak
is. Ne lassíts, Ana. Menjünk haza.
– Nem emlékszem az útra – dadogja idegesen.
– Délnek a Stewarton. Majd szólok, amikor lekanyarodunk.
Ana az úton cirkál.
Basszus, sárga a lámpa a Yale-nél.
– Ne állj meg, Ana! – kiáltok fel.
Ana túlreagálja, és belepréselődünk az ülésbe, ahogy áthajt
a kereszteződésen. Pirosra vált a lámpa.
– A Stewarton van, uram – jegyzi meg Sawyer.
– Maradjon rajta, Luke.
– Luke?
– Így hívják. Nem tudtad?
Ana rám pillant.
– Az utat nézd! – kiáltok rá.
– Luke Sawyer?
– Igen! – Miért pont most kell ezt megtárgyalnunk?
– Ó!
– Örvendek, hölgyem – szólal meg Sawyer.
– A célszemély egyre gyorsabb, és délnek tart a Stewarton.
– Gyerünk, Ana. Elég a locsogásból.
– Megálltunk a lámpánál – közli Sawyer.
– Ana! Gyorsan! Itt be! – Egy parkolóra mutatok a Boren
sugárút déli oldalán. Ana élesen elkanyarodik, markolja a
kormányt, és az én csodálatos R8-asom méregdrága kerekei
felháborodottan csikorognak, Ana azonban nem tágít,
bekanyarodik a zsúfolt parkolóba.
Az ördögbe. Legalább fél centit legyalulhatott a kerékből.
– Menj egy kört! Igyekezz!
Ana hátravisz minket a parkoló végére.
– Oda be. – Rámutatok egy üres helyre. Ana riadtan néz
rám. – Csak csináld! – mordulok rá. Engedelmeskedik.
Tökéletesen áll be. Mint aki egész életében ezen a kocsin
gyakorolt.
Szép munka volt, Ana.
– A Stewart és Boren között elbújtunk a parkolóban –
közlöm Sawyerrel.
– Rendben, uram. Maradjanak ott, mi követjük a
célszemélyt. – Egy kicsit bosszúsnak hangzik.
Szar ügy.
Anához fordulok.
– Jól vagy?
– Persze. – Olyan halk a hangja, halálra rémülhetett.
Megpróbálom humorral enyhíteni a feszültséget.
– Bárki vezeti azt a Dodge-ot, nem hallhat minket.
Ana elneveti magát. Hangosan. Túl hangosan. A félelmét
próbálja leplezni.
– Most haladunk el a parkolóház mellett. Nem vette észre,
uram, továbbmegyünk.
Hála az égnek! Egyből megkönnyebbülök, és Ana is.
Kifújom a levegőt.
– Nagyon jó, Mrs. Grey. Nagyon jó. – Kinyújtom a kezem,
megriad, amikor az arcához érek. Mély lélegzetet vesz.
– Akkor ez most azt jelenti, hogy soha többé nem kritizálsz,
ha vezetek? – kérdi.
Kitör belőlem a hahota, katartikus érzés.
– Azért azt nem mondanám!
– Köszönöm, hogy vezethettem a kocsidat. Még ha ilyen
különös körülmények között is. – Vidámságot színlel, a hangja
azonban fojtott, bármelyik pillanatban összeomolhat.
Leállítom a motort, mivel Ana nem foglalkozik vele.
– Talán most már átvehetném a kormányt – ajánlom fel.
– Őszintén szólva nem hinném, hogy képes lennék
kiszállni. Nem érzem a lábamat. – Remeg a keze.
– Az adrenalin. Rendkívül jól csináltad, mint mindent.
Lenyűgöző vagy, Ana. – Újra megsimogatom az arcát a
kézfejemmel, mert muszáj megérintenem, muszáj
megértetnem vele, hogy már biztonságban vagyunk. Könny
szökik a szemébe, és mindketten meglepődünk, amikor fojtott
zokogásban tör ki. – Ne, bébi! Ne sírj! – Nem bírom elviselni,
ha sír. Odanyúlok, kicsatolom a biztonsági övét, megragadom
a derekánál fogva, és áthúzom az ölembe; a lába a
sofőrülésen marad. Kisimítom a haját az arcából, csókot
lehelek a szemhéjára, az arcára, majd a hajába fúrom az
orromat, miközben a nyakamba csimpaszkodik, és belezokog
a torkomba. Magamhoz szorítom, hagyom, hogy kisírja
magát.
Ana, Ana, Ana. Olyan jól csináltad.
Sawyer hangjára riadunk fel.
– A célszemély lelassított az Escala előtt. Felméri a terepet.
– Kövesse! – utasítom.
Ana megtörli az orrát a kézfejével, szipog, és mély
lélegzetet vesz.
– Használd a pólómat – ajánlom fel, és csókot adok a
halántékára.
– Bocsánat – szabadkozik.
– Na de miért? Nem kell bocsánatot kérned.
Újra megtörli az orrát. Az álla alá teszem a kezem,
felemelem a fejét, és gyengéden megcsókolom.
– Annyira puha az ajkad, miután sírsz, én szépséges, bátor
nőm. – Halkan beszélek, tisztában vagyok azzal, hogy a
testőreink hallanak minket.
– Csókolj meg újra – suttogja, és hallom a hangjában az
elfojtott vágyat. Lángol tőle a szívem. – Csókolj meg! – Halk,
sürgető a hangja. Kiveszem a BlackBerryt a kihangosítóból,
megszakítom a hívást, és az ülésre dobom a telefont, Ana lába
mellé. Beletúrok a hajába, moccanni sem tud, amíg az ajkam
megtalálja az ajkát, és összefonódik a nyelvünk. Ana
örömmel fogad, nyelve végigsiklik az enyémen, és olyan
intenzitással viszonozza a csókot, hogy a lélegzetem is eláll.
Megragadja a fejem, végighúzza az ujjait a borostámon, és
elveszi, amit csak adni tudok.
Felnyögök. A testem reagál. Az a sok adrenalin lefelé tolul.
Basszus. Akarom őt.
Végigsimítok a testén, érezni akarom, kitapintom a mellét,
a derekát, végül a fenekébe markolok. Ana ráül foglyul ejtett
farkamra.
– Ah! – Zihálva elhúzódom.
– Most mi van? – suttogja az ajkamba.
– Ana. Egy seattle-i parkolóban vagyunk.
– És?
– Hát, máris akarlak, pláne, hogy itt mocorogsz rajtam, de…
nagyon kényelmetlen.
– Akkor hát hajrá. – Csókot nyom a szám szegletébe, a
szavai meglepetésként érnek. Belenézek sötét, sötét szemébe,
a pupillája hatalmas. Csupa vágy. Csupa szükség.
– Hogy itt? – kérdem döbbenten.
– Igen. Akarlak. Most azonnal.
Nem tudom elhinni, hogy ezt mondta.
– Mrs. Grey! Hogy maga mennyire csintalan! – Gyorsan
körülnézek. Rejtett helyen vagyunk. Sehol senki. Nem fognak
meglátni. Menni fog. Elhatalmasodik rajtam a vágy.
Szorosabban markolom a haját, és újra megcsókolom.
Erősebben. Mélyebben. Mohón. Olyan nagyon mohón. Még
többet akarok.
A másik kezem a combján.
Belemarkol a hajamba.
– Annyira örülök, hogy szoknyában vagy. – A kezem felfelé
vándorol a combján. Ana vergődni kezd rajtam.
Ah!
– Ne mozdulj! – szólok rá, és megszorítom a haját a
tarkóján.
Nekem végem.
A csipkés bugyira csúszik a kezem; már át is nedvesedett.
Ó, bébi!
A hüvelykujjammal a csiklója körül körözök, egyszer,
kétszer, mire felnyög, beleremeg a teste az érintésbe.
– Ne mozdulj! – suttogom, és elkapom az ajkát, közben a
hüvelykujjam tovább ingerli a duzzadt csomót a nedves
csipke mögött. Félrehúzom a bugyiját, és beledugom két
ujjamat.
Ana felnyög, előretolja a csípőjét, nekifeszül a kezemnek.
Ó, milyen mohók vagyunk!
– Kérlek – suttogja.
– Bébi! Annyira nedves vagy – duruzsolom elismerően, és
lassan beljebb dugom az ujjaimat. Majd kihúzom. Be. És ki. És
be. – Hát ennyire felizgatott az üldözés?
– Te izgatsz fel, Christian.
Amit mond, csak olaj a tűzre, ezért elhúzom a kezem, és
bedugom a karomat a térde alá, majd megemelem,
szembefordítom a szélvédővel.
Felsóhajt. Dörgölőzni kezd hozzám.
Felnyögök.
– Tedd szét a lábad! – szólok rá, majd lecsúszik a kezem a
combján, aztán vissza, és félrehúzom az útból a szoknyáját. –
Kezeket a térdemre, édes. Hajolj előre. Emeld fel azt a
pompázatos hátsódat, és vigyázz a fejedre. – Felemeli formás
fenekét, amíg lehúzom a sliccem, és kiszabadítom duzzadt
farkamat. Fél kézzel átkarolom a derekát, a másik kezemmel
félrehúzom a bugyiját, majd megemelem a csípőmet, és
magamhoz húzom, és egyetlen gyors mozdulattal tövig
belehatolok.
Önkéntelenül felnyögök. Igen!
– Á! – kiált fel Ana, tisztán hallhatóan, és hozzám simul.
Felmordulok, összeszorítom az állkapcsomat. Mennyei
érzés. Megragadom az állánál fogva, hátrahajtom a fejét, hogy
megcsókolhassam a torkát. A másik kezemmel megragadom a
csípőjét, hogy egy helyben tartsam, és mélyebbre hatolok
belé. Ana előrehajol, és lovagolni kezd rajtam. Keményen.
Gyorsan. Eszeveszett tempóval.
Ah… beleharapok a fülcimpájába.
Felnyög, együtt ringunk a heves, kielégíthetetlen ritmusra.
Elhúzódik, majd visszatér. Mélyen belé nyomulok.
A csiklójához emelem az ujjamat, és ingerelni kezdem a
bugyin keresztül.
Ana fojtott hangon felsikolt, feltüzel a hangja.
Basszus. Mindjárt elélvezek.
– Siess – lihegem a fülébe. – Siess, Ana!
Gyöngyözik az izzadság a homlokomon, és növelem a
nyomást a csiklóján, körbe-körbe jár az ujjam.
– Ááá! – kiált fel Ana.
– Gyerünk, édes! Hallani akarlak!
Együtt mozgunk. És mozgunk. És ekkor érzem.
A feszültséget. A készenlétet.
Ó, hála a magasságosnak! Újra belé nyomulok, Ana
hátraveti a fejét a vállamra, az arca a kocsi teteje felé fordul.
– Igen! – sziszegem, miközben elélvez. Jó hangosan.
– Ó, Ana! – Köré fonom a karomat, és mélyen beleélvezek.
Amikor visszatérek a valóságba, Ana ernyedten fekszik
rajtam. Végighúzom az orromat az állkapcsán, és
megcsókolom a torkát, az arcát, a halántékát.
– Megkönnyebbült, Mrs. Grey? – Beleharapok a
fülcimpájába. Kéjesen felnyög, mire elmosolyodom. Imádom
ezt a hangot. – Én mindenképpen – duruzsolom, és lesegítem
az ölemből. – Csak nem elment a hangod?
– De – lihegi.
– Micsoda kéjenc vagy te! Nem is gondoltam, hogy ilyen
magamutogató vagy!
Riadtan felkapja a fejét, és elsápad. Újra éber.
– Csak nem figyelnek minket? – A parkolót vizslatja.
– Szerinted hagynám, hogy valaki meglássa, miként élvez
el a feleségem? – Végigsimítom a hátát, mire fellélegzik, és
játékos mosollyal fordul hozzám.
– Szexmobil! – kiáltja fel, és fény gyúl a szemében az
izgatottságtól, azt hiszem.
Elvigyorodom. Bizony. Én se csináltam még ilyet, Ana. A füle
mögé simítok egy rakoncátlan tincset.
– Induljunk. Én vezetek. – Előrehajolok, kinyitom a
kocsiajtót, és Ana lemászik rólam, hogy fel tudjam húzni a
sliccemen a cipzárt.
Amikor a vezetőülésen vagyok, felhívom a testőröket.
– Mr. Grey, itt Ryan beszél.
– Hol van Sawyer? – csattanok fel.
– Az Escalában.
– És a Dodge?
– Követem az I–5-ösön, délnek tart.
– Hogyhogy nincs ott Luke?
– Úgy vélte, jobb, ha az Escalában várakozik, miután
megláttuk a nőt…
– Egy nő? – hüledezek.
– Igen. A sofőr egy nő – erősíti meg Ryan. – Követem, hogy
azonosítani tudjam.
– Maradjon vele.
– Úgy lesz.
Leteszem, és Anára pillantok.
– Egy nő volt a kocsiban? – kérdi elképedve Ana.
– Úgy tűnik. – Sejtelmem sincs, ki lehetett. Elena biztosan
nem, és Leila sem. Azok után nem, hogy Flynn annyit
dolgozott vele. – Most hazaviszlek.
A R8 hangos morgással életre kel. Kitolatok a
parkolóhelyünkről, és elindulunk hazafelé.
– Hol van a… célszemély? Mit jelentsen ez egyáltalán?
Nagyon szadomazo ez az egész.
– Ryan valamikor FBI-ügynök volt. Ezért használ ilyen
szakszavakat.
– Ex-FBI-os?
– Ne kérdezd. – Hosszú történet, de a lényeg, hogy helyesen
viselkedett, megvédett egy ártatlan személyt, és még őt rúgták
ki érte. Majd vacsoránál elmesélem. Valószínűleg neki
köszönhetjük az infót, hogy hamis a Dodge rendszámtáblája.
Kiterjedt kapcsolatokkal rendelkezik.
– És hol van ez a nőszemély? – kérdi Ana.
– Dél felé halad az I–5-ösön. – Bárki volt is, elhajtott a
házunkhoz, megfigyelte, majd továbbállt. Ki az ördög lehet?
Ana kinyújtja a kezét, és végigsimít a combom belső
oldalán.
Hűha!
Megállunk a piros lámpánál. Megfogom a kezét, mielőtt
elérné a farkamat.
– Ne. Ha már idáig eljutottunk, ne akard, hogy három
háztömbnyire otthonról balesetet okozzunk. – Megcsókolom a
mutatóujját, majd eleresztem, és arra koncentrálok, hogy egy
darabban hazaérjünk. Szükségem lesz egy részletekbe menő
jelentésre Sawyertől. Dühös vagyok, amiért a szüleim háza
előtt várt minket valaki. A testőreinknek észre kellett volna
venniük.
Mi a fenének fizetem őket?
Ana hallgat, ahogy közeledünk az Escala garázsa felé.
– Szóval egy nő? – kérdi újra, váratlanul. Mint aki nem hisz
a fülének.
– Úgy tűnik. – Felsóhajtok, és beütöm a kódot, ami a kaput
nyitja.
Na igen. Bár tudnám, ki lehet. Welch az összes volt
alávetettemet átvizsgálta, még azokat is, akiket a
magánklubból ismertem, ahová azelőtt jártam. Mind
ártatlanok voltak, ahogy sejtettem. Majd rákérdezek Flynn-
nél Leilára, de legutóbb azt hallottam, hogy boldogan él a
családjával.
Beállok az R8-cal a helyünkre.
– Komolyan kedvelem ezt az autót – jegyzi meg Ana, és
visszaránt a sötét gondolatokból.
– Én is. És azt is, ahogy bánsz vele. Nem beszélve arról,
hogy nem törted össze.
Elmosolyodik.
– Vehetnél egyet nekem születésnapomra.
Anastasia Ste… Grey! Döbbenten nézek rá. Még soha,
semmit sem kért tőlem, de mielőtt válaszolhatnék, kiszáll a
kocsiból. Úgy meglepett, hogy köpni-nyelni nem tudok.
Mielőtt becsukná az ajtót, visszahajol, és csintalanul rám
vigyorog.
– Mondjuk, egy fehéret.
Felnevetek. Egy fehéret. Helytálló lenne. Elvégre ő a fény az
életemben.
– Anastasia Grey! Mindig meg tudsz lepni!
Én is kiszállok. A csomagtartónál vár engem, pontosan úgy
néz ki, mint egy frissen kefélt istennő, akinek egy kétszázezer
dolláros kocsira fáj a foga.
Még soha, semmit sem kért tőlem.
Miért tartom ezt olyan szexinek?
– Neked tetszik. Nekem is tetszik. Kufircoltunk benne…
talán megtehetnénk rajta is.
Felhördül, és olyan szép rózsaszínre vált az arca, amit
annyira szeretek. Ekkor behajt a garázsba egy másik kocsi.
Egy ezüst 3 Series BMW.
Istenverte fasztorlasz.
– Úgy tűnik, társaságunk akadt. Gyere! – Kézen fogom, és
elindulunk a lifthez. Sajnos várnunk kell, és utolér minket Mr.
BMW-s Fasztorlasz. Velem egykorúnak látszik. Talán kicsit
fiatalabbnak.
– Helló! – köszön, és elismerően vigyorog a feleségemre.
Átkarolom Anát.
Vissza, öregem!
– Épp most költöztem ide. A tizenhatosba – közli
bazsalyogva Anával.
– Helló – szól Ana barátságosan.
Hál’ istennek megérkezik a lift. Odabent magam mellett
tartom Anát. Jelentőségteljesen pislogok rá, nehogy már
szóba álljon ezzel az idegennel.
– Maga Christian Grey – szólal meg a férfi.
Bizony. Teljes valómban.
– Noah Logan vagyok. – Kezet nyújt. Kelletlenül kezet fogok
vele, mire lelkesen megrázza a kezemet nyirkos kezével. –
Hányadik? – kérdi.
– Külön kódunk van.
– Ó.
– A tetőtér.
– Ó, hát persze. – Megnyomja a gombot az emeletére, és
becsukódik az ajtó. – Mrs. Grey, ugye? – Úgy bámulja Anát,
mint valami hősszerelmes nyolcadikos.
– Igen. – Ana lehengerlően mosolyog rá, és kezet fognak, a
kis féreg meg képes, és elpirul.
Elpirul!
– Mikor költözött be? – kérdi Ana, mire megszorítom a
karját.
Ne bátorítsd!
– Múlt hét végén. Imádom a helyet.
Ana elmosolyodik. Megint.
Szerencsére a lift ekkor megáll az emeletén.
– Örülök, hogy találkoztunk – szól megkönnyebbülten, és
távozik. Becsukódik mögötte az ajtó, én pedig beütöm a kódot
a tetőtérhez.
– Kedvesnek tűnt – jegyzi meg Ana. – Még sosem
találkoztam egyetlen szomszéddal sem.
Elfintorodom.
– Jobb is így.
– Mert remete vagy. Szerintem kellemes alak.
– Remete?
– Igen. Benn ragadtál az elefántcsonttornyodban – vágja a
fejemhez faarccal.
Nagyon igyekszem elfojtani a mosolygást.
– A mi elefántcsonttornyunkban. És azt hiszem, egy újabb
nevet kell felvennie a csodálói listájára, Mrs. Grey.
A szemét forgatja.
– Jaj, Christian! Szerinted mindenki odavan értem.
Ha tudnád!
– Te most tényleg a szemedet forgattad?
Felnéz rám a pillái alól.
– Igen, valóban – suttogja.
Ejnye, Mrs. Grey.
Elgondolkozva nézek rá. A napom máris ezer százalékkal
javult.
– Mégis mit tegyek most veled?
– Valami mocskosat?
Basszus. Begerjesztenek a szavai.
– Mocskosat?
– Légyszi.
– Hát nem volt még elég?
Bólint, de le sem veszi rólam a szemét. Olyan hihetetlenül
dögös.
Nyílik a lift ajtaja, de egyikünk sem lép ki. Csak nézzük
egymást, és a vonzás, a vágy úgy sistereg közöttünk, mint az
elektromosság. Ana szeme sötét, mint nyilván az enyém is.
– Mennyire legyen mocskos? – kérdem.
Ana beleharap az alsó ajkába, de nem szól semmit.
Édes. Jó. Istenem!
Behunyom a szemem, hogy kiélvezzem ezt az érzéki
pillanatot, majd megragadom a kezét, és kilépünk a liftből,
majd bemegyünk a dupla ajtón az előcsarnokba. Sawyer már
vár minket.
Az ördögbe.
– Sawyer. Egy órán belül jelentést akarok – közlöm vele,
hogy megszabaduljak tőle.
– Igenis, uram. – Visszaindul Taylor irodájába.
Helyes. A feleségemre pillantok.
– Szóval mocskos?
Komoly képpel bólint.
– Nos, Mrs. Grey, szerencsés napja van. Épp ráérek. –
Lázasan agyalok. – Van esetleg valamilyen konkrét
kívánságod?
Kihívóan felvonja a bal vállát.
Ez meg mit jelentsen?
– Valami perverz? – kérdem, hogy tisztázzuk.
Lelkesen bólogat, közben elpirul.
– Carte blanche? – kérdem.
A szemembe néz, kíváncsi és érzéki a tekintete.
– Igen. – A suttogó beleegyezés hallatán elönt a tűz.
– Gyere. – Elindulunk fölfelé, a játszószobába. – Csak ön
után, Mrs. Grey. – Kinyitom az ajtót, és félreállok, Ana pedig
belép a kedvenc szobámba. Követem, felkapcsolom a villanyt.
Ana megfordul, és nézi, ahogy bezárom az ajtót.
Imádom ezt a pillanatot.
A várakozást.
Csupa izgalom.
Ana rám vár. Engem akar. Az enyém.
Amikor legutóbb itt jártunk, a hevederekben végezte.
Bevillan az emlék. Jól szórakoztunk.
Ma vajon mit csináljak vele?
– Mit szeretnél, Anastasia?
– Téged.
– Már a tiéd vagyok. Azóta, hogy beestél az irodámba.
– Akkor hát lepjen meg, Mr. Grey!
Milyen merész!
– Ahogy kívánja, Mrs. Grey. – Összefonom a karomat, és a
szám elé emelem a mutatóujjam.
Már tudom, hogy én mit szeretnék.
Nagyon régóta vágyom már rá.
De mindent csak sorjában.
– Azt hiszem, először is megszabadulunk a ruháidtól. –
Odalépek hozzá, megragadom a rövid farmerdzsekit, lefejtem
a válláról, és hagyom, hogy a padlóra hulljon; utána a blúza
következik. – Emeld fel a karodat. – Engedelmeskedik, és
lehúzom formás testéről. Puha, nedves csókot lehelek rá,
majd a dzsekijére ejtem a blúzt. Csipkés, fekete melltartót
visel, a mellbimbója átüt a leheletvékony anyagon.
Milyen dögös a feleségem!
– Tessék – szól, és elcsodálkozom, amikor átnyújt egy
hajgumit.
Sötét vallomásom Saint-Paul-de-Vence-ben cseppet sem
riasztotta el tőlem.
Ne rágódj rajta, Grey.
Elveszem tőle a hajgumit.
– Fordulj meg!
Így tesz, és apró, diszkrét mosollyal eltűnődöm, vajon mi
járhat most a fejében.
Hagyd ezt, Grey!
Gyorsan befonom a haját, és ráhúzom a hajgumit.
Hátrahúzom a fejét.
– Jó gondolat, Mrs. Grey – duruzsolom, ajkam a fülcimpáját
súrolja, majd beleharapok. – Most fordulj vissza, és vedd le a
szoknyádat. Csak ejtsd le a földre.
Előrelép, megfordul, és mélyen a szemembe néz, miközben
lassan lehúzza a szoknya cipzárját. A szoknya szétnyílik, mint
egy ejtőernyő, majd a lába köré hullik.
Aphrodité, istennőm!
– Lépj ki belőle.
Engedelmeskedik, én letérdelek elé, megfogom a bokáját,
és egyenként kicsatolom a szandálját. Miután levettem őket, a
sarkamra ülök, és felnézek a feleségemre. Lélegzetelállító
ebben a fekete, csipkés fehérneműben.
– Csodaszép látvány, Mrs. Grey. – Feltérdelek, megragadom
a csípőjét, magamhoz rántom, majd a lába közti szentélybe
dugom az orromat.
Felsóhajt, amikor mélyet lélegzek.
– Az illatod is mennyei: te, én és a szex illata. Őrjítő. –
Megcsókolom a vulvája fölött a csipkén keresztül, majd
eleresztem, és mielőtt felállok, felnyalábolom a ruháit és a
szandálját. Mivel teli a kezem, a fejemmel intek neki. – Menj,
és állj az asztal mögé. – Odalépek a komódhoz. Anára
pillantok. Áthatóan figyel engem.
Ez így nem lesz jó.
– A falat nézd! Így nem tudhatod, mit találtam ki.
Meglepetést akart, hát megkapja, Mrs. Grey.
Ana engedelmeskedik, én pedig leteszem a szandálját az
ajtó mellé, és a komódra helyezem a ruháit. Leveszem az
ingemet, majd lerúgom a cipőmet, és Anára sandítok. A falat
nézi, ahogy kértem. Helyes. Kiveszem az alsó fiókból, amire
szükségem van, és a komód tetején hagyom a tárgyakat, amíg
valami zenét keresek az iPodon: „The Great Gig in the Sky” a
Pink Floydtól.
Oké. Lássuk, ehhez mit szól.
Visszalépek Anához, és leteszem az asztalra a tárgyakat,
ahol nem láthatja őket.
– Azt mondta, mocskos legyen, Mrs. Grey? – súgom a
fülébe.
– Igen.
– Állíts le, ha túl messzire megyek. Ha azt mondod, állj,
azonnal abbahagyom. Megértetted?
– Igen.
– Ígérd meg!
– Megígérem – suttogja vágytól kásás hangon.
– Jó kislány. – Csókot nyomok a vállára, majd a melltartó
pántjába akasztom az ujjamat, és gyengéden végighúzom a
bőrén. – Vedd le! – utasítom.
Meztelenül akarom látni.
Gyorsan kikapcsolja a melltartót, és hagyja, hogy leessen.
Végighúzom a kezemet a hátán a csípője felé, majd
beakasztom a hüvelykujjamat a bugyijába, és lehúzom hosszú
lábán. A bokájához érek, megkérem, hogy lépjen ki belőle.
Amint szembekerülök formás fenekével, csókot lehelek az
egyik oldalára abban a tudatban, hogy mindjárt közelebbről
is megismerjük egymást, majd felállok. Kellemesen
megborzongok; régóta vártam ezt a pillanatot.
– Most pedig bekötöm a szemedet. Úgy minden sokkal
intenzívebb lesz – mormolom, és ráadom az alvómaszkot.
Körülölel minket a zene, és az énekesnő kiereszti a hangját,
mintha épp elélvezne.
Találó.
– Hajolj le, és feküdj az asztalra. Most!
Anának felgyorsul a légzése, de eleget tesz a kérésnek, és
rásimul az asztallapra.
– Nyújtsd ki a kezedet, és kapaszkodj meg a szélében.
Kinyújtja a kezét, és megragadja az asztal túlsó szélét. Elég
széles az asztallap, így teljesen ki kell nyújtóznia.
– Ha elengeded, megbüntetlek. Megértetted?
– Igen.
– Akarod, hogy megbüntesselek, Anastasia?
Felsóhajt.
– Igen – suttogja reszelős hangon.
– Miért? – kérdem.
Nem válaszol, habár azt hiszem, megpróbált vállat vonni.
– Halljam! – csattanok fel.
– Hát…
Keményen rácsapok a fenekére, az ütés visszhangzik a
játszószobában.
– Au! – kiált fel. Mindkét hangot mélyen kielégítőnek
találom.
– Csend legyen! – Gyengéden megdörzsölöm a fenekét.
Odaállok mögé, fölé hajolok, a farkam a farmeremnek feszül,
a sliccem kerek fenekének nyomódik. Csókot lehelek a
lapockája közé. Lassan, nedves csókokkal elindulok a
gerincén. Amikor felegyenesedem, megcsillannak a
csóknyomok a hátán.
– Tárd szét a lábad!
Megteszi.
– Még!
Felnyög, de engedelmeskedik.
– Jó kislány – suttogom, és végighúzom a mutatóujjamat a
hátán, le a feneke völgyébe, az ánusza fölé. Összehúzódik,
amikor megérintem az érzékeny pontot. – Most ezzel fogunk
szórakozni egy kicsit – suttogom.
Megdermed. Ám nem állít le, ezért végighúzom az ujjamat
a gátján, és lassan belecsúsztatom a puncijába.
Édes. Mennyország.
– Nagyon nedves vagy, Anastasia. Ez még az előző, vagy
már a mostani?
Felnyög, ahogy ki-be jár benne az ujjam, és hátranyomja
magát a kezemhez, még többet akar.
– Ó, Ana! Ugye mindkettő? – Fáradhatatlanul mozgatom
benne az ujjamat. – Szerintem szereted ezt itt, most. Hogy
teljesen az enyém vagy.
Felnyög, behunyja a szemét, én pedig kihúzom belőle az
ujjam, és még egyszer rácsapok a fenekére.
– Au!
– Mondd ki! – A hangom kásás a vágytól.
– Igen. Szeretem – suttogja. Ismét rácsapok, mire felkiált,
majd két ujjal nyúlok belé, és elfordítom őket benne, hogy
átnedvesedjenek. Amikor kihúzom az ujjamat, az ánusza köré
kenem a nedveit.
Ismét megfeszül egy kicsit a teste.
– Mit akarsz csinálni?
– Nem azt, amire gondolsz – nyugtatgatom. – Azt csak
lépésről lépésre lehet. – A síkosítóért nyúlok, és jókora adagot
nyomok ki belőle az ujjaimra, majd belemasszírozom az
összeszűkült, apró, lyukba. Mocorogni kezd, a háta egyre
szaporábban emelkedik és süllyed, ahogy felgyorsul a légzése.
Elnyílik a szája. Felizgult. Keményen rácsapok, ezúttal lejjebb,
az ujjam hegye a nagyajkakhoz ér, melyek átáztak a
szenvedély nedveitől.
Ana felnyög, és megrázza a fenekét, még többet akar.
– Ne mozdulj! – szólok rá. – És ne engedd el az asztalt! –
Még több síkosítót nyomok az ujjaimra.
– Á!
– Ez csak olaj. – Kenek még belőle az ánuszára. – Már jó
ideje akarom ezt, Ana. – Kezembe veszem az apró, fém
análbotot.
Felnyög, ahogy lassan végighúzom a gerincén.
– Van itt egy kis meglepetésem számodra – suttogom, és a
farpofái közé tolom. – Nagyon lassan fogom betolni.
Felszisszen, levegő után kapkod.
– Fájni fog?
– Nem, bébi. Nagyon vékony. Ha már benned lesz,
keményen megbaszlak.
Szétválnak az ajkai, és megborzong. Fölé hajolok, és újabb
csókot adok a lapockái közé.
– Készen állsz?
Mert én igen.
Mindjárt szétrobban a farkam.
– Igen – leheli.
A bal kezembe veszem az análbotot, gyorsan kenek rá a
síkosítóból, majd végighúzom a jobb hüvelykujjamat a
fenekén, át az ánuszán, végül belemélyesztem a puncijába, és
körözni kezdek benne. Ujjaim a csiklóját súrolják, lassan,
komótosan ingerlik az érzékeny csomót, miközben a
hüvelykujjamat mozgatom. Kéjes nyögés tör fel a torkából. Ez
a jel. Rendkívül lassan beletolom az análbotot a fenekébe.
– Á! – nyög fel.
Kicsit elakadok benne, ezért körözök még a
hüvelykujjammal a puncijában, az ujjam hegye épp eléri az
érzékeny pontot, és meglököm az análbotot. Minő gyönyör,
belecsúszik. Könnyedén.
– Ó, bébi! – Újra megforgatom benne az ujjamat, és érzem a
fenekének feszülő análbotot. Lassan elfordítom az
ánuszában, mire Ana felnyög, különös, kéjes hangon.
Hűha!
– Christian – nyöszörgi sóváran, és kihúzom belőle az
ujjamat.
Alig kap levegőt.
– Jó kislány – duruzsolom. Benne hagyom az análbotot, és
végighúzom az ujjaimat az oldalán a csípőjéig. Lehúzom a
cipzárt a sliccemen, és kiszabadítom a farkamat, majd két
kézzel megragadom a csípőjét, és magamhoz rántom
a fenekét. A lábammal széjjelebb tolom a lábát. – Ne engedd
el az asztalt, Ana.
– Nem fogom – zihálja.
– Szóval valami mocskosat? Szólj, ha túl sok, Ana.
Megértetted?
– Igen – suttogja. Egyetlen gyors mozdulattal magamhoz
rántom, és tövig belemélyesztem a farkamat.
– Egek! – kiált fel.
Mozdulatlanná dermedek, kiélvezem az érzést, ahogy
körülvesz.
Jól csinálja, a légzése ugyanolyan szapora, mint az enyém.
Benyúlok kettőnk közé, és gyengéden megrántom a botot.
Kéjesen felnyög, öröm hallani.
Kis híján elélvezek tőle.
– Újra? – suttogom.
– Igen – mondja elkeseredett hangon, mint aki még többet
akar.
– Ne mozdulj – emlékeztetem, és kihúzom magam belőle,
majd újra visszanyomulok belé.
– Igen! – kiált fel hangos, sziszegő hangon. Felgyorsítom a
tempót, veszett hévvel mozgok benne, mámorítóan.
Még sosem volt ennyire jó érzés.
Átcsábítottam Anát a sötét oldalra.
Egyszerűen imádom.
– Ó, Ana! – zihálok, és megforgatom a botot a fenekében.
Felkiált, ahogy mozgok benne. Ahogy meghódítom.
Felemésztem. Birtokolom.
– Csináld! – sikoltja.
Tudom, hogy már közel jár.
– Igen, bébi! – suttogom.
– Kérlek! – esdekel.
– Így a jó.
Istennő vagy, Ana.
Keményen rácsapok a fenekére, és elélvez, hangosan,
büszkén, miközben elernyed a gyönyörtől. Kihúzom belőle az
análbotot, és a tálba teszem.
– Istenem! – kiált fel, és magamhoz szorítom a csípőjét,
majd én is elélvezek. Anába kapaszkodom, miközben átadom
magam a gyönyörnek.
Fölé görnyedek, kimerülten, de feldobódva. A karomba
veszem, és leroskadok vele a padlóra, átölelem, amíg kifújom
magam. Levegő után kapkod, a feje a mellemen nyugszik.
– Jó reggelt – szólok, amikor leveszem róla a maszkot.
Pislog, kissé kábultan, a szeme lassan hozzászokik a derengő
lámpafényhez. Úgy tűnik, jól van. Hátrahajtom a fejét, és a
szájára tapasztom a számat, nyugtalanul próbálom felmérni,
hogy érezheti magát.
Kinyújtja a kezét, és megsimogatja az arcomat.
Megkönnyebbülten elmosolyodom.
– Nos? Eleget tettem a várakozásainak, Mrs. Grey? –
kérdem.
Összevonja a szemöldökét.
– A várakozásaimnak?
– Mocskosan akartad – válaszolom óvatosan.
Felragyog az arca.
– Igen, azt hiszem, igen.
Szívmelengető minden szava.
– Örülök, ha így van. Tökéletesen kielégültnek tűnsz, és
csodaszép vagy. – Megcirógatom az arcát.
– Igen – mormolja. Az arcára teszem a kezemet, és
megcsókolom, olyan végtelen gyengédséggel, amilyet
megérdemel. Mert szeretem őt.
– Sosem csalódom benned. – Soha. – Hogy érzed magad? –
lihegem.
– Jól – suttogja, és látványosan elvörösödik. – Mint akit
szétkeféltek. – A mosolya szégyenlős, édes és árulkodó. És éles
ellentétben áll a mocskos szavakkal.
– Na de Mrs. Grey! Miért ilyen mocskos a szája?
– Mert egy mocskos pasihoz mentem feleségül.
Ezt nem tagadhatom.
Vidáman rámosolygok. Úgy érzem, olyan lehetek, mint a
Vigyori macsek.
– Örülök, hogy hozzám jöttél. – Kitapintom ujjaimmal a
hajfonatát, az ajkamhoz emelem, és megcsókolom. Szeretlek,
Ana. Soha ne hagyj el.
A bal kezemért nyúl, majd a szájához emeli, és csókot
nyom a jegygyűrűmre.
– Az enyém – suttogja.
– A tiéd – válaszolom, és szorosabban ölelem, a hajába
fúrom az orromat. – Engedhetek fürdővizet?
– Csak ha te is csatlakozol.
– Rendben. – Felsegítem Anát, és felállunk.
A farmeremre mutat, mely még mindig rajtam van.
– Felveszed a… másik farmeredet?
– Másikat?
– Azt, amit idebent szoktál hordani.
– Hogy azt? – A domináns farmeremet.
– Nagyon szexi vagy benne.
– Valóban?
– Igen. Nagyon-nagyon szexi.
Hogy mondhatnék nemet? Szexi akarok lenni a feleségem
kedvéért.
– Nos, Mrs. Grey, a kedvéért talán felveszem. –
Megcsókolom, majd fogom a tálat, amelyben a délutáni
játékaink vannak, és odalépek a komódhoz, hogy
kikapcsoljam a zenét.
– Ki tartja tisztán ezeket? – kérdi Ana.
Ó. Hoppá.
– Én. Mrs. Jones.
– Hogy? – hördül fel döbbenten.
Bizony. Gail mindent tud, ismeri az összes mocskos
titkomat, mégis nekem dolgozik.
Ana még mindig hüledezve néz rám, mint aki
magyarázatot vár. Kikapcsolom az iPodot. – Nos… hát…
– Az alávetettjeid csinálták? – kérdi Ana, amikor végre
leesik a tantusz.
Bocsánatkérőn megvonom a vállam.
– Tessék. – Átnyújtom neki a pólómat, és nem esik több szó
a játékok tisztításáról. A komódon hagyom a holmikat, majd
kézen fogom Anát, kinyitom a játszószoba ajtaját, és
lemegyünk a fürdőszobánkba. Ana megtorpan a küszöbön,
ásít és nyújtózkodik, titokzatos mosoly jelenik meg az arcán.
– Mi az? – kérdem, és megnyitom a csapot.
Ana megrázza a fejét, kerüli a szemkontaktust.
Mi ez a hirtelen szégyenlősködés?
– Mondd el – kérlelem, és egy kis fürdőolajat öntök a vízbe.
Rózsaszín pír terül szét az arcán.
– Semmi, csak jobban vagyok.
– Hát, valóban nagyon furcsa volt ma, Mrs. Grey. –
Átölelem. – Tudom, hogy a mostanában történtek miatt
aggódsz, és sajnálom, hogy belekevertelek. Nem tudom még,
hogy bosszú vagy egy volt alkalmazott, esetleg egy üzleti
ellenfél áll-e az egész mögött. Ha bármi történne veled
miattam… – Kísért az a szörnyű kép, Ana a padlón a narkós
kurva helyett.
Elég volt, Grey. Hagyd abba!
Ana magához szorít.
– És ha veled történik valami, Christian? – Kétségbeesett a
hangja.
– Megoldjuk. De most vegyük le rólad azt a pólót, és irány a
kád.
– Nem kellene Sawyerrel beszélned?
– Ő várhat. – Rideg a hangom; lesz néhány válogatott
szavam hozzá.
Lehúzom Anáról a pólómat.
Basszus. Még mindig látszanak a testén a nyomok. Már
halványulnak. De még arra emlékeztetnek, hogy mekkora
rohadék vagyok.
– Kíváncsi vagyok, sikerült-e Ryannek követnie a Dodge-ot
– jegyzi meg Ana, és tudom, hogy szándékosan kerüli a
reakciómat.
– Kiderül, miután megfürödtünk. Mássz be. – A kezemet
nyújtom, és Ana belép a habos vízzel teli kádba. Óvatosan
leül.
– Hú! – Felszisszen, amikor a feneke a forró vízbe ér.
– Csak óvatosan – mondom, Ana azonban elmosolyodik,
amikor leül, és belemerül a vízbe. Lehúzom a farmeremet, és
csatlakozom hozzá, becsúszom a háta mögé, és a mellemhez
húzom.
Lassan sikerül ellazulnom.
Élvezd a pillanatot, Grey.
Ez nem volt rossz.
Ana nagyon jól csinálta.
Belefúrom az arcomat a hajába, és elcsodálkozom, milyen
könnyű együtt lenni vele. Nem kell beszélnem; neki sem kell.
Csak ülünk, és együtt élvezzük a fürdőt.
Behunyom a szememet, és végiggondolom a mai napot.
Micsoda őrült véget ért a nászutunk!
Ana zseniálisan kezelte az autós üldözést, mint egy
vérprofi.
Szórakozottan végighúzom a copfját az ujjaim között.
És még a játszószobában is hagyta, hogy jól érezzem
magam, hogy olyasmit csináljak, amire már régóta vártam, és
amit ő még sosem csinált.
Az én nőm. Az én gyönyörű nőm.
Néhány pillanattal később bevillan, hogy ma este átjön
hozzánk Gia Matteo. Megtöröm a jóleső csendet.
– Át kell néznünk az új ház terveit. Valamikor később, este,
jó?
– Persze – válaszolja Ana, és kiábrándultnak tűnik. – Fel
kell készülnöm a munkára – teszi hozzá.
Kicsúszik a copf az ujjaim közül.
– Ugye tudod, hogy nem kell visszamenned dolgozni?
Ana válla megfeszül.
– Ezt már megbeszéltük. Megegyeztünk, és örülnék, ha
betartanád.
Oké. Gyengéden megrántom a copfját, és magam felé
fordítom az arcát.
– Csak mondom… – Ajkammal megsimítom az ajkát.
ANÁT MÉG HAGYOM ázni a kádban. Felöltözöm, és átmegyek a

dolgozószobámba meghallgatni Sawyer jelentését. Összefutok
Mrs. Jonesszal a konyhában.
– Jó estét, Gail.
– Mr. Grey. Üdvözlöm itthon, és még egyszer gratulálok.
– Köszönöm. Jól van a testvére?
– Nagyon jól, uram. Hozhatok valamit?
– Nem, köszönöm. Van egy kis elintéznivalóm.
– Mrs. Grey?
– Még a fürdőben. – Elvigyorodom.
Gail mosolyog, és biccent.
– Majd beszélek vele, ha kijött, uram.
Az asztalomnál ránézek az e-mailekre. Hívom Sawyert. Egy
másodperccel később bekopog az ajtón.
– Jöjjön be!
Sawyer belép, és megáll előttem, higgadtan,
összeszedetten, profin az öltöny-nyakkendő szerelésben.
Lassan felállok az asztaltól, rátenyerelek, és előrehajolok.
– Hol a francban volt? – kiáltom.
Sawyer hátralép, váratlanul érte a kirohanásom.
– Mi a fészkes fenét csinált, hogy nem voltak indulásra
készen, amikor eljöttünk? – Összefonom a karomat,
igyekszem kordában tartani a dühömet.
– Mr. Grey. – Békítően felemeli a kezét. – A ház körül
járőröztünk, ahogy kérte. Nem tudtuk, hogy mikor indulunk.
Vagy úgy.
– Továbbá – teszi hozzá, és kezd belelendülni – kiszúrtam a
célszemélyt. Járőrözés közben érkezett, és épp utána akartam
menni, amikor maguk kiléptek a házból.
Ó.
Felsóhajtok, kissé megenyhülök.
– Értem. Oké. – Szólnom kellett volna nekik, hogy indulunk.
És tudom, hogy ha Taylor a testőrünk, ő bizony a kocsiban
hagyná a kollégáját.
– Ráadásul Mrs. Grey pokolian beletaposott a gázba. –
Helytelenítően felvonja a szemöldökét.
Legszívesebben elnevetném magam. Átérzem a
frusztrációját, de pókerarcot vágok.
– Valóban – ismerem el. – De akkor is utolérhettek volna
minket. Mindkettőjüket kiképezték autós védelemre.
– Igen, uram.
– Többet ne forduljon elő.
– Igenis, Mr. Grey. – Bűnbánó képet vág. – Uram – teszi
hozzá –, a célszemély nem követett minket. Röviddel indulás
előtt érkezett. Feljegyeztem a pontos időpontot, amikor
megpillantottam a kocsit. 14:53, és nem szállt ki a kocsiból.
Tudta, hogy maguk ott voltak.
Elsápadok.
– Mit jelentsen ez?
– Hogy valaki talán a szülei házát is megfigyelés alatt tartja,
uram. Vagy minket figyelnek itt. Habár észrevettük volna, ha
valaki innen követ egészen Bellevue-ig.
– Bassza meg!
– Pontosan. Megírtam magának a jelentésemet, és
továbbítottam Taylornak és Mr. Welchnek is.
– Elolvasom. Hol van Ryan?
– Úton Portland felé.
– Még mindig?
– Igen. Reméljük, hogy a célszemély kocsijából előbb fogy
ki a benzin – jegyzi meg Sawyer.
– Miért gondolta, hogy nő a sofőr? – kérdem.
– Egy pillanatra, amikor megláttam, úgy tűnt, hogy hátra
van fogva a haja.
– Ez még nem jelent semmit.
– Nem, uram.
– Értesítsen a fejleményekről.
– Úgy lesz.
– Köszönöm, Luke. Elmehet.
Szó nélkül sarkon fordul, és kimegy a dolgozószobámból,
én pedig visszaülök az asztalomhoz, megkönnyebbülten, hogy
nem kell kirúgnom sem őt, sem Ryant, noha már alig várom,
hogy Taylor holnap este visszajöjjön hozzánk.
Elmorfondírozom Sawyer elméletén; lehet, hogy valaki
szemmel tartja a szüleim házát. De miért? Felhívhatnám
apámat, de nem akarom aggasztani sem őt, sem anyát.
Basszus. Most mit csináljak?
Az iMac már nyaggat egy ideje az operációs rendszer
legújabb frissítése miatt, ezért úgy döntök, hogy telepítem, és
kinyitom a laptopomat, hogy megnézzem az e-maileket és
Sawyer jelentését.
Olvasok, amikor rezeg a telefonom.
– Barney – szólok bele, meglep, hogy vasárnap hív.
– Üdv újra itthon, Mr. Grey.
– Köszönöm. Mi újság?
– A szerverszoba biztonsági felvételeit nézem, és azt
hiszem, találtam valamit.
– Csak nem?
– De igen, uram. Nem akartam holnapig várni, hogy
megmutassam önnek. Remélem, nem bánja. Gondoltam,
mihamarabb szeretné látni. Elküldöm e-mailen a linket, és
meg tudja nézni.
– Jól gondolta. Küldje csak most rögtön.
– Küldöm.
– Vonalban marad?
– Igen, uram. Már alig várom, hogy megnézze.
Elmosolyodom. Barney nagyon félti a szerverszobáját.
Lefogadom, hogy ő is legalább olyan pipa a támadás miatt,
mint én. Megjelenik az e-mailje a bejövő üzeneteim között;
megnyitom, rákattintok a linkre, és egy eddig ismeretlen
oldalra visz. Négy különböző képet látok, a Grey House
szerverszobáját mutatják fekete-fehérben.
– Ott van, Barney?
– Igen, Mr. Grey.
– Mi ez, amit itt látok?
– Ez a GEH biztonsági központja. Ha rákattint baloldalt a
menüben a lejátszásra, elindítja a szerverszoba összes
kamerájának a felvételét. – Így teszek, és négy különböző
szögből látom a szoba belsejét. Minden kép alján ott a dátum
és az idő: 11/08/10 07:03:10:05, és pörögnek a
milliszekundumok. Ebből a négy szögből látom, ahogy belép a
szobába egy magas, karcsú férfi. Ápolatlan, sötét haja van, és
világos, talán fehér overallt visel. Odalép az egyik szerverhez,
lehajol, és egy kis, fekete tárgyat helyez el a két
szerverszekrény között, amit nehéz észrevenni. Ezután feláll,
szemügyre veszi a művét, majd az ajtóhoz megy, és távozik.
– Ő lenne az?
– Úgy hiszem, uram. Nem tudjuk azonosítani. És pontosan
ott találtuk a tüzet okozó szerkezetet.
– Több mint egy hete készült a felvétel. Hogy az ördögbe
jutott be oda?
– A belépő, amivel bejutott a szerverszobába, a
takarítóbrigádhoz tartozott.
– Micsoda? – Hogy a pokolba szerezte meg?
– Pontosan. Holnap utánajárunk. – Megdermed a kép.
– Maga állította le a lejátszást? – kérdem.
– Igen, uram.
– Le tudjuk játszani őket egymás után?
– Igen, uram.
– Felgyorsítva?
– Akár most azonnal.
– Welch látta már?
– Az ő csapata értesített engem. Tüzetesen átnézték a
felvételeket.
– Helyes.
Egy másodperccel később vált a képernyő, és csak egy
felvételt látok. Újra elindítom a lejátszást, a lejátszási idő
ezúttal hosszabb, ahogy mindegyik kamera felvétele egymás
után sorra kerül. Amint befejeződik az egyik, elindítom a
másikat.
– Megpróbálhatok javítani a képen – szól Barney lelkes
hangon. Nyakon akarja csípni a rohadékot, akárcsak én.
– Próbálja meg!
Megváltozik a kép. Élesebb.
Hirtelen kinyílik a dolgozószoba ajtaja. Felnézek,
meglepetten, épp le akarom tolni a betolakodót. Ana az.
– Akkor ennél többet nem lehet megtudni? – kérdem
Barney-t.
– Hadd próbáljak meg még valamit. – Elhallgat, Ana pedig
szótlanul, eltökélten odalép hozzám, és mielőtt bármit
mondhatnék vagy tehetnék, az ölembe mászik.
– Azt hiszem, ez a legtöbb, amit ki tudok hozni belőle –
szólal meg Barney.
Ana a nyakam köré fonja a kezét, és a mellemre hajtja a
fejét, én pedig szorosabban ölelem magamhoz.
Csak nincs valami baj?
– Nos… igen, Barney. Tartaná egy percig?
– Igen, uram.
A vállam és az állam közé szorítom a telefont.
– Ana, mi a baj?
Megrázza a fejét, nem hajlandó válaszolni. Megérintem az
állát, és az arcát tanulmányozom, de hiába, kifejezéstelen.
Elhúzza a kezemtől az arcát, és hozzám bújik. Sejtelmem
sincs, hogy mi lehet a baj, és az igazat megvallva, most
túlságosan lefoglal, amit Barney talált. Csókot nyomok a
fejére.
– Rendben, Barney. Mit is mondott?
– Egy kicsit még tudok javítani rajta.
Elindítom a lejátszást. Megjelenik a képernyőn a gyújtogató
szemcsés, fekete-fehér képe. Még egyszer lejátszom, és
amikor a gyújtogató közelebb lép a kamerához, megállítom a
képet.
– Oké, Barney. Még egyszer.
– Hadd lássam, mit tehetek.
A gyújtogató feje körül megjelenik egy keret, és hirtelen
felnagyítja a képet.
Ana felül, és a képre bámul.
– Ezt Barney csinálja? – kérdi.
– Igen. – A jelek szerint őt is legalább annyira ámulatba
ejtette Barney technikai zsenije, mint engem. – Tudunk rajta
élesíteni még? – kérdem. A kép elhomályosodik, majd
viszonylag élesebben mutatja a rohadékot. Lefelé néz, a
padlóra. Ana összerezzen, és hunyorogva bámulja a
képernyőt.
– Christian – suttogja. – Ez itt Jack Hyde.
Micsoda?
– Biztos vagy benne? – Én is hunyorítok.
– Az álla. – Ana a képernyőre mutat, ujjával követi a fekete-
fehér állkapocs ívét. – És a fülbevalója, a válla formája.
Pontosan ilyen az alakja. Biztos paróka van rajta, vagy
levágta és befestette a haját.
Érzem, ahogy kimegy a vér a fejemből. Hyde. Istenverte
Jack Hyde!
– Barney, hallja? – Leteszem a telefont, kihangosítom, majd
odasúgom Anának: – Úgy látszik, igencsak jól ismeri a volt
főnökét, Mrs. Grey.
Ana az ajkát biggyeszti, és megborzong, miközben szétárad
bennem a méreg.
– Igen, uram. Hallottam Mrs. Greyt. Máris futtatom az
arcfelismerő programot az összes felvételen. Lássuk csak,
merre járt ez a szemét. Elnézést, hölgyem.
– Miért tenne ilyet? – kérdi Ana.
Vállat vonok, próbálom leplezni a haragomat.
Kibaszott Hyde.
Leállítottam a szarságait. Kirúgtam a rohadékot. Képen
töröltem, még az orrát is eltörtem.
– Nem tudom – dünnyögöm komoran. – Bosszúból talán.
Nem lehet tudni, hogy egyes emberek miért viselkednek úgy,
ahogy. Borzasztóan dühít, hogy olyan közel voltatok
egymáshoz.
Továbbítanunk kell az információt a rendőrségnek, az FBI-
nak és Welchnek, noha Welch magyarázattal tartozik nekem.
Hyde nyilvánvalóan nem Floridában dekkol. Hogy az ördögbe
hihette Welch, hogy mégis ott van? Beszélnem kell vele. És
talán időközben Hyde visszasomfordált a lakására ide,
Seattle-be. Welchnek minél előbb meg kell találnia, és ha így
lesz, nagyon remélem, hogy újra bemoshatok neki egyet. Egy
biztos: távol kell tartanom a feleségemtől, muszáj
megvédenem valahogy Anát. Szorosabbra fonom a derekán a
karomat.
– Megvan a merevlemezének a tartalma is, uram – teszi
hozzá Barney.
Félbeszakítom az első gondolattal, ami az eszembe jut.
– Igen, emlékszem. A címét tudjuk? – Nem akarom, hogy
Ana megrémüljön, ha meghallja, hogy mi mindent találtunk
Hyde régi gépén.
– Igen, uram – válaszolja Barney.
– Hívja Welchet. – Utána kell járnia, hogy Hyde nincs-e
itthon.
– Természetesen. Végignézem a felvételeket, hátha le
tudjuk követni, mit művelt.
– Nézzenek utána, milyen kocsija van.
– Uram.
– Barney ezt mind el tudja intézni? – suttogja Ana
lenyűgözve.
Bólintok, némi büszkeséggel tölt el a tény, hogy Barney
nekem dolgozik.
– Mi volt a merevlemezen? – kérdi Ana.
Megrázom a fejem.
– Nem túl sok.
– Mondd el.
– Nem.
– Veled vagy velem kapcsolatos?
Nem fogja annyiban hagyni.
– Velem – sóhajtok fel.
– Pontosabban?
Megrázom a fejem, és a szájára teszem a mutatóujjam.
Nem vagyunk egyedül, Ana.
Durcás képet vág, de hallgat.
– Egy 2006-os Camarója van. – szólal meg Barney
izgatottan. – Elküldöm a rendszámát Welchnek is.
Bizonyára már megvan neki, de azért nem árthat.
– Jó. Tudni akarom, merre járkált ez a szemétláda az
épületben. Vesse össze a képet a személyi aktájával. Biztos
akarok lenni benne, hogy ő az.
– Már meg is van, uram. Mrs. Greynek igaza van. Ez itt Jack
Hyde.
Ana elvigyorodik, szinte hátba veregeti magát, olyan
elégedett.
Meg is érdemli.
Végigsimítok a hátán, büszke vagyok rá.
– Remek, Mrs. Grey. – Barney-nak még hozzáteszem: –
Szóljon, ha minden lépését lekövette. És minden más épületet
is ellenőrizzen, ahová bejárása volt. A biztonságiak fésüljék át
azokat a helyiségeket is.
– Igen, uram.
– Köszönöm, Barney. – Megszakítom a hívást. – Nos, Mrs.
Grey, úgy tűnik, maga nemcsak dekoratív, de hasznos is –
jegyzem meg incselkedve.
– Dekoratív?
– Az nem kifejezés. – Gyengéd csókot nyomok az ajkára.
– Mr. Grey, ön sokkal dekoratívabb, mint én.
A csuklóm köré tekerem a copfját, és mély, odaadó csókban
fejezem ki neki a hálámat. Olyan sokat tett ma értem. És még
az elkövetőt is azonosította!
Elhúzódik.
– Éhes vagy? – kérdem.
– Nem.
– Én igen – vallom be.
– Mit kívánsz? – Óvatos tekintettel fürkészi az arcom.
– Hát… igazából ennem kéne.
Ana felnevet.
– Készítek valamit.
– Imádom ezt a hangot.
– Ahogy felajánlkozom?
– Ahogy kuncogsz. – Megpuszilom, ő pedig lecsúszik az
ölemből.
– Akkor hát mire áhítozik, uram? – kérdi játékos
behódolással.
Viccet csinál belőlem. Már megint.
– Csak nem csintalankodik, Mrs. Grey?
– Ahogy mindig, Mr. Grey… uram.
Tudom én, miben mesterkedsz.
– Még mindig elnáspángolhatlak – suttogom. Őszintén
szólva semmi sem tenne boldogabbá.
– Tudom. – Ana elvigyorodik, és az irodaszékem karfájára
teszi a kezét. Lehajol és megcsókol. – Ez az egyik, amit
annyira szeretek benned. De kíméld most azt a
büntetőkezedet. Éhes vagy.
– Mrs. Grey, mégis mihez kezdjek magával?
– Először is válaszolni fogsz a kérdésemre. Mit ennél?
– Valami könnyűt. Lepj meg!
– Meglátjuk, mit tehetek. – Azzal kivonul az irodámból,
mint egy királynő.
Felhívom Welchet, hogy kikérdezzem a Barney és Ana által
feltárt információkról.
– Hyde? – Máskor kásás hangja most elvékonyodik a
döbbenettől.
– Igen. Az én kurva szerverszobámban.
– Orlandóban mértük be a mobilját. Azóta is ott van. Azt
feltételeztük, hogy az anyjánál lakik, mivel a telefon az ő
orlandói lakásában van. Nem volt okunk feltételezni, hogy
bárhová elutazott volna.
– Nos. Most itt van. – Mély lélegzetet veszek, hogy
visszafojtsam a frusztráltságot.
Welch felsóhajt, nyilvánvalóan ideges.
– Úgy tűnik. Azonnal ráállítom a csapatomat. Nem tudom,
hogy kerülhette el a figyelmünket. Utánajárok, és kiderítem,
hol hibáztunk.
– Úgy legyen. Erre én is kíváncsi vagyok.
– Nagy kár, hogy nincsenek ujjlenyomatok a
szerverszobában – jegyzi meg.
– Nincsenek?
– Egy sincs.
– Basszus. Bizonyára kesztyűt viselt, habár a felvételből ezt
nehéz megállapítani – találgatok. – Talán máshol már megvan
Hyde ujjlenyomata.
– Érdekes gondolat. Ami azt illeti, az FBI talált egy részleges
ujjlenyomatot, de nem találtam egyezést.
– A Charlie Tangóról? – kérdem.
– Igen.
– És csak most mondja?
– Nem találtak egyezést, és csupán részleges ujjlenyomatról
van szó – magyarázza Welch.
– Lehet, hogy az EC135-öm szabotázsáért is Hyde a felelős?
– Mivel nincs más gyanúsítottunk, szerintem elképzelhető.
– Welch komor hangja visszhangzik a telefonban.
– Felkerült a gyanúsítottak listájára, és egész idő alatt itt
parádézott az orrunk előtt.
Nem tudom elhinni.
– Három okból nem számoltunk vele – tisztázza Welch. –
Először is, azt hittük, Floridában tartózkodik. A seattle-i
lakásán már jó ideje nem fordult meg, de ezt most
ellenőrizzük. Másodszor, nem vett ki készpénzt Seattle
környéki ATM-ekből. Harmadszor pedig, egyelőre csak a női
kollégák zaklatására terjedt ki a bűnlajstroma.
– Értesítenie kell erről az FBI-t – szólok.
– Tudatom velük – ígéri, majd témát vált. – Sawyer
beszámolt nekem az autós üldözésről.
– Szerinte megfigyelhetik a szüleim házát.
– Elképzelhető. De le kell nyomoznunk ezt a Dodge-ot
ahhoz, hogy biztosak lehessünk benne.
– Lehet, hogy Hyde volt a sofőr.
– Igen. Az új fejlemények fényében ez lehetséges.
– Mivel még mindig fenyegetést jelent, szerintem az egész
családom biztonságáról gondoskodnunk kell.
– Kitűnő ötlet. Hyde gépén az egész családjáról találtunk
információkat. Értesítenie kellene a szüleit.
Felsóhajtok. Igazán nem akarom megrémíteni a
családomat.
– Mindent bevetünk, hogy megtaláljuk Hyde-ot.
– Keressék meg!
– Megduplázzuk az erőfeszítéseinket.
– Ajánlom is – figyelmeztetem. – Barney keresni fogja,
átadhatják a szerverszoba felvételeit a rendőrségnek. Én
beszélek apámmal, és majd visszaszólok.
– Igen, uram. Elintézzük. – Leteszi.
Hívom a szüleim vezetékes telefonját, de az üzenetrögzítő
kapcsol be. Megpróbálom apám mobilját, de az is egyenesen a
hangpostára irányít át. Biztos elmentek az esti misére.
Hagyok egy üzenetet apámnak, hogy hívjon fel reggel.
Összeszedem Gia Matteo terveit, és elindulok megkeresni a
feleségemet, és némi harapnivalót.
A konyhaasztalra teszem a terveket, és odalépek Anához,
aki még melegítőben és trikóban is elbűvölő látvány. Valami
kaját készít; jól néz ki az avokádópüréje. Köré fonom a
karomat, és puszit adok a nyakára.
– Mezítláb a konyhában – súgom illatos nyakába.
– Nem inkább úgy mondják: mezítláb és terhesen a
konyhában?
Terhes? Megdermedek. Basszus. Ne. Gyerekek. Csak azt ne.
– Még nem – felelem, és igyekszem csillapítani a
szívverésemet.
– Nem, nem. Még nem. – Ana legalább olyan riadtnak
tűnik, mint én.
Fellélegzem.
– Akkor ebben megállapodhatunk, Mrs. Grey.
Félbehagyja az avokádó pürésítését.
– De azért akarsz gyerekeket, ugye?
– Persze. Majd egyszer, de most még nem vagyok rá kész,
hogy osztozzam rajtad. – Újabb puszit kap a nyakára.
Egyszer, majd. Persze.
– Mit csinálsz? Jól néz ki! – Falni kezdem a fülét.
Megborzong, és huncut mosollyal fordul hozzám.
– Szendvicset. – Rám kacsint.
Istenem, imádom ezt a nőt.
Beleharapok a fülcimpájába.
– Az a kedvencem – suttogom a fülébe, mire belekönyököl
az oldalamba. – Mrs. Grey! Maga fájdalmat okoz! – Olyan
meggyőzően görnyedek előre, hogy Oscar-díjat érdemelnék
az alakításomért.
– Puhány – incselkedik Ana.
– Puhány? – Játékosan rácsapok a fenekére. – Siess a
vacsorámmal, némber! Később majd megmutatom, milyen
puhány is vagyok. – Még egyszer rácsapok, majd a hűtőhöz
lépek. – Innál egy pohár bort? – kérdem.
Ana felvillant egy készséges mosolyt.
– Igen.
ANA MENNYEI SZENDVICSET tud készíteni. Nem panaszkodhatom.

Fogom a tányérokat, beteszem a mosogatóba Gailnek.
Töltök még egy kis bort magunknak, majd kiterítem Gia
terveit a reggelizőpulton. Tanulmányozni kezdjük a rajzait;
sokat dolgozott rajtuk, rendkívül alapos és részletes munkát
végzett. Lenyűgöző tervek. De vajon mit gondolhat róluk a
feleségem?
Ana felpillant rám.
– Nagyon tetszik, hogy üvegből legyen a földszint hátsó
fala, de…
– De? – bátorítom.
Felsóhajt.
– Nem szeretném, ha elveszne a ház hangulata.
– Hangulata?
– Igen. Amit Gia javasol, az eléggé radikális, és én… nos…
úgy tetszett meg a ház, ahogy van. A hibáival együtt.
Ó! Szerintem viszont komoly felújításra szorul.
– Nekem úgy a legszebb, ahogy van – szól halkan, komoly
arccal.
Hirtelen minden világossá válik.
– Azt szeretném, ha olyan lenne a ház, amilyennek te
szeretnéd. A tiéd. Olyan lesz, amilyet te szeretnél.
A homlokát ráncolja.
– De én azt is szeretném, ha neked is tetszene. Hogy boldog
legyél ott.
– Ahol te vagy, ott vagyok boldog én is, Ana. Ez ennyire
egyszerű. – Komolyan gondolom. Ott van az otthonom, ahol te
vagy, és azt akarom, hogy boldog légy. Mindig.
– Nos… – Habozik. – Tetszik az üvegfal. Talán
megkérhetnénk, hogy kevésbé drasztikusan építse be a
házba.
– Persze. Amit csak szeretnél. És mit szólsz az emelet és a
pince terveihez?
– Azokkal minden rendben.
– Remek.
Ana az ajkába harap.
– Szeretnél egy játszószobát? – buggyan ki végül a száján,
és meglep ezzel a kérdéssel. Elpirul.
Ana, Ana, Ana, még a mai nap után is pironkodsz azon, amit
a négy fal közt csinálunk?
Elfojtom a mosolyt.
– Te igen? – kérdem.
Közönyt színlelve felvonja karcsú vállát.
– Ha te szeretnéd…
Szerintem ő szeretné.
– Hagyjuk egyelőre nyitva ezt a kérdést. Végtére is ez egy
családi ház lesz. Amúgy improvizálhatunk is.
– Az az egyik kedvencem – suttogja.
Nekem is, bébi.
– Van még valami, amiről beszélni szeretnék veled. – Nem
akarok külön fürdőszobát. Túlságosan szeretek Anával
zuhanyozni.
Szerencsére egyetért velem.
– Dolgozol még? – kérdi Ana, amikor elpakolom a terveket.
– Ha nem akarod, nem. Mihez lenne kedved?
– Nézhetnénk tévét.
– Oké. – Az ebédlőasztalra teszem a terveket, és átmegyünk
a tévészobába.
A kanapéra ülök, fogom a távirányítót, bekapcsolom a
tévét, és keresgélni kezdek a csatornák között, miközben Ana
mellém kuporodik, és a vállamra hajtja a fejét.
Ezt már szeretem.
– Van valami, amit néznél? – kérdem.
– Te ugye nem szeretsz tévézni? – jegyzi meg Ana.
Megrázom a fejem.
– Időpazarlás. De veled megnézek valamit.
– Oké, csináljuk együtt.
– Együtt? – Leteszem a távirányítót, és Anára bámulok.
– Igen. – A homlokát ráncolja.
– Átmehetnénk az ágyba is, hogy „együtt csináljuk”.
– Mindig ez van. Mikor csináltad utoljára a tévé előtt? –
kérdi szégyenlős mosollyal.
Ööö… soha?
Vállat vonok, megrázom a fejem, túlságosan zavarba
jöttem ahhoz, hogy válaszoljak. Sosem smároltam a tévé előtt
senkivel. Pedig szerettem volna. Emlékszem, amikor Elliot
folyton lányokat hozott haza smárolni.
Sárga voltam az irigységtől.
De nem bírtam elviselni, ha megérintenek.
Hogyan csókolózzon és ölelkezzen az ember, ha nem bírja
elviselni magán mások kezét?
A picsába! Kemény évek voltak.
Tovább keresgélek, végül bejön egy régi X-akták-epizód.
Aha! Scully volt az első tinikori szerelmem.
– Christian? – szól rám Ana, és visszahoz az elcseszett
múltamból.
– Még sosem csináltam úgy – vágom rá gyorsan.
Továbbléphetnénk?
– Soha?
– Soha.
– Még Mrs. Robinsonnal sem?
Felnevetek.
– Bébi, nagyon sok mindent csináltam Mrs. Robinsonnal,
de ezt nem. – Ana elborzadva néz rám, és már átkozom
magam, amiért hagytam, hogy szóba kerüljön Elena. Ekkor
eszembe jut, hogy Ana talán sok fiúval smárolt. Gyanakvó
pillantást vetek rá. – Na és te?
– Hát persze. – Fel van háborodva, hogy rá kellett
kérdeznem.
– Hogy mi? Kivel?
Ana makacsul hallgat.
Mi a faszom? Csak nem volt valami komoly első szerelme?
Semmit sem tudok a korábbi szerelmi életéről. Balga módon
azt feltételeztem, hogy nem volt neki, mivel még szűz volt.
– Mondd el – nógatom.
Lesüti a szemét, és tördelni kezdi a kezét az ölében.
Megfogom a kezét, mire felpillant.
Csak kíváncsi vagyok, Ana.
– Tudni akarom, hogy laposra verhessem.
Felnevet.
– Nos, az első alkalommal…
– Hogy érted, hogy az első alkalommal? Hát többször is
előfordult?
– Miért olyan meglepett, Mr. Grey?
Frusztráltan beletúrok a hajamba. A gondolat, hogy valaki
más megérintse Anát… kibírhatatlan.
– Csak mert olyan tapasztalatlan voltál.
– Valóban, amióta ismerlek, fejlődtem egy keveset.
– Na igen. – Elvigyorodom. – És most mondd el, ki az. Tudni
akarom.
– Tényleg azt akarod, hogy elmondjam?
Minden érdekel, ami veled kapcsolatos, Ana.
Mély lélegzetet vesz.
– Texasban voltam anyával és a hármas számú férjével.
Tizedikes koromban történt, Bradley-nek hívták. Ő volt a
párom fizikaórán.
– Hány éves voltál?
– Tizenöt.
– És most hol van ez a Bradley?
– Nem tudom.
– És meddig jutott el?
– Christian! – hördül fel, és farkasszemet nézünk.
Ez a Bradley bekaphatja. Különben is, miféle elcseszett név
ez egyáltalán?
Megragadom a térdét, majd a bokáját, hátradöntöm a
kanapén, és rámászom.
– Ó! – kiált fel. Megfogom mindkét kezét, és a feje fölé
emelem.
– Tehát meddig is jutott ez a Bradley? – suttogom, és
végighúzom az orromat az orrán, majd gyengéd csókot
lehelek a szája szegletébe.
– Sokáig – sóhajt fel Ana. Eleresztem az egyik kezét, és
megfogom az állát, majd megcsókolom, rendesen, az ajkunk
összeforr, a teste a testemhez simul, és a nyelvünk vad táncba
kezd.
– Ilyesmi volt? – suttogom.
– Nem. Egyáltalán nem… – Ana alig kap levegőt.
Eleresztem az állát, végighúzom az ujjamat a testén, majd
vissza a mellére.
– És ez? Ezt is csinálta? – A top vékony anyagán keresztül
újra meg újra megsimítom a mellbimbóját a
hüvelykujjammal, mire rögvest megkeményedik.
– Nem. – Ficánkolni kezd alattam.
– És eljutott a második bázisra? – Gyengéden súgom a
fülébe a szavakat, miközben egyre lejjebb csúszik a kezem a
csípőjén. Finoman a fogaim közé veszem a fülcimpáját, és
szopogatni kezdem.
– Nem. – Halk suttogás a válasz.
Lenémítom a tévét. Az X-akták várhat. Lenézek Anára; a
haja kócos, az arca kipirult, és olyan nagy, kék szemmel néz
rám, hogy bele tudnék merülni.
– Lássuk akkor Joe Schmót. Neki vajon sikerült eljutnia a
második bázisra?
Az oldalához simulok, belecsúszik a kezem a melegítőjébe,
közben a kanapéhoz szegezem a tekintetemmel.
– Nem.
– Helyes. – Rásimul a tenyerem a mennyek kapujára. –
Semmi fehérnemű, Mrs. Grey? Ez tetszik. – Újra
megcsókolom, a hüvelykujjam kitartó ritmusban ingerli a
csiklóját, és lassan beledugom a mutatóujjamat.
– Arról volt szó, hogy együtt csináljuk – motyogja egy
nyögés kíséretében.
Megállok.
– Miért, nem?
– Nem. Nem szexről volt szó.
– Hogy mi? – Micsoda?
– Semmi szex…
– Hogy semmi szex? – Gyengéden kihúzom belőle az
ujjamat, és elhúzom a kezem a nadrágjáról. – Hát jó. –
Felemelem az ujjamat, majd a szájába dugom, és megsimítom
vele a nyelvét. Egyszer. Kétszer. Újra.
Ízlik, Ana?
Pózt váltok, fölé fekszem, a lába közé, és hozzádörzsölöm
magam, hogy némi enyhülést nyújtsak a farkamnak.
Ana felnyög.
Ó, hű!
Tovább dörgölőzöm.
– Hát ez az, amit akarsz? – Megismétlem a mozdulatot, az
erekcióm pont a puncijának feszül.
Nagyon jó érzés.
– Igen.
Megcirógatom a mellbimbóját az ujjaimmal, gyengéden
meghúzom, érzem, ahogy megnő az érintésem nyomán.
A fogaim az állát súrolják. Ana illata a jázmin és a szex
illatával keveredik.
– Tisztában vagy vele, mennyire izgató vagy, Ana?
Kinyílik a szája, lazán, kéjesen, és tovább ingerlem, a
combja közé fészkelődöm. Hangosan felnyög, és kihasználom
a pillanatot, meghúzom az alsó ajkát, majd megrohamozom a
száját a nyelvemmel, és megkóstolom a nedveit.
Kurva szexi.
Elengedem a másik kezét is, ujjaival végigsimít a
bicepszemen, a vállamon, a hajamon. Meghúzza a hajamat,
mire felnyögök, és lenézek rá.
– Szereted, ha hozzád érek? – kérdi.
Miért pont most kérdi?
Abbahagyom a dörgölőzést.
– Hát persze hogy szeretem. – Alig kapok levegőt. –
Imádom, ha megérintesz, Ana. Olyan vagyok, mint egy
kiéhezett vadállat, ha rólad van szó… – Felültetem a kanapén,
majd egyetlen gyors mozdulattal lerántom róla a topot.
A pólómmal is ezt csinálom, és a ruhánk a padlón végzi egy
kupacban. Még mindig térdelek, és most az ölembe húzom
Anát, a kezem a fenekén. – Érints meg! – suttogom.
Kihasználja az alkalmat, és végighúzza az ujjait a
szegycsontomon és a sebeimen. Felszisszenek, ahogy az
érintése nyomán beleremeg a testem a gyönyör ígéretébe.
Mélyen a szemembe néz, és az ujja az egyik mellbimbómig
vándorol, majd a másikig; mindkettő reagál az érintésére,
megkeményedik, megduzzad, egy másik testrészemet
imitálva. Ana előrehajol, és a mellemen végighúzódó lágy
mélyedésre tapasztja az ajkát. Keze a vállamon, megszorít,
érzem, ahogy belém mélyeszti a körmeit.
Megrészegít.
És ha belegondolok, hogy néhány hónapja még
elképzelhetetlennek tartottam mindezt.
Ana most mégis itt van. Megérint engem. Szeret engem.
Én pedig boldogan fogadom. Mindent, amit csak adhat.
– Akarlak – suttogom, és a keze a fejemre csúszik, ujjaival a
hajamba túr. Hátradönti a fejemet, és mohón nekem esik az
ajkával. A nyelvem sem menekül előle.
Basszus! Hangosan felnyögök, ledöntöm Anát a kanapéra,
kapkodva kihámozom a melegítőjéből, közben az erekciómat
is kiszabadítom. Rámászom.
– Hazafutás – dünnyögöm, és egy gyors mozdulattal belé
hatolok.
Mélyről feltörő kiáltás a válasz, én pedig mozdulatlanná
dermedek, a fejét a kezemben tartom.
– Szeretem, Mrs. Grey. – Majd őrjítően lassan szeretkezni
kezdek a feleségemmel, amíg fel nem kiált és el nem ernyed a
karomban, magával ránt a gyönyörbe, majd körém fonja a
tagjait, és biztonságban tart.
ANA A MELLEMRE hajtja a fejét. Azt hiszem, vége az X-aktáknak.

– Azt hiszem, teljesen kimaradt a harmadik bázis. – Ujjaival
láthatatlan mintát rajzol a mellkasomra.
Felnevetek.
– Legközelebb majd bepótoljuk. – A hajába fúrom az
arcomat, beszívom varázslatos illatát, és csókot nyomok a feje
búbjára. A vége főcím következik, fogom a távirányítót, és
újra felhangosítom.
– Szeretted ezt a sorozatot? – kérdi Ana.
– Igen, gyerekkoromban.
Ana hallgat.
– És te? – kérdem.
– Én akkor még nagyon kicsi voltam.
– Annyira fiatal vagy. – Szorosan magamhoz ölelem. –
Szeretem együtt csinálni magával, Mrs. Grey.
– Ahogy én is, Mr. Grey. – Megpuszilja a mellemet, és
elkezdődnek a reklámok a tévében.
Minek nézzük ezeket?
Mert szeretek itt lenni, Ana mellett heverni.
Ilyen a házasélet.
Meg tudnám szokni…
– Csodálatos három hét volt – szól merengve. – Az autós
üldözés, a tűz és a volt főnök mit sem változtat ezen. Mintha a
mi saját, elzárt kis világunkban lettünk volna.
– Hm. – Magamhoz szorítom. – Nem biztos, hogy máris meg
tudnálak osztani másokkal.
– Holnaptól vár a való élet. – Egy kicsit szomorúan cseng a
hangja.
– A biztonságot megkettőztem… – Ana belém fojtja a szót a
mutatóujjával.
– Tudom. Minden rendben lesz, megígérem. – Felkönyököl,
és kíváncsian fürkészi az arcomat. – Miért kiabáltál
Sawyerrel?
– Mert követtek minket.
– De ez nem az ő hibája.
– Sosem lenne szabad hagyniuk, hogy ilyen helyzetbe
kerülj. Ez a feladatuk.
– De akkor sem…
– Elég! – Sawyer elcseszte, és ezt ő is pontosan tudja. – Ez
nem vita tárgya, Anastasia. Soha többé nem fordulhat elő
ilyesmi.
– Oké – mondja. – Ryannek sikerült utolérnie a nőt a Dodge-
ban?
– Nem. És egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy nő
volt az illető.
– Nem?
– Sawyer látott valami copfot, de épp csak egy pillanatra.
Azt feltételezte, hogy nő, de most, hogy azonosítottad a
szemétládát, már az is lehet, hogy Jack volt az. Neki is hosszú
haja van.
Kicsinálom azt a mocskot, ha sikerül a kezem közé
kaparintanom.
Megcirógatom Ana hátát. Az érintés észhez térít.
Megnyugtat.
– Ha bármi történne veled… – Bele se merek gondolni.
– Tudom. Én is így érzek veled kapcsolatban. – Kirázza a
hideg.
– Gyere ide. Megfázol. – Felülök, és magammal húzom. –
Feküdjünk le. Bepótolhatjuk a harmadik bázist.
2011. AUGUSZTUS 22., HÉTFŐ
Szerencsére nem várnak fotósok a SIP előtt, amikor

megállunk az Audival. Őszintén remélem, hogy most már
lankad a sajtó figyelme és kíváncsisága. Amikor Ryan megáll,
Ana fölkapja az aktatáskáját, én pedig, nem bírom megállni,
ismét próbálkozom.
– Ugye tudod, hogy nem muszáj menned?
– Hát persze – válaszol halkan, hogy Ryan és Sawyer ne
hallja. – De szeretnék menni. Hisz tudod. – Hiába ad édes
csókot, nem tudok megbékülni. Muszáj visszatérnünk a
valóságba. Nem igaz?
– Mi a baj? – kérdi, és csak ekkor veszem észre, hogy a
homlokomat ráncolom.
Estig nem fogom látni Anát. Három hetet töltöttünk egymás
társaságában, és ezek voltak életem legszebb pillanatai.
Sawyer kiszáll, hogy kinyissa Anának az ajtót, és
megragadom az alkalmat.
– Hiányozni fogsz.
Az arcomra teszi a kezét.
– Te is nekem. – Ajka az enyémet súrolja. – Álomszép
nászút volt. Köszönöm.
Nekem is az volt, Ana.
– Várja a munka, Mrs. Grey.
– Önt is, Mr. Grey.
Sawyer kinyitja a kocsiajtót, Ana megszorítja a kezem, én
pedig nézem, ahogy bemennek az épületbe.
– Menjünk a Grey House-ba – utasítom Ryant, és kibámulok
az ablakon. Hűvös, borongós napunk van – illik a
hangulatomhoz. Különös módon rossz hangulatban vagyok.
Talán Ana is így érezte magát tegnap, habár nem mondta ki.
Ha te is ezt élted át, Ana, meg tudlak érteni. Ez a nászút
utáni depi.
AMIKOR RYANNEL a Grey House bejáratához megyünk,

megpillantom Barryt egy másik biztonsági őr társaságában,
akit nem ismerek fel az üvegajtón keresztül. Barry a lift
mellett szokott állni, és általában ő az egyetlen biztonsági őr a
recepción.
– Jó reggelt, Mr. Grey! Üdvözlöm újra itthon – mondja, és
kinyitja az ajtót.
– Köszönöm, Barry. Jó reggelt.
Ellenőrzik, hogy a GEH minden alkalmazottja viseli-e a
belépőkártyáját. Én nem vettem fel az enyémet, igaz, én
vagyok a kivétel a szabály alól. Welch nem hazudott, amikor
azt mondta, hogy megerősíti a biztonságot.
Intek mindkét recepciósnak, és a lifthez indulok.
Visszaintenek, és látom, hogy a nyakukban lóg a
belépőkártyájuk. Megnyugtató látvány.
Andrea és Sarah felpillant, amikor nyílik a lift ajtaja; rajtuk
is ott a belépő.
– Üdvözlöm, Mr. Grey! – szól Andrea.
– Jó reggelt. Hogy van? Ó, ezeket magának és Sarah-nak
hoztam. – Egy hatalmas doboz bonbont teszek az asztalára – a
Ladurée-ből van, a párizsi Tuileriák kertjéből – Ana
ragaszkodott hozzá, hogy megvegyem nekik. Andrea elpirul,
és torkán akad a szó.
Na igen. Nem hibáztatom. Az esküvői ajándékát leszámítva
még sosem csináltam ilyet.
– Köszönjük – szól végül Sarah, és kíváncsian nézegeti a
dobozt.
– Nagyon szívesen. Hoztam volna a világhírű macaronból
is, de azt mondták, hogy a csoki tovább bírja.
– Köszönjük, Mr. Grey – szól Andrea, és összeszedi magát. –
Kávét?
– Kérek. Feketén.
– Máris hozom.
Belépek az irodába, a hátam mögött Sarah kuncogva
összesúg Andreával, aki csitítani próbálja. A szememet
forgatom, és becsukom az ajtót, kizárva a hangjukat.
Az íróasztalnál felhívom Welchet, hogy mit tudott meg Jack
Hyde-ról.
Miután elintéztem a hívást, írok egy e-mailt Anának, mert
kíváncsi vagyok, sikerült-e visszazökkennie a SIP
mókuskerekébe.

Tárgy: Világom
Címzett: Anastasia Grey
Mrs. Grey!
A szerelem minden szintjét bejárom veled.
Remélem, jól telik az első napod.
Máris hiányzik a mi kis világunk.
x
Christian Grey
a való világba visszatért elnök-vezérigazgató, Grey
Enterprises Holding, Inc.
Rezeg a telefonom.
– Mr. Grey, az édesapja van a vonalban – közli Andrea.
– Kapcsolja.
– Kerestél, Christian?
– Apa. – Elmesélem neki, mi minden történt, amióta
júniusban kirúgtam Jack Hyde-ot. – A bosszúszomja nem
ismer határokat. A szerverszoba felvételeit átadjuk az FBI-
nak és a rendőrségnek. Ők majd vádat emelnek. Csak előbb
meg kell találniuk. De az alapján, amit a merevlemezén
találtunk, szerintem kénytelenek leszünk kiterjeszteni a
személyi védelmet rád, anyára, Miára és Elliotra is.
– Ez azért mégiscsak túlzás!
– Apa, ez a fickó nem hülye. Bármit kinéznék belőle.
Carrick kifújja a levegőt.
– Hát, ha szükségesnek tartod.
– Annak tartom. Tegnap a ti házatoktól követtek minket.
Tudja, hol laktok.
– Bassza meg!
Apa!
Apám felsóhajt.
– Intézkedj. Majd én beszélek anyáddal és Miával.
– Szólok Elliotnak.
– Köszönöm, Christian. Sajnálom, hogy idáig fajult a
helyzet.
– Én is.
Apám kelletlen beleegyezésével felhívom Welchet, hogy a
családom védelméről is gondoskodjon.
Már csak Elliotnak kell szólnom. Nem tudom, hogyan
fogadja majd a hírt.
Amikor az e-mailekre pillantok, látom, hogy visszajött,
amit Anának küldtem. Talán még nem volt alkalma
megváltoztatni az e-mail-címét a munkahelyén.
Majd én megtréfálom!
Továbbítom neki a levelet.
Tárgy: Tévelygő feleségek
Feleségem!
Az alábbi e-mailt küldtem neked, de visszajött, mert még
nem változtattad meg a nevedet.
Szeretnél valamit mondani nekem?
Christian Grey
Elnök-vezérigazgató, Grey Enterprises Holding, Inc.
Andrea bekopog az ajtón egy újabb adag kávéval.

– Köszönöm, Andrea. Végigmenjünk a programomon?
Leül az asztalommal szemközti székre, és megbeszéljük a
heti, valamint a jövő havi időbeosztásomat.
– …A Seattle Assistance Union Gala for Hope estje szerdán
lesz, két jegy van rá. Az édesanyja is közreműködik ebben a
jótékonysági szervezetben – mondja.
– Oké.
– A Telecommunications Alliance Organization
adománygyűjtő estje csütörtökön lesz New Yorkban –
folytatja Andrea. – Arra is van két jegy. A Gulfstream addigra
visszatér. Mindent rendben találtak. Stephan holnap repül
vissza vele Maine-ből.
– Még nem véglegesítettem a terveimet. Előbb beszélek
Rosszal, hogy kiderítsem, vajon el kell-e látogatnom a GEH
Fiber Opticshoz.
– Rendben. Stephan készen áll, ha esetleg úgy dönt, hogy
elmegy. A tribecai lakást is előkészíttetem, hacsak nem
szeretné, hogy inkább a Lowellben foglaljak önnek szobát.
Lázasan agyalok.
– Ha úgy döntök, hogy ellátogatok New Yorkba, akkor
Washingtonon keresztül jövök vissza. Péntekre
beütemezhetnénk két találkozót, egyet az Értékpapír- és
Tőzsdebizottsággal, egyet pedig Blandino szenátorral.
– Szeretné, hogy elintézzem őket?
– Előbb beszélek Vanessával az Értékpapír- és
Tőzsdebizottságtól. De Blandinóval elméletileg igen.
– Uram.
– Oké. Beszélek Rosszal, és felhívná nekem Flynnt? Ja, és
valahogy találjon időt holnap Bastille-nak is. Kérem.
– Úgy lesz. – Feláll és távozik, én pedig a képernyő felé
fordulok. Az imént érkezett Anától egy levelem.

Tárgy: Ne döntsd le a világunkat
Férjem!
Minden szinten az öné vagyok, Mr. Grey.
Idebent szeretném megtartani a nevemet.
Elmagyarázom este.
Most egy megbeszélésre kell mennem.
Nekem is hiányzik a világunk…
Ui.: Talán nekem is használnom kellene a BlackBerrymet?
Anastasia Steele
szerkesztő, SIP
Az e-mailt bámulom.
Nem veszi fel a nevemet.
Nem. Veszi. Fel. A. Nevemet.
Miért?
Nem akarja felvenni a nevemet.
Ne most, bogaram.
Mintha gyomorszájon vágtak volna.
Csak bámulom a képernyőt, tátott szájjal, dermedten.
Ne ellenkezz, bogaram!
Miért nem szólt róla? Hát így kell megtudnom?
Az istenit. A pokolba ezzel az egésszel!
Na majd én ráveszem, hogy meggondolja magát.
Mint az engedelmességi fogadalomra, Grey?
Rezeg a telefonom. Andrea az.
– Ros úton van felfelé.
– Köszönöm. Küldje be, amint megérkezik.
Még nem tudom, mit mondjak Anának, ezért egyelőre
félreteszem az e-mailt, és felkészülök a találkozóra az
operatív igazgatómmal.
Ros sziporkázik. Végigvezet a tennivalók rövid listáján,
majd egyetlen óra leforgása alatt képbe hoz.
– Kitűnő munkát végeztél – dicsérem meg.
– Nem fogok hazudni, Christian. Imádtam a munkát. De az
igazat megvallva, hiányoztál.
Elmosolyodom, mert nem tudom, mit mondjak erre. Nem
vagyok hozzászokva a bókokhoz az alkalmazottaimtól.
– Az igazat megvallva én nem mondhatom el ugyanezt –
válaszolom.
Elmosolyodik.
– Ez így van rendjén. Nyilván fantasztikusan érezted
magad.
– Úgy van, köszönöm.
Leszámítva, hogy a feleségem nem akarja felvenni a
nevemet.
Ros különös pillantást vet rám, és gyorsan mosolyt
erőltetek az arcomra.
– Beszélek a detroitiakkal – mondja –, és felhívom Hassant,
utánajárok, hogy el kell-e látogatnod ezen a héten a New
York-i helyszínre.
– A csütörtöki nap lenne a legalkalmasabb, ha mennem
kell.
– Visszaszólok, hogy mire jutottam.
Miután elment, újra elolvasom Ana levelét. Másodjára is
ugyanolyan hervasztó, mint elsőre. Amíg azon agyalok, hogy
mit válaszoljak, Andrea kapcsolja nekem Flynnt.
– Christian! Üdv újra itthon. Milyen volt a nászút? –
Kedélyes, életerős a hangja, ízig-vérig brit. Nyilván a
közelmúltban járhatott Angliában.
– Remek. Kösz.
Habozik, és tudom, hogy érzi, hogy valami nem stimmel.
– Találkozhatnánk valamikor? – kérdem.
– Sajnálom, de a mai programom teljesen betelt.
Amikor nem válaszolok, felsóhajt.
– Janet, a titkárnőm ki fog nyírni, de ebédidőben tudnálak
fogadni, no persze ez azt jelenti, hogy kénytelen leszel
végignézni, ahogy a sajtos-uborkás szendvicsemet falom.
– Nem gond. Mikor?
– Fél egykor.
– Akkor találkozunk. – Leteszem, és felhívom Elliotot, majd
kitálalok neki Hyde-ról, és felvázolom a biztonsági
intézkedéseket.
– A kurva anyját! – acsarog Elliot.
– Ja. Ez a fickó már csak ilyen. Kate-nek inkább ne is szólj
róla. Tudom, milyen szenzációhajhász.
– Öregem… – tiltakozik Elliot, de a szavába vágok.
– Erről nem nyitok vitát, Elliot. Elképesztően renitens. Úgy
ismertem meg a feleségemet, hogy Kate folyamatosan
zaklatott engem, és nem akarom, hogy elcsessze nekem a
rendőrségi nyomozást azzal, hogy beleüti az orrát.
Elliot hallgat.
– Igazán nem sértésből mondtam – teszem hozzá.
A bátyám felsóhajt.
– Hát jó, öregem. Remélem, a zsaruk elkapják a
szemétládát.
– Én is.
– Most mennem kell egy helyszínre, de majd tudasd velem,
hogyan alakult a mai esti találkozód Giával. Már alig várom,
hogy láthassam a terveket, és elkezdhessük megrendelni az
anyagokat.
– Úgy lesz.
– FÉL ÓRÁM VAN, CHRISTIAN – közli Flynn, amikor bemasírozom

az irodájába.
– Nem veszi fel a nevem.
– Hogyan?
– Anastasia.
– Nem veszi fel a neved? – Egy pillanatra összezavarodik. –
Anastasia Grey?
– Igen. Mindezt ma reggel közölte velem e-mailben.
– Ülj le – szól, és a kanapéra mutat, ő pedig a szokásos
karosszék helyett a szemközti kanapéra telepszik.
A dohányzóasztalon szendvicsek sorakoznak egy tálcán,
kenyérhéj nélkül, és valami kólának kinéző lötty van a
poharában. – Az ebédem – jegyzi meg.
– Egyél nyugodtan. Ne zavartasd magad.
– Tehát, Christian, vegyük ezt végig. Legutóbb az
esküvődön találkoztunk. Örömteli esemény volt. Milyen volt a
nászút? – Beleharap a szendvicsbe, én meg gondolatban
visszautazom az időben néhány napot. Egy kicsit ellazulok,
amikor eszembe jut a Földközi-tenger mély, kék vize; a
murvafürt illata, a Fair Lady készséges és ügyes legénysége…
mennyire élveztem Anastasia társaságát.
– Mennyei volt.
John elmosolyodik.
– Helyes. Volt valami probléma?
– Semmi olyan, amiről beszélnünk kéne. – Még nem
szeretnék beszámolni neki a harapásnyomokról.
A doktor mélyen a szemembe néz.
– Mivel ebédidőben zargatsz, kerek perec kimondom, hogy
ez nem túl segítőkész válasz.
Felsóhajtok.
– Semmi komoly. Volt egy veszekedésünk.
– A neveddel kapcsolatban?
Elvörösödöm.
– Ööö. Nem.
– Oké, ha és amikor hajlandó vagy beszélni róla,
megtesszük. Tehát, mit történt azóta?
Részletesen beszámolok neki Hyde-ról, a kirúgásáról, a
tüzet okozó készülékről, és arról, hogy mennyi információt
gyűjtött rólam, a családomról és Anáról a SIP merevlemezére.
Mesélek az autós üldözésről is.
– A nemjóját! – kiált fel Flynn, amikor befejezem.
– Jelenleg ő az egyes számú gyanúsított a helikopterem
szabotázsának ügyében.
– Magasságos egek – sóhajt fel, és újra beleharap a
szendvicsbe.
– De most nem ezért vagyok itt. Ma reggel kaptam egy e-
mailt Anától, amiben azt írja, hogy nem akarja felvenni a
nevem. Arra számítottam, hogy legalább megbeszéljük. Nem
arra, hogy e-mailben közli a döntését.
– Értem. – Flynn elgondolkozik. – Rájönni, hogy a feleséged
volt főnöke fel akarta gyújtani az irodádat, és majdnem
halálos kimenetelű balesetet okozott a helikoptereddel, súlyos
teher, Christian. Az autós üldözésről nem is beszélve.
Megfordult a fejedben, hogy talán az ezekből az
incidensekből fakadó stresszt vetíted ki arra az e-mailre, amit
a feleségedtől kaptál?
Összevonom a szemöldököm.
– Nem hinném.
Megdörzsöli az állát.
– Tudom, mennyire aggaszt Ana biztonsága, és ezek az
események nyilván komoly hatással voltak rád. Az elmúlt
néhány hónap alapján Anáért aggódsz a legjobban. Mindig.
– Ez igaz.
– Sok mindent megteszel érte – mondja lágyan.
Úgy van.
– Sok mindenről lemondtál érte.
Nem szólok semmit. Mire akar kilyukadni?
– Ezért talán elutasításként értelmezed az üzenetét,
különösen azok után, amiket érte tettél, és ez nyilván
fájdalmat okoz neked.
Igen. Valóban.
– Egyszerűen nem tudom elhinni, hogy meg sem beszélte
velem. Mintha nem számítanék neki, sem ez, hogy mi
mindent értem el kemény munkával. Én nem Greynek
születtem.
Flynn a homlokát ráncolja.
– Ez a mondat rengeteg megbeszélnivalót vet fel, Christian.
És sajnos jelenleg erre nincs időnk. Nem szívesen mondom,
de Anastasiának talán személyes okai vannak arra, hogy
megtartsa a nevét, olyan okok, amelyeknek semmi közük
hozzád.
Már hogyne lenne közük hozzám? Az én nevemről van szó.
Nekem csak ez van, és semmi más… csak ezt tudom
elismerni.
Megvagy, bogaram!
Pókerarccal nézek Flynnre.
– A legjobb, amit tehetsz, hogy beszélsz vele. Mondd el
neki, hogyan érzel – folytatja Flynn. – Erről már beszéltünk
korábban. Ana nem észszerűtlen ember.
Nem. Kivéve, ha az engedelmességi fogadalmáról van szó.
– Nyilvánvalóan rengeteget jelent neked. Beszélj vele.
Szerintem szerdán tudunk találkozni. Akkor majd
részletesebben megtárgyaljuk a dolgot. És időközben talán
sikerül valamiféle kompromisszumra jutnotok.
– Kompromisszumra?
Vagy felveszi a nevemet, vagy nem. Hol itt a
kompromisszum?
– Kérdezd meg, hogy miért, Christian – szól lágyan. –
Kommunikáció és kompromisszum.
– Igen, persze. „Néha jobb elveszíteni egy csatát, mint
megnyerni a háborút” – ismétlem egy korábbi beszélgetésünk
tanulságát.
– Pontosan.
Felállok.
– Kösz, hogy fogadtál az utolsó pillanatban.
– Nos, remélem, tudtam segíteni.
– Szerintem igen. – Megyek, és most rögtön beszélek Anával.
– Szerdán találkozunk.
– Van még valami. Leila Williams… még mindig
Connecticutban van? – kérdem.
– Úgy tudom, igen. Ma kezd a hamdeni főiskolán. Tegnap
este e-mailezett nekem. Nagyon izgatottnak tűnt. – Kérdőn
oldalra billenti a fejét, a „miért?” kimondatlan marad.
– Semmi. Viszlát szerdán!
– VIGYEN A SIP-HEZ, Ryan!
– Igen, uram.
Úton Ana munkahelye felé eltöprengek, vajon mit is
mondhatnék neki. Három teljes hetünk volt arra, hogy
megbeszéljük a nevét a nászút alatt. Miért nem hozta szóba?
Folyamatosan Mrs. Greynek szólítottam. Egyszer sem
tiltakozott. Lehet, hogy hülyeségeket feltételeztem a nevével
kapcsolatban, de Ana akkor is tud az én… problémáimról.
Megmondtam neki, hogy meg kell felelnie az elvárásaimnak.
Azt akarom, hogy az emberek tudják, hogy a feleségem.
A nevem pontosan ezt teszi. A legjobb dolgokat jelképezi az
életemben.
A szüleimet. Az apámat.
Mindazt, amit apám értem tett. Valamint Elliotért és
Miáért.
Még akkor is, ha olykor egy seggfej.
Akkor is a nyomába akarok érni.
És valahányszor az íróasztala előtt álltam, és jól lehordott,
tudtam, hogy elbuktam, és csalódást okoztam neki.
Apám késztetett arra, hogy jobb ember legyek, jobb férfi.
Csodálom őt.
Szeretem.
A picsába!
Talán mégis várnom kéne ezzel.
De nem. Nem várhatok. Különben eldurran az agyam.
Túl fontos ez nekem.
Ahogy kibámulok az ablakon, és nézem a dolgukra igyekvő
embereket, egyre csak forr bennem a düh. Mi a francért nem
szólt róla?
Mire belépek a SIP épületébe, már csak egy hajszál választ
el a kiborulástól. Az első ember, akibe belebotlom, nem más,
mint Jerry Roach, aki a recepción ácsorog, és egy
darázsderekú nővel cseveg, akinek hosszú, fésületlen, sötét
haja van.
– Christian Grey? – ámuldozik Jerry.
– Jerry. Hogy vagy?
– Ööö. Jól. Ő itt Elizabeth Morgan, a humánerőforrások feje.
– Helló – dünnyögöm feszülten, és kezet rázunk.
– Mr. Grey. Már sokat hallottam magáról. – A mosolya
erőltetett, és kétlem, hogy Ana pont vele tárgyalt volna ki
engem – sejtelmem sincs, hogy honnan hallhatott rólam, de
most nincs időm erről spekulálni.
– Mit tehetek érted? – kérdi Jerry barátságosan.
– Csak beszélnék egy pillanatra Miss Steele-lel.
– Anával? Hát persze. Megmutatom az irodáját. Gyere
velem. – Nem tud lenyűgözni a hízelgő csacsogásával, és csak
fél füllel hallgatom, miközben átmegyünk a recepció mögött a
dupla ajtón, majd Ana irodájáig. Emlékszem, Ana mesélte,
hogy Jerry egy kicsit kiborult, amikor megtudta, hogy
eljegyeztük egymást. Ettől nem rajongok jobban a fickóért.
Eljátszadozom a gondolattal, vajon mit érezne, ha ő dolgozna
Anának. Attól garantáltan kiborulna.
Nem is rossz ötlet.
Megérdemelné.
Ana Hyde régi irodájában van. Biccentek Sawyernek, aki
az ajtó előtt áll, miközben Roach bekopog az ajtón. Ana kiszól:
– Tessék! – Az iroda kicsi és zsúfolt, ilyenre emlékszem – még
mindig ráférne egy kis felújítás és festés –, noha virágok
vannak Ana asztalán, a polcok pedig rendezettek és tiszták.
Épp ebédel egy fiatal nővel, aki nyilván az asszisztense lehet.
Mindketten döbbenten néznek rám. Az asszisztenshez
fordulok.
– Üdvözlöm! Biztosan Hannah. Christian Grey vagyok.
Hannah felpattan, és kezet nyújt.
– Mr. Grey. Micsoda meglepetés! – szól, és kezet rázunk. –
Hozhatok egy kávét?
– Igen, kérek. – Udvariasan rámosolygok, mire kirohan a
szobából. Roachhoz fordulok. – Ha megbocsátana, Roach.
Szeretnék pár szót váltani Miss Steele-lel.
– Hogyne, Mr. Grey. Ana. – Roach távozik, és becsukja maga
mögött az ajtót. A feleségemhez fordulok, aki bűnbánóan néz
rám – mint akit rajtakaptak valami sumákoláson –, noha
elbűvölő, mint mindig.
Egy kicsit talán sápadt.
És egy kicsit talán ellenséges.
Basszus. Elpárolog a haragom, szorongás veszi át a helyét,
ahogy Ana felszegi az állát.
– Mr. Grey. Milyen kedves, hogy meglátogat. – Negédes a
mosolya, és tudom, hogy véget értek a mézeshetek, közeleg a
veszekedés. Egyre csak romlik a hangulatom.
– Miss Steele. Leülhetek? – A kopottas bőrszék felé
biccentek Ana asztala előtt, ahol korábban Hannah ült.
– Az ön cége. – Ana egy hanyag mozdulattal int, hogy üljek
le.
– Valóban. – Viszonzom a mézédes bájvigyort.
Igen, bébi. Az enyém.
Úgy körözünk egymás körül, mint bokszolók a ringben –
felmérjük a másik gyenge pontjait. Elfojtom a keserűségemet,
és megacélozom magam a közelgő csatára. Ez most fontos
nekem.
– Nagyon kicsi az irodád – jegyzem meg, és leülök.
– Illik hozzám. – A hangja rideg és bosszús; haragszik rám.
– Mit tehetek érted, Christian?
– Épp csak átvizsgálom a vagyonomat.
– A vagyonodat? – Felhorkan. – Mindet?
– Igen. Egyik-másikat muszáj lesz átalakítani.
– Átalakítani? – Felvonja a szemöldökét. – Mégis miként?
– Azt hiszem, jól tudod.
Felsóhajt.
– Kérlek. Ugye nem azért szakítottad meg az első napodat
három hét szabadság után, hogy idegyere, és a nevem miatt
veszekedj velem?
De, pontosan ezt csináltam.
Keresztbe teszem a lábamat, és lesöprök egy szöszt a
nadrágomról, húzom az időt.
Csak nyugi, Grey.
– Nem szándékozom veszekedni.
Ana gyanakvóan néz rám. Idegesen.
– Christian. Dolgozom.
– Nekem úgy tűnt, a titkárnőddel csacsogsz.
– Végigvettük a teendőket – csattan fel, az arca már
paprikapiros. – Nem válaszoltál a kérdésre.
Kopogtatnak az ajtón.
– Tessék! – kiált fel Ana, amivel mindkettőnket meglep.
Hannah lép be, kávét hoz egy kis tálcán, és leteszi Ana
asztalára.
– Köszönöm, Hannah – dünnyögi Ana zavartan.
– Szüksége van még valamire, Mr. Grey? – kérdi Hannah.
– Nem, köszönöm. – Szándékosan a legsármosabb
mosolyomat villantom fel. Eléri a hatását, Hannah pedig
kisiet az irodából. – Nos, Miss Steele. Hol is tartottunk?
– Ott, hogy durván megzavartál a nap közepén csupán
azért, hogy a nevem miatt vitatkozzunk – vágja oda Ana olyan
hévvel, hogy hátrahőkölök.
Tényleg pipa.
Akárcsak én.
El kellett volna mondania.
– Szeretek váratlanul megjelenni. Ettől lesz mindig éber a
menedzsment és kötelességtudó a feleség. Már ha érted.
– Nem is értem, hogy pazarolhatod erre az idődet! – vág
vissza.
Elég ebből. Térj a lényegre, Grey.
Megpróbálok lehiggadni, és halkan felteszem a nagy
kérdést:
– Miért nem akarod megváltoztatni a nevedet?
– Christian. Ezt tényleg most kell megbeszélnünk?
– Itt vagyok. Nem értem, miért ne tehetnénk. – Nekem ez
fontos, Ana.
– Tonnányi munkám van, hiszen három hétig nem voltam
itt.
– Szégyellsz engem? – kérdem, magamat is meglepve, ezzel
akaratlanul felfedve a lelkemben szunnyadó sötétséget.
Nem akartam ilyesmire terelni a szót.
Lélegzet-visszafojtva várok.
Ne ellenkezz, bogaram!
– Dehogy! Persze hogy nem! – Ana döbbenten néz rám,
mint aki nem hisz a fülének. – Ez csak rólam szól, nem rólad.
– Hogy lehet, hogy nem rólam szól? – Kíváncsian nézek rá,
magyarázatot várok. Persze hogy rólam szól; elvégre az én
nevem a probléma.
Anának megenyhül az arca.
– Christian. Amikor megkaptam ezt az állást, épp csak
megismerkedtünk. – Úgy beszél hozzám, mint egy gyerekhez.
– Nem tudtam, hogy meg fogod venni a céget… – Behunyja a
szemét, mintha különösen fájdalmasnak találná az emléket,
és a tenyerébe temeti az arcát. – Miért olyan fontos ez neked?
– kérdi, és esdeklőn néz rám.
– Azt akarom, hogy mindenki tisztában legyen vele, hogy
az enyém vagy.
– De hát a tiéd vagyok! Nézd! – Felmutatja a kezét, az ujján
ott az eljegyzési gyűrű és a karika.
– Az nem elég – suttogom.
– Nem elég, hogy hozzád mentem? – Alig hallani a hangját,
hatalmas a szeme.
– Nem így értettem. – Ne akard elferdíteni a szavaim
jelentését, Ana!
– Akkor hogy értetted? – követeli.
– Azt akarom, hogy a világod velem kezdődjön és velem
érjen véget.
Képtelenül kék a szeme.
– Ez így is van – mondja, és még sosem hallottam ehhez
fogható szavakat, amelyeket ennyire átitatott a halk
szenvedély; megszűnt létezni körülöttem a világ, és elakadt a
lélegzetem. – Én csak a karrieremet szeretném felépíteni –
folytatja, és kezd belemelegedni –, és nem szeretném
kihasználni a nevedet. Csinálnom kell valamit, Christian.
Lenyelem a feltörő érzéseket, és odaadóan hallgatom a
szavait.
– Nem lehetek bezárva az Escalába vagy az új házba.
Beleőrülnék. Én mindig is dolgoztam, és szeretek is dolgozni.
Ez álmaim állása, mindig is erre vágytam. De ez nem jelenti
azt, hogy kevésbé szeretnélek. Te vagy számomra a minden. –
A hangja elcsuklik, és csupa könny a szeme.
Rabul ejtjük egymás tekintetét, közös hallgatásba
burkolózunk.
Számomra is te vagy minden, Ana.
De azt akarom, hogy minden szempontból az enyém légy.
Szükségem van erre.
Szükségem van rád… talán túlságosan is.
– Megfojtalak? – suttogom.
– Nem. De igen. De nem. – Kimerült a hangja; behunyja a
szemét, és a homlokát dörzsöli. – Nézd. A nevemről
beszéltünk. Szeretném megtartani itt, a munkahelyemen,
mert ez egyféle távolságot hagy kettőnk között… de csak a
munkámban. Ennyi az egész. Itt mindenki azt hiszi, csak
azért kaptam meg az állást, mert te vagy nekem, pedig hát… –
Elhallgat és hátradől, döbbenten bámul az arcomba.
A francba. Hogy tud ilyen jól olvasni bennem?
Tálalj ki, Grey.
– Szeretnéd tudni, miért kaptad meg ezt az állást,
Anastasia?
– Hogy mi? Mire célzol?
– A menedzsment óvatosságból adta neked Hyde asztalát.
Nem akarták megkockáztatni, hogy egy olyan kényes, eladás
alatti időszakban felvegyenek egy drágább, tapasztaltabb
vezetőt. Azt sem tudták, milyen lesz az új tulajdonos, és
emiatt – hozzáteszem, nagyon okosan – visszafogták a
kiadásokat. Ezért adták neked Hyde pozícióját. Megvárták,
hogy az új tulajdonos, aki én vagyok, mit mond.
Ez az igazság.
– Hogy mit mondasz? – Vérig sértve, elborzadva néz rám.
Bébi. Ne izgulj!
– Nyugalom! Megfeleltél az elvárásoknak. Nagyon jól
teljesítettél.
Nagyon jól csinálod, amit csinálsz, Anastasia Steele.
– Hogy az a… – szól, de nem találja a szavakat.
Ekkor minden világossá válik.
Ez az, amit akar.
Ez az álma, és én valóra válthatom.
Az esküvőnkön megfogadtam, hogy segítek valóra váltani
az álmait.
Eszem ágában sincs megfojtani; segíteni szeretnék, hogy
elérje a céljait. Azt akarom, hogy szárnyaljon… de persze ne
túl messze tőlem.
– Nem akarlak megfojtani, Ana. Nem akarlak
aranykalitkába zárni. Persze… Szóval a racionális énem nem
szeretne bezárni.
Kockázatos, de épp emelni akarom a tétet, és szavakba
öntöm az ötletet, ami ebben a pillanatban jutott eszembe.
– Tehát az egyik ok, amiért itt vagyok – leszámítva azt, hogy
észhez térítsem az eltévelyedett feleségemet –, az, hogy
megbeszéljük, mi legyen a céggel.
– És mik a terveid? – Minden szavát átjárja a szarkazmus,
és félrebillenti a fejét, ahogy én… utánoz engem, gúnyolódik
rajtam, nyilván.
Istenem, mennyire szeretem! Végre kiáll magáért.
– Megváltoztatom a cég nevét. Grey Könyvkiadó. Ez lesz az
új neve.
Ana pislog.
– És pár éven belül a tiéd lesz.
Tátva marad a szája.
– Ez az én nászajándékom.
Becsukja a száját, újra kinyitja, majd ismét becsukja, mint
akit óriási sokk ért.
– Vagy legyen inkább Steele Könyvkiadó?
– Christian. Már kaptam tőled egy órát. Én nem tudok
elvezetni egy vállalatot…
– Én már huszonegy éves korom óta vezetem a sajátomat.
– De te… te vagy. Mindened az irányítás, őstehetség vagy,
már azelőtt kiemelkedtél közgazdaságtanból, hogy
kimaradtál volna a Harvardról. Nem utolsósorban pedig tele
vagy ötletekkel. Én csak festéket és kábelkötegelőt árultam
részmunkaidőben, három éven át. Az ég szerelmére! Annyira
keveset tudok az üzletről, és az is a nullához közelít!
Ez azért nem teljesen igaz.
– Mindamellett te vagy a legolvasottabb ember, akit
ismerek. – Muszáj megértetnem vele. – Imádod a jó könyvet.
Még a nászutunkon sem tudtad letenni a munkád. Hány
kéziratot is olvastál el? Négyet?
– Ötöt – suttogja.
– És mindről írtál elemzést. Te nagyon okos nő vagy,
Anastasia. Biztos vagyok benne, hogy elbírsz ezzel.
– Megőrültél?
– De csak miattad. – Mindig.
Ana felhorkan, próbál nem nevetni.
– Nevetség tárgya leszel. Céget vásárolsz egy fruskának, aki
csak pár hónapja dolgozik nyolc órában.
Egy legyintéssel elintézem az ellenérvét.
– Szerinted érdekel engem, hogy mit gondolnak az
emberek? Egyébként sem leszel egyedül.
– Christian. Én… – Elhallgat, keresi a szavakat, én pedig
kiélvezem a pillanatot – ritkán adódik ilyesmi. Újra a
tenyerébe temeti az arcát. Amikor felnéz, kis híján elneveti
magát.
– Mi ennyire szórakoztató, Miss Steele?
– Hát te.
A derűje ragadós, magam is elmosolyodom. Mindig ezt
teszi velem. Lefegyverez.
Minden adódó alkalommal.
– Te kineveted a férjedet? Ez sosem vezet jóra. –
Belemélyeszti a fogait bájos alsó ajkába. – És még az ajkadat
is harapdálod – duruzsolom sötét pillantással; izgató látvány.
Ana hátradől.
– Még csak gondolni se merj rá! – szól fenyegető
hangsúllyal.
– Mégis mire, Anastasia?
Egy kis irodai kettyintésre? Villámcsapásként árad szét
testemben a vágy.
– Ismerem ezt a nézést. Én itt dolgozom.
Te nem érzed, Ana? Erős varázslat köt össze minket. Nyers
erő. Közelebb hajolok hozzá, hogy érezzem az illatát, hogy
megérinthessem a bőrét.
– Egy kicsi, hangszigetelt szobában vagyunk, amit kulcsra
lehet zárni – suttogom.
El akarom csábítani a feleségemet.
– Teljes morális csőd. – Minden szóval áthatolhatatlan
pajzsot von maga köré.
– A férjeddel nem az.
– A főnököm főnökének a főnökével az – csattan fel.
– A feleségem vagy.
– Christian! Ne! Komolyan beszélek. Önkívületig kefélhetsz
ma este, de nem most. És nem itt!
Az ördögbe! Mély lélegzetet veszek, lassan észhez térek, és
a szobában a hőmérséklet visszaesik normálisra. Felnevetek,
hogy szabaduljak a feszültségtől.
– Önkívületig? – Érdeklődve felvonom a szemöldököm. –
Nos, Miss Steele, talán még a szaván fogom.
– Ó, hagyd már ezt a Miss Steele-ezést! – hördül fel, és az
asztalra csap, hogy mindketten összerezzenünk. – Az isten
szerelmére, Christian! Ha ez annyira fontos neked,
megváltoztatom a nevemet!
Tessék?
Beleegyezett?
Nagy kő esik le a szívemről.
Széles vigyor terül szét az arcomon. Sikerült kialkudnom a
feleségemtől, amit akartam. Ilyen se volt még, azt hiszem.
Köszönöm, Ana.
– Jó. – Összecsapom a tenyeremet, és felállok. – Feladat
teljesítve. Most már nekem is dolgoznom kell. Ha megbocsát,
Mrs. Grey.
Döbbenten tátog.
– De hát…
– De mi?
Megrázza a fejét, és behunyja a szemét, mint akit sikerült
lefárasztanom.
– Csak menj.
– Épp készültem. Este találkozunk. Már alig várom az
önkívületet, Mrs. Grey. – Figyelmen kívül hagyom mogorva
arckifejezését. – Ó, igen! Lesz pár társadalmi esemény, amin
meg kell jelennem az üzlet miatt. Szeretném, ha elkísérnél
majd.
– Andrea majd felhívja Hannah-t, hogy felvegye az
időpontokat a naptáradba. Néhány emberrel találkoznod kell.
Jobb lesz, ha Hannah intézi az időbeosztásodat a jövőben.
– Rendben – dünnyögi megrökönyödve.
Áthajolok az asztal fölött, és belenézek abba a döbbent, kék
szempárba.
– Imádok magával üzletelni, Mrs. Grey. – Meg sem mozdul,
ahogy gyengéd csókot lehelek az ajkára. – Este, bébi! –
suttogom, majd megfordulok, és távozom.
Odakint kényelembe helyezem magam a SIP előtt várakozó
Audi puha bőrülésén, és visszavitetem magam Ryannel a
Grey House-ba.
Hála az égnek.
A megkönnyebbülés felér a szorongás mértékével, amivel
beléptem az épületbe. A jelek szerint mégiscsak képes
észszerűen viselkedni a feleségem. A telefonomért nyúlok,
hogy küldjek neki egy e-mailt, de már megelőzött.

Tárgy: NEM VAGYOK TULAJDON!
Mr. Grey!
Ha legközelebb jön, kérem, egyeztessen időpontot, hogy
legyen időm felkészülni a gyerekes, hatalmaskodó
megalomániájára.
A tiéd
Anastasia Grey ← figyeld a nevet!

szerkesztő, SIP
A hatalmaskodó megalomániámra, mi?

Az asszonykám tud bánni a szavakkal.

Tárgy: Önkívület
Mrs. Grey, én egyetlenem! (A hangsúly a birtokos eseten

van.)
Mit hozhatnék fel a védelmemre? A közelben voltam.
És nem, nem vagy tulajdon. Az én szeretett feleségem
vagy.
Ahogy mindig, beragyogod a napomat.
Christian Grey
erőszakos-megalomániás elnök-vezérigazgató,
Grey Enterprises Holding, Inc.
Higgadtabban térek vissza az irodába. Muszáj harapnom
valamit.
A DÉLUTÁN FOLYAMÁN újra meg újra ránézek az e-mailekre,

hátha Ana írt valami választ. De semmi, és feltételezem, hogy
ezzel lezártuk a témát, legalábbis, remélem.
Később a kocsiban ülök, Anát várom a SIP előtt. Ryan a
kormányon dobol a mutatóujjával, és lassan az őrületbe
kerget.
Az isten szerelmére!
Taylor ma este jön vissza, ezért igyekszem megőrizni a
hidegvéremet. Az ajtó felé pillantgatok, nézem, jön-e már
Ana. A karórám szerint halál pontosan öt harmincöt van. Öt
percet késik. Később Giával van találkozónk; remélem, Ana
nem felejtette el.
Hol a pokolban van?
Felbukkan Sawyer, és nyitva tartja az épület ajtaját
Anának. Ryan kiszáll, és az utasüléshez lép, hogy kinyissa
Anának az ajtót.
Minek töri magát?
Ana lehajtott fejjel odasiet hozzánk, Sawyerrel a
nyomában, aki beszáll a vezetőülésre, amíg Ana beül a
kocsiba. Ryannek az anyósülés marad.
– Szia – szól Ana, de kerüli a szemkontaktust.
– Szia.
– Felzaklattál mást is ma? – Jegesebb a hangja, mint egy
sarki éjszaka.
– Csak Flynnt.
Meglepetten rám pillant, majd elfordul.
– Legközelebb, amikor mész hozzá, küldök egy listát arról,
mit kell rendbe hoznia. – Úgy élesíti mellettem a karmait,
mint egy vadmacska.
Még mindig haragszik.
A torkomat köszörülöm.
– Rosszkedvűnek tűnik, Mrs. Grey.
Nem válaszol. Előrebámul, rám se hederít. Egy kicsit
közelebb húzódom hozzá, és a kezéért nyúlok.
– Hé! – suttogom. Ő azonban elrántja a kezét. – Haragszol
rám?
– Igen! – csattan fel, és összefonja a karját, majd elfordul, és
kibámul az ablakon.
A francba.
Seattle elmosódik az ablak túloldalán, én pedig a semmibe
bámulok, nyomorultnak és tehetetlennek érzem magam. Azt
hittem, lezártuk a témát.
Sawyer megáll az Escala előtt, Ana pedig fogja az
aktatáskáját, és kiszáll a kocsiból, mielőtt bármelyikünk észbe
kaphatna.
– Ana! – szólok utána.
– Megyek, uram! – kiált fel Ryan, és utánarohan.
Meg se várom, hogy Sawyer kinyissa nekem az ajtót,
utánuk eredek, még éppen időben ahhoz, hogy lássam, amint
Ana bemasírozik az épületbe, Ryannel a sarkában.
Mögöttük vagyok, amikor Ryan előresiet a lifthez, és
megnyomja Anának a hívógombot.
– Mi az? – csattan fel Ana.
Ryan elvörösödik, azt hiszem, megdöbbenhetett a
hangsúlyon.
– Elnézést, hölgyem – hebegi. Amikor odaérek, hátralép.
– Szóval nem csak rám haragszol? – jegyzem meg szárazon.
– Te most kinevetsz? – méltatlankodik, és szikrázik a
szeme.
– Dehogy. – Megadóan felemelem a kezemet. Esélyem sincs
a feleségem rosszkedvével szemben.
– Fodrászhoz kellene menned – közli helytelenítő
pillantással, amikor belép a liftbe.
– Csak nem? – Az életemet kockáztatom, amikor beletúrok
a hajamba, és követem Anát a liftbe.
– Igen. – Beüti a kódot az emeletünkhöz.
– Akkor most már szólsz hozzám?
– Talán.
– És pontosan miért is haragszol? Magyarázatot kérek. –
Hogy biztos lehessek benne.
Ana elborzadva néz rám.
– Hát tényleg nincs ötleted? De most komolyan! Egy olyan
éles eszű fickónak, mint te, csak van valami elképzelése! Nem
hiszem el, hogy ennyire korlátolt lennél.
Hűha.
Hátralépek.
– Valóban nagyon haragszol. Azt hittem, mindent
elrendeztünk már az irodádban
– Christian. Épp most engedtem egy értelmetlen, arrogáns
kérésednek. Ennyi az egész.
Erre nem tudok mit mondani.
Kinyílik a liftajtó, és Ana elviharzik.
– Helló, Taylor – hallom kintről a hangját.
Követem a folyosóra.
– Mrs. Grey – szól Taylor, majd kérdő tekintettel rám
pillant. Ana ledobja a folyosón az aktatáskáját.
– Örülök, hogy látom – súgom oda Taylornak.
– Uram – biccent, én pedig követem a feleségemet a
nappaliba.
– Helló, Mrs. Jones – szól Ana, és egyenesen a hűtőhöz lép.
Biccentek Gailnek, aki a tűzhely mellett áll, és vacsorát főz.
Ana kivesz egy üveg bort a hűtőből, és egy poharat a
szekrényből, én pedig leveszem a zakómat. Még nem tudom,
mit mondhatnék neki.
– Kérsz egy pohárral? – kérdi Ana mézesmázos hangon.
– Nem, köszönöm. – Szemmel tartom Anát, közben
leveszem a nyakkendőmet, és kigombolom az ingem. Ana tölt
magának egy nagy pohár fehérbort, Mrs. Jones pedig gyors,
kifürkészhetetlen pillantást vet rám, és sietősen távozik a
konyhából.
Ana tehát a teljes személyzetet elriasztotta.
Én vagyok az utolsó, aki még állja a sarat.
Tehetetlenül beletúrok a hajamba. Ana iszik egy kortyot,
behunyja a szemét, és látszólag élvezi a bor ízét.
Elég ebből.
– Hagyd abba – mondom, és odalépek hozzá. A füle mögé
simítom a haját, majd gyengéden meghúzom a fülcimpáját,
mert muszáj megérintenem. Mély lélegzetet vesz, majd leráz
magáról. – Halljam – suttogom.
– Mi értelme? Nem figyelsz rám.
– De igen. Te egyike vagy annak a néhány embernek, akire
figyelek.
Le sem veszi rólam a szemét, csak iszik még egy kis bort.
– A nevedről van szó? – kérdem.
– Igen és nem. Arról van szó, hogy miként reagálsz arra, ha
nem értek veled egyet. – Nagyon morcos a hangja.
– Ana, hisz tudod, hogy én… szóval vannak problémáim.
Nehezemre esik nem foglalkozni valamivel, ami téged is
érint.
– De én nem vagyok sem gyerek, sem egy vagyontárgy!
– Tudom. – Felsóhajtok.
– Akkor ne is bánj velem úgy – kérlel halk kitartással.
Nem bírom megállni, hogy megérintsem. Végighúzom az
ujjam az arcán, a hüvelykujjammal megdörzsölöm az alsó
ajkát.
– Ne haragudj. Annyira fontos vagy nekem. Mint valami
felbecsülhetetlen értékű műkincs, mint egy gyermek.
– Én egyik sem vagyok, Christian. A feleséged vagyok. Ha
bántott, hogy nem veszem fel a nevedet, meg kellett volna
mondanod.
– Hogy bántott? – Összevonom a szemöldökömet. Bántott?
Igen. Megbántott. Valóban… basszus.
Teljesen összezavarodtam. Flynn is pontosan ezt mondta.
Az órámra pillantok.
– Egy órán belül itt lesz az építész. Vacsoráznunk kellene.
Ana nem tűnik boldognak, az a V a szemöldöke közt
mélyebb, mint máskor.
– Ezt a beszélgetést még nem fejeztük be.
– Mit lehetne még beszélni ezen?
– El kell adnod a céget.
– Eladni? – hördülök fel.
– Igen.
Mi az ördögért tennék ilyet?
– Szerinted találok épkézláb vevőt mostanában?
– Mennyibe került neked?
– Egészen olcsó volt.
– És ha becsődöl?
– Túléljük. De nem hagyom, hogy ez történjen, Anastasia.
Amíg te ott vagy, semmiképp.
– És ha elmegyek?
– És mit csinálnál?
– Nem tudom. Valami mást.
– De hát már többször mondtad, hogy ez életed állása. És
ne is haragudj, de én megfogadtam Istennek, Walsh
lelkésznek és a legközelebbi barátainknak és
családtagjainknak, hogy vigyázok rád, és beteljesítem az
álmaidat.
– Az, hogy az esküvői fogadalmaddal jössz, egyáltalán nem
fair.
– Sosem ígértem, hogy tisztességes leszek, ha rólad van szó.
Egyébként is, te voltál az, aki nem is olyan rég letámadtál az
esküddel.
Ana felháborodottan néz rám.
– Anastasia. Ha még mindig dühös vagy, majd később, a
hálóban rendezzük. – Nyílik a szája, és már tudom, hogy mit
szeretnék beledugni.
Most rögtön.
Itt.
Aztán észbe kapok.
– Önkívületig – suttogom. – Már alig várom!
Ana újra kinyitja, majd becsukja a száját.
Ó, bébi. Mi mindent szeretnék művelni azzal a pici száddal!
Elég, Grey!
– Gail! – kiáltok, és néhány pillanattal később a
házvezetőnő belép a konyhába.
– Mr. Grey? – kérdi.
– Vacsorázni szeretnénk, ha lehet.
– Hát persze, uram.
Ana riasztóan hallgatag, tovább szürcsöli a borát.
– Azt hiszem, én is iszom egy pohárral – dünnyögöm, és
beletúrok a hajamba. Anának igaza van, már túl hosszú, de
kétlem, hogy örülne, ha az Escalába mennék lenyíratni.
Vacsora alatt Ana csupán félszavakkal kommunikál. Amíg
én falatozom, ő csak turkál az ételben, de a rosszkedve miatt
most nem merek rászólni, hogy egyen.
Bosszantó.
Az istenit. Nem bírom tartani a szám.
– Nem eszel többet?
– Nem.
Megfordul a fejemben, hogy talán direkt csinálja. Mielőtt
azonban rákérdezhetnék, feláll, és összeszedi az üres
tányérokat.
– Gia hamarosan megérkezik – közli.
– Elintézem ezeket, Mrs. Grey – szól készségesen Mrs.
Jones.
– Köszönöm.
– Nem ízlett? – kérdi Gail aggodalmasan.
– Nagyon finom, csak nem vagyok éhes.
Mrs. Jones sajnálkozva rámosolyog Anára, én meg a
legszívesebben a szememet forgatnám.
– Elintézek pár telefont – dünnyögöm, és otthagyom őket.
A káprázatos naplemente a távoli szoros felett nem sokat
javít a hangulatomon. Egy pillanatig azt kívánom, bárcsak a
Grace-en lennénk Anával, vagy a Fair Ladyn. Ott sosem
veszekedtünk. Nos, leszámítva a harapásnyom-fiaskót.
Flynn szavain jár az eszem. A házasság nehéz ügy.
De még mennyire!
Néha túlságosan is nehéz, pláne, ha az asszony nem ért
egyet az urával.
Ez legyen az új mantrám.
De miért esik olyan nehezemre?
„Nem szeretném, ha szabotálnád a saját boldogságodat,
Christian.”
Nem szabadulok Flynn hangjától.
Hát tényleg ezt csinálnám?
Morózusan fogom a telefont, és felhívom apámat, hogy
szóljak neki, hogy el van intézve a biztonságuk. Rövid
beszélgetés, és amikor végzek, összeszedem Gia Matteo
terveit, és visszamegyek a nappaliba.
Ana sehol, már Mrs. Jones is eltűnt, aki időközben rendet
rakott a konyhában és az ebédlőben. Kiterítem a terveket az
ebédlőasztalra, majd a távirányítóval keresni kezdek valami
zenét. Véletlenül bejön Fauré-tól a Requiem.
Ez majd megnyugtatja a lelkemet.
És talán Anáét is.
Elindítom a lejátszást, és várok. A templomi orgona hangja
visszhangzik a nappaliban, majd csatlakozik hozzá a kórus
angyali éneke, hangjuk panaszosan hullámzik a gyászénekre.
Lélegzetelállító.
Megnyugtató.
Felemelő.
Tökéletes.
Ana megjelenik a küszöbön, megáll, és félrebillenti a fejét,
úgy fülel. Megváltozott; ezüstszürkébe öltözött, fényes haja
köré glóriát von a folyosói lámpák fénye. Olyan, akár egy
angyal.
– Mrs. Grey.
– Mi ez? – kérdi.
– Fauré-tól a Requiem.
– Ó! Még nem hallottam.
– Nagyon megnyugtató. Csináltál valamit a hajaddal?
– Megfésülködtem – válaszolja, és hirtelen úgy érzem, túl
messze van. Felbátorít a feleségem és a zene szépsége, és
odalépek hozzá.
– Táncolunk? – suttogom.
– Hogy erre? Egy requiemre? – hüledezik.
– Igen. – Na és?
A karomba veszem, a hajába fúrom az orromat, beszívom
édes, felkavaró illatát. Átkarolja a nyakamat, a mellemre
hajtja a fejét, és együtt keringünk. Lassan. Ringatózva.
Ana. Ez hiányzott nekem. Hogy a karomban tartsalak.
– Gyűlölök veszekedni veled – suttogom.
– Nos, akkor ne legyél ekkora seggfej.
Felnevetek.
– Hogy seggfej?
– Az.
– Pedig szeretem a seggeket.
– Helyes! Illenek hozzád.
Ismét nevetek, és megcsókolom a fejét, majd eszembe jut,
mennyire megtetszett neki ez a szó, amikor meghallotta a
Harrodsban.
London! Azok voltak a szép idők.
– Egy requiem? – duruzsolja elképedve.
Vállat vonok.
– Gyönyörű zene, Ana. – És legalább a karomban tarthatlak.
Taylor köhög, mire kelletlenül elengedem Anát.
– Miss Matteo megérkezett – jelenti be.
– Vezesse be. – Megfogom Ana kezét, pont amikor Gia
belép.
– Christian. Ana. – Ránk mosolyog, és kezet rázunk vele.
– Gia – válaszolok udvariasan.
– Nagyon jól festenek így, a nászút után – dorombolja.
Közelebb húzom Anát.
– Csodálatos volt, köszönjük. – Gyengéd csókot adok a
feleségem halántékára, ő pedig a farzsebembe csúsztatja a
kezét, és legnagyobb örömömre bele is markol a seggembe.
Gia mosolya megremeg.
– Sikerült átnézniük a terveket? – kérdi édes hangon.
– Igen – válaszolja Ana, és rám sandít. Nem bírom
abbahagyni a vigyorgást. Ana épp körbepisili a területét, és
magáénak jelöl engem. Imádom.
– Kérem. Itt vannak a tervek. – Az ebédlőasztal felé intek.
Nem szívesen, de elhúzódom Anától, de a kezét nem engedem
el.
– Kér valamit inni? – kérdi Ana Giától. – Egy pohár bort
esetleg?
– Az remek lenne. Száraz fehéret, ha kérhetem – hangzik a
felelet.
Kikapcsolom a zenét, és Gia csatlakozik hozzám az asztal
mellett.
– Te is kérsz, Christian? – kérdi Ana.
– Igen, bébi. – Nézem, ahogy előveszi a borospoharakat.
Gia odalép mellém.
– Kitűnő munka, Gia – szólok, amikor egy kicsit túl közel
lép. – Ez különösen tetszik. – Rámutatok a hátsó liftre a
látványterven. – Azt hiszem, Ana nem teljesen ért egyet az
üvegfallal, de úgy általában meg vagyunk elégedve az
ötleteivel.
– Ennek örülök – búgja Gia, és megpaskolja a karomat.
Hozzám ne nyúlj még egyszer! Émelyítő, erős parfümöt
visel, szinte fojtogató a bűze.
Ellépek tőle, és odaszólok Anának.
– Szomjan halunk!
– Máris jövök – szól vissza.
Egy pillanattal később megjelenik a borospoharakkal, majd
belép közém és Gia közé – szándékosan, azt hiszem. Vajon
neki is feltűnt, hogy Gia kényszeresen taperol?
– Egészségünkre! – Megemelem a poharam Ana felé, majd
belekortyolok.
– Tehát, Ana. Mi a gond az üvegfallal? – kérdi Gia.
– Nos. Nagyon tetszik, ne értsen félre, de abban
reménykedtem, hogy meg tudjuk őrizni a ház eredeti
hangulatát. Végtére is úgy szerettem bele, ahogy van, és nem
akarom, hogy radikális változtatások történjenek.
– Értem. – Gia rám pillant, én viszont Anára nézek.
Ana folytatja.
– Legyen barátságos, és ne üssön el nagyon az eredetitől. –
Felnéz rám.
– Semmi komoly átalakítás? – kérdem.
– Nem.
– Úgy tetszik, ahogy van?
– Nagyrészt. Úgy gondolom, csak egy kis gondoskodásra
van szüksége.
Anának ragyog a szeme, ahogy, gondolom, nekem is.
Még mindig a házról beszélünk, vagy rólam?
– Rendben. – Gia ránk pillant, majd felvázol egy új tervet. –
Azt hiszem, értem, mire gondol, Ana. Mi lenne, ha hagynánk
az üvegfalat, de kinyitnánk a terasz felé a házat, fapadlóval,
hogy megmaradjon a mediterrán stílus? Már van egy kőből
készült tér, ha pár oszlopot helyeznénk el az üvegfal helyett,
megmaradna a kilátás. A tetőre kerülne üveg, esetleg cserép,
ahogy a ház többi részén is. Így védett, de mégis nyitott
étkezőt kapnánk.
Ana szemmel láthatóan le van nyűgözve.
Gia folytatja:
– Esetleg a padló helyett az üvegajtók közé egy választott
színű faberakás kerülne, ami szintén mediterrán hangulatú.
– Mint a dél-francia világoskék zsalugáterek – szól Ana, és
felnéz rám.
Nem rajongok az ötletért, de nem fogom Miss Matteo előtt
lehurrogni a feleségemet. Különben is, ha Ana ezt akarja,
megkapja. Majd megszokom. Rá se hederítek Giára, aki
mellettem illegeti magát.
– Ana, te mit szeretnél? – kérdem.
– Tetszik a padlós ötlet.
– Nekem is.
Ana Giához fordul.
– Szeretném megnézni az átalakított terveket egy nagyobb
terasszal és az oszlopokkal, amik illenek a házhoz.
– Természetesen – mondja Gia Anának. – Egyéb probléma?
– Christian szeretné átalakítani a nappalit – válaszolja Ana.
Újabb diszkrét köhögés zavar meg minket.
– Igen, Taylor? – A testőr a küszöbön ácsorog.
– Egy sürgős ügy miatt kell zavarnom, Mr. Grey.
Megszorítom Ana vállát, majd odaszólok Giának:
– Mrs. Grey a főnök ebben az ügyben. Szabad keze van.
Bármit szeretne, megkapja. Teljes mértékben bízom az
ösztöneiben. Nagyon éles eszű.
Ana megpaskolja a kezemet.
– És most elnézést. – Otthagyom őket, és követem Taylort az
irodájába. Prescott már ott van, a biztonsági kamerák
monitorai előtt ül. A válla fölött látom a lakás, valamint az
Escala és a garázs körüli kamerák képeit.
– Mr. Grey – üdvözöl Prescott.
– Jó estét. Mi újság?
Taylor elvesz egy széket a kis asztal mellől, és odateszi
Prescott mellé. Int, hogy üljek le. Úgy teszek, és várakozón
nézek rájuk.
– Prescott végignézte a lenti és a kinti kamerák összes
hétvégi felvételeit. Ezt találta. – Taylor int a nőnek, Prescott
pedig elindítja a lejátszást az egyik képernyőn.
Elindul egy zajos videófelvétel. Egy overallos férfit mutat,
aki az épület bejárata felé tart, és közben a kamerát
tanulmányozza. Prescott megállítja a képet, amikor a férfi
belenéz a kamerába.
Bassza meg!
– Ez Jack Hyde – dünnyögöm, a haja hátra van fogva. –
Mikor készült a felvétel?
– Szombaton, augusztus huszadikán, délelőtt háromnegyed
tízkor.
A haja itt világosabb; a Grey House szerverszobájában
valóban parókát viselhetett.
– Uram, összegyűjtöttem az összes róla készült felvételt
ebből az időszakból – szól Prescott.
– Érdekes. Mi mást talált még?
Lejátszik még néhány felvételt Hyde-ról; a bejáratnál, a
garázsajtónál, a vészkijáratnál. Seprű van nála, amit időnként
használ is, hogy utcaseprőnek tűnjön.
Ravasz egy rohadék.
Különös módon lenyűgöző nézni.
– Elküldték már Welchnek?
– Még nem – válaszolja Taylor. – Gondoltam, jobb, ha előbb
ön látja.
– Küldjék el neki. Hátha ki tudja nyomozni, hogy hová
ment innen.
– Úgy lesz. Lehet, hogy ez az a nyom, amelyre szükségük
van. Noha ma tudtam meg, hogy egyelőre nem találják. Még
mindig nem ment vissza a lakására, uram.
– Ó, hát ez új.
– Egy órája kértem Welchtől egy átfogó jelentést –
magyarázza Taylor.
– Holnap nyilván engem is be fog avatni. Ez szép munka
volt. Csak így tovább, Prescott. – Rámosolygok a nőre.
– Köszönöm, uram.
– Rendkívül óvatosnak kell lennünk most, hogy tudjuk,
hogy az épület körül ólálkodik.
– Egyetértek – bólint Taylor.
– Akkor én megyek is vissza. Köszönöm. Mindkettejüknek.
Amikor visszaérek a nappaliba, Ana és Gia épp végez.
– Minden elrendezve? – kérdem, és átkarolom Anát.
– Igen, Mr. Grey. – Gia felvillant egy ragyogó mosolyt, ami
erőltetettnek tűnik. – Pár napon belül elkészülök a módosított
tervekkel.
Nocsak! Már Mr. Grey vagyok.
Érdekes.
– Csodálatos! Boldog vagy? – kérdem Anát, és kíváncsi
vagyok, vajon mit mondhatott Giának. Ana bólint, a jelek
szerint rendkívül meg van elégedve magával.
– Jobb, ha most megyek – szól Gia, még mindig erőltetett
vidámsággal. Előbb Anának nyújt kezet, majd nekem.
– Hamarosan találkozunk! – szól utána Ana lehengerlő
mosollyal.
– Igen, Mrs. Grey. Mr. Grey.
Taylor megjelenik a szoba ajtajában.
– Taylor kikíséri – mondja Ana, majd kéz a kézben nézzük,
ahogy Gia kilép Taylorral a folyosóra.
Amikor hallótávon kívül kerülnek, a feleségemre pillantok.
– Egyértelműen hűvösebb volt.
– Valóban? Fel sem tűnt. – Ana vállat von, hiába próbál
közönyt színlelni, átlátok rajta. A feleségem képtelen hazudni.
– Mit akart Taylor? – kérdi váratlanul.
Elengedem a kezét, és elfordulok, hogy összegöngyöljem a
terveket.
– Hyde-ról volt szó.
– Igen? – Elsápad.
Basszus. Nem akarok rémálmokat okozni neki.
– Nincs miért aggódnod, Ana. – Otthagyom a terveket, és a
karomba veszem Anát. – Kiderült, hogy már hetek óta nem
járt a lakásában. – Belecsókolok a hajába, majd
visszafordulok Gia terveihez. – És miben maradtatok?
– Pontosan abban, amit korábban megbeszéltünk.
Szerintem kedvel téged – teszi hozzá Ana halkan.
Meghiszem azt!
– Mondtál neki valamit?
Ana lesüti a szemét. Görcsösen tördeli a kezét.
– Christian és Ana voltunk, amikor megérkezett, de mire
távozott, már Mr. és Mrs. Grey lettünk – jegyzem meg.
– Talán mondtam valamit – ismeri be.
Ó, bébi, csak nem harcolsz értem?
Találkoztam már ilyen Gia-féle nőkkel. Mindig üzleti
kontextusban.
– Csak az arcomra reagál.
Ana riadtnak tűnik.
– Mi az? Csak nem féltékeny vagy? – Megdöbbent, hogy
egyáltalán eszébe juthat ilyesmi. Ana elpirul, de nem válaszol,
csak a kezét bámulja megint, én pedig tudom a választ.
Eszembe jut, hogy amikor Elliot Gia természetére célozgatott,
rögtön Elenára emlékeztetett – egy olyan nőre, aki nem fogad
el nemleges választ. Egy olyan nőre, aki megszerzi magának,
amit akar. – Ana. Ő egy szexuális ragadozó. Egyáltalán nem az
én típusom. Hogy lehetsz féltékeny rá? Vagy bárkire?
Egyáltalán nem érdekel ez a nő. – Frusztráltan beletúrok a
hajamba. – Csak te vagy, Ana. Mindig is csak te leszel.
Megint otthagyom a rajzokat, és Anához lépek, felemelem
az állát.
– Hogy gondolhatsz mást? Adtam valaha okot rá, hogy azt
hidd, más is érdekel?
– Nem – suttogja. – Buta voltam. Csak ma… Hisz tudod…
Te… – Elhallgat.
– Mi van velem?
– Ó, Christian! Én próbálok beilleszkedni ebbe az új életbe,
amiről még álmodni sem mertem. Mindent tálcán kapok: a
munkát, egy csoda szép férjet, akiről sosem… Sohasem
gondoltam volna, hogy ennyire szerethetek valakit, ilyen
hirtelen és… megkérdőjelezhetetlenül.
Bénultan nézek rá, Ana nagy levegőt vesz.
– De olyan vagy, mint egy száguldó tehervonat, és én nem
szeretnék kisiklani, mert a lány, akibe beleszerettél, össze fog
törni. És akkor mi maradna belőlem? Egy üres,
magatehetetlen szociális analfabéta, aki adományokból képes
csak létezni.
Hűha! Ana!
– És most azt akarod, hogy a cég vezetője legyek, amit még
sosem csináltam. Az utóbbi napokban próbálok
egyensúlyozni, de csak szenvedek. Azt akarod, hogy itthon
maradjak. Azt akarod, hogy vezessem a céget. Ez nekem
teljesen érthetetlen. – A könnyeit nyeli. – Hagynod kell, hogy
magam hozzam meg a döntéseimet, hogy én vállaljam a
kockázatot, és hibázzak, ha úgy alakul, mert tanulnom kell
belőle. Mielőtt rohanni kezdenék, muszáj megtanulnom
sétálni, Christian, hát nem érted? Függetlenségre van
szükségem. A nevem számomra pont ezt jelenti.
Hát mégis róla van szó!
A fenébe.
– Úgy érzed, kisiklasz? – suttogom.
Ana bólint.
Behunyom a szemem.
– Én csak mindent meg akarok neked adni, amit szeretnél,
Ana. És szeretnélek megvédeni. Mindentől. És azt is
szeretném, ha mindenki tudná, hogy az enyém vagy. Amikor
megkaptam a mai leveledet, megrémültem. Miért nem
említetted ezt a névdolgot?
Elvörösödik.
– Csak a nászút alatt gondolkodtam rajta, és valóban, nem
akartam szétrombolni az idillt, aztán meg is feledkeztem róla.
Utána meg jött Jack… Egyszerűen elfelejtettem. Sajnálom. El
kellett volna mondanom, meg kellett volna beszélnünk, de
sosem találtam a megfelelő pillanatot.
Az arcát fürkészem, és a szavain morfondírozom. Igen.
Emiatt valóban összekaptunk volna a nászúton.
– Miért rémültél meg? – kérdi.
Mert méltó akarok lenni hozzád, és az e-mailed engem
siklasztott ki.
Elég ebből, Grey.
– Nem szeretnélek elveszíteni.
– Az ég szerelmére! Nem megyek sehová. Mikor leszel
képes beleverni ezt abba a kőkemény fejedbe? Szeretlek! –
Hevesen gesztikulál, ahogy keresi a szavakat, akárcsak én. –
„Drágább vagy előttem, mint szemem világa, / Tér és
szabadság s minden…”
Shakespeare?
– „…mint valaha / Gyermek szeretett…”?
Azért remélem, nem.
– Nem. – Felnevet. – Ez az idézet jutott eszembe.
– A bolond Lear király?
– Drága, drága bolond Lear király. – Ana megcirógatja az
arcomat. A kezéhez bújok, behunyt szemmel élvezem az
érintését. – Te megváltoztatnád a nevedet Christian Steele-re,
csak hogy mindenki tudhassa, az enyém vagy?
Felpattan a szemhéjam, és Anára bámulok.
– A tiéd vagyok?
– Az enyém – válaszolja.
– A tiéd – ismétlem. – Igen, megtenném. Ha ez ennyire
fontos lenne neked. – Emlékszem, amikor korábban már
behódoltam neki, még a házasságunk előtt, amikor azt hittem,
el akar hagyni.
– Hát ennyire fontos ez neked? – kérdi Ana.
– Igen.
– Rendben – nyugtázza.
– Azt hittem, már megegyeztünk ebben.
– Igen, de most, hogy beszéltünk róla még, boldogabb
vagyok.
– Ó!
Flynn-nek volt igaza. Ez Anáról szól, az ő érzéseiről.
De azért örülök, hogy meggondolta magát. Nagy kő zuhant
le a szívemről – a civakodásnak vége. Rámosolygok, ő
viszonozza, mire megragadom a derekánál, és a magasba
emelem.
Köszönöm, Anastasia.
Felkacag, és leteszem.
– Mrs. Grey! Tudja, mennyire fontos ez nekem?
– Igen.
Megcsókolom, beletúrok selymesen puha hajába, és az
ajkába súgom:
– Ez a vasárnap hét árnyalata. – Összedörzsölöm az
orrunkat.
– Valóban? – Elhúzódik, és gyanakvón néz rám, de már
mosolyra húzódik a szája.
– Az ígéretek elhangzottak. Az ajánlatot előterjesztettem, a
megállapodás megköttetett – suttogom.
És akarlak.
Egy ilyen kaliberű veszekedés után muszáj meggyőződnöm
róla, hogy jól vagyunk.
– Hm… – Ana úgy néz rám, mintha elment volna a józan
eszem.
Az ördögbe, remélem, nem akar kihátrálni.
– Csak nem csalni próbálsz? – Eszembe jut valami, és már
össze is állt a terv. – Van egy ötletem. Egy nagyon fontos
probléma, ami nem tűr halasztást.
Anának arcára fagy a mosoly; határozottan őrültnek tart.
– Igen, Mrs. Grey, halálosan komoly. – Gyanítom, hogy
huncut fény csillan a szememben.
Megint sandán néz rám.
– Mi az? – kérdi óvatosan.
– Le kell vágnod a hajamat. Túl hosszú, és a feleségemnek
nem tetszik.
– Nem vágom le a hajadat! – kiált fel derűs elképedéssel.
– Dehogynem! – Megrázom a fejem, mire a szemembe
hullik a hajam.
Hogyhogy eddig nem vettem észre?
– Na jó! Ha Mrs. Jonesnak van egy bilije… – kuncog Ana.
Felnevetek.
– Jár a pont! Elmegyek Francóhoz!
Ana fintorog, majd pillanatnyi habozás után kézen fog, és
meglepő erővel magával húz.
– Gyere! – Kivonszol a fürdőszobába, majd elenged.
Úgy tűnik, tényleg levágja a hajamat.
Csak állok és nézem, ahogy a mosdó elé állítja a
fürdőszobai széket. Tűsarkú cipője kihangsúlyozza hosszú
lábát, a szűk szoknya pedig rásimul domború fenekére. Erről
a látványról vétek lenne lemaradni.
– Ülj le.
– Meg fogod mosni a hajamat?
Bólint.
Hűha! Nem emlékszem, hogy valaha is más mosta volna
meg a hajamat. Soha.
– Oké. – Egy pillanatra sem veszem le róla a szemem, úgy
gombolom ki az ingemet, és amikor végeztem, odatartom elé
a jobb csuklómat. Mandzsettagomb fogja össze a kézelőt.
Kapcsold ki nekem, bébi.
Ana csillogó szemmel kioldja a jobb, majd a bal
mandzsettagombokat, ujjbegyei nyomán libabőrös leszek,
amint hozzáér az ütőeremhez. A blúza nyitva, túlságosan is
mélyen, és látom, hogy puha mellét finom csipke borítja.
Felkavaró látvány. Közelebb lép, és finom illata az orromat
csiklandozza, miközben Ana leveszi rólam az inget, és hagyja,
hogy a földre hulljon.
– Készen állsz? – suttogja, a szavaiban kimondatlan ígéret
rejlik. Izgató. Fájdalmasan izgató.
– Bármire, amit csak akarsz, Ana.
Az ajkamra siklik a pillantása, és odahajol egy csókért.
– Nem – sóhajtok fel, és súlyos önfeláldozás árán
megragadom a vállát. – Ha ezt csinálod, sosem vágjuk le a
hajamat.
A szája tökéletes O-t formáz.
– Akarom ezt – suttogom, és magam is meglepődöm.
– Miért?
Mert még soha, senki nem mosta meg a hajamat… soha.
– Érezni akarom a törődést.
Elakad a lélegzete a halk vallomás hallatán, és mielőtt akár
csak pisloghatnék egyet, átölel. Lágy, gyengéd csókokkal
borítja a mellkasomat, ahol alig két hónappal ezelőtt még el
sem bírtam viselni, ha megérintenek.
– Ana. Én Anám! – Behunyom a szememet, és a karomba
veszem, a szívem csordultig telik.
Azt hiszem, elnyertem a megbocsátást, amiért
kisiklasztottam.
Azt hiszem, most már rendben vagyunk.
Egy örökkévalóságig állunk a fürdőszoba kellős közepén
egymást ölelve, és Ana melegségében és szeretetében
sütkérezek.
Végül elhúzódik, szemében kedves fény csillan.
– Szóval akkor tényleg csináljam?
Bólintok, a mosolya az enyémet tükrözi. Kibontakozik az
ölelésből, és újra a székre mutat.
– Akkor ülj le. – Engedelmeskedem, közben lerúgja a
cipőjét, és kihozza a samponomat a zuhanykabinból. – Ez
megfelel, uram? – Úgy mutatja fel, mintha egy ízléstelen
árubemutatón lennénk. – Egyenesen Dél-Franciaországból.
Szeretem az illatát. – Lecsavarja a kupakot. – Olyan, mint te.
– Természetesen.
A mosdóra teszi a sampont, majd fog egy kis törülközőt.
– Hajolj előre – utasít, és a vállamra teríti a törülközőt,
majd megnyitja a csapot a hátam mögött.
– Most pedig vissza.
Milyen dirigálós lett.
Ez tetszik.
Megpróbálok hátradőlni, de nem megy, mert túl magas
vagyok. Előrébb húzom a széket, majd nekidöntöm a
mosdónak.
Siker! Hátrahajtom a fejem a mosdó fölé, és Anát nézem.
Lassan megtölt egy poharat meleg vízzel, majd fölém hajol,
és a fejemre önti.
– Nagyon kellemes az illata, Mrs. Grey. – Behunyom a
szememet, élvezem az érintését a fejemen, ahogy benedvesíti
a hajamat.
Hirtelen a homlokomra önti a vizet, bele a szemembe.
– Sajnálom! – sikolt fel.
Felnevetek, és megtörlöm magam a törülköző csücskével.
– Hékás! Tudom, hogy egy seggfej vagyok, de azért ne
fullassz vízbe!
Ana felkacag, és gyengéd csókkal ajándékozza meg a
halántékomat.
– Akkor ne kísérts! – suttogja. Kinyújtom a kezem, elkapom
a nyakát, és odahúzom a fejét egy csókért. Édes a lehelete; az
íze tipikus Ana és sauvignon blanc. Mámorító kombináció.
– Hm – duruzsolom, ahogy kiélvezem az ízét. Végül
elengedem, hátrahajtom a fejemet, várom a folytatást. Ana
lemosolyog rám, és hallom, ahogy kinyom egy kicsit a
samponomból a tenyerére. Gyengéden belemasszírozza a
hajamba – a halántékomtól indul a tarkóm felé –, én pedig
behunyt szemmel élvezem az érintését.
Édes Jézus!
Ki gondolta volna, hogy a mennyország a feleségem ujjaiban
lakozik?
Amikor Franco vágta a hajamat, ő épp csak benedvesítette.
Soha nem mosattam meg a hajam.
De miért nem, Grey? Pedig olyan jó érzés.
Persze lehet, hogy csak Ana miatt – minden porcikámban
érzem a jelenlétét. Hozzám ér a lába, a karja az arcomat
súrolja, az érintése, az illata…
– Ez nagyon jó érzés – mormolom.
– Igen, az. – Ajka a homlokomhoz ér.
– Imádom, amikor az ujjaiddal babrálsz a hajamban.
– Fejet fel! – szól rám, és felemelem a fejemet, hogy a
tarkómon is besamponozhassa a hajamat.
Mennyei!
– Most vissza.
Azt teszem, amit mond, és megint vizet önt a fejemre, hogy
kiöblítse a sampont.
– Még egyszer? – kérdi.
– Igen. – Amikor kinyitom a szememet, lemosolyog rám.
– Máris, Mr. Grey! – Elereszt, és megtölti vízzel a
mosdókagylót. – Az öblítéshez – magyarázza.
Behunyom a szemem, és átadom magam az érzésnek. Még
egyszer megmossa a hajamat, újra leönt vízzel, majd ismét a
sampon következik.
Elértem a nirvánát.
Ez maga a paradicsom.
Megcirógatja az arcomat, és kinyitom nehéz pilláimat, hogy
Anára nézzek. Megcsókol, nedves, édes, szűzies csókkal.
Felsóhajtok, a legmélyebb elégedettséggel.
Ana fölém hajol, keble az arcomhoz ér.
Basszus.
Hahó!
A hátam mögött bugyog a víz a lefolyóban, de behunyt
szemmel megragadom Ana csípőjét, és pompázatos fenekére
csúsznak az ujjaim.
– Semmi cirógatás! Dolgozom – figyelmeztet.
– Ne felejtsd el, hogy süket vagyok. – Lassan felhúzom a
szoknyáját, ő azonban rácsap a kezemre. Elvigyorodom, mert
úgy érzem, mintha rajtakaptak volna, amint fél kézzel a
sütisdobozban matatok. Felhagyok a rosszalkodással, de azért
formás fenekén hagyom a kezemet, amíg leöblíti a hajamat.
Gondolatban már a Holdfény szonátát játszom a seggén,
ujjaimmal követem az akkordokat. Ana kellemesen nekifeszül
a kezemnek, mire elismerően felmordulok.
– Kész – jelenti be.
– Jó. – Belekapaszkodom a csípőjébe, és felülök, csöpög
rólam a víz. Az ölembe ültetem Anát. Egyik kezemet a
tarkójára teszem, a másikkal megfogom az állát. Felszisszen,
én pedig kihasználom az alkalmat, és megcsókolom.
A nyelvem többet akar.
Heves. Éhes. Mohó.
Nem érdekel, hogy szanaszét fröcskölöm a vizet a
fürdőszobában, sem az, hogy eláztatom a feleségemet. Ana
belemarkol nedves hajamba, és szenvedélyesen viszonozza a
csókot.
Szétárad a testemben a vágy.
Enyhülést keres.
Legszívesebben letépném róla a blúzt, de csak a felső
gombot ragadom meg.
– Elég ebből a színészkedésből. Azonnal a magamévá
teszlek, akár itt, akár az ágyban. Te döntesz.
Ana döbbenten néz rám.
– Szóval, hogy legyen, Anastasia?
– Vizes vagy – suttogja.
Megragadom a csípőjét, előrehajtom a fejemet, és
beletörlöm a blúzába. Ismét felsikolt, és ficánkolni kezd, de
erősen tartom.
– Nem, nem, bébi! Nem menekülsz!
Amikor felpillantok, nedves blúza a bőrére tapad, látszik
alatta a csipke melltartó, a mellbimbója kemény. Gyönyörű,
ugyanakkor bosszús, derűs, és izgatott, egyszerre.
– Tetszik ez a látvány – suttogom, és az orromat
végighúzom nedves, csábító mellbimbóján.
Ana felnyög, és fészkelődni kezd rajtam.
– Válaszolj, Ana! Itt vagy a hálóban?
– Itt – lihegi.
– Jó döntés, Mrs. Grey – duruzsolom a szája szegletébe, és
lesiklik a kezem a lábára. Végigsimítom a harisnyáját a
combja felé, és feltűröm a szoknyáját, egyre feljebb és feljebb,
miközben gyengéd csókokat lehelek az állára. – Mit is tegyek
veled? – morfondírozom hangosan.
Ó! Meztelen bőrt tapintok a combján.
Combfixet visel!
Micsoda öröm.
– Ez tetszik. – Beledugom az ujjam a combfixbe, és
megérintem selymes bőrét a belső combján. Ana élvezettel
vonaglik rajtam.
Felnyögök.
– Ha önkívületig keféllek, azt akarom, hogy ne mozdulj.
– Lássuk! – követeli, és a farkam megremeg a szemében
felvillanó kihívásra.
– Mrs. Grey. Csak kérnie kell. – Felsiklik a kezem a
bugyijára, és örömmel állapítom meg, hogy a harisnyatartó
fölé húzta. – Szabadítsunk ki ebből. – Finoman lehúzom, mire
Ana hozzádörgöli magát az erekciómhoz.
Basszus! Élesen felszisszenek.
– Ne mozdulj! – mordulok rá.
– Csak segítek. – Durcásan biggyeszti az ajkát, én pedig a
fogaim közé szívom az alsó ajkát.
– Ne mozdulj! – figyelmeztetem, és eleresztem az ajkát,
majd lehúzom a bugyiját, és a markomba gyűröm; még
terveim vannak vele. Felhúzom Ana szoknyáját a derekára, és
egy pillanatig megcsodálom, milyen formás a lába a csipkés
combfixben. Kiemelem az ölemből.
– Tedd szét a lábad.
Rajtam tartja vágytól csillogó szemét, és engedelmeskedik,
de kihívóan felszegi az állát.
Ó, Ana!
– Mrs. Grey! Jól látom, hogy kekeckedik velem?
Ezzel még elszórakozhatunk.
A gatyám mintha összezsugorodott volna rajtam.
– Pontosan. Mit szándékszik tenni ellene?
Istenem, de imádom a kihívást.
– Összekötöm a kezét a háta mögött.
Hátrateszi a kezét, én pedig összekötöm a bugyijával, és jó
szorosra húzom. Moccanni sem bír.
– A bugyimmal? Mr. Grey, maga végtelenül szemérmetlen –
dorgál zihálva.
– Csak ha önről van szó, Mrs. Grey. De ez nem újdonság.
Imádom a kihívást csillogó, kék szemében. Mindig feltüzel.
Hátrébb tolom az ölemben, hogy nagyobb mozgásterem
legyen. Ana az ajkába harap, egy pillanatra sem veszi le
rólam a szemét, miközben gyengéden végigsimítom a térdét,
és szélesebbre tárom a lábát. Ezután én is szétteszem a
lábaimat, hogy jobban elférjen a farkam, és Ana is
feltárulkozzon előttem.
Ráadásul így sokkal élvezetesebb lesz számára.
A nyirkos blúz gombjaiért nyúlok.
– Nem hinném, hogy erre szükségünk lesz. – Lassan,
egyenként kigombolom, feltárva melleit, melyek még mindig
nedvesek a korábbi pancsolástól. Hevesen emelkednek, ahogy
Ana levegőért kapkod. Nyitva hagyom a blúzát.
A vágy tüze ég a szemében, és engem néz.
Megcirógatom az arcát, a hüvelykujjamat végighúzom az
alsó ajkán, majd hirtelen bedugom a szájába.
– Szívd. – Az ujjam köré zárja az ajkát, és engedelmesen
szopogatni kezd.
Keményen.
Az én nőm sosem hátrál meg.
Ezt már tudom.
Gyengéden végighúzza a fogait az ujjamon, majd
beleharap az ujjbegyembe.
Felnyögök, majd kihúzom az ujjamat a szájából, végig az
állán, a torkán és a szegycsontján. Beleakasztom a melltartó
kosarába, és lehúzom, kiszabadítva a mellét, majd beigazítom
alá a melltartót, hogy felnyomja dús keblét. Egymás szemébe
nézünk, Ana kinyitja, majd becsukja a száját, a szeme csupa
sóvárgás. Imádom nézni a reakcióját, bármit teszek vele.
Beleharap az alsó ajkába, amíg kiszabadítom a másik mellét
is, és kedvemre elrendezem. Olyan csábító látvány, hogy
mindkét mellét a kezembe veszem, és lassan cirógatni
kezdem a hüvelykujjammal, szoros körben, addig kínozva
őket, mígnem keményen állnak az ujjaim alatt. Ana liheg, és a
hátát begörbítve előretolja a melleit, bele a tenyerembe. Nem
hagyom abba, tovább incselkedem vele, végül hátraveti a
fejét, és hosszan, mélyen felnyög a gyönyörtől.
– Sss –csitítom anélkül, hogy kizökkennék a lassú, édes
ritmusból, amit a hüvelykujjam diktál. Ana körözni kezd a
csípőjével. – Ne mozdulj, bébi! – A tarkójához nyúlok,
összefogom a haját az egyik kezembe, és megfogom a nyakát.
Nem akarom, hogy ficánkoljon.
Lehajolok, és az ajkammal morzsolom a jobb mellbimbóját,
majd szopogatni kezdem, közben az ujjaimmal játszadozom a
másikkal, gyengéden meghúzom és csavargatom.
– Christian! – nyög fel, és előretolja a csípőjét az ölemben.
Azt már nem, bébi!
Nem eresztem. Kóstolgatom és nyalogatom, morzsolom és
húzgálom.
– Christian! Kérlek! – esdekel.
– Azt akarom, hogy így élvezz el – suttogom a foglyul ejtett
bimbónak, majd folytatom, amit elkezdtem, ám ezúttal
gyengéden és óvatosan a fogaim közé csípem.
– Ááá! – kiált fel Ana, és vonaglani próbál az ölemben, ám
lefogom, és nem hagyom abba.
– Kérlek! – Zihál és könyörög, elnyílik az ajka, hátraveti a
fejét, és nincs más választása, mint átélni a gyönyört.
Tudom, hogy már közel jár.
– Olyan szépséges melled van, Ana! Egy napon megbaszlak
ott is!
Begörbíti a hátát, és behódol nekem, egyre szaporábban
kapkod levegő után. Combja az enyémnek feszül.
Közel van.
Nagyon közel.
– Engedd – suttogom, és megadja magát, behunyja a
szemét, felkiált, és egész teste beleremeg az orgazmusba.
Magamhoz szorítom, ahogy meglovagolja a gyönyör
hullámait.
Kinyitja a szemét, kába és gyönyörű.
– Istenem! Mennyire imádom nézni, ahogy elmész, Ana!
– Hát ez… – Elhallgat, mint akinek túl sok az élmény.
– Tudom. – Megcsókolom, magam felé fordítom a fejét,
hogy birtokba vehessem a száját, és a nyelvemmel mondom
el neki, milyen sokat jelent nekem.
Pislog, amikor elhúzódom.
– És most könyörtelenül a magamévá teszlek. –
Megragadom a derekát, és hátrébb tolom az ölemben. Egyik
kezemet a combján tartom, a másikkal lerántom a cipzárt, és
kiszabadítom türelmetlen farkamat. Ana szeme sötéten
csillog, és kitágul a pupillája.
– Tetszik? – suttogom.
– Aham – dorombolja édes hangon.
Megmarkolom a merevedésemet, majd fel-alá jár rajta a
kezem Ana figyelő tekintete előtt.
– Megharapta a száját, Mrs. Grey.
– Mert ki vagyok éhezve.
– Csak nem?
Anastasia Grey, máris ezerszer jobb lett a napom.
Megint azt a hangot hallatja, a torkából feltörő szexi, mély
hangot, és megnyalja az ajkát, miközben tovább kényeztetem
magam.
– Értem. Meg kellett volna enned a vacsorádat. –
A legszívesebben elfenekelném, de nem biztos, hogy örömmel
venné. – De talán meg tudjuk ezt oldani. – Átkarolom a
derekát, hogy megtartsa az egyensúlyát. – Állj fel! – utasítom.
Engedelmeskedik, szégyentelenül gyorsan. Több mint
készséges.
– Térdelj le – mormolom, és le sem veszem róla a szemem.
Felpillant rám, a szeme csillog az érzéki gyönyörtől, és követi
az utasítást, meglepően kecsesen, ahhoz képest, hogy össze
van kötözve a keze. Előrecsúszom a széken, a kezemben az
erekciómmal. – Csókolj meg – szólok, és felkínálom neki a
farkamat. Felpillant az arcomra, én végighúzom a nyelvemet
a fogaimon.
Rajta, bébi.
Előrehajol, és lágy csókot lehel a hegyére. Közben mélyen a
szemembe néz.
Olyan kurva szexi. Most azonnal rá tudnék élvezni.
Az arcára teszem a kezem, miközben körbenyalja a farkam
végét. Felsóhajtok, és hirtelen rám veti magát, a szájába veszi
a farkamat, és hevesen szopogatja.
– Á! – Ana szája maga a mennyország.
Előretolom a csípőmet, mélyebbre hatolok a torkában, ő
pedig magába fogad, teljes hosszomat.
A picsába!
Mozgatni kezdi a fejét, fel és le, és falni kezd.
Áá! Milyen jól csinálja.
De nem akarok a szájába élvezni. Két kézzel fogom a fejét,
hogy lelassítsam, és én diktáljam az iramot.
Csak lazán, bébi.
Hevesen zihálva irányítom a száját. Le. És fel. A farkamon.
A nyelve csodákra képes.
– Ana, jesszusom! – suttogom, és behunyom a szemem,
majd átadom magam a ritmusnak.
Visszahúzza az ajkát, és végigkarcol a fogaival.
A fenébe! Leállítom, és visszahúzom az ölembe.
– Elég! – mordulok fel. Letépem a bugyit a csuklójáról, mire
felettébb elégedettnek tűnik. Lehet is. Egy istennő, a
pillantása érzéki a hosszú pillák alatt. Megnyalja az ajkát,
majd a farkam köré fonja az ujjait, rám mászik, és
gyötrelmesen lassan ráül a farkamra.
Ó, ez az érzés!
Felnyögök, hála neki, és lerángatom a blúzát, mely a földre
hullik. Lefogom a csípőjét, hogy megállítsam.
– Ne mozdulj! – kérem. – Hagyd, hogy kiélvezzem.
Mozdulatlanná dermed, sötét szemében szerelem és
érzékiség ragyog; elnyílik az ajka, nedvesen csillog, ahol
beleharapott.
Ő az életem.
Megfeszítem a fenekemet, mélyebbre hatolok benne, ő
pedig felnyög, és behunyja a szemét.
– Ez a kedvenc helyem – duruzsolom. – Itt, benned.
A feleségemben.
Ana beletúr nedves hajamba, ajka az ajkamra tapad,
nyelve összefonódik a nyelvemmel, és mozogni kezd, fel és
alá.
Sebesen lovagol rajtam, szenvedélyes ritmusban.
Felnyögök, az ujjaim köré csavarom a fürtjeit, a nyelvem
mohón fonódik a nyelve köré, és járni kezdik a jól ismert
táncot a szánkban.
Ana kielégíthetetlen.
Akárcsak én.
Túl gyors vagy, bébi.
A fenekére csúszik a kezem, és újra én irányítok, sebes, de
ütemes tempót diktálok.
– Áá! – kiált fel.
– Igen. Igen, Ana! – sziszegem, és próbálom elnyújtani ezt a
különleges gyönyört. – Bébi! – duruzsolom, ahogy fokozódik a
szenvedélyem, és újra birtokba veszem a száját.
Ana, Ana. Vajon mindig így lesz ez köztünk?
Ilyen. Érzéki.
Ilyen elemi.
Ilyen extrém.
– Christian! Szeretlek! Mindig szeretni foglak!
A szavai végeznek velem, nem bírok tovább ellenállni azok
után, hogy annyi feszültség volt ma köztünk. Magamhoz
szorítom a testét, és elengedem magam, felkiáltok a gyors és
heves orgazmustól, mely őt is átlendíti a gyönyörbe. Felsikolt,
és megadja magát nekem, megremeg rajtam, végül
mindketten elcsitulunk.
Együtt jövünk fel a felszínre.
Ana sírdogál.
– Hékás. – Felemelem az állát. – Miért sírsz? Fájdalmat
okoztam?
– Nem – válaszolja kifulladva. Kisimítom a haját az arcából,
és letörlöm a könnyeket a hüvelykujjammal, majd
megcsókolom. Elfordulok, kihúzom magam belőle, ő pedig
összerezzen az érzéstől.
– Mi a baj, Ana? Mondd el.
Könnyes szemmel néz rám.
– Én csak… én csak néha nem bírom. Túlzottan szeretlek –
suttogja.
Elolvad a szívem, és újra épnek érzem.
– Én is így vagyok vele. – Ajkához érintem az ajkam, a
legpuhább csókot lehelem rá.
– Valóban?
Ana.
– Hisz tudod jól.
– Néha igen. De nem mindig.
– Ahogy én sem, Mrs. Grey.
Szép kis páros vagyunk, Anastasia.
A mosolya ragyogó ösvényt jelöl ki sötét lelkemnek, és
gyengéd, édes csókokkal borítja a mellemet, majd hozzám
bújik, arcát a szívemre hajtja. Megsimogatom a haját, és
végighúzom az ujjaimat a hátán. Még mindig rajta van a
melltartó. Kényelmetlen lehet; kikapcsolom, lehúzom a
pántokat róla, és a melltartó a padlóra hullik, a blúz mellé.
– Hm. Csak a bőr… – A karomba veszem, és végighúzom az
ajkamat a vállán a füléig. – Mennyei az illata, Mrs. Grey.
– Ahogy önnek is, Mr. Grey. – Újra megcsókolja a mellemet,
és ellazul, majd elégedetten felsóhajt.
Nem tudom, meddig ülünk így egymás karjaiban, de
balzsam a lelkemnek. Eggyé olvadtunk. Egyszerűen
elpárolgott a feszültség. Belecsókolok a hajába, beszívom a
feleségem illatát, és egyszeriben helyreáll a világ rendje.
– KÉSŐ VAN. – Megcirógatom a hátát, de még nem akarok

megmozdulni.
– A hajadat pedig le kell vágni.
Felnevetek.
– Milyen igaz, Mrs. Grey. Van még ereje befejezni, amit
elkezdett?
– Mr. Grey, magáért bármit. – Újabb csókot lehel a
mellemre, és feláll.
– Ne menj! – Elkapom a csípőjét, és megfordítom. Gyorsan
lehúzom a cipzárt, a szoknya a padlóra hullik, és a kezemet
nyújtom Anának, hogy kisegítsem belőle. Egy pillanatig
elgyönyörködöm a feleségemben, akin nincs más, csak a
combfix és a harisnyatartó. – Nem utolsó látvány, Mrs. Grey! –
Hátradőlök, összefonom a karom, és csak ámulok.
Ana széttárja a karját, és piruettezik.
– Mekkora mázlista vagyok! – suttogom áhítattal.
– Igen, az vagy!
– Vedd fel az ingemet, és vágd le a hajam. Ha nem kapsz
magadra valamit, sosem kerülünk ágyba.
Pajkos mosolya igazán szívdöglesztő. Vajon mit forgat a
fejében? Felhúzom a cipzárt a nadrágomon, Ana pedig odalejt
a padlón heverő ingemhez, érzékien ringatva csípőjét.
Lehajol, olyan pózban, ami a Penthouse címlapjára
kívánkozik, felvillantva minden báját, majd fogja az ingemet,
megszagolja, huncut pillantást vet rám, és belebújik.
Hűtsd le magad.
– Ez aztán a mutatvány, Mrs. Grey.
– Van ollónk egyáltalán? – kérdi az egy szál ingemben,
komisz vigyorral.
– A dolgozószobában. – Kásás a hangom.
– Megkeresem. – Kilejt a fürdőszobából, és otthagy engem a
félmerevedésemmel.
Mrs. Mrs. Mrs. Grey!
Amíg Ana az ollót keresi, összeszedem a ruháit,
összehajtogatom őket, és az öltözőasztalra teszem. Vetek egy
pillantást a tükörbe, és alig ismerek rá a férfira, aki
visszabámul rám.
Rendkívül kielégítőnek bizonyult, hogy lemondtam Anával
a szexuális kontrollkényszeremről.
Tetszik a szenvedélyes Ana.
És a mohó Ana.
Tetszik, hogy úgy rajong a farkamért.
Na igen. Ez tényleg tetszik.
És hogy beleegyezett, hogy hivatalosan is Mrs. Grey legyen
a neve.
Ezt nevezem én eredménynek!
Már csak a kommunikáción kéne csiszolnunk egy kicsit.
Ana beszalad a fürdőszobába, kifulladt.
– Csak belefutottam Taylorba.
– Ó! – Összevonom a szemöldökömet. – Ebben a ruhában?
Ana szeme riadtan elkerekedik az arckifejezésem láttán.
– Nem Taylor hibája – vágja rá gyorsan.
– Nem, de akkor is. – Nem akarom, hogy bárki
mustrálgassa a félmeztelen feleségemet.
– Fel vagyok öltözve.
– Épp csak.
– Nem tudom, melyikünknek volt kellemetlenebb.
Képzelem. Szegény Taylor. Vagy inkább mázlista Taylor.
Nem is tudom, mit gondoljak erről. Eszembe jut a bikinis
incidens, és gyorsan elhessegetem az emléket.
– Te tudtad, hogy ő és Gail… nos. Hogy együtt vannak? –
kérdi Ana kissé megrökönyödve.
Felnevetek.
– Persze hogy tudtam.
– De sosem mondtad!
– Azt hittem, te is tudod.
– Hát nem.
– Ana. Felnőttek. Egy fedél alatt élnek. Mindketten szinglik
és mutatósak.
Elpirul.
– Most, hogy így mondod… – dünnyögi –, én csak azt
hittem, hogy Gail idősebb Taylornál.
– Az, de nem sokkal. Vannak, akik az idősebb nőket
kedvelik…
A picsába!
– Ezt már jól tudom – szól Ana ridegen.
Francba! Miért mondtam ilyet? Vajon Elena emléke örökké
közénk fog állni?
– Most jut eszembe… – próbálok témát váltani.
– Micsoda? – csattan fel Ana. Elfordítja a széket a mosdó
felé. – Ülj le!
Az én dirigálós asszonykám.
Engedelmeskedem, és leplezni próbálom a derűmet.
Látod? Tudok én viselkedni!
– Arra gondoltam, hogy az új házban a garázs feletti
szobákat átalakíthatnánk nekik – magyarázom. – Afféle
otthonná. Így talán Taylor lánya is gyakrabban eljöhetne
hozzá. – A tükörből figyelem Ana reakcióját, miközben a
hajamat fésüli.
– Miért nem él itt a lánya?
– Taylor sosem vetette fel.
– Talán fel kéne ajánlanod neki. De akkor viselkednünk
kell.
– Erre nem is gondoltam. – Gyerekek! Elrontják az ember
örömét.
– Talán pont emiatt nem kérdezte meg Taylor. Találkoztál
már a lánnyal?
– Igen. Nagyon kedves. Szégyenlős típus. Elég csinos. Én
fizetem az egyetemét.
Ana keze megdermed, és összenézünk a tükörben.
– Nem is tudtam.
Vállat vonok.
– Ez a legkevesebb, amit megtehetek. Ráadásul így
magamhoz köthetem Taylort.
– Biztosan szeret neked dolgozni.
– Nem tudom.
– Szerintem odavan érted, Christian. – Újra végighúzza a
fésűt a hajamban. Kellemes érzés.
– Gondolod? – kérdem. Eddig meg sem fordult a fejemben.
– Igen.
Ki gondolta volna? Mélységesen tisztelem Taylort.
Szeretném, ha továbbra is nekem dolgozna – nekünk,
tartósan. Megbízom benne.
– Remek. Beszélsz Giával a garázs feletti szobákról?
– Hát persze. – Titkos mosoly jelenik meg a szája
szegletében, kíváncsi lennék, vajon mire gondol. Felpillant a
tükörbe. – Biztos vagy benne? Ez az utolsó esélyed.
– Csinálja a legjobb tudása szerint, Mrs. Grey. Nem nekem
kell majd nézni, nem igaz?
A mosolya beragyogja a szobát.
– Christian! Egész álló nap elnéznélek.
Megrázom a fejem.
– Ez csak egy csinos arc, bébi.
– És mögötte az én nagyon is csinos pasim. – Csókot lehel a
halántékomra. – Az én férjem.
Az ő férje!
Ezt már szeretem.
Mozdulatlanul ülök, hagyom dolgozni. Összpontosítás
közben a fogai közé dugja a nyelvét. Elbűvölő és izgató
látvány, ezért becsukom a szemem, és felidézem a
nászutunkat, a sok szép, közös emléket. Olykor-olykor azért
kilesek egy kicsit.
– Kész – jelenti be végül. Kinyitom a szemem, hogy
megtekintsem a nagy művet.
Levágta a hajamat. Egész pofásra sikerült.
– Nagyszerű, Mrs. Grey. – Odahúzom magamhoz, és a
hasához dörgölöm az arcomat. – Köszönöm.
– Én köszönöm. – Ad egy gyors puszit.
– Késő van. Irány az ágy! – Rácsapok a fenekére, mert az
orrom előtt riszálja, és túl nagy a kísértés.
– Ó! Fel kéne takarítanom – közli.
Csupa haj a padló.
– Rendben, hozom a seprűt – dünnyögöm, és felállok. –
Nem szeretném, ha szégyenkezned kéne a személyzet előtt.
– Te tudod, hol van a seprű?
Felkapom a fejem.
– Ööö… nem.
Ana felnevet.
– Majd én. – Egy röpke mosollyal kisasszézik a
fürdőszobából.
Hogyhogy nem tudom, hogy hol van a seprű?
Elfordulok a mosdótól, és szemügyre veszem a frizurámat.
Ana szép munkát végzett. Jól néz ki. Elmosolyodom,
lenyűgözött a kézügyessége. A fogkefémért nyúlok.
ANA HALKAN KUNCOG az ágyban, amikor csatlakozom hozzá.

– Mi az? – kérdem.
– Semmi, csak eszembe jutott valami.
– Mi lenne az? – Az oldalamra fordulok, és ránézek.
– Christian. Nem szeretném vezetni a céget.
Felkönyökölök.
– Miért mondod ezt?
– Mert ez egyáltalán nem nekem való.
– Nagyon is képes vagy rá, Anastasia.
– Én olvasni szeretek. Vezetőként nem lenne rá időm.
– Lehetnél te a kreatív vezető.
Eltöpreng, és nem tudom eldönteni, hogy ki nem állhatja az
ötletet, vagy épp fontolóra veszi, ezért tovább ütöm a vasat:
– Figyelj. A sikeres vállalkozás titka az, hogy kiaknázod az
embereid tehetségét. Ha te ebben vagy jó, akkor olyan lesz a
céged, amennyi teret hagysz ennek. Ne engedd ki a kezedből
a lehetőséget, Anastasia. Te nagyon tehetséges nő vagy. Azt
hiszem, bármire képes lennél, ha rászánod magad.
Nem sikerült meggyőznöm.
– Az is aggaszt, hogy túl sok időmet lefoglalná.
Nekem ez meg sem fordult a fejemben.
– Időt, amit neked szánhatnék – duruzsolja.
Átlátok a szitán!
– Tudom, mit művelsz.
– Mire gondolsz?
– Megpróbálod elterelni a témát. Mindig ezt csinálod.
Gondold meg, Ana. Csak ennyit kérek. – Gyors csókot adok az
ajkára, és végighúzom a hüvelykujjamat az arcán.
Olyan bájos vagy.
Nagyon is talpraesett.
– Kérdezhetek valamit? – szól Ana.
– Hát persze.
– Korábban azt mondtad, hogy ha haragszom rád, az
ágyban kiadhatom magamból. Hogy értetted ezt?
– Szerinted hogy értettem? – kérdezek vissza.
– Azt akarod, hogy megkötözzelek?
Micsoda?
– Hát, nem. Egyáltalán nem erre gondoltam. – Csak
szeretem… az ellenállást az ágyban.
– Ó! – Ana csalódottnak tűnik.
– Csak nem akarsz megkötözni? – kérdem.
Nem biztos, hogy képes lennék rá… legalábbis egyelőre.
Ana elpirul.
– Nos…
– Ana. Én… – Ez a kontroll teljes hiányát jelentené, a totális
megadást. Egyszer már felkínáltam neki, de akkor
visszautasította. Nem biztos, hogy képes lennék elviselni egy
újabb visszautasítást tőle. Különben is, csak nemrég tanultam
meg elviselni – pontosabban, kiélvezni – az érintését. Nem
akarom tönkretenni, amit együtt elértünk.
– Christian – suttogja, és felém fordul. Az arcomra teszi a
tenyerét. – Christian. Állj. Nem érdekes. Azt hittem, erre
gondoltál.
Megfogom a kezét, a mellemre teszem, ahol a hús és csont
börtönében nyugtalanul dobog a szívem.
– Ana. Nem tudom, mit éreznék, ha megkötözve érnél
hozzám.
– Ez még túl korai. – Újfent a legsötétebb félelmeimet
vallom be neki.
Odahajol hozzám, sejtelmem sincs, mire készül, de végül
egy csókot lehel a szám szegletére.
– Christian. Csak félreértettem valamit. Kérlek, ne aggódj
emiatt. Ne is gondolj rá! – Újra megcsókol, én pedig
behunyom a szemem, és mohón viszonozom a csókot.
Megragadom a fejét, hogy moccanni se bírjon, és
belesüppedünk az ágyba, szenvedéllyel űzzük el a
démonaimat.
2011. AUGUSZTUS 23., KEDD
Skarlátvörös körmök szántják végig a mellemet. Nem bírok

megmozdulni. Nem látok semmit. Csak érzek. Ez már nem
tetszik, mi? Nem tudok beszélni. Hallgatásra kényszerít a
szájpecek. Vadul megrázom a fejem, háborog bensőmben a
sötétség, kitörni próbál, miközben a nő karmai kívülről
gyötörnek. Sss, hallgass! Megkapod a jutalmadat. A korbács
a mellemre csap, az apró gyöngyök a húsomba marnak,
csípésük fájdalommal fojtja el a sötétséget. Gyöngyözik az
izzadság a homlokomon. Gyönyörű a bőröd. Újra lecsap.
Ezúttal lejjebb. Nekifeszülök a köteleknek, miközben a
korbács titkos nyelven írja a hasamra vallomását. Basszus!
Egyre lejjebb tart. Elviselhetetlen lesz a fájdalom.
Megacélozom magam. Várok. Ana fölém hajol. Egy
plüsskesztyűvel cirógatja az arcomat. Keze végigsiklik a
torkomon, le a mellemre, a plüss érintése enyhülést ad égő
testemnek. Megnyugtat. Elcsitítja a sötétséget. Ana engem
néz, a haja zilált, a szeme ragyog a szerelemtől. Ana! Keze a
hasamra csúszik, és a leggyengédebb érintéssel simítja végig.
Beletúr a hajamba.
KINYITOM A SZEMEM, és Anához bújva ébredek, fejem a mellén

nyugszik. Szürke szemem ragyogó kék szempárra néz fel.
– Szia – duruzsolom boldogan, amiért láthatom.
– Szia. – Örömteli mosollyal üdvözöl.
Szatén hálóinge tökéletesen idomul a testére, feltárja azt az
édes völgyet a melle közt. Csókot lehelek rá, és az egész
testem felébred… teljesen. Kezem a csípőjére siklik.
– Milyen csábító cukorfalat vagy te – mormolom. – De
bármennyire csábítasz is – az ébresztőóra fél nyolcat mutat –,
fel kell kelnem. – Nem szívesen, de lemászom a feleségemről,
és kikászálódom az ágyból. Ana összekulcsolja a kezét a feje
alatt, és nézi, ahogy levetkőzöm, közben megnyalja a felső
ajkát.
– Csak nem tetszik, amit lát, Mrs. Grey?
– Meglehetősen szép a kilátás, Mr. Grey. – Kaján vigyor
jelenik meg az arcán, ezért hozzávágom a pizsamagatyámat.
Ana kacarászva elkapja.
Pokolba a munkával!
Lerántom róla a takarót, rátérdelek az ágyra, megragadom
Ana bokáját, magamhoz húzom, mire felgyűrődik a hálóinge
a combján, majd feljebb, és feljebb, mígnem a kedvenc
részem is kiszabadul a ruha alól.
Ana felsikolt. Izgató hang, lehajolok, és végigcsókolom a
térdét, a combját, a kedvenc részemig.
Szép jó reggelt, Ana.
Á! Felnyög.
MRS. JONES A konyhában sürög-forog, amikor belépek.

– Jó reggelt, Mr. Grey. Kávét?
– Jó reggelt, Gail. Kérek.
– Mit szeretne ma reggelizni?
Farkaséhes vagyok a ma reggeli és a tegnap esti testmozgás
után.
– Omlettet kérek.
– Sonkával, sajttal, gombával?
– Tökéletes.
– Mrs. Grey nagyon szépen levágta a haját, uram. – Mrs.
Jones elmosolyodik, és pajkos fény csillan a szemében.
Én is elmosolyodom.
– Valóban. – Leülök a bárszékre a konyhapult mellé, ahol
Gail már két személyre megterített. – Ana rövidesen
csatlakozik hozzánk.
– Nagyszerű, uram. – Átnyújtja a kávét, és amíg készül az
omlettem, kiteszi Anának a joghurtot müzlivel és áfonyával.
A telefonomon ránézek a tőzsdére.
– Jó reggelt, Mrs. Grey! – Gail egy bögre teát ad Anának.
A feleségem bájos, kék ruhát visel, ami kiemeli a szeme
színét. Úgy fest, mint egy hűvös kiadóvezető, nem mint egy
szexéhes boszorka, amilyennek én ismerem. Leül mellém.
– Hogy van, Mrs. Grey? – kérdem, noha pontosan tudom,
hogy ma reggel kellően ki lett elégítve, mert elég hangosan
fejezte ki az örömét.
– Azt hiszem, pontosan tudja, Mr. Grey. – Felpillant rám,
olyan sokat sejtető a tekintete, hogy testem-lelkem rögtön
beindul.
Elvigyorodom.
– Egyél. Tegnap nem is ettél.
– Mert egy segg voltál.
Mrs. Jones elejti a tányért, amit épp a mosogatóban sikált;
Ana összerezzen a hangra.
– Segg vagy nem, egyél.
Ne szarozz velem, Ana!
– Oké! Kérem a kanalat, és máris elfogyasztom a müzlimet.
– Ingerült a hangja, de azért emberes adagot pakol a táljába a
joghurtból és az áfonyából, majd nekilát a reggelinek.
Megkönnyebbülök, és eszembe jut, hogy miről akartam
beszélni vele.
– Lehet, hogy a hét második felében New Yorkba kell
mennem.
– Ó!
– Ott is kell éjszakáznom. Szeretném, ha velem jönnél.
– Christian, nem tudok elszabadulni.
Anára pillantok. Ó, azt hiszem, ezen segíthetünk.
Felsóhajt.
– Tudom, hogy tiéd a cég, de három hétig nem voltam.
Kérlek! Hogy gondolod, hogy vezethetem a céget, ha sosem
vagyok ott? Jól megleszek. Gondolom, magaddal viszed
Taylort, de Sawyer és Ryan itt marad… – Elhallgat.
Mint mindig, a feleségemnek igaza van.
– Mi az? – kérdi.
– Semmi. Csak te. – Meg a tárgyalókészséged.
Sanda pillantást vet rám, de hirtelen eltűnik a tekintetéből
a derű.
– Hogy mész New Yorkba?
– A céges géppel. Miért?
– Csak tudni akartam, hogy a Charlie Tangóval mész-e. –
Elsápad és megborzong.
– Nem mennék New Yorkba a Charlie Tangóval. Olyan
messzire nem lehet. Emellett még vagy két hétig a szerelőnél
lesz.
Ana szemmel láthatóan megkönnyebbül.
– Örülök, hogy hamarosan megjavítják, de… – Elhallgat, és
a müzlijét bámulja.
– Mi az? – nógatom.
Vállat von.
Utálom, amikor ezt csinálja.
– Ana? – Mondd el!
– Én csak… hisz tudod. Legutóbb, amikor a helikopterrel
mentél… azt hittem, hogy… – dadogja, majd elcsuklik a
hangja.
Ó!
Ana.
– Hé! – Megsimítom az arcát. – Az szabotázs volt.
És a volt főnöködre gyanakszunk.
– Nem tudnám elviselni, ha bajod esne – suttogja.
– Öt embert rúgtak ki a történtek miatt, Ana. Nem
történhet meg újra.
– Ötöt?
Bólintok.
– Apropó! Van egy pisztoly a fiókodban.
Erről meg honnan a pokolból tud?
Ja, persze, az olló.
A francba.
– Az Leila fegyvere.
– Megtöltve.
– Honnan tudod? – kérdem.
– Tegnap ellenőriztem.
Micsoda?
– Nem akarom, hogy a fegyvereimmel szórakozz. Remélem,
biztonságosan visszatetted a helyére.
Úgy néz rám, mintha még egy fejem nőtt volna.
– Christian, ugye nem gondolod, hogy van bármi
biztonságos egy revolverben? Ismered te egyáltalán a
fegyvereket?
– Nos… nem.
Taylor halkan köszörüli a torkát. Ránk vár a bejáratnál. Az
órámra pillantok; sokkal későbbre jár, mint hittem.
De csak mert szeretkezéssel töltötted a reggelt, Grey.
– Mennünk kell. – Felállok, belebújok a zakómba, Ana
pedig követ a folyosóra, ahol üdvözöljük Taylort.
– Épp csak megmosom a fogamat – szól Ana, és Taylorral
nézzük, ahogy visszasiet a fürdőszobába.
Taylorhoz fordulok.
– Jut eszembe. Szeptemberben lesz Ana születésnapja. Egy
R8-ast akar. Hófehéret.
Taylor felvonja a szemöldökét.
Felnevetek.
– Na igen. Engem is meglepett. Rendelne egyet?
Taylor elmosolyodik.
– Örömmel, uram. Egy Spydert, mint az öné?
– Igen, azt hiszem. Ugyanazt a konstrukciót.
Taylor összedörzsöli a tenyerét, és nem sikerül lepleznie a
derűjét.
– Intézkedem.
– Legkésőbb szeptember kilencedikére meg kell érkeznie.
– Időben itt lesz, gondoskodom róla.
Ana visszatér, és együtt megyünk a lifthez.
– Meg kellene kérned Taylort, hogy tanítson meg lőni –
jegyzi meg váratlanul.
– Talán épp most? – kérdem távolságtartóan.
– Igen.
– Anastasia. Én utálom a fegyvereket. Anyám túl sok
áldozatot varrt már össze, apám pedig gyűlöli a fegyvereket.
Én így nőttem fel. Csak itt, Washingtonban legalább két
fegyverviselést szabályozó intézményt támogatok.
– Ó! És Taylornál van fegyver?
Taylorra sandítok, és csak remélem, hogy a fegyverek
iránti ellenszenv nem ült ki teljesen az arcomra.
– Néha.
– És nem értesz vele egyet? – kérdi Ana, ahogy kilépünk a
liftből.
– Nem. Mondjuk úgy: Taylor és én ellentétes nézeteket
vallunk fegyverviselésügyben.
A kocsiban Ana megszorítja a kezemet.
– Kérlek – szól.
– Mire is?
– Tanulj meg lőni.
– Nem. Ezt a kérdést lezártuk, Anastasia.
Szóra nyitja a száját, majd becsukja, végül összefont karral
kibámul az ablakon. Gondolom, egy leszerelt katona
lányaként más nézeteket vall a fegyverekről. Én egy orvos
gyereke vagyok.
– Hol van Leila? – szólal meg Ana.
Hogy jön most ide az exalávetettem?
– Már mondtam. Connecticutban van a barátaival.
– Biztos vagy benne? Hiszen neki is hosszú haja van. Akár
ő is lehetett a sofőr a Dodge-ban.
– Igen, ellenőriztem. Hamdenben jár egy művészeti
iskolába. Ezen a héten kezdett.
– Beszéltél vele? – Ana elsápad, a hangja megremeg a
döbbenettől.
– Nem. Flynn beszélt vele.
– Értem – dünnyögi.
– Mi az?
– Semmi.
Felsóhajtok. Ma reggel már másodjára műveli ezt velem.
– Ana, mi az?
Vállat von, sejtelmem sincs, hogy mi járhat a fejében. Leila?
Talán Anának csak megnyugtatásra van szüksége.
– Figyeltetem – magyarázom –, mert szeretném, ha a
kontinens másik felén maradna. Már jobban van, Ana. Flynn
elvitte egy pszichológushoz New Havenben, és minden
jelentés szerint sokat javult. Mindig is érdekelte a művészet,
így hát… – Elhallgatok, Ana arcát fürkészem, próbálok
rájönni, mire gondol. – Ne izgulj emiatt, Anastasia. –
Megszorítom a kezét, és nagyot dobban a szívem, amikor ő is
megszorítja az enyémet.
– SZÉP FRIZURA, Mr. Grey! – áradozik Barry, amikor kinyitja

nekem a Grey House üvegajtaját.
– Ööö, köszönöm, Barry.
Nos, ilyen se volt még.
– Hogy van a fia? – érdeklődöm.
– Remekül, uram. Jól megy neki a suli. – Barry arca
felragyog a szülői büszkeségtől.
Önkéntelenül elmosolyodom.
– Örömmel hallom.
Ros és Sam a liftnél ácsorog.
– Levágattad? – kérdi Ros.
– Le. Kösz.
– Jól áll.
– Bizony! – teszi hozzá Sam.
– Kösz.
Mi ütött ma az alkalmazottaimba?
Miután Barney bemutatta nekem az új tablet prototípusát,

írok egy e-mailt Anának. Megkockáztatom, hátha sikerült
azóta megváltoztatni az e-mail-címét.

Tárgy: Hízelgés
Mrs. Grey!
Már három dicséretet is begyűjtöttem az új frizurámnak
köszönhetően. Ez egyáltalán nem megszokott a
beosztottaimtól. Biztos annak a nevetséges mosolynak
köszönhetem, amit nem tudok elrejteni, ha a tegnap
éjszakára gondolok. Valóban csodálatos, tehetséges,
gyönyörű nő vagy.
És az enyém.
Christian Grey
Örömmel látom, hogy az e-mail átment; noha nem kapok

azonnali választ.
Két megbeszélés között érkezik meg a válasza.
Feladó: Anastasia Grey

Tárgy: Próbálok koncentrálni
Mr. Grey!
Dolgozni próbálok, és nem szeretném, ha csodás
emlékekkel megzavarnának. Vajon most kell bevallanom,
hogy rendszeresen vágtam Ray haját? Nem is sejtettem,
hogy hasznomra válhat még.
És igen, a tiéd vagyok, és te, drága, diktatórikus férjem, aki
nem óhajtasz alkotmányos jogodat gyakorolva fegyvert
viselni, az enyém. De egy percig se aggódj, mert
megvédelek. Mindörökké.
Anastasia Grey
szerkesztő, SIP
Ő vágta Ray haját. Az ördögbe, hát ezért végzett olyan jó

munkát! És meg akar védeni engem.
Hát persze. Megnézek valamit az online fogalomtárban.
Tárgy: Annie Oakley
Mrs. Grey!
Örömmel nyugtáztam, hogy beszéltél az informatikai
osztállyal, és megváltoztattad a nevedet. ☺
Nyugodtan fogok aludni az ágyban, tudván, hogy az én
fegyvernepper kis feleségem mellettem fekszik.
Christian Grey
Elnök-vezérigazgató és hoplofób, Grey Enterprises Holding,
Inc.

Tárgy: Idegen szavak
Mr. Grey!
Hát újra megcsillogtatta kiemelkedő nyelvészeti ismereteit.
Pontosítok, a kiemelkedő képességeit úgy általában. Azt
hiszem, pontosan tudja, mire célzok most.
Anastasia Grey
szerkesztő, SIP
Megmosolyogtat a válasz.

Tárgy: Ejha!
Mrs. Grey!
Csak nem flörtöl velem?
Christian Grey
ledöbbent elnök-vezérigazgató, Grey Enterprises Holding,
Inc.

Tárgy: Jobb lenne, ha…
…valaki mással flörtölnék?
Anastasia Grey
bátor szerkesztő, SIP

Tárgy: Grrrr
NEM!
Christian Grey
diktatorikus elnök-vezérigazgató, Grey Enterprises Holding,
Inc.
Tárgy: Hű…
Te most rám mordultál?

Mert ez nem kicsit izgató!
Anastasia Grey
fickándozó (a jó értelemben) szerkesztő, SIP
Imádom, ha fickándozik az én Anám.

Tárgy: Viselkedj
Flörtöl és játszadozik velem, Mrs. Grey?

Talán meglátogatom ma délután.
Christian Grey
férfi állat elnök-vezérigazgató, Grey Enterprises
Holding, Inc.

Tárgy: Jaj, ne!
Viselkedni fogok! Nem akarnám, hogy a főnököm

főnökének a főnöke fölém kerekedjen a munkahelyen! ☺
És most hagyj dolgozni. A főnököm főnökének a főnöke
még a végén seggbe billent.
Anastasia Grey
szerkesztő, SIP

Tárgy: &*%$&*&*
Hidd el, ha mondom, hogy most nagyon sok más dolgot

szeretne tenni a seggecskéddel. A kirúgás egyáltalán nincs
köztük.
Christian Grey
fenékmániás elnök-vezérigazgató, Grey Enterprises
Holding, Inc.

Tárgy: Hagyj békén!
Neked nem egy gigavállalatot kellene igazgatnod?

Ne tarts fel.
Mindjárt jön a következő megbeszélésem.
Gondolj a fenekemre, én is gondolok a tiédre…
♥
Anastasia Grey
most már nedves szerkesztő, SIP
Nedves? Már megint ez a szó. Megrázom a fejem. Szeretem,
ha nedves. Jobb, mintha nyirkos lenne. Sajnos azonban fel
kell hagynom a szócsatával, mert négy percen belül kezdődik
a megbeszélésem Marco csapatával.
Kitűnően zajlik a megbeszélés. Marco agresszívan nyomult
a Geolumarára, és sikerrel járt a licitünk. Ez a vásárlás a
zöldenergia új korszakát nyitja meg előttünk, hála az olcsóbb
és könnyebben gyártható napelemnek.
Az is egyre valószínűbb, hogy vagy nekem kell Tajvanba
látogatnom, vagy a hajógyár tulajdonosai fognak eljönni
hozzánk. De előbb egy telefonos konferenciát szeretnének.
Ros éppen időpontot egyeztet velük.
Amikor végzünk, Ros beszélni akar velem. Megvárjuk,
hogy a többiek kimenjenek a teremből.
– Hassan szeretné, ha elmennél New Yorkba – magyarázza.
– Rossz az általános hangulat, Woods távozásának
körülményei miatt. Nem igazán kedvelték, és mivel kiverte a
balhét a sajtónál, a műszaki csapat kissé ideges. Nem
szeretnénk elveszíteni őket. Nagyszerű emberek.
– Hassan nem tudja megnyugtatni a kedélyeket?
– Csak bizonyos mértékig, Christian. A jelenléted viszont a
támogatásodról biztosítaná őket. Te ügyesen meg tudod
szólítani az embereket.
– Oké.
– Szólok Hassannak, hogy csütörtökön ott leszel.
– Kösz.
– Ja, és Gwen terhes.
– Hűha! Gratulálok!
Nem tudom, hogyan hozták össze, de nem akarok vájkálni.
– Igen. Már a tizenkettedik hétben van, úgyhogy most már
másoknak is elmondjuk.
– Három gyerek! Ejha!
– Na igen. Valószínűleg itt húzzuk meg a határt.
Elmosolyodom.
– Nos, még egyszer gratulálok.
Amikor visszajutok az íróasztalomhoz, felhívom Welchet
egy helyzetjelentésért. Megnézte az Escala felvételeit.
– Mr. Grey, szeretnék újra beszélni Hyde volt
asszisztenseivel. Hátha ezúttal mondanak is valamit.
– Ártani nem árthat.
– Én is így gondolom.
– Majd szóljon, mire jutott velük.
– Úgy lesz.
Leteszem, és megírom Anának, hogy elmegyek New
Yorkba.

Tárgy: A Nagy Alma
Drága feleségem!
A birodalmam úgy kívánja, hogy csütörtökön New Yorkba
utazzak.
Péntek este jövök.
Biztos, hogy nem tudlak rávenni, hogy velem tarts?
A főnököd főnökének a főnöke csak téged akar.
Christian Grey
mell- és fenékmániás elnök-vezérigazgató, Grey
Enterprises Holding, Inc.

Tárgy: Az Alma almás
Szerintem a főnököm főnökének a főnöke igazán kibír egy

éjszakát a mellem és a fenekem nélkül!
Azt mondják, a távolléttől nő a… szív.
Viselkedni fogok. Megígérem.
Anastasia Grey
szerkesztő, SIP
2011. AUGUSZTUS 25., CSÜTÖRTÖK
Hajnalok hajnala van, a feleségem a takaró alatt szundít.

Mellette a padlón egy darab kötél hever. Felveszem,
elvigyorodom, mert eszembe jut az elmúlt éjszaka, és zsebre
teszem.
Jól szórakoztunk.
Fölé hajolok, beszívom édes illatát. Ana és szex; a
legcsábítóbb parfüm a világon. Gyengéd csókot lehelek a
homlokára.
– Túl korán van még – motyogja.
A fenébe! Felébresztettem, és tapasztalatból tudom, hogy
Ana nem rajong a korai kelésért.
– Holnap este találkozunk – suttogom.
– Ne menj – dünnyögi álmosan, és szívesen hallgatnék rá.
– De muszáj. – Megcirógatom az arcát. – Hiányozni fogok?
– Igen. – Álmosan elmosolyodik, majd csücsörít.
Elvigyorodom; hajnali csók a nőmtől.
– Szia – suttogom, majd nem szívesen, de elindulok,
hagyom aludni.
A KOCSIBÓL ÍROK egy e-mailt Anának, amíg Ryan kivisz minket

Taylorral a Boeing repülőtérre.

Tárgy: Máris hiányzol
Mrs. Grey!
Elragadó volt ma reggel.
Légy jó, amíg távol vagyok.
Szeretlek.
Christian Grey
STEPHAN KAPITÁNY és Beighley első tiszt repül velem, és

hamarosan már úton vagyunk New Yorkba. Levetkőzöm a
parányi hálókabinban, abban a reményben, hogy sikerül
aludnom még egy órát. Lefekszem, és felidézem a tegnap
éjszakát. Anával elmentünk a Seattle Assistance Union
Gálára; rendkívül elegáns volt a halvány rózsaszín ruhájában
és a gyémánt fülbevalójában. Azután még elegánsabb volt,
amikor odahaza levetkőztettem.
Itt kellene lennie mellettem. Behunyom a szemem, és a
nászéjszakánkra gondolok, amit itt töltöttünk, a
Gulfstreamen.
Hm… Remélem, a feleségemről álmodom.
Amikor felébredek, úgy egyórányira vagyunk New Yorktól,
és felfrissülve felöltözöm. Taylor már a főkabinban van,
sonkás-sajtos croissant-t majszol.
– Jó reggelt, uram.
– Magának is. Reggeli. Remek. Sikerült aludnia egy kicsit?
Taylor bólint, szokás szerint makulátlan a megjelenése.
– Igen, köszönöm.
Leülök, a kapitány csatlakozik hozzánk.
– Jól aludt, uram? – kérdi Stephan.
– Igen. Köszönöm. Minden rendben?
– Átirányítanak minket a JFK-re. Történt valami incidens a
Teterborón.
– Miféle incidens?
– Csak annyit tudok, hogy nem komoly, de bezavart a
leszállási időnkbe.
– Így kevesebb időm marad a GEH Fiber Opticsra – közlöm
Taylorral.
– Szóltam az embereinknek a Sheltairnél, átküldik a kocsit
a Teterboróról – magyarázza Stephan.
– Helyes. Leszállás után át tudja vinni a Gulfstreamet a
Teterboróra? Kényelmesebb lenne onnan visszaindulni.
– Meglátom, mit tehetek. – Stephan elmosolyodik, és
visszamegy a pilótafülkébe.
NEGYVEN PERCCEL KÉSŐBB leszállunk a JFK-n. Amíg a terminál

felé tartunk, megnézem az e-maileket. Érkezett egy Anától.

Tárgy: Viselkedj te is!
Szólj, ha leszálltál, hogy ne aggódjak. És jó kislány leszek.

Mégis mi bajom lehet, ha Kate-tel vagyok?
Anastasia Grey
szerkesztő, SIP
Kate-tel? El tudom képzelni, mennyi bajba keveredhet Kate-

tel. Amikor másodjára találkoztam Kate-tel, Ana lábra sem
tudott állni. Így töltöttük az első közös éjszakánkat. A fenébe
is! Felhívom.
– Ana St… Grey.
Öröm hallani a hangját.
– Szia.
– Szia! Milyen volt az út?
– Hosszú. Mit csináltok Kate-tel?
– Csak kimozdulunk, iszunk egy kicsit.
Kimozdulnak? Amikor Hyde lesben áll? Na ne!
– Sawyer és az új nő, Prescott is velünk jön – teszi hozzá
édes hangon.
Ekkor eszembe jut valami.
– Azt hittem, Kate jön fel hozzánk.
– Szeretne kimozdulni.
Felsóhajtok.
– Miért nem mondtad korábban? – Nem vagyok Seattle-
ben. Ha valami történik velük… vele, amíg nem vagyok ott,
sosem bocsátom meg magamnak.
– Christian, minden rendben lesz. Ott lesz Ryan, Sawyer és
Prescott is. Csak egy gyors ital. Csak párszor láttam, amióta
megismertelek. Ne csináld. Ő a legjobb barátnőm.
– Ana. Nem akarlak elzárni a barátaidtól. Egyszerűen csak
azt hittem, hogy ő jön hozzánk.
Felsóhajt.
– Rendben. Otthon maradunk.
– Csak amíg ez az őrült szabadon kószál. Kérlek.
– Azt mondtam, rendben – dünnyögi, és hallom a hangján,
hogy bosszankodik.
Felnevetek, hálásan, amiért nem ellenkezik.
– Mindig tudom, mikor forgatod a szemedet.
– Nézd, sajnálom. Nem akartam, hogy aggódj. Megmondom
Kate-nek.
– Jó. – Fellélegzem. Legalább végig tudom csinálni a napot
aggodalmaskodás nélkül.
– Hol vagy?
– A JFK kifutóján.
– Ó, akkor most szálltál le.
– Igen. Azt kérted, azonnal hívjalak, amint földet értem.
– Nos, Mr. Grey, örülök, hogy legalább az egyikünk ilyen
szófogadó.
– Mrs. Grey, a maga túlzásai nem ismernek határokat.
Mégis mihez kezdjek veled?
– Biztos vagyok benne, hogy kitalálsz valamit. Ahogy
mindig – suttogja.
– Csak nem flörtölsz velem?
– De igen. – Kapkodja a levegőt, és még ilyen messziről,
telefonon keresztül is begerjeszt a hangja.
Elvigyorodom.
– Most mennem kell. Ana, kérlek, ne menj el otthonról.
A biztonsági csapat érti a dolgát.
– Úgy lesz, Christian. – Szinte látom, ahogy a szemét
forgatja.
– Holnap este találkozunk! Később még hívlak!
– Hogy ellenőrizz?
– Igen.
– Ó, Christian! – dorgál.
– Au revoir, Mrs. Grey!
– Au revoir, Christian! Szeretlek.
Sosem fogom megunni, ahogy kimondja ezt a szót.
– Én is téged, Ana.
Egyikünk sem teszi le.
– Tedd le, Christian – duruzsolja.
– Nagyon kis parancsoló vagy, tudod-e?
– Te vagy parancsolgató.
– De az enyém – suttogom. – Megegyeztünk. Leteszem.
– Igenis, uram! – dorombolja, majd megszakítja a vonalat.
Szinte fáj a csalódottság.
Ana!
Írok neki egy gyors e-mailt.
Tárgy: Becsszóra
Mrs. Grey!
Ahogy mindig, nagyon szórakoztató telefonon keresztül is!
Komolyan, maradj otthon, ahogy kértem.
Tudnom kell, hogy biztonságban vagy.
Szeretlek.
Christian Grey
A gép megáll a terminál mellett. A kocsi már vár. Ideje

elindulni a Flatiron District felé, beszélni azokkal az
alkalmazottakkal.
Ki nem állhatom a dögunalmas kocsiutat a JFK-ről
Manhattanbe. Itt mindig dugó van, csigalassúsággal
araszolunk előre. Ezért szeretek inkább a Teterborón
leszállni. Elfoglalom magam e-mailezéssel, majd kinézek a
kocsiablakon. Épp elhagyjuk Queenst az autópályán,
áthajtunk a Midtown-alagúton – és már itt is van Manhattan.
Van valami varázslatos ebben a városrészben. Hónapok óta
nem jártam New Yorkban; amióta megismerkedtem Anával.
Tudom, hogy hamarosan el kell hoznom ide, mivel még
sosem járt itt, ha másért nem is, legalább azért, hogy ő is
megcsodálhassa ezt a látványt.
Egyenesen a GEH Fiber Optics részlege felé tartunk, ami
egy régi épületben található a Keleti Huszonkettedik utcában.
Megállunk az épület előtt, és szinte érzem a város vibráló
energiáját. Pezsdítő érzés. Kilépek a kocsiból a manhattani
forgatagba, és lelkesen nézek elébe a mai első
megbeszélésemnek.
A műszaki csapatnak sikerül lenyűgöznie. Fiatalok.
Kreatívak. Energikusak. Otthon érzem magam köztük.
Ráérősen ebédelünk szendvicset és sört, közben
elmagyarázom nekik, hogyan fogja a technológiájuk
forradalmasítani a Kavanagh Media működését, és hogy a
jelenlegi munkájuk létfontosságú szerepet fog betölteni
Kavanagh jövőbeli terjeszkedésének a bebiztosításában. Ez
lesz az első jelentős médiaorgánum, mely az ő
technológiájukat alkalmazza, és amikor megmutatom nekik,
hogy miként szándékozzuk felhasználni a szaktudásukat más
területeken, majd szétveti őket az izgalom.
Rosnak igaza volt – ezt muszáj volt megcsinálnom. Hassan,
a vállalat alelnöke éles eszű, fiatal és ambiciózus; önmagamra
emlékeztet. Magasan túlszárnyalja Woodsot, inspiráló és
érdemes utód, rengeteg elképzeléssel és lelkesedéssel. Elég
csak megnézni, milyen nyomot hagyott Woods a csapaton,
rögtön kiderül, hogy rövid távú, szűk látókörű nézeteket
képviselt. Mit képzelt egyáltalán? Míg a recepció látványosan
elegáns, sőt egy kicsit pöffeszkedő, maguk az irodák zsúfoltak,
lepukkantak, és jelentős felújításra szorulnak. Muszáj
elköltöznünk innen. Már szóltam Rachel Morrisnak, a
logisztikai vezetőjüknek, hogy nézzen utána. Örült a
feladatnak, ami nagyszerű, de nem csoda, hogy rossz volt a
hangulat; meglehetősen komor ez a hely. E-mailezek Rosnak,
és megkérem, hogy nézze át a bérleti szerződést, hátha fel
tudjuk bontani a lejárati idő előtt, ami még két év lenne.
Mire otthagyom őket, már hat óra, és késésben vagyok. Épp
csak annyi időm maradt, hogy felugorjak a tribecai
lakásomba, frakkot húzzak, majd rohanok a
Telecommunications Alliance Organization jótékonysági
estjére a Union Square mellett.
A kocsiban megpróbálom felhívni Anát, de nincs térerő.
Mi a faszom?
Ironikus, ezt én is tudom. Később majd újra megpróbálom.
Az estély, ahogy vártam, kedélyes hangulatban telik,
rengeteg alkalmam nyílik kapcsolatokat teremteni más
igazgatókkal és vállalkozókkal a területemen. Ám a tegnapi
jótékonysági gála Seattle-ben, ahová Anával mentem,
ezerszer élvezetesebb volt, pusztán a partnerem miatt.
Amíg a vendégek a harapnivalókat és a koktélokat
kóstolgatják, újra megpróbálom felhívni, Ana telefonja
azonban rögtön átirányít a hangpostájára. Épp üzenetet
készülök hagyni, amikor félbeszakít dr. Alan Michaels, a
házigazda, aki örül, hogy eljöttem.
Fél tízkor, a főfogás alatt Taylor odalép hozzám.
– Uram, Mrs. Grey elment Kate Kavanagh-val a Zig Zag
Caféba.
– Igazán? – Ana azt ígérte, hogy a lakásban maradnak. Az
órámra pillantok. Seattle-ben fél hét van. – Ki ment vele?
– Sawyer és Prescott.
– Oké. – Talán csak egy italra ugrottak le. – Szóljon, ha
hazamegy.
Azt mondta, otthon maradnak.
Miért csinálja ezt?
Tudja, hogy mennyire aggaszt a biztonsága.
Hyde szabadon kószál. Nyilvánvalóan megháborodott és
kiszámíthatatlan.
Elromlik a hangulatom, egyre nehezebb a körülöttem zajló
beszélgetésekre koncentrálni. Egy asztalnál ülök az iparág
titánjaival és feleségeikkel – illetve az egyikük férjével. Azért
vagyunk itt, hogy a hátrányos helyzetű, lemaradt
közösségeknek segítsünk azáltal, hogy az adományunkból
technológiát biztosítunk az iskoláiknak. Ám az asztal körül
csak kilencen ülünk, egy szék üres; a feleségem hiánya
meglehetősen feltűnő.
És az otthonunkból is hiányzik.
– Hol van ma este a feleséged? – kérdi Callista Michaels.
A bal oldalamon ül, ő a mai est főszervezője, dr. Michaels
felesége. Idősebb nő, az ötvenes éveit tapossa, és csupa
gyémánt.
– Seattle-ben maradt.
Egy istenverte krimóban.
– Kár, hogy nem tudott eljönni ma este – jegyzi meg a nő.
– Dolgozik. És nagyon élvezi a munkáját.
– Ó! Milyen érdekes. Mivel foglalkozik?
Fogcsikorgatva válaszolok.
– Könyvkiadással.
Bárcsak itt lenne!
Vagy én Seattle-ben.
Egyre rosszabb a kedvem. Még a béarni mártással tálalt
bélszín sem ízlik úgy, mint máskor. Ami különös. Eddig
mindig szólóban jelentem meg az ehhez hasonló
eseményeken; most viszont el sem tudom képzelni, mi
vehetett rá, hogy elfogadjam Ana nélkül a meghívást.
Nos, azt hittem, Ana velem tart.
Habár most, hogy belegondolok, a tegnapi gálát is unta egy
kicsit.
Ma pedig elment inni. Kate-tel.
Jól érzi magát.
A francba.
Eddig valahányszor kimozdultak együtt, Ana mindig túl
sokat ivott. Amikor először aludtunk együtt Portlandben,
olyan részeg volt, hogy elájult a karomban. A leánybúcsúról
totál spiccesen tért haza. Eszembe jut, ahogy meztelenül
feküdt az ágyban, hívogatóan, és fülembe cseng édes, csábító
hangja: „Azt tehetsz velem, amit csak akarsz!”
Basszus!
Mindig akkor történik ilyesmi, amikor Kavanagh-val van.
Szedd össze magad, Grey. Mellette vannak a testőrök.
Mégis mi történhetne?
Hyde. Odakint van valahol. Talán bosszút forral? Nem
tudom.
Megszállott az ürge.
Taylorra pillantok, aki a terem túlsó végében áll. Megrázza
a fejét.
Még mindig szórakozik. Még mindig piál. Kavanagh-val.
Visszatérek a jelenbe, és a beszélgetés a konfliktusból
származó ásványkincsekre, valamint az etikusan bányászott
ásványkincsek lelőhelyeire terelődik.
A mennyei, és őszintén szólva vigasztaló fekete csokis torta
után újra vetek egy pillantást Taylorra.
Megint a fejét rázza.
Az ördögbe!
Mennyit isznak ezek?
Remélem, azért evett is valamit.
– Elnézést, muszáj elintéznem egy telefont. – Felállok az
asztaltól, és megpróbálom felhívni Anát az előcsarnokból.
Nem veszi fel. Újra próbálom. Nincs válasz. Újra. Még mindig
semmi.
Bassza meg!
Írok egy SMS-t.
HOL A FENÉBEN VAGY?
Otthon kéne lennie. Vagy itt.

Tudom, hogy nyűgös vagyok, de még a telefont se veszi fel.
Visszatérek a bálterembe, ahol épp kezdetét veszi az
aukció. Meghallgatom az első két tételt. Mindkettő golffal
kapcsolatos.
A picsába az egésszel!
Kiállítok egy csekket százezer dollárról, és átnyújtom Mrs.
Michaelsnek.
– Rettentően sajnálom, Callista, de mennem kell. Köszönöm
ezt a csodás estét. Jövőre ismét teszek egy ugyanilyen
felajánlást. Ezt az ügyet érdemes támogatni.
– Milyen nagylelkű vagy, Christian! Köszönöm. – Felállok,
hogy induljak, mire Callista is feláll, és megpuszilja az
arcomat, amire nem számítottam.
– Jó éjt – köszönök el Callistától, majd kezet fogok a férjével.
Taylorra sandítok a terem szélén, aki már nyilván a kocsit
hívja.
Hiába a magas mennyezet és a káprázatos kilátás a
városra, hirtelen klausztrofóbia tör rám, és fellélegzem,
amikor végre kilépünk a balzsamos, New York-i hőségbe.
– Két percen belül itt lesz az autó, uram.
– Oké. Ana ott van még? A Zig Zagben?
– Igen, uram.
– Menjünk haza.
Taylor oldalra billenti a fejét.
– Tribecába?
– Nem, Seattle-be.
Taylor csak bámul rám pókerarccal, de tudom, hogy
őrültnek néz.
Felsóhajtok.
– Igen, biztos vagyok benne. Haza akarok menni –
válaszolom meg a kimondatlan kérdést.
– Felhívom Stephant – mondja Taylor.
Félrehúzódik a bejárat mellé, és elintézi a hívást. Közben
újra megpróbálom Anát, de csak a hangpostája válaszol.
Amilyen idegállapotban vagyok, nem merek üzenetet hagyni.
Tudom, hogy Sawyert is felhívhatnám, de már alig bírom
türtőztetni magam.
Taylor is beszélhetne vele. De mit érnénk el ezzel? Nem
mintha Sawyer kényszeríthetné Anát, hogy jöjjön el abból a
bárból.
Vagy mégis?
Grey! Csigavér.
Taylor leteszi a telefont, és komor képpel visszatér hozzám.
Mi a franc?
– A Gulfstream a Teterborón van, uram. Egy órán belül
felszállásra kész.
– Remek. Menjünk.
– Szeretne előbb visszamenni a lakásba? – kérdi.
– Nem, nekem semmi sem kell onnan. Magának vissza kell
mennie?
– Nem, uram.
– Akkor menjünk egyenesen a reptérre.
A kocsiban duzzogok egy sort. Van egy olyan sanda
gyanúm, hogy rosszul viselkedem, de nem olyan rosszul, mint
a feleségem. Miért nem képes azt tenni, amit megígért? Vagy
legalább szólni nekem?
Hyde bosszúra szomjazik, és félek.
Féltem Anát.
És magamat, nehogy elveszítsem.
2011. AUGUSZTUS 26., PÉNTEK
A fedélzeten leveszem a csokornyakkendőmet, összehajtom,

és a frakkom külső mellzsebébe teszem. Taylor beteszi a
zakómat a szűk kis szekrénybe, én pedig hozok
mindkettőnknek egy-egy takarót, majd leülök a főkabinban.
Ahogy kibámulok a New Jersey-i sötétségbe, a feszültség
átszivárog az izmaimból a csontjaimba. Amíg a terminálban
vártunk a Gulfstreamre, sikerült megállnom, hogy újra
hívogassam Anát. Most viszont nem bírom tovább, és amíg
Stephan és Beighley az utolsó ellenőrzéseket végzi a gépen,
felhívom Sawyert.
– Mr. Grey – szól bele, túlkiabálva a bár háttérzaját.
Szórakozó emberek. Mint Ana.
– Jó estét, Sawyer. Magával van Mrs. Grey?
– Igen, uram.
A legszívesebben megkérném, hogy adja oda neki a
telefont, de tudom, hogy csak elveszíteném a fejem, holott
Ana valószínűleg jól érzi magát. Mindenesetre megnyugtat a
tudat, hogy Sawyer rajta tartja a szemét.
– Szeretne beszélni vele? – kérdi.
– Nem. Maradjon mellette. Vigyázzon rá.
Hyde bárhol lesben állhat.
– Igen, uram. Prescott-tal gondoskodunk róla – válaszolja
Sawyer. Leteszem, és Taylorra sandítok, aki velem átellenben
ül, és kifejezéstelen arccal néz rám.
A telefonomra pillantok, és annyira haragszom a
feleségemre, hogy el is felejtettem szólni Sawyernek, hogy
úton vagyunk hazafelé. Taylor nyilván azt hiszi, hogy
meghibbantam.
Az biztos, hogy őrült vagyok – megőrjít a feleségem, aki
képtelen betartani a szavát. Taylor már látott a folyosóm
padlóján kuporogni, amikor meredten bámultam a liftet,
miután Ana elhagyott.
– Minden rendben lesz, uram – jegyzi meg lágyan.
Felnézek rá, és a nyelvembe harapok.
Kurvára semmi köze hozzá.
Ez csak a feleségemre és rám tartozik.
Mélyen, legbelül én is úgy érzem, hogy minden rendben
lesz.
De biztosra kell mennem.
Miért nem képes azt tenni, amit kértem tőle?
Csak egyszer.
Most az egyszer.
Begurulok, és írok neki egy velős e-mailt.

Tárgy: Mérges. Még nem láttál mérgesnek.
Dátum: 2011. augusztus 26. 00:42 EST
Anastasia!
Sawyertől tudom, hogy egy bárban koktélozgatsz, bár azt
mondtad, otthon leszel.
Van fogalmad róla, mennyire mérges vagyok most?
Holnap találkozunk.
Christian Grey
Beighley bejelenti, hogy rövidesen megkezdjük a felszállást.

Becsatolom magam, Taylor követi a példámat.
– Lefekhet aludni, ha álmos – ajánlom fel. – Azt hiszem, én
most képtelen lennék aludni.
– Jól vagyok, uram.
Oké. Hátradőlök, behunyom a szemem, és örülök, hogy
Beighley szeret sziesztázni, és átaludta a délutánt.
Biztonságban hazarepít minket.
MEGSZAKÍTÁSOKKAL ALSZOM, az álmom a dominancia és az

alávetettség zűrös katyvasza – hol Ana fölött állok pálcával a
kezemben, hol Elena áll fölöttem pálcával a kezében.
Zavaros, felkavaró képek.
Próbálok inkább ébren maradni.
Fel-alá járkálok a kabinban. Úgy érzem magam, mint egy
ketrecbe zárt állat, és az sem segít az állapotomon, hogy a
Gulfstreamen nincs sok hely a mászkáláshoz.
Az istenit! Legszívesebben üvöltenék.
Haza akarok már érni.
Össze akarok bújni Anával.
NYUGTALAN ALVÁSBÓL ÉBREDEK, amikor leszállunk a Boeing

Fielden. Kinyitom a szemem, de száraz a kialvatlanságtól és a
légkonditól. Fogom a telefonomat.
Taylor már ébren van. Nem tudom, aludt-e egyáltalán.
– Mennyi az idő? – kérdem, amikor Beighley megáll a
géppel a kifutó végén.
– Négy óra tíz.
– Korán van. Várnak minket?
– Már írtam Ryannek. Remélem, megkapta az üzenetet.
– Mindketten egyszerre kapcsoljuk be a telefonunkat.
Basszus. Számos olvasatlan üzenet vár. Taylor is kapott
belőlük, az idegesítő csilingelő hang alapján. Van egy üzenet
és egy nem fogadott hívás Anától. Előbb elolvasom az
üzenetet.
Még mindig egyben vagyok.

Nagyon jól éreztem magam.
Hiányzol. Kérlek, ne légy dühös!
Ahhoz már késő, Ana.

De legalább hiányoztam neki.
A hangpostámon is hagyott üzenetet, meghallgatom.
Kifulladtnak és idegesnek tűnik a hangja: „Szia. Én vagyok.
Kérlek, ne légy dühös. Történt valami a lakásban, de kézben
tartjuk a dolgokat, szóval ne aggódj. Senki sem sérült meg.
Hívj fel!”
Mi a faszom?
Az első gondolatom, hogy megint Leila tört be. Talán mégis
ő vezette azt a Dodge-ot. Amikor Taylorra pillantok,
hamuszürke az arca.
– Elkapták Hyde-ot a lakásban. Ryan ártalmatlanná tette.
Már rendőrségi őrizetben van – mondja.
Úgy ér a sokk, mint egy karambol.
– Ana? – suttogom, és levegőt sem kapok.
– Jól van.
– Gail?
– Ő is jól van.
– Mi a faszom?
– Pontosan. – Taylor is legalább olyan megrendültnek
tűnik, mint én. A gép megáll, és rögtön hívom Anát, de a
telefonja azonnal hangpostára kapcsol.
Basszus.
Hyde. A lakásban? Hogyan? Miért? Hogyhogy?
Értelmezni próbálom az eseményeket, de a kimerültségtől
gondolkozni is alig bírok. Ana nem válaszol; bizonyára alszik.
Remélem. Megnyugtat a tudat, hogy jól van, de látnom kell
ahhoz, hogy el is higgyem. Stephan kinyitja a gép ajtaját, és a
kora hajnali hideg beáramlik a kabinba, egészen a csontomig
hatol. Megborzongok, felállok, és elveszem a zakómat
Taylortól, aki már indul is kifelé.
– Köszönöm, Beighley. Stephan – szólok, miközben
belebújok a zakómba a hajnali hideg ellen.
– Szívesen, uram – válaszolja Beighley.
– Nem. Komolyan. Köszönöm. A sietős felszállásért.
– Igazán nem probléma.
– Pihenjék ki magukat. – Kezet rázok velük, majd követem
Taylort. Sawyer már vár ránk az Audival.
Az Escala felé menet Sawyer beszámol a történtekről. Amíg
Ana és Kate a Zig Zag Caféban vedelt, Hyde overallban
bement az Escalába, és becsöngetett a lakás szolgalmi ajtaján.
Ryan rögtön felismerte. Beengedte. És elfogta. Mindez még
azelőtt történt, hogy Ana, Sawyer és Prescott hazaért volna.
Kiment a rendőrség és a mentő. Elvitték Hyde-ot. Mindenkit
kikérdeztek.
Mi az isten haragja?
– Volt nála fegyver? – kérdi Taylor.
– Igen – válaszolja Sawyer.
– Ryan jól van? – kérdem.
– Igen. De volt némi küzdelem. Az egyik ajtó javításra
szorul.
– Küzdelem? – Nem tudom elhinni!
– Verekedtek.
Basszus.
– De Ryan jól van?
– Igen, uram.
– És Gail? Ő is ott volt? – erősködik Taylor.
– A pánikszobában.
Köszönöm, Ros Bailey! Taylorra pillantok, aki a homlokát
dörzsöli, és szorosan behunyja a szemét.
A pokolba! Mindkét nőnek veszélybe sodorta az életét az az
aljas, nyomorult Hyde.
– Ki hívta ki a rendőrséget? – kérdi Taylor.
– Én. Mrs. Grey utasítására.
– Helyesen tette – dünnyögöm. – Mi a nyavalyát akarhatott
Hyde?
– Nem tudom, uram – válaszolja Sawyer. – Még egy dolog.
A sajtó is ott volt tegnap éjjel.
Az ördögbe! Pedig egyszer már leszálltak rólunk. Egyre
jobb ez a nap, és még csak – a karórámra pillantok – hajnali
négy óra negyven perc van.
– Ryan nem kapta meg az e-mailt, csak lefekvéskor –
magyarázza Sawyer. – Már túl késő volt tudatni a többiekkel,
hogy úton vannak hazafelé.
– Ana és Gail tehát nem tudja? – kérdem.
– Nem, uram.
– Oké.
Az út hátralevő részében hallgatunk. Mindenki a
gondolataiba merül. Ha Ana otthon lett volna, a
pánikszobába menekült volna Gaillel, Ryannek pedig lett
volna segítsége, és nem kellett volna egyedül szembeszállnia
Hyde-dal.
Miért nem képes hallgatni rám?
Sawyer leparkol a garázsban, mi pedig Taylorral
kipattanunk a kocsiból, és a lifthez sietünk.
– Örülök, hogy hazajöttünk – jegyzem meg Taylornak.
– Én is, uram. – Bólint.
– Micsoda istenverte felfordulás!
– Valóban. – Taylor nem sokat beszél.
– Muszáj összedugnunk a fejünket, miután mindenki
kialudta magát.
– Egyetértek.
Kinyílik a liftajtó, és kilépünk a folyosóra, mindkettőnket
egyetlen cél vezérel: meggyőződni a szeretett nő
biztonságáról. Egyenesen a hálószobánk felé veszem az
irányt, és tudom, hogy Taylor is a saját szobájuk felé tart.
Végigsietek a közlekedőn, be a szobába, szerencsére a vastag
szőnyeg elnyeli lépteim zaját.
Ana mélyen alszik az ágyban, az én térfelemen.
Összekuporodott, az egyik pólóm van rajta.
Itt van.
Jól van.
Kis híján térdre zuhanok a megkönnyebbüléstől, de
valahogy sikerül talpon maradnom, és csak nézem őt. Nem
merem megérinteni, félek, hogy felébreszteném.
Felébreszteném, és beletemetkeznék a testébe.
Kíváncsi vagyok, vajon mennyire volt részeg tegnap este.
Ana. Ana, Ana!
Mekkora sokk lehetett arra hazatérni, hogy itt van Hyde!
Összeszedem magam, és megsimítom az arcát. Dünnyög
valamit álmában, én pedig mozdulatlanná dermedek. Nem
akarom felébreszteni. Amikor újra elcsitul, kislisszolok a
szobából, és a nappali felé indulok. Szükségem van egy italra.
Ahogy elhaladok a folyosó ajtaja mellett, látom, hogy le van
szakadva a zsanérokról. A fal össze van karcolva. Vért
azonban nem látok sehol.
Hála az égnek! De küzdelem? Inkább úgy fest, mintha
bokszmeccset rendeztek volna itt.
Ráadásul Hyde-nak fegyvere volt. Meg is ölhette volna
Ryant itt, az otthonomban.
A puszta gondolattól rosszul vagyok.
A nappaliban egyenesen a bárszekrényhez lépek, és töltök
magamnak a Laphroaig whiskyből. Egyetlen korttyal kiiszom
a pohár tartalmát, élvezettel tölt el, ahogy végigmarja a
torkomat, és szétárad testemben a melegség, mígnem eléri a
forgatagot a gyomromban. Mély lélegzetet veszek, és töltök
még egy adagot, majd visszaindulok a hálószobába.
Igazán rám férne az alvás, de túl ideges vagyok.
És dühös.
Nem. Nem pusztán dühös. Szinte tajtékzom.
Az otthonom békéjét megzavarta ez a mocskos, utolsó, aljas
szemétláda.
Halkan odahúzom a széket az ágy mellé. Leülök, nézem
Anát, ahogy alszik, közben lassan kortyolgatom a whiskyt, és
belecsípek az orrnyergembe, próbálom elcsitítani a
bensőmben háborgó vihart.
Hiába.
Ártani akart a feleségemnek.
Csak erre tudok gondolni.
El akarta rabolni? Vagy megölni?
Hogy bosszút álljon rajtam.
Ana pedig… itt sem volt.
Ahol lennie kellett volna.
Ahol mondtam, hogy legyen.
Egyre jobban felhergelem magam.
És nincs min levezetnem a dühömet.
Csak ez az ital van, és a tűz, mely minden korttyal
végigperzseli a torkomat.
Keresztbe teszem a lábam, ujjammal az ajkamon dobolok,
és belegondolok, hányféle módon szeretném kicsinálni Hyde-
ot.
Megfojtanám. Péppé verném. Lelőném. Hisz nálam van
Leila fegyvere.
És megbüntetném Anát, amiért nem engedelmeskedett.
Ostorral. Korbáccsal. Pálcával… Övvel.
De nem tehetem. Nem hagyná.
Basszus!
Pirkadni kezd, és lassan világosodik a szoba.
Ana mocorog, kinyílik a szeme. Meglepődve felhördül,
amikor észreveszi, hogy itt ülök, és őt nézem.
– Szia – suttogja.
Felhajtom az italomat, az éjjeliszekrényre teszem a
poharat, közben eltűnődöm, mégis mit mondhatnék neki.
– Szia – dünnyögöm, mintha nem is én beszélnék. Hanem
valami robot. Egy érzelemmentes tárgy.
– Hát itt vagy.
– Úgy tűnik.
Felül, kék szeme elbűvölően ragyog.
– Mióta ülsz itt?
– Elég régóta.
– Még mindig dühös vagy – jegyzi meg elcsukló hangon.
Ó, bárcsak pusztán dühös lennék! Robot énem kimondja a
szót, a nyelvén próbálgatja. De nem elég.
– Nem, Ana. A dühös nem a megfelelő kifejezés.
– Nem megfelelő… ez nem hangzik valami jól.
Nem bizony. Szótlanul farkasszemet nézünk, a
legszívesebben felállnék és üvöltenék, hogy értésére adjam,
mit is érzek pontosan. Hogy mekkorát csalódtam, és
mennyire megkönnyebbültem.
Mennyire megrémültem.
És milyen kimondhatatlanul mérges vagyok.
Kétlem, hogy valaha is átéltem volna az egymással ütköző
érzések ilyen kaotikus forgatagát. Robot énem azonban nem
tudja, mihez kezdjen; minden rendszer lekapcsolt, a
haragomat próbálja kordában tartani.
Ana kinyújtja a kezét, fogja a poharát, és iszik egy korty
vizet.
– Ryan elkapta Jacket – közli, amikor visszateszi a poharat.
– Tudom.
– Sokáig fogsz tőmondatokban beszélni?
Szellemeskedni próbál?
– Igen – válaszolom, mert csak ennyit bírok kinyögni.
Egyre mélyebbek a ráncok a homlokán.
– Sajnálom, hogy kimaradtam.
– Valóban?
– Nem.
– Akkor miért mondod?
– Mert nem akarom, hogy haragudj rám.
Ahhoz már késő, Ana. Felsóhajtok, és beletúrok a hajamba.
– Azt hiszem, Clark nyomozó szeretne beszélni veled – szól
Ana.
– Na igen.
– Mi?
– Ne légy ennyire hűvös.
Hűvös?
– Anastasia. Egyáltalán nem vagyok hűvös. Majd
szétrobbanok. Nem tudom, mit csináljak ezekkel… –
céltalanul legyintek – ezekkel az érzésekkel.
Elkerekedik a szeme, és mielőtt megállíthatnám,
kikászálódik az ágyból, és az ölembe bújik. Váratlanul ér, de
jólesik, eltereli a gondolataimat a haragomról. Lassan és
óvatosan, nehogy összetörjem, köré fonom a karomat, és a
hajába fúrom az arcomat. Beszívom az illatát.
Itt van.
Jól van.
Belülről mardosnak a hála kiontatlan könnyei.
Hála az égnek, hogy biztonságban van!
Ana átölel, és a nyakamba puszil.
– Ó, Mrs. Grey! Mégis mit kezdjek magával? – A hangom
reszelős. Csókot nyomok a fejére.
– Mennyit ittál?
– Miért?
– Általában nem iszol töményet.
– Ez a második pohár. Elég emberpróbáló estém volt,
Anastasia. Hadd pihenjek.
Érzem, hogy elmosolyodik.
– Ha ragaszkodik hozzá, Mr. Grey. – Újra a torkomhoz
bújik. – Mennyei az illatod. A te oldaladon aludtam, mert a
párnádon még mindig érződik.
Ó, Ana!
Belecsókolok a hajába.
– Csak nem? Nem értettem, miért alszol ott. Még mindig
haragszom.
– Tudom – suttogja.
A kezem ütemesen mozog a hátán; az érintése vigaszt
nyújt, és kezd visszahozni a jelenbe.
– Én is haragszom rád – mondja halkan.
Abbahagyom a simogatást.
– És mégis mivel érdemeltem ki a haragodat?
– Majd elmondom, ha már nem akarsz felrobbanni a
dühtől. – Megcsókolja a nyakamat, én pedig behunyt szemmel
magamhoz szorítom.
Erősen.
Sosem akarom elereszteni.
El is veszíthettem volna. Meg is ölhette volna az a
szemétláda.
– Ha arra gondolok, mi történhetett volna… – Alig bírom
kipréselni a szavakat haragtól elszorult torkomon.
– De rendben vagyok.
– Jaj, Ana! – kiáltok fel, de a legszívesebben sírnék.
– Minden rendben van. És így is lesz. Kicsit még remegek.
Gail is rendben van. Ryan is. Jack pedig már nincs itt.
– Nincs, hála neked – dünnyögöm.
Elhúzódik, és a szemembe néz.
– Ezt meg hogy érted?
– Most nem akarok vitatkozni, Ana.
Azt hiszem, a szavaimat mérlegeli, és valamilyen rejtélyes
okból újra hozzám bújik. Nem tenné, ha tudná az igazságot.
Pedig tudja az igazságot.
Hisz ismer.
Tudja, milyen romlott vagyok.
Látta a sötét oldalamat.
– Meg akarlak büntetni – suttogom, mint egy sötét, titkos
vallomást –, a szart is ki akarom verni belőled.
Mozdulatlanná dermed.
– Tudom – súgja.
Nem erre számítottam.
– Talán meg is teszem.
– Én meg remélem, hogy nem – válaszolja halk, de
határozott hangon.
Felsóhajtok. Sosem tenném. Én is tudom, és már
beletörődtem, amikor visszajött hozzám, miután elhagyott.
Pedig szeretném.
Kurvára szeretném.
Ám amikor utoljára ezt tettem, elhagyott.
Most pedig a feleségem, és ez a helyzet.
Magamhoz szorítom a testét.
– Ana, Ana, Ana. Ne packázz az angyalkáddal.
– Sok mindent lehet mondani magáról, Mr. Grey, de hogy
angyal lenne, azt semmiképp sem.
Na tessék.
Ez az én nőm.
Felnevetek, örömtelen hangon ugyan, ezt még én is hallom,
mégis katartikus érzés.
– Fején találta a szöget, mint már annyiszor, Mrs. Grey. –
Homlokon csókolom. – Most feküdj vissza. Neked is hosszú
éjszakád volt. – Azzal fölemelem, és visszateszem az ágyba.
– Te is lefekszel? – kérdi, és esdeklőn meresztgeti a szemét.
– Nem. Még el kell intéznem pár dolgot. – Elveszem az üres
poharat az éjjeliszekrényről. – Aludj. Pár óra múlva
felébresztelek.
– Még mindig haragszol rám?
– Igen.
– Akkor visszaalszom.
– Jó. – Betakarom, és csókot lehelek a homlokára. – Aludj.
Kisietek a szobából, mielőtt meggondolnám magam.
Tudom, hogy Ana elől menekülök, mert olyan hatalma van
fölöttem, mint senki másnak. Ha Hyde elkapta volna… a
francba! Ana hiánya jobban fájna, mint bármi más, amit
valaha átéltem.
Kikóválygok a konyhába, leteszem a poharat a mosogató
mellé, majd bevonulok a dolgozószobámba. Szükségem van
egy akciótervre. Leírok mindent, amit kell, majd küldök
Andreának egy e-mailt, hogy mondja le a találkozóimat
Washingtonban. Megírom neki, hogy vissza kellett jönnöm
Seattle-be, de attól még WebExen vagy telefonon részt tudok
venni a megbeszéléseken. Elküldöm az e-mailt, tudván, hogy
amint ráharap a sajtó a hírre Hyde-ról, nem kell többet
magyarázkodnom.
Előveszem Hyde aktáját, hogy átnézzem az információkat,
amelyeket Welch gyűjtött róla, hátha találok köztük valamit,
ami megmagyarázza a megszállottságát.
Újra meg újra visszatérek egy bizonyos részlethez, ami
nem hagy nyugodni, amióta először tudomást szereztem róla.
Nem tudom, csupán véletlen egybeesés-e, vagy
kulcsfontosságú adat.
Jackson „Jack” Daniel Hyde.

Született: 1980. nov. 13., Brightmoor, Detroit, MI
Az ördögbe. Olyan fáradt vagyok, hogy nem fog a fejem, de

tudom, hogy úgysem jönne álom a szememre. Friss levegőre
van szükségem, hogy kitisztuljon a szervezetemből ez a sok
félelem és idegesség.
Halkan beosonok a gardróbba, felveszem a
futószerelésemet, mielőtt azonban elindulnék, ránézek
Anára. Mélyen alszik. A karomra csatolom az iPodomat, és
elindulok lefelé a lifttel.
Ahogy nyílik a bejárat ajtaja, két fotóst pillantok meg
odakint. Kiosonok a hátsó ajtón a kazánház felé, majd a
folyosókon át egy átjáróba, ami az épület mögé vezet. Kiérek
a hajnali seattle-i utcára, a The Verve „Bitter Sweet Sym-
phony”-ja dübörög a fülemben.
Csak futok és futok, végig az Ötödik sugárúton a Vine-ig.
Elhaladok Ana régi lakása mellett, ahol Kate Kavanagh
nyilván a másnaposok álmát alussza. Végigfutok a Westernen,
majd elkanyarodom, hogy áthaladjak a Pike Place Marketen.
Kimerítő az iram. De nem állok meg, amíg vissza nem érek az
Escalába. Azután lefutok még egy kört.
Hazavonszolom izzadó seggemet, a Mariners-sapkát
mélyen a szemembe húzom. Sikerül elhaladnom a sajtósok
mellett anélkül, hogy felismernének, bejutok az épületbe, és
biztonságban beérek a liftbe.
Mrs. Jones már a konyhában sürög.
– Gail! Hogy van?
– Jól, Mr. Grey. Örülök, hogy visszajöttek Taylorral.
– Mesélje el, mi történt.
Töltök magamnak egy pohár vizet, és elkortyolgatom,
közben Mrs. Jones végigvezet az előző éjszaka eseményein.
Ryan beküldte a pánikszobába. Utána pedig, miután elfogták
Hyde-ot, kijött a rendőrség és a mentő.
– Azt hittem, soha nem lesz szükségünk arra a szobára.
– Örülök, hogy beépíttettem.
– Igen, uram. Én is hálás vagyok érte. Kér kávét?
– Még nem. Csak egy kis narancslevet Anának.
Elmosolyodik.
– Máris adom.
– Taylor felébredt már?
– Még nem, uram.
– Jól van. Hadd pihenjen.
Átnyújtja a narancslevet, én pedig megyek felkelteni Anát.
Még mindig alszik.
– Hoztam neked narancslevet. – Leteszem az
éjjeliszekrényre, Ana mocorogni kezd, rám emeli a szemét, és
beleharap az alsó ajkába. – Lezuhanyozom – dünnyögöm,
majd sarkon fordulok.
Gyorsan levetkőzöm, a ruháimat a fürdőszobapadlón
hagyom egy kupacban. Hiába futottam, nem javult a
hangulatom. Hevesen dörzsölni kezdem a hajamat,
gondolatban végigveszem a reggeli teendőket. Érzem Ana
jelenlétét, mielőtt meghallanám. Becsukja a zuhanykabin
ajtaját, majd mögém lép, és hátulról átkarol. Megdermedek az
érintésére.
Egész testemben.
Ne érj hozzám!
Rá se hederít a reakciómra, közelebb húz magához, érzem,
ahogy meztelen teste hozzám simul. A hátamra hajtja az
arcát.
Semmi sincs köztünk.
Elviselhetetlen ez a közelség.
Jelenleg túlságosan haragszom rád.
Túlságosan haragszom magamra.
Elfordulok, hogy mindketten a vízsugár alatt legyünk, és
kiöblítem a hajamból a sampont. Ana apró, puha csókokat
lehel rám.
Ne!
– Ana! – figyelmeztetem.
– Hmmm.
Elég!
Megveszek érte.
De túl sötét gondolatok gyötörnek.
És túl dühös vagyok.
Lecsúszik a keze a hasamra, és tudom, mit forgat a fejében.
Erről azonban hallani sem akarok.
Akarom.
Anát akarom.
Nem!
Elkapom a kezét, és megrázom a fejem.
– Ne – suttogom.
Egyből elenged, mintha arcul ütöttem volna, ezért felé
fordulok, és lepillant az erekciómra.
Ez csak biológia, bébi.
Megfogom az állát.
– Még mindig kurvára haragszom rád – közlöm vele
halkan, és a homlokához hajtom a fejem. Behunyom a
szemem.
És magamra is kurvára haragszom.
Seattle-ben kellett volna maradnom.
Ana megcirógatja az arcomat, alig bírok ellenállni a
gyengéd érintésnek.
– Kérlek, ne haragudj. Azt hiszem, túlreagálod a dolgokat –
mondja.
Micsoda?
Kiegyenesedem, mire elhúzza a kezét, én pedig dühös
pillantást vetek rá.
– Hogy túlreagálom? – csattanok fel. – Valami eszement
barom behatol a lakásomba, hogy elrabolja a feleségemet, és
te azt hiszed, hogy túlreagálom?
Ana csak néz, de nem hátrál meg.
– Nem. Nem így értettem. Azt hittem, azért vagy ilyen, mert
kimaradtam este.
Ó! Behunyom a szememet. Csupán egyetlen éjszakára
hagytam egyedül, és el is rabolhatták volna, vagy még
rosszabb. Megölhette volna az az eszelős.
– Christian! Nem voltam itthon – suttogja a leglágyabb
hangján.
– Tudom. – Ránézek, egyszerre érzem magam csüggedtnek
és haszontalannak. – Mert képtelen vagy egy rohadt kérésnek
eleget tenni. Nem akarok erről a zuhany alatt beszélni. Még
mindig kimondhatatlanul mérges vagyok rád, Anastasia.
Kénytelen vagyok átgondolni a korábbi döntéseimet.
Azzal otthagyom, fogok egy törülközőt, és kivonulok a
fürdőszobából. A haragomba kapaszkodom. Oltalmaz, és
legalább távol tartja tőlem Anát.
A haragom biztonságban tart.
Megvéd a bonyolultabb és nehezebb… érzésektől.
Megtörlöm magam. Még vizes vagyok, amikor öltözni
kezdek, de nagy ívben leszarom.
Kiviharzom a gardróbból, végig a folyosón, meg sem állok
a konyháig.
– Kávét? – szól utánam Gail, ahogy a dolgozószoba felé
tartok.
– Kérek.
Az íróasztalomon újra böngészni kezdem Hyde aktáját.
Muszáj, hogy legyen itt valami. Érzem. Belép Gail, és az
asztalomra teszi a feketekávét.
– Köszönöm.
Belekortyolok; forró és erős. Az istenit, de jólesik!
Felhívom Welchet.
– Jó reggelt, Grey. Hallom, visszaért Seattle-be – szól bele.
– Igen. Honnan tudja?
– Az imént értesített Taylor.
– Tehát már hallott Hyde-ról.
– Igen. Üzentem is a kapcsolatomnak a rendőrségen.
Kiderítem, mi történik.
– Köszönöm.
– És az FBI is keresett.
Kopogtatnak az ajtón, Ana áll a küszöbön, abban a lila
ruhában, amely testének minden domborulatát
kihangsúlyozza. A haját feltűzte, a fülében gyémántok
csillognak. Takarosnak és illedelmesnek tűnik, rejtve marad
boszorka énje, ami pokoli izgató. Elutasítóan megrázom a
fejem, és amikor elfordul, látom, hogy legörbül a szája széle.
– Elnézést, Welch… mit is mondott?
– Az FBI. Egyezést találtak. Az EC135 egyik részleges
ujjlenyomatával.
– Hyde?
– Ő bizony. Az FBI előásta a Detroitban kiskorúként
elkövetett vétségeit.
Már megint Detroit.
– Egyeznek – folytatja –, habár azokat a dokumentumokat
elméletileg zárolták, ezért telt bele néhány napba, mire bele
tudtak nézni.
– Hogy nem fogadná el a bíróság.
– A kurva életbe, komolyan? Nos, akkor is ott van még a
felvétel Hyde-ról az Escala előtt, amit Prescott talált ezen a
héten. Nyilvánvaló, hogy körülnézett a helyszínen. És persze
ott van a GEH szerverszobájának a felvétele.
– A rendőrség már ki akarta kérdezni a GEH-incidens
kapcsán, csak eddig nem találták.
– Most már ott van.
– Valóban. – Welch felsóhajt. – És mindkét nyomozás során
összevetik Hyde ujjlenyomatait, hátha egyezik.
– Éppen ideje. Sikerült már szóra bírni a korábbi
asszisztenseit?
– Nem. Nem akarnak beszélni. Mind azzal jönnek, hogy
kitűnő főnök volt.
– Nehezen tudom elhinni.
– Egyetértek, már csak az eltussolt zaklatási ügyek miatt is
– dünnyögi Welch. – De még csak négy személlyel beszéltünk.
Folytatjuk tovább.
– Oké.
– Mi legyen a családjára vigyázó testőrökkel?
– Egyelőre maradjanak, amíg meglátjuk, mire jutunk Hyde-
dal. Nem tudjuk, hogy egyedül dolgozik, vagy bűntársa is van.
– Oké. Jelentkezem, ha hallok a kapcsolatom felől.
– Remek. Köszönöm.
Ránézek az e-mailekre. Érkezett egy Samtől, amelyben
tudatja, hogy már zaklatja őt a sajtó a tegnap esti események
miatt. Megírom neki, hogy irányítsa át őket a King megyei
rendőrség sajtóirodájához.
Belép Taylor.
– Jó reggelt, uram.
– Sikerült aludnia?
Kifújja a levegőt.
– Néhány órát. Eleget.
– Helyes. Rengeteg elintéznivalónk van.
Leül egy székre, és végigvesszük a teendők listáját.
– …végül hívjon ki egy asztalost, hogy javítsa meg az ajtót.
– Úgy lesz. Tízkor egyeztetek az egész csapattal. Mindenkit
értesítek – válaszolja Taylor.
– Legyen szíves.
– Sawyer és Ryan még nem került elő. Gyanítom, hogy még
alszanak. Prescott végignézi a tegnap esti kamerafelvételeket,
hogy kiderítse, hogyan jutott be Hyde az épületbe.
– Helyes.
– Uram – szól Taylor olyan hangon, hogy felkapom a fejem.
– Igen?
– Örülök, hogy hazajöttünk tegnap este. Talán hatodik
érzéke van, vagy ilyesmi.
Meghökkenek.
– Csak mérges voltam a feleségemre, Taylor.
Ferde, megfáradt mosoly a válasz.
– Megesik az ilyesmi, uram.
Biccentek, de egyáltalán nem nyugtattak meg a szavai;
Taylor elvált.
Erre ne is gondolj, Grey.
– Hála az égnek, hogy Ana és Gail biztonságban van –
teszem hozzá, és felállok. Már farkaséhes vagyok.
– Igen, uram. – Taylor követ, amikor kilépek a
dolgozószobából.
– Készítettem magának omlettet – szól Gail, és ragyogó
mosoly jelenik meg az arcán, amikor meglát minket.
Lehet, hogy Taylor és Gail is egybekel végül.
Ki tudja?
Hagyom őket, leülök a konyhapult mellé, és miután Taylor
kiment a szobából, megkérdem Gailt, hogy Ana evett-e
valamit.
– Igen, Mr. Grey. Ő is omlettet reggelizett.
– Helyes.
Mintha csak én varázsoltam volna oda azzal, hogy
kimondtam a nevét, Ana megjelenik az ajtóban a dzsekijével
a vállán.
– Elmész? – hüledezem.
– Hogy dolgozni? Hát persze. – Közelebb lép. – Christian.
Alig egy hete jöttünk meg. Dolgoznom kell.
– De hát… – Beletúrok a hajamba, ismét feltámad a
nyugtalanságom.
Na és a tegnap történtek? Hyde? Az emberrablás?
Látom a szemem sarkából, hogy Gail kivonul a konyhából.
– Tudom, hogy sok mindenről beszélnünk kell – folytatja
Ana. – Ha már megnyugodtál, este megejthetjük.
– Megnyugodni? – suttogom, és rögtön fellángol a haragom.
Ez a nőszemély ma minden lehetséges módon felpaprikáz.
Ana elpirul zavarában.
– Tudod, hogy értem.
– Nem, Anastasia, nem tudom, hogy érted.
– Nem akarok veszekedni. Csak azért jöttem, hogy
megkérdezzem, elvihetem-e a kocsit.
– Nem! – csattanok fel.
– Rendben – szól halkan.
Ez az egy szó elég is ahhoz, hogy lehűtsön. A haragom
elpárolog, csak a kimerültség marad. Veszekedésre
számítottam.
– Prescott majd elkísér. – Ezúttal lágyabb a hangom.
– Rendben – mondja, és újra tesz egy lépést felém.
Ana. Mit művelsz? Odahajol hozzám, és megcsókol,
gyengéden, a szám sarkában. Amikor hozzám ér az ajka,
behunyt szemmel átadom magam az érintésének. Nem
érdemlem meg.
Nem érdemlem meg Anát.
– Ne utálj – szól halkan.
Megragadom a kezét.
– Nem utállak. – Sosem tudnálak utálni, Ana.
– De nem csókoltál meg – suttogja.
– Tudom. – Pedig szeretnélek.
Az ördögbe, Grey! Carpe Diem.
Fölpattanok, a kezembe veszem az arcát, és az ajkamhoz
emelem. Csodálkozva kinyitja a száját, én pedig ugrom a
lehetőségre, nyelvem a szájába hatol, és ízlelgetni kezdem.
Mennyei az íze, a szebb idők emléke keveredik benne a
mentolos fogkrémmel.
Ana. Szeretlek.
Csak éppen. Az őrületbe kergetsz.
Eleresztem, mielőtt viszonozhatná a csókot. Tudom, hogy
sosem jut be a munkahelyére, ha nem hátrálok el. Alig kapok
levegőt.
– Taylor elvisz téged és Prescottot a kiadóba. – Erőt kell
vennem magamon, hogy összeszedjem magam, és
lehiggadjak.
Ana csak pislog, de ő is zihál.
– Taylor! – kiáltok fel.
– Uram! – Taylor megjelenik a küszöbön.
– Szóljon Prescottnak, hogy Mrs. Grey dolgozni megy.
Elvinné őket?
– Természetesen. – Taylor sarkon fordul, és eltűnik.
Most, hogy visszanyertem az önuralmamat, Anára
pillantok.
– Nagyra értékelném, ha ma nem keverednél bajba –
dünnyögöm.
– Meglátjuk, mit tehetek. – Derűsen csillog a szeme,
képtelenség ellenállni neki.
– Később találkozunk – válaszolom.
– Igen – suttogja, majd elindul Taylorral és Prescott-tal a
nyomában.
Reggeli után visszamegyek a dolgozószobámba, és
felhívom Andreát. Szólok neki, hogy itthonról dolgozom,
mivel ma egyébként sem lennék bent az irodában. Andrea
átirányít Samhez, akivel kimerítő vitába keveredem a
„narratíva irányításáról” Hyde betörési kísérletét illetően.
– Nem, Sam, ebben az esetben ez nem szükséges.
– De… – tiltakozik.
– Semmi de. Ez rendőrségi ügy. Az incidenssel
kapcsolatban náluk érdeklődjön a sajtó. Téma lezárva.
Sam felsóhajt. Imádja a nyilvánosságot az ürge.
– Rendben, Mr. Grey. – Bosszús a hangja, de nem tud
érdekelni. Leteszem a telefont, majd felhívom apámat, hogy
beszámoljak neki Hyde-ról. Megegyezünk abban, hogy a
biztonság kedvéért még egy hétig maradnak a testőrök.
– Szólsz anyának?
– Persze, fiam. Vigyázz magadra.
– Úgy lesz.
Leteszem, mire rezeg a telefonom, SMS érkezett Elliottól.
Hé, öregem! Minden oké? Hyde! Baszki!
Velős és lényegre törő, mint mindig. Nyilván látta a híreket,

vagy Ana mesélt Kate-nek. Felhívom a bátyámat, hogy
beavassam, és megegyezünk abban, hogy a hétvégén
találkozunk. Meg akar beszélni velem valamit, de nem
telefonon.
– Felőlem – válaszolom. – Mellesleg a kis barátnőd rossz
hatással van a feleségemre. Itt lett volna a helye a
pánikszobában, ehelyett Katherine-nel piált.
– Katherine, mi?
– Kate. – A szememet forgatom. – Mindegy.
– És ezt most miért is mondod nekem?
– Nem tudom, öregem, csak megosztom veled a
gondolataimat.
Elliot felsóhajt.
– Akkor ezt majd vele beszéld meg.
Ó! Csak nem szakítottak? Mit jelentsen ez?
Elliot azonban folytatja, mielőtt rákérdezhetnék.
– Ez a muksó, aki mindenhová követ. Kell még?
– Várjuk meg, mi lesz Hyde-dal az elkövetkező napokban.
– Oké, nagyágyú. A te pénzed.
– Később ütközünk, Elliot.
RYAN ÉS SAWYER jelentést tesz nekem és Taylornak. Nem tudom

eldönteni, hogy Ryan hős vagy idióta, amiért beengedte Hyde-
ot a lakásba. Rendesen ki van dekorálva az arca, még egy seb
is van az egyik szeme fölött, amit a „küzdelem” során
szerzett. Összevert arcából ítélve kemény csatát vívhatott a
betolakodóval. Azt mondja, csak azért engedte be Hyde-ot,
mert Ana nem volt itt. Taylorra pillantok, aki összeszorítja a
száját. Pánikszoba ide vagy oda, Ryan veszélybe sodorta Gail
életét.
A jó hír, hogy Prescott, mielőtt reggel elment, megtalálta a
kamerafelvételt, amelyen Hyde megérkezik az alagsori
garázsba. A furgonja még mindig odalent van.
Megkérem Sawyert, hogy értesítse Clark nyomozót.
– Igenis, uram.
– Ez minden? – kérdi Taylor Ryantől és Sawyertől.
– Igen, uram – vágják rá kórusban.
– Köszönöm. Mindent köszönök – szólok. – Hálás vagyok,
hogy elfogta azt a rohadékot, Ryan.
– Óriási megelégedettséggel tölt el, hogy sikerült elkapnom.
– Reméljük, a rendőrség vádat emel – teszem hozzá.
Ryan és Sawyer távozik.
– Félórán belül megérkezik az asztalos, hogy megjavítsa az
ajtót – közli Taylor.
– Remek. Átnézem, mi minden volt Hyde számítógépén,
hátha találok valamit, amiből kiderül, hogy mi áll a dolgok
hátterében.
– Lehet, hogy van egy kis problémánk, uram – szól Taylor.
– Micsoda?
– Ryan tulajdonképpen beengedte Hyde-ot a lakásba.
Elsápadok.
– De csak a különleges körülmények miatt. És Hyde-nál
fegyver volt.
– Valóban. De attól még nem árt észben tartani, amikor a
zsarukkal beszélünk.
– Igaz. Egyetértek. Beszéljen Ryannel.
– Úgy lesz.
– Vegye ki ezt az estét, Taylor. Gail is. Sőt mindannyian.
– Mr. Grey…
– Tegnap sokáig fenn volt, és keveset aludt, akárcsak
Sawyer és Prescott, akik a feleségemre vigyáztak.
Taylor elkomorul.
– Ryanre csak az őrködést bíznám. Nincs olyan állapotban,
hogy emberek közé menjen.
– Rendben.
– Köszönöm, uram. – Taylor biccent és távozik, én pedig a
számítógépre összpontosítok. Pontosabban a fájlokra, amiket
Barney lementett Hyde merevlemezéről.
Háromnegyed tizenegykor felhagyok az őrült elme
megszállott gyűjteményének böngészésével, és bejelentkezem
a WebExre. Vanessa is ott van, és elkezdjük a
konferenciabeszélgetést az Értékpapír- és Tőzsdebizottsággal.
A beszélgetés rövid és kedélyes, a GEH-et beválasztják egy
munkacsoportba, ami felülvizsgálja a konfliktusból származó
ásványkincsek problémáját az informatikában.
Amikor elbúcsúzunk a bizottságtól, Vanessa értesít, hogy
sikerült megtalálnia Sebastian Millert, a kamionsofőrt, aki
megmentett minket Rosszal, miután lezuhant a Charlie Tango.
Már összekötötte a logisztikai csoportunkkal, hamarosan a
GEH szállítmányozójával fog együtt dolgozni.
– Ez nagyszerű hír.
– Mr. Grey, egyszerűen le volt döbbenve, amikor felhívtam.
– Lefogadom. Köszönöm, hogy felkutatta.
Amikor végzek a hívással, felhívom Blandino szenátort.
A beszélgetés rövid, és abban maradunk, hogy együtt
ebédelünk, amikor legközelebb Seattle-ben jár.
Amikor leteszem a telefont, Taylor az ajtóban áll.
– Igen?
– Clark nyomozó van itt, uram.
– Küldje be.
Clark nyomozó kézfogása határozott. Mogorva, ravasz
embernek tűnik.
– Köszönöm, hogy fogad, Mr. Grey.
– Foglaljon helyet, kérem. – A székhez vezetem az
íróasztalom előtt.
– Köszönöm. Abban bíztam, hogy elmeséli nekem, milyen
kapcsolatban állt Jackson Hyde-dal.
– Természetesen. – Elmagyarázom neki, hogy az enyém a
kiadó, és hogy Ana valaha neki dolgozott, amíg ki nem rúgták
Hyde-ot, a kirúgás körülményeit, és hogy mi történt, amikor
összefutottunk a kiadóban.
– Bántalmazta? – kérdi Clark felvont szemöldökkel.
– Belevertem némi illemet. Rátámadt a feleségemre.
– Értem.
– Ha megvizsgálja a munkaviszonyát, láthatja, hogy azért
rúgták ki, mert a kolléganőivel erőszakoskodott.
– Hm… Maga szerint ő állhat a GEH-ben történt
gyújtogatási kísérlet hátterében?
– Igen. Felvette a biztonsági kamera a Grey House-ban.
– Igen. Már láttam. És köszönöm a garázsfelvételeket is.
A csapatunk már vizsgálja a furgont.
– Találtak már valamit?
– Ezt. – Elővesz egy nejlonzacskót. Egy darab papír van
benne. Felmutatja, hogy el tudjam olvasni a rajta lévő
üzenetet. Fekete filctollal írt ákombákom:
Tudod, ki vagyok? Mert én jól tudom,

te ki vagy, madárfióka!
Értetlenül bámulok a papírra.

Milyen különös üzenet.
– Tudja, hogy mit jelenthet? – kérdi Clark.
Megrázom a fejem.
– Sejtelmem sincs.
Visszacsúsztatja a zakója mellzsebébe.
– Lenne néhány kérdésem Mrs. Greyhez is. Ő hogy van?
– Elég jól. Rendkívül szívós asszony.
– Hm… Na és itt van?
– Dolgozik. Felhívhatja a munkahelyén.
– Értem. Jobb szeretem személyesen lebonyolítani az
ilyesmit. Szeretnék újra beszélni vele – mordul fel Clark.
– Bizonyára el tudom intézni. Amilyen erősen érdeklődik a
sajtó a feleségem és jómagam iránt, arra kérném, hogy
inkább menjen el hozzá a kiadóba.
– Megoldható. – Bólint, és szótlanul vár, amíg írok egy
gyors e-mailt Hannah-nak, hogy szabadítsa fel Ana idejét.
– Hyde-nál fegyver volt. Van rá engedélye?
– Most ellenőrizzük.
– Beszélt az FBI-osokkal, akik a helikopterem szabotázsát
vizsgálják?
– Tartjuk a kapcsolatot.
– Helyes. Sejtem, hogy Hyde állt amögött is.
– Hm… Kicsit megszállottnak tűnik.
– Kicsit. – Beszámolok neki Hyde merevlemezéről, és az
információkról, amiket összegyűjtött a családomról.
Clark a homlokát ráncolja.
– Érdekes. Hozzáférhetnénk?
– Természetesen. Szólok az informatikusaimnak, hogy
küldjék el magának.
Csilingelő hang jelzi, hogy megérkezett a válasz Hannah-
tól.
– A feleségem ma délután három órakor várja az
irodájában.
– Kitűnő. Nos, akkor nem rabolom tovább az idejét, Mr.
Grey.
Feláll, követem a példáját.
– Megkönnyebbültem, hogy elfogták. Remélhetőleg hosszú
időre rács mögé kerül.
Clark rosszindulatú vigyora alapján sejtem, hogy ő is erre
gondol.
– Igazán szép innen a kilátás – jegyzi meg.
– Köszönöm.
Taylor kikíséri, én pedig megfogalmazok egy e-mailt.

Tárgy: Vallomástétel
Anastasia
Clark nyomozó ma délután háromkor meglátogat az
irodában, hogy rögzítse a vallomásodat.
Én ragaszkodtam hozzá, mert nem akarom, hogy te menj el
a rendőrségre.
Christian Grey
Folytatom a keresgélést Hyde számítógépének adatai közt. E-

mail érkezik Anától.

Tárgy: Vallomástétel
Rendben.
A x
Anastasia Grey
szerkesztő, SIP
Legalább kapok egy puszit.

Még egyszer megnyitom a fájlokat, amelyeket Hyde gyűjtött.
Az egyikben rengeteg adatot találok Carrickről. Miért érdekli
ennyire az apám? Nem értem.
Megjelenik egy értesítő a képernyőmön, hogy újabb e-
mailem érkezett.

Tárgy: Hazaút
Mikor döntöttél úgy, hogy hazarepülsz New Yorkból?
Anastasia Grey
szerkesztő, SIP
Ezúttal nincs puszi. Visszaírok neki.

Tárgy: Hazaút
Miért kérdezed?
Christian Grey

Tárgy: Hazaút
Csak kíváncsi vagyok.
Anastasia Grey
szerkesztő, SIP
Mégis mire kíváncsi? Küldök egy semmitmondó választ.

Tárgy: Hazaút
Aki kíváncsi, hamar megöregszik.
Christian Grey

Tárgy: Hazaút
Ez meg mit jelentsen? Csak nem fenyegetsz?

Tudod jól, miért kérdezem, nem igaz?
Azért jöttél vissza, mert elmentem egy barátnőmmel egy
bárba, bár azt kérted, hogy ne tegyem, vagy azért, mert
egy őrült betört a lakásunkba?
Anastasia Grey
szerkesztő, SIP
Az ördögbe! A képernyőt bámulom, nem tudom, mit

mondhatnék. Egyáltalán nem fenyegettem.
Jesszusom!
Tudja, hogy visszajöttem, mielőtt tudomást szereztem
volna Hyde-ról. Ha nem tudja, akkor még nem számolta ki a
visszaút hosszát az időeltérés figyelembevételével.
Mégis mit mondhatnék erre?
Szórakozottan kibámulok az ablakon, amikor Mrs. Jones
bekopog a dolgozószobám ajtaján.
– Kér egy kis ebédet?
– Igen. Persze. Köszönöm, Gail.
– Rendben, Mr. Grey. – Udvarias mosollyal magamra hagy a
gondolataimmal. Még mindig azon agyalok, hogy mit
válaszoljak Anának, amikor csilingelő hang jelzi az újabb e-
mailt az iMacemen.

Tárgy: Hát legyen…
A válaszodat úgy értelmezem, hogy valóban azért jöttél

vissza Seattle-be, mert MEGGONDOLTAM MAGAM. Felnőtt
nő vagyok, és elmentem egy bárba egy italra a
barátnőmmel. Nem ismertem a biztonsági kockázatát a
MÓDOSULT TERVEIMNEK, mert TE SOSEM MONDASZ EL
NEKEM SEMMIT. Kate-től tudtam meg, hogy minden
családtag őrizetét megerősíttetted, nem csak a miénket.
Azt gondolom, hogy túlzásba viszed a biztonságom fölötti
aggodalmadat, és még ha értem is, miért teszed, ez olyan,
mintha farkast kiáltanál.
Fogalmam sem volt, mi is a komoly aggodalom, vagy
nevezzük akárhogy is azt, amit te művelsz. Két testőr jött
velem. Azt hittem, Kate-tel biztonságban leszünk. Tény,
hogy nagyobb biztonságban voltunk a bárban, mint ha
otthon maradtunk volna. Ha ISMERTEM VOLNA a
körülményeket, másként cselekedtem volna. Megértem,
hogy mindennek köze van ahhoz, amit Jack gépén
találtatok – legalábbis Kate így látja. Tudod te, milyen az,
hogy a legjobb barátnőm többet tud arról, mi van veled,
mint én? Én vagyok a FELESÉGED! Szóval elmondod végre,
mi folyik itt? Vagy továbbra is gyerekként bánsz velem, és
akkor garantálom, hogy pontosan úgy is fogok viselkedni!
Nem te vagy az egyetlen, aki kurvára haragszik! Érthető?
Ana
Anastasia Grey
szerkesztő, SIP
Káromkodás és üvöltő nagybetűk. Ezt a játékot én már magas

szinten űzöm.

Tárgy: Hazaút
Mint mindig, írásban most is egyenes és makacs, Mrs. Grey.

Talán megbeszélhetnénk ezt, ha megérkezel a KÖZÖS
otthonunkba.
Vissza kéne venned. Még én is kurvára haragszom rád.
Christian Grey
A picsába! Nem akarok e-mailben csatázni Anával.

Kiviharzom a dolgozószobából a nappaliba. Megenyhülök,
amikor megpillantom a hideg csirkesalátát, amit Mrs. Jones
készített nekem ebédre.
Talán csak azért vagyok olyan pipa, mert üres a gyomrom.
– Köszönöm – motyogom.
– Elugrom abba a görög csemegeboltba, amit Mrs. Grey
szeret, és hozok neki a kedvenc ételeiből ma estére. Elég lesz
betennie a sütőbe vagy a mikróba, hogy felmelegítse.
– Remek – válaszolom szórakozottan. Vajon miért
veszekszünk mostanában állandóan Anával?
– Mr. Grey… – Mrs. Jones beszélni próbál velem.
– Igen?
– Köszönöm a ma estét. De hogy őszinte legyek, fáradtnak
tűnik. Nem akar ledőlni egy kicsit?
Összevonom a szemöldökömet. Ledőlni? Nem vagyok már
ötéves.
– Nem.
– Csak egy ötlet volt.
– Megfontolom – dünnyögöm, majd beviszem a salátát a
dolgozószobámba.
Welch hív, miközben eszem.
– Welch?
– Érdekes fejlemények a Hyde-ügyben – krákogja reszelős
hangon. – Mint kiderült, Hyde furgonja a garázsban fel volt
szerelve egy matraccal, és annyi ketaminnal, ami egy texasi
rodeóra is elég lenne.
– Ketaminnal? A picsába! – Lám, igazam volt!
– Igen, uram. És fecskendőkkel.
Kiráz a hideg. Ki nem állhatom a fecskendőket.
Welch folytatja.
– Úgy tűnik, a barátunkat első fokon emberrablás
kísérletével fogják megvádolni. Ehhez még nyilván hozzájön
a birtokháborítás, rablás és az engedély nélküli fegyverviselés
is. Ja, és volt egy üzenet is.
– Clark már megmutatta.
– Jelent magának valamit?
– Nem. Ráadásul Hyde a furgonban hagyta. Talán
meggondolta magát, mivel olyan értelmetlen volt.
– Talán. Az egyik új lakónak szállított lámpatesteket az
épületbe – folytatja Welch.
– Lámpatesteket? Hogyhogy?
– Igen. Egy fuvarozócégnek dolgozott. A vevő a tizenhatos
lakásban lakik.
– Ó, igen. Már összefutottam vele. Fiatal fickó. Hát így jutott
be Hyde; micsoda sunyi dög!
– Az, uram – ért egyet Welch. – Még egy dolog. Visszajelzett
a King megyei rendőrség és az FBI. Egyeznek az
ujjlenyomatok.
– Megfogtuk!
– Úgy tűnik.
– Kell, hogy legyen valami kapcsolata Detroittal, de sehogy
sem jövök rá, mi lehet az – dünnyögöm.
– Folytatom a keresést – válaszolja Welch. – Egyelőre ennyi.
– Köszönöm, hogy tájékoztatott.
Welch leteszi, én pedig az ebédem maradékára bámulok.
Elment az étvágyam. Mi az istent tervezett az az aljas
szemétláda a feleségemmel? Elrabolni. Megerőszakolni.
Meggyilkolni. És fecskendők voltak nála. Talán egy mocskos,
koszos fecskendőt akart használni rajta. Hányingerem támad
a gondolattól, de lenyelem az érzést.
Basszus.
Ki kell jutnom innen, muszáj friss levegőt szívnom.
Otthagyom az ebédemet, átmegyek a nappalin, figyelmen
kívül hagyom Gail ideges pillantását, és leliftezek az
előcsarnokba. A fotósok már eltakarodtak, ezért kislisszolok a
főbejáraton, és sétálni indulok. Csak sétálok és sétálok.
Zavartalanul zajlik az élet a Smaragdvárosban. A járókelők
a dolgukra igyekeznek; zsúfoltak az utcák, de sikerül
átverekednem magam a tömegen.
Szegény feleségem.
Meg is ölhette volna.
Csak egyszer kaparintsam a kezem közé azt az elmebeteg
rohadékot. Kicsinálom.
Újra fantáziálni kezdek, hogy hányféle módon tudnám
kinyírni.
A fenébe.
Kint állok a Nordstrom előtt. Esetleg vehetnék valamit
Anának. Bármit. A tárcám a farzsebemben van, ezért
bemegyek. A kendők és sálak közt kötök ki. Egy selyemsál…
Igen. Ez jó lesz.
MIRE VISSZAÉREK a lakásba, sikerül lehiggadnom.

– Nem ízlett az ebéd? Kér valami mást? – érdeklődik Gail.
– Nem, köszönöm. Azt hiszem, megfogadom a tanácsát, és
lefekszem. Fáradt vagyok.
Gail együttérzőn mosolyog.
A hálószobánkban leveszem a cipőmet, lefekszem, és
behunyom a szemem.
Ana meztelenül hever előttem. Széttárja a karját. Azt teszel

velem, amit csak akarsz. Büntess meg! A hevederekben van.
A játszószobában. Mit akarsz csinálni velem? Mögötte
állok, pálcával a kezemben. Amit csak akarok. Ana az
asztalon fekszik. Arccal lefelé. Nem tud megmozdulni. Ki van
kötözve. Rácsapok a kezemre a pálcával. A feneke várakozón
megrezzen. Ana térdel, homloka a padlóhoz préselődik.
Hátra van kötve a keze. A szádat akarom. A pinádat.
A seggedet. A testedet. És a lelkedet. Ana előttem térdel.
A tiéd vagyok. Mindig a tiéd leszek, férjem.
Enyém.
Tiéd.
FELRIADOK. Alig térek magamhoz.
Itthon vagyok. A fényviszonyokból ítélve késő délután lehet.
Megnézem az órát; fél hat van. Ana még nincs itthon.
Megdörzsölöm az arcomat, és kimegyek a fürdőszobába, a
fejemben lassan összeáll a terv. Heves veszekedésre számítok.
Ana azt írta, dühös rám. Leveszem az ingemet, helyette pólót
húzok, és felveszem a játszószobai farmeremet, hogy
felkészüljek Ana hazatérésére. Az új sálat a zsebembe dugom.
Talán mindketten megkapjuk, amit akarunk.
Az irodámban kinyomtatom Ana e-mailjét, és látom, hogy
az utolsó levélváltásunk óta nem küldött új üzenetet.
A feleségem nem hátrál meg a kihívás elől. Érdekesnek
ígérkezik a mai este.
Gail eltűnt. Akárcsak Taylor. Kíváncsi lennék, vajon mit
csinálnak.
Ryan Taylor irodájában van; feláll, amikor belépek.
– Jó estét, Mr. Grey.
– Nyugodtan menjen fel az emeletre. Szeretnék
mindenkinek egy szabad estét adni. Szólunk, ha szükségünk
lesz magára.
Habozik, majd bólint.
– Rendben, uram.
Visszamegyek a nappaliba, a zongorához lépek, és várom,
hogy hazaérjen a feleségem.
Mögöttem a késő délutáni nap már a láthatárhoz közelít, és
a szorító sarkában várom, hogy kezdetét vegye a mérkőzés.
Kesztyűt a kézre. Fogvédőt a szájba.
Vajon hány menet lesz Mrs. Greyjel?
A lift halk csilingelése visszhangzik a folyosón.
Megjött.
Kezdődjék hát, Grey.
Ana aktatáskája hangos puffanással landol a padlón, majd
egyre közelednek a léptei a nappali felé. Amikor megpillant,
megtorpan.
– Jó estét, Mrs. Grey. – Mezítláb odalépek hozzá, mint egy
bandita egy régi fekete-fehér filmben, le sem veszem róla a
szemem. – Jó, hogy hazaértél. Már vártalak.
– Vártál? – suttogja. Ugyanolyan gyönyörű, mint reggel volt,
noha a tekintete éber és tartózkodó; óvatos.
Kezdődhet a játék, Ana.
– Igen – válaszolom.
– Tetszik a farmered – mormolja, és tetőtől talpig végigmér.
A kedvedért vettem fel. Felvillantok egy ragadozómosolyt, és
megállok előtte. Ana megnyalja az ajkát, nyel egy nagyot, de
nem fordítja el a tekintetét.
– Ha jól értettem, Mrs. Grey, gondjai vannak. – Előveszem a
farzsebemből a kinyomtatott, kiabálós-nagybetűs e-mailt,
széthajtogatom, próbálom megfélemlíteni Anát a
pillantásommal.
Nem sikerül.
– Igen, vannak – válaszolja, és állja a tekintetemet, a
fellépése magabiztosnak tűnik, ám a hangja elárulja: lihegős
és szexi.
Lehajolok, hozzádörgölöm az orromat, élvezem az
érintését. Behunyja a szemét, és halkan felsóhajt.
– Ahogy nekem is – duruzsolom illatos bőrének.
Kinyitja a szemét, és felegyenesedem.
– Azt hiszem, már elég jól ismerem a tiédet, Christian. –
Felvonja a szemöldökét, a tekintete derűs.
Ne nevettess, Ana.
Emlékszem, ő is ezt mondta nekem, nem is olyan régen.
Ana hátralép.
– Miért repültél vissza New Yorkból? – kérdi bársonyosan
puha hangon, ami nem arra a nőstény oroszlánra vall, akit
ismerek.
– Tudod, miért.
– Azért, mert elmentem Kate-tel?
– Azért, mert megszegted az ígéretedet, és ellenszegültél, és
szükségtelenül veszélynek tetted ki magad.
– Megszegtem az ígéretemet? Hát így látod?
– Igen.
Az égre emeli a tekintetét, majd észreveszi, hogy a
homlokomat ráncolom, de már nem tartom olyan jó ötletnek
a fenekelést.
– Christian – szól lágyan –, egyszerűen meggondoltam
magam. Nő vagyok. Mi ilyenek vagyunk. – Amikor nem
válaszolok, folytatja. – Ha tudtam volna, hogy emiatt
megszakítod az utazásodat… – Elhallgat, mintha nem tudná,
hogyan fejezze be a mondatot.
– Meggondoltad magad?
– Igen.
– És nem gondoltad, hogy fel kellene hívnod?
Hogy lehettél ennyire figyelmetlen?
– Nem beszélve arról, hogy emiatt Ryan egyedül volt a
lakásban, ami komoly veszélybe sodorta.
Ana elvörösödik.
– Fel kellett volna hívnom téged, de nem akartalak zavarni.
Ha megtettem volna, biztosan nem engedtél volna el, pedig
már nagyon hiányzott Kate. Látni akartam. Nem beszélve
arról, hogy így Jack nem talált itthon. Ryannek nem lett volna
szabad beengednie a lakásba.
De megtette.
És ha itt lettél volna…
A picsába! Elég ebből, Grey.
Kinyújtom a kezem, és a karomba vonom.
– Ó, Ana – suttogom, és ölelem, amilyen erősen csak tudom
– Ha valami történt volna veled…
Fegyver volt nála.
És fecskendők.
– De nem történt – suttogja.
– De történhetett volna. A poklot jártam meg, ha arra
gondoltam, mi minden történhetett volna veled. Annyira
mérges voltam, Ana. Rád. Magamra. Mindenkire! Nem
emlékszem, hogy voltam-e valaha ilyen dühös, leszámítva…
– Leszámítva?
– Egyszer, még a régi lakásodban. Amikor ott volt Leila.
Valaki más egy istenverte fegyverrel.
– Annyira rideg voltál ma reggel. – Elcsuklik a hangja.
Ne, Ana. Ne sírj! Eleresztem, és felemelem a fejét.
– Nem tudom, hogy kezeljem ezeket az érzéseket, Ana –
suttogom.
Valaha sikerült. De már nem tudom, mit tegyek.
A fenébe. Ne csináld, Grey.
Belenézek a bánatos, kék szempárba, és kibukik belőlem az
igazság.
– Nem hiszem, hogy bántani akarnálak. – Ezért voltam
olyan rideg. Mert őrjöngtem. – Ma reggel csak meg akartalak
büntetni, de nagyon, és…
Hogy magyarázzam el?
Legszívesebben világgá kiáltanám a dühömet, márpedig te
vagy az én világom.
– Attól féltél, hogy fájdalmat okoznál? – kérdi.
– Nem bízom magamban.
– Christian, én tudom, hogy sosem bántanál engem.
Legalábbis fizikailag semmiképp. – A kezébe veszi az
arcomat.
– Tényleg?
– Igen. Tudom, hogy amit mondtál, csak üres fenyegetés
volt. Tudom, hogy nem vernél meg.
– De akartalak.
– Nem, nem akartál. Csak azt hitted, hogy meg akarsz
verni.
– Ebben nem vagyok biztos.
– Gondolj csak vissza – szól, és átölel, majd a mellemre
hajtja a fejét. – Hogy érezted magad, amikor elmentem. Elég
sokszor elmondtad már, mi volt akkor. Hogy mennyire
másképp láttad a dolgokat és engem is azután. Tudom, mit
adtál fel értem. Emlékezz, hogy érezted magad a
bilincsnyomok miatt a nászúton.
Mond valamit. Ha belegondolok, egy szemétládának
éreztem magam, és nem akarom, hogy Ana megint elhagyjon.
Szorosabban ölel magához, gyengéden simogatni kezdi a
hátamat, és lassan, nagyon lassan enyhül a feszültség a
testemben. Ana a mellemhez dörzsöli az arcát, és nem bírok
tovább ellenállni. Lehajolok, belecsókolok a hajába, ő pedig
felpillant rám, és felkínálja az ajkát. Megcsókolom, az
ajkammal kérlelem, hogy tegyen a kedvemre, hogy ne
hagyjon el, maradjon. Ana viszonozza a csókot.
– Hát ennyire bízol bennem? – duruzsolom.
– Igen.
Megcirógatom az arcát, belenézek a gyönyörű szemébe, és
nem látok mást, csak együttérzést, szerelmet és vágyat.
Mivel érdemeltem ki ezt a nőt?
Ana elmosolyodik.
– Még ha nem foglaltuk is írásba – suttogja huncutul.
Felnevetek, és magamhoz szorítom.
– Valóban nem. – Így öleljük egymást, és csendes béke
ereszkedik ránk; a New York-i út óta most először érzek némi
megnyugvást. Vajon ezzel véget érnek a gondjaink?
– Gyere az ágyba – suttogom.
– Christian. Beszélnünk kell.
– Majd később.
– Christian. Kérlek! Beszélgessünk!
Az istenit. Felsóhajtok, és elmegy a kedvem. Talán ez csak a
vihar szeme.
– És miről? – Még én is hallom, milyen durcás a hangom.
– Nagyon jól tudod. Arról, hogy nem mondasz el nekem
semmit.
– Meg akarlak védeni.
– De nem vagyok gyerek.
– Tökéletesen tisztában vagyok ezzel, Mrs. Grey. –
Végighúzom a kezem a testén, és megmarkolom a fenekét,
majd hozzádörgölöm ébredező farkamat.
– Christian! – csattan fel. – Beszélgessünk!
Ana makacs, mint mindig.
– Mit akarsz tudni? – Eleresztem, felveszem a lehullott
papírt a padlóról, és kézen fogom Anát.
– Nagyon sok mindent – mondja, miközben a kanapéhoz
vezetem.
– Ülj le. – Engedelmeskedik, én pedig mellé ülök. A kezemre
támasztom a fejem, és megacélozom magam a kérdések
özönére. Anához fordulok.
– Kérdezz.
– Miért van megtöbbszörözve a család őrizete?
– Hyde veszélyt jelentett mindnyájunkra.
– Honnan tudod?
– A számítógépéből. Személyes információkat találtunk
rajta rólam és a család többi tagjáról is. Főként Carrickről.
– Carrick? Miért éppen ő?
– Még nem tudom. – Mintha a spanyol inkvizíció előtt
állnék. Taktikát váltok. – Most már feküdjünk le.
– Christian! Mondd el.
– Mit mondjak el?
– Olyan… bosszantó vagy! – mondja, és felemeli a kezét.
– Ahogy te is.
Ana felsóhajt.
– Valaminek történnie kellett, mert nem egyből erősítetted
meg a védelmet. Szóval? Miért most?
– Nem tudtam, hogy fel akarja gyújtani az irodát, vagy… –
Elhallgatok. Nem akarok szólni neki a Charlie Tangóról. Csak
idegeskedne. Újra taktikát váltok. – Először azt hittük, hogy
csak zaklatás, de aztán – vállat vonok –, amikor a
nyilvánosság előtt zajlik az életed, az emberek kíváncsiak
lesznek. Teljesen random megjelentek hírek rólam, a
harvardi éveimről, az evezésről, a karrieremről, aztán
Carrickről, az ő előremeneteléről. Anyámról is, sőt még Elliot
és Mia is az újságok hasábjaira került.
– Azt mondtad: „vagy…”.
– Vagy mi?
– Ezt mondtad: „fel akarja gyújtani az irodát, vagy…”.
Mintha valami mást is mondani akartál volna.
Semmi sem kerüli el a figyelmét.
– Éhes vagy? – Megpróbálkozom a figyelemeltereléssel,
mire korogni kezd a gyomra. – Ettél ma egyáltalán? – Ana
elpirul, és már tudom a választ. – Sejtettem. Tudod jól, milyen
fontos nekem, hogy egyél. Gyere. – Felállok, kinyújtom felé a
kezemet, és megenyhülök. – Megetetlek.
– Megetetsz?
Kivezetem Anát a konyhába, fogom az egyik bárszéket, és
átviszem a pult túloldalára.
– Ülj le.
– Hol van Mrs. Jones?
– Szabadnapot kapott. Taylor is.
– Miért? – néz rám elképedve.
A tegnapi éjszaka után megérdemlik.
– Mert megtehetem. – Ilyen egyszerű.
– Akkor te főzöl? – Ana nem hisz a fülének.
– Bízzon bennem, Mrs. Grey! Hunyja be a szemét!
Gyanakvón néz rám, még mindig nem tudja, mit higgyen.
– Hunyd be!
Lesújtó pillantást vet rám, majd engedelmeskedik.
– Nem, ez így nem elég jó. – Előveszem a farzsebemből a
sálat, amit korábban vettem, és örömmel látom, hogy illik a
ruhájához. Ana felvonja a szemöldökét. – Hunyd be! Ne csalj!
– Bekötöd a szememet? – Halk és riadt a hangja.
– Igen.
– Christian… – Tiltakozni akar, de gyengéden a szájára
teszem az ujjamat.
– Majd beszélünk később. Most enned kell. Azt mondtad,
éhes vagy. – Végighúzom az ajkamat az ajkán, majd a
szeméhez emelem a sálat, és megkötöm a tarkóján. – Látsz?
– Nem – mordul fel, és felemeli a fejét, ahogy akkor szokta,
amikor a szemét forgatja. Felnevetek. Néha olyan
kiszámítható.
– Pontosan tudom, mikor forgatod a szemedet. És nagyon
jól tudod, mit gondolok róla.
Felhorkan, és az ajkát biggyeszti.
– Nem lehetne, hogy végre túljussunk ezen?
– Milyen türelmetlen, Mrs. Grey! Volna még
mondanivalója?
– Igen.
– De előbb megetetlek. – Gyengéd csókot adok a
halántékára. El sem tudja képzelni, hogy milyen dögös, ahogy
a bárszéken csücsül bekötött szemmel, takaros kontyba tűzött
hajjal. Szívesen lefényképezném.
De előbb muszáj megetetnem.
A hűtőből előveszek egy üveg Sancerre-t, valamint a
különféle edényeket, amelyekbe Gail kirakta a görög
harapnivalókat; a bárány egy hőálló üvegtálban van.
Basszus. Vajon ezt meddig kell főzni?
Berakom a mikróba, és a legmagasabb fokozatra állítom, öt
percre. Ennyi csak elég lesz. Beteszek két pitát a
kenyérpirítóba.
– Van mondanivalóm – szólal meg Ana, és ahogy
félrebillenti a fejét, nyilvánvaló, hogy fülel, vajon mit
csinálok. Fogom a palackot és a dugóhúzót, és Ana
fészkelődni kezd.
– Ne mozdulj, Anastasia. Viselkedj… – mormolom a fülébe.
– És ne harapdáld a szád szélét. – Elmosolyodik.
Végre!
Egy mosoly.
Kinyitom a palackot, és töltök egy pohárral.
Ideje valami zenét választani. Bekapcsolom a
hangszórókat, és az iPodról kiválasztom Chris Isaak „Wicked
Game” című dalát. A gitárakkord tiszta csengése betölti a
szobát.
Igen. Ez a dal jó lesz.
Lehalkítom, majd fogom a pohár bort.
– Előbb az ital – jegyzem meg szinte magamnak. – Fejet
hátra! – Hátradönti a fejét. – Még! – Ana engedelmeskedik, én
pedig belekortyolok az üdítően hűs borba, és megcsókolom
Anát, közben átadom neki a számból a bort.
– Hm… – Lenyeli.
– Ízlik?
– Igen – sóhajt fel.
– Akarsz még?
– Veled mindig többet akarok.
Elmosolyodom. Többet. Ez a mi szavunk. Ő is mosolyog.
– Mrs. Grey! Csak nem flörtöl velem?
– De igen.
Helyes. Imádom, amikor flörtöl velem.
A számba veszek egy újabb korty bort, majd megragadom a
sál végét, és finoman hátrahúzom a fejét. Megcsókolom, a bor
a szájába ömlik. Mohón issza, az utolsó cseppig.
– Étvágyad van? – kérdem.
– Az bizony van már, Mr. Grey. – Szarkasztikus éle van a
hangjának.
Hát előbújt végre… az én kis nőstény ördögöm.
Csilingel a mikró, elkészült a bárány. Mennyei illata betölti
a konyhát. Fogok egy konyharuhát, kinyitom a mikró ajtaját,
és megragadom az edényt.
– A francba! Jesszusom! – Véletlenül hozzáér az ujjam, és
megégetem. Elejtem a tálat, hangosan csattan a
konyhapulton.
– Jól vagy? – kérdi Ana.
– Igen!
Nem.
Jaj!
Otthagyom a tálat, előbb egy kis vigasztalásra vágyom.
– Csak megégettem magam. Tessék – a szájába dugom az
ujjamat. – Talán jobb lesz, ha megszopogatod.
Ana megfogja a kezemet, és lassan kihúzza a szájából az
ujjamat.
– Ó! Lássuk, lássuk – suttogja, majd bájosan fancsali képet
vág, és finoman fújni kezdi égett bőrömet.
Ó!
Mintha csak a farkamra fújná a levegőt.
Megcsókolja az ujjamat, kétszer is, majd lassan visszadugja
a szájába, rátapasztja a nyelvét, és szopogatni kezd.
Mintha csak a farkamat szopogatná.
Végigsöpör a testemen a gyönyör.
Ana.
Ahogy az ujjamon dolgozik, a homlokát ráncolja.
– Mi jár a fejedben? – suttogom, ahogy kihúzom az ujjam a
szájából, és megpróbálok uralkodni magamon.
– Az, hogy milyen kiszámíthatatlan vagy.
Ez nem újság.
– Ötven árnyalat, bébi. – Csókot adok a szája szegletére.
– Az én ötven árnyalatom. –Megragadja a pólómat, és
közelebb húz.
– Nem, nem, Mrs. Grey! Semmi fogdosás! Még nem! –
Lehámozom magamról a kezét, és megcsókolom az ujjait. –
Ülj vissza. – Ana durcás képet vág. – Elfenekellek, ha nem
engedelmeskedsz.
Beleszúrom a villát a bárányba, majd belemerítem a falatot
a mentás joghurtöntetbe.
– Nyisd ki a szádat. – Kinyitja, és a szájába csúsztatom a
falatot.
Elismerően nyammog.
– Ízlik?
– Igen.
Én is megkóstolom, és mennyei ízek kavalkádját érzem a
nyelvemen. Csak most jövök rá, mennyire éhes vagyok.
– Még? – kérdem Anát. Bólint, és kap egy újabb falatot.
Amíg rág, letörök egy darab pitát, és belemártom a
humuszba. – Nyisd ki. – Ana engedelmeskedik, és lelkesen
befalja az újabb falatot.
Csatlakozom hozzá.
Tényleg ez a legjobb humusz egész Seattle-ben.
– Még? – kérdem.
Bólint.
– Mindenből kérek még. Éhen halok.
Zene füleimnek, amit mond. Felváltva falatozunk, hol a
humuszos kenyérből, hol a bárányból. Ana mohón nyel
mindent, élvezi a lakomát, öröm látni, hogy milyen jólesik
neki az étel, és persze öröm megetetni. Olykor megkínálom a
borral, a jól bevált szájból szájba itatás módszerével.
Amikor elfogy a bárány, a töltött szőlőlevél következik.
– Nagyra tát és harap.
Így tesz.
– Imádom ezeket – dünnyög teli szájjal.
– Egyetértek. Mennyei.
Amikor jóllakott, egyenként tisztára nyalja az ujjaimat.
– Még? – kérdem reszelős hangon.
Megrázza a fejét.
– Jó – duruzsolom a fülébe –, mert most az én kedvenc
fogásom következik. Te. – Hirtelen fölkapom, mire
meglepetten felsikolt.
– Levehetem a kötést?
– Nem. A játszószobában.
Ana elcsitul a karjaimban.
– Készen állsz a kihívásra? – kérdem.
– Lássuk – válaszolja, ahogy vártam. Miközben felviszem az
emeletre, könnyebbnek érzem a karomban a testét. –
Szerintem fogytál – motyogom. Elmosolyodik, elégedetten, azt
hiszem. A játszószoba előtt talpra állítom, és kinyitom az
ajtót. Beterelem a szobába, közben felgyújtom a villanyt.
A szoba közepén eleresztem, kibogozom a sálat, majd
lassan kihúzgálom a hajtűket a kontyából, és kiszabadítom
copfba font haját. A copf lehullik a vállára, és gyengéden
meghúzom, hogy Ana hátralépjen hozzám.
– Van egy tervem – súgom a fülébe.
– Gondoltam, hogy lesz – válaszolja. Megcsókolom azt a
pontot a füle alatt, ahol a pulzusa lüktet.
– Ó, Mrs. Grey! De mennyire, hogy van! – Befont haja még
mindig a kezemben van, hátrahúzom a fejét, feltárva a
nyakát, és ajkamat végighúzom a torkán. – Először is le kell
vetkőztetnem téged. – Amikor megfordítom, lepillant a
farmerem kigombolt felső gombjára. Mielőtt megállíthatnám,
beledugja az ujját a nadrágomba, és megcirógatja az
ágyékszőrömet.
Á!
Felpillant rám hosszú pillái alól.
– Ezt nem kéne levenned – mondja.
– Pedig le fogom, Anastasia. – A karomba veszem, egyik
kezem a tarkóján, a másik a hátán, és megcsókolom,
ízlelgetem a nyelvemmel. Amíg csókolózunk, elindulunk
hátrafelé, mígnem hozzápréselem a testét a játszószoba
fakeresztjéhez, és összeforr a testünk. Az ajka mohó, a nyelve
nyughatatlan, mint az enyém. Elhúzódom. – Szabaduljunk
meg ezektől a ruháktól. – Megragadom a szegélyét, és lassan
megfosztom a ruhájától, centinként hámozom ki belőle a
testét. – Hajolj előre – utasítom, és engedelmeskedik. A ruha a
földön végzi, a feleségem pedig csábító fehérneműben és
szandálban áll előttem. Összefonódnak az ujjaink, és a feje
fölé emelem a kezét, majd kérdőn oldalra billentem a fejem.
Kikötözzelek, Ana?
A tekintete átható, semmi sem kerüli el a figyelmét.
Sütkérezem benne, beleremeg az ágyékom. Nagyot nyel, majd
bólint.
Édes nő. Sosem okoz csalódást.
A csuklójára csatolom a bőrbilincseket a feje fölött, majd
előveszem a farzsebemből a sálat.
– Azt hiszem, eleget láttál – suttogom, és bekötöm a szemét.
Végighúzom az orromat az orrán, és ígéretet teszek: – Meg
foglak őrjíteni.
Megragadom a csípőjét, a kezem végigsiklik a testén, és
lehúzom a bugyiját.
– Emeld fel a lábadat, egyiket a másik után. – Így tesz, és
leveszem a lábáról a bugyit, majd kicsatolom a szandálját. –
Lépj egyet! – utasítom. Engedelmeskedik, majd a fakereszthez
kötözöm a jobb bokáját. Megismétlem a műveletet a bal
bokájával, és máris ki van feszítve a teste. Amikor nem tud
megmozdulni, felállok, érzem a testéből áradó hőt és
fokozódó izgalmát. Megragadom az állát, és puha, szűzies
csókot lehelek az ajkára. – Valami zene és pár játékszer.
Gyönyörű így, Mrs. Grey. Egy pillanatig még kiélvezem a
látványt. – Hátralépek, és pontosan ezt teszem, és tudom,
hogy minél tovább várakoztatom, annál nedvesebb lesz… én
pedig annál keményebb.
Igazán pompás látvány.
Jelenleg azonban tanítani szeretnék neki egy s mást az
orgazmus megtagadásáról.
Odalépek a komódhoz, és előveszek egy pálcát, valamint az
iPodot. A pálca mellett találok egy kis tégely mentolos
balzsamot, és megfordul a fejemben, hogy kenek belőle egy
kicsit a csiklójára.
Attól gerjedne csak be igazán!
Nem. Nem most. Az egy következő lépés lesz.
Bekapcsolom a hangfalakat, és választok valami felkavaró
zenét, ami illik a hangulatomhoz.
Ez az. Bach. Goldberg-variációk. Ária. Tökéletes!
Elindítom a lejátszást, és a játszószobámat betöltik az éles,
tiszta, hűvös hangok.
A kettőnk játszószobáját.
A farzsebembe dugom a pálcát, leveszem a pólómat, majd
visszatérek a feleségemhez, aki az ajkát harapdálja. Az állára
teszem az ujjaimat, mire megriad. A mosolya szégyenlős és
édes, és tudom, hogy sejtelme sincs, mit művel.
Ó, Ana! Ha tudnád, mit tartogatok számodra.
Talán megengedem, hogy elélvezz.
Talán nem.
Végighúzom az ujjaimat selymes bőrén, végig a torkán, le a
szegycsontjára, majd a hüvelykujjammal lehúzom a
melltartóját, és kiszabadítom a mellét. Gyönyörű a melle.
Amíg a torkára tapasztom a számat, a másik mellét is
kiszabadítom, és játszani kezdek a mellbimbójával. Addig
ingerlem mindkettőt az ajkammal és az ujjaimmal, amíg
megkeményednek, és sóváran meredeznek felém.
Ana vonaglik a bilincseiben.
– Ah! – nyög fel. Nem hagyom abba; a szám és a kezem
folytatja a lassú, érzéki kínzást. Tudom, milyen könnyű így
felizgatni.
Ana már alig kap levegőt.
– Christian – könyörög.
– Tudom, tudom. – A hangom kásás a vágytól. – Pont ezt
érzem én is, miattad.
Felsóhajt.
Én pedig folytatom.
Előretolja a csípőjét, remegni kezd a lába.
– Kérlek! – esdekel.
Ó, bébi. Érezd!
A farkam a puha farmeranyagnak feszül, kielégületlenül.
Mindent a maga idejében, Grey.
Megállok és kiegyenesedem, lenézek Ana arcára. A szája
nyitva, teleszívja a tüdejét, és nekifeszül a bőrbilincseknek.
Végighúzom mindkét kezem az oldalán, az egyiket a csípőjén
tartom, míg a másikkal elindulok lefelé a hasán. Ismét
előretolja a csípőjét, felkínálja magát nekem.
– Lássuk, hogy is állunk – duruzsolom. Megérintem a lába
között, és nedvesen húzom el az ujjaimat.
Mintha összeszűkült volna rajtam a farmer.
Megdörzsölöm a hüvelykujjammal az izgatott kis csomót a
combja között, mire felkiált, és a tenyeremhez nyomja magát.
Ó, Ana. Milyen készséges vagy. Milyen nedves.
És milyen messze vagy még az orgazmustól!
Ha – és ez egy nagy ha – egyáltalán megengedem, hogy
elélvezz.
Lassan belesiklik a középső, majd a mutatóujjam is.
Felnyög, folytatja a kétségbeesett próbálkozást, a kezem felé
nyújtózkodik, kielégülést keres.
– Ó, Anastasia! Mindjárt ott vagy! – Körbeforgatom benne
az ujjaimat, simogatom, ingerlem, míg a hüvelykujjam tovább
játszik a csiklójával. Remeg a lába, ahogy próbál elérni.
Egyedül ezen a ponton érintem a testét. A fejét hátraveti,
átadja magát az élvezetnek. Közel jár.
A másik kezemmel előveszem a farzsebemből a pálcát, és
bekapcsolom.
– Mi az? – Felkapja a fejét a hangra.
– Ssss! – A szájára tapasztom a számat, ő mohón megcsókol.
Elhúzódom, míg az ujjaim tovább dolgoznak benne. – Ez egy
pálca, bébi, és vibrál. – A szegycsontjához emelem, és ott
tartom, hogy érezze a vibrálást a bőrén. Az ujjaim még
mindig az ágyékán mozognak, miközben végighúzom a
vibráló pálcát a mellei közt, majd felváltva megérintem vele
mindkét mellbimbóját.
– Ah! – nyög fel hangosan, és megmerevednek a lábai,
ismét hátraveti a fejét, és hangos nyögés szakad fel a
torkából. Mozdulatlanná dermed a kezem, és elhúzom a
pálcát.
– Ne! Christian! – kiált fel, és keresni kezd a csípőjével, de
hiába.
Olyan közel. És mégis olyan messze.
– Ne mozdulj, bébi! – suttogom, és megcsókolom. –
Frusztráló, igaz?
Felhördül.
– Sss. – Megcsókolom, majd lassan mozgatni kezdem benne
az ujjaimat, a pálca elindul lefelé a melle közt. Úgy
helyezkedem, hogy neki tudjak dőlni, kemény, tettre kész
farkamat a testéhez nyomom.
Ismét elindul a csúcs felé, egyre közelebb van hozzá.
És közelebb.
Majd ismét megállok.
– Nem! – nyög fel. Csókokkal borítom a vállát, kihúzom
belőle az ujjamat, és elveszem a hüvelykujjamat a csiklójáról.
Felgyorsulok a pálcával, végighúzom a hasán, le az ágyéka
felé, át a parányi, duzzadt csomón.
– Ah! – kiált fel, és megrántja a bilincseit.
Újra megállok, és elveszem a pálcát a testéről.
– Christian!
– Rémes, igaz? – suttogom a torkán. – Pont, mint te.
Megígérsz valamit, aztán meg…
– Christian! Kérlek!
Ismét megérintem a pálcával.
És megállok.
Újra megérintem.
Újra megállok.
Már alig kap levegőt.
– Miután abbahagytam, sokkal erőteljesebb az érintés,
igaz?
– Kérlek – könyörög, mire kikapcsolom a pálcát, és a polcra
helyezem a fakereszt mellett, majd megcsókolom Anát.
A szája mohón – sőt kétségbeesetten – fogadja az érintést.
Végighúzom az orrom az orrán, és a fülébe súgom: – Te vagy
a legfrusztrálóbb nő, akivel valaha találkoztam.
Megrázza a fejét.
– Christian! Én sosem ígértem neked, hogy engedelmes
leszek! Kérlek! Kérlek!
Megragadom hátulról, és hozzányomom a farkamat, amit
még mindig ruha fed; a testéhez dörgölöm magam. Ana
felnyög, leszedem a szeméről a kötést, és megragadom az
állát; villogó, kék szempár néz vissza rám.
– Az őrületbe kergetsz. – A hangom reszelős, megfeszítem a
csípőmet, újra meg újra, ő pedig hátraveti a fejét, mindjárt
elélvez… és abbahagyom. Behunyja a szemét, és mély
lélegzetet vesz.
– Kérlek – suttogja, és felnéz rám.
Ó, bébi, ennél többet is elviselsz. Tudom, hogy képes vagy rá.
Ujjaim végigsúrolják a mellét, és elindulnak lefelé a testén,
Ana azonban megdermed az érintéstől, és elfordítja a fejét.
– Vörös – nyöszörgi. – Vörös. Vörös. – Potyogni kezdenek a
könnyei.
Mozdulatlanná dermedek.
A picsába!
Ne. Ne!
– Nem! – lihegem. – Az isten szerelmére, ne! – Kioldom a
kezét, megtartom a testét, közben lehajolok, és a bokáját is
kiszabadítom. A tenyerébe temeti az arcát, és zokogni kezd.
– Ne, ne, ne! Ana, kérlek! Ne! – Túl messzire mentem.
Felkapom, az ágyra ültetem, az ölemben tartom. Sír.
Hátranyúlok a szaténtakaróért, Ana köré tekerem, majd
magamhoz szorítom, és gyengéden ringatom a karomban. –
Sajnálom! Annyira sajnálom! – suttogom. Egy szemétládának
érzem magam, csókokkal borítom a haját. – Ana, kérlek!
Bocsáss meg!
Nem szól. Egyre csak sír; minden szipogás olyan, mintha
kést forgatna sötét lelkemben.
Mégis mit képzeltem?
Úgy sajnálom, Ana.
Egy mocskos szemétláda vagyok.
A nyakamba fúrja az arcát, könnyei perzselik a testemet.
– Kérlek, kapcsold ki a zenét.
– Hát persze. – Nem eresztem az ölemből, kihúzom a
farzsebemből a távirányítót, és kikapcsolom a zenét. Néma
csend ereszkedik közénk, amit csak a szipogása tör meg.
Ez maga a pokol.
– Jobb? – kérdem.
Biccent. Gyengéden letörlöm a könnyeit a
hüvelykujjammal.
– Bach. Goldberg-variációk. Nem leszel nagy rajongó, igaz?
– próbálok poénkodni.
– Ennek biztosan nem. – Felnéz rám, a tekintete ködös a
szenvedéstől, és elönt a szégyen.
– Sajnálom – suttogom.
– M-m-miért csináltad? – dadogja sűrű szipogások
közepette.
Megrázom a fejem.
– Elragadott a hév.
Felsóhajtok. Muszáj elmagyaráznom.
– Ana. Az orgazmus megtagadása mindennapos a… Te
sosem…
Mit számít?
Elhallgatok, Ana mocorogni kezd rajtam; a teste
ránehezedik félig kemény farkamra, és felszisszenek.
– Bocs – dünnyögi, és elpirul. Még most is ő kér bocsánatot
tőlem. Igazán szégyellhetném magam. Undorodom magamtól;
elterülök az ágyon, magammal rántom Anát is, továbbra is a
karomban tartom.
Fészkelődni kezd, és a melltartójával bíbelődik.
– Segítsek? – kérdem.
Hevesen megrázza a fejét, és tudom, nem akarja, hogy
megérintsem.
A picsába!
Ana. Annyira sajnálom.
Nem bírom tovább. Elfordulok, hogy egymással szemben
legyünk. Felemelem a kezem, majd várok, hogy elhúzódik-e,
de miután nem teszi, gyengéden megcirógatom könnyáztatta
arcát. Újabb könnyek tolulnak a szemébe.
– Kérlek, ne sírj – motyogom, és egymás szemébe nézünk.
Nagyon sebzettnek tűnik. Megszakad a szívem.
– Én sose mit? – kérdi, és beletelik egy pillanatba, mire
felfogom, hogy mire céloz – a félbehagyott mondatomra.
– Sosem teszed azt, amit mondanak. Meggondoltad magad.
Nem mondtad el, hol vagy. New Yorkban voltam, nem
tehettem semmit. Ha itthon lettem volna, hazacibállak.
– Akkor most megbüntetsz?
Igen. Nem. Igen. Nem bírok a szemébe nézni.
– Ezt abba kell hagynod – szól halkan.
A homlokomat ráncolom.
– Először is, utána csak szarabbul érzed magad.
Felhorkanok.
– Ez igaz. Nem szeretlek így látni.
– Én pedig nem szeretem így érezni magam. Azt mondtad a
Fair Ladyn, hogy nem egy alárendeltet vettél feleségül.
– Tudom, tudom.
– Akkor ne bánj velem úgy. Sajnálom, hogy nem hívtalak
fel. Legközelebb nem leszek ilyen önző. Tudom, hogy aggódsz
miattam.
Farkasszemet nézünk, míg a szavait latolgatom.
– Jó, rendben. – Odahajolok egy csókért. Mielőtt azonban
összeérne az ajkunk, megdermedek, engedélyre várok,
bocsánatért esdeklem. Felemeli az arcát, és végtelen
gyengédséggel megcsókolom.
– Mindig puha az ajkad, amikor sírsz.
– Sosem ígértem, hogy engedelmes leszek, Christian.
– Tudom.
– Szokj hozzá, kérlek. Mindkettőnk érdekében. Én pedig
igyekszem figyelembe venni a te… irányításmániádat.
Erre nem tudok mit mondani.
– Megpróbálom.
Felsóhajt.
– Kérlek, próbáld meg. Egyébként is, ha itt lettem volna… –
– Tudom – suttogom, és érzem, ahogy kifut a vér az
arcomból. Hátradőlök, eltakarom a szememet a karommal, és
milliomodjára is elképzelem, mi minden történhetett volna.
Meg is ölhette volna Anát.
Ana a mellemre hajtja a fejét, és átkarolom. Az ujjaim köré
csavarom a copfját, majd kioldom a gumit, és lassan
kiengedem a haját. Megnyugtató érzés, ahogy selymes haja az
ujjaimra omlik.
Úgy sajnálom, Ana.
Így fekszünk egy ideig, mígnem Ana megszólal:
– Hogy értetted, amikor azt mondtad: „vagy…”.
– Vagy? – kérdem.
– Valamit Jackkel kapcsolatban.
Anára pillantok.
– Nem adod fel, igaz?
A mellére támasztom az államat.
– Feladni? Soha. Mondd el! Nem szeretnék sötétben
tapogatózni. Valami furcsa oknál fogva azt hiszed, meg kell
védened. Te még lőni sem tudsz, én pedig igen. – Egyre
jobban belelendül. – Gondolod, hogy nem birkóznék meg
vele, bármi legyen is az, amit nem mondasz el? Az egyik exed
pisztolyt szegezett rám, a másik, a pedofil pedig zaklatott…
Ana!
– Ne nézz így rám! Az anyukád is pontosan ezt gondolja.
Micsoda?
– Te beszéltél az anyámmal Elenáról? – Nem hiszek a
fülemnek.
– Igen, beszéltünk róla Grace-szel.
Döbbenten nézek rá, Ana folytatja:
– Nagyon ideges az egész miatt. Önmagát hibáztatja.
– Nem hiszem el, hogy beszéltél az anyámmal. A francba! –
Újabb szégyenérzet tör rám.
– Nem osztottam meg vele a részleteket.
– Remélem is. Grace-nek egyáltalán nincs szüksége a
mocskos részletekre. Jesszusom, Ana! Apámmal is beszéltél?
– Nem! – szól hökkenten. – Mindegy, ne tereld el a szót.
Jack. Mi van vele?
Elhúzom a kezemet, és látom, hogy várja, hogy beszéljek,
nem hajlandó több szarságot eltűrni tőlem. Felsóhajtok, ismét
eltakarom a szememet a karommal, és ömleni kezd belőlem a
szó.
– Hyde-nak köze volt a Charlie Tango szabotázsához.
A nyomozók találtak egy ujjlenyomatot, de mivel csak
részleges, nem tudták azonosítani. Azután felismerted a
felvételen. Detroitban fiatalkorában előállították már, az
ujjlenyomata megvan az adatbázisban. Összehasonlítottuk
azzal, és egyezett. Ma reggel találtak egy kisbuszt a
garázsban. Hyde vezette. Valamit hozott ennek az új
pasasnak, aki most költözött be. Akivel a liftben találkoztunk.
– Nem emlékszem a nevére – dünnyögi Ana.
– Én sem. Mindenesetre így jutott be az épületbe Hyde. Egy
szállítócégnek dolgozott…
– És? Miért olyan különleges az a kisbusz?
Az istenit.
– Christian. Mondd el! – makacskodik Ana.
– A rendőrök… találtak benne ezt-azt. – Elhallgatok. Nem
akarom, hogy rémálmai legyenek. Szorosabban ölelem.
– Mit találtak? – erősködik.
Hallgatok. Hiába, tudom, hogy úgyis kiszedi belőlem.
– Egy matracot, annyi lónyugtatót, hogy egy tucat lónak is
elég lenne, és egy üzenetet.
– Üzenetet?
– Nekem címezte.
– És mi állt benne?
Megrázom a fejem. Értelmetlen nonszensz volt.
– Hyde azért jött ide, hogy elraboljon.
Ana megborzong.
– Francba.
– Valahogy úgy.
– Nem értem, miért – mondja. – Nem áll össze a kép.
– Tudom. A rendőrség tovább nyomoz, ahogy Welch is. Bár
szerintünk Detroit lesz a kapcsolat.
– Detroit? – értetlenkedik Ana.
– Igen. Valami van ott.
– Még mindig nem értem.
Elhúzom a karomat, a szemébe nézek, s csak ekkor értem
meg, hogy nem tudja.
– Ana. Én Detroitban születtem.
– Azt hittem, itt születtél, Seattle-ben.
Nem. Hátranyúlok, fogok egy párnát, és a fejem alá húzom.
A másik kezemmel tovább simogatom Ana haját.
– Nem. Elliotot és engem Detroitban fogadtak örökbe. Nem
sokkal azután költöztünk ide. Grace a nyugati parton akart
élni, távol a nagyvárosoktól, és állásajánlatot kapott a
Northwest Kórházban. Nagyon kevésre emlékszem akkoriból.
Miát már itt adoptálták.
– És Jack detroiti?
– Igen.
– Honnan tudod?
– Amikor hozzá kerültél, lenyomoztattam.
Ana sanda pillantást vet rám.
– Róla is van egy maniladossziéd? – kérdi vigyorogva.
Elfojtok egy mosolyt.
– Talán halványkék.
– Mi van abban az anyagban?
Megcirógatom az arcát.
– Biztos, hogy tudni akarod?
– Annyira rémes?
Vállat vonok.
– Láttam már rosszabbat is. – Eszembe jut saját sanyarú
gyerekkorom.
Ana hozzám bújik, mindkettőnket betakargat a vörös
szaténnal, majd a mellemre hajtja a fejét. Elgondolkodik.
– Mi az? – kérdem. Nagyon töpreng valamin.
– Semmi – mormolja.
– Nem, nem. Ez kétirányú utca, Ana. Mi az?
Rám pillant, összevonja a szemöldökét. Ismét a mellemre
simul az arca.
– Néha elképzellek kisfiúnak. Mielőtt még Grey lettél volna.
Megdermedek. Nem akarok erről beszélni.
– Nem magamról beszéltem. Nem kérek a szánalmadból,
Ana. Az életemnek az a része elmúlt. Nincs többé.
– Ez nem szánalom. Szimpátia és szomorúság. Elszomorít,
hogy valaki képes ilyesmit tenni egy gyerekkel. – Elhallgat,
nagyot nyel, majd lágy, halk hangon folytatja: – Az életednek
az a része igenis létezik, Christian. Hogy mondhatod, hogy
nem? Mindennap a múltaddal élsz. Te magad mondtad.
Ötven árnyalat. Emlékszel?
Felsóhajtok, és beletúrok a hajamba. Hagyd már, Ana.
– Tudom, hogy ezért akarsz irányítani és biztonságban
tudni.
– És mégis dacolsz velem. – Egyszerűen nem értem ezt a
nőt. Ez a legérthetetlenebb oldala. Tudja, hogy problémáim
vannak, mégis újra meg újra kihívások elé állít.
– Dr. Flynn szerint általam megismerheted a kétkedés jó
oldalát. Azt hiszem, ez az, amit teszek, bár nem vagyok benne
biztos. Talán így tartalak a jelenben – dünnyögi. – Nem
tudom. Képtelen vagyok előre látni, miként reagálsz majd
dolgokra.
– Csessze meg Flynn – mordulok fel.
– Azt mondta, mindent csináljak úgy, ahogy eddig. Veled
kapcsolatban.
– Ezt mondta? – kérdem szárazon.
Tehát ő tehet róla.
Ana mély lélegzetet vesz.
– Christian. Tudom, hogy szeretted az anyukádat, és hogy
nem tudtad megmenteni. Nem a te feladatod lett volna. És én
nem ő vagyok.
A kurva életbe. Mi van? Elég ebből!
Bénultan fekszem Ana alatt.
– Ne! – suttogom.
Nem akarok arról a kibaszott narkós kurváról beszélni.
Gyötrelmes érzések feneketlen mélysége fölött lebegek,
nem akarom elismerni, és a legkevésbé sem akarom újraélni
őket.
– Nem, figyelj rám, kérlek. – Ana felemeli a fejét, éles, kék
pillantása áthatol a védőpajzsomon, és ráeszmélek, hogy
visszatartottam a levegőt. – Én nem ő vagyok – ismétli Ana. –
Én sokkal erősebb vagyok nála. Itt vagy nekem te, és most te
is sokkal erősebb vagy. És tudom, hogy szeretsz engem. Én is
szeretlek téged.
– Hát még mindig szeretsz? – suttogom.
– Persze hogy szeretlek! Mindig szeretni foglak. Nem
számít, mit teszel velem.
Akkor bolond vagy, Ana!
Behunyom a szememet, és magamhoz szorítom Anát.
– Ne bújj el előlem – kérlel, és elveszi a karomat az
arcomról. – Egész életedben bujkáltál. Kérlek. Előlem ne.
Én?
Elképedve nézek rá.
– Hogy én bujkálnék?
– Igen.
Az oldalamra fordulok, kisimítom a haját az arcából, és a
fülé mögé igazítom.
– Azt kérdezted, hogy utállak-e. Nem értettem, honnan jött
ez, de most már…
– Még mindig azt hiszed, hogy utállak? – kérdi.
– Nem. – Megrázom a fejem. – Már nem. De tudnom kell,
hogy… miért mondtad, hogy vörös?
Nagyot nyel, vegyes érzelmek villannak fel az arcán.
– Azért, mert… mert annyira távoli voltál, és dühös és…
rideg. Nem tudtam, meddig mennél el.
Csak most döbbenek rá, hogy újra meg újra megkért, hadd
élvezzen el. És én nem hagytam.
Visszaéltem a bizalmával.
Hála az égnek, hogy van biztonsági szavunk!
– Hagytad volna, hogy elélvezzek? – Hiába pirul bele a
kérdésbe, nem fordítja el a tekintetét.
Igen. Nem. Nem tudom.
– Nem – válaszolom. De valójában nem tudom.
– Hát, ez… nagyon durva.
Megcirógatom az arcát.
– Mindenesetre… – suttogom.
Megállítottál.
Mindig lesz biztonsági szavunk. Arra az esetre, ha túl
messzire mennék.
Hiába mondtam, hogy nincs szükségünk rá.
– Örülök, hogy megtetted – mormolom.
– Igazán? – Nem hisz nekem.
Megkockáztatok egy mosolyt.
– Nem akarlak bántani. Elragadtattam magam. –
Megcsókolom. – Elkapott a hév. – Újra megcsókolom. –
Gyakran megesik, amikor veled vagyok.
Felragyog az arca, és mosolyog.
Ragályos.
– Nem tudom, mi olyan vicces, Mrs. Grey.
– Én sem.
Átölelem, és a mellére hajtom a fejem. Egyik kezével
meztelen hátamat simogatja, a másikkal a hajamba túr.
Szükségem van az érintésére.
– Arról van szó, hogy te… mindig le tudsz állítani. Sosem
akarnálak bántani – vallom be. – Nekem muszáj…
Mondd el neki, Grey.
– Mit muszáj?
– Muszáj irányítanom a dolgokat, Ana. Ahogy rád is
szükségem van. Csak így tudok létezni. Nem tudom nem
csinálni. Egyszerűen nem megy. Már próbáltam… és mégis,
veled valahogy… – Frusztráltan megrázom a fejem.
– Nekem is szükségem van rád. – Magához szorít. –
Megpróbálom, Christian. Megpróbálok jobban odafigyelni a
dolgokra.
– Azt akarom, hogy kelljek neked.
– De hát kellesz nekem! – mondja felindultan.
– Vigyázni akarok rád.
– Mindig vigyázol rám. Nagyon hiányoztál.
– Tényleg?
– Hát persze. Nem bírom, ha távol vagy.
Elmosolyodom.
– Velem jöhettél volna.
– Christian, kérlek! Ne kezdjünk bele megint. Dolgozni
szeretnék.
Felsóhajtok, ahogy végighúzza az ujjait a hajamban, és
elűzi a feszültséget, segít ellazulni.
– Szeretlek, Ana.
– Én is szeretlek, Christian. Mindig is szeretni foglak.
Összegabalyodva fekszünk az ágyban, szinte meztelenül,
én farmerben, Ana melltartóban.
Micsoda páros vagyunk…
Lelassul a légzése, elszenderedik. Behunyom a szemem.
Mami a kanapén ül. Hallgat. A falat bámulja, néha pislog.

Előtte állok a játék autóimmal, de nem lát engem. Integetek,
észrevesz, de elhesseget. Nem, bogaram, most nem. Jön a
férfi. Bántja a mamit. Kelj fel, te hülye kurva! Bánt engem.
Gyűlölöm. Nagyon haragszom rá. A konyhába szaladok, és
elbújok az asztal alá. Kelj már fel, hülye kurva! Üvöltözik.
Hangos. A mami felsikolt. Nem! A fülemre tapasztom a
kezem. Mami! A férfi betrappol a konyhába bakancsban,
büdösen. Hol vagy, te kis szaros? Megvagy végre! Ott
maradsz, te kis pöcs. Megyek, megbaszom azt a kurva
anyádat. Ma már nem akarom többet látni azt az ocsmány
pofádat. Világos? Amikor nem válaszolok, lekever egy
pofont. Keményen. Ég tőle az arcom. Vagy megégetlek, te kis
pöcs. Ne, ne! Azt nem szeretem. Nem szeretem, ha megéget.
Fáj. Szív egy slukkot, és meglengeti előttem a bagóját. Na,
megégesselek, te kis szaros? Akarod? Felnevet. Hiányzik
néhány foga. Csak nevet és nevet. Főzök valamit ennek a
hülye picsának. Csak egy kanál kell hozzá. Aztán ebből
kapja meg. Felmutat egy szurit. Imádja ezt a szart. Jobban
szereti, mint téged vagy engem, te kis szaros. A férfi
elfordul. Átváltozik. Ő Jack Hyde, Ana pedig ott fekszik
mellette a padlón, és Hyde a combjába szúrja a tűt.
– Ne! – üvöltök fel kétségbeesetten.

– Christian, kérlek! Ébredj fel!
Kinyitom a szemem. Ana itt van. Megráz engem.
– Christian. Rosszat álmodtál. Itthon vagyunk. Minden
rendben. – Körülnézek. A játszószobában vagyunk, az ágyon
fekszünk.
– Ana! – Itt van mellettem. Biztonságban. Megérintem az
arcát, és az ajkára tapasztom a számat, vigaszt és
megnyugvást keresek. Ő az én mindenem. A szerelmem.
A fény az életemben.
Ana.
A vágy villámcsapásként éri a testemet; lázba jövök tőle.
Átfordulok Anával, és a matrachoz szegezem.
Akarom őt. Szükségem van rá.
Megemelem az állát, és a fejére teszem a kezemet, hogy ne
mozduljon, közben a combja közé fúrom a lábamat, és
duzzadó farkam, mely még mindig a farmerben lapul,
hozzádörzsölöm az ágyékához.
– Ana! – lihegem, és belebámulok riadt, kék szemébe.
A pupillája egyre tágul, a szeme sötét.
Ő is érzi.
Ő is akarja.
Újra ostromolni kezdem a száját, ízlelgetem, mohón falom.
Közben nekifeszül a farkam. Végigcsókolom az arcát, a
szemét, az álla vonalát. Akarom őt.
Most azonnal.
– Itt vagyok – suttogja, és átkarolja a vállamat, majd
magához szorít.
– Ó, Ana! Szükségem van rád! – lihegem sóváran,
kifulladva.
– Nekem is – nyög fel, és a hátamba csimpaszkodik.
Feltépem a sliccemet, kiszabadítom a farkamat, és
odaigazítom magam hozzá.
Igen? Nem? Ana? Belenézek a sötét, sötét szemekbe, saját
vágyam és türelmetlenségem tükröződik bennük.
– Igen. Kérlek! – szól Ana.
Egyetlen mozdulattal belé hatolok.
– Ah! – kiált fel, én pedig felnyögök, élvezem az érintését.
Ana. Újra elkapom a száját, a nyelvem telhetetlen, mozogni
kezdek benne, hogy elűzzem a félelmeimet és a
rémálmaimat. Beleveszek a szerelmébe és gyönyörébe. Ő is
megvadult. Mohó és sóvár. Együtt mozog velem,
összefonódva ringatózunk.
– Ana! – nyögök fel, és elélvezek benne, újra meg újra,
énem feloldódik a gyönyörben, és foglyul esik Ana
bűvöletében. Ő tesz engem teljes emberré.
Gyógyír a lelkemnek. Fény az életemben.
Átölel, erősen szorít, míg levegő után kapkodom.
Kicsúszom belőle, a karomba veszem, amíg helyreáll a
világ egyensúlya.
Hűha!
Hát ez…
Gyors volt!
Megrázom a fejem, felkönyökölök, lenézek Ana gyönyörű
arcára.
– Ó, Ana! Édes istenem! – Megcsókolom.
– Jól vagy? – kérdi, és a tenyerébe veszi az arcomat.
Bólintok, végre visszatértem a földre.
– Te? – kérdem.
– Ühüm… – Mocorogni kezd alattam, hozzádörgöli magát a
farkamhoz. Kaján, sóvár mosoly jelenik meg az arcomon.
Tudom, mit próbál értésemre adni. Ezt a nyelvet folyékonyan
beszélem.
– Mrs. Grey, akad itt még tennivaló – suttogom. Gyors
csókot lehelek az ajkára, s mielőtt bármit mondhatna,
felkelek. Letérdelek az ágy végéhez, megragadom Ana lábát,
és magamhoz húzom, hogy a feneke az ágy szélén legyen. –
Ülj fel – utasítom, és engedelmeskedik. Haja leomlik a
mellére, mélyen a szemébe nézek, és szétnyitom a lábait.
Hátradől a könyökére, a melle megemelkedik, majd süllyed,
ahogy zihál. Kinyílik a szája, szerintem el sem tudja hinni,
hogy mire készülök.
– Annyira szép vagy, Ana – duruzsolom, és puha csókokkal
borítom belső combját. Felnézek rá, ahogy ő szokott rám.
– Figyelj – szólok, és a nyelvem a csiklójára tapad.
– Ah! – kiált fel. Ana és a szex íze a saját ízemmel
keveredik, egy pillanatra sem eresztem el. Azok után, amit
korábban műveltem vele, jobban fel lehet húzva, mint egy
régimódi óra. Szétterpesztve tartom a lábát, mozdulatlanul,
amíg a számmal bűvölöm, odaadóan kényeztetem.
Egész testében remegni kezd.
– Ne… ah! – kiált fel, mire lassan belé csúsztatom az ujjam.
Felnyög, elzuhan az ágyon, míg én egyre szítom benne
a tüzet, újra meg újra visszatérek arra az édes pontra
odabent, nyelvemmel rendületlenül nyalogatom a csiklóját.
Már közel jár. Megfeszülnek a lábai.
Engedd el magad, Ana.
A nevemet kiáltja, ívbe görbül a háta, és élvezni kezd,
hullámokban söpör végig rajta a gyönyör. Kihúzom belőle az
ujjam, és lehámozom magamról a farmert. Fölé hajolok,
megcsókolom a hasát, ő beletúr a hajamba.
– Még nem végeztem veled – suttogom, majd feltérdelek,
lehúzom az ágyról, és az ölembe emelem, ráültetem kemény
farkamra.
Felsóhajt, amikor betöltöm.
– Ó, bébi – lihegem, és puha csókokkal borítom az arcát.
Megfeszítem a csípőmet, Ana belekapaszkodik a felkaromba,
és tágra nyílt szemmel mered rám. Megragadom a fenekét,
megemelem, újra megfeszítem a csípőmet, és mélyebbre
hatolok.
– Ah! – nyög fel, összetapad a szánk, miközben lassan
mozogni kezdek benne, ki és be. Megfeszíti a combját, és
együtt mozgunk.
Lassan. Édesen.
A mennyezet felé emeli az arcát, szája hangtalan
gyönyörsikolyra nyílik.
– Ana – dünnyögöm a torkába, és megcsókolom.
Ringunk.
Együtt.
A gyönyörben.
– Szeretlek, Ana.
A nyakam köré fonja a karját.
– Én is szeretlek, Christian. – Kinyitja a szemét, egymást
nézzük.
Együtt törünk fel.
Egyre magasabbra.
A gyönyör tetőfokára.
Már ott van.
– Gyere velem, bébi – suttogom, mire behunyja a szemét, és
felkiált az élvezettől.
Ah!
A nevét suttogom, ahogy magával ránt a teste az édes, lassú
orgazmusba.
Amikor magamhoz térek, leteszem Anát az ágyra, és
egymás karjában fekszünk.
– Most már jobb? – kérdem, és a nyakához dörzsölöm az
arcomat.
– Hm.
– Menjünk a hálóba, vagy inkább itt aludnál?
– Hm.
Elvigyorodom.
– Mrs. Grey, válaszoljon!
– Hm.
– Ennél többet nem tudsz mondani?
– Hm.
– Gyere. Ágyba teszlek. Nem szeretek itt aludni.
Megmoccan.
– Várj – dünnyögi.
Mi van már megint?
– Minden rendben? – kérdi.
Nem tudom elfojtani az önelégült mosolyt.
– Most már igen.
– Christian – szól rám, és megcirógatja az arcomat. –
A rémálmodra gondoltam.
Rémálom?
A francba.
Bevillannak az álmomban látott rémképek. Magamhoz
szorítom Anát, és a nyakába fúrom a fejemet, hogy elbújjak
az álom elől.
– Ne – motyogom.
Ne is emlékeztess rá, Ana.
Felsóhajt.
– Sajnálom. – Átölel, a hajamba túr, és végigsimít a
hátamon. – Minden rendben. Minden rendben – suttogja.
– Menjünk lefeküdni – javaslom. Felkelek, fölkapom a
farmeremet a padlóról, és belebújok. Ana követ,
szemérmesen maga köré csavarja az ágytakarót. – Hagyd
azokat – szólok, amikor lehajol a ruháiért. Felkapom a
karomba, és a mellemhez szorítom a testét. – Nem akarom,
hogy kitörd a nyakad e miatt a takaró miatt. – Leviszem a
lépcsőn a hálószobába, és leteszem. Felhúzza a hálóingét, én
pedig pizsamaalsóra cserélem a farmert, és együtt bújunk az
ágyba. – Aludjunk – dünnyögöm. Álmosan rám mosolyog, és
kényelembe helyezi magát a karomban.
Csak fekszem, és a plafont bámulom, próbálok szabadulni
a morbid gondolatoktól. Már elfogtuk Hyde-ot. Aludnom
kéne, mint Ana mellettem. Hamar el tud aludni. Irigylem érte.
Behunyom a szemem, hálás vagyok, hogy még mindig itt
van, egy darabban, az ágyunkban.
2011. AUGUSZTUS 27., SZOMBAT
Ana térdel. Előrehajol. Meztelenül. Előttem. A homloka a

játszószoba padlójához préselődik. A haja, akár egy
bronzkorona a fapadlón. Kinyújtja a kezét. Könyörög.
A kezemben ostor. Többet akarok. Mindig többet. Ő azonban
nem bírja tovább. Vörös. Vörös. Vörös. Ne! Csattanás.
Kivágódik az ajtó. A férfi alakja betölti az ajtónyílást.
Elbődül, a vérfagyasztó hang visszhangzik a szobában.
Basszus. Ne. Ne, ne! Itt van. Tudja. Ana felsikolt. Vörös.
Vörös. Vörös. A férfi megüt. Állon talál a jobbhorog. Csak
zuhanok és zuhanok. Forog velem a világ. Szédülök. Ne. Elég
a sikoltozásból! Vörös. Vörös. Vörös. Elég. Tovább. És
tovább. Végül csend lesz. Kinyitom a szemem, Hyde Ana fölé
tornyosul. Fecskendő van a kezében. Elvigyorodik. Ana nem
mozdul. Sápadt. Hideg. Megrázom. Nem mozdul. Ana!
Ernyedten fekszik a karomban. Újra megrázom. Ébredj!
Vége. Vége! Vége! Ne! Feltérdelek a koszos, zöld szőnyegen,
magamhoz szorítom, és felüvöltök. Ana! Ana! Ana!
FELRIADOK, ZIHÁLOK.
Ana!
Elfordítom a fejem, és látom, hogy békésen alszik mellettem.
Hála az égnek!
A fejemre szorítom a kezemet, és felnézek a mennyezetre.
Mi az ördög?
Miért engedem be a tudatalattimba azt a mocskot?
Őrizetben van. Elfogták.
Mélyeket lélegzem, hogy lehiggadjak, és elkalandoznak a
gondolataim.
Madárkám? Mi a fenét jelenthet ez? Az elmém mélyén
felvillan egy emlékfoszlány, de nyomban el is tűnik. Körbe-
körbe járnak a gondolataim, az emléket hajszolom az árnyak
közt, de hiába. Gyanítom, hogy olyasmiről van szó, amit
megpróbáltam elfelejteni. Megborzongok.
Ne gondolj rá.
Tudom, hogy egy darabig nem fogok aludni. Mély sóhajjal
felkelek, fogom a telefonomat, és kimegyek a konyhába egy
pohár vízért. Megállok a mosogató mellett, és beletúrok a
hajamba.
Szedd össze magad, Grey!
Holnap csinálhatnánk valamit együtt. Hogy elfelejtsük
Hyde-ot.
Vitorlázzunk? Repüljünk?
New York? Nem, az túl messze van, ráadásul most jártam
ott – és amennyi bonyodalom történt, amióta hazajöttem,
nem tartom jó ötletnek a visszatérést.
Aspen.
Elvihetném Anát Aspenbe. Még sosem látta azt a házat. Ott
a sajtó sem talál ránk. Mi több, elhívhatnám Elliotot és Miát.
Ana úgyis azt mondta, hogy szeretne többet találkozni Kate-
tel.
Ez az!
A dolgozószobámból elküldöm az e-maileket Stephannek,
Taylornak, valamint Mr. és Mrs. Bentley-nek, az aspeni ház
gondnokainak, hogy reggel talán elugrunk oda. Majd e-
mailezek Miának és Elliotnak is.

Tárgy: Aspen MA!
Címzett: Elliot Grey; Mia G. Szuperséf
Mia, Elliot!
Meg akarom lepni Anát, ezért Aspenbe repülünk egy

éjszakára 27-én, szombaton.
Tartsatok velünk! Örömmel látjuk Kate-et és Ethant is.
Vasárnap este jövünk haza.
Szóljatok, ha benne vagytok.
Christian Grey
Elküldöm, és pár másodperccel később rezeg a telefonom.
Jól hangzik, nagyágyú!
Elliot ébren van.

Mi az ördögöt csinál ilyen istentelen órán? Máskor úgy alszik,
mint akit leütöttek.
Nem tudsz aludni?
Nem. És te?
Nyilván!
Az a sok Hyde-szarság, mi?
Ja.
Rezeg a telefonom. Elliot hív.

Mi az isten?
– Későre jár, öregem – szólok bele.
– Nem tudom elhinni, hogy ezt csinálom – dünnyögi.
– Mit csinálsz?
– Olyantól kérek párkapcsolati tanácsot, aki elvette az első
lányt, akivel randizott. De honnan tudtad?
– Mit honnan tudtam?
– Hogy Ana az igazi – válaszolja.
Micsoda? Ezt meg miért kérdi?
Honnan tudtam?
– Csak bevillant – felelem.
– Ezt hogy érted?
Felidézem, ahogy Ana bezuhant az irodámba arra a
bizonyos interjúra.
Egy élettel ezelőtt történt.
– Amikor megismerkedtünk, rám nézett azzal a hatalmas,
kék szemével, és rögtön tudtam. Átlátott a sok szarságomon.
Látott engem. Hátborzongató érzés volt.
– Ja. Az már biztos.
– Miért kérded? – Könyörgök, nehogy azt mondd nekem,
hogy Kavanagh miatt!
– Kate miatt, öregem.
Basszus.
Elliot folytatja:
– Emlékszem, amikor először találkoztunk – úgy értem,
dögös csaj, efelől semmi kétség. És amikor abban a portlandi
bárban táncoltunk, azt gondoltam… Nem kell annyira
erőlködnöm. Már az övé voltam. Mi több, azóta nem is volt
más nő.
Kifújom a levegőt. Az ilyesmi nem vall Elliotra – ő a
legcsapodárabb férfi, akit ismerek.
– Akkor mi a baj? – kérdem.
– Nem tudom. Biztos, hogy ő az igazi? Nem t’om.
Még sosem beszéltünk ezekről a dolgokról; olyan sok nő
volt eddig Elliot életében. Nem tudom, mit mondjak.
– Nos, mint tudod, Ana miatta maradt ki olyan sokáig
tegnap éjjel, és valahányszor együtt vannak, Ana mindig
seggrészegen jön haza – mordulok fel. Arról nem is beszélve,
milyen idegesítő nőszemély, ezt azonban nem mondom ki
hangosan.
– Kate szeret szórakozni. Talán ez a bökkenő. Nem tudom,
hogy ő mit érez.
– Öregem, igazán nem tőlem kéne tanácsot kérned. Higgy
nekem. Erre magadnak kell rájönnöd.
– Gondolom – dünnyögi.
– Talán Aspen majd segít.
– Igazad van. Írok neki.
– Nincs ott veled?
– Nincs. Pedig nagyon szeretném. Csak úgy teszek, mintha
nem izgatna.
– Felőlem, öregem. Megírom, hová menjetek reggel.
– Már reggel van, öcskös.
– Igaz. De ez az út meglepetés Anának. Ezt mondd meg
Kate-nek. Nem akarom, hogy elcsessze.
– Vettem.
– Jó éjt, Elliot.
– Öregem. – Leteszi.
Csak állok, és nézem a telefont, nem tudom elhinni a
beszélgetést, amiben részem volt. Elliot még sosem kért tőlem
tanácsot a szerelmi életével kapcsolatban. Soha. És ahogy
sejtettem, tényleg fülig belezúgott Kavanagh-ba. Nem értem.
Ő a legfárasztóbb nő a világon.
Késő van, le kéne feküdnöm. Ám csábít a zongora; egy kis
zene majd elcsitítja az elmémet. Felnyitom a zongora tetejét,
leülök és összpontosítok. Megérintem a billentyűket –
hűvösek és ismerősek –, és Chopint kezdek játszani.
A melankolikus zene úgy vesz körbe, mint egy puha takaró,
elfojtja a gondolataimat, a panaszos, komor dallamok
tökéletesen illenek a hangulatomhoz. Eljátszom egyszer,
kétszer, háromszor, belefeledkezem a melódiába, és
megszűnik számomra a világ; csak én vagyok, és a zene.
Amikor negyedszerre játszom, a szemem sarkából
megpillantom Anát köntösben. Nem hagyom abba, csak
arrébb húzódom, hogy le tudjon ülni mellém. Odaül, és a
vállamra hajtja a fejét. Belecsókolok a hajába, és tovább
játszom.
Amikor befejezem, megkérdem, hogy felébresztettem-e.
– Csak mert nem voltál mellettem. Mi ez a dal?
– Chopin. Az egyik e-moll prelűd. „Lemondás”-nak is
nevezik. – Elmosolyodom az irónián; ez az, amit Ana nem
szeret.
Megfogja a kezemet.
– Komolyan felzaklatott ez az egész, igaz?
– Egy őrült betör a lakásomba, hogy elrabolja a
feleségemet, aki nem hajlandó azt tenni, amit mondok,
teljesen kikészít, és még le is állít a biztonsági jelszóval. –
Behunyom a szemem. – Igen, mondhatjuk, hogy felzaklatott.
Megszorítja a kezemet.
– Sajnálom.
A vállára hajtom a fejem, és rám tör a vágy, hogy bevalljam
a legsötétebb félelmemet.
– Azt álmodtam, hogy meghaltál. Csak feküdtél a földön,
hideg voltál, és nem ébredtél fel. – Nagyot nyelek, még kísért
ez a kép.
– Hé! – Ana hangja megnyugtató. – Csak egy rossz álom
volt. – Maga felé fordít, a keze az arcomon. – Itt vagyok, és ha
nem vagy mellettem, valóban fázom. Gyere vissza az ágyba. –
Feláll, kézen fog, és egy pillanattal később követem.
Kibújik a köntösből, és visszafekszünk az ágyba. Nem
eresztem magam mellől.
– Aludj – suttogja, és a hajamba csókol, én pedig lehunyom
a szemem.
MELEGSÉGRE ÉBREDEK, Ana testének melegére, a haja illatára.

Amikor kinyitom a szemem, összefonódva fekszem a
feleségemmel. Felemelem a fejem a melléről.
– Jó reggelt, Mr. Grey – mondja gyengéd mosollyal.
– Jó reggelt, Mrs. Grey. Jól aludt? – Elnyújtózom mellette, és
különös, de frissnek érzem magam a zaklatott éjszaka után.
– Miután a férjem befejezte azt a borzasztó zajongást a
zongorával, már igen.
– Borzasztó zajongás? Ezt megírom Miss Kathie-nek. –
Rámosolygok Anára.
– Miss Kathie-nek?
– A zongoratanárnőm.
Ana felkacag.
– Imádom ezt a hangot. Mit szólnál, ha ma sokkal szebb
napunk lenne, mint tegnap?
– Egyetértek – bólint. – Mit szeretnél csinálni?
– Miután szeretkeztem a feleségemmel, és készített nekem
valami reggelit, szeretném elvinni Aspenbe.
Ana döbbenten néz rám.
– Aspenbe?
– Igen.
– A coloradói Aspenbe?
– Bizony ám! Hacsak el nem vitték onnan. Huszonnégyezer
dollárt fizettél az élményért.
Felvillantja legmegnyerőbb mosolyát.
– Te fizettél érte.
– Mi fizettünk érte – javítom ki.
– Az még a te pénzed volt, amikor ajánlatot tettem. –
A szemét forgatja.
– Ó, Mrs. Grey! Ez az örökös szemforgatása! – Felcsúszik a
kezem a combján.
– De több órába telik, mire Coloradóba érünk – jegyzi meg.
– Repülővel nem – dünnyögöm, és ujjaimmal kitapintom a
kedvenc helyemet.
SIKERÜLT VÉGHEZ VINNI A TERVEMET, méghozzá játszi

könnyedséggel. A repülőn már ott a teljes legénység a
vendégeinkkel; alig várom, hogy lássam Ana reakcióját.
Amikor megáll a kocsi a Gulfstream mellett, megszorítom a
kezét.
– Van egy meglepetésem a számodra. – Megcsókolom a
kezét.
– Édes meglepetés?
– Remélem.
Oldalra billenti a fejét, derűsen, de kíváncsian sandít rám.
Sawyer és Taylor egyszerre száll ki a kocsiból, hogy kinyissák
nekünk az ajtót.
Ana szorosan követ, ahogy üdvözlöm Stephant a lépcső
tetején.
– Köszönöm, hogy ilyen hamar a rendelkezésemre állt. –
Rámosolygok. – Megérkeztek már a vendégeink?
– Igen, uram.
Ana bekukucskál a kabinba, ahol Kate, Elliot, Mia és Ethan
vár minket. Eltátja a száját.
– Meglepetés!
– Ezt meg hogy? És mikor? – hadarja kifulladva.
– Azt mondtad, ritkán látod a barátaidat.
Így aztán itt vagyunk, a barátaiddal.
– Ó, Christian! Köszönöm! – A nyakamba ugrik, és heves
csókot nyom az ajkamra. Hűha! Meglep ez a váratlan
lelkesedés, de magával ragad a szenvedélye, és mohón falni
kezdem. Kezem a csípőjére vándorol, és magamhoz húzom. –
Csak folytasd, és becibállak a hálószobába – súgom a fülébe.
– Ne merészeld! – A lehelete forró és édes.
– Ó, Anastasia!
Felveszem a kesztyűt.
Mikor fogja végre megtanulni, hogy egyikünk sem hátrál
meg a kihívás elől? Vigyorogva felnyalábolom, és a vállamra
kapom.
– Christian! Tegyél le! – Rácsap a seggemre, miközben
integetek a vendégeinknek, és belépek a kabinba.
– Ha megbocsátotok. Négyszemközt kell beszélnem a
feleségemmel. – Azt hiszem, Mia, Kate és Ethan sokkot kapott.
Elliot úgy kurjongat, mintha a Mariners éppen hazafutást
szerezne. Ha! Talán sikerül.
– Christian! – kiáltozik Ana. – Tegyél le!
– Mindent a maga idejében, bébi.
Hátracipelem a hálókabinba, becsukom az ajtót, és
óvatosan leteszem a földre. A jelek szerint nincs elragadtatva.
– Ez aztán a belépő, Mr. Grey. – Összefonja a karját, de
szerintem csak megjátssza, hogy dühös.
– Csak mókáztam, Mrs. Grey.
– És most hogyan tovább? – A hangja kihívó, de kétlem,
hogy komolyan gondolná. Az ágyra pillant, és elpirul. Talán
eszébe jutott a nászéjszakánk. Újra a szemembe néz, majd
lusta mosoly jelenik meg az arcán, és hamarosan úgy
vigyorgunk egymásra, mint két tökkelütött. Szerintem ő is
pontosan erre gondol.
– Azt hiszem, nem lenne szép dolog, ha megvárakoztatnánk
a vendégeinket – dünnyögöm.
Bármennyire is szeretném.
Odalépek Anához, és összedugjuk az orrunkat.
– Édes meglepetés? – kérdem, mert tudnom kell.
Felragyog az arca.
– Christian, ez fantasztikus! – Ismét megcsókol. – Mikor
szervezted meg? – Ujjaival a hajamba túr.
– Tegnap este, amikor nem tudtam aludni. Írtam Elliotnak
és Miának, és itt vannak.
– Nagyon jólesik, köszönöm. Biztos remek lesz a hétvége.
– Remélem is. Talán Aspenben elkerülhetjük az újságírókat.
Gyere. Jobb, ha visszamegyünk. Stephan hamarosan felszáll. –
A kezemet nyújtom, és együtt lépünk ki a főkabinba.
Elliot kurjongatva fogad minket.
– Ez aztán a repülő menet!
Öregem! Állítsd már le magad!
Rá se hederítek, csak biccentek Miának és Ethannek,
közben Stephan bejelenti, hogy megkezdjük a felszállást.
Taylor már leült hátul.
– Jó reggelt, Mr. Grey. Mrs. Grey – üdvözöl Natalia, a
légikisasszonyunk. Viszonozom a mosolyt, és leülök Elliottal
szemben. Ana átöleli Kate-et, majd mellém ül. Megkérdem
tőle, hogy hozott-e magával túracipőt.
– Hát nem síelünk?
– Az elég nehéz lenne augusztusban.
Ana a szemét forgatja, lehet, hogy szarkasztikusnak szánta
a megjegyzést?
– Te tudsz síelni, Ana? – kérdi Elliot.
– Nem.
– Biztos vagyok benne, hogy a testvérem megtanít majd. –
Rákacsint Anára. – Elég gyors a pályán is. – Nem reagálok rá,
Nataliát figyelem, aki ellenőrzi a biztonságunkat, miközben a
gép elindul a kifutópályán.
– Minden rendben? – kérdi Kate Anától. – Hyde-ra
gondolok.
Ana bólint.
– Miért lett kézbesítő? – vájkál Kate.
– Kirúgtam – szólok közbe, hátha ezzel sikerül leállítanom.
– Igen? És miért? – Kate meredten néz mindkettőnket.
Az istenit. Újabb kérdések.
– Kikezdett velem – válaszolja feszülten Ana.
– Mikor? – Kate-nek a döbbenettől leesik az álla.
– Ezer éve.
– Sosem mondtad, hogy rád mászott!
Ana vállat von.
– Mégsem ez lesz az oka – jegyzi meg Kate. – Úgy értem,
elég durva lenne, ha emiatt csinálta volna az egészet –
Hozzám intézi a szavait. – Pszichés gondjai vannak? És mit
tud rólatok? Mit tud a Grey családról?
Nem hagyja annyiban. Felsóhajtok.
– Úgy gondoljuk, hogy Detroitban van a megoldás.
– Hyde is Detroitban született?
Bólintok. Honnan a pokolból tud ennyi mindent?
Ana megszorítja a kezemet, ahogy a gép gyorsulni kezd. Az
én rettenthetetlen nőm cseppet sem rajong a fel- és
leszállásokért. Megdörzsölöm a kezét a hüvelykujjammal.
Semmi baj, bébi.
– És te mit tudsz róla? – Elliot arca ezúttal komoly, és nincs
más választásom, muszáj felfednem, mit tudok róla.
Figyelmeztető pillantást vetek Kate-re.
– Csak magunk közt – szólok, majd eldarálom, amire
emlékszem a háttérellenőrzésről. – Nagyon keveset tudunk
róla. Az apja egy kocsmai verekedésben halt meg. Az anyja
elitta az eszét. Több nevelőszülőnél is megfordult, folyton
bajba keveredett gyerekkorában. Autókat lopott. Kis időre
nevelőintézetbe került. Az anyja valahogy összeszedte magát
egy elvonón, Hyde is megjavult. Ösztöndíjas lett a
Princetonon.
– A Princetonon? – csodálkozik Kate.
– Igen. Nagyon okos. – Vállat vonok.
– Annyira azért nem, hiszen elkapták – jegyzi meg Elliot
szárazon.
– De ugye nem egyedül csinálta ezt az egészet? – kérdi Kate.
Istenem, de idegesítő! Nem tartozik rá.
– Még nem tudjuk – mordulok fel, próbálom türtőztetni
magam. Ana riadt pillantást vet rám. Megszorítom a kezét, és
próbálom megnyugtatni. Hozzám bújik.
– Hány éves? – suttogja olyan halkan, hogy Kate és Elliot
nem hallja a hangját.
– Harminckettő. Miért?
– Csak érdekelt, ennyi az egész.
– Ne érdekeljen. Örülök, hogy végre börtönben van.
– Szerinted is van egy társa? – kérdi nyugtalanul.
– Nem tudom.
– Talán valaki, aki haragszik rád? Mondjuk, Elena?
Az isten szerelmére, Ana! Kate-re és Elliotra pillantok, de
nem figyelnek ránk, elmélyülten beszélgetnek.
– Szeretnéd, ha ilyen gonosz lenne, igaz? Talán van miért
haragudnia rám, de ilyesmit sosem tenne. Ne is beszéljünk
róla. Tudom, hogy nem a szíved csücske.
– Találkoztál vele?
– Ana. A születésnapom óta nem is beszéltem vele. –
Legalábbis személyesen nem. – Kérlek, hagyd ezt. Nem akarok
róla beszélni. – Puha csókot adok a kézfejére.
– Menjetek szobára! – szakítja félbe Elliot a gondolataimat.
– Ó, hát persze! Már voltatok, de nem tartott sokáig!
– Kopj le, Elliot!
– Hékás. Én csak azt mondom, ami történt – replikázik
önelégülten.
– Mintha tudnád – vágok vissza.
– Az első barátnődet vetted feleségül. – Elliot Anára mutat.
– Talán nem érthető? – Újra megcsókolom Ana kezét, és
rámosolygok.
– Dehogynem. – Elliot felnevet, és megrázza a fejét.
Kate rácsap Elliot combjára.
– Ne legyél seggfej!
– Hallgass a barátnődre! – Talán Kavanagh gatyába tudja
rázni. Helytelenítő pillantást vet Elliotra, Stephan pedig
bejelenti a repülési magasságot és időt, majd közli, hogy
felállhatunk az ülésről.
– Hozhatok kávét valakinek? – kérdezi Natalia.
AMIKOR A GULFSTREM leszáll az Aspen Pitkin reptéren, Taylor

száll ki elsőként a gépből.
– Szép landolás. – Kezet rázok Stephannel, amíg a többiek
szedelőzködnek.
– Minden a megfelelő időzítésen múlik, uram. Beighley
nagyon jó a számításokban.
– Remek volt, Beighley.
– Köszönöm, uram. – Beighley felvillant egy méltán büszke
mosolyt.
– Kellemes hétvégét, Mr. Grey. Mrs. Grey, holnap
találkozunk. – Stephan eláll az útból, hogy kiszállhassunk.
Taylor már vár minket a kocsival.
– Egy kisbusz? – Felvonom a szemöldökömet. Taylor
bocsánatkérő mosollyal nyit ajtót. – Tudom, későn szóltam –
legyintek. Anához fordulok. – Akarsz smárolni a hátsó
ülésen?
Ana nevetésben tör ki.
– Haladjunk, gyerekek! – sürget Mia. Beszállunk, és
elfoglaljuk a hátsó ülést. Átkarolom Ana vállát, aki hozzám
bújik.
– Kényelmes?
– Igen. – Rám mosolyog. Puszit adok a homlokára, örülök,
hogy együtt lehetünk ezen a helyen. A szüleimmel voltam
már ilyen kirándulásokon a montanai házukba, valamint
Miával és Elliottal, amikor a barátaikkal ruccantak ki. Én
azonban mindig egyedül mentem.
Ez is egy újabb első alkalom.
Tiniként nem voltak barátaim, felnőttként pedig túl
elfoglalt és túl magamnak való voltam ahhoz, hogy élvezzem
az ilyesfajta utazgatást.
Még mindig kevés barátom van.
Miután Elliot segített Taylornak bepakolni a bőröndöket,
elindulunk a város felé. Amíg a kilátásban gyönyörködöm, a
vörös-hegyi házunkra gondolok. Kíváncsi vagyok, vajon
tetszik-e majd Anának.
Remélem, igen. Én imádom.
A késő nyári Aspen ugyanolyan zöld, mint Seattle, sőt
ilyenkor még bujább a növényzet. Épp ezt szeretem annyira
ebben a helyben. A mezőkön magasra nő a fű, a hegyeket dús
lombú fák borítják. Hét ágra süt a nap, noha nyugat felől már
sötét felhők gyülekeznek. Remélem, ez nem valami rossznak
az előjele.
Ethan hátrafordul hozzánk.
– Voltál már Aspenben, Ana?
– Nem, most vagyok itt először. Hát te?
– Kate és én sokat jártunk ide gyerekkorunkban. Apám
nagy síelő, anya nem annyira.
– Remélem, a férjem megtanít majd engem is síelni. – Ana
rám sandít.
– Ne reménykedj – dünnyögöm.
– Nem lehet annyira szörnyű!
– Még kitöröd a nyakad! – Beleborzongok a gondolatba.
– Mióta van meg ez a ház? – kérdi Ana.
– Majd két éve. De most már a magáé, Mrs. Grey.
– Tudom – suttogja, és puszit lehel az államra, majd újra
hozzám simul.
Ethan faggatni kezd, hogy melyek a kedvenc sípályáim, és
felsorolom őket. Én azonban nem vagyok olyan vakmerő,
mint Elliot. Ő behunyt szemmel, háttal is lecsúszik bármelyik
hegyről.
– Én is tudok síelni – szólal meg Mia, és Ethanre mered.
A srác elnézően mosolyog rá, és eltűnődik, vajon mennyire
sikerült Miának meghódítani a szívét – vagy a farkát. Ethan
azt mondta, hogy Mia nem az esete, bár ahogy Mia
meresztgeti rá a szemét, ő határozottan bukik a srácra.
– Miért Aspen? – kérdi Ana váratlanul, amikor
végighajtunk a főutcán.
– Tessék?
– Miért itt vettél házat?
– Gyerekkorunkban a szüleinkkel sokszor jártunk itt. Itt
tanultam meg síelni, és szeretem ezt a helyet. Remélem, te is,
különben el kell adnunk a házat, és keresni valahol egy
másikat. – A füle mögé simítok egy elszabadult hajtincset. –
Nagyon szép vagy ma. – Ana bájosan elpirul, és nem tudok
ellenállni, meg kell csókolnom.
Viszonylag gyér a forgalom, Taylor hamar beér a
városközpontba. A Mill Streeten északra fordul, áthajtunk a
Roaring Fork folyón, és elindulunk fel, a Vörös-hegyre. Taylor
bevesz egy éles kanyart a szakadék szélén, mire felszisszenek.
– Mi a baj? – kérdi Ana.
– Remélem, tetszeni fog – válaszolom. – Itt is vagyunk. –
Taylor leparkol a kocsibeállón, Ana pedig felnéz a házra, amíg
a vendégeink kikecmeregnek a kisbuszból. Amikor
visszafordul hozzám, ragyog a szeme az izgatottságtól. –
Itthon vagyunk – suttogom.
– Nagyon szép.
– Gyere. Megmutatom. – Kézen fogom, már alig várom,
hogy körbevezethessem.
Mia előreszalad, és beleveti magát Carmella Bentley
karjaiba.
– Ő ki? – kérdi Ana, és a karcsú alakra mutat, aki a
küszöbön állva üdvözli a vendégeket.
– Mrs. Bentley. Itt lakik a férjével, ők tartják rendben a
házat.
Mia bemutatja Ethant és Kate-et Mrs. Bentley-nek, Elliot
pedig átöleli az asszonyt.
– Örülök, hogy újra látom, Mr. Grey – szól Carmella
mosolyogva.
– Carmella, ő itt a feleségem, Anastasia.
– Mrs. Grey.
Ana rámosolyog a házvezetőnőre, és kezet fog vele.
– Remélem, kellemes volt a repülőút. Szép lesz az idő a
hétvégén, bár nem vagyok benne teljesen biztos. –
Gyanakvón felpillant a sötét fellegekre mögöttünk. – Az ebéd
készen van, amikor csak óhajtja – közli kedvesen.
Szerintem elnyerte a tetszését a feleségem.
– Gyere. – A karomba kapom Anát.
– Mit csinálsz? – sikolt fel.
– Átviszem egy újabb küszöbön, Mrs. Grey.
Mindenki félreáll, amíg beviszem a feleségemet a tágas
előtérbe, ahol gyors csókot adok neki, majd leteszem a
keményfa padlóra.
Mögöttünk Mia megragadja Ethan kezét, és berángatja a
lépcső felé.
Most meg mi az ördögöt művel?
Kate hangosan füttyent.
– Szép ház!
– Körbevezethetlek? – kérdem Anát.
– Természetesen. – Röpke mosoly jelenik meg az arcán.
Kézen fogom, fellelkesít a tudat, hogy villámkörútra
vihetem a hétvégi házunkban: konyha, nappali, ebédlő,
olvasószoba, alagsori nappali bárpulttal és biliárdasztallal.
Ana elpirul, amikor megpillantja az asztalt.
– Van kedved játszani? – kérdem sejtelmes hangon.
Rendkívül élveztem a legutóbbi játszmánkat.
Ana megrázza a fejét.
– Arra van a dolgozószoba, amott pedig Mr. és Mrs. Bentley
szobája.
Ana szórakozottan biccent.
Talán nem tetszik neki a hely.
Lehangol a gondolat.
Komorabb hangulatban viszem fel az emeletre, ahol a négy
vendégszoba és a saját hálószobánk található. A szobánk
ablakából lélegzetelállító kilátás nyílik, ezért is vettem meg
ezt a házat. Ana odalép az ablakhoz, és kibámul rajta.
– Az ott az Ajax-hegy vagy Aspen-hegy, ahogy tetszik –
magyarázom a küszöbről.
Bólint.
– Nagyon csendes vagy – jegyzem meg óvatosan.
– Nagyon szép, Christian. – Tágra nyílt szemmel, félve
nézelődik. Odalépek hozzá, felemelem az állát, és
kiszabadítom az ajkát a fogai közül.
– Mi a baj? – kérdem, és az arcát fürkészem.
– Nagyon gazdag vagy.
Ez minden?
Elfojtom a megkönnyebbülést.
– Így van. – Eszembe jut, milyen csöndes volt, amikor
először vittem fel az Escalába; ott láttam először ilyennek.
– Néha egyszerűen letaglóz, milyen sok pénzed van.
– Sok pénzünk van – emlékeztetem immár milliomodjára.
– Na igen – sóhajt fel riadt pillantással.
– Ne aggódj emiatt, Ana. Ez csak egy ház.
– És pontosan mit is csinált itt Gia?
– Gia?
– Igen. Ő alakította át a házat? – kérdi Ana.
– Igen. Ő tervezte az alagsort, és Elliot volt a kivitelező. –
Beletúrok a hajamba, sejtelmem sincs, mire akar kilyukadni.
– Miért beszélünk Giáról?
– Tudtad, hogy volt köztük valami?
Egy pillanatig hallgatok, nem tudom eldönteni, mit
mondjak erre. Semmit sem tud Elliot kicsapongásairól.
– Ana, Elliot szinte egész Seattle-t megkefélte.
Anának leesik az álla.
– Nagyrészt a nőket – teszem hozzá egy vállrándítás
kíséretében, és igyekszem leplezni a derűmet a döbbent
arckifejezés láttán.
– Nem!
– Nem az én dolgom. – Feltartom a kezem; igazán nem
akarok erről beszélni.
– Nem hiszem, hogy Kate tud erről – suttogja Ana
megrökönyödve.
– Nem valószínű, hogy Elliot elárulná a titkait. Ahogy Kate
sem. – Elliot legalább diszkrét, ez már valami. Ana mélyen a
szemembe néz, és próbálok rájönni, mi járhat a fejében. –
Ugye nem csak Gia és Elliot szabadosságáról van szó? –
suttogom.
– Nem, sajnálom. Ez a hét egyszerűen csak… – Felhúzza a
vállát, és könny szökik a szemébe.
Ne, Ana. Ne sírj! Magamhoz szorítom.
– Tudom, tudom – duruzsolom a hajába. – Ne haragudj.
Próbáljunk pihenni és szórakozni kicsit, rendben?
Maradhatsz itt is, olvashatsz, nézheted a tévét, vásárolhatunk,
túrázhatunk, még horgászhatunk is. Amihez csak kedved van.
És felejtsd el, amit Elliotról mondtam. Nem volt szép tőlem.
– De legalább megmagyarázza, miért szekál folyton –
dünnyögi Ana, és arcát a mellemhez szorítja.
– Tényleg nem tud semmit rólam. Mondtam már, hogy a
családom azt hitte, meleg vagyok. Aszexuális és meleg.
Kuncogni kezd.
– Én is azt hittem, hogy aszexuális vagy. Mekkorát
tévedtem! – Közelebb húz magához, érzem, hogy mosolyog.
– Mrs. Grey. Csak nem nevet rajtam?
– Talán egy kicsit. Tudod, egyáltalán nem értem, miért
vetted meg ezt a házat.
– Mire gondolsz? – Belecsókolok a hajába.
– Ott van a hajó, amit megértek. Aztán a lakás New
Yorkban a munka miatt. Na de ez itt? Nem úgy néz ki, mintha
sokan jártak volna itt.
– Rád vártam.
– Ezt… nagyon jó hallani – mondja halkan, és rám emeli
ragyogó, kék szemét.
– És igaz is. Bár akkoriban még nem tudtam.
– Örülök, hogy megvártál.
– Önre akármennyit képes lennék várni, Mrs. Grey. –
Felemelem az állát.
– Ahogy rád is. – Elmosolyodik. – Bár én nem mondhatok
semmit. Egyáltalán nem tartott soká, míg rád találtam.
Hitetlenkedve mosolygok.
– Hát ilyen könnyű préda lennék?
– Christian. Te vagy a főnyeremény, a rák ellenszere és
Aladdin lámpásának mindhárom kívánsága.
Tessék? Még a tegnapi után is?
Elcsitulok, összezavart a bók.
– Mikor érted már meg végre? – Összevont szemöldökkel
néz fel rám. – Te vagy a tökéletes férfi, és nem erre gondolok –
mutat körbe. – Nekem ez számít. – A szívemre teszi a kezét, és
szóhoz sem jutok. – Higgy nekem, Christian. – Két kezébe
fogja az arcomat, és belefeledkezünk a heves, gyógyító
csókba, nyelve eleven táncot jár a nyelvemmel.
Szeretném felavatni az ágyunkat.
De nem lehet. Még nem.
Elhúzódom, szinte felperzselem a tekintetemmel, tudom,
milyen erős, és milyen mély sebet tudna ejteni rajtam, ha
akarna… azzal, hogy elhagy.
Bele se gondolj, Grey.
– Miért nem vagy képes felfogni azzal a kivételes agyaddal,
hogy szeretlek?
Nagyot nyelek.
– Majd egyszer.
Szívderítő a mosolya, átmelegíti a lelkemet.
– Gyere. – Zavarba hozott ez a beszélgetés. – Ebédeljünk.
A többiek már biztos keresnek. Megbeszéljük, mit csináljunk
délután.
A PAZAR LAKOMA ALATT, amit Mrs. Bentley készített nekünk,

elhatározzuk, hogy délután sétálni megyünk. Ám alighogy
befejezzük az étkezést, sötétség borul a szobára.
– Jaj, ne! – kiált fel Kate. – Nézzétek! – Odakint szakadni
kezd az eső.
– Hát ennyit a túrázásról – jegyzi meg Elliot
megkönnyebbülten.
– Bemehetünk a városba – javasolja Mia.
– Ez a legjobb idő a horgászáshoz – jegyzem meg.
– Én veled megyek – szól Ethan.
– Akkor hát váljunk szét. – Mia összecsapja a tenyerét. –
Lányok, mi vásárolni megyünk, a fiúk pedig horgászni.
– Ana, neked mihez van kedved? – kérdem.
– Nekem mindegy – válaszolja. – Azt hiszem, szívesen
vásárolnék valamit. – Rámosolyog Kate-re és Miára.
Utál vásárolgatni.
– Itt maradhatok veled, ha szeretnéd – ajánlom fel, és
titkon abban reménykedem, hogy mégis felavatjuk az ágyat.
– Nem, menj csak horgászni – szól Ana, de forró pillantást
vet rám, tűz ég a szemében. Szerintem ő is szívesebben
maradna itthon.
Velem. Hirtelen nagyot nő az önbizalmam.
– Akkor ezt eldöntöttük. – Kate feláll az asztaltól.
– Taylor elkísér benneteket – jelentem be. Vigyázni fog
Anára.
– Nincs szükségünk bébiszitterre – duzzog Kate
kendőzetlen bosszúsággal.
Ana a karjára teszi a kezét.
– Kate. Taylor velünk jön.
Hallgass a feleségemre. Ez nem vita tárgya. A hideg
futkározik a hátamon ettől a némbertől; nem értem, mit eszik
rajta a bátyám.
Elliot összevonja a szemöldökét.
– Szereznem kell elemet az órámba.
Pont ma? Nem ér rá otthon?
– Vidd el az Audit, Elliot. Mire visszaérsz, indulásra készek
leszünk.
– Oké. – Megremeg a hangja. – Jó lesz.
Mi ütött belé?
TAYLOR KIKANYARODIK a kisbusszal, benne a hölgykoszorúval a

kocsibeállóról, és elindul a város felé. Én Elliot kezébe
nyomom Mrs. Bentley Audijának a kulcsait. Azt mondta,
menjünk csak előre Ethannel.
– A Roaring Forkon leszünk. Szerintem a megszokott
helyen – közlöm vele.
Miközben elveszi a kulcsokat, olyan különös az arca, mint
egy halálraítélté.
– Kösz, tesó – dünnyögi.
– Jól vagy?
Nagyot nyel.
– Megcsinálom.
– Mit?
– A gyűrűt.
– Milyen gyűrűt?
– Veszek egy gyűrűt. Azt hiszem, eljött az ideje.
A picsába!
– Meg akarod kérni Kate kezét?
Bólint.
– Aha. Ő az igazi.
Azt hiszem, szó szerint leesik az állam. Kavanagh?
– Tudod, nagyágyú, egészen elvarázsolt téged ez a fene
nagy házastársi öröm. – Elvigyorodik, és egy szempillantás
alatt visszanyeri a megszokott hanyag stílusát. – Berepül a
légy a szádba, ha így eltátod, öregem. Menj inkább pecázni. –
Felnevet, amikor becsukom a számat, majd bénultan nézem,
ahogy beszáll az A4-be.
A büdös francba. El fogja venni Kavanagh-t. Ez a nőszemély
életem végéig szálka lesz a szememben. Hátha nemet mond.
Ám ahogy nézem, amint Elliot kitolat a kocsival, valami azt
súgja, hogy Kate nem fog nemet mondani. Elliot int, és már el
is tűnt szem elől. Megrázom a fejem. Elliot Grey, nagyon
remélem, hogy tudod, mit csinálsz.
Ethan az előszobában piszmog, a horgászbotokat nézegeti.
– Úszó vagy műlégy? – kérdem.
– Szerintem menjünk be a folyóba. Ebben az esőben így is,
úgy is vizesek leszünk – vigyorog.
– Ott a felszerelés. – Rámutatok az egyik szekrényre. –
Megyek, átöltözöm. Nyugodtan vegyél fel bármit, amit itt
találsz.
– Klafa. – Ethan kinyitja a szekrényt, és kivesz egy pár
gumicsizmát.
Berakjuk a hátizsákunkat és a horgászfelszerelést a
terepjárómba, majd kitolatok a garázsból, és elindulunk lefelé
a hegyről; a táj még ebben az esőben is káprázatos. Az első
megállónk a helyi horgászbolt, ahol veszek két
horgászengedélyt. Innen továbbhajtunk a kedvenc helyemre
a Roaring Fork folyón.
– Horgásztál már errefelé? – kérdem Ethant, miközben a
part felé caplatunk.
– Itt nem. A Yakimán. Apám imádja.
– Igazán? – Egy újabb ok, amiért kedvelem Eamon
Kavanagh-t.
– Aha. Apa említette, hogy együtt dolgoztok – válaszolja
Ethan.
– A GEH korszerűsíti a száloptika-hálózatát.
– Nagyon elégedett.
Elmosolyodom.
– Öröm együtt dolgozni vele. Van sütnivalója.
Ethan bólint.
– Ő is ezt mondja rólad.
– Ezt örömmel hallom. – Kiveszek a hátizsákomból egy
doboz csalit. Lenyűgöző gyűjtemény lapul benne. – Carmella
férje készíti. Pisztránghoz ideális.
– Klafa.
– Ethan elvesz egyet, és szemügyre veszi.
– Az. – Én is kiválasztok egyet. – Mostanság rajzanak a
kérészek.
– Ez megteszi. Tegyük fel a csalit. Arrébb megyek egy kicsit
– mondja, és szétszéledünk a kavicsos parton.
Az orsóm már fenn van, gyorsan összeszerelem a
horgászbot többi részét, majd felteszem a csalimat. Készen
állok. Ethanre pillantok, aki úgy hét-nyolc méterre áll tőlem,
és jelzi, hogy ő is felkészült. Beveti a csalit. Könnyed, kecses
mozdulattal lendíti a botot, és a csali szemmel láthatóan
ideális helyen csobban a vízbe. Tudja, mit csinál.
A Roaring Fork vize nyugat felé csobog, hullámzik az
útjába kerülő kövek és nyírfák körül. Békés, tökéletes hely.
A vadon puszta látványa elég ahhoz, hogy megnyugtasson.
A vizet bámulom, ahogy elsiet mellettem, és lassan belépek az
árnyak közé.
Apa mellettem áll a vízben.

Gumicsizma van rajtunk. Apa a vizet pásztázza.
Figyelj, fiam, meg kell tanulnod úgy olvasni a vízben, mint
egy könyvben.
Látod pisztráng koma nyomait?
Meglapul a kövek alatt a folyóban.
Elrejtőzik a habok közt.
Látod ott, ahol a lassú víz belefolyik a sebes vízbe?
Figyeld a buborékokat. Lehet, hogy épp lakmározik.
A kérész a kedvenc csemegéje, különösen az évnek ebben
a szakában.
Ez a kis fickó. Felmutatja a csalit. Ezzel tőrbe csaljuk.
Fogd a csalit, és akaszd a horogra, így. Látod? Apa felteszi
a csalit.
Próbáld meg te is. Néhány kísérlet után sikerül.
Jól csináltam, mert apa megmutatta, hogyan kell.
Ügyes vagy, Christian. Most úgy dobd be a vízbe, mintha
festéket ráznál le az ecsetről.
A csuklómozdulat a kulcs.
A kérész landol a víz színén, hagyom, hadd lebegjen,
ahogy apa mondta. Valami ráharap.
Egy pisztráng!
Szép kapás, Christian!
Együtt húzzuk be.
Apám kitűnő tanár volt. Bedobom párszor a csalit árral

szemben a túlparton, hagyom, hogy felém sodorja a víz, és
hamarosan belefeledkezem a horgászásba. Kitisztul a fejem,
csak a folyóra koncentrálok.
Egy gém száll a vízbe.
Az eső szitálássá csitul.
Csend van. Az időjárás ellenére jó idekint.
Valami ráharap a csalimra.
Egy pisztráng.
Megtermett példány.
Ez már igen!
A pisztráng vergődni kezd, majd elszakítja a zsinórt.
A fenébe. Oda lett. A csalival együtt.
ETHAN TÖBB SZERENCSÉVEL jár. Szerintem ugyanazt a halat fogta

ki, ami meglógott előlem.
– Ez bizony elúszott – panaszkodom.
Ethan elvigyorodik.
– Ő már az enyém.
Megnézem az időt; indulnunk kéne.
– Elég nagy ahhoz, hogy megegyük. Elvisszük? – kérdi
Ethan.
– Nem kéne.
– Csak most az egyszer!
Elmosolyodom.
– Pakoljunk össze. Aztán induljunk haza.
– Elliot nem jött ki végül – jegyzi meg Ethan, amikor
beszállunk a kocsiba.
– Bizonyára elhúzódott a dolga a városban.
Ethan elgondolkodva bólogat.
– Rendes srác. Azt hiszem, a tesóm egészen belehabarodott.
– Úgy láttam, az érzés kölcsönös. Ami a tesókat illeti, hogy
mennek a dolgok Miával? – Remélem, sikerült közönyt
színlelnem.
– Nem könnyű eset a húgod. – Megrázza a fejét, mintha jól
szórakozna valamin. – De akkor is csak barátok vagyunk.
– Szerintem ő többet akar a barátságnál.
– Igen. Nekem is ez a gyanúm. – Felsóhajt.
Bekanyarodunk a ház elé, és kinyitom a garázsajtót.
Kiszállunk a terepjáróból, és elkezdünk kipakolni, a felnyíló
garázsajtó mögött pedig ott áll Ana és Kate Elliot mellett, aki
az egyik KTM terepmotoromon ül. Minden szempár ránk
szegeződik.
– Garázsbandázás? – kérdem, és odalépek Anához. Piros az
arca, mintha piált volna. Elmosolyodik, és tetőtől talpig
végigmér; tetszik neki a szerelésem.
Horgászhacuka, bébi. De az is lehet, hogy felismeri a
festőoverallt, amit még a Claytonban adott el nekem.
– Szia – szólok, és eltűnődöm, mégis mi az ördögöt
csinálnak ezek a garázsban.
– Szia. Szép overall! – duruzsolja Ana.
– Sok zsebe van. Nagyon praktikus, ha horgászik az ember.
– Emlékszem, milyen vonzó és zavart volt, amikor abban a
barkácsboltban találkoztunk. Egyre pirosabb az arca.
Ó, bébi, milyen nagy utat tettünk meg azóta!
Látom a szemem sarkából, hogy Kate a szemét forgatja, de
figyelmen kívül hagyom.
– Vizes vagy – leheli Ana.
– Esett. Mit csináltok itt a garázsban?
– Ana tűzifáért jött – válaszolja Elliot vigyorogva.
Öregem!
– Próbáltam rávenni, hogy menjünk egy kört. –
Megpaskolja a motort.
A picsába! Még mit nem! Ilyen időben? És elég már a
flörtölésből, tesó!
– Nemet mondott. Azt mondta, nem örülnél neki – teszi
hozzá gyorsan Elliot.
Anára sandítok.
– Csakugyan?
Ha lehetséges, még vörösebb.
– Figyeljetek. Szívesen állok itt és beszélgetek arról, hogy
mit csinált vagy nem csinált Ana, de nem mehetnénk inkább
vissza a házba? – csattan fel Kate. Fölkap két tuskót, és
kimasírozik velük a garázsból. Elliot felsóhajt, majd leugrik a
motorról, és követi.
Visszafordulok Anához.
– Te tudsz motorozni?
– Nem túl jól. Ethan tanítgatott.
Csak nem? Előbb a húgom kell neki, aztán a feleségem…
– Jól döntöttél. Nagyon kemény a föld, és csúszós az esőtől.
Kiszámíthatatlan.
– Hová tegyem a botokat? – kérdi Ethan.
– Hagyd csak, Ethan. Taylor majd elintézi.
– És mi legyen a halakkal?
– Fogtatok halat? – kérdi Ana.
Nem.
– Nem én. Kavanagh – duzzogok.
Ana nevetésben tör ki.
– Mrs. Bentley majd gondoskodik a halakról –
magyarázom. Ethan önelégült mosollyal beviszi a házba. – Jól
szórakozik, Mrs. Grey?
– Nagyon is! Csuromvíz vagy. Gyere, engedek fürdővizet.
– Ha velem tartasz… – Lehajolok egy csókért. – Találkozunk
a hálóban. Előbb még le kell vennem az overallt.
Ana oldalra billenti a fejét.
– Akarod nézni? – kérdem vigyorogva.
– Mindig. De most inkább megyek, és engedek egy kis
fürdővizet az uramnak.
Mosolyogva nézek utána, majd belépek az előszobába.
– Ez nagyon klafa volt, ember! – szól Ethan, és lehúzza a
gumicsizmát.
– Ja. Remek az a hely.
– Szívesen elpakolom a felszerelést. – Őszintén cseng a
hangja.
– Oké. Segítek.
– Ne, nem kell. Vár a feleséged. Majd én elintézem. –
Elhesseget, majd visszamegy a terepjáróhoz. Nem vitatkozom;
gyorsan leveszem az overallt, és felakasztom az előszobában.
A lépcső alján Miába ütközöm.
– Hé, nagytesó! – Átölel, amivel sikerül meglepnie.
– Mia. – Azt hiszem, spicces.
– Hol van Ethan?
– Odakint. Kipakol a terepjáróból.
Csípőre teszi a kezét.
– Christian Grey, csak nem te utasítottad, hogy egyedül
pakoljon ki?
– Ő ajánlotta fel.
– Tudod, amióta megnősültél, alig látlak. Mintha már nem
is léteznék számodra. – Csüggedtnek hangzik.
– Hékás! – Megpuszilom a homlokát. – Nagyon is létezel.
Mit szólnál, ha jövő héten együtt ebédelnénk valamikor?
Boldogan összecsapja a tenyerét.
– Amúgy mit ittál? – szólok utána.
– Epres daiquirit. – Kiszalad Ethanhez, én pedig a fejemet
csóválom.
Kettesével veszem a lépcsőfokokat, hogy mielőbb a
feleségemmel legyek.
Ana valami ezüstös ruhácskát akaszt be a szekrénybe.
Biztos a városban vette.
– Jól telt a délután? – kérdem, amikor belépek, és becsukom
magam mögött az ajtót.
– Igen – válaszolja, és a szemembe néz.
– Mi az?
– Csak arra gondoltam, mennyire hiányoztál.
Nagyot dobban a szívem a hangjából áradó melegség
hallatán.
– Ez elég súlyosnak hangzik, Mrs. Grey.
– Az is, Mr. Grey – suttogja.
Odalépek hozzá, érzem a testéből áradó hőt.
– Mit vettél? – kérdem halkan, közben élvezem a teste
melegét.
– Egy ruhát, egy cipőt és egy nyakláncot. Nem kevés
pénzedet költöttem el. – Úgy pislog rám, mint aki
megbocsáthatatlan bűnt követett el.
Ez igazán nincs rendjén.
– Jó – hangsúlyozom némi nyomatékkal, és a füle mögé
simítok egy kósza hajtincset. – És most ezredszerre is: ez a mi
pénzünk. – A fürdőszobából jázminillat árad, hallom a
kádban csobogó vizet. Végigsimítom Ana testét a póló alatt, a
melle között a hasáig, egészen a póló szegélyéig. – Erre nem
lesz szükséged a fürdőkádban. – Két kézzel megragadom a
pólót, hogy lehúzzam róla. – Kezeket a magasba! – Ana
engedelmeskedik, ragyogó szemét rám emeli, és lerántom
róla a pólót, majd a padlóra hajítom.
– Azt hittem, csak fürdünk – lihegi sóváran.
– Először össze akarlak koszolni. Nekem is hiányoztál. –
Lehajolok, hogy megcsókoljam. Beletúrok a hajába, miközben
összetapad az ajkunk, és hamarosan belefeledkezünk
egymásba.
ANA FEJE LELÓG az ágyról, begörbíti a hátát, és felsikolt

gyönyörében. A reakciója láttán én is elélvezek, gyorsan és
hevesen. Zihálva a mellemre vonom, és bágyadtan, kielégülve
fekszünk egymáson. A mennyezetet bámulom.
– A francba! A víz! – kiált fel Ana, és megpróbál felülni.
Nem eresztem.
Ne menj!
– Christian, a fürdővíz! – Ijedten néz rám.
Felnevetek.
– Nyugalom. Ez egy ilyen nedves szoba. – Fölé hajolok, az
ágyhoz szegezem, és megcsókolom. – Máris elzárom a csapot.
– Napok óta nem tudtam ennyire ellazulni; felkelek,
bemegyek a fürdőszobába, és elzárom a csapot. Valóban
csurig telt a kád, remekül fogunk szórakozni benne a
feleségemmel. Ana utánam jön, és a padlót nézi.
– Látod? – A lefolyóra mutatok, ahol már csordogál lefelé a
víz. Ana elmosolyodik, és együtt mászunk be a kádba, közben
jókat nevetünk a kilöttyenő vízen. Ana képtelenül magas
kontyba fogta a haját a feje búbján, az arcát vizes hajtincsek
keretezik.
Elbűvölő látvány.
És egyedül az enyém.
Leülünk egymással szemben a színültig telt kádban.
– Kérem a lábadat – utasítom, mire kinyújtja a bal lábát.
Masszírozni kezdem a talpát a hüvelykujjammal. Behunyja a
szemét, és mint korábban, most is felnyög. – Élvezed? –
suttogom.
– Igen – sóhajt fel. Meghúzgálom a lábujjait, a szája
elkerekedik; kiélvezi a talpmasszázst. Egymás után
megcsókolom minden lábujját, a kis lábujján végighúzom a
fogaimat.
– Ah! Ezt éreztem – nyög fel újra, és kinyitja a szemét.
– És tetszik?
– Ühüm.
Újra masszírozni kezdem, és kéjesen behunyja a szemét.
– Ma láttam Giát a városban – veti oda félvállról.
– Tényleg? Azt hiszem, van itt egy lakása.
– Elliottal volt.
Mozdulatlanná dermedek, Ana kinyitja a szemét.
– Hogy érted, hogy Elliottal volt?
– Egy butikban voltunk az ékszerésszel szemben. Láttam
Elliotot egyedül bemenni, azt hittem, az órájába vesz elemet.
Gia Matteóval jött ki. Gia nevetgélt valamin, amit Elliot
mondott, majd Elliot megcsókolta az arcát, és elment.
Lehet, hogy Gia segített neki gyűrűt választani?
– Ana. Ők csak barátok. Azt hiszem, Elliot eléggé odavan
Kate-ért. – Sajnos. – Pontosabban szólva tudom, hogy
mennyire odavan érte. – Sosem fogom megérteni, hogy miért.
– Kate csodálatos – jegyzi meg Ana gőgösen, mire
megfordul a fejemben, hogy talán olvas a gondolataimban.
– Akkor is örülök, hogy te estél be az irodámba. –
Megpuszilom a nagylábujját, majd fogom a jobb lábát, és
elölről kezdem a műveletet. Ana hátradőlve élvezi, ahogy a
talpát kényeztetem, és végre nem beszélünk többet Elliotról,
Giáról és Kate-ről.
Kíváncsi vagyok, vajon mikor lesz a lánykérés.
MAGÁRA HAGYOM ANÁT, amíg a vacsorához készülődik, és

lemegyek a dolgozószobámba, hogy megnézzem az e-
mailjeimet. Leülök az asztalhoz, kinyitom a laptopot.
Végignézem a bejövő leveleket, akad köztük néhány
bosszantó munkaügy, amivel muszáj foglalkoznom, de
egyelőre félreteszem őket. Leila üzenete az, amin
fennakadok. Kiráz a hideg az ellenszenvtől. Mi a fészkes fenét
akar még tőlem?
Feladó: Leila Williams

Tárgy: Köszönöm
Dátum: 2011. augusztus 27. 14:00 EST
Uram! Vagy hívjam egyszerűen Mr. Greynek?

Már nem is tudom.
Meg akartam köszönni.
Mindent.
Személyesen.
Kérem!
Leila
Fintorogva bámulom a képernyőt, Leila arcátlansága

felbőszít. Flynnen keresztül megkértem, hogy ne keressen
közvetlenül engem, mégis elküldte nekem ezt az e-mailt.
Továbbküldöm Flynn-nek, és megkérem, hogy emlékeztesse
Leilát, milyen feltétel mellett fizetem a kezelését és a tandíját.
Remélhetőleg többé nem lép kapcsolatba velem.
Olaj a tűzre, hogy Rostól is érkezett egy e-mail, miszerint a
tajvaniak beszélni akarnak velem az ő időzónájuk szerint
holnap délután fél háromkor. Vasárnap? Hány óra lesz itt
nálunk?
Megnézem a Goggle-n – a fenébe. Hajnali fél egy, ma éjjel.
Mi az isten?
Felhívom Rost.
– Szervusz, Christian. Hogy s mint? – Vidám a hangja, ami
csak még jobban felbosszant.
– Pipa vagyok. Át tudod ütemezni ezt a hívást?
– Értem én. Nevetséges. De sajnos nem. Az egyik
ügyvezetőjük csak akkor ér rá.
– Vasárnap?
– Valami olyasmiről van szó, hogy nem a helyszínről
akarnak hívni.
Felsóhajtok.
– Hát legyen.
– Én is részt veszek a beszélgetésen – teszi hozzá, talán,
hogy megnyugtasson. – És tolmácsunk is lesz.
– Rendben, akkor majd beszélünk. – Morgolódva leteszem
a telefont.
A pokolba ezzel.
Lemegyek az alagsorba, ahol Elliot és Ethan biliárdozik,
közben sört vedelnek. Csatlakozom egy ital erejéig. Taylor
asztalt foglalt hatunknak egy helyi étteremben, de egy játékra
még van időnk.
– Szóval, mi van veled és Miával? – kérdi Elliot Ethant.
Ethan felhorkan.
– Te sem vagy különb az öcsédnél. – Rám sandít. – Amint
Christiannek már mondtam, csak barátok vagyunk.
Elliot felvonja a szemöldökét, és mélyen a szemembe néz.
Hosszan belekortyolok a hideg, frissítő sörbe.
– Megszerezted a városból, amit akartál? – kérdem Elliotot,
míg Ethan belök két golyót.
– Ja. – Elvigyorodik.
– Volt egy kis segítséged, mi?
Elliot kíváncsian pillant rám.
– Miért kérded?
– Ezt csiripelték a madarak.
Elliot a homlokát ráncolja, Ethan pedig elvéti, ezért Elliot
következik.
Rezeg a telefon a farzsebemben. E-mailem érkezett a
feleségemtől.

Tárgy: Nem nagy ebben a fenekem?
Dátum: 2011. augusztus 27. 18:53 MST
Mr. Grey!
Öltözködési tanácsra van szükségem.
Az ön
Mrs. G-je X
Na, ezt látnom kell. Bepötyögök egy gyors választ.

Tárgy: Nem nagy ebben a fenekem?
Dátum: 2011. augusztus 27. 18:55 MST
Mrs. Grey!
Kizártnak tartom, de jövök, és megvizsgálom ezt a fenékbe
vágó kérdést.
Mindig az öné,
Mr. G. X
Christian Grey
Elnök-vezérigazgató, Grey Enterprises Holding, Inc.,
Fertályfelügyelőség
Otthagyom a sört, felrohanok a lépcsőn, és berontok a

hálószobánkba.
Hűha!
Anastasia Grey. A mindenit!
Bénultan megtorpanok a küszöbön. Ana az egész alakos
tükör előtt áll. Testét egy parányi ezüst ruha takarja – fogjuk
rá –, a lábán tűsarkú. Fényes haja elbűvölően keretezi
gyönyörű arcát. A szemhéján fekete szemfesték, ajkán
sötétvörös rúzs.
Szenzációsan fest; az egész testem beleremeg a látványba.
Félresöpri a haját.
– Nos? – suttogja.
– Ana, nagyon… hűha!
– Tetszik?
– Azt hiszem. – A hangom kásás, elárulja sóvár vágyaimat.
Össze akarom kócolni a haját, elkenni a rúzsát. Azt akarom,
hogy az én Anám legyen, ne ez a változat. Ez az erős, csábító
nő, aki őszintén szólva egy kicsit megfélemlít.
Dögös.
Észbontóan dögös.
Belépek a szobába, megbabonázott a feleségem, becsukom
az ajtót, és örülök, hogy rajtam van a zakóm. A lába hosszú,
formás. Elképzelem, ahogy a nyakamba teszi ebben a
cipőben.
Basszus.
Meztelen vállára teszem a kezem, és megfordítom; most
mindketten a tükörrel szemben állunk.
A mindenit!
Alig takarja valami a hátát.
Ellentétben a fenekével. De azt is épphogy.
Találkozik a tekintetünk a tükörben, a kihúzott kék
szempár a sóvár szürkével.
Úgy fest, mint egy istennő. És magas. Milyen magas!
Meztelen hátára siklik a szemem, és nem bírok ellenállni.
Végighúzom a kezem a gerincén, ő pedig lassan begörbíti a
hátát az érintésem nyomán.
Ó, Ana!
Megáll a kezem a derekán.
– Hát, ez nagyon sokat megmutat – suttogom. Lejjebb
csúszik a kezem formás fenekére, melyen kihívóan megfeszül
a kelme. Ujjaim a combjára siklanak. Gyengéden cirógatom a
bőrét, majd a kezem átvándorol a combján a másik oldalra.
Ana a szemével követi az útvonalat. Felszisszen, a szája
tökéletesen szexi O-t formáz.
– Nem valami hosszú az út innen – végighúzom az ujjam a
szoknya szegélyén, majd fel a combján – idáig. – Megérintem
a bugyiját, és dörzsölni kezdem a vékony anyagon keresztül.
Felnyög, amikor hozzányomom az ujjamat, és érzem, hogy az
anyag átnedvesedik a kezem alatt.
Ó, bébi!
– És mi a véleményed? – kérdi mély hangon.
– Az, hogy nagyon rövid az út innen… – becsúsztatom a
mutatóujjamat a bugyi szegélyén – idáig. Nem beszélve erről.
– Összenézünk, majd besiklik az ujjam a puncijába.
Forró és nedves, Ana behunyja a szemét, és felnyög.
– Ez itt az enyém – A fülébe súgom a szavakat, majd én is
behunyom a szemem, és lassan, komótosan mozgatni kezdem
benne az ujjamat. – Nem akarom, hogy bárki láthassa rajtam
kívül.
Zihálni kezd, kinyitom a szemem, hogy lássam a gyönyörét.
– Úgyhogy légy jó kislány, és ne hajolj le, akkor minden
rendben lesz.
– Akkor hát megengeded? – kérdi alig hallhatóan.
– Nem, de isten ments, hogy átöltözz. Elképesztően nézel ki,
Anastasia.
Elég ebből.
Meg akarom kefélni. Erre azonban nincs időnk. És
bármennyire szeretném elkenni a sminkjét, szinte biztos,
hogy nem értékelné. Lassan elhúzom a kezem, és Ana elé
állok. Gyengéden végighúzom nedves ujjamat az alsó ajkán.
Csücsörít, és megcsókolja.
Érzem a farkamon az ajka érintését.
Elmosolyodom. Kajánul.
Ezt szeretem a nőmben.
Nem hátrál meg a kihívás elől.
A számba dugom az ujjamat.
Mennyei az íze. Megnyalom a számat, Ana pedig elpirul.
Igen, hát itt van. Az én nőm.
Vigyorogva kézen fogom.
– Gyere.
Kéz a kézben megyünk le az emeletről a vendégeinkhez, és
büszkeséggel tölt el a sok csodáló pillantás, amit a feleségem
kap.
– Ana! Fantasztikusan nézel ki! – ujjong Mia, és a nyakába
ugrik. Elengedem Ana kezét, és kinyitom a kabátszekrényt.
– Ez kié? – kérdem, és kiveszek egy ballonkabátot.
– Az enyém – válaszolja Mia.
– Föl akarod venni?
– Ma este nem.
– Jó. Kölcsönvehetem?
– Egy kicsit szűk lesz rád – kuncog Mia. Eleresztem a fülem
mellett a megjegyzést, és feltartom a kabátot Anának.
A szemét forgatja, de megadja magát, és hagyja, hogy a
vállára terítsem.
Helyes.
Nehogy megfázzon itt nekem.
És így legalább senki sem látja a fenekét.
AZ ÉTEL FENSÉGES a Montagnában, akárcsak – meglepő módon –

a beszélgetés. A társaság miatt lehet. Rájöttem, hogy szeretem
nézni, ahogy a feleségem az emberekkel bánik; elbűvölő,
vicces és éles eszű. Nos, ezt már az esküvőnk előtt is tudtam,
ma azonban cseppet sem szégyenlős, könnyedén társalog a
többiekkel. Megfordul a fejemben, hogy talán az elfogyasztott
alkoholnak köszönhetően került ilyen barátkozós hangulatba,
de jelenleg ez sem zavar. Egész nap el tudnám nézni.
Megbabonáz, reménnyel tölt el a jövőnket illetően.
Gyakrabban kéne ezt csinálnunk: elhozni ide a barátainkat,
szórakozni, jól érezni magunkat velük. Sosem gondoltam,
hogy élvezném az ilyesmit, pedig lehet, hogy nagyon is nekem
való.
Egyre jobban kedvelem Ethant. Szenvedélyesen érdeklődik
a választott területe iránt, és már alig várja, hogy
csatlakozhasson a Seattle Egyetem posztgraduális
pszichológiaképzéséhez.
– Öregem, te aztán rengeteget tudsz erről a témáról – jegyzi
meg, amíg a desszertre várunk.
Felhorkanok.
– Nem csoda. Rengeteg agyturkásszal volt dolgom
életemben.
Összevonja a szemöldökét, mint aki nem hisz nekem.
– Tényleg?
El se hinnéd.
Elliot hirtelen feláll, nyikorog a szék a padlón, az éles hang
félbeszakítja a beszélgetést. Mindannyian felé fordulunk.
Elliot Kate-et bámulja, aki úgy néz fel rá, mintha még egy feje
nőtt volna a bátyámnak. Elliot fél térdre zuhan.
Ó, a picsába!
Öregem.
Pont itt?
Megfogja Kate kezét, és mostanra már az egész étterem
őket nézi.
– Én gyönyörűm, drága Kate. Szeretlek. Az eleganciádat, a
szépségedet és a tüzes természetedet, amihez nincs fogható.
Rabul ejtetted a szívemet. Légy az enyém örökre. Legyél a
feleségem!
A közönség egy emberként sóhajt fel. Ana megragadja a
kezem, és minden szempár Kavanagh-ra szegeződik, aki
döbbenten bámul Elliotra. Legördül egy könnycsepp Kate
arcán, és úgy kap a szívéhez, mintha nem bírna az
érzelmekkel. Végül elmosolyodik.
– Igen – suttogja. A többi vendég ujjong, van, aki tapsol,
mások fütyülnek. Ez Elliotra vall; zsúfolt étteremben,
közönség előtt kéri meg a kezét. Vakmerő a srác. Nagyot nőtt
a szememben. Elővesz a zsebéből egy apró dobozt, kinyitja, és
megmutatja a benne lapuló gyűrűt. Kate a nyakába borul, és
megcsókolják egymást.
Felnevetek, a többi vendég tombol. Elliot feláll, meghajol,
majd leül a menyasszonya mellé, az arcán széles vigyor.
Ana elsírja magát, és a kezemet markolássza.
A fenébe.
Emlékszem, amikor megkértem a kezét. Akkor is sírt. Az
Escalában voltunk, a nappali padlóján, és épp bevallottam a
legszörnyűbb tettemet. Kíváncsi lennék, vajon Ethan
Kavanagh mit gondolna rólam, ha tudná.
Hagyd ezt, Grey.
Elliot felhúzza Kate ujjára a gyűrűt – amiről eszembe jut,
hogy az én kezem már teljesen elgémberedett. Megszorítom
Ana kezét, aki elenged végre, és újra érzem az ujjaimat. Ana
legalább zavarba jön.
– Aú! – szólok halkan.
– Sajnálom. Te tudtál erről? – kérdi.
Felvillantok egy titokzatos mosolyt, majd odaintem a
pincért.
– Két üveg Cristalt, legyen szíves. 2002-es évjárat, ha van. –
Rám mosolyog, majd elsiet.
Ana somolyogni kezd.
– Hát persze, mert a 2002-es sokkal jobb, mint a 2003-as –
ugrat.
Felnevetek. Igaza van. De ezt persze mondanom sem kell.
– Csak az ínyencek szerint, Anastasia.
– Mert maga olyan kifinomult, Mr. Grey. Egyedülálló ízlésre
vall.
– Pontosan, Mrs. Grey. – Odahajolok hozzá, beszívom édes
illatát. – Te vagy a legfinomabb. – Megcsókolom a lüktető eret
a füle alatt.
Mia felpattan, átöleli Kate-et és Elliotot. Ana követi a
példáját.
– Kate! Annyira örülök nektek! Gratulálok! – mondja Ana,
és magához szorítja Kate-et.
Kezet nyújtok Elliotnak, aki elvigyorodik, és olyan
megkönnyebbültnek és boldognak tűnik, hogy mindkettőnk
meglepetésére átölelem.
– Csak így tovább, Lelliot! – Elliot a másodperc töredékére
megdermed, nyilván megdöbbentette ez a váratlan érzelmi
kitörés, majd ő is átölel.
– Kösz, Christian – mondja remegő hangon.
Gyorsan átölelem Kate-et.
– Remélem, olyan boldog leszel a házasságodban, amilyen
én vagyok.
– Köszönöm, Christian! Nagyon remélem! – válaszolja
édesen.
Nahát, édes is tud lenni!
Talán mégsem olyan idegesítő, mint hittem.
A pincér kibontja a pezsgőt, és tölt. Elveszek egy poharat,
majd megemelem a boldog pár tiszteletére.
– Kate-re és az én drága fivéremre, Elliotra! Gratulálunk!
– Kate-re és Elliotra! – kiáltjuk kórusban.
Ana rejtélyesen mosolyog.
– Mi jár a fejedben? – kérdem.
– Az első alkalom, amikor ilyen pezsgőt ittam.
Homlokráncolva töröm a fejem, rengeteg közös emlékem
van Anával.
– A klubodban voltunk – segít.
A liftben. Elvigyorodom. Ana bugyi nélkül.
– Ó, igen, már emlékszem! – Rákacsintok.
– Elliot, kitűztétek már a dátumot? – csendül fel Mia
hangja.
Elliot kimerülten megrázza a fejét.
– Még csak most kértem meg a kezét, úgyhogy később majd
visszatérünk erre.
– Ó! Lehetne karácsonyi esküvő! Annyira romantikus
lenne, és sosem felejtenétek el az évfordulót! – Mia
összecsapja a tenyerét.
– Meggondolom! – szól vigyorogva Elliot.
– A pezsgő után indulhatunk táncolni? – Mia esdeklőn
meresztgeti rám a szemét.
– Azt hiszem, meg kellene kérdeznünk Kate-et és Elliotot,
hogy mihez lenne kedvük.
Elliot vállat von, Kate elpirul. Szerintem ő a legszívesebben
hazamenne, és bezárkózna Elliottal a hálószobájukba.
ELŐRESÉTÁLOK A SOR elejére a vendégeinkkel, és beengednek
minket a Zaxbe, a klubba, amelyet Mia választott. A dübörgő
zene kiszűrődik a szűk előcsarnokba. Nem tudom, meddig
bírom odabent cérnával.
– Üdv újra itt, Mr. Grey! – üdvözöl a recepciós. – Max
gondoskodik a kabátjukról. – Anához intézi a szavait.
Megjelenik Ana mellett egy talpig feketébe öltözött
fiatalember. Azt hiszem, tetszik neki a feleségem – talán
túlságosan is.
– Szép kabát – mondja elismerően, és Ana… testét
méricskéli.
Gyilkos pillantást vetek a kis szarosra. Húzz innen, öregem!
Gyorsan a kezembe nyomja a bilétát.
– Engedjék meg, hogy az asztalukhoz kísérjem önöket. –
A recepciós a pilláit rebegteti, Ana pedig erősebben szorítja a
karomat. Lenézek rá, ő azonban a recepcióst bámulja
meredten, és követjük a nőt a VIP-asztalhoz a táncparkett
mellett. – Hamarosan jön valaki, aki felveszi a rendelésüket. –
Azzal elsasszézik, mi pedig leülünk.
– Pezsgőt? – kérdem. Ethan és Mia rögtön a táncparkett felé
indul, kéz a kézben. Ethan helyeslően felmutatja a
hüvelykujját.
– Mutasd a gyűrűdet! – szól Ana Kate-nek, míg én a
húgomat és Ethant nézem a táncparketten. Mia a szokásos
nyaktörő mutatványait adja elő, Ethant azonban nem tudja
zavarba hozni, a srác követi a mozdulatait.
Közben megérkezik a pincérnő, hogy felvegye a
rendelésünket.
Hiába ragaszkodik hozzá Elliot, hogy ő fizessen, leadom a
rendelést:
– Egy üveg Cristal lesz, három Peroni és egy üveg hideg
ásványvíz hat pohárral.
– Köszönöm, uram. Máris hozom.
– Nem rebegtette a szempilláját.
Oda lett hát a vonzerőm. Igyekszem elfojtani a mosolyt.
– Ó! Kellett volna?
– Ezt hozod ki általában a nőkből.
Elmosolyodom.
– Csak nem féltékeny, Mrs. Grey? – És spicces.
– A legkevésbé sem. – Látom, hogy duzzog. Megfogom a
kezét, az ajkamhoz emelem, és puha csókokkal borítom.
– Egyáltalán nincs miért féltékenynek lennie, Mrs. Grey.
– Tudom.
– Akkor jó.
Visszatér a pincérnő az italokkal, és egy könnyed
mozdulattal kibontja a pezsgőt. Kitölti, Ana belekortyol.
– Tessék. – Ana elé teszek egy pohár hideg vizet. – Idd meg
ezt is.
Ana a homlokát ráncolja, mire felsóhajtok.
– Három pohár bor a vacsorához, két pohár pezsgő, mindez
az epres daiquiri után, nem beszélve arról a két pohár
Frascatiról ebéd közben. Idd meg a vizet, Ana. Most.
Rosszalló pillantást vet rám, talán mert számon tartom,
mennyit ivott. Mindenesetre megteszi, amire kértem.
Remélem, holnap nem lesz másnapos. Beletörli a száját a
kézfejébe, cseppet sem elegáns mozdulattal. Gyanítom, hogy
így tiltakozik a dirigálás miatt.
– Jó kislány. Egyszer már lehánytál. Nem szeretném, ha
újra megtörténne.
– Nem értem, miért panaszkodsz. Velem alhattál.
Valóban.
– Ez igaz.
– Ethannek elég volt – jelenti be Mia, amikor visszatérnek a
táncparkettről. – Gyerünk, lányok! Vegyük be a táncteret!
Mozogjuk le azt a csokiszuflét!
Kate feláll.
– Jössz? – kérdi Elliotot.
– Inkább majd nézlek – válaszolja a bátyám.
– Megyek, ledolgozom a vacsorát – szól Ana, majd lehajol
hozzám, felvillantja a dekoltázsát, és a fülembe súgja: –
Nézhetsz közben.
– Ne hajolj le – figyelmeztetem.
– Rendben! – Gyorsan kihúzza magát, és belekapaszkodik a
vállamba.
A fenébe. Kinyújtom a kezem, hogy megtartsam, amikor
meginog, de kétlem, hogy észrevette volna. Szédül vagy
részeg, vagy mindkettő.
– Talán innod kellene még egy kis vizet – javaslom.
Talán haza kéne vinnem.
– Jól vagyok. Alacsony az ülés, és a cipőm sarka túl magas. –
Elmosolyodik, Kate pedig kézen fogja, és együtt mennek
táncolni.
Nem tudom, mit gondoljak erről az egészről.
Kate átöleli Anát.
Majd mindketten táncolni kezdenek.
Mia pedig… nos, ő Mia. Már megszoktam, hogy
belefeledkezik a saját kis világába, ahogy körbetáncolja a
szobát. Sosem bír nyugton maradni.
Kavanagh ügyes táncos.
Akárcsak a feleségem. Élettel tölti meg a táncparkettet
abban a parányi zsebkendőben, amit ő ruhának nevez.
A lába, a háta, a feneke, a haja; a lehető legkihívóbb a
mozgása.
Behunyja a szemét, és átadja magát a lüktető ritmusnak.
Basszus. Kiszárad a szám, ahogy nézem.
Az előző életemben szerettem nézni, amikor így táncolt egy
nő, de csakis a lakásomon, és mindig az én parancsomra.
Végighúzom a hüvelykujjamat az alsó ajkamon, és
elhelyezkedem a széken, ahogy a testem reagál a feleségemre.
Esetleg meggyőzhetném Anát, hogy otthon csinálja ezt. Csak
nekem. A dalszöveg illik az alkalomhoz.
Baszki, te szexi dög!
Ahogy a zene dübörög a teremben, egyre több és több
ember özönlik a táncparkettre. Elliotra sandítok, aki rám
vigyorog, majd mindketten felnevetünk.
– Jó játék – dünnyögöm.
– Meghiszem azt! – Kaján a vigyora, és pontosan tudom,
hogy mi jár a fejében.
Mocskos a fantáziád!
– Megcsináltad – kiabálom túl a fülsiketítő zenét.
– Mit?
– A lánykérést. Nyilvánosan.
– Ja. Úgy éreztem, most vagy soha.
– Boldog vagy?
Vigyorogva bólint.
– Nagyon.
Visszafordulok Anához, éppen időben, hogy lássam, amint
fölé tornyosul egy nagydarab fickó, Ana pedig lekever neki
egy pofont.
Mi az isten?
Szétárad az ereimben az adrenalin, majd elönt a
vérszomjas düh. Fölpattanok a helyemről, közben kiborítom a
sörömet, de leszarom.
Csak nem nyúlt hozzá a feleségemhez?
Kinyírom a rohadékot.
Egy szempillantás alatt átszelem a tömeget, látom, hogy
Ana riadtan körbenéz. Itt vagyok, bébi. A derekára teszem a
kezem, és félrehúzom. Ez a mocsok legalább fél fejjel
magasabb nálam, és széles a válla, mintha túladagolta volna a
szteroidokat. Fiatal. És hülye.
– Tartsd távol a mocskos kezedet a feleségemtől!
– Elég jól tud vigyázni magára – kiáltja.
Megütöm. Keményen. Állon találom.
Elterül a padlón.
Maradj is ott, te szemét!
Úgy felhúzott, hogy minden izmom és idegszálam
pattanásig feszül.
Felkészültem. Jöhet.
– Christian, ne! – Ana elém lép, és kihallom a hangjából a
pánikot. – Már felpofoztam! – kiáltja, és a mellemre teszi a
kezét. Én azonban le sem tudom venni a szemem arról a
szemétládáról a padlón. Gyorsan talpra áll, és érzem, hogy
egy újabb kéz szorítja meg a karomat. Megfeszülök, kész
vagyok a jövevényt is leütni.
Elliot az.
A hústorony feláll, és védekezőn felemeli a kezét.
– Nyugi, oké? Nem akartam bajt. – Elsomfordál, fülét-farkát
behúzza, a legszívesebben követném, hogy móresre tanítsam.
A szívem ugyanarra a ritmusra dobog, mint a termet betöltő
zene. Hallom, ahogy lüktet a fülemben a vér.
Vagy a zene lenne? Már nem is tudom.
Elliot szorítása enyhül, végül elenged.
Megdermedtem. Mozdulni sem bírok. Próbálok a felszínen
maradni, nehogy elnyeljen a mélység.
Nagy levegőt veszek, és Anára pillantok. A karja a
nyakamban, a szeme tágra nyílt, riadt a tekintete.
A fenébe.
– Jól vagy? –kérdem.
– Igen. – Lecsúszik a keze a nyakamról a mellemre, belelát
a lelkembe. Megrémült.
Miattam?
Önmaga miatt?
A hústorony miatt?
– Nem akarsz leülni? – kérdem.
Megrázza a fejét.
– Nem. Táncoljunk.
Táncolni akar? Pont most?
Mozdulatlanul állok, és próbálom kordában tartani a
haragomat, amíg gondolatban újra meg újra végigpörgetem
az elmúlt tizenöt másodpercet.
– Táncolj velem – kérlel újra. – Christian. Kérlek. – Megfogja
a kezem, én pedig nézem, ahogy a seggfej a kijárat felé
tántorog. Ana hozzám dörgöli magát. A melegsége, a testéből
áradó hő, ahogy hozzám simul, és átjárja a testem.
Nagyon… megbabonáz.
– Megütötted? – Biztos akarok lenni benne, hogy nem
hallucináltam.
– Hát persze. – Ökölbe szorul a kezem, a legszívesebben
újra megütném azt a fickót. Ana folytatja: – Azt hittem, te
vagy az, de szőrös volt a keze. Gyere, táncoljunk! – Megfogja
az öklömet, és közelebb húz magához, illata az orromat
csiklandozza.
Ana. Megragadom a csuklóját, magamhoz szorítom, és
lefogom a kezét.
– Táncolni akarsz? Hát legyen – morgom a fülébe, és
körözni kezdek a csípőmmel, érzem, ahogy Ana a farkamhoz
simul. Nem engedem el, de amikor elmosolyodik, eleresztem,
és a vállamra teszi a kezét.
Így táncolunk.
Együtt.
Összeér a homlokunk.
Egymás szemébe nézünk.
Eggyé olvad a testünk.
És a lelkünk.
Magamhoz szorítom.
Amikor ellazul a karomban, hátraveti a fejét.
Istenem, milyen szexi! Szerencsés pasi vagyok.
Megpörgetem a táncparketten, a haja fellibben a levegőbe.
Majd ismét magamhoz szorítom, és mindkettőnket
magával ragad a lüktető ritmus.
Még sosem csináltam ilyet.
Egy klubban.
Táncoltunk az esküvőnkön… de nem így.
Felszabadító érzés.
Mire új dal kezdődik, Ana kifullad, a szeme ragyog.
Helyreállt a lelki békém. Muszáj letöltenem ezt a dalt az
iPodomra. Azt hiszem, az lehet a címe, hogy „Érj hozzám”.
Illett az alkalomhoz. Még sosem hallottam.
– Leülhetnénk? – kérdi Ana pihegve.
– Persze. – Visszamegyünk az asztalunkhoz.
– Eléggé megizzasztottál – suttogja. Átkarolom a derekát. –
Imádlak megizzasztani, bár jobb szeretem, ha kettesben
csináljuk.
Elégedetten leülünk. Megkönnyebbülten nyugtázom, hogy
a kiömlött sört időközben feltakarították és pótolták.
Akárcsak a vizet.
A többiek még mindig ropják. Ana belekortyol a pezsgőbe.
– Tessék. – Odateszem elé az ásványvizet, és örömmel
látom, hogy az utolsó cseppig kiissza a pohár tartalmát.
Kiveszek egy sört a jegesvödörből, és hosszan belekortyolok.
Micsoda éjszaka!
– Mi lett volna, ha újságírók is vannak itt? – kérdi Ana.
Vállat vonok.
– Nagyon jó ügyvédeim vannak.
– De te nem állsz a törvény felett, Christian. Tökéletesen
kézben tartottam a helyzetet.
Csakugyan? – Senki sem érhet ahhoz, ami az enyém –
válaszolom kellő mennyiségű méreggel a hangomban. Ana
ismét belekortyol a pezsgőbe, és behunyja a szemét. Hirtelen
kimerültnek tűnik. Megfogom a kezét. – Gyere, menjünk.
Haza akarlak vinni.
– Indultok? – kérdi Kate, amikor Elliottal visszatérnek az
asztalhoz.
– Igen.
– Remek, mi is jövünk.
ANA ELALSZIK HAZAFELÉ a kisbuszban, a fejét a vállamra hajtja.

Ki van ütve. Gyengéden megrázom, amikor Taylor megáll a
ház előtt.
– Ébredj, Ana!
Kibotorkál a friss levegőre, ahol Taylor türelmesen
várakozik.
– Ne vigyelek be? – kérdem.
Megrázza a fejét.
– Elmegyek Miss Greyért és Mr. Kavanagh-ért – közli
Taylor.
Ana belém csimpaszkodik, és feltipeg a kőlépcsőn a tölgyfa
ajtóig. Megesik rajta a szívem, ezért lehajolok, és leveszem a
lábáról a tűsarkú cipőt.
– Jobb?
Biccent, és álmatagon elmosolyodik. Be van csiccsentve.
– Mennyei elképzeléseim voltak ezzel a fejem két oldalán –
suttogom, és sóvár pillantást vetek a szexi cipőre, ő azonban
túl fáradt már ehhez. Kinyitom az ajtót, és elindulunk a
hálószobánk felé. Ana megáll, meginog az ágy mellett, a
szemét behunyja, a keze az oldalán. – Kiütötted magad, igaz?
– Álmos arcát fürkészem.
Bólint, és kioldom a kabátja övét.
– Majd én – dünnyögi, és próbál elhessegetni.
– Hagyd rám.
Felsóhajt, beletörődik.
– A magasság miatt van. Nem vagy hozzászokva. És persze
az alkohol miatt. – Rámosolygok, és lehúzom róla a kabátot,
majd a fotelre hajítom. Kézen fogom, és bevezetem a
fürdőszobába.
– Ülj le – utasítom.
Leroskad a székre, és behunyja a szemét. Ha nem sietek, itt
helyben elalszik. A fésülködőasztalon találok
fájdalomcsillapítót, vattakorongot és hidratálókrémet, amit
Mrs. Bentley készített oda, és megtöltök egy kis poharat
vízzel. Visszafordulok Anához, és gyengéden hátrabillentem a
fejét. Kinyitja a szemét, a szemfestéke már elkenődött.
– Hunyd be! – szólok rá.
Engedelmeskedik, és gyengéden letörölgetem róla a
sminket, amíg meg nem tisztul az arca.
– Hát itt van a nő, akit feleségül vettem!
– Nem tetszett a sminkem?
– Nagyon is, de jobban szeretem, ami alatta van. –
Megpuszilom a homlokát. – Tessék, vedd be ezeket. –
A tenyerébe teszem a tablettákat, és a kezébe adom a pohár
vizet.
Ana durcásan néz fel rám.
Mi van?
– Vedd csak be. – Ha nem teszed, holnapra sokkal rosszabb
lesz.
A szemét forgatja, de azért hallgat rám.
– Jó. Hagyjalak kicsit magadra?
Felhorkan.
– Mennyire szemérmes, Mr. Grey. Igen, pisilnem kell.
Felnevetek.
– Kimenjek?
Kuncog.
– Miért, itt akarsz maradni?
Félrebillentem a fejem. Csábító gondolat.
– Te perverz disznó! Kifelé! Egyedül akarok pisilni! Ez azért
mindennek a teteje. – Feláll, és kihesseget a fürdőszobából.
Elfojtom a nevetést, és békén hagyom. A hálószobában
lehámozom magamról a ruhát, pizsamaalsót húzok, és
beakasztom a zakómat a szekrénybe. Amikor megfordulok,
Ana engem néz. Pólót ragadok, és odalépek hozzá, jólesik,
hogy olyan mohón fal a tekintetével.
– Tetszik a látvány?
– Mindiiig – nyöszörgi.
– Azt hiszem, eléggé becsípett, Mrs. Grey.
– Azt hiszem, most az egyszer kénytelen vagyok
egyetérteni, Mr. Grey.
– Hadd hámozzam ki ebből az aprócska ruhából.
Életveszélyes. – Megfordítom, félresöpröm a haját az útból, és
kigombolom a ruha nyakát.
– Nagyon dühös voltál – jegyzi meg Ana.
– Igen.
– De rám?
– Nem. Egyáltalán nem. – Csókot adok a vállára. – Most
kivételesen nem.
– Micsoda fejlődés!
– Igen. Az. – A másik vállát is megcsókolom, majd lehúzom
a ruhát a fenekéről. Beakasztom a hüvelykujjamat a
bugyijába, lehajolok, és a ruhával együtt húzom le róla.
Megfogom a kezét. – Lépj egyet! – Kilép a ruhából, és amikor
meginog, megszorítja a kezemet. A kabátra hajítom a ruhát. –
Kezeket a magasba! – Ráadom a pólót, majd magamhoz
húzom, és megpuszilom a feje búbját. Az íze pezsgő és
fogkrém, Ana-ízzel keveredve. – Bármennyire szeretnék
elmerülni magában, Mrs. Grey, túl sokat ivott, legalább
kétezer-ötszáz méter magasan vagyunk, és tegnap sem
aludtál valami jól, úgyhogy gyere, feküdjünk le. – Kihajtom a
takarót, és megvárom, amíg ágyba bújik. Betakargatom, majd
megpuszilom a homlokát.
– Hunyd be a szemed. Mire visszajövök, aludnod kell.
– Ne menj!
– El kell intéznem pár telefont, Ana.
– De szombat este van. Kérlek. – Átható pillantást vet rám.
Beletúrok a hajamba.
– Ana, ha most én melléd fekszem, nem fogsz tudni
pihenni. Aludj.
Az ajkát biggyeszti, de már oda a harci kedv. Túl fáradt.
Ajkam a homlokát súrolja.
– Jó éjt, bébi. – Elfordulok, és magára hagyom. Tajpejben
már várják a hívásomat.
2011. AUGUSZTUS 28., VASÁRNAP
Ana ki van ütve, mire visszamegyek aludni. Lefekszem mellé,

és megcsókolom a haját. Motyog valamit, de nem ébred fel.
Behunyom a szemem. Sikerrel jártam a tajvani
hajógyárosokkal: egy fivér és egy nővér vezeti együtt az
üzletet – ilyet se láttam még –, és lelkesednek a személyes
találkozóért. Csak ki kell tűznünk az időpontot. Ez volt a hab a
tortán egy jól sikerült nap végén. Leszámítva, hogy
elvesztettem a fejem a klubban, és kiütöttem azt a seggfejet.
Belevigyorgok a sötétségbe… nem, az is jólesett. Önelégült
mosollyal elszenderülök.
ARRA ÉBREDEK, HOGY Ana mocorog mellettem. Mint mindig,

most is összegabalyodtak a tagjaink.
– Semmi. – Ragyog az arca a kora reggeli napsütésben. – Jó
reggelt! – Beletúr a hajamba.
– Mrs. Grey. Nagyon szép ma reggel. – Az arcára tapasztom
a számat.
Fürkész pillantást vet rám.
– Köszönöm, hogy vigyáztál rám este.
– Szeretek vigyázni rád. Mindig is ezt akarom. – Mindig.
– Melletted úgy érzem, fontos vagyok. – Mosolya átmelegíti
a szívemet.
– Mert így is van. – El sem hinné, mennyire. Megfogom a
kezét, mire felszisszen. Gyorsan elengedem. Basszus! – Az
ütés? – kérdem.
– Felpofoztam, nem húztam be neki.
– Az a szemétláda! Nem bírom, hogy hozzád ért. – Feltámad
a dühöm.
– Nem bántott, csak helytelenül viselkedett. Christian,
rendben vagyok. A kezem kicsit piros, ennyi az egész.
Biztosan tudod, milyen érzés. – Pimaszul vigyorog, kinevet,
mint mindig, és egyből elpárolog a haragom.
– Miért gondolja, Mrs. Grey, hogy tudom, milyen érzés?
Akár ebben a percben felidézhetem az érzést, ha úgy akarod!
– Ó, tegye csak el a csapkodós tenyerét, Mr. Grey! –
Végighúzza az ujjait az arcomon, majd meghuzigálja a
pajeszomat. Nem biztos, hogy ez tetszik. Megfogom a kezét, és
belecsókolok a tenyerébe.
– Miért nem mondtad este, hogy fáj?
– Nem igazán éreztem tegnap. Most már rendben van.
Igaz is. Az alkohol elnyomta a fájdalomérzetet.
– Hogy érzed magad?
– Jobban, mint megérdemlem.
– Nem semmi egy jobb keze van, Mrs. Grey.
– Jó lesz, ha ezt az eszébe vési, Mr. Grey – figyelmeztet
kihívóan.
– Igazán? – Fölé kerekedem, megragadom a csuklóját, és a
feje fölé emelem a kezét. – Bármikor megküzdök önnel, Mrs.
Grey. Őszintén szólva régi álmom leigázni téged az ágyban. –
Megcsókolom a nyakát, és eltűnődöm, vajon milyen is lenne.
Izgató gondolat.
– Azt hittem, hogy folyamatosan leigázol.
– Hm. De jó lenne egy kis ellenállás – duruzsolom, és
végighúzom az orromat az állán, közben elmélázom, vajon
beleegyezne-e valaha. Elcsitul alattam, és tudom, hogy
sikerült magamra vonnom a figyelmét, talán még az
érdeklődését is felkeltettem. Eleresztem a kezét, és
felkönyökölök.
– Azt akarod, hogy verekedjek veled? Itt? – suttogja, és
próbálja leplezni a kíváncsiságát.
Biccentek. Miért ne? Mindig is erre vágytam, de sosem
tehettem meg – mert bele se tudtam gondolni, hogy valaki
hozzám érjen.
– Most? – kérdi.
Vállat vonok. Részben el sem tudom hinni, hogy egyáltalán
fontolóra veszi az ötletet, ugyanakkor örülök, hogy mégis.
Ismét bólintok, a farkam megkeményedik. Ana az alsó ajkát
harapdálva felnéz rám, és tudom, hogy a gondolattal játszik.
– Hát erre gondoltál, amikor azt mondtad, hogy feküdjünk
le mérgesen?
Igen. Pontosan. Bólintok.
– Ne harapdáld a szádat!
Összehúzza a szemét, de derűsen, sőt talán vágyakozva
felcsillan, és kitágul a pupillája.
– Azt hiszem, kiszolgáltatott helyzetben vagyok, Mr. Grey. –
Ficánkolni kezd alattam, a pilláit rebegteti, és én egyre jobban
kívánom.
– Kiszolgáltatva?
– Persze, hiszen már most ott vagyok, ahol szeretnéd. –
Felvillant egy szemérmes mosolyt, én hozzányomom a
farkamat.
– Milyen igaz, Mrs. Grey. – Adok neki egy gyors csókot,
majd lefordulok róla, és magammal rántom, hogy a hasamon
feküdjön. Megragadja a kezemet, leszorítja az ágyra, a fejem
mellett. A szeme pajkosan villog, a haja az arcomba hullik.
Megrázza a fejét, hogy kínozzon, a hajszálai az arcomat
csiklandozzák.
– Tehát keményen akarsz játszani? – kérdi incselkedve.
Felsóhajtok.
– Igen.
Felül, és elereszti a kezemet.
– Várj. – A pohár ásványvízért nyúl, amit én hagytam neki
az éjjeliszekrényen, és belekortyol, miközben én a combján és
a fenekén körözök az ujjammal. Megszorítom a seggét.
Lehajol és megcsókol, a víz belecsurog a számba.
– Nagyon finom, Mrs. Grey – duruzsolom, és igyekszem
kordában tartani az izgatottságomat az új játék miatt. Ana
visszateszi a poharat az éjjeliszekrényre, leveszi a kezem a
seggéről, és ismét az ágyhoz szorítja.
– Szóval akkor ellenkeznem kell? – kérdi derűsen.
– Igen.
– Nem vagyok valami jó színész.
Elmosolyodom.
– Próbáld meg!
Lehajol, és ismét megcsókol.
– Rendben, legyen – suttogja. Behunyom a szemem,
magamban ujjongok, közben végighúzza a fogait az államon.
Mély torokhangon felnyögök, és egy gyors mozdulattal
magam alá gyűröm. Ana meglepetten felkiált, én a keze után
kapok, ő azonban gyorsabb nálam. Megpróbál lelökni
magáról, miközben igyekszem a térdemmel szétfeszíteni a
lábait, a combját azonban satuként szorítja össze. Elkapom az
egyik csuklóját, a másik kezével viszont megragadja a
hajamat, és megrántja. Erősen.
Basszus. Ez irtó szexi.
– Áá! – Elfordítom a fejem, és lenézek rá.
A szeme tágra nyílt, és kapkodva vesz levegőt.
Ő is begerjedt.
Csak ennyi kell a libidómnak.
– Kegyetlen – suttogom kéjesen.
Ana szabadjára engedi a szenvedélyét – megpróbálja
kicsavarni a kezét az enyémből, és lelökni magáról.
Megragadom a bal kezemmel a szabad kezét, hogy mindkét
csuklóját az ágyhoz szoríthassam, és a jobb kezem vándorolni
kezd a testén. Elindulnak lefelé az ujjaim, fel akarom emelni
a pólója szegélyét, de szeretem megérinteni a testét a puha
anyagon keresztül. A mellbimbója kemény, engem vár,
belecsípek hát.
Ana felkiált, és újra megpróbál lelökni – hiába.
Lehajolok, hogy megcsókoljam, és elfordítja az arcát.
Ne!
Megragadom az állát, és végighúzom a fogamat az állán,
ahogy ő csinálta korábban.
– Ó, bébi, ellenkezz! – A hangom reszelős a vágytól.
Újra vonaglik és tekergőzik, szabadulni próbál, ám
lefogom, az érzés felpezsdít – megrészegít és feldob a
dominancia. Fogaimmal ingerlem az alsó ajkát, a száját
ostromlom, ám hirtelen meglágyul alattam, az ajka megnyílik
a nyelvem előtt, és megcsókol, a szenvedélye meglepetésként
ér. Eleresztem a csuklóját, a keze a hajamban, körém csavarja
a lábát, sarkát a fenekembe mélyeszti, és letolja a
pizsamámat. Előrenyomja a medencéjét, miközben
csókolózunk.
– Ana – suttogom, a neve talizmán az ajkamon,
megbabonáz. Már nem veszekszünk. Megadtuk magunkat
egymásnak. Nem tudok betelni vele. Hozzám tapad, én pedig
hozzá. Feloldódunk az ajkak, nyelvek és kezek táncában.
A fenébe. Akarom őt.
– A bőröd – mormolom lihegve. Felkapom, és egyetlen
gyors mozdulattal lerántom róla a pólót, majd a padlóra
hajítom.
– Te – suttogja, és lerántja a pizsamaalsómat, aztán
megragadja a farkamat, és köré fonja az ujjait.
– Baszki!
Megfogom a combját, megemelem, hogy hátradőljön az
ágyon, Ana azonban nem ereszt. Ujjaival lázasan matat a
testemen, a hüvelykujjával ingerel, míg én a csípőjét, a hasát,
a mellét simogatom.
A szájába dugja a hüvelykujját.
– Finom? – kérdem, a szeme csillog a vágytól.
– Igen. Tessék. – A számba dugja az ujját. Beleharapok és
szopogatni kezdem, és elcsodálkozom az arcátlanságán. Ana
felnyög, a hajamnál fogva ránt magához, az ajkamat akarja.
Rám tekerednek a tagjai, és a lábával tolja le rólam a
pizsamát. A fogam az állán, gyengéden harapdálom.
– Annyira szép vagy! – Elindul az ajkam a torkán. – Csoda
szép a bőröd! – Tovább a melle felé.
Ana hánykolódni kezd alattam.
– Christian! – könyörög, és a hajamat cibálja.
– Hallgass! – Körbenyalogatom a mellbimbóját, majd
rátapasztom a számat, és szopogatni kezdem.
– Ah! – nyög, és feltolja a csípőjét. Hozzádörgölöm magam.
Ajkam a másik mellére vándorol, és a számba veszem a
kemény, sajgó mellbimbót.
– Türelmetlen, Mrs. Grey?
Hevesen szopogatni kezdem, Ana megrántja a hajamat,
mire hosszan felmordulok. Figyelmeztető pillantást vetek rá.
– Lekötözlek!
– Gyere! – kérlel.
– Mindent a maga idejében. – A nyelvem és az ajkam a
mellét kényezteti, Ana pedig tovább vonaglik alattam. Hangos
nyögés szakad fel a torkából, és merev farkamhoz nyomja a
medencéjét.
Hirtelen elfordul és meglök, megint le akar rúgni magáról.
– Mi a… – Megragadom a kezét, és lefogom.
Ana zihál alattam.
– Ellenállást akartál – szól reszelős hangon. A könyökömre
helyezem a testsúlyomat, és lenézek rá, próbálom megérteni,
miért gondolta meg magát hirtelen… megint. Sarka a
fenekembe mélyed.
Akar engem.
Most.
– Nem akarsz tisztességesen játszani? – Már lüktet a
farkam.
– Csak szeretkezni akarok veled, Christian – szűri a fogai
közt. – Kérlek! – A sarkát a fenekemhez szorítja, ezúttal teljes
erővel.
A fenébe is. Mi folyik itt?
Eleresztem a kezét, felülök a sarkamra, és az ölembe
húzom Anát.
– Hát jó, Mrs. Grey. Úgy csináljuk, ahogy te akarod. –
Felemelem, és ráültetem várakozó erekciómra.
– Ah! – nyög fel, behunyja a szemét, és hátradönti a fejét.
Istenem, milyen jó benne lenni!
A nyakam köré fonja a karját, összekulcsolja az ujjait a
tarkómon, és mozogni kezd. Sebesen. Hevesen. Ajkunk
egymásra talál, és átadom magam a ritmusának, a sebes
iramnak, amíg egy hangos kiáltással el nem élvezünk, és
együtt zuhanunk az ágyra.
Hűha!
Hát ez… más volt.
Egymás mellett fekszünk, kimerülten pihegünk.
A mellszőrzetemet cirógatja, én pedig a hátán dobolok az
ujjaimmal, élvezem a testi kontaktust.
– Csendes vagy – szól végül Ana, és csókot nyom a
vállamra. Felé fordulok, még mindig nem érem fel ésszel,
hogy mi is történt. – Ez vicces volt – mondja, ám az arcomat
fürkészi, a pillantása bizonytalan.
– Teljesen összezavarsz, Ana.
– Hogy én téged?
Megfordulok, hogy egymással szemben feküdjünk.
– Igen. Te. Te dirigáltál. Ez… más.
Összevonja a szemöldökét, aprócska V jelenik meg köztük.
– Jóféle vagy rosszféle más? – Végigsimít az ajkamon, én
pedig csücsörítek, hogy megcsókoljam az ujja hegyét, közben
elgondolkodom a kérdésen.
– Jóféle más. – Elég heves. Szerettem volna, ha tovább tart.
– Ezt még sosem képzelted el ezelőtt?
– Nem, Anastasia. Te hozzám érhetsz. – És észbontóan szexi
volt. Szeretném újra csinálni.
– Mrs. Robinson is megtehette.
Felkapom a fejem, és eltűnődöm, miért pont most kellett
szóba hoznia Elenát.
– Az más volt – suttogom.
Anának elkerekedik a szeme, átlát rajtam, mint mindig.
– Jó vagy rossz értelemben? – kérdi.
Eszembe jut Elena perzselően fájdalmas érintése.
A keze a testemen. Végigkarmol a körmeivel, míg a sötétség
a bensőmben kavarog, és kitörni próbál, lerázni magáról
Elenát.
Elviselhetetlen.
Nagyot nyelek, szabadulni próbálok az emléktől.
– Rossz, azt hiszem. – Alig hallható a hangom.
– Azt hittem, élvezted.
– Igen. Akkor.
– És most?
Ana szeme ártatlan kék, nincs menekvés előle. Lassan
megrázom a fejem.
– Ó, Christian. – Rám veti magát, és csókokkal borítja az
arcomat, a mellemet, minden sebemet. Felnyögök, és a saját
szenvedélyemmel és szerelmemmel válaszolok a csókjaira.
Hamarosan belefeledkezünk egymásba, a saját iramomban
szeretkezünk. Lassan, gyengéden, hogy bebizonyíthassam
neki, mennyire szeretem.
ANA FOGAT MOS, amíg felöltözöm.

– Megyek, megnézem a vendégeinket. – Összenézünk a
fürdőszobai tükörben.
– Van egy kérdésem.
Nekidőlök az ajtófélfának.
– Mire kíváncsi, Mrs. Grey?
Felém fordul, törülközőt csavart a dereka köré.
– Mrs. Bentley tud a te… hogy is mondjam…
– Életstílusomról? – kérdem.
Ana elpirul, és felnevetek, mert Ana még mindig
pironkodik a szexszel kapcsolatos témáknál, és mert Mr. és
Mrs. Bentley-nek fogalma sincs ezekről.
– Nem. Itt nincs játszószoba. Legközelebb elhozzuk a
játékainkat. – Rákacsintok, majd sarkon fordulok, és ott
hagyom, leesett állal.
Kate Mrs. Bentley-vel csacsog a konyhában. Úgy tűnik,
egyedül ők vannak már fenn ezen a ragyogó reggelen.
Mindkettejüket üdvözlöm.
– Jó reggelt, Mr. Grey – válaszolja Carmella.
Kate elmosolyodik, ami őszintén szólva elég ijesztő. Már
megszoktam, hogy folyton acsarog rám.
– Elmehetnénk sétálni és piknikezni, mielőtt hazaindulunk
– javaslom Kate-nek.
– Jól hangzik!
– Jó lesz a palacsinta reggelire? – kérdi Mrs. Bentley.
– Tökéletes. Később piknikeznénk, ha lehetséges.
– Természetesen – válaszolja fensőbbségesen, nehogy
kétségbe vonjam a kulináris képességeit. – Ja, és Martin
szeretne beszélni magával – teszi hozzá. – Kint van valahol az
udvaron.
– Megyek, megkeresem.
Martin Bentley épp gyomlál Mrs. Bentley konyhakertjében.
Elbeszélgetünk, és körbevezet az udvaron. Figyelmes, befelé
forduló ember, és van pár ötlete, amivel feldobhatnánk az
udvart. Nem csak az én birtokomra vigyáz, van néhány másik
kuncsaftja is a környéken, mellette önkéntes tűzoltó.
Séta közben megbeszéljük, hogy beszerelünk egy
pezsgőfürdőt, talán medencét. Megpillantok egy eldobott
bambuszpálcát, fölveszem, és folytatjuk a beszélgetést. Rég
nem volt pálca a kezemben. Egy kicsit nehéz, nem túl
rugalmas. Szórakozottan suhogtatom a levegőben.
– Drága móka lesz – jegyzi meg Martin a medencére
utalva –, és az igazat megvallva, milyen gyakran használná?
– Mond valamit. Lehetne inkább teniszpálya a helyén.
– Vagy így hagyhatná, ahogy van, a réti virágokkal. –
A mosolya ragadós. Körbenézek az udvaron: medence,
teniszpálya vagy réti virágok? Kíváncsi lennék, Ana melyiket
szeretné. Még egyszer suhintok a bambuszpálcával, amíg Mr.
Bentley kinyitja a pincébe vezető ajtót. Nem tudom, miért, de
felpillantok, és elkapom Ana tekintetét a konyhaablakban.
Integet, de valamiért bűnbánónak tűnik – vajon miért? Nem
tudom. Elfordul, én pedig odaadom Martinnak a pálcát, és
bemegyek a házba. Palacsintára vágyom.
A HAZAÚT ESEMÉNYTELENÜL TELIK. Ana mellettem szendereg, míg

végignézem a Geolumara vételi szerződéstervezetét. Azt
hiszem, mindenkit kimerített az az erőltetett menet fel, a
Vörös-hegyre, amire Elliot vett rá minket. Mindenesetre
megérte a kilátás miatt. Mindannyian megszenvedjük az
éjszakázás, a magasság és az alkohol hatását: Elliot és Ana
alszik, Kate és Ethan bóbiskol, Mia olvas. A jelek szerint
összekaptak Ethannel. Gyanítom, hogy Mia a makacs fejével
csak most fogta fel, hogy Ethan tényleg „csak barát” akar
lenni.
Stephan bejelenti, hogy megkezdjük a leszállást Seattle-
ben.
– Hé, álomszuszék! – ébresztgetem Anát. – Mindjárt
leszállunk. Kösd be magad. – Felriad, és álmosan matatni
kezd a biztonsági öv után, de becsatolom neki, és
megpuszilom a homlokát. Hozzám bújik, és belecsókolok a
hajába.
Szerintem jól sikerült a kiruccanás. Részemről egy kicsit
felkavaró volt. Egyre inkább… elégedettnek érzem magam.
Különös, ijesztő érzés. Egy szempillantás alatt elmúlhat.
Anára pillantok, próbálom elhessegetni a rossz előérzetet.
Túlságosan új. Túlságosan törékeny. Visszafordulok a
dokumentumokhoz, és tovább olvasgatok, közben a margóra
írom a kérdéseimet.
Ne aggódj a boldogság miatt, Grey!
Különben csak szenvedni fogsz.
Fülembe cseng Flynn tanácsa: Tápláld és becsüld meg!
Basszus. Hogyan?
Az ördögbe.
Elliot felébreszti és ugratni kezdi Anát, miközben Beighley
másodpilóta bejelenti a leszállást. Megfogom Ana kezét.
– Christian, Ana. Köszönöm ezt a fantasztikus hétvégét –
mondja Kate, és megfogja Elliot kezét.
– Nagyon szívesen – válaszolom. És megint elégedettség tölt
el.
– ÉS, MILYEN VOLT a hétvégéje, Mrs. Grey? – kérdem az Escala

felé menet.
Ryan vezet, Taylor az anyósülésen ül. Még ő is kipihentnek
tűnik.
– Jó volt, köszönöm.
– Bármikor elmehetünk újra. Azt viszünk, akit csak
szeretnél.
– Rayt el kell vinnünk egyszer. Imád horgászni.
– Remek ötlet!
– És neked milyen volt? – kérdi.
Rápillantok.
Fantasztikus. Ijesztő, mennyire…
– Jó – szólok végül. – Nagyon jó.
– Nagyon nyugodtnak tűntél.
– Tudtam, hogy biztonságban vagy.
– Christian. Szinte mindig biztonságban vagyok. Már
mondtam neked. Ha így folytatod az aggódást, negyvenéves
korod előtt feldobod a talpad. Márpedig én veled
szándékozom megöregedni. – Megfogja a kezemet, én az
ajkamhoz emelem, és megcsókolom az ujjait.
Mindig aggódni fogok érted, bébi.
Te vagy az életem értelme.
– Hogy van a kezed? – kérdem, hogy témát váltsak.
– Jobban, köszönöm.
– Nagyon jó, Mrs. Grey. Készen állsz, hogy újra találkozz
Giával?
– Talán szívesen távol tartanálak tőle. Csak hogy
biztonságban tudjalak.
– Megvédenél? – Nocsak, szerepet váltottunk. Majdnem
elnevetem magam.
– Ahogy mindig is, Mr. Grey. A létező összes szexuális
ragadozótól – incselkedik halkan, hogy Ryan és Taylor ne
hallja meg.
FOGAT MOSOK, ÉS ÖRÜLÖK, hogy sikerült elfogadnunk Gia terveit.

Elliot csapata hétfőn kezdi az építkezést. Gondolatban
végigveszem a tennivalóimat. Nagyon sok dolgom lesz a jövő
héten, de leginkább az érdekel, hogy bekasztnizzuk Hyde-ot.
Welchnek mélyebbre kell ásnia, hátha volt egy társa is a
disznónak.
Remélem, nem.
Remélem, vége.
– Minden rendben? – kérdi Ana, amikor csatlakozom hozzá
a hálóban. Az egyik szatén hálóruháját viseli, amiben úgy
fest, mint egy istennő.
Bólintok, és bemászom mellé az ágyba, igyekszem
megfeledkezni a jövő hétről.
– Nem szívesen térek vissza a való életbe – jegyzi meg.
– Nem?
Megrázza a fejét, és megcirógatja az arcomat.
– Csodás volt a hétvége. Köszönöm.
– Te vagy az én valóságom, Ana. – Megcsókolom.
– Hiányzott?
– Micsoda?
– Tudod jól. A botozás… ilyesmik – suttogja.
Miért kérdi? Lázasan töröm a fejem. A bambuszpálca. Ma
reggelről?
– Nem, Anastasia. Nem hiányzott. – Megsimítom az arcát a
kézfejemmel. – Dr. Flynn mondott valamit, amikor elmentél.
Valamit, amire még most is jól emlékszem. Azt mondta, nem
lennék ilyen állapotban, ha te nem lettél volna ennyire
határozott. Meglepő volt. – Ő javasolta, hogy próbáljuk meg
Ana elképzelése szerint alakítani a kapcsolatunkat.
És lám, milyen jól alakult…
– Ana, én nem ismertem más módot korábban. Most már
igen. Megtanítottál rá.
– Én tanítottalak téged? – hüledezik.
Elmosolyodik.
– És neked? Hiányzik? – kérdem.
– Nem akarom, hogy bánts, de néha szeretek játszadozni,
Christian. Ezt tudod. Ha tehát szeretnél valamit csinálni… –
Szemérmesen vállat von.
– Valamit?
– Hát tudod. A fenyítővel vagy a pálcával… – Elhallgat,
rákvörös az arca.
Fenyítővel és pálcával, mi?
– Nos… meglátjuk. Most viszont egyszerű, hétköznapi
szeretkezésre vágyom. – Végigsimítom az alsó ajkát a
hüvelykujjammal, és újra csókolózni kezdünk.
2011. SZEPTEMBER 1., CSÜTÖRTÖK
Bastille felmossa velem a padlót.

– Puhány papucs lett belőled, Grey – ingerel, és félrecsapja
rasztahaját, amíg megpróbálok talpra állni. Már harmadjára
küld padlóra. – Talán ilyen a boldogság.
Jóindulatú mosoly jelenik meg az arcán, és megint nekem
esik egy pörgő rúgással. Kivédem, jobbra cselezek, majd
leterítem a bal lábammal.
– Ja – válaszolok, és szétárad a testemben az adrenalin. –
Talán ilyen. – Felemelt ököllel talpra ugrom, kész vagyok újra
leteperni, amikor feláll.
– Ez már döfi, öregem.
AMÍG KÁVÉT SZÜRCSÖLÖK az íróasztalomnál, végiggondolom az

elmúlt néhány napot és Bastille szavait. Talán tényleg ilyen a
boldogság.
Boldogság.
Különös, felkavaró érzés, gyakran érzek ilyesmit, amióta
megismerkedtem Anával. De eddig mindig röpke
felvillanások voltak, néha euforikus, néha színtiszta mámor.
Sosem volt kitartó társam az érzés. Váratlanul tört rám, és
most már mindig velem van – mégis nyugtalanító, mint egy
szorító érzés a mellkasomban. És tudom, hogy azért van ez,
mert bármelyik pillanatban elrabolhatják tőlem, én pedig
tehetetlenül vergődnék.
„Nem akarom, hogy szabotáld a boldogságodat, Christian.
Tudom, úgy érzed, hogy nem érdemled meg.” Megint eszembe
jutnak Flynn szavai.
Szabotálni a boldogságomat?
Hogyan és miért tennék ilyet?
Olyan, mint a szerelem. Az is rémisztő volt, mégis átadtam
magam neki.
Basszus. Miért nem tudom egyszerűen elfogadni az érzést,
és csak élvezni? Megfürödhetnék a lángjában, és főnixként
újjászülethetnék… vagy felemésztenek a lángok, és szénné ég
a szívem?
Elég a szóvirágokból, Grey! Felhorkanok. Szedd össze
magad.
Talán Bastille-nak volt igaza. Idilli volt az elmúlt néhány
nap. Jól megy a munka. Újabban nem is veszekedtünk a
feleségemmel, csupa móka, kacagás az életünk.
Ő az én… Anám. Az én Anám.
Felidézem azt a vacsorát néhány nappal ezelőtt, amikor
Ana a kérésemre gésagolyókat viselt egész idő alatt.
Sejtelmem sincs, hogy bírta ki. Otthon aztán elvesztette a
fejét. Szorít a gatyám, ha csak eszembe jut.
Rezeg a telefonom, félbeszakítja az erotikus ábrándozást.
– Igen?
– Welch van a vonalban.
– Mr. Grey. – Reszelős hangja hallatán elillan testemből a
sóvár kéjvágy. – Hyde óvadékügyi meghallgatására ma
délután kerül sor. Visszaszólok, ha a bíró meghozta a döntést.
– Reméljük, jó döntést hoz.
Welch a torkát köszörüli.
– Hyde szökni próbálna. Szerintem jó döntés születik.
– Remek. Majd szóljon.
Amikor leteszem a telefont, SMS érkezik a BlackBerryre.
Személyesen akartam megköszönni mindent,

amit értem tettél.
Próbálom megérteni, miért nem akarsz látni.
Nem könnyű.
Olyan sokkal tartozom neked. Leila
Mi az istenverése?
Kikapcsolom a telefont, és folytatom a kávézást. Nincs most
hangulatom Leila Williamshez. Eleve nem lenne szabad
üzengetnie nekem. Azt reméltem, Flynn beszél a fejével, de
ma megbeszélem vele Leila makacskodását, amikor
találkozunk.
MIA ELEVENEBB, MINT valaha, amikor beülünk a kedvenc

szusiéttermembe egy korai ebédre. A nyakamba ugrik, pezseg
az izgatottságtól, összevissza puszil.
– Úgy örülök, hogy látlak! – ujjong.
– Egész hétvégén láttál. – Átölelem, a hangom száraz.
– De most csak az enyém vagy – és nagy újság van! Állást
kaptam. – Felemeli a karját, és piruettezik örömében, mielőtt
leül.
– Micsoda? Na végre! – A boldogsága ragadós, kíváncsi
vagyok a részletekre.
– Egy örökkévalóságig tartott. De úgy örülök! Crissy
Scalesnek dolgozom.
– A vendéglátósnak?
– Aha. Esküvők. Partik. Meg ilyenek. Egy nap majd
szeretnék saját vállalkozást indítani, de egyelőre Crissy
megtanítja, hogy megy az üzlet. Olyan izgi!
– Remek. Mikor kezdesz?
– Pénteken.
– Mindent el kell mesélned.
Senki sem tud úgy lelkendezni, mint a húgom, és nem is
emlékszem, mikor ebédeltünk utoljára együtt, csak mi ketten.
A szasimi és maki fölött beszámol nekem az új karrierhez
fűzött reményeiről és a legutóbbi kísérletéről, hogy elnyerje
Ethan Kavanagh szívét.
– Mia, egyáltalán nem biztos, hogy el tudnám viselni, ha
szerelmi életet élnél.
– Ó, Christian, persze hogy élek szerelmi életet. Párizsban
is remekül szórakoztam.
– Micsoda?
– Hát persze. Ott volt Victor, Alexandre…
– Még listád is van róluk? A krisztusát. Elég!
– Ne légy már olyan prűd, Christian! – korhol.
– Moi? – Színpadiasan a szívemhez kapok.
Felnevet.
– Szóval azt hiszed, hogy van esélyed Ethannél? – kérdem.
– Persze! – vágja rá mély meggyőződéssel. Ezt imádom
benne, az eltökéltségét és a kitartását.
– Oké. Sok szerencsét hozzá. – Intek, hogy kérem a számlát.
– Csinálhatnánk ezt gyakrabban? Hiányoztál.
– Még szép! De most vissza kell mennem dolgozni,
megbeszélésem van.
BARNEY-VAL ÉS FREDDEL ülök a laborban, a napelemes tablet

legújabb prototípusát vizsgálom – a könnyebb, egyszerűbb,
olcsóbb verziót a fejlődő országok bajba jutott gazdaságainak.
A munkámnak ezt a részét élvezem a legjobban. Barney
egészen belelendült.
– Nyolc óra feltölteni, és három napig bírja az aksi.
– Ki tudunk hozni többet is belőle?
– Szerintem a jelenlegi akkumulátortechnológiával ez a
maximum. – Fred feltolja az orrán a szemüveget. – A szürke
árnyalatos E ink a legenergiatakarékosabb. És sokkal
robusztusabb.
– És otthoni használatra?
– A színes érintőképernyő. – Barney átnyújtja a másik
prototípust.
Próbálgatom a kezemmel a súlyát.
– Jóval nehezebb.
– A színes képernyő már csak ilyen.
– Drága a súlya. – Elvigyorodom.
– Egyelőre csak négy órát bír ki, ha nyolc órát töltődik a
napon.
– Nem csoda. Hagyományos módon is fel lehet tölteni?
– Igen. Itt. – Barney az eszköz alján lévő csatlakozóra
mutat. – Bármilyen hagyományos USB-töltővel működik.
Kevesebb az elektronikai hulladék.
– Ezzel el lehet adni. – Rezeg a telefonom, Welch neve
jelenik meg a kijelzőn.
– Ezt föl kell vennem, fiúk. – Ellépek a munkapadtól, és
felveszem a telefont. – Mi újság?
– Nincs óvadék. Egyelőre nem tűzték ki a tárgyalás
időpontját.
– Nem érdemli meg, hogy szabadlábon védekezhessen.
Kösz, hogy szólt. – Leteszem, és írok egy gyors e-mailt
Anának.

Tárgy: Hyde
Dátum: 2011. szeptember 1. 15:24
Anastasia.
Csak hogy tudd: Hyde nem tehet le óvadékot, őrizetben
marad. Emberrablási kísérlettel és gyújtogatással vádolják.
Még nem tudni, mikor lesz a tárgyalás.
Christian Grey
Visszatérek Fredhez és Barney-hoz, hogy folytassuk a
megbeszélést a tabletről és a következő lépésekről.
AZ IRODÁMBAN LÁTOM, hogy Ana időközben válaszolt az e-

mailemre.

Tárgy: Hyde
Remek hír! Ez azt jelenti, hogy lazítasz az őrizeten?

Nem igazán jövök ki Prescott-tal.
Ana x
Anastasia Grey
szerkesztő, SIP

Tárgy: Hyde
Nem. A biztonság megerősítése marad. Nincs vita.

Mi a baj Prescott-tal? Ha nem kedveled, lecseréljük.
Christian Grey
KOPOGTATNAK. Rost várom a négyórai megbeszélésünkre, de

csak Andrea dugja be a fejét az ajtón.
– Mr. Grey, Ros késni fog tíz percet. Hozhatok addig
valamit?
– Nem kell, köszönöm Andrea. – Becsukja az ajtót, és
megnyitom a Geolumara módosított szerződését. Át kell
olvasnom, hogy ellenőrizzem, figyelembe vették-e a
megjegyzéseimet. Amikor felpillantok belőle, látom, hogy Ana
ismét válaszolt.

Tárgy: Nyugi!
Csak kérdeztem (szemforgatás). Prescottot még

meggondolom.
Viszket a tenyered?
Ana x
Anastasia Grey
szerkesztő, SIP

Tárgy: Ne incselkedj velem
Biztosíthatom, Mrs. Grey, hogy teljesen nyugodt vagyok.

Talán már ön is megtapasztalhatta ezt korábban.
A tenyerem valóban viszket kissé.
Talán teszek ez ügyben valamit ma este.
X
Christian Grey
még nem teljesen őrült elnök-vezérigazgató,
Küldök egy gyors e-mailt Rosnak, hogy hozza magával a

Geolumara aláírási címpéldányait, és újabb e-mail érkezik a
feleségemtől.

Tárgy: Vergődés
Mindig csak az ígéretek…

És ne zaklass.
Próbálok dolgozni.
Van egy rögtönzött megbeszélésem az egyik szerzővel.
Próbálok nem rád gondolni közben.
A x
Anastasia Grey
szerkesztő, SIP
Kopogtatnak, ezúttal Ros az.
– JÓL NÉZEL KI. – Flynn beinvitál az irodájába.

– Kösz, jól is érzem magam. – Leülök a szokott helyemre, és
türelmesen megvárom, hogy ő is leüljön. Amikor készen áll,
várakozó pillantást vet rám.
– Tehát, mi újság? – kérdi.
Beszámolok az elmúlt hét eseményeiről, kezdve a sietős
hazautazásommal New Yorkból. Leplezem a derültségemet,
amikor látom, hogy egyre magasabbra vonja fel a
szemöldökét, amíg mesélek.
– Ennyi? – kérdi, amikor befejezem.
– Többé-kevésbé.
– Vegyük át újra. Lemondtál két fontos megbeszélést, hogy
hazarepülj Anastasiához, mert haragudtál rá, amiért nem
követte az utasításaidat, és hazaérve kiderült, hogy ez a Hyde
betört a lakásodba, hogy elrabolja a feleségedet.
– Dióhéjban. Igen.
– Anastasia a biztonsági jelszótokat használja, amire még
sosem volt példa – nem is akarom tudni a részleteket, hacsak
nem érzed szükségét, hogy beavass –, de sikerült megbeszélni
az ügyet egymás közt, ezt követően viszont azt álmodod, hogy
Anastasia meghal.
Bólintok, próbálom elfojtani a szorongásomat, amikor
eszembe jutnak a rémálom töredékei.
– Van még valami?
– Elvittem Anát Aspenbe néhány barátunkkal. Pofán
csaptam egy fickót, mert letaperolta Anát. És ma délután
Hyde óvadékkérelmét visszautasították. Leila meg SMS-t írt
nekem.
Behunyja a szemét, és nem tudom, hogy azért-e, mert nem
hisz a fülének, vagy mert gondolkodik, esetleg haragszik
Leilára.
– Christian, ez elég sok így egyszerre. Csodálkozom, hogy
nem vagy stresszesebb.
– Igen. Ezt gondolná az ember. De a stresszt elnyomta
valami teljesen ismeretlen, és, őszintén szólva, riasztó érzés.
– Ó?
– Igen. Valami, amire az utóbbi két beszélgetésünk során
céloztál.
– Folytasd – biztat Flynn.
– Váratlanul boldognak érzem magam. Nagyon furcsa.
– Á! Értem már.
– Tényleg?
– Ez teljesen nyilvánvaló. Legalábbis számomra. – Az
arckifejezése bosszantó módon semmit sem árul el.
– Kérlek, világosíts fel!
– Nos, én arra tippelek, hogy Jack Hyde meghiúsult
emberrablási kísérlete és az azt követő bebörtönzése igazolta
az érzéseidet Ana biztonságával kapcsolatban, a fenyegetés
azonban mostanra elmúlt. Így végre el tudtad engedni magad.
Ana biztonságban van.
Á! Mond valamit.
– Ugyanakkor szerintem ez nem teljesen új jelenség. Az
elmúlt néhány hónap során óriási boldogságban volt részed.
Az eljegyzés. Az esküvő, a nászút. Erről már beszéltünk.
Hajlamos vagy a végeredményre koncentrálni, és figyelmen
kívül hagyod az odavezető utat. Arra koncentráltál, hogy
megnősülj, és féltél, hogy nem fog megtörténni. Mégis
megnősültél. – Elhallgat, gondolom, hatásszünetet tart. –
Christian, te vagy a saját boldogságod kovácsa. Gyanítom,
hogy tudat alatt úgy érzed, nem érdemled meg a boldogságot.
De hadd legyek veled őszinte. Megérdemled. Meg van
engedve, hogy boldog légy. Elvégre még az alkotmányba is
bekerült, mint elidegeníthetetlen jog.
– Én úgy emlékszem, hogy a boldogság keresése az, amit az
alkotmányban emlegetnek.
– Hm… szemantika. Mindenesetre én úgy látom ezt a
helyzetet, hogy a saját boldogságod csak rajtad múlik. Nálad
az irányítás. Csak be kell engedned az életedbe. És ne állíts elé
szándékosan akadályokat.
Lepillantok a törpeorchideákra a dohányzóasztalon.
– Megtehetem? – buggyan ki belőlem a szó, mielőtt észbe
kapnék.
– Mit tehetsz meg?
– Beengedni a boldogságot.
– Ez egyedül rajtad múlik.
– De mi lesz, ha Ana elhagy?
Flynn felsóhajt.
– Semmi sem biztos az életben, csak a halál és az adók.
Mindenki a szenvedést kockáztatja; te is tudod.
Gyerekkorodban bőven volt benne részed. De már nem vagy
gyerek. Adj magadnak engedélyt arra, hogy élvezd az életed,
és jól érezd magad a feleségeddel.
Ilyen egyszerű lenne?
– Na mármost. Leila – folytatja, és továbblépünk.
2011. SZEPTEMBER 5., HÉTFŐ
Taylor elindítja a kocsit, és nézem, ahogy Ana belép Prescott-

tal a SIP épületébe. Nem múlik a nyugtalanító boldogságérzet.
Fantasztikus volt a hétvége… újabb mókázás Mrs. Greyjel. Ez
hiányzott az életemből.
– Uram – zökkent ki Taylor a mámoros mélázásból.
– Igen?
– Az R8 Spyder hétvégére megjön Mrs. Grey számára.
– Kitűnő! Köszönöm.
Nem veszi le rólam a szemét a visszapillantóban.
– Mi az?
– Gailnek lenne egy javaslata Mrs. Grey születésnapjával
kapcsolatban.
– Ó? – Várom, hogy folytassa, de csak vezet tovább. – Na és
elárulná, hogy mi az?
Ismét rám pillant, és látom a szemében a hangtalan kérést.
Nem akarja elrontani Gail örömét.
– Beszélek Gaillel.
– Köszönöm, uram.
Rezeg a telefonom. Üzenet Elliottól.
Elkezdődött!
Mellékel egy fotót, melyen a csapata épp ledönti a parti

házunk egyik hátsó falát. Nagyon drámai felvétel: kék ég,
éktelen nagy lyuk a falban, téglapor száll a levegőben, és öt,
sárga sisakos izompacsirta kőtörő kalapáccsal a kezében.
Hűha! Azért ugye marad is belőle valami?

Ne izgulj már annyit!
Követjük a tervet.
Nem is vártam mást.

Jó munkát!
A Grey House liftjében megnézem az e-maileket.

Tárgy: Vitorlázás, Szárnyalás és Fenekelés
Férjem!
Te aztán tudod, hogyan kell egy lánnyal bánni.
Számíthatok erre a bánásmódra minden hétvégén?
Megrontottál.
Imádom.
Feleséged
X
Anastasia Grey
szerkesztő, SIP
Az íróasztalomtól válaszolok.

Tárgy: Életem célja…
…hogy megrontsam, Mrs. Grey.

És hogy biztonságban legyél, mert szeretlek.
Christian Grey
elbűvölt elnök-vezérigazgató, Grey Enterprises Holding, Inc.
Az „elbűvölt” enyhe kifejezés. Valami különlegessel szeretnék

készülni a születésnapjára, és eltűnődöm, vajon mit tervezhet
Mrs. Jones. Este megbeszélem vele. Addig is szeretnék Anának
valami mást is adni a kocsin kívül… egy olyan ajándékot, ami
kicsit kreatívabb gondolkodást igényel.
Amíg a kávémat kortyolom, lassan körvonalazódni kezd
fejemben egy ötlet.
Valami, amivel az összes első alkalmunkat
megünnepelhetnénk.

Tárgy: Életem célja…
…hogy hagyjam, mert én is szeretlek.

És most elég legyen ebből a nyálasságból.
Mindjárt elsírom magam.
Anastasia Grey
szintén elbűvölt szerkesztő, SIP
2011. SZEPTEMBER 6., KEDD
Az Astoria Ékszerház ismét túltett önmagán. A déli

küldetésem sikeres volt, és rendkívül izgatott vagyok az
ajándék miatt, amelyet Anának vettem. Remélem, tetszeni fog
neki. Felnézek bájos arcára az iroda falán, és a titokzatos
mosolyában gyönyörködöm, de mint mindig, most sem fedi
fel a titkát.
Istenem, milyen szép!
Azon kapom magam, hogy visszamosolygok a portréra,
amilyen szerelmes bolond vagyok.
Egy férfi, aki szerelmes a feleségébe.
Ana születésnapja kezd összeállni. Mrs. Jones önként
jelentkezett, hogy vacsorát főz Ana szülinapi
meglepetésbulijára, jelenleg várom, hogy visszajelezzenek a
meghívott vendégek. Felajánlottam, hogy elküldöm a gépet
Carláért és Bobért, Ray benne van, a testvéreim mindketten
igent mondtak, de a szüleim felől még nem hallottam. Ana
mit sem sejt, és ez lesz az első meglepetésbuli, amit valaha is
szerveztem. Emlékszem, amikor megvettem a lakást, még az
építkezés előtt, az ingatlanos arról áradozott, hogy mekkora
terek lesznek benne. Sose hittem, hogy ki is fogom használni.
Nem ilyen életet éltem. Most pedig, két évvel később, bulit
rendezek benne.
A feleségemnek. Ki hitte volna.
Jó móka lesz.
Vasárnap, ebéd után elvihetnénk mindenkit megnézni az
új házat, hogy lássuk, hogy halad Elliot csapata. Vagy előbb is
elmehetnénk, csak Ana meg én. Talán pénteken. Megnézem a
programomat, ám SMS-t kapok Taylortól, egy másodperccel
később pedig e-mail érkezik Anától. Előbb az e-mailt nyitom
meg.

Tárgy: Látogatók
Christian!
Leila a kiadóban van, hozzám jött. Találkozom vele, Prescott
is ott lesz.
Ha szükséges, használni fogom az új keletű paskolási
technikámat.
Próbálj meg nem aggódni. Komolyan mondom.
Nagylány vagyok.
Hívlak, ha elment.
A x
Anastasia Grey
szerkesztő, SIP
Micsoda?
Leila?
A picsába!
Rögtön tárcsázom Ana számát.
Szó sem lehet róla, hogy Leilával találkozzon.
A telefon kicseng, csak cseng és cseng, Ana nem veszi fel, és
minden búgással egyre magasabbra szökik a vérnyomásom,
mígnem úgy érzem, menten felrobbanok. Végül a hangpostája
válaszol, és megkér, hogy hagyjak üzenetet. Leteszem, senki
sem járna jól az üzenetemmel.
A pokolba!
Megnézem Taylor üzenetét.
Mrs. Grey találkozik Leila Williamsszel.

Prescott is jelen lesz. Megyek a kocsihoz.
Prescott szólhatott neki.

– Andrea! – Akkorát üvöltök, hogy beleremegnek az
ablakok. Visszaírok Taylornak.
A SIP-hez tart?
Andrea nem húzza kopogással az időmet, benyit az

irodámba.
– Mr. Grey?
– Hívja fel nekem Ana asszisztensét. Most azonnal!
– Igen, uram.
Mi a fenében mesterkedik Leila? Tudja, hogy ezt nem
teheti. Ami pedig Prescottot illeti – Leila rajta van a tiltott
személyek listáján, tudja, hogy nem jöhet a közelünkbe.
Csöng az irodai telefonom, és Andrea kapcsolja nekem
Hannah-t.
– Jó napot, Mr. Grey! – Hannah hangja idegesítően vidám.
– Beszélnem kell a feleségemmel. Most rögtön. – Nincs
kedvem udvariaskodni.
– Ó! Hát. Attól tartok, megbeszélésen van.
Mindjárt infarktust kapok.
– Tisztában vagyok vele. Szakítsa félbe.
– Ööö, de hát…
– Csinálja, vagy ki van rúgva – szűröm a fogaim közt a
szavakat.
– Igen, uram – nyöszörgi, majd akkorát koppan a telefon az
asztalon, hogy belesajdul a dobhártyám.
A picsába!
Várnom kell. Megint Anastasia Stee… Greyre várok.
Sebes ütemre dobolok az ujjaimmal az asztalon.
Talán egyszerűbb lenne, ha odamennék.
Nevetséges.
Vajon John beszélt Leilával?
Rezeg a BlackBerrym. Üzenet Taylortól.
A kocsiban ülök. Idekint.
Várjon meg!
Vettem.
Nem értem, mit képzel Prescott. Hogy hagyhatta, hogy ez

történjen?
A telefon nyikorog az asztallapon, majd újra leesik a
kemény fára, a hang ezúttal is fülsiketítő.
A büdös francba! Hogy ez a Hannah milyen kétbalkezes!
– Ööö, Mr. Grey?
– Igen. – Frusztrált morgásként csúszik ki a szó a számon.
Mondd már!
– Ana azt üzeni, hogy nagyon sajnálja, de d-d-dolga van, és
m-majd k-k-később visszahívja.
Jesszusom. Beszélni is alig tud.
– Jó! – csattanok fel, és leteszem.
Basszus. Mit csináljak?
Prescott! Hát persze.
Ana azt mondta, hogy Prescott is jelen lesz a találkozón.
Van telefonja, de nem hinném, hogy meglenne nekem a
száma.
– Andrea! – üvöltök újra, és a következő másodpercben
már ott áll az ajtómban, óvatos arckifejezéssel. – Hívja fel
nekem Prescottot a mobilján.
Andrea egy pillanatra összezavarodik, és úgy érzem,
mindjárt megüt a guta.
– Belinda Prescott, Ana testőre – vakkantom. – Most!
– Á, igen. – Andrea eltűnik.
Ne szemétkedj, Grey.
Mély lélegzetet veszek, hogy lehűtsem magam, felállok, és
járkálni kezdek az íróasztalom mögött, tudom, hogy beletelik
egy-két percbe, mire Andrea megszerzi Prescott számát.
Fullasztó ez a nyugtalanság. Meglazítom a nyakkendőmet, és
kigombolom az ingem nyakát, hogy enyhítsek a helyzeten.
Ám sehogy sem sikerül elhessegetnem a piszkos, lezüllött
Leila képét, amint fegyvert fog Anára.
Kész kínszenvedés.
Egyre fokozódik a dühöm és az idegességem.
Amikor megcsörren a telefonom, azonnal felveszem.
– Mrs. Grey biztonsági őre van a vonalban – közli Andrea.
– Mr. Grey? – szól bele Prescott.
– Prescott, el sem tudom mondani, mekkorát csalódtam
magában. Beszélni akarok a feleségemmel.
– Igen, uram – válaszolja.
Fojtott beszédfoszlányokat hallok.
– Christian! – csattan fel Ana, és a hangjából már sejtem,
hogy azt képzeli, morális fölényben van, és leereszkedően
beszélhet velem.
– Mi a fenét művelsz? – üvöltök a telefonba.
– Ne kiabálj velem. – A válasza olaj a tűzre.
– Hogy érted azt, hogy ne kiabáljak veled? – Visszhangzik a
hangom a szobában, olyan hangerővel ordítok. – Pontos
utasításokat adtam, amiket te figyelmen kívül hagysz már
megint. A pokolba, Ana! Kurvára feldühítesz!
– Ha majd megnyugszol, beszélünk erről.
Na ne!
– Nehogy letedd a telefont!
– Szia, Christian.
– Ana! Ana! – A vonal süket, és úgy érzem, mindjárt
lávaként fog kirobbanni belőlem a méreg. Fortyogva
fölkapom a zakómat és a telefonomat, és kiviharzom az
irodámból. – Törölje a mai megbeszéléseimet – mordulok
Andreára. – És szóljon Taylornak, hogy úton vagyok lefelé.
– Igen, uram.
Örökkévalóságnak tűnik az a tizenhat másodperc, mire
megérkezik a lift. Tudom, mert számolom őket, hogy
elfojtsam a dühömet. Miután beléptem és megnyomtam a
földszint gombját, olyan erővel szorítom ökölbe a kezem,
hogy belevájnak a körmeim a tenyerembe, és tudom, hogy ezt
a csatát már elvesztettem. Andrea megrökönyödve felpillant,
én azonban szenvtelenül figyelmen kívül hagyom, és
becsukódik a liftajtó.
Csatába indulok.
A feleségem ellen.
Megint.
És Leila ellen. Mi a faszt képzelt?
Taylor a kocsi mellett áll, nyitva tartja az ajtót. Örülök,
hogy ő legalább tettre kész. Szótlanul megyünk a SIP
épületéhez, parázs haraggal, mely a legapróbb provokációra
belobbanhat. A kocsiból felhívom Flynn irodáját, de csak a
titkárnő, Janet hangpostája válaszol. Bosszúsan leteszem,
hogy még Flynnen sem tudom levezetni a dühömet.
Vajon Leila egész idő alatt ezt tervezte?
Tudta, hogy ha a feleségemet zaklatja, akkor rohanni
fogok.
Pontosan azt teszem, amit vár tőlem, de nagy ívben
leszarom.
A kínszenvedéssel töltött út végén Taylor lassít a SIP
épülete előtt, és mire megáll, már ki is pattantam a kocsiból.
Meg sem állok a recepción, egyenesen hátravágtatok Ana
irodája felé. Hannah felpillant az asztaláról. Rá sem
hederítek.
– Mr. G-grey…
Berontok Ana irodájába, olyan erővel, hogy néhány
papírlap a padlóra hullik, ám a szoba üres.
A picsába!
Hülyének érzem magam, és dühödten Hannah-ra pillantok.
– Hol van? – ordítom. Elsápad, és a másik irányba mutat a
nyitott irodaszinten.
– A tárgyalóteremben. Odav-v-vezetem…
– Megtalálom, kösz. – Szúrós pillantást vetek rá, a hangom
fagyos és ellenséges. Arrafelé nézek, amerről jöttem, és úgy
érzem, mindjárt kitör a vihar. Emlékeztetem magam, hogy
nem Hannah tehet róla. Figyelmen kívül hagyom a kíváncsi
tekinteteket, és visszamegyek a dupla ajtón át a recepcióra.
Taylor csatlakozik hozzám, és a válla fölött megpillantom
Susannah Shaw-t az egyik Chesterfield kanapén a sarokban.
Mi az isten?
Az összes exalávetettem itt van?
Egy magazint lapozgat, észre sem vesz.
Erre most nincs időm.
A tárgyalóterem üvegfalán keresztül megpillantom Leilát.
Kopogtatás nélkül benyitok, és három csodálkozó szempár
mered rám. Ana először döbbent, majd bosszús. Leila szeme
elkerekedik, de azonnal lesüti, ahogy illik. Prescott meredten
figyel. Először megkönnyebbülök, hogy Anának nem esett
baja, de rögtön feltámad a dühöm.
– Maga! – mutatok Prescottra. – Ki van rúgva! Távozzon! –
Prescott bólint – szerintem beletörődött –, és megkerüli az
asztalt.
Anának tátva marad a szája.
– Christian… – Hátratolja a székét, nyilván, hogy felálljon,
és lehordjon. Figyelmeztetőn feltartom az ujjamat.
– Ne! – szólok rá fojtott hangon. Próbálom kordában tartani
a haragomat. Prescott kifejezéstelen arccal elmegy mellettem,
és kilép a teremből. Becsukja maga mögött az ajtót, én pedig
Leilához fordulok.
Úgy néz ki, mint akkor, amikor velem volt: egészséges és
csinos. Megnyugtató újra a réginek látni, és ezt meg is
mondanám neki, ha nem lennék ilyen pokolian pipa.
Rátenyerelek a hideg fa asztallapra, előrehajolok, minden
izmom megfeszül, és acsarogni kezdek.
– Mi a faszt keresel te itt?
– Christian! – kiált fel Ana elhűlve, én azonban rá sem
hederítek, Miss Leila Williamsre koncentrálok.
– Nos? – kérdem. Leila a szemembe néz, és elsápad.
– Látni akartalak, de nem hagytad – suttogja.
– Így hát idejöttél, és zaklatod a feleségemet?
Tessék, itt vagyok. Megkaptad, amit akartál.
Dühös vagyok, amiért tőrbe csalt, de az mindennél jobban
idegesít, hogy itt van Anával.
– Leila, ha még egyszer a feleségem közelébe jössz, minden
segítséget megvonok tőled. Az orvost, az iskolát, a biztosítást,
mindent. Megértetted?
– Christian. – Ana próbál közbeszólni. Össze van
zavarodva, de jelenleg nem érdekel, egy pillantással
beléfojtom a szót.
– Igen – válaszolja Leila a suttogásnál is halkabban.
– Mit keres Susannah a recepción?
– Együtt jöttünk.
Kihúzom magam, és beletúrok a hajamba.
Mihez kezdjek vele?
– Christian, kérlek – szólal meg Ana. – Leila csak szeretné
megköszönni neked. Ennyi az egész.
Nem válaszolok, és Leilának szegezem a kérdést.
– Susannah-nál szálltál meg, amikor beteg voltál?
– Igen.
– Tud róla, hogy mit műveltél akkoriban?
– Nem. Épp elutazott.
Nem is tudom elképzelni, hogy Susannah hagyná, hogy
Leila elveszítse a fejét. Törődő, együttérző léleknek ismertem.
Felsóhajtok.
– És miért kellett látnod? Tudod, hogy minden kérésedet
Flynn-nen keresztül intézem. Szükséged van valamire?
Leila végighúzza az ujját az asztal szélén, és csend borul a
szobára. Hirtelen felpillant.
– Tudnom kellett – jelenti ki, és mélyen a szemembe néz.
– Mégis mit?
– Hogy jól vagy.
Mi a faszom?
– Hogy jól vagyok-e? – Nem hiszek a fülemnek.
– Igen. – Nem hátrál meg.
– Jól vagyok. Tessék, három kérdésre kaptál választ. Most
pedig Taylor elvisz a Sea-Tac reptérre, és visszatérhetsz a
keleti partra. Ha még egyszer nyugat felé indulsz, mindennek
vége. Megértetted?
– Igen, megértettem – szól Leila halkan, ezúttal végre
bűnbánó arccal. Ezzel sikerül lehűtenie.
– Jó – dünnyögöm.
– Talán nem annyira jó neki, ha azonnal elutazik. Tervei
voltak – szól közbe ismét Ana.
– Anastasia – mondom fagyos hangon –, ez nem a te dolgod.
– A már oly jól ismert dacos arckifejezés a válasz.
– Leila hozzám jött, nem hozzád – csattan fel.
Leila Anához fordul.
– Ismertem a szabályokat, Mrs. Grey. Én szegtem meg őket.
– Rám pillant, majd újra a feleségemre. – Ez az a Christian
Grey, akit ismerek – teszi hozzá, a hangja szinte nosztalgikus.
Mi van?
Ez nem fair.
Csak szerepjáték volt a kapcsolatunk, az isten szerelmére!
És amikor legutóbb egy helyiségben volt a feleségemmel,
fegyvert fogott rá! Bármire hajlandó vagyok, hogy
biztonságban tudjam Anastasiát. Leila feláll, és bár még lenne
mit mondanom, ha ő így akar emlékezni a múltra, ám legyen.
A legkevésbé sem érdekel.
– Holnapig szeretnék maradni. Délben indul a gépem –
jelenti ki.
– Valaki felvesz tízkor, és kivisz a reptérre.
– Köszönöm.
– Susannah-nál leszel?
– Igen.
– Rendben.
Leila Anához fordul.
– Viszlát, Mrs. Grey. Köszönöm, hogy fogadott.
Ana feláll, és kezet ráznak.
– Nos, viszlát. Sok szerencsét – mondja. Leila halvány,
őszinte mosollyal bólint, majd felém fordul.
– Viszlát, Christian.
– Viszlát, Leila. Ne feledd: dr. Flynn.
– Igen, uram.
Kinyitom neki az ajtót, hogy távozzon, de megáll előttem.
– Örülök, hogy boldog vagy. Megérdemled – mondja, majd
kimegy a teremből. Utánanézek, döbbenten az iménti
jelenettől.
Mi az ördög volt ez az egész?
Becsukom az ajtót, mély lélegzetet veszek, majd a
feleségemhez fordulok.
– Ne hidd, hogy haragudhatsz rám – vágja a fejemhez. –
Hívd fel Claude Bastille-t, és őt verd meg, vagy hívd fel dr.
Flynnt. – Elvörösödik az arca haragjában.
Hűha! A támadás az első védekezés.
Ám itt most nem erről van szó.
– Megígérted, hogy nem csinálsz többé ilyet.
– Mit nem csinálok? – csattan fel.
– Nem fogsz ellenkezni.
– Nem, nem ezt mondtam. Azt ígértem, hogy sokkal
figyelmesebb leszek. Szóltam, hogy itt van. Prescott átkutatta,
és a másik kis barátod is. Prescott végig itt volt, te meg
kirúgtad azt a szerencsétlent, pedig csak azt tette, amire
kértem – hergeli magát Ana. – Mondtam, hogy ne aggódj. Nem
emlékszem, hogy kőbe vésett törvény lenne, hogy nem szabad
Leilával találkoznom. Még arról sem tudtam, hogy létezik egy
tiltólistám. – Dühös, igazán dühös, a hangja egyre élesebb, és
szikrákat szór a szeme.
Lenyűgöző, Mrs. Grey.
Elámulok azon, hogy bármikor kész szembeszegülni velem,
és lefegyverző, mint mindig. És vicces, néhány jól
megválogatott szóval eloszlatja a szobára nehezedett rossz
hangulatot.
– Kőbe vésett törvény? – kérdem, mert ez a
legszórakoztatóbb és legpimaszabb dolog, amit valaha
hallottam, és remélem, ezzel sikerül mosolyt csalnom az
arcára.
Anának arcizma sem rezzen.
Basszus.
– Mi az? – kérdem frusztráltan. Azt reméltem,
továbbléphetünk most, hogy kiöntötte a szívét.
– Te. Miért voltál vele ilyen kegyetlen?
Tessék? Nem voltam kegyetlen, csak dühös. Leilának nem
lett volna szabad idejönnie.
A pokolba.
Felsóhajtok, és az asztalra támaszkodom.
– Anastasia, te ezt nem értheted. Leila, Susannah és
mindannyian, ők nagyon kellemes időtöltés voltak a
számomra, de ennyi. Te vagy a világom közepe, és legutóbb,
amikor egy szobában voltatok, pisztolyt szegezett rád. Nem
akarom, hogy a közeledben legyen.
– De Christian! Akkor beteg volt!
– Tudom, és azt is, hogy már jobban van, de nem adok neki
még egy lehetőséget. Amit tett, az megbocsáthatatlan.
– De te most épp azt tetted, amire számított. Találkozni
akart veled, és jól tudta, ha idejön, akkor te biztosan
megjelensz.
Vállat vonok.
– Nem akarlak a korábbi életemmel traktálni.
– Christian… az vagy, aki vagy, régi vagy új élet ide vagy
oda. Ami neked fontos, az nekem is az. Ezt az egészet
elfogadtam, amikor hozzád mentem, mert szeretlek.
Mire akar kilyukadni?
Megindult arca csupa együttérzés.
Ám ezúttal nem felém irányul, hanem Leila felé.
Ki hitte volna, hogy Leila szövetségesre talál a feleségem
személyében?
– Leila nem bántott. Ő is szeret téged.
– Kurvára nem érdekel.
És nem, valójában nem szeret. Hogy szerethetne?
Leila pontosan tudja, hogy mire vagyok képes…
Ó, bébi. Ezt már réges-régen elmeséltem neked. Ötven
árnyalat.
– Miért védelmezed ilyen hirtelen? – kérdem értetlenül.
– Nézd, Christian. Nem hiszem, hogy recepteket vagy
kötésmintákat cserélgetnénk a jövőben Leilával, de ettől még
azt gondolom, hogy túlzottan szívtelen voltál vele.
– Már megmondtam, hogy nincs szívem – dünnyögöm, és
még én is érzem, hogy durcás a hangom.
– Ez egyáltalán nem igaz, Christian. Nevetséges vagy. Igenis
törődsz vele, különben nem fizetnéd az iskoláját és a többit.
Eszembe jut Leila mocskosan, megtörve, amikor
megfürdettem Ana régi lakásában, és hogy milyen érzés volt
ilyen állapotban látni.
A fenébe is. Elegem van ebből a szarságból!
– Ennek a beszélgetésnek most vége. Menjünk haza.
Ana a karórájára pillant.
– Még korán van.
– Induljunk – makacskodom.
Kérlek, Ana!
– Christian. Elegem van belőle, hogy újra meg újra
ugyanazon vitatkozzunk. – Kimerült a hangja.
Miféle vita?
– Tudod – folytatja, mintha olvasna a gondolataimban –, ha
olyasmit teszek, ami nincs ínyedre, valahogy mindig vissza
akarod adni. Általában valami mocskos dolgot találsz ki, ami
egyszerre észvesztő és nagyon gonosz is. – Vállat von.
Gonosz? No fene.
Bizony, a fejedhez vágta a biztonsági jelszót, Grey.
A picsába!
– Észvesztő? – kérdem, mert nem akarok a gonoszon
rágódni.
– Általában az.
– Mi az, ami észvesztő?
Ana felsóhajt.
– Tudod te azt jól.
– Van pár ötletem. – Eszembe jut néhány erotikus emlék.
Ana szétterpeszkedve, az ágyhoz kötözve, az állványhoz…
Ana a gyerekkori szobámban…
– Christian, én… – Elcsuklik a hangja, sikerült elterelnem a
gondolatait.
– Szeretek örömet szerezni neked. – Végighúzom a
hüvelykujjamat az ajkán.
– Sokszor sikerül. – A hangja felhőpuha, simogató. Érzem a
testemen az érintését.
– Tudom – súgom a fülébe. – Ez az egy, amit nagyon jól
tudok. – Amikor kiegyenesedem, Ana behunyja a szemét.
Hirtelen kinyitja, az ajkát biggyeszti, talán válaszul kaján
mosolyomra.
Akarom őt.
Nem akarok vitatkozni.
– Szóval mi az, ami észvesztő, Anastasia? – incselkedem
tovább.
– Szeretnéd a listát?
– Hát van egy lista?
– Nos. A bilincsek – motyogja, és egy pillanatra
belefeledkezik a nászutunk emlékébe.
Nem. Megragadom a kezét, és végighúzom a
hüvelykujjamat a csuklóján.
– Nem akarok sebhelyeket rajtad. – Esdeklőn nézek a
szemébe. – Menjünk haza!
– Van még dolgom.
– Induljunk.
Kérlek, Ana. Ne ellenkezz!
Egymás szemébe nézünk, a kettőnket elválasztó tér a mi
csataterünk, és elkeseredetten próbálom megérteni, hogy mi
járhat a fejében.
Tudom, hogy feldühítettem, a lelkem mélyén félek, hogy
pontosan azt teszem, amire Flynn figyelmeztetett –
szabotálom a kapcsolatunkat, és ellehetetlenítem a saját
boldogságomat.
Tudnom kell, hogy jól vagyunk.
Anának elkerekedik a szeme, táguló pupillája sötét
tekintetet kölcsönöz neki. Nem bírok ellenállni. Kinyújtom a
kezem, és megcirógatom az arcát.
– Itt is maradhatunk. – A hangom kásás, nem tudom
leplezni a vágyamat, és a szükséget, hogy közelebb érezzem
magam a feleségemhez.
Ana pislog, majd megrázza a fejét, és hátrál.
– Christian, nem akarok itt szexelni. Épp az imént ment el
az egyik szeretőd.
– Sosem volt a szeretőm.
Ez a szó egyedül Elenára illik.
Erre ne is gondolj, Grey.
– Ez csak nézőpont kérdése, Christian. – Ana hangja ismét
frusztrált.
– Ne agyald túl, Ana. Ő már a múlté. – Nem tudom, Leilára
célzok vagy Elenára, de mindkettejükre igaz.
A múlté.
Ana felsóhajt, és úgy néz rám, mintha megfejthetetlen
rejtély volnék számára, a szemével kérlel, hogy mire, azt nem
tudom. Hirtelen megriad az arca, felszisszen, és azt hiszem,
azt mondja, nem.
De ő már akkor is a múlté.
– De igen – kérlelem, és az ajkára tapasztom a számat, hogy
elűzzem a kétkedését.
– Christian! – suttogja. – Néha megijesztesz! – Két kezébe
veszi az arcomat, és magához húz, megcsókol.
Nem értem. Megijesztem?
A karomba veszem, és úgy suttogom:
– Mivel?
– Olyan könnyen elfordultál tőle…
Ezúttal tudom, hogy Leiláról beszél.
– És te azt hiszed, hogy talán tőled is el fogok fordulni,
Ana? Hogy juthat ilyesmi az eszedbe?
– Nem érdekes. Csókolj meg! Vigyél haza. – Újra rám tapad
az ajka, ám ezúttal kétségbeesetten csókol.
Mi a baj, Ana?
A gondolat röpke, átadom magam a csóknak.
ANA FICÁNKOL ALATTAM. – Kérlek! – könyörög.

– Mindent a maga idejében. – Pontosan ott van, ahol látni
akarom, a saját ágyunkban az Escalában, kikötözve,
feltárulkozva. Felnyög, és megrántja a bőrpántokat, melyek
összefogják a térdét és a könyökét. Teljesen megnyílt előttem,
ki van szolgáltatva nekem, és minden figyelmemet és a
nyelvem hegyét a csiklójának szentelem. Nyöszörög, ahogy a
lába közt lapuló érzékeny pontot kényeztetem, és érzem,
ahogy kitartó munkám gyümölcseként megkeményedik a
nyelvem alatt.
Istenem, imádom ezt.
Ana ujjai megtalálják a hajamat, és belemarkolnak.
Nem állok le.
Megpróbálja kiegyenesíteni a lábát. Már közel jár.
– Ne élvezz el! – A leheletem nedves bőrét cirógatja. –
Elfenekellek, ha elélvezel.
Felnyög, és erősebben markolja a hajamat.
– Önkontroll, Ana. Az egész erről szól. – Megkétszerezem az
erőfeszítést, tovább izgatom a nyelvemmel, egyre közelebb és
közelebb taszítom. Tudom, hogy el fogja veszíteni ezt a csatát,
már túl közel jár.
– Ah! – kiált fel, és egész teste beleremeg a gyönyörbe.
Hátraveti a fejét, és meggörbíti a hátát, ahogy elélvez.
Igen!
Addig nem hagyom abba, amíg nem sikít.
– Ó, Ana – korholom, és a combját harapdálom. – Elélveztél.
– A hasára fordítom, és keményen rácsapok a fenekére, hogy
felkiáltson.
– Önkontroll – ismétlem, majd megragadom a csípőjét, és
belé hatolok.
Újra felkiált.
Én pedig elcsitulok.
Kiélvezem a testét.
Ide vágytam.
A kedvenc helyemre.
Előrehajolok, kioldom a bilincseket, hogy kiszabadítsam, és
az ölembe húzom, ahogy mélyebbre nyomulok testében.
Ana. Átkarolom, és megcirógatom az állát, élvezem a háta
melegét, ahogy a mellemhez simul.
– Mozogj – suttogom sürgetőn a fülébe.
Felnyög, és megemelkedik az ölemben, majd visszaül.
Túl lassú.
– Gyorsabban! – parancsolom.
Mozogni kezd. Gyorsan. Gyorsabban. Egyre gyorsabban.
Magával ránt a gyönyörbe.
Ó, bébi!
Ez a mennyország.
Benne lenni.
Hátrahúzom a fejét, megcsókolom a torkát, míg a másik
kezemmel végigsimítok a testén. Lecsúszik a kezem a
csípőjéről a vulvájára. Ana nyöszörög, amikor az ujjam
hozzáér túlérzékeny csiklójához.
– Igen, Ana. Az enyém vagy. Csakis az enyém.
– Igen! – kiált fel, és nem tudom elhinni, hogy ilyen közel
van. Szenvedélye feltüzeli a vágyamat. Hátrahajtja a fejét.
Érzem az első remegéseket.
– Élvezz el újra – suttogom.
Elengedi magát, és szorítom, amíg együtt lovagolunk a
gyönyörbe.
– Christian! – kiáltja, és a nevem megadja nekem a
szükséges lökést.
– Ó, Ana! Szeretlek – nyögök fel, majd elélvezek, és a
korábbi feszültség sebesen távozik a testemből.
Ana elterül alattam, kezünk-lábunk összegabalyodik a
bilincsekkel. Megcsókolom a vállát, és kisimítom a haját az
arcából, majd felkönyökölök. Amíg a fenekét masszírozom,
ahol rácsaptam, megkérdem:
– Ez vajon felkerül a listára, Mrs. Grey?
– Mmm.
– Ez egy igen?
– Mmm. – Ragyogó mosolyra húzódik a szája.
Elvigyorodom. Beszélni sem bír.
Szép munka, Grey.
Újra megcsókolom a vállát, ő pedig felém fordul.
– Nos? – kérdem.
– Igen. Felkerül a listára. – Huncut fény villan a szemében.
– De ez egy nagyon hosszú lista.
Máris nőtt az önérzetem.
A haragom nyomtalanul elpárolgott.
Köszönöm, Ana. Megcsókolom.
– Jó. Éhes vagy?
Bólint, ujjai a mellemen vándorolnak.
– El kell mondanod valamit. – Őszinte, kék szempár néz fel
rám.
– Mit?
– Ne légy dühös.
– Miről van szó, Ana?
– Arról, hogy igenis törődsz vele. – Ezt olyan megértő
őszinteséggel mondja, hogy teljesen letaglóz. – Azt akarom,
hogy ismerd el, hogy törődsz vele. Az a Christian, akit én
ismerek és szeretek, igenis törődik vele.
Miért csinálja ezt?
A semmiből eszembe jut Leila, Susannah és a többi
alávetettem, és elhomályosítják a látásomat. Mi mindent
tettünk. Mi mindent tettek. Értem. És mi mindent tettem
értük.
Leila mocskosan és megtörve.
A fenébe is.
Kínszenvedés volt. Nem akarnám, hogy akár Leila, akár
bármelyikük ilyesmit éljen át. Soha.
– Igen, törődöm vele. Most boldog vagy?
Ana arca megenyhül.
– Igen. Nagyon.
A homlokomat ráncolom.
– Nem hiszem el, hogy itt, az ágyban pont erről beszélek
veled…
A számra teszi az ujját.
– Nem is. Együnk. Éhen halok.
Felsóhajtok és megrázom a fejem.
Összezavar ez a nő. Minden értelemben.
Miért olyan fontos ez neki?
Az én édes, együttérző feleségem.
– Lenyűgöz és összezavar engem, Mrs. Grey.
– Helyes. – Megcsókol, a nyelve a számba hatol, és
hamarosan újra beleveszünk egymásba.
2011. SZEPTEMBER 9., PÉNTEK
Jó reggelt, Mr. Grey! – Andrea vidám és mosolygós.

Egy kicsit olyan, mint én. Úgy tűnik, ő is élvezi a házaséletet.
– Jó reggelt, Andrea. – Felvillantok egy gyors, őszinte
mosolyt.
– Kávét?
– Kérek. Hol van Sarah?
– El kell intéznie valamit a ma délelőtti megbeszélésre.
Feketén?
– Igen. És menjünk végig a mai és a hétvégi
előkészületeken.
Leülök az íróasztalomhoz, és átnézem az előttem heverő
iratokat. Ma találkozunk a tajvani Hwang testvérekkel, hogy
megbeszéljük a közös vállalkozásunkat a hajógyárukkal.
Nálam vannak a kimutatásaik, a menedzsment felépítése, a
beszállítók és alvállalkozók adatai és a klienslistájuk.
Figyelemre méltó, ám még mindig azon tűnődöm, hogy miért
akarnak ennyire társulni egy amerikai vállalattal. Sőt
folyamatosan ez a kérdés gyötört a megbeszéléseink alatt.
A legutóbbi telefonhívás során azt mondták, hogy
terjeszkedni akarnak a csendes-óceáni part mentén, hogy
kevésbé legyenek rászorulva a hazai és a kelet-ázsiai piacra.
A GEH azonban politikai aknamezőre tévedhet ezzel a
lépéssel.
Nos, ma feltesszük nekik a nehéz kérdéseket.
Andrea csatlakozik hozzám. Mennyei kávét készített.
– Nagyon finom. – Megemelem a bögrémet, és egy mosoly a
jutalmam. – Elintézte az utazásokat Ana szülinapi bulijára?
– A családja holnap érkezik. Raymond Steele holnap jön
kocsival az oregoni horgászútjáról. A Gulfstream ma délután
indul Savannah-ba Mr. és Mrs. Adamsért. Holnap délután
érkeznek meg Seattle-be. Meg akartam kérdezni, hogy
foglaljak-e nekik hotelszobákat.
– Nem, köszönöm. Nálunk fognak megszállni.
– Azt hiszem, a hétvége ezzel el is van intézve. Mrs.
Jonesszal konzultáltam az ügyben.
– Remek. Térjünk rá a tajvani delegációra. – A karórámra
pillantok. – Tizenegyre ide kell érniük.
– Minden sínen van. – Andrea a tőle megszokott
hatékonysággal szervezkedik. – A Fairmont Olympicről
jönnek. A tulajdonos Mr. és Miss Hwang mellett itt lesz az
operatív főigazgatójuk, Mr. Chen, és a saját tolmácsuk;
elnézést, de még nem tudom az illető nevét. Marco a
recepción várja őket, ahonnan felkíséri a vendégeket a
konferenciaterembe.
– Különös, hogy tolmácsot hoznak. Mindannyian
folyékonyan beszélnek angolul.
Andrea vállat von.
– Ebédre az ön nevére foglaltam asztalt a Four Seasonsben
fél kettőre.
– Köszönöm, Andrea, úgy tűnik, minden el van intézve.
– Ez minden?
– Egyelőre.
Miután elmegy, az iMachez fordulok, hogy megnézzem az
e-maileket. Ana neve jelenik meg előttem.

Tárgy: A lista
Ez egyértelműen az elsők közé kerül.
:D
A x
Anastasia Grey
szerkesztő, SIP
Hangosan felnevetek, és megigazítom a tagjaimat a széken,

mert eszembe jutnak a bilincsek, és hogy kivételesen milyen
készséges volt múlt éjjel a feleségem. Igaz, minden éjjel az,
amióta Leila betolakodott az életünkbe. Szerencsére vége a
balhénak – Leila otthon van, Flynn biztosított róla, hogy
boldogan éli az életét Connecticutban.
Ana pedig telhetetlen, mint mindig.
Szerencsés fickó vagyok.

Tárgy: Mondj valami újat
Ezt mondogatod az elmúlt három napban.

Találj ki valami mást.
Vagy… kipróbálhatunk valami újat.
;)
Christian Grey
Elnök-vezérigazgató, aki élvezi ezt a játékot,
Az egyetlen konfliktusforrásunk, hogy Ana vissza akarja

venni Prescottot annak ellenére, hogy korábban ő maga
mondta, hogy nem kedveli. Biztosítottam Anát, hogy jó
ajánlást adok Prescottnak, de ennyi, részemről az ügy ezzel le
van zárva. Folytatom az iratok tanulmányozását; észnél kell
lennem.
Miután végzek az olvasással, megnézem, érkezett-e újabb
levél Anától, de semmi. Nyugtalanul várom a megbeszélést,
de addig még van háromnegyed óra, és muszáj kinyújtóznom
egy kicsit. Talpra ugrom, fogom a telefonomat, és kisietek az
irodából.
– Elugrom Roshoz, Andrea. Nálam van a telefonom. –
Felmutatom neki, és csak ekkor veszem észre, hogy erősen
merülőben van.
Az ördögbe.
– Feltöltené nekem?
– Hogyne, Mr. Grey.
Muszáj ledolgoznom a fölös energiát a megbeszélés előtt,
ezért leszaladok a lépcsőházban Ros irodájához.
Rosnak még rengeteg kérdése van a Hwang testvérekhez,
és épp a taktikát vitatjuk meg, amikor kopogtatnak az ajtón.
Andrea az.
– Mrs. Grey kereste. Sürgősen beszélni akar önnel.
Gondoltam, tudni szeretné. – Átnyújtja a telefonomat.
– Köszönöm. – Összevont szemöldökkel kilépek Ros
irodájából, és felhívom Anát.
– Christian! – szól bele Ana aggódó, fojtott hangon.
Feláll a hátamon a szőr a hangjától.
– Jesszusom, Ana! Mi a baj?
– Ray! Autóbalesete volt!
– Basszus!
– Igen. Már úton vagyok Portlandbe.
– Portland? Kérlek, mondd, hogy Sawyer ott van veled!
– Igen, ő vezet.
– Hol van Ray?
– Az Oregoni Orvostudományi Egyetem kórházában.
Ros kilép az irodájából, és elvonja a figyelmemet.
– Mindjárt itt lesznek, Christian. – A faliórára pillantok. Tíz
negyvennyolc.
– Igen, Ros. Tudom! – Legalább két óráig fog tartani a
megbeszélés. A pokolba! És még ebédelni is el akartam vinni
őket.
Ros és Marco majd helyettesít.
– Sajnálom, bébi. Kábé három óra múlva ott tudok lenni. Be
kell itt fejeznem valamit. Odarepülök.
Szerencsére a Charlie Tango újra repülésre kész.
– Van egy megbeszélésem pár tajvani fickóval, és nem
fújhatom le. Már hónapok óta dolgozunk ezen az ügyön.
Amilyen hamar csak tudok, indulok.
– Rendben – suttogja halk, rémült hangon.
Elszorul a szívem. Ana nem ilyen szokott lenni.
– Ó, bébi – motyogom, és a legszívesebben itt hagynék
mindent, hogy mellette legyek.
Szüksége van rám.
De nem lehet. Dolgom van itt.
Sawyer vele van.
– Minden rendben lesz, Christian. Intézd, amit kell. Ne
siess. Nem akarok még miattad is aggódni. Nyugodtan repülj.
– Úgy lesz.
– Szeretlek.
– Én is téged, bébi. Amint lehet, ott leszek melletted. Tartsd
a közeledben Luke-ot.
– Oké.
– Később találkozunk.
– Szia! – Leteszi.
– Minden rendben? – kérdi Ros.
Megrázom a fejem.
– Nincs. Ana apjának autóbalesete volt.
– Jaj, ne…
– A portlandi Orvostudományi Egyetem kórházába
szállították. Ana most épp oda tart. Még el kell intéznem egy
gyors hívást. – Felhívom anyámat, és csodák csodájára Grace
felveszi a telefont.
– Christian, drágám! Milyen jó hallani a hangod!
– Anya, Ana apjának autóbalesete volt.
– Jaj ne, szegény Ray. Jól van? Hol van most?
– A portlandi Orvostudományi Egyetem kórházában.
– Komoly a baj?
– Nem tudom. Ana már úton van. Nekem sajnos előbb el
kell itt intéznem egy megbeszélést, mielőtt utánamehetnék.
– Értem. Ott dolgozik egy barátom a Yale-ről. Elintézek pár
hívást.
– Kösz, anya. Mennem kell.
Felhívom Andreát, remélem, azóta visszaért az asztalához.
– Mr. Grey?
– Ana apjának autóbalesete volt. A megbeszélés után
Stephannek el kell vinnie a Charlie Tangóval Portlandbe.
Megkérné Beighley-t, hogy vigye ő a Gulfstreamet Savannah-
ba? Szüksége lesz egy másodpilótára is. És beszéljen Taylorral
– el kell kísérnie engem.
– Igen, uram. Azonnal intézkedem. – Leteszem. Ros már a
papírjait gyűjtögeti az asztaláról. – A megbeszélés után a te
dolgod lesz szórakoztatni Hwangékat. Vidd el őket ebédelni.
Asztalt foglaltattam a Four Seasonsben. Én Ana után megyek.
– Természetesen. Megkérem Marcót, hogy csatlakozzon
hozzánk.
– Jobb lesz, ha indulunk.
RYAN KIVISZ MINKET Taylorral a belvárosi helikopter-
felszállóhelyre. Andrea ötlete volt, hogy onnan induljunk, ne
a Boeing Fieldről, mert így gyorsabb. A megbeszélés
Hwangékkal óriási siker volt. Megszereztem egy hajógyárat,
és a jelek szerint minden érintett elégedett a megállapodással,
Ros és Marco pedig maradt, hogy tisztázzák a részleteket.
Rosszal meghívtak minket jövő hétre, hogy látogassunk el a
hajógyárba, de egyelőre a feleségem mellett a helyem, és ki
kell derítenem, hogy milyen állapotban van az apósom.
Amikor Ryan leparkol az Audival az épület előtt, eszembe
jut, amikor legutóbb jártam ezen a helyen – hogy elvigyem
Anát José portlandi kiállítására. Hogy visszanyerjem a szívét.
Elégedettség tölt el.
Sikerrel jártam.
Most már a feleségem.
Ki hitte volna, Grey?
Taylorral belépünk a liftbe, mely felvisz minket a tetőtéri
felszállóhelyhez. Nyílik a liftajtó, és megpillantjuk a Charlie
Tangót.
Kedvenc helikopterem újra a régi.
Legutóbb a Gifford Nemzeti Park egyik vad, elhagyatott
sarkában hagytam kiégve és összetörve. Most két új motorja
van, és a Eurocopter alapos munkájának hála tiszta és
büszke, úgy csillog-villog a napon, mintha vadonatúj lenne.
Öröm így látni. Stephan kimászik a pilótafülkéből, és
mosolyogva odalép hozzánk.
– Ugyanolyan könnyű vezetni, mint régen, és csinos is –
mondja üdvözlésképpen.
– Már alig várom, hogy felszállhassak vele. – Hiába az Ana
iránti aggodalmam, szétvet az izgalom, hogy újra a Charlie
Tangót vezethetem.
– Sejtettem, hogy ezt fogja mondani. – Stephan mosolyogva
kinyitja nekem a pilótafülke ajtaját, majd beül mellém, Taylor
pedig helyet foglal a hátsó ülésen. Miután becsatoltuk
magunkat, felveszem a fejhallgatót, és végigmegyek a repülés
előtti lépéseken.
– Kihagytam valamit? – kérdem Stephant.
– Nem, uram. Jól emlékszik.
Ellenőrzöm a rotort, majd rádiózom a toronynak.
– Oké. Mindenki készen áll?
– Igen – szól Taylor a mikrofonjába, Stephan pedig
felmutatja a hüvelykujját. Gyengéden megemelem a gépet, és
a Charlie Tango főnixmadárként reppen fel a seattle-i
napsütésben. Megkönnyebbülök, hogy alig egy órán belül a
feleségemmel leszek.
A repülés Oregonba kellemesen eltereli a gondolataimat az
aggódásról Anáért és az apjáért. A Charlie Tango könnyed és
elegáns, mint mindig. Kecsesen landol a portlandi helikopter-
leszállópályán.
– Melegen tartja? – szólok Stephannek.
– Örömmel, uram. – Megígéri, hogy készenlétben áll, mivel
nem tudom, mikor indulunk haza, ha hazamegyünk ma
egyáltalán.
Az épület előtt egy Suburban vár minket. A kölcsönzést
intéző ügynök átadja a kocsikulcsot Taylornak, és már
indulunk is a kórház felé. Amíg vezet, előveszem a
telefonomat, hogy felhívjam Anát, de egy nem fogadott hívás
és egy hangpostaüzenet vár az anyámtól. Inkább felhívom
Grace-t, mint hogy meghallgassam, de nem veszi fel. A fenébe.
Leteszem, és meghallgatom az üzenetét. A hangja tárgyilagos,
orvosi hang. „Drágám, nem sok információval szolgálhatok az
apósodról. Annyit tudok, hogy a műtőben van, már jó ideje
operálják. Súlyos az állapota. Amint végeztek az orvosok,
tájékoztatnak minket. Még nem tudni, mikor. Hívj fel, ha a
kórházba érsz.”
Homlokráncolva nézek a telefonomra. Anyám üzenete
aggasztó; a „súlyos” nem hangzik jól.
– Lehet, hogy itt éjszakázunk, Taylor. Venne néhány
alapvető holmit Anának és nekem?
– Tisztasági holmikat?
– Igen. És egy-két váltás ruhát is. Mindkettőnknek. Lezser
ruhákat, kérem.
– Igen, uram.
Felhívom Andreát, aki első csöngésre felveszi a telefont.
– Andrea, lehet, hogy éjszakára Portlandben kell
maradnunk. Nézze meg, kérem, hogy van-e szabad szoba a
Heathmanben.
– Máris. Elküldessem a laptopját?
– Már nálam van. Taylor elhozta.
A fenébe. Holnap lesz Ana születésnapja.
– Hívja fel Mrs. Jonest! Nem biztos, hogy hazaérünk a
holnap esti vacsorára. Később majd tájékoztatom.
– Visszahívjam a Gulfstreamet?
– Ne. Hadd menjen Savannah-ba. Anának szüksége lesz az
anyjára. Felhívom, amint többet tudok. – Leteszem.
Most mihez kezdjek?
Taylor elkapja a tekintetemet.
– Uram, ki tudom tenni a kórháznál. Megveszem, amire
szükségük lesz. A hotelban hagyom a holmit, aztán
visszarepülhetek Stephannel Seattle-be, és elhozhatom az R8-
ast Mrs. Greynek, hogy holnap reggelre itt legyen.
– Nem is rossz ötlet. De előbb derítsük ki, milyen
állapotban van az apja. Mindenesetre ez egy jó terv. Legalább
nekem is elhozhatna néhány dolgot.
– Igen, uram.
Lehet, hogy el kell tolnunk Ana szülinapi partiját későbbre.
Amíg ezen rágódom, eszembe jut, hogy Mia ma kezd az új
állásában. Küldök neki egy gyors, sok szerencsét kívánó SMS-
t, közben Taylor megáll a kórház épülete előtt.
Megacélozom magam. Hiába az anyám választott
szakmája, ki nem állhatom a kórházakat.
ÚTON A MŰTŐRÉSZLEG FELÉ, a liftben rezeg a telefonom, üzenet

érkezett Andreától. Lefoglalta nekem a szokásos szobát a
Heathmanben. A harmadik emeleten a nővér a recepción
elirányít a váróteremhez. Mély lélegzetet veszek, és benyitok.
Ana a rideg teremben ül egy műanyag széken. Sápadtan,
rémülten, egy bőrdzsekivel a vállán kapaszkodik José
Rodriguez kezébe. José apja a fia mellett ül tolószékben.
– Christian! – kiált fel Ana. Amikor felpattan, a remény és a
megkönnyebbülés az arcán eloszlatja a féltékenységet, ami
hirtelen fellobbant bennem. Amikor a karomba veszem,
behunyom a szemem, és szorosan ölelem. Alma- és Ana-illata
van, amibe olcsó kölni és izzadság szaga keveredik.
José dzsekije?
Elfintorodom, de remélem, senki sem veszi észre. José
feláll, az apja azonban a tolószékben marad, szemmel
láthatóan nincs jó bőrben.
A fenébe. Ő is ott lehetett a balesetben.
– Tudunk már valamit? – kérdem Anától.
Megrázza a fejét.
– José. – Biccentek, de nem eresztem el a feleségemet.
Sawyer a sarokban ül. Kurta biccentéssel nyugtázza a
jelenlétemet; örülök, hogy végig itt volt Anával.
– Christian, ő az apám, idősebb José – szól José.
– Mr. Rodriguez, már találkoztunk az esküvőn. Együtt
voltak, amikor a baleset történt? – Gyengéden megfogom a
szabad kezét.
– Mind ott voltunk – válaszolja José. – Az Astoria felé
tartottunk, pecázni. – Elkomorul az arca, és a kisfiús
ártatlanságot férfias keménység váltja fel. – De útközben
nekünk jött egy részeg sofőr. Apa kocsija totálkáros lett.
Csodával határos módon én nem sérültem meg. Apám
összevissza ütötte magát, Ray viszont… – Elhallgat, és nagyot
nyel, hogy összeszedje magát, majd röpke, ideges pillantást
vet Anára, és folytatja: – Csúnyán megsérült. Légi mentő
hozta az Astoria Kórházból ide.
Magamhoz szorítom Anát.
– Miután apámat ellátták, mi is átjöttünk – fejezi be, mire
csodálkozva felvonom a szemöldökömet. Az idősebb Mr.
Rodrigueznek gipszben van az egyik lába és karja, és csupa
zúzódás a fél arca. Nem úgy néz ki, mint akinek utazgatnia
kéne.
– Na ja. – José frusztráltan megrázza a fejét, mintha
olvasna a gondolataimban. – Apám ragaszkodott hozzá.
– Elég jól vannak ahhoz, hogy itt legyenek? – kérdem.
– Nem akarunk elmenni. – Mr. Rodriguez arca fájdalmasan
eltorzul; minden kétséget kizáróan fájdalmai vannak.
Talán inkább haza kéne menniük.
Mindenesetre nem erőltetem; Ray miatt vannak itt.
Megfogom Ana kezét, és odavezetem az egyik székhez, majd
leülök mellé.
– Ettél valamit?
Megrázza a fejét.
– Éhes vagy?
Megrázza a fejét.
– Fázol? – kérdem, és újra megcsap José dzsekijének a
szaga. Ana bólint, és szorosabbra húzza a vállán az orrfacsaró
kabátot. Kinyílik az ajtó, és belép egy férfi műtősruhában –
sötét hajú, magas, a szeme fáradt, mint aki most jött a
csatából; az arca komor.
A fenébe.
Ana felkászálódik, én nyomban felpattanok, hogy
megtámasszam. A teremben minden szempár a fiatal orvosra
szegeződik.
– Ray Steele? – szól Ana halk, remegő hangon.
– Maga családtag? – kérdi az orvos.
– A lánya vagyok, Ana.
– Miss Steele…
– Mrs. Grey – javítom ki halkan.
– Elnézést – szól az orvos –, dr. Crowe vagyok. Az apját
stabilizáltuk, de kritikus az állapota.
Ana kis híján elájul a karomban, amíg az orvos újabb és
újabb rossz híreket közöl.
– Nagyon komoly belső sérülései vannak, főként a
rekeszizma roncsolódott, de sikerült helyrehoznunk, és a
lépét is megmentettük. Sajnos műtét közben leállt a szíve a
komoly vérveszteség miatt. Sikerült újraindítanunk, de bármi
megtörténhet.
Jézusom!
– A legkomolyabb viszont – folytatja dr. Crowe – a
fejsérülése. Az MRI kimutatta, hogy jókora duzzanat van az
agyában. Mesterséges kómát idéztünk elő, ami bevett eljárás
a hasonló esetekben. Folyamatos megfigyelés alatt tartjuk.
Ana felhördül, és erőtlenül nekem dől.
– Most nem tehetünk mást, csak várunk. Meglátjuk, hogy
alakul a duzzanat.
– És milyenek az esélyei? – kérdem, próbálom leplezni a
nyugtalanságot a hangomban.
– Mr. Grey, ezt nagyon nehéz most megmondani. Megvan a
teljes felépülés esélye is, de ez már nem rajtunk múlik.
– Meddig tartják kómában?
– Az agy reakciójától függ. Általában hetvenkét–
kilencvenhat órán át.
– Láthatom? – kérdi Ana elhaló hangon.
– Igen, körülbelül fél óra múlva. Átviszik az intenzívre a
hatodik emeletre.
– Köszönöm, dr. Crowe.
Az orvos biccent, majd magunkra hagy minket.
– Legalább életben van – suttogja Ana. Reménykedni
próbál, de könnyek tolulnak a szemébe, majd leperegnek
sápadt arcán.
Ne, Ana, bébi!
– Ülj le! – utasítom, és visszavezetem a székhez.
– Papa – szól José az apjához –, azt hiszem, mennünk
kellene. Pihenned kell, és egy ideig úgysem tudunk meg
semmi újat. Este visszajöhetünk, miután kicsit aludtál. Igaz,
Ana? – José kérdőn Anára pillant.
– Hát persze – válaszolja Ana.
– Itt maradnak Portlandben? – kérdem, mire José bólint. –
Hazavitethetlek benneteket?
José összevonja a szemöldökét.
– Taxit akartam hívni.
– Luke a rendelkezésetekre áll.
Sawyer feláll, José értetlenül néz rám.
– Luke Sawyer – szól Ana.
– Ó, hát persze. Köszönjük, Christian.
Ana óvatosan átöleli Mr. Rodriguezt, Josét pedig kevésbé
óvatosan. José a fülébe súg valamit, elég közel vagyok, hogy
halljam.
– Tarts ki, Ana. Nagyon erős az apukád. Kedvelik az égiek.
– Nagyon remélem – válaszolja Ana erőtlenül. Pengeként
hasít a szívembe minden szava, mert semmit sem tehetek,
hogy segítsek rajta. Leveszi José dzsekijét a válláról, és
átnyújtja neki.
Na végre!
– Hagyd csak, ha még mindig fázol – ajánlja fel José.
– Nem, már jobban vagyok. Köszönöm – mondja Ana.
Megfogom a kezét. – Ha bármi változás lesz, azonnal hívlak.
José halványan elmosolyodik, és tolni kezdi az apja székét
az ajtó felé, amelyet Sawyer nyitva tart nekik.
– Imádkozni fogok érte, Ana – szólal meg az idősebb
Rodriguez recsegő hangon. – Olyan jó volt újra találkozni
vele, annyi év után! Nagyon jó barát.
– Tudom – mondja Ana megindultan.
Miután távoztak, kettesben maradunk. Megcirógatom Ana
arcát.
– Sápadt vagy. Gyere ide. – Leülök, az ölembe veszem, és
átkarolom. Ana a mellemre hajtja a fejét, én pedig
belecsókolok a hajába.
Így ülünk.
Együtt.
A gondolatainkba merülve.
Mit mondhatnék, hogy megvigasztaljam?
Sejtelmem sincs. Tehetetlen vagyok, és gyűlölöm ezt az
érzést.
Megfogom Ana kezét, és bátorítón megszorítom.
Ray életerős ember. Fel fog épülni, muszáj, hogy így legyen.
– Milyen volt a Charlie Tango? – kérdi végül Ana, és
elámulok, hogy még ilyenkor is rám gondol. Azt hiszem, az
önkéntelen mosolyom mindent elárul.
– Visszakaptam az EC135-ösömet. És micsoda élvezet volt
repülni vele! – Nagyon kezes jószág.
Ana elmosolyodik.
– Kezes?
– Ez egy kifejezés a Philadelphiai történet című filmből.
Grace kedvenc filmje.
– Nem ismerem.
– Azt hiszem, megvan otthon. Megnézhetjük majd. – Ajkam
a haját súrolja, és beszívom az illatát, mely sokkal édesebb
most, hogy José elvitte a dzsekijét. – Rávehetlek, hogy egyél
valamit?
– Most nem. Előbb látni akarom Rayt.
Nem erőltetem.
– Milyenek voltak a tajvaniak? – kérdi, és szerintem el
akarja terelni a figyelmemet, hogy ne bosszankodjam az evés
miatt.
– Hajlanak a megegyezésre.
– Ezt hogy érted?
– Kevesebbért is eladják nekem a hajógyárukat, mint
gondoltam.
– És az jó?
– Igen, nagyon jó.
– De mintha lenne már egy hajógyárad, valahol itt.
– Igen. Itt fogjuk elvégezni az esztétikai munkákat, de a
hajótest legyártása sokkal olcsóbb Ázsiában.
– És mi lesz az itteni munkásokkal?
Jó kérdés, Mrs. Grey.
– Átcsoportosítjuk. A lehető legkevesebb embert szeretném
elbocsátani.
Remélem.
Újra megcsókolom.
– Megnézzük Rayt?
RAYMOND STEELE az intenzív osztály utolsó ágyán fekszik.

Ijesztő eszméletlennek látni, egy sor modern orvosi műszerre
kötve. Ez a férfi mindenkinél jobban meg tudott félemlíteni
engem, most azonban sebezhető és beteg. Nagyon beteg.
Mesterséges kómában fekszik, lélegeztetőgépre van kötve, a
lába gipszben, a mellkasa bekötözve. Csak egy vékony takaró
fedi a testét.
Jesszusom! Ana megdöbben, amikor megpillantja, és
kipislogja szeméből a rémület könnyeit.
Fáj látni a szenvedését.
Mit tehetnék? Mit mondhatnék?
Nem tudok segíteni rajta.
Épp egy nővér ellenőrzi a műszereket. A kitűzője szerint a
neve Kellie RN.
– Hozzáérhetek? – kérdi Ana, és meg se várva a választ,
rögtön Ray kezéért nyúl.
– Igen – válaszolja Kellie lágyan. Az ágy végéből nézem,
ahogy Ana óvatosan megfogja Ray kezét. Hirtelen leroskad az
ágy melletti székre, Ray karjára hajtja a fejét, és zokogásban
tör ki.
Jaj, ne!
Gyorsan odalépek, hogy megvigasztaljam.
– Ó, apa. Kérlek, gyógyulj meg! – szipog Ana halkan. –
Kérlek!
Abszolúte hasznavehetetlennek érzem magam, ezért csak
Ana vállára teszem a kezem, és megszorítom, hátha sikerül
némi vigaszt öntenem belé.
– Mr. Steele életjelei rendben vannak – jegyzi meg Kellie
halkan.
– Köszönjük – motyogom, mert nem tudom, mi mást
mondhatnék.
– Hall engem? – kérdi Ana.
– Mélyen alszik, de sosem lehet tudni.
– Maradhatok még egy kicsit?
– Persze. – Kellie kedvesen rámosolyog Anára.
Ana jelenleg ott van, ahol lennie kell, nekem pedig még el
kell intéznem egy s mást a portlandi tartózkodásunkkal
kapcsolatban. Ma este semmiképpen nem jutunk haza. Még
egyszer megszorítom a vállát, ő pedig rám emeli a tekintetét.
– El kell intéznem egy telefont. – Csókot lehelek a
homlokára. – Kint leszek. Legyetek kicsit kettesben.
A HATODIK EMELETI VÁRÓTEREMBŐL felhívom anyámat. Ezúttal

felveszi, én pedig beszámolok neki Raymond Steele
állapotáról.
Anyám mély lélegzetet vesz.
– Súlyosnak hangzik. Szeretnék odamenni, hogy
meglátogassam…
– Anya. Nem kell…
– De. Szeretném, Christian. Ana családtag. Muszáj
odamennem, hogy a saját szememmel lássam. Carrickkel
majd odaautózunk.
– Repülhetnétek is.
– Tessék?
– Itt a helikopterem, de Taylor visszaviszi Seattle-be.
Stephan el tud hozni titeket.
– Ez jól hangzik. Csináljuk ezt.
– Oké. Szólok Taylornak, a részleteket megbeszélhetitek
vele.
– Úgy lesz. Ray jó kezekben van, Christian.
– Kösz, anya.
Felhívom Taylort, és szólok neki anyámról.
Azután felhívom Andreát.
– Mr. Grey. Hogy van Mr. Steele?
– Súlyos az állapota. Legalább két éjszakát itt töltünk. Ha
szülinapozunk, akkor itt kell szerveznem valamit Anának.
Talán egy zárt körű vacsorát, ha Ana olyan lelkiállapotban
lesz. Szeretném, ha eljönnének a családtagok és a barátaink.
De előbb várjuk meg, hogyan vészeli át Ray az éjszakát.
– Felhívhatom a Heathmant, hogy szerveznek-e zárt körű
eseményeket.
– Jó. Anának szüksége lesz az anyjára, úgyhogy hozassuk
ide a férjével együtt, ahogy terveztük. Foglaljon nekik is
szobákat, valamint a szüleimnek és a többi vendégnek, és
szervezze meg, hogy idejussanak. Anyám ma este érkezik.
Kérem, foglaljon neki ma éjszakától szobát a Heathmanben.
– Úgy lesz.
– Derítse ki José Rodriguez telefonszámát. Őt is szeretném
meghívni.
– Elküldöm SMS-ben.
– Köszönöm, Andrea. – Bontom a vonalat, majd felhívom
Mrs. Jonest, megerősítem, hogy elmarad a holnapi
meglepetésvacsora az Escalában.
– Remélem, Mr. Steele mihamarabb felépül – mondja Gail.
– Igen. Én is. Sajnálom a holnap estét.
– Ne aggódjon miatta, Mr. Grey. Majd máskor.
– Igen, máskor. Köszönöm, Gail. – Leteszem, és
visszamegyek az intenzívre. A nővérpultnál megadom Kellie-
nek a telefonszámomat és Anáét azzal, hogy hívjon fel, ha
bármi változás áll be Ray állapotában. Ideje elvinnem a
feleségemet, hogy egyen valamit.
Amikor visszatérek Ray ágya mellé, Ana épp beszél hozzá.
A könnyei már elapadtak. Összeszedett, az arca ragyog a
szeretettől a férfi iránt, aki eszméletlenül fekszik előtte.
Szívfacsaró látvány.
Úgy érzem, megzavartam valamit.
De nem akarok elmenni.
Leülök és hallgatom Ana lágy, édes hangját. Arra kéri az
apját, hogy jöjjön el Aspenbe, ahol elviszem horgászni.
Nagyot dobban a szívem a szavai hallatán. Ahogy anyám is
mondta, Ana már családtag, ennélfogva Ray is az. Szinte
látom magunkat, ahogy a Roaring Fork folyóban pecázunk
egymás mellett, vagy fenn, a Snowmass-tavon. Ray
szűkszavú. Én nyugodt és hasonlóan szótlan vagyok.
Később megiszunk együtt egy üveg sört.
– Mr. Rodriguez és José is eljöhet. Olyan szép az a ház!
Mindenki elfér benne. Kérlek, gyere el velünk, apa. Kérlek!
Oké. Ray, az idősebb José és az ifjabb José meg én együtt
pecázunk.
Igen. Miért is ne?
Ana megfordul, és észrevesz.
– Szia – duruzsolom.
– Szia.
– Szóval horgászni megyek apáddal, Mr. Rodriguezzel és
Joséval?
Ana bólint.
– Rendben. – Elmosolyodom. – Menjünk, együnk valamit.
Hagyd aludni. – Ana összevonja a szemöldökét, és tudom,
hogy nem akarja itt hagyni az apját. – Ana. Kómában van.
Meghagytam a telefonszámainkat a nővérnek, ha bármi
változás van, azonnal fel fog hívni. Ennünk kell, szobát kell
foglalnunk, és kicsit rendbe kell szednünk magunkat, mielőtt
visszajövünk.
Ana szomorkásan Rayre pillant, majd visszafordul hozzám.
– Oké – válaszolja megadóan.
ANA A LAKOSZTÁLYUNK küszöbén áll a Heathmanben, és körülnéz

az ismerős szobában. Úgy fest, mint aki sokkot kapott.
Vagy talán eszébe jutott az első alkalom, amikor elhoztam
ide, habár nem tudom, mennyire emlékszik belőle, mivel
seggrészeg volt. Leteszem a bőröndjét az egyik kanapé mellé.
– Otthon, távol az otthontól – dünnyögöm.
Nekem határozottan ez volt az otthonom, amikor arra
próbáltam rávenni Miss Steele-t, hogy legyen az alávetettem.
És most itt vagyunk.
Férj és feleség.
Végül belép, és megáll a szoba közepén csüggedten,
tehetetlenül.
Jaj, Ana! Mit tehetnék érted?
– Szeretnél zuhanyozni? Vagy inkább fürödni? Mire van
szükséged, Ana? – Szeretnék tenni valamit érte.
– Egy fürdő. Jólesne egy fürdő – motyogja.
– Fürdő. Remek! Intézem. – Átmegyek a fürdőszobába,
örülök, hogy végre van célom, és megnyitom a csapot. Folyni
kezd a víz, öntök hozzá némi édes illatú fürdőolajat, ami
rögtön habzani kezd. Épp kibújok a zakómból, és leveszem a
nyakkendőmet, amikor rezeg a telefonom. Andrea átküldte
SMS-ben José telefonszámát. Később beszélek vele.
Ana a hálószobában van, amikor belépek, épp a Nordstrom
táskákat bámulja.
– Elküldtem Taylort, hogy szerezzen be pár holmit.
Hálóruhát, ilyesmiket.
Ana bólint, de nem szól, az arcán végtelen reménytelenség.
Szeretném elvenni tőle a fájdalmat.
– Ó, Ana! Még sosem láttalak ilyennek! Annyira bátor és
erős vagy mindig.
Szótlanul, védtelenül néz fel rám.
Lassan összefonja a karját, úgy öleli magát, mintha jeges
szélviharban állna, nem bírom ezt tovább. A karomba
veszem, felkínálom neki a testem melegét.
– Bébi, életben van. Az életfunkciói jók. Türelmesnek kell
lennünk. – Ana megborzong, és nem tudom, hogy fázik-e,
vagy ez a sokk hatása. – Gyere. – Kézen fogom, bevezetem a
fürdőszobába, lassan levetkőztetem, és besegítem a kádba.
Feltűzi a haját a szokásos, gravitációval dacoló kontyba,
becsúszik a hab alá, és behunyja a szemét. Én is levetkőzöm,
és csatlakozom hozzá. Beülök mögé a meleg vízbe, magamhoz
ölelem, mindketten a megnyugtató fürdővízben ázunk, Ana a
lábamra teszi a lábát.
Ahogy múlik az idő, Ana lassan ellazul.
Megkönnyebbülten felsóhajtok, és egy pillanatra én is
megnyugszom, elmúlik a görcsös rémület.
Remélem, Ray rendbe fog jönni.
Ana kiborul, ha nem.
Én pedig nem tudok mit tenni érte.
Szórakozottan belecsókolok a hajába, örülök, hogy egy
kicsit pihen, közben Ana egymás után pukkasztja ki a
buborékokat.
– Nem fürödtél Leilával, ugye? Amikor megfürdetted –
kérdi váratlanul.
– Nem!
– Reméltem, hogy így van. Örülök.
Ez meg hogy jutott most eszébe?
Meghúzom az ijesztően ingatag kontyot, és magam felé
fordítom a fejét, hogy lássam az arcát. Kíváncsivá tett.
– Miért kérdezed?
Vállat von.
– Csak beteges kíváncsiság. Nem tudom… talán mert újra
találkoztam vele.
Remélhetően soha többé nem kell látnod.
– Értem. Hagyjuk a betegségeket.
– Meddig fogod még támogatni?
– Amíg a saját lábára nem áll. Nem tudom. Miért?
– Vannak még mások is?
– Mások? – kérdem.
– Exek, akiket támogatsz.
– Volt egy, igen. De már nem.
– Már nem?
– Orvosnak tanult. Már diplomázott, és van valakije.
– Egy újabb uralkodó?
– Igen.
– Leila azt mondta, hogy két festménye is nálad van –
motyogja Ana.
– Volt. Nem igazán érdekelt. Nagyon érdekes képek voltak,
de nekem túl színesek. Azt hiszem, Elliotnál vannak. Neki
nincs valami kifinomult ízlése.
Ana felnevet, és olyan csodálatos ez a hang, hogy köré
fonom a karomat, egy kicsit túl lelkesen, és a mozdulattól
kilöttyen a víz a kádból, és jóleső loccsanással elárasztja a
padlót.
– Így sokkal jobb. – Megcsókolom Ana homlokát.
– A legjobb barátnőmet veszi el.
– Akkor jobb lesz, ha befogom a számat. – Rámosolygok, és
kedves mosoly a jutalmam. Együnk valamit.
Ana arca elkomorul, ám ezúttal nem fogadok el nemleges
választ. Felültetem, kimászom a kádból, és fogok egy köntöst.
– Ázz csak tovább. Rendelek valamit a szobaszerviztől.
Miután rendeltem némi harapnivalót, beletúrok a
bevásárlótáskákba, és átöltözöm. Taylor ügyesen vásárolt.
Tetszik a fekete farmer és a szürke kasmírpulóver, amit
nekem választott. A nappaliban előveszem a laptopomat, és
bekapcsolom, hogy elolvassam az e-maileket. Miután
átfutottam őket, támad egy ötletem.

Tárgy: Részeg sofőr, Astoria
Címzett: Carrick Grey
Szia, apa!
Anya már nyilván említette, hogy Raymond Steele-nek
autóbalesete volt. Egy részeg sofőr belerohant a kocsijába
ma reggel Astoriában. Ray az intenzíven van. Megkérnéd a
rendőrségi kapcsolataidat, hogy derítsenek ki, amit csak
lehet, a fickóról, aki elütötte?
Kösz szépen!
Christian Grey
Visszamegyek a hálószobába, nekidőlök az ajtófélfának, és

nézem Anát, ahogy keresgélni kezd a Nordstrom táskákban.
– Leszámítva azt az egy alkalmat, amikor zaklattál a
Claytonban, voltál valaha vásárolni? – kérdi.
– Zaklattalak? – Odalépek hozzá, leplezni próbálom a
derűmet.
Halványan elmosolyodik.
– Igen. Zaklattál.
– Zavarban voltál, ha jól emlékszem. És az a fiatal srác
teljesen odáig volt érted. Hogy is hívták?
– Paul.
– Az egyik rajongód.
Ana a szemét forgatja, én pedig önkéntelenül
elmosolyodom. Gyors csókot adok az ajkára.
– Ez az én Anám! – Tudtam, hogy nem ment messzire. –
Öltözz fel! Nem akarom, hogy újra dideregj.
Ana nincs elragadtatva az ennivalótól, amit rendeltem.
Megeszik két szem sült krumplit és egy fél rákfasírtot, de ez
minden. Csalódottan sóhajtozva nézem, ahogy otthagyja az
asztalt, és visszamegy a hálóba. Tudom, hogy nem
kényszeríthetem az evésre, de aggaszt, ha nem eszik
rendesen. Amíg azon tűnődöm, hogy mit tegyek, SMS-ezek
Josénak, és meghívom őt és az apját Ana születésnapi
meglepetésvacsorájára, ha – és ez egy nagy ha – tényleg
megtartjuk holnap, és ha az idősebb José is elég erős hozzá.
Megnézem az e-maileket a laptopomon. Carrick válaszolt.
Feladó: Carrick Grey

Úgy lesz. Anyád már Portlandben van.

Apa
Carrick Grey
Partner, Grey, Krueger, Davis and Holt LLP
Ez jó hír. Mire visszaérünk a kórházba, anyám már nyilván

ott lesz Ray mellett.
Amikor Ana visszatér a nappaliba, halványkék, kapucnis
pulóver, tornacipő és farmer van rajta.
– Kész vagyok! – motyogja. Lehet, hogy a sok szomorúság
és idegeskedés az oka, és mert sápadt az arca, de most
fiatalabbnak tűnik.
Igaz, még csak huszonegy éves.
– Olyan fiatalnak látszol! És ha minden igaz, holnap már
egy egész évvel öregebb leszel – duruzsolom.
Bánatos mosolya láttán úgy érzem, megszakad a szívem.
– Nem igazán van kedvem ünnepelni. Bemehetnénk most
Rayhez?
– Persze. Bárcsak ennél valamit! Alig piszkáltad az ételt,
amit hozattam.
– Christian, kérlek! Egyszerűen nem vagyok éhes. Talán, ha
újra láttam Rayt. Jó éjt szeretnék kívánni neki.
JOSÉ ÉPP INDULNI KÉSZÜL az intenzívről, amikor odaérünk.
– Ana, Christian! Sziasztok!
– Hol van az apád? – kérdi Ana.
– Nagyon fáradt volt már. Ma reggel autóbalesete volt.
Azt hiszem, José viccelődni próbál, mert mosolyt erőltet az
arcára.
– A fájdalomcsillapítók kiütötték – teszi hozzá. – Alig
akartak beengedni Rayhez, mert nem vagyok rokon.
– És? – Ana hangja elcsuklik a szorongástól.
– Jól van. Ugyanúgy, de… minden rendben.
Ana megkönnyebbülten bólint.
– Holnap találkozunk, szülinapos!
Az istenit! El ne rontsd a meglepetést!
– Persze. Itt leszek – feleli Ana.
José rám sandít, majd gyorsan átöleli Anát, és behunyja a
szemét, amikor magához szorítja.
– Mañana! – suttogja.
Öregem. Még mindig gerjedsz a nejemre?
Végre elengedi, és jó éjszakát kívánunk egymásnak, majd
José elindul a folyosón a lift felé.
Felsóhajtok.
– Még mindig odavan érted.
– Nem, nincs. És még ha így lenne is… – Vállat von. Nem
érdekli. – Nagyon helyes – teszi hozzá.
Micsoda?
– Hogy nem habzik a szád – magyarázza, és derűsen csillog
a szeme.
Még ilyenkor is gúnyt űz belőlem.
– Sosem habzott a szám. – Próbálok sértődést mímelni, de
halvány mosoly jelenik meg az arcán, és éppen ez volt a cél. –
Nézzük meg apádat. Meglepetésem van a számodra.
– Meglepetés?
– Gyere. – Kézen fogom.
Anyám Ray ágyának a végénél áll, és lehajtott fejjel
hallgatja, amit dr. Crowe és egy műtőruhás nő mond. Grace
felkapja a fejét a jöttünkre.
– Christian! – Megcsókolja az arcomat, majd átöleli a
feleségemet. – Ana! Hogy bírod?
– Jól vagyok. Az apám miatt aggódom.
– Jó kezekben van. Dr. Sluder komoly szaktekintély. Együtt
tanultunk a Yale-en.
– Mrs. Grey. – Dr. Sluder kezet ráz Anával. Lágy, déli
akcentussal beszél, dallamos a hangja. – Mint az apja
kezelőorvosa örömmel tájékoztatom, hogy minden a
várakozások szerint alakul. Az életjelei erősek és stabilak.
Minden adott ahhoz, hogy teljes felépülésben
reménykedjünk. Az agyi duzzanat nem növekszik, és már
látható jelei vannak a visszahúzódási folyamatnak. Ez nagyon
jó jel ilyen rövid idő alatt.
– Ez valóban remek hír – szól Ana, és némi szín szökik az
arcába.
– Valóban, Mrs. Grey. Nagyon odafigyelünk rá. Örülök,
hogy újra találkoztunk, Grace.
– Én is, Lorraina.
– Dr. Crowe, hagyjuk most a családjára Mr. Steele-t. –
Crowe követi dr. Sludert, és kimennek a betegszobából.
Ana lehajol Rayhez, aki még mindig békésen alszik. Grace
megfogja Ana kezét.
– Ana, édesem, ülj le mellé. Beszélj hozzá. Ez lesz a legjobb.
Christian és én addig a váróteremben leszünk.
– HOGY VISELI? – kérdi Grace.

– Nehéz ezt megmondani. Tartja magát, de tudom, hogy
nagyon ideges. Máskor olyan erős szokott lenni.
– Komoly sokk egy ilyen baleset, drágám. Hála az égnek,
hogy mellette vagy.
– Kösz, hogy eljöttél, anya. Amit mondtál, az nagyon
biztatóan hangzott, nyilván sokat jelentett Anának.
Grace rám mosolyog.
– Nagyon szereted őt!
– Hát persze.
– Mit tervezel holnap a szülinapjára?
– Még nem döntöttem el, de arra gondoltam, hogy
tarthatnánk egy csendes ünnepséget itt, helyben.
– Szerintem ez remek ötlet. Ma éjjel itt maradok
Portlandben. Ritkán van alkalmam lazítani egy kicsit.
– Andrea már lefoglalt neked és apának egy szobát a
Heathmanben.
Anyám elmosolyodik.
– Milyen figyelmes vagy, Christian! Te mindenre gondolsz.
A szavai kellemes napsütésként melengetik a szívemet.
LEVESZEM A FEHÉR PÓLÓMAT, Ana rögvest fölkapja, és magára

húzza, majd bebújik az ágyba.
– Sokkal jobban nézel ki. – Pizsamát veszek, jólesik, hogy
Ana a pólómban akar aludni.
– Igen. Azt hiszem, jót tett, hogy beszéltem dr. Sluderrel és
az anyukáddal. Te kérted meg Grace-t, hogy jöjjön ide?
Becsúszom mellé az ágyba, átkarolom, a háta a mellemhez
simul; ez a kedvenc kanálpózunk.
– Nem. Ő akart eljönni, hogy megnézze, hogy van az apád.
– Honnan tudott a balesetről?
– Én hívtam fel ma reggel.
Ana felsóhajt.
– Bébi, kimerült vagy. Aludnod kell.
– Hm… – dünnyögi, majd hátrafordítja a fejét, és a
homlokát ráncolja.
Mi az?
Ana megfordul, hozzám bújik, forró teste engem is
átmelegít, megsimogatom a haját. Bármi járhatott a fejében,
már elszállt a gondolat.
– Ígérj meg valamit – kérem Anát.
– Hm?
– Ígérd meg, hogy holnap eszel valamit. Képes vagyok
habzó száj nélkül elviselni, hogy egy másik férfi kabátja van
rajtad, de Ana… muszáj enned. Kérlek.
– Ühüm. – Belecsókolok a hajába. – Köszönöm, hogy itt vagy
velem – motyogja, és megpuszilja a mellemet.
– Hol máshol lennék? Ott akarok lenni, ahol te vagy, Ana.
Mindig.
A feleségem vagy. Most már a családom.
És a család az első.
Felnézek a mennyezetre, és eszembe jut az első alkalom,
amikor együtt aludtunk ebben a szobában.
Milyen régen volt! És mégsem olyan régen.
Micsoda felfedezés volt!
Együtt aludni valakivel.
Együtt aludni vele.
– Az, hogy itt vagyok, arra emlékeztet, milyen messzire
jutottunk mi ketten. És persze az első éjszakánk is az eszembe
jut. Micsoda éjszaka volt! Órákon át néztelek. Egyszerűen
annyira… kezes voltál.
Érzem, hogy Ana elmosolyodik.
Ó, bébi!
– Aludj – suttogom, és ez nem kérés.
2011. SZEPTEMBER 10., SZOMBAT
Theodore nagyapa átnyújt egy almát. Élénkpiros. Édes;

otthoníze van, a hosszú nyári napokra emlékeztet, melyek
nem akartak véget érni. Lágy szellő csap az arcomba. Hűs a
napsütésben. Egymással szemben állunk a gyümölcsösben.
Aszott arca napszítta, a mély barázdák mögött ezernyi
történet lapul. Kinyújtja a kezét, megremeg kissé. Már nem
olyan szikár, mint régen. Nagyapa! Megragadja a vállamat,
a szeme beesett, de még csillog a bölcsességtől és
szeretettől… irántam. Már látom. Emlékszel, hogyan
készítettük el az édes almákat kisfiú korodban?
Elmosolyodom. Még mindig édesek. Még mindig teremnek a
fák. Nagyapa elmosolyodik, a bőre mélyen begyűrődik a
szeme körül. Különös szerzet voltál, fiam. Nem beszéltél.
Rettentően szégyenlős voltál. Most pedig nézz magasra.
A saját világod ura lettél. Büszke vagyok rád, fiam. Szép
munkát végeztél. Minden szava meleg, akár a napsütés.
Mögötte anya, apa, Elliot, Mia és Ana a magas, dús fűben
közelednek felénk pokróccal és piknikkosárral. Mia mond
valamit, Ana felnevet. Hátraveti a fejét, a haját kiengedte,
megcsillan rajta az aranyló fény. Anyám csatlakozik
hozzájuk. Ő is nevet. Ez az egész a családról szól, fiam.
Mindig. A család az első. Ana megfordul, és rám mosolyog.
A mosolya belülről melegít. Életem fénye. Szerelmem. Az én
családom. Ana.
FELRIADOK, MIELŐTT KINYITNÁM a szemem, kiélvezem az

elégedettséget. Minden rendben van a világon, minden a
helyén, és tudom, hogy az érzés az elfeledett álomból maradt.
Felpattan a szemhéjam.
Hol vagyok?
A Heathmanben.
A fene… Ray!
Visszatérek a rideg valóságba, ám amikor elfordítom a
fejem, megnyugtat, hogy Ana még mindig hozzám bújva
alszik. A függönyön átszűrődő gyenge fény alapján még korán
lehet. Egy ideig mozdulatlanul fekszem, és gondolatban
végigveszem, hogy mi mindent kell tennem.
Ma van Ana születésnapja.
Ray sérülten fekszik a kórházban.
Nem lesz könnyű megtalálni az egyensúlyt az ünneplés és a
szomorkodás között.
Óvatosan kimászom az ágyból.
Fel ne ébresszem a feleségemet!
Miután lezuhanyoztam és felöltöztem, halkan kimegyek a
nappaliba, és hagyom aludni Anát. El kell döntenem, hogy
megtartjuk-e Ana szülinapi vacsoráját, ezért az első dolgom,
hogy felhívom az intenzív osztályt. Beszélek Ray egyik
ápolójával, aki elmeséli, hogy jól telt az éjszaka, Ray életjelei
erősek. Átadja a telefont az ügyeletes orvosnak, aki
elmagyarázza, hogy minden úgy van, ahogy lennie kell, és
van okunk a bizakodásra. A biztató hír és dr. Sluder tegnapi
szavai után úgy döntök, hogy megtartjuk a vacsorát.
Közben szükségem lesz az ajándékaira is – mindkettő
Taylornál van. A karórámra pillantok – hét harmincöt van –,
és üzenek Taylornak, aki itt van valahol a hotelban.
Jó reggelt.
Megvan Ana ajándéka?
Igen, uram.
Felvigyem a dobozt?
Legyen kedves.
Ana még alszik!
Pár pillanattal később halk kopogás hangzik az ajtó

túloldaláról, és Taylor a tőle megszokott öltönyös
eleganciájával áll a folyosón.
– Helló! – suttogom, nem feledve, hogy Csipkerózsika még
alszik. Kitámasztom az ajtót a lábammal, és kilépek Taylor
mellé a folyosóra.
– Jó reggelt – suttogja válaszul. – Tessék. – A tenyerembe
helyezi a halvány rózsaszín papírba és szaténszalagba
csomagolt, bájos kis dobozt.
– Csinos kis csomagolás. Csak nem a maga műve? –
Felvonom a szemöldökömet, mire Taylor elpirul.
– Mrs. Greynek – szól zavartan, és ezzel mindent
megmagyaráz. – Itt a kártya, ami a dobozhoz tartozik.
– Köszönöm. Megkockáztatom, hogy tartunk ma Anának
egy kisebb vacsorát. Koordinálni kellene a vendégek
érkezését.
– Andrea tájékoztatott, és Sawyer is itt van. Ketten
elintézzük – nyugtat meg.
– Az új kocsi nálunk lesz, így minket Anával nem kell
fuvarozni.
– Vettem a bátorságot, és mindkét kulcsot elhoztam. –
Felmutatja az R8-as kulcsát. – A másik az inasnál van.
– Okos ötlet. – A zsebembe csúsztatom a kulcsot. – Azt
hiszem, még legalább egy óráig itt leszünk. Üzenek, ha
elindulunk, hogy kiállhasson az Audival.
– A garázsban nem biztos, hogy lesz térerő. Szólok a
portásnak, ő majd telefonál.
– Oké. Szólok neki az előcsarnokból. Na és, milyen?
– Az R8-as?
Biccentek, széles mosolya mindent elárul.
– Kiváló. – Én is elmosolyodom. – Később találkozunk.
Sarkon fordul, én pedig derűsen nézek távozó alakja után.
Ki hitte volna, hogy egyszer egy hotel folyosóján fogok
sutyorogni? Taylorral. Egy volt tengerészgyalogossal.
Megrázom a fejem; nevetségesnek tűnik a gondolat, és
visszalépek a lakosztályba.
Amikor benézek Anára, még mindig ki van ütve. Nem lep
meg; kimeríthették a tegnap történtek. Még van időm e-
mailezni Andreának.

Tárgy: Ana szülinapi vacsorája
Címzett: Andrea Parker
Jó reggelt, Andrea!
Úgy döntöttem, megtartjuk Ana meglepetésvacsoráját.
Kérem, beszéljen a hotellal, és szerezzen egy tortát
(csokoládésat!).
Értesítsen, hogy alakul a vendégek útja.
Sawyer és Taylor itt van, ki tudnak menni értük a reptérre.
Tartsa velük a kapcsolatot.
Köszönöm.
Christian Grey
Mit kell még elintéznem?

Leülök az asztalhoz Ana ajándékával a kezemben, és az üres
kártyát bámulom. Szerencsére pontosan tudom, hogy mit
akarok írni neki.
Minden közös első alkalomért az én szeretett feleségem
születésnapjára.
Szeretlek.
Cx
Beteszem a kártyát egy borítékba, és bekapcsolom a

laptopomat. Ana nyilván elegánsabb ruhát akar viselni a
vacsoránál, és a tegnapi megjegyzése után szerencsésebbnek
érzem, ha én választok neki ruhát, mint ha Taylort küldeném.
Megnézem a Nordstrom weboldalát, és kiderül, hogy a helyi
boltból el lehet hozni a megrendelt ruhát. És csak
kétsaroknyira van a Heathmantől.
Tökéletes.
Keresgélni kezdek.
Húsz perccel később mindent megrendeltem, amire
Anának szüksége lehet; remélem, tetszeni fog neki, amit
kiválasztottam. SMS-ben értesítem Taylort, aki visszaír, hogy
elküldi Luke-ot a Nordstromba, amíg meglátogatjuk Rayt.
Ideje felébreszteni Anát.
Amikor leülök az ágy szélére, mocorogni kezd, és kinyitja a
szemét, belepislog a reggeli fénybe. Egy pillanatra
kipihentnek és nyugodtnak tűnik, majd hirtelen megváltozik
az arckifejezése.
– Francba. Apa! – kiált fel riadtan.
– Hékás. – Megcirógatom az arcát, felnéz rám. – Felhívtam
az intenzív osztályt. Minden rendben van.
Ana megköszöni, és megkönnyebbülten felül. Odahajolok
hozzá, megpuszilom a homlokát, majd behunyom a szemem,
és beszívom az illatát.
Álom és Ana.
Gyönyörűséges.
– Jó reggelt, Ana. – Csókot lehelek a halántékára.
– Szia.
– Szia. Boldog születésnapot szeretnék kívánni. Nem baj?
A mosolya bizonytalan, de megsimogatja az arcomat, a
szemében őszinte öröm csillan.
– Dehogy baj. Köszönök mindent.
– Mindent?
– Mindent – feleli mély meggyőződéssel.
Mit köszön nekem? Nem értem. Mivel azonban alig várom,
hogy átadjam az ajándékot, elhessegetem a gondolatot.
– Tessék.
Felpillant rám, a szeme izgatottan ragyog, és elveszi a
csomagot, majd kinyitja a borítékot. Az arca megenyhül,
amikor elolvassa a kártyát.
– Én is szeretlek.
Elmosolyodom.
– Nyisd ki.
Mosolyogva lefejti a dobozról a szalagot, majd óvatosan
kibontja a papírból a Cartier bőrdobozkát. Elkerekedik a
szeme, amikor megpillantja a fehérarany karkötőt a
függőkkel, melyek az első alkalmainkat jelképezik: egy
helikopter, egy katamarán, egy vitorlázógép, egy londoni taxi,
az Eiffel-torony és egy ágy. Homlokráncolva nézegeti a
fagyitölcsért, majd kérdő pillantást vet rám.
– Vanília? – szólok szégyenlős vállrándítással.
Ana felnevet.
– Christian, ez csodaszép! Köszönöm! – Megérinti a parányi
szívet. Egy kinyitható medál; gondoltam, idevág, mivel Ana
előtt még senkinek sem adtam oda a szívemet. Ana volt az,
aki kinyitotta a szívemet, besétált, és elfoglalta.
Érzelgős vagy, Grey.
– Beletehetsz akár egy fényképet vagy bármit, amit csak
akarsz.
– Egy képet rólad. – Rám sandít a pillái alól. – Örökre a
szívembe zárlak.
Büszkeség tölt el.
Ana végigsimít a C és az A betűn, amelyek kettőnket
jelentik, majd a fehérarany kulcson. Újra felnéz, ragyogó kék
szemében kimondatlan kérdés izzik.
– A szívemhez és a lelkemhez – suttogom. Halkan felsikolt,
váratlanul a karomba veti magát, és átkarol. Ringatni
kezdem.
– Igazi személyes ez az ajándék! Odavagyok érte.
Köszönöm! – Elcsuklik a hangja.
Ó, bébi! Szorosabban ölelem.
– Nem tudom, mihez kezdenék nélküled – mondja könnyes
szemmel.
Nagyot nyelek, próbálom megemészteni a szavait, és
figyelmen kívül hagyom a mellkasomban sajgó fájdalmat.
– Kérlek, ne sírj. – A hangom fojtott az érzelmektől.
Imádom, hogy szüksége van rám.
Ana szipog.
– Sajnálom. Annyira boldog vagyok és szomorú és ideges
egyszerre. Keserédes ez az egész.
– Hékás. – Felemelem a fejét, és megcsókolom. – Mindent
értek.
– Tudom – mondja szomorkás mosollyal.
– Bárcsak otthon lennénk, boldogabb körülmények között!
De most ez van. – Bocsánatkérő ölelésbe zárom a testét.
Egyikünk sem számított erre a helyzetre. – Gyere, kelj fel, és
menjünk. Reggeli után benézünk Rayhez.
– Oké. – Máris vidámabban mosolyog, amikor magára
hagyom, hogy felöltözhessen.
A nappaliból megrendelem a reggelit: granolát, joghurtot
és bogyós gyümölcsöket Anának, egy omlettet magamnak.
Jó érzés látni, hogy megjött az étvágya. Mohón habzsolja az
ételt, de nem teszek megjegyzést. Születésnapja van, azt
akarom, hogy boldog legyen.
Valójában azt akarom, hogy mindennap boldog legyen.
– Köszönöm, hogy rendeltél reggelit.
– Ma van a születésnapod. És kérlek, ne köszöngess meg
mindent.
– Csak szeretném, ha tudnád, milyen nagyra értékelem.
– Anastasia, én ilyen vagyok.
Gondoskodni akarok rólad. Már ezerszer megmondtam.
Elmosolyodik.
– Hát persze.
Miután végzett a reggelivel, a lehető legszenvtelenebb
hangomon megkérdezem, hogy indulhatunk-e. Már alig
várom, hogy átadhassam neki a kocsit.
– Csak megmosom a fogamat.
– Rendben.
Apró V betű jelenik meg összevont szemöldöke közt –
szerintem megsejtett valamit –, de nem szól, csak bemegy a
fürdőszobába. Üzenek Taylornak, hogy rövidesen indulunk.
A lift felé menet látom, hogy Ana már fel is vette az új
karkötőjét. Megfogom a kezét, és megcsókolom.
A hüvelykujjam a helikopteres függőhöz ér.
– Tetszik?
– Az nem kifejezés. Imádom. Ahogy téged.
Még egyszer megcsókolom az ujjait, amíg a liftre várunk.
Arra a bizonyos liftre.
Ahol ez az egész elkezdődött. Ahol kicsúszott a kezemből az
irányítás.
Átadtad az irányítást, Grey.
Igen. Rövid pórázon tart, amióta csak megismerkedtünk.
Összenézünk, amikor belépünk a liftbe.
Vajon ő is arra gondol, amire én?
– Ne – suttogom, és megnyomom a lobbi gombját, majd
becsukódik az ajtó.
– Mit ne? – Felnéz rám; a pillantása egyszerre szégyenlős és
kihívó.
– Ne nézz így rám.
– Fenébe a papírmunkával – mondja széles mosollyal.
Felnevetek, a karomba veszem, és felemelem az arcát.
– Egy napon kibérelem ezt a liftet egy egész délutánra.
– Csak délutánra? – Felvonja a szemöldökét; ez bizony
kihívás.
– Mrs. Grey. Nagyon mohó ma.
– Ha rólad van szó, az vagyok.
– Örömmel hallom. – Gyengéd csókot lehelek az ajkára, ám
amikor elhúzódnék, Ana a tarkómra teszi a kezét, és
ostromolni kezdi a számat. A nyelve mohón követel
bebocsátást, és Ana a falhoz szorít, teste a testemhez simul.
Viszonozom a csókot, a vágy üstökösként ragyog fel bennem.
Amit gáláns, tisztes szerelmi gesztusnak szántam, most
sötétebb, mohóbb, sóvárabb lett.
Többet.
Még többet.
Ana nyelve fáradhatatlanul mozog a számban.
A fenébe.
Akarom őt. Itt. Ebben a liftben.
Megint.
Csókolózunk. Nyelvek. Ajkak. Kezek. Mindnek megvan a
maga szerepe.
Belemarkolok a hajába, ő az arcomat cirógatja.
– Ana… – lihegem kéjesen.
– Szeretlek, Christian Grey – zihálja türelmetlenül, a szeme
csupa ígéret. – Ezt ne feledd. – Megáll a lift, kinyílik az ajtó, és
Ana elhúzódik tőlem.
A fenébe.
Sós vérem sebesen áramlik az ereimben.
– Menjünk, nézzük meg apádat, mielőtt lefoglalom a liftet
egy egész álló napra. – Gyors csókot adok neki, majd kézen
fogom, és kivezetem a lobbiba. Örülök, hogy dzseki van
rajtam.
Megpillant minket a portás, odabiccentek neki. Ana
észreveszi, de felvillantok egy átejtettelek-meglepetés
mosolyt, mire összevonja a szemöldökét.
– Hol van Taylor? – kérdi.
– Hamarosan itt lesz.
– Sawyer?
– Dolga van.
Kilépünk a hotelből, és megállunk a széles járdán.
Gyönyörű, késő nyári napra virradt; a Broadway fái
lombosak, de már érezni a kora őszi levegőt. Taylornak
nyoma sincs. Ana körülnéz az utcán.
– Mi az? – kérdi. Közönyt színlelve vállat vonok, nem
akarok elárulni semmit.
Ekkor meghallom az R8 mély, dörmögő motorzúgását.
Taylor megáll előttünk Ana vadonatúj, hófehér, makulátlan
Audijával.
Ana hátralép, majd döbbenten, hitetlenkedve néz a
kocsiról rám.
Oké, amikor legutóbb új kocsit akartam adni neki, balul sült
el a dolog.
Ebből még bármi lehet.
Te mondtad, Ana: „Vehetnél nekem egyet a
születésnapomra. Mondjuk, egy fehéret.”
– Boldog születésnapot! – duruzsolom, és előveszem a
zsebemből a kulcsot. Leesik az álla.
– Egyértelműen túllőttél a célon. – Halk, szaggatott hangon
beszél, majd megcsodálja a járda mellett parkoló
gyönyörűséget. A megrökönyödése rövid életű; felragyog az
arca, és fel-alá ugrál örömében. Megfordul, a karomba veti
magát, én pedig megpördülök vele, mérhetetlenül boldoggá
tesz a reakciója.
– Sokkal több pénzed van, mint eszed! – kiáltja. – Imádom!
Köszönöm!
Hátradöntöm, amin meglepődik, és belekapaszkodik a
bicepszembe.
– Önnek bármit, Mrs. Grey! – Megcsókolom. – Gyere,
látogassuk meg apádat.
– Rendben! – ujjong. – Én vezetek?
Rámosolygok, és beleegyezem, bár nem kéne.
– Hát persze. A tiéd. – Talpra állítom, ő odaszalad a sofőr
ajtajához, amit Taylor nyitva tart neki.
– Boldog születésnapot, Mrs. Grey! – Elmosolyodik.
– Köszönöm, Taylor! – Átöleli Taylort, én meg a szememet
forgatom, és beülök az anyósülésre. Ana beül mellém, vidám
mosollyal végigsimítja a kormánykereket, közben Taylor
becsukja az ajtót.
– Vezessen óvatosan, Mrs. Grey – szól Taylor, és morc
hangjába szeretet vegyül. Ez különös módon megmosolyogtat.
– Úgy lesz! – feleli Ana izgatottan. Bedugja a kulcsot, mire
minden izmom önkéntelenül megfeszül.
Utálom, ha más vezet.
Kivéve, ha Taylor a sofőr.
De Ana ezt már tudja.
– Csak nyugalom! – figyelmeztetem. – Most nem követnek
minket. – Ana elfordítja a kulcsot, és az R8 életre kel. Ana
gyorsan megigazítja a visszapillantó tükröt, sebességbe teszi a
kocsit, majd vészesen gyorsan kikanyarodik az utcára.
– Hűha! – kiáltok fel, és belemarkolok az ülésbe.
– Mi az?
– Nem szeretném, ha apád mellett kötnél ki az intenzíven.
Lassíts, kérlek! – kiáltom, és eltűnődöm, vajon jó ötlet volt-e
ez az autó. Ana rögtön lassít.
– Jobb? – kérdi lefegyverző mosollyal.
– Sokkal – dünnyögöm, és örülök, hogy még mindketten
élünk. – Csak higgadtan, Ana.
TÍZ PERCCEL KÉSŐBB a kórház parkolójában vagyunk, és az út

minden percével minimum tíz évet öregedtem. Legalább
száznyolcvan a pulzusom; nem tréfadolog egy kocsiban ülni a
feleségemmel, ha ő vezet.
– Muszáj lassítanod, Ana. Ne akard, hogy megbánjam, hogy
megvettem neked. – Átható pillantást vetek rá, amikor
leállítja a motort. – Apád azért van itt, mert autóbalesete volt.
– Igazad van – suttogja, és megszorítja a kezem. –
Viselkedni fogok.
Szeretnék mást is mondani, de nem teszem. Születésnapja
van, és az apja az intenzíven fekszik.
És te vetted neki a kocsit, Grey.
– Oké. Helyes. Menjünk.
AMÍG ANA MEGLÁTOGATJA Rayt, behúzódom a váróterembe, és

elintézek pár hívást. Először Andreát hívom.
– Jó reggelt, Mr. Grey.
– Jó reggelt. Mi újság?
– Mindenkinek elintéztem az utazását Portlandbe. Ma
délelőtt beszélek Stephannel. A Heathmantől még várom a
visszajelzést, de ha ők nem tudják elintézni a tortát, találtam
egy cukrászdát Portlandben, ahol még ma megsütik.
– Szép munka.
– Mr. és Mrs. Adams csendes-óceáni idő szerint fél tízkor
száll fel. Fél ötre Portlandbe kell érniük.
– Tudják, miért tettük át a meglepetéspartit Portlandbe?
– Nem részleteztem.
Helyes. Nem akarom, hogy Carla egész úton Ray miatt
idegeskedjen.
Andrea folytatja:
– Mrs. Adams azt mondta, szándékosan nem hívja fel Mrs.
Greyt, nehogy elrontsa a meglepetést.
– Oké. Szóljon, ha felszálltak Savannah-ból.
– Úgy lesz.
– Köszönöm, hogy mindent megszervezett.
– Örömmel tettem, uram. Remélem, Mr. Steele állapota
tovább javul.
– Később beszélünk. – Leteszem, és megnyitom az e-mailt,
amin megakadt a szemem.
Feladó: Carrick Grey

Anyád szerint Raymond Steele jó kezekben van.

Később utánamegyek Ana szülinapi ünnepségére.
Ami a sofőrt illeti, sikerült kiderítenem róla egy s mást, amit
inkább személyesen vagy telefonon beszélnék meg veled.
Este találkozunk, fiam.
Apa
Carrick Grey
Partner, Grey, Krueger, Davis and Holt LLP
Felhívom Carricket, de csak a hangpostáját érem el. Üzenetet

hagyok, majd leülök, és Ros jegyzeteit olvasgatom, amelyeket
a Hwangékkal folytatott tegnapi megbeszélésről küldött.
Félórával később felhív apám.
– Christian.
– Apa. Szia. Mit derítettél ki? – Kinézek a portlandi tájra.
– Beszéltem az egyik kapcsolatommal az astoriai
rendőrségen. Az elkövető neve Jeffrey Lance. A rendőrség
már jól ismeri, és nem csak Astoriában, hanem Délkelet-
Portlandben is, ahonnan származik. Egy lakókocsitelepen él.
– Jó messzire vetődött hazulról.
– A véralkoholszintje 0,28 százalék volt.
– Ez mit jelent?
Megfordulok; észre sem vettem, hogy Ana besurrant a
váróterembe, és tartózkodóan figyel engem.
– Ez három és félszerese a megengedett határértéknek –
válaszolja apa, és visszahúz a beszélgetésbe.
– Mennyivel a határérték fölött? – Nem hiszek a fülemnek.
Nyavalyás piások. Utálom mindet. Az elmém legsötétebb
zugából, ahol a legfájóbb emlékeim lapulnak, megcsap az
olcsó cigi, a whisky és az izzadság áporodott bűze.
„Megvagy, te kis pöcs!”
Basszus. A narkós kurva stricije.
– Három és félszeresével – ismétli apa megvetően.
– Értem.
– És nem ez volt az első vétsége. A jogosítványát
felfüggesztették. Nincs biztosítása. A rendőrség minden
lehetséges vádat mérlegel, az ügyvédje meg fellebbezni akar,
de…
– Minden lehetséges vádat – szakítom félbe. Forr a vérem.
Mekkora seggfej. – Ana apja az intenzíven van. Azt akarom,
hogy megbűnhődjön ezért, apa.
– Fiam… én nem avatkozhatok be a rokoni kapcsolat miatt.
De az egyik kolléganőm pont ilyen ügyekkel foglalkozik.
A hozzájárulásoddal képviselheti az apósodat, és kérhet
súlyosabb büntetést.
Kifújom a levegőt, próbálok lehiggadni.
– Jó, rendben – dünnyögöm.
– Most mennem kell, fiam. Valaki hív a másikon. Később
beszélünk.
– Tájékoztass mindenről.
– Úgy lesz.
– A másik sofőr? – kérdi Ana, miután letettem a telefont.
– Valami részeges barom Portland délkeleti feléből.
Elkerekedik a szeme, valószínűleg a hangsúlyom miatt, de
ez a Jeffrey Lance megérdemli. Mély lélegzetet veszek, hogy
lehiggadjak, és odalépek hozzá.
– Végeztél? Menjünk el?
– Hát… nem. – Nyugtalannak tűnik.
– Mi a baj?
– Semmi. Rayt felvitték a radiológiára CT-re. Szeretném
megvárni az eredményt.
– Rendben, akkor várunk. – Leülök, széttárom a karom, és
az ölembe mászik. Cirógatni kezdem a hátát, és beszívom a
haja illatát. Megnyugtató illat. – Nem egészen így terveztem
ezt a napot – dünnyögöm a halántékába.
– Én sem, de most valahogy reménytelibb vagyok. Anyukád
nagyon megnyugtató, kedves tőle, hogy eljött tegnap.
– Anyám csodálatos asszony. – Tovább simogatom a hátát.
– Valóban. Szerencsés vagy.
Szívből egyetértek, Ana.
– Fel kell hívnom anyát. El kell mesélnem neki az egészet –
jegyzi meg.
Ajjaj! Ha minden igaz, az anyja jelenleg úton van Portland
felé.
– Elég furcsa, hogy nem hívott eddig. – Összevonja a
szemöldökét, és bűntudatom támad a megtévesztés miatt.
– Talán már hívott – vetem fel.
Ana kihalássza a telefonját a zsebéből, de nincs nem
fogadott hívása. Végigfut az üzenetein, és úgy látom, a barátai
boldog születésnapot kívántak neki, de ahogy sejtettem, az
anyjától semmit sem kapott. Megrázza a fejét.
– Hívd fel most – javaslom, jól tudva, hogy nem fog
válaszolni. Ana felhívja, de hamarosan leteszi.
– Nem veszi fel. Később, ha megjön a CT eredménye, majd
felhívom.
Belecsókolok a hajába. Szeretném elmondani neki, de nem
akarom elrontani a meglepetést. Ezúttal a saját telefonom
rezeg. Úgy halászom ki a zsebemből, hogy nem eresztem el
Anát.
– Andrea!
– Mr. Grey. Csak jelezni akartam, hogy Mr. és Mrs. Adams
tizenöt perccel ezelőtt felszállt Savannah-ból.
– Rendben.
– Taylor kimegy értük a reptérre.
– Mikor is? – Nem akarom, hogy Anával összefussunk velük
a hotelben.
– Jelenleg négy harmincötre várható az érkezésük.
– És a másik? Aham… – Anára sandítok, nem akarom, hogy
gyanakodni kezdjen. – A csomagok?
– Mindent elintéztem. Az apja kocsival érkezik. A bátyja és
a húga, valamint Kate és Ethan Kavanagh Stephannel megy a
helikopteren. A húga új állása miatt fél hat előtt nem tudnak
elindulni, de fél hétre ők is ott lesznek.
– Rendben. A Heathmannél megvannak a részletek?
– Mindenkinek foglaltam szobát. A vacsorát tizenkét
személyre tálalják fél nyolckor. A teljes menü lesz, valamint a
torta – csokoládés, ahogy kérték.
– Jó.
– Ros kérdezte, hogy megkapta-e a jegyzeteit a hajógyár
ügyében. Ha mindennel elégedett, el tudja küldeni a
címpéldányokat aláírásra.
– Igen. Hétfő reggelig várhat, de azért küldje át e-mailben.
Kinyomtatom, aláírom, és visszaküldöm szkennelve.
– Samir és Helena szeretne megbeszélni önnel egy HR-es
problémát, Marco pedig öt percet kér.
– Várhatnak. Menjen haza, Andrea.
Azt hiszem, hallom, ahogy mosolyog a vonal túlvégén.
– Tehetek még valamit önökért? A mobilomon elér, ha
szüksége van rám.
– Nem, köszönöm, megvagyunk. – Megszakítom a hívást.
– Minden rendben? – kérdi Ana.
– Igen.
– Tajvan?
– Igen.
– Nehéz vagyok?
Bár az lennél!
– Nem, bébi.
Megkérdi, hogy a tajvani üzlet miatt aggódom-e, és
megnyugtatom, hogy nem.
– Azt hittem, fontos.
– Az is. Az itteni gyár és sok munkás sorsa múlik rajta.
A szakszervezettel valahogy meg kell egyeznünk. Ez Sam és
Ros feladata. A jelenlegi gazdasági helyzetben nem nagyon
van más választás.
Ana ásít.
– Untatom, Mrs. Grey? – Derűsen újra belecsókolok a
hajába.
– Nem. Soha. Csak kicsit kényelmetlen itt az öledben –
motyogja. – De szeretnék többet tudni a munkádról.
– Tényleg?
– Hát persze. Mindent szívesen meghallgatok, amit
elmondasz nekem. – Elmosolyodik, és tudom, hogy ugrat.
– Mindig mindent tudni akar, Mrs. Grey.
– Mesélj. – A mellemre hajtja a fejét.
– Mit meséljek?
– Hogy miért csinálod.
– Mit?
– Amit csinálsz.
Felhorkanok, mert azt hittem, ez evidens.
– Valamiből meg kell élni.
– Christian, te jóval többet keresel, mint amiből meg lehet
élni – mondja, és jámbor tekintettel várja tőlem az igazságot.
– Nem akarok szegény lenni. Már voltam, és nem leszek
újra nincstelen.
Éhség.
Bizonytalanság.
Kiszolgáltatottság.
…félelem.
Fel a fejjel, Grey. Szülinapja van.
– Nem beszélve arról, hogy… jó játék. Minden a
győzelemről szól, és ezt a játékot mindig is jól játszottam.
– De nem az életet… – dünnyögi, szinte csak magának.
– Igen, valószínűleg így van. – Erre még nem is gondoltam.
Rámosolygok. Milyen jó megfigyelő, Mrs. Grey! – De veled
sokkal könnyebb.
Ana átölel.
– Nem lehet könnyedén venni a dolgokat. Te nagyon is
emberbarát vagy.
Vállat vonok.
– Bizonyos dolgokkal kapcsolatban az vagyok. – Ne
bálványozz ennyire, Ana! Megengedhetem magamnak, hogy
nagylelkűen viselkedjem.
– Szeretem az empatikus Christiant – suttogja.
– Csak őt?
– És persze a megalomániás Christiant is, a diktátor
Christiant, a szexi Christiant, a játékos, romantikus Christiant,
a szégyenlős Christiant… a lista végtelen.
– Hát, ez elég sok Christian.
– Minimum ötven.
Felnevetek.
– Ötven árnyalat – suttogom a hajába.
– Az én ötven árnyalatom.
Hátradőlök, és megcsókolom.
– Mrs. Árnyalat, nézzük meg, hogy van az apukája.
– Oké!
Dr. Sluder jó híreket közöl. A duzzanat lelohadt Ray
agyában, ezért az orvos úgy döntött, hogy holnap reggel
felébreszti a kómából.
– Elégedett vagyok a javulással. Rövid idő alatt rengeteget
javult az állapota. Jól halad a felépülése. Minden rendben
lesz, Mrs. Grey.
– Köszönöm, doktornő! – áradozik Ana, és hálásan csillog a
szeme.
Megfogom Ana kezét.
– Menjünk, ebédeljünk valamit.
– KOCSIKÁZHATUNK EGY kicsit? – kérdi, és beindítja a motort.

– Hát persze. Ma van a születésnapod. Azt csinálunk, amit
csak akarsz. – Egy pillanatra eszembe jut az a parkoló Seattle-
ben, ahol a kielégíthetetlen Ana a saját kezébe vette az
irányítást.
Felém fordul, a szeme pajkosan csillog.
– Bármit? – Kásás a hangja.
– Bármit – felelem.
– Hát – szól csábos hangon –, akkor vezetni akarok.
– Akkor menjünk, bébi! – Egymásra vigyorgunk, mint két
félnótás, a legszívesebben rávetném magam.
Viselkedj, Grey.
Ana kikanyarodik a parkolóból, és ráérős sebességgel, ami
jót tesz a vérnyomásomnak, ráhajt az I–5-ösre. Váratlanul
beletapos a gázba, és belesüppedünk az ülésbe. Az istenit!
Pedig már kezdtem biztonságban érezni magam.
– Óvatosan, bébi! – figyelmeztetem, mire lassít. Átmegyünk
a hídon; szerencsére gyér a forgalom. Végignézek a
Villamette-folyón, és eszembe jut, hányszor futottam a
partján, amikor Portlandben időztem, hogy meghódítsam
Miss Anastasia Steele-t.
Most itt vagyunk, és ő már Mrs. Anastasia Grey.
– Terveztél valamit ebédre? – kérdi.
– Nem. Éhes vagy? – Reménykedő a hangom.
– Igen.
– Hová szeretnél menni? Ez a te napod, Ana.
– Ismerek egy helyet.
Lekanyarodik az I–5-ösről, és visszamegyünk a folyó fölött
Portland belvárosába. Ana végül megáll az étterem előtt,
ahová annak idején beültünk José Rodriguez fotókiállítása
után. Aznap, amikor visszanyertem a szívét.
– Azt hittem, abba a rémes bárba viszel, ahonnan részegen
hívtál – ugratom.
– Miért mennék oda?
– Hogy megnézd, élnek-e még az azáleák. – Sanda pillantást
vetek rá, és elpirul.
Bizony, bébi. Lehánytad a cipőmet.
– Ne is emlékeztess rá! Persze… ettől még felvittél a
hotelszobádba… – Mosolyogva felszegi az állát a maga dacos,
diadalmas módján.
– Életem legjobb döntése volt.
– Igen, az volt. – Odahajol egy csókért.
– Gondolod, hogy az a felfuvalkodott hólyag még mindig itt
dolgozik? – kérdem.
– Hólyag? Nekem nem tűnt annak.
– Le akart nyűgözni téged.
– Hát, sikerült neki.
Ana, téged túl könnyű lenyűgözni.
– Megnézzük? –kérdi derűsen.
– Hát persze, Mrs. Grey.
BELECSÍPEK AZ ORRNYERGEMBE. Az elmúlt pár órában az intenzív

osztály várótermében dolgoztam. Amióta visszajöttünk az
ebédről, Ana Ray mellett ül; amikor legutóbb rájuk néztem,
épp felolvasott neki. Kedves és figyelmes lány – Ray
csodálatos apa lehetett, ha ilyen feltétlen odaadást érdemel.
Átolvastam a hajógyári szerződéseket, és egy sor kérdés
merült fel bennem, amelyeket e-mailben elküldtem Rosnak.
Addig semmit sem írok alá, amíg nem beszéltünk, de hétfőig
mindez várhat.
Rezeg a telefonom. Taylor hív, hogy közölje: elhozta a
Heathmanbe Ana anyját és mostohaapját. Megnézem az időt –
alig múlt öt óra. Carlának tudnia kell Rayről, ezt nem
halogathatom tovább. Kelletlenül felhívom a hotelt, és
megkérem, hogy kapcsolják Adamsék szobáját.
Nem szívesen csinálom ezt.
– Halló? – szól bele Carla.
Nagy levegőt veszek.
– Carla, itt Christian beszél.
– Christian! – szól kedvesen. – Csodás volt a repülőút.
Nagyon köszönjük!
– Örülök, hogy kellemesen telt az út. De attól tartok, rossz
hírem van.
– Jaj, ne! Ana jól van?
– Ana rendben van. Ray viszont nincs. Autóbalesetet
szenvedett, és itt ápolják Portlandben az intenzív osztályon.
Ezért vagyunk Portlandben Seattle helyett. Már javul az
állapota. Jelenleg még mesterséges kómában tartják, de
holnap felébresztik.
– Jaj, ne – sopánkodik. – Ana hogy van?
– Bátran állja a sarat. És mivel az intenzívről csupa jó hírt
kaptunk, gondoltam, megünnepelhetjük a születésnapját.
– Igen. Igen, hogyne.
– Tájékoztatni akartalak még a mai est előtt. De azért
szeretném, ha meglepetés lenne a jelenléted.
– Igen, igen – mondja. – Direkt nem hívtam és nem SMS-
eztem Anának, hogy meglepetés legyen.
– Értékelem, és sajnálom, hogy tőlem kellett hallanod a
rossz hírt. Nem lehet könnyű.
– Ugyan, Christian. Köszönöm, hogy elmondtad. Nagyon
kedvelem Rayt.
– Este találkozunk.
– Hát persze, persze! Szervusz. – Leteszi.
Nem is ment olyan rosszul.
Ideje visszatérni a hotelbe. Fogom a laptopomat, felállok, és
kinyújtózom. Nem túl kényelmesek ezek a székek.
Ana még mindig a telefonjáról olvas Raynek. Az ágy
végéből nézem, ahogy megsimogatja a kezét, és olykor fel-
felpillant rá, az arca csupa szeretet.
Észrevesz engem, amikor Kellie nővér odalép hozzánk.
– Mennünk kell, Ana – szólok lágyan.
Megszorítja Ray kezét, nyilvánvalóan nem akarja itt
hagyni.
– Enned kell. Gyere. Későre jár – makacskodom.
– Meg fogom fürdetni Mr. Steele-t – szól Kellie nővér.
– Rendben – adja meg magát Ana. – Holnap reggel
visszajövünk. – Előrehajol, és megpuszilja Ray arcát.
A parkoló felé menet szűkszavú, szemmel láthatóan a
gondolataiba mélyedt.
– Akarod, hogy én vezessek? – kérdem.
Erre felkapja a fejét.
– Nem kell. Jól vagyok – mondja, és kinyitja a vezetőülés
ajtaját.
Ez az én Anám.
Mosolyogva beszállok mellé.
A LIFTBEN MEGINT HALLGAT. Rayre gondol, ebben biztos vagyok.

A karomba veszem, és vigasztalni próbálom, ahogy csak én
tudom.
Magammal. A testem melegével.
Magamhoz ölelem, amíg felfelé tartunk.
– Gondoltam, lent eszünk, kettesben a különszobában. –
Kinyitom a lakosztályunk ajtaját, és beterelem.
– Igazán? Hogy befejezhesd, amit pár hónapja elkezdtél? –
Ana felvonja a szemöldökét.
– Ha szerencséje van, Mrs. Grey.
Felnevet.
– Christian, nincs nálam semmilyen ruha.
És azt hiszed, hogy ez engem visszatart?
A hálószobában kinyitom a szekrényajtót. Odabent, ahogy
Sawyer ígérte, ott függ a ruhazsák.
– Taylor? – csodálkozik Ana.
– Christian – javítom ki, és egy kicsit megsértődöm, amiért
kételkedett bennem.
Ana felnevet, elnézően, ahogy szokott, kicipzározza a
zsákot, és kiveszi belőle a ruhát. Amikor feltartja, leesik az
álla.
– Nagyon szép – mondja. – Köszönöm! Remélem, rám jön!
– Rád megy. – Remélem. – Tessék – szólok, és a szekrény
mélyéről kihalászom egy dobozt –, itt van hozzá a cipő is.
Szívdöglesztő tűsarkú. A kedvencem.
– Te mindenre gondolsz! Köszönöm. – Megcsókol, édes,
szűzies csókkal, és elégedetten elmosolyodom.
– Igen. – A kezébe nyomok egy második, kisebb Nordstrom
táskát, aminek semmi súlya, szinte csak selyempapír. Ana
beletúr, majd kihúzza belőle a fekete csipkés alsóneműt, ami
illik a ruhához. Felemelem az állát, és gyengéd csókot lehelek
az ajkára. – Égek a vágytól, hogy később levehessem rólad.
– Én is – suttogja, és a szavai hallatán lüktetni kezd a
farkam.
Ne most, Grey.
– Engedjek neked fürdővizet? – kérdem.
– Kérlek.
AMÍG ANA A FÜRDŐKÁDBAN ázik, beszélek az illetékesekkel, hogy

Andrea mindent elintézett-e. Úgy tűnik, mindenre gondolt,
még a dekorációra is.
Az a nő fizetésemelést érdemel, Grey.
Meg kell várnom Anát, ezért kinyitom a laptopomat,
megnyitom a Geolumara eredménykimutatását, és hosszú
percekig tanulmányozom.
Hm… lehetne jobb is a bevételük – a készpénzletétjük
viszont egészségesnek tűnik, nem csoda, hiszen viszonylag új
a vállalat. Ám a jelentős kiadásoknak köszönhetően a
haszonkulcsuk nem olyan magas, mint vártam. Ezen azonban
segíthetünk. Írok néhány jegyzetet, hogy mit tehetünk,
mígnem a szomszéd szobában felzúgó hajszárító hangjára
felkapom a fejem.
Elszaladt az idő.
Belépek a hálószobába, ahol a makulátlanul tiszta Ana az
ágy szélén, egy szál törülközővel a derekán a haját szárítgatja.
– Megengeded? – kérdem, és az öltözőasztal székére
mutatok.
– Meg akarod szárítani a hajamat? – kérdi meglepetten.
Ana, nem most csinálom először.
De nem biztos, hogy hallani szeretné, hogy valaha ezzel
jutalmaztam meg az alávetettjeimet a jó magaviseletükért.
– Gyere – nógatom. Leül a székre, és csodálkozva felpillant
rám a tükörből. Ám amikor fésülni kezdem a haját, átadja
magát az érzésnek. Hamarosan teljesen belefeledkezem a
feladatba… kifésülöm a kócokat a hajából, majd megszárítom.
Eszembe jut a múlt, a sokkal régebbi múlt, mint szeretném.
A parányi, rendetlen szoba a detroiti nyomornegyedben.
Gyorsan elnyomom ezeket a gondolatokat.
– Nem először csinálsz ilyet, ugye? – szakítja félbe Ana a
révedezést. Rámosolygok a tükörben, de nem szólok semmit.
Nem akarod tudni, Ana.
Amikor végzek, a haja puha és selymes, megcsillan rajta az
öltözőasztalon égő lámpa fénye.
Gyönyörű.
– Köszönöm – mondja, és megrázza a haját. Csókot adok
meztelen vállára, és szólok neki, hogy gyorsan lezuhanyozom.
Ana elmosolyodik, de látom a szomorúságot a szemében, és
eltűnődöm, vajon jól döntöttem-e, hogy megtartom ezt a
partit.
Az ördögbe.
Belépek a forró víz alá. Nyomaszt a gondolat.
Elrebegek egy hangtalan imát.
Gyógyítsd meg Rayt.
Kérlek, Uram.
AMIKOR KILÉPEK a fürdőszobából, Ana már vár. Lélegzetelállító

látvány. A ruha tökéletesen illik rá, hangsúlyozza formás
testét, a karkötő szikrázik a karján. Megpördül, majd
odatartja a hátát, hogy húzzam fel a cipzárt.
– Jól nézel ki, ez a ruha méltó a születésnapodra –
suttogom.
Ana megfordul, és meztelen mellemre teszi a kezét.
– Te is jól nézel ki. – Hosszú pillái alól néz rám, és forrni
kezd a vérem.
Ana.
– Jobb, ha felöltözöm, mielőtt meggondolom magam, és
újra lehúzom azt a cipzárt.
– Jól választott, Mr. Grey.
– Jól áll kegyednek, Mrs. Grey.
Kapok egy SMS-t Miától, miszerint mindenki megérkezett.
Megszorítom Ana kezét, amikor kilépünk a liftből a
magasföldszinten, és reménykedem, hogy örülni fog a
meglepetésnek. Hátraindulunk a magánétkezők felé,
meseszép feleségem belém karol, szerintem észre sem veszi,
mennyi csodáló pillantást gyűjt be. A folyosó végén egy
pillanatra megállok, majd kinyitom az ajtót, és belépünk –
bentről fülsiketítő kórus zengi, hogy „Meglepetés!”.
Anya, apa, Kate, Elliot, mindkét José, Mia, Ethan, Bob és
Carla megemeli a poharát, és ott állunk a családunk és a
barátaink előtt. Ana felém fordul, és döbbenten néz rám.
Vigyorogva megszorítom a kezét, örülök, hogy minden
összejött, Carla pedig odalép Anához, és átöleli.
– Drágám, csodásan nézel ki! Boldog születésnapot!
– Anya! – Ana pityeregni kezd. Keserédes hang ez,
félrehúzódom, hogy kettesben lehessenek, amíg én üdvözlöm
a vendégeinket.
Mindenkinek örülök – még Josénak is. Sokkal jobb bőrben
vannak az apjával, kevésbé viharvertek, mint tegnap. Elliot és
Ethan a Charlie Tangóról áradozik, Mia és Kate pedig a
Heathmanről.
– Ráadásul a helikoptereden utazhattam! Köszönöm
szépen! – Mia a nyakamba ugrik. Megkérdem, hogy tetszik az
új munkája.
– Eddig nagyon tetszik. – Elmosolyodik. – Ó, én jövök! –
Elszalad, hogy a feleségemet zaklathassa.
– Köszönjük ezt az egészet, Christian – szól Kate. – Ana
nyilván nagyon örül neki.
– Remélem.
Amikor visszatérek hozzá, Elliot épp Anát ölelgeti.
Megfogom Ana kezét, és elhúzom tőle.
– Elég lesz, inkább a menyasszonyodat ölelgesd most már –
szólok tréfás hangon. Elliot rákacsint Kate-re.
Megjelenik egy pincér, és rozé pezsgőt ad Anának és nekem
– természetesen a szokásos Grande Année-t. A torkomat
köszörülöm; elhalkul a nyüzsgés a szobában, és minden
szempár ránk szegeződik.
– Ez egy tökéletes nap lenne, ha Ray is itt lenne velünk, de
annyira még sincs távol. Jól van, és én tudom, hogy a
legszívesebben itt lenne, hogy Anával ünnepeljen.
Mindnyájatoknak köszönöm, hogy eljöttetek, és velünk
ünneplitek az én gyönyörű feleségem születésnapját! Boldog
születésnapot, szerelmem! – Megemelem Ana felé a
poharamat, mindenki kórusban kíván boldog születésnapot,
és könny szökik a szemébe.
Ó, bébi.
Megcsókolom a halántékát, legszívesebben kitépném a
szívéből a fájdalmat.
– Tetszik a meglepetés? – kérdem, és hirtelen elfog a
nyugtalanság.
– Nagyon tetszik. Köszönöm, te drága ember. – Az
ajkamhoz emeli az ajkát, és gyors, szűzies csókot adok a
szájára, a cenzúrázott családi változatot.
Ana nem a szokott formáját hozza vacsora közben –
feltűnően csendes, ami persze érthető; aggódik az apja miatt.
Figyelemmel kíséri a beszélgetést, nevet, amikor kell, és
szerintem őszintén feldobja a család és a barátok vidámsága.
Mélyen legbelül azonban sajog a szíve – az arca sápadt, az
ajkát harapdálja, olykor elkalandozik a figyelme –, nyilván
belemerül a sötét gondolatokba.
Szemtanúja vagyok a szenvedésének, és nem tudok mit
tenni.
Frusztráló érzés.
Ana csak piszkálja az ételt, de nem szólok rá. Örülök, hogy
ebédnél jóllakott.
Elliot és José remek formában van. Nem is tudtam, hogy a
fotósnak ilyen jó a humorérzéke. Kate-nek is feltűnik Ana
levertsége; féltőn gondos, és ahogy összesúgnak, látom, hogy
együtt nevetnek. Ana megmutatja neki az új karkötőjét, Kate
pedig megcsodálja, ahogy illik. Kissé megenyhülök Kavanagh
felé.
Nevettesd meg a feleségemet. Szüksége van egy kis
figyelemelterelésre.
Végül két pincér becipeli a gigantikus csokoládétortát,
huszonkét égő gyertyával. Elliot rázendít a „Boldog
születésnapot” spicces változatára, amihez mindannyian
csatlakozunk. Ana bánatosan mosolyog.
– Kívánj valamit – súgom a fülébe, és behunyja a szemét,
mint egy gyerek, majd egyszerre elfújja az összes gyertyát.
Nyugtalanul felnéz rám, és tudom, hogy Rayre gondol.
– Rendbe jön, Ana. Adj neki egy kis időt.
MIUTÁN MINDENKITŐL elköszöntünk, felmegyünk a szobánkba.

Szerintem jól sikerült az este. Ana elégedettnek tűnik, én
pedig meglepődtem azon, hogy a körülményekhez képest
mennyire élveztem a többiek társaságát. Becsukom a
lakosztályunk ajtaját, és nekidőlök, Ana pedig felém fordul.
– Végre kettesben – duruzsolom.
Kimerült lehet.
Ana odalép hozzám, és végigsimítja a hajtókámat.
– Köszönöm ezt a csodálatos születésnapot! Te vagy a
leggondoskodóbb, legcsodásabb, legodaadóbb férj a világon.
– Örömmel tettem.
– Na, igen… az öröm. Tegyünk még ez ügyben valamit –
suttogja, és az ajkamhoz emeli az ajkát.
2011. SZEPTEMBER 11., VASÁRNAP
Ana a kanapén kuporog a lakosztályunkban, a kéziratot

olvassa, amelyet a hotel irodájában nyomtatott ki. Higgadt és
nyugodt; ott van az a kis V a szemöldöke közt, miközben kék
ceruzával javít a margón. Olykor beleharap telt alsó ajkába,
és nem tudom, hogy azért-e, mert rosszall valamit az
olvasmányában, vagy mert belemerült az elbeszélésbe, de
rám akkor is nagy hatással van.
Bele akarok harapni az ajkába.
Mosolyogva felidézem a reggeli meglepetésébresztőmet.
Ana egyre kezdeményezőbb a szex terén, de persze a
szenvedély haszonélvezőjeként nem panaszkodhatom. Azt
hiszem, jót tett neki, hogy láthatta a szeretteit ebben a nehéz
időszakban.
Azt azonban el kell ismernem, hogy megható volt a mai
reggel. Miután megreggeliztünk a barátainkkal és a
családtagjainkkal, mindenkitől elbúcsúztunk, kivéve Carlát és
Bobot. A szüleim kocsival mentek vissza Seattle-be; Stephan
pedig a Charlie Tangóval hazavitte Elliotot, Miát, Kate-et és
Ethant. Ryan, aki Seattle-ben maradt, kimegy értük a Boeing
Fieldre.
Miután mindenki elment, Carlával és Anával
meglátogattuk Rayt. Carla és Ana bement hozzá; én a
váróteremben dolgoztam, amíg ki nem kellett vinnem Carlát
és Bobot a reptérre. Rábíztam őket Beighley-re és a
másodpilótájára, akik a Gulfstream mellett vártak rájuk. Ana
könnyes búcsút vett az anyjától, majd visszatértünk a
lakosztályunkba, és a könnyű ebéd után leültünk lazítani.
Szerintem Ana azért dolgozik, hogy elterelje valamivel a
figyelmét Rayről.
Szeretnék végre hazamenni.
De gyanítom, hogy ez Ray gyógyulásától függ.
Remélem, hamarosan felébred, és átvitethetjük Seattle-be,
mi pedig visszatérhetünk az Escalába. Ezt persze nem
említem Anának – nem akarom ezzel terhelni.
Én már besokalltam a sok olvasástól, ezért időtöltés
gyanánt a feleségem fényképeit válogatom képernyővédőnek
a laptopomra és a telefonomra. Sok fotóm van róla és a
nászutunkról – és Ana mindegyiken lélegzetelállító. Örülök,
hogy ilyen sokféle hangulatban sikerült lekapnom: nevetve,
elgondolkodva, durcásan, derűsen, nyugodtan, vidáman, és
némelyiken bosszúsan. Ez utóbbiak láttán elmosolyodom.
Eszembe jut a sokk, amikor megpillantottam a fényképét
kinagyítva José Rodriguez kiállításán, és az azt követő
beszélgetésünk.
Azt akarom, hogy mellettem is így el tudj lazulni.
Ismét rápillantok. Itt van. Ellazulva. A munkájába merülve.
A küldetés sikerrel járt, Grey.
A többi képet majd kitesszük az új házunkban, és talán a
dolgozószobámban is kiakasztok egyet az Escalában.
Ana felpillant.
– Mi az?
Az ajkamat ütögetem a mutatóujjammal, és megrázom a
fejem.
– Semmi. Milyen a könyv?
– Politikai thriller. Egy disztópikus, szürreális jövőben
játszódik.
– Lebilincselő lehet.
– Az is. Dante Poklának az újragondolt változata egy új,
seattle-i író tollából. Boyce Foxnak hívják. – Ana szeme csillog,
lelkesíti a jó könyv.
– Már alig várom, hogy elolvashassam.
Mosolyogva visszatér a kézirathoz.
Én meg mosolyogva visszatérek a kollázshoz.
KICSIVEL KÉSŐBB FELÁLL, nyújtózik, majd reményteli

arckifejezéssel odalép hozzám.
– Visszamehetünk?
– Hát persze. – Becsukom a laptopomat, elégedett vagyok
Mrs. Anastasia Grey fotómontázsával.
– Vezetnél most te? – kérdi.
– Persze. – Taylor elment meglátogatni a lányát, Sawyernek
meg szabadnapot adtam.
– Útközben venni akarok egy oregoni lapot, hogy
felolvashassam apának a sportrovatot.
– Jó ötlet. A recepción biztos, hogy találunk. Menjünk. –
Fogom a dzsekimet és a laptopomat, és elindulunk.
RAY BÉKÉSEN ALSZIK a kórházi ágyon, és beletelik néhány

pillanatba, mire Anával ráeszmélünk, hogy már nincs
lélegeztetőgépre kötve. Az ismétlődő, ütemes szuszogás, amit
eddig folyamatosan hallottunk, nincs többé; már segítség
nélkül lélegzik. Ana arca felragyog a megkönnyebbüléstől.
Végtelen gyengédséggel megsimítja Ray borostás állát, és egy
zsebkendővel letörli a nyálát.
Elfordulok.
Behatolónak érzem magam. Ana szótlan, odaadó
gondoskodása az apja iránt túl meghitt ahhoz, hogy
szemtanúja legyek. Tudom, hogy Ray elborzadna, ha tudná,
hogy itt álltam, és legsebezhetőbb állapotában láttam.
Eloldalgok, hogy keressek egy orvost, akivel beszélhetek.
Kellie nővér és a kollégája, Liz a nővérszobában van.
– Dr. Sluder a műtőben van. – Kellie fölveszi a telefont. –
Bármelyik percben kijöhet. Akarja, hogy idehívjam?
– Nem, köszönöm. – Otthagyom a nővéreket, és
visszamegyek a már oly ismerős váróterembe. Ismét egyedül
vagyok; leroskadok az egyik székre, és a laptopomon
megnyitom a legújabb Ana-kollázsomat. Úgy döntöttem,
kiegészítem még néhány fotóval az esküvőnkről.
Teljesen belemerülök a feladatba, amikor Ana beront a
szobába, és elhúz a képernyő elől. A szeme friss könnyektől
piros, ám az arca ragyog.
– Felébredt! – kiáltja.
Hála istennek. Végre.
Félreteszem a laptopot, és felállok, hogy átöleljem.
– Hogy van?
Ana a mellemhez bújik, behunyja a szemét, és átkarol.
– Már beszél, bár kissé még zavart, és szomjas. Egyáltalán
nem emlékszik a balesetre.
– Ez érthető. Most, hogy felébredt, szeretném átvinni
Seattle-be. Mi is hazamehetünk, anyám pedig szemmel
tarthatja.
– Nem vagyok benne biztos, hogy elég jól van az utazáshoz.
– Beszélek dr. Sluderrel. Meglátjuk, mit mond.
– Szeretnél már hazamenni? – Ana felnéz rám.
– Igen. – Nagyon.
– Értem. – Elmosolyodik, és együtt térünk vissza a szobába.
Ray már felült az ágyban. Egy kicsit sokkosnak és zavartnak
tűnik, amikor meglát engem.
– Ray. Nagyon örülök, hogy visszatértél hozzánk.
– Kösz, Christian – dörmögi. – Sok gondot okozhattam
nektek, hogy itt vagytok.
– Egyáltalán nem gond, apa. Nem akarok máshol lenni –
nyugtatja meg Ana.
Dr. Sluder csatlakozik hozzánk, hatékony és profi.
– Mr. Steele. Üdv újra köztünk – mondja.
– FOLYTON MOSOLYOGSZ. – A füle mögé simítom a haját, amikor

megáll a Heathman előtt az R8-assal.
– Nagyon megkönnyebbültem. És boldog vagyok! – Rám
mosolyog.
– Az jó. – Kiszállunk, Ana odaadja a kulcsot az inasnak.
Sötétedik, egyre hűvösebb a levegő, és Ana dideregni kezd,
ezért átkarolom a vállát, és együtt megyünk be a hotelbe.
A hallból elnézek a bár felé. – Akkor ünnepelhetünk?
– Mit kellene ünnepelnünk? – kérdi értetlenül Ana.
– Apukádat.
Felnevet.
– Ja, vagy úgy!
– Mennyire hiányzott ez a hang! – Belecsókolok a hajába.
– Ehetnénk a szobában? Tudod, csak úgy, meghitten.
– Persze. Gyere. – Kézen fogom, és a lifthez megyünk.
ANA BEFALJA A VACSORÁJÁT.

– Hát, ez isteni volt! – Félretolja a tányért. – Az egyszer biztos,
hogy tudják, hogyan kell francia almatortát készíteni.
Tudják, bizony.
– Amióta itt vagyunk, most ettél igazán rendesen.
– Éhes voltam. – Jóllakottan hátradől, öröm így látni. Friss
és tiszta a korábbi fürdőtől, és nincs rajta más, csak a pólóm
és egy bugyi. A szeme, a mosolya, a lófarka, a lábai…
különösen a lábai…
A számhoz emelem a borospoharat, és belekortyolok.
– És most mihez lenne kedved? – A hangom gyengéd,
remélhetőleg egy kicsit csábos. Az iPodomból lágy zene szól a
háttérben. Tudom, hogy én mit akarok, de Anának felkavaró
napja volt.
– Neked?
Ez beugratós kérdés?
Derűsen felvonom a szemöldökömet.
– Amihez mindig.
– És mi lenne az?
– Ne szégyenlősködjön, Mrs. Grey.
Titokzatos mosoly jelenik meg az arcán, majd átnyúl az
asztal fölött, megragadja a kezem, és felfordítja a tenyeremet.
Rendkívül gyengéden végighúzza a mutatóujját rajta, ami
kellemesen csiklandós érzés. Olyan váratlanul ér, hogy elakad
a lélegzetem.
– Szeretném, ha cirógatnál ezzel. – Halk és kihívó a hangja,
és az ujja most a mutatóujjamra siklik.
Beleremegek az érintésébe. Mindenütt.
A fenébe.
Mocorogni kezdek.
– Csak ennyit?
– Esetleg ezzel? – Végigsimítja a középső ujjamat, majd
visszatér a tenyeremhez. – És még ezzel is. – Elindul a
jegygyűrűm felé. – Ezzel mindenképp. – Megáll, ujját a
platinagyűrűhöz szorítja. – Ez az egy különösen izgató.
– Valóban?
– Igen. Mert azt jelzi, hogy ez a férfi az enyém.
Az ördögbe. Kőkemény vagyok.
Igen, Ana. A tiéd.
Végighúzza a körmét a bőrkeményedésen, ahol a gyűrű a
tenyeremhez ér, közben mélyen a szemembe néz. Kitágulnak
a pupillái – a sötétség elnyeli a szeme kékjét.
Megbabonáz ez a nő.
Előrehajolok, az álla alá teszem a kezem.
– Mrs. Grey, el akar csábítani?
– Nagyon úgy tűnik…
– Anastasia. Sikerült – Mindig. – Gyere ide. – Az ölembe
húzom, és átölelem. – Szeretem, hogy bármikor hozzád
érhetek. – Hogy bebizonyítsam, végighúzom a kezem
meztelen combján egészen a fenekéig, míg a másik kezemet a
tarkójára teszem, magam felé fordítom az arcát, és
megcsókolom. Mélyen. Bebarangolom a száját, kiélvezem a
nyelve érintését, közben ujjaival a hajamba túr.
Almáspite- és Ana-íze van.
Érezni a csókjában a chablis aromáját.
Minden tekintetben stimuláló kombináció. Mire
elhúzódom tőle, már mindketten zihálunk.
– Menjünk az ágyba – suttogom.
– Az ágyba? – kérdi csodálkozva.
Nocsak!
Hátradőlök, meghúzom a haját, hogy a szemembe nézzen.
– Miért, mit javasol, Mrs. Grey?
Kihívóan vállat von.
– Lepj meg!
– Nagyon bátor vagy ma este! – Végighúzom az orromat az
orrán, közben egy egész sor ötletem támad.
– Talán meg kell kötöznöd.
– Talán. Ahogy öregszel, egyre parancsolgatósabb leszel.
– És mit teszel ellene? – Kihúzza magát, mint amikor
csatába készül.
Ó, Ana!
– Pontosan tudom, mit tegyek. A kérdés az, hogy készen
állsz-e rá.
– Ó, Mr. Grey! Az elmúlt pár napban nagyon is figyelmes
volt velem. Nem üvegből vagyok, ha nem tudná!
– Nem szereted, ha figyelmes vagyok?
– Dehogynem. De, tudod… a változatosság az élet sava-
borsa. – A pilláit rebegteti.
– Akkor valami kevésbé figyelmesre vágysz?
– Valami élettelire.
Hűha!
– Hm… élettelire? – Döbbenten bámulok rá, és legnagyobb
örömömre különféle szexuális felállások jutnak az eszembe.
Ana bólint, a szemembe néz, közben beharapja az alsó ajkát.
Szándékosan.
Direkt ingerel.
Ha valami élettelire vágyik, tőlem megkapja.
– Ne harapdáld a szádat! – Magamhoz szorítom.
Meglepetten felhördül, és belekapaszkodik a karomba, amíg
átcipelem a szobán, és leteszem a távolabbi szófára.
Van egy tervem. Kíváncsi vagyok, meddig terjed ez a
hirtelen felindulásból támadt szexuális önbizalma.
És nézni akarom.
– Várj itt. Ne mozdulj! – Elfordítja a fejét, és követ a
tekintetével, amíg bemegyek a hálószobába. Odabent
körülnézek, és eszembe jut az egyik ajándék, amit ma
reggelizés közben bontott ki – valami drága illatszer, Kate-től
kapta. A csinos ajándékdobozban találok egy fiola illatosított
hidratálóolajat, ámbra- és szantálillattal.
Tökéletes. A farmerem farzsebébe csúsztatom. Kihozom a
fürdőszobából a köntöseink övét, valamint a legnagyobb
fürdőlepedőt.
A nappaliba visszatérve örömmel látom, hogy Ana a
kanapén maradt.
Engedelmesség! Ezt is megértük!
Nem lát és nem hall engem, amikor hátulról odalépek
hozzá, mert mezítláb vagyok. Felsóhajt, amikor fölé hajolok,
és megragadom a pólóját.
– Azt hiszem, erre nincs szükségünk. – Lehúzom róla, és a
padlóra hajítom, a mellbimbói megkeményednek, ahogy az
anyag hozzájuk ér, majd megcsapja őket a szoba hűvösebb
levegője. Megragadom a lófarkát, hátrahúzom a fejét, és rövid
csókot adok az ajkára.
– Állj fel! – duruzsolom a bőrébe. Engedelmeskedik, és a
bugyiját leszámítva meztelenül áll előttem. A kanapéra
terítem a törülközőt, mert nem akarom olajjal vagy bármi
mással összekenni a kárpitot.
– Vedd le a bugyidat! – Ana szemébe nézek. Nagyot nyel, de
a szeme se rebben, és habozás nélkül engedelmeskedik.
Tetszik ez az új Ana.
– Ülj le!
Azt teszi, amit mondtam, én pedig újra megragadom a
haját, és az ujjaim köré csavarom a selymes tincseket.
Megrántom, hátrahajtom a fejét, és odaállok elé.
– Ha túl sok, szólsz, rendben?
Bólint.
Az istenit, Ana!
– Mondd ki.
– Igen – feleli, fojtott hangja izgatottságról árulkodik.
Elmosolyodom, és halkan folytatom.
– Jó. Nos, Mrs. Grey… hétköznapi kifejezéssel élve, meg
fogom kötözni. – Ezért választottam ezt a szófát, mert csak
ezen vannak fadíszek. – Húzd fel a térdedet, és ülj hátrébb. –
Ismét engedelmeskedik, egy pillanatig sem hezitál. Fogom a
bal lábát, rácsavarom az egyik köntösövet, és csúszócsomót
kötök rá a térde fölött.
– Fürdőköpeny? – kérdi Ana.
– Improvizáltam. – A másik végét a szófa bal hátsó
fadíszéhez kötözöm, majd meghúzom, hogy széttárja a
combját. – Ne mozdulj. – A jobb lábával megismétlem a
műveletet, a másik köntösövet a jobb hátsó fadíszhez
erősítem.
Ana széttárt lábbal hever előttem, mindent megmutat,
amije van, a keze az oldalán.
– Eddig rendben? – kérdem, közben felülről gyönyörködöm
a látványban.
Bólint, és édesen, sebezhetően felnéz rám. Az enyém.
Lehajolok, és megcsókolom.
– Nem is tudod, mennyire szexi vagy most. – Az orrához
dörgölöm az orromat, majd szétvet az izgatottság. – Azt
hiszem, zenét váltok. – Odalépek az iPodhoz.
Böngészni kezdek az előadók közt. Végül kiválasztok egy
dalt. Elindítom.
„Sweet About Me”. Tökéletes.
Ahogy Gabriella Cilmi édes, csábító hangja betölti a szobát,
megfordulok, és összenézek meztelen, kikötözött
feleségemmel, majd visszamegyek hozzá. Nem veszi le rólam
a szemét, ahogy térdre borulok előtte, hogy imádkozzam az
oltáránál.
Elnyílik a szája.
Ó, Ana! Lássuk, mekkora lett az önbizalmad.
Tudom, mit érez.
– Kiszolgáltatottnak érzed magad? – kérdem.
Megnyalja a száját, és bólint.
– Jó – suttogom.
Menni fog, bébi.
– Nyújtsd ki a kezed! – Előveszem a farzsebemből az
olajosfiolát. Ana odatartja a tenyerét, és egy kis olajat öntök a
tenyerébe. Nehéz, de kellemes illata van. – Dörzsöld be a
kezedet.
Mocorogni kezd a kanapén.
Ó, ez így nem lesz jó.
– Ne mozdulj! – figyelmeztetem.
Abbahagyja a fészkelődést.
– És most, Anastasia, azt akarom, hogy kényeztesd magad.
Meglepetten pislog.
– Kezdd a nyakadnál, és haladj lefelé.
Beleharap az alsó ajkába.
– Ne légy szégyenlős, Ana. Gyerünk, csináld!
Rajta, Ana.
Mindkét kezét a nyakára teszi, majd lehúzza a
dekoltázsára, fényes nyomot hagyva maga után.
– Lejjebb – suttogom.
Egy pillanattal később a kezébe veszi a mellét.
– Dédelgesd magad!
Tétován, sötét tekintetét a szemembe fúrva a hüvelyk- és a
mutatóujja közé veszi a mellbimbóit, és gyengéden meghúzza
őket.
– Keményebben – sürgetem, és kígyónak érzem magam a
paradicsomban. – Mintha én csinálnám – teszem hozzá, és a
combomba markolok, hogy meg ne érintsem őt. Válasz helyett
felnyög, és erősebben markolássza a mellét. Nézem, ahogy az
érintése nyomán megduzzadnak és megkeményednek a
mellbimbói.
Az ördögbe, milyen dögös!
– Igen. Pontosan így. Újra!
Behunyja a szemét, és felnyög, majd az ujjai közt
morzsolgatni kezdi a mellbimbóit.
– Nyisd ki a szemed! – szólok rá elhaló hangon.
Kinyitja.
– Újra! – utasítom. – Látni akarlak. Látni, ahogy élvezed.
Folytatja, a szemében sötét vágy csillan – szaporábban
kapkodja a levegőt, ahogy felemészti a vágy –, a sóvárgásom
már az övével verseng.
Milyen nedves lehet már…
Minden pillanattal egyre szorosabb a gatyám. Elég.
– Most lejjebb!
Ficánkolni kezd.
– Ne mozogj, Ana! Élvezz! Lejjebb!
– Te csináld – kérlel suttogva.
– Nemsokára, de most te. Lejjebb. Csináld! – Sejtelme sincs,
hogy milyen észbontóan szexi ebben a pillanatban. Lecsúszik
a keze a melle alá a hasára, a köldöke felé, közben mocorog,
és nekifeszül a köntösöveknek.
Nem, nem! Megrázom a fejem.
– Ne mozdulj! – Mindkét kezem a térdére teszem, és egy
helyben tartom. – Gyerünk, Ana. Lejjebb. – Lecsúszik a keze
az alhasára.
– Lejjebb! – suttogom.
– Christian, kérlek… – könyörög. Elhúzom a kezem a
térdéről, fel a combján, a széttárt lábak közé.
A célomhoz.
Az ő céljához.
– Gyerünk, Ana. Érj magadhoz!
Bal keze a vulvájához ér, majd lassú körökben dörzsölni
kezdi a bőrt a csiklója körül.
– Ah! – sóhajt fel, és elkerekedik a szája.
– Újra – suttogom az utasítást.
Felnyög, levegő után kapkod, és hátraveti a fejét a kanapén,
miközben mozognak az ujjai.
– Újra!
Ismét felnyög, és nem akarom, hogy nélkülem élvezzen el.
Megragadom a kezét, erősen szorítom, majd behajolok a
combja közé, és végighúzom az orromat és a nyelvemet a
csiklóján. Oda és vissza. Újra. És újra.
Milyen nedves! Csurog a gyönyörtől.
– Ah! – kiált fel, és el akarja húzni a kezét. Megszorítom a
csuklóját, miközben folytatom az érzéki ostromot.
– Ezeket is lekötözöm, ha mocorogsz! – zihálom a
legintimebb zugába.
Ana felnyög, én pedig elengedem, majd lassan beledugom
két ujjamat.
Milyen nedves.
Milyen készséges.
Milyen mohó!
Tenyerem a csiklóját dörzsöli.
– Gyorsan fogsz elélvezni, Ana. Készen állsz?
– Igen… – lihegi, és hevesen bólogat.
Mozgatni kezdem a kezemet. Keményen. Gyorsan. Kívül-
belül ingerlem. Nyöszörög fölöttem. Jobbra-balra forgatja a
fejét, begörbíti a lábujjait, körmeivel a törülközőbe váj.
Tudom, hogy ki akarja nyújtani a lábát, hogy enyhítsen az
intenzitáson. De nem teheti; már közel jár.
Nagyon közel.
Nem állok le.
Érzem.
A kezdetet.
A vég kezdetét.
Az orgazmusát. Elélvez.
– Hagyd magad – suttogom, és Ana felkiált. Hangosan és
büszkén, mire a csiklójához nyomom a tenyeremet, majd
addig dörzsölöm, amíg az orgazmusa tart, egyre tovább és
tovább.
Hűha! Ana.
A másik kezemmel kioldom a köntösöveket, egymás után.
Ahogy Ana visszatér a földre, a fülébe súgom:
– Én jövök. – Kihúzom belőle az ujjaimat, hátradőlök, majd
átfordítom Anát, az arca a szófán, a térde a padlón. Lehúzom
a sliccemet, szétterpesztem a lábát a térdemmel, majd
keményen rácsapok a fenekére.
– Aú! – kiált fel, és belé hatolok, amilyen mélyre csak tudok.
Ismét felkiált.
– Ó, Ana – zihálom, majd megragadom a csípőjét, és
mozogni kezdek benne. Hevesen. Gyorsan.
A. Gyönyör. A. Célom.
Mélyen belenyomulok. Beleveszek. Anába. Mélyen Anába.
A sikolya a mennybe repít.
A fenébe.
Mindjárt újra elmegy.
Érzem.
– Gyere, Ana! – kiáltok fel, és még egyszer elélvez, közben
magával ránt a gyönyörbe.
LEHÚZOM ANÁT A kanapéról, és elterülünk a padlón. Ana rajtam

fekszik, a mennyezetet bámulja. Szótlanul pihegünk.
– Ez elég életteli volt? – kérdem végül, és belecsókolok a
hajába.
– Hát, eléggé. – A combomra teszi a kezét, és belemarkol a
farmeranyagba.
– Azt hiszem, belekezdhetünk megint. De most vedd le a
ruhádat.
Megint?
– Ana, az isten szerelmére! Adj egy kis pihenőt!
Felkacag, és együtt nevetek vele.
– Örülök, hogy Ray magához tért. Az étvágyad újra a régi.
Ana átfordul, még mindig rajtam fekszik, és a homlokát
ráncolja.
– Elfelejtetted a tegnap estét és a ma reggelt? – kérdi
durcásan, és a mellemre teszi a kezét, a kezére pedig az állát.
– Egyiket sem lehet elfelejteni. – Elvigyorodom, és két
kézzel megragadom domború hátsóját. – Csodás feneke van,
Mrs. Grey.
– Ahogy neked is. – Játékosan felvonja a szemöldökét. – Bár
még mindig nem láthatom.
– És mit szándékozik tenni ez ügyben, Mrs. Grey?
– Nos, levetkőztetem, Mr. Grey. Teljesen.
A lelkesedése rám is átragad.
– Azt hiszem, nagyon sok minden csodás benned is –
suttogja a dalszöveg szavait, a szeme csupa melegség és
szeretet.
A fenébe.
– De igen – mondja nyomatékosan, és megcsókolja a szám
sarkát. Behunyom a szememet, és szorosabban ölelem
magamhoz.
Mégis miről beszélsz?
– Christian, az vagy. Különlegessé tetted ezt a hétvégét.
Annak ellenére, ami Rayjel történt. Köszönöm.
Rám emeli hatalmas, csillogó szemét.
– Mert szeretlek – duruzsolom.
– Tudom – mondja. – Én is szeretlek. – Végighúzza az ujját
az arcomon. – Te vagy az én kincsem. Ugye tudod?
Kincs. Én?
Hirtelen kiszolgáltatottnak érzem magam, és pánikba
esem. Teljesen védtelen vagyok.
Mit mondjak?
Ne most, bogaram.
A fenébe. Behunyom a szemem. Ki akarom verni a
fejemből.
– Higgy nekem – suttogja Ana, és újra kinyitom a szemem,
szürke szempár bámul a kékbe.
– Nem könnyű. – Alig hallható a hangom.
Nem akarok erről beszélni.
Túl fájdalmas. Ebben a pillanatban. Magam sem értem,
miért.
Ilyen hatalma van Anának fölöttem. Ezért.
– Hát próbáld. Próbáld erősebben, mert igaz. –
Megcirógatja az arcomat, és tudom, hogy komolyan beszél.
Bárcsak ne pánikolnék közben!
– Megfázol. Gyere. – Oldalra húzom, majd felállok, és őt is
talpra állítom.
Otthagyjuk a szeretkezés romjait, és Ana átkarolja a
derekamat. Kikapcsolom az iPodot, és visszamegyünk a
hálószobába, ahol a saját reakciómon töprengek.
Miért olyan nehéz néha még mindig elhinni a szerelmi
vallomásait?
Megrázom a fejem.
– Nézzünk tévét? – kérdi Ana, és tudom, hogy a korábbi
könnyedségünket próbálja visszahozni.
– Azt hittem, második menet lesz.
Fürkész pillantást vet rám.
– Nos, ha így állunk, akkor most én dirigálok.
Ó!
Hirtelen meglök, olyan erővel, hogy az ágyra zuhanok.
Mielőtt észbe kaphatnék, rám veti magát, és leszorítja a
kezemet.
– Mrs. Grey, most, hogy elkapott, mihez kezd velem?
Ana lehajol, a lehelete a fülemet csiklandozza, és odasúgja:
– Elevenen felfallak.
Jaj nekem!
Behunyom a szemem, ő pedig végighúzza a fogait az
államon, és megadom magam. Megadom magam életem
szerelmének.
Ana mélyen alszik, amikor kilépek a fürdőszobából. Az igazat

megvallva nem lep meg; nagyon kitartó volt tegnap éjjel.
Szexre éhes és kielégíthetetlen.
Nem panaszkodom.
A fenséges emlék még friss; összeszedem a ruháimat, és
kilépek a nappaliba felöltözni. A tegnap esti kalandunk
maradványai még a szófán hevernek. Fogom a köntösöveket
és a törülközőt, és eltűnődöm, mégis mit gondolt volna a
szobalány, ha korábban jön be takarítani. Összehajtogatom és
a hálószobaajtó melletti asztalkára teszem őket.
Reggelit rendelek – csak fél óra múlva hozzák, pedig máris
éhes vagyok. Hogy elfoglaljam magam, leülök az asztalhoz, és
kinyitom a laptopomat. Ma meg akarom szervezni, hogy
átvigyék Rayt a Northwest Kórházba, ahol anyám szemmel
tudja tartani. Ránézek az e-mailekre, és meglepetésemre
érkezett egy levél Clark nyomozótól. Ki akarja kérdezni Anát
arról a szemét Hyde-ról.
Küldök neki egy rövid választ, miszerint Portlandben
vagyunk, ezért kénytelen lesz várni, amíg vissza nem érünk
Seattle-be. Felhívom anyámat, és üzenetet hagyok neki Ray
átszállításával kapcsolatban, majd végigfutom a többi e-mailt.
Rostól is érkezett egy: Hwangék meghívtak minket magukhoz
a hét második felében.
Raytől függ, hogy el tudok-e menni.
Gondolom.
Visszaírok Rosnak, hogy valószínűleg el tudok menni, de
még nem biztos, mivel még bizonytalan az apósom sorsa.
Nem akarom magára hagyni Anát.
Épp elküldöm a levelet, amikor választ kapok Clarktól.
Idejön Portlandbe.
A fenébe.
Mi lehet ilyen égetően sürgős?
– Jó reggelt! – Ana édes hangja szakítja félbe a
gondolataimat. Amikor megfordulok, a hálószoba küszöbén
áll egy szál lepedőben, félszeg mosollyal az arcán. Kócos haja
nagy hullámokban omlik a mellére, ragyogó szemét rám
emeli.
Úgy fest, mint egy görög istennő.
– Mrs. Grey! Milyen korán kelt ma! – Kinyújtom a kezem, és
a lepedő ellenére kecsesen átlibeg a szobán, kivillantja
formás lábait, és az ölembe ül.
– Ahogy te is – válaszolja.
Átölelem, és belecsókolok a hajába.
– Csak a munka.
– Mi az? – kérdi, és elhúzódik, hogy a szemembe nézzen.
Érzi, hogy valami nem stimmel.
– Kaptam egy levelet Clark nyomozótól. Beszélni akar veled
arról a seggfej Hyde-ról.
– Igazán?
– Igen. Elmagyaráztam neki, hogy Portlandben vagyunk,
tehát várnia kell. De azt mondja, hogy itt fog kihallgatni.
– Idejön?
– Úgy tűnik.
– Mi lehet olyan fontos, hogy nem várhat?
– Pontosan ezt kérdezem én is.
– Mikor érkezik?
– Ma. Válaszolok neki.
– Nincs mit rejtegetnem. Kíváncsi vagyok, mit akar tudni.
– Kiderül, ha megérkezik. Én is nagyon kíváncsi vagyok. –
Fészkelődöm a széken. – Hamarosan itt a reggeli. Együnk,
aztán mehetünk is apukádhoz.
– Maradhatsz, ha akarsz. Látom, hogy sok a dolgod.
– Nem, veled megyek.
– Rendben! – Elmosolyodik, szerintem elégedett, hogy vele
akarok tartani. Megcsókol, majd visszasiet a hálószobába, a
küszöbről csábosan visszanéz a válla fölött, és leejti magáról
a lepedőt, aztán belép a szobába.
Az istenit! Ízig-vérig istennő.
Ez volt a jel. Az e-mail és a reggeli várhat.
Követem Anát a hálóba, a meghívást elfogadtam.
RAY ÉBREN VAN, ám a jelek szerint nincs jó hangulatban. Miután

beköszöntem, otthagyom vele Anát, majd átmegyek a
váróterembe – újabban ez lett az irodám. Dr. Sluder tétován
ugyan, de már beleegyezett abba, hogy átvigyük Rayt Seattle-
be, jelenleg anyám visszajelzését várom, hogy van számára
hely a Northwestben, mielőtt megszervezem a helikopteres
szállítást. Dr. Sluder szerint akár már holnap át tudjuk vinni,
de ezt majd később erősíti meg, előbb el akar végezni néhány
vizsgálatot.
Felhívom Andreát.
– Helló, Andrea! Reményeink szerint holnap átszállítjuk
Raymond Steele-t. Kerítene, kérem, egy légi mentőszolgálatot?
A portlandi OHSU-ból a Northwestbe. Anyám bizonyára tud
ajánlani egy megbízható légimentőt. Megkérdezem Ray
orvosát, hogy milyen orvosi eszközre lesz szükség a
helikopteren. Vagy ő, vagy én majd átküldjük a részleteket.
– Felhívom dr. Greyt.
– Tegye meg! Még nem jelzett vissza, hogy van-e szabad
ágyuk.
– Rendben, utánajárok.
– Ami Tajvant illeti. Lehet, hogy Rosszal odautazunk
csütörtök este. Szükségünk lesz a gépre.
– Csütörtök reggel a Washingtoni Állami Egyetemen kell
lennie.
– Tudom. De szóljon Stephannek és a legénységnek, hogy
álljanak készenlétben. Még minden képlékeny.
– Igen, uram. Ros beszélni szeretne magával.
– Oké. Rendben. Kapcsolja.
Röviden elbeszélgetünk Rosszal, és úgy döntünk, hogy a
tajvani hajógyári szerződés aláírása holnapig várhat, addigra
remélhetőleg újra Seattle-ben leszek. Amint leteszem, csöng a
telefonom. Clark keres.
– Mr. Grey. Köszönöm, hogy ma tudnak fogadni. Négykor
megfelel?
– Persze. A Heathmanben leszünk.
– Ott találkozunk.
Ana belép a váróterembe. Komor az arca.
Csak nincs valami baj?
– Oké – válaszolom Clarknak, majd leteszem. – Clark
délután négykor érkezik.
– Rendben. Ray kávét és fánkot szeretne.
Felnevetek, nem erre a válaszra számítottam.
– Azt hiszem, én is ezt akarnám a balesetem után. Kérd
meg Taylort, hogy hozzon.
– Nem, én megyek.
– Akkor vidd magaddal.
– Rendben! – Úgy sóhajtozik, mint egy hisztis tinicsaj.
Elmosolyodom, és oldalra billentem a fejem.
– Nincs itt senki…
Elkerekedik a szeme, amikor megérti a célzást; szemmel
láthatóan sikerült felkeltenem az érdeklődését. Kihúzza
magát, mint aki arra készül, hogy kihív, és dacosan felszegi
makacs Steele-állát.
A háta mögötti szobába belép egy fiatal pár, a férfi
átkarolja pityergő társnőjét. A nő szemmel láthatóan
zaklatott. A fenébe, valami nagy baj lehet.
Anának elkerekedik a szeme az együttérzéstől, majd
visszafordul hozzám, és sajnálkozva vállat von.
Ó. Pedig lehet, hogy benne lett volna egy fenekelésben.
Csábító gondolat.
Rendkívül csábító.
Fölveszem a laptopomat, kézen fogom Anát, és kilépünk a
teremből.
– Most nekik van szükségük a szobára – motyogom. – Mi
majd később játszadozunk.
Taylor odakint vár a kocsiban.
– Menjünk, szerezzünk kávét fánkkal – szólok. Nekünk is
jólesne valami nyalánkság.
Ana rám mosolyog.
– A portlandi Voodoo Fánk. Ott kapható a világ
legfinomabb fánkja – mondja, és beszáll a hátsó ülésre.
CLARK NYOMOZÓ HALÁLPONTOS. Taylor bekíséri a lakosztályunkba,

a nyomozó pedig éppolyan zilált és mogorva, mint legutóbb.
– Mr. Grey, Mrs. Grey. Köszönöm, hogy fogadnak.
– Clark nyomozó. – Kezet rázok vele, és intek, hogy
foglaljon helyet, majd odalépek Anához, aki a szófán ül,
amelyhez tegnap este kötöttem ki.
– Mrs. Greyt akartam látni – szól Clark, mielőtt leülhetnék.
A hangja kissé nyers, és tudom, hogy ez Taylornak és nekem
szólt.
Vagy úgy. Ezek után pláne hallani akarom, hogy miért jött.
Biccentek Taylornak, aki érti a gesztust, kimegy a szobából,
és becsukja maga mögött az ajtót.
– Bármit, amit a feleségemnek szeretne mondani, előttem
nyugodtan mondhatja. – Ha Hyde-ról van szó, nem hagyom
magára a feleségemet.
– Biztos benne, hogy nem zavarja a férje jelenléte? – kérdi
Clark Anától.
Ana értetlenül néz rá.
– Természetesen. Nincs rejtegetnivalóm. Ez kihallgatás?
– Igen, asszonyom.
– Szeretném, ha a férjem itt maradna.
Na ugye, megmondtam.
Clarkra meredek, örülök, hogy Ana kiállt mellettem. Leülök
a szófára, igyekszem leplezni a bosszúságomat.
– Rendben – morogja Clark. Krahácsol, a torkát köszörüli,
talán ideges. – Mrs. Grey, Mr. Hyde azt állítja, hogy
szexuálisan zaklatta őt, és több ízben sikamlós
megjegyzéseket tett előtte.
Mi a faszom?
Ana egyszerre tűnik döbbentnek és derűsnek. A combomra
teszi a kezét, ez azonban nem tart vissza.
– Ez képtelenség! – kiáltok fel. Körme a húsomba váj,
gyanítom, hogy így próbál elhallgattatni.
– Ez nem igaz. – Ana a nyomozó szemébe néz, és higgadtan
válaszol. – Valójában épp fordítva történt. Ő kínálkozott fel,
elég agresszív módon, és elbocsátották.
Clark összeszorítja a száját, mintha pontosan erre a
válaszra számított volna.
– Hyde szerint ön találta ki a zaklatási históriát, hogy
kirúgassa. Azt mondja, azért tette, mert visszautasította
magát, és mert az állására pályázott.
Ana elborzad.
– Ez nem igaz.
Ez egyszerűen abszurd.
– Nyomozó, kérem, ne mondja, hogy azért vezetett el
egészen idáig, hogy ilyen nevetséges vádakkal zaklassa a
feleségemet.
Clark rezignált pillantást vet rám.
– Ezt Mrs. Greytől kell hallanom, uram. – Ana ismét
megmarkolja a combomat, és tudom, hogy azt akarja, hogy
befogjam a számat.
– Nem kell ezt a szarságot végighallgatnod, Ana.
– Azt hiszem, el kell mondanom a nyomozónak, mi történt.
– Rám emeli ragyogó, kék szemét, szótlanul kérlel, hogy
hallgassak.
Oké, bébi. Legyen, ahogy akarod.
Intek, hogy folytassa, türtőztetem magam, igyekszem
csöndben maradni.
– Amit Hyde mondott, az egyszerűen nem igaz – folytatja
Ana. Nyugodt, tiszta hangja betölti a szobát. – Mr. Hyde egyik
este megszólított az iroda konyhájában. Azt mondta, neki
köszönhetem, hogy felvettek, és szexuális szolgáltatásokat vár
cserébe. Megpróbált megzsarolni az e-mailekkel, amelyeket
Christiannel váltottam, aki akkor még nem volt a férjem. Nem
tudtam, hogy Hyde figyeli a levelezésemet. Téveszméi
vannak, még azzal is meggyanúsított, hogy Christian kémje
vagyok, és azért küldött, hogy segítsek neki megszerezni a
kiadót. Nem tudta, hogy akkor már rég Christiané volt a SIP. –
Megrázza a fejét, és összekulcsolja az ujjait. – Végül leütöttem.
– Leütötte? – kérdi Clark csodálkozva.
– Az apám katona volt. Hyde… hozzám ért, és én tudom,
hogyan védjem meg magam. – Egy pillanatra a szemembe
néz, büszkén és csodálattal nézek vissza rá.
Senki sem szórakozhat a feleségemmel.
Egy igazi amazon.
– Értem. – Clark felsóhajt, majd hátradől.
– Beszélt valaha Hyde korábbi asszisztenseivel? – kérdem.
Kíváncsi vagyok, vajon a zsaruk több sikerrel jártak-e, mint
Welch.
– Igen, de sajnos egyikőjük sem mondott túl sokat.
Mindannyian azt állítják, hogy kitűnő főnök, bár egyikük sem
maradt három hónapnál tovább.
Az ördögbe.
– Mi is ezt tapasztaltuk. A biztonsági főnököm kihallgatta
Hyde öt korábbi asszisztensét.
Clark erre felkapja a fejét. A homlokát ráncolja, és mélyen
a szemembe néz.
– És miért?
– Mert a feleségem neki dolgozott, és mindenkit
ellenőriztetek, akivel munkakapcsolatba kerül.
Clark elvörösödik.
– Értem. – Összevonja a szemöldökét. – Azt hiszem, többről
lesz itt szó, mint hisszük, Mrs. Grey. Alaposan átvizsgáljuk a
lakását, hátha előkerül valami. Bár egy ideje úgy tűnik, nem
lakott ott.
– Már át is kutatták?
– Igen, és most újra megtesszük. Ujjlenyomatokat keresünk.
– Még mindig nem vádolták meg a Ros Bailey és jómagam
elleni gyilkossági kísérlettel?
Lehet, hogy ez az FBI dolga?
– Reméljük, hogy több bizonyítékot találunk a helikoptere
szabotázsával kapcsolatban, Mr. Grey. Többre van
szükségünk egy részleges ujjlenyomatnál, és amíg őrizetben
van, felépíthetjük a vádat.
– Ez minden, amiért ideutazott?
Clark megdermed.
– Igen, Mr. Grey, hacsak nincs új információja az üzenettel
kapcsolatban.
Ana ismét a szemembe néz, ám ezúttal a homlokát
ráncolja.
– Nem. Már mondtam, semmit sem jelent számomra. –
A feleségemnek erről nem kell tudnia! – És nem értem, miért
nem lehetett ezt telefonon elintézni.
– Azt hiszem, már mondtam, hogy jobban szeretem
személyesen intézni a dolgokat, nem beszélve arról – teszi
hozzá ártatlanul –, hogy meglátogatom a nagynénémet, aki
történetesen Portlandben lakik. Két legyet egy csapásra.
– Nos, ha végeztünk, nekem dolgoznom kell. – Felállok,
remélem, Clark érti a célzást.
Érti.
– Köszönöm, hogy időt szakított rám, Mrs. Grey.
Ana biccent.
– Mr. Grey. – Kinyitom neki az ajtót, és kimegy.
Hála a kibaszott égnek!
Ana hátradől a szófán.
– Hát nem döbbenet ez a seggfej? – Beletúrok a hajamba.
– Clark? – kérdi Ana.
– Nem. Az a szarházi Hyde.
– De, az. – Derűs az arca.
– Mi a fenét akar?
– Nem tudom. Szerinted Clark hitt nekem?
– Hát persze. Ő is tudja, hogy Hyde egy kibaszott seggfej.
– Nagyon káromkodós vagy – korhol Ana.
– Káromkodós? Létezik egyáltalán ilyen szó?
– Most már igen.
Ana humora rögtön enyhít a haragomon, mely nyom
nélkül elpárolog. Elcsodálkozom Ana jótékony hatásán, leülök
mellé, és a karomba veszem.
– Ne is gondolj arra a szemétre. Menjünk, nézzük meg
apádat, és próbáljuk meg rábeszélni, hogy átvigyük Seattle-
be.
– Nem akar elmenni Portlandből, és egyáltalán nem akar
gondot okozni – szól Ana.
– Majd beszélek vele.
Ana az ingemmel babrál.
– Én is vele akarok utazni.
Ezt nyilván el tudjuk intézni.
– Rendben, én is veletek megyek. Sawyer és Taylor elviszi a
két kocsit. Megengedem ma este Sawyernek, hogy vezesse az
R8-asodat.
Édes mosoly a jutalmam, és legyőzhetetlennek érzem
magam.
RAY MEGADJA MAGÁT; sokkal jobb a kedve, mint reggel volt.

A fánk jótékony hatással lehetett rá, szerintem titkon még
örül is neki, hogy holnap helikopterezhet egy kicsit. Semmire
sem emlékszik a repülőútból Astoriából idáig. Megjegyzem
magamnak, hogy egyszer majd felviszem a Charlie Tangóval.
Amíg Ana leül beszélgetni vele, átmegyek a váróterembe,
hogy elintézzem Ray átszállítását.
Andrea már mindent megszervezett. Kétségkívül ő a világ
legjobb személyi asszisztense.
– Nagyon szívesen, Mr. Grey. Tehetek még valamit?
– Nem, ez minden. Menjen haza.
– Úgy lesz, uram.
Küldök egy gyors e-mailt Samirnak, hogy vessen egy
pillantást Andrea fizetésére, és ajánljon nekem egy nagylelkű
fizetésemelést.
Mielőtt visszamennék a kórterembe, eltöprengek Clark
látogatásán, és azon, amit mondott, és amit nem mondott ki.
Nyilvánvalóan tartja a kapcsolatot az FBI-jal a Charlie Tango
szabotázsának ügyében, ám azt mondta, hogy újra átkutatja
Hyde lakását. Vajon miért? Csak nem talált valami új nyomot?
Vagy van valami más, amiről nem beszélt nekünk? És mégis
hol bujkált Hyde, amíg az emberrablási kísérletét tervezgette?
Az világos, hogy Seattle-ben volt; kamerafelvételek
bizonyítják. Ennek érdemes utánanézni.
Írok Welchnek és Barney-nak, és rákérdezek, hogy sikerült-
e lenyomozniuk a fehér furgon útvonalát, amivel Hyde az
Escalába jött.
Hátha ők találnak valamit.
2011. SZEPTEMBER 13., KEDD
Miután beszéltem anyámmal, leteszem a telefont, és elkapom

Ana fekete-fehér pillantását. Az irodám faláról néz le rám
lefegyverző mosollyal, intelligens szeme ragyog. Három órája
váltunk el, de máris hiányzik. Kíváncsi vagyok, vajon mit
csinálhat most. Nyilván dolgozik, és ha minden a terv szerint
ment, Ray kényelmesen fekszik új szobájában a Northwest
Kórházban, ahol anyám vigyáz rá. Remélem, jól érzi magát,
legalábbis a körülményekhez képest. Úgy tűnt, élvezte a
repülést a portlandi kórházból a Boeing Fieldre, de nem az a
fajta ember, aki szeret a figyelem középpontjában lenni – épp
ellenkezőleg. Ebben egy kicsit a lányára hasonlít.
S most itt vagyok, és hiányolom Anát.
Amikor utoljára láttam, a kórház felé tartott az apjával egy
mentőautóban.
A karórámra pillantok.
Már biztosan a munkahelyén van.
Írok neki egy rövid e-mailt.

Tárgy: Hiányzol
Mrs. Grey!
Még csak három órája vagyok az irodában, de máris
hiányzik.
Remélem, Ray jól érzi magát a szobájában. Anya bemegy
hozzá ma délután.
Hat körül érted megyek, és mielőtt hazamennénk,
beugorhatunk hozzá.
Jól hangzik?
Szerető férjed,
Christian Grey
Elküldöm, majd kinyitom a jelentést, és olvasni kezdem. Ám

szinte azonnal eltereli a figyelmemet az új e-mailt jelző,
csilingelő hang. Ana?
Nem. Barney.
Feladó: Barney Sullivan

Tárgy: Jack Hyde
A seattle-i biztonsági kamerák felvételei szerint a fehér

furgon a South Irving Street felől jött. Onnan nem tudtam
tovább visszakövetni az útját, így Hyde nyilván arról a
környékről jöhetett.
Amint már Welch is mondta, a hamis rendszámú kocsit egy
ismeretlen nő bérelte, de semmi kapcsolata a South Irving
Street környékével.
Mellékelten küldöm azoknak a GEH- és SIP-
alkalmazottaknak a listáját, akik ezen a környéken laknak,
a listát Welchnek is továbbítottam.
Hyde kiadói gépén semmit sem találtunk az előző személyi
asszisztenseiről.
Emlékeztetőül, íme egy lista az adatokról, amelyeket Hyde
munkagépéről mentettünk le.
A Grey család lakcímei:

Öt ingatlan Seattle-ben
Két ingatlan Detroitban
Részletes életrajzok:
Carrick Grey
Elliot Grey
Christian Grey
Dr. Grace Trevelyan
Anastasia Steele
Mia Grey
Online és nyomtatásban megjelent cikkek:

Dr. Grace Trevelyan
Carrick Grey
Christian Grey
Elliot Grey
Fényképek:
Carrick Grey
Dr. Grace Trevelyan
Christian Grey
Elliot Grey
Mia Grey
Folytatom a nyomozást, hátha találok még valamit.
B. Sullivan
Igazgató, Informatikai Osztály, GEH
Melléklet:
Az e-mailt bámulom, és eltűnődöm, vajon Hyde mikor kezdett
információkat gyűjteni a családomról. Már azelőtt, hogy Ana
nála dolgozott? Vagy csak azután, hogy megismerkedtünk
egymással? Épp vissza akarok írni Barney-nak, amikor
megérkezik Ana válasza a korábbi e-mailemre.

Tárgy: Hiányzol
Persze.
X
Anastasia Grey
szerkesztő, SIP
Ó. Egy kicsit csalódtam, és felpillantok a titokzatos, mosolygó

istennőre a falon. Azt reméltem, eltréfálunk egymással e-
mailben.
Máskor olyan jó a humora.
Ez nem rá vall.

Tárgy: Hiányzol
Minden rendben?
Christian Grey
Amíg válaszra várok, átnézem a címlistát, amelyet Barney
mellékelt az e-mailhez. Két GEH-alkalmazott és egy SIP-es
kiugrik közülük: A legjelentősebb név Elizabeth Morgané, a
humán erőforrások igazgatójáé a SIP-nél. Valahonnan nagyon
ismerős a neve, de egyelőre nem jövök rá, hogy honnan. Ha
legközelebb beszélek Welchcsel, majd megkérem, hogy
nézzen kicsit utána, de nehéz elhinni, hogy bármelyiküknek
köze lenne Hyde-hoz.
Elhessegetem a gondolatokat, és eltűnődöm, vajon miért
nem válaszolt még Ana. A legszívesebben felhívnám, és épp a
telefonért nyúlok, amikor megérkezik tőle az e-mail.

Tárgy: Hiányzol
Minden rendben, csak sok a dolog.

Hatkor találkozunk.
X
Anastasia Grey
szerkesztő, SIP
Érthető, hogy sok a dolga. Több nap is kiesett a munkából, és

a feleségem rendkívül kötelességtudó asszony.
A munkára koncentrálj, Grey.
Visszatérek Barney e-mailjéhez, és még egyszer átolvasom
a listát. Nincs több ötletem, de egy kérdésre talán tud
válaszolni.

Tárgy: Jack Hyde
Címzett: Barney Sullivan
Barney,
Kösz az e-mailt. Ki tudja deríteni, hogy Hyde mikor kezdett

kutakodni utánam?
Christian Grey
Megnézem az időt; Rosszal lesz megbeszélésem.
TAYLORRAL ANÁRA VÁRUNK a SIP épülete előtt. Idegesen

tekingetek a kijárat felé, remélem, Ana mihamarabb kijön.
A telefonom jelzi, hogy e-mailem érkezett.
Feladó: Barney Sullivan

Tárgy: Jack Hyde
Hyde 2011. június 13., hétfő, 19:32 és 2011. június 15.,

szerda, 17:14 között végezte a kereséseket az interneten.
B. Sullivan
Igazgató, Informatikai Osztály, GEH
HM… ÉRDEKES. Emlékszem, előző pénteken ismerkedtünk meg

a bárban, amikor Anával volt találkozóm. Hyde nagypofájú
seggfejként viselkedett. Kíváncsi lennék, vajon konkrét
információt keresett a családommal kapcsolatban, s ha igen,
vajon megtalálta-e. Kinézek a kocsiablakon, és végre
megpillantom Anát. A kocsi felé szalad az esőben, Sawyer
követi. Elmosolyodom, ám egyből elszáll a jókedvem, amikor
Ana benéz a kocsiba.
Az arca falfehér a szürke esőben.
A fenébe!
Sawyer kinyitja neki az ajtót, és Ana beül mellém.
– Szia. – Óvatos a hangom. Mi a baj, Ana?
– Szia. – Egy pillanatra, egyetlen rövid pillanatra rám néz,
és látom a szemében a vívódást.
– Mi a baj?
Megrázza a fejét, miközben Taylor besorol a forgalomba.
– Semmi.
Szerintem ez nem igaz.
– A munka?
– Rendben van, köszönöm. – Rideg a hangja.
Áruld el!
– Ana, mi a baj? – Élesebb a hangom, mint szeretném, és
csupa idegesség.
– Csak hiányoztál, ennyi az egész. És Ray miatt is aggódom.
Hát persze. Hála az égnek. Rögtön jobb kedvre derülök.
– Ray jól van – próbálom megnyugtatni. – Beszéltem
anyával délután, és el van ragadtatva az állapotától. –
A kezéért nyúlok. Hideg, mint egy jégcsap. – Ana, te jéghideg
vagy! Ettél ma valamit?
Elpirul.
– Ana! – Miért csinálja ezt?
– Este eszem majd. Nem igazán volt időm napközben.
Megdörzsölöm a kezét, hogy felmelegítsem.
– Szeretnéd, ha utasításba adnám a biztonságiaknak, hogy
etessenek meg? – Összenézek Taylorral a visszapillantó
tükörben.
– Sajnálom. Eszem majd. Nagyon sok volt a mai nap.
Tudod, apa átszállítása meg minden.
Gondolom.
Ana elfordul tőlem, és kibámul az ablakon, magamra hagy
a gondolataimmal.
Valami nem stimmel.
Tényleg sok volt ez a nap.
Higgy neki, Grey.
Próbaként közlöm vele a hírt.
– Lehet, hogy el kell mennem Tajvanba.
– Igen? Mikor?
– A hét második felében. Talán a jövő héten.
– Rendben.
– Azt szeretném, ha velem jönnél.
Összeszorítja az ajkát.
– Christian, kérlek. Van munkám. Ne kezdjük ezt megint.
Kifújom a levegőt, képtelen vagyok leplezni a
csalódottságomat.
– Azért megkérdeztem.
– Mennyi időre mész? – Ana hangja lágy, de szórakozott.
Ez nem rá vall. Túl csöndes és tétova.
– Csak pár nap, nem több. Örülnék, ha elmondanád, mi
bánt.
– Most, hogy az én hőn szeretett férjem elutazik… –
Elhallgat, én pedig az ajkamhoz emelem a kezét, és
megcsókolom.
– Nem sokáig leszek távol.
– Az jó. – Feszülten elmosolyodik, de tudom, hogy bántja
valami.
Kibámulok az ablakon, és fantáziálni kezdek, vajon mi
minden aggaszthatja az én Anámat. Csak egy dologra tudok
gondolni: az apját nemrég súlyos baleset érte, és időbe telik,
mire teljesen felépül.
Igen.
Ez lesz az.
Fel a fejjel, Grey.
RAYMOND STEELE ÖRÜL nekünk, amikor benézünk hozzá.

– Nem tudom eléggé megköszönni, hogy megszervezted
mindezt. – Körbemutat a tágas kórteremben, sötét szeme
őszintén csillog.
– Nagyon szívesen, Ray. – Zavarba hoz a hálálkodása, ezért
témát váltok. – Látom, már rengeteg sportmagazint
begyűjtöttél.
– Annie hozta. A Marinersről olvastam, és hogy milyen volt
az idei évaduk. – Ray elpanaszolja, mekkorát csalódott idén a
kedvenc csapatában. Be kell vallanom, hogy egyetértek vele;
nem volt valami rózsás ez az időszak. Szóba kerül a
horgászás. Ray sajnálkozik, amiért ki kellett hagynia az
astoriai horgászatot, én pedig megemlítem a közelmúltbeli
kalandomat Aspenben.
– Roaring Fork… ismerem – bólogat.
– Eljöhetnél valamikor. Egy hétvégére, ha már talpra álltál.
– Örülnék neki, Christian.
Ana szótlanul hallgatja a beszélgetésünket.
Túl csöndes. Elkalandozott, máshol járnak a gondolatai.
Rendkívül bosszantónak találom. Ana. Mi baj?
Ray ásít. Ana rám pillant, és tudom, hogy ideje indulnunk.
– Apa, hagyunk aludni.
– Köszönöm, drágám. Örülök, hogy beugrottatok. Anyukád
is volt nálam ma, Christian. Nagyon jólesett, és ő is Mariners-
drukker.
– Valóban, habár a horgászatért annyira nincs oda.
– Nem tudom, van olyan nő, aki igen? – Ray fáradtan
elmosolyodik. Pihennie kell.
– Holnap találkozunk! – Ana megpuszilja a homlokát, és
szomorkásan cseng a hangja.
Az ördögbe. Miért szomorú?
– Menjünk. – Kézen fogom Anát. Csak nem fáradt? Talán
jobb, ha ma korán lefekszik.
ANA MÉLYEN HALLGAT a kocsiban, majd otthon is, most pedig

csak szórakozottan piszkálja az ételt. A nyugtalanságom már
az egekbe szökött.
– A fenébe is, Ana! Elmondanád, mi a baj? – Eltolom a
tányért. – Kérlek, mondd el, mi a baj!
Aggodalmasan néz a szemembe.
– Terhes vagyok.
Micsoda? Döbbenten bámulok rá, és egy pillanatra el sem
hiszem, majd valamilyen érthetetlen okból hirtelen úgy
érzem, mintha a repülőgép ajtajában állnék, magasan a föld
fölött, ejtőernyő nélkül, ugrásra készen.
Az üres légbe.
A semmibe.
– Hogy mi? – Idegenül cseng a hangom.
– Terhes vagyok.
Akkor jól hallottam.
De azt hittem, gondoskodtunk erről.
– Hogy lehetséges ez?
Ana oldalra billenti a fejét, és felvonja a szemöldökét.
A fenébe. Olyan mértékű harag tör ki belőlem, amilyet még
sosem éreztem azelőtt.
– Az injekció? – csattanok fel. – Elfelejtetted az injekciót?
Csak néz rám üveges tekintettel, mintha átlátna rajtam, és
egy szót sem szól.
Nem akarok gyereket.
Még nem.
Most nem.
Görcsös pánik tör rám, elszorul a torkom, és egyre csak nő
a dühöm.
– Jesszusom, Ana! – Ököllel rácsapok az asztalra, és felállok.
– Egyetlen dologra kellett figyelned. Egyetlenegyre! A kurva
életbe! Ezt nem hiszem el! Hogy lehetsz ennyire hülye?
Lesüti a szemét.
– Sajnálom – suttogja.
– Sajnálod? Baszki! – Egy gyerek. Mi a fenét kezdjek én egy
gyerekkel?
– Tudom, hogy nem az igazi az időzítés.
– Nem az igazi? – Az üvöltésem visszhangzik a szobában. –
Öt kibaszott perce ismerjük egymást! Az egész világot meg
akartam mutatni neked, és most… Pelenkák, hányás és
szartakarítás! – Behunyom a szememet.
Többé nem fogsz szeretni engem.
– Elfelejtetted? Mondd meg! Vagy talán direkt csináltad?
– Nem – feleli halkan.
– Azt hittem, megbeszéltük! – És leszarom, hogy ki hall
minket.
Ana megrezzen, és összehúzza magát.
– Tudom. Megbeszéltük. Sajnálom.
– Ez az! Pont emiatt akarom én kézben tartani a dolgokat!
Hogy ilyen szarságok ne történhessenek, és ne basszanak el
mindent!
– Christian, kérlek. Ne kiabálj velem.
A fenébe.
Elveszítem a helyem az életében.
Ana sírva fakad.
Ne merészeld, Ana!
– Ne kezdd ezt a drámát! Picsába! – Beletúrok a hajamba,
és próbálom megérteni, hogy baszhattuk el ennyire. – Azt
hiszed, készen állok rá, hogy apa legyek? – Elcsuklik a
hangom.
Ana rám emeli könnyes szemét.
– Tudom, egyikünk sincs készen rá – motyogja –, de
szerintem csodás apa lennél. Megoldjuk valahogy.
– Honnan a faszból tudhatnád? – A falak élesen visszaverik
a hangomat. – Mondd, honnan?
Ana kinyitja a száját, majd becsukja, és potyognak a
könnyei.
Itt van végre – a megbánás.
Minden arcvonása megbánást tükröz. Megbánta, hogy
összekötötte velem az életét.
Nem bírom elviselni.
Belefulladok a haragba.
– Fenébe az egésszel! – acsargok az egész világra, majd
elhátrálok, megadóan felemelt kézzel.
Nem tudom ezt csinálni…
Inkább elhúzok innen.
Fogom a dzsekimet, és kiviharzom a szobából, jól
becsapom magam mögött a folyosó ajtaját. Dühödten
döfködöm a lift hívógombját, és hiába van a lift a mi
emeletünkön, egy kibaszott örökkévalóságig tart, mire
kinyílik az ajtó.
Egy gyerek?
Egy nyavalyás gyerek?
Belépek a liftbe, de gondolatban a konyhaasztal alatt
bujkálok egy rendetlen, koszos, elhanyagolt lyukban, és
várom, hogy a férfi rám találjon.
Megvagy, te kis szaros.
Ördög és pokol.
Még mit nem!
A földszinten kibotorkálok az Escalából a járdára.
Beszívom a friss, őszi levegőt, ám még ez sem tud enyhíteni
az ereimben áramló haragon és rettegésen. Minél messzebb
kell jutnom innen. Ösztönösen jobbra fordulok, és kutyagolni
kezdek, szinte észre sem veszem, hogy közben elállt az eső.
Csak megyek.
És megyek.
Kábultan.
Arra koncentrálok, hogy egyik lábamat a másik elé tegyem.
Minden más gondolatot kizárok a fejemből.
Egyet kivéve.
Hogy tehette ezt velem?
Hogyan?
Hogy szerethetnék én egy gyereket?
Anát is csak most tanultam meg szeretni.
Amikor felpillantok, Flynn irodája előtt állok. Már úgysem
lesz itt. Nekifeszülök az ajtónak, de zárva van. Felhívom, de
csak a hangpostáját érem el. Nem hagyok üzenetet. Nem
bízom magamban.
Zsebre teszem a kezem, és a többi járókelőre fittyet hányva
menetelek tovább.
Céltalanul.
Felnézek, és Elena épp bezárja a szalont, szokás szerint
talpig feketében. Összenézünk; ő az üveg egyik oldalán áll, én
a másikon. Kattan a zár, és kinyitja nekem az ajtót.
– Szervusz, Christian. Szarul festesz.
Csak nézek rá, nem tudom, mit mondjak.
– Bejössz?
Megrázom a fejem, és hátrálok.
Mit művelsz, Grey?
Valahol a tudatalattim mélyén megszólal egy riasztó.
Figyelmen kívül hagyom.
Elena felsóhajt, és skarlátvörös ajkához érinti skarlátvörös
körmét, ezüstgyűrűje megcsillan az esti lámpafényben.
– Elmenjünk valahová egy italra?
– Igen.
– A Mile High-ba?
– Ne. Egy csöndesebb helyre.
– Vagy úgy. – Leplezni próbálja a meglepetését, de nem
sikerül. – Oké.
– Van itt egy bár a sarkon.
– Ismerem. Intim hely. Hozom a táskámat.
Zsibbadtan várom a járdán.
Faképnél hagytam a terhes feleségemet.
De jelenleg túl dühös vagyok ahhoz, hogy érdekeljen.
Mit művelsz, Grey?
Kirázom a fejemből a nyugtalanító hangot, Elena pedig
kilép a szalonból, bezárja az ajtót, majd enyhén biccent
jobbra. Még mélyebbre dugom a kezem a zsebemben, és
együtt sétálunk a sarki bárig.
A hely jelentős átalakításon esett át, amióta utoljára itt
jártam – már nem egy koszos krimó, hanem elegáns bár,
csupa faburkolat és bársonykárpit. Elenának igaza volt –
csendes hely, a hangfalakból Billie Holiday lágy, melankolikus
hangja szól.
Tökéletes.
Beülünk egy bokszba, Elena int a pincérnőnek.
– Jó estét, Sunny vagyok, mit hozhatok?
– Én egy pohár Willamette pinot noirt kérek – válaszolja
Elena.
– Legyen egy üveggel – szólalok meg, rá se nézve a
pincérnőre. Elena kissé felvonja a szemöldökét, de szokás
szerint ridegen távolságtartó marad. Talán ezért vagyok itt;
pont ezt keresem – a rideg távolságtartást.
– Máris hozom. – A lány magunkra hagy.
– Tehát valami nincs rendben Christian Grey világában –
jegyzi meg Elena. – Tudtam, hogy találkozunk mi még. –
Mélyen a szemembe néz, és nem tudom, mit mondjak. – Hát
itt vagyunk, nem igaz? Megkaptad az SMS-emet?
– Az esküvőmön?
– Igen.
– Meg. Kitöröltem.
– Christian, innen érzem az ellenségeskedésed. Csak úgy
árad belőled. Ám nem lennél itt, ha valóban az ellenséged
volnék.
Kifújom a levegőt, és hátradőlök.
– Miért vagy itt? – kérdi, ami érthető.
A fenébe.
– Nem tudom. – Lehetnék még ennél is durcásabb?
– Otthagyott, mi?
– Ne! – Jeges pillantást vetek rá.
Nem akarok Anáról beszélni.
Elena csücsörít, ekkor visszatér a pincérnő. Mindketten
hátradőlünk, és szótlanul nézzük, ahogy kibontja a bort, és
kóstolót tölt a poharamba.
– Biztos jó lesz. – Legyintek Elena felé, és a pincérnő
mindkettőnknek kitölti az italt.
– Parancsoljanak – szól vidáman, és otthagyja a palackot.
Elena a pohárért nyúl, és megemeli.
– A régi barátokra. – Elmosolyodik, és belekortyol.
Felhorkantok, és érzem, hogy kissé enyhül a feszültség.
– Régi barátok. – Én is megemelem a poharamat, majd
legurítom a bort, nem is érzem az ízét. Elena összevonja a
szemöldökét, de nem szól, csak meredten bámul rám.
Felsóhajtok. Azt akarja, hogy mondjak valamit. Muszáj
megszólalnom.
– És hogy megy az üzlet?
– Jól. Igazán nagylelkű ajándék volt részedről. Hálás
vagyok érte.
– Ez volt a legkevesebb.
Elena a poharára pillant, és újra hallgatásba burkolózunk.
Végül megszólal.
– Ha már itt vagy, szeretnék bocsánatot kérni a
viselkedésemért a szüleid házában.
Na, most meglepett. Mrs. Lincoln soha, semmiért nem
szokott bocsánatot kérni. Mindig az volt a mantrája, hogy
„sose kérj bocsánatot, sose magyarázkodj”.
– Sok mindent mondtam, amit megbántam – teszi hozzá
halkan.
– Mindketten mondtunk, Elena. Ez már a múlté.
Borral kínálom, de visszautasítja – a pohara még félig teli
van, az enyém viszont már üres. Töltök magamnak még egy
pohárral.
Felsóhajt.
– Jelentősen csökkent a baráti köröm. Hiányzik az anyád.
Fáj, hogy látni sem akar többé.
– Nem lenne jó ötlet, ha megpróbálnád felkeresni.
– Tudom. Megértem. Nem akartam, hogy meghalljon
minket. Grace mindig is igazi anyatigrisként védelmezte a
kölykeit. – Kissé elfelhősödik az arca. – Pedig voltak szép
pillanataink. Anyád aztán tudja, hogyan kell mulatni.
– Ezt inkább nem akarom hallani.
Elena felnevet.
– Mindig is piedesztálra emelted őt.
– Nem azért vagyok itt, hogy az anyámról beszéljünk.
– Akkor miről akarsz beszélni, Christian? – Oldalra billenti
a fejét, és körbehúzza skarlátvörös körmét a pohár szélén,
jeges, kék szemével engem figyel.
Megrázom a fejem, és hosszan belekortyolok a borba.
– Otthagyott?
– Nem! – csattanok fel. Én vagyok az, aki otthagyta őt.
Miféle férfi hagyja faképnél a terhes feleségét?
A fenébe. Lehet, hogy apámnak volt igaza.
Eszembe jut, mit mondott nekem. „Rólad van szó. Arról,
hogy betartsd a kötelezettségeidet. Hogy megbízható,
tisztességes emberként viselkedj. Mint egy jövendőbeli férj!”
Talán nem vagyok férjnek való ember.
Elhessegetem a gondolatot, Elena kitartóan bámul engem,
és tudom, hogy azon agyal, vajon mi lehet a bajom.
– Hiányzik? Ez az életstílus? Erről van szó? Az asszonykád
nem adja meg neked, amire szükséged van?
Baszd meg, Elena.
Nem kell ezt a szarságot hallgatnom.
Kikászálódom a bokszból.
– Christian, ne menj! Ne haragudj. – A kezemért nyúl, majd
meggondolja magát, és inkább ökölbe szorítja a kezét. –
Kérlek, ne menj még!
Ilyen rövid idő alatt Mrs. Lincoln kétszer is bocsánatot kért.
Visszaülök. Bizalmatlanul.
– Sajnálom – mondja még egyszer, a nyomaték kedvéért.
Majd taktikát vált. – Hogy van Anastasia?
– Jól – felelem végül, és remélem, hogy nem árultam el
semmit.
Elena összeszűkült szemmel néz; nem hisz nekem.
Kifújom a levegőt, és színt vallok.
– Gyereket akar.
– Á! – Elena, mintha a szfinx talányát fejtette volna meg. –
Ez igazán nem kéne, hogy meglepetésként érjen. Habár,
bevallom, kicsit fiatal még ahhoz, hogy kihordja az
ivadékaidat.
– Az ivadékaimat? – kérdem összevont szemöldökkel, mert
olyan gonosz hanglejtéssel mondta ki az utolsó szót. Elena
sosem akart gyereket. Gyanítom, hogy teljesen hiányzik
belőle az anyai ösztön.
– Egy Grey bébi – mereng hangosan. – Na, az majd véget
vet a szórakozásodnak. – Felderül az arca. – Vagy talán annak
már rég vége.
Felkapom a fejem.
– Elena. Fogd be! Nem fogom megtárgyalni veled a
szexuális életemet. – Kiiszom a poharam tartalmát, majd
töltök még bort mindkettőnknek, és ezzel kiürült az üveg.
A pinot noir lassan hatni kezd. Érzem a kellemes bódultságot.
Nem szoktam élvezni ezt az érzést, de jelenleg örülök a
feledésnek, ami a pohár alján vár. Intek a pincérnőnek, hogy
hozzon még egy üveggel.
– Csinált valamit, amivel felzaklatott? Évek óta nem
láttalak így inni. – Elena hangja rendkívül rosszallóan cseng.
Engem azonban a legkevésbé sem érdekel.
– Hogy van Isaac? – kérdem, hogy a feleségemről a
szeretőjére tereljem a szót. A házasságomhoz igazán semmi
köze.
Félmosoly jelenik meg az arcán, és összefonja a karját.
– Jól van. Értem. Tényleg nem akarsz beszélgetni. –
Elhallgat, és tudom, hogy arra vár, hogy kiöntsem a lelkem.
Csakhogy a titkaim az enyémek. Semmi köze hozzájuk.
– Isaac jól van – szól végül. – Kösz a kérdést. Mi több,
jelenleg nagyon is jól vagyunk. – Azzal mesélni kezdi a
legújabb szexuális kalandjukat, hogy mi végre, arról
sejtelmem sincs. Fél füllel hallgatom, és hagyom, hogy
megszédítsen a bor.
– Akkor a munka? Azzal van baj? – kérdi, amikor nem
reagálok.
– Nem, az nagyszerű. Vettem egy hajógyárat.
Elena elismerően bólint, én pedig újratöltöm a poharakat a
legújabb palackból, közben felsorolom, mi mindennel vagyok
elfoglalva: napelemes tablet, száloptikai vállalat átvétele,
Geolumara, és persze a hajógyár.
– Látom, szorgos voltál.
– Mindig.
– A munkádról tehát beszélsz, de a feleségedről egy szót
sem szólsz.
– És? – Talán baj?
– Tudtam, hogy visszajössz hozzám – suttogja.
Tessék?
– Miért iszol ennyit?
– Mert szomjas vagyok. – És mert el akarom felejteni, hogy
viselkedtem két órával ezelőtt.
Elena félig behunyt szemmel néz engem.
– Szomjas? – kérdi. – Mennyire? – Előrehajol, és megfogja a
kezemet. Megdermedek, amikor a tenyerem alá csúsztatja az
ujjait, a zakóm és az ingujjam alá. Körmével a húsomba váj a
csuklómon. – Talán segíthetnék? Tudom, hogy hiányzik. –
A lehelete áporodott, nem olyan édes, mint Anáé. Kezével
satuként szorítja a csuklómat, és a semmiből előkerül a
sötétség, és elindul a mellkasomból a torkom felé. Jó ideje
nem éreztem ezt az érzést, most viszont visszatért,
felerősödve, az egész testem beleremeg, ahogy kitörni vágyik
belőlem.
– Mit művelsz? – nyöszörgöm.
Egyre szorosabban csavarodik körém.
Ne érj hozzám!
Ilyen volt.
Mindig.
A félelmemet kellett legyőznöm, amikor megérintett.
– Ne érj hozzám! – Elrántom a kezem.
Elena elsápad, a homlokát ráncolja, de le sem veszi rólam a
szemét.
– Hát nem ezt akarod?
– Nem!
– Nem ezért jöttél?
– Nem, Elena, dehogy. Évek óta nem gondoltam így rád. –
Megrázom a fejem, eltűnődöm, vajon hogy tudott ennyire
félreérteni, de nem olyan tiszta a fejem, mint kellene. –
Szeretem a feleségemet – suttogom.
Ana.
Elena az arcomat fürkészi, az imént sápadt arca most
elvörösödik a bortól vagy a zavartól, vagy mindkettőtől.
A homlokát ráncolja, és lesüti a szemét.
– Sajnálom – dünnyögi.
Harmadik bocsánatkérés.
Ki hitte volna.
– Nem tudom… mi ütött belém. – Felnevet, ám a hangja
éles, erőltetett. – Mennem kell. – Fogja a táskáját. – Minden jót
kívánok neked és a feleségednek, Christian. – Megáll, majd
mélyen a szemembe néz. – Azért hiányzol. El sem hinnéd,
mennyire.
– Ég veled, Elena.
– Úgy mondod, mintha végleges lenne.
Nem válaszolok.
Bólint.
– Nem lenne könnyű. Értem én. Örülök, hogy eljöttél
hozzám. Azt hiszem, sikerült tisztáznunk egy s mást.
Tényleg? Mit is tisztáztunk? Kettőnket? Nincs olyan, hogy
„kettőnk”.
– Ég önnel, Mrs. Lincoln. – Érzem, hogy utoljára köszönök
el tőle.
Bólint.
– Sok szerencsét, Christian Grey. – Kimászik a bokszból. –
Örülök, hogy láttalak. Remélem, bármi aggaszt is,
megoldódik. Bizonyára így lesz. Ha az apaságtól félsz,
nagyszerű apa leszel. – Hátraveti sima haját, majd kivonul a
bárból, vissza se néz, csak otthagy engem egy félig üres
borospalackkal és a nyomasztó bűntudatommal.
Haza akarok menni.
Anához.
A fenébe.
A tenyerembe temetem az arcom. Ana pokoli pipa lesz, ha
most hazamegyek.
Fogom az üveget és a poharat, és elindulok a bárpult felé,
hogy rendezzem a számlát. Van egy üres szék, így leülök, és
újratöltöm a poharamat.
Ne pazaroljuk a jó kis nedűt.
Kortyolni kezdem a bort. Lassan.
Az ördögbe. Utálom, amikor Ana haragszik rám. Ha most
hazamegyek, még a végén mondok valamit, amit később
megbánhatok. Különben is túl sokat ittam, és szerintem Ana
még sosem látott részegnek. Én persze őt már láttam – az első
éjszakánkon a Heathmanben, és a leánybúcsú éjszakáján…
Akkori szavai felbukkannak lassú, alkoholban ázó
elmémből.
Meg fogsz büntetni?
Megbüntetni?
Amiért így berúgtam. Egy büntetőkefélés. Azt tehetsz velem,
amit csak akarsz – suttogja, és kinyújtja a kezét.
Elég, Grey.
Vajon mikor eshetett teherbe?
A nászutunkon? A saját ágyunkban? A vörös szobában?
Basszus…
Ifjabb Grey.
Szükségünk lesz egy istenverte kisbuszra.
Vajon Ana kék szemét örökli majd? Az én
temperamentumomat? A fenébe. Kiürült a poharam. Kitöltöm
a maradék bort a palackból.
Nekem befellegzett, ha Ana rájön, hogy Elenával
piálgattam. Ki nem állhatja ezt a nőt.
Te mit éreznél, Christian, ha ez a te fiad lenne?
Jaj, Ana, Ana, Ana.
Erre gondolni sem akarok.
Most nem. Túl friss és fájdalmas a seb.
Feledésre van szükségem.
El akarom felejteni, hogy ki vagyok, és mit tettem.
Ahogy azelőtt… minden előtt… volt.
Mrs. Robinson előtt.
Elkapom a csapos pillantását.
– Bourbont kérek!
2011. SZEPTEMBER 14., SZERDA
Megjöttünk. – A sofőr odafordul hozzám, és rám villant egy

széles, csupa fog vigyort.
– Mi a…? – Egy kocsiban ülök… egy taxiban. Az arcom a
hideg üveghez préselődik. Szédülök. Basszus. Behunyom a fél
szememet, és felsandítok az épületre, ami előtt megálltunk.
A rézlámpa éles fényt vet az éjszakába.
– Escala? – segít a sofőr.
– Ó! Ja. – Kihalászom a tárcámat a mellzsebemből, és
beletúrok. A sofőr kezébe nyomok egy bankót, remélem, elég.
– Hű! Kösz!
Kinyitom a kocsi ajtaját, és kizuhanok a járdára.
– Picsába!
– Jól van? – szól utánam.
– Aha. – Egy pillanatig csak fekszem, az éjszakai eget
bámulom, és várom, hogy múljon a szédülés. Tiszta az ég,
még néhány csillagot is látni, pislákolnak a sötétben. Békés
látvány.
A járdán fekszem.
Kelj fel, Grey.
Fölém tornyosul egy férfi, eltakarja a lámpa fényét, és egy
pillanatra megáll bennem az ütő.
– Jöjjön. – A kezét nyújtja.
Ja, csak segíteni akar… a taxisofőr? Talán. Talpra állít.
– Felöntöttünk a garatra, mi?
– Ja. Egy kicsikét. Asszem. – Megpróbálom leporolni
magam, a taxis közben visszaül a kocsiba. Megfordulok,
dülöngélni kezdek, majd lendületből bebotorkálok az
épületbe, és egyenesen a lifthez megyek. Minden rendben
lesz, csak jussak ágyba. Nyílik a liftajtó, bemászom. Beütöm a
kódot… a lift azonban nem mozdul.
Újra megpróbálom.
Semmi.
A fenébe.
Na még egyszer.
Hunyorgok, és püfölni kezdem a gombokat. Ez már hatott!
Becsukódik az ajtó, zümmög a lift, és jelzi a mozgást a… jaj, ne
– minden mozog. Nekidőlök a falnak, behunyom a szemem,
hogy elmúljon a szédülés. Csilingelő hang következik.
Megérkeztem! Kinyitom a szemem, és kizuhanok a folyosóra.
A picsába! Nekimegyek valaminek.
Mi a francnak kellett pont most átrendezni a folyosói
asztalt?
– Francba! – Megkapaszkodok az asztalban, de az újra
elmozdul, és a nyikorgó hangtól minden idegszálam sikít.
– Francba! – Sikerül eljutnom az ajtóig.
– Christian, jól vagy?
Felnézek, és ott áll előttem, gyönyörű, mint álmaim
istennője.
Ana. Az én Aphroditém. A feleségem. A szívem csordultig
telik szerelemmel és fénnyel. Olyan szép.
– Mrs. Grey. – Fennakadok a kilincsen. – Ó! Egész jól nézel
ki, Anastasia!
Hirtelen közelebb kerül hozzám, és hunyorognom kell,
hogy tisztán lássam.
– Hol voltál? – kérdi aggódva.
Jaj, ne. Nem szabad elárulnom. Pokoli pipa lesz. A számhoz
emelem a mutatóujjamat.
– Ssss.
– Azt hiszem, jobb lesz, ha lefekszel.
Lefeküdni. Anával. Csak erre vágyom.
– Veled… – Felvillantok egy mosolyt, ő azonban rosszallóan
néz rám.
– Beviszlek az ágyba. Támaszkodj rám. – Átkarolja a
derekamat, én nekidőlök, és beszívom a haja illatát.
Akár a nektár.
– Nagyon szép vagy, Ana.
– Christian, lépkedj. Lefektetlek.
Milyen kis dirigálós! A kedvére akarok tenni.
– Rendben. – Lépkedünk. Együtt. Végig a folyosón. Kis
lépésekkel a cél felé. Végül a hálószobához érkezünk. – Ágy. –
Micsoda örömteli látvány!
– Igen, ágy – mondja Ana. Elmosódik az arca. De akkor is
szép. Belekapaszkodom.
– Gyere te is!
– Christian, azt hiszem, aludnod kellene.
Jaj, ne.
– Tessék, kezdődik. Hallottam már erről.
– Miről is?
– A gyerek azt jelenti, nincs több szex.
– Azt hiszem, ez nem igaz. Ha így lenne, senkinek sem
lenne testvére.
Mrs. Grey mindenre tudja a választ, éles ám a nyelve.
– Vicces vagy.
– Te meg részeg.
– Igen. – Nagyon.
Felejteni.
Megvagy, te kis szaros!
– Gyere, Christian – szól Ana gyengéden. Az együttérző
Ana. – Feküdj le.
Hirtelen ágyban fekszem.
Nagyon kényelmes.
A legszívesebben itt maradnék.
Ana fölém hajol, selyem vagy szatén hálóruha van rajta,
csábító, mint maga Éva. Kinyújtom a kezem.
– Gyere te is.
– Először levetkőztetlek.
Hm… Meztelenül. Anával.
– Ez már beszéd!
– Ülj fel. Hadd vegyem le a zakódat.
– Forog a szoba.
– Christian, ülj fel!
Rámosolygok.
– Mrs. Grey! Milyen parancsolgatós hangulatban van…
– Igen. És most ülj fel. – Csípőre teszi a kezét. Szigorúnak
próbál tűnni… azt hiszem. De csak elbűvölő.
A feleségem.
Az én szeretett feleségem.
Lassan ellenállok a gravitációnak, és felülök.
Én győztem.
Ana megragadja a nyakkendőmet.
Azt hiszem, le akar vetkőztetni. Olyan közel van. Nagyon
közel. Beszívom finom illatát.
– Jó illatod van.
– Tömény piaszagod van.
– Igen… Bourbon. – Ó, a fenébe, már megint forog velem a
szoba. Hogy ki ne zuhanjak az ágyból, Anába kapaszkodom,
és a forgás kissé lassul. A hálóruhája meleg és puha, akárcsak
alatta a teste. – Szeretem ezt rajtad, Anastasia. Mindig selymet
vagy szatént kéne viselned.
Hát persze. De már nem csak ő van itt. Közelebb húzom
magamhoz. Beszélnem kell Juniorral. Muszáj lefektetnünk
néhány alapszabályt.
– És most itt van nekünk egy betolakodó. Ugye nem fogsz
hagyni aludni?
Ana keze a hajamba túr. Felnézek rá. Az én Madonnámra.
A gyermekem anyjára. Ebben a pillanatban megvallom neki a
legsötétebb félelmemet.
– Ezt a fiút választod majd helyettem.
– Christian, nem tudod, miket beszélsz. Ne légy nevetséges.
Nem választok senkit senki helyett. És lehet, hogy lány lesz.
– Hogy lány? Ó, istenem!
Egy lány?
Egy kicsi lány?
Ne. Forog velem a szoba, az ágyra zuhanok…
Mia baba: sötét haj, érdeklődő, sötét szempár. Ana a

karjában tartja. Lágy szellő cirógatja az arcomat. Hűs a
napsütésben. A gyümölcsösben vagyunk. Ana arca sugárzik
a szeretettől, ahogy rámosolyog Miára, majd rám emeli
szomorú szemét. Elsétál, vissza se fordul, én meg csak állok,
és nézem. Nem néz vissza. Meg sem áll, mígnem elnyeli a
Heathman garázsa. Nem néz vissza. Sajog minden izmom,
minden csontom, minden egyes porcikám. Ne! Kiáltanék. De
nem tudok beszélni. Nem jön ki szó a számon. A padlón
kuporgok. Megkötözve. Elnémítva. Sajog minden tagom.
Vörös tűsarkú kopogása visszhangzik a kövön. Tehát
berúgtál. Megint. Elena felcsatolható műfaszt visel, a
kezében hosszú, vékony pálcát tart. Nem. Ne! Ezt nem bírom
elviselni. Sajnálom. Nem mondtam, hogy beszélhetsz.
A hangja rideg. Távolságtartó. Megacélozom magam. Mélyre
ások a lelkemben. Végighúzza a pálcát a gerincemen, és
hirtelen eltűnik, egy pillanatra megkönnyebbülök, mielőtt
csattan a hátamon. Mély lélegzetet veszek, égő nyomot hagy
a fájdalom a testemen. Elena a fejemhez nyomja a pálca
hegyét. Belém hasít a kín. Kivágódik az ajtó, és a férfi alakja
betölti az ajtónyílást. Elena sikolt. És sikolt. És sikolt.
Széthasad a fejem a hangjától. Itt van. A férfi megüt, a
balhorog állon talál, és a fájdalom szétrobban a fejemben.
A picsába!
Kinyílik a szemem, pengeként hasít az agyamba a fénysugár.

Gyorsan becsukom. A fenébe. A fejem – lüktető, sajgó fejem.
Mi a faszom?
Az ágyon fekszem, a testem hideg és merev.
Felöltözve?
Miért? Ismét kinyitom a szemem, ezúttal lassan, hagyom,
hogy a szemem szokja a napfényt. Itthon vagyok.
Mi történt? Próbálok emlékezni, de valami, talán egy
gaztett nyomasztja a lelkiismeretemet.
Mit műveltél, Grey?
Az elmém lassan elhúzza a függönyt az elmúlt éjszakáról,
és a szemem elé tárul néhány túlkapásom.
Ittam.
Egy hordónyi piát.
Felülök, túl gyorsan – megszédülök, és hányingerem
támad. Visszakényszerítem, közben a homlokomat
dörzsölöm, és lázasan töröm a fejem, hogy mi történhetett
még. Az előző este képei homályosan, torzultan térnek vissza.
Vörösbor és bourbon?
Mégis mit képzeltem?
A baba. Francba!
Elfordítom a fejem, hogy ránézzek Anára, ő azonban nincs
itt, és nyilvánvaló, hogy nem itt töltötte az éjszakát.
Hol lehet?
Végignézek magamon. Nem sérültem meg, de még a
tegnapi ruhám van rajtam, és bűzlöm.
A fenébe. Vajon én riasztottam el Anát?
Mennyi lehet az idő? Az órára pillantok, hét óra öt perc.
Reszketegen talpra állok, mezítláb vagyok. Nem emlékszem,
hogy mikor vettem le a zoknimat.
Megdörzsölöm a homlokomat.
Hol a feleségem? Nyugtalanság kerít hatalmába, perzselő
bűntudattal fűszerezve.
Az istenit, mégis mit műveltem?
A telefonom az éjjeliszekrényen hever; fogom, és
bebotorkálok a fürdőszobába. Ana ott sincs. Sem a
vendégszobában.
Mrs. Jones a konyhában tesz-vesz. Futó pillantást vet rám,
majd folytatja a munkáját. Anának nyoma sincs.
– Jó reggelt, Gail. Ana?
– Még nem láttam, uram. – Fagyos a hangja. Mrs. Jones
haragszik.
Rám?
Miért?
Otthagyom, és benézek a könyvtárba. Semmi.
Egyre idegesebb vagyok.
Kerülöm Gail jeges pillantását, és visszamegyek a
nappaliba, onnan pedig benézek a dolgozószobámba és a
tévészobába. Ana egyikben sincs.
Basszus!
Hiába émelygek, rohanok vissza a nappalin át, fel a
lépcsőn, és mindkét vendégszobába berontok. Ana sehol.
Eltűnt. Egyszerűen eltűnt. Leszaladok a lépcsőn, figyelmen
kívül hagyom a hasogató fájdalmat a halántékomban, és
benyitok Taylor irodájába. Meglepetten felkapja a fejét.
– Ana?
Szenvtelenül néz rám.
– Még nem láttam, uram.
– Az isten szerelmére, hány biztonsági ember van ebben a
lakásban? Hol a faszban van a feleségem? – csattanok fel, a
fejem közben fájdalmasan lüktet. Behunyom a szemem,
Taylor elsápad.
A fenébe. Szedd össze magad, Grey.
– Elment itthonról? – kérdem, a tőlem telhető
leghiggadtabb hangon.
– Az eseménynapló nem említi, uram.
– Sehol sem találom. – Tehetetlen vagyok.
Taylor végignéz a biztonsági kamerák képein.
– Minden jármű itt van. És senki sem juthat be.
Kimegy a vér a fejemből, amikor felfogom a szavai
értelmét. Elrabolták?
Taylor észreveszi az arckifejezésemet.
– Senki sem juthat be, uram – ismétli nyomatékosan.
– Leila Williams és Jack Hyde is bejutott! – csattanok fel.
– Miss Williamsnek kulcsa volt, Hyde-ot pedig Ryan
engedte be – replikázik Taylor. – Körülnézek a lakásban, Mr.
Grey.
Bólintok, és követem a folyosóra.
Ana nem menne el. Vagy mégis? Töröm sajgó fejemet, és
bevillan Ana képe – azt hiszem, a múlt éjjelről – a legpuhább
szaténban, illatozva, gyönyörűen, ahogy fölém hajol, és rám
mosolyog. Taylor a hálószoba felé tart, nyilván, hogy
körülnézzen, és nem állítom meg. Hátha figyelmen kívül
hagytam valamit.
A telefonom!
Felhívhatnám.
Egy pillanat. SMS-t írt, csupa üvöltő nagybetűvel.
SZERETNÉD, HA MRS. LINCOLN IS JELEN LENNE, AMIKOR

MEGBESZÉLJÜK EZT AZ ÜZENETET?
MEGSPÓROLHATNÁD AZ UTAT HOZZÁ.
A FELESÉGED
TOVÁBBÍTVA: ELENA
Jó volt látni. Már
mindent értek.
Ne aggódj. Csodás apa
leszel.
Ó, a picsába!
Ana elolvasta az üzeneteimet.
Mikor?
Hogy merészelte?
Fellobban a dühöm. Megnyomom a hívógombot, Ana
telefonja kicseng, csak cseng és cseng. És cseng. Végül a
hangpostája válaszol. – Hol a picsában vagy? – üvöltök a
BlackBerrybe, haragszom, amiért elolvasta az üzeneteimet,
haragszom, amiért tud Elenáról, haragszom Elenára – de
leginkább önmagamra haragszom, és a mardosó félelemre.
Ana eltűnt.
Hol a fenében vagy, Ana? Talán elhagyott.
De hová menne? Kate-hez. Hát persze. Felhívom Kavanagh-
t.
– Halló? – szól bele Kate számos csöngés után, a hangja
rekedt az alvástól.
– Itt Christian.
– Christian? Mi a baj? Ana jól van? – Kate máris felébredt, a
hangja ismerősen éles és hisztis, ez hiányzik most a
legkevésbé.
– Nincs nálad? – kérdem.
– Nincs. Itt kéne lennie?
– Nem. Ne aggódj. Feküdj vissza aludni.
– Chris… – Leteszem.
Lüktet a fejem, és eltűnt a feleségem. Ez maga a pokol.
A pokolban vagyok. Újra megpróbálom Ana telefonját, és újra
a hangpostára irányít át. Kiviharzom a konyhába, ahol Gail
éppen kávét főz.
– Adna egy fájdalomcsillapítót, kérem? – Olyan udvarias
vagyok, amennyire csak engedik a körülmények. Gail elfojt
egy mosolyt.
Csak nem a szenvedésemen mosolyog?
Összevont szemöldökkel nézem, ahogy leteszi elém a
pultra a gyógyszeres dobozt, majd elfordul, hogy vizet töltsön
egy pohárba, amíg én megküzdöm a gyerekzárral. Végül
sikerül kikaparnom két pirulát a műanyag dobozból, közben
Mrs. Jones szenvtelenül leteszi elém a poharat.
Dühödt pillantást vetek rá, a számba dobom a pirulákat, ő
viszont már vissza is fordult a tűzhelyhez. Belekortyolok a
vízbe.
A fenébe. Langyos; rémes az íze.
Fenyegetően nézek Mrs. Jonesra; szándékosan csinálta.
Lecsapom a poharat a pultra, majd sarkon fordulok és
felmegyek az emeletre, hogy megkeressem Anát, és remélem,
hogy a pirulák elcsitítják a vihart a fejemben.
Taylor kilép a szobából, ami az alávetetteké volt. Komor az
arca. Megpróbálom a játszószobát. Zárva van, de a biztonság
kedvéért bosszúsan megrángatom a kilincset, majd bömbölni
kezdem Ana nevét a folyosón. Rögtön megbánom, hogy
felemeltem a hangom, mert a fájdalom szétterjed a fejemben.
– Megtalálta? – kérdem Taylort.
– Nem, uram. Az edzőtermet is megnéztem, és szóltam
Sawyernek és Ryannek. Jelenleg az alkalmazottak szállását
kutatják át.
– Helyes. Szükségünk lesz egy tervre.
– Lent találkozunk.
A konyhában csatlakozik hozzánk Sawyer és Ryan; Ryan
úgy fest, mint aki még nálam is rosszabbul aludt.
– Mrs. Grey eltűnt – mordulok rájuk. – Sawyer, nézze meg a
kamerafelvételeket, hátha megpillantja valamelyiken. Ryan
és Taylor, kutassák át újra a lakást.
Mindannyian döbbenten bámulnak – a szemük
elkerekedik, a szájuk tátva marad.
Most mi van?
Mozgást látok a szemem sarkából.
Ana az.
Hála a magasságos istennek! Itt van. Egy pillanatra
megkönnyebbülök, ám ahogy Ana ott áll és végignéz rajtunk,
látom, milyen hűvös és tartózkodó, a szeme hatalmas, alatta
árulkodó, sötét árkok. Takaróba burkolózott – kicsi, sápadt, és
kimondhatatlanul szép.
És iszonyatosan dühös.
Ahogy gyönyörködöm benne, rossz érzés kerít hatalmába,
és a hátamon feláll a szőr. Ana kihúzza magát, dacosan
felszegi az állát, és rám se hederít, Luke-hoz intézi a szavait.
– Sawyer, húsz percen belül kész leszek. – Szorosabbra
csavarja maga körül a takarót, és a magasba tartja a fejét.
Ó, Ana. Úgy örülök, hogy még itt vagy. Mégsem hagyott el.
– Szeretne reggelizni, Mrs. Grey? – kérdi Gail olyan édes,
készséges hangon, hogy meglepetten nézek rá. Rám pillant, a
szeme újra fagyos.
– Nem vagyok éhes, köszönöm. – A hangja lágy és tiszta, az
arca viszont engesztelhetetlen. Most azért nem akar enni,
hogy engem büntessen? Erről lenne szó? Ezt azonban nem
most fogjuk megvitatni.
– Hol voltál? – kérdem értetlenül. A hátam mögött riadtan
szétrebben a személyzet. Nem foglalkozom velük, ahogy Ana
sem. Sarkon fordul, és elindul a hálószobánk felé.
– Ana! Válaszolj!
Ne merészelj faképnél hagyni!
Követem méltóságteljes alakját a szobánkba, mígnem belép
a fürdőszobába, becsukja az ajtót, és magára zárja.
A picsába!
– Ana! – dörömbölök az ajtón, majd megrángatom a
kilincset. – Ana! Nyisd ki az ajtót!
Miért csinálja ezt velem? Mert tegnap este elszaladtam
itthonról, mert találkoztam Elenával?
– Menj el! – kiabálja túl a zubogó víz hangját.
– Nem megyek sehová!
– Ahogy tetszik.
– Ana, kérlek! – Még egyszer megrángatom az ajtót, hogy
kifejezzem a haragomat, de nem érzek mást, csak tehetetlen
dühöt. Hogy merészeli bezárni az ajtót? A legszívesebben
betörném, de a viselkedését és a fejfájásomat tekintve ez most
nem lenne bölcs lépés.
Miért ilyen dühös?
Dühös egyáltalán?
Miután hozzám vágta a tízujjú, tíz lábujjú hírt?
Vagy azért, mert berúgtam?
Mélyen, legbelül már tudom a választ.
Elena miatt. Miért nem volt képes Mrs. Lincoln megtartani
magának a gondolatait?
Tudtam, hogy hiba volt elmenni hozzá.
Már a bárban tudtam.
Ezt elcseszted, Grey.
Nos, ahogy anyám mondta mindig, az ilyesmihez két
ember kell. A nők folyton megharagudnak a férjükre. Vagy
mégsem? Ez nyilván így normális. A zárt ajtóra meredek.
Mit tegyek?
Keress magadnak egy helyet, ahol boldog vagy. A falnak
dőlök, és Flynn hangja furakodik a fejembe.
Nos, nem idekint vagyok boldog.
Hanem bent, a zuhany alatt.
De nincs választásom.
Lüktet a fejem. A zuhanyból ömlő víz hangja legalább
kevésbé fájdalmas, mint a kiabálás. Máskülönben csend van.
Fontolóra veszem, hogy magam is lezuhanyozom a
vendégszobában. De Ana még a végén köszönés nélkül
kioson. Felsóhajtok, beletúrok a hajamba, és úgy döntök, hogy
megvárom Mrs. Greyt.
Megint.
Mint általában.
Eszembe jut az előző este. Elena. Miről is beszélgettünk?
Ahogy próbálom felidézni, visszatér a rossz előérzetem. Miről
esett szó? A munkámról. Igen. Az ő munkájáról. Isaacről.
Arról, hogy Ana gyereket akar. Azt viszont nem árultam el
Elenának, hogy Ana terhes. Ugye?
Nem. Hála az égnek.
Ivadék. Felhorkanok. Ezt a szót használta Elena.
És bocsánatot kért. Ilyen se volt még.
Mi másról beszéltünk még? Valami más is kering a
tudatom körül. Az ördögbe. Hogy lehettem ennyire részeg?
Utálom, ha kicsúszik a kezemből az irányítás. Utálom a
részegeket.
Előbukkan egy sötétebb emlék – nem az előző estéről –,
amit próbálok eltemetni. Az a férfi. A narkós kurva nyavalyás
stricije, akinek elment az esze az olcsó piától és a ki tudja,
milyen szerektől, amiket magába és a narkós kurvába
pumpált.
Basszus.
Itt nem vagyok boldog. Kiver a hideg verejték, ahogy
eszembe jut mosatlan testének bűze és a szájából fityegő
Camel füstje. Hosszan, mélyen beszívom a levegőt, hogy
elcsitítsam a feltámadó pánikot.
Ez már a múlté, Grey.
Őrizd meg a nyugalmadat.
Kattan az ajtó, és amikor kinyitom a szemem, Mrs.
Anastasia Grey két törülközőbe csavarva kilép a
fürdőszobából. Elvonul mellettem, mintha ott sem volnék, és
belép a gardróbba. Követem, és megállok a küszöbön, amíg
ráérősen kiválasztja, mit vegyen fel aznap.
– Levegőnek nézel? – A hangom kendőzetlen döbbenetről
árulkodik.
– Remek megfigyelő vagy, nem igaz? – motyogja, mintha
kósza gondolat lennék csupán.
Csak nézem. Tehetetlenül. Mit tegyek?
A ruhával a kezében elindul felém, megáll, majd végre a
szemembe néz, igazi „el az utamból, seggfej!” nézéssel.
Tényleg nyakig ülök a szarban. Még sosem láttam ennyire
dühösnek, kivéve, amikor hozzám vágta a hajkeféjét a Fair
Ladyn. Elállok az útjából, pedig a legszívesebben
megragadnám, a falhoz préselném, és megcsókolnám – csak
csókolnám ájulásig. Majd beletemetkeznék. Ehelyett úgy
követem a hálószobába, mint egy istenverte öleb, és megállok
az ajtóban, amikor a komódhoz lép. Hogy tud ilyen
közönyösen viselkedni?
Nézz rám!, szuggerálom.
Ana leveszi magáról a törülközőt, és a padlóra ejti.
A farkam rögtön reagál, amitől még jobban begurulok.
Istenem, milyen szép: tökéletes a bőre, lágyan ívelt a csípője,
gömbölyű a feneke, a lába hosszú és formás, és bárcsak a
nyakamban lenne. A teste egyelőre semmi jelét nem mutatja
a betolakodónak. Istenem, fogalmam sincs, mennyire lehet
előrehaladott a terhesség.
A fenébe. Elhessegetem a gyerek gondolatát.
Vajon mennyi idő kell ahhoz, hogy ágyba döntsem?
Ne csináld, Grey – szedd össze magad.
Ana még mindig rám se hederít.
– Miért csinálod ezt? – Próbálom leplezni az
elkeseredettséget a hangomban.
– Mit gondolsz? – Kihalássza az alsóneműt a fiókból.
– Ana… – Elakad a lélegzetem, amikor lehajol, hogy
felhúzza a bugyiját, és megrázza formás, feszes seggét.
Szándékosan csinálja. És hiába sajog a fejem, hiába a
rosszkedvem, meg akarom dugni. Most. Hogy biztos lehessek
abban, hogy jól vagyunk. Duzzadó erekcióm egyetért.
– Menj, és kérdezd meg a te Mrs. Robinsonodat. Bizonyára
meg tudja magyarázni neked. – Beletúr a fiókba, egy
pillantásra se méltat, mintha holmi szolga volnék.
Jól sejtettem, Elenáról van szó.
Mire számítottál, Grey?
– Ana, már mondtam neked. Ő nem…
– Nem akarom hallani, Christian. – Felemeli a kezét, és
elhallgattat. – Tegnap lehetett volna beszélgetni, de te inkább
leléptél, és halálra ittad magad azzal a nővel, aki éveken át
molesztált téged. Hívd csak fel. Biztos vagyok benne, hogy
szívesen meghallgat.
Mi van?
Ana kiválaszt egy melltartót – a fekete csipkéset –, felveszi,
majd bekapcsolja. Távolabb megyek a szobában, és csípőre
tett kézzel bámulom. Átlépett egy határt.
– Miért kémkedtél utánam? – Nem tudom elhinni, hogy
elolvasta az SMS-eimet.
– Pont ez a lényeg, Christian – csattan fel. – Ha kissé
nehezebben mennek a dolgok, te máris hozzá rohansz.
– Nem ez történt.
– Nem érdekel! – Az ágyhoz lép, én meg döbbenten
bámulom. Olyan rideg. Ki ez a nő?
Leül, kinyújtja hosszú, formás lábát, és lassan felhúzza a
harisnyát. Kiszárad a szám, ahogy nézem.
– Hol voltál? – Ez az egyetlen értelmes mondat, amire most
képes vagyok. Nem foglalkozik velem, csak felhúzza a másik
lábára is a harisnyát ugyanazzal a lassú, érzéki mozdulattal.
Ezután feláll, elfordul tőlem, és előrehajol, hogy törülközővel
szárazra dörgölje a haját, a háta tökéletes ívben görbül. Az
önuralmam összes morzsájára szükségem van, hogy ne
ragadjam meg a derekát, és ne lökjem az ágyra. Ana
kiegyenesedik, hátraveti dús, nedves, gesztenyebarna
sörényét, mely leomlik a melltartó vonala alá.
– Válaszolj – dünnyögöm. Ő azonban csak visszalép a
komódhoz, fogja a hajszárítóját, bekapcsolja, és úgy tartja a
kezében, mint egy fegyvert. Az idegesítő zúgás tovább
roncsolja meggyötört idegeimet.
Mit csináljak, ha nem figyel rám a feleségem?
Sejtelmem sincs.
Végighúzza az ujjait a hajában, miközben szárítgatja, én
meg ökölbe szorított kézzel próbálok ellenállni a kísértésnek,
hogy megérintsem. Meg akarom érinteni, véget akarok vetni
ennek az őrületnek. Ám még élénken él bennem az emlék,
amikor olyan mérgesen nekem esett a játszószobában.
Elcseszett egy rohadék vagy te.
Elsápadok. Ezt nem akarom megismételni.
Soha többé.
Szótlanul, megbabonázva nézem. Alig néhány napja még
hagyta, hogy én szárítsam meg a haját. Amikor végez, a haja
mesés barna zuhatag, mely arany és vörös fénnyel omlik a
vállára. Tényleg szándékosan csinálja. A gondolattól újra
feltámad a dühöm.
– Hol voltál? – suttogom.
– Mit számít?
– Ana, hagyd ezt abba. Most.
Vállat von, mint akit nem érdekel, és forr a vérem. Gyorsan
odalépek hozzá, magam sem tudom, mire készülök, ő
azonban úgy fordul felém, mint egy bosszúálló angyal.
– Ne érj hozzám! – acsarog rám úgy, hogy ismét bevillan az
a pillanat a játszószobában, amikor elhagyott.
Kijózanít az emlék.
– Hol voltál? – Ökölbe szorítom a kezem, hogy ne remegjen
annyira.
– Hát nem mentem el lerészegedni az exemmel. – A szeme
izzik a jogos felháborodástól. – Le is feküdtél vele?
Úgy ér a kérdés, mint egy pofon.
Elakad a lélegzetem.
– Hogy mi? Nem! – Hogy hihet ilyet? Hogy én lefeküdjek
Elenával? – Azt hiszed, megcsalnálak? – Krisztusom, milyen
rossz véleménnyel lehet rólam! Görcsbe rándul a gyomrom,
és felvillan egy emlék a vörösbor és bourbon gőzén át.
– Már megtetted – folytatja Ana. – Azzal, hogy elmentél
hozzá, és megbeszélted vele a magánéletünket. Te gerinctelen
hólyag.
– Gerinctelen. Hát ezt gondolod rólam? – Jézusom,
sejtettem, hogy elcsesztem, de ez sokkal rosszabb, mint
vártam.
– Christian, láttam az SMS-t. Ez pont elég.
– Azt nem neked küldték!
– Nos, akkor láttam meg, amikor kiesett a telefonod a
zakódból, miközben lehámoztam rólad, mert olyan részeg
voltál, hogy képtelen voltál levetkőzni. El tudod te képzelni,
mennyire megbántottál azzal, hogy odamentél hozzá? – Egy
pillanatra elhallgat, amíg levegőt vesz. – Emlékszel arra, hogy
hazajöttél? Emlékszel, mit mondtál?
A fenébe. Dehogy. Miért, mit mondtam?
Csak haragudtam rád, Ana. Megdöbbentett a hír.
Szeretném elmondani neki, de nem találom a szavakat.
– Hát persze. Igazad volt. A védtelen babát választom
helyetted.
Levegőt sem kapok.
Ez meg mit jelentsen?
– Ezt tenné minden szülő. Ezt kellett volna anyádnak is
tennie. Sajnálom, hogy nem így volt. Ha így tett volna, most
nem történne az, ami. De te már felnőtt férfi vagy, itt az ideje,
hogy úgy is viselkedj, ahelyett, hogy hisztis kölyökként
reagálsz. – Egyre jobban belehergeli magát.
Bénultan gyönyörködöm benne. Az érzéki alsóneműt
leszámítva meztelen, a haja mahagóni felhőként keretezi a
mellét, sötét szeme hatalmas és vigasztalan. Egész lényéből
sugárzik a harag, ám ennek ellenére lélegzetelállító, esélyem
sincs vele szemben.
– Talán nem örülsz a babának – jelenti ki. – Én sem vagyok
odáig az időzítés és a te aligha örömteli reakciód miatt. De ez
itt a te gyereked. Csinálhatod velem vagy nélkülem, vagy
majd csinálom egyedül. Rajtad áll. És amíg sajnáltatod magad,
én elmentem dolgozni. Amikor visszajövök, felviszem a
dolgaimat az emeletre.
Elmegy. Itt hagy.
Tényleg a babát választja helyettem.
Úrrá lesz rajtam a pánik. Éles, mint egy kés a gyomromban.
– És ha most megbocsátasz, szeretnék felöltözni.
Kimegy a vér a fejemből, ahogy egyre közelebb sodródom a
szakadék széléhez. Elhagy. Hátralépek.
– Hát ezt akarod? – suttogom elképedve.
Rám emeli hatalmas, megsebzett szemét.
– Már nem tudom, mit akarok – válaszolja halkan, majd
visszafordul a tükörhöz, és bekrémezi az arcát.
– Nem akarsz már engem? – Nem kapok levegőt.
– Még itt vagyok, nem? – feleli, miközben felviszi a
szemfestéket.
Hogy tud ilyen fagyosan viselkedni velem?
– Megfordult a fejedben, hogy elmenj? – A lábam előtt
tátongó szakadék egyre szélesebb és mélyebb.
– Ha a férj inkább az exszeretője társaságára vágyik, az
sosem jelent jót. – Minden szavából csöpög a megvetés, és
közelebb taszít a mélységhez. Csücsörít, majd komótosan
felviszi a szájfényt, miközben én a semmi felett lebegek.
Fogja a csizmáját, az ágyhoz lép, és leül. Tehetetlenül
nézem. Ahogy felhúzza, majd feláll velem szemben, csípőre
tett kézzel, az arca távolságtartó.
Basszus.
Ebben a csizmában és fehérneműben, ilyen dús sörénnyel
úgy fest, mint aki arra vár, hogy megszelídítsék.
Egy domináns vágyálma.
Az én vágyálmom.
Az egyetlen álmom.
Akarom őt. Azt akarom, hogy kimondja, hogy szeret. Ahogy
én szeretem őt.
Csábítsd el, Grey.
Ez az egyetlen fegyverem.
– Tudom, mit művelsz – duruzsolom bársonyosan.
– Valóban? – Elcsuklik a hangja; megtaláltam a gyenge
pontját. Egy pillanatra fellobban a remény.
Érez valamit.
Meg tudom csinálni.
Közelebb lépek, ő azonban hátrál, és felemeli a kezét,
tenyérrel kifelé.
– Meg se forduljon a fejedben, Grey! – A szavai golyókként
csapódnak a szívembe.
– A feleségem vagy – szólok halkan.
– A terhes feleséged vagyok, akit itt hagytál tegnap. Ha
hozzám érsz, sikítok.
Mi a faszom? Ne!
– Sikítanál?
– Szemét alak!
Ez már túl sok! Vagy… talán játszani akar? Igen, ez lehet…
nyilván ezt akarja.
– Senki sem hallana – duruzsolom.
– Meg akarsz ijeszteni?
Micsoda? Nem. Dehogy. Hátrálok.
– Nem ez volt a szándékom.
Zuhanok a mélybe.
Mondd el neki. Tisztázd magad, Grey.
És mégis mit mondjak? Hogy Elena próbálkozott, hogy
világosan kifejezte, mit akar?
Nem hinném.
– Ittam egyet valakivel, aki közel állt hozzám valaha.
Megbeszéltünk dolgokat. Nem találkozom vele többé. –
Kérlek, higgy nekem, Ana.
– Te kerested őt?
– Először nem őt. Flynnt próbáltam elérni, de… aztán a
szalonban találtam magam.
Ana szeme összeszűkül, perzselő harag tör ki belőle.
– És azt várod tőlem, hogy higgyem el, nem találkozol vele
többé? – Felemeli a hangját. – Mi lesz, ha újra átlépek valami
nem létező határt? Ugyanaz történik mindig, újra meg újra.
Ugyanaz a vita, ugyanaz a mókuskerék. Ha megint történik
valami, hozzá fogsz rohanni.
Nem erről van szó!
– Nem találkozom vele többet. Végre megértette, mit érzek.
Elena látta, ahogy elhúzódtam tőle. Tudja, hogy nem
akarom többé.
Ha elárulom neki, hogy Elena rám mozdult, Ana
idegösszeomlást kap.
A fenébe. Mi a fasznak kellett elmenned hozzá, Grey?
Csak bámulok dühös, gyönyörű feleségemre. Mit mondjak
erre?
– Vele miért tudtál beszélni, velem pedig miért nem? –
suttogja Ana.
Nem. Nem így volt. Te ezt nem értheted. Ő volt az egyetlen
barátom.
– Haragudtam rád. Ahogy most is. – Elkeseredetten
hadarok.
– Nem mondod!? – kiált fel Ana. – Nos, én haragszom rád!
Dühös vagyok, mert rideg és kegyetlen voltál tegnap, amikor
nagy szükségem lett volna rád. Haragszom, amiért azt
feltételezted, hogy direkt estem teherbe. És mert elárultál!
Dehogy!
– Valóban jobban kellett volna figyelnem az injekciókra –
folytatja halkabban –, de nem direkt csináltam. Ez a terhesség
engem is kikészít. Valószínűleg a fogamzásgátló volt hibás.
Ki vagy készülve? Hát én is.
Nem készültünk fel egy gyerekre.
Nem készültem fel rá.
– Rohadtul elcseszted tegnap – suttogja. – Az elmúlt
hetekben elég sok mindennel kellett megküzdenem.
Én csesztem el? Te beszélsz? Sarokba szorítva érzem
magam, hát acsarogni kezdek.
– Te pedig három vagy négy hete cseszted el, amikor
elfelejtetted az injekciót!
– Isten bocsássa meg, hogy nem vagyok olyan tökéletes,
mint te!
Telitalálat, Anastasia.
– Nem semmi egy előadás, Mrs. Grey.
– Legalább felcsinálva is szórakoztató vagyok.
Hagyjuk a francba!
– Zuhanyoznom kell – szűröm a fogaim között a szavakat.
– Épp eleget láttál eddig.
– Elég jó volt, amit eddig láttam – suttogom, és közelebb
lépek. Még egy próbálkozás. Elhátrál. Erről ennyit.
– Ne.
– Gyűlölöm, hogy nem érhetek hozzád.
– Ugye milyen rémes?
Felszisszenek, ahogy belém hasítanak a szavai. Ki hitte
volna, hogy ilyen… picsa tud lenni? Az én édes Anám, ha
megbántják, és szenved, kimutatja a foga fehérjét. Én tettem
ezt vele?
Ezzel semmire sem megyünk.
– Nem jutottunk sokkal előrébb, nem igaz? – A hangom
érzelemmentes. Nem tudom, mi mást mondhatnék; nem
sikerült hatnom rá.
– Nem. Leszámítva, hogy kiköltözöm a hálóból.
Tehát… mégsem hagy el. Belekapaszkodom a reménybe,
amíg a mélység fölött függök.
Még egy próbálkozást, Grey. Elvégre a házasságodról van
szó.
– Semmit sem jelent nekem – suttogom. Nem úgy, mint te.
– Kivéve, ha szükséged van rá.
– Nincs rá szükségem. Te kellesz nekem.
– Tegnap nem így volt. Az a nő kiveri nálam a biztosítékot,
Christian.
– Már nem az életem része.
– Bárcsak hihetnék neked.
– Az ég szerelmére, Ana!
– Kérlek. Fel akarok öltözni.
Felsóhajtok, és beletúrok a hajamba. Mit tehetnék még?
Nem hagyja, hogy megérintsem. Túl dühös. Végig kell
gondolnom, és más stratégiával kell előállnom. Egyelőre az
lesz a legjobb, ha tartom a távolságot, mielőtt olyasmit teszek,
amit megbánok.
– Este találkozunk. – Elviharzom, be a fürdőszobába, és
becsukom magam mögött az ajtót. Anához hasonlóan én is
bezárom, most először, önvédelemből. Ana úgy tud
megsebezni engem, mint senki más. Nekidőlök az ajtónak,
hátrahajtom a fejem, és behunyom a szemem.
Ezt tényleg elcsesztem. Amikor legutóbb elcsesztem, Ana
elhagyott.
Nem akarsz már engem?
Még itt vagyok, nem?
Ebbe a reménybe kapaszkodom. Muszáj lezuhanyoznom,
hogy lemossam a testemről a múlt éjszaka bűzét.
Tűzforró a víz, amilyennek szeretem. Beledugom az arcom
a vízsugárba, élvezem az égető melegséget.
Krisztusom, de összezavarodtam. Anával semmi sem
egyszerű, ezt már tudhattam volna. Haragszik, mert
kiabáltam vele, és faképnél hagytam, és haragszik, mert
Elenával találkoztam.
Az a nő kiveri nálam a biztosítékot, Christian.
Elena kezdettől fogva szálka volt Ana szemében. Most
pedig, a francos SMS-nek hála, az én szememben is szálka.
A tegnap estével le kellett volna zárnunk. Mindent. Ehelyett
SMS-t küldött.
Eszembe villannak Elena szavai. Talán segíthetnék? Tudom,
hogy hiányzik.
Megborzongok.
A fenébe, mekkora katyvasz!
Mire kilépek a fürdőszobából, Ana eltűnt. Nem tudom,
megkönnyebbültem-e, vagy csalódtam.
Csalódtam.
Nehéz szívvel felöltözöm, a kedvenc nyakkendőmet
veszem fel kabala gyanánt. Már máskor is szerencsét hozott.
A konyhában Mrs. Jones még mindig fagyos velem.
A viselkedése egyszerre bosszantó és kijózanító.
Mindenesetre laktató reggelit készített.
– Köszönöm – motyogom. Feszült mosoly a válasz. Sejtem,
hogy hallotta a tegnap esti veszekedésünket.
Teli torokból üvöltöttél, Grey.
Mindenki hallotta.
A fenébe.
KIBÁMULOK A KOCSIABLAKON, miközben Taylor áthajt a reggeli

csúcsforgalmon. Ana el se köszönt tőlem, csak lelépett
Sawyerrel.
– Taylor, kérem, szóljon Sawyernek, hogy szeretném, ha
árnyékként követné Mrs. Greyt. És tudni szeretném, hogy
eszik-e rendesen.
– Igen, uram – hangzik a rideg válasz. Még Taylor is fagyos
velem ma reggel.
Kíváncsi vagyok, vajon Ana valóra váltja-e a fenyegetését,
és felköltözik az emeletre.
Remélem, nem.
Ő cseszi el a fogamzásgátlást, miatta szakad a nyakunkba
egy gyerek, mielőtt felkészülhetnénk rá, mielőtt bármit is
tehetnénk – és én vagyok a hibás? Azt sem tudom, hányadik
hétben van. Elhatározom, hogy az irodámból felhívom dr.
Greene-t. Hátha ő meg tudja magyarázni, hogyan lehetséges,
hogy a feleségem elmulasztotta az injekcióját.
Rezeg a telefonom, és nagyot dobban a szívem. Ana? Nem,
csak Ros keres.
– Grey – szólok bele.
– Milyen friss és katonás vagy ma reggel, Christian.
– Mit akarsz, Ros? – kérdem kurtán.
A másodperc törtrészére elhallgat, majd rátér a lényegre.
– Hansell a hajógyárból találkozót akar. És Blandino
szenátor is.
Az ördögbe. A szakszervezet és a politikusok. Lehetne még
ennél is jobb a mai napom?
– Máris megneszelték a tajvani üzletet?
– Úgy tűnik, és beszélni akarnak.
– Rendben, ma délután. Szervezd meg! Szeretném, ha te és
Samir is ott lennétek.
– Úgy lesz, Christian.
– Ez minden?
– Igen.
– Helyes. – Leteszem.
Mihez kezdjek a feleségemmel? Az igazat megvallva még
mindig fáj Anastasia haragja. Ki gondolta volna, hogy van vér
a pucájában? Szerintem még senki sem mosta meg így a
fejem, mióta is… soha. Anyámat és apámat leszámítva –
méghozzá pont a születésnapi partimon. És az is Elena miatt
történt. Felhorkanok az irónián. Átkozott Elena.
Undorodva megrázom a fejem. Miért kellett felkeresnem?
Miért?
A fájdalomcsillapító kezd hatni, és Mrs. Jones reggelije is
segített. Majdnem embernek érzem magam, igaz,
nyomorultnak… mélységesen nyomorultnak.
Mit csinálhat most Ana? Elképzelem a parányi irodájában,
abban a lila ruhában. Hátha küldött azóta egy e-mailt.
Előkotrom a telefonomat, de nincs semmi.
Vajon ő is ennyit gondol rám? Remélem, igen. Azt
szeretném, ha mindig gondolna rám.
Taylor megáll a GEH épülete előtt, én pedig összeszedem
magam, hosszú nap áll előttem.
– JÓ REGGELT, Mr. Grey! – Andrea elmosolyodik, amikor kilépek

a liftből, ám egyből lehervad a mosolya, amikor megpillantja
az arcomat.
– Hívja fel nekem dr. Greene-t, és szóljon Sarah-nak, hogy
hozzon kávét.
– Igen, uram.
– Miután végeztem Greene-nel, Flynn-nel kell beszélnem.
Azután behozhatja a napi programomat. Ros szólt már
magának Hansellről és Blandinóról?
– Igen.
– Helyes.
– Dr. Flynn ma reggel elutazott egy konferenciára New
Yorkba.
Basszus!
– El is felejtettem. Derítse ki, hogy tud-e egy kis időt
szakítani rám telefonon.
– Úgy lesz. Ma délután telepítik a síkképernyős tévét Mr.
Steele szobájában, ahogy kérte.
– És a kiegészítő fizikoterápia?
– Holnap kezdik.
– Jól van. Kapcsolja dr. Greene-t, amint felhívta. – Meg se
várom a választ, bemasírozom az irodámba, és leülök
a feleségem figyelő tekintete elé. Lassan, hosszan kifújom a
levegőt, és eltűnődöm, vajon a fotós haverja látta-e valaha is
ilyen hangulatban, mint ma reggel. Aphroditéből átvedlett
Athénévé, a háború istennőjévé – egy dühös, bosszúálló,
csábító Athénévé.
Rezeg a telefonom.
– Dr. Greene van a vonalban.
– Köszönöm, Andrea. Dr. Greene?
– Mit tehetek önért, Mr. Grey?
– Azt hittem, az injekció megbízható fogamzásgátló
módszer – csattanok fel. Hosszú hallgatás a válasz a vonal
végén. – Dr. Greene?
– Mr. Grey, nem létezik száz százalékig biztos
fogamzásgátló módszer. Kivéve az absztinenciát vagy a
sterilizálást – közli fagyosan. – Küldhetek önnek bővebb
tájékoztató anyagot, ha szeretne utánaolvasni.
Felsóhajtok.
– Nem. Arra nem lesz szükség.
– Mit tehetek önért, Mr. Grey?
– Azt szeretném tudni, hogy mennyire előrehaladott a
terhesség.
– Mrs. Grey nem tudja elmondani önnek?
Mi ez? A kérdésre válaszol, az istenért!
– Én magát kérdem, dr. Greene. Ezért fizetem.
– Mrs. Grey a páciensem. Azt javaslom, beszéljen a
feleségével, ő meg tudja adni magának a részleteket. Tehetek
önért bármi mást?
Már felforrt az agyvizem.
– Kérem – szűröm a fogaim között a szót.
– Mr. Grey. Beszéljen a feleségével. Szép napot. – Azzal
leteszi, én meg úgy bámulok a telefonra, hogy csoda, hogy
nem olvad el; micsoda modor!
Kopogtatnak, és megjelenik Sarah a kávémmal.
– Kösz – dünnyögöm, és próbálom magamba fojtani a
dühömet e miatt az istenverte, fontoskodó, mihaszna orvos
miatt. – Szóljon Andreának, hogy jöjjön be – vegyük végig a
programot.
Sarah kisiet, és felnézek a fekete-fehér Anára a falon.
Még a dokid is haragszik rám.
A NYOMORÚSÁG KITARTÓ TÁRSAM a megbeszélések, az ebéd, sőt a

Bastille-jal folytatott kick-box edzés alatt is.
– Szarul festesz, Grey.
– Mert szarul érzem magam.
– Lássuk, mosolyt tudunk-e csalni a savanyú pofádra.
Komolyan?
Kétszer is kiütöm úgy, hogy leseggel; megérdemli, már csak
a megjegyzés miatt is.
FÉL ÖTKOR MÉG mindig nem hallottam a feleségem felől; még

egy nagybetűkkel teletűzdelt üvöltő e-mail sem landolt a
postaládámban. Csak Sawyer keresett, hogy jelentse, hogy
Ana megevett ebédre egy bagelt. Ez már valami. Negyedórám
maradt, mielőtt leülök Brad Hansell-lel, a hajógyári
munkások szakszervezeti vezetőjével, valamint Blandino
szenátorral. Nem lesz könnyű menet. Felkészültem, de
képtelen vagyok összpontosítani; csak ülök, és a képernyőmet
bámulom, szuggerálom, hátha jön egy e-mail a feleségemtől.
Nem tudom elhinni, hogy egész nap nem hallottam Ana felől.
Egyetlen nyikkanást sem.
Nem tetszik ez nekem. Nem szeretem, ha haragszik rám.
A tenyerembe temetem az arcom. Esetleg… esetleg bocsánatot
kérhetnék. Mit is mondott Flynn? Néha jobb elveszíteni egy
csatát, mint megnyerni a háborút.
A szívem mélyén tudom, hogy én csesztem el. De abban
bíztam, hogy mostanra megbocsát.
Megírok egy e-mailt.

Tárgy: Sajnálom
Sajnálom. Sajnálom. Sajnálom. Sajnálom. Sajnálom.

Elcsesztem. Kérlek, bocsáss meg!
Christian Grey
Elnök-vezérigazgató és bűnbánó férj, Grey Enterprises
Holdings, Inc.
Nem akarom, hogy otthon megint a haragja fogadjon.

A mosolyát, a nevetését, a szerelmét akarom. Felnézek a
fotóról mosolygó arcára. Azt akarom, hogy úgy nézzen rám,
mint ezen a képen. Az e-mailre pillantok, fontolgatom, hogy
elküldjem-e. Sokáig elhúzódhat ez a megbeszélés. Felhívom
Mrs. Jonest.
– Mr. Grey.
– Nem biztos, hogy hazaérek vacsorára. Kérem, ügyeljen,
hogy Mrs. Grey egyen valamit.
– Igen, uram.
– Főzzön neki valami finomat.
– Úgy lesz.
– Köszönöm, Gail. – Leteszem a telefont, majd kitörlöm az
e-mailt; ez nem lesz elég. Megpróbálkozhatnék az
ékszerekkel. Virágok? Rezeg a telefonom.
– Igen, Andrea.
– Megérkezett Mr. Hansell és Blandino szenátor az
embereikkel.
– Szóljon Rosnak és Samirnak, hogy csatlakozzanak
hozzánk.
– Igen, uram.
Az elbocsátásokról fog szólni a vita. A fogamat
csikorgatom. Néha utálom a munkámat.
BLANDINO SZENÁTOR ASSZONY békíteni próbál minket.

– Ez a gazdasági realitás 2011-ben – magyarázza Hansellnek,
aki paprikavörös képpel ül a konferenciaasztal túloldalán.
Haza akarok menni. De még nem végeztünk.
Rezeg a telefonom, mire nagyot dobban a szívem.
A feleségem keres.
– Elnézést. – Felpattanok az asztaltól, érzem, hogy hét
szempár szegeződik rám, míg kisietek a teremből.
Felhívott! Szinte ujjongok örömömben – majd kiugrik a
szívem a helyéből.
– Ana!
– Szia. – Jó hallani a hangját.
– Szia.
Semmi sem jut eszembe, amit mondhatnék, de a
legszívesebben könyörögnék neki, hogy ne haragudjon rám.
Kérlek, ne haragudj rám. Sajnálom.
– Mikor jössz haza? – kérdi.
– Későn.
– Az irodában vagy?
– Igen. Miért, mit gondoltál, hol vagyok?
– Nekem mindegy.
Micsoda? De… Olyan sok mindent szeretnék mondani, de
mindketten hallgatunk. A hallgatás, akár egy szakadék, úgy
tátong közöttünk, miközben egy konferenciateremnyi ember
várja, hogy segítsek megoldani egy krízishelyzetet.
– Jó éjt, Ana. – Szeretlek.
– Jó éjt, Christian. – Leteszem, mielőtt megszakíthatná a
hívást, és eszembe jut, hányszor maradtunk vonalban,
miután egyikünk sem akarta letenni. Nem bírnám elviselni,
ha ő szakítaná meg előbb. Csüggedten bámulok a telefonra.
Legalább megkérdezte, hogy mikor megyek haza. Legalább
hiányolt. Vagy legalábbis érdekelte, hol vagyok. Mindegy.
A lényeg, hogy törődik velem. Azt hiszem. Halványan
parázslik a szívemben a remény.
Le kell zárnom ezt a megbeszélést, hogy hazamehessek a
feleségemhez.
KÉSŐRE JÁR, MIRE sikerül kompromisszumot kötnünk. Utólag

már látom, hogy elkerülhetetlen volt az összetűzés a
szakszervezettel, de minden érintettnek jót tett, hogy
elsírhatta a bánatát. Samir és Ros innentől átveszi a tárgyalás
lebonyolítását, és kidolgoznak egy megállapodást. Az otthoni
csatatérhez képest ez egész békésen alakult. Ros lenyűgözően
tud tárgyalni, ezért rávettem, hogy holnap este nélkülem
menjen Tajvanba.
– Jól van, Christian. Elmegyek. De tényleg azt szeretnék, ha
te mennél személyesen.
– Majd máskor szakítok rá időt. A hónap vége felé.
Összeszorítja a száját, de nem fűz hozzá kommentárt.
Nem köthetem az orrára, hogy nem akarom itt hagyni
Anát, amíg szóba sem áll velem. A szívem mélyén tudom, mi
az oka; az, hogy rettegek, nehogy ne találjam itthon, amikor
hazatérek.
A LAKÁS SÖTÉT, AMIKOR belépek az ajtón; Ana már bizonyára

lefeküdt aludni. A hálószoba felé indulok, és lelombozódom,
amikor nem találom az ágyunkban. Elfojtom a feltörni
készülő pánikot, és felmegyek az emeletre. A folyosó
félhomályában épp ki tudom venni összekuporodott alakját a
takaró alatt, a régi hálószobájában.
A régi hálószobája?
Aligha; legfeljebb kétszer aludt ott.
Olyan kicsinek tűnik. Feljebb csavarom a világítást, hogy
jobban lássam, de nem állítom túl világosra, majd odaviszem
a karosszéket az ágy mellé, hogy odaülhessek, és lássam az
arcát. A bőre sápadt, szinte áttetsző. Sírt; duzzadt a szemhéja
és az ajka. Könyörtelenül szívembe mar a kétségbeesés.
Ó, bébi – úgy sajnálom.
Tudom, milyen puha az ajka, miután sírt… miután
megríkattam. A legszívesebben odabújnék mellé, a karomba
venném, átölelném, ám alszik, és szüksége van az alvásra,
különösen most.
Leülök a karosszékbe, és együtt lélegzem Anával.
Megnyugtat a ritmus és Ana közelsége. Amióta ma reggel
felébredtem, most először érzem kicsit nyugodtabbnak
magam. Legutóbb akkor néztem így alvás közben, amikor
Hyde betört a lakásba, Ana pedig Kate-tel bulizott. Pokoli
dühös voltam.
Miért haragszom ennyit a feleségemre?
Szeretem.
Még akkor is, ha soha nem hallgat rám.
Ezért.
Isten adjon nekem békét,

hogy elfogadjam, amin nem változtathatok;
bátorságot, hogy változtassak, amin tudok;
és bölcsességet,
hogy meg tudjam különböztetni a kettőt.
Elfintorodom, mert eszembe jut dr. Flynn gyakran emlegetett

békemantrája. Az alkoholisták és elcseszett üzletemberek
fohásza. Az órámra pillantok, noha tudom, hogy már későre
jár ahhoz, hogy felhívjam New Yorkban. Majd holnap
megpróbálom. Megbeszélem vele a leendő apaszerepemet.
Megrázom a fejem.
Én mint apa?
Mit adhatnék én egy gyereknek? Meglazítom a
nyakkendőmet, és kigombolom az ingemet, majd hátradőlök.
Anyagilag legalább nem lesz gondja. Éhen halni biztosan nem
fog. Nem – amíg élek, biztosan nem. Az én gyerekem soha.
Ana azt mondta, ha kell, egyedül is végigcsinálja. De hogy
tehetné? Túlságosan… azt nem mondanám, hogy törékeny,
mert néha ugyan annak tűnik, de nem az. Ő a legerősebb nő,
akit ismerek, még Grace-nél is erősebb.
Elnézem, ahogy pihen, az igazak álmát alussza, és
rádöbbenek, mekkora seggfej voltam tegnap. Ana még soha,
egyszer sem hátrált meg a kihívások elől. Megbántottam
azzal, amit mondtam, és amit csináltam. Már értem. Tudja,
hogy túlreagáltam, amikor beszámolt nekem a kicsiről.
Mindenkinél jobban ismer.
Vajon már Portland előtt tudott róla? Kétlem; elmondta
volna. Bizonyára tegnap derült ki. És amikor megosztotta
velem, minden elszaródott. Hagytam, hogy úrrá legyen
rajtam a félelem.
Hogy tudnám kiengesztelni?
– Sajnálom, Ana. Bocsáss meg – suttogom. – Halálra
rémítettél tegnap. – Fölé hajolok, és csókot lehelek a
homlokára.
Mocorogni kezd, összevonja a szemöldökét.
– Christian – motyogja sóvár, vágyakozó hangon. A remény,
amit a korábbi telefonhívása keltett bennem, lángra lobban.
– Itt vagyok – suttogom.
Ő azonban megfordul, felsóhajt, majd mély álomba merül.
A legszívesebben levetkőznék és odabújnék mellé, de nem
hiszem, hogy örülne nekem.
– Szeretlek, Anastasia Grey. Reggel találkozunk.
A fenébe! Mégsem.
Portlandbe kell repülnöm, hogy találkozzam a pénzügyi
bizottsággal a WSU-n Vancouverben. Ami azt jelenti, hogy
korán kell indulnom.
Odateszem mellé a párnára a kedvenc nyakkendőmet,
hogy tudja, hogy itt jártam. Eszembe jut, amikor először
kötöztem meg. Beleremeg a farkam a gondolatba.
A diplomaosztóján is ez volt rajtam, ugratásból.
Az esküvőnkön is ezt viseltem.
Szentimentális bolond vagyok.
– Holnap, bébi – suttogom. – Aludj jól.
Hagyom a zongorát, jóllehet játszanék. Nem akarom
felébreszteni. Ám ahogy visszaindulok a hálószobánkba,
reménykedem. Kimondta a nevemet.
Igen. Még van számunkra remény.
Ne mondj le rólam, Ana!
2011. SZEPTEMBER 15., CSÜTÖRTÖK
Hajnali fél hat van, és az edzőteremben izzadok a futógépen.

Alig aludtam múlt éjjel, és ha sikerült is elbóbiskolnom,
rémálmok gyötörtek:
Anát elnyeli a Heathman garázsa, és még csak vissza se néz
rám.
Ana, a dühös szirén, vékony pálcával a kezében, méregdrága
fehérneműben, bőrcsizmában, minden szava éles, mint a penge.
Ana mozdulatlanul hever a koszos, zöld szőnyegen.
Elhessegetem az utolsó képet, és gyorsítok a tempón, a
végsőkig megfeszítem magam. Nem akarok érezni mást, csak
az égő fájdalmat a tüdőmben és a lábamban. A tévében a
Bloomberg üzleti hírei mennek, a fülemben a „Pump It”
bömböl, és kizárom a világot… kizárom a fejemből a
gondolatokat a feleségemről, aki mélyen alszik két szobával
arrébb.
Álmodj rólam, Ana! Hiányolj engem!
A zuhany alatt, miközben lemosom magamról az
izzadságot, azon gondolkodom, hogy felébresztem Anát, és
elköszönök tőle. Ma reggel Portlandbe repülök a Charlie
Tangóval, és szeretném magammal vinni édes mosolyának
emlékét.
Hagyd aludni, Grey.
Amilyen mérges rám jelenleg, nincs garancia az édes
mosolyra.
Mrs. Jones még mindig hűvösen viselkedik, de azért
megpróbálom kifaggatni.
– Ana evett valamit tegnap este?
– Igen. – Mrs. Jones az omlettel van elfoglalva, amit
reggelire készít nekem. Szerintem ennél több információt ma
reggel már nem tudok kihúzni belőle. Bosszankodva
kortyolom a kávémat, a nyomorúság ötven árnyalatát élem
át.
A kocsiban, a Boeing Field felé menet, írok Anának egy e-
mailt.
Szorítkozz a tényekre, Grey.

Tárgy: Portland
Ana!
Ma Portlandbe repülök.
Le kell zárnom egy üzletet a WSU-val.
Gondoltam, nem árt, ha tudod.
Christian Grey
Tudom, hogy valójában nem azért küldöm az e-mailt, hogy

értesítsem… hanem hogy kiprovokáljak belőle valami választ.
A reményből élek.
Stephan készen áll, hogy Portlandbe vigyen minket.
Hullafáradt vagyok az álmatlan éjszaka után. Ha elalszom,
hátul kényelmesebb lesz, így most felajánlom Taylornak az
első ülést, én pedig leveszem a zakómat, és beülök hátra a
Charlie Tangóba. Átnyálazom a jegyzeteimet, amelyeket a
megbeszéléshez írtam, majd hátradőlök, és behunyom a
szemem.
Ana a mezőn szalad az új háznál. Nevetgél, próbálom
elkapni. Én is nevetek. Amikor utolérem, lehúzom
magammal a magas fűbe. Kacarászik, ahogy megcsókolom.
Az ajka puha, mert sírt. Nem. Ne sírj! Ne sírj, bébi. Kérlek, ne
sírj. Behunyja a szemét. Elalszik. Nem ébred fel. Ana! Ana!
Egy kopott szőnyegen hever. Sápadtan. Mozdulatlanul.
Ana. Ébredj fel! Ana!
Felriadok, és egy pillanatig nem értem, hol vagyok. Egy

pillanat – a Charlie Tangóban ülök, épp leszálltunk
Portlandben. A rotor még forog, Stephan a toronnyal beszél.
Megdörzsölöm az arcomat, hogy felébredjek, és kicsatolom a
biztonsági övet.
Taylor kinyitja az ajtót, és kilép a leszállópályára, közben
felveszem a zakómat, vigyázva, nehogy eltépjem a fejhallgató
kábelét.
– Köszönöm, Stephan – szólok előre.
– Nem probléma, Mr. Grey!
– Fél egy körül jövünk vissza.
– Felkészülök, várni fogom. – Összevonja a szemöldökét, az
arcára van írva az aggodalom, közben Taylor lehajtott fejjel
kinyitja nekem az ajtót.
A fenébe. Remélem, nem miattam aggódik. Leveszem a
fejhallgatót, és kikászálódom a helikopterből Taylor mellé.
Friss a reggeli levegő, világosabb van, mint Seattle-ben, de a
hűvös szél már őszi illatokat sodor. Nem látom Joe-t, az
öreget, aki máskor itt szokott lenni, hogy felügyelje a fel- és
leszállásokat. Talán még túl korán van, vagy ma reggel nem
dolgozik… vagy ez egy ómen, vagy más szarság.
Az isten szerelmére, Grey. Szedd már össze magad!
A sofőrünk a leszállópálya épülete előtt vár minket, Taylor
kinyitja a Cadillac Escalade ajtaját. Beülök, ő pedig az
anyósülésre ül.
Még mindig kísért a rémálom emléke, ezért felhívom
Sawyert.
– Mr. Grey?
– Luke, ma maradjon Mrs. Grey közelében.
– Úgy lesz, uram.
– Reggelizik? – Halkan beszélek, egy kicsit zavarban
vagyok, amiért meg kell kérdeznem. De muszáj tudnom, hogy
jól van.
– Úgy hiszem, uram. Tizenöt perc múlva indulunk az
irodába.
– Helyes. Köszönöm. – Leteszem, majd morózusan bámulok
az ablakból a Willamette folyóra. Fémesen szürke vize
hidegnek tűnik. Áthajtunk az Acélhídon. Megborzongok. Ez
maga a pokol. Beszélnem kell Anával. Ez nem élet.
Egyetlen lehetőségem van csupán.
Kérj bocsánatot, Grey.
Na igen. Ez az egyetlen dobásom.
Mert seggfejként viselkedtem.
Fülembe csengenek Ana szavai: Te már felnőtt férfi vagy, itt
az ideje, hogy úgy is viselkedj, ahelyett, hogy hisztis kölyökként
reagálsz.
A picsába! Igaza volt.
De ennek nem most jött el az ideje. Segítenem kell a WSU
környezettudományi részlegének, hogy további támogatást
szerezzen az USDA-tól. Létfontosságú ahhoz, hogy Gravett
professzor és csapata folytathassa a talajtechnológia
fejlesztését. A professzor munkája óriási eredményeket ért el
a ghánai teszthelyszíneken. Ez mindent megváltoztat. A talaj
nem csupán a bolygó ellátásában, valamint az éhezés és
szegénység felszámolásában játszik kulcsszerepet, hanem a
klímaváltozást visszafordító szénmegkötésben is. Előveszem
a jegyzeteimet az aktatáskámból, és újra átfutom őket.
A MEGBESZÉLÉS SIKERESEN ZÁRULT – további egymillió dollár
támogatást kaptunk az USDA-tól. Úgy tűnik, a szövetségi
állam is rendkívül fontosnak tartja a világ élelmiszer-
ellátását. Choudury és Gravett professzor hálálkodása után
Taylorral visszaindulunk Portlandbe. A telefonomra
pillantok, a feleségemtől azonban semmi hír – még egy
szarkasztikus választ se kaptam az e-mailemre. Nyomasztó.
Szeretnék mielőbb hazaérni, hogy valami módon
kiengeszteljem Anát… ha tudom.
Esetleg elvihetném vacsorázni?
Moziba?
Repülni?
Vitorlázni?
Szexelni?
Mit tegyek?
Hiányzik.
Az Escalade leparkol a helikopter-felszállóhely előtt, Taylor
pedig telefonál.
– Láttam az SMS-ed, Sawyer – motyogja, mire felkapom a
fejem.
SMS? Ana jól van?
Taylor összevont szemöldökkel figyel.
– Vettem. – Felnéz rám. – Értem. Egy pillanat – mondja
Luke-nak, majd odaszól nekem. – Mrs. Grey nem érzi jól
magát. Sawyer visszaviszi a lakásba.
– Komoly a baj?
– Nincs okunk ilyesmit feltételezni.
– Oké. Egyenesen az Escalához megyünk.
– Igen, uram. Rövidesen indulunk, Sawyer. Az Escalához
megyünk, ott fogunk leszállni.
– Vigyázzon rá! – kiáltok elég hangosan ahhoz, hogy
Sawyer is hallja.
– Hallottad Mr. Greyt. Írj, ha bármi történik. – Taylor leteszi
a telefont.
Sietősen belépünk Taylorral az épületbe, és örömmel
látom, hogy már vár minket a lift.
Remélem, Ana jól van… és a baba is.
Talán felhívhatnám anyámat, hogy menjen és nézzen rá
Anára. Vagy dr. Greene-t – noha kétlem, hogy fogadná
a hívásomat. Egy óráig tart az út hazáig, és nem tudok ilyen
sokáig várni; megpróbálom anyámat, de nincs térerő – a
liftben állunk. Anát sem hívhatom fel.
Bizonyára felhívna, ha súlyos lenne.
Az ördögbe. Sejtelmem sincs, mivel nem áll szóba velem.
Kinyílik a lift ajtaja, a Charlie Tango ott van, ahol hagytuk,
Stephan pedig a pilótaülésen vár minket.
A fenébe az egésszel. Én magam fogom visszavinni.
Legalább lefoglal a repülés, és nem azon kell rágódnom, hogy
mi történik az Escalában.
Remélem, Ana lefekszik pihenni. A mi ágyunkba.
Stephan kiszáll a gépből, hogy üdvözöljön.
– Helló, Stephan! Szeretném én visszavinni. Új útvonalra
lesz szükségünk, az Escalához megyünk.
– Igen, uram. – Kinyitja a pilótafülke ajtaját, és azt hiszem,
meglepődött a viselkedésemen. Beszállok, becsatolom
magam, és nekilátok a felszállás előtti ellenőrzésnek.
– Már mindent ellenőrzött? – kérdem Stephant, amikor
beül mellém.
– Csak a transzpondert.
– Ó, igen. Értem. Haza kell érnem a feleségemhez.
Becsatolta magát, Taylor?
– Igen, uram. – Testetlen hangja tisztán cseng a fülemben.
Rádiózok a toronynak, készen állnak.
– Rendben, uraim, menjünk haza. – Hátrahúzom a kollektív
kart, és a Charlie Tango könnyedén a levegőbe emelkedik,
majd elindul Seattle felé.
Miközben az eget szeljük, már tudom, hogy jól döntöttem;
muszáj a repülésre koncentrálnom, habár mélyen, legbelül
még mindig mardos az idegesség. Remélem, Ana jól van.
Pontban fél háromkor landolunk, terv szerint.
– Szép repülés volt, Mr. Grey – szól Stephan.
– Remélem, kellemesen telik a repülése a Boeing Fieldre.
– Bizonyára. – Elmosolyodik.
Kicsatolom magam, bekapcsolom a telefonomat, és
követem Taylort az Escala tetejére. Taylor összevont
szemöldökkel mered a telefonjára. Megtorpanok, amíg
meghallgat egy üzenetet.
– Sawyertől jött. Mrs. Grey a bankban van. – Taylor
felemeli a hangját, hogy halljam, amit mond a tetőn tomboló
szélben.
Micsoda? Azt hittem, rosszul van. Mi a fenét keres a
bankban?
– Sawyer követte. Mrs. Grey megpróbálta lerázni.
Az idegesség a mellkasomba váj, a szívemet szorongatja.
A telefonom egy sor jelzés miatt rezeg és csipog. Andreától is
érkezett egy üzenet, négy perccel ezelőtt küldték, valamint
van pár nem fogadott hívásom a bankból, egy pedig Welchtől.
Mi a faszom történt?
Troy Whelan a bankból sürgősen beszélni akar magával.
Hívom Whelant a gyorshívón. Azonnal felveszi.

– Whelan, itt Christian Grey. Mi történik? – kiabálom túl a
szelet.
– Jó napot, Mr. Grey! Nos, a felesége ötmillió dollárt
szeretne kivenni a számlájáról.
Micsoda?
Megfagy a vér az ereimben.
– Ötmilliót? – Nem hiszek a fülemnek.
Mi a fenére kell neki ötmillió?
A picsába! Elhagy.
Összeomlik körülöttem a világ, és kettéhasad a lábam alatt
a föld.
– Igen, uram. Mint tudja, a jelenlegi banki szabályozás
szerint nem adhatok ki készpénzben ötmillió dollárt.
– Igen, hát persze. – Sokkos állapotban egyensúlyozom a
szakadék szélén. – Hadd beszéljek Mrs. Greyjel. – Olyan a
hangom, mint egy roboté.
– Természetesen, uram. Egy pillanat.
Ez kínszenvedés. Behúzódom a szél elől a liftajtók mellé,
majd szótlanul várom a feleségemet… rettegve várom a
feleségemet a vonal végén.
Elmegy. Elhagy.
Mihez kezdjek nélküle? Kattan a vonal, és rám tör a pánik.
– Szia. – Ana hangja halk és éles.
– Elhagysz? – szalad ki a számon, mielőtt összeszedném
magam.
– Nem! – csattan a hangja, mintha könyörögne.
Ó, hála a magasságos égnek! Ám a megkönnyebbülés rövid
életű.
– Igen – suttogja, mintha csak most hozta volna meg a
döntést.
Micsoda?
– Ana… – Nem tudom, mit mondjak. Könyörögni akarok,
hogy maradjon.
– Christian, kérlek. Ne.
– Elmész? – Tényleg elmész?
– Igen.
Nem! Ne, NE! Zuhanok, fejjel előre a mélységbe. Mind
mélyebbre és mélyebbre. Kinyújtom a kezem, és
nekitámaszkodom a falnak, nehogy elessek. Húsomba mar a
fájdalom.
Ne hagyj el!
A fenébe is, hát erre ment ki minden? Szeretett engem valaha
is?
Csak a kibaszott pénzemre fájt a foga?
– És mire kell a pénz? Minden a pénzről szólt? – Mondd,
hogy nem a pénz miatt csináltad. Kérlek. Leírhatatlan
fájdalmat érzek.
– Nem! – kiált fel nyomatékosan.
Higgyek neki?
Azért történt, mert találkoztam Elenával? Az isten
szerelmére! Ebben a pillanatban aligha tudnám még ennél is
jobban gyűlölni Elenát. Mély lélegzetet veszek, próbálom
összeszedni a gondolataimat.
– Ötmillió elég? – Hogy fogok Ana nélkül élni?
– Igen.
– És a baba? – Elviszi a gyerekünket? Megfordul a kés a
szívemben.
– Vigyázni fogok a babára.
– Hát ezt akarod?
– Igen. – Alig hallani a hangját. De azért én hallom. Úgy
érzem, megnyomorít ez a fájdalom. Azt akarja, hogy tegyem
le a telefont – hallom a hangján. Végezni akar. Minél
messzebb akar kerülni tőlem.
– Akkor vidd – suttogom.
– Christian – zokogja. – Érted teszem. A családodért. Kérlek.
Ne.
Nem bírom ezt tovább.
– Vidd el, Anastasia – acsargok, és hátrahajtom a fejem,
majd hangtalanul felüvöltök az égre.
– Christian… – A kétségbeesése csak úgy süt, ahogy kiejti a
nevemet. Nem bírom tovább hallgatni.
– Mindig szeretni foglak – suttogom, mert ez az igazság. Egy
elátkozott férfi utolsó szavai. Leteszem, és nagy levegőt
veszek, üresnek érzem magam… nem többnek üres
porhüvelynél.
Egyszer már elmondtam ezt neki.
A zuhany alatt.
És azt mondtam, hogy szeretem.
– Mr. Grey? – Taylor megpróbálja magára vonni a
figyelmemet. Nem válaszolok, csak visszahívom Whelant.
– Troy Whelan.
– Itt Christian Grey. Adja oda a feleségemnek a pénzt.
Bármit, amit csak akar.
– Mr. Grey, nem tehetem…
– Tudom, hogy maguknál van a Pacific Northwest
tartaléka. Csak utalja át a céges számlára. Vagy likvidálja a
vagyontárgyakat. Nem érdekel. Csak adja oda neki a pénzt.
– Mr. Grey, ez rendkívül szokatlan.
– Csak csinálja, Whelan! Találjon rá valami módot, vagy
megszüntetem a számláimat, és másra bízom a GEH
pénzügyeit. Megértette?
Néma csönd a válasz.
– Később elintézzük a kurva papírmunkát – teszem hozzá
békülékenyebb hangon.
– Igen, Mr. Grey.
– Adja oda neki, amit csak akar.
– Igen, Mr. Grey. – Leteszem.
A legszívesebben sírnék. Összeomlanék itt helyben, a tetőn,
és zokognék. De nem tehetem. Behunyom a szemem, és azt
kívánom, bárcsak egyedül lennék.
– Mr. Grey. – Taylor hangja áthatol a fájdalmamon.
Fölkapom a fejem, mire elsápad.
– Mit akar? – csattanok fel.
– Hyde-ot kiengedték óvadék ellenében. Szabadlábon van.
Szótlanul bámulok rá. Ez meg mi a faszom?
Hyde szabadlábon? Hogyhogy? Azt hittem, elintéztük.
Farkasszemet nézünk Taylorral, és eltűnődöm. Mi a fene?
Elhagysz?
Nem!
Érted teszem. A családodért. Kérlek. Ne.
– Ana! – suttogom. – Ötmilliót próbál kivenni a bankból.
Taylornak elkerekedik a szeme.
– A fenébe! – mondja.
Ugyanarra a következtetésre jutunk. Bármit csinál is Ana, a
szívem mélyén tudom, hogy köze van ahhoz a mocsok Hyde-
hoz. Rácsapok a lift hívógombjára, és a nyomorúságom lassan
rettegésbe csap át. Rettegek a feleségem miatt.
– Hol van Sawyer?
– A banknál. Követte a felesége autóját. – Beugrunk a liftbe,
és megnyomom a garázs gombját, a Charlie Tango rotorja
pedig felbőg. Fülsiketítő.
– Megvannak a kocsikulcsok? – üvöltöm Taylornak, amikor
becsukódik a liftajtó.
– Igen, uram.
– Menjünk a bankhoz. Tudjuk, hol van Hyde?
– Nem. Írok Welchnek.
– Üzenetet hagyott. A fenébe… biztos Hyde miatt keresett.
A liftnek mintha egy örökkévalóságig tartana leérni a
garázsba. Mit csinálhat Ana? Miért nem árulta el, ha bajba
került? A félelem belehasít a szívembe és a lelkembe, és
mintha belülről fojtogatna. Mi lehetne rosszabb annál, hogy
Ana elhagy? Bevillan a nyomasztó kép a korábbi
rémálmomból, mely a régebbi, sokkal régebbi emlékekből
épült fel: egy nő élettelen teste a padlón. Behunyom a
szemem.
Ne. Kérlek, ne!
– Megtaláljuk – szól Taylor eltökélten.
– Muszáj.
– Nyomon követem a telefonját – jelenti ki.
Végre kinyílik az ajtó, és Taylor odadobja nekem a Q7
kulcsait. Azt akarja, hogy én vezessek?
Szedd össze magad, Grey. Ki kell húznod a feleségedet a
csávából.
Lehet, hogy az a rohadék megzsarolta.
Beszállunk a kocsiba, ráadom a gyújtást. Csikorognak a
kerekek, amikor kitolatok a parkolóhelyünkről, és a garázs
bejáratához száguldok, majd kénytelen vagyok megvárni,
hogy felemelkedjen a sorompó. – Gyerünk, gyerünk, gyerünk!
Amint lehet, kislisszolok alatta, és teljes sebességgel
indulok a bank felé.
Taylor a műszerfalra teszi a telefonját, várja a jelet, közben
halkan, türelmetlenül káromkodik magában.
– Még mindig a bankban van – jelenti ki végül.
– Helyes.
Nagyobb a forgalom, mint vártam. Idegesítő.
Gyerünk már, gyerünk!
Miért csinálja ezt Ana? Miért kell megtartania magának az
ilyen szarságokat? Nem bízik bennem?
Visszagondolok a viselkedésemre az elmúlt két nap során.
Igaz, nem volt éppen példás, de Ana akkor is mindent a
nyakába vett. Miért nem képes segítséget kérni?
– Ana Grey! – kiáltok a telefon Bluetooth-rendszerébe.
Pillanatokkal később csörögni kezd a telefonja, csak csörög és
csörög… mígnem a hangposta válaszol. Elcsüggedek.
– Szia, itt Ana telefonja. Jelenleg nem tudom fogadni a
hívást, kérlek, a sípszó után hagyj üzenetet, és visszahívlak.
Krisztusát!
– Ana! Mi a fasz történik? – kiáltok. Jó érzés kiáltani. –
Megyek érted. Hívj fel! Beszélj velem! – Leteszem.
– Még mindig a bankban van – közli Taylor.
– Sawyer is ott van?
– Igen, uram.
– Hívja Sawyert! – kiáltom a telefonba, és pillanatokkal
később csörögni kezd a mobilja.
– Mr. Grey?
– Hol van Ana?
– Épp megfordult, és visszament az egyik irodába.
– Menjen érte.
– Uram, fegyver van nálam. Nem mehetek át a
fémdetektorokon. A bejáratnál állok, innen tartom szemmel
Anast… Mrs. Greyt, aki gyanúsan viselkedik. Ha visszamegyek
a kocsiba, hogy letegyem a fegyveremet, elveszíthetem.
Kurva fegyverek.
– Hogy a nyavalyába tudta lerázni magát?
– Rendkívül leleményes asszony, Mr. Grey. – Úgy hangzik,
mintha a fogain keresztül szűrné a szavakat, megértem a
frusztrációját. Együttérzek vele; ez a nő engem is meg tud
őrjíteni.
– Ha megtaláltuk, részletes jelentést kérek. Jack Hyde-ot
óvadék ellenében kiengedték, és Taylorral úgy sejtjük, hogy
Ana viselkedésének valami köze van hozzá.
– Basszus! – kiált fel Luke.
– Pontosan. Öt percre vagyunk. Ne tévessze még egyszer
szem elől, Sawyer!
– Uram.
Leteszem.
Taylorral szótlanul ülünk egymás mellett, miközben a
kocsik közt szlalomozom.
Mire készülsz, Anastasia Grey?
Mit tegyek veled, amikor visszakaplak?
Eszembe jut egy-két ötlet. Fészkelődni kezdek az ülésen.
Az isten szerelmére, Grey! Ennek nem most van itt az ideje.
Taylor hangja zökkent ki a gondolataimból.
– Mrs. Grey úton van.
– Micsoda? – Nagyot dobban a szívem, ahogy szétárad a
testemben az adrenalin.
– Délnek tart a Másodikon.
– Hívja Sawyert! – kiáltom. Kicseng.
– Mr. Grey – szól bele rögtön.
– Úton van!
– Tessék? Nem jött ki a főbejáraton – értetlenkedik Sawyer.
– Délnek tart a Másodikon – szól közbe Taylor.
– Rajta vagyok. Felhívom a kocsiból. – A hangok alapján
Sawyer futásnak eredt. – Nincs a kocsijában. Még mindig itt
parkol.
– A picsába! – kiáltok fel.
– Még mindig délnek tart a Másodikon – közli Taylor. – Egy
pillanat. Balra fordult, a Yesler felé.
Elhaladunk a bank mellett. Nincs értelme megállni.
– Háromsaroknyira van? – kérdem.
– Igen, uram.
Már húszmilliomodjára mondok hálát az úrnak, amiért
Taylor velem van. Úgy ismeri a várost, mint a tenyerét – ami
különös, tekintve, hogy egy isten háta mögötti texasi
kisvárosból származik.
Három perccel később kelet felé tartunk a Yeslerben.
– Még mindig a Yeslerben van – mordul fel Taylor, és le
sem veszi a szemét a telefonról. – Délre fordult.
A huszonharmadikon. Nyolcsaroknyira.
– Követem magukat – szólal meg Sawyer a telefonban.
– Maradjon közel. Megpróbálom kikerülni a forgalmat. –
Taylorra sandítok. – Bárcsak inkább maga vezetne!
– Remekül csinálja, uram.
Hová a fenébe megy Ana? És kivel?
Hosszú percekig hallgatunk. A vezetésre koncentrálok,
Taylor időnként útba igazít. Délnek tartunk, majd újra kelet
felé fordulunk, és a főúton haladunk a lakóházak között.
– Délre kanyarodott a Tizenharmadikon.
Követjük néhány háztömbig.
– Megállt. South Day Street. Kétsaroknyira innen.
Jeges rémület árad szét bennem, miközben végighajtok az
utcán.
Három perccel később ráfordulok a South Day Streetre.
– Lassítson! – utasít Taylor, amivel meglep, de
engedelmeskedem. – Itt lesz valahol. – Előrehajol, és
mindketten az út szélét pásztázzuk. Az én oldalamon romos
épületek sorakoznak.
– A picsába! – A kátyús parkolóban egy nő ácsorog
magasba emelt kézzel egy fekete Dodge mellett. A Dodge!
Elfordítom a kormányt, behajtok a parkolóba, és Ana ott
van…
A földön. Mozdulatlanul. Behunyt szemmel.
Ana. Az én Anám… ne! Megáll az idő, és nem kapok levegőt.
Valóra vált a legrosszabb rémálmom. Itt. Most.
Taylor kiugrik a kocsiból, mielőtt megállnék. Követem,
közben jár a motor.
– Ana! – kiáltom. Kérlek, istenem. Kérlek, istenem. Kérlek,
istenem.
Élettelenül fekszik a betonon. Előtte az a rohadt Hyde a
földön fetreng, és fájdalmasan üvöltve szorongatja a combját.
Ömlik a vér az ujjai között. A nő hátralép, a kezét a levegőben
tartja, amikor látja, hogy Taylor fegyvert ránt.
Engem azonban csak Ana érdekel. Mozdulatlanul hever a
hideg, kemény földön.
Ne!
Amióta megismertem, ettől rettegtem. Ettől a pillanattól.
Letérdelek mellé, meg se merem érinteni. Taylor fölveszi a
fegyvert Ana mellől, és utasítja a nőt, hogy feküdjön arccal a
földre.
– Ne lőjön, ne lőjön! – ismételgeti a nő.
A fenébe! Hiszen ez Elizabeth Morgan a SIP-től.
Hogy a faszomba keveredett bele ebbe a szarságba?
Sawyer hirtelen ott terem mellettünk. Elizabethre fogja a
fegyverét, és őrt áll mellette.
Hyde fájdalmasan üvölt.
– Segítség! Segítség! Lelőtt az a hülye kurva! – Rá se
hederítünk.
Taylor lehajol, és kitapintja Ana pulzusát a nyakán.
– Életben van. Erős a pulzusa – állapítja meg. Hála az
égnek. Hátraszól Sawyernek: – Hívd a 911-et. Mentőt és
rendőrséget. – Sawyer a telefonjáért nyúl, Taylor pedig
gyorsan és óvatosan végigtapogatja Anát, sérülést keresve.
– Nem hiszem, hogy vérzik.
– Megérinthetem?
– Lehet, hogy eltört valamije. Jobb, ha a mentősökre
bízzuk.
Jaj, ne. A feleségem. A kedvesem. Az én gyönyörű kedvesem.
Megsimogatom a haját, és gyengéden a füle mögé tűrök egy
fürtöt. Olyan, mintha csak aludna, noha csúf vörös folt
éktelenkedik az arcán. Megütött ez a mocsok? Ő tette ezt
veled?
Hyde felé fordulok, aki még mindig sipítozik. Szétárad az
ereimben az adrenalin, és ismét fellobban a haragom.
A rohadék. Megütötte a feleségemet, ő pedig meglőtte.
Édes istenem, Ana meglőtte.
Felállok, odalépek hozzá, fölé tornyosulok, miközben Hyde
a földön vergődik.
Mielőtt észbe kapnék, nekidőlök a Dodge-nak,
hátralendítem a lábam, és teljes erőmből gyomorba rúgom, jó
erősen. Kétszer. Háromszor, minden rúgásba beleadom a
teljes testsúlyomat.
Hyde felüvölt.
– Te művelted ezt a feleségemmel, te rohadék? – Dühödten
üvöltök, és újra megrúgom. Felemeli a kezét, hogy védje a
gyomrát, én pedig teljes súlyommal beletaposok a szivárgó
sebbe a combján. Ismét felüvölt – ezúttal másképp,
hangosabban, a szenvedés kétségbeesett sikolyával. Fölé
hajolok, megragadom a dzsekijét, és beleverem a fejét a
földbe. Egyszer. Kétszer. Tágra nyílt szemében rettegés.
Megragadja a kezemet, rám keni a vérét.
– Megöllek, te mocskos, beteg állat!
Hangok szűrődnek hozzám az alagút végéből.
– Mr. Grey! Mr. Grey! Christian! Christian! Állj! – Taylor az.
Elhúznak Sawyerrel – lerángatnak arról a Hyde-nak nevezett
féregről. Taylor megragadja a vállamat, és megráz.
– Christian! Hagyja abba! Most azonnal! – Újra megráz.
Pislogok, és lesöpröm magamról a kezét.
Ne érjen hozzám!
Taylor odaáll Hyde elé, és úgy néz rám, mintha tébolyodott,
halálos és támadásra kész lennék. Mély lélegzetet veszek,
hogy kitisztuljon a fejem.
– Jól vagyok – suttogom.
– Maradjon a feleségével, uram – mondja Taylor
nyomatékosan.
Biccentek. Vetek egy utolsó pillantást a mocsokra a földön.
Szipogva összekuporodik, és a combját szorongatja.
Behugyozott a gusztustalan állat.
– Vérezzen csak el – dünnyögöm Taylornak, majd
elfordulok.
Letérdelek Ana mellé, hogy meghallgassam a légzését, de
nem hallok semmit. Ismét rám tör a pánik.
– Lélegzik még egyáltalán? – Felnézek Taylorra.
– Nézze a mellkasát, ahogy emelkedik és süllyed. – Taylor
ismét fölé hajol, és ellenőrzi a pulzusát. – Még mindig erős.
Ó, Ana! Mégis mit képzeltél? Nem gondoltál a babánkra?
Könny szökik a szemembe. Utálom ezt a
kiszolgáltatottságot. A karomba akarom venni, hogy
belezokogjak a hajába – de nem érinthetem meg. Kész
kínszenvedés. Hol a faszban van már az a mentő?
– A lány. A lány – szólal meg hirtelen Elizabeth.
Miféle lány? Mind felé fordulunk; a földön fekszik.
– Odabent – mondja. – Ott. Abban az épületben. – Az állával
mutatja.
Ez valami trükk?
Taylor halkan kiadja a parancsot.
– Nézz körül odabent, Sawyer!
A távolból sziréna hangja szól. Hál’ istennek!
– Taylor! – Amikor arra fordulok, Sawyer az ajtóban áll. –
Itt van Miss Grey.
– Maradjon itt, Christian! – Taylor figyelmeztetőn feltartja
az ujját.
Mia? A kishúgom? Remeg a gyomrom a félelemtől. Mit
művelt ez a mocsok a húgommal? Bénultan nézem, ahogy
Taylor belép az épületbe, Sawyer pedig a küszöbről figyeli.
Hirtelen értelmet nyernek Ana szavai. Lenézek rá, és
ebben a pillanatban rádöbbenek, hogy meg is ölhette volna ez
a beteg állat. Maró ízt érzek a torkomban, és megáll az idő,
mígnem Taylor kilép az épületből.
– Azt hiszem, jól van. Csak elkábították. Alszik. Nem látok
sérülésre vagy bántalmazásra utaló nyomot. Fel van öltözve.
Nem akarom megmozdítani. Majd a mentősök.
– Mia? – kérdem, nem tudom elhinni, milyen szörnyű ez a
helyzet.
Taylor bólint. Összeszorítja a száját.
Egyre hangosabban bőgnek a szirénák.
Mi a faszt akart Hyde a húgomtól? Még mindig nyüszít,
mint egy sérült kutya, de gyanítom, hogy már rengeteg vért
vesztett. Leszarom. A legszívesebben megölném, lassan,
fájdalmasan… ám ekkor megáll mellettünk két rendőrautó és
két mentő, villogó fények és fülsiketítő kakofónia közepette,
megtörve a környék csendjét, és megmentik Hyde életét.
ZOMBIKÉNT ÜLÖK Mia és Ana közt a mentőautóban, míg

áthajtunk Seattle-n. A tenyerembe temetem az arcom, a
torkomban dobog a szívem, és hangtalanul imádkozom
mindkettejükért. Nem vagyok hívő ember, de jelenleg
bármire hajlandó vagyok, akár Istenhez is könyörgök, csak ne
essen baja a feleségemnek, a kisbabánknak és a húgomnak.
– Jók az életjeleik, Mr. Grey, a feleségének és a húgának is –
mondja a mentős, sötét szeme csupa együttérzés.
– A feleségem terhes.
A mentős Anára pillant.
– Vérzésnek nincs látható jele.
Elsápadok, tudom, hogy csak biztatni próbált, de nem
sikerült.
– Miért nem ébredt még fel? – Csak suttogni bírok.
– Ezt majd az orvosok tudják megállapítani a kórházban.
Mia mocorogni kezd, érthetetlenül motyog valamit.
Ébredezik. Nyilvánvaló, hogy elkábították. De legalább
nyugodt. Megszorítom a kezét.
– Semmi baj, Mia. Itt vagyunk.
Ismét motyog valamit, de nem nyitja ki a szemét, csak
gyengén megszorítja a kezemet, majd ellazul, remélem, csak
visszaaludt.
A húgom, a feleségem és a meg nem született gyerekem;
meg kellett volna ölnöm Hyde-ot, amíg esélyem volt rá. Ismét
elhatalmasodik rajtam a tehetetlen harag, és behunyom a
szemem, hogy szabaduljak tőle. Sírni akarok, üvölteni, hogy
kiadjam magamból a szenvedést, de képtelen vagyok rá.
Az istenit. Elfásultam. Az utolsó szavaink Anával…
Elhagysz?
Nem.
Elmondtam neki, hogy mindig szeretni fogom. Ezt legalább
megtettem.
Kérlek, Ana, ébredj fel!
Mélyen, legbelül rettegek a gyerek életéért. Vajon Ana
tényleg rosszul volt, vagy csak kitalálta? Ez a… stressz, a
fenébe is. Megárthat a kicsinek.
Juniornak. Vajon jól van?
Végre megérkezünk a baleseti osztályra, és rögtön
félretolnak a mentősök, hogy tegyék a dolgukat.
Anya és apa már vár minket. Zörögnek a hordágy kerekei,
míg betolják alvó vagy öntudatlan húgomat. Grace-nek, amint
megpillantja Miát, könnybe lábad a szeme. Megfogja a kezét.
– Szeretlek, kicsim! – zokogja. A mentősök elsietnek Miával
a dupla ajtó felé, ahová apa nem mehet utánuk. Megáll, és
nézi, ahogy anya követi őket a baleseti osztályra.
Ana hordágyáért egy nővér és egy orvos jön.
– Vigyázzanak a feleségemre, állapotos! – A hangom
reszelős, remeg az aggodalomtól.
– Gondját viseljük – válaszolja a nővér. Elengedem Ana
kezét, és eltolják Mia után.
Carrick odalép mellém, falfehér az arca, most meglátszik
rajta a kora.
Egymásra bámulunk.
– Apa – suttogom elhaló hangon.
– Jaj, fiam. – Carrick széttárja a karját, és életemben először
odalépek hozzá, ő pedig átölel. Lenyelem a feltörő
érzelmeket, és belecsimpaszkodom a dzsekijébe, ki sem
tudom fejezni a hálámat az erejéért, megnyugtató
jelenlétéért, ismerős illatáért, de legfőképpen a szeretetéért. –
Minden rendben lesz, fiam. Mindketten felépülnek.
– Felépülnek – ismétlem, mint egy mantrát, és ég a torkom
a gyötrődéstől. – Felépülnek.
De ezt nem tudhatja biztosan.
Imádkozom, hogy igaza legyen.
Elhúzódom, hirtelen zavarni kezd, hogy felnőtt férfi
létünkre a baleseti bejáratában ölelkezünk. Carrick
elmosolyodik, és megszorítja a vállamat.
– Menjünk a váróba. Ott elmesélheted, mi történt, és
megmosakodhatsz.
– Persze. – Bólintok, és lenézek a kezemre. A fenébe! Csupa
mocsok annak a rohadéknak a vérétől.
ANA SÁPADT, LESZÁMÍTVA a zúzódást az arcán, ahol az a

szemétláda megütötte. A szeme csukva, mintha csak aludna,
de még mindig öntudatlan. Szívszaggatóan fiatalnak és
kicsinek tűnik. Csövek meredeznek a testéből. Sajog a szívem
a rettegéstől, ám dr. Bartley nyugodt arccal nézi a feleségem
megtört testét.
– Eltört néhány bordája, és egy hajszálrepedés van a
koponyáján, Mr. Grey, de az életjelei stabilak és erősek.
– És miért eszméletlen még mindig?
– Mrs. Grey fejét komoly trauma érte. Az agyi tevékenysége
normális, és nincs belső vérzés sem. Fel fog ébredni, csak
adjon neki időt.
– És a baba? – suttogom.
– A baba jól van, Mr. Grey.
– Hála istennek. – A megkönnyebbülés hullámokban söpör
végig rajtam.
Hála istennek!
– Van még kérdése, Mr. Grey?
– Hall engem?
Dr. Bartley előzékenyen elmosolyodik.
– Ki tudja? Ha igen, nyilván örülne a hangjának.
Én ebben nem vagyok olyan biztos. Haragszik rám. Azt
hittem, elhagy.
– A kollégám, dr. Singh később ránéz a feleségére.
– Köszönöm – dünnyögöm, és a doktor távozik.
Odahúzok egy széket, és leülök Ana mellé. Gyengéden
megfogom a kezét, örülök, hogy meleg. Finoman
megszorítom, hátha sikerül felébresztenem.
– Kérlek, ébredj fel, bébi – suttogom. – Haragudj rám
nyugodtan, csak ébredj fel, kérlek. – Előrehajolok, és lágy
csókot lehelek a kézfejére. – Úgy sajnálom. Mindent nagyon
sajnálok. Kérlek, ébredj fel!
Kérlek. Szeretlek.
Két kezembe veszem a kezét, lehajtom a fejem, és
imádkozom.
Kérlek, Istenem! Kérlek! Add vissza nekem a feleségemet!
ANA ALSZIK, SÖTÉT VAN a szobájában, leszámítva az ágy melletti

lámpa fénytócsáját és az ajtó alatt beszűrődő világosságot.
Betakarózom a zakómmal, és elbóbiskolok a széken, hiába
próbálom nyitva tartani a szemem. Ébren akarok lenni,
amikor magához tér.
Nyílik az ajtó, felriadok. Grace lép be.
– Szervusz, drágám – suttogja, az arca sápadt, nincs
kisminkelve. Ő is olyan fáradtnak és kimerültnek tűnik, mint
én.
– Anya. – Nincs erőm felállni.
– Csak be akartam nézni hozzátok, megyek, és ledőlök egy
kicsit. Carrick is itt van, vigyáz Miára.
– Ő hogy van?
– Jobban. Mérges. Még mindig a drog hatása alatt áll.
Aludni próbál. És Ana?
– Nincs változás.
Grace felveszi Ana kórlapját az ágy végéből, és átfutja.
Elkerekedik a szeme, és felhördül.
– De hiszen állapotos!
Bólintok, túl kimerült és nyugtalan vagyok ahhoz, hogy
bármit mondjak.
– Ó, Christian, ez csodálatos hír! Gratulálok! – Odalép
hozzám, és megszorítja a vállamat.
– Kösz, anya. Csak nemrég derült ki. – Azt hiszem.
– Ez érthető. A párok általában a tizenkettedik hét után
jelentik be. Drágám, nagyon kimerültél, menj haza aludni.
Megrázom a fejem.
– Majd alszom, ha Ana felébred.
Összeszorítja a száját, de nem szól semmit, csak lehajol, és
megcsókolja a fejemet.
– Fel fog ébredni, Christian. Adj neki egy kis időt. Próbálj
meg aludni egy kicsit.
– Szia, anya.
Felborzolja a hajamat.
– Reggel találkozunk. – Ugyanolyan halkan távozik, mint
ahogy belépett, én pedig csüggedtebb vagyok, mint voltam.
Hogy tovább gyötörjem magam, és megpróbáljak ébren
maradni, gondolatban újrajátszom az elmúlt két napot.
Mekkora seggfej voltam!
A kisbaba miatt.
Elmentem Elenához.
Nem kértem bocsánatot.
És mindennek a tetejébe hittem Anának… elhittem neki,
amikor azt mondta, hogy elhagy.
Lecsukódik a szemem, elnehezedik a fejem, mire felriadok.
A fenébe.
A feleségemre bámulok, hátha kinyitja a szemét.
Ana. Kérlek. Gyere vissza hozzám.
– Hadd kérjek bocsánatot. Rendesen. Kérlek, bébi. –
Megfogom a kezét, ismét az ajkamhoz emelem, és minden
ujját megcsókolom. – Hiányzol.
Hátradőlök, és behunyom a szemem, csak egyetlen
pillanatra.
2011. SZEPTEMBER 16., PÉNTEK
Felriadok. A fenébe. Mennyit aludtam? A karórámra pillantok

– majdnem három órát. Megnézem a feleségemet, de látom,
hogy még mindig az igazak álmát alussza.
Kivéve, hogy nem alszik. Öntudatlan.
– Gyere vissza hozzám, bébi – suttogom.
– Christian.
– Apa! Megijesztettél.
– Bocs. – Carrick kilép az árnyékból.
– Mióta ácsorogsz ott?
– Nem régóta. Nem akartalak felébreszteni. Az előbb járt
bent a nővér ellenőrizni Ana életjeleit. Minden rendben. –
A feleségemre pillant. – Grace mesélte, hogy az unokámat
hordja a szíve alatt. – Ragyog a szeme a csodálattól, ahogy
Anát nézi.
– Igen. Így van.
– Gratulálok, fiam.
Örömtelenül elmosolyodom.
– Veszélybe sodorta a gyereket és önmagát. –
Megborzongok; nem tudom, hogy az éjjeli levegő hűlt le, vagy
elborzasztott a gondolat, hogy Ana olyan könnyen
meghalhatott volna. Carrick összeszorítja a száját, az arca
komor, majd visszafordul hozzám. – Kimerültél. Haza kéne
menned aludni.
– Nem hagyom itt.
– Christian, aludnod kellene.
– Nem, apa. Itt akarok lenni, amikor felébred.
– Majd én vigyázok rá. Ez a legkevesebb, amit tehetek érte.
Megmentette a lányomat.
– Hogy van Mia?
– Alszik. Még szédül, fél, és nagyon dühös. Kell pár óra,
mire a Rohypnol kiürül a szervezetéből.
– Jesszusom. – Hyde egy mocskos, beteg, aljas állat.
– Tudom. Rémesen érzem magam, amiért lazítottam a
védelmén. Te figyelmeztettél, de Mia annyira csökönyös. Ha
Ana nem lett volna…
– Mind azt hittük, hogy Hyde kikerült a képből. Az én őrült,
buta feleségem pedig… miért nem mondta el nekem? – Ég a
szemem a könnyektől.
– Nyugodj meg, Christian – szól apám, és közelebb lép
hozzám. – Ana bámulatos fiatal nő. Elképesztően bátran
viselkedett.
– Bátran és önfejűen és csökönyösen és bután. – Elcsuklik a
hangom az utolsó szónál, próbálok uralkodni az
érzelmeimen.
De mi történt volna Miával, ha Ana nem segít?
Össze vagyok zavarodva. A tenyerembe temetem az arcom,
vegyes érzelmek kavarognak bennem.
– Hé! – Apám a vállamra teszi a kezét. Örülök a
megnyugtató érintésnek. – Ne legyél ilyen szigorú vele, se
magaddal, fiam. Jobb lesz, ha visszamegyek anyádhoz.
Hajnali három is elmúlt már, Christian. Komolyan. Aludnod
kellene egy kicsit.
– Azt hittem, anya hazament.
Carrick frusztráltan felsóhajt.
– Nem tudta itt hagyni Miát. Pont olyan makacs, mint te.
Még egyszer gratulálok a baba miatt. Ez legalább jó hír ebben
a fejetlenségben.
Érzem, hogy kifut a vér a fejemből – sosem leszek olyan jó
apa, mint Carrick.
– Hé! – szól lágyan. – Menni fog.
Mivel csüggedt és kimerült vagyok, bosszant, hogy ilyen
pontosan ráérzett a szorongásomra.
Jó megfigyelő vagy, apa.
– Nagyszerű apa leszel, Christian. Emiatt ne aggódj. Van
még néhány hónapod, hogy hozzászokj a gondolathoz. – Még
egyszer megpaskolja a vállamat. – Reggel visszajövök.
– Jó éjt, apa. – Nézem, ahogy halkan becsukja az ajtót.
Nagyszerű apa, mi?
A tenyerembe temetem az arcom.
Előbb a feleségemet szeretném visszakapni. Most nem
akarok a babára gondolni.
Felállok, és kinyújtózom. Későre jár. Sajog minden tagom,
és nyomaszt az aggodalom.
Miért nem ébred fel? Fölé hajolok, és megpuszilom az arcát.
A bőre puha és megnyugtatóan meleg az ajkam alatt.
– Ébredj fel, bébi – suttogom. – Szükségem van rád.
– JÓ REGGELT, Mr. Grey!

Mi az? Megint felriadok a szendergésből, amikor a nővér
elhúzza a függönyt, és aranyló őszi napsütés árasztja el a
szobát. Idősebb nővér, nem emlékszem a nevére.
– Ellenőrzöm a felesége infúzióját.
– Hogyne – motyogom. – Kimenjek?
– Ahogy akarja.
– Kinyújtóztatom a lábamat. – Pocsékul érzem magam,
felkelek, vetek még egy pillantást a feleségemre, majd
kibotorkálok a folyosóra. Hátha találok valahol kávét.
TAYLOR FÉL KILENC KÖRÜL érkezik a telefontöltőmmel és egy kis

reggelivel (hála Mrs. Jonesnak). Talán Gail ezzel akar
kiengesztelni. Elég csak egy pillantást vetnem a barna
papírzacskó tartalmára, hogy tudjam, jól sejtettem: két
sonkás-sajtos croissant lapul benne. Mennyei az illatuk.
Emellett kaptam egy termosz rendes kávét.
– Köszönje meg Gailnek a nevemben, kérem.
– Úgy lesz. Hogy van Mrs. Grey? – Anára sandít, az
aggodalma nyilvánvaló abból, ahogy összeszorítja a száját.
– Minden rendben van. Már csak arra várunk, hogy
felébredjen. Nem tudom elhinni, hogy a múlt hétvégét a
portlandi kórházban töltöttük, most meg itt vagyunk
a Northwestben.
Taylor együttérzőn bólogat.
– Egyszerűbb, ha marad, és itt tesz jelentést. Nem akarok
elmenni mellőle. – Leültetem magam mellé. Amíg
megreggelizem, elmeséli, mi történt, miután a mentők
elmentek a helyszínről.
– …és a rendőrség megtalálta Mrs. Grey telefonját.
– Ó?
– A sporttáskában volt, a pénzzel együtt.
– Komolyan? – Alvó feleségemre pillantok. Ez zseniális
gondolat volt tőle. – Tehát a pénzt követtük?
– Úgy van – válaszolja Taylor, és látszik, hogy őt is
lenyűgözte Ana leleményessége. – A rendőrségnél van a pénz.
Most először gondolok az ötmillió dollár készpénzre.
– Visszakapjuk?
– Előbb-utóbb, uram.
A szememet forgatom. Ez a legkisebb problémám.
– Szólok Welchnek, hogy tartsa a kapcsolatot a
rendőrséggel, és szervezze meg a pénz visszajuttatását.
– Hyde is itt lábadozik. Rendőri őrizet alatt áll – teszi hozzá
Taylor.
– Bárcsak Ana kinyírta volna!
Taylor nem szól semmit, és eszembe jut, ahogy leszedett
Hyde-ról, amikor péppé akartam verni a rohadékot. Nem
tudom eldönteni, hogy Taylor helyesen cselekedett-e, vagy
sem.
Az ördögbe. Ha nem állít le, most egy zárkában ülnék.
– Clark nyomozó majd szeretne váltani önnel néhány szót
valamikor. – Taylor bölcsen témát vált, amíg beleharapok a
második croissant-ba.
– Most nem alkalmas az idő.
– Ryan elhozta Mrs. Grey kocsiját. A parkolójegyet
leszámítva minden rendben. – Ferde mosolyra húzódik a
szája. – Sawyernek bűntudata van, amiért szem elől
tévesztette Mrs. Greyt.
– Lefogadom.
– Fotósok tolonganak a kórház előtt.
A fenébe.
Rezeg a telefonom. Ray keres. Basszus.
– Ray. Jó reggelt!
– Látnom kell Annie-t.
A médiának hála már Ray is hallott Ana hősiességéről, és
ragaszkodik hozzá, hogy meglátogassa. Mivel ő az egyetlen
ember a világon, aki meg tud félemlíteni, nem mondhatok
nemet.
Elküldöm érte Taylort, és harminc perccel később Ray már
Ana ágya mellett ül tolószékben.
– Annie – suttogja, amikor közelebb tolom az ágyhoz. – Mit
képzelt? – kérdi kásás hangon. Megborotválkozott, laza sort és
ing van rajta, és a törött lába és a sérülései ellenére szinte
újra a régi.
– Nem tudom, Ray. Meg kell várnunk, hogy felébredjen,
hogy megkérdezhessük tőle.
– Ha nem fenekeled el ezért, hát majd én megteszem. Mégis
mi a fenét képzelt? – kérdi vehemensen.
– Higgy nekem, Ray, már majdnem megtettem. –
Megteszem, ha hagyja. Megszorítom Ana kezét, Ray pedig a
fejét csóválja.
– Tudod, ő lőtte le a fickót.
Tátva marad a szája.
– Az emberrablót?
– Igen.
– Ördög és pokol.
– Köszönöm, hogy megtanítottad lőni. Egy nap talán engem
is megtaníthatnál.
– Boldogan Christian. – Mindketten az én makacs, vakmerő,
bátor feleségemet nézzük. Mindkettőnket a saját félelmeink
nyomasztanak, amíg Ana öntudatlanul fekszik.
– Szólj, ha felébred.
– Úgy lesz, Ray.
– Felhívom Carlát – motyogja.
– Hálás lennék érte. Köszönöm.
Megcsókolja Ana kezét, a szemében könny csillan, és el kell
fordítanom a fejem.
Miután elment, felhívom az irodát, majd Welchet, aki
Detroitban van, ahol Hyde után nyomoz. Ő sem tudja elhinni,
hogy valaki letette Hyde-ért az óvadékot. A következő
teendője lesz kideríteni, hogy ki és miért tette ezt. Fel fogja
hívni az ismerősét a seattle-i rendőrségen, hogy mit tudnak.
Fel-alá járkálok az ablak előtt, hogy szabaduljak az
álmosságtól, miközben telefonálok, és szemmel tartom a
feleségemet. Átalussza a telefonhívásokat, a családtagoktól és
barátoktól érkező virágcsokrokat – délutánra már úgy néz ki
a kórterme, mint egy virágbolt, ám Ana csak alszik, amíg a
barátok a hogyléte felől érdeklődnek.
Mindenki szereti Anát.
Miért ne szeretnék? Megsimogatom selymes, fehér arcát, és
a könnyeimet nyelem.
– Ébredj fel, bébi. Kérlek. Ébredj fel, és haragudj rám
nyugodtan. Bármit. Gyűlölhetsz is… nem érdekel. Csak ébredj
fel. Kérlek.
Leülök mellé, és várok.
Kate kopogtatás nélkül ront be a szobába.
– Kate. Szia.
Biccent, majd egyenesen Ana ágyához lép, és megfogja a
kezét.
– Hogy van?
Ehhez már túl fáradt vagyok.
– Öntudatlan.
– Ana! Ana! Ébredj fel! – vakkant Kate.
Az isten szerelmére! Megjött a levakarhatatlan Kavanagh.
– Már próbáltam, Kate. Megnyugtattak, hogy fel fog
ébredni, ha eljön az ideje.
Kate összeszorítja a száját.
– Ő soha nem akkor és úgy csinálja a dolgokat, ahogy kéne.
Ezzel nem tudok vitába szállni.
Kate hozzám fordul.
– Hogy bírod?
Meglep, hogy érdekli, hogy vagyok.
– Jól. Ideges vagyok. És fáradt.
Bólint.
– Látszik. Kibékültetek már?
Felsóhajtok.
– Nem egészen. Ha majd felébred… – Elhallgatok.
Kate különös módon nem erőlteti tovább, és nem kezd
piszkálni.
– Szóval, mi történt? Hogy jutott idáig? – Összefonja a
karját, és mivel látom, hogy másképp nem szabadulok tőle,
elmagyarázom, hogy Hyde elrabolta a húgomat, Ana pedig
hősiesen, de ostobán a megmentésére sietett.
– Baszki! – hüledezik Kate, amikor befejezem. – Mi a
francot képzelt? Pedig elméletileg ő az okosabb.
– Na igen.
– Tudod, Christian… nagyon szeret téged.
– Tudom. Ha nem így lenne, nem került volna ide. –
Összeszorítom a számat, és gyűlölöm magam, amiért
kételkedtem benne.
– Mondd meg neki, hogy itt jártam.
– Úgy lesz.
– Remélem, sikerül aludnod. – Még egyszer Anára pillant,
majd megszorítja a kezét, és távozik.
Hála az égnek!
ARRA ÉBREDEK, hogy kopogtatnak az ajtón, és megjelenik Clark

nyomozó. Ő az utolsó ember a földön, akit most látni akarok.
Nem akarom, hogy ilyen állapotban lássák a feleségemet.
– Elnézést a zavarásért. Azt reméltem, hogy válthatok pár
szót Mrs. Greyjel.
– Nyomozó, amint látja, a feleségem még nincs olyan
állapotban, hogy válaszoljon a kérdéseire. – Felállok, de
pocsékul érzem magam. Csak azt akarom, hogy elmenjen.
Clark látogatása szerencsére rövid, de informatív. Elárulja,
hogy Elizabeth Morgan együttműködik a rendőrséggel. Mint
kiderült, Hyde-nak kompromittáló felvételei voltak róla, ezért
tudta megzsarolni, hogy segítsen neki. Morgan volt az, aki
kicsalta Miát a tornateremből.
– Hyde egy igazi gazember – morgolódik Clark. –
Mérhetetlen harag van benne ön és az apja iránt.
– Nem tudja, miért?
– Még nem. Visszajövök, ha Mrs. Grey felébredt. Itt
biztonságban van. Hyde-ot hozzábilincseltük az ágyhoz, és a
nap huszonnégy órájában rendőri felügyelet alatt áll. Nem
megy sehová.
– Ez megnyugtató. Mikor kapjuk vissza a pénzünket?
Clark összevonja a szemöldökét.
– A váltságdíjat.
Röpke mosoly jelenik meg az arcán.
– Hamarosan, Mr. Grey.
– Ez igazán megnyugtató.
– Hagyom is pihenni – mondja.
– Köszönöm.
Elfintorodom, amikor Clark becsukja az ajtót.
Hyde itt fekszik valahol ugyanebben a kórházban, mert a
feleségem golyót eresztett belé.
Ismét rám tör a harag.
Megkereshetném, hogy végezzek vele.
Rendőrök őrzik, Grey. Nagyon remélem, hogy hosszú időre
rács mögé kerül.
Visszatér dr. Bartley.
– Hogy van, Mr. Grey?
– Én jól. A feleségem miatt aggódom.
– Nos, azért vagyok itt, hogy megvizsgáljam.
Hátralépek, hadd végezze a munkáját.
– Miért nem ébredt még fel? – kérdem.
– Jó kérdés. Arra számítottam, hogy mostanra magához tér.
De elég traumatikus élményben volt része, talán csak egy
kicsit több időre van szüksége, hogy feldolgozza. Érte más
jellegű stressz is mostanában? – Dr. Bartley áthatóan a
szemembe néz, és bűnbánóan elvörösödöm.
– Nos, ööö… A terhesség? – Szándékosan ködösítek.
– Van egy ötletem, amivel felébreszthetjük, de beletelhet
némi időbe, mire hatni kezd. Különben sem szívesen
katétereznék egy terhes nőt hosszabb ideig. Megnöveli a
húgyúti fertőzés kockázatát.
– Oké, persze. Kimenjek?
– Magán múlik.
– Megyek, iszom egy kávét.
Kint, a folyosón rezeg a telefonom. John Flynn keres.
– Christian. Hallottam Anáról. Hogy van?
Felsóhajtok, és eldarálom a rövidített verziót.
– …Bármelyik pillanatban felébredhet. Csak…
– Tudom. Nem könnyű most neked. Ana bizonyára
hozzáértő kezekben van. Volt a minap egy nem fogadott
hívásom tőled. Épp szülői értekezleten voltam.
Ó! A túlkapások éjszakája. Pedig milyen jó lett volna, ha fel
tudja venni a telefont!
– Jövő héten beszélünk? – kérdi Flynn.
– Igen.
– Ha szükséged van rám, én itt vagyok.
– Kösz, John.
– SZERVUSZ, DRÁGÁM! – Este megjelenik Grace egy kisebb

hűtőtáskával a karján.
– Anya.
Átölel, majd az arcomat fürkészi, csupa aggodalom a
szeme.
– Mikor ettél utoljára?
Üres pillantást vetek rá, amíg töröm a fejem.
– Reggel?
– Jaj, Christian, már elmúlt nyolc óra. Bizonyára éhen
halsz. – Megsimogatja az arcomat. – Hoztam egy kis sajtos
makarónit. Neked csináltam.
Annyira fáradt vagyok, hogy az égő érzés felszökik a
torkomból a szemembe.
– Kösz – suttogom, és annak ellenére, hogy a feleségem még
mindig nem tért magához, éhes vagyok.
Nem is. Éhen halok.
– Megyek, megmelegítem. A nővérszobában van egy mikró.
Két perc az egész.
Anyám készíti a legfinomabb sajtos makarónit egész
Amerikában – még Gail sem tudja felülmúlni. Amikor
visszatér, ínycsiklandó aroma tölti be a szobát, és leülünk
egymás mellé, anyám céltalanul fecseg, közben együtt nézzük
az én gyönyörű feleségemet, aki makacsul nem hajlandó
felébredni.
– Ma délelőtt hazavittük Miát. Carrick mellette van.
– Hogy van Mia? – kérdem.
– Christian! Ne beszélj teli szájjal.
– Bocs – dünnyögöm teli szájjal, mire anyám felkacag.
Hosszú ideje most először tétova mosolyra húzódik a szám.
– Így már jobb. – Grace anyai szeretettel néz rám, és be kell
vallanom, most, hogy itt van, feltámadt bennem a remény.
Befalom a maradék makarónit, és a padlóra teszem a tányért,
túl fáradt vagyok ahhoz, hogy felálljak vele.
– Fenséges volt. Kösz, anya.
– Szívesen, drágám. Rendkívül bátor nő a feleséged.
– Ostoba – motyogom.
– Christian!
– De ha az!
Grace összehúzza a szemét, és elgondolkozva méreget.
– Mi a baj?
– Hogy érted?
– Valami nem stimmel. Úgy értem, azon túl, hogy Ana
öntudatlanul fekszik, te pedig ki vagy merülve.
Honnan tudja?
Grace nem szól, átható tekintete azonban mindent elárul.
Csend borul a szobára, amit csak az Ana vérnyomását figyelő
gép zúgása tör meg.
Basszus.
Minden lében kanál nőszemély.
Hiába – anyámnak nem tudok hazudni, sosem tudtam.
– Összevesztünk.
– Összevesztetek?
– Igen. Mielőtt ez az egész történt. Nem beszéltünk
egymással.
– Hogy érted, hogy nem beszéltetek? Mit tettél?
– Anya… – Miért feltételezi rögtön, hogy az én hibám volt?
– Christian! Mit tettél?
Nagyot nyelek, ég a torkom a visszafojtott könnyektől, a
kimerültségtől és a nyugtalanságtól.
– Olyan dühös voltam.
– Hé! – Grace megfogja a kezem. – Anára voltál dühös?
Miért, mit csinált?
– Nem csinált ő semmit.
– Nem értem.
– A baba. Sokkolt a hír. Elrohantam otthonról.
Anyám megragadja a kezemet, és hirtelen rám tör a vágy,
hogy mindent bevalljak.
– Találkoztam Elenával – suttogom, és elönt a szégyen.
Anyám szeme elkerekedik, és elengedi a kezem.
– Hogy érted, hogy „találkoztatok”? – csattan fel, és olyan
megvetéssel mondja ki az utolsó szót, hogy szíven üt a
hangsúly. Lefeküdtél vele? Eszembe jut Ana kérdése…
mikorról is, tegnapról? Tegnapelőttről?
Előbb Ana, most meg az anyám!
– Szó sincs róla! A picsába is, anya!
– Ne káromkodj nekem, Christian. Mégis mit gondoljak?
– Csak beszélgettünk. És berúgtam.
– Berúgtál? Baszki!
– Anya! Te se káromkodj nekem! Fura hallani.
Összeszorítja a száját.
– Te vagy az egyetlen a gyerekeim közül, aki ilyen vulgáris
szavakat csal ki belőlem. Azt mondtad, hogy vége. – Vádló a
tekintete.
– Tudom. De az, hogy láttam, végre a helyére tette a
dolgokat. Tudod… a gyerek. Először éreztem azt, hogy… amit
tettünk… az helytelen.
– Amit ő tett, édesem. Te csak gyerek voltál! – Ismét az ajkát
biggyeszti, majd felsóhajt. – A gyerekek már csak ilyenek.
Máshogy nézed miattuk a világot.
– Végül megértette… ahogy én is… bántottam Anát. – Ismét
elszégyellem magam.
– Mindig azt bántjuk, akit szeretünk, édesem. El kell
mesélned neki mindent. Komolyan. És időt kell adnod neki.
– Azt mondta, elhagy.
– És hittél neki?
– Először igen.
– Édesem. Te mindig a legrosszabbat feltételezed
mindenkiről, beleértve magadat is. Mindig is ilyen voltál. Ana
nagyon szeret, és egyértelmű, hogy te is őt.
– Haragudott rám.
– Biztos vagyok benne. Én is eléggé haragszom rád most.
Azt hiszem, csak arra lehet az ember igazán dühös, akit
igazán szeret.
– Gondolkodtam ezen. Annyiszor bebizonyította már,
mennyire szeret… még az életét is kockára tette értem.
– Így igaz.
– Ó, anya! Miért nem tér magához? – Hirtelen úgy érzem,
nem bírom tovább. A torkomba szorult gombóc megduzzad,
fuldokolni kezdek, és minden egyszerre tör rám – a
veszekedés, hogy Ana elhagy, hogy majdnem meghalt, Hyde,
Mia –, basszus… hiába próbáltam visszafojtani a könnyeket,
nem sikerül. – Majdnem elveszítettem. – Fojtott a hangom,
alig hallani, amikor szóvá teszem a legrosszabb félelmemet,
és átszakad a gát.
– Ó, Christian! – sóhajt fel anya. Ölelésbe zár, én pedig
összeomlok, és életemben most először belezokogok anyám
karjába: sírok a feleségemért, az én megtört feleségemért, és
önmagamért, amekkora marha voltam.
Francba, francba, francba!
Grace lágyan ringat, megcsókolja a hajam, halkan
duruzsol, és hagyja, hogy kisírjam magam.
– Minden rendben lesz, Christian. Minden rendben lesz.
Magához ölel. Szorosan. Soha többé nem akarom
elengedni.
Anya.
Az első nő, aki megmentette az életemet.
FELÜLÖK, MEGTÖRLÖM az arcomat, s csak most látom, hogy ő is

elsírta magát.
– Az isten szerelmére, anya, hagyd abba a sírást. –
Felragyog a mosolya a könnyein át. Kivesz egy zsebkendőt a
táskájából nekem, majd magának is.
Kinyújtja a kezét és megsimogatja az arcomat.
– Huszonnégy évbe telt, hogy megengedd, hogy így
tartsalak a karomban – mondja szomorkásan.
– Tudom, anya.
– Jobb későn, mint soha. – Megpaskolja az arcomat, én
pedig erőtlenül rámosolygok.
– Örülök, hogy beszéltünk.
– Én is, édesem. Én mindig itt vagyok. – Színtiszta
szeretettel néz rám, majd örömteli mosoly jelenik meg az
arcán. – El sem hiszem, hogy nagymama leszek!
BESÖTÉTEDETT. KÉSŐRE JÁR. Nem tudom, mennyi az idő, nincs

erőm megnézni. Ana a saját világába merülve fekszik az
ágyban.
– Ó, bébi, kérlek, gyere vissza hozzám! Sajnálom! Bocsáss
meg mindenért! Csak ébredj fel. Hiányzol. Szeretlek. –
Megcsókolom a kézfejét, és az ágyára hajtom a fejem.
GYENGÉD AZ ÉRINTÉSE, ujjaival a hajamba túr, és álmomban

élvezem a közelségét. A fenébe. Rögtön felriadok, és felülök.
Ana engem néz hatalmas, gyönyörű kék szemével. Majd
szétrobban a szívem a boldogságtól. Még sosem örültem
ennyire ennek a szempárnak, mint most.
– Szia – suttogja erőtlen hangon.
– Ó, Ana! – Hála az égnek, hála az égnek, hála az égnek!
Megragadom a kezét, és az arcomhoz emelem, hogy
megérinthessen.
– Ki kell mennem a mosdóba – suttogja.
– Rendben.
Megpróbál felülni.
– Ana, ne mozdulj. Hívok egy nővért. – Felpattanok, és
megnyomom a nővérhívó gombot az ágya mellett.
– Kérlek – suttogja. – Fel kell kelnem.
– Lehetne, hogy egyszer azt teszed, amit mondanak? –
csattanok fel.
– Nagyon kell pisilni – nyöszörgi.
Megérkezik a nővér, aki szemmel láthatóan örül annak,
hogy Ana eszméleténél van.
– Mrs. Grey, hát újra köztünk van! Szólok dr. Bartley-nak,
hogy felébredt. – Odalép Ana ágya mellé. – Nora vagyok.
Tudja, hol van? – Kék szeme kedvesen csillog.
– Igen. Egy kórházban. Pisilnem kell.
– Katétere van – magyarázza Nora nővér.
Ana undorodva elfintorodik.
– Kérem. Fel akarok kelni.
– Mrs. Grey… – Nora nővér nem rajong az ötletért.
– Kérem.
– Ana – figyelmeztetem, amikor megpróbál felülni.
– Hadd vegyem ki a katétert. Mr. Grey, biztos vagyok
benne, hogy Mrs. Grey szeretne most egyedül lenni. – Nora
felvonja a szemöldökét, és a hangsúlyból ítélve szabadulni
próbál tőlem.
Álmodozz csak, aranyom.
– Nem megyek sehová.
– Christian, kérlek… – Ana megragadja a karomat, én pedig
megszorítom a kezét, kimondhatatlanul hálás vagyok, amiért
visszatért hozzám. – Kérlek – ismétli.
A fenébe.
– Rendben! – Beletúrok a hajamba, frusztrál, hogy máris
kirúg a szobájából. – Két perce van – közlöm Nora nővérrel.
Lehajolok, megcsókolom a feleségem homlokát, majd
kiviharzom a szobából.
Fel-alá járkálok a folyosón.
Ana nem akarja, hogy a közelében legyek.
Az is lehet, hogy látni sem bír.
Nem hibáztatnám.
A fenébe. Nem bírom ezt tovább.
Visszarontok a szobába, Nora épp felsegíti Anát az ágyból.
– Majd én – szólok rá.
– Mr. Grey. Megoldom – korhol Nora nővér, és fagyos
pillantást vet rám.
– A fenébe is, hiszen a feleségem! Majd én! – Félretolom az
infúziós állványt az utamból.
– Mr. Grey! – hördül fel Nora, én azonban rá se hederítek,
csak óvatosan átkarolom a feleségemet, és felemelem.
Ana a nyakamba csimpaszkodik, én pedig kiviszem a
mellékhelyiségbe. Nora nővér szorosan a nyomunkban az
infúzióval.
– Mrs. Grey, igencsak lefogyott. – Talpra állítom, de rajta
tartom a kezem, nehogy elessen. Kissé ingatagnak tűnik.
Felkapcsolom a villanyt, Ana pedig meginog.
A fenébe!
– Ülj le, mielőtt elesel. – Egy pillanatra sem eresztem el.
Óvatosan engedelmeskedik, és amint lent van a feneke,
elengedem.
– Menj. – Elhesseget.
– Nem. Pisilj, Ana.
– Nem tudok, amíg itt vagy.
– Esdeklőn néz fel rám a nagy szemével.
– De eleshetsz.
– Mr. Grey! – Nora nincs elragadtatva, de egyikünk se figyel
rá.
– Kérlek… – szól Ana.
A fenébe. Higgadj le, Grey.
– Kint várlak, az ajtót nem zárjuk be. – Kilépek Nora mellé,
aki szótlanul mered rám.
– Fordulj meg, kérlek – szól Ana, mire majdnem
elmosolyodom. Mindenfélét műveltünk már egymással, de
pont itt kell meghúznia a határt? A szememet forgatom, de
eleget teszek a kérésnek.
Nora halkan dünnyög valamit, mintha „közbeavatkozást”
emlegetne, de annyira örülök annak, hogy Ana felébredt,
hogy cseppet sem tud izgatni.
Egy-két perccel később Ana közli, hogy végzett. Ismét a
karomba veszem, és örömömre a nyakam köré fonja a karját.
A hajába fúrom az orromat, de riadtan észlelem, hogy nincs
Ana-illata – csak szappan- és kórház- és betegségszaga van.
Nem számít. Magához tért! – Istenem, mennyire hiányzott
nekem, Mrs. Grey – suttogom, és visszafektetem az ágyra.
Nora nővér úgy követ az infúzióval, mint egy ingerült
gardedám.
– Ha befejezte, Mr. Grey, szeretném megvizsgálni Mrs.
Greyt. – Nora nővér arcvonásai élesek, amikor haragszik.
Hátralépek, és megadóan feltartom a kezem.
– Most már az öné.
Nora bosszúsan felhorkan, Anára viszont mosolyog.
– Hogy érzi magát?
– Éhes vagyok, és szomjas. Nagyon szomjas.
– Hozok majd vizet, miután megnéztem az értékeit, és dr.
Bartley is megvizsgálta. – A vérnyomásmérőért nyúl, és
nézem, ahogy ráadja Ana felkarjára. Ana engem bámul, majd
összevonja a szemöldökét.
Mi a baj?
Azt akarja, hogy elmenjek?
Nem lehetsz valami szép látvány, Grey.
Leülök az ágy szélére, tisztes távolságra Norától.
– Hogy vagy? – kérdem Anát.
– Össze vagyok zavarodva. Fáj mindenem. Éhes vagyok.
– Éhes?
Bólint.
– Mit ennél?
– Bármit. Mondjuk, levest.
– Mr. Grey. Az orvos engedélye nélkül semmit sem ehet
Mrs. Grey.
Norával nem vagyunk egy hullámhosszon. Előveszem a
telefont a zsebemből, és felhívom Taylort.
– Mr. Grey.
– Ana húslevest enne.
– Ezt örömmel hallom, uram! – Hallatszik a hangján, hogy
mosolyog. – Gail elment meglátogatni a testvérét, de felhívom
az Olympic Hotelt… náluk ilyenkor is van szobaszerviz.
– Jó.
– Mindjárt ott leszek.
– Köszönöm. – Leteszem.
Nora morcosabb, mint valaha. Nem érdekel.
– Taylor? – kérdi Ana.
Bólintok.
– A vérnyomása normális, Mrs. Grey. Előkerítem dr.
Bartley-t. – Nora leveszi a vérnyomásmérőt Ana karjáról,
majd szó nélkül kiviharzik a szobából, érzem a felém sugárzó
ellenszenvet.
– Azt hiszem, megharagítottad Nora nővért.
– Általában így hatok a nőkre. – Rámosolygok Anára, aki
felnevet, ám rögtön abbahagyja, fájdalmas grimaszba torzul
az arca, és az oldalára teszi a kezét. – Hát igen – mondja
lágyan.
– Ana! Annyira jó hallani, hogy nevetsz! – Feltéve, hogy nem
okoz fájdalmat.
Nora visszatér egy kancsó vízzel, és elhallgatunk Anával,
egymást nézzük, amíg a nővér megtölt egy poharat.
– Csak lassan – szól Nora.
– Igen, asszonyom. – Ana iszik egy kortyot, és egy pillanatra
behunyja a szemét. Amikor kinyitja, egyenesen rám néz. –
Mia?
– Biztonságban van. Hála neked.
– Náluk volt?
– Igen.
– Hogy csinálták?
– Elizabeth Morgan.
– Ne!
Bólintok.
– Ő vette fel Miát a tornateremnél.
Ana a homlokát ráncolja, mint aki nem fogja fel ésszel
Morgan és Hyde romlottságát.
– Ana, mindent elmesélek majd. Mia jól van, minden
elrendeződött. Beadtak neki valamit. Még szédül, és izgatott,
de varázslatos módon nem lett komoly baja. – Ismét fellángol
a haragom; Ana komoly veszélybe sodorta magát és Juniort. –
Amit tettél… – Beletúrok a hajamba, és gondosan
megválogatom a szavaimat, próbálok uralkodni magamon. –
Hihetetlenül bátor volt, és elképesztően őrült. Meg is ölhettek
volna.
– Nem jutott más az eszembe – suttogja, majd lesüti a
szemét.
– Elmondhattad volna!
– Azt mondta, megöli, ha bárkinek szólok. Nem
kockáztathattam.
Behunyom a szemem, és elképzelem a legrosszabbat, ami
történhetett volna. Se Mia. Se Ana.
– Legalább ezerszer meghaltam már csütörtök óta. –
Reszelős a hangom.
– Milyen nap van ma?
– Mindjárt szombat. – A karórámra pillantok. – Több mint
huszonnégy órán át voltál eszméletlen.
– És Jack, Elizabeth?
– Rendőri őrizetben vannak. Hyde itt van a kórházban. Ki
kellett belőle venni a golyót, amit benne hagytál. – Ismét azt
kívánom, bárcsak megölte volna. – Nem tudom, hol van
pontosan, de jobb ez így, mert valószínűleg kitekerném a
nyakát.
Ana szeme elkerekedik, és megborzong, a félelme
nyilvánvaló, ahogy megdermed a válla, és könny szökik a
szemébe.
– Hékás. – Odalépek hozzá, kiveszem a kezéből a poharat,
leteszem az éjjeliszekrényre, majd gyengéden átölelem. –
Most már biztonságban vagy.
– Christian, annyira sajnálom!
Ne, Ana! Biztonságban vagy.
– Sss. – A haját simogatom, és hagyom, hogy sírdogáljon.
– Amit mondtam. Sosem hagynálak el!
– Sss, bébi. Tudom.
– Tudod? – Elhúzódik, és a könnyein keresztül fürkészi az
arcomat.
– Rájöttem. Véletlenül. Őszintén, Ana, mégis mi volt ez?
A vállamra hajtja a fejét.
– Megleptél. Amikor beszéltünk a bankban. Azt hitted,
elhagylak. Azt hittem, ennél jobban ismersz. Hiszen
annyiszor elmondtam már, hogy nem hagylak el.
Lassan kifújom a levegőt.
– De azok után, ahogy viselkedtem… – Magamhoz szorítom
a testét. – Egy rövid ideig azt hittem, elveszítelek.
– Nem, Christian. Soha. Nem akartam, hogy beleavatkozz,
és veszélybe sodord Miát.
Beleavatkozzak?
– Hogy jöttél rá? – kérdi.
A füle mögé simítom a haját.
– Pont akkor szálltam le Seattle-ben, amikor hívtak a
bankból. Azelőtt csak annyit tudtam, hogy rosszul vagy, és
hazamentél.
– Akkor még Portlandben voltál, amikor Sawyer felhívott a
kocsiból?
– Épp akkor szálltunk fel. Aggódtam érted.
– Valóban?
– Hát persze. – Végigsimítom az ajkát a hüvelykujjammal. –
Egész életem azzal telik, hogy miattad aggódom. Hisz tudod.
Ezzel kiérdemlek egy félmosolyt. Ez is valami.
– Jack felhívott az irodában – magyarázza, és ismét
elkerekedik a szeme. – Két órát adott, hogy megszerezzem a
pénzt. – Vállat von. – El kellett mennem, és ez tűnt a legjobb
kifogásnak.
A rohadék Hyde.
– És elszöktél Sawyertől. Elég dühös rád ő is – dünnyögöm.
– Ő is?
– Akárcsak én.
Felemeli a kezét, és megcirógatja az arcomat. Behunyom a
szemem, élvezem az érintését, ahogy végighúzza az ujjait a
borostámon.
– Kérlek, ne haragudj rám – suttogja.
– Nagyon haragszom, Ana. Eszement dolgot műveltél.
– Hisz mondtam már. Nem tudtam, mit tegyek.
– Úgy látszik, egyáltalán nem érdekel a saját testi épséged.
És most már nem csak rólad van szó.
Mielőtt azonban bármi mást mondhatnánk, kinyílik az
ajtó, és belép a doktornő.
– Jó estét, Mrs. Grey! Dr. Bartley vagyok. – Biccentek, majd
félrelépek az útból, hogy megvizsgálhassa a feleségemet.
Közben felhívom apámat, hogy elmondjam, Ana felébredt.
– Ó, ez nagyszerű hír, fiam! – Hallom, hogy Grace beszél a
háttérben. – Anyád azt mondja, kérj bocsánatot.
– Úgy lesz, apa.
– Miért? Mi történt? – kérdi Carrick értetlenül.
– Hosszú történet.
– Oké. Pusziljuk Anát, holnap meglátogatjuk.
Carlát is felhívom a jó hírrel.
– Köszönöm, Christian! – hálálkodik könnyek közt.
Utána Kavanagh-t.
– Hála az égnek! – sóhajt fel Kate. – És remélem,
kibékültetek.
– Aha – dünnyögöm, nem mintha bármi köze lenne hozzá.
– Felhívom Rayt.
– Jól van – szól Kate. – És mondd meg Anának, hogy több
emberrablót már ne hajkurásszon.
– Úgy lesz.
Ray nagyon megkönnyebbült, hosszú másodpercekig
hallgat, amíg összeszedi magát. Végül így szól:
– Hálás vagyok, amiért felhívtál, Christian. Mondd meg
Annie-nek, hogy szeretem.
– Megmondom, Ray.
Amikor befejezem a beszélgetést az apósommal, dr. Bartley
épp a feleségem bordáit vizsgálja. Ana összerezzen.
– Elrepedtek, de nem törtek el. Nagyon szerencsés, Mrs.
Grey.
Ana rám pillant.
– Vakmerő – tátogom hangtalanul.
És mindig kurvára haragszom, Ana.
– Felírok fájdalomcsillapítót. Szüksége lesz rá a bordái és a
fejfájása miatt. Egyébként minden olyan, amilyennek lennie
kell. Gondolom, kialudta magát. Ha reggel is jól lesz, talán
hazaengedjük. A kollégám, dr. Singh lesz itt holnap.
– Köszönöm.
Hangos kopogás hallatszik, és belép Taylor egy jókora
csomaggal a Fairmont Olympic jóvoltából.
– Étel? – kérdi dr. Bartley meglepetten.
– Mrs. Grey éhes – magyarázom. – Ez itt húsleves.
– A húsleves rendben van. Csak semmi nehezet! –
Nyomatékos pillantást vet mindkettőnkre, majd Nora nővér
kíséretében kivonul a szobából.
A sarokban egy kerekes tálca lapul; odatolom Anához,
Taylor pedig ráhelyezi a csomagot.
– Jó, hogy visszatért, Mrs. Grey! – mondja boldog mosollyal.
– Üdv, Taylor! Köszönöm.
– Nagyon szívesen, asszonyom. – Hirtelen elhallgat, és
felpillantok rá, miközben kipakolom a doboz tartalmát. Azt
hiszem, szeretne még mondani valamit. Talán össze akarja
szidni Anát? Nem hibáztatnám; ő azonban csak mosolyog a
feleségemre.
A levest tartalmazó termoszon túl van egy kis kosárnyi
kenyér, egy vászonszalvéta, egy porcelán levesestál és egy
ezüstkanál.
– Hát ez csodás, Taylor – áradozik Ana.
– Lesz még valami? – kérdi Taylor.
– Nem, köszönöm – válaszolom. Visszamehet aludni.
– Köszönöm, Taylor.
– Hozhatok még valamit, Mrs. Grey?
Ana rám pillant, és felvonja a szemöldökét.
– Esetleg pár tiszta ruhát Christiannek.
Taylor követi a tekintetét, és elmosolyodik.
– Igenis, asszonyom.
Mi van? Végignézek az ingemen. Nem ettem le magam.
Csak a mosdás és a borotválkozás maradt ki az elmúlt
napokban.
Pocsékul festhetek.
– Mióta van rajtad ez az ing? – kérdi Ana.
– Csütörtök reggel óta. – Bocsánatkérőn megvonom a
vállam, és Taylor magunkra hagy. – Taylor is elég mérges rád
– teszem hozzá, majd lecsavarom a termosz tetejét, hogy
kitöltsem a levest a tálba.
Ana olyan mohón esik neki az ételnek, ahogy még soha. Az
első falat után élvetegen behunyja a szemét.
– Jólesik? – Visszaülök az ágy szélére.
Lelkesen bólint, és eszik még egy kanállal, majd megtörli a
száját a vászonszalvétával.
– Meséld el, mi történt… miután rájöttél, mi történik.
– Ana, olyan jó látni, hogy eszel!
– Éhes vagyok. Mesélj.
A homlokomat ráncolom, próbálom felidézni, milyen
sorrendben következtek az események.
– Nos, miután a bank hívott, és az életem teljesen
tönkrement…
Ana megdermed, és zavartan pislog rám.
– Ne hagyd abba, vagy nem mondom tovább – szólok rá
jóval szigorúbban, mint szerettem volna. Összeszorítja a
száját, majd folytatja az evést. – Szóval. Nem sokkal azután,
hogy beszéltünk, Taylor szólt, hogy Hyde-ot óvadék ellenében
kiengedték. Hogy hogyan történhetett ez, nem tudom. Azt
hittük, elképzelhetetlen. Mindenesetre emiatt átgondoltam,
amiket mondtál… és tudtam, hogy komoly baj van.
– Sosem érdekelt a pénzed! – csattan fel. – Hogy hihetted?
Sosem érdekelt a francos pénzed!
Hűha!
– Vigyázz a szádra – figyelmeztetem. – Nyugodj meg, és
egyél.
Dühödten mered rám, szikrát szór a szeme.
– Ana.
– Ez mindennél jobban bánt, Christian – suttogja. –
Legalább annyira, mint a nőügy.
A fenébe. Behunyom a szemem, és újra rám tör a bűnbánat.
– Tudom. Sajnálom. Sokkal jobban, mint gondolnád.
Kérlek, egyél, amíg meleg a leves – mondom megadó, gyengéd
hangon. Ennyivel tartozom neki.
Fölveszi a kanalat, én pedig fellélegzem.
– Folytasd – biztat Ana, miközben a kenyérből csipeget.
– Nem tudtuk, hogy Mia eltűnt. Én azt hittem, Hyde
megzsarolt vagy ilyesmi. Visszahívtalak, de nem válaszoltál. –
Az ajkamat biggyesztem, emlékszem, milyen tehetetlennek
éreztem magam. – Hagytam üzenetet is, és felhívtam Sawyert.
Taylor lenyomozta a telefonodat. Tudtam, hogy a bankban
vagy, így hát azonnal elindultunk.
– Nem tudom, hogy talált meg Sawyer. Ő is a telefonomat
követte?
– A Saab nyomkövetővel rendelkezik. Igazából az összes
autónkban van. Mire a bankhoz értünk, te már mozgásban
voltál, így követtünk. Miért mosolyogsz?
– Valahol mindig tudtam, hogy követsz.
– És miért mosolyogsz emiatt?
– Jack azt mondta, szabaduljak meg a telefonomtól, így hát
elkértem Whelan mobilját, és azt dobtam el. A sajátomat az
egyik táskába dugtam, hogy lenyomozhasd, merre van a
pénzed.
Felsóhajtok.
– A mi pénzünk, Ana. Egyél.
Ismét elámulok, hogy milyen gyorsan és higgadtan
gondolkodott, közben megbabonázva nézem, ahogy az utolsó
kenyérfalattal kitörli a tányért, majd bekapja.
– Kész.
– Jó kislány.
Kopogtatnak, és visszatér Nora nővér egy kis
papírpohárral.
– Fájdalomcsillapítók – közli, amíg elpakolom Ana
levesének a maradványait az Olympic dobozába.
– Bevehetem? Tudja, a baba…
– Igen, Mrs. Grey. – Ana kezébe adja a pirulát, és egy pohár
tiszta vizet. – Ez Lortab, ezt lehet. Nem lesz baja a babának.
Ana lenyeli a pirulát, majd ásít, és álmosan pislog.
– Pihennie kell, Mrs. Grey. – Nora nővér jelentőségteljes
Bólintok. Igen. Kell bizony.
– Elmész? – kérdi Ana riadtan.
Felhorkanok.
– Ha egy pillanatig is azt hiszi, Mrs. Grey, hogy még egyszer
kicsúszhat a kezem közül, hát nagyon téved.
Nora nővér lesújtó pillantást vet rám, és megigazítja Ana
párnáját, hogy lefekhessen.
– Jó éjt, Mrs. Grey – mondja, majd újabb gyilkos pillantást
vet felém, és távozik.
– Nem hiszem, hogy Nora nővér kedvelne. – A feleségemre
pillantok. Ébren van. Jóllakott. Nagy kő esett le a szívemről,
ám hullafáradt vagyok. Még soha életemben nem voltam
ennyire kimerülve.
– Neked is pihenned kell, Christian. Menj haza. Nagyon
fáradtnak tűnsz.
– Nem hagylak itt. Jó lesz nekem itt, a fotelben. – Már nem
kell olyan éberen virrasztanom.
Ana a homlokát ráncolja, majd elmosolyodik, mintha
huncut ötlete támadt volna, és félrehúzódik az ágyban. –
Akkor aludj itt, mellettem.
Micsoda? Még mit nem!
– Nem, azt nem lehet.
– Miért nem?
– Nem akarom, hogy megsérülj.
– Nem lesz semmi bajom, Christian. Kérlek.
– Infúzióra vagy kötve.
– Christian, kérlek.
Csábító gondolat. Nem lenne szabad… de akkor a
karomban tarthatnám, és a vágy, hogy magamhoz öleljem a
testét, felülkerekedik a józan eszemen.
– Kérlek. – Felemeli a takarót.
– A fenébe is! – Leveszem a cipőmet és a zoknimat,
bemászom a feleségem ágyába, és felé fordulok. Gyengéden
átkarolom, ő a mellemre hajtja a fejét.
Ó! Mennyei érzés.
Ana.
Belecsókolok a hajába.
– Nem hinném, hogy Nora nővérnek tetszene.
Ana kuncog, majd hirtelen abbahagyja.
– Ne nevettess. Fáj.
– De én nagyon szeretem ezt a hangot. – És téged is
szeretlek, Ana. Teljes szívemből. – Sajnálom, bébi, annyira
sajnálom. – Újra megcsókolom, és beszívom az illatát. Érzem
Ana sajátos aromáját. Ott lapul a sok vegyszer alatt.
A feleségem. Az én gyönyörű feleségem.
A szívemre teszi a kezét, én megfogom, és behunyom a
szememet.
– Miért mentél el ahhoz a nőhöz?
– Ó, Ana! – nyögök fel. – Most kell erről beszélni? Nem
hagyhatnánk ezt? Megbántam, oké?
– Tudnom kell.
– Holnap elmondom – motyogom, túl fáradt vagyok ahhoz,
hogy felhúzzam magam a kérdésen. – Ja, és Clark nyomozó is
szeretne beszélni veled. Csak rutinkérdések. És most aludj. –
Újra megcsókolom a haját.
– Tudjuk, miért csinálta ezt Jack?
– Hm… – dünnyögöm, ahogy a mélybe ránt az álom,
gyorsan és hirtelen. A hosszú órákon át tartó idegeskedés,
megbánás és kimerültség után megadom magam neki, és
mély, álomtalan álomba zuhanok.
2011. SZEPTEMBER 17., SZOMBAT
Ana eszméletlen. Nem tudom felébreszteni. Ébredj, Ana!

Ébredj! Elena odatipeg, és leguggol mellém. Anyaszült
meztelen, leszámítva a hosszú, feszes bőrkesztyűt, mely a
könyöke fölé ér. És a fekete tűsarkút a piros talppal.
Megfogja a kezem. Ne! Ujjai a combomba mélyednek. Ne. Ne
érj hozzám! Soha többé. Csak Ana. Fellángol szemében a
harag, majd elalszik. Legyőzötten feláll. Már talpig feketében
van. Ég veled, Christian. Félresöpri a haját, majd az ajtóhoz
lép, vissza se néz rám. Elfordulok. Ana ébren van, rám
mosolyog. Gyere. Aludj velem. Maradj mellettem. Nagyot
dobban a szívem. Örömmel töltenek el a szavai.
Megcirógatja az arcomat. Maradj velem, kérlek. Könyörög.
Hogy mondhatnék nemet? Szeret engem. Igazán. És én is őt.
AMIKOR FELÉBREDEK, BELETELIK pár másodpercbe, mire felfogom,

hogy Ana kórházi ágyán fekszem. Békésen alszik mellettem,
felém fordulva, a feje a párnán. Elnyílt a szája álmában, az
arca sápadt, leszámítva a halványuló, lila foltot, ahol Hyde
megütötte. A folt láttán feltámad bennem a harag.
Ne rágd magad, Grey.
Ana itt van. Biztonságban.
KIPISLOGOM A SZEMEMBŐL az álmot; kipihentnek, de koszosnak

érzem magam. Égető szükségem lenne egy zuhanyra,
borotválkozásra és tiszta ruhára. A karórám szerint reggel
hat húsz van; időm, mint a tenger. Most, hogy Ana visszatért
az élők közé, egy időre itt hagyhatom. Kis szerencsével fel
sem ébred, amíg vissza nem érek. Óvatosan, nehogy
felébresszem, kimászom az ágyból, és felhúzom a cipőmet.
A homlokához érintem az ajkam, mintha megcsókolnám,
majd fogom a telefonomat, a töltőmet és a zakómat, és
lábujjhegyen kiosonok a szobából, mintha egy bűntény
helyszínéről menekülnék.
A másnapi szégyenparádé.
Elszórakoztat a gondolat.
Házasok vagyunk, az isten szerelmére.
Szerencsére Nora és a kollégái nincsenek a nővérszobában,
így senki sem veszi észre, hogy kereket oldok.
Jó napom van – egy taxi áll a kórház bejárata előtt,
fotósoknak nyoma sincs. És mivel korán van, hamar
visszaérek az Escalába. Mire kinyílik a liftajtó a lakásban,
határozottan jókedvem van.
Taylor a folyosón áll, épp indulóban van. Hátralép, leesik
az álla, meglepi, hogy itt lát, de gyorsan összeszedi magát.
– Mr. Grey. Üdv újra itthon.
– Jó reggelt, Taylor.
– Elmentem volna magáért – csomagoltam tiszta ruhát Mrs.
Grey kérésére, valamint a Seattle Timest. – Felmutatja a
bőrtáskámat.
– Nem baj. Rám fér egy zuhany. Amint elkészültem,
visszamegyünk.
– Igen, uram. Szólok Sawyernek, hogy tartson velünk.
– Útközben viszünk valahonnan reggelit Anának.
Bólint.
Forró víz zúdul a nyakamba.
Lemossa a bűneimet.
A fenébe is. Azok után, amit tettem, nem lesz ilyen
egyszerű. Ráadásul Ana mindent tudni akar a
beszélgetésemről Elenával. Mi az ördögöt mondjak neki?
Az igazat, Grey.
Nem lesz elragadtatva tőle. De tartozom neki ennyivel,
különösen a rémes viselkedésem miatt. Elpárolog a jókedvem.
Borotválkozás közben elnézem azt a seggfejet, aki
visszabámul rám a tükörből.
Ennél jóval többel tartozol neki.
Azok után, amit Ana érted tett.
Megmentette a húgodat.
Megmentett TÉGED.
Behunyom a szemem.
Így igaz. Ez a nő folyton-folyvást lefegyverez engem. Áttört
a falon, amelyet magam köré emeltem, kiszabadított, és
kihúzott a fényre. Nem hagyja rám a szarságaimat. Elűzte a
bensőmből a sötétséget – és reménnyel helyettesítette, mert
szeret engem. Tudom, hogy szeret.
És a gyermekemet hordja a szíve alatt.
A fenébe is. Egy gyerek.
A szürke szemű seggfej döbbenten bámul vissza rám.
S Ana mindezt egyszerűen azért tette, mert szeret, és mert
rendes ember.
És mit kapott érte cserébe?
Az, hogy semmi jót, enyhe kifejezés, Grey.
Fülembe csengnek korábbi szavai. A védtelen babát
választom helyetted. Ezt tenné minden szülő. Ezt kellett volna
anyádnak is tennie. Sajnálom, hogy nem így volt. Ha így tett
volna, most nem történne az, ami. De te már felnőtt férfi vagy,
itt az ideje, hogy úgy is viselkedj, ahelyett, hogy hisztis
kölyökként reagálsz.
Ráadásul azt feltételeztem, hogy el akar hagyni.
Megtörlöm az arcomat.
Hozd helyre, Grey!
A KÓRHÁZBA MENET MEGÁLLUNK, és Taylor besiet a kávézóba, ahol

telefonon már megrendelte elvitelre az ételt. Fejedelminek
ígérkező reggelivel tér vissza; remélem, Ana éhes. Sawyer
megáll a kórház bejárata előtt, ám amint kiszállok a kocsiból,
letámad két fotós, és rögtön kattintgatni kezdenek.
– Hogy van a felesége, Mr. Grey?
– Vádat emel, Mr. Grey?
Figyelmen kívül hagyom a seggfejeket, és besietek az
előcsarnokba. Taylor követ, kezében Ana reggelijével.
A nővérszoba felé indulunk Ana osztályán, ahol kipakoljuk
a reggelit egy tálcára. Az ördögbe, miért nem hoztam
magammal egy kisebb vázát, elcsenhetnék egy szál virágot a
sok csokorból, amit kapott. Az is beleszámítana a
bocsánatkérésbe.
– Uram – szól Taylor, amikor felemelem a megrakott
tálcát –, mielőtt Gail elment, elkészítette Mrs. Grey kedvenc
csirkeraguját, ha esetleg szeretné, hogy később behozzam
ebédre.
– Jó tudni. De abban bízom, hogy ma délelőtt hazavihetem.
Taylor biccent, majd kinyitja Ana szobájának ajtaját, hogy
beengedjen, én pedig örömteli fogadtatásra számítok.
Ana sehol.
Basszus!
– Ana! – kiáltok fel, és meglódul a szívem.
– A fürdőben vagyok!
Ó, hála az égnek.
Taylor beront az ajtón, ugyanolyan rémült, mint én.
– Minden rendben – nyugtatom meg, mire kilép, nyilván,
hogy őrködjön a folyosón. Leteszem az ételt Ana kerekes
tálcájára, és megint csak várok Mrs. Greyre… ám ezúttal
türelmesebben. Egy pillanattal később megjelenik, és széles
mosoly a jutalmam – megkönnyebbülten látom, hogy fölkelt,
és egyedül járkál.
– Jó reggelt, Mrs. Grey! Reggelit hoztam!
Visszamászik az ágyba, én pedig odatolom elé a tálcát, és
leemelem a fedőt az ételről. Elég egyetlen csodálkozó, hálás
pillantás Anától, majd rögtön megissza a narancslevet, és
nekiesik a müzlinek. Leülök az ágy szélére, és élvezettel
nézem, ahogy eszik. Nem csak éhes, de végre van némi szín
az arcán. Javul.
– Mi az? – kérdi teli szájjal.
– Szeretem nézni, ahogy eszel. Hogy érzed magad?
– Jobban.
– Még sosem láttalak így enni.
Komoly képpel néz rám.
– Azért van, mert terhes vagyok, Christian.
Felhorkanok.
– Ha tudom, hogy emiatt jobban eszel, talán hamarabb
megtettem volna. – Ezzel a szellemes megjegyzéssel próbálom
elterelni a figyelmét a sokkal komolyabb beszélgetéstől,
amire még nem vagyok felkészülve.
Még nem tudom, mit érzek ezzel kapcsolatban.
– Christian Grey! – Beleejti a kanalat a müzlijébe.
– Ne hagyd abba!
– Christian, beszélnünk kell erről.
– Mit kell erről beszélni? Szülők leszünk. – Vállat vonok,
remélem, témát vált. Ana nem tűnik boldognak. Félretolja a
tálcát, közelebb húzódik hozzám, és megfogja a kezemet. Még
mindig bénultan nézek rá.
– Te félsz. Érzem – mondja gyengéden, és rám szegezi
mélykék szemét. – Én is félek. Ez teljesen normális.
Levegőt sem merek venni.
Hogy szerethetnék egy gyereket?
Csak most tanultam meg szeretni téged.
– Mégis milyen apa lehetne belőlem? – suttogom,
kipréselve a szavakat elszorult torkomon.
– Ó, Christian! – Szinte zokogva mondja ki a nevem, a
szívem is belesajdul. – Olyan, aki megteszi, ami tőle telik.
Egyikünk sem tehet ennél többet.
– Ana… nem tudom, hogy képes vagyok-e…
– Hát persze hogy képes vagy. Szeretetteli vagy, vicces, erős
és határozott. A gyerekünknek mindene meglesz. – Tágra
nyílt, esdeklő szemmel néz rám.
Ana. Túl gyorsan történt…
Van hely a szívemben másvalaki számára?
Van hely a szívedben mindkettőnk számára?
Ana folytatja:
– Igen, jobb lett volna, ha később érkezik. Ha tovább
lehettünk volna csak mi ketten. De most már hárman leszünk,
és mind egyszerre fogunk felnőni. Család leszünk. A mi
családunk. A baba pedig feltétel nélkül szeret majd, ahogy én.
– Könnybe lábad a szeme.
– Ó, Ana – suttogom, míg a saját könnyeimmel küszködök. –
Azt hittem, elveszítelek. Aztán itt, a kórházban, újra. Ahogy
sápadtan, hidegen, eszméletlenül feküdtél a földön… Ettől
félek a legjobban. Akkor jöttem csak rá. És most itt vagy,
erősen és bátran… próbálsz lelket önteni belém. És a
történtek után még mindig szeretsz.
– Igen, szeretlek, Christian. Mindig szeretni foglak.
A tenyerembe veszem az arcát, és gyengéden letörlöm a
könnyeit a hüvelykujjammal. – Én is szeretlek. –
Megcsókolom, mélységesen hálás vagyok azért, hogy még itt
van, épségben. Hogy még mindig az enyém. – Megpróbálok jó
apa lenni.
– És sikerülni fog. Lássuk be, nem igazán van más
lehetőséged. A pontocska nem megy sehová.
– Pontocska?
– Pontocska.
Pontocska.
– Én Juniornak nevezem magamban.
– Akkor hát Junior.
– De tetszik a Pontocska. – Újra megcsókolom, tétován
kóstolgatom az ajkát – és fellángol bennem a vágy.
A reakcióm nem késik. Ösztönös.
Nem. Elhúzódom.
– Egész álló nap csókolóznék veled, de ki fog hűlni a
reggelid.
Ana szeme úgy ragyog, mint a nyári égbolt, szerintem jól
szórakozik rajtam.
– Egyél – makacskodom.
Visszaül a helyére, én pedig elé tolom a tálcát. Korlátként
választ el minket. Ana lelkesen esik neki a palacsintának.
– Tudod – szól két falat között –, Pontocska talán kislány.
Krisztusát! Beletúrok a hajamba.
– Két nő, mi?
– Esetleg van, amit jobban szeretnél?
– Jobban szeretnék?
– Fiút vagy lányt?
– Ha egészséges, az pont elég. – Jézusom. Egy lány? Aki
olyan, mint Ana? – Egyél – szólok rá.
– Eszem már, eszem… Nyugalom, Mr. Grey.
Felkelek az ágyról, és átülök a székre Ana mellett, örülök,
hogy végre kitárgyaltuk… a Pontocskát.
Pontocska.
Jó kis név, tetszik.
Az újságért nyúlok.
A fenébe! Ana címlapra került.
– Már megint az újságok címlapján van, Mrs. Grey! –
Tombol bennem a harag. Miért nem tudnak békén hagyni
minket? Kurva sajtó.
– Megint?
– Csak részleteiben közlik az eseményeket, de elég pontos
még így is. Elolvasod?
Megrázza a fejét.
– Olvasd fel nekem, amíg eszem.
Bármit megteszek, csak egyél.
Felolvasom a cikket, míg Ana reggelizik. Nem szól semmit a
hallottakra, de megkér, hogy olvassak valami mást.
– Szeretem hallgatni, ahogy felolvasol.
Melegség tölt el.
Ana befejezi a reggelijét, hátradől, és figyelmesen hallgat,
ám egyszer csak kopogtat valaki az ajtón. Elmegy a jókedvem,
amikor Clark nyomozó lép be a szobába.
– Mr. Grey, Mrs. Grey. Zavarok?
– Igen – csattanok fel. Úgy hiányzott nekem, mint púp a
hátamra.
Clark rám se hederít, ami tovább szítja a haragomat; az
arrogáns seggfej.
– Örülök, hogy magához tért, Mrs. Grey. Fel kell tennem pár
kérdést a csütörtökkel kapcsolatban. Csak rutin. Megfelel
most?
– Persze – motyogja Ana tétován.
– A feleségemnek pihennie kellene.
– Hamar végzünk, Mr. Grey. Minél előbb megejtjük, annál
hamarabb szabadulnak meg tőlem. – Mond valamit.
Bocsánatkérő pillantást vetek Anára, majd kelletlenül
felállok, átadom a nyomozónak a helyem, és leülök az ágy
másik oldalára, majd megfogom Ana kezét. Szótlanul
hallgatok, amíg Clark hagyja, hogy a feleségem elmesélje az ő
szemszögéből Hyde emberrablási és zsarolási horrorsztoriját.
Az ocsmány szavak éles kontrasztot képeznek Ana lágy, édes
hangjával. Időnként megszorítom a kezét, próbálom elfojtani
a haragomat, és fellélegzem, amikor vége. Ana rengeteg
részletre emlékszik.
– Ez nagyszerű, Mrs. Grey – szól elismerően Clark.
– Bárcsak feljebb céloztál volna – dünnyögöm.
– Talán nagy szolgálat lett volna a nőknek, ha így tesz, Mrs.
Grey – bólint Clark.
Ana elképedve néz Clarkról rám. Nem tudja, miről
beszélünk, én pedig nem fogom most részletezni.
– Köszönöm, Mrs. Grey. Mára ennyi. – Clark mocorogni
kezd, indulni készül.
– Ugye nem engedik ki újra? – Ana szemmel láthatóan
beleborzong a gondolatba.
– Nem hinném, hogy ez megtörténhet, asszonyom.
– Tudjuk, ki fizette ki az óvadékát? – kérdem.
– Nem, uram. Ez az információ titkos.
Majd megkérem Welchet, hogy derítse ki, ki lehet Hyde
titkos jótevője. Clark feltápászkodik, hogy elinduljon, és
éppen ekkor belép dr. Singh két rezidenssel, én pedig
kikísérem a nyomozót, és magammal viszem Ana tálcáját.
– Akkor a viszontlátásra, Mr. Grey – szól Clark, és int, majd
elindul a folyosón.
Taylor feláll a székről Ana szobája előtt, és követ a
nővérszobába, ahol leteszem a tálcát.
– Majd én elintézem, uram.
– Köszönöm. – Rábízom a mosogatást, és visszatérek
Anához, és a háttérben várakozom, míg a doktornő befejezi a
vizsgálatot.
– Minden rendben. Azt hiszem, hazamehet – mondja, és
kedvesen rámosolyog Anára.
Hála az égnek!
– Mrs. Grey, figyelnie kell a fejfájásra és a látására. Ha
rosszabbodnának, azonnal jöjjön vissza a kórházba.
Ana mosolyogva bólogat, legalább olyan boldog, mint én,
amiért elengedik.
– Válthatnánk pár szót, dr. Singh?
– Természetesen.
Kilépünk a folyosóra, és megkönnyebbülten látom, hogy
Taylor még nem tért vissza a mosogatásból. – A feleségem…
ööö…
– Igen, Mr. Grey?
– A sérülései… vajon akadályozzák…
Dr. Singh a homlokát ráncolja.
– A szexuális aktust…
Félbeszakít, végre megérti, mire célzok.
– Igen, Mr. Grey, rendben lesz. – Elmosolyodik, majd
halkabban hozzáteszi: – Feltéve, ha a felesége is… tudja.
Szeretné.
Szélesen elmosolyodom.
– Miről beszéltetek? – kérdi Ana, amikor becsukom az ajtót.
– Szexről! – Felvillantok egy kaján vigyort.
Ana elvörösödik.
– És?
– Semmi akadálya.
Ana képtelen leplezni a derűjét.
– Fáj a fejem. – Pajkos mosolya láttán nem vagyok benne
biztos, hogy őszintén beszél.
– Tudom. Egy ideig hanyagoljuk. Csak rákérdeztem.
Összevonja a szemöldökét, és ha jól értelmezem az
arckifejezését, csalódottnak tűnik. Nora nővér bemasírozik a
szobába, és miután lesújtó pillantást vet rám, eltávolítja Ana
infúzióját.
Ana megköszöni neki, Nora pedig elvonul. Mosolyogva
nézek utána. Egyáltalán nem neheztelek rá; lelkiismeretesen
gondját viselte a feleségemnek. Elhatározom, hogy jelentős
összeget adományozok a kórháznak.
– Hazavihetlek? – fordulok Anához.
– Előbb Rayt szeretném látni.
Még szép, hogy látni akarja az apját, Grey!
– Hát persze.
– Tud a babáról?
– Azt gondoltam, te szeretnéd közölni vele a hírt. Az
anyukádnak sem mondtam még el.
– Köszönöm.
– Anyám viszont tudja. Megnézte a kórlapodat, és
elmondta, de csak apámnak. Anya szerint a párok általában
megvárják a tizenkettedik hetet… csak hogy biztos legyen a
dolog. – Vállat vonok. Ez Ana döntése.
– Még nem biztos, hogy el akarom mondani Raynek.
Talán jobb is így.
– Figyelmeztetlek, pokolian dühös rád. Azt mondta, el
kellene fenekelnem téged.
Anának leesik az álla. Olyan jó látni, hogy felnevetek.
– Mondtam neki, hogy örömmel megtenném.
– Nem is igaz! – hüledezik Ana, de vidáman csillog a szeme.
Megunom ezt valaha?
Ugratni a feleségemet?
Örülök, hogy még mindig sikerül.
Rákacsintok.
– Tessék. Taylor hozott neked tiszta ruhát. Segítek
felöltözni.
RAY HALKAN UJJONG, amikor meglátja a lányát. Egy pillanatra

tisztán látszik a szemén, amikor Anára néz – félelem,
megkönnyebbülés, szeretet és harag kavarog sötét
mélységeiben. Sietősen visszavonulót fújok, tudom, hogy
alapos fejmosás vár Anára, amit meg is érdemel. Taylor
odakint vár, az ajtó előtt.
– Uram, még mindig fotósok gyülekeznek a főbejárat előtt.
– Keressen egy hátsó kijáratot, és szóljon Sawyernek, hogy
álljon oda a kocsival.
– Úgy lesz. – Elvonul, én pedig előveszem a telefonomat,
hogy felhívjam Welchet.
– Mr. Grey – szól bele.
– Welch. Mi újság?
– Igen, nos. Épp a repülőre várok. Hadd keressek egy
félreeső zugot. – Sistergő hangot hallok, majd a
hangosbemondó fojtott szavait – de nem Seattle-ben. – Nos,
akkor – szól bele újra. – Kiderítettem Hyde-ról egy s mást.
Elhozom az információkat. Szívesebben adnám át őket
személyesen, mintsem telefonon.
– Nem mondhatná el most?
– Inkább nem tenném. Túl sokan vannak körülöttem, és
nem biztonságos a vonal.
Mi az ördög lehet az?
– Ráadásul a rendőrség számos pendrive-ot talált Hyde
lakásán, amikor ujjlenyomatokat kerestek. Házi pornó.
Mindegyiken. A régi asszisztenseivel. Morgannel is. Elég
súlyos.
A picsába! Kiráz a hideg.
– Az a gyanúm, hogy ezekkel a felvételekkel hallgattatta el
őket, és ezzel zsarolhatta meg Morgant – magyarázza Welch a
mogorva hangján.
Morganről tudtam – no de a korábbi asszisztensei?
Még szerencse, hogy nem engedtem Anának, hogy New
Yorkba menjen vele.
– Valószínűleg emiatt is vádat emelnek ellene – folytatja
Welch. – De még mindig gyűjtik a bizonyítékokat.
– Értem. Lehet már tudni, hogy ki tette le az óvadékot?
– Még semmi biztosat. De ha visszaértem, azonnal ráállok.
– Mikorra várhatjuk?
– Délután öt körül ott leszek.
– Akkor várom. – Leteszem, és eltűnődöm, vajon miféle
kapcsolatot találhatott köztem és Hyde közt.
ANA HALLGAT, MIKÖZBEN a kórház hátsó kijárata felé tartunk. Azt

hiszem, kijózaníthatta a beszélgetés az apjával, s noha
maximálisan egyetértek Rayjel, megesik a szívem Anán. Én
sem szeretném, ha Raymond Steele haragudna rám.
A kocsiból Ana felhívja az anyját.
– Szia, anya… – A hangja fojtott a sok érzelemtől, Carlát
viszont tisztán hallom, ahogy a vonal túlsó végén zokog és
jajveszékel.
– Anya!
Anának esélye sincs. Könnybe lábad a szeme. Bátorítóan
megszorítom a kezét, és megdörzsölöm a hüvelykujjammal.
Ám nem figyelek a beszélgetésükre, mert újra Welchen jár az
eszem, és azon, vajon mit deríthetett ki. Bosszant, hogy
telefonon semmit sem volt hajlandó elárulni.
Akarom tudni egyáltalán?
Kibámulok az ablakon, és eltűnődöm.
– Mi a baj? – kérdi Ana, és csak most döbbenek rá, hogy
befejezte a beszélgetést az anyjával.
– Welch látni akar.
– Welch? Miért?
– Talált valamit, aminek köze van Hyde-hoz. –
Elfintorodom, amikor kimondom a nevét. Teljes szívemből
gyűlölöm azt az embert. A gyűlölet nem is elég erős szó. Még
az undor sem. Mélységesen megvetem őt és minden tettét.
Ana várakozón néz rám. – Személyesen akarja megmutatni.
– Ó.
– Délután iderepül Detroitból.
– Gondolod, hogy talált valami kapcsolatot?
Bólintok.
– Szerinted mi lehet az?
– Fogalmam sincs. – Frusztráló érzés, de elhessegetem a
gondolatot, mivel most a feleségemre kell összpontosítanom.
– ÖRÜLSZ, HOGY itthon vagy? – kérdem Anától, amikor belépünk

az Escala liftjébe.
– Igen. – Ana válasza halk és ünnepélyes, és látom, hogy
hirtelen kifut a vér az arcából. Rám emeli homályos szemét,
és remegni kezd.
A pokolba. Csak most kezdi felfogni.
Komoly trauma érte.
– Hé… – A karomba veszem. – Itthon vagy. Biztonságban. –
Belecsókolok a hajába, örülök, hogy Ana-illata van, már nem
facsarja az orromat az orvosság és a fertőtlenítő szintetikus
bűze.
– Ó, Christian! – Zokogás tör fel belőle.
– Nyugodj meg! – A mellemhez szorítom, szeretném
megszabadítani a félelemtől és a fájdalomtól. Egész idő alatt
magába fojthatta az érzéseit.
Vajon miattam?
Remélem, nem.
Nem szeretem, ha sír – de megértem, hogy ki kell adnia
magából.
Engedd ki, bébi. Itt vagyok.
Amikor kinyílik a liftajtó, a karomba veszem, ő pedig
belém csimpaszkodik, még mindig zokog, a hangja sebeket ejt
a szívemen. Beviszem a lakásba, végigmegyünk a folyosón,
majd befordulok vele a fürdőszobánkba, és úgy ültetem le a
fehér székre, mintha üvegből volna.
– Egy fürdő?
Ana megrázza a fejét, majd grimaszol.
A pokolba. Tényleg fájhat a feje.
– Zuhany?
Bólint, és potyognak a könnyei. Belesajdul a látványba a
lelkem, és mély lélegzetet veszek, hogy csitítsam a
bensőmben kavargó vihart – haragszom Hyde-ra, és
önmagamra is, amiért hagytam, hogy ez történjen.
Megengedem a vizet a zuhanyozóban, és amikor
visszafordulok, Ana lassan ringatja magát, az arcát a
tenyerébe temeti.
– Hé… – Letérdelek elé, megfogom a kezét, és elhúzom
könnyáztatta arcától. Megérintem az arcát, ő pedig kipislogja
a könnyeket, és egymás szemébe nézünk. – Biztonságban
vagytok mindketten – duruzsolom.
Ismét csupa könny a szeme, és tehetetlennek érzem
magam.
– Most már elég. Nem bírom, ha sírsz. – Kásás a hangom;
minden szavam őszinte, ám mit sem érnek Ana
szenvedésével szemben. Letörlöm a könnyeit a
hüvelykujjammal, de hiába. Csak potyognak tovább.
– Úgy sajnálom, Christian. Ne haragudj, amiért ezt
csináltam. Sajnálom, hogy aggódnod kellett miattam.
Sajnálom, hogy mindent kockára tettem… és amit mondtam.
– Sss, bébi. Kérlek. – Csókot lehelek a homlokára. – Én is
sajnálom. Mindig két emberen múlik. – Megkockáztatok egy
erőtlen mosolyt, hogy jobb kedvre derítsem. – Legalábbis
anyám ezt szokta mondani. Én is mondtam és tettem
dolgokat, amikre nem vagyok büszke.
Ismét a saját szavaim kísértenek.
Pont emiatt akarom én kézben tartani a dolgokat!
Hogy ilyen szarságok ne történhessenek, és ne basszanak el
mindent!
Égek a szégyentől, mintha lángolna a bőröm. Ez nem segít,
Grey.
– Gyere, vetkőzz le.
Ana megtörli az orrát a kézfejével, és ezért az egyszerű
gesztusért még jobban rajongok érte. Megcsókolom a
homlokát, mert azt akarom, hogy tudja, mennyire szeretem,
nem számít, mit csinál. Megfogom a kezét, tartom, amíg
inogva feláll, és gyorsan levetkőztetem, a pólót óvatosan
húzom át a fején. Odavezetem a zuhanyhoz, kinyitom neki az
ajtót, majd megállunk, amíg én is megszabadulok a
ruháimtól. Amikor meztelen vagyok, ismét megfogom a kezét,
és együtt lépünk a zuhany alá.
Szorosan magamhoz ölelem a ránk ömlő, meleg vízsugár
alatt.
Soha többé nem akarom elereszteni.
Ana tovább sírdogál, könnyeit elmossa a víz. Gyengéden
ringatom, a ritmus megnyugtat engem, és remélem, Anát is.
A gyermekemet is ringatom… Ana testében.
Hűha. Milyen különös gondolat.
Belecsókolok a hajába, kimondhatatlanul hálás vagyok,
amiért hazajött velem, pedig már attól féltem…
A fenébe. Erre ne is gondolj, Grey.
Hirtelen hangos szipogás üti meg a fülemet, és Ana arrébb
lép. A jelek szerint abbahagyta a sírást.
– Jobb?
Bólint, végre kitisztult a szeme.
– Jó. Hadd nézzelek.
Összevonja a szemöldökét, és remélem, nem fog
megállítani, mert muszáj a saját szememmel látnom, hogy
mit művelt az az elkorcsosult mocsadék a feleségemmel.
Megfogom a kezét, és megfordítom. Szemügyre veszem a
karcolást a csuklóján, a horzsolást a könyökén és az ökölnyi
véraláfutást a vállán. Feldühítenek a sebei, újra fellángol a
dühöm Hyde iránt. Lehajolok, és elhalmozom csókokkal a
sebeit, minden zúzódást és horzsolást megérintek az
ajkammal. Leveszem a polcról a tusfürdőt, benedvesítem a
szivacsot, és beszívom az édes jázminillatot.
– Fordulj meg!
Ana engedelmeskedik, és óvatosan, mivel törékeny és
sérült, megmosom a karjait, a nyakát, a vállát és a hátát,
amilyen gyengéden csak tudom. Belemerülök a feladatba,
óvatosan érintem a testét. Nem panaszkodik, és apránként
enyhül a feszültség a vállában, miközben mosdatom.
Megfordítom, hogy jobban lássam a zúzódást a csípőjén;
végighúzom az ujjaimat a kékeslila folton. Összerezzen.
A kurva anyját.
– Nem fáj – szól Ana halkan, mire felkapom a fejem, és
belenézek ragyogó szemébe.
Nem hiszek neki.
– Meg akarom ölni. Majdnem sikerült. – A perzselő harag,
amit akkor éreztem, amikor Hyde a földön fetrengett, még ott
izzik bennem.
Péppé kellett volna taposnom.
Hogy megóvjam Anát a gyilkos gondolataimtól, a szivacsra
összpontosítok, és újra beszappanozom. Még egyszer
lemosom a testét – oldalt és hátul is, majd letérdelek, és
megmosom a lábait. Sérült térdénél megállok, odahajolok, és
megérintem az ajkammal, mielőtt folytatnám a lábával.
A hajamba túr, elvonja a figyelmemet a feladatomról. Amikor
felpillantok, az arckifejezése nyitott és gyengéd, nagyot
dobban a szívem. Felállok, megérintem a zúzódást a
bordáján, és újra feltámad bennem a harag, de elcsitítom. Ez
most egyikünknek sem segít.
– Ó, bébi! – tör fel a torkomból kínlódva egy sóhaj.
– Rendben vagyok. – Ismét a hajamba túr, odahúzza a
fejemet egy csókért. Puha. Édes. Vissza kell fognom magam.
Ana megsérült. A nyelve azonban incselkedve kóstolgat, és
újabb tűz gyúl bennem, mely másképp söpör végig testemen.
– Ne – suttogom, és elhúzódom. – Előbb hadd fürdesselek
meg!
Ana a pilláin keresztül néz rám, ahogy szokott, és lesiklik a
tekintete növekvő erekciómra, majd újra a szemembe néz.
Fancsali képet vág, olyan bájosan, hogy egyből megenyhül a
hangulat. Vigyorogva, mint a tejbetök, gyors csókot adok az
ajkára.
– Tisztaság. Nem mocskolódás.
– De szeretek mocskolódni.
– Én is, Mrs. Grey. De nem most, nem itt. – Fogom a
sampont, és kinyomok belőle a kezemre. Gyengéden
masszírozni kezdem a fejbőrét, emlékszem, milyen gyengéd
volt, amikor ő mosta az én hajamat, és mennyire jólesett az
érzés.
Miután kiöblítettem a hajából a sampont, elzárom a vizet,
és Anával a karomon kilépek. A vállára terítek egy meleg
törülközőt, egy másikat pedig a derekam köré csavarok, és
adok neki még egyet a hajára.
– Tessék. – Ő érzi, hogy mennyire szabad megdörzsölnie –
az ő koponyáján van a hajszálrepedés. Hirtelen elmegy a
jókedvem.
Az a mocsok.
– Még mindig nem értem, hogy került össze Elizabeth
Jackkel – szakítja félbe Ana sötét gondolataimat.
– Én igen – jegyzem meg.
Felnéz rám, és további kérdésre számítok, Ana azonban
mintha megfeledkezett volna a témáról, ahogy engem
nézeget… a testemben gyönyörködik.
Mrs. Grey! Elvigyorodom.
– Tetszik a látvány?
– Honnan tudtad?
– Hogy tetszik a látvány?
– Nem. – Frusztrált a hangja. – Elizabethről.
Felsóhajtok.
– Clark nyomozó említette.
Ana összevonja a szemöldökét, és várakozva néz rám,
további információkat vár.
– Hyde-nak volt pár felvétele. Mindegyik asszisztenséről.
Több USB flashdrive-on. Felvételek róla, ahogy megkeféli az
asszisztenseit.
Leesik az álla.
– Pontosan. Zsarolás. Durván szereti.
Akárcsak én. Basszus.
A krisztusát.
Úgy tör rám az öngyűlölet, mint egy bosszúálló angyal.
– Ne csináld – szól rám Ana, úgy csattan a hangja, mint a
korbács.
– Mit ne csináljak?
– Te egyáltalán nem olyan vagy, mint ő.
Honnan tudhatta?
– Nem vagy olyan – ismétli hajthatatlanul.
Ó, de még mennyire, Ana!
– Pontosan olyan vagyok.
– Nem, te nem!
Ana heves tiltakozása elhallgattat.
– Az apja egy kocsmai verekedésben halt meg. Az anyja
elitta az eszét. Több nevelőszülőnél is megfordult, folyton
bajba keveredett gyerekkorában. Autókat lopott. Kis időre
nevelőintézetbe került. – Istenem, mindenre emlékszik, amit
a repülőn mondtam neki Aspen felé menet, de nem áll meg,
már belehergelte magát. – Mindkettőtöknek rémes múltatok
van, és mindketten Detroitból származtok. Ennyi az egész,
Christian. – Csípőre teszi a kezét.
Meg akar félemlíteni, egy szál törülközőben.
Nem fog menni.
Mert pontosan tudom, hogy ki vagyok.
De nem akarom tovább idegesíteni. Nem most jött el a vita
ideje. Nem tesz jót neki, sem a babának.
– Ana, az, hogy ennyire hiszel bennem, valóban megindító,
pláne az elmúlt napok fényében. Többet fogunk tudni, ha
Welch megérkezik.
– Christian…
Lehajolok, gyors csókot adok az ajkára, hogy belefojtsam a
szót.
– Elég. – Duzzogó képet vág. – És ne fintorogj – teszem
hozzá. – Gyere ide. Megszárítom a hajadat.
Összepréseli az ajkát, de szerencsére annyiban hagyja a
dolgot. Átvezetem a hálószobába, majd odalépek a
szekrényhez, magamra kapok egy farmert és egy pólót.
Előveszek Anának egy melegítőnadrágot és az egyik tiszta
pólómat.
Amíg felhúzza a ruhákat, bedugom a hajszárítót a
konnektorba, és leülök az ágy szélére, majd intek Anának,
hogy csatlakozzon hozzám. Beül a lábam közé, én pedig
kifésülöm nedves haját.
Imádom fésülgetni.
Megnyugtató érzés.
Hamarosan csak a hajszárító zümmögését lehet hallani a
szobában. Ana ellazul az ölemben, és egy ideig hallgat.
– Mondott még valamit Clark, amíg eszméletlen voltam? –
A kérdés visszarángat a valóságba.
– Nem emlékszem.
– Hallottam pár beszélgetést.
– Igen? – Abbahagyom a fésülést.
– Igen. Apát, a te apádat, Clark nyomozót… és anyukádat.
– Kate-et nem?
– Kate is ott járt?
– Igen, de csak pár percre. Ő is nagyon haragszik rád.
– Hagyd ezt a „mindenki haragszik Anára” szarságot abba,
jó? – A hangja olyan éles, mint a hajszárítóé.
– Csak az igazat mondom. – Vállat vonok.
Még én is haragszom rád, Ana.
– Valóban vakmerőség volt, de tudod, mit? A testvéred
veszélyben volt.
– Igen. Veszélyben volt – dünnyögöm, és újra lezajlik a
fejemben egy jelenet arról, hogy miféle szörnyűségek
történhettek volna.
Lefegyvereztél egy egyszerű ténnyel. Ana, te mindig fölém
tudsz kerekedni.
Kikapcsolom a hajszárítót, és megragadom az állát,
belenézek a tiszta, ragyogó szempárba, melynek kékjébe bele
tudnék merülni.
Nem. Nem haragszom.
Lenyűgöz az én bátor, erős feleségem.
Nem félt megmenteni Miát.
– Köszönöm. – Elégtelennek érzem a szót. – De nem akarok
több vakmerőséget, mert legközelebb a szart is kiverem
belőled.
Ana felhördül.
– Nem tennél ilyet!
Ó, bébi! Ha tudnád, mennyire viszket a tenyerem.
– De igen. – Nem bírom visszafojtani az önelégült mosolyt.
– A mostohaapád megengedte.
Ana szeme elkerekedik, és elnyílik a szája.
És itt van köztünk a feszültség, mely láthatatlanul serceg a
levegőben – érzem magunk körül, és tudom, hogy ő is érzi.
Ana… Ne!
Hirtelen rám veti magát.
A fenébe! Ana!
Elkapom és megfordítom, mindketten az ágyra zuhanunk,
Ana a karomban.
Az arca azonban fájdalmasan eltorzul, és felszisszen.
– Vigyázz! – mordulok rá sokkal élesebben, mint szeretnék.
– Sajnálom. – Megcirógatja az arcomat, én pedig elkapom a
kezét, és belecsókolok a tenyerébe.
– Komolyan, Ana. Nem vagy képes vigyázni magadra. –
Felhúzom a pólója szegélyét, és a hasára teszem a kezem.
Az ismeretlen okozta izgalom kiélesíti az érzékeimet.
Élet. Itt szunnyad. A testében.
Mit is mondott? Hús a húsomból.
A gyermekünk.
– Már nem csak rólad van szó – suttogom, és végighúzom
az ujjaimat sima, meleg bőrén. Ana megfeszül alattam, mélyet
lélegzik. Ismerem ezt a hangot. A szemébe nézek, és
belemerülök feneketlen, kék mélységeibe.
Ana vágya. Én is érzem.
Ez a mi különleges alkímiánk.
De most nem lehet. Megsebesült. Kelletlenül elveszem a
kezem, megigazítom a pólóját, majd a füle mögé simítok egy
rakoncátlan hajtincset, mert muszáj megérintenem. Ám nem
adhatom meg neki, amit mindketten akarunk.
– Ne – suttogom.
Ana elszontyolodik – vigasztalhatatlan.
– Ne nézz rám így. Láttam a sebeidet, és a válaszom nem. –
Megcsókolom a homlokát, mire fészkelődni kezd alattam.
– Christian – nyög fel, és hozzám dörgöli magát.
– Nem. Bújj be. – Felülök, hogy szabaduljak a csábítástól.
– Az ágyba? – kérdi csüggedten.
– Igen. Pihenned kell.
– Te kellesz! – Nyafogásnak nyoma sincs, ezúttal
doromboló a hangja. Behunyom a szemem, és megrázom a
fejem az arcátlansága és a saját vágyaim miatt.
Megsérült. Kinyitom a szemem, és szigorú pillantást vetek
rá.
– Csak tedd, amit mondtam.
– Rendben – motyogja eltúlzott duzzogással, amitől egyből
jobb kedvre derülök, és nevethetnékem támad.
– Hozok valami vacsorát.
– Csak nem főzni fogsz? – Elképedve pislog rám.
– Melegítek valamit. Mrs. Jones sokat dolgozott
mostanában.
– Christian. Majd én megcsinálom. Jól vagyok. Ha kívánlak,
akkor főzni is képes vagyok. – Megpróbál felülni, de
összerezzen.
Az istenit! Ana!
– Ágyba! – A párnára mutatok, a testi vágy nyomtalanul
elpárolgott.
– Gyere te is – próbálkozik erőtlenül.
Nem értem, mi ütött belé.
A fene nagy csáberőd, Grey.
– Ana, feküdj vissza. Most. – Zord képet vágok.
Ana viszonozza a mogorva pillantást, majd feláll, és
színpadiasan lehullik róla a melegítőnadrág. Hiába az
ellenséges tekintet, elbűvölő látvány. Elfojtom a mosolyt, és
titkon mérhetetlenül örülök, hogy még mindig kíván engem,
az elmúlt napok történései után is.
Szeret engem.
Félrehajtom a takarót.
– Hallottad dr. Singhet. Pihenned kell.
Anna durcásan engedelmeskedik, bemászik az ágyba, és
frusztráltan összefonja a karját. Nevetnem kell, de tudom,
hogy nem venné jó néven.
– Ne mozdulj – szólok rá, és gyönyörű, fancsali arcának
emlékével a fejemben kisietek a konyhába, hogy
megkeressem azt a híres csirkeragut, amelyet Taylor
emlegetett ma reggel.
JÓ LÁTNI, AHOGY Ana Mrs. Jones főztjét falja. Keresztbe tett

lábbal ülök az ágy közepén, és Anát nézem, miközben én is az
ebédemet majszolom. Mennyei és tápláló – tökéletes Anának.
– Hát, ezt jól megmelegítetted! – Csettint a nyelvével, tele
van a hasa, és elálmosodott. Elégedetten rámosolygok. Ezúttal
sikerült nem megégetnem magam – úgyhogy igen, valóban jól
csináltam.
– Fáradtnak tűnsz. – Leteszem a tányéromat a tálcára, és
felállok, majd tőle is elveszem a tányért.
– Az is vagyok – ismeri be.
– Jó. Aludj. – Gyors csókot adok az ajkára. – Nekem még
dolgoznom kell. Ha nem gond, itt maradok melletted.
Bólint, behunyja a szemét, és a következő pillanatban már
mélyen alszik.
ROS ELKÜLDTE A TAJVANI látogatásának előzetes jelentését.

Biztosít róla, hogy míg helyes döntés volt, hogy ő menjen,
attól még hamarosan nekem is el kell látogatnom oda.
Különös érzés az összefoglalóját olvasni – napok óta nem
gondoltam üzletre, a vállalatra, a hajógyárra, sőt az egész
világra –, megfeledkeztem az időről. Kizárólag a feleségemre
koncentráltam. Odasandítok rá. Még mindig mélyen alszik.
Elolvasom a többi e-mailemet is; van egy részletes
jövedelemtervezet a Geolumaráról és egy rendkívül jókedvű
e-mail Hassantól a GEH száloptika részlegétől – jelentősen
javult a morál a látogatásom óta, és jól megy az üzlet.
Érdemes volt elmennem hozzájuk. Taylor halk kopogása
szakít félbe.
– Megérkezett Welch, uram. – Alig hallom a hangját, olyan
halkan beszél. Biccentek, majd vetek még egy pillantást az én
Csipkerózsikámra, és követem Taylort a nappaliba.
Welch az ablak előtt áll, a kilátásban gyönyörködik. Jókora
mappát szorongat a kezében.
Kezdhetjük, Grey?
– Welch.
Megfordul.
– Mr. Grey.
– Menjünk a dolgozószobámba.
HALLGATOM ANA LÉLEGZÉSÉT, közben nézem, és hozzá igazítom a

saját légzésem ritmusát. Be. És ki. Be. És ki. Amíg rá figyelek,
nem kell a fotókra néznem, amelyeket Welch hozott nekem.
Miért nem mondta el Carrick és Grace?
Egy fedél alatt éltem Jackson Hyde-dal!
Hogyhogy erről fogalmam sem volt?
Csapongnak a gondolataim, zavaros elmém minden zugát
feltúrom, hátha sikerül fényt derítenem a sötétségre, de
semmit sem találok. A nevelőszülőknél töltött idő a múlt
homályába vész.
Semmire sem emlékszem. Egy jelentős időtartam az
életemből. Elveszett. Nem. Nem pusztán elveszett. Kitörlődött.
A helyén egy sötét, tátongó lyuk van, melyben nincs más,
csak bizonytalanság.
Mélységesen felzaklató érzés. Nyilván emlékeznem
kellene… valamire?
Ana mocorogni kezd; kinyílik a szeme, és felnéz rám.
Hála az égnek.
– Mi a baj? – Felül, az arca csupa aggodalom.
– Welch épp az imént ment el.
– És?
– Együtt éltem a szemétládával. – Alig hallható a hangom.
– Jackkel?
Lenyelem a rosszullétet, és bólintok.
– Talán a rokonod? – hüledezik.
– Nem. Hál’ istennek, nem.
Homlokráncolva közelebb húzódik, és visszahajtja a
takarót; meghívás ez, hogy bújjak hozzá. Nem kéretem
magam. Szükségem van rá – hogy itt tartson a jelenben, és
segítsen felfogni ésszel ezt a rémisztő hírt és a tátongó lyukat
az emlékeimben.
Jelenleg elveszettnek érzem magam.
Minden tekintetben.
Lerúgom a cipőmet és a fotókkal a kezemben bemászom
Ana mellé. A combjára teszem a karomat, és az ölébe hajtom
a fejemet. Gyengéden beletúr a hajamba; megnyugtató érzés,
kissé elcsitítja viharos lelkemet.
– Én ezt nem értem – mondja.
Behunyom a szemem, és látom magam előtt Welchet,
ahogy reszelős hangján jelentést tesz. Megismétlem Anának,
amit mondott, kicsit más szavakkal.
– Miután rám találtak a narkós kurvánál, és mielőtt még
Carrick és Grace magához vett volna, Michigan állam egyik
árvaházában éltem. Nevelőszülőknél. – Elhallgatok, és mély
lélegzetet veszek. – Sajnos semmire sem emlékszem azokból
az időkből.
Ana a fejemen nyugtatja a kezét.
– Meddig?
– Körülbelül két hónapig. Tényleg nem emlékszem.
– Beszéltél erről a szüleiddel?
– Nem.
– Talán jó lenne. Lehet, hogy ki tudják tölteni a hiányzó
részeket.
Szorosabban csimpaszkodom Anába, a mentőövembe.
– Tessék. – Átadom neki a fotókat. Hiába nézegettem őket
abban a reményben, hogy visszahoznak valami mélyen
eltemetett emléket. Az első képen egy lepukkant kis házat
látni vidám, citromsárga ajtóval. A másodikon egy átlagos,
munkásosztálybeli házaspárt és három vézna, jellegtelen
gyereket – plusz a kilencéves Jackson Hyde-ot, valamint…
engem. Négyéves vagyok a képen, egy kis vakarcs, riadt, tágra
nyílt szemmel, szakadt ruhában, egy mocskos takarót
szorongatva. Látszik, hogy négyéves énem éhezik – nem
csoda, hogy folyton nyüstölöm Anát, hogy egyen már valamit.
– Ez itt te vagy – csodálkozik Ana, és elfojtja a zokogást.
– Igen, az ott én vagyok. – A hangom komor; nincs szó,
amivel vigaszt nyújthatnék neki.
Semmim sincs. Zsibbadtnak érzem magam.
Kibámulok az alkonyi fénybe. Az ég alján fakó rózsaszín és
narancs csíkok jelzik a közelgő sötétséget. A sötétséget, mely
otthonom.
Ismét üresnek érzem magam. Csupasz porhüvelynek.
Kimaradt az idő. Kimaradt az énem egy része, melynek
létezéséről eddig sejtelmem sem volt.
És nem értem, miért.
Félek kideríteni, hogy miért.
Mi történhetett velem akkor – hogy feledhettem el mindent?
A haragba kapaszkodom, mely még mindig ott fortyog a
felszín alatt. Carrickre és Grace-re irányul.
Mi a faszért nem beszéltek nekem róla?
Behunyom a szemem. Nem akarom, hogy elnyeljen a
sötétség. Túl sokáig éltem benne.
A fényt akarom, amit Ana hozott az életembe.
– Welch hozta ezeket? – kérdi.
– Igen. Egyikre sem emlékszem.
– Nem emlékszel, hogy nevelőszülőknél lettél volna? Miért
is emlékeznél? Christian, ez nagyon régen történt. Hát emiatt
aggódsz?
– Más dolgokra emlékszem korábbról is, későbbről is.
Amikor megismerkedtem anyával és apával. De ez… ez
teljesen kiesett.
– Jack is rajta van a képen?
– Igen. Ő az idősebb gyerek.
Ana egy pillanatig hallgat, én pedig erősebben szorítom
magamhoz.
– Amikor Jack felhívott, hogy elmondja, nála van Mia –
motyogja –, olyasmit mondott, hogy ha másként alakultak
volna a dolgok, most ő lehetne a helyedben.
Rám tör az undor.
– Az a szemétláda!
– Gondolod, hogy azért csinálta ezt az egészet, mert Greyék
nem őt fogadták örökbe?
– Ki tudja? Rohadtul nem érdekel.
– Talán már tudta, hogy találkozgatunk, amikor
jelentkeztem az állásra. Lehet, hogy már az elejétől fogva
tervben volt, hogy elcsábít. – Ana hangja rémülten cseng.
– Nem hinném. A családommal kapcsolatos információk
körülbelül egy héttel azután kerültek hozzá, hogy te elkezdtél
dolgozni a kiadóban. Barney pontosabban is meg tudja
mondani. És ne feledd, hogy minden asszisztensét megdugta,
és felvette az egészet.
Ana hallgat, kíváncsi lennék, mi járhat a fejében.
Hyde-ról. És rólam.
Úgy végezhettem volna, mint Hyde, ha nem fogadnak
örökbe.
Vajon épp összehasonlít minket?
A picsába! Tényleg olyan vagyok, mint Hyde. Egy
szörnyeteg. Ezt látja bennem?
Hogy egyformák vagyunk?
Micsoda ocsmány gondolat.
– Christian. Szerintem beszélned kellene a szüleiddel. –
Ana mocorogni kezd mellettem, és elengedem a lábát, de csak
úgy helyezkedik, hogy egymás szemébe nézzünk.
– Hadd hívjam fel őket – kérlel halkan. Megrázom a fejem.
– Kérlek! – unszol. Az arca csupa együttérzés és őszinteség.
A szeme ragyog a szerelemtől.
Talán mégsem hasonlítgat engem Hyde-hoz.
Felhívjam a szüleimet? Hátha tudnak valamit a múltam
hiányzó időszakáról. Valamire csak emlékeznek.
– Majd én – motyogom.
– Jó. Elmehetünk hozzájuk együtt, vagy mehetsz egyedül is.
Amelyik jobb neked.
– Nem. Majd ők jönnek ide.
– Miért?
– Nem akarom, hogy kimozdulj.
– Christian. Egy kis autózás nem árthat.
– Akkor sem. – Felvillantok egy ferde mosolyt. – Mindegy is.
Szombat este van, biztos elmentek valahová.
– Hívd fel őket. Látom, hogy ideges vagy. Talán tudnak
valamit. – Megindítanak a szavai. Ahogy a szemébe nézek,
látom, hogy ítélkezésnek nyoma sincs benne, csak a szerelme
ragyogja be a sötétségemet.
– Rendben. – Úgy lesz, ahogy ő akarja. Fogom a telefont, és
felhívom a szüleimet. Ana odabújik hozzám, amíg várom,
hogy felvegyék.
– Christian. – Még sosem örültem ennyire Carrick
hangjának.
Otthon vannak!
– Apa? – Nem tudom leplezni a meglepetést.
– Örülök, hogy hallom a hangod, fiam. Hogy van Ana?
– Ana jól van. Itthon vagyok. Welch épp most ment el.
Talált valamit… a kapcsolatot.
– Kapcsolatot? Mivel? Kivel? Hyde-dal?
– Egy nevelőotthont Detroitban.
Carrick hallgat a vonal túlsó végén.
– Nem emlékszem semmire. – Elcsuklik a hangom, ahogy
felszínre tör a szégyen és a harag mérgező keveréke. Ana
szorosabban ölel magához.
– Christian. Miért emlékeznél? Olyan régen történt. De
anyáddal ki tudjuk tölteni a lyukakat. Ebben biztos vagyok.
– Igen? – Utálom, hogy olyan reménykedő a hangom.
– Átugrunk hozzátok. Akár most rögtön, ha szeretnéd.
– Megtennétek? – Alig tudom elhinni.
– Hát persze. Elhozom az iratokat azokból az időkből.
Hamarosan ott leszünk. Legalább Anát is meglátogatjuk.
Iratokat?
– Remek. – Bontom a vonalat, és felnézek Ana kíváncsi
arcába. – Máris jönnek. – Még mindig nem tudom elhinni.
Ha segítséget kérek a szüleimtől… azonnal jönnek.
– Jó. Felöltözöm – szól Ana.
Belecsimpaszkodom a testébe.
– Ne menj.
– Rendben. – Szerető mosollyal néz rám, és ismét hozzám
bújik.
ANÁVAL EGYMÁSBA KAROLVA állunk a nappali ajtajában, hogy

üdvözöljük a szüleimet. Anyám arca felderül, amikor
megpillantja Anát, öröme és hálája nyilvánvaló. Tétován
elengedem a feleségemet, hogy anyám átölelhesse.
– Ana, Ana! Drága Ana! – suttogja a fülébe anyám, alig
hallom a szavait. – Két gyermekemet már megmentetted.
Hogy tudnám megköszönni?
Igen, anya, ez igaz. Engem is megmentett.
Apa is átöleli, ragyog a szeme az apai büszkeségtől.
Megcsókolja Ana homlokát. A hátuk mögül előlép Mia, akire
nem számítottam, és ő is hevesen megöleli Anát.
– Köszönöm, hogy megmentettél azoktól a seggfejektől!
Ana összerezzen.
– Mia! Óvatosan! Fájdalmai vannak! – Mindenki megriad a
kiáltásom hallatán.
Hát persze. Azért hozták el Miát, mert anya nem akarja
szem elől téveszteni. Néhány napja elkábították és elrabolták.
Egyből elpárolog a bosszúságom.
– Ó, bocsánat – sopánkodik Mia.
– Rendben vagyok – szól Ana, és rámosolyog Miára. Mia
odaszalad hozzám, és megölel.
– Ne zsörtölődj már annyit! – szól rám halkan.
Bosszús pillantást vetek rá, mire játékosan biggyeszti az
ajkát.
Az istenit. Szorosan magamhoz ölelem.
Hála az égnek, hogy jól van.
Anyám csatlakozik hozzánk, és átadom neki Welch fotóit.
Grace szemügyre veszi a képet a családról. Felhördül, és a
szája elé kapja a kezét. Apa is odalép, átkarolja anya vállát, és
a képet fürkészi.
– Ó, drágaságom! – Grace az arcomra teszi a kezét, a
szemében döbbenet és rémület ül.
Miért? Nem akarta, hogy tudjak róla?
Taylor félbeszakít minket.
– Mr. Grey? Miss Kavanagh, a testvére és Elliot épp most
érkezett meg, uram.
Mi az ördög?
– Köszönöm, Taylor.
– Én hívtam fel Elliotot. Mondtam neki, hogy átjövünk– szól
Mia. – Spontán parti.
Anya és apa lemondóan összenéznek. Ana együttérző
– Jobb lesz, ha készítünk valami ennivalót. Mia, segítenél?
– Hát persze! – Megfogja Ana kezét, és kimennek a
konyhába.
Anya és apa követ minket a dolgozószobámba, ahol
leültetem őket az íróasztalom elé. Nekidőlök az asztal
szélének, és hirtelen rádöbbenek, hogy apám is így szokta a
saját dolgozószobájában, amikor én álltam előtte, és
fejmosást kaptam a legújabb kihágásom miatt. Valóban és
teljes mértékben szerepet cseréltünk, amit ironikusnak
találok. Válaszokra van szükségem, és itt vannak – feltehetően
hajlandók feltárni életemnek eme sötét fejezetét. Elfojtom a
haragomat, és várakozón nézek rájuk.
Grace szólal meg elsőként, a hangja tiszta és erőteljes, egy
orvos hangja.
– Ezen a képen ők itt a Collier házaspár. Ők voltak a
nevelőszüleid. Hozzájuk kerültél, miután meghalt a
szülőanyád, mert az állam törvényei szerint várnunk kellett,
hátha jelentkezik érted egy rokon.
Ó!
Halkabban folytatja.
– Várnunk kellett rád. Kínszenvedés volt. Két teljes
hónapot. – Behunyja a szemét, mintha újraélné a fájdalmát.
Kijózanító pillanat ez. A haragom elpárolog, és elakad a
lélegzetem. Köhögök, hogy leplezzem az érzéseimet.
– A fotón. – A képre mutatok Grace kezében. – A vörös hajú
fiú. Ő Jack Hyde.
Carrick odahajol, és együtt nézegetik a képet.
– Nem emlékszem rá – szól apa merengve.
Anya megrázza a fejét, az arca csüggedt.
– Én sem. Mi csak téged akartunk, Christian.
– Na és… kedvesek voltak? – kérdem tétován, alig
hallhatóan. – Collierék?
Grace szeme könnybe lábad.
– Ó, drágám! Csodálatosak voltak. Mrs. Collier tejben-
vajban fürösztött téged.
Megkönnyebbülten kifújom a levegőt.
– Csak kíváncsi voltam. Mivel nem emlékszem.
Grace szeme megértően elkerekedik. Megragadja a
kezemet, és rám emeli mogyoróbarna tekintetét.
– Bántalmazott gyerek voltál, Christian. Nem tudtál, vagy
nem akartál beszélni. Csont és bőr voltál. El sem tudom
képzelni, miféle szörnyűségeken mehettél keresztül. De
Collierék gondoskodtak rólad. – Megszorítja a kezemet, és
hinni akarok neki. – Jó emberek voltak.
– Bárcsak emlékeznék rájuk – suttogom.
Anyám feláll, és megfogja a kezem.
– Nem csoda, hogy nem emlékszel. Nekünk
örökkévalóságnak tűnt, mert annyira akartunk téged, de
valójában csak két hónapig voltál náluk. Szerencsére már
jóváhagyták az örökbefogadást. Különben tovább is
elhúzódott volna a folyamat.
– Nézd csak – szól Carrick. – Tudom, hogy megrázó lehet ez
a bizonytalanság, de van nálam pár dolog abból az
időszakból. Hátha ezek segítenek emlékezni. – Elővesz a
zakójából egy vaskos borítékot. Leülök az asztalhoz,
megacélozom magam, és kinyitom. Mr. és Mrs. Collier
önéletrajzát találom benne, valamint részleteket a
családjukról, a lányukról és két fiukról. Továbbá számos
levelet, és két rajzot… az én rajzaimat?
Csak nézem őket, és bizsereg a fejem a csodálkozástól.
Mindkettő zsírkrétarajz. Egy gyerek firkarajza egy házról,
sárga ajtóval. A ház mellett pálcikaemberkék: két felnőtt, öt
gyerek.
Ragyog fölöttük a nap. Hatalmas és fényes.
A második kép is hasonló, de ezen a gyerekek fagylaltot
tartanak a kezükben.
Idillinek tűnik.
– Minden héten beszámoltak arról, hogy mi történt veled.
És meglátogattunk. Minden hétvégén.
– Miért nem beszéltetek róla soha?
Grace és Carrick összenéz.
– Sosem került szóba, fiam. – Carrick állkapcsa megfeszül,
halk hangja megbánóan cseng, és vállat von. – Azt szerettük
volna, ha elfelejted… – Elhallgat.
Bólintok. Megértem.
Elfelejteni az életemet a narkós kurva mellett.
Elfelejteni a stricijét.
Elfelejteni az életemet a szüleim előtt.
Nem hibáztatom őket. Én is szeretném elfelejteni.
Ki akarna emlékezni ilyesmire?
– Remélem, ez megválaszolja a kérdéseidet – szól apám.
– Igen. Örülök, hogy felhívtalak. Ana ötlete volt.
Carrick elmosolyodik.
– Ritka bátor nő, Christian. – Ismét Grace-re pillant. Grace
bólint, mintha engedélyt adna neki valamire. Carrick átnyújt
egy másik borítékot.
Értetlenül átveszem, és kinyitom. A belsejében egy
születési anyakönyvi kivonatot találok.
MICHIGAN ÁLLAM
SZÜLETÉSI ANYAKÖNYVI KIVONAT
Sorszám: 353-346-009823 Dátum: 1984.

június 29.
Gyermek neve (vezetéknév, keresztnév):

Pusztai Kristian
Születési idő: 1984. június 18.

Neme: Fiú
Születési hely: Detroit, Wayne megye
Anyja leánykori neve: Pusztai Életke
Anyja kora: 19
Anyja születési helye: Budapest,
Magyarország
Apja neve: Ismeretlen
Apja kora: Ismeretlen
Apja születési helye: Ismeretlen
Tanúsítom, hogy a fent felsorolt adatok

megfelelnek a valóságnak, és feljegyzésre
kerültek Michigan állam anyakönyvi
osztályán.
Kristian! Végigfut a hátamon a hideg. Az én nevem!

És a narkós kurva! Neki is volt neve.
Hirtelen bevillan, ahogy a strici a nevét üvölti: „Ella!
Ella… az Életke becézése.
Habár többnyire csak kurvának hívták.
Elhessegetem a gondolatot.
– Miért csak most adjátok ide? – Recseg a hangom.
– A levelek és a rajzok mellett találtam. Mrs. Collier a
leveleiben K-val írta a nevedet. Ha esetleg eltűnődnél, miért…
– Anyám elhallgat.
– Miért változtattátok meg?
– Mert ajándék vagy. Számunkra. Istentől.
Döbbenten nézek anyámra. Ajándék? Én? Annyi szarságon
mentek keresztül miattam, és ezt gondolják rólam?
– Úgy éreztük, tartozunk az Úrnak. Mindig is ajándékként
tekintettünk rád, Christian – szól halkan Carrick.
Csípik a szememet a könnyek, és mély lélegzetet veszek.
Ajándék.
– A gyerek ajándék. Mindig az. – Grace anyai rajongása
nyilvánvaló a tekintetéből, és tudom, mire céloz még: hogy
erre nekem is rá kell jönnöm – néhány hónapon belül.
Odahajol hozzám, és kisimítja a hajamat a homlokomból.
Rámosolygok, felállok, és átölelem.
– Köszönöm, anya.
– Nagyon szívesen, fiam.
Carrick mindkettőnket átölel.
Behunyom a szememet, és a könnyeimmel küszködve
fogadom az ölelést.
A feltétel nélküli szeretetet.
A szüleimtől.
Ez így van rendjén.
Elég. Elhúzódom.
– A leveleket később olvasom el. – A hangom rekedt a sok
érzelemtől.
– Rendben.
– Vissza kellene mennünk a többiekhez – dünnyögöm.
– Emlékszel már valamire? – kérdi Carrick.
Megrázom a fejem.
– Talán fogsz, talán nem, de ne keríts neki túl nagy feneket,
fiam. Mi itt vagyunk neked. Megvan a saját családod. És
ahogy anyád is mondta, Collierék jó emberek voltak. –
Gyengéden megszorítja a karomat, melegsége és szeretete
átáramlik zsibbadt testembe.
Visszamegyünk a nappaliba, de olyan vagyok, mint egy
lassított felvétel, elszakadtam a valóságtól, úgy érzem,
mindjárt szétrobban a fejem a sok újdonságtól. Körülnézek,
Anát keresem; Elliot és Kate mellett áll a konyhapultnál, és
szendvicseket esznek.
Valahonnan az elmém mélyéről, ahol a legkorábbi
emlékeim lapulnak, felvillan egy töredék – egy család egy
faasztal körül. Nevetnek. Viccelődnek. Esznek… Sajtos
makarónit.
Collierék!
Félbeszakad az emlék, amikor egy rózsaszín
pezsgőspoharat pillantok meg Ana kezében.
Junior!
Odasietek, hogy elvegyem tőle a pezsgőt, Kate azonban az
utamat állja.
– Kate – mondom.
– Christian – válaszolja a szokásos éles hangján.
– A gyógyszerei, Mrs. Grey? – szólok fenyegetően Anára, és
jelentőségteljesen pislogok a pohár felé, próbálok semmit sem
elárulni. Ana azonban összehúzza a szemét, és dacosan
felszegi az állát. Grace elvesz egy teli poharat Elliottól, odalép
Anához, és a fülébe súg valamit. Összemosolyognak, és
koccintanak.
Anya! Dühödt pillantást vetek rájuk. Rám se hederítenek.
– Nagyágyú! – Elliot a vállamra csap, és a kezembe nyom
egy poharat.
– Tesó. – Anán tartom a szemem, miközben Elliottal
leülünk a kanapéra.
– Jesszusom, halálra izgulhattad magad.
– Ja.
– Örülök, hogy végre elkapták azt a gennyládát. Remélem,
bezárják és elveszítik a kulcsot.
– Ja.
Elliot összevonja a szemöldökét.
– Lemaradtál egy szuper meccsről.
– Meccsről?
Baseballról akar beszélni? Csak nem a figyelmemet
próbálja elterelni? Bosszantja, hogy a Mariners ma kikapott a
Rangerstől, de nehezen tudok odafigyelni arra, amit mond –
Anát nézem. Carrick csatlakozik hozzá, Grace pedig
megcsókolja apám arcát, majd leül Mia és Ethan mellé – akik
felettébb jól elvannak egymással a kanapén –, és kettesben
hagyja Anát apámmal.
Apám és a feleségem lelkesen sutyorognak.
Miről szólhat a beszélgetés? Csak nem rólam?
– Egy szavamra se figyelsz, te pöcsfej – szól rám Elliot.
– Dehogynem. A Rangers, vagy mi a csuda.
Belebokszol a karomba.
– Ez egyszer elnézem neked – mondja. – Kemény volt ez a
néhány nap. Tudod, azért egyszer eljöhetnétek megnézni a
házatokat.
– Ja. Az jó lenne. Anával épp ezt terveztük, amikor
elszabadult a pokol.
– Ana és Mia. A picsába! – Elliot elkomorul. – Örülök, hogy
a feleséged lekapcsolta azt a baromarcút.
Bólintok.
– Szia, Christian! – Ethan szakít félbe minket, amiért hálás
vagyok neki.
– Nézted a meccset? – kérdi Elliot, és hosszas vitába
bonyolódnak Beltré hazafutásáról. Háttérzajjá halkul a
beszélgetésük, amikor Ana odalép hozzánk.
– Nagyon örülök, hogy itt vagytok – mondja Carricknek, és
leül mellém.
– Egy korty – dorgálom halkan. Már ivott egy kortyot.
Kiveszem a kezéből a poharat.
– Igenis, uram. – A pilláit rebegteti, szemében titkos
ígéretek csillannak meg. Bizseregni kezd a testem, de
figyelmen kívül hagyom.
Jesszusom. Társaságban vagyunk.
Átkarolom Ana vállát, és figyelmeztető pillantást vetek rá.
Viselkedj, Ana.
ANA ÖSSZEGÖMBÖLYÖDVE FEKSZIK az ágyban, nézi, ahogy

levetkőzöm.
– A szüleim azt hiszik, csodákra vagy képes. – A székre
hajítom a pólómat.
– Hála az égnek, hogy te nem így gondolod.
– Ó, dehogynem.
– Ki tudták tölteni a hiányzó részleteket?
– Valamennyire. A Collier családnál voltam úgy két
hónapig, amíg anya és apa a papírokra várt. Elliot miatt már
nem kellett interjúztatni őket, de meg kellett tudni, hogy
nincs-e élő rokonom.
– És mit érzel most?
– Mármint azzal kapcsolatban, hogy nincs élő rokonom? –
Megkönnyebbültem! – Nem érdekel. Ha lenne valaki, aki
olyan, mint az a narkós kurva… – Megrázom a fejem.
Hála az égnek, hogy jött apa és anya.
Nekem ők voltak az ajándék, és még mindig azok.
Felhúzom a pizsamaalsómat, és bemászom az ágyba,
odabújok a feleségemhez, és mérhetetlen hála tölt el, amiért
itt van velem. Melengető pillantással néz rám, és tudom, hogy
azt várja, hogy folytassam.
– Kezd rémleni – jegyzem meg.
Sajtos makaróni… igen.
– Emlékszem az ételre. Mrs. Collier jól főzött. És legalább
már tudjuk, miért izgatja annyira azt a szemétládát a
családom.
– Előbukkan egy ködös emlék.
Egy pillanat… Mrs. Collier az ágyam szélére ült…
Betakargatott a kiságyban, a kezében egy könyvet tartott.
– Picsába!
– Mi az?
– Most már értem!
– Mit?
– Madárfióka! Mrs. Collier madárfiókának szólított.
Ana értetlenül néz rám.
– És ez most jó?
– Az üzenet! Amit az a szarházi hagyott a furgonban!
Valami ilyesmi volt: „Tudod, ki vagyok? Mert én jól tudom, te
ki vagy, madárfióka!”
Ana még mindig nem érti.
– Egy gyerekkönyvből van. Jesszus! Náluk megvolt ez a
könyv! Mi is volt a címe? Te vagy az anyukám? Picsába! –
Szinte látom magam előtt a borítóját: egy kismadár és egy
bús, öreg kutya. – Imádtam azt a könyvet. Mrs. Collier
olvasott belőle nekem. Jesszus. Hát tudta… az a szarházi
tudta.
Pedig én nem is emlékszem rá… hála az égnek.
– Elmondod a rendőrségnek?
– Igen. Isten tudja, mihez kezd majd Clark ezzel az
információval.
Kifújom a levegőt. A hiányzó emlékek itt vannak a fejembe
zárva. Ettől megkönnyebbültem. És ismét hálás vagyok azért,
mert a szüleim eljöttek meglátogatni ma este. Segítettek
feltárni az emlékeimet.
Ana elmosolyodik, mintha ő is megkönnyebbülne. De mára
elég az én elcseszett múltamból. Magyarázattal tartozom
Anának. Hol is kezdjem? Lehet, hogy túl fáradt; kimerítő
lehetett a családomat szórakoztatni.
– Köszönöm ezt az estét.
– Mit is pontosan?
– Hogy ilyen jó háziasszony voltál.
– Ne nekem köszönd, inkább Miának. És persze Mrs.
Jonesnak, amiért tele van a hűtő.
Ana! Fogadd el a bókot! Néha olyan kimerítő tud lenni, de
ráhagyom.
– Hogy érzi magát, Mrs. Grey?
– Jól. És te?
– Én is jól.
Ana szeme felragyog, ujjaival a hasamon dobol.
Felnevetek, és megragadom a kezét.
– Jaj, ne! Ne is próbálkozz!
Csalódottan biggyeszti az ajkát, és ismét felnéz rám a pillái
alól.
– Ana, Ana. Mihez kezdjek veled? – Belecsókolok a hajába.
– Van pár ötletem! – Hozzám dörgöli a testét, majd hirtelen
mozdulatlanná dermed, és fájdalmasan eltorzul az arca.
Ana! Megsérültél.
Gyorsan elmosolyodik, nehogy aggodalmaskodni kezdjek.
– Sok mindenen mentél keresztül, bébi. Amúgy is szeretnék
mesélni neked valamit.
Várakozó pillantást vet rám.
– Tudni akartad… – Behunyom a szemem, nagyot nyelek, és
felidézem a tinédzseréveimet.
Újra tizenöt vagyok.
– Képzeld el, hogy egy fiatal srác pénzt akar keresni, mert
titkon sokat iszik. – Kinyitom a szemem, de még mindig
tisztán látom fiatalkori önmagamat: magas, cingár tinisrác
farmersortban, rézvörös hajjal, hetyke hozzáállással.
Hát ilyen voltam.
A fenébe.
Oldalt fordulok, Anával szembe. Tágra nyílt szeme csupa
kimondatlan kérdés. Mély lélegzetet veszek.
– A Lincolnék mögötti udvaron voltam, és sittet lapátoltam
az új szárny mellől, amelyet Mr. Lincoln azelőtt nem sokkal
épített a házához.
Ismét behunyom a szemem, és újra ott találom magam a
múltban. Nyári virágoktól balzsamos a levegő.
Körbezümmögnek a rovarok, elhessegetem őket. Kíméletlenül
tűz le rám a déli nap, olyan meleg van, hogy leveszem a
pólómat. És ott van Elena. Olyan mélyen kivágott ruhában,
amilyet még sosem láttam – alig takarja a testét.
Amikor Anára pillantok, még mindig engem néz, csüng
minden szavamon.
– Forró nyári nap volt, és én keményen dolgoztam. –
Felnevetek, eszembe jut, hogy valószínűleg azon kevés napok
egyike volt, amikor majd beszakadt a hátam a sittlapátolástól.
Egyedül voltam, és Ele… azaz Mrs. Lincoln a semmiből került
elő, kezében egy pohár limonádéval. Váltottunk pár szót, én
tettem valami hülye megjegyzést, ő pedig lekent nekem egyet.
Nagyon keményen megütött. – Ösztönösen az arcomhoz
kapok, mivel emlékszem a különös érzésre. Még soha, senki
nem vágott így pofon.
A szemem idefönt van, fiacskám. – Mrs. Lincoln két ujjával
az arcára mutat.
Rajtakapott, hogy a dudáit bámultam.
Nos. Eléggé szem előtt voltak.
A fenébe.
Megkeményedem. Rögtön. Majd szétrobban a farkam.
Mrs. Lincoln lenéz a gatyámra.
A picsába! A merevedésem! Milyen megalázó.
Tetszik, mi? – kérdi Mrs. Lincoln, és skarlátvörös szája szexi
mosolyra húzódik.
Mindjárt beleélvezek a gatyámba.
– Majd megcsókolt, és utána újra megütött.
Forró az ajka. Nedves. Erős. Pont olyan, amilyenről
álmodoztam.
– Még sosem csókoltak vagy ütöttek meg úgy, ahogy ő.
Anának elakad a lélegzete.
A fenébe is.
– Igazán hallani akarod?
Ana elkerekedett szemmel bámul rám, a hangja suttogássá
halkul.
– Csak ha el akarod mesélni.
– Szeretném, ha megértenél dolgokat.
Bólint, de úgy fest, mint aki kísértetet látott, és
elbizonytalanodom. Folytassam egyáltalán? Mélyen
belenézek a riadt őzikeszemekbe, és csak újabb kérdéseket
látok bennük. Tudni akarja, mindig többet akar.
Hanyatt fordulok, felbámulok a mennyezetre, és folytatom
a szánalmas kis sztorimat.
– Nos, természetesen nem értettem, és haragudtam is
nagyon, és persze végtelenül beindultam. Úgy értem, ha egy
csinos idősebb nő így közelít hozzád…
Akkor csókoltak meg először.
Az első csókom. Maga volt a menny. És a pokol.
– Visszament a házba, én meg ott álltam az udvaron. Úgy
tett, mintha mi sem történt volna. Nem tudtam, mit tegyek. –
A legszívesebben ott helyben kivertem volna, de persze nem
tehettem. – Így hát visszamentem dolgozni, és tovább
lapátoltam a konténerbe. Amikor este végeztem, megkért,
hogy menjek másnap is. Nem említette a történteket. Másnap
visszamentem. Már alig vártam, hogy újra lássam. – Suttogok,
mintha gyóntatószékben ülnék. – Nem ért hozzám, amikor
megcsókolt. – Csak az arcomat ragadta meg. Mintha
megvilágosodtam volna.
Ana felé fordulok.
– Meg kell értened valamit. Az életem igazi pokol volt.
Tizenöt évesen folyamatosan merevedésem volt, a koromhoz
képest magas voltam, és dübörögtek a hormonjaim. A lányok
az iskolában…
Tetszettem nekik.
Én viszont… nem bírtam elviselni, ha hozzám érnek.
Mindenkit eltaszítottam magamtól.
Mindenkit elriasztottam a dühömmel.
– Nagyon dühös voltam. Mindenkire. Magamra, a
haverokra. Nem voltak barátaim. Az akkori pszichológusom
egy seggfej volt. A szüleim rövid pórázon tartottak, nem
értettek semmit. – Felbámulok a mennyezetre, eszembe jut,
milyen készséges volt ma este Carrick és Grace.
– Egyszerűen nem bírtam, ha hozzám érnek. Képtelen
voltam bárkit is elviselni a közelemben. Verekedtem is…
kurvára sokat verekedtem. Volt néhány elég csúnya eset. Jó
pár iskolából kicsaptak, de így legalább kiengedtem a gőzt.
Valahogy ez is egyfajta fizikai kontaktus volt. – Ökölbe
szorítom a kezem, eszembe jut az egyik ilyen verekedés.
Wilde. Az a seggfej. Folyton a kisebbeket piszkálta.
– Szóval el tudod képzelni. És amikor megcsókolt, csak a
fejemet fogta meg. Soha nem ért hozzám.
Micsoda megkönnyebbülés volt!
Végre megtapasztalni ezt a fajta kontaktust.
Annyira izgató volt.
Örökre megváltoztatta az életemet.
Mindent megváltoztatott.
– Másnap visszamentem a házhoz, nem tudtam, mire
számítsak. Megkíméllek a mocskos részletektől, de kábé
ugyanaz történt.
Formába tudnék pofozni egy ilyen vadócot, mint te.
A fülemben cseng Elena hangja.
Vadóc? Hát tudja!
Megért engem.
Romlott gyümölcs vagyok.
– Hát így kezdődött a kapcsolatunk. – Kirázom a fejemből
az emléket, és újra Anához fordulok. – És tudod, mit, Ana?
Egyszerre helyreállt a világ. Minden egyértelmű és világos
lett. Pont erre volt szükségem. Olyan volt nekem, mint egy
friss szellő. Mindenről ő döntött, és én végre fellélegezhettem.
És amikor vége volt, akkor is miatta voltam egyben. És ez így
volt mindaddig, amíg nem találkoztam veled. – Hirtelen
elöntenek az érzelmek, szinte levegőt sem kapok.
Ana.
Szerelmem.
A füle mögé simítok egy kósza hajtincset, mert szeretném…
nem is, mert muszáj megérintenem.
– Felforgattad az egész világomat. – Hirtelen bevillan
szomorú, sápadt arca, ahogy elhagyott, és becsukódott a
liftajtó. – Az életem rendezett volt, nyugodt, és kézben
tartottam, aztán jöttél te meg a te okos kis szád, az
ártatlanságod, a szépséged és a csendes vakmerőséged… és
minden, ami előtted volt, butának, üresnek és annyira
középszerűnek tűnik. Mintha semmi sem lett volna előtted.
Ana felsóhajt.
– Szerelmes lettem – suttogom, és végighúzom a kézfejemet
az arcán.
– Ahogy én is – válaszolja, a lehelete az arcomat cirógatja.
– Tudom.
– Valóban?
– Igen.
Még mindig itt vagy, hallgatod az én szánalmas, megrendítő
történetemet. Megmentettél.
Szégyenlős mosoly jelenik meg az arcán.
– Végre – duruzsolja.
– És ez mindent más megvilágításba helyez. Amikor
fiatalabb voltam, Elena volt az életem középpontja. Nem volt
semmi, amit ne tettem volna meg érte. És ő is nagyon sokat
tett értem. Leszoktatott az ivásról. Rávett, hogy tanuljak…
Tudod, olyasmiket tapasztaltam, amiket korábban elképzelni
sem bírtam, hogy velem megtörténhet.
– Az érintés? – kérdi Ana.
– Bizonyos mértékig.
Ana összevonja a szemöldökét, és újabb kérdések villognak
a szemében. Nincs más választásom, el kell mondanom neki.
– Ha úgy nősz fel, hogy csak a rosszat látod magadban, ha
azt hiszed, hogy amolyan elutasított, szerethetetlen senki
vagy, könnyen elhiszed, hogy megérdemled a verést. –
Elhallgatok, a reakcióját figyelem. – Ana, sokkal egyszerűbb
külsőleg érezni a fájdalmat.
Belül jóval nehezebb.
Nem rágódom ezen tovább.
– Kordában tartotta a haragomat. Most már tudom, hogy
nagyrészt befelé irányította az egészet, dr. Flynn jó ideje
foglalkozik már ezzel. Nem olyan rég láttam be, milyen is volt
a kapcsolatunk tulajdonképpen. Tudod… a születésnapomon.
Ana arca grimaszba torzul.
– Az ő oldaláról ez az egész a szexről szólt. Egy magányos
nő vigasztalást nyert a kis játékától.
– De te szeretsz irányítani – kontrázik.
– Igen, ez igaz. És mindig is így lesz, Ana. Ez vagyok én. Egy
ideig feladtam ezt. Hagytam, hogy valaki más hozzon
döntéseket helyettem. Képtelen voltam egyedül… nem voltam
jól. De az alávetettjeként újra magamra találtam, és elég
erőssé váltam ahhoz, hogy a kezembe vegyem az életemet…
hogy újra én irányítsak, és meghozzam a saját döntéseimet.
– És hogy uralkodó legyél?
– Igen.
– Ez a te döntésed?
– Igen.
– És az, hogy otthagytad a Harvardot?
– Az is, és ez volt az egyik legjobb, amit tehettem. Amíg
nem találkoztunk.
– Mármint velem?
– Igen. Mert a legjobb döntésem az életemben az, hogy
elvettelek. – Rámosolygok.
– Nem a cégalapítás? – suttogja.
Megrázom a fejem.
– Nem az, hogy megtanultál repülni?
Nem, bébi.
– Te. – Újra megcirógatom az arcát, elképedek, milyen
selymes. – Ő is tudta.
– Mit tudott?
– Hogy eszeveszetten szerelmes vagyok beléd. Ő vett rá,
hogy menjek el Georgiába utánad, és örülök, hogy megtettem.
Azt hitte, kiakadsz, és elhagysz. Amit meg is tettél.
Ana csak pislog, és elsápad.
– Szerinte szükségem volt arra az életformára, amiben jól
éreztem magam.
– Az uralkodásra?
Igen.
– Sikerült mindenkivel egy lépés távolságot tartanom, én
irányíthattam, és nem bonyolódtam bele semmibe, legalábbis
azt hittem. Azt hiszem, már tudod, miért.
– A vér szerinti anyád miatt?
– Nem akartam, hogy még egyszer bántsanak. És akkor te
elmentél. – Újra látom magam előtt, ahogy rácsukódik a
liftajtó Anára, és emlékszem, hogy egy örökkévalóságnak
tűnő ideig kuporogtam a folyosó padlóján. – És én teljesen
kikészültem. – Mély lélegzetet veszek. – Olyan sokáig nem
engedtem senkit közel. Nem tudom, hogy kell csinálni.
– Elég jól megy. – Végigsimít az ajkamon, és csókot lehelek
az ujjbegyére, közben egymást nézzük. S mint mindig,
belemerülök a kék szemébe. – Hiányzik? – kérdi.
– Micsoda?
– Az az élet.
– Igen.
Az arckifejezése alapján nem hinném, hogy hisz nekem.
– De csak azért, mert hiányzik az a fajta irányítás. És
őszintén szólva az őrült mutatványod miatt… – Egy pillanatra
elhallgatok. – Amivel megmentetted a testvéremet.
Te megveszekedett, szörnyűséges és csodálatos nőszemély.
– Most már tudom…
– Tudod? – Összevonja a szemöldökét.
– Tudom, hogy komolyan szeretsz engem.
– Valóban?
– Igen. Annyi mindent tettél kockára… értem és a
családomért.
Elmélyülnek a ráncok a homlokán, és nem bírok ellenállni.
Megérintem a szemöldöke közt az ujjbegyemmel.
– Van itt egy kis V alak, amikor a homlokodat ráncolod.
Nagyon puha. – Felragyog az arca. – Olyan rémesen
viselkedem… és te még mindig itt vagy – duruzsolom.
– Miért lep meg, hogy itt vagyok? Megmondtam, hogy soha
nem hagylak el.
– Ahogy viselkedtem aznap, amikor megmondtad, hogy
terhes vagy. – Elindul az ujjam a szemöldöke vonalán, majd
levándorol az arcára. – Igazad volt. Olyan vagyok, mint egy
tinédzser.
Összeszorítja a száját. Bűnbánóan.
– Christian, én is mondtam rémes dolgokat.
A szájára teszem az ujjam.
– Sss. Megérdemeltem. Egyébként is, ez az én történetem. –
Újra a hátamra fordulok. – Amikor azt mondtad, hogy terhes
vagy… – Elhallgatok, elönt a szégyen, és nem találom a
szavakat. – Én azt hittem, hogy egy ideig csak te és én leszünk.
Gondoltam gyerekre, de csak elvi síkon. Volt ez a gondolat,
hogy majd valamikor lesz egy gyerekünk. Még olyan fiatal
vagy, és tudom, mennyire fontos a karriered. Kihúztad alólam
a talajt. Jesszus, mennyire nem számítottam rá! Egyáltalán
nem gondoltam erre, amikor megkérdeztem, mi a bajod. –
Felsóhajtok, undorodom önmagamtól. – Nagyon haragudtam.
Rád. Magamra. Mindenkire. És ez a harag újra előhozta
bennem az érzést, hogy nem én irányítok. El kellett mennem.
Flynnhez mentem, de valami szülői értekezleten volt.
Anára sandítok, aki felvonja a szemöldökét, és remélem,
hogy érti a helyzet humorát. Persze hogy érti.
– Ironikus – jegyzi meg, és összemosolygunk.
– Így hát csak sétáltam, és aztán… egyszer csak ott találtam
magam. Elena épp indult. Meglepődött, amikor meglátott, és
én is, hogy odakeveredtem. Látta rajtam, hogy őrjöngök, és
megkérdezte, hogy akarok-e inni egyet. Egy csendes bárba
mentünk, és azt még tudom, hogy megittam egy üveg bort.
Elnézést kért a legutóbbi viselkedéséért. Nagyon fáj neki,
hogy az anyám nem hajlandó beszélni vele, de megérti.
Beszélgettünk az üzletről, ami jól megy a válság ellenére is…
és megemlítettem neki, hogy gyereket szeretnél.
– Azt hittem, elmondtad neki, hogy terhes vagyok.
– Nem, nem mondtam el.
– Ezt miért nem mondtad el nekem?
Vállat vonok.
– Nem volt rá alkalmam. – Túlságosan haragudtál rám.
– De igen, volt.
– Másnap reggel nem találtalak sehol. És amikor meglettél,
annyira haragudtál rám…
– Úgy is volt.
– Mindegy. Aznap este, valahol a második üveg felénél,
hozzám hajolt, és megérintett. És én lefagytam. – A szemem
elé kapom a kezemet. Elborzadok.
Bökd ki végre, Grey.
– Észrevette, hogy elhúzódtam tőle. Ez mindkettőnket
sokkolt.
Ana megszorítja a karomat, ezért odafordulok hozzá, és a
szemébe nézek.
Sajnálom, bébi.
– Igen? – kérdi Ana.
Nagyot nyelek, szabadulni próbálok a kényelmetlen
érzéstől.
– Bepróbálkozott.
Ana arca eltorzul. Elborzad és dühös. Megint.
A fenébe.
– Csak egy pillanat volt az egész – teszem hozzá gyorsan. –
Ahogy látta, miként reagálok, rájött, hogy túl messzire ment.
Nemet mondtam. Már évek óta nem gondoltam így rá, nem
beszélve arról, hogy… – Megint nyelek egyet, és lágyabban
folytatom. – Szeretlek. Megmondtam neki, hogy szeretem a
feleségemet.
Ana csak néz rám. Hallgat.
Ó, szerelmem, mi jár most a fejedben? Tétován folytatom.
– Azonnal visszavonult. Ismét bocsánatot kért, és úgy tett,
mintha viccelt volna. Elkezdte bizonygatni, hogy boldog
Isaackel, és az üzlet is jól megy, és hogy nem akart
egyikünknek sem rosszat. Azt mondta, hiányzik a
barátságom, de már látja, hogy az életem rólad szól. Nagyon
furcsa volt az egész, a legutóbbi találkozáshoz képest
legalábbis. Igaza volt. Elbúcsúztunk, végleg. Megmondtam,
hogy soha többé nem találkozom vele, és elment.
– Csókolóztatok?
– Nem! – Egek, dehogy! – Nem bírtam, ahogy közeledett.
Kétségbe voltam esve. Haza akartam jönni, hozzád. De…
tudtam, hogy nagyon csúnyán viselkedtem. Még ott
maradtam egy darabig, megittam a maradék bort, és
bourbont rendeltem. Ivás közben eszembe jutott, amit
egyszer mondtál nekem: „ha az én fiam lett volna…”.
Eszembe jutott Junior és az, ahogy Elena és köztem kezdődtek
a dolgok. És én nagyon… kényelmetlenül kezdtem érezni
magam. Sosem gondoltam még így erre az egészre.
– Ennyi? – kérdi Ana.
– Nagyjából.
– Ó.
– Ó?
– Akkor hát vége?
– Igen. Már akkor vége volt, amikor megláttalak. Végre
megértettem azon az éjszakán. És ő is.
– Sajnálom – mondja.
– Mit sajnálsz?
– Hogy olyan mérges voltam rád másnap.
– Megértettem, miért, bébi.
A harag a második nevem.
Felsóhajtok.
– Tudod, Ana, csak magamnak akarlak. Nem akarok
osztozkodni rajtad. Ami köztünk van… még sosem éreztem
ilyet. A világod közepe akarok lenni, legalább egy ideig.
– Az is vagy – tiltakozik. – Ez nem fog megváltozni.
– Ana – suttogom lágyan, lemondó mosollyal. – Ez nem
igaz. Hogy is lehetne?
Könnybe lábad a szeme.
– A fenébe, ne sírj! Kérlek, ne sírj. – Az arcára teszem a
kezem.
– Annyira sajnálom. – Megremeg az ajka, végighúzom rajta
a hüvelykujjamat, és csordultig telik a szívem.
– Nem, Ana, nem. Ne sajnáld. Lesz még valaki, akit
szeretsz. És igazad van, ennek így kell lennie.
– Pontocska is szeretni fog. Te leszel a világa középpontja.
A gyerekek feltétel nélkül szeretik a szüleiket, Christian.
Érzem, ahogy kifut a vér a fejemből.
– Így jönnek a világra. Szeretetre programozva. Minden
gyerek… még te is. Gondolj csak a könyvre, amit annyira
szerettél. Akkor is az anyukádat akartad. Szeretted őt.
Ella.
Hé, bogaram! Keressük meg a matchboxaidat!
Egy sötét örvény szélén állok.
Megingok fölötte.
A gyönyörű feleségemre nézek, nem tudom, mit mondjak,
ahogy a fájdalom elől próbálok menekülni.
– Nem – suttogom.
Ana könnyei legördülnek az arcán.
– De igen. Hát persze hogy szeretted. Nem döntés kérdése
volt. Ezért fájt annyira.
Nem kapok levegőt.
Leránt a mélység.
– És pont ezért tudsz engem ennyire szeretni – folytatja. –
Bocsáss meg neki. Megvolt neki a maga fájdalma. Nem volt jó
anya, de te szeretted.
Belezuhanok az örvénybe. Fuldoklom.
Hé, bogaram! Süssünk egy sütit?
Mami mosolyog, és beletúr a hajamba.
Nesze. Mami odaadja a hajkeféjét.
Rám mosolyog. Mami nagyon csinos.
Hosszú haja van. Énekel. Boldog.
Na tessék, Grey.
Voltak szép pillanataitok…
– Olykor megfésültem a haját. Szép volt.
– Csak rád kell nézni, és senki sem gondolhatja másként.
– Szar anya volt.
Ana bólint, könnyes szeme csupa együttérzés.
Behunyom a szemem, és vallomást teszek.
– Félek, hogy szar apa leszek.
Ana megsimogatja az arcomat, vigasztalni próbál.
– Christian, szerinted hagynám, hogy szar apa legyél?
Kinyitom a szemem, és az arcába nézek.
És ott van… az Anastasia Steele-csillogás.
Találó név.
Az én amazonom értem harcol, velem és ellenem… a
gyermekünkért.
A lélegzetem is eláll.
Elmosolyodom. Áhítattal.
– Nem, nem hinném. – Megcirógatom az arcát. – Istenem,
milyen erős, Mrs. Grey! Annyira szeretlek! – Csókot lehelek a
homlokára. – Nem is tudtam, hogy képes vagyok erre.
– Ó, Christian – suttogja.
– Hát, itt a vége a mesének.
– Szép kis történet…
– Hogy van a fejed?
– A fejem?
– Nem fáj?
– Nem.
– Akkor jó. Azt hiszem, most már aludnod kéne.
Ana nem ért egyet.
– Aludj! – szólok rá. – Szükséged van az alvásra.
– Lenne még egy kérdésem – mondja Ana.
– Igen? Mi az?
– Mitől lettél hirtelen ilyen… kitárulkozó, hogy finom
legyek? Simán elmesélted ezt az egészet, holott általában alig
bírok kikönyörögni belőled egy csipet információt.
– Tényleg?
– Tudod, hogy igen.
– Hogy miért lettem kitárulkozó? Nem tudom
megmondani. Talán mert halottnak hittelek ott, a betonon. –
Megborzongok, amikor eszembe jut Ana, ahogy a földön
hevert az elhagyatott raktárépület előtt, ahol Hyde fogságban
tartotta a húgomat. Olyan megrázó emlék, hogy inkább
vidámabb dolgokra gondolok, például Juniorra. – Vagy mert
apa leszek. Azt mondtad, szeretnéd tudni, és én nem akarom,
hogy Elena közénk álljon, mert nem tud. Ő a múltam, és ezt
már sokszor mondtam neked.
– Ha nem próbálkozott volna, még mindig barátok
lennétek? – kérdi Ana.
– Ez már több mint egy kérdés.
– Bocs. Nem kell válaszolnod. – Elpirul, jó látni, hogy végre
egy kis szín ment az arcába. – Már így is sokkal többet
mondtál, mint valaha reméltem.
– Nem, nem hinném, bár a születésnapom óta
lezáratlannak éreztem. Átlépett egy határt, és ezzel vége.
Kérlek, higgy nekem. Nem fogok találkozni vele soha többé.
Te mondtad, hogy eleged van belőle. Ezt meg tudom érteni.
Ana elmosolyodik.
– Jó éjt, Christian. Köszönöm ezt az őszinte esti mesét. –
Odahajol hozzám, ajkamra tapasztja az ajkát, a nyelve
incselkedve siklik a számba. Egész testem lángba borul, de
elhúzódom.
– Ne! Alig bírok ellenállni neked – suttogom erőtlenül.
– Hát ne állj ellen.
– De pihenned kell, és késő van. Aludj. – Leoltom az
olvasólámpát, és sötétség borul ránk.
– Feltétel nélkül szeretlek, Christian – súgja a fülembe Ana,
és hozzám bújik.
– Tudom – lehelem halkan, a szerelme fényében fürödve.
Te… és a szüleim.
Feltétel nélkül.
2011. SZEPTEMBER 18., VASÁRNAP
Már majdnem éjfélre jár. Egy kis tornát leszámítva csendesen

telt a nap, kettesben a feleségemmel; csak annyira
mozdultunk ki, hogy meglátogassuk Rayt, aki határozottan
gyógyulgat. Ám ettől eltekintve ragaszkodtam hozzá, hogy
Ana ágyban maradjon, és pihenjen. Szót fogadott, de azért
elolvasott pár kéziratot, hiába kérleltem, hogy hagyja
későbbre.
Időközben Mrs. Jones is visszatért a testvérétől, és ma este
kiadós, háromfogásos vacsorát készített kettőnknek. Legalább
annyira a szívén viseli Ana gyógyulását, mint én.
Tíz után Ana végre elaludt.
Dolgoztam egy kicsit, most pedig Mrs. Collier feljegyzéseit
olvasom, amiket anyámnak és apámnak írt, amíg nála
voltam. Gyöngybetűkkel írt, és a szavai nyomán apró emlékek
villannak fel emlékezetem sötét zugaiban.
Kristian nem hagyja, hogy megfürdessem, de azt

tudja, hogyan fürödjön meg egyedül. Kétszer
kellett fürdővizet cserélni, mire tiszta lett, és
meg kellett tanítanom, hogyan mossa meg a haját.
Egyáltalán nem bírja elviselni, ha hozzáérünk.
Kristiannek ma jobb napja volt. Még mindig nem

hajlandó beszélni. Nem tudjuk, hogy nem tud, vagy
csak nem akar. Viszont lobbanékony kis jószág.
A többi gyerek tart tőle.
Kristian egyikünknek sem engedi, hogy

gy g gy
hozzáérjen. Ha mégis megpróbáljuk, kiborul.
Kristiannek farkasétvágya van. Vézna kiskölyök

létére rengeteget eszik. A tészta és a fagylalt a
kedvence.
A lányunk, Phoebe megkedvelte Kristiant. Rajong

a fiúért, aki megtűri maga mellett. Phoebe
együtt rajzol Kristiannel. Nem sokat rajzolhatott
azelőtt.
Kristian mindenhová követi Phoebe-t.
Kristian ma kiborult. Nem szereti, ha elvesszük

tőle a pokrócát. Csakhogy koszos.
Megengedtem neki, hogy a mosógép mellé üljön,
és nézze, ahogy forog benne. Csak így sikerült
megnyugtatnom.
AZ EMLÉKEK TÖREDÉKESEN, hiányosan törnek felszínre, de

leginkább arra az érzésre emlékszem, hogy nem találtam a
helyem. Idegen helyen voltam, egy idegen családnál – ijesztő
lehetett. Nem csoda, hogy inkább kitöröltem az emlékeimből
azt az időszakot. Ám most, hogy elolvastam a jegyzeteket, már
tudom, hogy semmi rossz nem történt velem, és már
emlékszem Phoebe-re. Énekelt nekem. Bugyuta dalocskákat.
Kedves és különösen ragaszkodó volt velem.
Hálás vagyok, amiért a szüleim megtartották ezeket a
feljegyzéseket. Arra emlékeztetnek, hogy milyen nagy utat
tettem meg azóta, hogy olyan riadt kisgyerek voltam. Többé
nem ő vagyok. Ő már nem létezik.
Megfordul a fejemben, hogy megmutatom a jegyzeteket
Anának, ám eszembe jut, hogyan reagált a fotókra. Milyen
szomorúan nézte azt a kiéheztetett, elhanyagolt gyereket.
Ráadásul ez is csak arra a szemét Hyde-ra emlékeztetné… és
arra, hogy milyen sok bennünk a közös.
A fenébe is.
Éppen eleget szenvedett az elmúlt napokban.
Elrakom a leveleket, rajzokat és fotókat egy Kristian
feliratú, barna mappába, majd az iratszekrényem mélyére
rejtem az egészet. Talán, ha már teljesen felépült. Előbb
különben is meg kell beszélnem Flynn-nel, még azelőtt, hogy
megmutatnám Anának. Ő a feleségem, nem a terapeutám.
Bezárom az iratszekrényt, és az órámra pillantok.
Későre jár, Ana már alszik, amikor bebújok az ágyba, és a
karomba veszem. Motyog valamit álmában, én pedig
beszívom megnyugtató illatát, és behunyom a szemem.
Az én álomfogóm.
Ana mellettem alszik, még mindig ki van ütve. Reggel hét óra
tizenhat van. Ilyenkor már ébren szoktam lenni, ám az elmúlt
néhány nap engem is kimerített. Valamint a tegnapi edzés.
Nem csupán futni mentem, az edzőteremben is lefutottam két
kört, és egy órát eveztem megfeszített tempóban.
Felmosolygok a mennyezetre, és megfordul a fejemben, hogy
ma reggel is elmegyek futni. Le kell dolgoznom ezt a sok fölös
energiát.
Esetleg hagyhatnám, hogy Ana mindenféléket csináljon
velem.
Csábító gondolat.
A fenébe is.
Túlságosan csábító.
Mély lélegzetet veszek, összeszedem magam, majd fogom a
telefonomat, és kikecmergek az ágyból. Talán visszajövök, ha
már felébredt. Jelenleg éhen halok.
– Jó reggelt, Mr. Grey! – Gail a konyhában sürög-forog; ha
meglepte is, hogy pizsamában lát, nem adja jelét. Egyenesen a
Gaggiához lép, hogy kávét főzzön.
– Jó reggelt, Mrs. Jones.
– Hogy van Mrs. Grey ma reggel?
– Még mindig alszik.
Elégedett mosollyal bólint.
– Mit adhatok?
– Egy omlettet. Legyen szíves.
– Sonkával, gombával és sajttal?
– Remekül hangzik.
– Elém tolja a frissen főtt kávét.
Lapozgatni kezdem a Seattle Timest, megkönnyebbülten,
hogy ezúttal nem a feleségem van a címlapon, és épp azon
tűnődöm, vajon mit tervezhet mára Ana, amikor
megpillantom az ingatlanhirdetéseket.
Hát persze!
– Gail. – Felém fordul. – Attól függően, hogy érzi magát Ana,
lehet, hogy ma elmegyünk megnézni az új házat.
Összeállítana nekünk egy piknikkosarat?
– Örömmel, uram. Ha elkészültem vele, levitetem Taylorral
az R8-hoz.
– Köszönöm.
Felhívom Andreát, hogy ma nem megyek be az irodába, és
megkérem, hogy ütemezze át az összes mai megbeszélésemet.
Nincs meglepve.
– Igen, Mr. Grey. Hogy van Mrs. Grey? – kérdi bátortalanul.
– Sokkal jobban. Köszönöm.
– Ennek igazán örülök.
– A mobilomon elér, ha szüksége lenne rám.
MENNYEI AZ OMLETT. Boldogan lakmározom, amikor hirtelen

felpillantok; Ana áll a küszöbön. Kipihentnek tűnik; már
halványul a zúzódás az arcán. Felöltözött, mint aki készül
valahová. Arcpirítóan rövid szoknyát húzott tűsarkúval.
Egyszeriben megfeledkezem mindenről.
– Jó reggelt, Mrs. Grey. Megy valahová? – recsegem.
– Dolgozni. – A mosolya beragyogja az egész szobát.
Elképeszt az arcátlansága.
– Azt nem hinném. Dr. Singh egy hét pihenést írt elő.
– Christian, nem fogok egész nap ágyban feküdni itthon,
egyedül. – Forró, érzéki pillantást vet rám, amibe
belebizsereg a testem. – Simán elmehetek dolgozni. Jó reggelt,
Gail!
– Mrs. Grey. – Mrs. Jones összeszorítja a száját, leplezni
próbálja a derűjét. – Készíthetek valami reggelit?
– Igen.
– Müzlit?
– Inkább rántottát kérek, teljes kiőrlésű pirítóssal.
– Remek, Mrs. Grey – válaszolja Gail széles mosollyal.
– Ana. Nem mész dolgozni. – Szórakoztatónak találom,
hogy azt hiszi, elmehet.
– De…
– Nem. Ilyen egyszerű. Ne is vitatkozz. – Én vagyok a
főnököd főnöke, úgyhogy a válasz: nem.
Ana gyanakvóan néz rám, összevont szemöldökkel
végigmér.
– Te bemész ma?
Megrázom a fejem, és lepillantok a pizsamanadrágomra.
– Nem.
– De hétfő van, vagy nem?
Elvigyorodom.
– Minden bizonnyal.
– Csak nem lógsz? – A hangsúly alapján kíváncsinak, sőt
kissé elképedtnek tűnik.
– Nem hagylak egyedül, még a végén bajod esne. És dr.
Singh azt mondta, még egy hétig nem mehetsz dolgozni. Ugye
emlékszel?
Leül mellém a bárszékre, és felhúzódik a szoknyája,
kivillan a combja, és elveszítem a fonalat… megint.
– Jól nézel ki – mormolom, ahogy keresztbe teszi a lábát. –
Nagyon jól. Főként itt. – Nem bírok ellenállni, végighúzom a
kezem meztelen bőrén a harisnya és a szoknya szegélye
között. – Ez a szoknya igencsak rövid – teszem hozzá.
Nem bírom levenni a szemem a lábáról, Mrs. Grey.
Ez így nincs rendjén.
– Valóban? Észre sem vettem. – Közönyösen legyint.
Felkapom a fejem, és a szemébe nézek. Elvörösödik; nem
tud hazudni.
– Igazán, Mrs. Grey? – Felvonom a szemöldökömet. – Nem
hinném, hogy ez az öltözék megfelelő egy rendes
munkahelyre.
– Nos, ha már úgysem megyek dolgozni, nem is érdekes –
válaszolja kimérten.
– Nem érdekes?
– Nem – mondja hangtalanul, és elfojtok egy mosolyt.
Képes nemet mondani. Eszem egy falat omlettet.
– Jobb ötletem van.
– Nocsak!
A szemébe nézek, és hirtelen ott van az a nézés, amit oly jól
ismerek – a válasz a vágyaimra. Izzik kettőnk közt a levegő.
Ana mély lélegzetet vesz, én pedig odasúgom neki:
– Elmehetnénk megnézni, hogy halad Elliot a házzal.
Pillanatnyi csalódottság jelenik meg az arcán, végül
azonban elmosolyodik.
– Remek ötlet!
– Jó.
– Nem kell dolgoznod?
– Nem. Ros visszatért Tajvanról. Minden remekül ment. Ma
semmi dolgom.
Annak is megvan az előnye, ha az ember önmaga főnöke.
– Azt hittem, te mentél volna Tajvanra.
– Ana, kórházban voltál. – Eszemben sem volt magadra
hagyni.
– Ó.
– Igen, ó. Így hát kellemesen töltöm a napot a
feleségemmel. – Belekortyolok Mrs. Jones fenséges kávéjába.
– Kellemesen? – Minden szótag csöpög a vágytól.
Ó, bébi!
Gail leteszi Ana elé a rántottát.
– Kellemesen – duruzsolom.
Ana az ajkamról a reggelijére pillant. A reggelije nyer.
Az ördögbe. Lekörözött a rántotta.
– Jó látni, hogy eszel – motyogom, és félretolom a
tányéromat, felállok, és belecsókolok Ana hajába. – Megyek,
lezuhanyozom.
– Ööö… ne mossam meg a hátadat? – kérdi teli szájjal.
– Nem. Egyél csak.
Elvonulok a fürdőszobába, közben érzem magamon a
tekintetét. Menet közben leveszem a pólómat, és nem tudom,
hogy ezzel be akarom csábítani a zuhany alá, vagy sem. Egyre
nehezebben tudom türtőztetni magam.
Nőj már fel, Grey!
ANA RAGASZKODOTT HOZZÁ, hogy látogassuk meg Rayt, de nem

maradunk sokáig. Mr. Rodriguez is bent van nála, együtt
nézik a tegnapi brit focimeccset – a Manchester United
játszott a Chelsea-vel. A Manchester United két góllal vezet,
aminek Mr. Rodriguez felettébb örül, legalábbis az
ujjongásából ítélve.
Felsóhajtok. Hiába, engem hidegen hagy a foci.
Ana végül megkönyörül rajtam, és szól Raynek, hogy
elmegyünk.
Hála az égnek!
HÁTRADŐLÖK, ÉS PIHENEK, amíg az új ház felé tartunk. Már alig

várom, hogy lássam, micsoda pusztítást vitt véghez Elliot, és
remélhetőleg, már a felújításokból is látunk valamit.
Ana lecserélte a tűsarkút kényelmes, lapos talpú cipőre; a
Crosby, Stills & Nash-dalra dobol a lábával, ami az Audi
hangszórójából bömböl, szemmel láthatóan örül, hogy
kimozdulhat otthonról. Jót tett neki a kétnapos
kényszerpihenő. Visszatért a szín az arcába, és lágy, édes
mosollyal jutalmaz minden pillantásomért, s mintha meg is
feledkezett volna arról a borzalmas találkozóról a gonosz
Hyde-dal.
Én sem akarok rágondolni.
Felejtsd el, Grey.
Meg akarom őrizni a jókedvemet.
Amióta két nappal ezelőtt kiöntöttem a szívemet, sokkal
boldogabbnak érzem magam. Nem gondoltam volna, hogy
ilyen jó hatással lesz rám, ha őszinte vagyok a feleségemhez.
Nem tudom, vajon azért, mert Elena Lincoln emléke végre
nem kísért többé, vagy mert a szüleim kiegészítették kora
gyerekkorom hiányos emlékeit, de a szívem valahogy
könnyebb – sőt szabadabb –, ugyanakkor szorosan kötődik
ehhez a gyönyörű nőhöz az oldalamon.
Ana ismer engem.
Ragyogó fényével elűzi a sötétségemet.
Kirázom a fejemből a nyálas gondolatokat.
Elpuhultál, Grey.
Még mindig velem van, mindannak ellenére, amit tettem.
A szerelme melege átjárja a testemet.
Odanyúlok, és megszorítom a combját, majd elindul a
kezem fölfelé, és élvezem a bőre érintését.
– Örülök, hogy nem öltöztél át.
Ana megfogja a kezem.
– Meddig akarsz még kínozni?
Nem is tudtam, hogy ezt csinálom.
De miért is ne, benne vagyok.
– Ki tudja?
– Miért?
– Mert megtehetem. – Pimaszul elvigyorodom.
– Én is ismerem ezt a játékot – suttogja.
Feljebb húzom az ujjamat a belső combján.
– Ne fogja vissza magát, Mrs. Grey!
Megfogja a kezemet, és átteszi a térdemre.
– Tartsd ezt magadnál – szól rám affektáltan.
– Ahogy kívánja, Mrs. Grey.
Képtelen vagyok elfojtani a mosolyt. Imádom a játékos
Anát.
Ha! Imádom Anát. Pont.
MEGÁLLUNK A HÁZ kapujánál, és beütöm a kódot. Lassan

kinyílik a fémkapu, nyikorogva tiltakozik a behatolás ellen.
Ezt is ki kell majd cserélni, ha előbb-utóbb sor kerül rá.
Végighajtunk a kocsibehajtón, és szinte sajnálom, hogy nem
engedtem le a kocsitetőt. A magas fű aranylón csillog a
szeptemberi napsütésben, a behajtót szegélyező fák lombja
kora őszi színekben pompázik. A távolban megcsillan a
tengerszoros ragyogó kékje. Idilli hely.
És a miénk!
Ahogy leírunk egy széles hurkot a kocsival, megjelenik
előttünk a ház, amit Elliot munkagépei vesznek körül.
Állványzat takarja, Elliot munkásai a tetőn sürögnek.
Megállunk az oszlopos tornác előtt, leállítom a motort, és
odafordulok Anához.
– Menjünk, keressük meg Elliotot.
– Hát itt van?
– Remélem! Elég jól megfizetem.
Ana felnevet, és kiszállunk a kocsiból.
– Hé, tesó! – kiált Elliot, de sehol sem látom.
– Itt vagyok, fent! – Felnézek a tetőre, örülök, hogy a
pilótaszemüvegem megvéd a vakító napsütéstől, mert Elliot
odafentről integet. A vigyora a Vigyori macsekével vetekszik.
– Épp időben jöttetek! Ne mozduljatok, mindjárt lemegyek!
Kinyújtom a kezem, Ana megfogja, és amíg várunk, a
leendő házunk homlokzatát csodáljuk. Nagyobb, mint amire
emlékeztem.
Rengeteg hely lesz benne a gyerekünknek.
Meglep ez a váratlan gondolat.
Végül megjelenik Elliot a bejárati ajtóban, vastagon koszos,
de még mindig fülig ér a szája. Szemmel láthatóan odavan az
örömtől, hogy eljöttünk.
– Szia, tesó! – Olyan hévvel rázza meg a kezemet, mintha ki
akarná tépni a helyéből. – És te, hölgyem? Hogy érzed
magad? – Felkapja Anát, és megpördül vele.
– Köszönöm, jobban – kuncog Ana; mintha kissé zavarban
lenne.
Öreg! Ne markolászd a nejemet! Elrepedtek a bordái!
Elliot leteszi Anát, én pedig dühödt pillantást vetek rá.
Dinka.
Elliot rám se hederít, ma senki se ronthatja el a jókedvét.
– Menjünk be az irodába. Ti is vegyetek fel ilyet. –
Megkopogtatja a kemény sisakot a fején.
ELLIOT KÖRBEVEZET a házunkban, legalábbis, ami maradt belőle

– szinte teljesen kibelezték. Részletesen elmagyarázza a
folyamatban lévő munkát, és hogy mennyi ideig fog tartani
minden egyes szakasza. Ilyenkor, amikor elemében van,
rendkívül lebilincselő tud lenni. Anával elmélyülten
hallgatjuk.
A hátsó fal teljesen eltűnt. Itt lesz Gia Matteo üvegfala, és
csodálatos a kilátás. Néhány vitorlás ring a vízen, a
legszívesebben lemennék a Grace-hez, miután itt végeztünk.
Ana sérülései miatt azonban ez nem túl jó ötlet. Még mindig
lábadozik, vigyáznia kell magára.
– Remélhetőleg karácsonyra végzünk – henceg Elliot.
– Úgy érted, jövőre – szólok közbe. Nincs az az isten, hogy
karácsonyra be tudunk ide költözni.
– Meglátjuk. Ha minden jól megy, sikerülhet.
A konyhában ér véget a körút.
– Itt hagylak most benneteket. Csak óvatosan! Ez itt építési
terület!
– Hát persze. Kösz, Elliot.
A bátyám vidáman int, majd elindul felfelé a létrán a
tetőre, vissza a csapatához. Megfogom Ana kezét.
– Tetszik?
Ana felvillant egy ragyogó mosolyt.
– Nagyon! Imádom. És neked?
– Nekem is.
– Remek! Épp a paprikás képekre gondoltam. – Ana az
egyik falra mutat.
Bólintok.
– José rólad készített képeit is szeretném kitenni valahová.
Neked kell majd eldöntened, hová kerüljenek.
Elpirul, és bájosan rózsaszínre vált az arca.
– Valahová, ahol nem látom túl gyakran.
– Ne csináld. – Végighúzom a hüvelykujjamat az alsó ajkán.
– Azok a kedvenc képeim. Az irodámban lévőt egyenesen
imádom!
– Nem értem, miért. – Duzzogva megcsókolja a
hüvelykujjamat.
– Nem a legrosszabb dolog a szépséges, mosolygó arcodat
nézni egész nap! Kívánsz valamit?
– Mit kívánhatnék? – Csábosan rebegteti a pilláit.
Ó, bébi! Már nem sokáig bírom.
– Ételre gondoltam, Mrs. Grey. – Gyors csókot adok neki.
Lebiggyeszti az ajkát, és felsóhajt.
– Hát, mostanában nagyon kívánós vagyok.
– Talán piknikezhetnénk, így hárman.
– Hárman? Ki lesz még velünk?
Oldalra billentem a fejem.
Máris megfeledkeztél róla, Ana?
– Úgy hét vagy nyolc hónap múlva… – mormolom.
Ana elvigyorodik. Ő bizony.
– Gondoltam, szívesen ennél a szabadban – vetem oda
félvállról.
– Itt, a kertben?
Bólintok.
– Remek! – Felragyog. Büszke vagyok magamra, amiért
gondoltam a piknikre. Itt rengeteg a hely, és kettesben
lehetünk.
– Csodás hely lesz ez a családalapításra. – Gyönyörködve
nézek a feleségemre.
Juniornak boldog gyerekkora lesz.
Ebben a kertben fog játszani.
Ana hasára teszem a kezem. Ana felsóhajt, és megfogja.
– Nehéz elhinni – suttogom.
– Tudom. Ó! Várj! Van nálam bizonyíték! Egy kép.
– Tényleg? Az első mosoly?
Elővesz a tárcájából egy fekete-fehér, fényes fotót, és a
kezembe nyomja.
– Látod? – kérdi.
A szemcsés kép javarészt szürke. A közepén azonban van
egy kisebb, fekete folt, abban pedig egy borsószemnyi pötty a
szürkeségben, mely kiugrik a sötétségből.
– Á! Pontocska! – csodálkozom. – Igen, látom!
A mi kis Pontocskánk. Hűha! Egy parányi emberke. Grey
baba.
Meglepődöm, hogy mennyire sajnálom, hogy nem voltam
ott Anával, és lemaradtam erről a pillanatról.
– A gyermeked – suttogja.
– A mi gyermekünk – javítom ki.
– Az első a sok közül.
– Sok? – Micsoda?
– Minimum kettő – feleli reménykedve.
– Kettő? – A fenébe. – Lehetne, hogy egyszerre csak ezzel az
eggyel foglalkozzunk?
Ana kedvesen rám mosolyog.
– Hát persze.
Megfogom a kezét, és elindulunk együtt visszafelé a házon
keresztül, majd ki az ajtón.
Milyen gyönyörű ez a délután! A levegőben a tenger, a
száraz fű és a réti virágok illata vegyül. Mellettem van a
gyönyörű feleségem. Ez maga a mennyország. És hamarosan
hárman leszünk.
– Mikor akarod bejelenteni? – kérdem.
– Nemsokára. Arra gondoltam, elmondom ma Raynek, de
hát ott volt Mr. Rodriguez. – Ana vállat von.
Bólintok. Megértem, Ana.
Lenyitom az R8 tetejét, és kiveszem a kocsiból a fonott
piknikkosarat és a skót kockás pokrócot, amelyet Ana a
londoni Harrodsban vett.
– Gyere. – Kéz a kézben sétálunk le a kertbe. Amikor elég
messze vagyunk a háztól, elengedem a kezét, és leterítjük a
pokrócot a fűbe. Leülök Ana mellé, leveszem a dzsekimet, és
lehúzom a cipőmet és a zoknimat. Mélyet szippantok a friss
levegőből. Szinte beleveszünk a magas fűbe, itt eltűnünk a
világ elől, a saját kis világunkban lehetünk. Ahogy Ana
kinyitja a piknikkosarat, hogy megnézze, miféle finomságokat
csomagolt nekünk Mrs. Jones, rezegni kezd a telefonom.
Basszus.
Ros keres.
– …KÖSZ, HOGY MEGVÁLASZOLTAD a kérdésemet, és örömmel

hallom, hogy Ana gyógyulgat – mondja Ros a telefonba.
– Szívesen. – Ez már a harmadik telefonhívás, amióta
elkezdtük a pikniket.
– Nem kéne ennyire nélkülözhetetlennek lenned.
Felnevetek.
– Ez igazán hízelgő.
Ana mellettem fekszik, fél füllel hallgatja a
telefonbeszélgetést. Az utolsó megjegyzésem hallatán
összevonja a szemöldökét.
– Kivehetnél két nap szabit – közlöm Rosszal. – A hétvégéd
nagy része úgyis utazással telt.
– Ez kitűnő ötlet. – Lehet, hogy kiveszem a csütörtököt és a
pénteket, ha nem bánod.
– Persze, csináld csak, Ros.
– Úgy lesz. Kösz, Christian. Viszlát. – Ledobom a
telefonomat, és a térdemre teszem a kezem, majd a
feleségemet bámulom. Mellettem fekszik a takarón, és
álmatag arccal néz fel rám. Elveszek egy epret Mrs. Jones
mennyei piknikjének maradékából, és végighúzom Ana
száján. Szétnyílik az ajka; a nyelve hegyével játszani kezd az
eperrel, majd beszívja forró, nedves szájába.
Érzem az érintését a farkamon.
– Finom? – suttogom.
– Nagyon.
– Elég volt?
– Az eperből igen – duruzsolja.
Ana, itt senki sem lát minket.
Viselkedj, Grey.
Elvigyorodom. Elég. Témát váltok.
– Mrs. Jones csodás pakkot készített.
– Ahogy mondod.
Istenem, mennyire hiányzott a feleségem – mindenestül.
Lefekszem, gyengéden a hasára hajtom a fejem, majd
behunyom a szememet, és próbálok nem gondolni arra, hogy
mi mindent szeretnék csinálni vele. Ujjai a hajamat
cirógatják.
Ez maga a mennyország.
Ismét rezegni kezd a BlackBerrym.
A fenébe. Welch az. Mit akarhat?
Felveszem, egy kicsit bosszant, hogy zavar.
– Welch.
– Mr. Grey. Híreim vannak. Hyde óvadékát Eric Lincoln
fizette ki a Lincoln Timbertől.
Basszus.
Az a mocskos szemétláda!
Felülök. Hirtelen minden idegszálam életre kel, és elborul
az agyam.
– Szeretném megfigyeltetni, ha nincs ellene kifogása.
– Éjjel-nappal… – acsargom válaszul.
Hogy merészelt Lincoln Hyde-dal szövetkezni?
Ez felér egy hadüzenettel.
– Úgy lesz. Nem tudom, mi mást tervelhetett ki még, sem
azt, hogy miféle kapcsolatban állhatnak egymással. De
utánajárok.
– Köszönöm. – Leteszi, én pedig alig bírok uralkodni
magamon. Fogom a telefonomat, és rádöbbenek, hogy most
jött el a bosszú ideje. Már rég elterveztem mindent, és ahogy
mondani szokás, a bosszú hidegen tálalva a legfinomabb.
Anára villantok egy hűvös mosolyt, és felhívom Rost.
– Christian. Azt hittem, szabadnapot vettél ki.
Feltérdelek – nem bájcsevegni akarok.
– Ros. Hány Lincoln Timber-részvényünk van?
– Hadd nézzek utána – válaszol a hivatalos hangján. –
Hatvankilenc százalék van a kezünkben a fedőcégeinkkel
együtt.
Kitűnő!
– Vond be őket a Grey Enterprisesba, rúgd ki a teljes felső
vezetést…
– Mindenkit? Történt valami?
– …az ügyvezetőn kívül.
– Christian, ennek semmi értelme.
– Kurvára nem érdekel…
Rosnak elakad a lélegzete.
– De akkor semmi sem marad a vállalatból. Mit tud tenni az
ügyvezető? Ha fel akarod számolni a vállalatot, annak nem ez
a módja.
– Hallom, igen. Csak csináld, és kész! – mordulok fel, nem
bírom tovább kordában tartani a haragomat.
Ros lemondóan felsóhajt.
– A te részvényeid. – Nem akar tovább vitatkozni.
– Köszönöm – válaszolok kissé higgadtabban.
– Ráállítom Marcót.
– Tájékoztass.
Amikor leteszem, Ana elkerekedett szemmel néz rám.
– Mi történt? – kérdi halkan.
– Linc.
– Linc? Elena exe?
– Igen. Ő fizette ki Hyde óvadékát.
Anának tátva marad a szája a döbbenettől.
– Nos, elég rosszul fog kijönni ebből – mondja elborzadva. –
Úgy értem, Hyde még egy bűntettet követett el, miközben
óvadék ellenében volt szabadlábon.
Mint mindig, Ana okosan válaszolt.
– Nagyon elmés meglátás, Mrs. Grey.
– És mit csináltál? – Feltérdel velem szemben.
– Átbasztam.
Ana megborzong.
– Nos, ez kissé… heves reakciónak tűnik.
– Én amolyan „most vagy soha” típus vagyok.
– Ezt jól tudom.
– Már egy ideje tervezgetem ezt – magyarázom.
Az ellenséges hódítást.
– Igen? – Ana félrebillenti a fejét, és válaszokat vár.
Eltűnődöm, vajon beavassam-e.
Az ördögbe is, hiszen már úgyis mindent tud Elenáról. Mély
lélegzetet veszek, és figyelmeztető pillantást vetek rá. Ez elég
durva lesz, Ana.
– Jó pár évvel ezelőtt, amikor huszonegy voltam, Linc
szarrá verte a feleségét. Eltörte az állkapcsát, a bal karját és
négy bordáját csak azért, mert lefeküdt velem. Most, hogy
megtudtam, hogy ő fizette ki a váltságdíjat azért, aki
megpróbált megölni, elrabolta a testvéremet, és
megsebesítette a feleségemet, betelt a pohár. Azt hiszem, itt
az ideje, hogy megfizessen.
Felidézem azt a szörnyű pillanatot, amikor engem is
összevert – azt hittem, eltörte az állkapcsomat. Ösztönösen az
államhoz nyúlok az emléktől. Pár percre elvesztettem az
eszméletemet, és ennyi idő éppen elég volt neki arra, hogy
péppé verje Elenát.
Anának falfehér az arca.
– Jogos a reakciója, Mr. Grey – mondja.
– Ana, ez az, amit csinálok. Nem érdekel különösebben a
bosszú, de ezt nem úszhatja meg. Amit Elenával tett… nos, ő
feljelenthette volna, de nem tette. Az az ő döntése volt. –
Megfeszül az állkapcsom. – Viszont Hyde-dal komolyan
átlépett egy határt. Linc személyessé tette az egészet azzal,
hogy a családomra célzott. Tönkre fogom tenni, a szeme előtt
fogom szétcincálni a cégét, és a darabkákat eladom annak,
aki a legtöbbet kínálja. Csődbe viszem.
Ana felszisszen.
– Különben is – teszem hozzá, hogy oldjam a feszültséget –,
csinos kis hasznunk lesz ezen.
Ana csak pislog, és eltűnődöm, hogy talán más emberként
tekint rám.
Nem jó emberként.
A fenébe.
– Nem akartalak megijeszteni.
– Nem ijedtem meg – suttogja.
Felvonom a szemöldökömet; vajon ezt komolyan mondta?
Vagy csak meg akar nyugtatni?
– Egyszerűen csak nem számítottam erre – ismeri el Ana.
A kezembe veszem az arcát, ajkam az ajkát súrolja.
Nem bántam meg, Ana.
– Bármit megteszek, hogy biztonságban legyél. Te és a
családom. És a kicsi is. – A hasára teszem a kezem, Ana
felsóhajt.
A szemembe néz, és kék szeme mélységeiből heves vágy
izzik.
A fenébe.
Akarom őt.
Olyan csábító. Lejjebb csúsznak az ujjaim, és incselkedve
hozzáérek a ruhán keresztül a puncijához.
Ana rám veti magát, megragadja a fejem, ujjaival a
hajamba túr, és mohón falni kezdi az ajkamat. Felhördülök a
meglepetéstől, a nyelve máris a számba hatol.
A forró és fullasztó vágy fénysebességgel fut végig a
testemen a farkamig.
Az istenit, máris kemény vagyok.
Felnyögök, és viszonzom a csókot, a nyelvem összefonódik
az övével.
Milyen rég volt…
Az íze, a zamata… ő a mindenem.
– Ana – zihálom az ajkába. Megbabonázott; a kezem
önkéntelenül rátéved formás hátsóján a szoknya szegélyére,
majd selymes bőrére a combján.
Hála a magasságos istennek ezért a miniszoknyáért!
Gombolni kezdi az ingemet, ujjai fürgén dolgoznak.
Egy pillanatra elterelik a figyelmemet azok az ujjacskák.
– Ana! Állj! – Emberfeletti erőfeszítéssel elhúzódom tőle, és
megragadom a kezét.
– Ne! – kiált fel kétségbeesetten, és beleharap az alsó
ajkába. – Ne – makacskodik, sötétlő kék szeme vágyakozva
néz rám. Elenged. – Kívánlak.
Ana! Megsérültél!
A testem azonban Anával ért egyet.
– Kérlek! Kellesz! – esdekel.
Ó, basszus.
Nekem annyi. Megadom magam, nem állok ellen a
szenvedélyének és a saját vágyamnak. Felnyögök, összetapad
a szánk, újra csókolni és ízlelgetni kezdem. A kezembe
veszem a fejét, végigsimítok a testén a derekáig, gyengéden
hanyatt döntöm, majd lefekszem mellé.
Csókolózunk.
És csókolózunk.
Ajkunk-nyelvünk összeforr.
Újra felfedezzük egymás csókját.
Amikor elhúzódom, hogy levegőt vegyek, belenézek a
szenvedélytől homályos szempárba.
– Maga nagyon szép, Mrs. Grey.
Végighúzza az ujjait az arcomon.
– Ahogy maga is, Mr. Grey. Kívül és belül.
Ó, ebben én nem vagyok olyan biztos.
Végigsimít összevont szemöldökömön.
– Ne csináld – suttogja. – Ha mérges vagy, akkor is szépnek
látlak.
A legédesebb szavakat súgja a fülembe. Felnyögök, ismét
megcsókolom, és kiélvezem a reakcióját – a teste
felemelkedik, követi a testemet. – Hiányoztál. – Alkalmatlanok
a szavaim, nem tudom pontosan kifejezni az érzéseimet.
Számomra Ana jelent mindent.
Végighúzom a fogaimat az álla vonalán.
– Nekem is hiányoztál. Ó, Christian!
A szenvedélye feltüzel. Lágy, nedves csókokkal borítom,
majd kigombolom a blúzát, és szétnyitom, hogy
megcsókoljam puha, duzzadt keblét.
Jesszusom, nagyobbak!
Máris.
Hm. – Megváltozik a tested – mormolom elismerően, és
végighúzom a hüvelykujjamat a melltartóján, felébresztem a
mellbimbóját, mígnem az ajkamért könyörög.
– Tetszik…
Ezt hangosan mondtam?
Nem tudom. Nem érdekel. Bolondulok a feleségemért. Az
orrom hegyével és a nyelvemmel ingerlem a mellét a vékony,
fehér csipkén keresztül. Ahogy megkeményednek a
mellbimbói, a fogaimmal lehúzom a melltartót, kiszabadítva
a mellét. Lágy szellő cirógatja a mellbimbóját, én pedig lassan
a számba veszem, és szopogatni kezdem.
– Ah! – nyög fel Ana… majd elfintorodik.
A fenébe! A bordái!
Rögtön abbahagyom.
– Ana! – Az istenit. – Pont erről beszéltem. Egyáltalán nem
tudsz vigyázni magadra. Nem akarok fájdalmat okozni.
Elkeseredetten néz a szemembe.
– Ne… ne hagyd abba – nyöszörgi. – Kérlek!
Basszus. Az egész testem azért kiált, hogy ne hagyjam
abba.
De…
A pokolba vele!
– Rendben. – Óvatosan felemelem a testét, és elfordítom,
hogy meglovagoljon, a kezem felsiklik a lábán a harisnya
szegélye felé.
Micsoda látvány! A haja leomlik, a tekintete gyengéd és
csupa vágy, a melle szabadon.
– Tessék. Így jobb. Még a kilátást is élvezhetem. –
Beakasztom az ujjam a másik melltartókosárba, majd azt is
lehúzom, hogy mindkét mellében gyönyörködhessek. Amint a
kezembe veszem őket, Ana felnyög, hátraveti a fejét, majd
hozzányomja őket a tenyeremhez.
Ó, bébi!
Mindkét mellbimbóját meghúzom, megduzzadnak az
érintésem alatt, mígnem Ana felkiált. A száját akarom;
felülök, hogy elérjem az arcát, megcsókolom, a nyelvem és az
ujjaim egyszerre ingerlik a testét.
Ana ismét az ingemnél matat, próbálja teljesen kigombolni,
közben olyan hévvel csókol, hogy már attól tartok, spontán
kigyulladunk. Elkeseredett a csókja.
– Hékás… – Gyengéden megfogom a fejét, és elhúzódom
tőle. – Nincs miért sietni. Lassíts. Hadd élvezzelek ki.
– De Christian! Már olyan régóta… – zihálja.
Tudom. De megsérültél. Óvatosnak kell lennünk.
– Lassíts. – Ez nem kérés volt. A szája jobb sarkára
tapasztom az ajkamat. – Lassíts. – Majd a bal sarkára. –
Lassan, bébi. – Beszívom az alsó ajkát. – Csináljuk lassabban.
– A fejére teszem a kezem, és tovább csókolom, meghódítom a
nyelvemmel, ő pedig ingerel. Végighúzza a kezét az arcomon,
az államon, a torkomon, és újra nekiesik az ingemnek.
Szétnyitja, és cirógatni kezdi a mellemet, majd maga alá dönt.
Lenéz rám, és mozogni kezd rajtam.
Feltolom a csípőmet, hogy élvezhessem az érintését
kiéhezett farkamon.
Ana csak néz engem, a szája elnyílt, és az ujjbegyeivel
simogatja az ajkamat. Elindul a keze, ujjait végighúzza az
államon, le a nyakamon a torkomig. Lehajol, és gyengéd
csókokkal borítja, ahol az imént a keze járt. Megadom magam
az érzésnek, behunyom a szemem, és hangos nyögéssel
hátradöntöm a fejem. A nyelve tovább vándorol rajtam, le a
szegycsontomon át a mellemre, ahol elidőzik, amíg
végigcsókolja a hegeimet.
Ana.
Bele akarok merülni, mélyen a testébe. Megragadom a
csípőjét, és felnézek sötét szemébe.
– Hát ezt akarod? Itt? – kérdem vágytól rekedt hangon.
– Igen – duruzsolja, és újra lehajtja a fejét, ajka és a nyelve
a mellbimbómmal játszik. Gyengéden meghúzza.
– Ó, Ana – sóhajtok fel, ahogy szétárad a testemben a
gyönyör. Körözök a csípőmmel, majd megemelem Anát,
gyorsan lehúzom a sliccemet, letolom az alsógatyámat, hogy
kiszabaduljon a farkam. Visszaültetem, és hozzám dörgöli
magát.
Ah! Benne akarok lenni. Végighúzom a kezemet a combján,
és megállok a harisnya szegélyénél. Körözni kezdek a
hüvelykujjammal forró bőrén, majd még feljebb csúszik a
kezem, és megérintem a nedves foltot a bugyiján.
Ana felsóhajt.
– Remélem, nem ragaszkodsz túlzottan a bugyidhoz –
suttogom, majd belecsúsznak az ujjaim, és megérintem.
Az ördögbe! Szinte csöpög!
Felkészült rám.
A hüvelykujjam könnyedén áthatol a vékony anyagon.
Ez az!
A combjára teszem a kezem, a hüvelykujjammal a csiklóját
dörzsölöm, közben megfeszítem a fenekemet, a farkamon
akarom érezni őt. Ana rám csúszik.
– Érzem, milyen nedves vagy.
Egy kibaszott istennő vagy, Ana!
Felülök, ismét szembekerülünk egymással, átkarolom a
derekát, majd összedörzsöljük az orrunkat.
– Lassan fogjuk csinálni, Mrs. Grey. Mindenedet érezni
akarom. – Mielőtt vitába szállhatna velem, ismét megemelem,
majd gyengéden ráültetem a farkamra, és belecsúszom.
Behunyom a szemem, és kiélvezem a testét.
Mámorító.
– Ah! – nyög fel Ana, és megragadja a karomat. Megpróbál
felemelkedni, már kezdené, én azonban lefogom, és kinyitom
a szemem.
– Teljesen – mormolom, és feltolom a csípőmet, hogy
egészen mélyre hatoljak benne.
Ana fojtott hangon felnyög, és hátraveti a fejét.
– Hadd halljalak – suttogom. Újra megpróbál felemelkedni
rólam. – Nem, ne mozdulj! Csak érezz. – Felpattan a szemhéja,
elkerekedik a szája a gyönyörtől. Lebámul rám, mintha
levegőt se kapna. Még egyszer mélyre fúrom magam, közben
mozdulatlanul tartom Anát. Felnyög, én pedig felemelem a
fejem, hogy megcsókoljam a torkát. – Ez a kedvenc helyem.
Beléd temetkezve – suttogom a füle alatt lüktető érnek.
– Kérlek, mozdulj meg! – könyörög.
Én azonban még ingerelni akarom.
Lassan csináljuk.
Nehogy megsérüljön.
– Lassan, Mrs. Grey. – Ismét megfeszítem a fenekemet,
mélyebbre nyomulok a testében, miközben az arcomat
cirógatja, és csókolgat. Mohó nyelve meghódítja a testemet.
– Szeress, Christian. Kérlek!
Oda az elszántságom, végighúzom a fogaimat az
állkapcsán.
– Gyere!
A tiéd vagyok, Ana.
A földhöz szegez, és mozogni kezd rajtam, fel és le.
Gyorsan, kissé türelmetlenül. Mindent elvesz, amit csak
adhatok.
Édes istenem!
Megragadom a kezét, és felveszem vele a ritmust. Feltolom
a csípőmet, újra és újra. Élvezem az érintését, közben a
kilátásban gyönyörködöm, a feleségemben és a kék égboltban
a feje fölött.
– Ó, Ana! – nyögök fel, és megadom magam a ritmusnak.
Behunyom a szemem, a kezem újra felcsúszik a combján,
arra az érzékeny pontra a lába közt. A csiklójára szorítom
mindkét hüvelykujjamat, ő pedig felkiált, a teste elolvad
rajtam a forró, heves gyönyör közepette, mely engem is
magával ragad.
– Ana! – kiáltok fel, és megadom magam a részegítő
mámornak.
AMIKOR KINYITOM A SZEMEM, Ana elterült rajtam.

A karomba veszem, és összebújva heverészünk. Még mindig
egymásba gabalyodva.
Mennyire hiányzott már ez!
A keze a szívemen, lassan visszatér a megszokott ritmusba.
Különös. Nem is olyan régen nem bírtam elviselni, ha
hozzám ért.
Most pedig folyton az érintésére vágyom.
Megcsókolja a mellemet.
Én pedig a haját.
– Jobb? – kérdem. Felemeli a fejét, és egymásra
mosolygunk.
– Sokkal. Hát neked?
Hálás vagyok, hogy itt van, épségben, velem, a történtek
után.
– Hiányzott már, Mrs. Grey.
– Nekem is.
– Semmi hősködés, jó?
– Igen, megígérem – leheli.
– Mindent el kell mondanod nekem – makacskodom.
– Ahogy neked is.
– Jogos. Megpróbálom. – Újra megcsókolom, fülig ér a szám.
Nem tűri el a szarságaimat, ahogy eddig sem.
– Azt hiszem, nagyon boldogok leszünk itt – jegyzi meg
Ana.
– Igen. Te, én és… a Pontocska. Hogy érzed magad
egyébként?
– Jól. Ellazultan. Boldogan.
– Jó.
– És te?
– Én is. – Őrülten boldog vagyok, Ana.
Rám sandít.
– Tudod, nagyon főnökös vagy, amikor szeretkezünk.
Ó!
– Most panaszkodsz?
– Nem – vágja rá határozottan. – Csak azon tűnődöm… azt
mondtad, hiányzik.
Hirtelen nem értem, mire céloz.
Az irányításra? Arra szükségem van. A játszószobára? Mit
is szoktunk odabent csinálni? Eszembe jut Ana, minden tagja
kikötözve, ahogy a szobát betölti Tallis zenéje. Vagy a korbács
ritmusa… a barna bőré. Belefeledkezem az emlékekbe.
– Néha igen – suttogom.
Igen. Néha hiányzik.
Elmosolyodik.
– Nos, meglátjuk, mit tehetünk ez ügyben. – Csókot lehel az
ajkamra.
Ó! Ez ígéretesnek tűnik.
– Játszani is szeretek – mondja, és pironkodva néz rám.
Lám, lám, lám. Ez a tökéletes nap máris sokkal jobb lett.
– Tudod, nagyon szeretem feszegetni a határaidat –
suttogom.
– Milyen határaimat?
– Az érzékiséged határait.
– Azt meghiszem!
– Talán, ha hazaértünk… – Gyengéden átölelem, és
elámulok azon, hogy milyen sokat jelent nekem.
Mennyire szeretem őt.
Ki hitte volna, hogy ilyen reménytelenül és mérhetetlenül
szerelembe tudok esni?
2011. SZEPTEMBER 21., SZERDA
Flynn nem találja a szavakat.

Ilyen se volt még.
Röviden összefoglalom neki, hogy mi minden történt, amióta
utoljára beszéltünk.
– Hát ezért kerestél – dünnyögi.
– Igen.
Elképedve rázza a fejét.
– Nos, kezdjük az elején. Hogy van Ana?
– Remekül. Gyógyulgat. Már alig várja, hogy
visszamehessen dolgozni.
– Nem kapott poszttraumás sokkot?
– Nem hinném. De még nem lehet tudni.
– Ha szüksége lesz terapeutára, ajánlhatok valakit. –
Elhallgat, és megkocogtatja az ajkát a mutatóujjával. –
Haladjunk egyesével, rendben? Kezdjük a terhességgel,
valamint a reakcióddal.
– Nem a legbüszkébb pillanatom. – A falat bámulom a
doktor mögött, szégyellek a szemébe nézni.
– Valóban nem – bólint. – És most mit érzel?
Felsóhajtok, előrehajolok, és a térdemre könyökölök.
– Beletörődtem. Izgatott vagyok. Félek. Mindezt egyszerre.
Jobban örültem volna, ha még várunk ezzel. De most, hogy
Junior már úton van… nos. – Vállat vonok.
Flynn együttérzőn néz rám.
– Addig nem érted igazán a feltétel nélküli szeretetet, amíg
nincs gyereked.
– Ana is ezt mondja. De őt is csak most tanultam meg
szeretni… – Elhallgatok, nem akarom befejezni a mondatot.
– Hogyan szerethetnél hát valaki mást is, nem igaz? – fejezi
be helyettem Flynn.
Komoran elmosolyodom.
– Christian, amilyen rendkívüli odaadással védelmezed
azokat, akiket szeretsz, és ahogy gondoskodsz róluk, semmi
kétségem afelől, hogy képes leszel szeretni a saját gyerekedet.
– Remélem, igazad van.
John megenged magának egy apró mosolyt.
– Majd kiderül. Néhány hónap múlva. Mrs. Lincolnnal
kapcsolatban mit érzel?
– Mintha lezárult volna egy fejezet az életemben.
Flynn bólint.
– Azt hiszem, segített, hogy mindent elmondtam Anának.
Arról, hogyan kezdődött, és hogyan ért véget. Teljesnek
érzem.
– Úgy hangzik. Megbántad?
– Hogy elmondtam Anának? Nem. Dehogy. Hogy
megszakítottam a kapcsolatot Elenával… Igen. És nem…
John az ajkát biggyeszti, és gyorsan hozzáteszem:
– Tudom, hogy nem értesz egyet. Tudom, hogy amit
Elenával tettünk, az helytelen volt… hogy amit ő tett, az
helytelen volt. Ragadozóként viselkedett… ma már értem, de
nem igazán bántam meg. Hogyan is bánhatnám? Mindig is
hittem abban, hogy akkoriban pontosan rá volt szükségem.
Rengeteget tanultam tőle.
Flynn felsóhajt.
– Kihasznált egy sebezhető tinédzsert, Christian. Ezt a
tényt te sem tagadhatod.
A doktorra bámulok.
Nem téved.
De ezt nem tudom elismerni… még nem.
– Adj időt – szólok halkan.
Bólint.
– Nem kétlem, hogy erre még vissza fogunk térni, úgyhogy
hagyjunk neked egy kis időt, hogy majd akkor mélyedhessünk
bele, amikor készen állsz. – Mélyet sóhajt. – Érdekelne az a
beszélgetés a szüleiddel a nevelőszüleidről. Milyen érzés volt?
– Különös, több szempontból is.
– Kérlek, fejtsd ki.
– Először is, meglepődtem, hogy olyan gyorsan reagáltak,
amikor a segítségüket kértem.
– Azelőtt nem csináltak ilyet?
– De igen, csináltak. Anyám rendkívül segítőkész volt
Rayjel, amikor balesete volt.
– Az más. Anyád orvos.
– Igen. Azt hiszem, még sosem kérdeztem tőlük ennyire
személyes dolgokat. Rég lemondtam az ilyesmiről. Mint
tudod, tizenéves koromban elég döcögős volt a kapcsolatunk.
És roppant csalódottak voltak, amikor otthagytam a
Harvardot, nem értettek egyet vele.
Flynn bólint.
– Szülőként mindig azt hisszük, hogy tudjuk, mi a legjobb a
gyermekünknek. Ezt a leckét nem szabad elfelejtened. Az,
hogy otthagytad az egyetemet, nyilvánvalóan nem ártott
neked.
– De amikor a minap átjöttek hozzánk, nagyon készségesek
voltak. Magukkal hozták azt a sok dokumentumot. –
A mappára mutatok, amelyet Flynn már átlapozott. Fölveszi a
fotót, ami a Collier családot és a két nevelt gyereket ábrázolja.
– Ő lenne Hyde? – A kócos, vörös gyerekre mutat.
Bólintok.
– Ez pedig itt te vagy. A legkisebb.
– Igen.
– Felzaklathatott, hogy nem emlékeztél erre az időszakra.
– Fel.
– Már többre emlékszel?
– Igen. Azt hiszem, az nyugtatott meg a leginkább, amit
anyám mondott arról, hogy nem esett bántódásom a
nevelőszüleimnél. Ezután vissza mertem emlékezni. Előtte
csak csapongott a képzeletem. Féltem az emlékeimtől.
Tudod… mint amikor nem tudod.
– Igen. Megértem. Hittél neki?
– Igen. Minden emlékem pozitív.
– És mi a helyzet Pusztai Kristiannal?
Felsóhajtok.
– Ő már nincs többé.
Flynn összevonja a szemöldökét.
Elgondolkodom.
– Nem. De azt hiszem, ideje felnőnöm, és magam mögött
hagynom őt. A feleségem világosan megmondta, ideje, hogy
benőjön a fejem lágya.
Flynn felhorkan.
– Csak nem? És beszéltél neki erről? – Felmutatja a
születési anyakönyvi kivonatomat.
– Nem.
– Miért?
Vállat vonok.
– Christian Greyként ismer.
John eltöpreng a válaszomon.
– Az a gyerek akkor is a részed.
– Tudom. De egy ideig még szeretném megtartani
magamnak. Hogy hozzá tudjak szokni.
– El fogod mondani neki?
– Egy nap. Igen.
– Csak néhány napja tudsz róla. Szerintem megérdemled,
hogy addig tartsd meg magadnak, ameddig csak akarod,
Christian. Tanuld meg szeretni őt. Bocsáss meg neki.
A hatalmadban áll.
Elakad a lélegzetem, amikor Flynn szavainak súlya eljut a
tudatomig.
Bocsássak meg neki.
– Mi olyat tett, amit meg kéne bocsátanom? – suttogom.
John kedvesen rám mosolyog.
– Túlélte.
Megdermedek. Csak bámulok rá.
– Szegény anyja viszont nem. Ő is megérdemel egy kicsit
abból a megbocsátásból.
Flynnre bámulok, úgy érzem, hosszú percekig, majd az
órára pillantok.
– Oké. – Kifújom a levegőt, örülök, hogy végeztünk. – Mint
mindig, rengeteg gondolkodnivalót adtál nekem.
– Helyes. Ez a munkám. Sok mindent kell még
megbeszélnünk, de sajnos kifutottunk az időből.
– De azért nyilván haladunk? – kérdem.
Flynn jóindulatúan mosolyog.
– Lassacskán. Ezen a ponton egy egész évet el tudnánk
tölteni a kötődési problémáiddal.
Felnevetek.
– Tudom.
– De kezdesz megnyílni a feleséged előtt. Megmutatod a
sebezhető oldaladat. Ez óriási lépés.
Bólintok, úgy érzem, mintha ötöst kaptam volna a
terápiámon.
– Azt hiszem.
– Legközelebb találkozunk. És gratulálok, Christian.
Összevonom a szemöldökömet. Mihez is?
– A kisbabához. – Flynn elmosolyodik.
– Ja, igen. Juniorhoz. Köszönöm.
ALKONYODIK, ARANYLÓ RÓZSASZÍN fény tölti be a szobát. A kezem a

nadrágzsebemben, a seattle-i kilátásban gyönyörködöm,
elnézek a szoros felé, és mosolygok – ez az
elefántcsonttornyom, ahogy Ana mondaná. Én pedig
kijavítanám, hogy ez a kettőnk elefántcsonttornya.
Vacsoránál beszédes és eleven volt, örült, hogy újra
dolgozhat. Étkezés után visszavonult a kuckójába, azaz a
könyvtárba, hogy átnézze a szerzői leveleket, amelyeket
átküldetett magának a SIP-től. Holnap talán bemehetne az
irodába. Szerintem már elég jól van hozzá.
Visszagondolok a beszélgetésre Flynn-nel.
Bocsássak meg a kisfiúnak.
Bocsássak meg az anyjának.
Talán ideje. Olyan hosszú ideig gyűlöltem a narkós kurvát,
nem tudom, hogy tovább tudnék-e lépni, Ana azonban olyan
hévvel védelmezte őt… Bocsáss meg neki. Rengeteg szenvedés
jutott neki osztályrészül. Szar anya volt, de szeretted.
A pszichiáterem és a feleségem egyetértenek. Talán
hallgatnom kéne rájuk.
A zongorához lépek, leülök, és játszani kezdem Debussytől
a Deux Arabesques-et. Ezer éve nem játszottam ezt a darabot.
Ahogy a vidám, hangulatos melódia betölti a szobát,
belefeledkezem a zenébe.
Rezeg a telefonom, félbeszakítja a játékomat.
E-mailt kaptam a feleségemtől.

Tárgy: A férjem kedvéért
Uram!
Várom az utasításait.
Örökké az öné.
Mrs. G. X
Várakozva bámulok a levélre, és elönt a forróság.

Ana játszani akar.
Jobb, ha nem várakoztatom meg.
Visszaírok neki.

Tárgy: A férjem kedvéért ← imádom ezt, bébi
Mrs. G.!
Le vagyok nyűgözve. Máris megkeresem.
Álljon készen!
Christian Grey
A játszószobában nem lehet – észrevettem volna, ha felmegy

az emeletre. Kinyitom a hálószobaajtót, és ott van, a bejárat
előtt térdel lesütött szemmel, halványkék hálóingben és
bugyiban, és semmi másban. Az ágyon kiterítve a farmerem.
Hevesen dobog a szívem, ahogy lenézek rá, és minden
részletet az agyamba vések: szétnyílt ajkát, hosszú pilláit,
hullámzó, dús haját, mely a keble alá ér. Hevesen kapkod
levegő után; izgatott. Az én gyönyörű feleségem mindenestül
felkínálja magát nekem. Újra.
Legutóbb, amikor a játszószobában voltunk, a fejemhez
vágta a biztonsági jelszót.
Mégis megbízik bennem annyira, hogy újra megtegyük.
Mivel érdemeltem ki ezt a nőt?
Még mindig lábadozik, Grey.
A fenébe.
Ám az elmúlt napokban épp elég célzást tett.
Meglátjuk, mit tehetünk ez ügyben.
Hirtelen bevillan egy sor emlékkép Anáról a
játszószobában.
Ez első alkalom.
Az idegessége.
Az izgatottságom.
Az ördögbe. Ezt akarja… akárcsak én. Elveszem a farmert,
majd bevonulok vele az öltözőbe, hogy felvegyem. Miközben
levetkőzöm, eltöprengek azon, hogy mit csináljunk. Lassan
fogjuk kezdeni… édes lassúsággal.
De meg fogom őrjíteni.
Az izgalom végigfut a testemen, és belebizsereg a farkam.
Csak rajta, Mrs. Grey.
Amikor visszatérek a hálószobába, még mindig az ajtóban
térdel.
– Szóval játszani akarsz?
– Igen.
Ó, Ana! Ennél többre vagy képes.
Amikor nem válaszolok, felpillant rám, és észreveszi
bosszús pillantásomat.
– Igen ki? – suttogom.
– Igen, uram – vágja rá.
– Jó kislány. – Megcirógatom a haját. – Azt hiszem, jobb
lesz, ha most felviszlek. – A kezemet nyújtom, felsegítem, és
együtt megyünk fel a lépcsőn a játszószobába.
Az ajtó előtt lehajolok és megcsókolom, majd megragadom
a haját, és hátradöntöm a fejét, hogy belefeledkezhessek a
szemébe.
– Tudod, alulról uralkodsz – duruzsolom az ajkába.
Kezdettől ezt csinálja, amióta megismerkedtünk.
Mindenem az övé, a testem és a lelkem.
– Hogy mi? – lihegi.
– Ne aggódj, kibírom.
Míg a halál el nem választ, Anastasia Grey.
Mert szeretlek.
Jobban, mint a saját életemet.
És tudom, hogy te is szeretsz.
Végighúzom az orromat az álla vonalán, beszívom
mámorító illatát. Beleharapok a fülcimpájába.
– Ha bent vagy, letérdelsz, ahogy mutattam.
– Igen… uram.
Ana felpillant rám, és nem kerüli el a figyelmemet
önelégült mosolya.
Engem is megmosolyogtat.
Bizony, így igaz.
Ő az én mindenem.
Én pedig az övé vagyok… mindig.
Most pedig játsszunk…
EPILÓGUS
Mozdulatlanul fekszem, a feleségemben gyönyörködöm, aki

mellettem hever. A kora reggeli napsütés beszűrődik a
függöny résein, aranyfénybe vonja Ana haját és szeretetteli
arcát. Még nem tudja, hogy ébren vagyok, a fiunkat szoptatja
– lemosolyog rá, halk, gyengéd szavakat duruzsol neki,
közben a puha, dundi arcocskát simogatja.
Felkavaró látvány.
Ana mérhetetlen szeretetet képes adni. Neki. És nekem.
Megmutatja nekem, hogyan kell ezt csinálni, és hogy
mennyire jó dolog ilyen rajongással, ilyen odaadással
viseltetni egy parányi emberke iránt. Hús a húsomból.
Ted.
A fiam.
Megrészegültem, mindkettejüktől.
Ana rám sandít, és rajtakap, hogy bámulom. Széles mosoly
jelenik meg az arcán.
– Jó reggelt, Mr. Grey! Tetszik, amit lát? – Derűsen felvonja
a szemöldökét.
– Nagyon is, Mrs. Grey. – Felkönyökölök, és gyengéd csókot
lehelek az ajkára, majd megpuszilom Ted vörösesszőke haját.
Behunyom a szemem, és beszívom édes illatát; Ana illata után
számomra ez a legfinomabb aroma a világon.
– Milyen jó az illata!
– Azért, mert tíz perce cseréltem pelenkát.
Grimaszolok, majd elmosolyodom.
Örülök, hogy nem nekem kellett!
Ana elvigyorodik, de a szemét forgatja, pontosan tudja,
mire gondoltam. Teddy ránk se hederít, a szeme behunyva, a
keze Ana duzzadó mellén. Teljesen belefeledkezett a
reggelijébe.
Szerencsés fiú.
Felettébb szerencsés. Velünk alszik.
Ezt a csatát esélyem sem volt megnyerni. S noha
valamelyest korlátozta az éjszakai, hálószobai
tevékenységeinket, azért megnyugtató érzés tudni, hogy a
közelünkben van, amikor alszunk. Ironikus belegondolni,
hogy mielőtt megismerkedtem Anával, senkivel sem
osztoztam az ágyamon, most pedig két másik ember is fekszik
benne rajtam kívül.
– Felébredt éjszaka?
– Azóta nem, hogy éjfélkor megetettem. – Ana újra
megcirógatja az arcát, és gügyög neki. – Átaludtad az éjszakát,
kicsi ember. – Ted válaszul megpaskolja Ana mellét, és
felbámul rá, a szeme ugyanolyan, mint Anáé, a pillantását
már jól ismerem.
Őszinte imádat.
Bizony, Teddyvel ugyanabban szenvedünk.
Behunyja a szemét, és lassít, majd abbahagyja az evést.
Ana megcirógatja az arcát, majd gyengéden a szájába dugja
az ujját, hogy eleressze a mellbimbóját.
– Végeztünk a reggelivel – suttogja. – Beteszem a kiságyba.
– Majd én. – A mai nap különleges. Felülök, gyengéden a
karomba veszem Tedet, érzem kis testének melegét és súlyát
a mellemen. Újabb csókot adok a fejére, majd átviszem a
szomszéd szobába, ahol aludnia kellene. Csodával határos
módon nem ébred fel, amikor lefektetem, és betakargatom a
pamuttakaróval. Lebámulok rá, és megrohannak az
érzelmek. Időnként megesik – elönt a szeretet. Ez az aprócska
ember meghódította a szívemet, elrabolta, és teljesen
lefegyverzett. Flynn-nek igaza volt; feltétel nélkül szeretem.
Megborzongok, mert még mindig megrémít ez az érzés, és
körülnézek a szobában. A falakra almafákat festettünk, és
remélem, egy nap megtaníthatom, hogyan neveljen édes,
piros almákat termő almafát, mint Theodore nagyapa, akiről
a nevét kapta. Bekapcsolom a bébimonitort, fogom a
vevőkészüléket, és visszaviszem a hálószobánkba.
Ana mélyen alszik.
Az ördögbe. Még nem kívántam neki boldog évfordulót.
Egy pillanatig megfordul a fejemben, hogy felébresztem, de
mélyen, legbelül tudom, hogy nem lenne szép dolog tőlem.
Ana többnyire hullafáradt; az alvás ritka kincs mostanában.
Szerencsére most, hogy Ted már majdnem három hónapos,
többet tud majd pihenni.
Hiányzik nekem.
Tudom, hogy a csalódottságom teljes mértékben önző.
A szekrényhez lépek, hogy átvegyem a futóruhámat.
Végigpergetem a dalokat a telefonomban, és találok egyet,
amit Ana tölthetett le. Megmosolyogtat.
A fülembe a „We Found Love” bömböl Rhiannától, és futni
kezdek a Negyedik sugárúton. Korán van még, szinte üresek
az utcák, leszámítva a kutyasétáltatókat és a helyi
éttermeknek szállító hűtőkocsikat, valamint a korai
kezdéshez munkába igyekvőket. Kiürül az elmém, ahogy a
ritmusra koncentrálok, hogy ráérezzek a hosszú távhoz
szükséges ütemre. Északnyugat felé veszem az irányt, a nap
ragyog, a fák lombja dús, zöld, és úgy érzem, örökké tudnék
futni. Minden rendben van a világomban.
Támad egy ötletem.
Úgy határozok, hogy nosztalgiából elkanyarodom Ana régi
lakása felé, ahol most Kate és Ethan lakik.
A régi idők kedvéért.
Hamarosan azonban megváltozik a felállás; Kate és Elliot a
jövő héten összeházasodik. Amikor Kate megtudta, hogy Ana
várandós, és hogy mikorra várja a kicsit, elhalasztotta az
esküvőt, hogy mindenképpen Ana lehessen a tanúja. Őrjítően
makacs az a nőszemély – remélem, Elliot tudja, mit csinál.
A múlt heti legénybúcsú… óriási volt, sokkal züllöttebb,
mint az enyém. De Elliot már csak ilyen. És ami Cabo San
Lucasban történik, az ott is marad. S noha Elliot tanújaként az
én dolgom volt megszervezni az egészet, még az alatt a pár
nap alatt is hiányzott nekem a feleségem és a kisfiam. Igaz, én
nem vagyok egy bulizós típus – Elliot viszont az, és remekül
érezte magát. Ez volt a lényeg.
Ahogy ráfordulok a Vine Streetre, eszembe jutnak azok a
kétségbeesett futások azokban a sötét napokban, amikor Ana
elhagyott.
Az ördögbe. Nem voltam eszemnél.
Őrülten szerelmes voltál, Grey.
És még csak nem is sejtettem.
Ahogy odaérek a néhai őrhelyemhez, megfordul a
fejemben, hogy megállok, de végül elvetem az ötletet. Azok a
sötét napok már réges-rég elmúltak. És nem szeretnék túl
sokáig távol maradni Anától.
A sarkon balra fordulok a Nyugati sugárút felé, és
felidézem, mi minden történt, amióta Anával összekötöttük
az életünket – tavaly, ugyanezen a napon. A legnagyobb
változást persze Theodore Raymond Grey május 2-ai érkezése
jelentette, aki jelenleg a szívünk és a birodalmunk ura.
Istenem, mennyire imádom azt a fiút!
Annak ellenére, hogy újabban versengenem kell vele a
feleségem kegyeiért.
A védtelen babát választom helyetted. Ezt tenné minden
szülő.
Milyen igaz, Ana!
Még mindig bántanak a szavai, de már megértem őket.
Nehéz volt átengedni Anát valaki másnak. Nem is tenném
meg akárkiért, csak Tedért.
És ahogy Ana gondoskodik róla!
Imádja a fiunkat. Bármit megtenne érte.
Tudom, hogy a szülőanyám bizonyos mértékig ugyanezt
tette értem. Különben nem értem volna meg a negyedik
évemet. Valamelyest megenyhültem Ella iránt… de csak
épphogy.
Tulajdonképpen irigylem Tedet; erős szövetségesre lelt az
anyjában. Ana harcolna érte. Bármikor. Ezért alszik Ted az
ágyunkban.
Amíg szoptatnom kell, itt lesz mellettünk. Szokj hozzá a
gondolathoz, Christian.
Az én feleségem nem hátrál meg semmi elől.
És persze én is itt vagyok Tednek.
Minden tőlem telhetőt megteszek, hogy biztonságban
tartsam.
Az a mocskos Hyde rács mögé került. A tárgyalás fájdalmas
volt, de szükséges – harminc évre ítélték emberrablásért,
gyújtogatásért, zsarolásért és szabotázsért. Szerintem még ez
is kevés, de legalább kikerült az életünkből, és ott van, ahol
lennie kell – a dutyiban.
Lincoln tönkrement, jelenleg csalásért ül előzetesben.
Remélem, ő is börtönben fog rohadni. A bosszú valóban édes.
Elég ebből, Grey.
Újra a családomra gondolok, miközben végigfutok a Pike
Place piacon. Szeretek ilyen kora reggel megfordulni itt: a
virágárusok a színes csokrokat rendezgetik, a halárusok a
friss fogást pakolják a jégre, a zöldségesek a gyümölcsöket és
zöldségeket válogatják – vibráló, nyüzsgő hely, és sokkal
könnyebb eligazodni ilyen korai órán, még a turisták
érkezése előtt.
A jövő hétvégi esküvőt Eamon Kavanagh medinai
rezidenciáján tartják. Még meg kell írnom a beszédemet, amit
Kate bosszúságára nem adok oda neki előzetes jóváhagyásra.
Az a nőszemély mindent irányítani akar!
Nem is értem, hogy bírja Elliot.
Ana és Mia is részt vesz az esküvőn – Ana tanú, Mia pedig
koszorúslány lesz. Remélem, nem lesz túl fura a szitu
Ethannel.
Megrázom a fejem. Nem érdekled annyira, Mia.
A Stewart Streeten tempósabban kezdek futni, szinte
rohanok az Escaláig.
Rohanok az otthonunkba.
Legalábbis az egyikbe.
Megoszlik az időnk a két otthonunk között – az Escalában
hétköznap, a nagy házban pedig, ahogy Ana hívja, hétvégén
vagyunk. Egyelőre működik ez a felállás.
Ahogy a bejárathoz érek, a karórámra pillantok. Nem is
rossz.
A liftben kifújom magam, és mivel egyedül vagyok,
kinyújtózom.
Úton a hálószobánk felé látom, hogy Mrs. Jones már a
konyhában tevékenykedik. Ránézek Tedre, aki mélyen alszik,
kis melle ütemesen emelkedik és süllyed.
Az istenit, mennyire imádom, amikor alszik!
Faith, a dadus már nyilván ébren van, és hamarosan érte
jön.
Még Ana is az igazak álmát alussza.
Levetkőzöm, a szennyeskosárba hajigálom az átizzadt
ruhákat, majd beállok a zuhany alá.
A forró víz a fejemre ömlik, és lemossa a futás okozta
izzadságot. Belefeledkezem a gondolataimba, miközben a
hajamat samponozom, és csak arra nézek fel, hogy valaki
kinyitja a zuhanyozó ajtaját. Ana körém fonja a karját, és
megcsókolja a hátamat, testét a testemhez nyomja.
Máris mennyivel jobb lett ez a nap!
Mozdulni próbálok, Ana azonban szorosabban ölel, és a
mellemre teszi a kezét.
– Ne! – szól két csók között. – Hadd öleljelek át. Rendesen.
Szótlanul állunk így, aztán nem bírom tovább.
Megfordulok, a karomba veszem, és élvezem a teste melegét
és puhaságát. Rám emeli vágytól sötét tekintetét.
– Jó reggelt, Mrs. Grey. Boldog évfordulót!
– Boldog évfordulót, Christian. – A hangja mély, kásás a
vágytól.
Az ajkához érintem az ajkamat, és életre kel a testem.
Akárcsak Anáé. Felnyög, viszonozza a csókot, kinyitja a száját,
és felkínálja a nyelvét, mely különös hévvel fonódik az
enyémhez. Csókolózunk, összetapad a nyelvünk, és legalább
egyheti frusztráció tüzel minket. Ana végigsimít a hátamon, a
vállamon, beletúr a hajamba, és a hideg csempéhez szegez.
Zihálva harapdál végig az államtól a fülemig.
– Hiányoztál – duruzsolja a zuhany háttérzajában.
A picsába!
A szavai lángra lobbantanak bennem valamit. Egyre
keményebb és nagyobb a farkam, és Ana testének feszül.
Akarom őt. Ujjaimmal nedves hajába markolok, és az ajkára
tapasztom a számat, majd mohón falni kezdem.
Legfeljebb gyengéd szeretkezésre számítottam, ahogy
újabban szoktuk csinálni.
Nem pedig erre.
Ana izgatott és mohó. Fogai borostás államat súrolják.
Meghúzza a hajamat, a kezem a fenekére vándorol, és
megmarkolom. Hozzám dörgöli magát, kívánósan, a
szándéka világos.
– Ana. Itt? – lihegek.
– Igen. Nem vagyok ám olyan törékeny, Christian –
válaszolja nyomatékosan, és csókokkal borítja a
kulcscsontomat, a keze már a hátamon, és lefelé tart.
Belemarkol a fenekembe, majd előrehúzza a kezét.
– A fenébe – suttogom összeszorított fogakkal.
– Már hiányzott nekem. – A tenyerébe veszi a farkamat, és
szorgosan mozogni kezd a keze, a szája ismét megtalál.
Elhúzódom, hogy a szemébe nézhessek; a szenvedély tüze ég
benne. Szorosabban fonja körém az ujjait, én minden
mozdulatra megfeszítem a fenekemet, és előretolom a
csípőmet.
Megnyalja az ajkát.
Na ne. Elég ebből.
Benne akarok lenni.
Azt mondta, nem olyan törékeny.
Felemelem.
– Fond körém a lábadat, bébi.
Engedelmeskedik, meglepően hajlékony a teste.
Ezt Bastille edzéseinek köszönhetjük.
És Ana sóvárgásának.
Megfordulok, és a csempéhez nyomom a hátát.
– Olyan szép vagy – suttogom, majd lassan belé hatolok.
Hátraveti a fejét, és felkiált.
A hangja még a farkamban is vibrál.
Mozogni kezdek.
Keményen. Gyorsan.
Sarkát a fenekembe mélyeszti, így ösztökél. Karját a
nyakam köré fonja, miközben mozgok benne. Ki és be. Egyre
hevesebben liheg, egyre hangosabban és mélyebben kapkod
levegő után, ahogy közeledik a csúcshoz.
– Igen, igen! – suttogja, és nem tudom, ez kérés vagy ígéret.
Ana.
Szerelmem.
Hirtelen felsikolt, és felemészti a gyönyör, mire én is
megadom magam, követem Anát a csúcsra, és a nevét
kiabálva beleélvezek a feleségembe.
Amikor magamhoz térek, Anának dőlök, és még mindig a
karomban tartom. Ana leteszi a lábát, a testemhez simul, és
egymással szemben állunk a víz alatt.
Összeér a homlokunk.
Beszívjuk egymás leheletét.
Összefonódva pihegünk a forró víz alatt.
Ana felemeli a fejét, a tarkómra teszi a kezét, ajka az
ajkamat súrolja. Gyengéden. Édesen.
– Már szükségem volt erre – mondja.
Felnevetek.
– Nekem is, bébi! – Újra megtalálom a száját, de ezúttal
azért, hogy kifejezzem a hálámat.
– Folytathatnánk az ágyban? – Még mindig perzsel a
tekintete.
– Na és a… munka?
– Kivettem a mai napot. Ágyban akartam maradni veled.
Nem lesz több első évfordulónk, és azzal akarom
megünnepelni, amihez a legjobban értünk.
Rámosolygok, a szívem megtelik szeretettel.
– Mrs. Grey, a kívánsága számomra parancs. – A karomba
veszem, visszaviszem az ágyhoz, és lefektetem. Mindketten
csuromvizesek vagyunk.
ANA HASON FEKVE, meztelenül szendereg az ágyon.

Megcsókolom a vállát, és felkelek. Kiveszek egy
melegítőnadrágot és egy pólót a szekrényből, felöltözöm, és
kimegyek valami ennivalóért. Benézek Teddyhez, Faith már
vele van, épp pelenkát cserél.
– Jó reggelt, Mr. Grey. – Bájosan, déli akcentussal nyújtja a
szavakat.
– Jó reggelt, Faith.
Faith vigyáz Teddyre, amíg Ana dolgozik; az emeleten van
a szobája, mint a személyzet többi tagjának. A negyvenes évei
elején jár. Nem ment férjhez. Nincs saját gyereke. Érdekes
élete lehetett, Ana egy nap bizonyára kiszedi belőle. Jó
érzékkel tudja rávenni az embereket, hogy kiöntsék neki a
szívüket.
Velem is ezt tette.
Faith már három hónapja dolgozik nekünk, egyelőre
minden remekül megy. Ana ragaszkodott hozzá, hogy idősebb
dadust válasszunk, akinek ez a hivatása, mivel ő maga olyan
fiatal. Olyasvalakit akarok, akitől tanulhatok. Anyám túl
messze van, a te anyukád pedig nagyon elfoglalt.
Faith nem ért egyet azzal, hogy Ted az ágyunkban alszik.
És bármennyire szeretem is Tedet, ebben egyetértek
Faithszel, Anát azonban nem lehet megingatni.
Faith megcsókolja Teddy hasát, aki elragadtatva
kacarászik.
Csodálatos ez a hang.
– Hagyom dolgozni – szólok Faithnek.
Mrs. Jones a tűzhely mellett áll.
– Jó reggelt, Gail!
– Á! Jó reggelt, Mr. Grey. Boldog évfordulót!
– Köszönöm. Ágyba szeretném vinni Anának a reggelit.
– Milyen kedves ötlet! Mit kérnek?
– Palacsintát, sonkát. Áfonyát. És kávét.
– Máris nekilátok. Húsz perc múlva kész lesz.
– Remek. – Bemegyek a dolgozószobámba Ana első
évfordulós ajándékáért. A másodikat, a kövekkel kirakott
gyűrűt – örök szerelmem jelképét – ma este, vacsora közben
fogom átadni neki. Kihúzom az íróasztalfiókot, hogy ott van-e
még a vörös ékszerdoboz, ám a pillantásom Ella Pusztai
ezüstkeretes képére vándorol, mely szintén a fiókban lapul.
Ana hozta el a képet a gyerekkori szobámból, kinagyíttatta és
bekereteztette a legutóbbi születésnapomra, de nem számít,
hányszor húzom ki a fiókot, mindig váratlanul ér a
szülőanyám látványa.
Szükséged volt az anyukádra. Szeretted őt.
A feleségem módfelett kitartó. Még Ella sírját is megtalálta,
egy nap majd elmegyünk oda… azt hiszem. Talán többet is
kiderítek róla, hátha kiérdemel egy helyet a polcon.
Neki is meg kell bocsátanod.
Dolgozom rajta, John. Dolgozom rajta.
Elég volt, Grey.
Visszatolom a fiókot, és előveszem az első ajándékot, amit
ma reggel Anának adok. Remélem, tetszeni fog neki. Az
íróasztalra teszem, és az órára pillantok. Fél kilenc van,
Andrea már nyilván az íróasztalánál dolgozik. A feleségem
úgy döntött, itthon marad, ezért én is vele maradok. Fogom a
telefont, és elindítom a hívást.
– Jó reggelt, Andrea. Törölje a mai megbeszéléseimet,
kiveszem ezt a napot.
Rövid hallgatás után csodálkozva válaszol:
– Igen, uram.
– És ne hívjon. Egyáltalán.
– Ööö… mármint, értem.
Felnevetek.
– Köszönöm. Szóljon Rosnak is. És mondja meg neki, hogy ő
se keressen ma. Bármiről legyen is szó, holnapig várhat.
Andrea felnevet.
– Úgy lesz, Mr. Grey. Kellemes napot!
Már ketten vagyunk jókedvűek.
ANA MÉG ALSZIK, amikor beviszem neki a tálcát – a takaró lazán

a teste köré csavarodott, gyönyörű látvány. A haja még kócos
a korábbi szeretkezéstől, dús hullámokban terül szét a
párnán. Egyik karja a feje fölött nyugszik, egyik melle és
formás lába kivillan a takaró alól. A reggeli napsugár a testét
cirógatja, olyan, mint egy festő alkotása. Tiziano vagy esetleg
Velázquez álmodta vászonra.
Aphrodité.
Istennőm.
Ted születése óta lefogyott, és tudom, hogy még vékonyabb
szeretne lenni, pedig az én szememben még sosem volt
ennyire szép.
Felriad a kávéscsészék zörgésére, és lélegzetelállító mosoly
a jutalmam.
– Ágyba hozod a reggelit? Te aztán tényleg elkényeztetsz.
Leteszem a tálcát az ágyra, és odabújok mellé.
– Micsoda lakoma! – Összecsapja a tenyerét. – Éhen halok!
– Nekiesik a palacsintának és a szalonnának.
– Ezt Mrs. Jonesnak köszönd. Nem az én érdemem.
– Meg is fogom köszönni neki – motyogja teli szájjal.
Jóleső hallgatással falatozunk, élvezzük egymás közelségét.
Különös érzés.
Ez a fesztelen együttlét.
Egyedül Anával érzek ilyet.
Kihasználom az alkalmat, és belegondolok, mekkora
mázlista vagyok.
Szerető, okos, gyönyörű feleségem van.
Gyönyörű fiam, akit jelenleg Faith dajkál.
A vállalat jó kezekben van. Minden cég, amit az elmúlt
néhány évben felvásároltunk, felvirágzott. A napelemes
tablet óriási sikert aratott, újabb és újabb technológiákkal
bővítjük, elsősorban a fejlődő országok javára.
Ahogy itt ülök a feleségem mellett, és palacsintát eszünk,
úgy érzem, ennél jobb már nem is lehetne.
Miután végeztem, leteszem a tányért.
– Van számodra valamim, ami viszont az én érdemem. –
Előveszem az ágy mellől a becsomagolt ajándékot.
– Ó! – Ana szalvétát ragad, és megtörli a kezét, közben
elveszem előle az üres tányért, a tálcára rakom, és félretolom.
– Tessék.
Értetlenül néz rám, amikor a kezébe nyomom a széles,
nehéz, hosszúkás csomagot.
– Ez a hivatalos évfordulónk, de ennél többet nem árulok
el.
Elvigyorodik, és óvatosan lefejti róla a papírt, ügyelve,
nehogy elszakítsa. A papír alatt egy bőrmappát talál. Ana az
ajkába harap, ahogy kibontja a pántokat, és felnyitja a tetejét.
Elakad a lélegzete, a szájához kapja a kezét. A mappában egy
fekete-fehér fotó lapul Anáról és Tedről: Ana lemosolyog rá,
Ted őszinte rajongással néz fel az anyjára. Tökéletes a
megvilágítás, mindkettejük arcát meleg fény ragyogja be. Két
héttel ezelőtt készítettem, direkt erre a méretre nyomtattam
ki, a Szent Szűzre emlékeztet a seattle-i Szent Jakab-katedrális
szentélyében.
– Elragadó – leheli Ana áhítattal a hangjában.
Büszke vagyok ezekre a képekre. Az a szándékom, hogy a
folyosóra teszem ki őket, a Szűzanya-képek helyére.
A következő fotón Ana Tedet tartja a karján, és engem néz, a
szeme derűsen csillog, és van benne valami más, valami
sötét… ami csak az enyém. Imádom ezt a képet.
Négy fotót készítettem Anáról és Teddyről – és van egy
utolsó kép.
Ana ismét elámul. Ezen én szerepelek Teddel – egy szelfi.
A karomon pihen, dundi babateste meztelen mellkasomhoz
simul, mélyen alszik, én pedig a kamerába bámulok.
– Ó, Christian, ez csodálatos. Imádom! – Felém fordul,
könnyes a szeme. – A két kedvenc pasim, ugyanazon a
káprázatos fotón.
– Mindketten nagyon-nagyon szeretnek téged.
– Én is szeretlek! – Becsukja a mappát, és óvatosan
félreteszi, majd rám veti magát, csak úgy csörömpölnek a
csészék és a tányérok. – Te vagy mindhárom kívánság
Aladdin lámpásából, a lottófőnyeremény és a rák
gyógymódja, mind egy személyben!
Felnevetek, és megsimogatom az arcát.
– Nem, Ana. Az te vagy.
KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS
Köszönet illeti Dominique Raccah-t és a Sourcebooks

elkötelezett csapatát, amiért mérhetetlen kedvességgel és
lelkesedéssel fogadtak új otthonomban, és amiért olyan
fantasztikus munkát végeztek ezzel a könyvvel.
A szerkesztőmet, Anne Messitte-et, aki ismét elegáns
könnyedséggel vezetett át a Christian Grey nevű forgatagon.
Kathleen Blandinót a béta-olvasásért és a weboldalammal
való rengeteg munkáért. Ruth Clampettet a béta-olvasásért és
a folyamatos, kitartó biztatásért. Debra Anastasiát az írói
sprintekért és a bátorító szavakért – végül csak sikerült!
Crissy Maiert a rendőrségi eljárással kapcsolatban nyújtott
segítségéért. Valamint Amy Brosey-t a kéziraton végzett
kemény munkájáért.
Beccát, Beet, Belindát, Brittet, Jadát, Jillt, Kellie-t, Kellyt,
Leist, Lizt, Norát, Rachelt, QT-t és Taylort – hölgyek,
mindannyian csodálatosak vagytok, rátok bízhattam magam.
Külön köszönöm az amerikanizmusokat. Emlékeztettetek
arra, hogy négy nagy nemzethez tartozunk, melyet egy közös
nyelv választ el egymástól. Ki hitte volna, hogy a gomblyukat
boutonnière-nek hívják?
Vanessát, Emmát, Zoyát és Crissyt – amiért olyan
csodálatos barátnők és a közösségi háló varázslói.
Minden lelkes könyves bloggert, akik annyian vannak,
hogy fel sem tudom sorolni őket! Hálásan köszönöm mindazt,
amit értem és a többi szerzőért tesztek.
Philippát és mindenkit a közösségi hálón, akik támogatnak
és másoknak is ajánlanak. Hálásan köszönöm.
A Bunker 3.0 hölgyeket, ti vagytok a legjobbak.
És minden könyvszakmabeli barátomat a szüntelen
inspirációkért és támogatásért. Tudjátok, kik vagytok;
remélem, hamarosan személyesen is találkozunk.
Julie McQueent a rengeteg segítségért, és mindazért, amit
értem és a szeretteimért tesz.
Val Hoskinst. Az ügynökömet. A barátomat. Csodálatos
asszony és igaz barát vagy. Mindent köszönök.
Niall Leonardot – köszönöm a szerkesztési tanácsokat, a
rengeteg teát, a kitartó támogatást és legfőképpen a
gondoskodást.
Végül két gyönyörű fiamat – néha csordultig telik a szívem
az irántatok érzett szeretettel. Ti vagytok a szemem fénye.
Köszönöm, hogy ilyen nagyszerű, segítőkész fiatalemberek
vagytok. (Minor, neked külön köszönöm, hogy segítettél a
pókerben!)
Minden olvasómnak köszönöm a türelmét.
Sokkal tovább tartott megírni ezt a könyvet, mint vártam,
de remélem, élvezettel faltátok.
Nektek szól.
Köszönök mindent, amit értem tettetek.
A SZERZŐRŐL
E L James reménytelenül romantikus rajongólány. Miután

huszonöt évet töltött a televíziónál, úgy döntött, valóra váltja
gyermekkori álmait, és meghódítja történeteivel az olvasók
szívét. Így született meg a botrányos és érzéki romantikus
regény, A szürke ötven árnyalata, valamint folytatásai, A sötét
ötven árnyalata és A szabadság ötven árnyalata. 2015-ben
jelent meg Grey című bestsellere, mely A szürke ötven
árnyalatát mesélte el Christian Grey nézőpontjából, 2017-ben
pedig a nagy sikerű Sötét, a második történet Christian
szerint. Ezt követte 2019-ben a New York Times
bestsellerlistájának első számú sikerkönyve, a Mister.
Könyveit ötven nyelvre fordították le, és több mint 165 millió
példányban keltek el világszerte.
A Time magazin „A világ legbefolyásosabb emberének”
nevezte E L Jamest, a Publishers Weekly pedig „Az év
emberének”. A szürke ötven árnyalata 133 egymást követő
héten vezette a New York Times bestsellerlistáját. 2012-ben
A szabadság ötven árnyalata elnyerte a Goodreads Choice
Award olvasói díjat, A szürke ötven árnyalatát pedig 2018-ban
olvasói szavazatok alapján a PBS beválasztotta a „100
legnagyszerűbb olvasmány” közé. A Sötét 2019-ben jelölést
kapott a Nemzetközi Dublin Irodalmi Díjra.
E L James producerként gondoskodott az első trilógia
filmadaptációiról, melyek több mint egymilliárd dollárnyi
bevételt termeltek. A harmadik film, A szabadság ötven
árnyalata 2018-ban elnyerte a People’s Choice Awardot „az év
drámája” kategóriában.
Két csodálatos fiú édesanyja, Nyugat-London zöld
kertvárosában él férjével, a regény- és forgatókönyvíró Niall
Leonarddal, valamint west highland terriereikkel.
TARTALOM
Ajánlás
2011. június 19., vasárnap
2011. június 20., hétfő
2011. június 21., kedd
2011. június 23., csütörtök
2011. június 28., kedd
2011. július 1., péntek
2011. július 5., kedd
2011. július 6., szerda
2011. július 8., péntek
2011. július 11., hétfő
2011. július 16., szombat
2011. július 18., hétfő
2011. július 24., vasárnap
2011. július 26., kedd
2011. július 28., csütörtök
2011. augusztus 16., kedd
2011. augusztus 17, szerda
2011. augusztus 20., szombat
2011. augusztus 21., vasárnap
2011. augusztus 22., hétfő
2011. augusztus 23., kedd
2011. augusztus 25., csütörtök
2011. augusztus 26., péntek
2011. augusztus 27., szombat
2011. augusztus 28., vasárnap
2011. szeptember 1., csütörtök
2011. szeptember 5., hétfő
2011. szeptember 6., kedd
2011. szeptember 9., péntek
2011. szeptember 10., szombat
2011. szeptember 11., vasárnap
2011. szeptember 13., kedd
2011. szeptember 14., szerda
2011. szeptember 15., csütörtök
2011. szeptember 16., péntek
2011. szeptember 17., szombat
2011. szeptember 18., vasárnap
2011. szeptember 21., szerda
Epilógus – 2012. július 30., hétfő
Köszönetnyilvánítás
A szerzőről

E. L. James - Árnyalat 6. Szabadság (2021) .PDF Verziószám: 1

Uploaded by

Document Information

Original Title

Copyright

Available Formats

Share this document

Share or Embed Document

Sharing Options

Did you find this document useful?

Is this content inappropriate?

Copyright:

Available Formats

E. L. James - Árnyalat 6. Szabadság (2021) .PDF Verziószám: 1

Uploaded by

Copyright:

Available Formats

BORÍTÓSZÖVEG

E L James ismét elkalauzolja az olvasóit az Ötven árnyalat

CHRISTIAN GREY megkéri Anastasia Steele kezét, és a lány

Ana segítségével és a szerelem erejével talán...

Az Ötven árnyalat-trilógia világszerte a könyvkiadás

Gyönyörtől mámorosan heverünk a rózsaszín papírlámpák és

FELHÚZOM A SMARAGDZÖLD RUHA cipzárját, és a vállára terítem a

A CSALÁDOM MÁR TELJES erőbedobással karaokézik. Kate és Mia a

AMINT FELGYÚJTOTTAM A VILLANYT, és becsuktam a szobám ajtaját,

AMÍG A MENYASSZONYOM mellettem alszik, SMS-ezek Taylornak,

– Tedd fel a kezed, Christian! – Apa szigorúan néz rám.

– JÓ REGGELT, MR. GREY! – suttogja Ana. Kinyitom a szemem.

A HAJÁBA FÚROM AZ ARCOMAT, és végigsimítom a hátát.

DEGESZRE ETTEM MAGAM. A szüleim hazajöttek a miséről, és

ANA HALLGAT A VISSZAÚTON Seattle-be. Valószínűleg a reggeli

A mai reggel különösen kiborítónak ígérkezik, a

Feladó: Anastasia Steele

Drága leendő férjem!

Ui.: Van valami ötleted, hogyan lehet kezelni a sajtósokat?

Feladó: Christian Grey

Ui.: Szerintem a szexi ébresztők a legjobbak.

HÁNYSZOR KELL MÉG elmondanom neked, te nőszemély!

Feladó: Anastasia Steele

**. ****, **** *******!

Hahotázni kezdek, jóllehet, fogalmam sincs, hogy mit írt.

ÚGY ÉRZEM, HÁROM KEREK ÓRÁJA le sem tettem a telefont. Amikor

ANDREA ÉS SARAH ma igazán kitettek magukért. A kedvenc

Hívj fel! Kérlek.

Hívj fel! Megőrülök.

Nem tudom, mit mondjak. Egész hétvégén a történteken

Kérlek, vedd fel a telefont!

MUSZÁJ LESZ BESZÉLNEM vele. A szüleim azt akarják, hogy

– Gondolkoztam a legutóbbi beszélgetésünkön, Christian.

– ARRA CÉLOZ TEHÁT, Mr. Grey, hogy szabotázs történt? – kérdi a

Feladó: Anastasia Steele

Ösztönösen a nyakkendőmhöz kapok. Ez egy Brioni

Feladó: Christian Grey

Drága leendő feleségem!

Ui.: A szabotázs csak találgatás. Ne aggódj. Ez nem kérés.

HARMINCÖT PERCIG TART, mire sikerül kimentenem magam a kis

Elena szeme, akár a jég. Hideg. Kemény. A képembe nyomja

FELRIADOK, ÉS LEVEGŐÉRT kapkodom, csuromvíz vagyok az

A picsába! Bizsereg a fejbőröm.

Reggel nyolckor találkozunk.

Andreának is üzenek, hogy eltolhassa az esetleges

Feladó: Christian Grey

Welch értesített, hogy a Charlie Tangót szabotálhatták. Ma

Szabadulnom kell ettől az ideges vibrálástól, ezért inkább az

ANA ILLATA AZ ÁLOM, a szex és a balzsamos őszi gyümölcsliget

Szövetségi Légügyi Hivatal baleseti és

Adatforrás: BALESETI ÉS ESEMÉNYADATBÁZIS

LÉGI JÁRMŰ ADATAI

Elsődleges repülési körülmények: VIZUÁLIS

Repülési engedély: KERESKEDELMI PILÓTA

ESEMÉNNYEL KAPCSOLATOS MEGJEGYZÉSEK

JÚNIUS 17-ÉN, CSENDES-ÓCEÁNI IDŐ SZERINT KB.

Az irodámban Welch, Taylor és én tüzetesen átvizsgáljuk a

KOPOGNAK AZ IRODAAJTÓN. Andrea az.

Feladó: Anastasia Steele

Legdrágább Mr. Grey!

Ui.: Délután találkozom Mr. Bastille-jal.

Ana! Elönt a forróság, és meglazítom a nyakkendőmet. Ez a

Feladó: Christian Grey

. , *****!