- Oké... tehát! Mégegyszer magyarázd el légyszíves, hogy miért kötöttük el Arthur autóját, és miért is vetemedünk emberrablásra? - faggattam Fredet, miközben ő fütyörészve dobolt ujjaival a kormányon, mintha a fent felsorolt dolgok a világ legtermészetesebb dolgai lennének. - Miért is szegünk meg most legalább nyolc törvényt?
Felbőszülten hadonásztam, véletlen tarkón verve Ront, akitől felhevülten esedezve fordultam újra Fred felé, akitől a választ követeltem, hitetlenkedve kibámulva az éjszakát hasító, repülő autó ablakán, amiben történetesen mi ültünk, pizsamára húzott kabáttal, így eléggé vacogva is.
- Szóval... - kezdett bele Fred. - Miután apa elhúzta a csíkot, Georgeal és Ronnal kieszeltünk egy tervet, hogy hogyan menekítsük ki Harryt a Privet Driveról. Elismerés Ronnie öcskösnek, mint ötletgazdának. - ecsetelte, miközben Ron duzzogó motyogás formájában nyilvánította ki nemtetszését a becenév iránt. - Kapóra jött a kocsi, kivételesen hálát adok azért mert apa ennyire muglimániákus, és kicsit feltúrbózta. - paskolta meg az autó belsejét Fred. - Ezzel azelőtt megtudjuk járni az oda-vissza vezető utat, hogy anya bármiről is valaha tudomást szerezne. Azt mondjuk neki, hogy Harry hajnalban érkezett. Ilyen egyszerű. - villantott rám egy telifogas mosolyt a fiú, de én csak rosszallóan meredtem rá, mert ez még mindig nem magyarázat.
- Na és nem zavar, hogy ezzel most konkrétan ugyanazt szegjük meg, mint amit Harry is? Egyáltalán minek megyünk érte? Megértem hogy a barátunk, de két hetet igazán ti is várhattatok voln... - kezdtem volna, de George leintett.
- Hivatalosan nem szegünk törvényt, mert nem mi bűvöltük meg, mi csak kölcsönbe vettük. - magyarázta a fiú.
- Mert az nem számít ha Arthur kerül pácba emiatt mi? - forgattam meg a szemem.
- Ugyan. Ismersz minket. Mi vagyunk a megtestesült óvatosság. Észrevétlenül kimenekítjük Harryt, aztán csókolom. - tette fel lábát a műszerfalra hanyagul George, mint aki olyan jól végezte dolgát.
- Hogyne persze! - estem kétségbe. - Ha ezzel érvelsz, akkor kezdek komolyan pánikolni. És ha Arthur most emiatt kerül esküdtszék elé? - csaptam rá az ülésre.
Fred egy szája szélén bújkáló mosollyal felém fordult.
- Kérlek Blöki! Ne aggódj. Épp ezért indulunk éjszaka! - mutatott kezével a tintakék égre.
- Vagy csak ezért, hogy Molly ne szerezzen róla tudomást! Egyáltalán minek szöktetjük meg? Nem értem miért nem várjuk ki azt a két hetet... - mordultam fel újra, mire Fred lelohadó vigyorral szegezte tekintetét ismét az útra.
- Azért, - vette át a szót Ron. - Mert Harry egy levelünkre sem válaszolt, és kiskorú bűbájhasználati törvényt szegett, de tudom hogy Harry mindene a Roxfort, állandóan ezt szajkózta, nem varázsolgatna felelőtlenül össze-vissza, hogy aztán tegyen arra, hogy épp kicsapatja magát, így lehet hogy vészhelyzet volt. Lehet hogy baj van, ha meg nincs, akkor meg nem kell Dursleyéknél lebzselnie. Tavaly te is láttad őket, tudod, hogy ez egy magában elég ahhoz, hogy elmenjünk érte. - összegezte Ron, majd hogy kerülje az én dühös pillantásom, zavartan kibámult az alattunk elsuhanó tájra.
- Ezt nagyon meg fogjuk bánni... - motyogtam, miközben Little Whinging fényei már alattunk táncoltak.
Még ébren lévő családok házának ablakából kiszűrődő arany pettyeket, vagy az utcalámpák szigorú sorának, fentről pöttömnyinek tűnő gyöngysorokat láttunk, ha orrunkat az ablaknak nyomtuk, letekintve a békés kis városra.
George, kezében egy térképet szorongatva ujjával ide-oda mutogatva navigálta Fredet, aki erősen koncentrálva bólogatott, miközben a kormányt a kért irányokba csavarta.
Révetegen kukucskáltam rá az unalmasan egyhangú utcákra, ahol szinte minden ház között maximum némi falfestés vagy eltérő vakolat árnyalat volt a különbség, egyébként unalmas ikrei voltak egymásnak.
Nem szívesen laktam volna ott.
A szürke, betonnal fedett órmotlan utakon csak néhány kósza kocsi kanyargászott ide-oda, visszataszító füst pamacsokat pöfékelve magából.
Mivel lassan elérkeztünk úticélunkhoz, már nem hajtottunk veszett mód, komótosan szeltük a néma éjszaka csöndjét, miközben Fred alaposan szemügyre vett minden utcát, hogy véletlenül se kerülje el figyelmét az esetlegesen utunkba kerülő Privet Drive. Akadt egy kis időm az elmélkedésre, puffogni úgy sincs értelme, mindjárt odaérünk, ezek meg félfüllel sem hallgatnának rám.
Minek hagytam, hogy az a két tróger begyömöszöljön az autóba?
Úgy tűnik... nekem minden szabálytiszteletemet elfojtja a kalandvágy...
Meg különben is, aggódtam amiatt, amit Ron is mondott. Mi van ha Harry valóban vészhelyzet miatt szegte meg a "nem varázsolhatunk sem kiskoruként, sem muglik előtt" törvényt?
Tótágast állt a gyomrom, ha csak arra gondoltam, hogy netán Voldemort máris lecsapott...
Nem is mertem a sötét képzelgésekben még tovább merülni, már is derékig benne voltam, egyre jobban megrémülve.
Amíg nem tudunk semmit biztosra, nem kell saját magamat is ezzel riogatni.
Egyébként is, ha Harryvel történt volna valami, arról már tudnánk.
Olyan szervezett, alapos megfigyelés alatt tartják, hogy szinte minden lélegzetvétele nyilván van tartva a minisztériumban. Ami kissé nevetséges, de valahol érthető, hisz mégis csak ő a kis túlélő, a nagy Harry Potter, akit a felhajtás úgy követ, mint nyári hőségben a saját árnyékunk. Hisz mikor Fred és George borzzá változtatták Mrs Pollier szeme láttára a kukát, azért is csak egy hétre rá lett kézbesítve a felszólító levél, Harrynek pedig még aznap este... Ha ilyen rivaldafényben kéne élnem, nem biztos hogy ép ésszel kibírnám...
Bár... most hogy a világ immáron tudja, hogy én vagyok a hírhedt Sirius Black lánya, lehet hogy az én helyzetem is bonyolódni fog, és már nem feltétlenül lesznek olyan pillanataim, amit ne tárnának a világ szeme elé...
Bár, nekem lehet inkább majd az előítélettel gyűlik meg a bajom, hisz már most rajtam csámcsog vagy öt cikk hetente, és egyetlen amit tehetek, hogy igyekszem lepergetni magamról a szitokszókat, figyelmen kivűl hagyni ezeket a rovatokat, remélni a helyzet javulását, esetleg meggyőzni akit lehet arról, hogy nem szolgáltam rá arra, hogy engem ez alapján könyveljen el bárki is bámilyennek.
Nagyon remélem, hogy ez sikerülni fog...
Egyre jobban várom, és egyre jobban rettegek a Roxfortba való visszatéréstől...
No de előre semmire sem szabad mérget venni, pozitívan viszonyulok hozzá, hátha csak szorongás miatt képzelgek be magamnak mindent...
- Itt vagyunk! - hallottam meg George elmélkedésemet félbeszakító hangját.
Fejemet felkapva kezdtem alaposan szemügyre venni a Privet Driveot.
Ugyanolyan egyhangúság jellemezte, mint Little Whinging összes eddigi zugát, megtévesztésig hasonló házak, és szinte minden kertben ugyanolyan formájura nyírt bokrok.
Te jó ég!
Ezekbe semmi egyediség sem szorult?
- Mintha nem is egy utcát, hanem gyártószalagot látnék. - fogtam hitetlenkedve a fejem, az egy az egyben ugyanolyan porták és hajlékok láttán.
A három fiú nevetni kezdett.
- Jó akkor ha a humorérzéked villogtatod, az azt jelenti már nem neheztelsz ránk, ugye? - mosolygott rám Fred szelíden, de én viszont durván hárítottam a békítést kezdeményező fiú próbálkozását.
- Nem, mert Arthur még mindig megihatja ennek a levét. - tettem karba a kezem, és tekintetemmel Fredét kerültem, no meg a visszapillantó tükröt is, nehogy véletlenül ott akadjon össze a tekintetünk.
Tényleg eléggé a tűzzel játszunk, és nem csak hogy Arthur munkáját veszélyeztetjük, de azt sem lennék képes elviselni, ha Molly minderről tudomást szerez, és látnom kell azt a csalódottságot a szemében... szörnyen hálátlan boszorka vagyok... mellettem áll mindig, én meg hagyom hogy bűntársa legyek ennek a három baromnak...
Az autó lassan süllyedni kezdett, kicsit be-be himbálózva, amitől émelyegve kezdtem inkább az ölembe ejtett kezeimet, mintsem az alattunk tátongó földet nézni, mert félő volt, hogy mentem tarkón rókázom Fredet.
A Privet Drive négyes szám alatt lakó Dursley család háza cseppet sem volt külömb a többi egyhangú háztól, azzal az egy kivétellel, hogy itt a postaládára az ő becses családnevük volt felfirkantva.
A sofőrként amatőrnek bizonyuló Fred tapasztalatlan mozdulatokkal csavargatta a kormányt, miközben az autó bizonytalan himbálózással kerülte meg a házat, megállapodva egy konkrét ablaknál, saccra bemérve Harry szobáját.
Nagyon reméltem, hogy csak rosszul látok...
Mintha egy cella lett volna, az ablakon belül elterülő helység látványát egy rács tette tompává, precízen odafúrt és kovácsolt fémrudakból, szökésre esélyt sem adva.
- Te jó ég! Hallottám már Dursleyékről, csak is rosszat, de nem gondoltam volna hogy ennyire mélyre is süllyedhet valaki! - hökkent meg Ron a rácsok láttán.
- És ezt hogy szedjük le? Gyanítom hogy a rács nem azért van ott, hogy Hedvig ne repdeshessen, szóval az ajtó is be van zárva. Most mi lesz? - választ várva dohogtam.
Az ikrek kétségbeesetten törték a fejüket, miközben Ron letekerte az ablakot, és kezével a rácsokat matatta, ami valljuk be, nem hogy nem vezetett eredményre, de piszokul nem ért semmit.
Én is fejemet tördellve kémleltem körbe az autó belsejét.
Hirtelen ötlettől vezérelve hátrafordultam, és kutakodni kezdtem a csomagtartóban. Arthur muglimániás, hátha akad valami kacatja ami hasznunkra válhat.
Időközben, mialatt én derékig merültem a mindenféle, Merlin tudja honnan szerzett és mi célra szolgáló holmikban, hallottam ahogy Ron bekopog az ablakon, vékony ujjait átpréselve a fémrácsok között.
Kisvártatva pedig meghallottam június óta nem látott barátunkat.
- Ron? - hangzott fel Harry értetlenkedő hangja a rácsok takarásából, majd tompa nyikordulás, ahogy Harry nagyobbra tárta az ablakot a beszélgetés megkönnyítéséhez.
- Ron? George? Fred? Flower? - kérdezett rá álmélkodva mind a kimentő expedicíó tagjaira. - Hogyan...? És hogyhogy...? - meghökkenve szegezte nekünk azokat a kérdéseket, aminek az utóbbira még én is keresem a valaszt.
Kibújtam a megannyi kütyü közül, és számat húzva intettem a fiúnak.
- Minden oké, Harry? - szóltam felé a hátsóülésről.
- Mi van veled? - tudakolta bizonytalan pillantást vetve a fémrácsokra Ron. - Miért nem válaszoltál a leveleinkre? - elszorult az esetleges válasz gondolatán a torkom. Lehet hogy pont miattam... Lehet Harry is berosált attól, aki vagyok, és nem mert kapcsolatot létesíteni nemhogy velem, még a családom többi tagjával sem. Fenomenális! Ha Harry ezt teszi, mire számítsak a többi roxfortos társamtól? Lelki, rosszakaró kis démonom azt kezdte el kántálni, hogy Harry most már meg sem érdemli hogy én is kivegyem a részem a megmentéséből. - Vagy tucatnyi meghívást küldtem neked, aztán apa mondta, hogy figyelmeztetést kaptál, muglik előtt való varázslás miatt. - mesélte tovább Ron.
- Nem én voltam... apád honnan tudja? - szavaira felkaptam a fejem. Akkor ki a fészkes fene? Ráadásul Harry láthatólag él és virul, tehát gyanítom, hogy Voldemort sem fenyeget minket egyenlőre.
Miközben könyékig túrkáltam a mugli kacatok között, félfüllel hallgattam kettejük társalgását, mert hogy finoman fogalmazzak... Harry szavai után halvány lila, Merlin fújta gőz fogalmam sem volt, hogy mi folyik itt.
- A minisztériumban dolgozik. - magyarázta Ron. - Tudod hogy nekünk csak a suliban szabad varázsolnunk.
- Bagoly mondja verébnek! - hördült fel hitetlenkedően Harry, mutatva az ablaka előtt, kicsit sem szokványos látványt árasztó, lebegő türkiz tragacsra, mire felhorkanva elfojtottam egy nevetést, mert ebben egyet tudtam érteni vele.
- Ja ez nem számít. - hárított Ron. - Ez apué. Nem mi varázsoltuk el, mi csak kölcsönvedtük. - győzködte Harryt arról, hogy mi jaj de ártatlanok vagyunk. Megforgattam a szemem, és rosszallóan ciccegtem egyet. Fred a szeme sarkából rám pillantva gúnyosan elmosolyodott, mire a szégyentől homár vörösre pirulva konstatáltam hogy észrevette amit műveltem.
- Mondom hogy nem én voltam. - bizonygatta Harry. Jó de akkor ki a fene? Ez itt a kérdés. Tudtommal a családban, ahol Harry nevelkedett, rajta kívűl mindenki mugli, egyenlőre nem igazán tudok hinni neki... - De ez túl hosszú történet. Figyeljetek, mondjátok el a Roxfortban, hogy Dursleyék bezártak. Nem engednek vissza a suliba, és nem varázsolhatom ki magam, mert a minisztériumban azt fogják hinni hogy már másodszorra szegem meg a szabályt, úgyhogy... - esedezett Harry kétségbe esve, de az én ujjaim pont akkor markoltak rá egy vaskos kötélre, így odakiáltva, bevallom kicsit barátságtalanul, elhallgatattam, de hát ennyi elégtétel igazán jár, hogyha már ő ennyire előítéletes velem, és én mégis segédkezem abban, hogy ki legyen mentve Dursleyéktől.
- Pihentesd a csőrőd! - vetettem oda. - Elfelejtetted kik jöttek érted, és hogy Arthur mugli kütyüi közt ezeregy százalék hogy találunk valami használhatót, mint mondjuk ez!
Azzal előhúztam a hatalmas, vastag kötelet, diadalittasan meglóbálva a fejem felett, amit már ki is fundáltam, hogyan lehetne segítségünkre.
- És mégis mit akarsz te egy kötéllel? - nevetett ki George.
- Nem egy értelmű? - tettem kihívóan karba a kezem. De George lenézően a fejét rázta. - Ezt kösd rá a rácsra! - legyintettem, és annak reményében, hogy Harrynél hamarabb beindul az ész, a fiú felé fordultam.
Az bizonytalanul kinyúlt érte, és óvatos mozdulatokkal elkezdte rácsomózni a rácsokra.
- Ha Dursleyék felébrednek, végem. - motyogta, ahogy átbújtatta a kötelet a racsok felett.
- Nyugi! - intettem le flegmán. - Adj gázt Fred, te pedig állj távolabb az ablaktól! - adtam ki az utasítást, mire Fred meglepően azonnal engedelmeskedve a pedálra taposott, a kocsi pedig nekilódult.
A fiú elhátrált az üveglaptól, és félve figyelve az akciónkat, néha az ajtaja felé fordult, megbizonyosodva arról, hogy a Dursley család még mindig az igazak álmát alussza.
A kocsi motorja egyre hangosabban brummogott, maga a tragacs pedig egyre gyorsabban hasította át a Dursley-lak előtt elnyújtózó kert csöndjét.
Végül a kék autó pöffegve megállt, a hirtelen fékezéstől és megtántorodástól egyensúlyomat vesztve kishíján úgy dőltem el az ülésen, mint egy kivágott fa, ha nem kapaszkodok meg Ronban, aki nagyot kiáltva tette ugyanezt a fogantyúval, és rémülten függtünk egymáson, amíg vissza nem nyertük az egyensúlyunkat.
- Bocsesz! - vetettem oda Ronnak, majd izgatottan az ablakomra nyomtam az orrom, hogy lássam a munkánk gyümölcsét, és lássatok csodát a rács a kötélen csüngve, kiszakítva a keretből, rajta még néhány faldarabbal is, ott lebegett, egy méterrel a föld felett, szabaddá téve Harrynek az utat.
- Zseniális vagy Flo... - nézett Fred is a pázsit felett ingázó rácsokra.
Ron sietve kapott a kötél után, mielőtt a rács, súlyából kifolyólag magával rántva a kötelet, hangos csörömpöléssel a járdán, veri fel Dursleyéket.
George elismerően nyújtotta kezét egy pacsira, amit vonakodva bár, de kissé oldódva a sikerélmény miatt, viszonoztam.
Harry ablaka felé fordultam, ahova Fred idöközben újra odakormányozta a kocsit, tárt ajtókkal várva a fiúra.
- Szállj be! - szólt oda barátunknak Ron.
Harry egy ideig megbabonázva figyelte az ülésen ékeskedő rács köteget, majd legnagyobb bosszúságomra egy fejrázással nemet intett.
- De hát a roxfortos cuccaim... a varázspálcám... a seprűm...
Bár eddig sínen haladt a kis hadműveletünk, engem újra elfutott a pulykaméreg, hogy még ez is közbejön. Dohogva gondoltam arra, hogy már csak az hiányzik, hogy be legyenek zárva valahova. Akkor aztán nem hogy nyakig, teljesen benne vagyunk a pácban.
- Hol vannak? - fordultam kissé ingerülten, mert az idő is szorít minket, hisz Molly bármikor felébredhet, plusz ha Dursleyék vagy bárki ebben az átokverte Privet Driveon felébred, akkor nekünk lőttek, méghozzá ágyúval. Aztán még kipenderítenek a Roxfortból...
- Bezárták őket a lépcső alatti gardróbba. De nem tudok kijutni a szobából... - nyögte Harry.
Merlinre mondom, átok ül azon a kócos fejemen... elég valamire gondolni, és az bekövetkezik... Fenébe!
- Na ezt hogyan oldjuk meg? - fordultam hisztérikusan az ikrekhez, ujjaimmal idegesen végigszántva a tincseimen. Majd felszisszentem, mert véletlenül megszúrta az ujjamat az egyik hullámcsatt, amivel a fufrumat éjszakára kobakom bal oldalára tűztem.
- Azzal! - mutatott George a fejem tetejére. Mi? A hajammal nem tudunk lakatokat leszedni... gyagyás! Épeszű megoldás kell, nincs idő se helyzet ilyen csacsiságokra.
- Igen én is épp ezt használom, hogy kitaláljam mit csináljunk! - tapogattam immár a fejemet.
- Nem az Tökmag! Ugye most is van a hajadban hullámcsatt? Mindig szoktál tenni... - nyúlt a fejem felé George, de kitértem előle.
- Igen van! És? - ráztam meg kusza hajkoronámat értetlenkedve.
- Remek! - bólintott George, majd kitárta a tragacs ajtaját, amit azzal a mozdulattal el is kapott, hogy ne csapódjon a falnak. - Állj félre, Harry! - utasította a megszeppent fiút, aki ámulva ellépett az ablaka mellől.
A fiú óvatosan tapasztotta tenyerét az ablakkeretbe, lábait tüzetes odafigyeléssel pakolva egymás mellé, miközben én csak fejemet fogva rimánkodtam hogy térjen észhez.
Miután George átmászott, és immár Harry szobájában ácsorgott, legnagyobb rémületemre Fred követte.
- Mi a fészkes furkász fenét csináltok? Gyertek vissza ti féleszűek! - parancsoltam eszeveszetten a két fiúra.
- Héj Tökmag! Hátrébb az agarakkal! Inkább gyere te is, mert szükség van rád! - hallgatatott el a fiú.
- Na azt lesheted! - csaptam a kocsi ajtajára, majd gőgösen hátrahanyatlottam az ülésen. Ha ők így, én így, gondoltam. Semmi értelme nem volt, mert most pont én voltam az, aki húzta ezzel az időt, de persze akkor még a saját sértett büszkeségem túl nem láttam.
- Erre nincs idő Flower! Kérlek! Bízz bennünk! Esélyt sem adsz így arra, hogy legalább megpróbáljuk, ezzel meg nem megyünk semmire! Légyszíves! - hajolt ki az ablakon Fred, komoly hangsúllyal fúrva tekintetét az enyémbe.
Számba harapva el kellett ismernem, hogy igaza van. Minden működhető ötletre szükségünk van, és bármennyire is nehezteltem Harryre, nem akartam itt hagyni.
Szememet lesütve bólintottam, majd kitártam a kocsi ajtaját, és a párkányba kapaszkodtam, óvatosan surranva be a kereten, igyekezve nem az alattunk vagy öt méterre levő, összetekert szögesdrótra gondolni, hogy milyen lehet rajta a landolás, ha megcsúszok. Minek nekik az? Ennyire mániákusak nem lehetnek, hogy attól tartanak, Harry az ablakból kiugorva akar majd megszökni és ha mégis, hátha darálthúsként végzi... Ennyire nem utálhatják ezt a szerencsétlen fiút. Jesszusom...
Minden rendben volt, amíg a tornacipőm meg nem csusszant a falon, én pedig meg nem dőlök lefelé.
Már nyúltam volna a kocsi kallantyújáért mint utolsó biztosíték, amikor egy kar erőteljesen kulcsolódott az enyémre, és egy határozott rántással be húzott engem a szobába.
Levegőt kapkodva toporogtam a szőnyegen, miközbe tekintetemet a megmentőmre vezettem.
- Jól vagy? - engedte el a karom aggódva Fred. - Merlinre mondom Blöki, néha komolyan a frászt hozod rám.
Feldúltan vörös tincseibe túrt.
- No igen... úgy vonzom az életveszélyt, mint utcalámpa az éjjeli lepkét...
Ez közel volt... még mindig remegve gondolkodtam azon, hogy milyen keserves vég lett volna egy dróthálóban vergődve...
Megborzongtam.
Fred egy feszült nevetéssel vállon veregedett, majd odabandukolt az ajtóhoz.
Az ikrek hozzáértő professzort megszégyenítve futatták végig ujjaikat és szemeiket a kilincsen, ami makacsul maradt egy helyben minden tekergetés ellenére.
Fred úgy egyenesedett fel a fogantyú elemzésből, hogy majdnem összefejeltünk.
- Szabad a csattot? - nyújtotta tenyerét, de mivel én még mindig nem értettem mit akarnak azzal a nyamvadt kis fémdarabbal, elkerekedett szemekkel simítottam végig a fejem búbján.
Fred megforgatta szemét, majd nemes egyszerűséggel ujjait a fejbőrömig fúrta tincseim erdelyében, és mikor kitapintotta a keresett kis darabot, óvatosan kihúzta a hajamból, olyannyira figyelve, hogy egy hajszálam kárára sem ment a csatt-eltávolítás (bár nagy valószínűséggel csak nem akarta hogy a csattnak baja essen, mert akkor lőttek a tervnek, gondoltam én). A szemem kárára azonban igen, ugyanis az elcsatolt, vágásra megérett frufru a szemembe hullott, én meg bosszankodva igyekeztem kiseperni onnan, hogy lássam miért is áhítoztak annyira utána.
Fred George kezébe nyomta a csattot, mire az a kilincsre görnyedt.
A két fiú válla között kukucskáltam, hogy lássam mit művel a két ezermester.
George nyelve hegyét kidugva, mintha igen ráerősen csak koncentrálna, bedugta a csattot a kilincs lyukába.
Eleinte csak "reménytelen vagy, meg az is amit csinálsz" arckifejezéssel meredtem a zárat babráló fiúra, de mikor egy kis kattanás hangzott fel, majd George kihúzta a csattot, már érdeklődve kezdtem figyelni az eseményeket, de amikor már gondtalanul be is lökte az ajtót, már tátott szájjal, elismerően néztem rájuk.
Nem gondoltam volna, hogy tényleg ennyire rafinált tud lenni valaki... Ezután már azt is elhiszem, hogy egy teáskanállal képesek felnyitni egy számzárat, ahogy azt tavaly nyáron bőszen szajkózták nekem, hiába intetettem le őket.
- Sok varázsló nevetségesnek tartja az efféle muglitrükköket. - nevetett elképedt arcomat elnézegetve Fred. - de szerintünk érdemes megtanulni őket, ha egy kicsit macerásak is.
- Naná! - helyeselt George. - Bocsi, ezt már valószínűleg nem tudod majd használni, de majd kárpótlunk egy másikkal. - ejtette markomba a felismerhetetlenné görbült csattot a fiú. - Na de most felhozzuk a ládádat, te pedig szedj össze mindent, ami a szobából kell, és add ki az ablakon keresztül Ronnak. - fordult Harry felé, miközben én még mindig elképedve meredtem a kis csattra, aminek a sokoldalúsága eléggé letaglózott... Van még belőle kismillió, ismerve magamat, hisz én történetesen az a személy vagyok, aki öt perc alatt a fejét is képes elhagyni, nem hogy ezeket a mindenhova beférő, könnyen elejthető és könnyen szem elől téveszthető fémecskéket, szóval én is megfogom tanulni ezt a trükköt, kerüljön ez bármennyi mugli fodrász boltban elpepecselt ideig, ahol nagy nehezen, de sikerül fizetnünk, mert az eladó egy auror munkába belefáradt boszorka, így elfogadja a mágus pénzt is.
De ezt feltétlenül meg kell tamulnom, bármi áron... jó, azért a roxforti ajtóknál minden bizonnyal nem működne, mert azért a varázslók mégiscsak feltörhetetlenebb módszerekkel rendelkeznek mint a muglik...
Majd feleszmélve a hajcsattos terveimből, az ikrek után iramodtam, hogy segítsek felhurcibálni a nehéz csomagokat, mert utazóládám az biza nekem is van, és tudom hogy nem csak pár dekáról van szó...
- Vigyázzatok, a legalsó lépcsőfok recseg! - hallottam Harry figyelmeztetését, amit észben tartva lecsörtettem a lépcső fokain, az utolsót gondosan átugorva landoltam az ocsmány gennysárga, sznob kárpiton, előrebaktatva a gardróbnál ácsorgó ikrekhez, ahol George már nyújtotta kezét is a hullámcsattért, amit a trükk fortélyai ellesése érdekében bele is ejtettem.
Seperc alatt tárva állt előttünk a szűk helység ajtaja.
Fejemet hitetlenkedve rázva gondolkodtam el azon, amit Harry tavaly mondott, hogy éveken keresztül kellett abban a kis helységben sínylődnie, nem is csodálom, hogy szegény fiú olyan alacsony termetű, hogyha jóformán túlnőtte már a szobát, de még mindig ott kellett megannyi kacattal konzerv hal módra, összezsúfolva éldegélnie.
Fred és George tenyerükkel eslepertek pár pókhálót.
Pár pók rémülten iszkolt a sarokba hirtelen betoppanásunk miatt.
Nem törődve a riadt nyolclábúakkal, elkezdtük kiszedni Harry cokmókját.
Fred és George nyögdécselve emelték meg az ólomsúlyú rakományt, és panaszosan szuszogva elkezdték felhurcibálni.
Én a már jól ismert tapintású Nimbuszt kaptam markomba, és úgy siettem fel az ikrek után, figyelve, hogy a seprű nyele ne sodorjon le egyetlen családképet sem, bár mit ne mondjak megérdemelték volna; a rajtuk feszülő ruhában pózoló, kurtanyakú apa és fia és a girhes, lóképű anyuka nem éppen nyújtottak megható és szemet gyönyörködtető látványt...
A lépcsőfordulóban Harry jelent meg, és immár hárman tuszkolták fel fokról fokra a súlyos ládát.
Az egyik szobában felhangzott egy öblös köhögés.
Riadtan toppantunk meg, az én ereimben jóformán szilárdra fagyott a vér.
Rémülten vártam mi lesz a következő, de szerencsére sem villanykattanás sem léptek zaja nem követte krahácsolást, így "gondtalanul" vért izzadva folytattuk a nehéz utazóláda felküzdését az emeletre.
Mihelyst felértünk a szobába, a fiúk azonnal az ablakhoz szenvedték a terhet, és a párkányra feltéve igyekeztek azt továbbítani az autóba.
Fred visszamászott a berregő kocsiba, és Ronnal köztes erővel ráncigálták a ládát, míg George, Harry és az időközben odalépő én pedig hátulról tolva igyekeztünk a csomagtérbe terelni az embertelen kilókkal megáldott ládát.
- Na még egy kicsit! - utasított minket Fred, homlokából pár verejték cseppet letörülve, hogy aztán ismét a láda fogantyújára kulcsolja ujjait hogy egy végzetes rántással felülkerekedjen a súlyos poggyászon. - Lökjetek rajta egy utolsót! - mondta a fiú, mire én elhátráltam, majd nekiszaladva vállammal akkorát taszítottam a ládán, hogy az végre engedelmesen az autó csomagterébe zuttyant.
Aztán Ron kezébe csúsztattam a seprűt, és az ablakkeretbe mászva kaptam el Ron felém nyújtott karját, hogy aztán annak segítségével bekecmeregjek az ülésre.
Menten hátrafordultam, és Georgeot támogatva, őt is az autó utasterében tudtuk.
De persze... ahogy az lenni szokott, most is az utolsó pillanatban kell visszájára fordítani a dolgokat, hogy az a bizonyos késélen táncoló esélyünk a semmibe vesszen.
Harry már épp a párkányon guggolva nyújtotta kezét az én mancsom irányába hogy őt is a tragacsba rántsuk, amikor mögüle öblös huhogás hasította kegyetlenül ketté az éjszakát.
- ÁTKOZOTT BAGOLY! - hangzott fel egy nagyon morcos ordítás az egyik szomszédos szobából, ami mindent jelentett, csak éppenséggel nem jót.
- Hedviget ott hagytam! - sózott nagyot a homlokára Harry, majd vusszamászott, és a tajtékzó Hedvig felé iramadott.
A gyomrom meggymag méretűre zsugorodott, és még csöppnyi hányinger is rám tört, amikor megláttam, hogy a ketrecet himbáló Harry mögött vészjóslóan kicsattan a hálószoba ajtaja.
Elhűlve figyeltem a méregtől paprikavörös árnyalatot öltő, kurta bajuszú, tagbaszakadt, dundi emberkét, aki az imént majdnem seprűnyéllel lesodort képeken bajszos malacnak, ott pedig feldühödt vadkannak nézett ki.
Az arcom olyan fehérre sápadt, mint Harry hóbaglyának tollpihéji, a szívem hevesen vert, mialatt én átvettem a panaszosan huhogó Hedvig kalitkáját.
Gyorsan bedobtam a csomagtartóba, amit Hedvig bosszúsan trillázva jelezte hogy nem volt épp kellemes húzás, de nekem fontosabb volt, hogy Harry karját megragadva igyekezzem az autóba rántani a fiút, miközben nagybátyja irdatlanul üvöltve, mint egy fenevad, rávetette magát Harryre, és sikeresen el is kapta a fiú bokáját.
Fred, George és Ron eközben szintén a fiú karjaira tapadtak, és immár együttes erővel húztuk barátunkat egyre beljebb.
- Petunia! - ordította minden bizonnyal a hírhedt Vernon bácsi. - Megszökik! MEGSZÖKIK!
Egyre erőteljesebben markolta Harry bokáját, és én már nem is attól féltem, hogy a fiú végül nem a kocsiban köt ki (hisz erőfölényben voltunk, mert ha nem is látszik, Fred és George emberesen megizmosodtak a sok kviddics edzéstől, meg én se vagyok azért egy nyeszledék botsáska, így az én rántásaim is eléggé döntőképesek voltak), hanem attól, hogy a bácsi vaskos marka miatt Harry lába szépen leüszködödik vagy leszakad.
Megelégeltem a húzigálós játékot, plusz ha jön még egy ilyen Vernon méretű vadkan, akkor Harry mindenképp a Dursley kúrián végzi, vagy Vernon karmai közt, vagy a szögesdrót martalékaként, úgyhogy talpamat az ajtónak tapasztva, biztosan kitámasztva magam, teljes izomból akkorát rántottam Harryn, hogy még ívesen repült is egyet, mielőtt tompa puffanással az ülésen landolt volna.
- Padlógáz Fred! - üvöltöttem rá a vörös sofűrünkre, aki pillanatok alatt talpalt a gázra, miközben Vernon bácsi vészjóslóan arcomhoz kapó ujjai majdnem elérték a céljukat.
A kocsi engedelmesen pöffegve emelkedni kezdett, a felbőszült pasas pedig egyre távolabb süllyedt, miközben mi a haragos vörös arcát ezüstbe vonó Hold felé suhantunk.
Kidugtam fejem az ablakon, és önfeledetten vigyorogva figyeltem a távodó Dursley családot, akinek időközben minden tagja megsemmisülten bámulta a rácsaveszett párkányt és Harry hűlt helyét.
Hajamba belekapott a menetszél, az pedig borzosan csattogva lobogott a gyors fuvallatban miközben a Privet Drive házai is zsugorodni kezdtek.
- Viszlát jövő nyáron! - hallottam meg a hozzám hasonlóan fejét kidugó Harry hangját, mire az éjszakai kalanduk során először kacagtam fel úgy teljes szívből, és hallva a reakciókat, a Weasley fivérek sem voltak különösképp búbánatosak a kijelentés hallatán.
Tényleg elöntött a meleg boldogság, mert bármennyire is idiótának tartottam ezt az ötletet, a végén olyan jól sült el. (Megjegyzem: én kis mihaszna optimista)
- Engedd ki Hedviget. - fordult Harry felé Ron. - Majd repül mögöttünk. Hetek óta nem nyújtóztatta ki a szárnyait. - nézett megszánóan a ketrecben panaszosan kuvikoló madárra.
- Ez nem rossz ötlet. - helyeseltem én is a magát panaszosan produkáló bagolyra, aminek huhogása egyre fülsértőbb és elviselhetetlenebb lett. Mintha egy gyermek hisztériázna egy játszótéri vagy cukrászdás kiruccanásért. És ha valóban egy kalitkába zárva gubbasztott egész nyáron, az már bizonyos szinten állatkínzásnak bizonyul, bár a sertés mintára teremtett, házsártos Dursley család nem nagyon úgy néztek ki mint akiket meghat ez... szegény pára... utálom ha az állatok szenvednek... Ők olyan tehetetlenek és ártatlanok... épp ezért azonnal George felé nyújtottam a markom. - Szabad a csattot? - kérleltem a fiút, aki kézségesen belepottyantotta a kis fémdarabkát.
Úgy véltem, jó gyakorlása lehet ennek a záras trükknek Hedvig kalitkája, így magam próbáltam meg a lakatba dugva visszaadni szabadságát a bagolynak, ami meglepően egész hamar sikerült, a kis fémzár aprót csendülve koppant a csomagtér műanyag burkolatán, és pillanatok múlva Hedvig már az éjszakán átsüvítve nyújtoztatta ki porcukor szín tollait, fenségesen szárnyalva mögöttünk, mint egy őrangyal.
Kissé megrémített, hogy az ég, amin a madár boltíveket, éles kanyarokat és légszelő félköröket leírva követett minket, az már a pirkadat színeiben játszottak.
A torkomat a félelem rántotta szorosan kicsire, ahogy a képzeletem azzal a gondolattal játszadozott, hogy esetleg elkésünk, és vagy az ébredező muglik pillantanak meg minket, vagy Molly kel fel mielőtt hazaérhetnénk...
Azon vitakozhatnánk melyik a rosszabb, és személy szerint összetörnék ha Mollynak bármiben is csalódnia kellene bennem, és hát...
Belegondolni is szívszorító, hogy mi lesz ha Arthurt ezért vonják felelősségre majd Azkabani koszos rácsok mögé mert mi ennyire...
- Ügyes vagy Blöki! Egész gyorsan elsajátítottad ezt a trükköt! Nekünk vagy egy hetünkbe telt... - nézte elismerően a nyílt, Hedvig-mentes kalitkát Fred.
- Inkább csak hajts, mert már hajnalodik... nem is merek belegondolni, mi lesz ha Molly vagy egy mugli rajtakap minket... - pirítottam ingerülten a fiúra, de azt senki sem mondhatja hogy nem jogosan, mert tényleg elég könnyen gyulladó tűzzel játszadoztunk...
- Jól van na! Nem lesz semmi gond! Harryre is azt hitted hogy bugyuta terv megmenteni, mégis sikerült! Ez is fog! - nézett rám magabiztos arccal Fred, miközben szemei pajkosan megcsillantak a visszapillantó tükörből.
- Azt hitted bugyuta terv engem kimenteni? - nézett rám csalódottan Harry.
Vállaim összerándultak a hirtelen nekem szegezett kérdéstől.
Elsőre nem válaszoltam.
Csak kínomban kényelmetlenül fészkelődni kezdtem.
Na most erre varrj gombot agyafúrt Flower Black.
- Hát... akkor még azt hittem csak azért akarnak kimenteni, hogy minél előbb együtt lehessetek, én meg nem akartam emiatt Arthurt vagy magunkat bajba sodorni, de mikor láttam hogy rács van az ablakodon, és hogy bezárva tartanak mint egy állatot, be kellett valljam, hogy jó ötlet volt hozzájuk szegődni. - igyekeztem egy mosoly kíséretében nyomatékosítani szavaimat, és el kellett ismernem, egész jó kis füllentést tákoltam össze.
Nem volt szívem megemlíteni a gyerekes duzzogásomat a meg nem válaszolt levelekre, mert egyszerűen a Hugrabugba való jámbor énem igencsak hevesen ellenkezett az ellen, hogy bármiféle hangot adjak annak, hogy egyébként valahol jogosan, Harry megijedt a származásomtól.
Mondjuk megvetem ízben az elítélést, de hát bevallom nekem is akadnának kétségeim, ha barátom családjában egy gyilkos lánya is nevelkedik...
Bizarr magamra ezt a jelzőt használni, de hát meg kell tanulnom élni vele...
Ez van...
- Nos halljuk a sztorit Harry! - törte meg a kínos csöndet Ron, amiért egy hálás pillantást lövelltem felé, noha tudtam is a kérdésére a választ. Harry egyszerűen félt velem és a környezetemmel kapcsolatot fenntartani, miután megtudta hogy ... - Mi történt? - furcsa volt, mert mintha Ron valóban nem tudná miért nem írt nekünk választ Harry...
- Hát... először azt hittem nem kaptam tőletek levelet. Aztán ma, csak úgy a semmiből, megjelent egy furcsa ráncos lény az ágyamon, aki Dobbynak hívta magát, és valami házimanófélének vagy minek vallotta magát. Valami olyasmiről hadovált, hogy nem szabad visszamennem a Roxfortba, mert veszélyes dolgok vannak készülőben ott, de mikor megpróbáltam belőle kiszedni hogy mit, elkezdte magát az öklével vagy a lámpával püfölni, vagy a falba verte a fejét... aztán mondtam hogy nem tehetem, mert az az otthonom, és láthatja hogy tartanak Dursleyék, természetesen nem áll szándékomban ott maradni, erre elővette a leveleket amiket ti küldtetek nekem, mondván, hogy azt hitte, hogyha azt hiszem nem írtok nekem, és azt hiszem elfelejtettetek engem, akkor nem akarok majd visszamenni az iskolába. - kezdett bele Harry, mire nekem leesett az állam.
Jajjj neee...
És még ÉN vetem meg az előítéletet, miközben Harry csak azért nem válaszolt a leveleimre, mert egy flúgos, zakkant, vészmadár házimanó nevetséges ürügyek miatt ellopkodja a azokat, és... áááh...
Én meg azt hittem, ez a jólelkűnek megismert fiú képes lenne emiatt elítélni engem és a családom, mikor... sokkal rosszabb helyzetben sínylődve szegény meg sem kapta a leveleket...
Ajj Flower! Te bolond... te... előítéletes!
- Aztán... mondtam hogy adja ide, mire ő azt válaszolta, hogy megkapom, ha megígérem, hogy nem megyek vissza a Roxfortba. Persze ezt nem tehettem... erre fogta, és a látógatóba jött vendégeknek készített lila pudingot átreptette a szobán, és egyenesen azokra dobta... Vernonnak valami fontos üzleti előrelépés lett volna a vacsora sikere, de persze, ahogy ők meg a minisztérium azt hitték, én varázsoltam Mrs Malter fejére az édességet, gondolhatjátok a ma este látottak után hogy dühbe gurult... Bezártak a szobába, naponta párszor ételt csúsztattak be az ajtó résén, és hogy ne mehessek az iskolába, rácsot is szereltek az ablakomra... - mesélte tovább elkeseredetten Harry.
Úramisten... és én még magamat sajnáltattam, amiért ennyire egyedül vagyok a világ ellen a kis Black ivadék problémáimmal, amikor Harryt csúnyán csőbe húzza egy kis pimasz házimanó, ami szerintem csak nagyon gonosz kis tréfa része volt, azután meg büntetésből, de ártatlanul megszenvedve azt, a szobájába zárva konkrétan éheztetik!
Önsajnáló vagyok? Naná!
Önző is? Dupla naná!
- Nekem ez bűzlik - szólalt meg végül némileg érlelve magában a hallottakat Fred.
- Gázos a dolog. - trillázta George. - Szóval nem is mondta meg, hogy ki áll a dolog hátterében? - fordult Harry felé, miközben én csak csendben, magamat belülről ostromolva, hallgattam a társalgást.
- Nem jött össze neki - rázta meg fekete fürtjeit Harry. - Hisz mondtam, valahányszor elkotyogott valamit, inkább elkezdte falba verni a fejét, vagy csapdosni magát. - mesélte.
Az ikrek gyanakvóan összenéztek, lehet az én pillantásom is keresték, de az bőszen vizslatta az ölembe ejtett kezem, amit a félreértésem zavarában fixíroztam.
- Gondoljátok hogy hazudott? - kapta el Harry a tekintetüket.
- Hát... - csóválta fejét Fred. - Annyi biztos, hogy a házimanóknak komoly varázserejük van, de azt többnyire csak a gazdájuk engedélyével használhatják. A jó öreg Dobbyt azért küldték hozzád, hogy ne menj vissza a suliba. Szerintem gonosz tréfa az egész. Van valaki a suliban, aki neheztel rád? - kérdezte morfondírozva, fejét Harry felé fordítva.
Lelkiszemeim előtt Draco Malfoy feje villant fel, amitől már nem csak bűntudat, de düh is mardosott. Kezem akaratlanul és mérgesen ökölbe szorult a kis görény gondolatára.
- Van - vágta rá kórusban Ron és Harry, valoszínűleg szintén Malfoyra asszociálva. - Draco Malfoy. Ő utál engem. - talált süllyedt. Ritkán tudok úgy rühellni egy embert, mint az okvetlenül mindenkit lekezelő és mindenkivel okvetlenül gonoszul bánó kis férget, akinek márcsak a puszta emlékétől ölni támad kedvem.
- Draco Malfoy? - George meghökkenve hátracsavarta magát az ülésen. - Ő nem Lucius Malfoy fia? - kérdezte.
Nekem valami homályosan derengeni kezdett.
- Biztos az. - vonta meg vállát Harry. - A Malfoy nem túl gyakori név. Miért?
Nekem pedig úgy ugrott be, mintha valaki egy fényes villant kapcsolt volna az elmémben.
Tudtam ki Lucius Malfoy! Hogy is nem jutott eszembe? Arthur rengeteget mesél róla! A miniszter egyik elsőszámú talpnyalója, és egyben aljas, gerinctelen és gonosz ember, aki ugyanolyan pöffeszkedő és lekelező, mint az a kis nyikhaj fia.
Átkoztam magam. Hogy nem ugorhatott ez be?
Magyarázza a Malfoyról keringő pletykákat, amik nem mások minthogy a családja Voldemort hívei voltak egykor. Luciusról szinte nyílt titok hogy a lelketlen mágust szolgálta.
Buta Flower!
- Tudom ki az! Arthur mesélt róla egyet s mást... - először kapcsolódtam be a beszélgetésbe, de a ledöbbenésemet nem is tudtam volna lakat alatt tartani, olyan hirtelen jött. - A fickó annak idején Voldemort lelkes híve volt! - magyaráztam Harrynek, aki az egyetlen volt, aki nem rezzent össze a név hallatán.
De legalább már egyik fogadott fivérem sem tette ezt szóvá. Már megszokták, hogy én ugyan nem fogok megriadni egy fránya név miatt... szemtől szemben álltam vele... ennyit megérdemlek hogy ne Tudodkizzek itt mellé...
- De mikor Tudodki eltűnt - tette hozzá Fred, kicsit megnyomva Voldemort "becenevét", én pedig véve a gesztust, csak flegmán felhorkantam. Egy név. Egy nyamvadt név. Szeretem Fredet, de nőjjön már fel. Csak Dumbledore bölcsességét tudom neki osztani. Aki fél a névtől, mégjobban fél magától a dologtól. Ezzel mélységesen egyet tudok érteni. - Lucius Malfoy rögtön azt mondta, tévedés volt az egész. Rossz duma. Apa szerint Malfoy Tudodki egyik bizalmasa volt. -mondta a fiú. Most eltekintettem a gyerekes Tudodkizés felett, és inkább a lényegre összpontosítottam. Igen. Ez kifejezetten az általam megismert Malfoyokra vall. Tökéletes viselkedés az Arthur és a mi tapasztalatainkat összevetve.
Apám is Voldemorttal lepaktáló gazember volt... lehet hogy még ismerte ezeket az orr fenthordó pojácákat.
Számat húzva elmélkedtem el újfent az apám gondolatán.
Betegesen túl sok mindenről ő jut eszembe...
- Nem tudom van-e Malfoyéknak házimanójuk... - töprengett Harry.
- A manó gazdája csak egy nagy múltú és gazdag varázslócsalád lehet. - szögezte le Fred. Igen erről már én is olvastam. Ha apa ennyi örökséget tudott rám hagyni, lehet neki is volt olyan vagyonmennyisége, (no meg a Black család nagy múltú és igencsak hírhedt) hogy tartott házimanót. Eltudom képzelni őt, ahogy pöffeszkedve terpeszkedik valami sárkánybőr kanapén, miközben egy szegény, vén, sanyargatott sorsú pára viszi neki a teát... vagy a Lángnyelv Whiskeyt, meg a hasonló alkoholt, elvégre egy ilyen aljas alak mi mást inna...
Na elég. Beletörik az agyvelőd drága Flower, ha mindig csak az apádon járatod azt a mihaszna eszed.
- Igen, anya mindig azt mondja hogy bár lenne egy házimanónk, aki vasalna helyette. - kuncogta el magát George. - De nekünk csak egy szakadt padlásszellemünk van, meg egy csomó kertitörpénk. Házimanókat nagy kúriákban, régi kastélyokban meg ilyen helyeken találni, a mi házunkba keresni se érdemes. - esett gondolkodóba a fiú.
Na igen.
A jó öreg Casper... legalábbis én így hívtam a kopodtas padlászellemet, és úgy tűnt hallgat az általam adott nevére, mert engem nem riogatott annyiszor mint a család többi tagját.
Nem is tudom, mikor találkoztam vele utoljára... csak néha hallom valamelyik Weasley kiabálását ahogy Casper rájuk hozza frászt, vagy ahogy Molly antik vázájit döntögeti fel a padláson...
Aztán eszembe jutott újfent Dobby... ez a tréfa, (legalábbis nagyon tréfa szagú incidens) valóban Malfoyra vall.
Már látom is magam előtt, ahogy Malfoy kegyetlenül megfenyegetve az eleget tenni kénytelen kis teremtményt hogy kövesse el ezt a kis badarságot, majd jót nevetgélve saját magán, kárörvendően bemegy pöffeszkedni a nagy, gazdag villájába, hogy méregdrága bútorokon henyélve dolgavégzetten meressze a tomporát, amibe legszívesebben bakancsommal akkorát rúgnék, hogy a fiú menten kettétörne...
- Örülök hogy elmentünk érted. - Szólalt meg Ron. - Már kezdtünk aggódni, hisz egyetlen levelünkre se válaszoltál. Eleinte azt hittem, hogy Errol a ludas... - mondta a fiú.
Remek. Tehát csak én gondoltodtam rögtön ilyen előítéletesen, még Ron is csak arra a kótyagos bagolyra gyanakodott először... egyre jobban mardosott a bűntudat...
- Ki az az Errol? - kérdezte Harry.
- A családi baglyunk. - vágtam rá, és rögtön mosolyaghatnékom támadt a kelekótya, öreg madáron, ami mindig úgy kézbesített levelet, hogy vagy nekirepült az ablaknak, vagy nekicsapdódva a falról,virágos bokrokban landolt. Nem egyszer rám hárult a feladat, hogy kiszedjem a szebb napokat megélt madarat az ágak fogságából...
- Vén mint az országút. - ingatta fejét Ron. - Jó párszor elődordult már, hogy kézbesítés közben kényszerleszállást kellett végrehajtania. Úgyhogy kölcsön akartam kérni Hermészt...
- Kicsodát? - értetlenkedett Harry.
- Miért nem kérted kölcsön Ébent? Akkor mindkettőnk levele egyszerűbben került volna kézbesítésre... - csóváltam a fejem.
- És az kicsoda? - kapkodta fejét köztem és Ron közt, akinek a válla épp nem törődve megvonódtak.
- Hermész az a bagoly, amit Percy kapott anyáéktól, amikor diákprefektus lett, Ében pedig Flower girhes hollója, amit tavaly fogadott örökbe, aztán kinevelte levél szállításra. - szólt közbe a volán mellől Fred.
Fejemet bosszúsan feléje emeltem.
- Ében nem girhes. Attól még, hogy nem bagoly, hanem egy közönséges holló, ugyanolyan jó levélszállításra. Ha meg olyan levelet akarunk elküldeni, amit nem akarunk hogy illetéktelen kezekbe kerüljön, jobb is ha egy ilyen madárral küldünk, mert rá nem gyanakodnának, vagy feltéleznék róla, hogy egyáltalán levelet hoz-visz! - keltem azonnal madaram védelmére.
Fred erre csak szemét röstellve az útra szegezte. Haha. Egy pont Flowernek.
- Na mindegy. Szóval Percy nem adta kölcsön. - vágott vitánkba Ron. - Azt mondta neki is kell.
- Percy egész nyáron nagyon furcsa volt. - kapcsólodott be bátyánk elemzésébe George is fejét csóválva. - Tényleg rengeteg levelet írt, és állandóan bezárkózott a szobájába. Csak Flower születésnapjára dugta ki a képét. Naponta kétszer is megsuvickolta a prefektusi jelvényét... - áradozott Percyt becsmérelve öccse. Mondjuk igaza volt, de hát Percy mindig is ilyen fontoskodó és kicsit orr fenthordó volt... - Ne nyugat felé menjünk Fred. - tette futtomban hozzá, másik irányba navigálva fivérét, aki észbe kapva pillantott a műszerfali iránytűre, majd helyes irányba tekerte a kormányt.
Fenébe... érjünk már haza... Már elhagytuk Little Whingin-t, de a korán reggel felkelő, majd hiányunkat elég könnyen kifigyelő, csapnivaló alibinkre magasról tevő Molly veszélye még mindig fent állt...
Nem bírnám ki, ha rájönne hogy én is kivettem a részem ebből a kihágásból, és nekem pont nincs okom rá, hogy bármi hálátlanságot nyilvánítsak az asszony felé... minden ütésnél jobban fájna ha látnom kéne a szemében a csalódottságot...
- Édesapátok tudja, hogy elhoztátok a kocsit? - kérdezte félve a választól Harry.
- Öö... nem... - habozott ujjaival zavartan malmozva Ron. - Ma egész éjjel dolgozott. Reméljük, sikerül visszacsempészni a garázsba, és anya nem veszi észre, hogy mentünk vele egy kört. - mondta, miközben szeplői mögött hevesen pirulni kezdett.
- Épp ez a baj. Hogy csak reméljük hogy odaérünk... - mormogtam az autó hűvös üvegének nyomott orrom alatt bosszúsan.
Valóban aggódtam a szavaim jelentőssége miatt, és nem csak üres élcelődés volt kivételesen a célom.
Ők már csak sokattudóan megcsóválták a fejüket.
Hah. Nekik könnyű... Nekik nincs mit törleszteni Mollynak... én viszont az a minimum, hogy nem okozok neki csalódást ilyesmivel... olyan jó édesanyám volt édesanyám helyett is... nem ezt érdemli...
- Mit dolgozik Mr Weasley a Mágiaügyi Minisztériumnál? - kérdezte érdeklődve Harry. Haha... ha varázsvilágban nőtt volna fel, egyenesen agypusztítóan érdektelennek találná a választ... Arthur munkája valóban nem egy olyan izgalmas szakma mint példának okáért az aurori pálya...
- A legunalmasabb ügyosztályon van. - felelte Ron.
- No igen. - helyeseltem én is bőszen. - A mugli tárgyakkal való visszaélési ügyekkel dolgozik, bár néha muglik előtt varázsoló mágusok felszólítását is ő készíti el, majd adja föl. - ecseteltem a már robotikusan a betanult szöveget, amit mindig eldaráltam egy új ismeredtségkötés vagy rákérdezés során. Menőbben hangzott volna egy aurori ügyosztály, de ha Arthurt ez érdekli, akkor én ebben fogom teljes erőbedobással támogatni.
Harry szemeit teáscsészealj méretűre kerekedtek.
- Milyen ügyekkel? - hangja meghökkenve ugrott magasabb oktávra.
- Az a lényeg - fogott bele Ron. - Hogy nem szabad mugli eredetű tárgyakat megbűvölni, mert esetleg visszakerülhetnek egy mugli házba vagy boltba. Tavaly például meghalt egy vén boszorkány, és a teáskészlete egy régiségkereskedőhöz került. Attól megvette egy mugli nő, hazavitte, és teát akart benne felszolgálni a barátainak. Kész rémálom volt. - mesélte Ron.
- Igen! Akkor volt hogy Arthurnak hetekig túlóráznia kellett. Szörnyű volt... - emlékeztem vissza, persze nem hozzá téve hogy semmi pénzért. Ezt mi úgy is tudtuk, Harrynek... meg nem muszáj tudnia. Molly és Arthur számára a pénz téma igencsak kényes, olyan óvatossággal szabad csak beszélni róla, mintha egy mély sebet fertőtlenítenénk. Mások előtt nem szívesen ejtenek szót a vagyonról, ezt tiszteletben tartván én sem fogok.
- Miért, mi történt? - forgatta fejét Harry.
- A teáskanna megvadult, és telefröcskölte az egész házat forró löttyel. - mesélte tovább lelkesen a vörös, mintha a teaszökőkutat csináló kanna annyira szórakoztató lenne. Persze ő nem mugli, ő inkább találja ezt mókásnak mint rémisztőnek.
- Mondjuk még mindig semmi, ahhoz képest amikor egy fickót azért kellett kórházba szállítani, mert a cukorcsipesz megharapta az orrát. - mondtam az orromra mutatva, szemléltetésképp. Harry döbbenten hallgatta a kis anekdotát a galád cukorcsipeszről, és tudat büszkeség töltött el, mert végre egy mugli világhoz szokott személy, akit leköt a mondanivalóm. - Arthur azt se tudta, hol áll a feje, mert csak ő, meg egy Mrs Perkins nevű boszorkánymester dolgoznak az osztályon. Kettejüknek kellett eltussolni az egészet felejtésátkokkal meg mindennel... - mondtam tovább.
Harry arcára mély gondolkodás ült ki.
- De hogyha éppen apátok... akkor hogyhogy ez a kocsi... - kezdte a fiú.
Mindannyian jóízűen felnevettünk, mint Arthur közvetlen közegében éldegélő személyek.
- Hát igen, apa odavan a mugli- cuccokért. Tele van velük a fészer. Szétszedi, elvarázsolja, aztán újra összerakja őket. Ha razziát tartana a házunkban, élből le kellene tartóztatnia magát. Anyát az őrületbe kergeti ezzel a hobbival. - válaszolt Fred egy fejcsóválás kíséretében megejtett vigyorral, mintha csak arról társalognánk, milyen rakoncátlan kisgyermek ez az Arthur. A bökkenő csak az, hogy Arthur a negyvenes éveit taposva, nem igazán jár gyerekcipőben.
Kitekintettem az ablakon.
Hála az égnek, sárgás, messze elkígyózó poros út tárult a szemem elé.
-Ott a főút... - böktem ujjammal a hideg ablakon át a kacskaringós úttestre, ami a hideg párás levegő miatt barázdás ujjlenyomatot hintett a hideg üvegen.
- Akkor tíz perc múlva otthon vagyunk. - ujjongott, szemeit szintén abba az irányba szegezve George. - Ideje is, kezd pirkadni. - mondta a rózsaszín pírba boruló eget kémlelve.
Bosszúsan meredtem az ellenünk játszó horizontra, amiért már most felölti piruló festékjét, pedig én nagyon szeretném, ha mi sírba vihetjük magunkkal ezt a kis titkot, hogy Harry valójában "békés emberrablás" áldozata lett, és nem pedig kora hajnalban érkezett.
Fred lejjebb ereszkedett a tragaccsal, ami pici, gomolygó füst pamacsokat köhögött az égbe, miközben egyre alább bukott a már ismerős ligetek felett. Legalább Arthur azt is belebűbölhette volna, hogy kicsit környzetekímélőbb kocsika legyen.
A kocka mintás szántóföldek is már deja vu érzést keltettek bennem, és már fel is ismertem pár kunyhócskát, amik a szerény falu, Widra St. Capdelhez tartoztak.
- Ez a falu, ettől lakunk alig pár száz méterre. - mutatta George a vadregényes kis tájat ismertetve a bőszen bólogató Harrynek, aki csak úgy itta magába azt. Igen, Widra St. Capdel környékébe én is kellőképpen belevoltam szerelmesedve, hiába lakom már több éve itt, a zöldellő fű és szinte magukról regélő, öreg tölgyfák, na meg a zafír fényben pompázó csermejek és ragyogó tükrű tavak mindig képesek voltak lenyűgözni.
A nap már halványon átpislákolt néhol néhány fa lombján.
Egyre lejjebb ereszkedtünk, végül egy kicsit megrémülvén a csöpp zökkenéstől, amivel az autó kerekeivel tompán huppanva földet ért, éreztem, ahogy már nem csak látjuk, de rajta gurulva érezzük a dimbes-dombos, göröngyös mező talaján való kocsikázást.
- Talajt fogtunk! - konstatálta Fred elégedetten csettintve, és pár kanyar után már ott is álltunk az Odú otthonos, csálé teteje előtt. Az én imádott hajlékom családias látványa menten megmosolyogtatott.
Nem érdekelt a ferde építés, az olyan kinézet, mintha csak egy állati istállóhoz épetettek volna minden létező és nem létező irányba helységeket, nem érdekelt, hogy nagy valószínűséggel márcsak varázslat tartja fixen a kis házikót, mert én így szerettem. Így is elbűvölő ház volt, és mindenem megvolt benne, amire csak vágytam. Épp olyan kis szeleburdi aurája van, mint az imádott családomnak, akiké.
A kis kopott postaládánk mellett pedig hanyagul összetákolt kis tábla hirdette, hogy ezen a területen, a kis rozogán égnek nyúló kéményköteg nem más, mint az Odú.
A Roxfort mellett a legjobb hely a világon.
- Nem valami fényes hely. - degradálta le Ron a kis kunyhót.
- Csodálatos. - szóltuk le a fiút azonnal a pöttöm építvényt büszkén mustrálva Harryvel.
Fred, mielőtt bármelyikünk kiszállt volna a kocsiból, fontoskodva felénk fordult.
- Most pedig csöndben felosonunk az emetre, és megvárjuk amíg anya reggelizni hív minket. Akkor Ron leszalad a lépcsőn, és elújságolja, hogy az éjjel megérkezett Harry. Anya boldog lesz, és soha nem derül ki, hogy elkötöttük a kocsit. - mondta. És lehetőleg az sem derül ki Molly számára, hogy ennyire hűtlen a gonddal felnevelt, fogadott csemetéje.
- Helyes - bólogatott Ron, miközben tettre készen kikászálodtunk az autóból. - Gyere, Harry, az én szobám... - kezdte volna Ron, de valami félbeszakította.
Épp bakancsommal a nedves, harmatos fűbe toppantam, amikor a kis kunyhó árnyékából egy pufók, alacsonyabb sziluett rajzolódott ki, majd maga Molly teste lépett ki az immár ébredező nap korongjának arany fényébe.
Olyan hányinger lett úrra rajtam, hogy azt hittem menten a fűre tessékelem a pár órája behabzsolt csokitortát.
Nem!
Ez nem lehet! Ez csak délibáb! Molly nem lehet itt!
Nem! Nagyon is itt van, és nagyon is dühös arccal rázza felénk a karját... Ő itt van, nekem pedig épp most kellene a szobámban a másik oldalamra fordulni, ahelyett, hogy szabályt szegtem volna... Molly mindjárt meglát... akkor nekem végem... Legszívesebben elhoppanáltam volna, de hát nem tudok hoppanálni egyenlőre... A házba iszkoló fekete kutya is elég gyanús lenne... Ajj Flower, most aztán fejbúbig benne vagy a pácban!
- Ajjaj... - nyögte Fred, miközben Molly papucsa egyenletes és mérges ütemben csattogott felénk a pázsiton.
- Te jó ég. - kontrázott rá George.
- Fenébe... - szóltam reszketve.
Molly megállt előttünk, virágmintás köténykéje szinte felperzselődött az asszonyból sugárzó düh miatt.
- Nos - szólt vészjóslóan.
Egy nyögés sem hagyta el a torkom, a szégyen és félelem még a hangszálaim is lebénította.
Most aztán... most aztán úgy kikapok mint még soha...
- Jó reggelt, anya - köszönt a tőle telhető legvidorabb stílusban George, erősen reménykedve abban, hogy ezzel némiképp javíthat a helyzetünkön, holott tudta, hogy ez veszett ügy.
- Van fogalmatok róla, mennyire aggódtam? - préselte ki mérgesen tűnél is vékonyabbra szorított ajkain Molly, miközben orrcimpáji fenyetően megremegtek. Mint egy kitörni vágyó vulkánból, úgy árasztotta magából ő is a mérhetetlen dühöt.
A gyomrom olyan bukfencet hányt az izgalomtól, hogy jobbára kénytelen voltam összegörnyedni, mint valami zsákmányállat.
Jelenleg úgy is éreztem magam.
- Ne haragudj anya, el kellett mennünk... - kezdett volna bele a magyarázatba Fred, aki bármennyire is magasabb volt Mollynál, a felfújt asszonyság mellett még Georgeal összevetve is kicsinek nézett ki.
Molly ajkai elnyíltak, és én tudtam, hogy most jönnek bizony a dorgáló szavak, amik bizony jobban fognak fájni bármilyen ütésnél. Ha belegondolok... még az is jobb lett volna, ha Molly azzal büntet meg... csak ne kelljen őt úgy látnom, hogy csalódik... bennem csalódik...
Úgy hajtottam le a fejem, mint végítéletre váró, elesett harcos.
- Négy üres ágy! Semmi üzenet! A kocsi sehol... le is zuhanhattatok volna... majd'megőrültem az aggodalomtól... de mit érdekel az titeket... még soha életemben... na várjatok csak, majd ha hazajön apátok... Bill, Charlie vagy Percy soha nem csináltak ilyesmit... - dohogott Molly, és minden szava égetett, beleértve az ezekkel a szavakkal teljesen egyet értő szívemet is.
- Bezzeg-Percy - morogta szemtelenül Fred, mire olyannyira sarkon tapostam, hogy ő csak fájdalmasan nyikkanva elhallgatott, de akkor már késő volt.
- PERCYNEK A KISUJJA IS TÖBBET ÉR NÁLAD! - harsogta Molly, miközben hangjától pár megriadt madár repült az ég felé a közeli cseresznyefáról.
És akkor eszembe jutott, hogy nálam még a semmi is többet ér.
Olyan hálátlan vagyok, hogy arra nem léteznek ép szavak.
Molly kiaggódja a lelkét is ÉRTEM, aki ezt egyáltalán nem érdemli meg, miközben én ott randalírozok az ikrekkel, hogy egy ostoba mentőexpedíció keretei közt kimenekítsem Harryt, és nem akarom hogy Fredék helyettem is bűnösök legyenek, de nekik, ahogy azt már említettem, nincs mit törleszteni Mollynak, nekik hálásnak kell lenniük, nekem viszont példásul hálásnak, ehelyett minden lehetséges szabályt megszegek, és szegény Arthurt is veszélybe sodrom, és Mollyra is a szívbajt hozom...
- És Flower! - kezdett bele, én pedig azt kívántam, bárcsak elsüllyednék, mélyen a föld legmélyebb kőzetlemeze alá. - Rólad hittem volna a legkevésbé, hogy ilyesmibe belemész... legalább neked lett volna ennyi önakaratod hogy ne tartsd velük, hamár szép szóval nem tudtad volna itt tartani őket! De ez? Hát most nagyon meglepődtem drágám! Hogy csinálhattál ilyen butaságot? - egyben ostoroztak a saját öndorgáló gondolataim és Mollyié, bele sem bírtam nézni a nő szemeibe.
Mire végzett, majdnem elsírtam magam, és hálát adtam, mikor végre kifogyott a szuszból és Harryre nézett.
- Nagyon örülök hogy eljöttél hozzánk Harry drágám. Gyere kerülj beljebb, és reggelizz meg szépen. - villantott egy ragyogó mosolyt a szemüveges fiúra, amiért bármit megadtam volna, hogy nekem adjon, és ne Harrynek. De nekem csak a csalódott pillantás maradt, mégha Molly nem is szavakban mondta ki a fájó szót, ott lebegett. És borzalmas érzés volt.
- És most usgyi befelé! - mutatta ujjával azt, hogy minden gyermeket, fogadottat és nem fogadottat az Odú falain belül kíván tudni.
Fred, George,Ron bosszankodva, Harry a családi fészkünk kunyhóján ámulva besietett a házba, az én lábaim azonban mintha mélyen gyökeret vertek volna a puha földben.
Molly csípőre tett kézzel kérdőn vonta fel a szemöldökét, én pedig azonnal megragadtam az esedezésre adott alkalmat.
- S-sajnálom... - motyogtam bele a csípős reggeli szellőbe.
Molly vonásai mintha megenyhültek volna, nem láttam pontosan, ugyanis nem mertem a szemeibe nézni.
- Nem haragszok drágám... - szólalt meg sokkal gyengédebben, mint ahogy az imént. - Nem feltételezem rólad, hogy te lettél volna az a jómadár, aki kieszel egy ilyen végtelenül bugyuta tervet, csak máskor kérlek ne is egyezz bele. Jó? Megértem hogy szeretnél belemenni ilyen kalandokba, de tudod ezek inkább veszélyesek, mégha ti egyenlőre nem is látjátok át, és mókát láttok benne, így kérlek máskor szólj nekem vagy Arthurnak, ha valami ehhez hasonlót akartok megtenni. Mi is beszéltünk róla, hogy mivel Harry nem válaszol a levelekre, mi hozzuk el, de hát nyilván mugli és törvénybarátabb módszerrel. Ezt azért mondom csak neked, mert ezeknek aztán magyarázhatod, hisz ismered milyen nemtörődöm lókötők. Rendben? - ajándékozott meg szavai után egy meleg mosollyal, mire a szívemről nagy kő, a szememről pedig egy kövér könnycsepp pergett le.
Nem habozva, szorosan magamhoz öleltem Mollyt, akit meglepett a hirtelen gesztus, de utána gondolkodás nélkül körém fonta karjait.
Mélyen beszippantottam édes illatát.
- Köszönöm... és sajnálom... - motyogtam bele biztonságot adó vállába, amibe könny áztatta arcom fúrtam.
- Ugyan aranyom! Minden fiatal csinál hülyeséget, csak néha kicsit a fejetekre kell olvasni, hogy ne csináljatok még többet. - simogatta meg a hátam gyengéden Molly. - Te pedig elég érett vagy már ahhoz, hogy ezek után ne tegyél ehhez hasonlót, de sajnos ezekhez a trógerekhez még lesz egy két nevelő szándékú szavam. Na menj szépen be, csináljunk egy jó reggelit ezeknek a majmoknak! - tolt el magától Molly, hogy kardigánja ujjával letörölhesse a könnyeket az arcomról.
Olyan jó hozzám...
Megérdemlem ezt? Nem.
Életem végéig Molly lesz az az ember, akiért az egyik legtöbb hálával tartozom.
Eleget téve beiszkoltam a házba, azonbelül a konyhába, ahol várakozásteljesen csücsült a vihogó ikerpár, a bambán a faliórát bámuló Ron, és a ház öntisztító tollseprűjére rácsodálkozó Harry.
A pulton recsegő, ősöreg kis rádióból pedig egy Celestia Maggica szám szólt, amit halkan (hogy azért hamis hangommal ne tegyek kárt a jelenlévők fülében, amik már így tropára mentek a zuhanyzóban elkornyikált Abrakad Magadra nótáktól) dudorászni kezdtem, miközben kis csörömpöléssel serpenyőt vettem magamhoz, meg a hűtőből egy csábító kolbászkákkal megrakodott tányért, hogy aztán pár perc múlva már a sistergő húsdarabokat egyensúlyozva a mellé pakolt tükörtojással, ételt pakoltam az azt követelő emberek tányérjára, amiket Molly szorgosan pakolt elő, makulátlan fényesre sikált evőeszközökkel.
- Téged nem hibáztatlak kis drágám! - fordult Molly nyájasan Harry felé, miközben egy üvegből csurtig töltötte narancslével a fiú poharát. A sárga folyadék már jóformán púposodott ki az edényből. Harrynek nagyon óvatosan sikerült csak folt-mentes terítővel leszürcsölni a tetejéről a felesleget, hogy nehogy az asztalra öntsön belőle. Na igen. A túlgondoskodó Molly Weasley. Imádnivalóan túlbuzgó. - Mi is aggódtunk Arthurral. Épp a mi nap beszéltünk róla, hogy mi magunk megyünk el érted, ha péntekig nem válaszolsz Ron és Flo leveleire. De azért a fél ország felett átrepülni egy teljesen illegális kocsival... bárki megláhatott volna titeket. - itt tekintetével szúrosan az ikrek felé pillantott, nyomatékosítva, hogy teljesen nyíltan rájuk céloz e pillanatban.
Varázspálcájával eközben úgy mellesleg a mosogató felé bökött, mire a szennyes edények halk csörömpölést kiadva, tisztogatni kezdték magukat, a szintén önmozgó szivacs, önmegeredő csap és önömlesztő mosószer kíséretével.
- Borult idő volt! - próbálkozott Fred, de sajna minden jelenlévő tudta, hogy a mai éjszakán egy kósza felhő se szürkítette az eget, és a csillagok és feltűnően gátlástalanul ragyogták be az éjszakát.
- Evés közben nem beszélünk! - pirított rá Molly, mire Fred csak bosszúsan kettéharapott egy falat kolbászt.
- Éheztették őt, anya! - vágott bele a mentegetőzésbe George is. Majdnem rávágtam, hogy ez igaz, de jobbnak láttam befogni a lepénylesőmet, mert már így is elég fejfájás érte a részemről Mollyt. Be is tömtem a számat egy falat vajas kenyérrel.
- Te is hallgass! - intette le megenyhült szigorral Molly, vagy azért mert megszánta a szabadkozó fiúkat, vagy mert épp Harrynek kent meg egy századik vajas kenyeret, aki nem győzte magába tömni őket.
Szegény fiú már dugig volt a kenyérszeletekkel, de Molly folyamatosan termelte neki az ételt. Nagy nehezen gyűrte már le őket, ezt látva pedig valaki a segítségére sietett.
Vadóc íveset ugorva vetette rá magát az asztalra, és szájával gyorsan kimarta Harry kezéből a félig megevett kolbászt, majd gyorsan elugrott a Molly által felé lendített konyharuha elől.
Harry megdöbbenten felnevetett, Molly pedig átkozni kezdte a pimasz hiúzt.
- Átkozott kis fenevad! Igazán megnevelhetnéd Flower! Megeszi előlünk az ételt, pedig eleve fel sem tehetné a mocskos kis tapmancsait az asztalra. Egész nap patkány meg madár tetemeket csócsál vagy játszik velük, még a végén valami csúnya járvánnyal vihetlek titeket a Szent Mungóba! - mosolygott bele dorgálásába Molly, én pedig feszülten kuncogva lesütöttem a szemem.
Vadócot ezután Ginny követte, hosszú hálóingben, zabolázatlan vörös hajzuhataggal, ahogy álmosan belépett a konyhába.
Szemei Harryre szegeződtek, majd a lány torkát egy sikkantás hagyta el mielőtt sebesen kirohant a helységből.
Poharamba mosolyogva vigyorogtam meg a kis szerelmest.
- Ginny. - osztotta meg a lány nevét Harryvel Ron. - A húgunk. Egész nyáron rólad beszélt. - mesélte, mire megforgattam a szemem. Olyan gonosz... és ha Ginny belezúgott Harrybe? Elragadó kis gyerekszerelem, mi abban a kivetnivaló?
- Igen, autógrammot fog kérni tőled Harry - fűzte hozzá kacagva Fred, de miután Molly egy igencsak szigorú pillantást lövellt a fiú felé, az sikeresen el is hallgatott.
- Naaa! Ne bántsátok már! - szóltam én is rájuk, húgom védelmére kelve.
Ezután szó nem esett, még mindenki tányérjáról el nem tűnt az összes morzsa, ami Molly tudását ismerve nem tartott sokáig.
- Hűűű de álmos vagyok! - tette le villáját Fred, majd elnyújtva hosszú végtagjait, hatalmas ásítással igyekezett szavait alátámasztani. - Megyek, lefekszem, és... - kezdte volna a a fiú, de Molly ellentmondást nem tűrően a szavába vágott.
- Nem fekszel le. - intette le fiát. - Aki éjjel röpköd, nappal is röpködjön. Menj, és törpementesítsd a kertet. Már megint teljesen elkanászodtak nekem. - adta ki utasítását Molly, fejével a kertre néző ablak felé biccentve, ahova Fred egy fájdalmas grimasszal követte anyja tekintetét.
- Jaj, anya... - kezdett siránkozni a fiú.
- Ti pedig segítsetek neki, légyszíves! - tette hozzá nekünk címezve Molly. - Feküdj le kis drágám. Nem te kérted őket, hogy vigyék el azt az átokverte kocsit! - fordult sokkal nyájasabb hangszínre váltva Harry felé.
Harry azonban a fáradtság csöppnyi jelét sem mutatva, megrázta fekete fürtjeit.
- Inkább segítek Ronéknak. - mutatott körbe csapatunkon. - Még sosem láttam törpementesítést.
Pedig ha látott volna, nem ezt mondaná.
Mindig segítettem Mollynak, bármiféle feltétel nélkül, ugyanígy a gnómtalanításban is, de az volt az egyetlen, amitők szívből irtóztam.
Unalmas, ráadásul azok a kis fenegyerekek harapnak, rúgnak, és megdézsmálják a kertinövényeket is.
Lassan naponta kellett őket összekapdosni, elég nagy hajcihő árán, mert Arthur ideszoktatta őket azzal hogy elemózsiát ad a kis fránya gnómoknak, akik szerinte jópofák. Szerintem annyira nem, mert állandóan lepusztítják a lekvárba szánt bogyókat, így néha én magam vetemedem arra, hogy kutyabőrben utánuk ugorjak egy-egy bokorba, és nagyokat szökellve elcsípjem a kis tuskókat. Egész jó módszer, mert a mancsom legalább befér azokba a törpevájatokba, ahova mondjuk a többiek keze nem mindig, plusz a bundám óv a harapásuktól, ami viszont így, ember formában bitang mód tud fájni, nekem egyszer az egyik úgy belemélyesztette a fogait a kezembe, hogy utána csak percekig sprickolt a vér... már-már néha veszélyesek is, ha nincs elég rugdosó és elkapási rutinja az embernek...
Mondanom sem kell, feledtébb örültem, hogy ez a feladat ránk hárult... de ez van. Méltó büntetés az éjszakai kihágásunk miatt.
- Kedves hogy felajánlod, de nincs abban semmi érdekes. - legyintett Molly. Ebben egyet értethünk. - Lássuk mit mond Lockhart a témáról.
Azzal előrántott egy vaskos könyvet a tűzhely melletti, pöttöm kis könyvespolcról, amit követően én és George egy kelletlen morgást hallattunk.
Gilderoy Lockhart.
Az egyik leg... irritálóbb ember, akit valaha a sors a neki egyáltalán nem járó varázsigévél megajándékozott.
Először is: a puha, szőke fürtjei, és a gyöngyszemfogas műmosolya, amitől minden nő (ékes kivételt képezek például én) szíve elolvad, ezek szerint szegény Mollyé is, aki nem képes a Szombati Boszorka című lapon bemutatott, csupán a vakuknak virított mosolyon túl látni, nincs nagyon más említésre méltó jó tulajdonsága.
Másodszor: annyira ért a varázsláshoz, hogy piacra dobott egy csapnivaló hajápolót, amitől elvileg ugyanolyan puha és fényes tincseink lehetnek mint neki, de amúgy csak egy random összetevőkből kotyvasztott valami trutymót, ami természetesen csak a hajadra kenődik, majd lemosod, és... tádám! Végeredmény: a tökéletes, utánozhatatlan semmi!
És végül: számtalan könyve is megjelent, bár én csak egybe olvastam bele mindabból, ami gondosan leporolva hever Molly polcain, és szinte ordítja magáról az írása, hogy ilyen hőstettekhez kevés ez az okádnivalóan bájosan bájtalan ember, így szerintem minden, ami azokban van, az szemen szedett hazugság.
Dióhéjban ennyit kell tudni a bizonyos Lockhart úrról. Remélem az életben lesz olyan szerencsém, hogy soha nem találkozok vele személyesen, csak kidobni való címlapokon.
A Kártevő Kalauza, az meg... egyszerűen botrányos...
Volt alkalmunk Billel, hogy úgy határoztunk, egye fene, kipróbáljuk.
Elvileg aprított cserebogár ürülékkel bekent almát kell kirakni a kert közepése, mert az elriasztja őket.
Nos... én mondom nektek kedves muglik, ha valaha is lesz szerencsétek a kertetekbe telepedett kertitörpékhez (és nem a Mikulás mintára faragott szobrokra gondolok) akkor ne azt tegyétek, amit bájvigyorfejű ajánl. Az a helyzet, hogy azt épp hogy szeretik, és azóta csak mégtöbb kertitörpe vert tanyát a kertben, cserebogár bélsaras almák reményében, úgyhogy... inkább csak hajítsátok őket JÓ messze. Az mindig beválik.
- Anya, tudjuk hogy kell törpementesíteni egy kertet. - adott hangot George is az ellenszenvének.
Molly azonban elalélva nézegette a borítót, amin aranybetűkkel díszelgett a cím, és még csicsásabb betűkkel az írója neve. Alatt pedig az utánozhatatlan aranyfürtökkel ellátott Gilderoy Lockhart kacsintgatott felénk, amitől Molly pironkodva lapozta fel a kötetet, nekem pedig erős hányinger taszigálta feljebb és feljebb a megevett kolbászokat.
- Csodálatos ember. - sóhajtott Molly. Legszívesebben kijavítottam volna "szörnyű" szóra. - Remek ez a könyv. Lochart úgy ismeri a kártevőket mint a tenyerét. - állt meg minden olyan oldalt megszamárfülezve Molly, ahol a bájgúnár Lockhart egy újabb teliszájas vigyoros fotója "ékesítette" a lapot.
- Biztos azért ismeri őket úgy, mert ő is egy kártevő. Főleg a szemnek és nagyon erős hatást gyakorolva a gyomornak is. - súgtam oda az ikreknek, mire mindkettejükből egyszerre robbant ki a kacagás.
- Anyának biztos hogy tetszik a pasas! - jegyezte meg könnyeit törülgetve Fred, amivel sajnos egyet kellett értenem, Molly piros arcát látva.
- Ne légy már nevetséges Fred - intette le őt azonnal az említett, de mindannyiunknak árulkodó jel volt a nő álmatag mosolya. Fúj! Neee... Fricset előbb mondom vonzónak mint ezt a nyálas, műmosolyos idiótát! Ne Molly! Te ennél okosabb vagy... - Na jó, ha azt hiszitek jobban tudjátok mint Lockhart, lássatok hozzá. De jaj nektek, ha utána egyetlen gnómot is találok a kertben. - aztán ezzel a végszóval törpevadászati utunkra engedett minket Lochkart, a műmosoly isten hírével, mi pedig kelletlenül kicammogtunk az ajtón.
A kertet időközben aranysárga fátyolba vonta a felkelt nap, minden virág harmatos szirmain vidám táncot jártak a rávetülő napsugarak, és a fűvön, aminek nem ártott volna már egy nyírás, mindenféle rovar sütette magát, csápjaikat a szellővel sodortatva. Egy lapos kövön egy vén gyík sütette zöldes, ráncos bőrét, miközben egy-egy színes pillangó raj töltötte meg a levegőt megannyi színpompával. Idilli nyári hangulat uralta a kertet, bár már néhány fa levele sárga útiköpenyt öltve a szél hátán siklani kezdett az ég felé.
A virágágyások minden színárnyalatban illegették gyönyörű szirmaikat, gyönyörű csodaországgá téve az Odú kertjét.
Azonban néhány bokor, vagy fűcsomó mélyében már ott lapultak a pimasz kis gnómok, rondítva az összképet.
Idegesítő kis fenevadak! Féljetek!
- Kerti törpék a mugliknál is vannak. - ecsetelte nekünk Harry, miközben én én csak félig odafigyelve már szemeztem is az egyik szemét kis bestiával, aki nyelvet öltögetve táncikált nekem az egyik bazsarózsabokor rejtekéből.
Hah! Csak várja ki a végét a kis mocsok!
- Igen láttam mit neveznek ők kertitörpének. - mondta Ron, majd bevetette magát abba a bokorba, ahol az imént a gúnytáncoló lényt láttam. Hangosan drukkolva fogadott öcsikémnek, figyeltem a bokrot, ami erősen rángatózott a benne dulakodó Rontól és kertitörpétől.
- Azt a horgászbotos Mikulást, nem? - fordultam Harry felé, aki ezt egy nevetéssel nyugtázta.
Időközben Ron rúgkapálása alábbhagyott, majd a fiú homlokát megtörölve felegyenesedett, kezében egy hevesen ficánkoló, csatát elvesztett kertitörpével.
- Ereszte el! Ereszte el! - sipítozta a gnóm, magából kikelve, termetéhez képest elég hangosan, karmos lábaival visszataszító morgás hallatva. Igyekezett megsebesíteni a fogva tartóját, ám az megragadta a bokáját, majd fejjel lefelé fordította, így a gnóm tehetetlenül himbálózott fejjel lefelé.
Kárörvendően figyeltem a magatehetetlen kis görcsöt.
- Mutatom mit kell csinálni vele. - mondta Ron, majd magasra emelte a gnómot, és elkezdte a feje felett lasszó mód pörgetni. A törpe minél gyorsabban pörgött, annál élesebben visított.
Harry arcára merő félelem ült ki, és tekintetében egyértelműen a törpe iránti sajnálatot véltem felfedezni.
- Ne aggódj! - paskoltam meg a fiú vállát. - Ettől nem lesz semmi bajuk, csak muszáj őket jól elszédíteni, hogy ne találjanak vissza a törpetúrásba. - magyaráztam, mire Harry megkönnyebbülten bólintott, és már egészen jót szórakozva nézte Ront.
Amaz hirtelen eleresztette a gnóm lábát, mire az jó hat métert repült, majd tompa puffanással földet ért a sövényen túli mezőn.
Fred fejét csóválva figyelte az ívesen a pázsiton puffanó törpét, majd Ron felé fordult.
- Kevés vagy. - fitymálta öccsét. - Fogadjunk hogy az enyém a fatuskón túl esik le. - mondta, miközben eltökélten kezébe kapott egy megtermettebb, ducibb példányt.
- Az enyém meg a szilvafán is túl! - emeltem a tétet.
Fred elfogadván a kihívást, somolyogva bólintott, mintha máris az ő gnómja csattanna az öreg fa tövében.
Gyorsan felnyaláboltam egy lábamat feltett szándékkal megcsócsálni akaró törpét, majd egyszerre Freddel, elkezdtem pörgetni.
Ujjaink egyszerre csusszantak le a törpék lábairól, azok pedig szélsebesen hasítva a levegőt, átrepültek az egész mezőn, majd szem elől tűntek egy kökényes-gazzal benőtt szakaszon.
- Melyikünk nyert akkor? Nem látom hova estek... - vakarta meg tarkóját Fred, tanácstalanul kémlelve utánuk.
- Egyezzünk meg egy döntetlenben? - kérdeztem, tenyeremet barátiasan a fiú felé emelve, aki vigyorogva belecsapott, aztán pedig ugyanezt tette, csak kézfeje immár gnómokon, és nem az én tenyeremen landolt.
Harry saját kárán tanulta meg, hogy biza nem szabad sajnálni a kis mocskokat, mikor is óvatosan megpróbált a sövényen túlra, békés, demokratikus úton, szépen és gyöngéden átemelni egy bestiát, de az kihasználva a fiú óvatosságát, galádul belemart tűhegyes fogaival a fiú kezébe, mire az kiáltva elejtette.
- Ne sajnáld őket! - léptem oda mellé, majd a már szemléltetett módszerrel az épp egyszerre három elhajított társa után küldtem.
- Nem valami okos társaság. - oldalazott George Harryhez, kezében legalább hat felnyalábolt törpével gyors varázslényismertetőt tartva a fiúnak, miközben rutinosan lefogta a szökést sikertelenül megkísérelő csoportot. - Amint rájönnek hogy törpementesítés folyik, egymással versengve másznak elő bámészkodni. Képtelenek megtanulni, hogy jobb, ha veszteg maradnak. - azzal egy lendületes mozdulattal kihajította karjából a gnómokat, amik apró puffanást hallatva jelezték, hogy sikeresen talajt fogtak.
Amelyik gnómok nagy nehezen feltápászkodtak, azok szédelegve távoztak, mélabúsan, libasorban kullogva, mint egy megvert hadsereg. Úgy kell nekik.
Úgy is visszajönnek... Arthur imádja őket.
- Előbb-utóbb visszajönnek. - mondta Ron a letörten elbaktató törpekupac után pislogva.
- Szeretnek itt élni, mert Arthur elkényeztette őket. Szerinte viccesek... - csóváltam a fejem a vereséget szenvedett gnómok után. Egy ideig nekem is azok voltak, de mikor okvetlenül megharapnak, vagy a termést dézsmálták, na ahhoz nekem is van egy két keresetlem szavam, vagy dobásom...
A szerencse az, hogy annyira nem burjánzanak túl, mint mielőtt első osztályba mentem, mert mikor Remus megvette nekem Vadócot, kiderült hogy csínytalan hiúz egyik legkedveltebb hobbija az, hogyha a kertitörpéket hajkurászhatja, így javarészük elmenekült, de olyan kotorékokba, ahová a már kissé túlhízott Vadóc sem tudja be tornászni magát, boldogan éldegélnek az Arthur álltal nekik kikotort maradékon no meg Molly veteményesén.
Hirtelen egy ajtócsapódás szakította félbe a gnómtalanításunkat.
- Megjött! - kiáltott fel George a kilincs kattanást követően. - Itt van apa! - azzal elviharzott az Odú ajtaja felé.
Mi is ugyanúgy sebesen otthagytunk csapot-papot, és beiszkoltunk az ajtón.
A konyhába betoppanva egy nagyon fáradt Arthur fogadott minket, aki kimerülten, gyűrött talárban és félrecsúszott süvegben figyelte álmosságtól laposakat pislogó szemeivel Molly ténykedését, ahogy az asszony teát főz neki.
- Micsoda éjszaka - motyogta a férfi, miközben én csatlakoztam Mollyhoz, és szorgosan adogattam neki a vizet és a cukrot, megsajnálva a végkimerülésig dolgoztatott Arthurt. - A jelentés mellett kilenc riasztást kaptunk! Kilencet! Ráadásul az öreg Mundungus Fletcher rögtön rontást akart küldeni rám, amint hátat fordítottam neki... - panaszolta két ásítás között, majd bőszen hálálkodni kezdett nekem, ahogy feléje nyújtottam a gőzölgő fekete löttyel töltött csészét.
Nagyon sajnáltam szegényt, szemei alatt sötét karikák éktelenkedtek, és az utóbbi időben már a talárja is igencsak elnyűtten lóg rajta... Nem eszik rendesen, vagy a szuszt is kidolgoztatják belőle? Túl sok túlóra, és túl fáradt Arthur... Nem tetszik ez nekem. Ő nem egy robot, bár kire számíthatnának? Mr Perkins feleségére, aki egy jelentést nem tud rendesen elkészíteni, és mugli ügyekben "jártas" holott azt sem tudja mi a vezetékes telefon és a macskaalom között a különbség...
Igazságtalan világ...
- Találtál valamit, apa? - tudakolta kíváncsian Fred, bár a válasz evidens volt, hisz a kilenc riasztás mégsem csak a semmi...
- Pár zsugorodó kulcsot, és egy harapós szenesvödröt. - mesélte táskás szemét álmosan behunyva Arthur. Szegény... - Volt egy eléggé csúnya eset, de abban nem voltunk illetékesek. Mortlake-et bevitték kihallgatásra pár feltűnően öreg vadászgörény miatt, de az a Kísérleti Bűbájok Bizottságára tartozik, hál' istennek... - mesélte tovább Arthur.
- Mi értelme van zsugorodó kulcsot csinálni? - kérdezte elmélyült grimasszal George, amit roppant mód viccesnek véltem. Miért vág ilyen fejeket minden Weasley, amikor gondolkodóba esik? Olyan mókás...
- Szimpla mugli-ugratás - legyintett Arthur. - Eladnak egy olyan kulcsot, ami folyton icipicire zsugorodik, hogy sose lehessen megtalálni, amikor szükség van rá... - magyarázta a férfi, mire én markomat a számra szorítottam, hogy ne kuncogjak, mert aljas de jópofa trükknek véltem. Bárkivel le mertem volna fogadni, hogy ez ötletet adott az ikreknek, mert azok cinkosan összemosolyogtak. - Persze nehézt ezt bárkire is rábizonyítani, hiszen a mugli nem fogja beismerni, hogy a kulcsa összemegy, inkább azt mondja, hogy mindig elveszíti. Szegénykéim annyira vakok tudnak lenni, ha varázslatról van szó, hogy még azt sem veszik észre, amik az orruk előtt történik... de a mieink se jobbak. El se hinnétek, hogy egyesek mi mindent képesek elvarázsolni... - sóhajtott nagyot, miközben süvegét levéve, kezével megsimította kopaszodó, vörös hajzatát.
- PÉLDÁUL AUTÓKAT? - Molly hangja úgy hasította ketté a levegőt, mint egy gyorsan süvítő dárda. A hirtelen hangemtől úgy megijedtem, hogy levegőt is elfelejtettem venni. Vadóc is kellőképpen megrémült, mert úgy borult le riadtan nyivákolva a kályháról, mint egy zsák, majd elrohant a konyhából, és mit ne mondjak, a piszkavasat lóbáló, dühödt asszonyság láttán nekem is inába szállt minden bátorságom, és úgy húztam össze magam, mint egy röstellkedő kutya.
Bűntudatosan néztem össze fogadott fivéreimmel, mert mi a rémülten és értetlenül pislogó Arthurral ellentétben nagyon jól értettük a célzást... még a szívmelengetően megnyugtató kis Mollyval lefojtatott eszmecsere és bocsánat kérés után is mardosni kezdett a szégyenérzet.
- A-autókat, Molly drágám? - hebegte Arthur, dühödt vadállatként föléje magasodó feleségének látványától összehúzva magát székén.
- Igen Arthur, autókat - felelte Molly vészesen villogó szemekkel. - Mondjuk egy varázsló vesz egy rozsdás tragacsot. Azt mondja a feleségének, hogy csak szét akarja szedni, megnézni hogyan működik, de valójában megbűvöli a kocsit, hogy repülni tudjon. - mennydörögte Molly, pillanatok leforgása alatt átváltva kedves, imádnivaló asszonykából házisárkányra, miközben Arthur rémülten pislogott feleségére, mint egy sarokba szorított nyúl.
- Nos kedvesem, tudod, az a helyzet, hogy ezt joga van megtenni, bár talán, öhm... - dadogott Arthur, aki ültében is csak fél miliméterrel volt alacsonyabb Mollynál, mégis, fejekkel kisebb kett, mihelyst Molly villámokat hányó szemébe nézett, és még apróbbra húzta magát együltő helyében. Sajnáltam... a dühös Mollynál ritkán akad, ami félelmetesebb. - helyesebb lenne, ha elmondaná a feleségének az igazságot... A törvényben ugyanis van egy kiskapu... Amíg nem áll szándékában repülésre használni a kocsit, addig önmagában az, hogy a kocsi tud repülni nem... - próbált összetakolni egy alibit Arthur, de Molly azonnal elhallgatatta.
- Arthur, te írtad a törvényt, és te intézted úgy, hogy legyen benne egy kiskapu! - rivallt rá az asszony. Ott a pont, ezt be kell ismerni. Nem véletlen, hogy Arthur a muglitárgyak főosztályán dolgozik, mert így legalább cseles úton-módon elintézheti, hogy javára válljék a törvény, és büntetlenül abrakadabrázzon a mindenféle, általam például néhol unalmas limlomnak vélt kacatokkal, bár be kell ismernem, a turmixgép engem is némiképp érdekelt, fura de praktikus találmány... na igen. Senki sem mondta hogy a muglik nem tudnak leleményesek lenni... - Azért, hogy továbbra is játszhass a kis mugli csecse-becséiddel a sufniban! Egyébként közlöm veled, hogy Harry ma reggel abban a kocsiban érkezett ide, amivel te nem akartál repülni.
- Harry? - hökkent meg Arthur. - Milyen Harry? - tekintetét hitetlenkedve körbejáratta a jelenlévőkön, majd mikor megpillantotta Harryt, izgatottan felpattant a székből, mintha csak áramot vezettek volna a csöppnyi, rozoga bútorba.
- Uramisten, Harry Potter van itt? Borzasztóan örülök, Harry. Ron és Flower rengeteget mesélt rólad... - lépett oda a letaglózott fiúhoz, akit váratlanul ért Arthur kirobbanó lelkesedése, de azért bárgyún viszonozta a férfi vigyorát, miközben ő boldogan megrázta Harry kezét.
- A gyerekeid ma éjjel a kocsiddal repültek el Harryékhez, és vissza! - toppantott Molly. - Ehhez nincs hozzáfűzni valód?
- Tényleg? - csillant fel Arthur szeme. - És hogy ment a kocsi? - kérdezte a hozzá legközelebb álló embert a tragacs teljesítményéről, azaz engem, de mosolya azonnal lehervadt, amikor tekintete találkozott a dühödt Mollyéval. - Öhm, akarom mondani, - váltott hangnemet riadtan. - ez felelőtlenség volt, nagy felelőtlenség. Szégyelltem magam az elkötött jármű miatt rendesen, de a zavartan makogó Arthur láttán inkább tört rám nevethetnék, mint bűntudat. Arthur sosem volt a szigor szobra, de hát,ott van helyette Molly, meg aztán, az engedékenysége és vajszíve miatt mindig három és nem két gombóc fagyival lépünk ki a cukrászdából. És ez így van rendjén.
Minden családba kell egy úgymond alfa (mint kutya képét felöltő animágus, ez a hasonlat szerintem teljesen találó, jogos és már-már elvárt), aki ez esetben a töpszli kis Mollyban nyilvánul meg, aki amennyire méregzsák tud lenni, annyira imádnivaló.
Mondjuk most perpillanat ez egyáltalán nem mondható el róla...
Zavaromban nem tudtam mit kezdeni magammal, mert Ron és Harry sunyin eloldalaztak megtekinteni Ron szobáját, Fred és George pedig... épp szalvétát akartak Vadóc szájába tömni? Nem tudom, nem láttam tisztán a nagy dulakodásban mit is művelnek pontos jelleggel, de Vadócot aztán nyüsztethetik, ha lenyelte Arthur anyacsavar készletét és semmi baja nem lett tőle, ahogy a tavaly jóízűen egy szuszra befalt, nyelvmaró Sav-a-juj cukorkától sem, akkor az a szalvéta köteg igazán nem fog neki ártani, főleg hogy az ikrek most szembetalálkozhatnak a karmaival, amiket George fájdalmas nyögése után hallhatóan használt is.
Bolondok...
Így szeretem őket...
Ötlet híján elhatároztam, hogy kimegyek a mai postáért, hátha megkapom benne az idei tankönyvlistát, vagy ilyesmi, így kikerülve a hevesen Arthurt szidó Mollyt, és az említett, meghunyászkodó félt, kiléptem a kertbe.
Nem siettem, lassú léptekkel szeltem át a lábfejemet cirógató fűvel fedett rétet, miközben élveztem, ahogy a nap ragyogó fénye rámosolyog arcomra.
Kitártam a postaláda ajtaját, majd kivettem az aznapi levélköteget és két kisebbecske csomagot, hálát adva, hogy nem futottam össze azzal az átokverte Mr Perkinssel, és nem kellett megint az ítélkezését hallgatnom.
Sietősen átfutottam a borítékokra írt betűsorokat, a tartalmukat a cím alapján besorolva.
Nagyja Arthurnak érkezett minisztériumi levelek, akadt bár magát reklámozó pálca/talár/seprű cég is, de amint megláttam egy jól ismert kézírást, azonnal nagyot derültem.
Farmerem zsebébe csúsztattam a számomra jelentéktelen papirosokat.
A két csomagot, amiken szintén az én nevem virított magam mellé tettem, a többi küldeményhalmot pedig el, kivéve kettőt, amiket mohón feltéptem.
Elsőnek Charlie levelét guberáltam elő a megsárgult borítékból, felderülve olvasva kedves bátyám sajátos kézírását, amit egy hivatalnok megirigyelt volna.
YOU ARE READING
Az Ifjabbik Tapmancs - Book 2: A Titkok Kamrája (Harry Potter fanfiction)
FanfictionFlower Black nem mondhatja, hogy nem egy eseménydús évet hagyott maga mögött. Magával Voldemorttal került összetűzésbe, akit sikeresen legyőzött barátjaival karöltve, de ez nem jelenti azt, hogy Voldemort nem próbálna meg megragadni minden alkalmat...
