Üvöltöttem, toporzékoltam. Hosszú sor végén értünk oda a pénztárhoz, s amikor anyám már fizetett volna lelkesen, akkor egyszer csak azt mondta a Holle anyó-szerű asszonyság, ott bent a kalitkában: „minden jegy elfogyott.”
Napok óta erre vártam. Erre a filmre. Többször is elsétáltam a Duna-partra és bámultam a szentendrei mozi vitrinjét, a következő film fotóit, amelyen Norman Wisdom látszott, hol egy hentesüzletben grimaszolva, hol meg valamilyen kórházban, kétségbeesett arccal. Azon a napon emberekkel telt meg a mozi előtere. Úgy tűnt, mintha a városka apraja-nagyja moziba készült volna. Nem csoda. A Ne hagyd magad, Pitkin! című filmet vetítették, és hát akkoriban néhány szovjet és hazai társadalmi dráma mellett igazi kikapcsolódást ígért ez a vígjáték. Álltam ott kővé dermedve, és talán az sem kavart volna fel jobban, ha a mogorva és alighanem fáradt pénztároshölgy bejelenti, öt perc múlva lebontják a mozit.
Fotó: Fortepan/Morvay Kinga/Morvay Lajos
Anyám átérezte a helyzet súlyosságát, és miközben én hisztiztem, de úgy ám, hogy mindenki engem bámult – engem, az alighanem elkényeztetett bőgőmasinát –, egyszer csak váratlan fordulat történt. Anyám egy férfival jött oda hozzám mosolyogva, akiről később kiderült, hogy ő a mozi vezetője. S ez a drága ember, akit azonnal a barátommá fogadtam, egyszer csak azt mondta: „Gyere velem öcsi, beültetlek és megnézheted a filmet…” A szentendrei mozinak tudniillik volt egy olyan széke, talán a második vagy a harmadik sorban, amelynek valahogy, valamikor letört a háttámlája, és oda balesetveszély címszó alatt nem adtak ki belépőt. Innen néztem végig Pitkin bohóckodását.
A sírást, a világvégi hangulatot folyamatos nevetés, önfeledt boldogság váltotta. Kora tavasszal történhetett mindez, mert a kertmozi akkor még nem volt nyitva. Márpedig a kissé dohos szagú „rendes” filmszínháznál már csak a szentendrei kertmozi volt a nagyobb szám. Mennyire imádta azt mindenki! Nem volt olyan film, amelyet ne telt ház előtt játszottak volna, igaz, a műsort gondosan válogatták, szinte csak kalandfilmet, vadnyugati, vagy kalóztörténetet vetítettek, mellé persze a hazai sztárkínálattal, az Egri csillagokkal, vagy a Koppányi Aga testamentumával.
Van-e jobb program nyáron a kertmozinál? Akkoriban egyértelmű volt a válasz: nincs. Mert ha hűvösebb este is köszöntött ránk, és persze volt jegy az aktuális filmre, a családok felnyalábolták otthon a szürke, zöld kockás takarót, aztán elhelyezkedtek az egyébként roppant kényelmetlen és kemény széken, majd jól bebugyolálták magukat és végigizgulták együtt a Fantomast. Mert a Fantomast is imádtuk. Miközben a fejünk fölött a csillagok is zavartalanul hunyorogtak egy-egy akciójelenetnél, ahogy a csapott hátú, különleges formájú fekete Citroenek száguldoztak veszettül az utakon, ahogy Louis de Funés megpróbálta leleplezni a fantomképű Fantomast… az maga volt a csoda.
A kertmozi soha nem megy ki a divatból. Ezt gondoltam akkoriban, és ez sokáig valóban így is volt. A slágerfilmeket nyaranta ott játszották, például a Margitszigeten, vagy a Balatonon, mondjuk a Zamárdi csillagos égbolt alatt. Aztán valamikor… De mi is történhetett valójában? A modern világ, a videótékák, az egyre csak szaporodó csatornák megjelenése okozhatta, hogy itt is, ott is, amott is bezárták a kertmozit. Kellő érdeklődés híján.
Arra is emlékszem, hogy egyszer csak megnyitott Szentendrén egy autós mozi. Egy nagy parkolóban alakították ki, óriási vásznat, vagy inkább fehér felületet építve hozzá. És mint valami rock and roll korszakban játszódó amerikai filmben, mi is begurultunk a Wartburgokkal, a Skodákkal, a Trabantokkal a menők már a nyugatról behozott tizenöt éves Golffal. S ültünk az autóban, mint a királyok, ittuk a kólát, faltuk a pattogatott kukoricát. Rákoskeresztúron is volt, és még ki tudja hány a fővárosban, s persze szerte az országban. Mára talán már csak mutatóban maradt néhány. És ez a nagyobb baj.
Fotó: Fortepan/Bencze László
Zamárdiban például még mindig üzemel, évtizedek óta ugyanott és ugyanúgy, ám ha az ember nézi a műsort – kevésbé lelkesedik. Animációs filmek sokaságát vetítik és hát valamelyest érthető, hogy a gyerekeket célozzák meg ezzel este kilenc és tizenegy óra között. Nem biztos, hogy ez megfelelő időpont erre. Én visszasírom azokat a westerneket, a látványos kalózfilmeket, amelyekben angolok harcoltak franciákkal, franciák spanyolokkal, spanyolok angolokkal, gyönyörű vörös, kék mundérban, imádnivaló hajókon, izgalmas képsorok, jelenetek közepette. Kalandfilmek a javából! Ez volt akkor a leginkább vonzó, a nyár illata, és a közösségi élmény mellett. Beülni, kikapcsolni az agyat, nem foglalkozni azzal mennyi a hús, mennyi a tej, hogy fárasztó a munka, hogy rosszul tanul a gyerek… Csak nézni belefeledkezve a pergő filmkockákba.
A kertmozi örök. Óvatosan írom le most 2021-ben. Néhány hete láttam Balatonaligán azt a kertmozit, amelyet benőttek az indák, amely immár az enyészeté, s amely afféle mementóként áll ott. Üresen, egy letűnt kor maradványaként. Pedig csak jó filmek kellenének hozzá, meg persze a jó idő, öklömnyi jégdarabok, viharos esők nélkül.
Egyébként Norman Wisdom 95 évet élt. 2010-ben hunyt el, és 91 évesen még játszott, nem sokkal korábban pedig lovaggá ütötték. A Pitkin-filmek (mert ugye volt belőlük több is…) több bevételt hoztak, mint a James Bond-mozik. Persze én ezt akkor, hisztiző gyerekként nem tudhattam. Ám amikor beengedtek, és beültettek a háttámla nélküli székre, arra gondoltam: Pitkinnél tökéletesebb és szerethetőbb film soha, de soha nem készülhet!
