Professional Documents
Culture Documents
Fordította
RÁCZ JÚLIA
Elektronikus változat
Békyné Kiss Adrien
ISBN 978-963-5704-61-3
A SZERZŐ MEGJEGYZÉSE
Szeretettel,
Max & Monroe
AJÁNLÁS
Ty
Flynn: Vettem.
Remy: Ott leszek.
Winnie: JUDE!
Rachel
Egy téli éjszakán New Yorkban pont olyan hideg van, hogy a
férfiaknak a golyói fagynak le, a nőknek pedig a mellbimbójuk.
Mintha a masszív betonépületek és járdák valamiféle rituális
áldozatbemutatás során feladták volna az összes hőt, amelyet
magukban tartogattak, ami után már csak a jég maradt nekik – és
nekünk is.
A térdem remeg, ahogy sétálunk az utcán egy szórakozóhely
irányába, amely előtt vörös bársonykötelek és emberek hosszú
sora vár minket. Ha volt is bármennyi szexis a járásomban, a
mozgásom a hidegtől mostanra egy újszülött kancáéhoz
hasonlíthat.
– Aha – mondja Lydia, a testvérem, és szédült vigyort villant
rám. – Ez egy jó éjszaka lesz.
Hátradobja hosszú, barna haját a válla felett.
– Érzem a csontjaimban.
– Ez érdekes. Én csak a hideget érzem a csontjaimban.
Lydia felhorkan, de annyira viccesen, hogy sikerül mosolyt
csalnia az ajkamra.
Félúton a mobilom rezegni kezd a táskámban, én pedig
megrángatom a cipzárját, hogy ellenőrizhessem a képernyőt,
mivel egy pszichopata technológiafüggő vagyok. Szeretném azt
mondani, hogy tudnék élni a telefonom nélkül – csupán
könyvekkel és a régi idők egyszerűségével körbevéve –, de a
felnőttképességeim teljes palettája Google-kereséseken alapul.
Ty
Jude: Hagyjuk már! Azért, mert Dais már vagy két éve
terhes. Nem az én hibám, hogy nem mozdult, Flynn.
Hanem a tiéd.
Rachel
Rachel,
Ty
Rachel
Ty
Be van tépve?
Én: MI?
Én: ANYA!
Rachel
Ty
Címzett: Ty Winslow
Feladó: Rachel Rose
Tárgy: Kezdő angol irodalom rövid esszé & osztályozási
szempontrendszer
Köszönöm,
Rachel Rose
Végzős hallgató, NYU Angol Tanszék, Ty Winslow
professzor tanársegédje
Rachel!
Mivel nem vagyok a legkönnyebben elérhető e-mailben,
itt a mobilom: 555-134-6879.
Megvannak a rövid esszék és az osztályozási
szempontrendszer. Ha még az egyetemen vagy, írj egy
üzenetet.
Ty Winslow professzor
Angol Tanszék
NYU
Rachel
Ty
Ty
Rachel
Ty
Kuncogok.
Én: Tényleg?
Én: Listát????
Rachel: Jó.
Rachel
Ty
Már egy teljes hét telt el azóta, hogy Rachel állítólagos titkos
fantáziálgatásainak hatására kimenekültem a kedvenc
pékségemből, és sajnos egy-két nap kellett ahhoz, hogy
megállapítsam, csak azért csinálta, hogy provokáljon.
Persze, fantáziáltam róla – sokat –, de minél többet
gondolkodtam azon, amit mondott, a képeken, amelyeket olyan
érzékletesen leírt, annál inkább úgy hangzott, mint amikor valaki
csak kíváncsi egy férfi reakciójára. Azaz nem egy buja nő
vágyairól szóltak.
Korábban olvastam már romantikus regényeket – főleg azért,
mert Winnie a középiskolában átment egy ilyen korszakon, és
kíváncsi voltam, mi ez a nagy felhajtás. De részben azért is, mert
néhány ilyen könyvet tényleg élveztem. Ráadásul Wes sógorunk
jó barátja, Thatcher Kelly tényleg képes beszippantani az
embereket, és a felesége, Cassie is kipróbálta magát a
romantikusregény-írók világában. Mindössze két e-mail és egy
fenyegető, de bókoktól hemzsegő levél kellett ahhoz, hogy
bekerüljek a próbaolvasó csapatába, a Cassie Támogatóiba.
Igen, tudom. De az egész olyan volt, mint egy lázálom. Alig
tudom elmondani, hogyan történt.
Ettől függetlenül végre kezdtem megnyugodni, amikor
rájöttem, hogy Rachel mit próbál kihozni belőlem. De a
hormonjaim mintha nem kapták volna meg az üzenetet. Minden
alkalommal tomboltak, amikor találkoztunk. Persze amióta
együtt dolgozunk, a farkam egy kicsit elszabadult.
Mondjuk úgy, hogy az elmúlt egy hétben sokat álltam
mindenféle bútor mögött az előadásokon.
Egyébként a célzott elkerülés taktikáját alkalmaztam. Rachel
azonban nem adta fel, napról napra keményebben próbálkozik,
hogy megroppanjak. Tegnap még a pékségbe sem mentem el a
heti süteményemért, mert attól féltem, hogy a végén a melle közé
nyomja az arcomat, mint valami motorcsónakot, amely kettészeli
a vizet. Szokásává vált, hogy minden egyes alkalommal emelje a
tétet, és mint a vízi sportok lelkes rajongója, kizárt, hogy képes
lennék visszautasítani az effajta közeledést.
De most egy új tanítási hét következik – és Rachel szintet lép az
eltökéltségében. A mai órán alig tudok arra koncentrálni, hogy
beszéljek. Ahogy telnek a percek, ő sem vesz vissza a
viselkedéséből.
Az első sorban ülve kéjesen széttárja a lábát, és megnyalja az
ajkát, miközben az előtte lévő lapra jegyzetel. Közömbös, sőt,
nem is zavarja, és ezen a ponton már meg vagyok győződve róla,
hogy direkt csinálja. Bárcsak tudnám, mi a célja! Mi a kívánt
végkifejlet?
Megrázom a fejem, hogy kitisztuljanak a gondolataim, és
folytatom az előadást.
– Ezeknek a szavaknak nagy erejük van. Ezek a szavak
tragikusak. Romantikusak. De akkoriban, amikor írták őket, nem
találtak megfelelő fogadtatásra. Sőt, erősen kritizálták.
A tekintetem Rachel szexi lábaira siklik, amelyeket keresztbe
tesz egymáson. Ezután ismét széttárja őket, felfedve előttem a
tökéletes, áttetsző rózsaszínű hálóval borított pinájának
látványát.
A táblához pördülök, még ha nem is tudom, mit fogok ott
csinálni, és felkapok egy fekete filctollat, csak hogy egy pillanatra
megnyugodjak.
Beszéd közben a táblára firkálok, és eléggé biztos vagyok
benne, hogy pusztán ugyanazt írom le, mint amit elmondok.
– Az írás személyes és szubjektív.
Leteszem a filcet, és visszafordulok az osztály felé,
összeszedem a gondolataimat, miközben az asztalomhoz sétálok,
és csípőmet az oldalának támasztom. A diákjaim tekintete ma
reggel pingponglabdaként követi az utamat a teremben, ahogy
egyik helyről a másikra cikázok. Ha figyelemzavaros lennék,
elképzelhető, hogy mindig így tanítanék.
– Még az elutasítás sem végleges. Az elutasítás valójában csak
azt jelzi, hogy megelőzted a korodat.
Tempót kell változtatnom, Rachel égető pillantása és nyitott
lábai pedig hívogatnak, hogy újra rájuk nézzek, ezért felpattanok
az íróasztalom sarkára, és felütöm az Üvöltő szeleket. Ennyi év
tanítás után azonban már kívülről ismerem a regényt. Tudom,
milyen oldalakat kell keresnem, hol van a történet csúcspontja,
hány szereplő van az egyes fejezetekben. Ismerem Emily Brontë
írásának ritmusát és ütemét, és tudom, hogy melyek azok a
részek, amelyek a legjobban hangzanak egy elsőévesekből álló
osztály számára.
Szeretik a szexet. Szeretik a botrányt. Szeretik, ha a tanáruk
időnként „csúnya szavakat” használ. És ez számomra nem okoz
gondot. Ha az, hogy adok egy „menő” csavart a klasszikus
irodalomnak, felkelti az érdeklődést ebben a generációban,
akkor minimum egy kibaszott segwayen gurulva tartom az
előadásokat a TikTokon, miközben káromkodva énekelek.
Mert én is szeretem a szexet és a botrányt. Az egész
magánéletemet a szexre építettem. De ha a szexuális izgatottság
és a tanóra összekeveréséről van szó… nyugodtan mondhatom,
hogy ilyet még sosem csináltam.
Egy pillanatra visszanézek az első sorba, és látom, hogy Rachel
leveszi a pulóverét. Alatta selyemblúzt visel, és úgy látom a
pimasz kis cicijét az anyagon keresztül, mintha nem fedné
semmi. Csak arra tudok gondolni, hogy a nyelvemmel végig…
A fenébe, Rachel, mit művelsz velem?
Hozzászoktam a tanításhoz. Amit egyáltalán nem szoktam meg,
az az, hogy a világ egyik legszexibb nője az első sorban ül, és
jegyzetelés közben széttárja a lábát, hogy beláthassak a
szoknyája alá.
És az a bugyi – ismerem azt a bugyit. Ez az a bugyi. Édes jó
istenem, te mindenható!
– Szóval, ha odalapoztok a… – Megköszörülöm a torkomat, és
rákényszerítem magam, hogy elfordítsam a tekintetemet a
Rachel lába közötti területről, és visszanézzek a kibaszott
könyvre. Gyerünk, Ty, szedd össze magad! – Ha odalapoztok a
kilencedik fejezethez, látni fogjátok Catherine első erkölcsi
dilemmáját. Szeretni, vagy azt tenni, amit a társadalom elvár.
Rachelre nézek, és az évek óta tisztelt és csodált férfival való
rokonsága ellenére látom az őt körüllengő tömény szex auráját.
Visszafordulok a könyvhöz.
Néha ijesztő, hogy az irodalom mennyire illeszkedik a valós
életre – különösen a klasszikus irodalom a modern életre.
– Életünk során mindannyian legalább egyszer találkozunk
valamilyen erkölcsi dilemmával. Lefeküdj-e a legjobb barátod
barátnőjével, még akkor is, ha ő is szeretné, és szerinted ő az
egyik legdögösebb csaj a világon?
Az osztály felhördül, én pedig az ajkamba harapok, és
mosolygok. Úgy tűnik, ez mindig felkavarja őket. A tizennyolc
évesek még mindig az erkölcsi iránytűjüket próbálják kalibrálni.
Ők a tökéletes esettanulmány a „lehetne vs. nem lenne szabad”
kérdéshez.
– Vagy inkább használd egy másik szervedet, és maradj hű a
barátodhoz?
Lecsúszom az asztalomról, és a járkálni kezdek a stadionszerű
osztályterem padsorai előtt, miközben igyekszem koncentrálni és
a tekintetemet célzottan távol tartani az első sorban ülőktől.
– A döntés könnyűnek tűnik most itt, ebben az
osztályteremben, melletted ülő társaid véleményének súlyával.
De vajon ugyanezt érzed-e egy sötét szobában, a szexszagban és
az izgalom fájdalmával, amely betölti minden porcikádat? Brontë
költőien ragadja meg ezt a különbséget, és még így is megőrzi
Catherine erkölcsi iránytűjét.
Megpördülök, hogy az órára pillantsak, és a mozdulat közben
még egyszer megpillantom Rachel terpeszbe tett lábát. Még soha
nem kívántam azt, hogy egy óra egyszerre érjen véget, és
folytatódjon a végtelenbe – de a döntés végül is az időtől függ. A
diákok Nagy Védelmi Gátja hamarosan eltűnik, és szembe kell
néznem az önkontroll nyílt vizeivel.
– Mára lejárt az idő. De szeretném, ha átgondolnátok mindent,
amit mondtam, és szeretném, ha ennek tudatában olvasnátok
újra Brontë prózáját. Ha áthelyeznénk a jelenbe Catherine-t,
vajon ugyanezt az utat követte volna? És ha a viktoriánus korban
lennénk, akkor mi történne?
A csoport zsongani kezd, izegnek-mozognak, ami egyértelműen
annak a jele, hogy hamarosan elindulnak, hogy utána valaki más
próbálja meg formálni a gondolataikat.
– Rendben. Próbáljatok vigyázni magatokra! Az órának vége.
A diákok gyakorlatilag felugranak a helyükről, felkapják a
hátizsákjaikat, és betuszkolják a füzeteket. Visszafordulok a
terem elején lévő asztalhoz, és én is elkezdek rendezkedni és
pakolni, mert ez volt ma az utolsó órám.
Nem nézek vissza Rachelre, és nem veszek egy teljes levegőt
sem. Esküszöm, mióta Rachel egy órája elkezdett szórakozni
velem, valahogy átváltoztam egy olyan lénnyé – valami kétéltűvé
–, amelynek nincs szüksége levegőre.
Tűz ég bennem, vágy és düh egyaránt, és egy dilemma előtt
állok. Vagy elengedem, vagy szembesítem őt.
A racionális énem tudja, hogy a két lehetőség közül jobb az
elengedés, de a bennem lángoló érzelmek miatt ez soha nem fog
megtörténni.
Fél szememet az ajtóra szegezem, és várom a pillanatot.
Az utolsó diák is kiszállingózik a folyosóra, és Rachel gyorsan a
nyomába ered. Tudja, mit csinál; nem akar szembenézni a
dolgokkal, és én pont emiatt akarom szembesíteni.
Azonnal követem, gondolkodás nélkül hátrahagyva minden
cuccomat az asztalon.
Gyorsan mozdulok, a lábam kétszeres sebességgel dolgozik,
hogy lépést tartson vele, de közben elég messze legyek ahhoz,
hogy az irodám ajtaján belülre tudjam időzíteni a távolságot –
oda, ahol távol vagyunk a kíváncsi szemektől. Tudom, hogy össze
kell gyűjtenie a dolgozatokat az osztályozáshoz, és kifutott az
időből, nem halaszthatja el. Nincs más választása, mint beugrani
az irodámba, és ezt most kell megtennie.
Végig lépést tartok vele a folyosón, lábai szinte
összekeverednek, fejét lehajtja, és elszántan lépked. Ha bármi
mondanivalója van, akkor bele fog adni apait-anyait, de ezúttal
enyém lesz az utolsó szó.
Becsusszan az irodámba, és megpróbálja becsukni az ajtót, de
én éppen időben termek ott, hogy újra kitárjam, belépjek, és
bezárjam az ajtót magam mögött. Nagyot nyel, amikor találkozik
a tekintetünk, és felemeli az állát.
– Mégis mi a fenét képzelsz, mit csinálsz? – kérdezem, és
lemondok arról, hogy egy kicsit is színleljem, mi folyik kettőnk
között.
– Összeszedem a cuccaimat, hogy…
– Nem – szakítom félbe, a fejemet rázva. – Nem arról beszélek.
Az órán, Rachel. A bugyi. Mi a fenét akarsz ezzel elérni?
– Nem tudom, miről beszélsz – próbál ellentmondani, az
asztalom felé fordul, hogy összeszedje a holmiját, de hoppon
marad, amikor megragadom a könyökét, és visszafordítom
magam felé.
– Baromság! Tudod, hogy mit csináltál. Azt akarom tudni, hogy
mit vártál ettől az egésztől? Azt akarod, hogy itt és most
megdugjalak? Ezt akarod?
A mellkasa megemelkedik, ahogy gyorsul a légzése, de
keményen dolgozik azon, hogy fenntartsa az ártatlanság
látszatát.
– Csak hülyéskedtem.
– A fenéket! Az elrejtett bugyi? Az volt a szórakozás. Hogy
leveszed a kabátodat, és felém nyomod a melledet, valahányszor
levegőt veszek? Ez is szórakozás. Még az is, hogy visszavetted a
bugyit, és felvetted itt előttem. Ez is csak szórakozás. De az, amit
ma az órán csináltál, több volt mint szórakozás, Rach. És egy
olyan férfi, mint én? Ha nem vigyázol, kihívásnak fogom
tekinteni a dolgot. Ezt akarod?
Egy, két, három lépést teszek felé, amíg a mellkasunk ziháló
lélegzetvétellel össze nem ér. Tűz van a szemében – az a fajta,
amelyik minden szavamra tiltakozni akar, csak hogy neki legyen
igaza.
De nem mond semmit, mert tudja, hogy igazam van. Épp
annyira akar engem, mint én őt, és tudja, hogy ha így játszik a
tűzzel, akkor megégeti magát. Tudja, mert ő is több száz év
irodalmának a szakértője, akárcsak én.
Ez az emberi természet. A feszültség szalagja végül mindig
elszakad. Mindig. Azért lökdösött, hogy én legyek az, akinél ez
gyorsabban megtörténik.
A szeméből az ajkára nézek, és abban a pillanatban tudom,
hogy meg fog történni. Minden észérv ellenére, ami azt diktálja,
hogy nem kellene, és annak ellenére, hogy majdnem annyira
utáljuk egymást, mint amennyire kedveljük… akkor is érezni
fogom az ajkát az enyémen, ha belehalok is.
Muszáj. Tudnom kell, milyen az íze.
– Nem csókollak meg – suttogja.
– Én sem csókollak meg – mormogom vissza, ajkam széle a
bőrét súrolja. Ez egy szemenszedett hazugság, és ezt én is tudom.
Éppen ettől olyan szórakoztató.
– Nem foglak… – mondja újra, egy utolsó próbálkozásként,
hogy tartsa a frontot, de az arca közelebb kerül az enyémhez.
A magam részéről nem vesződöm a tagadás újabb
próbálkozásával. Ehelyett az ajkamat az övéhez nyomom, ami
olyan pokol tüzét lobbant lángra, amelyet még Dante sem tudna
kordában tartani.
Közeledünk és távolodunk, lihegünk, szorítjuk egymást,
olyanok vagyunk, mint az állatok, kapkodunk bármilyen hús
után, amit csak találunk, és harcolunk a csókban a
dominanciáért. A nyelve játszik az enyémmel, hogy
mindkettőnkét visszalökje a számba, de én átveszem az
irányítást, megízlelem csinos kis szája sarkát, és igyekszem az
emlékezetembe vésni.
Lefelé nyúlok, és megragadom a szoknyája bársonyos anyagát,
feljebb csúsztatom a combján, és ujjaimat a lába közötti édes
forróságra helyezem. Lángol, teljesen átázott, szinte ég a
játékától felgerjedt izgalom hevében.
– Akarsz engem – mondom, és épp csak annyira húzódom
vissza a szájától, hogy biztosan hallja, amit mondok, majd
ajkammal a nyakát csipkedem. Nyögdécsel – de nem vitatja az
állításomat.
Két puha, incselkedő ujjal végigsimítom a bugyi vékony
anyagát, és a farkam megkeményedik, ahogy nekinyomja magát
a kezemnek, hogy nagyobb nyomást gyakoroljon rám. Én pedig
megadom neki. Egy erős simítás, amit egy újabb követ, amíg a
háta ívbe hajlik a másik kezem alatt, és testének súlya megadja
magát nekem.
A bugyivonal mentén végigsimítok a bőrén, és begörbítem az
egyik ujjamat, hogy utat találjak az anyag alá. Puha, meleg húst
és némi pehelyszerű szőrzetet érzek. Azonnal ellep, és bevonom
még egy ujjamat a műveletbe.
Olyan jó érzés, olyan elképesztően meleg és nedves, és a kezem
remeg a vágytól, hogy letépjem a kibaszott bugyiját, de azonnal
és hirtelen megmerevedünk, amikor egy hangos dobbanás
hallatszik a folyosón. Ez eléggé megrémít minket ahhoz, hogy
máris egy méter széles űr tátongjon közöttünk. Nevetés és
dulakodás hallatszik, ahogy a diák, aki valószínűleg elejtette és
felvette a könyvét, továbbhalad a folyosón. De a pillanatokkal
ezelőtti édes, igéző köd eltűnik.
A helyére a tagadhatatlan felismerés kerül, hogy egy olyan
határt lépünk át mindjárt, amely után nem lehet visszatáncolni.
Az egyetem talán megtiltja, hogy tényleges szexuális kapcsolat
alakuljon ki köztünk; ha azonban mégsem, akkor viszont az apja
nézné rossz szemmel a dolgot.
Nem szabadna ezt csinálnunk – nekem személy szerint
egyáltalán még csak fontolóra sem kellene vennem.
– Mennem kell – suttogja Rachel, aki még mindig szaggatottan
zihál, és a rúzsa is láthatóan szétkenődött az arcán.
Bólintok és hátrálok – ez az egyetlen, amire jelenleg képes
vagyok. A „csupa móka és kacagás” titkunk éles fordulatot vett,
hogy egy mocskos és tiltott dologgá váljon. A szívem még mindig
hevesen dobog, és a hangja zúg a fülemben. Annyira akarom őt,
hogy alig látok tisztán.
Rachel felkapja a holmiját és a halom dolgozatot, amiért az
irodámba jött, és szó nélkül megkerül engem.
Belesüllyedek az íróasztalom mögötti székbe, és a tenyerembe
temetem az arcom.
Csak két, elevenembe vágó kérdés jut eszembe a helyiség
csendjében, az öregedő könyvek és az évek kemény munkájának
illata közepette, valamint a gyengeségem tárgyának apjától
ajándékba kapott fa dolgozószék ölelésében.
Mi a szent szart csinálok? És hogy a fenébe hagyjam abba?
TIZENHAT
Rachel
Ty
Rachel
Ty
Rachel
Ty
Rachel
Ty: Utasítások?
Ty
Én: Valóban?
Rachel: Igen.
Mi a fasz?
A szám sarkába komor ráncok költöznek, és ujjaimat a
telefonom képernyőjére tapasztom, alig várom, hogy leleplezzem
a baromságait. Megállok, és megnyugszom, amikor látom, hogy
hátradől, és lehajtja a fejét, ujjai gyorsan mozognak. A
képernyőmön megjelenő buborékok megerősítik, hogy gépel, és a
közel négy évtizedes földi létem során először döntök úgy, hogy
kivárom a dolgot – vagyis gondolkodom, mielőtt cselekszem.
Rachel
Rachel
Ty
Rachel
Ty
Rachel
Rachel
Ty
Ty
Egy nap van hátra a hét végéig, de érzésre akár ezer is lehetne,
főleg, ha a tavaszi szünettől választ el. Úgy tűnik, a gyerekek azt
hiszik, hogy csak ők várják a sulimentes hetet, de én nem
ismerek olyan felnőttet, aki ne szeretne ugyanúgy egy hét
szabadságot.
És ebben az esetben ez egy teljes hetet jelent Rachellel, kettesben.
Nem lepődöm meg, amikor úgy negyedórával az óra vége előtt
egy bizonyos diák megpróbál belekötni az aktuális esszéfeladat
határidejébe. Felkészülök bármilyen eshetőségre – csak az isten
tudja, mi fog kijönni ennek a srácnak a száján.
– Prof, kaphatok haladékot az Öldöklő szelek című
interpretációs esszémre? – kérdezi Landon, az idei tanítványaim
közül a legfaragatlanabb, miközben a szemöldökét emelgeti,
mintha ezzel valahogy meggyőzhetne.
– Üvöltő szelek, öcskös – javítom ki kimerült mosollyal. – És
nincs haladék, mivel előtted áll az egész holnapi nap és a teljes
jövő hét, hogy megírd.
– Haveeeer! Panamában leszek a tavaszi szünetben!
– Mindannyian tudjuk, hogy tavaszi szünet lesz, Landon –
mondom, és barátságosan körbepillantok a teremben. – De ezt a
feladatot már majdnem egy hete kiosztottam. Ha
felelősségteljesen álltál volna a panamai piáláshoz és
csajozáshoz, akkor már megírtad volna.
– Uh, tesó! Tisztára megtorpedózod a próbálkozásaimat – nyög
fel Landon, és a tenyerébe temeti kócos fejét. Az osztály többi
tagja nevet a drámai színjátékon, és intek, hogy lecsendesítsem
őket.
– Emelje fel a kezét, aki szerint ez a feladat az oka annak, hogy
Landon próbálkozásai kudarcot vallanak!
Landonon kívül senki sem emeli fel a kezét, és az osztály újra
nevetésben tör ki.
Landon játékos gúnyos mosollyal pillant körbe az őt eláruló
társain.
– Ez könyörtelen, srácok. Könyörtelenek vagytok.
– Rendben – mondom, és felpattanok az asztalomra, egyik
karommal átfogva a térdemet. Egyenesen Landon álmos,
homályos szemébe nézek. – Kössünk egy alkut. Ha meg tudod
mondani a könyvben szereplő, kiemelkedő jelentőségű családok
közül akár csak egynek a vezetéknevét, akkor adok neked
haladékot.
Mindenki mocorog a helyén, miközben Landon elgondolkodik
a kérdésen. Nem vagyok teljesen biztos benne, hogy megnyeri ezt
a kis játékot, tekintve, hogy a könyv címét sem tudta a
beszélgetés kezdetén, de az biztos, hogy én mindenkinek esélyt
akarok adni. Nem teszem nyilvánvalóvá Landon bukását azelőtt,
hogy ő megtenné. Ártatlan, amíg a bűnössége be nem
bizonyosodik, ha úgy tetszik.
Néhány diák a keze mögött suttogva próbálja továbbadni a
választ, én pedig feltartom a tenyerem a terem felé.
– O-ó! Semmi csalás, gyerekek!
Végül csend borul a tömegre, miközben mindenki Landonra
vár – vajon hős lesz, vagy kitaszított?
– Lejárt az idő, haver – mondom neki nyersen. – Mi a válaszod?
Tépelődik – a tekintetében uralkodó ködön keresztül
gyakorlatilag látom, ahogy fordulnak a fogaskerekek –, végül
talpra ugrik.
– Ó! Megvan! Earnhardt!
Az osztályban egyesek felnyögnek, mások kiáltásban törnek ki,
nekem pedig mosolyognom kell a válaszának tiszta
magabiztosságán.
– Sajnálom, Landon. Az egyetlen dolog, amiben az Earnhardt
vezetéknév kiemelkedő, az a NASCAR{2}.
Az osztály egyhangúan hördül fel és visong, én pedig ismét
felemelem a kezem, hogy elhallgattassam őket. Amikor a
feltartott kéz nem használ, a számhoz illesztem az ujjaimat, és
éleset füttyentek.
– Hé! Mindenki nyugodjon meg! Még nem végeztem. – Ez a
három szó végre eléggé lecsendesíti őket ahhoz, hogy halljam a
saját gondolataimat. Lopva Rachelre pillantok, ahogy a teremben
csend támad. Szélesen mosolyog, olyan gyönyörűnek és
vibrálónak tűnik, amilyennek még sosem láttam. Visszanézek az
osztályra.
– Na, nem ez volt a helyes válasz, Landon, de elég közel volt
ahhoz, hogy kezdjem azt hinni, talán nem csak azért jutottál be
az egyetemre, mert a bizottságban ül egy gazdag nagybácsikád.
Landon összevonja a szemöldökét, amikor megkérdezi:
– Ismered a nagybátyámat?
Megrázom a fejem. Ne, Landon, ne!
– Gondoltam, hogy nem – kuncog. – Ő nem igazán az az iskolás
típus. Az apám viszont, az apám mélyen a New York-i Egyetem
valagában van. A nagy Carl Conrad – fejti ki gúnyos, bosszús
hangon. – A gazdagok és híresek nagymenő manhattani
ügyvédje.
Határozottan ismerem a nevet. Elvégre New York nagy része
olvashatta ezt a nevet a hirdetőtáblákon. De leszarom ennek a
kölyöknek az apját, akár nagymenő, akár nem. Engem csak
Landon érdekel.
– Okos vagy, Landon. Megvan benned minden, ami csak kell.
Csak használnod kell az agyadat.
– De akkor pontosan azt tenném, amit apám akar.
– Ismerős az érzés – motyogja Rachel egy kicsit túl hangosan,
mire Landon és én is ránézünk. A tekintetét még mindig a
laptopjára szegezi, de néhány másodperc múlva felnéz, és
észreveszi, hogy a figyelem rá irányult.
– Ezt hangosan mondtam, ugye? – rezzen össze.
– Igen – bólint Landon széles mosollyal. – Neked is
apakomplexusod van?
– Nos… – Rachel felsóhajt, és leveszi a monitorszemüvegét. – Ez
a beszélgetés nem rólam szól. Nem számítok.
Amikor rájövök, hogy legszívesebben elsüllyedne,
elmosolyodom, és az órámra pillantok. Ideje elengedni a
diákokat – és Rachel szerencséjére ez azt is jelenti, hogy ő is
megússza.
– Oké, srácok. Mára ennyi volt.
Mindenki felpattan a helyéről, de én még egyszer felemelem a
hangom, hogy felhívjam magamra a figyelmüket.
– Mielőtt azonban eltűntök… még egy esélyt adok az esszé egy
héttel való kitolására… – Mindenki azonnal elcsendesedik. – Ki
tudná megmondani a keresett vezetéknevet?
Tucatnyi kéz lövell a magasba, mint megannyi kis rakéta, én
pedig szélesen mosolygok. Fiatal elmék formálódnak, valódi
olvasók születnek. Az istenit, ezért élek!
– Oké, akkor mondjuk el együtt, jó?
Három ujjamat felemelem, hogy visszaszámoljak. Amikor
elérkezem az igazság pillanatához, gyakorlatilag az egész osztály
kiáltja egyszerre:
– Earnshaw!
Hatalmas a vigyorom, ahogy leugrom az asztal tetejéről, és úgy
teszek, mintha egy képzeletbeli baseballütőt lendítenék.
– Hazafutás! – kiáltom drámaian a nagy térbe, futásnak eredek,
és az első sorban ülő összes diákkal lepacsizok. – Úgy látszik,
mégiscsak kaptok hosszabbítást! – kiáltom, és mindannyian
boldog éljenzésben törnek ki.
Megállok Rachel előtt, és még egyszer elkiabálom magam.
– Na, nyomás innen!
Talán attól tartva, hogy meggondolom magam, senki sem
vesztegeti az időt, és az ajtó felé veszik az irányt.
Rachel rám mosolyog a laptopja fölött, és átkozott legyek, ha
hátat tudok fordítani neki.
Tekintetem végigsiklik a testén, és számba veszem gyönyörű
jellemzőit. Ahogy fényes barna haja a vállára hull, a szétnyíló
ajka, a hosszúkás nyaka, a telt melle, és ahogy a lába kikandikál a
szoknyája alól.
Hát, a pokolba is!
Valahogy túléltem négy napot anélkül, hogy megérintettem
volna Rachelt, hogy megcsókoltam volna Rachelt, hogy a számat
Rachel édes, édes puncijára illesztettem volna, de ez az utolsó
tizenöt másodperc iszonyú hosszúnak tűnik.
Ez az egy hét, amivel kapcsolatban megegyeztünk, hogy jók
leszünk, rohadtul nem nekünk való. Hogy a fenébe van még több
mint egy napom hátra?
Bassza meg! Valamit tennem kell, hogy levezessem a
felgyülemlett frusztrációt, különben attól félek, hogy
felrobbanok.
lecsukja a laptopját, és lehajol, hogy a táskájába dugja. A
mozdulat hatására a melle feltornyosul, és gyakorlatilag kilóg a
felsője nyakvonalából.
Ez az a pillanat, amikor úgy döntök, hogy félreteszem az
óvatosságot. És mi van, ha megszegem a szabályokat? Egész
életemben ezt tettem.
Elsétálok az ajtóig, és megvárom, amíg az utolsó tanuló is
elhagyja a termet, hogy becsukjam az ajtót, és ráfordítsam a
zárat.
Rachel most az íróasztalom mellett áll, táskája a vállán, a fejét
kíváncsian oldalra hajtja. Mi a fenéért zártál be ide, Ty?, kérdezi
szép, csillogó szemével.
– Ülj le az asztalomra, Rachel! – utasítom, és odalépek hozzá.
A szeme tágra nyílik, aggodalom csillog a tekintetében, de nem
követi a parancsokat – és ez most nem fog működni.
– Ülj az asztalomra, Rachel! – ismétlem.
– M-mit csinálsz? – kérdezi, de közben teljesíti, amit kérek.
Tekintetével engem követ, ahogy megkerülöm az íróasztalt, és
helyet foglalok a székemen. Megpördül, és testével követ,
titokban ugyanolyan lelkesen és izgatottan, mint én. Látom a
mellkasa emelkedésén és a tekintetében megcsillanó fényen.
Akár beismeri, akár nem, ugyanúgy hiányoztam Rachel Rose-
nak az elmúlt négy napban, mint ő nekem.
Lefelé bámul rám az ülőhelyéről, hosszú barna haja az arca elé
omlik, és a szoknyája felgyűrődik a combjára, amelyet jelenleg
szorosan összeszorít.
Egyik mutatóujjamat kinyújtom, és épphogy csak
megsimogatom azt a pontot, ahol a ruha a bőrrel találkozik.
Láthatóan megborzong, és csípője úgy moccan, hogy combja a
legapróbb mértékben szétnyílik.
– Ty! – figyelmeztet, és kétségbeesetten próbál érvényt szerezni
a megállapodásunknak, miszerint „egy hétig jók leszünk”.
Lehet, hogy az elméje ragaszkodik a megállapodásunkhoz, de a
teste nem. A mellbimbója megkeményedett a selyemblúza alatt,
és fogával szinte maradandó ráncot harap dús alsó ajkába.
– Próbálok jó lenni – mondom neki mosolyogva. Talán nem úgy
tűnik, de igazat mondok.
Minden sejtemmel az ölembe akarom húzni, és megmutatni
neki, hogy mennyire hiányzik az, ahogyan a bőrünk egymáshoz
ér, és hogy mennyire szeretném kitölteni és érezni, ahogy a szűk
puncija a farkam köré szorul, és hogy mennyire kétségbeesetten
szeretném elnyelni a nyögéseit a számban, amikor elélvez – de
amit most csinálok, az nem erről szól.
Amit most csinálok, az arról szól, hogy húzni akarom.
Elcsavarni a fejét. Hogy elélvezzen.
Mutatóujjamat a másik combjára irányítom, láthatatlan
egyenes vonalat húzva egyik oldalról a másikra, és csak egy
pillanatra habozok, amikor elérem a rést.
– Ezt nevezed te jó viselkedésnek? – kérdezi, és buja szája
sarkában tudálékos mosoly jelenik meg.
– Igen, Rach. Ezt nevezem én igazán jónak. – Előrehajolok a
székemben, miközben óvatosan széttárom a combját teljesen. A
bugyija most már látható, csipke és selyem finom keveredése,
amitől a farkam kétszer is megrándul.
– Ty…
– Ne aggódj, csak nézelődöm. Nem nyúlok hozzád.
A csípője megint megremeg, még jobban széttárja a lábát
előttem, és felpillantva egy kis fintort látok kialakulni az arcán a
hírre, hogy nem fogok hozzáérni.
Igen, babám. Pontosan ugyanígy érzek.
Arcommal közelítek a combjához, olyan közel érek, hogy a
szám már nagyon közel van a bugyijához, Rachel pedig mély
levegőt vesz, amitől a melle felemelkedik.
– Hány nap van még hátra? – kérdezem, és kétségbeesetten
bámulom a csipkével borított punciját.
– Ööö… gyakorlatilag kettő – válaszol. – De ha azt vesszük, hogy
a tavaszi szünet akkor kezdődik, amikor az utolsó óráink véget
érnek, akkor csak egy.
– Akkor biztos, hogy csak egy.
Nevet, de amikor óvatosan ráfújok túlhevült puncijára,
nevetése bennszakad, és kéjesen nyög egyet.
– Igen, oké. Igen. Mindenképpen csak egy.
Gyönyörű csípője az asztalomon vonaglik, és hirtelen minden
türelmem elszáll. Nem tudok tovább várni – nem élném túl.
– Tudod, mire van szükségem?
– Mire? – suttogja.
– Látnom kell, ahogy elélvezel. Itt helyben. Az asztalomon.
– De…
– Bezártam az ajtót. A következő előadásom csak egy óra múlva
kezdődik. Neked pedig még negyven perced van a tiédig.
– De azt mondtuk, hogy jók leszünk.
– Ó, tartani fogjuk magunkat a szabályokhoz – mondom neki,
és felnyúlok, hogy a kezét az enyémbe fogjam. A combjához
vezetem, és a másik kezemmel oldalra csúsztatom a bugyiját,
hogy az ujjai így megérintsék a csiklóját.
– Ahogy mondtam, nem fogok hozzád érni. Csak nézni foglak.
Egy kis nyöszörgés hagyja el az ajkát, és tudom, hogy neki is
ugyanúgy szüksége van erre, mint nekem arra, hogy lássam.
– Tedd meg, Rachel! Mutasd meg, hogyan szerzel magadnak
örömöt! De miközben csinálod, képzeld el, hogy az én szám, az
én nyelvem és az én farkam az.
Lassan, tétován dörzsölni kezdi az ujjaival a csiklóját, és a
látvány… a látvány, ahogy szétvetett lábbal az asztalomon ül, a
keze pedig a combja között, a legforróbb dolog, amelyet valaha is
tapasztaltam életemben.
– Basszus, irigylem azokat az ujjakat! – suttogom, és
végigsimítom ajkammal a kézfejét.
Nyögdécsel, és kiált egyet, de nem hagyja abba. Izgatja magát,
fokozza a tempót, de ugyanakkor nem megy olyan gyorsan, hogy
ne tudja kiélvezni a felfelé vezető utat.
Igen, a felfelé vezető út. Az az édes, kibaszottul édes út.
Gyengéd mozdulattal felfelé nyúlok, és anélkül hogy
közvetlenül hozzáérnék a bőréhez, kigombolom selyemblúzának
első négy gombját. Az anyag épp csak annyira nyílik szét, hogy a
bugyijához illő fehér selyem és csipke melltartó láthatóvá váljon.
De ez nem elég.
Többre van szükségem. Szükségem van rá, hogy érezze,
mennyire bűnös dolog, amit éppen csinálunk.
Az íróasztalomról elvett kupakos tollal lecsúsztatom a
melltartó anyagát a melléről, egészen annyira, amíg láthatóvá
nem válik számomra. Rózsaszín mellbimbója megkeményedik, és
az immár szabálytalanul emelkedő mellkasával közelebb
helyezkedik hozzám.
– A francba, a számba akarom venni! – suttogom, és felállok,
hogy ajkamat mindkét melle fölé helyezzem. Még mindig nem
érintem meg, de elég közel vagyok ahhoz, hogy érezze a szám
melegét.
– Ty – nyöszörög újra, és tudom, hogy közel jár.
– Folytasd csak, bébi! – suttogom a fülébe, még mindig ügyelve
arra, hogy testem egyetlen része se érjen az övéhez. – Lépj át a
határon értem!
Szemét lehunyja, feje hátrabicsaklik, és csodálatos barna
fürtjei hullámként borulnak a vállára. Keze még mindig a combja
között, két ujja végigsimít a csiklóján, időnként egyik ujjával
megmerítkezik magában.
Ő a legszebb, akit valaha is láttam. Sebezhető, de felizgult.
Kontroll alatt tartja magát, de közben lassan elveszíti az
önuralmát.
Ez a legjobb fantázia, és soha nem voltam elég kreatív ahhoz,
hogy magamtól elképzeljem ezt.
Abban a pillanatban, amikor az orgazmusa elkezdi
felemészteni a testét, előrehajol, és az arcát az ingembe temeti, a
mellkasomat használva arra, hogy elnyomja a nyögéseit.
Csak ekkor engedem meg magamnak, hogy megérintsem őt. A
hátát átkarolva szorosan magamhoz húzom a testét, és adok neki
néhány pillanatot, hogy megnyugodjon a csúcspont után.
Amint a légzése újra normálissá válik, és nem érzem pulzusa
dobolását a nyakánál, hátradőlök, hogy a mellét
visszacsúsztassam a melltartójába, és felhúzzam a selyemblúzát.
Még a bugyiját is visszahúzom a helyére.
Rachel ül, miközben dolgozom, félig mosolyogva, de még
mindig kissé kábultan.
– És veled mi lesz? – kérdezi, és lenéz a nadrágomra, ahol a
farkam tombol.
– Mi lesz velem?
Ez nem egy kölcsönös akció. Ez levegő, víz és menedék volt.
Szükségem volt rá ahhoz, hogy életben maradjak.
– Pontosan azt kaptam, amire szükségem volt… egyelőre.
A holnap már egy teljesen más történet.
Lesegítem az asztalról, és közben nem túl diszkréten
megszorítom a fenekét.
– Szóval, mikor lesz hivatalosan is vége a jó viselkedésünknek?
Biztos akarok lenni benne, hogy pontosan írom be a naptáramba.
– Már megbeszéltük – kuncog. – Az utolsó óránk után.
– Biztos vagy benne, hogy nem ma éjfélkor?
Rachel megforgatja szép szemét.
– Nem.
– Akkor hajnali egykor?
– Nem.
– Hajnali ötkor?
– Szép próbálkozás – mondja, próbál bosszúsnak látszani, de a
mosolyát nem tudja elrejteni. – Akkor nem is érek rá.
– A pékségben leszel?
– Nem. – Egy apró sóhaj hagyja el az ajkát. – A nővérem arra
kényszerít, hogy elmenjek valami kora reggeli táncórára.
– Rachel Rose táncol?
– Néha. – Lábujjhegyre áll, és egy alig észrevehető csókot nyom
a szám sarkára. – De biztos vagyok benne, hogy ezt már tudtad.
Igen, határozottan. Az egész történet egy majdnem két
hónappal ezelőtti tánccal kezdődött, és azóta is ragyogó táncosa a
horizontális tangónak.
– Már csak huszonnégy óra van hátra, professzor úr –
gúnyolódik egy kis kuncogással, miközben az ajtó felé indul.
Igen. Alig várom!
HARMINCHÁROM
Rachel
Én: Aha.
Ty: Meglepetés. ;)
Én: Ugratsz.
Én: Tessék?
Igaza van.
Én: Mentségemre szóljon, hogy csupán egy kihívásnak
tettem eleget.
Rachel
Ty: 5 perc.
Ty
Rachel
Ty
Rachel
– Ez milyen?
– Ööö… – Nevetek, és csókot nyomok az ajkára, mielőtt
kimászom az öléből. – Kicsit agresszív, de sokkal jobb, mintha
elmennél a randijára.
– Hová mész?
– Pisilnem kell! – kiáltok át a vállam fölött.
– Hozd a fekete szatyrot, ha végeztél!
Megállok a folyosó közepén.
– Bocsánat, azt mondtad, hogy a fekete szatyrot?
– Igen.
Ó, istenem! A fekete szatyor. Az, amelyik hétfő délután óta ott
áll Ty éjjeliszekrényén. Egy jellegtelen kis táska, benne a tárggyal,
amelyet a szexboltból választottam.
Az izgalom hulláma azonnal eltelít a combom között, és
gyorsan végzek a fürdőszobában. Két perc múlva már a
kezemben van a zacskó, és átadom neki.
– Alig várom, hogy lássam, mit választottál! – Rám vigyorog, és
óvatosan szétnyitja a zacskót, de nem húzza ki rögtön a
tartalmát.
Ehelyett csak bámul lefelé, és hirtelen az izgalom és várakozás
érzése keveredni kezd a kellemetlenséggel.
Már egy örökkévalóságnak tűnő ideje vártam erre a pillanatra.
Majdnem az egész hetet, ami azt illeti. De most, hogy itt van, nem
tudom, mit kezdjek magammal. Vagy a kezemmel. Én vagyok
Rachel Rose, aki Will Ferrellt alakítja, aki Ricky Bobbyt játssza a
Taplógázban, és nem tudok mit csinálni a kezemmel. Csak
lógatom az oldalamon. Állandóan útban van.
– Ideges vagy – állapítja meg Ty, engem figyelve.
– Én… igen. Egy kicsit.
– Miért?
– Nem tudom. – Megvonom a vállam, és összecsapom a kezem.
– Gondolom, mert nem tudom, mit fogsz gondolni.
– Gyere ide. – Arrébb tolja a táskát, és int, hogy üljek az ölébe. –
Nézzük meg együtt.
Jaj, ne! Nem tudom, miért borzongok meg ettől, de ez történik.
Amint újra az ölében vagyok, átkarol, és mindkettőnk szeme
láttára kicsúsztatja a zacskóból a választott terméket. Gyorsan
kibontja a kis dobozból, és lám, ott áll előttünk a dolog, amit
választottam.
Egy kis, üvegből készült análdugó.
Úgy érzem, mintha három emberöltőbe telne, mire mondana
valamit, de tudom, hogy csak a szorongás beszél belőlem. Az idő
zúg a fülemben, és mintha por lebegne előttem. Nem ő az, aki
lassú, nekem van részem testen kívüli élményben.
– Miért ezt választottad? – kérdezi tőlem, megszabadítva a
nyomorúságos bizonytalanságomtól.
Felé fordulok, hogy kritika, ítélet vagy kérdés után kutassam az
arcát, de a tekintete nyugodt, és a szája sarkában mosoly ül. Ez
megnyugtató.
– Mert azt mondtad, hogy legyen valami vad dolog, amit még
sosem próbáltam.
– És mert izgat téged, hogy kipróbáld?
Bólintok, bár ha meg mernék szólalni, akkor elmondanám,
hogy ez többről szól. Az a gondolat izgat, hogy vele próbálhatom
ki. Soha nem voltam az a fajta lány, akinek tetszettek az ilyen
dolgok, de valamiért Tyjal kapcsolatban mégis izgalmasnak
találom a dolgot.
– Van más oka is?
– Mert azt akarom érezni, hogy tele vagyok. Ott hátul. Amíg
bennem vagy. – És mert amikor azt mondtad, hogy a tiéd a
seggem, megőrjítettél. A szó legjobb értelmében.
Lágy csókot nyom az ajkamra.
– Akkor pontosan ezt fogjuk tenni.
– Igen? – A szívem pokolian heves ritmusban kezd verni a
mellkasomban. – Most azonnal?
– Igen. – Egyetlen szó, és úgy érzem, elkezdek lihegni, mint egy
kutya.
Ó, szent ég! Megtörténik! Mindenki nyugodjon meg!
Megtörténik. A belsőm mintha egy életre kelt Michael Scott{3}-GIF
lenne.
– Fogd meg ezt! – A kezembe nyomja a dugót, amely hideg és
sima, és csak még jobban felizgat.
Ezután, engem még mindig a karjában tartva, feláll a
kanapéról, és bevisz a hálószobába.
Az ágy mellett a lábamra állít, és kiveszi a dugót a kezemből.
Leteszi az ágyra, majd leveszi a pólómat, a farmeromat, a
bugyimat, és abba sem hagyja addig, amíg teljesen meztelenül
nem állok előtte.
– Feküdj az ágyra! Négykézláb. És fordítsd felém azt a
dicsőséges fenekedet!
Nyelek egyet, de követem a parancsát. Végül is tudom, hogy Ty
Winslow-val biztonságban vagyok, bármit is próbálunk ki.
Felmászom az ágyra, és miután elhelyezkedtem, várom a
következő lépését.
Semmit nem csinál azonnal. Ehelyett csak azt érzem, hogy
mögöttem áll, figyel engem, és a lábam között izgalmat érzek.
– Bassza meg, gyönyörű vagy! – suttogja, most már közelebbről.
Ekkor érzem, hogy meleg kezével megérint. A vállamtól indul
útnak, végigszánkázik a hátamon, a fenekemen, a combom
mögött, míg végül újra a fenekemhez ér, és megszorítja.
A fejem magától előrebukik, és egy halk nyögés hagyja el a
számat.
Az egyik ujját arra a helyre csúsztatja, ahová a dugónak kell
kerülnie, és finoman körözni kezd, mire a csípőm megrándul az
idegen érzés hatására.
Soha nem csináltam még ilyesmit, soha senki nem ért hozzám
ott, kivéve őt, amikor az irodájában, a kanapén szexeltünk. De itt
vagyok, és ezt akarom, tovább akarok lépni, Tyjal.
Fondorlatos ujja utat tör magának a combom elülső része felé.
Végigsimít a csiklómon, majd belém hatol, oda, ahol a farka már
vagy milliószor járt, mégis úgy érzem, nem elégszer.
Felnyögök és vonaglok, és érzem, hogy egyre nedvesebb leszek,
ahogy ki-be csúsztatja belőlem az ujját.
Amikor elhúzza az ujját, nyöszörgök.
Majdnem megkérem, hogy térjen vissza ahhoz, amit eddig
csinált, de az ujja újra a fenekemnél van, majd lassan, óvatosan
utat tör magának bennem. A fenekemben. A gyönyör intenzitása
és remegése váratlanul ér. Rossz és tiltott érzés, de bassza meg,
azt hiszem, pont ettől olyan jó!
Ezt én választottam. Én. Senki más. Azért választottam, mert én
akartam, és az izgalom, hogy mindez megvalósul, felemelő.
A csípőm előre-hátra mozog, szinte mintha megpróbálnám
mélyebbre nyomni az ujját magamban, és Ty elismerően
mormog.
– Ez az, jó kislány.
A francba! Miért olyan jó érzés ez?
Mert vele történik.
A másik kezét a combom közé csúsztatja, egészen a csiklómig,
majd a puncimnál is belém hatol.
– Olyan nedves vagy! – suttogja. – Nedves, és… készen állsz.
A lélegzetem gyors ritmusú zihálásra vált át, amikor mindkét
ujját kihúzza belőlem, és felveszi a dugót a matracról. De nem
teszi be. Nem. Ehelyett mellém lép, és a szám felé tartja.
– Szopd! – mondja, a hangja reszelős, mégis szigorú. –
Nedvesítsd be, hogy a seggedbe dughassam.
Szent ég!
Nem habozok, követem a parancsát, és a számba veszem az
üvegdugót.
– A fenébe, a szád… – suttogja, és szabad kezének két ujjával
végigsimít az ajkamon, amely most a dugó köré szorul. – Azt
hiszem, hamarosan a farkamon akarom érezni.
A testem megrándul a szavaira. Egy nyögés tör ki belőlem, és
csak a számban lévő dugó tompítja a hangot. Csupán annyit
tehetek, hogy erősebben szopom, hagyom, hogy a nyelvem
körbecsússzon a most már meleg és sima felületen.
Úgy tűnik, minél erősebben szopok, annál jobban felizgulok.
De aztán Ty azt mondja, hogy itt az idő, és óvatosan, egy halk,
pukkanó hang kíséretében kirántja a dugót a számból. Tiltakozni
akarok. Meg akarom mondani neki, hogy adja vissza. Vagy hogy
cserélje le a farkára. De azt is tudni akarom, milyen érzés,
amikor a dugó bennem van.
A keze ismét a fenekemre vándorol, és én felnyögök. És
előkerül a dugó, a hegye épphogy belém csúszik, és lassan,
kibaszott lassan, elkezdi belém tolni.
A testem köréfeszül, ahogy a dugó egyre beljebb csúszik.
Finom, intenzív fájdalom, és semmihez sem hasonlítható, amit
valaha is éreztem. Úgy érzem, tele vagyok – és egyszerre mégis
üresnek érzem magam. Annyira akarom a farkát magamban,
hogy reszketek.
Fáj, és érzem, ahogy a combomon csöpög le az izgalmam.
Basszus, ez nagyon durva! És jó. És elképesztő. És minden
kibaszott dolog egyszerre.
– Igen, azt hiszem jól választottál, baba – mondja Ty, és
mindkét kezével végigsimít a fenekemen. – Most itt az ideje, hogy
térdre ereszkedj.
Mintha a testem ki lenne szolgáltatva neki. Nem is habozok.
Gondolkodás nélkül felállok az ágyról, és letérdelek előtte.
Minden egyes mozdulat arra készteti a dugót, hogy úgy mozogjon
bennem, hogy még jobban fájjon.
Ty meztelen, a farka kemény, eláll a testétől. Megfogja a
tövénél, és teljes hosszában a számba tolja.
Te jó ég, talán ez a legforróbb dolog, amit valaha is
tapasztaltam.
Egyenesen zihálok, remegek, reszketek, hogy még többet
kapjak abból, amit ad, mélyen veszem a számba. Szilárd és
kemény, egyszerre mégis bársonyos és selymes.
– Bassza meg! – Felnyög, amikor felváltva mélytorkozom és a
nyelvemmel a csúcsán körözök. A keze a hajamban van,
gyengéden markolja a tincseket, miközben élvezem a gyönyört,
és a hatalmat, hogy miattam érzi ilyen jól magát.
Egyszerre vagyok könnyű tollpehely és szikla. A tudatom
egyszerre éles és kába.
Úgy érzem, ezt örökké tudnám csinálni. De Ty nem adja meg
nekem ezt a lehetőséget.
Két nyöszörgő lélegzetvétel között térdelésből az ágyra
kerülök, és Ty szakértő keze négykézlábra igazítja a testemet.
Ty mögém áll, és anélkül hogy szünetet tartana, belém hatol
nagy, kemény farkával.
A fejem hátrabicsaklik, a lélegzetem bennreked, és a
legkülönösebb hangok hagyják el a számat.
Ez maga a megtestesült gyönyör. Ez a legintenzívebb dolog,
amit valaha tapasztaltam.
– Élvezz el nekem, Rachel! – követeli Ty, és a hangja rekedt,
reszelős, úgy hangzik, mintha visszafogná magát. Mindjárt
elélvez, hallom, de vár rám.
Ez a sok erő a szakadék szélére taszít, majd egyenesen a
szakadékba, és az extázis olyan mélységeibe, amelyekről nem is
tudtam, hogy léteznek. És a csúcsponton Ty kicsavarja a dugót a
fenekemből, és olyan mélyre hatol belém, amennyire csak tud.
„Te vagy a mindenem”, hallja az elmém. Nem tudom eldönteni,
hogy a szavak az ő ajkáról származnak-e, vagy a képzeletemből,
de ott vannak… és azt akarják, hogy felrobbanjon a szívem.
HARMINCKILENC
Rachel
Én: Mikor?
Ty
Rachel
Ty
Rachel
Ty
Rachel
Rachel!
Szeretettel, Ty
Ty
Rachel
Ty
Okostóni.
Remy: Igen.
Rachel
Ma, mivel a New York-i időjárás forróbb volt, mint az átkozott
Nap maga, több kerületben is harmincperces áramszünet volt,
köztük Greenwich Village-ben, ahol a mi lakóházunk is található.
Normális esetben ez nem lett volna ilyen drámai élmény, de
mivel Ty bátyja, Remy épp át akart hozni valamit, az épületünk
liftjében ragadt.
Igen. Szó szerint beszorult a fülkébe, pont a negyedik és az
ötödik emelet között.
Két órával később, New York legjobbjainak segítségével,
végignézem, ahogy két erős tűzoltó kinyitja a liftajtót,
felszabadultan fellélegezhetek.
Hála az égnek!
Felnézek Tyra, és aggódó arckifejezése, amely azóta jelent meg
az arcán, amióta fel kellett ráznom a kanos kábulatából, lassan
kezd eltűnni. Megszorítja a vállamat, és mindketten
visszanézünk a liftajtóra, várva, hogy feltűnjön Remy arca.
De az első arc, amit látok, nem Remyé. Egy feltűnően szép női
arc az, amelyhez nagy, barna szem, sötét haj és egy terhes pocak
társul.
A nő ragyog – bár valószínűleg az izzadtság miatt –, és
komolyan az egyik legcsodálatosabb lény, akit valaha láttam.
Szerencsére, amikor néhány másodperccel később Remy is
kilép a liftajtón, az arckifejezése sokkal nyugodtabb, mint amire
számítottam volna egy olyan embertől, aki az elmúlt két órára
egy liftben ragadt.
– Te jó ég, Maria? – kérdezi Ty, figyelmét a nőre irányítva, és a
hangjának meleg árnyalatából leszűröm, hogy ismeri őt.
Megragadja a kezem, és odamegyünk a nőhöz, aki Remy
mellett áll.
– Jól vannak? – kérdezi az egyik tűzoltó, és Remy hálásan hátba
veregeti.
– Igen, ember. Kösz, hogy megmentett bennünket.
– Szia, Ty! – válaszol barátságos mosollyal a nő, akit Mariának
hívnak.
Ty ránéz a bátyjára, aki most csatlakozott a mi kis körünkhöz,
hogy ne legyen útban a tűzoltóknak, akik még mindig azon
dolgoznak, hogy a liftet működésbe hozzák, és kuncogni kezd.
– Kicsi a világ, tesó.
Rem csak vigyorog.
– Nekem mondod?
– Rachel, ő Maria. Maria, ő az én Rachelöm – mutat be minket
Ty, Maria felém nyújtja a kezét, én pedig gondolkodás nélkül
megragadom.
– Örülök, hogy megismerhetlek.
– Egy régi barátja vagyok ennek a fickónak itt – magyarázza
Maria, és játékosan oldalba böki Remyt. – Még a gimnáziumi
éveinkből. Bár már jó néhány éve nem láttuk egymást.
– Hűha! – Meglepetten pislogok. – És történetesen együtt
ragadtatok be egy liftbe?
Nevet.
– Igen. Mi az esélye ennek, ugye?
– Örülök, hogy látlak. – Ty előrelép, hogy megölelje Mariát,
majd egyenesen Remy felé fordul. – És? – kérdezi, de nem látom
Remy arcát és a reakciójat, mivel Ty feje eltakarja a kilátásomat.
– Kösz, haver! – mondja Ty halkan, és valamit a zsebébe dug.
Mi a fene?
– Mi az? – kérdezem tőle, mire ő csak vigyorog, és megrázza a
fejét.
– Mindjárt megmutatom.
Oldalra billentem a fejem, pokolian kíváncsi vagyok, de Ty csak
átkarolja a vállamat, és a mellkasához húz.
– Oké. Nos, akkor, jó volt látni titeket. Örülök, hogy mindketten
jól vagytok. És most, ha nem bánjátok, Rachelnek és nekem van
egy kis elintéznivalónk.
– Ty! – A mellkasára csapok.
– Mi van?
– A bátyád és Maria két rohadt órán át egy liftben rostokolt –
jegyzem meg kimerült nevetéssel. – Nem gondolod, hogy
behívhatnád őket?
Rájuk nézek.
– Gyertek fel, igyatok egy kis vizet, vagy mondjátok, hogy mire
van szükségetek.
– Köszönjük, nem szükséges – válaszolja Rem szelíd mosollyal.
– Mi most indulunk.
Ők most indulnak. Érdekes.
– Ez nagyszerű! – kiáltja Ty, és mielőtt észbe kapnék, a hülye
gyerek lehajol, és átdob engem a vállán.
– Ty!
– Sziasztok, srácok! – Ty csak nevet, nem is figyel rám, és
sarkon fordul a lépcsőház felé.
– Annyira sajnálom, hogy egy bunkó idióta! – kiáltok Remy és
Maria felé. – És nagyon örültem a találkozásnak, Maria!
Ők csak vigyorognak és integetnek, és ahogy Ty egyre távolodik
velem, nem tudom nem észrevenni, ahogy Maria felnéz Remyre.
Vagy ahogy a férfi ránéz, miközben nevetnek, és beszélgetnek
valamiről, amit már nem hallok.
Ty viszont, nos, úgy tűnik, neki valami missziója van.
Benyomul a lépcsőházba, és egyszerre kettesével veszi a
lépcsőfokokat. Ahogy a lakásunkhoz ér, tíz másodperc alatt
kinyitja az ajtót.
– Mi ütött beléd? – kérdezem, végre újra talpra állva, de a szexi
rosszfiú csak vigyorog rám.
– Semmi, babám.
Forgatom a szemem, de közben nevetek. És miközben Ty az
ajtóban lecsúsztatja a cipőjét, azon kapom magam, hogy azon
tűnődöm, mit láttam a liftnél Remyvel kapcsolatban.
– Maria fontos személy volt Remy életében?
– He? – kérdezi Ty, és lehajol, hogy levegye a szandálomat.
– Maria? – kérdezem. – Ki ő Remy számára?
– Egy régi gimis barátnő – válaszolja, és szinte bevonszol a
hálószobánkba.
– Gondolod, hogy van köztük valami?
– Nem tudom… – Szünetet tart, és a tekintetemet kutatja, de
nem is úgy tűnik, mintha választ várna tőlem. Mintha inkább ő
maga keresné a választ. – Ó, a francba!
Nevet, de aztán nem mond semmi mást, és folytatja a
vetkőztetésemet.
– Várj… Ez meg mit jelentett?
– Mi mit jelentett?
– Az a kifejezés, ami az előbb kiült az arcodra.
– Holnap emlékeztess, hogy meséljek neked egy Cleo nevű
jövendőmondóról.
– Holnap? Miért holnap?
– Mert ma este túlságosan elfoglaltak leszünk – mondja, és
megrángatja az egyetlen ruhadarabot, ami még rajtam van. –
Ragaszkodsz ehhez a bugyihoz?
– Mi?
– A bugyihoz – mondja, és újra megrángatja. De nem hagy időt
arra, hogy válaszoljak, ehelyett egyszerűen felemeli, és letépi
rólam.
Szent szar!
– Ty! Mi a franc?
A ruhája rekordidő alatt lekerül róla.
– Rachel, szeretlek, de benned kell lennem.
Oké, igen, ez elég szexi.
Csak bólintani tudok, hogy egyetértek. Igen, legyen ez. Holnap
újra megnyitjuk ezt a beszélgetést.
Nem vesztegeti az időt, mindkettőnket az ágyra húz, és felemel,
hogy a combom körbeölelje csupasz derekát, és szemtől szembe
kerüljünk egymással.
– Bassza meg, ez az! – mondja nyögve, miközben leereszkedem
rá. – Erre volt szükségem. Szükségem volt rád.
– Olyan jó érzés vagy! – suttogom, és a számat az övéhez
szorítom, kezemmel pedig beletúrok a hajába. – Még ha teljesen
őrült vagy is, szeretlek. Nagyon.
– Én is szeretlek – suttogja vissza, és úgy mozgatja a csípőjét,
hogy még teljesebbnek érzem magam tőle. – Bassza meg, Rachel,
ezt örökké veled akarom csinálni!
Felnyögök.
– Dettó.
– Akkor legyen így – mondja, és hátradől, hogy találkozzon a
tekintetünk. – Gyere hozzám! Legyél a feleségem! Engedd, hogy
örökké a tiéd legyek!
Szünet. A szívem. Minden felborul és megáll. Várj… mi?
– Te most…?
– Igen, így van.
– Csak úgy megkérted a kezem, miközben a farkad bennem
van?
– Aha. – Most már vigyorog, még mindig mozgatja a csípőjét,
nem tudom megállni, hogy ne nyögjek fel. – Hozzám jössz
feleségül, Rachel Nadine Rose?
Annak ellenére, hogy ez a legőrültebb javaslat, ami
valószínűleg valaha is elhangzott az emberiség története során,
csak egyféleképpen tudok válaszolni.
– Igen – válaszolok gondolkodás nélkül. – Igen. Igen. Igen.
– Hála az égnek! – Erősen megcsókol, és még mélyebbre
temetkezik belém. – Szeretlek.
– Én is szeretlek – mondom félig kuncogva, félig nyöszörögve.
Mert már megint bennem van, és ó, ez olyan jó érzés! – De attól
még kibaszottul meg vagy őrülve.
– Érted? Mindig. – Újra belém hatol. – És ne aggódj, van
gyűrűm.
– Tényleg?
– Ó, igen – mondja egy kis vigyorral a száján, és megragadja
mindkét csípőmet, hogy felgyorsítsa a ritmusunkat. – De el kell
élvezned, mielőtt megkapod.
Ty Winslow minden kétséget kizáróan egy őrült.
De az én őrültem.
Örökkön örökké. Míg a halál el nem választ.
VÉGE
KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS
Evie
Evie
Joan_Davis@CrawfordInvestments.com
Őszinte tisztelettel,
Joan Davis
HR-igazgató
Merrick
*
Még azon az estén úgy döntöttem, felhívom a nagyanyámat. Mire
hazaértem, majdnem kilenc óra volt, de Kitty úgyis éjszakai
bagoly. Amúgy meg már régóta tartoztam neki egy
telefonhívással – és biztos voltam benne, hogy ezt meg is kapom
tőle. Töltöttem magamnak kétujjnyi whiskey-t, és felemeltem a
mobilomat.
– Nocsak, nocsak! – szólalt meg Kitty, amint felvette. – Már
kezdtem azt hinni, hogy fel kell ülnöm a repülőre, hogy alaposan
elfenekeljelek!
Elmosolyodtam. Ez nem tartott sokáig!
– Ne haragudj, nagyi! Már rég fel kellett volna hívnom téged!
Csak nagyon sok dolgom van a cégnél.
– Ó, a lószart, ez csak kifogás, te is pontosan tudod!
Felnevettem.
– Mondd, hogy vagy?
– Valószínűleg nagyjából úgy, mint te, csak jobban.
Jaj, de hiányzott már ez a nő!
– Abban biztos vagyok. Mi újság veled? Még mindig ezzel a
Charles nevű pasassal jársz?
– Ó, drágám, tényleg rég nem beszéltünk! Charlest legalább két
hónapja lapátra tettem. Most Marvinnal járok.
– Mi történt Charlesszal?
– Délután négykor ebédel, házon kívül is papucsot hord, és
nem szeret utazni. Hetvennyolc éves vagyok, nincs időm ilyen
unalmas ostobaságokra! Meséltem már, hogy rokonságban
állunk Ava Gardnerrel?
– Ava Gardner színésznő volt, ugye?
– Mégpedig pokolian jó színésznő! Gyönyörű, telt ajakkal!
Valószínűleg te is tőle örökölted azt a csókos szádat!
A homlokomat ráncoltam. Nagyi gondolatai az enyéimhez
képest szélsebesen száguldoztak.
– Hogy függ össze Ava Gardner Charlesszal?
– Sehogy. Ava az egyik legújabb felfedezésem az Ancestryn.
– Ó…
Majdnem elfeledkeztem a nagyanyám hobbijáról: az utóbbi
két évben több mint hatezer kapcsolatot fedezett fel az Ancestry
családfakutató oldalon. Minden héten Zoomon beszélt azzal a
frissen felfedezett, távoli rokonnal, aki hajlandó volt trécselni
vele, és némelyikükkel még személyesen is találkozott. A
nagyanyámnak még életében nem volt egy nyugodt napja. A
fenébe is, alig öt éve vonult vissza az általa alapított, családon
belüli erőszak áldozatait segítő központban végzett munkájától,
és még így is hetente egyszer visszajárt önkénteskedni.
– Tehát miként is vagyunk Ava rokonai? – érdeklődtem.
– Az apám dédapja, aki az én ükapám, első unokatestvére volt
Ava dédanyjának.
– Ez elég távoli rokonság ahhoz, hogy tőle örököljem az ajkam
vonalát.
– Erősek a génjeink. Isten a tudója, a makacsságod legalább öt
generációra nyúlik vissza!
Meglehetősen biztos voltam benne, hogy a vonal túlsó végén
lévő nőnek több mint ötgenerációnyi jutott belőle.
– És, mi van veled mostanában? Mit csinálsz azonkívül, hogy
nem hívsz fel, hogy kipurcantam-e? – tudakolta nagyi. – Még
mindig térdig gázolsz a modellekben ahelyett, hogy az unokáim
édesanyját keresgélnéd? Te is tudod, hogy nem leszek fiatalabb.
Jó lenne, ha inkább előbb látnál neki a dolognak, mint utóbb!
– Nagyon lefoglal a vállalat, nagyi.
– Baromság! Az élet citromot adott neked, ne kóstolgasd
tovább, hanem készíts belőle limonádét! Aztán keress egy lányt,
aki szereti a vodkát!
Elmosolyodtam, de úgy éreztem, ideje témát váltani. És ha már
a citromnál tartunk…
– Figyelj, szeretnék kérdezni valamit Evie Vaughnról.
– Ó, Everly! Nem tudom megszokni, hogy Evie-nek szólítsam.
– Úgy tűnik, az Evie megszólítást használja.
– Sejtettem, hogy valójában miatta hívsz. Everly mesélte, hogy
a múlt héten találkoztatok.
Francba!
– Mit mesélt?
– A szokásosat. Hogy épp olyan kedélyes vagy, amilyennek
leírtalak, nagyon udvarias voltál, és szakmailag kifogástalanul
viselkedtél.
Udvarias, mi? A nagyanyám nem szokott teketóriázni. Ha
valóban tudná, hogy bántam Evie-vel, már a beszélgetés elején
nekem rontott volna. Hálás voltam, hogy doktor Vaughn nem
árulta el az igazat a találkozónkról.
– Csinos lány, ugye?
– Evie gyönyörű nő, igen.
– A cicije is szép – állapította meg a nagyanyám.
Erről a próbafülkében maradéktalanul meggyőződhettem, de
egyetlen nő melléről sem fogok beszélgetést folytatni a saját
nagyanyámmal.
– Én ezt nem tudhatom. Interjúztattam, nem felmértem.
– Jól van. Szeretlek, te vagy a kedvenc fiúunokám, de az én
Evie-mnek más se hiányzik, mint egy munkamániás pasi, akinek
gondot okoz a kötődés! Munkát adj neki, de ne ültesd fel a
Merrick expresszre!
– Először is, az egyetlen fiúunokád vagyok, úgyhogy nagyon
remélem, hogy a kedvenced vagyok! Másodszor pedig: nem okoz
gondot a kötődés.
– Aha. Akkor a kis barátnőmé lesz az állás, vagy sem? Nehéz
éve volt, ott volt neki a szakítás meg az az ostoba videó…
– Ostoba videó?
– Figyelsz te egyáltalán, amikor hozzád beszélek? Már
meséltem róla! Nagyjából fél éve lehetett, egészen pontosan az
epeműtétem után. Ezért nem tudtam elmenni az esküvőre.
Most, hogy mondta, derengeni kezdett, hogy valami esküvőre
volt hivatalos, de epegörcse lett, így én utaztam el hozzá
Atlantába a műtétje miatt.
– Emlékszem az esküvőre… Szóval szakítottak? Evie fújta le?
– Nem éppen. A nagy nap előtti éjszaka Everly megtudta, hogy
a vőlegénye kettyintgeti a tanúját. Ahelyett, hogy lefújta volna az
esküvőt, hozzáment feleségül, és a fogadáson levetített egy
videót, ahol azok ketten épp lepedőakrobatikáznak, majd kiment
a teremből. Az ostoba internet miatt a fél világ látta azt a videót.
Everly a következő héten érvényteleníttette a házasságot.
Szentséges ég! Homályosan emlékeztem, hogy a nagyanyám
mesélte a történetet, és az is eszembe jutott, hogy a híradóban
láttam részleteket a felvételből, de valahogy eddig nem állt össze
a kép.
– Nem raktam össze, hogy ő az a lány, aki állásinterjún volt
nálunk.
– Igen, bár remélem, hogy nem hibáztatod emiatt. Nagy
bátorság kellett ahhoz, hogy ezt végigcsinálja.
– Természetesen nem hibáztatom – feleltem.
Még vagy tíz percen keresztül beszélgettünk, és miután
letettem a telefont, kinyitottam a laptopomat, és beírtam a
Google-keresőbe, hogy Everly Vaughn esküvői katasztrófa.
Amikor tavaly a csapból is ez a videó folyt, nem különösebben
foglalkoztam vele, de a legelső felvétel, amire rákattintottam,
Evie-ről szólt. Az idióta felvételt rengetegen megtekintették. A
kimerevített kép Evie-t ábrázolta, amint épp menyasszonyi
ruhában a mikrofonba beszél. Elindítottam a lejátszást, és az
egész felvételt tátott szájjal néztem végig. Nem akartam elhinni,
hogy ez ugyanaz a nő, akit nem túl lelkesen meginterjúvoltam, és
akivel a próbafülkében összefutottam. Amikor a felvétel véget
ért, még egyszer elindítottam, de amikor a menyasszony
megjelent, megállítottam és alaposan megnéztem magamnak.
Evie – doktor Everly Vaughn – csodálatosan festett méretre
szabott, pánt nélküli fehér csipkeruhájában. Haja a negyvenes
éveket idézte: lágy szőke csigákban keretezte szép kis arcát. A
szexi könyvtárosnő-szemüveg, amit a megismerkedésünkkor
viselt, nem volt rajta, így nagy, kék szeme még nagyobbnak
látszott. A fenébe… ez a nő egy bombázó!
A képernyőt bámulva megkocogtattam a szinte üres
poharamban a jégkockákat. Amikor először megnéztem a
felvételt, a vőlegényre koncentráltam – próbáltam rájönni, sejt-e
valamit abból, ami vár rá. Semmit nem sejtett, és így sokkal
élvezetesebb volt végignézni, mit kapott. Most azonban a
menyasszonyra összpontosítottam. És bármilyen gyönyörű is
volt, felfedeztem a szemében a fájdalmat. Eszembe jutott, hogy
ma is ilyen volt, amikor megmondtam neki az igazat arról, hogy
miért hívtuk be a második interjúra… de a megbántottsága
ezerszeres volt.
Elindítottam a lejátszást, és néztem, ahogy Evie megfogta a
mikrofont, és mindenkitől figyelmet kért. Ahogy ráközelített a
kamera, látszott, hogy remeg a keze. Néhány hónapja, amikor a
sztori megjelent a hírekben, őrült menyasszonynak tituláltam az
arát, de most máshogy tekintettem rá. Kiittam a poharamból a
maradék borostyánszínű folyadékot, és úgy éreztem,
mélységesen tisztelem azért, hogy kiállt magáért. Jól mondta a
nagyanyám: nagy bátorság kellett, hogy mindezt véghez vigye. Az
egész vendégsereg elé tárta az érzelmeit, és számonkért két olyan
embert, akiket szívből szeretett. Amikor a felvétel ahhoz a
részhez ért, hogy a vőlegény és a menyasszony tanúja szexelni
kezdett, becsuktam a laptopomat, és kibámultam az ablakon át
Manhattanre.
Evie Vaughn. Ez a nő hozzáment egy férfihoz csak azért, hogy
a fogadáson felrobbantsa az esküvőt. Úgy tűnt, a saját stressz-
szintjét nem képes túl sikeresen kezelni, nem beszélve arról,
hogy igazi kemény diónak tűnt: merész volt, okos, az a típusú nő,
aki ha okát látja, keményen számonkér – akár a saját esküvőjén
is, vagy egy állásinterjún a leendő főnökét. Pokolian szexi volt,
főleg akkor, amikor rettenthetetlennek bizonyult. Igen, doktor
Vaughn pontosan olyan munkaerő volt, amilyenre nem volt
szükségem, még egy olyan pozícióban sem, amit nem én
akartam. A cégnél már volt elég erős akaratú személyiség.
Az utóbbi néhány napban mégsem tudtam kiverni a fejemből.
Ami ostobaság.
Egyszerűen ostobaság.
Tudtam, mit kell tennem, hogy csírájában fojtsam el a dolgot.
Kikerestem a HR utolsó körös interjúk után küldött e-mailjét, és
mielőtt válaszoltam, még egyszer, utoljára elolvastam.
Őszinte híve,
Joan Davis
Joan!
Kérem, küldje el az állásajánlatot doktor…
{1}
Amerikai valóságshow – a szerk.
{2}
A NASCAR (National Association for Stock Car Auto(mobile) Racing, azaz Széria
(gyári) Autók Versenyének Nemzeti Szövetsége) az Amerikai Egyesült Államok
legnagyobb autóverseny-sorozatokat működtető szervezete. (Wikipedia) – a ford.
{3}
Az Office (A hivatal) c. sorozat főszereplője – a ford.
{4}
John Felix Anthony Cena amerikai profi pankrátor, színész, rapper és televíziós
személyiség. Cena összesen 26 bajnoki cím tulajdonosa. 13-szoros WWE-
világbajnok, háromszoros nehézsúlyú világbajnok, ötszörös WWE United States-
bajnok. – a ford.