HISZEK AZ EGYHÁZBAN!

HISZEK 

AZ EGYHÁZBAN! 

SZENTBESZÉDEK, 

MELYEKET AZ 1933-34. TANÉVBEN 

A PÁZMÁNY-EGYETEM TEMPLOMÁBAN 

ELMONDOTT 

Dr. TÓTH TIHAMÉR 

EGYETEMI NY. R. TANÁR, EGYETEMI HITSZÓNOK 

BUDAPEST, 1934.

ELŐSZÓ 

A SZENTBESZÉD EREDMÉNYESSÉGÉNEK 

NÉHÁNY TITKA. 

I. A szentbeszéd eredményességének legelső titka mindig 

is volt és marad is: a hitszónok papi egyénisége, lángoló papi 

lelkülete, feddhetetlen papi élete. A Krisztus ügyéért mindent 

áldozó és azt mindennél előbbre helyező papi lélek mély benyo- 

mást gyakorol még az anyagiasság elsöprő hullámaiban fuldokló 

mai emberre is. 

Az a szentbeszéd) amelynek tartalma mögött nem áll ajánló- 

levél gyanánt a szónok meggyőződéses élete, hiába épülne fel 

akár a legjobb homiletikai könyvek előírása szerint is: pengő 

érc és zengő cimbalom (Kor. I. 13, 1.) fog maradni! Viszont, 

ha a hallgatók kiérzik, hogy amit a szónok a szószéken előttük 

elmond, azt legelsősorban saját maga hiszi el, saját maga tartja 

meg és éli át, éli hívei előtt nyitott könyv gyanánt álló kifogás- 

tálán életével; ha kiérzik szavaibol, mennyire minden öröme s 

boldogsága, egyetlen ambíciója a szónoknak megnyerni híveit 

ama szent igazságoknak, amelyek elsősorban a saját lelkét töltik 

el boldogító örömmel, akkor még a homiletikai szabályok eset- 

leges figyelmen kívül hagyása sem fogja útját állani a beszéd 

eredményességének. Csodálkozva fogjuk látni, hogy még ebben 

a „prédikációt unó világban" is mint szoronganak a hallgatók 

tömegei annak a papnak szószéke körül, aki mint lobogó gyertya 

ég el az Isten dicsőségéért, akinek nincs éjjele-nappala a lelkek 

keresésében, akinek munkás életében valóra válik a régi mondás 

igazsága: „Ignis nunquam dicit: sufficit”.

8 

Egy hitetlen így nyilatkozott P. Ravignanról: „Ez maga is 

hiszi, amit prédikál, egész a torkáig tele van hittel”. Az ilyen 

lángoló meggyőződés még a gyöngébb fizikum sok hiányát is 

képes pótolni (pl. az arsi plébános). Utóvégre nem lehet minden 

hegedű Stradivarius, de Paganini jól játszanék egy egyszerű he- 

gedűn is. Szent Ágostonnak szavait tehát – „Ama, et fac, quod 

vis” – a hitszónokra így alkalmazhatjuk: „Esto sanctus, et prae- 

dica, quod vis”. 

A világi retorikától eltérőleg a homiletikában tehát ki kell 

mondanunk a tételt: Annál nagyobb eredmény kíséri prédiká- 

cióinkat, minél inkább sikerült saját életünkkel megközelíteni a 

katholikus életideált. 

Érdemes a hitszónoknak gyakran elolvasnia Szent Pálnak 

Timotheushoz és Titushoz intézett szavait. Mi mindent követet 

tőlük! (Tim. I. 3, 2. s köv.; Tit. 1., 7. s köv.) Es mindezt 

miért? „Ut potens sit exhortari.” 

„Cuius vita despicitur, restat, ut eius praedicatio contem- 

natur” – mondja Nagy Szent Gergely pápa. Viszont Szalézi 

Szent Ferencnek is igaza van: „Egy uncia jó példa többet ér, 

mint száz font szó”. 

Ma annyira az „egyéni tekintély” korát éljük, hogy nem az 

ú. n. „nagy szónok” tölti be eredménnyel az igehirdetés felada- 

tát, hanem a jámbor, tüzes lelkű pap. Jól mutat rá erre már Bor- 

roméi Szent Károly a „Pastorum instructiones”-ben: „Quemad- 

modum enim in arca testamenti duo Uli Cherubim ita collocatî 

étant, ut semper mutuo se aspicerent: ita vita concionantis doc- 

trinae ex altera parte respondere debet usque adeo, ut et vitam 

doctrina collustret, et doctrinam rursus vita corroboret, viresque 

eidem perpetuo addat. ..” 

A szónoknak tehát mindaz a személyes jó tulajdonsága, amit 

a homiletikai tankönyvek „ethicon” névvel foglalnak össze (élet- 

szentség, alázatos és imádságos lelkület, önzetlenség, lelki tiszta- 

ság, udvariasság és pastorális okosság), mindez napjainkban – a 

hivatalos tekintély csökkenésének, de az egyéni tekintély és a

9 

személyiség varázsának emelkedése korában – fokozott jelentő- 

séget nyer a szentbeszéd sikerének szempontjából. 

Világi szónoknál mindez nem fontos, de annál inkább az 

egyházinál. A világi szónoklat célja nem emelkedik a természet 

fölé, tehát elégséges a szónokban a természetes retorikai eszkö- 

zök jelenléte. Nem így azonban az egyházi szónoklatnál, amely 

a természetfölötti élet elhatározásait van hivatva kiváltani a hall- 

gatókból, melyhez már nem elég még oly brillírozó retorika sem, 

hanem az eredményben döntő szerepet játszik a szónok természet- 

fölötti élete is. Hogy is vezethetné hallgatóit Istenhez közel az 

a hitszónok, aki nem előbb maga jutott el Isten közelségébe? 

Egy tudományos előadás tanúságot tesz az előadó tudásá- 

ról. Egy regény az író kifejező ügyességéről. Egy szavalat az 

előadói készségről. És egy szentbeszéd? A szónok hitéről! Kell 

tudás is a szentbeszédhez, kifejezési ügyesség és előadói készség 

is, de mindezen felül lángoló hit és ennek megvallása. A jó be- 

széd mindig hitvallás, tanúságtétel arról, hogy mennyiben él Is- 

ten a szónok lelkében és mennyire járja át annak egész gondo- 

lati, érzelmi és akarati világát. Ezért nem lehetne eredményes 

ma az a prédikáció , mely pusztán csak logikai s retorikai kategó- 

riákon épülne fel s merőben abstrakt okoskodás produktuma lenne. 

Nem habozunk tehát kimondani, hogy a buzgó mindennapi 

papi elmélkedés a sikernek eminens eszköze. Jól az prédikál, aki 

sokat meditál. ,,Εx plenitudine contemplationis praedicatio deri- 

vatur.” (Summa 2-a 2-ae q. 188, art 6.) Viszont „qui non ardet, 

non incendit”. 

Az Úr már Ezechielhez így szólt: „Audies de ore meo ver- 

bum et annuntiabis eis ex me”. (3, 17.) És az apostolok is együtt 

említik az imát a prédikálással: „Nos verő orationi et ministe- 

rio verbi instantes erimus”. (Act. 6, 4.) Hányszor ismételi meg 

Szent Pál ezt a gondolatot! Kéri az efezusiak imáját: „Ut 

detur mihi sermo in operatione oris mei, cum fiducia notum fa- 

céré mysterium evangetii”. (Ef. 6, 19.) Kéri a kolosszaiak imá- 

ját: „Orantes pro nobis, ut Deus aperiat nobis ostium sermonis 

ad loquendum mysterium Christi... ut manifestem illud, ita út

10 

oportet me loqut'. (Col. 4, 3. 4.) Kéri a thesszalonikiak imáját: 

„Fratres, orate pro nobis, ut sermo Dei currat et clarificetur”. 

(Thess. II. 3, 1.) 

És halljuk csak Ν. Szent Gergely szavát: „Prius aurem 

cordis aperiat voci Creatoris, et postmodum os sut corporis ape- 

riat auribus plebis”. (In Ezech. 1.1. Horn. I.) Vagy Szent Ágos- 

ton gondolatait: A szónok „pietate magis orationum, quam ora- 

torum facultate indiget... Sit orator, antequam dictor ... Prius- 

quam exerat proferentem linguam, ad Deum levet animam sitien- 

tem, ut eructet, quod biberit, vei quod impleverit, fundat”. (De 

doctrina christ. 1. IV.) 

„Gut predigen lernt man nicht auf den Akademien, son- 

dem auf den Knien.” 

II. A szentbeszéd sikerének föltételei között erősen szoktuk 

ma hangoztatni a korszerűséget, modernséget, a mai élet isme- 

retét is* Ezt a kifejezést azonban könnyen félre lehet érteni. 

Nevezetesen félreértené a dolgot az a hitszónok, aki – hogy 

érdeklődést keltsen – valóságos eleven kőnyomatos újság lenne, 

aki a szószéken minden hírt, eseményt és újdonságot leadna, 

erőltetett hasonlatokat és mesterkélt szófűzéseket, kificamított 

gondolatmenetet használna, mindezt azért, mert ez „új” és „mo- 

dern” prédikálás. 

Minderre természetesen nem gondolunk, mikor a szentbeszéd 

sikerének föltételei között a korszerűséget és az életközelséget 

mi is fölsoroljuk. Egész másról van itt szó. Arról, hogy nem elég 

a hitszónok egyéni jámborsága, mellyel maga éli buzgó vallásos 

életét, hanem ahhoz is kell értenie, hogyan kell vallásunk termé- 

szetfölötti igazságait a mai emberrel megkedveltetni. 

A híveknek van valami csodálatosan finom szenzóriumuk és 

azonnal észreveszik, hogy régi hagyományos igazságok át nem 

élt, lélektelen továbbadása történik-e ott a szószéken, pattogó frá- 

zisok, válogatott szóvirágok és dörgő tüdő gimnasztika kíséreté- 

ben, vagy pedig egy embertestvér áll-e ott fölöttük a magasban, 

ember, mint ők ott lent a hajóban, mai ember, akinek lelkén 

szintén végighullámzik az istentkereső mai lélek minden tapo-

11 

gató útkeresése, akinek érző lelkén végigremeg az élettel vias- 

kodás és aki meleg szeretettel s szánakozó részvéttel nyújtja test- 

vérei felé kezét, hogy elvezesse őket Krisztus meleg szívére, 

ahová a pap már eltalált s ahol ő oly boldognak érzi magát. 

Ha a hallgatók kiérzik, mily eleven erővel hullámzik ebben 

a szónokban a kegyelmi élet, mint nyög, sajog, vívódik és szen- 

ved az ő telke is a természetfölötti élet magasfeszültségű árama 

alatt s mennyire minden öröme az, mennyire szent, személyes 

ügye, hogy hallgatóinak lelki lámpásaiból minél többet kapcsol- 

hasson be ebbe az éltető krisztusi áramba – igen, az ilyen pré- 

dikáció korszerű és modern. 

Ezt a korszerűséget, ezt az életközösséget sürgetjük! Olyan 

beszédeket, melyekből a hívek észreveszik, hogy a pap nem gon- 

dolja magát felhői magaslatokban elszigetelve a hívek tömegétől 

és nem áradozik – elkülönítve magát a való élet hullámaitól – 

aszketikus elme futtatásokban. „Non ut dominantes in cleris, sed 

forma facti gregis ex animo.” (I. Petr. 5, 3.) Érezzék meg a hí- 

vek, hogy a szószék pereméhez is fölcsapnak a nehéz földi élet 

habzó hullámai és hogy az ott prédikáló papnak érző és rész- 

vevő szíve van az ő küzdelmes életük problémái iránt, hogy kö- 

nyörületes lelke van a mai élet emberfölötti nélkülözései iránt 

és hogy eligazító, éles szeme van, amelynek vezetésére nyugodtan 

bízhatják vergődő lelküket. 

Kiolvasni a lelkek mélyén húzódó kérdéseket, megérezni 

minden rezdülésüket, úgy hogy szinte szájukból vegyük ki a gon- 

dolatokat: ez az igazi korszerű és életközelséget lehelő prédiká- 

ció! így nem tud beszélni az a pap, aki életét hivatalban, irodá- 

ban, könyvtárban, íróasztalnál tölti. így csak az tud beszélni, 

aki sokat gyóntat és sokat beszélget híveivel. Annak a papnak, 

aki lépten-nyomon hallja a való élet keserű tengeréből felszálló 

panaszokat, annak prédikációja mindig a legidőszerűbb és leg- 

kínzóbb kérdéseket viszi a szószékre és állani fog róla Emerson 

mondása: „Vágd meg szavait és vérezni fognak”. 

III. Ez a lelkület aztán magával hozza a siker harmadik 

titkát, a természetes beszédet is. Beszéljünk természetesen! A

12 

mai ember nem bírja el a régiek koturnusos körmondat-görgeté- 

sét; de nem szívesen hallja papját „szónokolni” sem. Hanem 

legörömestebb akkor figyel reá, ha úgy beszélget velük a szó- 

székről – oly hangárnyalattal, oly színezéssel, oly gesztusok kí- 

séretében –, mint azt két sétáló jóbarát szokta, csak jóval han- 

gosabban. Az isotonia, a monotonia és a prédikáló stílus elkerü- 

lésének legjobb módja az, ha a szónok egész személyiségével 

képviseli az ügyet, melyet a szószéken hirdet. Akinek komolyan 

lelkén fekszik, hogy vallásos elhatározásokra indítsa hallgatóit, 

az nem fogja őket álomba ringatni, de nem fog reájuk kiáltozni 

sem, hanem egyszerűen „beszélni” fog, azaz pontot s vonást is- 

mer, hangsúlyoz, szünetet tart, természetesen elbeszélget s eldob 

magától minden mesterkéltséget. 

De ép ezáltal biztosítja a sikert. Mert hiszen a szónok fel- 

adata befolyásolni a hallgatók elhatározását, azaz „rábeszélni”. 

Ehhez pedig mind a modern pszihológia, mind már Cicero meg- 

állapítása szerint is három dolog kell: „Tribus rebus omnes ad 

nostram sententiam perducimus – mondja Cicero; aut docendo, 

aut conciliando, aut permovendo”, azaz: világosan elmondani a 

tárgyat (docendo), sympathikussá tenni (conciliando) és fellel- 

kesíteni iránta (permovendo). Mert ha igaz az, hogy „a jó plébá- 

nosnak legelső híve a saját lelke”, akkor nem kevésbbé igaz, hogy 

a jó beszédnek is a legmélyebb hatást magára a szónokra kell 

tennie. Midőn pedig a szónok az előkészület ideje alatt a témá- 

val birkózik és keresi az utakat és módokat, melyekkel a fölvett 

tárgy gyakorlati következményeit a saját életében meg lehetne 

valósítania, s látja az akadályokat, melyek útban állanak, az alatt 

nyeri el beszéde azt a melegséget, bensőséget és erőt, amelynek a 

hallgatók lelke sem tud ellenállni. Az a szónok, akinek saját lel- 

kében végbementek azok a tipikus folyamatok, amelyek minden 

emberi lélekben végbemennek ennek vagy annak a témának át- 

elmélkedésekor és megtárgyalásakor, az a szónok könnyen győzi 

meg hallgatóit arról, hogy amit nekik hirdet, arra valóban szük- 

ségük van, mert az erő a harcban, vigasz a szomorúságban, út 

a sötétségben és jutalom a győzelemben.

13 

IV. Az eredményesség érdekében csak helyeselni tudjuk 

ama hitszónokok eljárását, kik a tételek elméleti fejtegetéseinek 

magasságából a mindennapi élet ezer változatú arcáról ellesett 

példáikkal ereszkednek közelebb hallgatóik lelkéhez. Tagadha- 

tatlan, hogy a példák és történetek közbeszúrása feloldja a régi 

beszédtípusok kimért kereteit és a beszédet némileg moziszerűvé, 

hullámzóvá teszi. Dehát nem találhatunk-e erre szimbólumot az 

Úr eljárásában is, aki nemcsak a mozdulatlan szárazföldről, 

hanem a hullámzó csónakból is tanította az embereket! „Be- 

menvén egyik hajóba, mely Simoné volt, kére őt, hogy vigye 

egy kissé beljebb a parttól; és leülvén, tanítá a hajócs- 

kából a sereget.” (Luk. 5, 3.) Van hitszónok, aki jobban tud 

tanítani a logikai okoskodás egyenes vonalában s a szillogizmu- 

sok szilárd szárazföldjén; de van, aki az élet tengerének hul- 

lámokat fodrozó erejével emeli a hívek sajkáját Istenhez közelebb. 

A francia klasszikus hitszónokok elvből mellőzték a példák 

alkalmazását. Aki azonban a beszéd klasszicitását hajlandó mö- 

géje helyezni a beszéd eredményességének, csak használjon bát- 

ran példákat. Persze módjával! És csak csattanókat! 

Kitűnő bevezetés lehet (exordium ab illustratione) egy-egy 

esemény a zajgó életből, ha az magában foglalja a mondandó 

beszéd alapgondolatát. Hatásos befejezést is adhatunk a beszéd- 

nek, ha van olyan történetünk, amelyik összefoglalja a tárgyalt 

anyagot. De úgy a való történeteket és példákat, mint az allegó- 

riát, a metaforát és a parabolát nagy haszonnal alkalmazhatjuk 

magában a beszéd testében is. Még tanult emberrel is sokszor 

megesik, hogy az újság vasárnapi számát legelőször a „Képes 

melléklet”-nél nyitja ki. A pszihológiai kutatás ma már meg- 

állapította, hogy még a tanult ember is szívesen gondolkodik ké- 

pekben, nemcsak fogalmakban; az átlag-publikum pedig egyál- 

talán képtelen az absztrakt fogalmi gondolkodásra. 

Sőt, ha egy-egy elméleti igazságot találó, érdekes, lehetőleg 

a mai életből merített példán illusztrálunk, ezzel nemcsak azt 

érjük el, hogy hallgatóink figyelme felélénkül, úgyhogy a gondo- 

latot sokkal erősebben megjegyzik maguknak, hanem ami még

14 

értékesebb: átlátják, hogy amit a beszédben hirdetünk, azt való- 

ban meg is lehet valósítani. 

A példák használata néha megzavarja ugyan a logikus gon- 

dolatmenetet és fölépítést, de eredményességük folytán szemet 

hunyhatunk e szépséghibák fölött is. És ha az Úr Jézus nem res- 

telte a példabeszédeket, nincs azokon restelni való a mi szá- 

munkra sem. Mert ha az Úr is olyan absztrakt fogalmi magasla- 

tokon maradt volna beszédeiben, mint némelyik hitszónok teszi, 

bizony Őt sem hallgatták volna meg. De az Úr nem is cselekedett 

így! Az ő beszédeiben fehérlik a vetés, zöldel a fügefa, virul a 

liliom, piroslik az égbolt, csiripel a tetőn a veréb, fénylik a gyer- 

tyaláng és eleven életét éli az egész lelkes és lelketlen természet 

egyaránt. 

A példák, történetek, elbeszélések és parabolák alkalmazása 

nem más, mint az egykori „biblia pauperum” modern használata. 

Ezzel könnyebben teljesítjük az újkori valláslélektan és vallás* 

pedagógia amaz előírását, amely szerint a hitigazságokat 

nem elég csupán az ész előtt fejtegetnünk, hanem igyekezni kell 

azokat érzelmi momentumokkal telki élménnyé is változtatni. Csak 

így fakad lelki élet a szentbeszéd nyomán. 

Már pedig a prédikáció nyomán fakadó lelki élet a« szent- 

beszéd eredményességének egyetlen fokmérője. 

V. De ezzel már eljutottunk a beszéd sikerének egy újabb 

fontos föltételéhez is, és ez a pszihológia fokozottabb alkalma' 

zása a szószéken« Ezt a követelményt két irányban is kell han- 

goztatnunk. 

A) A theológiai főiskolák tanítási módszerei közt termé- 

szetszerűleg a logika, az okoskodás és bizonyítás uralkodik. A 

theológiát tanuló jövendő papságnak szigorú okoskodást szabá- 

lyokkal, adatokkal és érvekkel kell bebizonyítani, hogy minden 

dogmánk, minden erkölcsi tételünk szilárd alapokon nyugvó, két- 

ségbe nem vonható igazság. 

Már most közeli a veszély, hogy a szószékre kerülő pap ott 

is az ő theológiai tankönyveinek módszerét fogja követni és a 

prédikáció hallgatóira a logikai okoskodás és bizonyítás szillo-

15 

gizmusainak áradatát zúdítani. Ámde a szentbeszéd sikerét még 

korántsem biztosítjuk, ha tárgyunk igazságát akár napnál fé- 

nyesebben is bebizonyítjuk. A szentbeszéd akkor sikeres, ha az 

akaratot megindította, ha vallásos elhatározásokhoz segített. A 

legcsillogóbb észtorna végén még mindig fenyegeti a hallgatókat 

a veszedelem, hogy „mirati sunt, conversi non sunt”. 

A conversióhoz, az akarat megindításához, a vallásos el- 

határozásokhoz a logika mellé ép oly adag pszihológia is kell. 

Pszihológia, mely nem éri be azzal, hogy a témák igazságaira 

rámutatott, hanem ugyanakkor az érzelemre és akaratra is igyek- 

szik hatni és ép ezért rámutat a tárgy eudaimonikus oldalaira is, 

hogy t. i. milyen szép, mennyire fölemelő, erősítő, vigasztaló és 

megnyugtató a keresztény hitnek tárgyalt tétele, mennyire meg- 

követeli a természet is, az emberies józan élet is, a társas együtt- 

élés lehetősége is a keresztény erkölcstannak most tárgyalt tör- 

vényét, mennyire bűnhődés, romlás, összeomlás jár annak meg- 

sértése nyomán, stb. Azaz a moráltheológia mellett alkalmazni 

kell a morálpszihológiát is, a „theologia mentis” mellett a „theo- 

logia cordis”-t is! 

Az Egyház jól tudja, hogy az ember nemcsak ész, hanem 

akarat és érzelem is. Tudja, hogy a theologiai tanfolyamok el- 

végzése még nem nevel kész papokat és ép azért leendő papjaitól 

az észt kiképző theologiai kurzus mellett a szemináriumnak 

akaratot és érzelmet nevelő, papi lelkületet teremtő éveit is meg- 

kívánja. De akkor a hitszónok is lássa be, hogy beszédtémájá- 

nak még oly szigorú logikával kimutatott igazsága sem elég a 

hallgatók akarat- és érzelemvilágának befolyásolásához. Számol- 

jon azzal az igehirdető, hogy a mai ember könnyebben közelít- 

hető meg történeti és lélektani érvekkel, mint logikai fegyverek- 

kel. Ezt az embert szívénél könnyebb megfogni, mint eszénél; 

és ha miénk a szíve, már miénk az esze is. A mai ember sok kér- 

désben nem úgy érez, ahogy gondolkodik, hanem úgy gondol- 

kodik, ahogy érez. 

Az ügyes kereskedők már régen rájöttek arra, hogy ko- 

rántsem elég akár a legjobb árukat tartani is raktáron, hanem

16 

legalább ép olyan fontos azokat hirdetni és ajánlani is. Vastag 

könyvek jelennek meg ilyen címekkel: „Az árusítás lélektana”. 

És ha nem félnénk attól, hogy félreértenek, szinte azt 

szeretnők mondani, hogy a szentbeszéd sikerének érdekében ér- 

demes lenne megfigyelni egy ügyes kereskedő eljárási módját. 

Mint kelleti és mutogatja áruját a vevő előtt! Mint sürög-forog 

és kellemeskedik! Mint nem szűnik meg dicsérni az áru előnyeit 

és jó oldalait! Mígnem az elősorakoztatott érzelmi momentumok 

pergőtüzének hatása alatt meglágyul a vevő ellenálló ereje és 

megveszi az árut. Azt is, amit talán nem is akart megvenni! Azt 

is, amire talán semmi szüksége sincs! 

Vajjon volna-e hitszónok, aki nyugodtan tudná nézni, hogy 

őt az Isten örök országáért folytatott munkájában, az igehirde- 

tésben, felül tudja múlni egy kereskedő a mulandó földi áru- 

nak melegebb, elevenebb, ügyesebb, rábeszélőbb ajánlásával! 

B) Mikor azonban a pszihológia fokozottabb alkalmazása 

mellett emelünk szót, még egy másik gondolat is lebeg szemünk 

előtt. Nevezetesen sok olyan apróságot akarnánk hangsúlyozni, 

amiket együttesen „pszichologikus eljárás a szószéken” címmel 

foglalhatnánk egybe és amiknek szem előtt tartása szintén hoz- 

zátartozik a prédikáció sikerének titkához. Ide tartozik pl. a szó- 

nok szerény megjelenése és fellépése, mert a hiúság sehol sem 

visszatetszőbb, mint a templomi szószéken. Ide tartozik a „deco- 

rum” név alatt ismeretes szószéki illemszabályok szigorú betar- 

tása. Ide a beszéd időtartamának a mai erősen elfoglalt emberek 

idegességéhez mért józan mérséklése. És ide főkép a kellemetlen 

vagy kényes kérdések tapintatos tárgyalása. Nem lehet ugyan a 

szószéken sem teljesen kikerülni a feddést, erősebb bírálatot, ve- 

szedelmes világfelfogások és hamis erkölcsi jelszavak elítélését, 

de mindez a legnagyobb tapintattal, józan mérséklettel és fegyel- 

mezett mondatokban történjék. 

Különösen legyünk óvatosak és elővigyázatosak olyan irány- 

zatok bírálatában, amelyek alapjában jók és helyesek, csak ki- 

növéseikben veszedelmesek. 

A hibákat korholó beszédeink kidolgozásában ne felejtsük

17 

el azt a történetet, amelynek szereplője két igehirdető volt az 

amerikai rabszolgaellenes mozgalom idején. Mindketten egy- 

forma lelkesedéssel szónokoltak a rabszolgaság ellen, de míg az 

idősebbet meghallgatta a nép, a fiatalabbnak csak gúny és meg- 

dobálás jutott. Végre is aztán a fiatal panaszkodni kezdett: Hát 

nem értem! Mindketten ugyanazt tanítjuk, – s téged meghall- 

gatnak, engem meg kigúnyolnak. Az öreg így felelt: Igen; 

mert te mindig ezt mondod hallgatóidnak: ha ezt meg ezt te- 

szitek, biztos elkárhoztok. Én azonban ezt mondom: Kedves 

barátaim, ha ezt meg ezt a jövőben nem teszitek meg, biztos, 

hogy nem fogtok elkárhozni. És ime, engem meghallgatnak, té- 

ged pedig megdobálnak! 

VI. Nagyban hozzájárulhat a prédikáció sikeréhez a be- 

szédtéma megválasztásában érvényesülő tervszerűség is, vagy 

ha a ma divatos kifejezést akarjuk használni: a témaválasztás 

racionalizálása. 

Szellemi és anyagi téren egyre hangosabbá válik ma a ra- 

cionalizálás követelése és kár volna ezt a prédikációs munkában 

figyelmen kívül hagyni. Et kell t. i. ismernünk, hogy a prédiká- 

ciós-témák tervszerűtlen, találomra történő kiválasztásával sok 

szellemi energia pocsékolódik et, sok beszéd hangzik el ered- 

mény nélkül, mert beteljesedik az írás szava: ,,Ceciderunt sacer- 

dotes in bello, . . . dum sine consilio exeunt in proelium.” (Mach. 

I. 5, 67.) 

A mai hitszónokok ajkáról egyre erősebben hallatszik a vá- 

gyakozás új vasárnapi perikopák után, minthogy a mostaniak a 

Szentírásnak csak kis töredékét ölelik fel és homiletikus szem- 

pontból már erősen ki vannak aknázva. Aki azonban ismeri azo- 

kat a nehézségeket, amik e vágy teljesülésének útjában állanak, 

beszédeinek felfrissítése és átütő erejük fokozása érdekében nem 

várja meg e kívánság egészen bizonytalan teljesedését, hanem 

utánanéz, nem lehetne-e a mai perikopák mellett is keresztül- 

vinni a prédikációs munka racionalizálását. 

És ebben valóban kínálkozik egy kitűnő eszköz a szónoknak: 

a sorozatos-prédikációk. Érdekes tapasztalat, hogy a mai kö-

18 

zönség mennyivel szívesebben hallja az alapos oktatásra alkal- 

mat nyújtó sorozatos prédikációkat egy-egy témáról, mint a va- 

sárnapról-vasárnapra találomra választott, egymással semmi ösz- 

szefüggésben nem álló beszédeket. Ε sorok írója a Pázmány- 

egyetem templomában, a világvárosi művelt publikum előtt egy 

évig beszélt a „Quas primas” encyklika nyomán Krisztus Király- 

ról, két évig a tízparancsolatról, jelenleg pedig már hatodik éve 

beszél a Credo-ról és valósággal lelki élmény számára az a fi- 

gyelem és kitartás, amellyel hallgatói a beszédsorozatokat kö- 

vetik. 

Már pedig ilyen érdeklődést keltő, hosszabb-rövidebb be- 

szédsorozat bőven áll rendelkezésünkre. íme egynéhány: az Úr 

csodái, az Úr példabeszédei, bibliai jellemképek az Ó- és Új- 

szövetségből, a szentségekről, a szentmiséről, stb. A hallgatók 

is megbecsülve érzik magukat, ha a prédikációk ilyen szisztemati- 

kus felépítése által is betekintést nyerhetnek a prédikáló papnak 

értük, az ő lelkükért végzett fárasztó munkájába. 

VII. Végül a szentbeszéd eredményességének nélkülözhe- 

tetlen előmozdítója a kellő előkészület is. Nem lehet eléggé han- 

goztatni, hogy az ú. n. „jó sváda', a könnyű beszélőképesség 

még koránt sem elég a siker biztosításához. Mert hiszen nem az 

a fontos, hogy beszéljünk, hanem az, hogy mit beszélünk. Aki 

a szentbeszédre csak úgy futtában, felületesen készül, az nincs 

világos tudatában a szószék nagyszerű hivatásának, de egyben 

a szónok súlyos felelősségének sem. Akik azzal dicsekszenek, 

hogy „ők milyen könnyen készülnek”, csak vegyék észre, hogy 

őket meg „mily nehezen hallgatják”. Érdemes volna ezeknek 

megfontolniuk Szent Pál szavait: „ . . ne cum aliis praedicave- 

rim, ipse reprobus efficiar” (Cor. I. 9, 27.). És Cicero figyelmez- 

tetését is: „Quoties dicimus, toties de nobis judicatur”. 

Az ilyen gyorsan és könnyen készülő szónokoknak szeret- 

ném figyelmébe ajánlani Lacordaire esetét, aki már szónoki hír- 

nevének tetőpontján állott, mikor egy internátus látogatása al- 

kalmával az intézet direktora megkérte, hogy intézzen „pár szót” 

az ifjúsághoz. Es a világhírű szónok így felelt: „Ha előbb érte-

19 

sített volna erről, gondolkodtam volna, mit mondjak. De többre 

becsülöm a nyilvánosság előtti szereplést, mintsem hogy azt meg- 

tegyem készület nélkül.” Ez az az „Achtung vor der Majestät 

des Wortes”, amelyről bold. Keppler püspök oly sürgetőleg be- 

szélt! 

Az alapos készülést nemcsak az Isten igéjének kijáró tiszte- 

let teszi szükségessé, hanem a mai templomi közönség természete 

is. Hol vagyunk már attól a kortól, melyben a hallgatóság a te- 

kintély elve alapján engedelmes lélekkel vette tudomásul a szó- 

székről elhangzó igazságokat, bármily egyszerű külső formában 

és igénytelen előadásban hangzottak is el azok! A könyvek, új- 

ságok, rádió és gyűlések által elkényeztetett publikum ma sok- 

kal kritikusabb, a szónok szavait mérlegeli és elcsépelt állításaira 

vagy készületlen beszédeire bizony üresen hagyja a templom 

padjait. 

Aki a földi gondokkal küzködő, keseredett, elégedetlen, az 

örökkévaló dolgoktól erősen elfordult mai embernek eredmény- 

nyel akarja hirdetni a természetfölötti élet valóságát és igazsá- 

gait, annak ugyancsak neki kell ehhez készülnie! Legyünk tehát 

azzal tisztában, hogy aki a hitszónok tisztségét a mai, nagyon 

megnövekedett igényű hallgatóság előtt csak elfogadhatóan is 

akarja betölteni, annak alapos készülésre, folytonos meditálásra 

van szüksége. Egész héten ezzel a kérdéssel járni-kelni, ebből a 

szemszögből nézni a nagy világ és a kis parochia életének esemé- 

nyeit, gyúrni és formálni az anyagot, aztán leírni (lehetőleg nem- 

csak vázlatban), aztán megtanulni. . . mindez munkát, fárasztó, 

komoly munkát jelent, – de sikert is. Míg viszont senki se cso- 

dálkozzék, ha ma is igazolódik a régi tapasztalat: „Qui ascen- 

dit sine labore, descendit sine honore.” 

Mialatt a hitszónok beszéde anyagával birkózik és súlyos 

veretű, fegyelmezett, terminus technikusokkal megszabályozott 

dogmatikus vagy morális tételén elmélkedik, azzal vívódik, azt 

gyúrja s formálja, hogy a nagy hívő tömeg lelki szükségleteihez 

közel hozza, olyan munkát végez, mint az elektromos transzfor- 

mátor, mely a messzi fekvő centráléból vastag drótokon szállított

20 

óriási feszültségű áramot átalakítja, mindennapi használatra al- 

kalmassá teszi. A készület fárasztó volta is ebben áll: a logiká- 

ból átnyergelni a pszihológiára; egy vértelen, sápadt könyvde- 

finícióra rálehelni a lüktető élet piros színét, hogy a beszéd túl- 

doktrinár ne legyen, ne vesszen el fogalmak és logikai elmefut- 

tatások ködében, hanem a sápadt abstrakciókból utat találjon a 

konkrét élethez. 

Nem lehet tagadni, hogy a modern pasztoráció sok külső sze- 

repléssel, gyűlésekkel, egyleti élettel annyira igénybe veszi a pap 

idejét, hogy az eredményes prédikáláshoz szükséges előkészüle- 

tet erősen meg kell nyirbálnia. Ez sajnos, való tény. De más kér- 

dés, hogy meg lehet-e vele barátkoznunk! Kérdés, hogy a pasz- 

toráció említett mellékhajtásai valóban jogosan vonják-e el a pa- 

pot a mégis csak legeminensebb pasztorális munkának, az ige- 

hirdetésnek eredményes betöltésétől. Én azt hiszem, hogy az 

apostolok ma is bizonyára úgy vélekednének erről, mint mikor 

1900 évvel ezelőtt, egyéb foglalatosságokat a diakónusokra bízva, 

ezt írták: „Nos νero orationi et ministerio verbi instantes eri- 

mus.” (Act. 6, 4.) 

Bizony egy jó prédikáció komoly munka és fárasztó vajúdás 

között születik meg! Mint a méh végiglátogat tömérdek virá- 

got, kiszívja annak édes nedvét, lenyeli, magában összegyúrja s 

aztán kiadja mint tiszta mézet, úgy kell a hitszónoknak is sokat 

olvasnia, tanulnia, gondolatokkal töltekeznie, azokat magában 

feldolgoznia, kialakítania s végül formába öntve kiadnia magá- 

ból, leírnia. Míg a beszéd inkarnációja megtörténik, végigszen- 

vedjük a vajúdás minden aggodalmát, erőfeszítését, fáradságát. 

Aki hallgatja a beszédet, legtöbbször nem is sejti, mennyi elmél- 

kedés és olvasás, mennyi verítékezés, mennyi ész- és idegmunka 

rejlik benne. A buzgó pap idegemésztő prédikációskészülete 

azonban hétről-hétre évtizedeken keresztül nem kényszeredett 

szenvedés,hanem az áldozatos papi élet örömmel vállalt velejárója, 

nem kedvetlen verítékezés, hanem a lélekmeghódító hadjárat len- 

dületes várvívása, a korszerű papi aszkézis leghasznosabb meg- 

nyilvánulási formája. 

* * *

21 

„A tízparancsolatról” mondott prédikációs-cyklusomhoz 

„Újszerű prédikáció” címmel írtam előszót. Az ott ajánlott el- 

járási módokat könnyebb lesz megvalósítania annak, aki ezt a 

mostani előszavamat is elolvassa. 

Bárcsak sikerülne prédikációs-köteteimmel csak egy lépéssel 

is előbbrevinni a prédikáció megújhodásának sorsdöntőén fontos, 

szent ügyét, hogy minden igehirdető-testvéremen és e sorok sze- 

rény íróján is valóra váljék az írás szava: „Dedit mihi Dominus 

Iinguam mercedem meam et in ipsa laudabo eum.” (Eccli. 51, 30.) 

És valóra váljék mindnyájunkon, kik az Úr igéjét hirdetjük, 

az annyiszor elmondott breviáriumi ima: „Per evangelica dicta 

deleantur nostra delicta!” 

Budapest, 1934. szept. 1. 

A SZERZŐ.

„HISZEK A SZENTLÉLEKBEN

I. 

KI A SZENTLÉLEK? 

Krisztusban Kedves Testvéreim! 

Mikor Szent Pál apostol Athénbe ment, hogy a görögök- 

nek a megfeszített és föltámadt Krisztust hirdesse, a tömérdek 

pogány oltár és bálványkép között észrevett egy különös fel- 

írású oltárt is. Ez volt a felírás: ΛΓΝΩ1ΤΩ ΘΕΩ, „Az isme- 

retlen istennek.” És Szent Pál ügyes gondolattal így kezdte 

Krisztusról szóló beszédét: „Amit tehát ti nem ismertek és 

mégis tiszteltek, azt hirdetem én nektek.” (Ap. Csel. 17, 23.) 

A pogányok előtt szónokló Szent Pál az Úr Jézust nevezte 

az ismeretlen Istennek; a keresztények előtt beszélő mai igehir- 

dető inkább a Szentlélekistent nevezhetné annak. Az Úr Jézus- 

ról mégiscsak sokat hallanak és tudnak a keresztény hívek. De 

ha a Szentlélekről kérdezné valaki őket, hogy mit tudtok arról, 

mit ad Ő az embernek, mi az ő szerepe, bizony talán sokak ajká- 

ról ismét az a válasz hangzanék el, amit Szent Pál apostol ka- 

pott néhány efezusi hívőtől. „Vajjon vettétek-e a Szentlelket?” 

– kérdezte az apostol őket. „Azok azonban felelék neki: De még 

azt sem hallottuk, hogy van-e Szentlélek.” (Ap. Csel. 19, 2.) 

Mily szomorú hitbeli járatlanság lenne és mily káros tudat- 

lanság, ha a Szentlélekről nekünk is hasonló választ kellene 

adnunk! 

A Hiszekegy magyarázatából, melyet négy évvel ezelőtt 

kezdtem el, még az utolsó rész van hátra, amely így kezdődik:

26 

,,Hiszek Szentlélekben.” Az a három beszéd, amelyben most a 

Szentlélekről szeretnék szólani, korántsem elégséges ugyan mind- 

annak elmondására, amit az Isten lelkéről mondanunk lehetne, 

de legalább annyira akar segíteni, hogy ne legyen számunkra a 

Szentlélek „ismeretlen Isten”, hanem, hogy megilletődött ke- 

gyelettel, hálával, szeretettel, imádassál tudjunk viseltetni a Szent- 

háromság harmadik személye, a Szentlélekisten iránt. 

I. A Szentlélek valóban Isten, akit imádnunk kell – ez 

lesz az első gondolat, amely ma bennünket foglalkoztat. Utána 

pedig, hogy lehetőleg minél jobban megismerjük, ki a Szent- 

lélek, II. azokat a jelzőket vizsgáljuk meg, amelyekkel az Egy- 

ház a Szentlélek működését szemlélteti. 

I. 

A Szentlélek Isten! 

Kicsoda a Szentlélek? – adjuk föl az első kérdést. Meg- 

felel rá a katekizmus: ,,A Szentlélek a harmadik isteni személy, 

az Atyával és Fiúval egy igaz Isten.” Honnan tudjuk azt, hogy 

az Istenben valóban három személy van és a harmadik személy 

a Szentlélek, vagyis a Szentlélek valóban Isten? Tudjuk onnan, 

hogy Krisztus Urunk tanította és a kereszténység mindig val- 

lotta ezt. 

A) Az Úr Jézus sokszor beszélt a Szentlélekről; az ő taní- 

tásából ismertük meg a Szentlelket, s az ő tanításából tudjuk, 

hogy amint Szentlélek nélkül nem lenne teljes a Szentháromság, 

épúgy a Szentlélek hite nélkül nincs teljes kereszténység sem. 

Az isteni kifürkészhetetlen akarat úgy határozott, hogy a 

megváltás objektív munkáját, melyet Krisztus, a második isteni 

személy végzett el, bennünk a Szentlélek juttassa érvényre és 

tegye az egyén szubjektív kincsévé. Az Úr maga jelezte, hogy 

munkája akkor fog teljessé válni bennünk, amikor megkapjuk 

a Szentlelket. „Én elküldöm Atyám ígéretét rátok; ti pedig

27 

maradjatok a városban, mígnem felruháztattok erővel a magas- 

ságból.” (Luk. 24, 49.) „Én kérni fogom az Atyát, és más Vi- 

gasztalót ad nektek, hogy veletek legyen mindörökké, az igaz- 

ság lelkét.” (Ján. 14, 16.) 

B) Halljuk csak, mily örvendetes tudatában voltak az első 

keresztények is a Szentlélek isteni mivoltának. 

Az ifjú kereszténység arcáról csak úgy sugárzik a Szent- 

lélekkel-telítettségnek enthuziazmusa. „Akiket az Isten lelke ve- 

zérel, mindazok az Istennek a fiai . . . Maga a Lélek tesz lel- 

künkkel együtt bizonyságot, hogy az Istennek fiai vagyunk.” 

(Róm. 8, 14 16.) Ő az Isten által szívünkbe adott zálog. (Kor. 

II. 1, 22.) 

Egy Ananiás nevű férfi hazudott Szent Péternek; mire ez 

így szólt: „Miért ejté a sátán kísértésbe a szívedet, hogy ha- 

zudjál a Szentléleknek? . . . Nem embereknek hazudtál, hanem 

az Istennek.” (Ap. Csel. 5, 3. 4.) Tehát Szent Péter nyíltan 

Istennek nevezi a Szentlelket. 

Szent János hármas tanúságról beszél, mely Krisztus mel- 

lett szól: „Hárman vannak, kik bizonyságot tesznek a menny- 

ben: az Atya és az Ige és a Szentlélek; és ez a három egy.” 

(Ján. I. 5, 7. s. köv.) Tehát egész határozottan tanítja itt Szent 

János, hogy a Szentlélek egy az Atyával és Fiúval. 

Más helyeken Szent Pál apostol különféle isteni tulajdon- 

ságokat állít a Szentlélekről: „Egyiknek bölcseség beszéde ada- 

tik a Lélek által, a másiknak meg tudomány beszéde ugyanazon 

Lélek szerint; ennek hit ugyanabban a Lélekben; annak gyó- 

gyítások tudománya ugyanazon egy Lélek által; ennek csoda- 

tevő hatalom, annak prófétálás, ennek a szellemek megítélése, 

annak nyelvek nemei, amannak beszédek értelmezése. Mind- 

ezeket pedig egy és ugyanaz a Lélek műveli.” (Kor. I. 12, 8.–11.) 

Ezek mind olyan tulajdonságok, amelyeket csak Istenről lehet 

állítani. 

A Szentlélekről más helyen azt olvassuk, hogy mindentudó. 

.,A Lélek mindent kikutat, még az Istennek mélységeit is” (Kor.

28 

I. 2, 10. s köv.), – már pedig Isten mélységeit csak maga az 

Isten ismerheti. Tehát a Szentlélek Isten! 

De a Szentléleknek azért is Istennek kell lennie, mert külön- 

ben újjászületésünket, megszentelésünket hogyan eszközölhetné! 

Pedig azt mondja az Úr, hogy ,,ha valaki újra nem születik 

vízből és Szentlélekből, nem mehet be az Isten országába.” 

(Ján. 3, 5.) Szent Pál pedig a korinthusiaknak azt írja, hogy 

ők megszentelést nyertek és megigazultak ,,a mi Urunk Jézus 

Krisztus nevében és a mi Istenünk Lelke által”. (Kor. I. 6, 11.) 

A Szentléleknek Istennek kell lennie azért is, mert külön- 

ben hogyan adhatná magát az Isten szeretetét nekünk! Pedig 

Szent Pál azt mondja, hogy ,,az Isten szeretete kiáradt szí- 

vünkbe a Szentlélek által”. (Róm. 5, 5.) 

Ennyi tanúság után valóban nem maradhat kétely bennünk 

afelől, hogy a Szentlélek valóban Isten, az Atyával és Fiúval 

egy igaz Isten. 

II. 

A Szentlélek jelzői. 

Ki a Szentlélek? A harmadik isteni személy a Szenthárom- 

ságban. Nos, igen! De ez a meghatározás oly messze marad 

képzelőtehetségünktől! Ha csak ennyit mondunk róla, nem tud- 

juk közelhozni sem eszünkhöz, sem érzelmi világunkhoz. 

A szentatyák és hittudósok igyekeztek is szemléletesebben 

kifejezni ezt a gondolatot. Az Atya és Fiú megcsókolják egy- 

mást, és ez a legédesebb, legrejtettebb csók a Szentlélek – így 

mondja Szent Bernát. A benső isteni életnek kiömlése, az Atya 

és Fiú szentségének kivirágzása és illatozása, – így mondja 

egy hittudós (Scheeben). 

Dadogás, emberi dadogás! Mily messze marad minden 

emberi szó a Szemelek mögött! 

Dehát hogy mégis valamikép közelebb jussunk hozzá, az 

Egyház a Szentlélekről szóló himnuszaiban különféle jelzőkkel

29 

illeti a Szentlelket. Próbáljuk csak azok közül egyiket-másikat 

elemezni; mindjárt mélyebben hatolunk be a Szentlélek isme- 

retébe. 

A) Az Egyháznak egyik remekbe készült himnusza így 

kezdődik: ,,Veni, Creator Spiritus”, ,,jöjj el, teremtő Szent- 

lélek”. Teremtő Szentlélek! Mit akarunk ezzel jelezni? 

a) Mindenekelőtt is azt, hogy a világot az Isten szeretete 

teremtette. Ha Isten csak tudás, csak megismerés lenne, a világot 

nem teremtette volna. Mert a semmiből létrehívott világ – bár- 

mily tökéletes lenne is – még mindig oly messze maradna a vég- 

telen Isten mögött, hogy nem lehetne méltó tárgya Isten teremtő 

akaratának. De mert az Isten nemcsak gondolkodás és akarat, 

hanem Jóság is, termékeny Szeretet is, ez a Szeretet teremttette 

vele a világot. A katolikus hívő szeme ezt az éltető Szeretetet, 

íTSzeretet Lelkét, a Szentlelket veszi észre minden élőben: a kis 

gyermek bölcsőjében, a csicsergő madárdalban, a fakadó tavaszi 

rügyben az éltető Lélek fuvallatát érzi. 

b) Amint Isten titokzatos, előttünk sejtett benső életének be- 

tetőzése a Szentlélek, épúgy az Isten külső cselekedeteinek betető- 

zését is a Szentléleknek tulajdonítjuk. Tehát a Szentlélek a világ 

rendezője. 

Ezt akarja jelezni már a Szentírás első könyve is, mikor 

a világ teremtésénél megjegyzi, hogy a teremtett világ fölött, 

mint harmóniába rendező erő, lebegett a Szentlélekisten (Móz. 

I. 1, 2.). Erre gondolhatunk a Zsoltárosnál is, mikor olvassuk, 

hogy ».az Úr igéje alkotta az egeket, szájának lehellete minden 

seregüket.” (Zsolt. 32, 6.) 

A teremtés első fokán minden zűrzavarban, összevisszaság- 

ban volt; és csak akkor indult meg a tervszerű fejlődés, amikor 

»az Úr lelke lebegett a vizek fölött”. Ennek a gyönyörű fejlő- 

désnek ívelése még ma is tart és tartani fog a világ végéig. De 

amint az Úr lelke nélkül nem lett volna a világmindenségben 

célszerű, tervszerű evolúció, hanem maradt volna a nagy zűr- 

zavar, épúgy a Szentlélek nélkül ma is sötétségbe kerülne az 

egész világ. Azért nevezzük ,,teremtő”-nek a Szentlelket, mert

endet teremtett és ma is rendet teremt a kaotikus világ hullámai 

fölött. 

c) Aztán „teremtőnek” nevezzük a Szentlelket még más ok” 

ból is. 

Az Isten legnagyobb külső tette, az Isten fiának megteste- 

sülése, szintén a Szentlélek erejével történt. ,,Ki fogantaték Szent- 

lélektől, szülétek Szűz Máriától”, – imádkozzuk naponként a 

Hiszekegyben. És az angyal is így bíztatja Szent Józsefet: „Ne 

félj magadhoz venni feleségedet, Máriát; mert ami őbenne fo- 

gantatott, a Szentlélektől vagyon.” (Máté 1, 20.) 

d) De „teremtő” a Szentlélek azért is, mert a megváltás 

osztogatójában, Krisztus Egyházában állandóan dolgozik és te- 

remti a krisztusi lelkeket. Ezt Krisztus megígérte. „Kérni fogom 

az Atyát, és más Vigasztalót ad nektek, hogy veletek legyen 

mindörökre, az igazság Lelkét.” (Ján. 14, 16, 17.) 

Szent Pál szerint a Szentlélek állítja az Egyház élére a ve- 

zetőket. (Ap. Csel. 20, 28.) 

Krisztus szerezte meg a kegyelmeket, de a Szentlélek osz- 

togatja azokat a szentségekben. Mily csodás szeretettel kísér 

szentségei által a bölcsőtől a halálig! Sőt nemcsak kísér, hanem 

nálunk vesz lakást is. „Nem tudjátok-e, hogy tagjaitok a Szent- 

lélek temploma, ki bennetek vagyon?” (Kor. I. 6, 19.) Nincs 

nap, nincs pillanat, melyben segítő kegyelmével mellettünk nem 

állana. 

Joggal mondja Szent Ágoston: „Ami a lélek a testünkben, 

az a Szentlélek Krisztus testében, az Egyházban.” 

Ennek a teremtő működésnek kitűnő szimbolizáló ja a pün- 

kösdi természet élettől feszülő ereje. Nézz körül a pünkösdi me- 

zőn, hegyen, völgyön. Mindenütt pattanó rügyek, feslő virágok, 

lendülő életerő. Valóban ennyi tékozló szépség, ennyi ígéretes 

jövő, ennyi életfakadás legszebb jelképe a teremtő Szentléleknek! 

B) Ezek után már szinte magyarázat nélkül is megértjük a 

Szentléleknek egy újabb jelzőjét. A Szentlélekről u. i. azt is 

mondjuk, hogy ő az öröm és vigasztalás lelke. 

30

31 

a) A Szentlélek, hite egész hitrendszerünkre örvendetes jel- 

leget nyom. 

Tehát a Szentlélek nem akkor dolgozik bennünk, mikor 

megtört szívvel bűneinket bánjuk? Akkor is! De Szent Pál 

más dolgokat említ ,,a lélek gyümölcsei” között! „Szeretet, 

öröm, békesség, türelem, nyájasság, jóság, hosszútűrés, szelíd- 

ség, hit, szerénység, megtartóztatás, tisztesség.” (Gal. 5, 22.) 

Ah! Ahány szó, annyi prédikáció! Szeretet, öröm, békesség ... 

Mily szükségünk van minderre! Az emberi lélek oly szom- 

jas ezekre, mint az éjjeli lepke a lámpafényre. Keresi is, veti is 

magát utána, – de mily csalfa öröm után! Nagy mulatozások 

után, éjjeli tivornyák után. Mintha soha nem hallotta volna Szent 

Pál figyelmeztetését: ,,Αz Isten országa nem étel és nem ital, 

haneg igazság, béke és öröm a Szentlélekben” (Róm. 14, 17.). 

b) Ezért a Szentlélek a vigasztalás Lelke is. „Consolator 

optime”, – mondja róla az Egyház himnusza, „legjobb vigasz- 

talónk.” És csak az Úr szavát visszhangoztatja, aki a vigasz- 

taló Szentlelket ígérte meg apostolainak. (Ján. 15, 26.; 16, 7.) 

De vajjon miért nevezte az Úr a Szentlelket kiváltképpen 

a vigasztalás Lelkének? Bizonyára azért, mert jól tudta, meny- 

nyire rászorulunk a vigasztalásra a földi élet alatt. Mennyi szen- 

vedés, nélkülözés, csalódás, elválás, halál! És minden gyenge- 

ségünkre erőt, szomjúságunkra vigasztalást ad a Szentlélek. Mél- 

tán imádkozzunk tehát pünkösd napján: „Úristen, ki a mai na- 

pon híveid szívét a Szentlélek felvilágosítása által tanítottad, 

add meg nekünk, hogy ugyanazon Szentlélek által megismerjük, 

ami helyes és vigasztalásának végnélkül örvendjünk”. 

C) Ha pedig azt is kutatjuk, hogy miben áll a Szentlélek 

által nyújtott végső öröm és végső vigasztalás, eljutunk a Szent- 

léleknek egy újabb jelzőjéhez: a Szentlélek az istenfiúság Lelke. 

A Szentlélek segít a legnagyobb örömhöz és megtiszteltetéshez, 

ami az embert érheti: ez az istenfiúság fönséges méltósága. Atya és 

Fiú szeretik egymást, és ez a Szentlélek; viszont a Szentlélek- 

nek is legfőbb törekvése olyanná tenni az embert, hogy az Atya 

szerethessen minket.

32 

Tehát mit ad a Szentlélek? Emberi ajak alig meri kimon- 

dani: Isten fiaivá tesz s az isteni természet részeseivé. Bármily 

szédületes is ez a gondolat, el kell hinnünk, oly sokszor ismétli 

a Szentírás, hogy valóban „részeseivé leszünk az isteni termé- 

szetnek”. (Pét. II. 1,4.) „Nem vettétek a szolgaság lelkét, hogy 

ismét csak féljetek, hanem vettétek a gyermekkéfogadás lelkét, 

amelyben azt kiáltjuk: Abba (Atyánk!)” (Róm. 8, 15.) 

A legmerészebb jelző tehát, a legmagasabb fokozás, melyet 

a Szentlélekről elmondunk: Az istenhasonlóságra emelő Szent- 

lélek. 

A keresztény élet természetfölötti élet. Menekülés a bűntől, 

annak sötét uralmától és fölemelkedés a természet keretei közül 

oda, ahol már az isteni természetnek válunk részeseivé s ahol 

joggal kiálthatjuk Isten felé: Atyánk! Hogy a végnélküli isteni 

Ige leszállott a véges időbe, és hogy értünk adta életét, azaz a 

krisztusi megváltás egész műve és a megváltás által nyert isten- 

fiúi méltóságunk, mindez végső legfinomabb gyökerében a Szent- 

lélekre megy vissza. Úgy, hogy igaza van Szent Pálnak: „Senki 

sem mondhatja: Úr Jézus! hanem csak a Szentlélek által.” 

(Kor. I. 12, 3.) 

D) Tudjátok tehát, mi nekünk a Szentlélek Úristen? 

A mi nevelőnk! 

Nevelőt nem minden család tarthat gyermekei mellett. Azt 

csak az előkelő családok bírják meg. Hát akkor engem az Úr Jézus 

valami csodálatosan előkelő családba fogadott be, – az Isten 

fiainak társaságába – hogy ilyen előkelő nevelőt, a Szentlelket 

küldte nekem! 

És a Szentlélek nevelése nyomán virágba fakad Krisztus 

Egyházának csodás élete. 

Az Egyház élete! 

Ki merne arra vállalkozni, hogy ezt lerajzolja, megírja, el- 

mondja! Elemezze, részletekre bontsa azt a csodálatos pompájú 

perzsaszőnyeget, amely beborítja a föld kerekségét az Északi 

Sarktól a Déliig; azt a bernini oszlopcsarnokot, amelyet a dogma 

morális és liturgia páratlan szintéziséből emel az Egyház!

33 

Hol folyik ez az élet? 

Legelsősorban tagjaink lelkében, a hívek privát életében. 

Ah van ott bűn is, de van mennyi erény is! Ki tudná elmon- 

dani, mennyi komoly erkölcsi erőfeszítésből, mennyi lelki önfe- 

gyelmezésből, mennyi hősies áldozatból szövődik össze sok-sok 

mai kereszténynek rejtett élete! És minderre a Szentlélek Isten 

segít minket! 

Aztán folyik ez a csodás élet templomainkban is. A mi 

templomainkban nem a prédikáció a fő, hanem az áldozat. A mi 

„Templomainkban nemcsak padok vannak, hol ülni lehet a pré- 

dikáció alatt, hanem térdeplőpadok is, amelyeken térdelni kell 

a szentmise alatt. És a szentmise áldozatát megint a Szentlélek- 

isten közreműködésének köszönjük! 

„Áraszd reánk Szentlelkedet és újjászületünk”, – imád- 

kozza az Egyház. ,,Milyen különös imádság! Milyen furcsa re- 

ménykedés” – mondják erre egyesek. ,,Áraszd reánk Szentlel- 

kedet? Hát nem a gép, a pénz, a technika fogja meghozni új- 

jászületésünket? ...” 

Bizony nem! 

Tudjátok, mi lenne az eredménye annak, ha az emberek 

lelke megint megtelnék a Szentlélekkel? Az, ami az első pünkösd- 

kor volt. Az első pünkösdön különféle népek állottak egymás 

mellett Jeruzsálem piacán és a Szentlélek eljövetele után mégis 

megértették a szónokló Péter szavát és akik megtértek, bármily 

nemzetből lettek légyen is, szeretettel megértették egymás szán- 

dékait. Ma azonban hiányzik a Szentlélek a népek közül és ezért 

nemcsak az idegenek nem értik meg egymást, hanem akárhány- 

szor ugyanegy népnek társadalmi osztályai sem. 

Ahol uralkodik a Szentlélek, ott érvényben vannak Krisztus 

szavai: „Szeresd a te Uradat, Istenedet teljes szívedből és tel- 

jes lelkedből és teljes elmédből... Szeresd felebarátodat, mint 

tenmagadat.” (Máté 22, 37. 39.) 

Ahol uralkodik a Szentlélek, ott ma is érvényben vannak az 

Úr szavai: „Amit egynek a legkisebb atyámfiai közül cseleked- 

tetek, nekem cselekedtétek.” (Máté 25, 40.) Igen, amelyik em-

34 

beriségen a Szentlélek uralkodnék, ott a nemzetek nem egymás 

ellen acsarkodnának, hanem állana róluk is a Szentírás dicsérete, 

amit az első keresztényekről mondott, hogy egy volt a szívük, 

egy a lelkük (Ap. Csel. 4, 31.), mert mindnyájan telve voltak 

Szentlélekkel. 

„De mit tehetek én arról, – mondja valaki – hogy a népek 

nem fogadják el a Szentlélek uralmát!” 

Ó, igen, tehetek! A népek egyénekből állanak. Ahány 

egyén kinyitja szívét a Szentlélek számára, annyi lépéssel köze- 

lebb jutunk a népek lelki megújulásához is, és annál hamarább 

válik valóra az Egyház esengő imája: „Áraszd reánk Szentlel- 

kedet, és újjászületünk, és megújul a föld színe.” 

Kedves Testvéreim! A Szentlélek az alfa és omega a min- 

denség életében. Nem alaptalanul hívja Őt az Egyház éneke „az 

Atya jobbkeze ujjának” (digitus paternae dexterae). Valóban 

neki köszönhetünk a világban minden rendet és harmóniát, min- 

den szépséget és fejlődési lehetőséget. 

Neki köszönjük a virágok illatát és a csillagok misztikus ra- 

gyogását, hófehér hegycsúcsokat és csobogó forrásokat. A Szent- 

lélek tekintetétől gyúlnak szépségre az angyalok. Neki köszöni 

bűntelen fehérségét az angyalok Királynéja. A Szentléleknek 

köszönjük Krisztus megtestesülését, a Szentírás könyveit, az 

apostolok bátorságát, vértanuk halálmegvetését, tiszta lelkek hő- 

sies győzelmét. Szentlélek nélkül nincs egyetlen eredményes 

imánk, nincs szentmisénk, nincs egyetlen szentségünk. Szentlélek 

nélkül nincs az a fölfelé törekvés, az a lelki tökéletesedés, mely 

szenteket nevelt az Egyháznak. 

Ezért imádjuk mély alázattal a Szentlélek Úristent, az egész 

világnak éltető Lelkét! Általa lett a világ s áll fenn annak pom- 

pás gépezete. Általa fakad a bimbó, illatozik a virág, nő az erdő, 

érik a gyümölcs. Általa töri át az élet ellenállhatatlan ereje a 

dermesztő fagyot s általa nyílik tavaszba a tél. Általa élnek az 

állatok milliárdjai, Ő az életforrása minden teremtménynek. Ál-

35 

tála énekelnek az angyalok, általa ébrednek életre a halottak. 

Általa jön minden jó gondolat, belőle fakad minden lelkesedés 

a szépért és jóért s minden ellenálló erő a bűn és gonoszság el- 

len ... 

Mindezekért imádlak Téged, Szentlélek Úristen! 

De mindezen túl imádlak, Szentlélek Úristen, azért is, mert 

általad vagyok én is, a te kicsiny, küzködő, vergődő gyer- 

meked … 

Teremtő Szentlélek, újjáteremts engem! Vigasztalás Lelke, 

vigasztalj meg engem! Istenfiúság Lelke, emelj föl engem! 

Amen.

II. 

A SZENTLÉLEK JELKÉPEI. 


A Szentlélek hite az Isten életének legmélyebb titkáról be- 

szél nekünk. Oly titokról, amely mérhetetlen messzeségben van 

az egész látható világtól, mindentől, amit mi emberek tapintunk, 

látunk, ízlelünk, mérünk. Istent, az Atyát, mégcsak megsejtjük 

valahogy; okoskodó eszünkkel, logikánkkal megközelítjük. A 

Fiút, a második isteni személyt, könnyen megismerjük, hiszen 

a karácsonyi éj Kisdede egész közel hozza hozzánk. De itt nem 

áll meg a kereszténység. Még egy harmadik személyt is tanít 

Istenben: és ez az Atya és Fiú közt hullámzó szeretet árja, a 

Szentlélek, „az Atyának és Fiúnak lelke”. 

Azonban bármennyire rejtett titok légyen is a korlátolt em- 

beri ész számára az istenség benső élete, mégis akadunk a min- 

ket körülvevő anyagi világban mélyértelmű hasonlatokra, ame- 

lyek legalább némileg megsejtetik velünk, mi is az az Isten 

Lelke, ki az a Szentlélek. 

Épen maga a harmadik isteni személy, maga a Szentlélek 

gondoskodott arról, hogy pünkösd napján olyan jelképekben je- 

lenjék meg az emberek között, amely jelképekből aztán következ- 

tetnünk lehessen az ő mibenlétére. A Szentléleknek eljöveteléről 

u. i. így emlékezik meg a Szentírás: „Midőn elérkezett a pün- 

kösd napja, mindannyian együtt valának ugyanazon helyen, és

37 

hirtelenül zaj támada az égből, olyan, mint heves szélvész zú- 

gása s betölté az egész házat, ahol ültek. Majd pedig szétoszló 

nyelvek jelenének meg nekik, olyanok, mint tűz s leereszkedék 

mindegyikükre. Ekkor mindnyájan heteiének Szentlélekkel.” (Ap. 

Csel. 2, 1.-4.) 

Zúgó szél és tüzes nyelvek! Ezeknek a pünkösdi 

jelképeknek átgondolására szeretném fordítani mai szentbeszé- 

demet. Hiszen az a célunk, hogy amennyire az emberi ész véges- 

ségével lehetséges, annyira megközelítsük a Szentlélekisten tit- 

kát. Már pedig mindjárt közelebb jutunk a Szentlélek megérté- 

séhez, ha megvizsgáljuk, mit akart jelenteni az a zúgó szél és az 

a tüzes nyelv, amelynek jelképes alakjában pünkösd napján a 

Szentlélek az apostolokra leszállott. 

I. 

A zúgó szél. 

Mit akar jelenteni a zúgó szél, amelynek jelképében a Szent- 

lélek eljött? Három fontos dologra akar figyelmeztetni. 

A) Amerre a szél jár, összedől, ami korhadt és elpusztul, 

ami szemét és pelyva. Ez az első nagy tanúság. Az Úr 

mondja Nikodémusnak: „Ne csodálkozzál, hogy azt mondtam 

neked: szükséges újraszületnetek. A szél, ahol akarja, ott fú; 

és hallod zúgását, de nem tudod, honnét jön, vagy hová megyén; 

így van mindaz, ki a lélektől született” (Ján. 3, 7. 8.). Valóban: 

a szél végigszalad a földön, hol itt, hol ott támad föl, emberi 

hatalom útját előírni nem képes, mert saját benső törvényeit kö- 

veti. Akárcsak az igazi, benső szeretet, amely minden külső 

kényszertől szabadon, csak saját benső természetétől ösztönöz- 

tetve teszi a jót. 

Természetes tehát, hogy amikor a legnagyobb Szeretet, az 

Isten Lelke kiömlött az apostolokra, abban a pillanatban össze- 

omlott tömérdek külsőség és a régi mózesi cerimóniák, előírások, 

rabbinikus vélemények halomra dőltek a Szentlélek zúgó szél- 

vészétől.

38 

Mint a szél, oly gyorsan kellett elterjednie az evangélium- 

nak. Mint a fölforgató szélvész, úgy kellett ledöntenie minden 

pogány bálványt. Mint a felfrissítő fuvalom, úgy kellett meg- 

tisztítania az erkölcsi levegőt. 

B) A második tanúság a szél természetéből: Amerre a szél 

jár, nyomában megtisztul a levegő és felfrissül az élet, szinte 

egészen újjászületik az ember. A pünkösdi szél nyomában való- 

ban újjászülettünk, megszületett az új ember új eszményekkel, 

új vágyakkal, megszületett az új világ, a keresztény világ. 

A Szentlélek erejének nem tudott ellenállani a régi világ, 

mint nem tud ellenállani az omladozó várfal a zúgó szélnek. Pe- 

dig akkor még alig néhány tucatnyian voltak csak Krisztus köve- 

tői, – de dolgozott bennük a Szentlélek ereje! 

Mily vigasztaló gondolat: Bármi várjon az Egyházra, bár- 

mily sors és üldözés, hacsak egy maroknyian is lesznek, akik- 

ben dolgozik a pünkösdi szélvihar, nincs terror, nincs erőszak, 

amely győzzön! 

Mindnyájan tudjuk, mily pokoli istenüldözés folyik ma 

Oroszországban. M. Cullagh szovjetoroszországi utazásának 

élményeiről így ír a „Keresztényüldözés” c. munkájában: 

„Oroszországban csak egyetlen papnövelde van, mivel 

azonban csak titokban, a törvény rendelkezése ellenére működ- 

hetik, részletesebben nem ismertetem, csak annyit, hogy lakói 

hivatalosan mint mezőgazdasági munkások szerepelnek. Egy al- 

kalommal szóba elegyedtem egy 18-19 éves, becsületes kinézésű, 

rongyosruhájú, kiéhezett fiatalemberrel, aki elárulta nekem, 

hogy a katolikus egyház diakónusa, másszóval azon fiatalembe- 

rek közül való, akik most Moszkvában a papi pályára készülnek. 

Körülményeik nagyon hasonlóak azokéhoz, akik Rómában Mar- 

cus Aurelius idejében készültek a papi hivatásra. Ezek a „theo- 

logusok” csak éjszaka szentelhetik magukat tanulmányaiknak, 

mert nappal mint szovjethivatalnokok, gyári munkások, vagy 

mint szabók, kereskedősegédek dolgoznak. Közösen élnek, közö- 

sen imádkoznak, de nagyon vigyázva kell imádkozniuk, mert mű- 

ködésüket a törvény szörnyű szigorral sújtja és Moszkvában a

39 

szemfüles szovjetügynökök nagyon ébren hallgatóznak, nem csen- 

dülje fel valahol az ima hangja. Hogy tulajdonképpen hogyan ta- 

nulnak könyvek, világítás, fűtőanyag nélkül – érthetetlen előt- 

tem.” És vége lesz a kereszténységnek Oroszországban? Dehogy! 

Csak egy maroknyian legyenek, akikben dolgozik a Szentlélek 

szélzúgása I Minden elmúlik, csak a Lélek nem! 

Hányszor akarunk már-már elcsüggedni, látva a gonoszság 

uralmát! Hányszor kerülget a pesszimizmus, hogy mirevaló 

minden becsületes munka, minden erőfeszítés, úgysem lehet meg- 

javítani ezt a gonosz világot, – pedig nem így van! Akiben él 

a Lélek, a Szentlélek szélzúgása, az le nem törik soha, az két- 

ségbe nem esik soha, azt a pesszimizmus karmai közé nem keríti 

soha. 

C) És itt jutunk el Szent Pál nagy figyelmeztetéséhez: „Ne 

bántsátok meg az Isten Szentlelkét” (Ef. 4, 30.), és „a Lelket ki 

ne oltsátok!” (Thessz. I. 5, 19.). Ki bántja meg az Isten Szent- 

lelkét és ki oltja ki magában a Szentlelket, kérdi talán valaki 

közületek. A feleletet megadja Jeremiás próféta. Neki u. i. az Úr 

egy ízben igen érdekes parancsot adott. 

,,Kelj föl – szólt Jeremiáshoz, – menj a fazekas házába, 

és ott figyelj arra, amit mondani fogok neked” (Jer. 18, 2.). 

A próféta engedelmes lélekkel sietett a fazekashoz, akit épen 

szorgos munkában talált. Ügyes kezében gyúrta, alakította, sí- 

mítgatta, ragasztotta a hajlékony anyagot saját tervei és akarata 

szerint. Amelyik agyagdarab engedelmesen szót fogadva simult 

a mester tervező kezéhez, abból formás edény lett; de amelyik 

makacskodott s nem akart alakulni, azt a mester szétlapította és 

mint hasznavehetetlent eldobta magától. 

Mialatt pedig Jeremiás szótlanul szemlélte a munkát, fel- 

hangzott az Úr szava: „íme, mint az agyag a fazekas kezében, 

hogy vagytok ti is az én kezemben” (Jer. 18, 6.). 

Testvérek! Ne bántsuk hát meg a Szentlelket azzal, hogy 

ellenállunk az ő nevelő, alakító, megszentelő munkájának. Adjuk 

át magunkat a Szentlélek illetéseinek, és tapasztaljuk meg, mily

40 

csodálatosan finom élet fakad ma is abban a lélekben, amelyik 

tág kaput nyit a Szentlélek járásának! 

Mint mikor a tengerbe beleállunk és a hullámokra ráfek- 

szünk és rábízzuk magunkat, hogy fölemeljenek és leengedjenek, 

úgy kell átadnunk lelkünket is a Szentlélek járásának, hogy ne 

gondoljunk mást, mint ami az Isten gondolata, hogy ne lelkesít- 

sen más, mint ami az Isten rithmusa, hogy ne féljünk mástól, 

csak ami az Istent bántja, hogy ne adjon lelkünk másra vissz- 

hangot, csak az Isten szavára. Aki erre a magaslatra tudja vinni, 

arról mondják, hogy ,,a Szentlélek hárfája”, hogy benne lakik 

az Isten, hogy benne hullámzik és zúg a Szentlélek ereje. 

D) „Dehát az ilyen ember nem erre a világra való – mond- 

hatná valaki. Az ilyennek nem veszi hasznát az élet” … 

Dehogy, dehogy! Minél gazdagabb valakinek a belső vi- 

lága, minél tisztább a gondolkozása és erősebb a lelke, annál 

értékesebb munkása lehet a külső világnak is, az emberi kultúrá- 

nak is. Mert mi a kultúra? Az ember fölemelkedése a természet 

fölé s a természet vad erőinek lefogása a saját céljai számára. 

Ámde ember nem adhat a világnak több kincset, mint amennyi 

saját magában van. Aki tehát az Istennel eleven közösségben él, 

aki mindent Istenhez mér, aki hordja magában Istent, az Igaz- 

ság, Erő és Szépség ősforrását, az adhat legtöbbet a világnak, 

az tud legjobban közreműködni akár az igazságot kutató és a 

természet erőit föltáró tudományos, akár a világban elrejtett 

szépséget napfényre hozó művészi munkában. 

Tehát ,,ki ne oltsátok a Lelket”, azt a meleg, benső, szent 

istenközelséget! Mert akiről elmondhatjuk, hogy benne él a 

Szentlélek, annak életpályája napsugaras út, még ha mindjárt 

sötét megpróbáltatásokon menne is élete keresztül. 

Akiről elmondhatjuk, hogy benne él a Szentlélek, annak 

élete himnusz-éneklés, még hogyha a kemény életcsapások disz- 

harmóniája csikorogna is benne. 

Akiről elmondhatjuk, hogy benne él a Szentlélek, annak 

élete győzelmi ünnep, még hogyha örökös harcban, résenállás- 

ban és önfegyelmezésben telnék is az el.

41 

Mint a szél zúgása, jön-megy a Szentlélek. Egyszer imám 

közben, máskor az utcán jártamban, egy kedves betegem ágyá- 

nál, egy nehéz kísértés harcában . . . megcsapja lelkemet a Szent- 

lélek-járás biztató ereje, mint a májusi erdő éltető lehelete. 

Ő, mily boldog, aki érzékeny lélekkel tud reagálni a Szentlélek 

finom jelentkezéseire, ihletéseire! Ne bántsuk meg az Isten 

Szentlelkét és a Lelket ki ne oltsuk magunkban! 

II. 

A nyelvek. 

A Szentlélek pünkösd napján mindjárt egy második jelké- 

pet is használt, és a zúgó szélvész után nyelvek alakjában jelent 

meg az apostolok feje fölött. Vajjon mit akar hirdetni az a tény, 

\ hogy ép az apostolok kapták a Szentlelket és pedig nyelvek alak- 

jában? 

A) Világosan hirdeti az apostolokra váró nagy felada- 

tot. Az evangélium hirdetését Krisztus nem a népnek szánta, ha- 

nem apostolaira bízta, a nyelv alakjában megjelenő Szentlélek 

tehát jelképes kifejezése volt Krisztus parancsának: „Tanítsa- 

tok minden nemzeteket” (Máté 28, 19.). A nyelvek adományára 

szükség volt, hogy az Egyház átléphesse a zsidó nemzetiségi 

határokat. Tudjuk, mily nagyszerű eredménye lett a nyelvek 

adományának mindjárt az első pünkösdkor. Hányféle népség 

szorongott a jeruzsálemi piacon, mikor Szent Péter elmondta 

pünkösd napján első prédikációját! Péter csak egy nyelven be- 

szélt, és mégis minden nép a maga nyelvén hallotta. Más volt a 

nyelvük, más a ruhájuk, más a kultúrájuk, – de a Szentlélek 

e $9yé tette őket! Ahol az emberek megértik egymást szeretet- 

óén, ahol nyelvi, kulturális, anyagi, szociális válaszfalakon és 

akadályokon túl az emberek jóakarattal, elnézéssel, megértéssel 

vannak egymás iránt, ott ma is a Szentlélek dolgozik. 

B) Az első pünkösd óta állandóan a Szentlélek beszél az 

Egyház ajkával és a Szentlélek dolgozik az Egyház kezével

42 

Ha nem a Szentlélek dolgoznék az Egyházban, annak már 

régen el kellett volna pusztulnia. Egyrészt ellenségei mindent el- 

követtek, hogy Krisztus jegyesét eltemethessék, másrészt saját 

tagjai közt is annyi emberi gyarlóság ütközött ki, hogy ha nem 

a Szentlélek élne benne, nem tudott volna dacolni tizenkilenc év- 

század tömérdek támadásával. 

De amit N. Szent Gergelyről mond a legenda, hogy mikor 

műveit írta, a Szentlélek lebegett feje fölött, az szóról-szóra be- 

teljesedett az Egyházon. A Szentlélek ereje által válik valaki az 

Egyház tagjává, mikor újjászületik a keresztségben (Jan. 3, 5.), 

a Szentlélek által tisztul meg a bűnbánat szentségében (Ján. 20, 

22.), a Szentlélek önti ki lelkünkbe az erények bőségét, főleg a 

szeretetet (Róm. 5, 5.), és a Szentlélek lakozik az igazak lelké- 

ben, Isten eleven templomává avatja azt, „segítségére van erő- 

telenségünknek,... maga a Lélek jár közbe értünk szavakba 

nem foglalható sóhajtásokkal” (Róm. 8, 26.). 

A bennünk lakó Szentlélekisten! Sok mai ember nem tud 

mit kezdeni ezzel a gondolattal! Pedig nem ez a legfönségesebb 

beteljesedése-e az emberiség örök vágyának: alávetni az anya- 

got a szellem tökéletes uralmának! Hiszen nem látjuk-e, nem 

érezzük-e saját bőrünkön, saját nyugalmátvesztett korunk tehe- 

tetlenségén, hogy a legnagyobb technikai teljesítmények sem 

boldogítanak, ha kisiklik kezünkből a lelki értékek megbecsülése! 

III. 

A tüzes nyelvek. 

A pünkösdi jelkép azonban még ennél is többet mond ne- 

künk, mert a Szentlélek nem egyszerűen nyelvek alakjában szál- 

lott az apostolokra, hanem tüzes nyelvek alakjában. 

A tűz többször használt jelképe az Istennek. 

Tüzes csipkebokorban jelenik meg Mózesnek, tüzes oszlop- 

ban jár a pusztában vándorló nép előtt. „A mi Istenünk emésztő

43 

tűz” (Zsid. 12, 29.), írja Szent Pál. De kiváltképen beszédes jel- 

képe a tűz a Szentlélek működésének. A tűz melegít és erősít. 

A) A tűz melegít. Az anyagi világban alig találhatnánk be- 

szédesebb jelképet a Szentlélekre, mint a tüzet, ezt az áldásthozó, 

jótevő hatalmat, amely melegít a hidegben, fényt ad a sötétben, 

életet a megmerevedésben. Ezért nevezzük a Szentlelket a lelkek 

világosítójának, „lumen cordium”, és boldogító fénynek, „lux 

beatissima”. 

a) A melengető, világító, életet adó Szentlélek erejéből fa- 

kad minden lelki melegség, minden fénysugár, minden lelki élet. 

Ami szépség van a világon és öröm, ami melegség és szeretet, 

ami kedvesség és mosolygás, mindaz az Isten mosolyából, a 

Szentlélektől származik. Milyen hideg, elárvult, sötét és termé- 

ketlen lenne az élet az égből örökké lobogó Szentlélek meleg 

leheletének éltető protuberanciái nélkül! 

Amint „a tűz sosem mondja: elég”, épígy túlárad, szinte 

tékozló bőségben ömlik szét a Szentlélek tüze is, és mindenki 

biztos lehet, hogy a Szentlélek lakozik benne, ha nem mérecs- 

kéli fukar kézzel, hogy ,,ez már bűn, már nem teszem, ez még 

nem bűn, megteszem”, ,,ez nincs előírva, nem teszem, ez a leg- 

végső határ a bűn és erény közt, hát ezen végzek kötéltáncos 

mutatványokat”, – nem, nem így, hanem mint a tűz, úgy lán- 

gol benne a vágy: Uram, mindig többet érted, mindig többet! 

b) így értjük azonban az összefüggést is a Szentlélek tisz- 

telete és a felebaráti szeretet közt; így értjük, hogyan vált a 

Szentlélek tisztelete a felebaráti szeretet elsőrendű forrásává. 

Keresztény őseinkben sokkal elevenebben élt a Szentlélek 

tisztelete. Akkoriban Szicíliától Skandináviáig tele volt szórva 

Európa a Szentlélek tiszteletére épült s a Szentlélekről elneve- 

zett kórházakkal s ezek a kórházak, de a városok is telve a 

Szentlélek-Társulat tagjaival, akik a felebaráti szeretet szolgá- 

latának szentelték magukat, mert a Szentlélek tüze elégette ben- 

nük az önzést és fölkeltette a segítő részvétet. 

B) Mert a tűz erősít is. Elégeti az emberek közt az önzés 

által emelt korlátokat s fölgyújtja bennük az istenszeretet lángját.

44 

Amint az ember az elektrotechnikával képes lefogni az ég 

villámát és egyetlen kapcsolással nappali fénybe borítani az 

éjszakát, gépóriásokat mozgásba hozni s rengeteg súlyokat a 

magasba emelni, épúgy az a lélek, amelyen elömlik a Szent- 

lélekisten éltető árama, – szeretete – ha azelőtt sötétben volt 

is, napfényesre gyullad s az istenszeretet magasságába emelke- 

dik és bírja az élet súlyát. 

A középkorban külön lovagrend is alakult a Szentlélek 

tiszteletére: ,,A Szentlélek lovagjai”. Ez a külön lovagrend ma 

már nincs ugyan meg, de ma is mindnyájunknak a Szentlélek 

lovagjainak kell lennünk. A középkori lovagok fegyvertényei 

és bátor bajvívása helyett nehezebb harc áll előttünk: hitünk 

bátor megvallása és hitünk szerinti élet. Mit kell ma elviselnie 

annak, mennyi viccelődést, pletykát, megszólást másoktól, 

mennyi lemondást, önfegyelmezést, önmegtagadást magával 

szemben, aki mindig következetesen hű akar maradni Krisztus 

mellett! 

Villamoson és autóbuszon lépten-nyomon látni a figyel- 

meztető felírást: „Előre tessék lépni!” Nos, persze! Aki hátra- 

lépve szállna le, végigvágódnék! De a vallási, erkölcsi életben 

is: Csak előre! Nem lehet hátralépni! Jaj, de milyen nehéz 

ez a végletekig kitartás! Nem hiába hasonlítja Szent Pál a 

keresztény életét a versenyfutáshoz! Valóban az is! A start- 

nál mindenki egyszerre indul – mindenki megkapja a kereszt- 

ségét. Az első évek köreit mindenki egyformán futja be. De 

aztán hol az egyik, hol a másik kezd már lemaradni. Némelyik 

már a serdülő kor első hónapjaiban, a másik a fiatal években, 

mások meglett férfi vagy asszony korukban! Nincs erejük a 

kitartáshoz! Nos, a Szentlélek ajándéka a kitartás kegyelme. 

A végső állhatatosság kegyelme a Szentlélek adománya. Pedig 

csak „aki állhatatos marad mindvégig, az üdvözül” (Máté 10, 

22.). 

* 

Kedves Testvéreim! Zúgó szélvész közt, tüzes nyelvek 

alakjában szállott le a Szentlélek az apostolokra. Mik voltak

45 

pünkösd előtt az apostolok, mily félénkek, reményvesztettek és 

tétovázók! És mikké lettek pünkösd után! Bátrakká, kik da- 

colnak a halálbüntetéssel. Tüzesekké, kiknek egyetlen vágyuk 

van: Krisztust hirdetni. Nem volt elég ellenük a kínzás, gyöt- 

relem, vértanúság, nem volt elég a pogány állami hatalom és 

filozófia minden erőfeszítése, – a végén mégis győztek a Szent- 

lélek erejével megerősített emberek. 

Pünkösd napja csak egyszer volt a világon, de ez olyan 

nap, melynek nincs naplemente. Pünkösdnek állandónak kell 

lennie! És pünkösd napja van, Szentlélek eljövetele van min- 

denütt, ahol bárki is harcol a bűn ellen és győz, ahol egy em- 

ber szeretettel segíti szenvedő felebarátját s ahol egy ember a 

fájdalom és megpróbáltatás közt is mosolyogni tud. 

Ha valaha, most kell így imádkoznunk: Jöjj el Szentlélek 

Úristen, add meg a hit kegyelmét nekünk, akiknek hitét napon- 

ként igyekszik kikezdeni a hitetlenség ragálya. Add meg a ki- 

tartás és állhatatosság kegyelmét nekünk, akikre naponként 

támad a kicsinyhitűség és elkedvetlenedés. Add meg a győze- 

lem kegyelmét nekünk, akiknek a krisztusi erkölcsökért ember- 

feletti harcot kell vívnunk. Jöjj el, Szentlélek Úristen! 

Jöjj el, hogy ne legyünk hajló nádszál, mely inog minden 

szélre. Jöjj el, hogy ne legyünk pislákoló mécses, mely füstöl, 

halódik. Hogy ne legyünk bűnöknek, szenvedélyeknek láncra- 

vert rabszolgái. 

Hanem legyünk szikla, mely tud dacolni a bűnkísértés tom- 

boló áradatával. 

Legyünk tűz, láng, melynek tiszta fénye feléd világít. 

Legyünk pünkösdi lelkek, kiknek életét az istenszeretet ereje 

acélozza, védi minden bűntől. 

„Égesd, Uram, a Szentlélek tüzével bensőnket és szívünket, 

hogy szeplőtelen testtel szolgáljunk neked és tiszta szívvel ked- 

vedben járjunk.” Amen.

III. 

MIT AD NEKÜNK A SZENTLÉLEK? 


Budán, a gellérthegyi sziklatemplom környékén tömérdek 

galamb röpköd ide-oda: A járókelők bámulva szoktak megál- 

lani egy ember előtt, aki nagy szeretetével valósággal megbű- 

völi a galambokat. Leül egy padra, előveszi búzáját, kukoricá- 

ját... és abban a pilanatban mint valami suhogó felhő röpül 

hozzá a galambcsapat, tenyerébe állnak, térdére ülnek, vállán 

röpködnek ... Az emberek csodálkozó arccal nézik a kedves 

jelenetet. Mi lepi meg őket? A szeretet csodálatos hatalma! 

Hogy a csendes, jótevő szeretettől megszelídül még a madarak 

ösztönös félelme is és a félénk madarak annak a jószívű ember- 

nek bizalmas kosztosaivá válnak. A szeretet bizalmat fakaszt 

bennük, az étel pedig erőt ad nekik. 

A napokban én is megcsodáltam ezt a galambetető embert; 

közben pedig eszembe jutott: Hát nem ilyen kosztosai va- 

gyunk-e mi is a Szentlélekistennek? A keresztény Egyházban 

a Szentlélek Úristen előveszi – no, nem a búzáját, kukoricá- 

ját, – hanem előveszi bőséges kegyelmi forrásait és hívogat, 

édesget, biztatgat, hogy Hozzá röpüljünk, vállára szálljunk, 

tenyeréből együnk – és aki egész bizalommal átadja magát 

Neki, annak annyira megszelídíti bűnre hajló természetét, olyan 

új embert alakít belőle, hogy nem az emberek járnak csodájára, 

hanem maguk az ég angyalai.

47 

A Szentlélek kosztosai! Kissé különösen hangzó kifejezés, 

pedig egészen találó! Mi vagyunk az éhes galambok, a Szent- 

lélek pedig táplál minket. Mivel táplál? Miből áll a Szentlélek 

kosztja? Ha a mai szentbeszédben megvizsgáljuk, mint táplálja 

a Szentlélek a mi éhes lelkünket, ugyanarra a megállapításra 

jutunk, mint a gellérthegyi galamboknál: bizalmat, hitet fa- 

kaszt bennünk és erőt ad nekünk. Amit más szóval úgy fejez- 

hetnénk ki, hogy a Szentlélek táplálja bennünk I. a hitnek és 

II. az erkölcsi életnek virágos kertjét, III. a Szentlélek nélkül 

tehát nem megyünk semmire sem. 

I. 

A hit a Szentlélek ajándéka» 

Mi tehát a Szentléleknek első éltető ajándéka? A hit. 

A keresztény hit, amely úgy változtatja át és szelídíti meg egész 

valónkat, amint a galambetető ember szeretete megváltoztatja 

és legyőzi a galambok félénk természetét. 

A) Hitünket tehát a Szentléleknek köszönhetjük. Azt, hogy 

a földön túlra is tudunk nézni; azt, hogy az anyagi világ fölé is 

tudunk emelkedni. Máskép ezt úgy fejezném ki, hogy a Szentlé- 

lek adja az embernek a metafizikai indítást. Kitágítja horizon- 

tunkat, az örök halmok felé fordítja tekintetünket. Mi vagy, em- 

ber? Miért élsz a földön? Hová mégy onnan? Mi az életed 

célja? Mi az életed értelme? 

Ó, igen, a nehéz, sorsdöntő kérdés: Mi az élet értelme? 

Egy csendes nyári napon – mint a svéd mesemondó írja – 

hangos vita kezdődött az erdő lakói között erről a kínzó prob- 

lémáról: mi az élet értelme? 

Mi az élet értelme? – csattogott a fülemile. Mi volna más, 

mint az éneklés, – és belefogott szépen trillájába. 

Dehogy is az éneklés – morogta egy fekete vakond, – 

dehogy! örökös küzködés a sötétséggel, ez az élet.

48 

Az már nem – villogta egy tarka pillangó. Élvezet és 

öröm, ez az élet! 

Bizony neked sincs igazad – felelt rá egy szorgos mé- 

hecske, – mert nemcsak öröm az élet, hanem munka is. Több 

munka, mint öröm. 

Az már igaz! – sóhajtotta egy hangya, – több munka és 

fáradság, mint öröm. 

De belevijjogott magasból egy sas: Egyikteknek sincs 

igaza. Az élet szabadság és hatalom, és szárnyalás föl a kék 

magasságba. 

Ekkor már belekeveredtek a nagy vitába a növények is. 

A sudár fenyő a sasnak adott igazat, hogy az élet szárnyalás, 

törekvés föl a magasba. A kövirózsa és a havasi gyopár a han- 

gyával tartott: Csupa küzdelem és harc az élet. A nyíló rózsa 

és hófehér liliom azt mondta, hogy csupa öröm, csupa báj az 

élet. De megeredt a felhő szava is: Bizony könny, keserűség 

és sírás az élet. A sietve gördülő folyóvizek azt dúdolták: 

Pusztulás és mulandóság az élet... 

És mikor már teljes volt a tanácstalanság, ellenmondás és 

zűrzavar, egyszerre csak megkondult a pünkösdi harangszó, el- 

némult az egész vitatkozó, filozofáló, csicsergő zsibvásár és a 

hirtelen csendben mindenki megértette, hogy ez az egyetlen he- 

lyes felelet, ez az igazi élet, a Szentlélek ereje által az emberben 

kifakasztott béke és öröm, erő és harmónia, lendület és harci 

kedv, hűség és tisztaság! 

B) De hogy ezt elmondhassuk, ahhoz a Szentlélek ad nekünk 

helyes szemmértéket, helyes ítélőképességet, vagyis az igazi 

értékek felismerésére tanít* 

Jeruzsálemi Cirill szerint a Szentlélek úgy hat a lélekre, mint 

a napsugár a szemre. Ha az ember a sötétségből napvilágra jut, 

sok dolgot meglát, amit azelőtt nem látott. Ép így világosodik 

meg annak lelke, akiben a Szentlélek lakozik, és kezd látni ember- 

feletti szemekkel (Catéchèses 16, 16.). 

A Szentlélek által megvilágosított ember tisztán látja a lélek

49 

jogait, már pedig a lélek jogairól beszélni egy korban sem volt 

annyira szükséges, mint ma, a gépek korszakában! 

Mennyien dolgoznak ma azon, hogy ,.kioltsák a lelket!” Mil- 

liók előtt ma már semmi más nem imponál, csak a lóerő, csak az 

izom, csak a bokszolás. Mily szédületes összegeket keres egy pro- 

fesszionista labdarúgó, bokszversenyző, mint ünnepli újság, mozi, 

közönség az anyag hőseit, – s mint maradnak észrevétlenül a 

gondolat hősei! Mily tömérdek körülöttünk az üres álarc, a 

polyva, a külső látszat! 

A Szentlélek metafizikai indítása kell hozzá, hogy belássuk: 

mitsem ér a technikai haladás, ha lelkileg, erkölcsileg sötétben 

maradunk! 

C) És ha kutatjuk, hogy hogyan működik bennünk a Szent- 

léleknek az indítása, vagyis hogyan eszközli a Szentlélek ma 

az emberek újjászületését, erre az eredményre jutunk: Úgy, 

mint régen. 

a) Először megjelent a Szentlélek a teremtés napján a chao- 

tikus világ fölött; Isten Lelke lebegett a vizek fölött és a chaos- 

világból így lett kosmosvilág. Aztán megjelent a chaotikus em- 

ber fölött és a chaos-emberből, a zűrzavaros emberből kosmos- 

ember, rendezett, keresztény ember lett. 

Ma is így dolgozik a Szentlélek. Valaha az élet gazdagsá- 

gát lehelte a rendezetlen természetbe, ma pedig a rendezetlen 

régi emberből a lélekszerinti „új teremtményt” (Kor. II. 5, 17.) 

alakítja. 

b) ,.Áraszd reánk Szentlelkedet és újjászületünk, és meg- 

újítod a föld színét” – imádkozza az Egyház. 

Vajjon milyen a Szentlélekben újjászületett ember? Látszó- 

lag külsőleg minden olyan rajta, mint volt azelőtt, de valójában 

egészen más: más a szeme, a szíve, a gondolkodása. Szórói-szóra 

teljesedik rajta az Úr szava, melyet Ezechielnél mond: „Tiszta 

vizet öntök ki rátok, és megtisztultok szennyeitektől ... És új 

szívet adok nektek és új lelket helyezek belétek, és elveszem a 

kőszívet és hússzívet adok nektek.” (Ezech. 36, 25. s köv.) 

A Szentlélek templomává vált ember máskép látja magát.

50 

saját életét, máskép embertársait, de máskép a világot, annak 

minden történését is. Máskép látja még a szenvedést és a csaló- 

dásokat is! 

Mikor a francia forradalom véres szörnyűségei közt a Ven- 

dèe-ban egy kolostor apácáit kivégzésre vitték, azok útközben a 

„Veni Creator Spiritus”-t énekelték. Hiszen a gonoszság és sö- 

tétség diadala közt van-e nagyobb vigasztalásunk, mint a min- 

den jó Lelkébe s a világosság Lelkébe vetett hitünk? 

Mennyi szeretet, mennyi szépség, mennyi lelki báj és finom- 

ság, mennyi lendület és erő ömlenek el az Egyházon, mily termő 

és zöldelő volna az Isten nagy szőlőskertje, ha mindegyik tagja 

meghallaná a Szentlélek bebocsátást kérő kopogtatását és ajtót 

nyitna a Szentléleknek! Tág kaput, tágra nyitott lelket! „íme az 

ajtónál állok és kopogok; – mondja magáról az Úr – ha valaki 

meghallja szavamat és megnyitja nekem az ajtót, bemegyek 

hozzá és vele étkezem és ő énvelem” (Jel. 3, 20.). 

Az Úr csak kopog, de az ajtót be nem töri – nekünk kell 

azt kinyitnunk. Halljuk meg Szent Pál figyelmeztetését: „Ne olt- 

sátok ki a Lelket” (Thesz. I. 5, 19.), „a Lélek szerint járjatok 

és nem fogjátok véghezvinni a test kívánságait” (Gal. 5, 16.). 

Mennyire nekünk szóló szavak! A Lélek szerint éljetek és ne 

az ösztönök szerint! Ne a test szerint! Ne a világ jelszavai 

szerint! Ne a pénz szerint! Ne a föld szerint! 

Itt azonban jön már a Szentlélek másik ajándéka: az er- 

kölcsi élet. 

II. 

Az erkölcsi élet a Szentlélek ajándéka. 

A Szentlélek u. i. nemcsak metafizikai indítást ad, hanem 

erkölcsit is, azaz nemcsak megnyitja szemünket a természet- 

fölötti világ látására, hanem segít annak elérésére is: A) erőt 

ad ahhoz, hogy hitünk szerint tudjunk élni, vagy ha letértünk 

az útról, B) visszavezet a helyes útra.

51 

A) A hit szerinti élet harcba kerül és a Szentlélek adja 

hozzá az erőt. 

a) Aki olvasta Sienkiewicz világhírű regényét, a „Quo va- 

dis”-t, bizonyára nem egykönnyen felejti el az izmos rabszolgá- 

nak, Ursusnak idegfeszítő küzdelmét a vad bikával. Amint a 

szilaj vadállat a szarvaira kötözött gyönge lánnyal, Lídiával be- 

ront a Colosseum porondjára, hogy vértanúvá avassa az ártatlan 

lányt, Krisztus követőjét; amint az óriás erejű Ursus megra- 

gadja a vérbeborult szemű bika szarvát és igyekszik leteperni 

a vadállatot; amint pattanásig dagad minden izom a hűséges 

szolga testén, amint süllyed lába a homokba az embertelen erő- 

feszítés súlya alatt, szinte eláll a lélekzet még az olvasóban is ... 

De mikor aztán végre is megroppan a bika nyaka és a hű- 

ség és önfeláldozás inspirációjában emberfeletti győzelmet arat 

Ursus és a földön végignyúlt bika szarvai közül kioldja az ájult 

leánykát, nagyot lélekzünk s szinte felkiáltunk: Hál' Istennek, 

hogy győzött! 

Az áteredő bűn óta így volt kötve az emberiség is a szabad- 

jára eresztett ösztönök megvadult bikájára és soha nem bírtuk 

volna a bika nyakát kicsavarni, ha meg nem kaptuk volna hozzá 

azt az emberfölötti erőt, amelyet a Szentlélek ereje ad nekünk. 

b) Viszont nagy vigasztalás és biztatás nekünk, hogy amióta 

számíthatunk a Szentlélek erejére, azóta nincs az a szilaj termé- 

szet, nincs az a megvadult ösztön, melyet az ő segélyével fékentar~ 

tani nem sikerülne. Ó, hányan panaszkodnak: Nekem különösen 

nehéz a lelki harcom. Én olyan érzékies természetet örököltem az 

őseimtől, én oly hirtelen haragra lobbanót, én oly részvétlen, szív- 

telen természetet... Mindegy, Testvéreim: a Szentlélek ere- 

jével mindnyájan győzhetünk! 

Ezechiel prófétának egy ízben érdekes látomása volt a Meg- 

váltó eljövendő birodalmáról. Azt látta, hogy a Messiás temp- 

lomának küszöbe alól forrás tör elő, végigömlik a hegy oldalán, 

ott folyam lesz belőle, mely a sivatagon keresztül a Holtten- 

gerbe szakad, s annak keserű vizét édessé változtatja, úgy hogy 

most már telve lesz a Holttenger is halakkal, partján pedig pom-

52 

pás fák zöldülnek, amelyek gyümölcsei soha el nem hervadnak. 

(Ez. 47, 2.-12.) 

Találhatnánk-e ennél megfelelőbb képet annak az erősítő 

munkálkodásnak szemléltetésére, melyet a Szentlélek fejt ki az 

emberi lélekben! Bizony nagy sivatag az az élet, amelyen mind- 

nyájunknak át kell mennünk! Bizony, ha magunkra hagyattat- 

nánk, élettelen Holttenger lenne lelkünkből! De ha akarjuk, a 

Szentlélek kegyelmi patakja végigömlik életünkön és amerre jár, 

nyomában lelkünkben a hit és erkölcs pompás virágai fakadnak. 

Hacsak úgy nem teszünk, mint a szenesemberek télen a 

pesti utcákon. 

Sajátságos dolgot látni téli napokon a főváros utcáin. Szén- 

nel tömött óriási társzekerek haladnak az úton, és a szénhalom 

tetején didergő, fázó szénhányó munkások reszketve húzzák meg 

magukat. Nem furcsa-e: alattuk az éltető meleg forrása, ők 

rajta ülnek, és mégis majd megfagynak! Mily találó képe a 

Szentlélek nélküli hithideg világnak! De a hithideg keresztény- 

nek is, akinek csak a kezét kellene nyújtania a Szentlélek forrása 

után, akinek csak a lelkét kellene kitennie a Szentlélek meleg 

napsütésének, hogy erőre kapjon, fölmelegedjék és – győzzön! 

Β) Α Szentlélek azonban nemcsak megvilágosít, nemcsak 

mutatja az utat, hanem segít visszatérni is a helyes útra, 

ha eltévedtünk róla. Aki elfáradt, azt erősíti, akiben ellanyhult 

az istenszeretet tüze, abban feléleszti azt, s akiben egészen ki- 

aludt volna, abban újra fellobbantja azt. 

Mikor az ellenség Jeruzsálemet földúlta, a zsidóknak leg- 

főbb gondjuk volt megmenteni a templomban égő szent tüzet. 

Titkos ciszternákban rejtették el. Mikor aztán Nehemiás az új 

jeruzsálemi templomot föl akarta szentelni, papokat küldött az 

első templomból megmentett és elrejtett szent tüzért. A ciszter- 

nában azonban csak zavaros, iszapos vizet találtak a tűz he- 

lyén. Mégis elhozták. És amidőn az iszapos vizet ráöntötték az 

új templom áldozati oltárára, a napsugár kitört a felhők közül, 

és föllángolt az oltáron a tűz és megemésztette az áldozatot. 

Hány ellenség dúlta már végig a mi lelkünkben is az Isten

53 

templomát és – sajnos – nem sikerült belőle megmenteni a 

szent tüzet! A Szentlélek lángoló sugara hányszor esett már 

lelkünk oltárán iszapos, zavaros tócsára! 

De csak rajtunk, a mi közreműködésünkön fordul meg, 

hogy a Szentlélek ereje által újra föllángoljon bennünk az Isten- 

nek tetsző, áldozatos élet tüze és életünket ismét Isten tiszta 

templomává szentelhessük föl. És itt sugárzik felénk az egész 

beszéd nagy figyelmeztetése: 

III. 

A Szentlélek nélkül nem megyünk semmire sem! 

Ha valóban a Szentlélek ajándékából ered, hogy kezünkben 

tartjuk önmagunkat, hogy uralkodni tudjunk a romlott emberi 

természet fölött, akkor biztos az is, hogy a Szentlélektől elsza- 

kadt világnak tönkre kell mennie, mert a Szentlélek nélkül nem 

megyünk semmire sem. 

Sem a társadalom, sem az egyén erkölcsi élete meg nem 

maradhat a Szentlélek nélkül, 

A) Nem maradhat meg a társadalom erkölcsi élete. 

Soha még annyi hatalmas kötetet nem írtak össze a szo- 

ciális kérdésről, mint ma, és a börtönök mégis tömve vannak anti- 

szociális lényekkel. Soha annyi könyv a pedagógiáról még meg 

nem jelent, és soha annyi neveletlen ember még nem volt. Eugeni- 

kát hirdetnek és ugyanakkor egyre vakmerőbbé válik az állat az 

emberben. Mi mindent el nem követ az orvosi tudomány, hogy 

egy elöregedett emberi szervezetet megmentsen és legalább még( 

néhány hétig életben tartson, és ugyanakkor az életbe elinduló 

erős, fiatal csöppségek százezreit megölik, mielőtt megszülethettek 

volna. íme, mi lesz a társadalom erkölcséből a Szentlélek nélkül! 

B) Ha azonban a Szentlélek fény, amely eligazít és tüz, 

amely tisztít és erő, mely életben tart, akkor a Szentlélek nélkül 

az egyén erkölcsi élete sem maradhat meg. 

A Szentlélek fény, tehát egy lépést nélküle nem tudok tenni

54 

vagy ha teszek, – eltévedek a sötétben. A Szentlélek tűz, tehát 

nélküle megfagy a lelkem. A Szentlélek erő, tehát nélküle eler- 

nyed a lelkem. Vagyis: nekem szükségem van a Szendétekre; 

tágra kell nyitnom lelkemet s szívni, inni magamba a Szentlélek 

illetéseit, s örömmel mennem, gyakran mennem a szentségekhez, 

a gyónáshoz, áldozáshoz, amelyek nekem a Szentlélek erejét 

közvetítik. 

A Szentlélek illetéseire mindnyájan rászorulunk, a Szent- 

lélek illetéseit mindnyájan meg is kapjuk, s mégis mit látunk? 

Az egyik lélek világosra gyullad, melegre lobban, erőre kap a 

Szentlélek érintése nyomán; a másik meg sötét, hideg, levert, 

összetört, élettelen marad. Nézzetek körül ebben a szörnyű vi- 

lágban: mily tömérdek hideg, összetört, lerongyolódott lélek 

kóvályog köröttünk! Hol itt a baj? A Szentlélekben? Nem, 

nem! Annak tüzes lelke nemcsak az első Pünkösdkor gyújtott; 

érint ma is minden emberi lelket; csak mi nem reagálunk, nem 

felelünk, nem vagyunk érzékeny eszközök a Szentlélek kezében. 

Sokszor látjátok azt a fehér márványkockát, ami itt lóg a 

szószéken fölöttem: a rádió mikrofonját. Élettelen, hideg már- 

ványdarab, – ha nincs benne áram; ha azonban van, akkor 

meg páratlanul érzékeny szerszám, amely minden legkisebb 

szóra, melyet mondok, megrezdül, és szétdobja azt az egész or- 

szágba, hogy százezrek hallják. Tudunk-e mi ily érzékeny mik- 

rofonjai lenni a Szentléleknek? Hogy annak minden legcsende- 

sebb érintésére kész örömmel reagáljon a lelkem: Uram, Uram, 

tied vagyok; mit akarsz velem? Tégy, amit akarsz! 

Pedig csak így győzzük az életet, a földi küzdelmeket. A föl- 

dön járunk, a földben gyökérzik a lelkünk, a földi élet ezernyi 

nehézségeivel küzködünk – és mégsem szabad a földi gondok 

közt elvesznünk s a földi élet hétköznapjainak robotoló munká- 

jából is folyton ki kell hallanunk örök rendeltetésünk, örök éle- 

tünk, krisztusi elhivatottságunk erősítő himnuszát. 

Tudjátok, kinek fog ez sikerülni? Tudjátok, ki fog hallani 

a földi küzdelmek közt is mennyei melódiákat? Aki tágra tudja 

nyitni lelkét a Szentlélek magasból hullámzó energiáinak, aki

55 

gyakran veszi fel magába a Szentlélek táplálékait, a kegyelme- 

ket a kegyelem eszközeinek, a szentségeknek gyakori használata 

által 

Mikor az ember rádiót akar hallgatni, vajjon elég-e a ké- 

szülék? Nem! Kell hozzá egy mélyre vezető drót is, mely a föld- 

del összeköti s egy magasba vezető drót, mely nekifeszül a jövő 

hullámoknak. S a kettő közé helyezem a készüléket, s már hal- 

lom is: Halló, halló, itt Budapest 550 m. hullámhosszon. Az én 

lelkem is rádiókészülék. A földvezeték – ó, a földvezeték, az 

mindnyájunknál nagyon erős: nyakig vagyunk a földi gon- 

dokba ágyazva! Hanem ez nem elég. Ahhoz, hogy dal, harmó- 

nia, emberi keresztény élet csendüljön ki belőle, kell hozzá ma- 

gasba vezető drót is, kell kifeszült, szomjas lélek is, amely be- 

szívja a Szentlélek fölülről hullámzó energiáit, s mihelyt ez meg- 

van, már hallom is: Halló, halló, itt a Szentlélek, a krisztusi 

élet hullámhosszán ... Krisztusi élet, mely hit is. Krisztusi élet, 

mely erkölcs is. Krisztusi élet, mely nehéz küzdelem is. De: 

krisztust élet, mely egyedül megnyugtató és boldogító életforma! 

Kedves Testvéreim! Tüzes nyelvekben jött a Szentlélek és 

ma is folyton imádkozunk, hogy az ő tüze világosítsa, tüzesítse, 

acélozza lelkünket. Uram, tüzet adj nekünk! 

Tüzet? Hát nincs elég tűz a földön? A gyárakban nincs 

elég tűz? A kohókban? A mozdonyokban? Kazánokban? Elek- 

tromos művekben? Ágyúk torkában? Szenvedélyekben? Gyű- 

lölködő emberszívek mélyén? Ó, igen, ég az egész föld – de ez 

nem a Szentlélek tüze! Ε tűz mellett hideg marad a szív, sötét- 

Ben a lélek, vak a szem. Uram, a Te tüzedet küldd el! Tüzet, 

mely a hit fényét adja a hitetlenségben! Tüzet, mely a szere- 

tet melegét gyújtja! Tüzet, mely a bűn salakját olvasztja! 

Imádkozzunk tehát sokszor, hogy jöjjön el közénk a Szent- 

lélekisten. Mert ha nem a Szentlélek jön el az emberek közé, 

eljön az ördög! Ha nem pünkösdi láng jön közénk az égből, 

majd pusztító láng jön a pokolból. Ha nem jön a Szentlélek

56 

éltető lehellete, majd jön a forradalmak pusztító szélvésze. Ne 

álltassuk magunkat: vagy szentekké igyekszünk lenni, vagy go- 

nosztevő lesz belőlünk. Vagy felgyújtja bennünk a Szentlélek a 

hit és szeretet melengető tüzét, vagy fellángol az emberiségben 

a hitetlenség és gyűlölet romboló tüze. 

Ó, jöjj el, Szentlélek-Úristen, adj nekünk erőt, hogy hinni 

tudjunk! Adj nekünk erőt, hogy hitünk szerint élni tudjunk! 

Adj erőt, hogy mindnyájan lehessünk a Te hűséges kis galamb- 

jaid, akik válladra szállnak, Hozzád simulnak, tenyeredből esz- 

nek és egykor a Te szent Szíved melegén örökre boldogok lesz- 

nek! Amen.

„HISZEK A KATOLIKUS EGYHÁZBAN

IV. 

MI AZ EGYHÁZ? 


Rómában, a kereszténység központjában emelkedik a világ 

legnagyobb temploma, a Szent Péter-templom. Mindenki hallott 

már róla, mindenki olvasott hatalmas arányairól, utolérhetetlen 

művészi szépségeiről; de mikor aztán valaki elkerül Rómába és 

először pillantja meg a világhírű templomot, csalódott kiáltás 

hagyja el ajkát: ,,Hát ez az a csodálatos remekmű? Ez volna 

olyan óriási terjedelmű! Ez volna olyan páratlanul szép? Én 

semmi különöset nem látok rajta!” Csakugyan, az első benyo- 

más némi csalódást kelt. És ennek kiábrándító hatása csak akkor 

múlik el, ha már órákig, napokig járkálunk a templomban. Ha 

napok múlva újra visszatérünk, tízszer, hússzor is elmegyünk 

oda, ha nyugodt szemlélődéssel megállunk egy-egy szobra vagy 

síremléke előtt, ha pontos kalauz vezetésével apróra megvizsgál- 

juk minden részletét, oltárát, kápolnáját. Akkor aztán rájövünk 

arra, hogy a Szent Péter-templom miért szerepel a világ leg- 

első és legszebb építményei között. 

De szakasztott így vagyunk nemcsak a Szent Péter-dómmal, 

hanem azzal is, aki azt építette: a katolikus Egyházzal. Arról 

is sokat hallunk, tudunk, olvasunk. Tudjuk róla, hogy az egész 

világon nincs egyetlen társulat, amelyik oly óriási kiterjedésű, 

oly régi, oly fontos és áldott működésű lenne, mint a katolikus

60 

Egyház. Hogy azonban ne csak ilyen általános szólamokat tud- 

junk róla, hanem ismerjük szépségeit is, hogy megszeressük, kö- 

vessük, védelmezzük és büszkék legyünk rá, ahhoz nem elég 

a felületes rápillantás: ahhoz tapasztalt vezetőnek részletes mun- 

kája szükséges. 

Erre a részletes munkára ad alkalmat Hiszekegyünknek az 

a mondata, amelynek magyarázásához most értünk el: „Hiszek 

egy katolikus, keresztény Anyaszentegyházat”. Figyeljétek csak 

meg, hogy mikor nagymiséken a kóruson a ,,Credo”-t éneklik, 

mennyi lendülettel, mennyi örömmel és öntudattal, mily dia- 

dalmas büszkeséggel csendülnek föl e szavak: ,,Credo unam, 

sanctam, catholicam et apostolicam Ecclesiam”, ,,Hiszek az egy, 

szent, katolikus és apostoli Egyházban”. 

Vajjon mi az alapja ennek a lendületes örömnek, büszke- 

ségnek és öntudatnak? Mi az a katolikus Egyház, amelyhez Isten 

különös kegyelméből én is tartozom? Mit ad az nekem? Miért 

lehetek rá büszke? Mik az érdemei? . . . Ilyen kérdések részletes 

megbeszélését kezdjük el a mai alkalommal. Nem sietünk a tár- 

gyalással. Húsz beszédet szánok ennek az egy mondatnak! Hó- 

napokon át csak erről fogok beszélni: a katolikus Egyházról. 

Hogy aztán, ha alaposan szemügyre vettük az óriási építmény 

minden szépségét, a mi ajkunkról is büszke örömmel és hálás ke- 

gyelettel csendüljön föl a hitvallás: ,,Credo unam, sanctam, 

catholicam et apostolicam Ecclesiam”. 

A mai beszédben egy bevezető kérdéssel kell foglalkoz- 

nunk: Mi is az Egyház? Ugye, egészen természetes, hogy min- 

denekelőtt is erre kell megfelelnünk. A feleletet három gondo- 

latban foglalhatjuk össze. Mind a három olyan mély tartalmú, 

hogy magukban hordják az Egyház minden szépségét és erejét. 

Azt állítjuk ugyanis, hogy az Egyház I. a köztünk tovább élő 

Krisztus, II. Krisztus jegyese és III. Krisztus misztikus teste. 

Mind a három tétel a szebbnél-szebb gondolatok mélységeit rejti 

magában.

61 

I. 

Az Egyház a köztünk tovább élő Krisztus. 

A) A katolikus Egyházat a kereszténység Alapítója, az Úr 

Jézus hívta életbe. 

a) Történeti tény ugyanis, hogy az Úr Jézus már igen korán, 

nyilvános tanításának kezdetén egyeseket külön kiválasztott kö- 

vetői közül, külön nevet adott nekik, ezeket külön oktatta, külön 

szeretetével tüntette ki, külön hatalmakat adott nekik és végül, 

mennybemenetelekor külön megbízta őket a világ megtérítésével. 

Tehát voltak hívei és voltak apostolai. De az apostolok közt is 

volt egy, akit mindegyiknek élére helyezett. íme, a katolikus Egy- 

ház első szervezete Krisztus mennybemenetele napján: hívek, 

apostolok, Péter, – és mindezek láthatatlan feje: Krisztus. 

b) Az első napok kicsinyke mustármagjából 1900 év alatt 

óriási terebélyes fává nőtt a katolikus Egyház. Olyan hatalmas 

intézménnyé, hogy egyesek értetlenül állnak vele szemben. 

Van-e szükség erre a világot átfogó nagy szervezetre, amit 

ma Egyháznak nevezünk? – kérdik. Micsoda apró részletes- 

séggel kiépített hierarchia található a mai Egyházban! Kis falvak 

káplánjától kezdve plébánosokon, espereseken, püspökökön, ér- 

sekeken keresztül fel a római pápáig! Mily bámulatosan pontos 

organizáció! Mily szövevényes törvénykönyv 2414 kánonnal és 

tömérdek paragrafussal! Mily apróra kidolgozott erkölcsi pa- 

rancsok! Aztán mennyi hagyomány, mennyi ceremónia, mennyi 

külsőség! Konkordátumok, indexre-tétel, kitüntetés-osztogatás, 

piros-selyem főpapi ruhák ... és más ezernyi külsőség . . . 

Sok ember értetlenül áll meg ezek előtt. Sokszor még jóaka- 

ratú katolikus hívek sem tudják megmagyarázni ezeket. Majd az 

előttünk álló húsz beszédben lesz alkalmunk mindezzel részletesen 

foglalkozni. De egyet már most is meg kell mondanom: aki csak 

ezekben látná az Egyházat, aki e sok külsőség mögött, az Egy- 

ház külső, emberi arca mögött nem látná és nem érezné az Egyház 

lelkét és belső, isteni arcát is, az nem is értheti meg soha Krisztus

62 

Egyházát. Mert mindez nem az Egyház lényege, nem az Egyház 

belső, rejtett arca! 

B) Hát mi az Egyház lényege? 

Először is ez: az Egyház Krisztus titokzatos továbbtartóz- 

kodása köztünk, Krisztusnak mása, az Egyház a köztünk élő 

Krisztus» 

a) Egyízben ezt mondta az Úr apostolainak: ,,Aki titeket 

hallgat, engem hallgat, és aki titeket megvet, engem vet meg” 

(Luk. 10, 16.). Nos, a katolikus Egyház meg elmondhatja: Aki 

engem hallgat, Krisztusra hallgat; aki engem néz, Krisztust 

látja; aki utánam jön, Krisztus nyomdokaiban jár. Amit az Egy- 

ház hirdet, mindaz Krisztus ajkáról jön. Amit hittétel gyanánt 

előad, mindaz az isteni örök igazságból jön. Amit szentségeiben 

nyújt, mindaz Krisztus szerető szívéről fakad. 

b) Más vágya nincs is az Egyháznak, mint Krisztus érdekeit 

képviselni a világ végéig és a krisztusi igazság hirdetésével a lel- 

keket megmenteni. Az Egyház az a csatorna, amelyen át a meg- 

váltó Krisztus a megváltás kegyelmét az emberekhez akarja jut- 

tatni. Az Egyház külső, látható megtestesülése az igazság és ke- 

gyelem ama láthatatlan országának, melyet Krisztus a földön ala- 

pított. Ezért az Egyháznak egyetlen vágya, egyetlen ambíciója, 

létezésének egyetlen igazoló alapja: Krisztust képviselni a földön 

mindörökké, Krisztust megtestesíteni az emberekben, Krisztus ar- 

cát kialakítani a lelkekben. 

Halljuk csak, mily öntudattal, mily bátorsággal, mily cáfol- 

hatatlan bizakodással kiáltja világgá ellenségei felé: Ki tud sze- 

memre vetni egyetlen egy esetet is, amikor Krisztus evangéliu- 

mát megtagadtam volna! Amikor a krisztusi igazságokból akár 

csak egy hajszálnyit is engedtem volna! Amikor a krisztusi er- 

kölcsök megóvásáért a legnagyobb áldozattól is visszariadtam 

volna! 

c) Külsőség, ceremónia, jog, ünnepek, szobrok, böjt, piros- 

selyem ruhák . . . mindez nem lényege az Egyháznak . . . 

Hát mi a lényege? Krisztus egyetlen, nagy, szent vágyának 

teljesítése: az Isten országának terjesztése az emberek közt.

Ez az ország láthatatlan is, de látható is. Láthatatlan, mert 

Krisztus szerint „bennünk” (Luk. 17, 21.) van, a benső ember 

megigazultságában! Máté 6, 33.). 

De látható is, mert Krisztus ezt az Egyházat testből is álló 

embereknek szánta s nem tiszta-lélek angyaloknak. Egész termé- 

szetes tehát, hogy a belső, láthatatlan Egyháznak külső, látható 

keretet, szervezetet és életformát is szánt. Amikor tehát Egyhá- 

zára bízta a legfőbb tanítói, papi és kormányzói hatalmat, egyben 

külső, látható társaságot is alapított: elnökévé, alapkövévé tette 

Pétert (Máté 16, 18.), tisztikarává – pásztoraivá – az aposto- 

lokat (Máté 18, 17.), fölvételi tagsági-jegy gyanánt a kereszt- 

ségét jelölte meg, alapszabályként az Isten parancsait. Végül 

pedig Egyháza vezetőségét szinte hihetetlen hatalommal ruházta 

föl, mikor ezt mondta nekik: ,,Aki titeket hallgat, engem hallgat” 

(Luk. 10, 16.). „Amint engem küldött az Atya, én is úgy kül- 

delek titeket” (Ján. 20, 21.). 

Jogosan mondjuk tehát, hogy az Egyház a köztünk tovább- 

élő Krisztus. 

II. 

63 

Az Egyház Krisztus Jegyese. 

De így aztán megértjük azt az újabb mély, misztikus gondo- 

latot is, mely szerint az Egyházat Krisztus Jegyesének is nevez- 

zük. Szent Pál egy helyen ily lelkendező szavakkal írt az Egyház- 

ról: „Krisztus szerette az egyházat és önmagát adta érette a végett, 

hogy megszentelje és megtisztítsa a víz fürdőjében az élet igé- 

jével, s dicsővé tegye magának az egyházat, hogy sem folt, sem 

ránc, sem más efféle ne legyen rajta, hanem legyen szent és szep- 

lőtelen” (Ef. 5, 25.-27.). 

Az Egyház tehát Krisztus szent és szeplőtelen Jegyese! 

A) Ha ezt a gondolatot továbbszőjük, megértjük, honnan 

vettük azt a meleg kifejezést: anyaszentegyház. Ha u. i. az 

Egyházat Krisztus Jegyesének mondhatjuk, akkor ép ily jog-

64 

gal nevezhetjük Krisztus gyermekei anyjának, vagyis a mi 

Anyánknak. „A katolikus Egyház a mi Anyánk”, ,,sancta mater 

Ecclesia” – mily kedves, kegyeletes kifejezés! Mi mindent aka- 

runk mi ezzel jelezni?. Azt az anyai gondoskodást, amelyet 

gyermekei érdekében, és főleg a gyengék, tehetetlenek, szenve- 

dők és bűnösök érdekében kifejt. Azt a sok gondot és aggodal- 

mat, amelynek fájdalmai között a szentségek erejével szinte újra- 

szül minket Krisztus számára. 

Mennyi melegséget áraszt magából már maga a név is: 

anyaszentegyház! 

Hát valóban anya az Egyház? – kérdezheti valaki. Való- 

ban az! Anya, mert vannak gyermekei: mi vagyunk azok. És 

úgy szereti gyermekeit, mint csak az anya tud szeretni. 

,,Ecclesia” – nőnemű szó. És a többi nyelveken is: Die 

Kirche, Une Église stb. Nem férfinevet vett fel, mint „király”, 

„császár”, hanem női nevet; mert gyöngédsége, szeretete, fi- 

gyelme, aggodalma olyan irántunk, mint az anyáé gyermekei 

iránt. 

B) Önként kínálkozik itt a gondolat, hogy párhuzamot von- 

junk egyrészt Mária, Krisztus Anyja, másrészt az Egyház, a mi 

Anyánk között is» 

Akit Mária Bethlehemben adott egyszer a világnak, ugyan- 

azt adja nekünk a mi Anyaszentegyházunk mindennap. Bethle- 

hemben sem lehetett látni az Istenfiút, csak egy fázó, kis gyer- 

meket .; az Egyház oltárain sem látunk mást, csak a kenyér és 

bor színét, – de ugyanazzal a hittel borolunk le az Oltáriszent- 

ség Krisztusa előtt, mint amilyennel a bethlehemi pásztorok le- 

borultak a jászoly Kisdede előtt. 

Sőt még tovább is szőhetjük a hasonlatot. A bethlehemi 

pásztorok imádták az isteni Gyermeket, de tisztelték s szerették 

édesanyját is; épígy ma is, aki imádja Krisztust, kegyeletes 

tisztelettel kell szeretnie Jegyesét, a mi Anyaszentegyházunkat is. 

Ha pedig így nézek az Egyházra, mint az én gondos szere- 

tettel aggódó édesanyámra, akkor megértem minden intézke- 

dését! Nem kritizálom meggondolatlanul – ah, hányszor ejte-

65 

nek még katolikus emberek is más vallásúak társaságában igaz- 

talan, felületes ítéletet saját Egyházukról! De én nem ütközöm 

meg látszólagos szigorúságán, hanem minden parancsa mögött 

igyekszem észrevenni a velem törődő, a lelkem, hitem, erkölcsi 

életem sértetlenségén aggódó anyai szeretetét. 

Igen: minden parancsában! Egyes könyveket indexre 

tesz: ezeket nem szabad olvasnod. Egyes napokra böjtöt ren- 

del: ezeken nem szabad húst enned. Egyes akadályok miatt a 

házasságot megtiltja: így nem_szabad házasodnod, stb. Nem ér- 

tem talán, miért; de elfogadom, teljesítem, – mert az anyám 

mondja! 

III. 

Az Egyház Krisztus misztikus teste. 

Azt hiszem – Testvéreim –, hogy már most is kezdjük 

jobban megismerni a mi szent Egyházunkat. Pedig még csak 

most jutunk el egy újabb kifejezéshez, amelyet Szent Pál külö- 

nös előszeretettel használ az Egyházról: az Egyház Krisztus 

misztikus teste. 

A) ,,Amint egy testben sok testrészünk van, nincs 

azonban minden testrésznek ugyanaz a rendeltetése, akké- 

pen sokan vagyunk egy test Krisztusban; egyenkint azon- 

ban egymásnak tagjai.” (Róm. 12, 4. 5.) ,,Amint a test egy, 

bár sok tagja van, a testnek pedig minden tagja, bár sok, mégis 

egy test, úgy van Krisztus is. Ugyanis mi mindnyájan egy Lé- 

lekkel egy testté kereszteltettünk. (Kor. 12, 12. 13.) 

Igyekezzünk csak mélyére szállani ennek a szentírási hason- 

latnak is. 

a) Krisztus akarata az volt, hogy követői önálló, természet- 

fölötti vallási társaságot alkossanak és így a megváltás gyümöl- 

cseinek alkalmazása által Krisztus titokzatos testét kiépítsék. Az 

Egyház első hivatása megvalósítani a Krisztusban való termé- 

szetfölötti Isten-közösséget azzal, hogy a megváltás gyümölcseit

66 

az emberek számára közvetíti. De feladata az is, hogy a hívek 

közössége által Krisztus titokzatos testét alkossa és így megvaló- 

sítsa az Úr megrázó imáját, amelyet az utolsó vacsorán mondott 

az Atyához: ,,Amint te küldöttéi engem a világba, úgy küldöt- 

tem én is őket a világba .. . De nem csupán őérettük könyörgök, 

hanem azokért is, kik az ő szavaik által hinni fognak énbennem, 

hogy mindnyájan egyek legyenek, mint te, Atyám, énbennem és 

én tebenned, úgy ők is egyek legyenek bennünk.” (Ján. 17, 

18.-21.) 

b) Ε szerint tehát Krisztus háromféle testben él előttünk. 

Él abban a testben, amelyet születése által a Szűz Anyától ka- 

pott; él abban a titokzatos testben, amelyet az Oltáriszentség- 

ben a kenyér és bor színe alatt magára vett; és végül él az ő sze- 

retett, hűséges gyermekeinek közösségéből épített testben, a ka- 

tolikus Egyházban. 

Mily csodálatos hittétel! A katolikus Egyház millió és 

százmillió emberi testből és lélekből fölépített óriási organizmus, 

Krisztusnak eleven teste. Titokzatos test, melynek feje Krisztus, 

szíve a szentmise. Ez a szív minden percben végigönti Krisztus 

vérét a tagokban, mi rajtunk, úgy, hogy ha az Egyházhoz tarto- 

zom, akkor állandóan Krisztus vérkeringésébe vagyok bekap- 

csolva, krisztusi élet vonul át rajtam, krisztusi nagyság érlelő- 

dik bennem, krisztusi boldogság ömlik szét szívemben. 

B) Ha pedig az Egyház Krisztus misztikus teste, akkor 

mindenkit aki ehhez az Egyházhoz tartozik, tagja Krisztus tes- 

tének. Mily páratlan méltóság ez számomra! De mily szociális 

figyelmeztetés és gyermeki elkötelezettség is! 

a) Krisztus testének tagja vagyok! Mily páratlan méltóság 

ez számomra! „Nem tudjátok-e, hogy testetek Krisztusnak tag- 

jai? Elszakítsam-e tehát Krisztus tagját és parázna nő tagjává 

tegyem? Isten ments!” (Kor. I. 6, 15.) ,,Vagy nem tudjátok-e, 

hogy tagjaitok a Szentlélek temploma, ki bennetek vagyon, kit 

az Istentől vettetek, és nem vagytok a magatokéi? Mert nagy 

volt a ti vételáratok! Dicsőítsétek meg és hordozzátok az Istent 

testetekben.” (Kor. I. 6, 19. 20.)

67 

b) De egyúttal mily szociális figyelmeztetés is: minden 

katolikus testvéremben Krisztus titokzatos testének tagját lás- 

sam és így becsüljem! Külső látszatra csak gyámoltalan gyer- 

mek, gyári munkás, földmíves, szegény, beteg, tehetetlen aggas- 

tyán, – de belül, valójában Krisztus testének tagja. 

Egy apácazárdába új lelki igazgató került, aki meghallotta, 

hogy a nővérek közt egy volt grófkisasszony is van. ,,Könnyen 

megtudhattam volna, – mondotta egyszer a lelki vezető – hogy 

melyik az, de nem kérdeztem meg. Hanem akármelyik nővér jött 

hozzám, mindegyikkel úgy bántam, oly gyengéd finomsággal, 

mintha ő volna az egykori grófkisasszony.” Igen: mi mindnyá- 

jan rejtett grófkisasszonyok vagyunk, hercegek, királyok – az 

Úr Jézus misztikus testének tagjai! Testvér! Mikor tátott száj- 

jal követelőzik benned a bűnös ösztön, mondd el magadnak: 

„Nem lehet! Én Krisztus testének tagja vagyok!” Testvéri 

Mikor valakit bűnre akarsz csábítani, jusson eszedbe: „Nem 

szabad! Krisztus testének tagja az is!” 

c) De mily gyermeki elkötelezettség is ez a tudat! Krisztus 

parancsolta Egyházának, hogy tanítson minden nemzeteket 

(Máté 28, 19.), ebből tehát viszont következik, hogy mindnyá- 

jan engedelmes, szófogadó tanítványai s követői legyünk Egy- 

házunknak! Szent Pál azt írta az Egyházról, hogy az „az igaz- 

ság oszlopa s szilárd alapja” (Tim. I. 3, 15.), ebből tehát kö- 

vetkezik, hogy vakon kell követnem, bizalommal, fenntartás és 

kertelés nélkül Egyházamat. 

C) Dehát épen ezen akadnak fel egyesek. Mennyi felületes 

ítéletet, mennyi álokoskodást hall az ember épen ebben a kér- 

désben! 

a) „Nem méltó hozzám, tanult, eszes, okos emberhez, 

hogy csak úgy mindenestől elfogadjak egy hitrendszert, amit a 

katolikus vallás elém ad – így mondják egyesek. Magam aka- 

rom végig okoskodni, magam akarok rájönni, mit hiszek, mit nem, 

mit fogadok el, mit nem ...” 

Pedig egy percnyi gondolkodás után is kiviláglik, mily üres 

jelszó ez! Mikor a világon minden téren rá vagyok utalva má-

68 

sokra, mások megállapításaira, csak épen a legnehezebb kérdés- 

ben akarnék a magam feje után dönteni? Azt nem szégyellem, 

hogy az egyszeregyet nem én találtam ki, hogy a villanyvilágí- 

tást, a gőzgépet, a rádiót nem én találtam ki; nem szégyellem 

mindezt elfogadni mások eszétől. Csak ott akarnék a magam út- 

jain járni, ahol ez a legnehezebben sikerülhet: magára hagyott 

emberi eszemmel megtalálni Istent? 

b) „Miért köt meg engem az Egyház a dogmákkal?” – 

halljuk másoktól a panaszt. De vajjon panaszkodnak-e a hajók, 

hogy a hullámos tengerre világítótornyok szórnak fényt és így 

útjukat megkötik a helyes irányban? A mi dogmáink ily útmutató 

világító tornyok az élet tengerén. 

c) „Én vallásos vagyok, de nem az Egyház szerint! Én 

Krisztust közvetlenül találom meg, nem kell ezért egyik valláshoz 

sem tartoznom!” így okoskodnak mások és így kerülnek tévútra. 

A kereszténységet nem lehet az Egyháztól elvonatkoztatni. 

Minden gondolatnak, minden elvnek életformára, megtestesü- 

lésre van szüksége. Krisztus vallása nem a levegőben lógó el- 

vontság, hanem a római katolikus Egyházban megtestesült szent 

valóság. 

,,Mit atyáskodik fölöttem az Egyház? Én vallásos vagyok, 

de semmiféle egyházhoz nem tartozom! Én a magam útján ke- 

resem az Istent!” 

Hányan keresik és hiába keresik! Hányan keresték Istent 

a maguk feje szerint és hosszú évek bukdácsolása után csak ak- 

kor találták meg, mikor végre visszatértek a régi, elhagyott Egy- 

ház útjaira! Akkor aztán belátták, hogy Egyház nélkül akarni 

vallásosnak lenni, annyi, mint ködös éjszaka tapogatni az utat egy 

szakadék szélén. Belátták, hogy igaza van a német mondásnak, 

mely szerint az Egyház nélküli vallásosság zűrzavar: ,,Religion 

ohne Konfession ist Konfusion!” 

Vonaton utazom egy késő őszi délután. Esik. Nézem az ab- 

laktáblát: egyik csepp a másik után hull az üvegre és megáll. 

Szeretne legördülni, de nem tud. Hívja ugyan lefelé a mélység, 

de nincs hozzá útja. Most azonban két csepp összefolyik s abban

69 

a pillanatban már le is gördülnek. Vékony sáv, kis országút ma- 

rad nyomukban, s amelyik esőcsepp azután idehull, az rögtön le 

is suhan végső céljához: amelyik azonban az út mellé esik, megint 

csak hiába erőlködik. Az én lelkemet is húzná az Isten mélysége; 

de míg egyedül állva nem találok Hozzá, mindjárt könnyebben 

ráakadok, ha beállok a lelkek közös országútjára. A lelkek or- 

szágútját az Isten felé a katolikus Egyház építette ki. És ha nem 

volna katolikus Egyház, a kereszténység már rég eltűnt volna a 

föld színéről. * * * 

Az Apostolok Cselekedetének könyve a 9. fejezetben Saul 

csodálatos megtéréséről, Pálfordulásáról beszél. 

Saul fanatikus tűzzel akarta kiirtani Krisztus kezdő Egyhá- 

zát, az első keresztényeket. Mikor éppen Damaszkuszba tartott, 

hogy az ottani keresztényeket megkötözve Jeruzsálembe vigye, az 

úton hirtelen fényesség ragyogta körül és ezt a szózatot hallotta: 

,,Saul, Saul, miért üldözesz engem?” ,,Ki vagy, Uram?” – kér- 

kezte Saul. ,,Én vagyok Jézus, akit te üldözesz” – jött a válasz. 

Nem érdekes dolog-e: Saul az Egyházat üldözte, és mégis 

ezt hallja: ,,Én vagyok Jézus, akit te üldözesz.” Ó, igen, ezért 

tisztelem, szeretem Egyházamat, mert ez maga a köztünk élő 

Krisztus, Krisztus Jegyese, Krisztus misztikus teste. 

Te szent, katolikus Egyház! Krisztus föltámadása után a 

világtörténelem legnagyobb csodája! Isteni mű emberek kezé- 

ben! Mennyei alkotás a földbe ágyazva! Tizenkilenc évszázad 

milliárd és milliárd jövő-menő emberének egybefűződő társulata, 

melynek az örök Krisztus a láthatatlan feje! Földreszállott menny- 

ország, mennyország előcsarnokává vált föld! Izaiás prófétának 

betelejesült látomása az Úr hegyéhez vándorló néptömegekről 

(íz. 2, 2. s köv,), A földön továbbélő és továbbtanító Krisztus ·– 

ez vagy nekem te, egy, szent, katolikus Egyház! 

Ebben a hitben születtem . . . 

Ebben akarok élni . . . 

És Isten segítégével ez által akarok egykor Isten mennyei 

Egyházába jutni! Amen.

V. 

KRISZTUS EGYHÁZA EGY. 


A múltkori beszéddel eljutottunk Krisztus Egyházának vizs- 

gálatához. 

Biztos tény-e az, hogy Krisztus egy látható, szervezett társa- 

ságot alapított, amelyet Őmaga nevezett el ,,Egyháznak”? Biz- 

tos! Csak el kell olvasni a Fülöp Cezareájában Szent Péterhez 

intézett szavait: ,,Te Péter vagy, és erre a kősziklára fogom épí- 

teni egyházamat, és a pokol kapui nem vesznek erőt rajta” 

(Máté 16, 18.). 

Biztos-e az is, hogy csak egy Egyház lehet Krisztus igaz 

egyháza? Biztos! Mert egy az Úr, akitől az Egyház származik, 

és egy az igazság, amelyet Krisztus tanított. Krisztus nem ala- 

pított több Egyházat, csak egyet, – ez történetileg és logikailag 

egyaránt biztos igazság. 

De, íme, most jön a nagy, a sorsdöntőén fontos kérdés: 

Melyik hát Krisztus igaz Egyháza? 

Mert fájdalmas, megrendült lélekkel kell a történelemből 

arról értesülnünk, hogy Krisztus tanítása fölött testvérharcok 

folytak, amelyek Krisztus osztatlan köntösét darabokra tépték 

és a szent kereszténységet megosztották. Mikor az Úr mennybe 

ment és itt hagyta tanítványait s híveit, az ősegyház első tag- 

jait, akkor valóban még csak egy kereszténység volt, egy Egy-

71 

ház volt. De már az apostolok leveleiből látjuk, hogy itt is, ott 

is léptek fel tévtanítók, akik Krisztus igaz Egyházából tévutakra 

csalogatták a híveket. És amint jöttek a századok, egyre több 

és több levél és ág, néha egész nagy galyak törtek le az Egyház 

fájáról, amelyek mind azt állították magukról, hogy bennük ke- 

ring az igazi krisztusi éltető erő. 

Fájdalmas, szomorú képet nyújt a szakadások és megha- 

sonlások tömege. És az emberek lelkében joggal merül fel a kér- 

dés, a sorsdöntőén fontos kérdés, amely határozott, világos, biz- 

tos feleletre vár: Hol van hát ma tulajdonkép Krisztus igazi 

Egyháza? 

Az Úr azt mondta Szent Péternek: „Te Péter vagy, és 

erre a kősziklára fogom építeni egyházamat” (Máté 16. 18.). 

Nem azt mondta, hogy „egyházaimat”, hanem „egyházamat”. 

Tehát csak egyet. Krisztusnak nincs több egyháza, csak egy. De 

melyik az az egy? Hiszen az óriási katolikus vallás mellett még 

kb. 300 kisebb-nagyobb felekezet van, amelyik mind keresz- 

ténynek nevezi magát és mind magáénak követeli Krisztust. 

Már pedig az az egy világos, hogy Krisztus 300-féle vallást nem 

alapított, csak egyet! 

De melyik ez az egy? Kinek van igaza? 

A „bölcs Náthánnak” van-e igaza, akinek volt egy érté- 

kes gyűrűje és három fia. Készíttetett két hamis gyűrűt, amelyek 

megszólalásig hasonlítottak az eredetihez, és mindhárom fiára 

egyformán egy-egy gyűrűt hagyott örökségül, úgy, hogy soha 

senki sem tudhatta meg többé, melyiké az igazi gyűrű! Vagy 

Ruvillenek, a hallei egyetem történettanárának van-e igaza, aki 

a század elején a protestáns vallásról visszatért a kat. Egyházba 

és ezzel a címmel írta meg konverziós könyvét: „Das Zeichen 

des echten Ringes”. Igaza van-e neki, és nekünk, akik azt állít- 

juk, hogy igenis, meg lehet ismerni a mai 300 gyűrű közt is az 

egyedülit, az igazit, a krisztusit! Meg lehet ismerni, mert Krisz- 

tus igazi gyűrűjének csalhatatlan ismertetőjelei vannak. Való- 

ban alig van ennél izgatóbb és fontosabb kérdés a mi egész lelki 

életünkre nézve!

72 

Vizsgáljuk meg tehát a mai alkalommal: I. melyek azok az 

ismertetőjelek, amelyekről Krisztus igaz Egyházát biztosan meg 

lehet találni. II. Aztán pedig mindjárt vegyük szemügyre, hogy 

az első ismertetőjel, az egység, mennyiben található fel a kato- 

likus Egyházban. 

I. 

Krisztus Egyházának ismertetőjelei» 

Mik tehát azok a jelek, amelyek alapján egész biztosan rá 

lehet akadni Krisztus egyetlen, igaz vallására? 

A) Hogy Krisztus igaz Egyházának ismertetőjeleire rá- 

akadjunk, mindenekelőtt is igyekeznünk kell Krisztus tanítá- 

sáról átfogó, egységes képet alkotni magunknak. 

a) Most ne a részletek érdekeljenek, hanem repülőgép ma- 

gasságából tekintsük át az emberiség egész kultúrtörténetét. Oly 

magasból nézzünk szét, ahonnan nemcsak a kereszténységet 

vesszük észre, hanem minden többi vallást is; mindazt a sok 

kísérletet is, amellyel az ember az évezredek folyamán ki akarta 

elégíteni legmagasabb, legnemesebb, legszentebb törekvéseit: 

Isten utáni vágyakozását. 

Éppen ebből a magasságból vesszük észre a krisztusi hit- 

tételek, a keresztény erkölcstan és a keresztény istentiszteleti 

formák óriási fölényét minden más vallás fölött. Mennyire ment 

tudott az maradni a szélsőségektől: a világ tagadásától épúgy, 

mint annak mohó élvezésétől; mennyire bátor gondolataiban s a 

gyöngéd érzelmeiben; mennyire teljesen a túlvilágért van s 

mégis boldogokká teszi követőit már e világon is! 

b) És innen, a magasból különösen tisztán, világosan lát- 

juk, hogy az egész keresztény vallás egyetlen egy személytől 

ered s köréje csoportosul. Valaki köré, aki a legszentebb, leg- 

jobb, legbölcsebb, legtökéletesebb volt azok közt, akiket e föld 

valaha is hordozott. Erről a Valakiről feljegyezték barátai s kö- 

vetői, hogy Isten Fiának nevezte magát s azzal a világos, hatá-

73 

rozott öntudattal ment a halálba, hogy szenvedése a mi bűneink 

váltságdíja leszen. 

És feljegyezték 33 éves földi életét: ez meg telve van sza- 

vakkal s tettekkel, amelyek emberi élet keretébe el nem férnek. 

Mivel van telve ez a földi élet? Bűnösökkel, csodákkal, betegek- 

kel, halottakkal. Bűnösökkel, kiknek bűneit megbocsátotta – 

ember bűnöket bocsát meg? Csodákkal, amelyeket az élő és 

élettelen természet fölött végbevitt – ember parancsol szelek- 

nek s viharoknak? Betegekkel, akiket meggyógyított, halottak- 

kal, akiket föltámasztott. Ki tudná az ilyen életet pusztán emberi 

élet keretébe beszorítani? 

És ki tudná főkép Krisztus föltámadását megérteni, ha 

Krisztus nem volt több, mint ember! Pedig föltámadásának tanu- 

sága elől nem lehet kitérni! Oly logikus, oly természetes meg- 

pecsételése egész egyéniségének, oly ünnepies, legyőzhetetlen 

lezárása Krisztus egész földi működésének! 

B) De még ez sem jelenti teljes átfogó képét Krisztus val- 

lásának. Igaz, Krisztus föltámadott, – de a múltban. Hanem 

mi van Krisztussal ma, a jelenben? Él-e Krisztus ma? És hol él? 

Ha azt akarom, hogy személyes viszonyba kerülhessek Krisz- 

tussal, akkor Krisztus egész életének a mában is meg kell lennie, 

Krisztus életének ma is folytatódnia kell. Én nemcsak csodálni 

akarom az 1900 év előtti Krisztus tanításait, – át akarom élni 

is! Én nemcsak olvasni akarok az 1900 év előtti Krisztus szere- 

tetétől, – élvezni akarom magam is. Én nemcsak hallani akarok 

az 1900 év előtti Krisztus bűnbocsátásáról, – magam is akarok 

abban részesülni! 

De hol él ma ez a Krisztus? Hol az a közösség, hol az a 

társaság, amelyben tovább dolgozik? Sok vallási alakulat nevezi 

magát Krisztusról: melyikben él a teljes Krisztus? 

Megremeg az ember szíve, mikor a kereszténység megosz- 

tottságát látja. Mennyire más lenne a világ képe, mennyi áldat- 

lan harc, támadás elmaradna, mennyivel eredményesebben le- 

hetne védekezni az istentagadás rémes vízözöne ellen, mennyi 

családi s rokoni viszály elmúlna, mennyivel erősebbek lennének

74 

az országok, ha a kereszténység egységét szakadások és eret- 

nekségek meg nem tépázták volna! 

De mint áll ma a helyzet? 

Itt emelkedik előttünk az ősi törzs, az ősi katolikus Egyház, 

amelyhez ma kb. 360 millió ember tartozik a föld kerekén. Óriási 

szám magában véve. De mennyire fájdalmas tudnunk, hogy a 

360 millió katolikuson kívül, még 250 millió olyan ember él, akik 

szintén Krisztus követőinek, keresztényeknek vallják magukat, 

de 300-féle, vagy még ennél is többféle felekezetre szakadva 

élnek. 

Ki tud kiigazodni ebben a zűrzavarban? 

C) És most hangzik el a döntő kérdés: Hát egészen biz- 

tos-e az, hogy a katolikus Egyház a Krisztus igaz vallása? Van 

erre döntő érvünk? 

Ó, igen, van! Nem is egy, hanem négy! És minthogy ez a 

kérdés annyira fontos, mind a négy érvet külön-külön beszéd- 

ben tárgyaljuk majd meg. 

Melyik ez a négy ismertetőjegye Krisztus igazi gyűrűjének? 

a) Mi az Egyház? A világon élő keresztények látható tár- 

sasága, akik együttesen Krisztus titokzatos testét alkotják. De 

épen azért, mert az Egyház nem csupán az emberek vallási igé- 

nyeinek kielégítésére vagy az emberek erkölcsi nevelésére ala- 

kult társaság, hanem a megtestesült Isten Fia művének tovább- 

folytatása, maga a köztünk továbbélő Krisztus, azért amint 

,,egy az Úr, egy a hit, egy a keresztség” (Ef. 4, 5.), úgy csak 

egy lehet az Egyház is. Hány Úr van? Egy. Tehát az ő igaz 

egyházának is egynek, egységesnek kell lenni. Ez az első ismer- 

tetőjel. 

b) Milyen volt Krisztus élete? A megtestesült szentség. Mit 

akart Krisztus elérni? A szentségre vezetni minket. ,,Legyetek 

tökéletesek, miként a ti mennyei Atyátok tökéletes” (Máté 5, 

48.). Tehát az ő igaz Egyházának szentnek is kell lennie. 

c) Kikért halt meg az Úr? Mindenkiért. Tehát csak az lehet 

az ő igazi Egyháza, amelyik nem korlátozódik egyik, vagy má-

75 

sik népfajra, vagy földrészre, hanem amelyik mindenkihez el- 

juthat, amelyik világot átfogó, azaz – görög szóval – katolikus. 

d) Kinek adta Krisztus a hit hirdetésének és a szentségek 

kiszolgáltatásának hatalmát? Az apostoloknak. Tehát csak az 

az Egyház lehet az ő igaz Egyháza, amelyik apostoli alapokon 

nyugszik, azaz apostoli. 

íme a négy csalhatatlan ismertetőjel! Nincs más hátra, mint 

mindegyiket sorba venni: megtaláljuk-e mindegyiket a mi val- 

lásunkban? 

II. 

A katolikus Egyház egysége. 

Mikor az Úr Krisztus az utolsó vacsorán övéitől búcsúzott, 

mikor tehát olyan dolgokról beszélt velük, amik leginkább lelkén 

feküdtek, amik mintegy végrendeletét tartalmazták, ezt a meg- 

rendítő fohászt küldte Atyjához: „Nem csupán őérettük könyör- 

gök, hanem azokért is, kik az ő szavaik által hinni fognak én- 

bennem, hogy mindnyájan egyek legyenek, amint te, Atyám én- 

bennem, és én Tebenned, úgy ők is egyek legyenek bennünk” 

(Ján. 17, 20. 21.). 

Krisztus igazi Egyházának tehát mindenekelőtt is egységes- 

nek kell lennie. És hogy a katolikus vallás mennyire egységes, 

arról tulajdonkép szinte beszélni sem kellene. Annyira közismer- 

ten A) egy a hitünk és B) egy az erkölcsi ideálunk. 

A) Egy a hitünk. 

a) A világ bármelyik sarkába vetődjék el a katolikus em- 

ber, fehér vagy fekete, sárga vagy rézbőrű katolikus testvéré- 

vel kerüljön is össze, ha más is a ruhájuk, más a hajuk színe és 

szemük vágása, más a nyelvük, más az ebédjük, ha semmiben 

sem egyeznek, de: egy a hitük! A „Hiszekegyeet szóról-szóra 

úgy mondja a néger katolikus, mint az eszkimó, az indián kato- 

likus, mint az angol, francia, vagy magyar. Nálunk minden szó- 

széken ugyanazt a hitet prédikálják, nemcsak egy város, vagy

76 

egy ország templomaiban, hanem az egész világ minden katolikus 

templomában. 

b) És mert egy a hitünk, egy a szertartásunk is. Akik sokat 

utaztak már külföldi országokban, messze, idegen népek közt, 

nem bírják magukat kivonni ez alól a fölemelő hatás alól. Egész 

vadidegen városba vetődnek, nem ismernek ott egy teremtett 

lelket sem. És akkor bemennek egy katolikus templomba, ahol 

éppen nagymisét énekel a pap. És ép úgy van felöltözve, mint 

otthon, és ép úgy térdelnek a hívek, mint otthon, és ép azt a 

Credót éneklik, mint otthon. A katolikus Egyházon kívül sehol 

ez meg nem található! Az idén nyáron kb. 40 nemzet nagyszerű 

cserkészifjúsága gyűlt egybe a gödöllői Jamboreen. A nem kato- 

likusok országok szerint külön-külön tartottak istentiszteleteket. 

Mi az egész világ mindenféle katolikus cserkészét egy misére 

vittük, és mindegyik együtt énekelt, együtt imádkozott, együtt 

áldozott – mindegyik otthon érezte magát. 

c) Igen, ez az egység fönségesen fölemelő érzés; ilyenkor 

úgy elönti az ember lelkét a szeretet az ő Egyháza iránt. 

Ó, mint szeretem ezt a házat! Miért szeretem? Azért, mert 

erős családi ház, telve drága kincsekkel. 

Erős ház! Sziklán épült! A sziklával nem bír az áradat, 

semmi ellenséges hullám, nem bír az orkán és a szélvész sem. 

Mily jó ilyen erős szikla mellé húzódnom! Ha tehát katolikus 

vagyok – nyugodt vagyok. 

Családi ház! Atya van benne: szentséges atyánk! Ősi ha- 

gyományok vannak benne: őseim is itt éltek és haltak. Ha tehát 

katolikus vagyok – otthon vagyok! 

Kincses ház! A hét szentség, mint hét gazdag forrás, itt 

árasztja drága kegyelmét. Akármerre teszem a lábam ebben a 

házban, mindenütt érzem a láthatatlanul jelenlévő Krisztust. Szent 

a levegő, melyet szívok. Ha tehát katolikus vagyok – gazdag 

vagyok! 

B) De nemcsak a hitünk egy, hanem egy az erkölcsi ideá- 

lunk is. Közös törvények kötnek és segítenek közös erkölcsi cél 

felé.

77 

Ugyanazon erkölcsi szabályok megtartására ugyanazon 

szentségek fölvétele segít az egész világon. Ez az egységes kato- 

likus morális egyformán köt kicsinyt és nagyot, szegényt és gaz- 

dagot s nem lehet vele alkudozni. 

Az Egyház mindig mily féltékenyen őrizte Krisztus tanait 

és soha azokból le nem alkudott semmit, el sem sikkasztott semmit. 

Úgy-e, mennyivel bátrabban megyünk vásárolni egy olyan 

üzletbe, amelyben ki van akasztva a tábla: „Szabott árak! Al- 

kudni nem lehet!” 

Néha a katolikus erkölcstan szűkre szabja a romlott ösz- 

tönök követeléseit, néha bizony mélyen az elevenbe vág, de al- 

kudni vele nem lehet. Jönnek emberek és esküvőre jelentkeznek, 

– de még él az előbbi hitestársuk. A katolikus Egyház nem es- 

keti meg őket. Erre ezek dacosan elhagyják hitüket. Az Egyház 

szomorúan néz utánuk, – de nem engedhet: Krisztus paran- 

csaiból egy betűt le nem alkudhat! Ez a következetesség, ez az 

elvfeladást nem ismerő ragaszkodás a krisztusi erkölcsökhöz, – 

ez imponál minden komoly gondolkodású embernek. Az Egyház 

tűrte, hogy egész országok elszakadjanak tőle, de a krisztusi 

hitből és a krisztusi erkölcsi elvekből nem engedhetett. A hitta- 

nából nem engedett egyetlen tételt sem: inkább tűrte, hogy az 

egész Kelet elszakadjon! Erkölcstanából nem engedett egyetlen 

betűt sem: inkább tűrte, hogy egész Anglia elszakadjon. Cézár 

előtt s a „fönséges nép” előtt költők, filozófusok porban csúsztak, 

az Egyház nem ingott meg semmi ígéret előtt s nem rettent meg 

semmi fenyegetéstől. 

C) „De vajjon ezzel a kétségtelenül föltalálható egységgel 

nem jár-e merevség is, sablon és az uniformizálódás veszedelme 

is!” – vetődik fel az emberben a kérdés. 

Aki azonban ismeri a katolikus Egyház életét a különböző 

országokban és népfajok közt, az rögtön meg is tud felelni rá. 

Mert valóban csodálatos, hogy a lényeges dolgokban szigorúan 

megőrzött egység mellett a nem lényeges külsőségekben meny- 

nyire száz meg százféle tud lenni az Egyház, alkalmazkodva a 

száz meg százféle nép sajátos tulajdonságaihoz.

78 

A pápát egyforma szeretettel tiszteli a holland és a spa- 

nyol, a szentmisén egyforma alázattal imádja a közénk leszálló 

Krisztust az amerikai és a francia, a Mária-tisztelet dogmatikus 

alapjai teljesen azonosak a lengyel és 'a német között ... és 

mégis, minden nép bele tudta vinni vallásos életének megnyilvá- 

nulásaiba a maga sajátos egyéni vonásait is anélkül, hogy a hit 

világraszóló egységén a legkisebb csorbát ejtette volna. 

Él ma a világon kb. 300.000 katolikus pap. Mind az egy 

Krisztusnak papja, mind az egy Egyháznak papja, és emellett 

mégis mily óriási köztük a változatosság! Más a karakterük, 

más a tudományuk, más a nyelvük, arcvágásuk. És mégis, néz- 

zetek meg egy nemzetközi eucharisztikus kongresszust. A simán 

leborotvált yankee papok, a feketearcú afrikai papok, a kínai és 

más bennszülött papok szeretettel ülnek egymás mellett és egy- 

formán köszöntik egymást Egyházunk anyanyelvén: ,,Pax vo- 

bis, fratres in Christo!” A szász trónörökös, aki mindent elha- 

gyott és most egyszerű jezsuita páter, kezet csókol egy néger 

püspöknek, aki talán csak kis egyszerű hálócskáját hagyta ott, 

mint az apostolok. Csak egy nyelvet beszélnek: a szeretet nyel- 

vét; csak egy szív dobog: a közöttük élő Krisztusé. Ugyan mu- 

tassatok az egész világon elterjedt társulatot, amelynek tagjai 

mind szeretik saját hazájukat s mégis egy közös eszme is hevíti 

őket: a hottentotta vagy kongói misszionáriust, a világvárosok 

lelkipásztorait és egy eldugott kis falucska ismeretlen káplánját 

egyformán. Mondjatok egy ilyen társulatot! És ha mondottatok, 

a katolikus Egyházat neveztétek meg. 

Nincs-e hát teljesen igaza Szent Ágostonnak, mikor így szó- 

lítja meg a katolikus egyházat: 

„Ó, te nagy, szent katolikus Egyház, keresztények igazi 

anyja! Jogosan hirdeted nemcsak azt, hogy Istent, aki számunkra 

az örök élet, a legtisztább és legmélyebb imádassál tiszteljük, 

hanem olyan szeretetet is ápolsz az emberek iránt, hogy orvosság 

van nálad minden betegségre, amelyben a lelkek a bűn miatt 

szenvednek. 

A gyermekeket gyermeki módon tanítod; az aggokat nyu-

79 

galommal töltöd el; az asszonyokat tanítod, hogy férjeiknek en- 

gedelmeskedjenek, nem vágyaik betöltése végett, hanem a gyer- 

mekek végett és hogy a közös családi életet tiszta, hűséges en- 

gedelmességben alapozzák meg; a gyermeket szabad engedel- 

mességben hajtod szüleik parancsa alá, a szülőket a nagy jóság 

uralmával helyezed gyermekeik fölé; az embereket a vallás kö- 

telékével fűzöd egymáshoz, amely erősebb a vér kötelékénél is; 

a természetes rokonságot – megőrizve a természetes köteléket – 

természetfölötti szeretetben kapcsolod össze ... A közös ősszü- 

lőkre emlékezés által összekötöd a polgárokat egymással, a né- 

peket egymással, az embereket egymással, úgy, hogy azok nem- 

csak egy közösséget alkotnak, hanem egy testvériséget is.” 

* * * 

Kedves Testvéreim! A katolikus Egyház Krisztus igazi 

Egyháza, mert megvan benne és egyedül benne van meg az az 

egység, amelyért az Úr az utolsó vacsorán oly meleg hangon 

imádkozott. A katolikus Egyház örül annak, hogy ő Krisztus 

egyetlen egyháza, de viszont fájdalommal gondol arra, hogy a 

Krisztus szívét eltöltő gondolat ,,az egy akolról és egy pásztorról” 

mily messze van a megvalósulástól. És amikor az egyháztörté- 

nelem folyamán ismét és ismét letörtek kisebb-nagyobb darabok 

az igaz Egyház fájáról, a mi Egyházunk könnyezve nézett a tá- 

vozók után, mint könnyezve néz az édesanya a családi otthont 

dacosan elhagyó gyermeke után. Mily aggódó szeretettel dolgo- 

zik az Egyház a krisztusi hittérítésen! De mennyit imádkoztat 

azok visszatéréséért is, akik nincsenek nála! És nem ám hatalmi 

vágyból, mint ellenségei állítják, hanem az egy akolt óhajtó 

Krisztus akaratának megértéséből. 

Imádkozzunk hát sokszor és meleg szívvel azokért, akik ma 

még Krisztus Egyházán kívül állanak, hogy ők is eltaláljanak az 

egy akolba és egy pásztorhoz, és így beteljesedjék az Úrnak az 

utolsó vacsorán mondott imája: „Mindnyájan egyek legyenek, 

amint Te, Atyám énbenned és én Tebenned, úgy ők is egyek le- 

gyenek bennünk” (Ján. 17, 20. 21.)

80 

De téged meg, Testvér, aki Isten kegyelméből katolikus 

lehetsz, azaz tagja Krisztus igaz Egyházának, töltsön el meleg 

öröm és büszkeség. 

Legyen örömed, ha örül Egyházad! 

Legyen szomorúságod, ha szenved Egyházad! 

Legyen büszkeséged, ha győz Egyházad! 

Legyen szenvedélyed, hogy dolgozzál Egyházadért! 

Legyen bátorságod, hogy színt vallj Egyházad mellett! 

Legyen nyugtalanságod, ha nem tettél érte semmit! 

És legyen majd egykor örök jutalmad, hogy hűséges fia 

voltál a te édesanyádnak, a te egy, szent, katolikus és apostoli 

Egyházadnak! Amen.

VI. 

KRISZTUS EGYHÁZA SZENT. 


Az Úr Jézus élete annyira a megtestesült szentség volt, 

hogy legelvakultabb ellenségei sem tudtak egyetlen hibát sem 

szemére vetni. Bátran kérdezte is ellenségeitől: „Ki vádolhat 

engem közületek bűnről?” (Ján. S, 46.). És mindnyájan némán 

hallgattak erre a kérdésre. 

Csak természetes dolog, hogy annak az Egyháznak, ame- 

lyiknek ilyen szent Alapítója volt, magának is szentnek kell len- 

nie. Csak természetes, hogy Krisztus igazi Egyházára szóról- 

szóra illenie kell annak a lelkes dicséretnek, amelyet Szent Pál 

mondott el az Egyházról: „Krisztus szerette az Egyházat és ön- 

magát adta érette avégett, hogy megszentelje és megtisztítsa a 

vér fürdőjében az élet igéjével s dicsővé tegye magának az egy- 

házat, hogy sem folt, sem ránc, sem más efféle ne legyen rajta, 

hanem legyen szent és szeplőtelen” (Ef. 5, 25.-27.). 

Krisztus Egyházának az apostolok szavai szerint „szent”- 

nek kell lennie. Előttünk áll tehát a feladat megvizsgálni, vajjon 

állanak-e Szent Pál szavai a katolikus Egyházra. A múltkori 

beszédünkben Krisztus igazi Egyházának első ismertető jelével 

foglalkoztunk: az egységgel. A maiban a másodikat vizsgáljuk és 

kérdezzük: Mi jogon mondjuk, hogy a mi Egyházunkban meg- 

van a második ismertetőjel is, a „szentség”? Mi jogon nevez-

82 

zük vallásunkat nem egyszerűen „egyháznak”, hanem „anya- 

szentegyháznak”? 

A feladott kérdésre hármas lesz a válaszunk. 

Egyházunkat anyaszentegyháznak nevezzük, mert I. szent 

az erkölcsi ideálja, II. szentek eszközeit melyekkel ez ideál el- 

érésére segít, és III. mindig voltak és vannak is tagjai között 

szentek, 

I. 

Szent az Egyház erkölcsi ideálja. 

„Legyetek tökéletesek, miként a ti mennyei Atyátok töké- 

letes” (Máté 5, 48.), hangzik Krisztus szava és a katolikus Egy- 

háznak egyetlen célja, hogy az embereket Krisztus e parancsá- 

nak betöltésére segítse. 

A) Csak vizsgáljuk meg, nem a legideálisabb életszentség-e 

az, amit az Egyház tanít és követel! 

a) Mit követel a katolikus Egyház? Tiszta erkölcsi élet! 

Egyéni felelősség minden gondolatunkért, szavunkért, tettünkért! 

A földi élet becsületes eltöltésével kiérdemelt örök élet! Minden 

földi érdek alárendelése az örök életnek! Az ösztönös vágyak 

fékentartása az isteni törvények keretei között! A házasság, a 

nő, a gyermek megbecsülése! A munka és kötelességteljesítés 

hangsúlyozása! Felelősségérzet, engedelmesség, tekintélytiszte- 

let .. . és így tovább. Mi mások ezek a tételek, mint a legfölsé- 

gesebb erkölcsi ideálok? 

b) És mennyire bátor – szinte azt mondanám, mennyire 

vakmerő ebben a katolikus Egyház! Mily rendíthetetlenül, mily 

megalkuvás nélkül tart ki a krisztusi erkölcsi ideálok nehéz pa- 

rancsai mellett! Meri miattuk vállalni az „elmaradottság” vád- 

ját. Mer miattuk népszerűtlen lenni. Mer „nem modern” lenni! 

Krisztus Urunk nem engedi meg az érvényes házasság felbon- 

tását, – és ma már csak a katolikus Egyház meri ezt teljes kö- 

vetkezetességgel hirdetni. És meri védeni a még meg nem szüle-

83 

tett gyermek életét is, a házasélet tisztaságát is, és el nem tánto- 

rítja ennek hirdetésétől a divatos jelszavak özöne sem. 

B) Mi ad ehhez erőt az Egyháznak? Küldetésének tudata. 

Az a tudat, hogy ma is ugyanaz a főfeladata, ami 1900 év óta 

mindig volt: megszentelni, szentté tenni az emberiséget! Ez, 

és nem más! 

a) Tehát nem az az Egyház célja, hogy tudományra nevel- 

jen, a művészetet pártfogolja, iskolákat építsen, gazdasági pro- 

gramot írjon elő … Ezeket is megteszi ugyan; de mindezt csak 

azért, hogy ezzel is azt segítse elő, ami a főcélja, és amit az első 

pápa az első pünkösd napján Jeruzsálem piacán így hirdetett ki: 

Tartsatok bűnbánatot, mentsétek meg magatokat a bűnös nem- 

zedéktől és vegyétek a Szentlelket. Azaz egy szóval kifejezve: 

Váljatok szentekké! 

b) Szentekké válni, – mily szédületes gondolat! De meny- 

nyire nem akarja megérteni a mai emberiség! A mai világnak 

nincs percnyi nyugalma a szakadatlan munkától. Találmányok, 

technika, ipar, kereskedelem, nyüzsgő munka . . . Az Isten látja 

és hallja mindezt az idegemésztő, lázas munkát. És mégis . . . 

– ne csodálkozzatok azon, amit most mondok, – mégis mint 

a csorba cserepet dobná el magától Isten az egész földet, ha egy 

nap szentek nem lennének többé rajta! 

Mert ő értük van az egész föld! 

Nem azért van a föld, hogy autó zúgjon rajta; nem azért, 

hogy szirénák búgjanak, vonatok száguldjanak, gépek zakatol- 

janak rajta. Nem! Az egész föld azért van, hogy szentek élje- 

nek rajta. Az egész világ azért van. 

No, dehát hogy lehet ilyet állítani? Úgy, hogy a Szentírás 

állítja ezt. Azt, hogy az Isten terve, hogy az ember szentté vál- 

jon. ,,Αz Isten akarata tudniillik ez: a ti megszentelődéstek” 

(Thessz. I. 4, 3.). 

A megváltás célja helyreállítani azt az állapotot, amelyben 

az ember a bűnbeesés előtt volt. De az ember a bűnbeesés előtt 

a kegyelem állapotában volt, Istennel közösségben élt, tehát szent 

volt. Ismét szentté tenni az embert – ez az Egyház célja, ez a

84 

reánk váró óriási feladat. „Hatalmat ada, hogy Isten gyermekeivé 

legyenek” (Ján. 1, 12.), mondja Szent János a testté lett Igéről. 

Már pedig Isten gyermekévé lenni annyi, mint szentnek lenni. 

Ezért nevezzük szentnek a mi Egyházunkat, mert ezt akarja 

bennünk megvalósítani. 

C) És hogy valóban szent a katolikus Egyház, arról még 

egy újabb érdekes jelenség is tesz tanúságot. Nézzétek csak meg, 

kik hagyják el a katolikus Egyházat, kik válnak hittagadókká? 

És kik jönnek a katolikus Egyházba, kik lépnek be abba? 

a) Kik hagyják el? A legjobbak, a legszentebbek? Dehogy! 

Éppen a könnyű fajsúlyúak. Azok, akiknek túl nagy az Egyház 

szentsége, akik – mint mondják – nem bírják ki azt, hogy 

egypárszor el ne válhassanak és újra meg ne házasodhassanak. 

A legtöbben dacból, makacsságból hagyják el a katolikus vallást, 

mert az nem eskette meg őket másodszor és harmadszor. 

b) És nézzétek, kik jönnek lelkendezve és kérik felvételüket 

a katolikus Egyházba? Vajjon az üres lelkűek-e, a könnyel- 

műek-e? Dehogy! Éppen a legértékesebb lelkek. Azok, akiknek 

az isteni Gondviselés nem adta ugyan meg azt a kegyelmet, hogy 

a katolikus vallásban születhessenek, de akiknek mélyebb vallá- 

sosság és bensőség után sóvárgó lelke addig keresett, kutatott, 

nyugtalankodott, míg végre eltalált Krisztus igaz, szent vallá- 

sába! Jönnek, mert érzik, hogy itt akadnak Krisztus igaz Egy- 

házának ismertető jegyére: a szentség ideáljára. 

II. 

A katolikus Egyháznak szentek az eszközei. 

Van azonban a kérdésnek további pontja is. Nem elég hirdetni 

az erkölcsi ideálokat, hanem azok elérésére segíteni is Ikell az 

embereket. És itt megint azt látjuk, hogy a szentségre vezető esz- 

közök fölött csak a katolikus Egyház rendelkezik. 

A) Az első eszköz, amellyel az Egyház az erkölcsi ideál 

felé segíti az embert, az isteni jutalom és büntetés gondolata.

85 

/Az Egyház hirdeti, hogy Istennek akarata az erkölcsi világ- 

rend érvényesülése. Aki tehát az erkölcsi törvények diadalra ju- 

tásán dolgozik, – akár saját életében, akár másokéban – az 

tulaj donkép Istennek munkatársa s Tőle nyeri el munkája ju- 

talmát: az örök boldogságot. Aki ellenben megsérti az erkölcsi 

törvényeket, az Istennel húz ujjat és Tőle veszi el méltó bünte- 

tését is! Ki nem látná, mennyi nemes erkölcsi erőfeszítés, mennyi 

ellenálló erő és harcikedv fakad az erkölcsi ideálok eléréséért foly- 

tatott harcunkban abból a szent meggyőződésből, hogy Istenért 

megy a harc, az ő akaratának teljesítéséért, meg a saját örök 

boldogságomért! 

B) Hogy pedig ennek a harcnak megvívása könnyebb le- 

gyen, arra valók az Egyház szentségei. 

Egyesek olyan értelmetlenül néznek a szentségekre; nem 

tudják, mint gondolkozzanak róluk . . . ,,Mire valók azok? – 

kérdik. Hát nem Krisztus váltott meg minket? A szentségek vál- 

tanak meg?” 

Ah, dehogy a szentségek! Persze, hogy Krisztus! De lát- 

tátok már, úgy-e, mikor a bolgárkertészek locsolják a földjüket! 

Csak egy kútjuk van a kertben, de annál több árok és barázda, 

amelyen át annak az egy kútnak hűs, éltető vize eljut minden 

egyes palántához. Nos, a keresztény erkölcsi élet kertjének is 

valóban egyetlen éltető kútja a Golgota áldozatából fakadó for- 

rás; de hogy ennek éltető ereje minden ember lelkéhez eljusson, 

arravalók a szentségek csatornái. Mik tehát azok a szentségek? 

A megváltó Krisztus érdemeinek közvetítő csatornái az egyes lel- 

kekhez. Ezek juttatják el hozzánk a megváltás érdemeit és az 

ezekből áradó kegyelem ereje teszi széppé és győzelmessé a 

katolikus lelket. 

Milyen széppé! Milyen győzelmessé! A napokban fogadtam 

vissza ősei hitére egy 19 éves leányt. A nyáron tette le az érettségi 

vizsgát, most már szabad volt katolikussá lennie. Látni kellett 

azt az örömöt, ami szeméből előtört, mikor első gyónását vé- 

gezte! Úgy sugárzott az arca, mint gyertya a karácsonyfán. Pár 

nappal később jelentkezett egy harmadéves jogász: ő is vissza

86 

akar térni ősei katolikus hitére, ő is már szívrepesve várja a 

napot, amelyen először gyónhatik! 

Ó, igen, szent a mi Egyházunk, mert szentek az eszközei! 

Amint Krisztus kívülről csak embernek látszott, pedig valóság- 

ban Isten volt, éppúgy az Egyház is kívülről nézve csak emberek 

millióinak csoportját mutatja, valójában azonban az istenember- 

rel titokzatosan egyesült emberek társasága, Krisztus misztikus 

teste, amely 1900 éve termeli az életszentség illatozó virágait. 

Nincs toll, mely méltóan tudná megfesteni az erkölcsi hősies- 

ségnek magasba tornyosuló hegycsúcsait, amelyekre az Egyház 

vezetése mellett a törékeny, bűnre hajló természettel küzdő em- 

berek tömegei eljutottak és bemutatták a világnak a lélekzetelál- 

lító csodát: a szent ember típusát! És itt értünk el Egyházunk 

szentségének harmadik vonásához: 

III. 

A katolikus Egyháznak vannak szent tagjai. 

A) Mindenekelőtt is legyünk tisztában ezzel a ténnyel: 

az a vallás, amelyik az emberek mindegyik csoportját meg 

akarja fogni, még pedig lelkűknek legmélyén, az a vallás nem 

nélkülözheti az emberi nagyságnak, az erkölcsi hősiességnek a 

szentekben kimagasló csúcsait. 

a) Ä földön vannak többféle tájak: van csendes kis kert, 

van virágos mező, van madárdalos erdő, van egáljáig elnyúló 

síkság, – és mindezeken túl emelkednek, mindezeket körülko- 

szorúzzák az égbeszökő hegyláncok, felhőkbe nyúló csúcsaikkal, 

feneketlen, titokzatos tengerszemeikkel, lélekzetfojtó szakadé- 

kaikkal, ahonnan az egész földre ömlik az éltető, friss hegyi le- 

vegő. Épp így van a mi vallásunkban is; szépen megfér ott egy- 

más mellett a különféle embertípus: a békésen éldegélő, a virá- 

gosréten madárdalosan előrehaladó, a mindennapi élet laposságai- 

val küzdő ember . . . De kellenek ezek mellett ,,szentek” is, vagyis 

emberek, akik más lélekkel, más győzelemmel járták ugyanazo-

87 

kat a mindennapi utakat, s akiknek tiszta magaslataihoz epedve 

menekülhetünk, mikor a mindennapi küzdés poros levegőjében 

már-már asztmásan fuldoklik szegény lelkünk. 

b) Tudjátok, kik a szentek? Krisztus követésének hősies 

bajnokai, akik a bűn útjának lapályáról, szakadékairól s mocsa- 

rairól heroikus áldozatokkal felküzdötték magukat az eszményi 

krisztusi élet tiszta magaslataira. 

A szentek az erős akarat hősei! 

„Mindenfelé nagy a panasz, hogy a mai embereknek nincs 

eléggé erős akaratuk . . . ,,Nem tenném én a bűnt, – panaszkod- 

nak szegények – de mikor nincs akaratom! Mikor nem tudok 

ellenállni! Mikor nem tudok lemondani! . . .” 

Mindennapi panaszunk ez nekünk, lapályon ténfergő, kis 

emberkéknek. 

És most felnézünk egy szentre, egy égbenyúló sziklára. 

Valami csodás melegség, büszkeség és egyben ellágyulás 

ömlik el rajtunk, valahányszor feltűnik lelki szemünk előtt a szen- 

tek csodás galériája. Mennyi érték! Mennyi szépség! Mennyi 

emberfeletti áldozat! Mennyi szeretet, erő, önfegyelmezés! Az 

egyetlen emberek, akiket valóban soha el nem felejtünk. Az 

egyetlen emberek, akiket mindig áldani fogunk. Az egyetlen em- 

berek, akik az emberiségnek valóban igazi jótevői. Emberek, akik 

nem találtak fel mérgező gázt és ölő gépfegyvert, emberek, akik 

nem szítottak gyűlöletet s nem taposták az alattuk lévőket, ha- 

nem kioltották a gyűlöletet, lehajoltak a szegényhez, megmosták 

a beteg sebeit, és mint Jób könyve mondja: ,,Szeme voltam a va- 

koknak, lába a sántáknak, atyja voltam a szegényeknek” (Jób 

19, 15. 16.). Nem ők találták fel a villamoslámpát, s nyomuk- 

ban mégis világosabbá vált az élet. Nem ők a repülőgépet, s 

mégis magasba emelték az emberiséget. Nem ők a rádiót, és 

szavukra mégis jobban megértették egymást az emberek s kö- 

zelebb jutottak egymáshoz. 

B) Pedig most nem is azokra a szentekre gondolok első- 

sorban, akiknek hősies erkölcsi élete nyilvánvalóvá lett, akiket 

az Egyház kanonizált, szentté avatott.

88 

a) Nem ezekre gondolok most. Ó, ezekről is ki tudna méltó- 

kép beszélni! A vértanúkról, kik vérük hullásával pecsételték 

meg hithűségüket. A szüzekről, kik egy felfordult erkölcsi világ 

romlottságai közt meg tudtak maradni Krisztus érintetlen je- 

gyesének. A remete szentekről, kik vagyont, karriert, családot 

elhagytak Krisztusért. A szigorú vezeklőkről, a betegápoló apáca- 

szentekről, a kultúrát, tudományt, művészetet terjesztő szerzetes 

szentekről, az életükkel játszó hithirdető szentekről . . . 

Nem, mindezekről most nem beszélek, – hiszen ezek élet- 

szentsége közismert. 

b) Hanem beszélek azokról, akik nincsenek kanonizálva, 

akiket névszerint nem ismer senki, csak a mindentudó Isten, de 

akik százszor, meg ezerszer többen voltak és vannak ma is – 

ma, ebben a fölfordult világban – mint hinnők. Ezekről a szen- 

tekről beszélek, akik itt élnek ma is köztünk, a mosókonyhákban, 

az üzletekben, irodaszobákban, gyárakban, családokban, ezekről 

a szent gyermekekről, szent leányokról, szent fiúkról, szent fiatal- 

emberekről, szent feleségekről, szent édesanyákról, szent fér- 

fiakról, szent apákról, akik hősiesen harcolják harcukat a rom- 

lott emberi természet s a romlott modern közerkölcsiség kísérté- 

seivel szemben, akiknek tiszta a kezük, tiszta a szívük, tiszta a 

lelkük, akik néma hősiességgel teljesítik a mindennapi élet egy- 

hangú kötelességeit és élik az istenhűségben töltött élet vérnél- 

küli vértanúságát. 

Az utcán, a plakátokról, a moziban és színházban, mindenütt 

a bűn kiabál felénk, és mégis büszke örömmel mondhatjuk, hogy 

ma is, a világvárosok miazmás erkölcsi levegőjében is élnek szen- 

tek, hősök. Többen, sokkal többen, mintsem gondolnók. 

Igen, vannak ma is szentek; a gyóntató atyák tudnának er- 

ről· lelkendezni, ha szabadna beszélniök. Nem fenékig gonosz a 

mai világ sem! Csak a gonoszság mindig nagyobb tüdővel kia- 

bál, mint a szerény jóság, és a maszlagos nadragulya, meg a be- 

léndek virágjai mindig színpompásabbak, mint a szerényen illatozó 

kis ibolyák. 

Testvérek! Az én papi lelkem, amelynek szabad volt bele-

89 

tekintenie ezer meg ezer fiatal lélekbe, az elmondhatja nektek, 

hogy itt körülöttünk, a terpeszkedő piszok és bűzlő erkölcsi mo- 

csár közt is mennyi ifjú és mennyi felnőtt jár tiszta szívvel, érin- 

tetlen fehérséggel, akiket a szent Egyház szent nevelése és szent- 

ségei védtek meg a gonoszság csábításától. Mint egykori elő- 

deik, az őskeresztények, akik emelt homlokkal, sértetlenül mentek 

végig a bűnös Róma, Görögország és Ázsia utcáin, úgy járnak itt 

körülöttünk győztesen a mai szentek is. És amikor nagyon neki- 

keseredünk az emberek gonoszsága miatt és szinte kétségbe- 

esünk az emberiség jövő sorsa fölött, akkor ezek adnak reményt, 

vigaszt, optimizmust. És ha nagyon förtelmes ez a bűnös világ, 

hát ezek miatt nem pusztítja el az Isten! És mikor mindenfelé 

a sötétség hatalmát látjuk és a bűn diadalát, akkor megvigasz- 

tal a sötétség és bűn fölött győzelmes szentek serege. És mikor 

az elmúlt történelem és a most folyó élet egyaránt telve van a 

lelkiismeretlenség, kegyetlenség, kíméletlenség és részvétlenség 

ijesztő eseteivel, akkor vigasztalnak és fölemelnek minket ezek 

a ma élő ismeretlen szentek, a lelkiismeretesség, segítő szeretet, 

figyelem, tapintat és részvét győzelmes hősei. 

C) Most jutok el tehát a nagy tanúsághoz: Nem kritizá- 

lok, nem botránkozom „a gonosz világon”, hanem – dolgozom! 

Dolgozom azon, hogy minél szebbé legyen Egyházam arca. Mi- 

nél szebbé, frissebbé, szentebbé! 

Testvérek! Az Egyház mi vagyunk . . . én, te, mi, mind- 

nyájan ... és minél szebb a lelkünk, minél szentebb az életünk, 

annál szebb és szentebb az Egyházunk! És minél szentebb az 

Egyházunk, minél szebben tűnik elő életén Krisztus Urunk szent 

arca, annál vonzóbb erővel ragadja magához az emberek lelkét. 

Az új kor embere megpróbált így imádkozni: Hiszek a 

pénzben, az aranyban! Így imádkozni: Hiszek a gépben, a 

technikában! így imádkozni: Hiszek az ágyú és gépfegyver 

erejében! így imádkozni: Hiszek az ügyes diplomáciában ... 

gazdasági szerződésekben ... a konferenciákban. 

Ma már látjuk, hogy mindez alaptalan hit volt, vak remény 

volt.

90 

Nos hát próbáljunk újra így imádkozni: Hiszek egy Isten- 

ben! Hiszek a Szentlélekben! Hiszek az egy, szent, katolikus 

és apostoli Egyházában. így imádkozom! És dolgozom a ma- 

gam lelkén, hogy ez minél inkább valóra váljék. Szentté legyen 

Egyházam: szentebbé az én szent életem által! 

* * * 

Kedves Testvéreim! A katolikus Egyház szentségéről volt 

ma szó. Lehetne-e azt a beszédet méltóbban befejezni, mint egy 

szenttéavatás leírásával? Ezzel a páratlan szertartással, amely- 

nél mélyebbet, melegebbet, megindítóbbat nem ismer ez a világ. 

Már órákkal a szertartás megkezdése előtt beláthatatlan 

tömeg hullámzik a Szent Péter templom felé. A óriási templom 

tízezerszámra nyeli el az özönlő néptömeget. Izgalmas várako- 

zás moraja ömlik szét a levegőben . . . Majd hirtelen csend lesz, 

a nagykapu jobboldalán feltárul a Vatikánból nyíló ajtó és lát- 

hatóvá válik a pápa. 

Ami aztán most történik, azt toll leírni nem képes. Tízezer 

meg tízezer torokból tör ki: Evviva il Papa! Vive le Pape! 

Hoch der Papst! Éljen a pápa! És a tapsoló, kendőt 

lobogtató, integető tömeg hulláma fölött mint egy bárka úszik 

a sedia gestatorian ülő pápa hófehér alakja. Látszik arcán a 

szent megindultság, mikor az oltárhoz megérkezve, a híveknek 

mindezt a lelkesedését, örvendezését, háláját és szeretetét leteszi 

annak lábához, akinek mindez tulajdonképpen szól és egyedül 

szól: az eucharisztikus Krisztus lábához. 

Talán vannak, akik mikor most ezt így elmondva hallják, 

hideg józansággal a fejüket csóválják: „Nem való ez a mai vi- 

lágba.” De aki maga is bent van ebben a tömegben, az nem ér 

rá hidegen okoskodni, azt magát is elragadja ez a fönséges, pá- 

ratlanul fölemelő jelenet! Annyi országból, annyi népből, annyi 

társadalmi állásból egybegyűlt hívek, világiak, papok, apácák, 

püspökök együtt térdelnek Szent Péter utódja körül és fejük fö- 

lött, a világ legszebb templomának fehér márványoszlopai fölött 

a szédületes magasságban boltozódik Michelangelo kupolája,

91 

melyen óriási aranybetűkkel állanak a krisztusi ígéret szavai: 

„Tu es Petrus, et super hanc petram aedificabo ecclesiam meam”; 

s a fénytengerben úszó templomban felhangzik, mint mennyei 

ének, a kar éneke ... igen, ilyenkor tudja az ember szíve mé- 

lyéből, egész megrendültséggel imádkozni: ,.Hiszem a katolikus, 

keresztény anyaszentegyházat.” 

Férfiak sírnak, mint gyermekek. Más vallásúak kiáltanak 

fel: ,,Most tudom, mi az a katolikus Egyház.” És ezren meg 

ezren mondják halkan, melegen: „Köszönöm, Uram, hogy én is 

katolikus vagyok!” 

Minden népből, nemzetből, állásból, papok, világiak körül- 

veszik Szent Péter utódját. S az egybegyűlt Egyház fölött fehér 

márványoszlopok emelkednek, fölöttük meg fönséges ívek, melyek 

mind egybefonódnak a szédítő magas kupolában – íme az egy, 

szent és szenteket nevelő Egyház! 

Hogyne szeretnélek hát téged, szép, szent katolikus Egy- 

ház, mely szentté teszed azt, ki rádbízza magát! 

Te tanítod meg az ártatlan gyermeket, hogy imára kulcsolja 

gyönge kis kezét! 

Te erősíted a fiatal évek ösztönös vágyai közt küzdő ifjút! 

Te hirdetsz erőt, kitartást, lelkiismeretességet az élet ezer- 

nyi bűnkísértése közt álló férfiúnak. 

Te adsz áldozatkészséget, önfeláldozást az édesanyáknak. 

Te szenteled meg a világon első lépésünket, te tartod életünk 

fölött védő kezedet, te zárod le utoljára üvegesedő szemünket és 

te szúrod majd sírunkra a föltámadás keresztjét: te, egyetlen 

szép, szent, katolikus Egyház! Amen.

VII. 

KRISZTUS EGYHÁZA KATOLIKUS. 


Az emberek növekednek, fejlődnek, Isten nem növekszik, 

nem fejlődik. Növekedni annyit jelent, mint tökéletesedni. Mint- 

hogy Isten végtelenül tökéletes, Ő nem növekedhetik. Az em- 

ber azonban nem az, neki tehát növekednie, tökéletesednie kell. 

Az Egyház emberekből álló társaság; tehát az Egyháznak 

is természetszerűleg növekednie kell, mint a földbe elvetett kis 

mustármagnak. (Máté 13, 31.) Mihelyt az Egyház megszűnnék 

fejlődni, növekedni, terjeszkedni, épúgy az elmúlás felé közeled- 

nék, mint a halál felé közeledik az ember, mikor már sem testileg, 

sem lelkileg nem növekszik többé. 

Mikor az Úr elhagyta a földet, Egyháza néhány apostolból 

és talán párszáz hívőből állott. Megvolt a szikla: Péter; meg- 

voltak az építők: az apostolok; megvolt a parancs: „Elmenvén 

tanítsatok minden nemzeteket...” Krisztus elvetette a magot 

s annak nőnie kellett. 

Az első nagyarányú növekedés mindjárt tíz napra történt 

Krisztus mennybemenetele után, mikor Szent Péter pünkösdi be- 

szédére 3000-en keresztelkedtek meg. (Ap. Csel. 3, 41.) 

Ügy el lehet ábrándozni azokon a szent napokon, a kez- 

dődő kereszténység gyökérverő napjain! Amikor először hang- 

zott az emberi fülekbe Szent Pál csodálatos figyelmeztetése:

93 

Most már nem számít többé, zsidó-e, vagy görög, férfi-e, vagy 

nő, szabad-e, vagy rabszolga – a názáreti Krisztus mindenkit 

egy nívóra emelt. 

És milyen csodásan terjedt ez az új hit! Epedő lélekkel 

szívták magukba a szegények, az elhagyottak, az egyszerűek, – 

de nemcsak ezek. Antiochiában megtér Heródes barátja, Mana- 

chen. Cyprusban megtér a proconsul, Sergius Paulus. Philippi- 

ben Lydia, a bíborkereskedő nő. Athénben Dionysius Areopagita, 

a görög areopag tagja. És a katakombákban egyre szaporod- 

nak a legelőkelőbb római családok síremlékei: a Caeciliusok, 

Corneliusok, Pomponiusck, Aemiliusok, Aciliusok. A ma is meg- 

lévő katakombák legszebbikét Domitilláról nevezzük, Flavius 

Clemens konzul feleségéről. És olvassuk el Szent Pálnak a filip- 

piekhez írt leveléből az utolsó sorokat. Kiket üdvözöl már ott 

az apostol? A császári udvarban élő keresztényeket. 

És azóta egyre növekszik az Egyház fája. Nincs már or- 

szág a világon, amely fölött ágat nem hajtott volna; nincs em- 

berfaj, amelyből híveit ne szerezte volna; nincs talpalatnyi hely 

a föld kerekségén, ahová gyökereit ki nem terjesztette volna. 

Amint az Úr Jézus akarta, úgy lett: az ő Egyháza „általánossá” 

vált, vagy mint görög szóval jelezzük, „katolikussá”. 

I. Krisztus Egyházának valóban katolikusnak kell lennie – 

ez az első gondolat, amely mai beszédünkben foglalkoztat. 

Utána pedig majd megvizsgáljuk, hogy: II. mit jelent az Egy- 

ház katolikus volta és III. mit nem jelent? 

I. 

Krisztus Egyházának katolikusnak kell lennie. 

Az első kérdésünk tehát ez: Vajjon csakugyan katolikus- 

nak, azaz világegyháznak kell-e Krisztus országának lennie? 

A) Az első feleletet már az ószövetségi prófétáknál talál- 

juk, akik az eljövendő Messiás országát az egész világra ki- 

terjedőnek látják.

94 

Ámos szerint az Úr a messiási országba beviszi majd az 

összes népeket. (Ám. 9, 11.-12.) Erre a szentírási helyre hi- 

vatkozik később Jakab apostol, mikor azt hirdeti, hogy a pogá- 

nyokat is föl kell venni Krisztus országába. (Ap. Csel. 15, 16.) 

Fönséges az a kép is, melyet Iziaiás próféta rajzol meg a 

Messiás országának egyetemességéről. Egy magas hegyen látja 

az Isten országát, amelyhez tömegestül özönlik a világ minden 

népe. (íz. 2, 2.-4.) Ugyancsak nála mondja az Úr: „Az én házam 

az imádság háza minden nép számára.” (íz. 56, 7.) 

Jónás prófétát is az Úr már a pogányokhoz küldi prédi- 

kálni; ez is előre jelzi, hogy a messiási országnak általánosnak, 

katolikusnak kell lennie! 

Szent Péter az első pünkösdkor tartott beszédében, ame- 

lyen sokféle nép volt jelen, szintén tudatában van annak, hogy 

Isten Lelke a próféták várakozásának megfelelően öntetett ki 

mindegyikük fölött; hivatkozik is Joelre: „És leszen az utolsó 

napokban (mondja az Úr), kiárasztok az én Lelkemből minden 

emberre.” (Ap. Csel. 2, 17.) 

B) Amit pedig már a próféták is hirdettek, azt az Úr Krisz- 

tus még világosabban tanította. Szerinte az Isten országába 

való fölvételnek föltétele nem a testi származás, nem a zsidó 

fajhoz tartozás, hanem egyedül a tiszta szíy. 

,,Mi Atyánk” – így kezdődik az az imádság, amelyikre 

maga az Úr tanított. Tehát minden ember Atyja az Isten, aki 

minden embert országába vár. 

Krisztus Urunk saját szavai szerint „az Emberfia azért jött, 

hogy keresse és üdvözítse, ami elveszett vala” (Luk. 19, 10.); 

tehát csak az lehet az ő igaz Egyháza, amelyik minden nép közt 

az egész világon keresi híveit és amelyet nem korlátoz nyelv, faj 

és határ. 

Ugyancsak a katolicitást hirdetik az Úr példabeszédei is. 

A kovász az egész anyagot átjárja, mondja az Úr; ilyen lesz az 

Isten országa is. És olyan lesz, mint mikor a kis mustármag te- 

rebélyes fává nő és menedéket ad az ég madarainak. Majd egy 

másik alkalommal azt jövendölte meg, hogy „az egész világon

95 

hirdetni fogják az evangéliumot, bizonyságul minden népnek.” 

(Máté 24, 14.) 

Végül pedig utolsó, ünnepélyes parancsában így szólott 

apostolaihoz: ,,Minden hatalom nekem adatott, mennyben és 

földön. Elmenvén tehát, tanítsatok minden népet.” (Máté 28, 

18. 19.) Valóban, elmondhatjuk Krisztusról és országáról, amit 

az ősz Simeon mondott róla: „Látták szemeim a te megváltá- 

sodat, melyet készítettél minden népek színe előtt.” (Luk. 2, 

30: 31.) 

Krisztus Egyházának tehát valóban katolikusnak kell lennie. 

Meg kell azonban közelebbről vizsgálnunk, mit értünk az 

Egyház katolikus voltán, és mit nem értünk. 1 

II. 

Mit jelent az Egyház katolikus volta? 

A) Hogy Krisztus igaz Egyháza katolikus, ez azt jelenti, 

hogy nem szorul a világ egyik vagy másik helyére, nem szorít- 

kozik egyik vagy másik népfajra vagy társadalmi osztályra, ha- 

nem minden osztály és népfaj és nemzet fölött áll és így minden 

ember számára való. Szent Pál ezt így fejezi ki: „Itt már nincs 

pogány, nincs zsidó, nincs körülmetélkedés s körülmetéletlenség, 

nincs barbár és szkíta, nincs szolga és szabad: hanem minden 

és mindenben Krisztus.” (Kol. 3, 11.) 

Krisztusnak csak az lehet az igazi Egyháza, amelyik kato- 

likus, azaz föltalálható az egész világon. Az Úr szavai világosan 

mutatják ezt. „Elmenvén, tanítsatok minden népet!” Tehát nem 

lehet Krisztusnak igazi Egyháza az, amelyik csak egyik-másik 

népfajra, elhatárolt földterületre szorítkozik, mert Krisztus igaz 

Egyházát meg kell találnunk a föld minden pontján. Nálunk 

valóban megvan ez a katolicitás, mert a mi Egyházunk képes 

minden idők, minden népek és kultúrák vallási szükségleteit tel- 

jesen kielégíteni. Isten megadta a mi vallásunknak azt a képes- 

séget és lehetőséget, hogy katolikussá válhasson; de rajtunk,

96 

a mi saját lelki alakulásunkért és mások javításáért s megnyeré- 

séért folytatott missziós munkánkon a feladat, hogy ezt a lehe- 

tőséget valósággá váltsuk. 

Úgyis mondhatnók tehát, hogy katolicitás annyit jelent, 

mint hogy Egyházunk lélekben elég gazdag arra, hogy mind az 

egyénnek, mind a népeknek s azok összességének, az egész em- 

beriségnek lelki hazájává váljék. Toboroz, anélkül, hogy erő- 

szakos lenne; alkalmazkodik, anélkül, hogy elveiből engedne; 

és ahol csak kifejtheti tevékenységét, mindenütt oly éltető atmosz- 

férát teremt, amelyben a legmagasabb emberiesség és erkölcsi 

ideálok virágai dúsan tenyésznek. 

B) Az a feszülő életkedv és terjeszkedési energia, amely 

a katolicitásnak következménye kell, hogy legyen, mindig ismer- 

tetőjele is volt szent Egyházunknak. Múltban és jelenben egy- 

aránt legkedvesebb gondunk és törődésünk volt Krisztus tanai- 

nak hirdetése a világ legszélsőbb határain is és az a toborzó és 

vonzó erő, mely szent vallásunk tételeiből s liturgiájából kiárad, 

meg nem torpant egyetlen faj vagy kultúra védőfalainál sem. 

A katolikus Egyház nem bírja lefogni magában az expan- 

zív nagy erőket. Örökké nyugtalan, szent vágy feszíti, hogy 

Krisztus boldogító igazságát minél több népnek tegye kincsévé. 

Ez a missziós nyugtalanság, az igazságnak ez a feszülő öntudata 

egyik ismertetőjele annak, hogy valóban él benne a krisztusi pa- 

rancs: „Elmenvén, tanítsatok minden népet.” 

A hithirdetés egész történetét kellene itt most elmondanom, 

hogy állításomat bebizonyítsam. De ki tudna arra vállalkozni, 

hogy néhány perc alatt összefoglalja azt a tengernyi pénz- és 

életáldozatot, azt a hősiességet és önfeláldozást, azt a vért, köny- 

nyet és nélkülözést, amelyből összetevődik a katolikus Egyház 

1900 éves missziós tevékenysége! Ki tudhatná más, mint csak 

a mindentudó Isten, hogy mily emberfeletti áldozatokba került, 

míg a népvándorlás vad hordái Krisztus szelíd igája alá hajtot- 

ták kemény nyakukat! Mibe került Szent Patriknak Írország 

megtérítése, Szent Ágostonnak Angolországé, Szent Bonifácius- 

nak a németeké, Szent Istvánnak a magyaroké. A világtörténe-

97 

lem dicső lapokat szentel uralkodóknak, kik országokat hódítot- 

tak meg. De egész kontinensek meghódítása is mily csekélység 

a lelkeknek ama meghódítása mellett, melyet a katolikus misz- 

szionáriusok elértek! 

C) Ne álljunk meg azonban ennek a nagyszerű ténynek 

megállapításánál; halljuk meg az abból felénk csengő figyel- 

meztetést is! 

a) Testvérek! Örülünk annak, hogy katolikusok vagyunk? 

Büszkék vagyunk, hogy katolikusok vagyunk? Ám jó; de kö- 

szönjük meg ezt Istennek azzal is, hogy Szent János szerint 

„segítő társai legyünk az igazságnak” (Ján. III. 8.), segítsük 

a katolikus gondolat terjesztését, segítsük a missziós munkát 

Hogyan segíthetjük elő Krisztus nagy szívevágyát, legkedve- 

sebb gondolatát, az ő Egyházának terjedését? 

Ha tehetjük, anyagi segítséggel is, amit a misszióknak jut- 

tatunk. De ha ezt nem is tehetnők meg, akkor is imádkozhatunk 

sokat a missziókért, sok jócselekedetet és önmegtagadási gyakor- 

latot, szenvedéseink erős lelkű elviselését is felajánlhatjuk a szent 

célra, hogy Krisztus Egyháza minél jobban terjedjen az egész 

világon és így minél jobban kidomborodjék az Egyház katolikus 

jellege. 

b) De egy másik, nagyon komoly figyelmeztetést is meg 

kell hallanunk: Legyünk saját lelkünknek is misszionáriusai! 

Dolgozzunk azon, hogy saját lelkünkben is minél öntudatosab- 

ban kialakuljon Krisztus uralma. 1. Ne légy csak külsőleg ka- 

tolikus, hanem belsőleg is! 2. Ne légy holt katolikus, hanem 

élő! 

1. Ne légy csak külsőleg katolikus! 

A legutóbbi beszédemre egy hosszú levelet kaptam egy kal- 

kuttai hindu embertől. Levelében keméiiy szemrehányásokat 

tesz nekünk, hogy miért akarjuk mi kereszténnyé tenni a pogá- 

nyokat, mikor a keresztények rosszabbak, mint ők. És itt elso- 

rolja mindazt az erkölcsi romlást, amit nagy városainkban látni 

lehet.

98 

Testvéreim! Kinek a lelke nem rendülne meg ilyen levelek ol- 

vastára! Tudjátok, miért írhatnak ilyen leveleket az emberek? 

Mert sok köztünk a külsőleg katolikus, akit annak hívnak ugyan, 

de akinek élete szégyent hoz a katolikus névre. Pedig az Úr szerint 

amint a kovász az egész tésztát átjárja, úgy az evangéliumnak 

is át kell alakítania az ember egész életét! Az orvosok írnak 

ugyan kenőcsöt „csak külső használatra”, de a katolicizmus nem- 

csak külső használatra való! Annak a belsőt, az egész belsőt 

kell átalakítania! 

2. És itt a másik figyelmeztetés: Ne légy holt katolikus! 

A Titkos Jelenések könyve beszél oly időről, amelyben a keresz- 

tények azt hiszik, hogy élnek, pedig halottak (Jel. 3, 1.). Ki nem 

látná, mily sok emberre érvényes ma is a Szentírásnak ez a meg- 

állapítása! 

Aki mindent elhisz, amit Isten kinyilatkoztatott s az anya- 

szentegyház tanít, – az még nem élő katolikus. Hát ki az élő 

katolikus? 

Van Szent Ágostonnak egy érdekes című könyve: ,,De 

agone christiano”, ,,A keresztény birkózásról”. Életünk valóban 

örökös harc, küzdés. Kivel? A világgal és önmagunkkal. Csak 

az az élő katolikus, aki küzd! 

Két világ küzködik bennünk. És minden egyes lépés, ame- 

lyet Isten felé teszünk, erőfeszítésbe kerül. Minél inkább men- 

nénk Isten felé, a vér, a hús, a test annál inkább kiált, sikolt, – 

érzi, hogy vesztes lesz. 

De ilyen gondolatok után már meg tudjuk ítélni, hoqyan 

vélekedik az Úr Krisztus a langyos katolikusról! Aki nem ta- 

gadja meg ugyan hitét, de kiállani sem mer mellété. Akinek ka- 

tolikus ugyan az anyakönyvi kivonata, de semmi ebből az életé- 

ben meg nem látszik! „Ismerem cseledeketeidet, – olvassuk a 

Jelenések Könyvében –, hogy sem hideg nem vagy, sem meleg; 

bár hideg volnál, vagy meleg! De mivel langyos vagy, és sem 

hideg, sem meleg, kezdelek téged kivetni számból” (Jel. 3, 

15. 16.).

99 

Dante leszáll a pokolba. Kikkel találkozik először a „perdita 

gente” közt, amint kínlódva bolyonganak a csillagtalan éjszaká- 

ban? Azokkal az angyalokkal, akik semlegesek maradtak, ami- 

kor Lucifer fellázadt Isten ellen. Nem lettek ők hűtlenekké, de 

nem állottak Isten mellé sem. „Majd megvárjuk, ki győz.” És 

Dante ezeket helyezi a pokolban az első helyre. De bizonyára 

melléjük helyezte volna azokat az embereket is, akik a földön 

sem hitetlenek, de sem élő, meleg katolikusok nem voltak, csak 

olyan langyosak, külsőleg, névszerint azok és okaik voltak, hogy 

a nem keresztények tévesen gondolkozzanak Krisztus vallásáról. 

III. 

Mit nem jelent az Egyház katolikus volta? 

A mai beszéd azonban csonka maradna, Kedves Testvéreim, 

ha még egy újabb gondolatot is meg nem említenék. Nevezete- 

sen azt, hogy mit nem jelent a katolikus szó. 

A) Az anyagi életben minden erő, fejlődés és élet a nap- 

tól függ, – és a napot egyik népfaj, vagy osztály sem foglal- 

hatja le magának. Ép így Krisztus vallása, a lelkiélet éltető napja, 

sem tartozhatik csak egyik vagy másik faj tulajdonába, hanem 

fölötte kell állnia minden nemzetnek. Mihelyt tehát valaki „nem- 

zeti Egyházról” beszél, már ellentétbe is kerül Krisztus szándé- 

kával. Krisztus igazi Egyháza nem lehet nemzeti, nem lehet ma- 

gyar Egyház, német Egyház, svájci Egyház, vagy olasz Egy- 

ház, hanem egyszerűen „katolikus”, azaz „egyetemes” Egyház. 

Mi tehát, katolikusok, nem mondjuk magunkról, hogy mi va- 

gyunk a „magyar vallás” – dehogy mondjuk! Mi nem vagyunk 

sem magyar vallás, sem olasz vallás, – mi egyszerűen „Krisztus 

vallása” vagyunk. 

„Hát akkor ti, katolikusok, nemzetköziek vagytok! Kato- 

likus annyi, mint nemzetközi!” – ezt vetik szemünkre. Pedig de- 

hogy annyi. Katolikus annyi, mint „nemzetfölötti”. Annyi, hogy 

Krisztus vallása nem egy fajé, nem egy népé, hanem mindegyiké,

100 

az egész emberiségé! A hellén kultúra csak a görögöknek volt jó, 

a zsidók vallása csak a zsidó fajnak, az izlám csak a töröknek, 

Konfutse vallása csak a kínainak – de Krisztus vallása minden 

embernek való. Ezt jelenti a katolikus Egyház nemzetfölöttisége. 

B) Viszont azonban azt is mindjárt hozzátesszük, hogy 

Krisztus Egyházának ez a nemzetfölöttisége nem szünteti meg a 

nemzetek különös vonásait, jellegzetes sajátos értékeit. Hogy 

annyiféle ember van és annyiféle nép és nemzet, amennyi van, 

ez a Teremtő terve, tehát ezt az Egyház sem törölheti el. Sőt 

nemhogy eltörölné, hanem egyenesen segít a népfajok valódi ér- 

tékének és valódi hazaszeretetének kifejlesztésében. Lehetek te- 

hát a legjobb magyar és egyben a legjobb katolikus, viszont” a 

másik fajhoz vagy nemzethez tartozó embertestvérem is lehet a 

legjobb fia saját népének és legjobb tagja a népek fölött álló, azaz 

katolikus Egyháznak. 

Nézzetek meg egy óriási erdőt. Mennyiféle fa van benne! 

Hatalmas sudár fenyőfák, majd terebélyes tölgyek, alacsony 

bokrok, füvek, virágok, mindnek más a természet életében be- 

töltendő feladata, a formája, növése, levele, virágja, gyümölcse, 

– de mindegyik fölött egyforma mosollyal ragyog az éltető nap 

és segíti betölteni sajátos feladatát. így ragyogtatja az Egyház 

is Krisztus tanítását a világ népeinek nagy változatossága fölött 

és fogja össze őket a katolicizmus óriási egységébe. 

C) De ezek után mindenkinek be kell látnia, mily üres idő- 

fecsérlés és léha játszás a szavakkal, mikor egyesek nagy fölé- 

nyesen kérdezik tőlünk: ,,Ti, katolikusok, mik vagytok előbb: 

magyarok-e, vagy katolikusok! Kit szerettek jobban: a ma- 

gyar hazát-e, vagy a katolikus Egyházat?” 

Milyen léha, üres kérdés! Akárcsak ha ezt kérdeznék tő- 

lem: Kit szeretsz jobban, az apádat, vagy az anyádat? Melyik 

lábadat akarod levágatni, a jobbat, vagy a balt? 

Nem! Egyformán szeretem mind a két szülőmet! Egyfor- 

mán nem akarom levágatni egyik lábamat sem! 

Hányszor kell felületes emberektől elviselnünk a méltatlan 

szemrehányást: ,,Ti, katolikus magyarok, nem vagytok jó ma-

101 

gyarok, mert nem magyar ember a ti parancsolótok, a pápa.” 

Bizony, a pápa nem magyar ember. Sőt, az Úr Jézus sem volt 

magyar ember. És ezért nem restellem, hogy az én parancsolóm 

az Úr Jézus, meg az ő helyettese. 

De nem különös dolog-e: valaki járhat francia selyemben 

és szívhat török cigarettát, valaki ehetik spanyol szőlőt és afri- 

kai datolyát, valakinek parancsolhat a párisi szabadkőműves 

nagypáholy, – és azért nem fogják rá, hogy rossz magyar. De 

ha mi vallási kérdésekben ahhoz ragaszkodunk, akit Krisztus 

Egyházának fejévé tett, akkor már szégyelnünk kell magunkat, 

akkor már nem vagyunk jó magyarok?! 

Hiszen én nemcsak azért szeretem a pápát, mert katolikus 

vagyok; tisztelném és becsülném akkor is, ha nem az volnék, 

csak egyszerűen magyar ember. Tisztelném, mert ismerem ha- 

zám történetét_és tudom, mit köszönhet a magyarság „a nem ma- 

gyar” pápának! 

Köszönhetjük lánglelkű első hithirdetőinket, akiknek sza- 

vára büszke őseink odahajtották nyakukat Krisztus szelíd igájába. 

Köszönhetjük, hogy a magyar nép ezer évet megért ebben 

a gyökértelen, testvértelen környezetben, mert a katolikus val- 

lás felvétele nélkül minket is úgy elnyel nyomtalanul a történe- 

lem árvize, mint elnyelt sokkal nagyobb keleti népeket, akik 

Ázsiából mi előttünk robbantak be Európa földjére. 

Köszönhetjük a magyar szent koronát; melyet Szilveszter 

pápa első királyunknak, Szent Istvánnak küldött s mindazt az 

országépítő erőt, mely közel ezer év óta sugárzik fölöttünk a 

szent koronából. 

Köszönhetjük a szerzeteseket, akik a vándor, portyázó ma- 

gyart először szoktatták állandó lakáshoz, földműveléshez, ipar- 

hoz, iskolához. 

Köszönhetjük a pápáknak alig összeszámolható pénzbeli, és 

alig értékelhető erkölcsi segítségét, amellyel a nemzeti veszedel- 

mek idején egyedül jöttek segítségünkre. A pápák miatt kel- 

lene szégyenkeznünk, akiknél több anyagi és erkölcsi támoga-

102 

tást, pénzt, szeretetet, vigasztalást ezeréves küzdelme alatt a 

magyar nemzet soha senkitől nem kapott? 

Köszönhetjük a szülői és felebaráti szeretetet, az erkölcsi 

fegyelmezettséget, a tiszta kezet és tiszta szívet, a házassági hű- 

séget, a kölcsönös igazságosságot s önmagunk akaratának Isten 

akarata alá rendelését, köszönhetjük a lelkiismeretesség, erkölcs, 

becsület és kötelességteljesítés szakadatlan tanítását, amelyre né- 

pünket a mi szent vallásunk meg nem szűnik nevelni, és az által 

életerejét alapjában erősíteni. 

Mert egyet ne feledjünk: ágyú és gépfegyver nélkül élhet 

nép, de erkölcs nélkül, becsület nélkül, hűség és munkakedv nél- 

kül nem, – mindezeknek pedig első forrása és ápolója a mi 

szent katolikus vallásunk. 

Szégyelleni kell-e hát katolikus voltomat vagy nem inkább 

büszkének lenni szent Egyházamra és mondogatni gyakran 

büszke öntudattal Sz, Cyprián szép gondolatát, melyet már a 

III. században írt le: ,,Christianus mihi nomen, catholicus cog- 

nomen”, „keresztény a családi nevem, katolikus a kereszt- 

nevem.” 

* * * 

Kedves Testvéreim! „Hiszekegy”-ünkben naponként imád- 

kozzuk: „Hiszek a katolikus Anyaszentegyházban”, de igyekez- 

zünk át is érezni, mit jelent az katolikusnak lenni. 

Mit jelent katolikusnak lenni? Jelenti, hogy nem vagyok 

egyedül, nem imádkozom egyedül és nem küzdök egyedül. 

Mit jelent katolikusnak lenni? Jelenti, hogy részese vagyok 

Krisztus titokzatos testének és mindannak az éltető erőnek, ame- 

lyet Krisztus szíve lüktet bele az ő szent Egyházába. 

Mit jelent katolikusnak lenni? Jelenti, együtt élni a földön 

örökké köztünk élő s az Egyházában látható és hallható Krisz- 

tussal. 

Mit jelent katolikusnak lenni? Jelenti, hogy Egyházunkra, 

meg magunkra alkalmazhatjuk az egész 22. zsoltárt: Az Egy- 

ház „az én pásztorom, semmi sem hiányzik nekem. Legelőhelyen 

megpihentet, üdítő víz mellé vezet és felüdíti lelkemet... Járjak

103 

bár a halál árnyékában, nem félek semmi bajtól sem, mert te 

velem vagy.” 

A nagy genfi bíbornoknak, Mermillodnak sírján ezek az 

egyszerű szavak állanak: „Dilexit Ecclesiam”, „Szerette Egy- 

házát.” Szeretem-e én is így az én katolikus Egyházamat? Jó fia 

vagyok-e neki? 

A jó fiú nem tűri, hogy anyját bárki rágalmazza, megszólja, 

tisztelet nélkül kritizálja. A jó fiú nem ellenkezik anyja paran- 

csaival, hanem örömmel teljesíti azokat, mindet, kivétel nélkül. 

Szeretem-e így az én Egyházamat? Követem-e őt és bát- 

ran állok-e ki mellette? Bátran, büszkén nevezem-e magam ka- 

tolikusnak? 

A zoológusok érdekes felfedezést tettek napjainkban: a 

nyulak szaporodnak, az oroszlán kihalóban van. De mi, Testvé- 

rek, nem akarunk lenni Egyházunkat megtagadó gyáva nyulak, 

hanem katolikus voltunkat büszkén valló bátorszívű oroszlánok! 

Amen.

VIII. 

KRISZTUS EGYHÁZA APOSTOLI. 


Franciaországnak egyik angol nagykövete súlyos beteg lett 

Londonban. Egymásután jöttek ismerősei látogatni és vigasz- 

talni a nagy beteget. Az egyik anglikán barátja ezt a különös 

kérdést intézte a katolikus vallású követhez: És nem félsz itt 

halni meg? Hiszen ha itt temetnek el, csupa eretnek közé ke- 

rülsz a sírban! ... 

A beteg azonban ezt a nagyszerű választ adta: Dehogy 

félek! Meg fogom hagyni, hogy egy méterrel mélyebbre ássá- 

tok a síromat: ott aztán már csupa katolikus közt leszek .. . 

Valóban találó válasz! Ma – sajnos – 300-féle keresz- 

tény vallás van a földön és mindegyik magának követeli Krisz- 

tust; de ha a történelem folyamán csak kissé is mélyebbre ásunk 

le, egyedül a katolikus Egyházra akadunk mindenfelé. Ha 500 

évvel ásunk visszafelé, azt találjuk, hogy akkor még nem volt 

300-féle kereszténység, csak kettő: aki akkor keresztény volt, 

az vagy római katolikus keresztény volt, vagy görög-keleti. Ha 

1000 évet megyünk vissza, akkor meg még csak egyetlen egy ke- 

reszténységre akadunk: a római katolikus Egyházra. Nincs más 

keresztény vallás, amely létét 1000 éven túl is tudná visszavezetni, 

1900 éven át vissza, egész az apostolokig, fel Krisztus Urunkig. 

Ma kb. 300.000 katolikus pap él a földön, de hatalmát, papi 

méltóságát mindegyik elődjétől kapta, azok meg elődeiktől, fel

105 

egész az apostolokig. Ma a 261. pápa él a földön, de hatalmá- 

nak eredete szakadatlan láncsorozatban megy vissza az első pá- 

páig, Szent Péterig. 

A katolikus Egyháznak óriási ereje ez az apostoli volta, 

Krisztus igaz Egyházának negyedik ismertetőjele. I. Mit értünk 

az Egyház apostoli voltán? – ennek tisztázása lesz a mai be- 

széd első föladata. II. Utána pedig megvizsgáljuk azokat a ne- 

hézségeket, amelyek az Egyház apostoli voltával kapcsolatban 

fölmerülhetnek. 

I. 

Mit értünk az Egyház apostoli voltán? 

Az „apostoli” kifejezés három dolgot jelent nekünk. A) 

Jelenti, hogy akik ma püspökeink és papjaink, azok az apostolok 

utódai. B) Aztán jelenti, hogy amit a mai Egyház tanít, ugyan- 

azt tanította az apostoli Egyház is. C) Végül pedig, hogy amely 

szentségeket ma használunk, ugyanazokat használta az apostoli 

Egyház is. 

A) Az „apostoli” szó tehát mindenekelőtt azt akarja mon- 

dani, hogy Egyházunk elöljárói az apostolok utódai. 

a) Mindenekelőtt is kétséget nem tűrő történeti igazság, 

hogy Krisztus Péternek adta át Egyháza kormányzását, Péter 

pedig Rómában halt meg és ettől kezdve Péter utódai megszakí- 

tatlan rendben a római pápák voltak. Amióta Krisztus átadta 

„a mennyek országának kulcsait”, vagyis az egyházi főhatalmat 

Péternek, ezek a kulcsok 1900 év óta kézről-kézre mentek a 261 

pápa során és fognak menni, míg az utolsó ítélet pápájától az Úr 

visszaveszi az átadott hatalmat. Tehát a mai római pápa Szent 

Péter utóda. 

Amint pedig a pápák utódai Szent Péternek, úgy a püspö- 

kök utódai a többi apostoloknak. „Amint az Atya küldött engem, 

én is küldelek titeket” – mondta az Úr apostolainak (Ján. 20, 

21.). Ezt a küldetést kézföltétellel tovább adták az apostolok a

106 

püspököknek, mint Szent Pál levelei ezt ismételten is említik 

(Tim. I. 5, 22. Tim. II. 1, 6.). E szakadatlan sorban megismételt 

kézföltétel által minden ma élő püspök hatalma az apostolokra, 

illetve az azokat küldő Krisztusra megy vissza. Viszont a püspö- 

kök a papszenteléskor fölteszik kezüket a szentelendő papokra, 

méltán mondhatjuk tehát, hogy Egyházunk egész elöljárósága az 

apostolokra megy vissza, az apostolokon keresztül pedig az Úr 

Jézusra, aki így szólt: „Amint engem küldött az Atya, én is úgy 

küldelek titeket” (Ján. 20, 21.). 

Az Egyház apostolisága azt jelenti, hogy Krisztus az apos- 

tolokra ruházta hatalmát, így tehát ma csak abban a vallásban 

lelhető fel ez a hatalom, amelynek püspökei és papjai egész az 

apostolokig föl tudják vinni családfájukat, leszármazásukat, 

utódlásukat. 

Már pedig a katolikus Egyház püspökei és papjai szaka- 

datlan láncolatban kapták papi hatalmukat elődjeiktől és ez a 

lánc visszamegy egészen az első apostolokig. 

b) Ebből aztán következik egy fontos igazság. Az, hogy 

Egyházunk története az apostolokkal kezdődik! 

Természetes követelmény Krisztus igaz Egyházával szem- 

ben, hogy története visszamenjen egészen Krisztusig. Ha a föl- 

támadt Krisztus 1900 évvel ezelőtt hagyta el a földet és akkor 

intézte apostolaihoz e szavakat: „Elmenvén tanítsatok minden 

népet”, akkor csak világos, hogy Krisztus Egyházának 1900 éves- 

nek kell lennie! 

Már most kérdezzük meg a földkerekség 300-féle felekeze- 

tét, amelyek mind azt hirdetik, hogy ők a Krisztus vallása, váj- 

jon melyik meri azt állítani magáról, hogy 1900 éves? Egyetlen 

egy sem, – csak a katolikus Egyház! 

Lépten-nyomon új keresztény szekták ütik fel fejüket körü- 

löttünk és egymásnak ellenmondó tanaik zűrzavarával fájdalma- 

san rontják a szent kereszténység hitelét. Baptisták, metodisták, 

adventisták, nazarénusok, kvékerek, shékerek... és ki tudná 

mind a háromszáz nevet elsorolni! De kérdezzétek meg: Mióta 

vagytok? És a válasz: Tegnap óta ... egy hónapja ... tíz

107 

éve . .. ötven éve. Csak? Nem elég! Krisztus igaz Egyházának 

1900 évesnek kell lennie! 

Kérdezzétek meg azokat a felekezeteket, amelyek a XVI. 

század viharában törtek le az Egyház fájáról: „Mióta vagytok? 

,,400 éve.” ,,Csak? Nem elég! Krisztus igaz Egyházának 1900 

évesnek kell lennie!” 

Kérdezzétek a görög-keletieket, akik a XI. században sza- 

kadtak el Rómától: ,,Mily idősek vagytok?” „Ezer évesek!” 

,,Csak? Nem elég!” 

És most kérdezd meg a katolikus Egyházat! Egyedül ez 

meri mondani: 1900 éves vagyok! 

,,Αz Egyház az apostoloktól van, az apostolok Krisztustól, 

Krisztus, pedig az Istentől” – fejezte ki tételünket lapidáris rö- 

vidséggel Tertullián már a II. században (De praescriptione, 

37.). 

Mikor gróf Stolberg visszatért a katolikus hitre, egy német 

herceg csipkedően jegyezte meg: ,,Nem szeretem azokat, akik 

vallásukat változtatják.” „Én sem szeretem – felelte a gróf; 

mert ha őseim nem hagyták volna el régi vallásukat, most nekem 

nem kellett volna visszatérnem.” 

B) Az „apostoli” szó azonban ennél még többet is jelent. 

Jelenti, hogy amit ma tanít a katolikus Egyház, ugyanazt taní- 

totta az apostoli Egyház is. 

Aki járt Rómában a katakombákban, azokban a mértföldes 

földalatti folyosókban, ahová az első évszázadokban menekültek 

az első keresztények a véres üldözések elől, annak nem kell so- 

kat magyarázni, hogy hitünk ma is ugyanaz, mint kezdetben volt. 

Ott minden kődarab, minden sírfülke, minden falba karcolt szent 

jelkép, minden a mai katolikus hitvallás ősi voltát hirdeti. 

Nekünk nem kell félni Szent Pál komoly szavától: „De még 

ha mi, vagy egy angyal az égből hirdetne is nektek más evan- 

géliumot, mint azt, amit nektek hirdettünk, átkozott legyen” 

(Gal. 1, 8.). Mit hirdet ma a katolikus Egyház? Azt, ami benne 

van a „Hiszekegy”-ben. De ugyanazt hirdette az ősegyház is.

108 

Mert ez az evangéliumok tanítása, amiket pedig Krisztus apos- 

tolai írtak. 

Az Egyház mai tanítása lényegében teljesen az, ami az 

apostoli idők első Egyházának tanítása volt. Ami ma többlet ná- 

lunk, ami nem volt meg az ősi Egyházban – pl. a hittételek 

rendszerbe összefoglalása, a liturgia és ájtatossági gyakorlatok 

mai kiépítettsége stb. –, mindez természetes fejlődés eredmé- 

nye és éppoly kevéssé meghamisítása az őskereszténységnek, 

amint a százéves terebélyes tölgy nem meghamisítása, hanem 

természetes kifejlődése a száz év előtt földbe vetett kis makknak. 

Hiszen maga az Úr rámutatott erre és megmondta, hogy az ál- 

tala földbe vetett kis mustármagból terebélyes fa fog nőni, amely 

alatt jól érzik magukat és megpihennek az ég madarai, vagyis 

a föld népei. 

Mialatt minden változik körülöttünk, minden meginog, im- 

ponáló változatlanságban, meg nem hamisítva, el nem ferdítve 

őrzi Krisztus tanítását a katolikus és apostoli Egyház. 

Méltó feleletet adott tehát egy katolikussá lett hölgy, mikor 

így szólt hozzá barátnője: „Én már csak atyáim hitében akarok 

meghalni.” „Én meg őseim hitében” – volt rá a szellemes válasz. 

C) De az „apostoli” szó még ennél is többet jelent. Jelenti, 

hogy nemcsak a hitünk ugyanaz, ami az apostoli Egyházé volt, 

hanem a szentségeink is ugyanazok. Amely szentségeket ma 

használunk, ugyanazokat használta az apostoli Egyház is. 

a) Igen, mind a hét szentségünk ugyanaz! 

Ismerte-e az apostoli Egyház a keresztségét? Ki merné ezt 

tagadni? Krisztus parancsa így hangzott: „Elmenvén, tanítsatok 

minden népet, megkeresztelvén őket az Atya és Fiú és Szent- 

lélek nevében” (Máté 28, 29.). Fülöp diakónusról olvassuk, 

hogy Samariában keresztelt (Ap. Csel. 8, 12.), megke- 

resztelte az ethipos királyné udvari tisztjét (Ap. Csel. 

8, 38.). Az Apostolok Cselekedeteiben olvassuk (9, 18.), 

hogy Szent Pál megkeresztelkedett. „Mind, akik megkeresztel- 

kedtünk Krisztus Jézusba, az ő halálába keresztelkedtünk meg. 

(Róm. 6, 3.). És akik Pál prédikációjában hittek, azokat vagy

109 

saját maga keresztelte meg, vagy megkereszteltette (Ap. Csel. 16, 

15. 33.; 18, 8.; 19, 5.; Kor. I. 1, 14. 16.). 

Ismerte-e az apostoli Egyház a bérmálást? ,,Mikor pedig 

az apostolok, kik Jeruzsálemben voltak, meghallották, hogy Sa- 

maria befogadta az Isten igéjét, elküldék hozzájuk Pétert és Já- 

nost, kik odajővén, imádkoztak értük, hogy elnyerjék a Szent- 

lelket . .. Ekkor rájuk tevék kezüket s azok elnyerek a Szentlel- 

ket” (Ap. Csel. 8, 14.-17.). 

Ismerte-e az apostoli Egyház az Oltáriszentséget, a szent- 

misét és az áldozást? „Vizsgálja meg magát az ember, és úgy 

egyék ebből a kenyérből; mert aki méltatlanul eszik és iszik, 

ítéletet eszik és iszik magának, mivel nem különbözteti meg az 

Úr testét” (Kor. I. 11, 28. 29.). 

Ismerte-e a bűnbánat szentségét? De még mennyire! És 

pedig igen súlyos formában: a nyilvános gyónás formájában. 

Ismerte-e az utolsó kenetet? ,,Beteg valaki köztetek? Hí- 

vassa el az egyház papjait és ezek imádkozzanak fölötte, meg- 

kenvén őt olajjal az Úr nevében; és a hitből fakadó imádság 

megszabadítja a beteget és az Úr megkönnyebbíti őt s ha bűnök- 

ben van, megbocsáttatnak neki” (Jak. 5, 14. 15.). 

Ismerte-e a papi rendet? ,,Szítsd fel magadban az Isten ke- 

gyelmét, mely kezem rádtétele folytán benned vagyon” (Tim. II. 

1, 6.). 

Ismerte-e a házasságot? ,,Αz ember elhagyja atyját és 

anyját s ragaszkodik feleségéhez, és ketten lesznek egy test. 

Nagy titok ez” (Ef. 5, 31. 32.). 

Íme, ezt is jelenti az Egyház „apostoli” volta. Jelenti, hogy 

szentségei ugyanazok ma is, mint amik voltak az apostolok ko- 

rában. 

b) „De hát mi szükség van szentségekre, és az Egyház köz- 

vetítésére, – kérdezhetné valaki. Miért nem éritnkezhetném 

én az Istennel közvetlen vonalon?” 

Azért nem, mert nem mi szabjuk meg, hanem az Isten szabja 

meg, hogyan akar velünk érintkezni. Krisztus csak egyszer tes- 

tesült meg, a Szentlélek csak egyszer jött el látható alakban az

110 

apostolokra, tehát aki most akar Krisztussal és a Szentlélekkel 

közösségben élni, annak hozzá kell kapcsolódnia azokhoz, akik 

Krisztust látták és a Szentlelket kapták. Épúgy mondhatná va- 

valaki, hogy Isten neki az életet miért nem közvetlenül adja. Is- 

ten csak az első emberpárt teremtette közvetlenül, a többiek éle- 

téhez már igénybe veszi az elődök közreműködését is; épígy 

Krisztus és a Szentlélek is csak egyszer jelentek meg közvet- 

lenül az apostoloknak, a későbbi embereknek már ezek az elsők, 

az apostolok közvetítik. 

Krisztus különféle hatalmakat adott apostolainak s ezeket 

más meg nem kapta, csak akiknek az apostolok továbbadták. Te- 

hát csak az az Egyház lehet Krisztus igaz Egyháza, amelyik az 

Isten közelségét, Krisztus közelségét, a Szentlélek erejét az 

apostoloktól vette. 

Az Egyház apostoli volta biztosítja a Krisztusba kapcsoló- 

dás történéti folytonosságát, történeti jellegét és azt, hogy Egy- 

názunk nyugodt, szerves fejlődésben a krisztusi talajból szívhatja 

állandóan az éltető nedvet. 

II. 

Nehézségek az Egyház apostoli volta miatt. 

Az Egyház apostoli voltával kapcsolatban azonban két olyan 

komoly nehézség is merülhet föl, amelyet nem szabad figyel- 

men kívül hagyni a mai beszédünkben. Mindkettő zavart okoz- 

hat a lelkekben, jobb azoknak nyíltan szemükbe nézni. 

A) Ha az Egyház egész az apostoli idők ősi korába nyúlik 

vissza, nincs-e akkor azoknak igazuk, akik ráfogják Egyhá- 

zunkra, hogy kivénhedt, megöregedett, túlkonzervatív, a mai 

ember életét nem irányíthatja, a mai időkbe már nem való? 

Nem kiöregedettbe már az Egyház, és így már erőtlen a modern 

kor problémáinak megoldására? ... 

A válaszunk erre az aggodalomra az, hogy Krisztus igaz 

vallásának öregnek is kell lennie, meg fiatalnak is.

111 

a) Krisztus igaz Egyházának öregnek kell lennie. 

Régi kereskedő-cégek büszkén írják ki üzletük bejárata fölé, 

hogy mióta áll fenn az üzlet. „Alapíttatott 1900-ban”, olvassuk 

a bejárat fölött. És az emberek ezt mondják: „Ez a bolt már 33 

éve fennáll, ide nyugodtan mehetünk vásárolni.” De tudjátok, mi 

van felírva a katolikus Egyház bejáratára? „Alapíttatott 33-ban.” 

Tehát már 1900 éve fennáll; épen az Úr Jézus óta áll fenn: bíz- 

hatom benne. 

b) De Krisztus Egyházának viszont fiatalnak is kell lennie, 

erőtől duzzadó fiatalnak, mert Krisztus azt ígérte, hogy Egyhá- 

zával lesz a világ végezetéig (Máté 28, 20.). Épen azért, mert 

az örök Krisztus él Egyházában, az Egyház régisége nem erőt- 

lenséget jelent s az Egyház apostolisága nem gyöngeséget. 

Hogy ez mennyire így van, hogy mily eleven élet kering az 

Egyház 1900» éves fájában, hogy mennyire végiglüktetnek erei- 

ben a legmodernebb problémák kínzó kérdései, arra tömérdek pél- 

dát lehetne felhoznom, ha futná időmből. 

Fölemlíteném azokat a legújabb pápai körleveleket, amelyek- 

ben az Egyház ép a legújabb erkölcsi és szociális problémákra 

vetíti az evangélium örök fényét; és pedig nemcsak állást fog- 

lal a legmodernebb kérdésekben, hanem teszi ezt oly bátorság- 

gal és határozottsággal, ami csak legyőzhetetlen erejének teljes 

átérzéséből fakadhat. 

Az Egyház tudja, hogy 1900 év alatt már minden lehető tá- 

madást győztesen kiállott és ez a tudat adja meg neki azt a fölé- 

nyes nyugalmat, amelyet a legkritikusabb helyzetekben is tanúsít 

s amelyből már az idők fölötti örökkévalóság nyugalmának lehel- 

lete csap felénk. Igen, az Egyház konzervatív a szükséges hatá- 

rokon belül, de viszont együttmegy a haladó korral ott, ahol le- 

het. Hithirdetői már nem vitorláson keresik föl a messzi földe- 

ket, hanem óriásgőzösön, vagy repülőgépen., A pápa saját rá- 

dióján adja ki rendelkezsésit a világ minden tájára kiküldött 

nunciusainak. Beszédeinket a párszázfőnyi régi templomi hallga- 

tóság helyett a rádiós hallgatók százezreinek hirdetjük. 

És micsoda új szerzetesrendek vannak alakulóban, amelyek

112 

a modern lelkiszükségletekkel számolnak! Így pl. nemrég kezdő- 

dött meg Bécsben egy egészen újfajta apácarend, „Gemeinschaft 

der Opferschwestern von Jesus”, akiknek nem lesz külön zárdá- 

juk, hanem csak néhány nővér fog együttlakni városi házakban, 

munkásházakban, barakkokban, vallástól messze elszakadt pro- 

letárok lakásai között, azok gyermekeit és szegényeit gondozni 

és a legnagyobb nyomorúságban újra ég felé emelni az emberek 

szemét. 

Valóban, az Egyház bár az apostoli időkre megy is vissza, 

és bár régi is, de nem öreg, bár apostoli, de nem elaggott! 

B) Az Egyház „apostoli” voltával kapcsolatban fölmerülhet 

azonban egy még fontosabb nehézség is, amelynek ma szintén sze- 

mébe akarunk nézni. Hányszor vetik szemünkre a tudatlanok, hogy 

a mai katolikus vallás már nem az, ami Krisztus idejében volt. 

„Krisztus nem ismerte azt az óriási hierarchiát, amely most bele- 

gyökerezik az egész világba: bíborosok, érsekek, püspökök, pa- 

pok, szerzetesek, apácák óriási változatossága nem volt meg 

Krisztus idejében. Meg a sok ünnep és ereklye és búcsújárás, 

meg litánia, ceremónia . . . mindez Krisztus idejében nem volt 

meg. Hogyan mondhatja tehát a katolikus Egyház, hogy ő apos- 

toli?” ... 

Sokszor hallott kifogás ez, – mit szólunk hozzá? 

a) Természetesen el kell ismernünk belőle azt, ami igaz 

benne. Igaz, hogy Egyházunkban ma sok olyan szertartás, fe- 

gyelmi előírás és berendezkedés található, ami valóban nem volt 

meg Krisztus Urunk idejében, hanem ami a fejlődés eredménye. 

De – és ez a fontos a kérdésben – mindez nem mesterséges 

építés, hanem természetes fejlődés! Természetes fejlődése an- 

nak a mustármagnak, amelyet Krisztus ültetett el, és amely nő 

és fejlődik 1900 év óta. Nő és fejlődik a legkülönfélébb talajban, 

népben, ezerféle kulturális és politikai körülmények közt és ezek- 

hez alkalmazkodik. A lényegből nem enged, de a külsőségekhez 

alkalmazkodik! És épen ez mutatja nagy életerejét, hogy min- 

denkor, minden nemzedék változó lelki igényeit képes kielégí- 

teni, anélkül, hogy lényegéből bármit is megtagadni kellene.

113 

b) – De hát mégis sokat változott az Egyház! – mondják 

egyesek. 

– Változott? Hát mondd csak, miben változott? 

– Sok mindenben. Szertartásaiban, szokásaiban, törvényei- 

ben. Ma mások a böjtök, mint régen voltak, mások az ünnepek. 

Ez mind igaz. De ez csak a vallásnak a ruhája. Hát vál- 

tozol te, ha más ruhát öltesz magadra? 

c) – Dehát a tanban is van változás, nemcsak a külsősé” 

gekben! – mondja talán valaki. A „Hiszekegy” is valaha 

rövidebb volt, mint ma. Később bővült az ki. Sőt, amit a pap a 

misében mond, az jóval hosszabb annál, amit a hívek imádkoznak. 

Sőt van egy úgynevezett „trienti hitvallás” is, az meg legalább 

ötször olyan hosszú, mint az apostoli hitvallás . . . 

így okoskodnak egyesek. És ez is mind igaz! És mégsem 

történt itt semmi elferdítés és átváltoztatás. 

Hát mi történt? Az történt, hogy legrégebben csakugyan 

az a rövid Hiszekegy volt, amit most „apostoli hitvallásnak” ne- 

vezünk. De aztán jöttek a tévtanítók, akiknek tévedéseivel szem- 

ben hol ezt, hol azt a hittételt kellett az eddiginél jobban han- 

goztatni és ki kellett bővíteni azt az első, rövid Hiszekegyet. 

Épen ott bővíteni, ahol a tévtanítók támadták. 

Csak az történt, ami Metz várával történt Häseler kapi- 

tánysága alatt. 

Ez a kapitány azt állította a császárnak, hogy a vár még 

nem elég erős, a császár viszont azt tartotta, hogy azon ugyan 

ellenség be nem jöhet. A kapitány erre próbatámadást tartott és 

bizony, egy helyen bejutott a várba. Mi lett a vége? Azon a he- 

lyen rögtön új erődöt emeltek. Az Egyház is így erősítette, bő- 

vítette idők folyamán a Hiszekegyet azokon a helyeken, ahol 

az ellenséges tévtanítóknak sikerült betörniök. 

d) – De ma mégis csak több a dogmánk, mint volt! – 

bizonykodik valaki. Pedig csak a kifejlett, virágba fakadt hit- 

tételünk több, de mindegyiknek rügyei megvoltak már az ősegy- 

ház fáján is, csak időre vártak, hogy kifakadjanak. 

Ugye, ha egy 40 éves ember meglátja csecsemőkoráról ké-

114 

szített fényképét, bizony, csodálkozva csapja össze kezét: Váj- 

jon én vagyok-e ez? Pedig valóban ő az, csak kis kiadásban, 

kezdeti állapotban. Külseje, arcvonásai, haja, ruházata más ma, 

mint volt 40 év előtt, de a lényeges részei ugyanazok: ugyanaz 

a szíve, mint volt, csak nagyobb, az a tüdeje, szeme, szája, agy- 

veleje, csak már teljessé kifejlődve. 

így vagyunk az 1900 éves Egyházzal is. 1900 év előtt csak 

párszáz emberből állott az Egyház, ma 360 millióból. Már csak 

természetes, hogy ez az óriássá növekedett Egyház külsejében, 

ruházatában, ünnepeiben, liturgiájában, ájtatossági gyakorlatai- 

ban sokban különbözik a néhányszáz hívőt számláló apostoli 

egyháztól, de a lényegben ma is ugyanaz: ugyanazon a sziklán 

épül, mint akkor; ugyanaz a hittana, mint akkor; ugyanazok a 

szentségei, mint akkor. És ezt hirdetjük, mikor azt mondjuk, hogy 

„hiszünk az apostoli Anyaszentegyházban”. 

* * * 

Kedves Testvéreim! O'Connel Dánielnek, a nagy ír állam- 

férfiúnak, az angol parlamentben gúnyosan kiáltotta oda egy 

anglikán ellenfele: ,,Pápista I” 

Írország szabadsághőse azonnal megfelelt: „Ön azt hiszi, 

hogy megsértett, mikor pápistának nevezett és nem tudja meny- 

nyire megtisztelt ezzel. Valóban pápista vagyok és örülök, hogy 

az vagyok: mert ez a szó „pápista” azt jelenti nekem, hogy val- 

lásom a római pápák szakadatlan láncolatán keresztül fölér egész 

Jézus Krisztusig, az Ön hite ellenben nem ér tovább, mint VIII. 

Henrikig és Erzsébetig.” 

Valóban, Testvéreim: ha katolikus vagyok, 1900 éves va- 

gyok! Ha katolikus vagyok, Péter szikláján állok! Ha katolikus 

vagyok, hitemben biztos vagyok! Ha katolikus vagyok, én is 

büszke örömmel mondhatom el a nagyszerű szavakat, amiket nem- 

rég elhunyt világhírű katolikus testvérünk, gróf Apponyi Albert 

mondott el és ami az ő gyászjelentésére is rá volt nyomva: 

„Érzem, hogy Isten kegyelméből abban az erősségben lakom,

115 

amelyen a pokol kapui sem diadalmaskodhatnak; érzem közel- 

ségét a malasztok ama kiapadhatatlan forrásának, amely a gyar- 

lóságot felemeli, az élet küzdelmeiben segíti, az elégtelen emberi 

erőt pótolja; érzem, mikor körülöttem minden inog, a szilárd ta- 

lajt lábaim alatt; amikor minden sötétségbe látszik borulni, az 

örök igazság világosságának reánk ereszkedő sugarát; hallom a 

múló véleményeknek zajából kiemelkedve az örök élet igéit, me- 

lyeket Krisztus Urunk az ő egyházának átadott, benne sértetlenül 

megőriz és mindnyájunkhoz eljuttat” (Katolikus Nagygyűlési 

beszédéből). 

Uram, köszönöm Neked, hogy én is tagja lehetek a Te egyet- 

len, szent, katolikus és apostoli Egyházadnak! Amen.

IX. 

„TE PÉTER VAGY...” 


Legutóbbi négy beszédünkben Krisztus Egyházának négy 

ismertetőjelével foglalkoztunk és megállapítottuk, hogy Krisztus 

igaz Egyházának egynek, szentnek, katolikusnak és apostolinak 

kell lennie. 

A mi Egyházunkat azonban nemcsak egyszerűen ,,katolikus- 

nak” nevezzük, hanem Rómától, ahol az Egyház feje lakik, ,.ró- 

mai katolikusnak”. És ennek a gondolatnak felvetésével eljutot- 

tunk a katolikus Egyház alapkövének, sziklájának, de egyben a 

világtörténelem egyik legérdekesebb intézményének: a pápaság- 

nak vizsgálatához. 

Hogy mit jelent a pápaság a katolikus Egyháznak, mily erőt, 

biztonságot, egységet és útmutatást, azt a mi híveink előtt nem 

kell külön kiemelnünk. 

De ha valaki nincs is a mi szent hitünkön, csak tanuk em- 

ber és elfogulatlan szemlélője a történelemnek, az is ebben a 

párját ritkító, 1900 éves trónban a világtörténelem legimpozán- 

sabb jelenségét kénytelen felismerni. Egyedül álló jelenség, hogy 

Néró kora óta meg nem ingó szilárdsággal emelkedjék köztünk 

egy trón, mialatt népeket s dinasztiákat emelt fel és nyelt el a 

történelem vihara. Pedig a pápaság mindig oly világnézetet kép- 

viselt, amely a gonoszok ellenmondását és koncentrált támadását 

hívta ki maga ellen, – és mégis áll! A pápaság soha nem alku-

117 

dott, nem engedett elveiből, kompromisszumot nem kötött, – és 

mégis áll! 

Áll, mert nem ember alapította, hanem az Isten Fia, aki 

oly célokat tűzött ki számára, amely célok miatt állania kell, míg 

ember lesz a földön. I. Vajjon valóban Krisztus alapította-e a 

pápaságot és II. mi célból alapította, – erre a két kérdésre ke- 

ressünk feleletet a mai beszédben. Mert csak ha ezt tudjuk, 

csak akkor értjük meg III. azt a nagy tiszteletet, amellyel mi 

a pápa iránt viseltetünk. 

I. 

A pápaságot Krisztus alapította. 

Az Úr Jézus úgy tervezte Egyházát, hogy az ,,hegyen épült 

városhoz” (Máté 5, 14.) hasonlítson, tehát mindenki előtt föl- 

tűnő, látható társaság legyen, – látható Egyháznak pedig látható 

főre is van szüksége. Krisztus Egyháza tehát pápai hatalom nél- 

kül el sem képzelhető. A) Erre utal már a genezárethi halászás- 

kor, B) ezt ígéri meg Péternek a cezareai vallomáskor és C) ezt 

adta meg neki a föltámadása után lefolyt beszélgetéskor. 

A) A pápai hatalomra utalt az Úr már a genezárethi hala- 

száskor* Szent Lukács evangéliumának 5. fejezete írja le ezt a 

rendkívül meleg, fenséges párbeszédet, mely Krisztus Urunk 

és Szent Péter között lefolyt. 

Kora hajnal van. Az Úr ott áll a Genezáreth tó partján, 

mögötte a nép, mely követte Őt és hallani akarta. A parton épen 

most szálltak ki a csónakból Péter és halásztársai és mosták a 

hálókat. Krisztus beszállt Péter hajójába, onnan tanítja a népet, 

majd mikor befejezte, így szólt Péterhez: „Evezz a mélyre és 

vessétek ki hálóitokat a halfogásra” (Luk. 5, 4.). Simon Péter 

nagyot néz erre a különös parancsra. Ő szakember ebben a mes- 

terségben, évtizedek óta halászik, meg az egész családja és ro- 

konsága is halásznak, de ilyet még nem hallott: nappal menni 

halászni? És épen ki a mélyre? Persze, az Úr nem ezen a vidé- 

ken született, nem víz partján, hanem messze Bethlehemben; nem

118 

csoda, ha nem ért hozzá . . . Dehát a mi jó Urunk parancsolja . .. 

Meg kell tenni, Ő tudja, mit akar. ,,Mester! egész éjszaka fá- 

radozván, semmit sem fogtunk; de a te szavadra kivetem a 

hálót.” 

És kiveti Péter a hálót. És annyi halat fognak, hogy szaka- 

dozni kezd a fonál. Annyi halat, hogy segítségül kellett hívni a 

szomszéd hajót is. Annyi halat, hogy pereméig megtelik mind- 

két hajó és majd elmerül. 

Péterben megrendül a lélek. Földre veti magát az Úr előtt; 

Ó, Uram, hogy kételkedhettem csak egy pillanatra is! Inogtam, 

bizalmatlankodtam, értetlenkedtem, bizonytalankodtam. Nem va- 

gyok én arra méltó, hogy reám számíts a te nagy munkádban, 

hogy én legyek vezetője a te nyájadnak. Menj ki tőlem. Uram. 

Én egyszerű, gyönge, bűnös ember vagyok, de neked hősre van 

szükséged. 

A csendes tó vize fölött végigömlik Péter megrendült lelké- 

nek vallomása; némán hallgatják ezt a többiek is mind. És ak- 

kor fölemelkedik az Úr, mélyen szemébe néz a térdeplő Péternek 

és mondja: De én épen téged akarlak. Azért ültettelek a kor- 

mányhoz, azért vittelek ki a nyílt vízre, hogy érezd saját bizony- 

talanságodat, saját gyöngeségedet és tudjad, kinek segítségébe 

bizakodva kell majd a nagy emberi halfogást elvégezned. Nézz 

csak körül, Péter. Látod, mennyi halász dolgozik ezen a tavon! 

És mennyi halász a tengeren! És a világ minden tengerén! De 

téged halászává, felelős halászává teszlek az egész világtörténe- 

lemnek. „Ne félj! ezentúl már embereket fogsz” (Luk. 5, 10.), 

nem saját erődből, hanem az én erőmmel, amit reád ruházok. 

íme, az első megalapozása a világtörténelem legcsodálato- 

sabb intézményének! 

B) Amire pedig itt még csak utalt az Úr, azt már a legvilá- 

gosabb szavakkal ígérte meg Péternek a cezareai vallomás al- 

kalmával. 

Mindnyájan ismerjük ezt a nagyszerű bibliai jelenetet. Ce- 

zarea környékén az Úr megkérdezi tanítványait, kinek tartják Őt 

az emberek. A tanítványok erre elmondják a nép véleményét. Né-

119 

melyek a zsidók közül azt hitték, hogy Jézusban Ker. Szent Já- 

nos támadt fel; mások, hogy Ő Illés, akit a Messiás eljövetele 

előtt vártak, vagy Jeremiás, vagy más próféta. 

Ekkor föladja Krisztus a kérdést: ,,Hát ti kinek mondotok 

engem?” Ti, akik minden szavamat s tettemet ismeritek! 

Erre azonban már nem az apostolok felelnek, hanem ne- 

vükben Péter: „Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia”. 

És most mondja Krisztus örök emlékű szavait: ,,Boldog 

vagy Simon, Jónás fia! mert nem a test és vér nyilatkoztatta ki 

ezt neked, hanem az én Atyám, ki mennyekben vagyon. Én is 

mondom tehát neked, hogy te Péter vagy, és erre a kősziklára 

fogom építeni egyházamat és a pokol kapui nem vesznek erőt 

rajta. És neked adom a mennyek országa kulcsait. És amit meg- 

kötendesz a földön, meg lészen kötve mennyekben is, és amit 

feloldandasz a földön, fel lészen oldva mennyekben is (Máté 

16, 17.-19.). 

Lehetett volna-e az Úrnak még ennél is világosabban be- 

szélnie? 

Krisztus Egyházát épülethez hasonlítja és ennek alapkövévé 

teszi Pétert. Péter eredeti neve Simon volt, és a jelképes Péter 

nevet is – ami ,,sziklát” jelent – maga Krisztus adta neki, mi- 

kor legelőször találkozott vele (Ján. 1, 42.). Péter kapja kezébe 

az épületnek kulcsait is, ami jelenti a teljes kormányzói hatalom 

rábízását, amellyel még a mennyország kapuit is kinyithatja vagy 

becsukhatja az emberek érdemei szerint. „Megkötni és feloldani” 

a zsidó nyelvszokásban annyit tesz, mint megtiltani s megengedni, 

elítélni vagy fölmenteni, tehát Isten törvényei alapján egyházi 

törvényt hozni, parancsolni, kormányozni. 

C) Amit pedig megígért Krisztus Péternek, azt a valóság- 

ban is megadta neki abban a meleg, bensőséges beszélgetésben, 

amely Krisztus feltámadása után folyt le az Úr és Péter között. 

Háromszor kérdi Pétertől az Úr: „Jobban szeretsz-e engem 

ezeknél V Péter önfeledt boldogsággal feleli: „Uram, te min- 

dent tudsz, te tudod, hogy szeretlek téged.” És háromszor 

mondja neki az Úr: „Legeltesd az én bárányaimat” . . . „Legel-

120 

tesd juhaimat” (Ján. 21, 15.-17.). Azaz neked adom, rád bí- 

zom minden tanítványomat és minden hívemet. 

Nem érdekes dolog-e: Az Úr Szent Jánost szerette a leg- 

jobban, és mégsem őt tette Egyháza fejévé. Jakab apostol rokona 

volt az Úrnak, de őt sem tette. Szent Pál a legtanultabb volt 

az apostolok közt, de őt sem tette. Mintha csak ezzel is hirdetni 

akarta volna, hogy nem barátság, nem rokonság, nem emberi tu- 

dás lesz alapja Egyházának, hanem az isteni mindenhatóság őr- 

ködő védelme. Hirdetni akarta, hogy az elsőségnek hatalma, ame- 

lyet Krisztus a pápának adott, nem függ a pápa személyes ér- 

demétől, képességeitől, erényeitől. Hirdetni, hogy amint a leg- 

fokozottabb emberi nagyság és tudás sem volna magában ele- 

gendő az Egyház kormányzásának feladataihoz, épúgy a Péter 

utódaiban is kiütköző emberi gyarlóságok, hibák, sőt bűnök sem 

képesek megingatni az alap sziklaszilárdságát, mert Krisztus épí- 

tette fel azt. 

D) A pápai hatalomnak e krisztusi megalapozása után már 

csak arra kell rámutatnunk, hogy Krisztus mennybemenetele 

után Szent Péter valóban gyakorolta is elsőségi jogait. Erre bő- 

séges adataink vannak. 

Világos adataink vannak arra, hogy Péter vezette az Egy- 

házat és már az első napokban gyakorolta tisztségét, mint az 

apostolok feje. Krisztus mennybemenetele után, de még a Szent- 

lélek eljövetele előtt „felálla Péter a testvérek között” (Ap. Csel. 

1, 15.) és elrendeli, hogy az áruló Júdás helyett új apostolt vá- 

lasszanak. És ettől kezdve az Ap. Csel.-ben többször olvassuk 

(2, 14.; 4, 8.; 15, 7.), hogy, mint rangban első, ő mond beszé- 

det az összea apostolok és hívek nevében és az Egyház kor- 

mányzásához szükséges intézkedéseket megteszi. 

Aki ismerni akarja Péter pápai működését, csak olvassa el 

az Apostolok Cselekedeteit. Ki prédikált legelsőnek és vett fel 

híveket Krisztus mennybemenetele után? Péter. Ki cselekedte 

az apostolok közt az első csodát: a bénán születettnek meg- 

gyógyítását? Péter. Ki zárta ki az Egyházból az első tévtanítót, 

Simon Mágust? Péter. Ki látogatta meg legelőször a palesztinai

121 

egyházközségeket? Ki vette fel a legelső pogányt, Kornélius szá- 

zadost az Egyházba? Ki vezette az első apostoli zsinatot? Me- 

gint csak Péter. 

Különösen érdekes ennek az első zsinatnak lefolyása. Egy 

Pál és Barnabás szava sem volt képes eldönteni a vitát, de el- 

döntötte azt Péter. 

Az őskeresztények közt ugyanis nézeteltérés támadt a po- 

gányok megtérése körül: vajjon a megtérő pogányokat előbb zsi- 

dókká kell-e tenni s aztán venni föl az Egyházba, avagy azonnal 

meg lehet őket keresztelni? Ezt a kérdést vitatták meg az apos- 

tolok a jeruzsálemi zsinaton, ,,Mivel azonban nagy vitatkozás tá- 

madt, fölkele Péter és szóla hozzájuk” (Ap. Csel. 15, 7.) – 

mondja az Apostolok Cselekedete, – és ,,erre az egész soka- 

ság elhallgatott” (Ap. Csel. 15, 12.). 

Dehát ez érthető is. Érthető, hogy azóta Péterrel összenőtt 

Krisztus Egyháza, mert ha Péter az alapkő, akkor a ház csak 

ott lehet, ahol az alap van és ott nem lehet Krisztus Egyháza, 

ahol nincs Péter. Már a III. században vallották ezt a keresz- 

tények. Mert már akkor írta Szent Ciprián: ,,Amint minden su- 

gár egy napból ered és amint a fának minden ága egy gyökér- 

ből, épúgy egy Egyházhoz vannak kötve a világon szétszórt egy- 

házközségek”. 

II. 

Mi célból alapította Krisztus a pápaságot? 

Nem elég azonban azt tudnunk, hogy a pápaságot valóban 

Krisztus alapította. A mi nagy pápa-tiszteletünket tulajdonképen 

csak akkor értjük meg, ha azt is tudjuk, mit akart Krisztus a pá- 

pasággal. Miért alapította a pápaságot? Mik azok a föladatok, 

amiket Krisztus a pápaságra bízott? 

A) Először is a pápának kellett lennie az Egyházban az 

első tanítónak. Krisztus azt akarta, hogy Egyháza ,,az igazság 

oszlopa és erőssége” (Tim. I. 3, 15.) legyen, a meg nem hamisí- 

tott krisztusi hitnek hirdetője. Péter pedig azt az ígéretet kapta,

122 

hogy a hit egységének és tisztaságának ő lesz az alapja. Neki 

mondta u. i. az Úr: „Simon, Simon! íme a sátán kikért titeket 

magának, hogy megrostáljon, mint a búzát; de én könyö- 

rögtem érted, hogy meg ne fogyatkozzék hited és te egykoron 

megtérvén, megerősítsd testvéreidet” (Luk. 22, 31. 32.). Mily 

megrendítően fönséges ígéret! Az Úr imádkozik Péterért, hogy 

hite soha meg ne fogyatkozzék, hogy mindig oly erős legyen, 

hogy az Egyház hitét képes legyen megerősíteni. 

Mi tehát a pápa az Egyházban? A hitegység biztosítója. 

Pedig követőinek egysége feküdt legjobban az Úr szívén! Azért 

imádkozik az utolsó vacsorán is, mikor nem csupán apostolaiért 

könyörög, hanem azokért is, kik az ő szavaik által hinni fognak 

Benne, „hogy mindnyájan egyek legyenek, amint te Atyám én- 

bennem és én tebenned, úgy ők is egyek legyenek bennünk” 

(Ján, 17, 21.). Hogy az Úrnak ez a leghőbb vágya, az egység, 

– egység a hitben, egység a szentségekben, egység a főben – 

hogy ez a katolikus vallásban oly nagyszerűen megvalósult, ab- 

ban főérdeme van éppen az őrködő, irányító és fegyelmező pápa- 

ságnak. Viszont hogy a katolicizmustól elszakadt felekezetek 

hite menthetetlenül szakadozik tovább és ma már 300-féle fele- 

kezetnek egymással ellentmondó tételeire szakadt szét, annak is 

fő oka az, hogy elszakadtak az egységesítő fundamentumtól, az 

egység sziklájától, a pápától. 

B) De Péter feladata nemcsak a tanítás, hanem az Egyház 

kormányzása is. Az Úr neki mondta: „Neked adom a mennyek 

országa kulcsait. És amit megkötendesz a földön, meg lészen 

kötve mennyekben is, és amit föloldandasz a földön, fel lészen 

oldva a mennyekben is” (Máté 16, 19.). És ugyancsak neki 

mondta: „Legeltesd bárányaimát”. Tehát Péter nemcsak taní- 

tója az Egyháznak, hanem legfőbb őre, vezetője, kormányzója, 

feje is. Ahol többen élnek együtt, szükség van elnökre, vezérre, 

igazgatóra, kormányzóra, királyra. Hogyne volna szükség egy 

független, szuverén, legfőbb hatalomra a 360 millió katolikus- 

nak egységes vezetéséhez! Ezért legfőbb törvényhozója az Egy- 

háznak a pápa, és ő a legfőbb végrehajtói hatalom is.

123 

Mi a pápa az Egyházban? A tekintély elvének övök apo- 

theózisa. Aki már élt meg forradalmi időket, annak nem kell 

magyarázni, mily végzetes veszedelem a tekintély megingása, a 

föltétlen engedelmességet követelő irányító hatalom megingása. 

Mily hálásaknak kell lennünk az Úrnak, hogy tanítását, az ő 

szent örökségét nem hagyta ezerféle magánmagyarázat prédá- 

jává, hogy mindenki a maga szája íze szerint fejtegesse azokat, 

hanem a föltétlenül parancsoló, végső, döntő szóval felruházott 

pápára bízta, hogy – mint Szent Pál írja – ,,ne vessen minket 

ide-oda a tanítás bármely szélfúvása emberi megtévesztéssel és 

tévedésbe ejtő álnoksággal” (Ef. 4, 14.). 

így lettek a pápák az erkölcsi és társadalmi vend legfőbb 

őreivé is. A legelső pápának, Szent Péternek leveleitől kezdve 

a mai pápának, XI. Piusnak körleveléig folyton azt látjuk, hogy 

mindig a pápák mertek egyedül és bátran védelmére kelni azok- 

nak a nagy erkölcsi és szociális igazságoknak, amiket zűrzavaros 

egyéni felfogások, álokoskodások és veszedelmes koráramlatok 

annyira elhomályosítottak. Elég legyen erre nézve XIII. Leónak 

„Rerum novarum” kezdetű enciklikáját említeni, mely a szociális 

kérdés fontosságára először hívta fel a világ figyelmét; XV. Be- 

nedeknek a világháború alatt a béke érdekében tett bátor nyilat- 

kozatait, vagy XI. Piusnak a házasság tisztaságáért (,,Casti 

connubii”), továbbá a szociális igazságosságért („Quadrage- 

simo anno”) írt nagyszerű körleveleit. 

C) És harmadszor a pápa az Egyháznak nemcsak tanítója, 

nemcsak kormányzója, hanem legfőbb papja is, akinek kezéből 

ered és akinek kezébe fut össze minden papi hatalom és méltó- 

ság. Kik az Egyház papjai? Azok, akiket a püspökök fölszentel- 

nek. Kik a püspökök? Akiket a pápa erre kiválaszt. Minden 

katolikus pap és püspök, tehát a pápától, a legfőbb paptól nyeri 

hatalmát, akinek viszont az Úr Jézus adta a küldetést: „Legel- 

tesd bárányaimat, legeltesd juhaimat”.

124 

III. 

Tiszteletünk a pápa iránt; 

Aki pedig mindazt tudja, amit a mostani beszédben a pápá- 

ról elmondottunk, hogy ő az Egyház legfőbb tanítója, kormány- 

zója és főpapja; aki tudja, hogy a pápa Krisztus látható földi 

helytartója, sőt Sienai Szent Katalin lelkes kifejezése szerint 

,,dolce Cristo in terra”, ,,földönjáró édes Krisztus”, az megérti 

– és csakis az érti meg – azt a határtalan lelkesedést, tisztele- 

tet és gyermeki ragaszkodást, amellyel a katolikus hívek az Egy- 

ház látható feje iránt mindig viseltettek. 

A) A katolikus híveknek valóban mindig külön ismertető- 

jelük volt a pápa iránt mutatott tisztelet és gyermeki ragaszko- 

dás* Csak akkor értjük a keresztény hívek nagy tiszteletét a 

pápa iránt, ha tudjuk, mit köszönhetünk neki. Mi nem földi érte- 

lemben vett királyt látunk a pápában, hanem egy óriási nagy csa- 

lád atyját, akinek a szívéhez egyformán közel áll mindegyik 

gyermeke s aki kormányzói hatalmát mindig gyermekei üdvére 

gyakorolja. Ezért szólítjuk is őt ezzel a meleg, bensőséges név- 

vel: „Szentatya”. Csak így értjük meg azt az – első pillanatban 

oly különösnek tetsző – szokást is, hogy aki a Szent Péter- 

templomba megy, el nem mulasztja megcsókolni a VI. század- 

ban készült bronz Péter-szobornak lábát. Már az ujjai – a bronz 

ujjai – lekoptak tizennégy évszázad milliárdnyi forró csókjától! 

Dehát ezt a bronz szobrot akarjuk mi megtisztelni? Ah, ki merné 

ezt állítani? Hát akkor a pápát akarjuk tisztelni? Igen, azt is. 

De azon keresztül más valakit: az Úr Krisztust. 

B) És itt jutunk el a másik kérdéshez: Nem igaz-e az a vád, 

mely itt is, ott is elhangzik, mintha mi Krisztus helyett a pápát 

tiszteinők, s a pápa tisztelete elhomályosítaná s veszélyeztetné 

Krisztus tiszteletét? 

Hogy erre felelni tudjunk, világosan kell látnunk egy tételt: 

mindaz a tisztelet és lelkesedés, mellyel a pápa iránt viseltetünk, 

ebben a tételben gyökérzik: a pápa Krisztus helytartója, Krisztus

125 

pedig az Istenfia. Mikor tehát a pápát tisztelem, a pápán keresz- 

tül Krisztust tisztelem, mert Krisztus nélkül nincs pápaság. 

Igaz tehát az, hogy a pápa elvezet Krisztustól? Sőt: Hozzá 

vezet! Mert ha Krisztus nem Istenfia, nem érthető, hogy egy még 

olyan jámbor életű, egyszerű, zsidó ember, aki egy alig ismert, 

jelentéktelen kis nép közt, a világ messze eldugott helyén élt, 

hogy ez az ember olyan világátalakulást tudott volna teremteni, 

mint amit a kereszténység 1900 év óta tett és tesz! És ez az em- 

ber azt mondja egyik tanítványának, egy egyszerű, tanulatlan 

halásznak: „Te Péter vagy, és erre a kősziklára fogom építeni 

anyaszentegyházamat és a pokol kapui nem vesznek erőt rajta” 

(Máté 16, 17.). Ezt mondta, – nem az a csodálatos, hogy ezt 

mondta, hanem hogy mindez szórói-szóra teljesedett és telje- 

sedik! 

Ha Krisztus pusztán ember, akkor ilyen intézményt nem 

tudott volna alapítani. Ha azonban Isten, akkor minden tiszte- 

letünk s lelkesedésünk jogos az ő kiválasztott helyettese, a pápa 

iránt. 

Szent Péter érezte ugyan a méltóságot, melyet Krisztustól 

nyert, de hogy ez mennyire nem vakította el, lépten-nyomon ol- 

vassuk levelében. Mily alázatos szavakkal kezdi első levelét is: 

„Péter, Jézus Krisztus apostola” (Pét. I. 1, 1.). Nem azt írja, 

hogy az ő munkája váltotta meg a világot, hanem „a szeplőtelen 

és érintetlen báránynak, Krisztusnak drága vére” (Pét. I. 1, 19.), 

„akinek sebe által meggyógyultatok” (Pét. I. 2, 24.). Valóban: 

Krisztus érdekeit nem kell félteni Pétertől. 

De az ő utódaitól sem! Lehet valaki bármennyire elfogult 

a pápasággal szemben, és emberi hibákat és gyarlóságokat is fe- 

dezhet fel rajtuk, azt azonban senki sem tagadhatja, hogy két 

évezreden keresztül munkásságuk végső célja mégis csak Krisztus 

országának terjesztése, Krisztus érdekeinek védelme volt. És 

hogy a szent katolikus vallás ma az egész földkerekségen el van 

terjedve és a népek, fajok, nyelvek és korszakok változatos zűr- 

zavarában is sértetlenül megőrizte egységét, az elsősorban az 

Egyház irányító fejének, a pápának érdeme.

126 

Kedves Testvéreim! Alig van a világon esemény, amely 

annyira lázba hozná a világot, mint mikor új pápát választ az 

Egyház. Rómába sietnek a pápát választó bíbornokok, de a vi- 

lág minden tájáról elönti Rómát az újságtudósítók tömege is, 

akik izgatott nyugtalansággal fogják ostrom alá az örök vá- 

ros távíró- és telefonvonalait. A Szent Péter-téren óriási tömeg 

szorong és akárcsak az első pünkösdkor: mindenféle nyelvet le- 

het hallani. A tömeg szeme órákon át izgatottan lesi a Vatikán 

kéményét: száll-e már belőle a füst és milyen a színe. Mert ha 

nem járt eredménnyel a szavazás, a szavazócédulákkal szalma- 

csomót is égetnek el, és annak feketén gomolygó füstjéből érte- 

sülnek a várakozók, hogy még nincs meg az új pápa. És ott áll- 

nak órákon át, és napokon át, és újra fekete füst, újra fekete . . . 

míg aztán egyszercsak vékony, fehér füstoszlop emelkedik ma- 

gasba a kéményből: a szavazócédulák közt nincs már szalma, 

mert eredménnyel járt a szavazás. És a világ tömérdek nyelvén 

fölharsog a tömeg: Evviva il papa! Vive le pape! Hoch der 

Papst! Éljen! Zsivio! És kiáll egy bíboros az erkélyre, s újra 

elszállnak a szavak, amiket először angyalok mondtak a kará- 

csonyi éjszakán: ,,Annuntio vobis gaudium magnum: Habemus 

papám”, ,,nagy örömöt hirdetek: van pápánk!” . . . És fölzúg 

a tömeg és a postahivatalok, szerkesztőségek dolgoznak, jobban, 

mint egy nyert ütközet után: megy szét a hír az egész világba: 

„Habemus papám!” Igen, az egész világ érdeklődik ez után – ki 

szeretetből, ki gyűlöletből. 

Kedves Testvéreim! Nem igaz az, hogy a pápát mi imádjuk, 

istenítjük; nem igaz az, hogy benne valami emberfeletti lényt 

látunk. Nem! Ő is ember: törékeny, esendő ember, mint mi. De 

ember, akit Krisztus maga helyett állított látható fejéül Egyhá- 

zának, hogy a legbiztosabb és leghathatósabb fölkeltője legyen 

szeretetünknek a mi láthatatlan fejünk, az Úr Jézus Krisztus 

iránt. „Kövess engem” (Ján. 21, 19.), mondta egyszer az Úr Pé- 

ternek és ő azonnal követte az Urat. „Kövessetek engem” – 

mondja azóta Péter és mondják utódai nekünk. És aki Pétert kö- 

veti, egész biztos, hogy magát az Utat követi!

127 

„Legeltesd az én bárányaimat” – mondotta az Úr Péter- 

nek. Azóta Péter vezeti Krisztus nyáját. És aki Péter nyájában 

van, az egész biztos, hogy az Úr báránykái közt van! 

Emberek halászává teszlek – mondotta az Úr Péternek. 

És azóta Péter már 1900 éve halászik az Úr erejével. És aki az 

ő hálójába kerül, egész biztos, hogy az Úr kezébe kerül! Amen.

X. 

A CSALATKO Z HATATLAN PÁPA. 


A legutóbbi beszédben a pápaság hármas céljával foglalkoz- 

tunk. Krisztus Urunk Péterre és utódaira bízta Egyházának 

legfőbb tanítói, kormányzói és főpapi hatalmát, vagyis a pápa 

kezébe tette le Egyházának sorsát. Az Egyház hajójának felelős 

kormányosa tehát a pápa. Ehhez az emberfeletti feladathoz em- 

berfeletti segítségre is van szüksége. Mert ha nem állana mel- 

lette a Szentlélek biztos irányítása, ha a pápa tévedhetne akkor, 

mikor a hit vagy az erkölcs útjait mutatja Krisztus Egyházának, 

ez olyan nyilt seb volna az Egyház életében, melybe előbb-utóbb 

bele kellene pusztulnia. 

Ámde Krisztus az Egyházat a világ végéig akarja fenntar- 

tani. Krisztus Egyházán a „pokol kapuinak” sem szabad erőt 

venniök. Krisztus Egyházának nem szabad megszűnnie, míg em- 

ber él a földön, akiknek a megváltás kincseit közvetíteni kell. 

Ha tehát Krisztus Egyházának nem szabad megszűnnie és 

eltévednie, akkor bizonyára nem szabad a fejének sem. Mert ha 

a kormányos tévedhet és csalatkozhatik, akkor alattomos szir- 

teken elpusztul maga a hajó is. Krisztus Egyháza kormányosá- 

nak a hit és erkölcs kérdéseiben csalatkozhatatlannak kell lennie.

129 

A pápai csalatkozhatatlanság! Íme egy hittétel, amely ér- 

tetlen emberek támadásának gyakran van kitéve! „Hát mit csi- 

náltok ti a pápából? Istenné teszitek a pápát? Ez már mégis 

hallatlan dolog! Egy emberről azt mondani, hogy csalatkozha- 

tatlan! . . .” 

Pedig csak nyugodtan végig kell gondolnunk a kérdést, és 

akkor nem hogy megbotránkoznánk azon, hogy Krisztus Urunk 

a pápát a hit- és erkölcs kérdésében csalatkozhatatlanná tette, 

hanem ellenkezőleg hálásak leszünk érte és büszkék leszünk rá. 

Annak, aki I. tudja, hogy a pápa csalatkozhatatlansága valóban 

Krisztus Urunk adománya, és II. hogy ez az Egyház céljából is 

folyik, és III. tudja, hogy tulajdonképen mit nem jelent a csalat- 

kozhatatlanság, annak igazán nem lehet megértenie azokat, akik 

megütköznek hitünknek ezen tételén. 

I. 

A csalatkozhatatlanság Krisztus adománya. 

A pápai csalatkozhatatlanság tana azt jelenti, hogy mikor 

a pápa, mint a kereszténység legfőbb tanítója, az egész Egyház- 

hoz hivatalosan szól, akkor hit- és erkölcsi kérdésekben nem té- 

vedhet. Ez annyira együttjár a pápaság feladatával, hogy ha 

nem volna meg, éreznők, hogy lényeges erő hiányzik a sziklának 

poklokon diadalmaskodó erejéből. De hogy ez megvan, azt az 

Úr Jézus nyilatkozataiból tudjuk. 

A) Érdekesek már azok a sorok, amelyekben az evangélium 

följegyezte Krisztus első találkozását Péterrel. Krisztus nyilvá- 

nos működése elején történt. Az Úr elment Ker. Szt. Jánoshoz, 

aki Krisztus Urunk láttára lelkendezve kiáltott fel: ,,Ime az Isten 

Báránya!” (Ján. 1. 36.) Jánossal épp együtt van két tanítványa 

is: András és János, a későbbi két apostol. Ezek előbb mindket- 

ten fölkeresik az Urat, majd András értesíti testvérét, Simon 

Pétert: „Megtaláltuk a Messiást”. Több sem kellett Péternek; 

Mi az? Megtaláltátok a Messiást? Hol van? – és sietve men- 

tek Jézushoz.

130 

És most jön az evangéliumnak egy érdekes megjegyzése! 

Mikor a két előbbi, András és János ment Jézushoz, nem említ 

meg az evangélium semmi különöset. Pedig bizonyára belenézett 

Jézus Szent János tiszta szűzi szemeibe is, amelyek majd egyszer 

a kereszten függő Krisztusra fognak tapadni. Belenézett András 

lángoló szemeibe is, amelyek majd egyszer a Mesteréért vállalt 

kereszthalálban fognak megüvegesedni. . . De az evangélium 

mind erről nem szól semmit. Hanem most, mikor Simon jön, így ír 

az evangélium: ,,Intuitus autem eum Jesus”. Mind a latin szöveg, 

mind a görög mély lélekbenézést, velőkig átjáró tekintetet jelent 

Nem ,,aspexit”, nem ,,vidit”, hanem: „intuitus”, mélyen be 

a lelkébe nézett az Úr Simonnak és új nevet adott neki: ,,Te 

Simon vagy, Jónás fia; te Kefásnak fogsz neveztetni, ami annyit 

tesz, mint Péter” (Ján. 1, 42.). 

Krisztus új nevet ad Simonnak! Akinek Isten új nevet ad, 

annak megadja a névhez megfelelő tulajdonságot is. Mi, embe- 

rek erre nem vagyunk képesek. Hívhatnak valakit Blankának, 

pedig nem fehér, Rózsának, pedig nem szép, Konstansnak, pedig 

nem szilárd. De Istennél ez nem így van. Ha Ábram-nak az 

Ábrahám nevet adta, hát be is teljesedett rajta, amit új neve je- 

lentett: az összes hívőknek, a zsidóknak atyjává vált. És ha Si- 

monnak új nevet adott: ,,Péter”, azaz ,,Szikla”, akkor Simonnak 

megadta azt az erőt is, hogy sziklává lehessen. Te leszel a „szik- 

la”. Dehát szabad-e a sziklának inognia? Ha a szikla, az alap 

gyönge, összeomlik az egész épület! 

„Intuitus eum Jesus”, reátekintett az Úr Péterre, mint 

Michelangelo tekinthetett arra a hatalmas márványtömbre, 

amelyből ,,Mózes”-ét akarta kifaragni. Ez a mélyre szántó krisz- 

tusi tekintet volt az első kalapácsütés az újszövetségi Mózes 

szobrán. Mert Péternek kellett lennie az Újszövetség Mózesé- 

nek, aki tévedés nélkül, helyes úton vezérelje Krisztus népét az 

élet sivatagjában. 

Azt mondják, hogy mikor Michelangelo elkészült hatalmas 

szobrával, maga a mester is szinte megittasodott annak fönségé- 

től, fogta kalapácsát és nagyot ütött a szobor térdére: ,,Parla,

131 

Mose!” „Szólalj meg, Mózes!” De a szobor, bármennyire élethű 

volt is, megszólalni nem tudott. Az Úr azonban nem ilyen „Mó- 

zes”-t alakított Péterből. „Szólalj meg, Péter”, „szólalj meg, 

Linus”, „szólalj meg, Klétus”, „szólalj meg, Benedek”, „szólalj 

meg Pius” – és ők beszélnek és tanítanak és mutatják az utat, 

ők csalatkozhatatlanok, mert ma is ők a „szikla” az Egyházban. 

B) Az első találkozás után Péter hazatért. Bizonyára sokat 

törte a fejét azon, hogy mit akarhat vele az Úr, miért adott neki 

új nevet. Krisztus azonban nem sietett a magyarázattal. Hagyta, 

hadd érjen Péter lelke. Várt vele két évig. 

De egyszer aztán a Cezarea melletti beszélgetésben meg- 

kérdezte tanítványait, hogy kinek tartják ők az emberek. Ezek 

különfélekép felelnek. Elmondják, hogy némelyek Illésnek, má- 

sok Ker. Jánosnak vagy más prófétának tartják. „És ti kinek 

tartotok?” – kérdi tőlük az Úr. Mindnyájuk nevében Péter felelt, 

és erre a feleletre kapta az Úrtól a nagyszerű szavakat: „Te 

Péter vagy, és erre a kősziklára fogom építeni egyházamat, és 

a pokol kapui nem vesznek erőt rajta. És neked adom a mennyek 

országa kulcsait. És amit megkötendesz a földön, meg lészen 

kötve mennyekben is, és amit [eloldandasz a földön, fel lészen 

oldva mennyekben is” (Máté 16, 18.-19.). 

Most lett világossá Péter előtt a két év előtti névváltozta- 

tás! És most már mi is értjük az összefüggést. „Te Simon vagy, 

és Péter lesz a neved”, „te Pecchi Joachim vagy, és XIII. Leo lesz 

a neved”, „te Sarto József vagy, és X. Pius lesz a neved”, „te 

della Chiesa vagy, és XV. Benedek lesz a nevel”, „te Ratti 

Achilles vagy, és XI. Pius lesz a neved”. És „a pokol kapui nem 

vesznek erőt” azon az Egyházon, amelynek te leszel a sziklája. 

De ha tévedhetnél, akkor bizony erőt vennének rajta. 

És „amit megkötendesz a földön, meg lészen kötve meny- 

nyekben is”. De ha tévedhetnél, ha hamis ίεηί hirdetnél, ha té- 

ves parancsokkal kötnéd meg az embereket, akkor a menny Ura 

is, az Isten is tévedést hagyna helyben. 

És „amit feloldandasz a földön, fel lészen oldva mennyek-

132 

ben is”. De ha csalatkozhatnál és tévesen oldanád fel hit- és 

erkölcsi kérdésekben az emberek szabadságát, akkor maga a 

menny Ura is tévedne. 

C) Vegyük még ezekhez az Úr későbbi szavait is, amiket 

föltámadása után intézett Péterhez: „Legeltesd az én bárányai- 

mat” (Ján. 21, 15.), „Legeltesd az én juhaimat” (Ján. 21, 17.). 

Ez volt ünnepélyes átadása a legfőbb pásztori hatalomnak. 

A legeltetés egyúttal vezetést is jelent. Legeltesd, azaz jó úton 

vezesd; terád bízom, hogy el ne tévedjenek. De ha te magad is 

tévedhetnél, ők is eltévedhetnének. 

Ha a pásztor eltévedhet, mi lesz akkor a bárányokkal? Ha 

a pápa is tévedhet a hit- és erkölcsi kérdések tanításában, hogy 

fog teljesedni Szent Pál szava, mely szerint az Egyház ,,az igaz- 

ság oszlopa s szilárd alapja!” (Tim. I. 3, 15.) 

D) Ha azonban még mindig maradna fenn kétely aziránt, 

hogy valóban csalhatatlanná akarta-e tenni Krisztus a pápát, egy 

újabb érdekes szava az Úrnak eloszlat minden kételyt. Krisztus 

ránéz Péterre és megilletődött hangon szólítja meg: ,,Simon, 

Simon” – így kezdi szavait. Vajjon, mit fog most neki igérni? 

Azt-e, hogy soha többé nem lesz kitéve kísértésnek? Azt-e, hogy 

könnyű lesz a sorsa? Ó, nem! Hiszen így szól: „Simon, Si- 

mon! íme a sátán kikért titeket magának, hogy megrostáljon, 

mint a búzát” (Luk. 22, 31.). Tehát az Úr az apostolokat sem 

mentesítette a kísértés alól. Dehát legalább azt csak megígérte 

Péternek, hogy ha már megtette őt sziklának, és jönnek is a kí- 

sértések, de legalább ő soha vétkezni nem fog? Nem, ezt sem 

igérte. Mert azt mondja, hogy majd „megtérésed után erősítsd 

meg testvéreidet”, tehát te is elesel. Dehát akkor mit ígért Péter- 

nek? „Simon, Simon! Íme a sátán kikért titeket magának, hogy 

megrostáljon, mint a búzát; de én könyörögtem érted, hogy meg 

ne fogyatkozzék hited, és te egykoron megtérvén, megerősítsd 

testvéreidet” (Luk. 22, 31. 32.). Tehát, hogy a hited meg ne fo- 

gyatkozzék, azért imádkoztam. Hogy ha magad el is esnél, de a 

hited mindig helyes legyen, igaz legyen, és hogy te meg tudd

133 

majd erősíteni ebben a helyes és igaz hitben testvéreidet. Dehát 

mi más ez – Testvéreim –, mint a pápai csalatkozhatatlanság 

világos megigérése Krisztus ajkairól! 

II. 

A csalatkozhatatlanság következik az Egyház céljából is. 

Ha pedig vizsgáljuk azt a feladatot, amelyet Krisztus Urunk 

az ő Egyházára rótt, arra a megállapításra jutunk, hogy már 

maga ez a feladat és az Egyház célja is megköveteli a pápa csa- 

latkozhatatlanságát. Megköveteli A) mind a hit tisztasága, B) 

mind annak egysége. 

A) A pápa tévmentességét megköveteli a hit tisztasága. 

Mit ért volna, ha Krisztus itt él a földön, tanít minket Isten is- 

meretére és helyes imádására, meghal értünk és megszerzi szá- 

munkra a megváltás kincseit: mindez mit ért volna, ha egyben 

nem gondoskodik arról is, hogy tanítását a századok folyamán 

az emberek meg ne hamisítsák, ahhoz hozzá ne tegyenek semmit 

és belőle el ne vegyenek semmit, azaz, ha nem adta volna meg 

Péternek és utódainak azt az adományt, mely őket a hit és er- 

kölcsi tanításban minden tévedéstől mentesíti! 

A hit tisztasága megköveteli, hogy az élő egyházi tanítói 

hivatal és annak feje ment legyen a tévedés lehetőségétől és ha 

valamire kimondja, hogy az Krisztus tanítása, akkor az biztosan 

úgy is legyen. 

Tudta is a katolikus világ, hogy Péter és utódai a hitigaz- 

ságoknak csalatkozhatatlan tanítói. Azért valahányszor vala- 

mely tan felől kétség merült fel, hogy megfelel-e az evangélium 

tanításának, a legnagyobb tudósok és egyháztanítók is minden- 

kor Rómához fordultak. Ilyen eset fordult elő Korinthusban még 

Szent János apostol életében. És a korinthusi hívek nem a közeli 

Efezusban élő János apostolhoz fordultak döntésért, hanem 

Szent Péternek, a sokkal távolabbi Rómában székelő utódához,

134 

Szent Kelemen római püspökhöz. Mert tudták, hogy a Mester 

Péterért imádkozott és az ő utódaiért, hogy minden tévedéstől 

mentek legyenek, amikor az ő tanítását magyarázzák és ter- 

jesztik. 

B) De ugyancsak megköveteli a pápa csalatkozhatatlansá- 

gát a hit egysége is. 

Ha Krisztus valóban a világ végéig akarta fentartani taní- 

tását, akkor szükséges volt egy tévedhetetlen tanítói hivatalt fel- 

állítania. Mert hogy e hivatalosan magyarázó tekintély nélkül 

mit ért volna az egész Szentírás, azt fájdalmasan látjuk a mai 

300-féle keresztény felekezet harcában, amelyik igazáért mind a 

Szentírásra hivatkozik, de amelyik mind máskép magyarázza a 

Szentírásnak ugyanazt a helyét. A hit egységének megőrzéséhez 

okvetlenül szükséges egy fórum, amelynek döntése után nincs 

többé föllebbezés. De ki legyen ez a csalhatatlan fórum? Egy 

püspök? Nem! Már voltak kiváló püspökök, akik tévedtek és a 

pápának kellett figyelmeztetnie tévedésükre. Hát hol legyen az 

a tévedhetetlen hivatal? Valamennyi püspök összességében? 

Abban sem; mert ha egyesek nem tévedhetetlenek, akkor az ösz- 

szesség sem az. Nem is szólva arról, hogy csak praktikus szem- 

pontból sem alapíthatta Krisztus így az Egyházát. Minden egyes 

tévedésért nem lehet összehívni tanácskozásra az Egyház vala- 

mennyi püspökét a világ minden tájáról. Marad tehát egyetlen 

és utolsó instanciának a föllebbezhetetlen, csalatkozhatatlan pápa. 

Mily örömmel és nyugalommal kell eltelnünk arra a gon- 

dolatra, hogy a tévedhetetlen pápa tartja kezében az Egyház 

kormányát! Rendszerint nem is gondolunk vele, csak nyugodtan 

utazunk az Egyház hajójában az örök élet felé, és oly ritkán 

jut eszünkbe, hogy hálásak legyünk az erős kormányosnak, 

az ősz vatikáni aggastyánnak, aki annyi gonddal és szeretettel 

kormányozza az Egyházat éjjel és nappal. 

Márcsak elhihetjük, ha még Comte Ágoston is, a pozi- 

tivista bölcselet atyja, így nyilatkozik: ,,A pápai csalatkozha-

135 

tatlanság, amit oly keserűen hánytak szemére a katolicizmus- 

nak, intellektuális és szociális területen a haladás nagy fokát 

jelentette”. 1 

III. 

Mit nem jelent a pápai csalatkozhatatlanság? 

Érzem azonban – Testvéreim –, hogy egyesek szeretné- 

nek itt közbeszólani. Közbeszólani és elmondani ellenvetéseiket, 

amiket a pápai csalatkozhatatlanság ellen hallottak vagy olvas- 

tak. Nem is hinné az ember, mennyi téves vélemény terjedt el 

épen erről a hittételünkről, és hogy mennyien vannak, akiknek 

épen azért van kifogásuk ellene, mert olyasmiket gondolnak a 

pápai csalatkozhatatlanság alatt, amiket az Egyház soha sehol 

nem tanított. 

Halljuk csak, mit beszélnek egyesek erről a kérdésről. 

A) ,»Hiszen ez mind igaz, amit az előbb hallottunk. Ennek 

így kell lennie. Ezt nem is vonom kétségbe. Hanem hogy a pápa 

mindenben tévedhetetlen, azt nem akarom elhinni!” … 

Dehát hol tanítja ezt az Egyház, Kedves Testvéreim! Hol 

tanítja, hogy a pápa mindenben csalatkozhatatlan! Csak a hit 

és erkölcs kérdésében, és ezekben is csak akkor, ha nem mint 

magánember nyilatkozik róluk, hanem mint a kereszténység feje 

hivatalosan, az egész Egyházat kötelező előírást tesz. Csak eb- 

ben – és másban nem! 

Tegyük föl pl., hogy pápává választanak valakit, ki azelőtt 

nagy számtantudós volt. És most jön hozzá egy kiváló matema- 

tikus professzor és így szól a pápához: „Szentséges Atyám! 

Már évek óta tűnődöm egy problémán, most sikerült megolda- 

nom. Nézze át, helyes-e a megoldás”. A pápa átvizsgálja. „He- 

lyes!” – mondja a végén. És most már biztosan helyes a meg- 

oldás, mert ,,a csalatkozhatatlan pápa” is helyesnek találta? 

1 A. Comte; Cours de philosophie positive. V, LV. leçon.

136 

Korántsem! Miért? Mert ezt a csalatkozhatatlanságot Krisztus 

nem adta meg neki. Miért nem? Azért, mert ez az emberek üd- 

vösségét nem érinti, ahhoz nem volt szükséges. 

Vegyünk egy másik esetet. A mostani pápánk, XI. Pius, 

pápasága előtt az óriási Ambrosiana-könyvtárnak volt tudós 

könyvtárosa Milánóban. Mondjuk, hogy most egy történész 

hozzáfordul egy régi kézirattal: „Szentséges Atyám! Egy rend- 

kívül fontos kéziratra akadtam. De nem tudom eldönteni, nem 

hamisítvány-e?” A pápa átvizsgálja és ezt feleli: ,,Αz okmány 

eredeti”. Most már biztosan eredeti, mert ,,a csalatkozhatatlan 

pápa” mondta? Dehogy! Miért? Mert ezt a csalatkozhatatlan- 

ságot Krisztus nem adta meg neki. Ha a pápa rosszul számol, 

az nem érinti a hívek örök üdvösségét. Ha a történelemben té- 

ved, az sem. De érintik a hit- és erkölcsi kérdések: ezekben nem 

tévedhet! De ezekben is csak akkor, ha mint az egész Egyház 

feje az egész Egyházra kötelező nyilatkozatot tesz. 

B) Másoknak megint más az ellenvetése. Ők meg azt nem 

tartják méltányosnak, hogy a csalatkozhatatlanság által a pápa 

valami „emberfeletti dicsőségbe emelkedik”, szinte „megszűnik 

halandó ember lenni”, sőt már be is biztosította az örök üdvös- 

ségét, mert – mint mondják – ha egyszer csaîatkozhatatlan, 

„akkor többé nem is vétkezhetik” … 

Kell-e külön mondanom – Testvéreim –, hogy mind erről 

szó sincs! 

a ) „A pápa emberfeletti dicsősége!?” Mikor a pápát 

koronázzák, valóban fényes menetben vonul be a Szent Péter- 

templomba. De a szertartás-mester megállítja a menetet és meg- 

gyújtva egy csepűcsomót, így szól a pápához: „Beatissime Pater, 

sic transit gloria mundi”. .. „Szentséges Atya, így múlik el a 

világ dicsősége”. A tied is el fog múlni, – de azért csaîatkoz- 

hatatlan vagy, mert a kettő nem függ össze. 

b) „A pápa megszűnik halandó ember lenni?” Húshagyó 

kedden zajlanak le a híres olasz karneválok. Másnap pedig telve 

vannak a templomok hamvazkodó hívekkel. A Vatikán kápolna-

137 

jában fehérruhás, ősz pap térdel az oltár előtt, lejön az oltártól 

egy másik pap és miközben hamut szór a pápa homlokára és a 

pápa lehajtja fehér homlokát és a hamu végigpörög fehér reve- 

rendáján, fölötte is ugyanazt mondja az Egyház, amit aznap 

a hívek millióinak mond: „Memento, homo, quia pulvis es et 

in pulverem reverteris”, „emlékezzél meg, ember, hogy por vagy 

és a porba térsz vissza”. Te is a porba térsz vissza, Szentséges 

Atyánk, – de azért csalatkozhatatlan vagy, mert a kettő nem 

függ össze. 

c) „És a pápa nem vétkezhetik többé?” A csalatkozhatat- 

lanság ezt sem jelenti. Nem tévedhet a hit- és erkölcs hirdetésé- 

ben, de tévedhet saját erkölcsi életében. Az emberi természet 

gyöngeségei megmaradnak a pápákban is, ők is követhetnek el 

bűnöket, és – fájdalom – némelyikről a történelem szomorú 

erkölcsi bukásokat is jegyzett fel. Az a Krisztus, aki apostolai 

közt egy Júdást is tűrt, a pápákat sem csak szentekből szedte. 

Igen, annyi szent és buzgó volt köztük, amennyi egyetlen ural- 

kodócsaládból se; de voltak – fájdalom – VI. Sándorok is Î 

És nincs pápa, aki az oltárhoz merne lépni, mielőtt a lépcsőimá- 

ban el nem mondaná ő is, amit a többi miséző pap is mond: 

,,Mea culpa, mea culpa, mea maxima culpa”. 

Minden héten egy este, mikor az alkonyodó római nap 

utolsó sugarait küldi a Vatikán ablakaira, az egyik ablak mögött 

egy fehérruhás, fehér hajú pap emelkedik fel íróasztalától. Vé- 

gigmegy a csendes folyosókon és bekopogtat az egyik ajtón. 

Egyszerű pap áll fel szolgálatára. „Gyónni szeretnék” – s le- 

térdel a gyóntatószékhez. S pár perc múlva elhangzanak a térdelő 

fölött, a gyónó pápa fölött a feloldozás szavai: „Ego te absol- 

vo”... Tehát a pápa is gyónik? Igen! A csalhatatlan pápa bű- 

nös is lehet? Igen, lehet, mert a kettő nem függ össze. 

A pápából tehát mi nem csinálunk ,,emberfeletti embert”, 

a pápa nem szűnik meg „halandó, esendő, törékeny ember” 

lenni annak ellenére sem, amit mi hiszünk és vallunk róla: hisz- 

szük és valljuk, hogy amit ő tanít, azt Krisztus tanítja, amit ő 

tilt, azt Krisztus tiltja s amit ő parancsol, azt Krisztus páran-

138 

csolja. Hisszük, hogy amit ő megköt a földön, az meg lesz kötve 

a menyekben is, és amit fölold a földön, föl lesz oldva a meny- 

nyékben is. 

* 

Kedves Testvéreim! Csodálatosak a Gondviselés útjai! 

Hány tévedés, hány eretnekség támadt már 1900 év alatt az 

Egyházban! Úgyszólván minden század megtermetté, a maga 

tévtanítását és azt kell látnunk, hogy még az apostoli alapítású 

többi egyházak püspökei is – Jeruzsálem, Efezus, Alexandria, 

Antiochia püspökei is – eretnekségbe, hitszakadásba estek, csak 

a római püspök nem ingott meg soha! A 261 pápa közül egyesek 

magánélete ellen vádat emel ugyan a történelem, néhány közü- 

lök valóban nem viselte méltóan magas hivatalát; de azt eddig 

még egyről sem sikerült bebizonyítani, hogy a hit tanításában 

egyetlen egy is tévedett volna!J3aját életükben tévedhettek, – 

a hitben soha! 

Ezért figyel ma is minden katolikus ember engedelmes lé- 

lekkel Róma felé, mert tudjuk, hogy ha a Szentatya megszólal, 

mint mindnyájunknak, híveknek, papoknak, püspököknek csa- 

latkozhatatlan tanítója szól hozzánk. Tudjuk, hogy amikor min- 

ket a hit dolgaira tanít, őt az Egyház isteni Alapítójának imád- 

sága védi, a Szentlélek kegyelme vezeti, hogy tanításában csak 

azt mondhassa, ami az isteni kinyilatkoztatásban gyökérzik és 

ebben sohase tévedjen. 

Amint az ember Nápolyból Capri szigete felé hajózik, 

a viharos tengeren egy magasbanyúló sziklatömböt vesz észre. 

Évezredek óta emelkedik a magasba ez a szikla a folytonos hul- 

lámcsapások tajtékzó áradatában. Kicsiny sajkák rajzanak kö- 

rülötte és rá sem néznek a sziklára. Megrakott hajók, hatalmas 

büszke gőzösök rohannak mellette és észre sem veszik ... 

Eszembe jut: hisz ez az Egyház képe! A mindennapi em- 

beri életsorsok kis sajkáit csapkodja az élet tengere az Egyház kö- 

rül; pénzzel teli emberek megrakott hajói, a felfuvalkodott tudo- 

mány büszke gőzösei suhannak el gőgösen mellette, pillantásra

139 

sem méltatva a régi sziklát. De múlnak az évek, múlnak a száza- 

dok ... És amikor a habok már régen roncsaival játszanak a 

büszke gőzösöknek, ezt a régi sziklát még mindig hiába csapkod- 

ják a hullámok, az még mindig áll, és a Krisztus által épített 

örök világító toronyból meg nem ingó erővel tartja ormán a világ 

népei felé a hit és erkölcs világító fáklyáját a csalatkozhatatlan 

római pápa! Amen.

XI. 

A PÁPA TÖVIS ΚORΟNÁJA. 


Mily titokzatos, mélyértelmű szavak azok, amiket az imént 

olvastam fel az evangéliumból s amikkel az Úr Jézus útjára bo- 

csátotta az első pápát! ,,Bizony, bizony, mondom neked, – 

mondja Péternek az Úr, – mikor ifjabb voltál, övet kötöttél, és 

jártál, ahol akartál; de majd ha megöregszel, kiterjeszted kezei- 

det, és más övez fel téged, és odavisz, hová te nem akarod” (Ján. 

21, 18.). 

Milyen különös, titokzatos szavak! Vajjon megértette-e Pé- 

ter? Valószínű, hogy akkor még nem. Még nem volt előtte az 

a kereszt, mely 67. jún. 29.-én a vatikáni dombon fog állani, s 

amelyen ő, az első pápa függ majd fejjel lefelé, hogy életé- 

vel pecsételje meg Krisztus iránti hűségét. 

Pedig az Úr Jézus erre gondolt. Az első pápa vértanú sor- 

sára, meg a többiére is. Szent János evangélista meg is jegyzi: 

,,Ezt pedig monda, jelezvén, minő halállal fogja megdicsőíteni 

az Istent” (Ján. 21, 19.). Krisztus Urunk jól látta, hogy ellen- 

ségei azt az intézményt fogják a századok folyamán a legelkese- 

redettebb dühhel támadni, amely intézmény fennmaradásán for- 

dul meg az Egyház sorsa. Jól látta, hogy az a hármas korona, 

a tiara, melyet a pápák hordani fognak, tulajdonképpen nem 

uralkodói korona, hanem hármas töviskorona lesz, mely véresre 

fogja szúrni a pápák homlokát. Mikor most a pápaság intézmé-

141 

nyerői sorozatos beszédekben elmélkedünk, érdemes lesz elgon- 

dolkozni azon a tételen, hogy a pápák hármas koronája tulaj- 

donképpen hármas töviskorona. 

I. 

„Az összes egyházak gondja” (Kor. II. 11, 28.). 

A pápa első töviskoronája az a tömérdek munka és köte- 

lesség, amelyet végeznie kell Krisztus ügyének érdekében, s amit 

Szent Pál e szavakkal fejez ki: „ . . . az összes egyházak 

gondja” (Kor. II. 11, 28.). 

A) Gyermekes, naiv megjegyzéseket hall itt-ott az ember, 

hogy milyen fejedelmi jó dolga van a pápának: Száz meg száz 

szobája van a Vatikánban, ide-oda sétál benne, eszik-iszik, haj- 

longanak előtte, szóval „szörnyű nagy úr!” így gondolják azok, 

akik sohasem látták a pápát. 

Aki ellenben ismeri az ő napirendjét, kötelességeit és ember- 

feletti munkáját; aki tudja, mily korán kel és késő estig mint 

áll szakadatlan munkában; aki tudja, hogy január 1.-től de- 

cember 31.-ig napról-napra, mindennap kb. 3000 iratot kap és 

küld el; aki tudja, hogy egy jubileumi év folyamán ezernél 

több beszédet tart; aki tudja, hogy napról-napra a kihallgatá- 

sok tömegét adja, amelyen a világ minden tájáról jövő egyszerű 

és legelőkelőbb látogatóit fogadja; aki tudja, mennyi megbeszé- 

lésen és tanácskozáson vesz részt és irányítja nemcsak 360 mil- 

lió katolikus hívének lelki életét, hanem egyengeti a kívülállók 

megtérésének útjait is, – mondom, aki mindezt tudja, az nem 

naívul irigyli a pápa ,,nagy uraságát”, hanem tisztelettel és bá- 

mulattal tekint rá, mint Krisztus ügyének legelső munkására. 

„Isten szolgáinak szolgájára”, akire teljes mértékben érvényesek 

Szent Pál szavai, hogy reánehezedik ,,az összes egyházak gond- 

jai”. 

B) És csodálatos: a pápa teendői és feladatai napjainkban 

egyre szaporodnak! Mert egyre nő a tekintélye az egész vilá-

142 

gon. Az isteni Gondviselés iránti hálával vesszük észre, hogy 

míg a világháborút követő zűrzavarban nemzetek tűntek el, tró- 

nok sorozata omlott össze és megrendült az emberek 

hite úgyszólván minden jelszóban, irányzatban, filozófiá- 

ban, ugyanakkor egyre erősebbé válik a Szent Péter dóm ezüst 

harsonáinak hangja és egyre több ember, nép és ország figyelme 

s reménye, tisztelete és várakozása fordul a Vatikán felé, ahon- 

nan az ezüstharsonák világgá hirdetik: ,,Tu es Petrus . . .” ,,Te 

Péter vagy, és erre a kősziklára fogom építeni egyházamat” 

(Máté 16, 18.). 

Örömmel és büszkeséggel látjuk, hogy főleg a háború óta 

mily mértékben növekszik szakadatlanul a pápa tekintélye az 

egész világ előtt. Mint tekint milliók szeme Rómára s mint figyel 

a pápa szavára. De akkor legyünk annak is tudatában, mily óri- 

ási munkatöbbletet is jelent ez a világot irányító munka az ő szá- 

mára! 

II. 

„Ki szenved, hogy én ne szenvednék?” (Kor. II. 12, 29.). 

A pápa második töviskoronája, – nehezebb, fájdalmasabb, 

mint az első – a tömérdek aggodalom, Krisztus ügyének sorsa 

iránt és a tömérdek szomorúság és fájdalom Krisztus üldözte- 

tése miatt. „Ki szenved, hogy én ne szenvednék? – mondja el 

a pápa Szent Pállal. Ki botránkozik meg, hogy én ne égnék?” 

(Kor. II. 12, 29.). 

A) Néha találkozunk fáradt, kedvetlen emberekkel, akik 

szomorúan panaszkodnak: Nem bírom tovább! Annyi a dol- 

gom, annyi a bajom, oly nagy a felelősség a vállamon ... De 

mit érezhet akkor a pápa, akinek vezetésére nem egy iskola, 

egy bank, minisztérium, vagy ország van bízva, hanem a világ 

legnagyobb egyesülete, melynek nem ezer, vagy százezer tagja 

van, hanem 360 millió, s amelynek működési tere nem egy fa- 

lura, megyére, vagy országra terjed, hanem az egész világra Ke- 

lettől Nyugatig és Északtól Délig!

143 

A pápához napról-napra futnak be a hírek a világegyház 

állapotáról, eseményeiről, sorsáról és minden hír végigrezeg az ő 

atyai aggódó szívén. Az öt világrész minden országának, a szi- 

geteknek és a Sarkvidéknek minden panasza, fájdalma és csa- 

pása végigreng az ő atyai lelkén. A krisztusi elvekkel hadilábon 

álló emberek ravasz alattomossággal és fondorlatokkal igyekez- 

nek a lelkekből kiirtani a vallásosságot: és ez a legerősebben a 

pápa szívét sebzi meg. Nincs időszak, melyben a világon hol itt, 

hol ott ne ütné fel fejét Krisztus Egyházának véres üldözése: 

és ez legjobban a pápa szívének fáj. Ki tudná átérezni, mennyi 

fájdalom tölti el szívét az orosz szovjet embertelen vallásüldözése 

miatt, a spanyol és mexikói egyházüldözés miatt! Csak figyel- 

jük meg, mikor egy-egy ország zarándokait fogadja: mennyi ag- 

godalom, mennyi részvét, mennyi szeretet csillan ki szavaiból! 

B) Aki pedig mindezt tudja, az igyekszik enyhíteni az ő 

gondjait, mert úgy illik, hogy a gyermekek enyhítsék szüleik 

gondjait. 

Mivel enyhíthetjük? 

a) Mindenekelőtt is imáinkkal. Imádkozzunk a pápa szán- 

dékára! Mily szép katolikus szokás imáinkba befoglalni a ke- 

reszténység fejének ezernyi gondját, aggodalmát, szomorúságát, 

hogy ,,az Úr tartsa meg őt és éltesse és ne adja ellenségei ke- 

zébe”. 

b) De azután a hívek enyhíteni szokták gondjait anyagi hoz- 

zájárulásukkal is. Tudom, mily különösen hangzik ez a mi mai 

szűkös világunkban. Tudom, mily nehéz ma a megélhetés az 

egész világon. És a Péter-filléreket mégis megküldjük a Szent- 

atyának az egész világról. 

Nem érdekes-e, hogy ,,Péter-filléreket” küldünk a pápá- 

nak? Nem „Benedek-filléreket”, nem ,,Pius-filléreket”, hanem 

„Péter-filléreket”! Ezekből jön össze az a nagy összeg, ame- 

lyet a pápa . . . nos, mire fordít? a konyhájára? a laká- 

sára? a ruhájára? . . . Ah, nem! Ő maga úgy él, mint egy 

egyszerű szerzetes. Hanem ebből jön össze az a nagy ösz- 

szeg, amellyel a pápa szerte a világon segíti az ínségeseket, a

144 

szerencsétlenül jártakat és a hittérítő misszionáriusokat. Ahol él 

a szeretet a kereszténység legfőbb atyja iránt, ott ha csak egy 

fillérrel is, de legalább ennyi anyagi áldozattal is igyekszenek se- 

gítségére lenni az egész világ kereszténységének gondját hor- 

dozó szentséges atyának. 

És csak senkise féltse ezektől a Péter-fillérektől a magyar 

valuta értékét! Még azt is szemünkre szokták hányni egyesek, 

hogy a Péter-fillérek a magyar pénz értékét rontják. Azt hiszem, 

elég lesz erre egyetlen egy mondattal megfelelni. Nem tudom 

most egész pontosan, mennyi az az összeg, amit évenként Péter- 

fillérre kiadunk. De egyet tudok: nem éri el a tizedrészét sem 

annak, amit csak narancsért külföldre kiadunk! 

III. 

A pápák üldöztetése. 

Van azonban a pápának még egy harmadik, fájdalmas tövis- 

koronája is: az a szakadatlan gyűlölködés és üldöztetés, amely- 

nek a pápaság 1900 év óta állandóan ki van téve s amely nem 

más, mint állandó beteljesedése Krisztus három jövendölésének. 

Melyik ez a három jövendölés? 

A) Az első, amit az előbb olvastam fel az evangéliumból: 

„Más övez fel és oda visz, hová nem akarod” (Ján. 21, 18.). 

Mily szórói-szóra beteljesedett ez a pápák egész történetén! 

Csak nézzünk végig a pápák sorain. Az első századok- 

ban pápának lenni egyértelmű volt azzal, mint vértanúnak lenni. 

Nagy Constantinig 32 pápa volt, s közülük 30 vértanú halált 

halt, kettő pedig száműzetésben végezte életét. Hol van az a di- 

nasztia, amelyik 30 vértanúval kezdte volna uralmát? Hiszen a 

legtöbbnek nem is volt 30 tagja! 

De Konstantin után is mennyi szenvedés kísérte a pá- 

pák életét. Talán elég lesz csak néhány adatot felemlíte- 

nem. I. Incét s Ν. Szent Leót Alarich és a vandálok szo-

145 

rongatják. I. János börtönben hal meg. Agapitus száműzetés- 

ben, Sylveriust egy szigetre hurcolják s ott éhen hal. Virgilius 

száműzetésbe megy. I. Márton a Fekete Tengerig hordozza 

láncait, I. Sergius 7 évig él száműzetésben. III. Istvánnak a frank 

uralkodók segélyét kell kérnie. III. Leót bántalmazzák, V. Leó 

börtönben hal meg, X. Jánost megfojtják, VI. Benedeket szintén 

elpusztítják az Angyalvárban, XIV. János börtönben éhen hal. 

V. Gergelyt kiűzik Rómából, II. Sylvestert megmérgezik, VII. 

Gergely Salernóban hal meg száműzetésben, II. Paschál Bene- 

ventben nyomorban. II. Incét Rogér szicíliai herceg fogságba ejti, 

II. Luciust egy zendülésnél megsebesítik. II. Sándor Barbarossa 

elől menekül. III. Lucius száműzetésben hal meg. IX. Gergely- 

latja, mint dúlják fel a saracénok Rómában a templomokat. 

IV. Ince menekül II. Frigyes elől. IV. Sándor Viterbóban hal 

meg száműzetve. VIII. Bonifác szép Fülöp kezébe esik. V. Ke- 

lementől kezdődik a 70 éves avigoni fogság. VI. Urbán megéri 

a nagy egyházszakadást. Aztán ott vannak a reformáció szomo- 

rúságai! VIII. Urbán alatt a jansenizmus, VII. Sándor 

alatt a gallikanizmus, XI. Ince alatt ,,a napkirály” ön- 

kényeskedik, XI. és XII. Kelemen tűri Nápoly, Mad- 

rid, Paris, Bécs uralkodóinak bántalmait. XIV. Benedek 

(a legtudósabb pápa) Voltaire gúnyjait, XIII. és XIV. Kelemen 

a jezsuitaüldözéseket, VI. Pius Velencébe kénytelen menekülni, 

VII. Pius Fontainebleauba, IX. Pius Gaetába. XIII. Leó alatt dúl 

a német kultúrharc, X. Piust megszomorítja Franciaország hűt- 

lensége és a modernizmus, és XI. Piust az orosz, mexikói és spa- 

nyol egyházüldözés . . . ,,Más övez fel, és oda visz, hová nem 

akarod” – ki nem látja, mennyire beteljesedtek az Úr szavai! 

B) De beteljesedett egy másik mondása is: „Simon, Simon! 

íme, a sátán kikért titeket, hogy megrostáljon, mint a búzát” 

(Luk. 22, 31.). Mikor a sátán látta, hogy vérözönben is áll ez a 

trón, forradalmak, eretnekség és száműzetések után is áll ez a 

trón, egy más utat, még veszélyesebb utat választott: oda nem való 

emberek is kerülnek a pápai székbe a IX. és X. században. 

Nem a vérben, nem az eretnekségben, hanem ebben a korban

146 

kellett volna megdőlnie a pápai intézménynek. De ez a szikla, 

ez a gránit még csak meg sem ingott. 

,,A sátán kikért titeket, hogy megrostáljon, mint a búzát”. 

Megismétlődött párszor Jézus szenvedéstörténetének legszomo- 

rúbb jelenete, mikor egyik apostola lesz hűtlen Jézushoz. Más 

közönséges intézmény menthetetlenül összedől! De ezt nem a te- 

remtés napján alkotta Isten, hanem az Istenfiának külön teremtő 

szava: Tu es Petrus . . . 

Emellett szakadatlanul jöttek újabb üldözések is. Európa leg- 

nagyobb hatalma, Barbarossa Frigyes körülzárja Rómát és úgy 

látszik, most már csakugyan vége a pápaságnak, semmi sem ment- 

heti meg. De íme, óriási máglyák gyulladnak föl a Rómát körül- 

záró táborban! Mi az? Föl akarják gyújtani a várost? Nem l 

Kitört a pestis a táborban, és ezernyi ezer vitéz holttestét égetik 

el, hogy legalább csontjaikat hazavihessék. De már a máglyák 

sem elegek: ezrével viszik őket a mély tengerbe. És nemsokára 

mezítláb jön bűnbánatra Barbarossa . . . 

Szaladin szultán azt izeni II. Piusnak: Eljövök, mecsetté te- 

szem a Péter templomot. A pápa azt feleli: Ingadozhatik a hajó, 

de el nem merül. S nem merült el! 

És tanultak tőle az utódok? Nem. 

A VI. Piust megalázó Napóleon fölényesen kiáltott föl: 

Hát vajjon azt hiszi a pápa, hogy az ő kiközösítése miatt kato- 

náim kezéből kihull a fegyver? ... De aztán jött Moszkva ... 

tűz ... fagy ... és a szó szoros értelmében a megfagyott katonái- 

nak megmerevedett kezéből hullott ki a fegyver ... jött Water- 

loo, Szent Ilona és a vég! A pápaság ellenben áll, hármas tövis~ 

koronájával a fején. 

C) Áll, mert van az Úrnak egy harmadik, örök ígérete is, 

és ez is beteljesedett: „És a pokol kapui nem vesznek erőt rajta” 

(Máté 16, 18.). a) Beteljesedett a múltban és b) be fog telje- 

sedni a jövőben is. 

a) Krisztus ígérete beteljesedett a múltban. 

Ismeritek a beteg oroszlán meséjét? 

Az oroszlán betegen feküdt barlangjában. Egymás után ke-

147 

restek föl az állatok; eljött a róka is. De ő csak a barlang előtt 

állott meg és nem ment be. Megkérdezték tőle, hogy miért 

marad kívül. 

– A nyomok elijesztenek – mondotta. Látom, hogy be- 

menni csak bementek az állatok, de ki egyik sem jött. 

Eddig tart a mese. Nyilvánvaló, hogy Rudolf főherceg erre 

a mesére célzott, amikor biztatták, hogy támadja meg a pápát és 

az Egyházat. Ő csak ennyit mondott: 

– A nyomok elijesztenek! 

És a történelem tanúskodik amellett, hogy igaza volt. 

A pogány Róma régen lehanyatlott, a kapitóliumi Jupiter 

oltára régen összedőlt, a pápákkal kikezdő császároknak és ki- 

rályoknak ma már csak emléke él, de él és virágzik és egyre na- 

gyobb fényben ragyog a pápaság intézménye. A galileai halász 

sírja, Szent Péter sírja meg nem fogyatkozó szellemi értékek 

forrása maradt 1900 év óta; másrészt viszont beigazolódott a 

francia közmondás, hogy ,,aki a pápába harap, belehal”, „qui 

mange du Pape, en meurt”. 

Mit látott már és élt meg a pápaság! Látta a római csá- 

szárok dühét a fiatal Egyház ellen kelni – s látta a legtöbbet 

Saját vérében megfuladni. 

Látta mint vonulnak győzelmes, szőkefürtű germánok Ti- 

tusz diadalíve alatt s kék szemüket tágra nyitják Róma pom- 

pája előtt, – s látta a germán vezérek pusztulását és fülébe 

csengett az ő szomorú halotti daluk. 

Látta Nagy Károlyt koronával fején s látta a Karolin- 

gok végét is. Ez az Egyház annyit küzdött a Hohenstaufok- 

kal és látta az utolsó Hohenstauf szőke fejét homokba hullani 

a hóhér villámló bárdja alatt. Látta Európa uralkodócsaládjait 

jönni s letűnni. Látta jönni a Karolingokat, Capet-kat, Valois- 

kat; Anglia szász, dán, normand urait, a Plantagenet, Lancas- 

ter, York, Tudor és Stuart családokat. Oroszország mongol vezé- 

reit s moskowita cárjait; látta a Romanovokat s Gottorpokat. 

Látta az Árpádokat, Anjoukat, Habsburgokat. Az Orleansokat, 

Angoulemeket, Bourbonokat. Látta a napkirályt pompájában, de

148 

hallotta a szavakat is, miket egy püspöke, a nagy Massillon ej- 

tett koporsójánál: „Testvérek, egyedül Isten a nagy”, „Dieu 

seul est grand, mes frères!” Látta Napoleon meteorját felvil- 

lanni, s azt lassan kialudni. S ebben a csodás életerőben nem fegy- 

verek hatalma tartotta meg, az Egyház mögött nincs ágyú, nincs 

bajonett, csak egy igéret lebeg fölötte, Alapítójának szava: „A 

pokol kapui nem vesznek erőt rajta”. 

b) És Krisztus ígérete be fog teljesedni a jövőben is ! 

Elpusztul-e a pápaság? – vethetné föl valaki a kérdést. S a 

történelem vizsgálója csak így válaszolhat: Nem úgy indul, 

mintha el akarna pusztulni. A múltban kiállott minden eretneksé- 

get, szakadárságát, forradalmat, emberi cselszövést; napjaink- 

ban pedig szinte előttünk nő és szemmelláthatólag erősbödik. 

Minél ijesztőbben dobálják az élet nyugtalan hullámai a 

világ népeit, annál sóvárgóbb bizakodással emelik azok szemü- 

ket az egyetlen szilárd pont, az egyetlen biztos fény, az egyetlen 

meg nem ingó hatalom felé. 

A történelem minden ismerőjének el kell gondolkodnia azon, 

mi lehet az a titkos erő, amely a valószínűségi számításra rá- 

cáfolva, összeomlott hatalmas trónok és birodalmak romjai közt 

is, sértetlen szépségében és egyre növekvő vonzóerővel emeli ma- 

gasra a pápai trónt. 

Ha egyáltalában beszélhetünk világtörténelmi csodáról, hát 

akkor a pápaság meg nem ingó intézménye az – és nem ám 

Keletnek mozdulatlanságot szerető nyugalmában, hanem az 

európai szellem folytonos változékonysága és mozgékonysága 

közepén! 

Bizonyára erre gondolt a világhírű történetíró is, a 

nem katolikus Macaulay, mikor leírta örökszép szavait: „Melyik 

az a ma is meglevő intézmény a katolikus Egyházon kívül, amely 

tanuja volt ama koroknak, mikor a Pantheonból még az áldoza- 

tok füstje szállott fel, mikor még leopárdok és tigrisek bőgtek 

Flavius amfiteátrumában? A legbüszkébb királyi házak teg- 

napiak, ha a pápák sorozata mellé állítjuk őket... A velencei 

köztársaság járt korban legközelebb a pápasághoz. De a velen-

149 

cei köztársaság gyermek volt a pápasághoz hasonlítva; a ve- 

lencei köztársaság eltűnt, a pápaság megmaradt. A pápaság meg- 

maradt, nem hanyatlásban, nem mint valami elaggott maradvá- 

nya elmúlt időknek, hanem telve élettel és ifjúi erővel. És még 

ma sem mutat semmi jel sem arra, hogy a katolikus Egyház 

hosszú uralmának vége közelednék. Ez az Egyház látta a vilá- 

gon ma létező valamennyi kormányformának, minden vallásos 

intézménynek keletkezését, és nem vagyunk bizonyosak a felől, 

hogy nem hivatása látni valamennyinek végét is. Ez az Egyház 

nagy volt és tisztelt már akkor, mielőtt az angolszászok britt föl- 

dön lábukat megvetették, mielőtt a frankok a Rajnán átkeltek; 

nagy volt és tisztelt már akkor, mikor Antiochiában még a görög 

ékesszólás virágzott és a mekkai templomban pogány bálványo- 

kat imádtak. És megtörténhetik, hogy még akkor is meg nem 

csökkent fiatal frissességben fog állani, mikor valaha majd egy 

újzélandi utazó egy pusztaság közepén a London-Bridge leom- 

lott pilléréhez támaszkodik, hogy a Szent Pál-templom romjait 

lerajzolja”. (Macaulay: Critical and historical essays, Leipzig, 

1850. IV. k. 98. 1.) 

Íme, így hangzanak egy világhírű történetíró nyelvén kife- 

jezve a régi bibliai szavak: ,,És a pokol kapui nem vesznek erőt 

rajta.” 

* * * 

Kedves Testvéreim! Mit rejt méhében a jövő, ki tudná meg- 

mondani a mindentudó Istenen kívül! Visszanyeri-e egyszer a 

pápaság valaha azt a nagy külső fényt és hatalmat, amely a kö- 

zépkorban övezte, vagy talán a pápa megint oly szegény lesz egy- 

szer, mint Péter volt és hontalanul bolyongva fogja Krisztust 

hirdetni, – nem tudjuk. 

De egyet tudunk! 

Tudjuk, hogy pápa mindig lesz, amíg ember él a földön. 

Honnan tudjuk ezt? 

Onnan, hogy amíg ember lesz a földön, annak mindig em- 

beri szíve lesz, amely rászorul a nemesre és szépre, mindig emberi

150 

esze lesz, amely rászorul az igazságra, és mindig emberi lelke lesz, 

amelyet rádió, repülőgép s a technika bármilyen még elkövetkező 

csodája sem elégít ki, hanem amely mindig fog Isten után epedni. 

Amíg pedig Isten után epedő ember lesz a földön, addig meg- 

lesz az Istent az embernek nyújtó katolikus Egyház is, s meg- 

lesz annak sziklája, a pápaság is. 

Fölkelt már 1900 év alatt minden támadás és harc e szikla 

ellen, de ingathatlanul áll és néz le századok kelésére-végére, 

dinasztiák, nemzetek születésére, pusztulására. A gyökér, amely 

élteti, oly mélyen nyúlik az isteni talajba, hogy rágó féreg foga 

oda le nem ér, és a kéz, amely tartja, oly magasból nyúlik le a 

mennyből, hogy emberi gonoszság oda föl nem ér. 

Áll a szikla és ormán áll annak hármas töviskoronával ko- 

ronázott őre! És akárhány ezer évig forogjon még ez a világ, 

ott fogja tartani a pápa a világosság fáklyáját, amíg csak fénye 

az utolsó ítélet nagy tüzével össze nem olvad, és ott fogja hal- 

latni eligazító, csalhatatlan szavát, míg hangja be nem olvad az 

utolsó ítéletre hívó harsonák hangjába. 

Mert őrködnek fölötte Krisztus halhatatlan szavai: „Te 

Péter vagy és erre a sziklára fogom építeni egyházamat. És a 

pokol kapui nem vesznek erőt rajta”. 

Amen.

XII. 

A PÁPASÁG A TÖRTÉNELEM MÉRLEGÉN. 


Ha egy nem katolikus ember egy katolikus hívőt nagyon 

meg akar sérteni, ha úgy gondolja, hogy most fájó tőrt kellene 

a szívébe szúrni, akkor valami fölényes hangon s lekicsinylő mo- 

dorban ezt mondja neki: ,,Te pápista!” És szentül meg van 

győződve, hogy ezzel menthetetlenül elintézte azt az embert, 

mert szerinte nagyobb szégyent, megalázást és sértést talán még 

elgondolni sem lehet, mint ha valakire azt mondjuk, hogy ,»pá- 

pista”, vagyis a pápának híve. 

Csakugyan így beszél minden üresfejű ember. így beszél 

mindenki, akinek fogalma sincs a történelemről. De aki a világ- 

történelmet csak körvonalakban ismeri is, az – legyen bármi- 

lyen valláson is, legyen bár zsidó, vagy mohammedán – az nem 

tudja megtagadni tiszteletét a pápaságtól, attól az intézménytől, 

amelynél többet a szellemi és anyagi kultúra, az igazság és jog 

érdekében senki ezen a világon még nem tett. 

Igaz, hogy előttünk, hívő katolikusok előtt, nem ebben áll 

a pápák legnagyobb érdeme. Mi a pápáknak mindenekelőtt azért 

vagyunk hálásak, mert tisztán megőrizték, hamisítás nélkül hoz- 

zánk juttatták Krisztus tanítását és mert ők az a ,,szikla”, mely 

rendíthetetlenül tartja Krisztus Egyházát. Igen, mi ezért vagyunk 

elsősorban hálásak nekik. 

De azért érdemes lesz egyszer megvizsgálnunk a pápák

152 

világi érdemeit is, hogy ezzel is növekedjék irántuk tiszteletünk. 

Érdemes lesz a mai alkalommal nem csak katolikus szemmel 

nézni a pápaságot, hanem érdemeit a történelem mérlegére is 

helyezni és megkérdezni, hogy pusztán emberi szempontból 

nézve is valóban szégyen-e, ha minket „pápistáknak” neveznek, 

vagy nem inkább büszke öntudattal kell-e mellünkre ütni: ,,Hála 

Istennek, hogy én is pápista vagyok!” 

Pedig valóban erre a fölkiáltásra jut el az ember, ha meg- 

vizsgálja azokat az érdemeket, melyeket a pápák L egyrészt a 

kereszténység, IL másrészt a kultúra terjesztése által maguknak 

szereztek, 

I. 

A pápák és a kereszténység. 

A) Mire való a pápaság, miért vannak a pápák? – vetem 

föl a kérdést. ,,Azért, hogy hatalmaskodjanak, azért, hogy ural- 

kodjanak” – felelik a rosszakaratúak. Pedig nem azért! Ha- 

nem azért, hogy Krisztust adják az emberiségnek! Ezért és 

egyedül ezért. 

Ezért ment Péter Rómába, hogy Krisztust hirdesse, s ezért 

halt is meg. Ezért küldték a pápák a hithirdetőket szerte a vi- 

lágba, hogy Krisztust hirdessék. Ezért harcoltak néha kemény 

harcokat, ezért mondtak ki fájdalmas büntetéseket, hogy Krisz- 

tus tanítását megóvják. Ezért fogadták el a külső fényt, hódo- 

latot és tiszteletet, hogy mindezt is Krisztus országának terjesz- 

tésére használják fel. 

A pápák mindig megrendült lélekkel tartották emlékezetük- 

ben azt a hármas szeretetnyilatkozatot, amelynek megtétele mel- 

lett nyerte el az első pápa Krisztustól a hatalmat. ,,Simon, János 

fia! jobban szeretsz-e engem ezeknél?” – kérdezte az Úr Pé- 

tert. Felelé Péter: ,,Igen, Uram! te tudod, hogy szeretlek téged”. 

Erre monda Krisztus: „Legeltesd az én bárányaimat” (Ján. 21, 

15.). És ezt a szeretetvallomást megismételtette vele másodszor 

és harmadszor is. Elfelejthették volna-e hát a pápák, hogy vilá-

153 

got győző hatalmukat szeretetük miatt kapták, hogy nekik Krisz- 

tus szeretetét, békéjét, áldását, örömhírét kell az emberiségnek 

hirdetniök, hogy minden emberi gonoszságon, gyűlöleten, ellen- 

ségeskedésen Krisztus erős, önzetlen, önfeláldozó szeretetét kell 

győzelemre segíteniök! 

B) Ha a 261 pápa 1900 éves történetét egy mondatba akar- 

juk összefoglalni, az isteni Üdvözítő e szavával tehetnők ezt 

meg: „Legeltesd az én bárányaimat, legeltesd az én juhaimat!” 

Minden pápa, aki Krisztusnak méltó helytartója volt, ebben látta 

egyetlen feladatát. 

a) Mennyi érdemük van a pápáknak Krisztus nyájának /e- 

geltetésében! Az első század véres üldözései tépik-szaggatják 

Krisztus nyáját. Hol a pásztor? A béres megfutna, de a jó pász- 

tornak a nyájnál a helye! És a pápák valóban velük is voltak a 

földalatti katakombákban, hogy erősítsék hitüket és velük léptek 

a vérpadra, hogy szívük vérével tegyenek tanúságot Krisztus- 

ról. Ma is megvan a pápák névsora, és az egyenesen megdöb- 

bentő. Péter, Linus, Kletus, Kelemen, Evaristus ... és utána 

írva mindegyiknek: ,,vértanú”, ,.vértanú”. Olvassuk tovább: Sán- 

dor, Hyginus, Pius, Anicetus, Szótér, Eleutér, Viktor ... és utána 

írva mindegyiknek: ,,vértanú”, „vértanú”. 29-szer egymásután 

ez a megdöbbentő refrén: vértanú, vértanú! Valóban mindig 

ereje, bátorítója, szíve volt a pápaság a kereszténységnek. 

b) És azóta is mint világító-torony mutatja az utat a pápai 

méltóság, és amerre Péter hajója jár, áldás fakad nyomán. Ti- 

zenkilenc évszázad tanúsága erősíti meg ezt a tételt. Róma a ke- 

resztény hitnek és a keresztény kultúrának egyaránt kiinduló 

pontja és középpontja. Hányszor ismétlődött már meg a pápák 

történetében az a jelenet, melyet Péter élt át a háborgó víz tete- 

jén, mikor János csónakja felé tartott és ijedten merülni kezdett! 

Akik ismerik a történelmet, valóban megdöbbentő időkről tud- 

nak. Olvasunk olyan időkről, az ariánus eretnekség koráról, mi- 

kor a Krisztus istenségébe vetett hithez egyedül a pápa és kevés 

híve maradt hűséges, és szinte az egész világ ariánussá lett. Ol- 

vasunk Julianus Apostata csalárd üldözéseiről, hitszakadások-

154 

ról, forradalmakról, Napóleon despotizmusáról . . . De valahány- 

szor úgy látszott, hogy a hullámok már-már összecsapnak a pápa 

fölött, megint megismétlődött a merülni kezdő Péter történeté- 

nek vége is: .Jézus azonnal kinyújtván kezét, megfogta őt, és 

monda neki: Kicsinyhitű! miért kételkedtél?” (Máté 14, 31.)· 

Hogy Krisztus Urunk tanítása sértetlenül megmaradt 1900 

éven keresztül, az elsősorban a pápák érdeme. Hogy hittérítők 

buzgó munkája egész világrészeket nyert meg Krisztusnak, a pá- 

pák érdeme. ,,Ha a kereszténység elterjesztése érdem, – írja a 

protestáns Herder (Ideen zur Philosophie der Geschichte II. 350), 

– akkor a pápáknak ebben az érdemben nagy részük van”. 

Hogy Európa nem vált végleges martalékává a hunoknak, 

szaracénoknak, tatároknak s törököknek, az is elsősorban a pá- 

pák érdeme. 

C) És itt eszébe jut az embernek egy különös gondolat: Ha 

most Krisztus újra megjelennék a földön és elmenne a Vati- 

kánba . . . Ah, igen! Vajjon mi lenne akkor? Vajjon mit tenne. 

Krisztus? Ha mindentudó szemét végigjártatná a 261 pápa éle- 

tén, találna-e árnyékokat is, emberi foltokat is rajtuk? Rajtuk, 

akik bár az egyházi főhatalom hordozói voltak, de mégis embe- 

rek is voltak. Vajjon találna-e? 

Ah igen, találna! 

És vajjon isteni tekintete egyiknél-másiknál nem válna-e 

szomorúvá vagy nem villámlanék-e haragtól? 

Ah igen, villámlanék! . .. 

De mégis ... A 261 pápa közül a legszigorúbb mértékkel is 

hánynak lehet kötelességmulasztást, elvilágiasodást vagy erköl- 

csi hiányokat szemére hányni? Legfeljebb hatnak vagy hétnek. 

A többiek mind elsőrendű emberek, mind imponáló jellemek, 

igen sokan vértanuk és kanonizált szentek voltak. Ha tehát az 

Úr isteni tekintete végignézne rajtuk és mindentlátó szeme meg- 

látná a történeti fejlődés törvényeit s egyben az emberi termé- 

szet gyöngéit is, olyan élesen, ahogyan egyetlen történetíró és 

lélekbúvár sem ismeri azokat; és mikor látná, hogy az általa 

elvetett kis mustármag életereje csak természetszerűleg hajtott

155 

annyi pompás levelet, virágot, ágat az Egyház óriásivá nőtt fá- 

ján; és mikor újra feladván XI. Piusnak, az 1933. év „Péter- 

jének a kérdést, hogy kinek tartják Őt az emberek, és ez a Pius 

térdreborulna Előtte és imádkozva mondaná el újra a halhatat- 

lan szavakat: ,,Te vagy Krisztus, az élő Isten Fia”: egész biz- 

tos, Testvérek, hogy az Úr semmit sem ítélne el, semmit sem ki- 

fogásolna a mai pápaságon, hanem ismét elmondaná áldott sza- 

vait: Boldog vagy Pius, mert szilárdan nyugszik rajtad az én 

Egyházam ... 

Íme, a pápák egyik világtörténeti értéke: rajtuk nyugszik 

Krisztus Egyháza! 

II. 

A pápák és a kultúra. 

Amit azonban eddig a pápák érdemeiről hallottunk, mindez 

csak azok előtt érdem, akik a kereszténységet szeretik, becsü- 

lik és az emberiség legnagyobb áldásának tartják. A történelem 

mérlegén azonban a pápáknak olyan érdemei is mutatkoznak, 

amelyek miatt még a nem keresztényeknek is csak a legna- 

gyobb tisztelettel lehet a pápaságra föltekinteniök. 

A kultúrtörténelem fölényes tudatlanjainak könnyű marasz- 

taló ítéletet hozniok egyik-másik pápa méltatlansága miatt. De 

a nem katolikus világhírű történetírónak, Gregoroviusnak már 

csak elhihetjük, ha mondja: ,,A történelemnek nem áll elegendő 

kitüntető cím rendelkezésére, hogy csak megközelítőleg is je- 

lezni tudja a pápák nagy tetteit és el nem múló dicsőségét” .. . 

Melyek a pápaság nagy kulturális érdemei? 

Azok az érdemek, amiket A) a kultúra, B) az igazság és 

C) a jog terjesztése és védelme terén szereztek. 

Ismételten hangsúlyozom, hogy szemünkben nem ez a leg- 

főbb érdemük. Előttünk legfőbb érdemük az, hogy sziklái Krisz- 

tus Egyházának. De nem lesz fölösleges, ha röviden szemügyre 

vesszük ezeket a történelmi érdemeiket is, hogy annál öntuda-

156 

tosabbá váljék tiszteletünk Krisztus Urunk földi helytartója 

iránt. 

A) Hogy mit köszönhet a kultúra – mind az anyagi, 

mind a szellemi – a pápáknak, ennek csak vázolására is kötetek 

kellenének. 

a) Mindenekelőtt is el kellene mondani a népek megtéríté- 

sének egész történetét. 

A pápaság az egész világra kiterjedő hatalom, pedig nincs 

ágyúja, nincs gépfegyvere. Mily gyorsan hódította meg az egész 

világot! Megszólal a világot uraló büszke római előtt, és az meg- 

hajtja Krisztus előtt homlokát. Megszólal a Plato és Aristoteles 

bölcseségén növekedett görög nép előtt s az magáévá teszi a 

krisztusi életideált. Megszólal a népvándorlás barbár törzsei 

előtt s azok kemény nyakukat Krisztus igájába hajtják. És min- 

denütt, ahol feltűnik a kereszt, nyomában új földi lendület is fa- 

kad, szétszórt törzsek állammá szerveződnek, nyugtalanul por- 

tyázó népek békés állampolgárokká válnak. 

A pápaság biztosította a hit és erkölcs egysége által a né- 

peknek azt a gondolati és akarati egységét, a szíveknek és lel- 

keknek azt a megnemesítését, amely egész mai kultúránknak alap- 

jává vált. 

b) De a népek megtérítése mellett meg kellene említenünk 

azt a páratlan bőkezűséget és azt a senki által fölül nem múlt 

mecénást gesztust is, amellyel a pápák minden művészetnek és 

tudománynak pártolására siettek! 

Aki megfordul Rómában és ott lépten-nyomon látja a pá- 

pák által emelt nagyszerű épületeket, szobrokat, szökőkutakat; 

aki végigjárja a Vatikán csodás termeit és páratlan műkincsek- 

kel megtelt múzeumait; aki csak egy pár órára is bepillant a Va- 

tikán óriási könyvtárába vagy kézirattárába: annak valóban 

nem kell sokat magyarázni, mit köszönhet a legnemesebb em- 

beri kultúra a pápaságnak. 

Minden művészettörténet ékesszólóan hirdeti a Bramantek, 

a Raffaelok, a Michelangelok, a Berninik, a Madernák nagy 

pártfogóinak, a pápáknak dicséretét.

157 

Aki végigjárja a Vatikán régiségtárát, csodálkozva fogja 

észrevenni, hogy egész klasszikus tudásunk és képzettségünk 

alapjait a Vatikán múzeumai mentették meg a pusztulástól. Amit 

középiskolás könyveinkből képekről ismerünk, azt itt eredetiben 

láthatjuk: a Laokoon-csoportot, a pompás redőzetű ruhában alvó 

Ariadnét, a belvederi Apollót, az otricoli Zeus-szobrot, és így 

tovább. 

Nem alaptalan öntudattal sorolja fel tehát XI. Pius pápa 

1931-ben megjelent, ,,Deus scientiarum Dominus” kezdetű en- 

ciklikájában egész tömegét azoknak az egyetemeknek, melyek 

a pápaságnak köszönik létüket. Sokan fognak csodálkozni, ha 

hallják, hogy a pápák alapították az alábbi egyetemeket: Bo- 

logna, Paris, Oxford, Salamanca, Toulouse, Róma, Padova, Cam- 

bridge, Pisa, Perugia, Firenze, Pavia, Lissabon, Siena, Gre- 

noble, Prága, Wien, Köln, Heidelberg, Lipcse, Montpellier, Fer- 

rara, Louvain, Basel, Krakó, Vilna, Graz, Walladolis, Mexico, 

Alcala, Manila, Santa Fe, Lima, Guatemala, Cagliari, Lemberg 

és Varsó egyetemeit. 

Β) Nem kisebb érdemeket szereztek azonban a pápák az 

igazság hirdetése és megvédése által sem. 

a) A földi problémák megoldása mindig attól függ, mint 

gondolkodunk az örökkévaló dolgokról. Politika, nevelés, társa- 

dalmi élet, jogi- és erkölcsi élet egyaránt összefüggésben állnak 

a végső kérdésekre adott feleletünkkel. Ezért elévülhetetlen ér- 

demük a pápáknak, hogy a krisztusi vallás igazságainak kris- 

tálytiszta megőrzése által a keresztény Nyugatot egységes, erős, 

biztos kultúrtradícióra nevelték. Mindig a pápák voltak, akik 

hangoztatták és védték a világon a szellem elsőbbségét az anyag 

fölött, a lélek elsőbbségét a test felett, az erkölcsét a haszon fe- 

lett, a jogét a hatalom felett, az igazságét a megalkuvás felett. 

Már pedig ki nem látná, hogy ezeknek az igazságoknak meg- 

erősödésével áll vagy bukik a rendezett emberi élet? Ki nem látná, 

hogy ezeknek védelme a pápaságot az emberiség legelső kultúr- 

tényezőjévé tette! 

b) Hogy mily kultúrértéket jelentett a pápaság az igazság

158 

hirdetése által, tulajdonképen csak ma tudtuk meg teljes mérték- 

ben a téves világnézetek lidércfénye után tévelygő emberiség 

jajkiáltásaiból. A régi ember minden terve, vágya, egész lénye 

összeforrott a természetfölöttivel. A mai ember el akart szakadni 

attól, azt hitte, hogy saját magának elégséges, saját magának 

lehet megváltója. De az állandó társadalmi megrázkódtatá- 

sok és örökös forradalmak után ma már újra belátja, hogy a ter- 

mészetes, földi élet helyes rendezésére is egyedül biztos garancia 

a természetfölötti világ alázatos elismerése. Ellentéteket áthi- 

dalni, bizonytalanságokat megszüntetni, az élet kérdéseire kielé- 

gítő feleletet adni csak az a világnézet tud, amelyet a pápaság 

hirdet 1900 év óta. És ha a pápák semmi mást nem tettek volna 

is, mint hogy az igazság fáklyáját emelték az emberiség fölé, már 

akkor is legelső jótevői lennének az emberiségnek. 

C) Pedig az igazság hirdetése mellett még kiváló érdeme- 

ket szereztek a jog védelme terén is. 

a) A Vatikánban látható a világhírű festőnek, Raffaelnek 

egy remekműve: Attila és I. Leó találkozása. A hunok pusztító 

serege Velencéből Róma felé tör, és elsöpréssel fenyegeti a civi- 

lizált világot. A végszükségben Leó pápa Attila elé megy kíméle- 

tet kérni. 452-ben Mantuában folyt le ez a világtörténeti találko- 

zás. A képen a pápa mellett egy őszbeborult aggastyán (Szent 

Péter) fenyegeti kivont karddal a pusztító fejedelmet. 

Ez a szimbolikus festmény méltókép jelképezi azt a rendít- 

hetetlen bátorságot, amellyel a pápák mindig szót emeltek a jog 

védelmében, s amelyre gondolt bizonyára a neves francia publi- 

cista, Veuillot is, mikor ezt írta: „Fosszátok meg a világot Pé- 

tertől és éjszaka lesz, amely éjben Néró alakul, növekszik és jut 

a trónra”. 

A pápák nemcsak hirdették Szent Pál gondolatát, hogy a 

törvényes állami hatalom Isten kegyelméből áll fenn (Róm. 

13, 1.), hanem viszont igyekeztek az állami túlkapásokkal szem- 

ben is hangoztatni az igazságot. A pápák egyrészt elítélték a 

népfönségnek azt a formáját, amely minden hatalmat a néptől

159 

származtat, de épígy elítélték az állami mindenhatóság tanát is, 

mely minden hatalmat az államtól eredeztet. Soha nem szűntek 

meg hangoztatni a jog és erkölcs összefüggését és ezzel meg- 

akadályozták, hogy jogi kérdések hatalmi kérdésekké váljanak. 

Az a ,,jog”, ami „jogos”; de hogy mi jogos, azt Isten örök tör- 

vényei szabják meg s nem emberi önkény. Aki tehát Istent sze- 

reti, a jogot is megtartja: a vallásos ember tehát a legjobb hon- 

polgár is. 

Az által, hogy a pápák ezt a fölfogást hirdették és védték, 

egyben a jognak is beláthatatlan szolgálatot tettek. Mikor a népek 

életében a legnagyobb krízisek dúltak, a pápák nem mulasztot- 

ták el szavukat fölemelni a magasabb tekintély, a szociális köte- 

lességek és a jogrend érdekében, és ez által megvetni a rende- 

zett emberies társasélet alapjait. ,,A középkorban a politikai sza- 

badság tulajdonképeni védővára a pápák voltak” – mondja a 

nem katolikus világhírű történetíró, Leo Henrik! Pedig ez a bátor 

felfogás annyi önfeláldozásukba és szenvedésükbe került, hogy 

szinte valamennyi pápa elmondhatta volna, amit a száműzött 

VII. Gergely mondott halála előtt: „Szerettem az igazságot, gyű- 

löltem a gonoszságot, azért halok meg száműzetésben.” 

Ha tehát Róma világhírű történetírója, a nem katolikus Gre- 

gorovius ezt írja: ,,A keresztény vallás az egyetlen bástya volt, 

amelyen a barbárok hullámzó népáradata megtörött”, akkor meg- 

értjük az ő másik állítását is: „A középkor népeinek tisztelete 

Róma városa iránt határtalan volt.” Igen, mert a római pápaság- 

ban találta meg az emberiség az elfogulatlan, igazságos ítélet 

garanciáit. 

b) Ma is sokan támadják a pápát. Miért? Bántja őket a 

keresztény hit? Dehogy. Hanem támadják azért, mert a pápaság 

a tekintély elvének legfőbb képviselője! Mindig ez volt a leg- 

végső oka a pápa elleni támadásoknak. A felforgató törekvések 

igen jól kiérezték, hogy tulajdonképp ez az egyetlen bástya, ame- 

lyet komolyan kell venni! 

1 H. Leo: Geschichte des Mittelalters. IL 119.

160 

És hogy a pápaság mit jelent a kultúrának s az emberi- 

ségnek, tulajdonképen csak akkor értjük meg, ha elgondoljuk, 

mivé lett volna az emberiség a pápaság nélkül. Mi lett volna 

Európából, ha nélkülöznie kellett volna a kultúrának, igazságnak 

és jognak ezt a hatalmas védőjét, a szellem fölényének hirdetőjét 

s a tekintélytisztelet legerősebb képviselőjét! Nem én felelek erre 

a kérdésre, hanem Kant világhírű tanítványa, Herder, aki „Ideen 

zur Philosophie der Geschichte der Menschheit” c. könyvében ezt 

írja: ,,Hogy Európát a hunok, szaracénok, tatárok, törökök és 

mongolok el nem nyelték talán mindörökre, az a pápaság műve! 

A római hierarchia nélkül Európa valószínűleg despoták zsákmá- 

nyává, örökös villongások színterévé, vagy mongol pusztasággá 

változott volna.” 

* * * 

Kedves Testvéreim! Most ismétlem el hát újra a kérdést: 

Vajjon kell-e szégyenkeznünk, ha lenézően „pápistáknak” hív- 

nak minket értetlen emberek? Nekünk szégyen-e az, ha ilyen 

páratlan intézmény szikláján épül fel hitünk, vagy nem inkább 

az-e a szégyen, ha egyeseknek fogalmuk sincs azokról az elévül- 

hetetlen világtörténelmi érdemekről, amelyekkel a pápaság örök 

hálára kötelezett maga iránt minden művelt embert! 

Mit köszönhet a világ a pápaságnak, nem könnyű azt egybe- 

foglalni. Köszönheti, hogy a krisztusi hit csorbítatlanul reánk ma- 

radt. Köszönheti, hogy a keresztény erkölcs sértetlenül és megal- 

kuvás nélkül hirdettetik. Köszönheti, hogy Krisztus országa elter- 

jedt. Köszönheti az egész keresztény kultúrát, művészetet, tudo- 

mányt. Köszönheti, hogy az emberiség legértékesebb kincsei: csa- 

ládi élet, nevelés, kölcsönös igazságosság fölött bátor szóval őr- 

ködik. 

Épen az utóbbi két évtizedben fordult az emberiség szeme 

gyakran Róma felé: a háború vérözönében s a háborút követő 

nyomorúságok tengerében. Mint szikla a habok fölött, úgy áll a 

pápai trón megerősödve, tekintélyben megnövekedve egy olyan 

világban, amelyben évszázados trónok omlottak össze s minden

161 

más tekintély veszni látszik. Fénylik a pápai tiara, mikor mellőle 

tucatjával hullottak porba uralkodói koronák. 

És ha az emberiség elég esztelen lesz és tovább marcangolja 

magát, és ha csábító filozófiák és csalóka jelszavak lidércfénye 

után indulva továbbra is tékozolja a múltban szerzett lelki kin- 

cseit és értékeit, még akkor is, rommá omlott társadalmak és 

porrá máit kultúrák törmelékének zűrzavarában is állani fog s 

kimagaslani a pápaság intézménye, mint állnak az egyiptomi pi- 

ramisok és kimagaslanak az évezredek által reájuk szórt porré- 

teg alól. 

Testvéreim! Köszönjük meg az Úristennek, hogy mi is „pá- 

pisták” vagyunk l Amen.

XIII. 

ÜDVÖZLÉGY, SZENT RÓMA! 


Templomunk egyik-másik látogatójának bizonyára feltűnhe- 

tett, hogy az elmúlt közeli napokban mennyire megfogyatkozott a 

kispapjaink száma. Ötödéves növendékeink római úton voltak 

távol tőlünk, hogy akik a közel jövőben nyerik el papi felszente- 

lésüket, ennek a szent zarándoklatnak mély lelki élményeivel in- 

duljanak el fönséges apostoli útjukra. 

Az idei szentév százezrével vonzotta az embereket az örök 

városba; de máskor sem lehet odamenni anélkül, hogy a világ 

minden tájáról érkező zarándokokkal ne találkoznánk. Mert a 

Szentföldön kívül, melynek rögeit az Istenfia taposta, és a hazai 

földön kívül, melynek hantjai alatt őseink csontjai porladnak, 

nincs a föld kerekségén még egy hely, mely annyira szent volna 

a keresztények előtt, mint Róma földje. 

De nem a régi világbirodalom egykori fővárosa lelkesít min- 

ket. Sem pedig a páratlan műkincsek gyűjtővárosa gyújt lángra 

minket. 

Hanem szeretjük azt a kősziklát, mely Rómában van s melyre 

Krisztus az ő Egyházát építette. Szeretjük azt a szívet, 

mely Rómában dobog s mely a krisztusi élet vérkeringését löveli 

a világegyház tagjaiba szerte a földön. Szeretjük azt a fejet, mely 

Rómában intézkedik, s mely a krisztusi tanokat hirdeti az egész

163 

világnak. És szeretjük azt az atyai kezet, mely Rómából emel- 

kedik áldóan az egész világ fölé. 

Ebben áll az ,,örök Róma” titokzatos, vonzó varázsa. 

,,Légy üdvözölve, szent Róma!”, – kiáltották elragadtatás- 

sal 1300-ban, az első szentévi jubileumkor a zarándokok, mikor 

hosszú, fárasztó zarándoklás után a Monte Mario magaslatáról 

az esti napsugárnál végre feltűnt előttük a szent város. 

„Légy üdvözölve, szent Róma!” – kiált fel ma is minden ke- 

resztény hívő, aki tudatosan végigelmélkedi, mit köszönhet a ke- 

resztény lélek Rómának. A katolikus híveknek szerte a világon 

mindig ismertetőjelük volt a Rómához való szeretetteljes ragasz- 

kodás. Ez annyira közismert tény, hogy bővebben nem is kell 

róla beszélnem. Annál tanulságosabb lesz azonban, ha a mai be- 

szédben ennek a ténynek okait is megvizsgáljuk és feladjuk a 

kérdést, vajjon miért is nevezzük mi magunkat római katolikusok- 

nak, azaz vajjon miért is szeretjük mi Rómát? 

Válaszunk kettős lesz. I. Szeretjük Rómát, mert ott dobog 

az Egyház szíve és II. szeretjük Rómát, mert ott él az Egy- 

ház feje. 

I. 

Rómában dobog az Egyház szíve. 

Mindenekelőtt is római katolikusoknak valljuk magunkat és 

szeretjük Rómát azért, mert ott dobog az Egyház szíve és 

A) amint az a város volt a színtere a kereszténység dicsőséges 

múltjának, B) ép úgy az lüktető életforrása jelen virulásának is. 

A) A kereszténység dicsőséges múltja elválaszthatatlanul 

forrott össze Róma nevével. 

a) Gyönyörű lehetett az a régi pogány Róma is, – de mi- 

lyen szánalmas volt benne az emberi lélek! Márványból készült 

aranyozott palotákban laktak az előkelő rómaiak, Homerost, Ho- 

ratiust, Vergiliust olvasták, a Forumon nyüzsgött az élet, egy- 

mást érték a pogány templomok, – de aztán megnyíltak az aréna

164 

kapui és a Colosseumban császár, politikus, hadvezér, író, költő, 

pap és Vestaszűzek egyaránt kidülledt szemmel lestek a gladiá- 

torok élet-halál harcát. És a Colosseumban összegyűlt 90.000 

főnyi tömeg méltatlankodva üvöltött és bőgött, mikor a gladiáto- 

rok egymást kímélték, vagy túlgyorsan végeztek egymással, mert 

a nézők vért akartak látni, sokáig folyó emberi vért: ők, a pap- 

nők, ők, a nagy államférfiak! És mikor a győztes gladiátor a ha- 

lálos sebbel földrezuhant ellenfélnek életéért könyörögve nézett a 

császári páholy felé, a finom császári kéz hüvelykujja vérszom- 

jas lendülettel fordult föld felé: Nincs kegyelem! Csak öld meg! 

Öld meg! 

Ez volt a pogány Róma. 

b) De egy nap az országúton egy bethsaidai halászember 

közeledett Róma felé: a neve valaha Simon volt, de ma már Pé- 

ternek hívták. A másik országúton meg a római katonák egy fog- 

lyot hoztak, akit Festus helytartó küldött Zsidóországból, s neve 

volt tarsusi Pál. És amikor Péter és Pál átlépték a nagy pogány 

város kapuit, abban a pillanatban megfordult a világtörténelem! 

Az a Róma, mely addig az érzékiségnek, gladiátorjátékoknak, po- 

gány bálványoknak volt fészke és terjesztője, ettől kezdve egy 

új, nemes, szent kultúrának, a keresztény szellemiségnek lett ki- 

indulópontjává és terjesztőjévé: Róma az Egyház szívévé vál- 

tozott És amint a test ereiből a szívbe igyekszik minden vér, 

úgy lett Rómából is a világ zarándokvárosa, ä legrégibb turista- 

város, ahová már ezer évvel ezelőtt, amikor idegenforgalomról 

még senki sem beszélt, tömegestől vándorolt a nép: vonzotta az 

Egyház szívének dobogása. Ezért lett Rómából az ,,örök Város”. 

Igen, örök. De csak az örök benne, ami Pétertől és Páltól szár- 

mazik. 

Ezóta Róma szent hellyé lett előttünk, mert Colosseumában 

a mi keresztény testvéreinknek tízezrei is véreztek el oroszlánok 

és tigrisek, párducok és medvék foga alatt: papok, püspökök, 

anyák, leányok, gyermekek, aggok tízezrei. Meghaltak a kereszt 

győzelméért, a lélek győzelméért, Krisztus ügyéért. Az ő sír- 

jaikból nőtt ki a másik Róma, a Szent Róma, az örök Róma.

165 

B) De amint Róma színtere a kereszténység dicsőséges 

múltjának, ép úgy lüktető életforrása jelen virulásának is. 

a) Olaszország és benne Róma évezredek óta vonzóerőt gya- 

korolt népekre és egyénekre egyaránt. A cimbereket, teutonokat, 

keltákat hideg, északi hazájukból talán inkább csak a napsuga- 

ras déli ég melege vonzotta és sok mai utast talán csak Itália mű- 

vészi kincsei vonzanak. 

De bizton elmondhatjuk, hogy a Róma felé száguldó nem- 

zetközi gyorsvonatok és hosszú zarándokvonatok utasainak leg- 

nagyobb része elsősorban mégsem napsütést élvezni és nem mű- 

kincseket látni megy Rómába. Hanem, amint a régi, pogány Ró- 

mába úgyszólván az egész világból özönlött a nép, hogy ott jogi, 

politikai, művészi és gazdasági eligazítást nyerve, új munka- 

kedvre felfrissülve menjen visza távoli hazájába, épúgy keresi fel 

a mai keresztény ember az új Rómát, a kereszténység közport- 

ját, hogy az Egyháznak ott dobogó szívénél lelkileg felfrissülve 

térjen haza a mindenapi élet munkakörébe. 

Azt mondják Goethéről, hogy mikor híres útját tette Itá- 

liába és szinte megállás nélkül sietett Róma felé, tulajdonképen 

menekült: az otthon szűk, kicsinyes, nyomott környezetéből, a ké- 

tely és bizonytalanság ködéből a határozott, nagyvonalú világ- 

nézet világossága felé. 

Tulajdonképen minden római zarándok ugyanezt érzi; érzi, 

mint újul meg lélekben, mint telítődik meg lelke nagy és föl- 

emelő gondolatokkal az abszolút értékek és örökké érvényes mér- 

tékek közeli szemléletéből. Rómába nem mint turista megy az 

ember, hanem mint bűnbánó, mint zarándok, mint szomjas ván- 

dor, mint lelki erősödést kereső gyönge ember. Mert aki csak 

művészetet látni menne Rómába, az bekötött szemmel és elzárt lé- 

lekkel járna ott. Mit is jelentenek a művészi Rómának mégiscsak 

múlandó műkincsei a létnek amaz örök problémái mellett, ame- 

lyekre a választ az a másik Róma, a szent Róma, az örök Róma 

adta meg! 

b) Hogy mily érzelmek gomolyognak ott az ember lelkében, 

nem lehet azt elmondani, azt át kell élni! Ott állasz annak a

166 

sírja mellett, aki az Úr Jézussal még beszélgetett. Ott állasz ab- 

ban a városban, ahol szakadatlanul hirdetik az evangéliumot, 

mióta az első pápa betette oda a lábát. Ott állasz a keresztény 

Rómában, amelyet nem Romulus és Remus alapítottak, mint a 

pogány Rómát, hanem Péter és Pál. Ott szívod magadba azt a 

krisztusi levegőt, az evangéliumnak azt az éltető kovászát, mely 

krisztusivá teszi a pogány lelket, amint a pogány Pantheont a 

vértanuk templomává, a pogány Minerva-templomot S. Maria 

sopra Minervává, a pogány Diana-templomot S. Sabina temp- 

lomává változtatta át. 

c) És itt egy érdekes gondolatra is szeretnék rámutatni: 

Róma minden kereszténynek közös édesanyjává lett anélkül, hogy 

nemzetét bármelyiknek is meg kellene tagadnia! Igen! Mert mi- 

kor mi Rómába megyünk, nem Olaszország fővárosát akarjuk 

fölkeresni, hanem a keresztény világ lüktető szívét. Innen érthető 

aztán az a sajátos tény is, hogy a Rómába zarándoklók nem- 

hogy elfelejtenék nagy lelkesedésük miatt saját hazájukat, ha- 

nem sehol annyi kegyelettel nem tudnak hazájukra gondolni, 

sehol annak fájdalmait annyira átérezni, sehol a Himnuszt oly 

lelkesedéssel énekelni, mint itt, a kereszténység örök városában. 

Minden szavát elfogadjuk tehát a nagy francia írónak, de 

Maisfre-nek, aki a „Du Pape” című könyvében így kiáltott fel: 

„Ő, szent római Egyház I Amíg nyelvemet használni tudom, arra 

akarom használni, hogy téged ünnepeljelek. Légy üdvözölve, te, 

tudománynak és szentségnek halhatatlan anyja, salve magna 

parens! Te terjesztetted el a világosságot a föld legvégső szé- 

lére, mindenüvé, ahol csak elvakult hatalmasságok befolyásod- 

nak útjába akadályt nem raktak és sokszor még ennek ellenére 

is. Te voltál, aki véget vetettél az emberáldozatoknak, a barbár 

és meggyalázó szokásoknak, a tudatlanság éjszakájának; és 

mindenütt, ahová kiküldötteid el nem jutottak, hiányzik valami 

az emberi műveltségből. A nagy emberek a tieid. A te tanításaid 

tisztítják meg a tudományt a büszkeség és függetlenség ama 

mérgétől, mely azt mindig veszélyessé és gyakran kártékonnyá 

teszi. Pápáidat nemsokára általánosan el fogják ismerni az em-

167 

béri műveltség első tényezőinek, az európai monarchia és egy- 

ség megteremtőjének, a tudomány és művészetek őrzőjének, a 

polgári szabadság alapítójának és született védelmezőjének, a rab- 

szolgaság megsemmisítőjének, a zsarnokság ellenségének, az em- 

beri nem jótevőjének.” 1 

II. 

Rómában él az Egyház feje. 

De szeretjük Rómát nemcsak azért, mert ott dobog a ke- 

reszténység szíve, hanem azért is, mert ott él a kereszténység 

feje, ott él A) a pápa, B) a mi Szentatyánk. 

A) Szeretjük Rómát, mert Rómában lakik a pápa. 

a) És ki az a pápa? Mit tart róla a katolikus Egyház? 

Mert hogy mit tart a világ, azt látjuk minden pápaválasz- 

tás előtt. A világlapok óriási cikkeket hoznak, kombinálják, ki 

lesz az új pápa, mi várható tőle, milyen politikai irányt fog kö- 

vetni ... így a világ. 

És az Egyház? 

Külön szentmisét rendel pápaválasztás idejére, – „Missa 

pro eligendo Summo Pontifice” – és ennek a szentmisének köz- 

imája nagyszerűen mutatja, mit vár az Egyház a pápától. Olvas- 

suk csak el ennek a misének Oratióját. Vajjon milyen pápát kér 

az Egyház az Istentől? Nagy művészlelket-e? Nagy építte- 

tőt-e? Nagy politikust, diplomatát-e? Mindebből semmit. Ha- 

nem olyan pápát, aki a mi buzgó lelki gondozásunk által (,,piο 

in nos studio”) Isten előtt mindig kedves legyen és a nép előtt 

tiszteletreméltó. 

Íme, így imádkozik az Egyház a pápáért. És ezt az imád- 

kozást magától az Úr Jézustól tanultuk, aki egy ízben így szólt 

Péterhez: ,,Simon, Simon! íme a sátán kikért titeket magának, 

II. 214. 

1 De Maistre: Vom Papste. Übersetzt von M. Lieber. München. 1923.

168 

hogy megrostáljon, mint a búzát; de én könyörögtem érted, hogy 

meg ne fogyatkozzék hited, és te egykoron megtérvén megerő- 

sítsd testvéreidet” (Luk. 22, 31. 32.). 

Mily páratlan szavak: Krisztus imádkozott Péterért! A 

pápáért imádkozik Krisztus, mert tudja, mily szédületes érték: 

halhatatlan emberi lelkek milliárdjainak örök sorsa függ az ő 

tévedhetetlenségétől, meg nem ingó hitétől. 

Krisztustól tanulták a keresztény hívek, hogy ők is sokat 

imádkozzanak a pápáért. Már a legelső keresztényekről olvassuk, 

hogy mialatt Péter a börtönben sínylődött, ,,az egyház szüntelen 

könyörög vala Istenhez őérette” (Ap. Csel. 12, 5.). 

b) De Krisztus szavaiból még más is következik: az a 

páratlanul meleg, kegyeletteljes fiúi engedelmesség, amely az 

igazán keresztény életet élő országok népeit mindig jellemezte a 

pápa iránt. Mert ha Krisztus megparancsolta a pápának, hogy 

legyen hitben megerősítője testvéreinek, akkor viszont nekünk 

azt parancsolta, hogy mi meg legyünk szófogadó, engedelmes fiai 

neki, mikor hitünkben vezetni, irányítani akar. 

Hogy mi ,,vakon engedelmeskedünk a pápa szavának”? Hát 

igen! Amint minden józan ember vakon szokott engedelmeskedni 

a fejének, – és nem a kezének vagy nyelvének. Mert az Egy- 

ház keze és lába és teste vagyunk mi, a hívek. Feje azonban 

: Krisztus, az ő helyettese pedig a pápa. 

Olvassátok csak el, mit mond az efezusi levél az Úr Krisz- 

tusról: „Mindent a lába alá vetett, s megtette őt mindenekfölött 

az egyháznak fejévé, mely neki teste és annak a teljessége, aki 

mindeneket mindenben betöltő” (Ef. 1, 22, 23.). 

Az Egyház feje tehát Krisztus, Krisztus földi helytartója 

pedig a pápa; és azért szeretjük Rómát, mert ott lakik a pápa, 

Krisztus Urunk földi helytartója. 

B) Szeretetünknek vannak azonban még mélyebb forrásai 

is. Nemcsak az Egyház szuverén feje, uralkodója lakik Rómá- 

ban, hanem az egész kereszténység szerető szívű atyja, a mi 

Szentséges Atyánk is, és tulajdonképen csak ez a kifejezés ma-

169 

gyarázhatja meg teljesen azt az elérzékenyülő szeretet, amely- 

lyel a buzgó hívek Rómához mindig ragaszkodtak. 

a) Hiszen még a nem katolikusokat is valami egész különös 

tisztelet és megilletődöttség [ogja el, mikor kihallgatáson szem- 

ben állanak a Szentséges Atyával! Hánnyal történt már meg ha- 

sonló valami, mint Fülöp Lajos francia király hatalmas miniszte- 

rével, Thiers-vel, aki római tartózkodása alatt kihallgatást kért 

a pápától, de kikötötte, hogy protestáns létére ne kelljen letér- 

delnie a pápa előtt és neki kezet csókolnia. Mikor a kérést közöl- 

ték XVI. Gergellyel, az mosolyogva felelte, hogy csináljon 

Thiers úgy, ahogy akar. 

És belépett a francia miniszterelnök. De amikor a pápa elé 

jutott, valami sajátságos érzés vett erőt rajta: letérdelt a pápa 

előtt és megcsókolta a lábát. 

A pápa barátságosan kérdezte: „Miniszter úr, talán meg- 

botlott valamiben?” 

A szellemes francia ügyesen válaszolt: „Valóban, a pápaság 

nagyságában mindnyájan megbotlunk”. 

Ezt érzi még a nem katolikus is a pápa előtt. 

b) Mit éreznek hát a katolikus hívek, mikor kimondják ezt 

a két szót: „Szentséges Atyánk!” Mily meleg, kegyeletes meg-· 

szólítás! Mennyi tisztelet, mennyi gyermeki bizalom sugárzik 

belőle! Mi mindent mond ez a két szó: „Szentséges Atyánk!” 

Először is a bizalom szava. Te vagy a szikla, melyen a 

mi hitünk áll. Te vagy az alap, melyen a mi közös családi ottho- 

nunk, a katolikus Egyház emelkedik. Te vagy a váll, melyre tá- 

maszkodik a világegyház boltozata. Te vagy a homlok, mely lel- 

künk útját igazgatja. Te a szív, mely értünk dobog. 

De nagy szeretet jele is ez a kifejezés. Te vagy a csa- 

ládfő, és mindenki otthon érzi magát nálad. Te vagy az atya, és 

a világ minden tájáról sietnek hozzád gyermekeid. Nálad van 

„a lelkek hazája”, mint Sienkiewicz nevezte egyszer Rómát. 

Nincs a világnak még egy országa, melynek oly változatos 

lenne a nyelve, a története, tagjainak külső arcszíne és belső lelki 

és kulturális alkata, mint a katolikus Egyháznak. És mindezt az

170 

ezerarcú változatosságot bámulatosan fogja össze egyetlen pont, 

az Egyház központja, a pápa. Ő a legfőbb törvényhozó, útmutató, 

szikla, alap, központ – Krisztus helyettese. 

c) Fönséges látomás leírását olvassuk Izaiás próféta 60. 

fejezetében: ,,Kelj föl, gyuladj világosságra Jeruzsálem, mert 

jön a te fényed és az Úr dicsősége áradt el fölötted. Mert, íme, 

sötétség födi a földet és köd a népeket: de fölötted támad az Úr 

és benned meglátszik az ő dicsősége. És a népek a te fényedben 

járnak és a királyok a te ragyogásodban. Emeld föl szemedet 

és nézz körül: mindnyájan összegyűltek és hozzád jöttek, fiaid 

messziről jönnek és leányaid oldalad mellől támadnak fel.” 

Mikor az ember ezeket a sorokat olvassa, eszébe jut egy 

szentévi zarándoklat általános kihallgatása a Szentatyánál: 

mintha Izaiás szóról-szóra innen vette volna eleven színeit! 

Az évszázados gyönyörű vatikáni termeket ideges várako- 

zással töltik be ezren meg ezren, akik a világegyháznak minden 

sarkából érkeztek és mint Krisztusban testvérek imádkozó lélek- 

kel állnak egymás mellett és várják mindannyiuk közös atyját, 

a pápát. Fehérek és sárgák, európaiak, ázsiaiak, egyiptomiak, 

keletindiaiak egymás mellett. Más a nyelvük, más a ruházatuk, 

más a szemük vágása, más a műveltségük, de – egy a hitük, 

egy a Krisztusuk, és egy ennek helytartója, aki már közeledik, 

hófehér ruhája messziről világít... az embersor letérdel, csó- 

kolja az atya áldó kezét, alig van, aki ne könnyeznék... Most 

érzi mindenki, mily öröm katolikusnak lenni! Mily büszkeség 

ehhez az igazán világegyházhoz tartozni! Mily nyugalom tudni, 

hogy hitem ma is azon a sziklán áll, melyre Krisztus azt egyszer 

lerakta, és amelynek megígérte, hogy ,,a pokol kapui nem vesz- 

nek erőt rajta”! 

* 

Kedves Testvéreim! Róma egyik híres országútját Via 

Appia-nak nevezik. Szomorú út, végig sírhalmokkal szegélyezve, 

piniák és ciprusok alatt domboruló sírokkal. Az egyik útkereszte- 

ződésnél kis kápolna jelöli azt a helyet, ahol a hagyomány szerint

171 

a mamertini börtönből kiszabadult és Rómából éjjel menekvő 

Péter apostol szembejönni látta a véres Krisztust és megrendült 

lélekkel megkérdezte tőle: „Quo vadis, Domine?”, „hová mégy, 

Uram?” Krisztus Urunk pedig ezt a felejthetetlen választ adta: 

„Megyek Rómába, hogy még egyszer megfeszíttessem maga- 

mat.” Péter megértette Krisztust, megfordult, visszatért és halál- 

megvetéssel dolgozott Krisztusért, míg 67. jún. 29-én Nero cir- 

kuszában, nem messze a Szent Péter-Bazilikában levő mai sírjá- 

tól, fejjel lefelé keresztre feszíttetett. 

Rómában adta életét az első pápa Krisztusért. Rómában él 

ma is az első pápának immár 260. utóda. 

És azóta „ubi Petrus, ibi Ecclesia, ubi Ecclesia, ibi Vita 

aeterna”, „ahol Péter, ott az Egyház, s ahol az Egyház, ott az 

örök élet''. A nagy milánói püspöknek, Szent Ambrusnak ez örök 

szép szavai nemcsak a milánói székesegyház kupoláján ragyog- 

nak arany betűkkel fölírva, hanem kitörölhetetlenül élnek min- 

den keresztény lelkében is. 

És ezért értjük most már, miért özönlik Rómába a keresz- 

tény zarándokok tömege, s mikor először pillantják meg a Péter- 

templom kupoláját, miért hagyja el ajkukat a lelkes kiáltás: 

„Üdvözlégy, szent Róma!” 

Üdvözlégy, szent Róma! Alattad futnak a földalatti folyo- 

sók, a katakombák, telve azoknak a vértanú keresztényeknek a 

sírjával, akik életüket adták Krisztusért. Szentek ezek a folyosók, 

mert kezdetlegese» szögletes vonásokkal megfestett biblikus képei 

és liturgikus jelenetei harsogva tanúsítják, hogy ma is ugyanaz 

a mi hitünk, ami az őskeresztényeké volt és mert ezekben a már- 

tírvér gőzétől terhes folyosókban gyökérzik a mi mai vallásunk. 

Üdvözlégy, szent Róma! Benned emelkedik Szent Péter 

sírja fölött a Péter-templom. 

Üdvözlégy, szent Róma! Benned magaslik a Szent János- 

templom, homlokán a büszke felírással: „Minden templom anyja 

és feje”. 

Üdvözlégy, szent Róma! Benned emelkedik égnek a Szent 

Péter-téren a hatalmas obeliszk és hirdeti világgá: „Christus

172 

vivit, Christus régnât, Christus imperat”, ,,Krisztus él, Krisztus 

uralkodik, Krisztus kormányoz”. 

Üdvözlégy, szent Róma! Benned dobog az Egyház szíve, 

benned él az Egyház feje. És ezért fakad mindig lelkünk leg- 

mélyéről az az ima, melyet az ének szárnyain küldünk az ég felé: 

„Hol Szent Péter sírba téve, 

És Rómának dobog szíve, 

Ezrek ajkán, ezer nyelven, 

Hő ima zeng édesdeden: 

Tartsd meg, Isten, szentatyánkat, 

Krisztusnak helytartóját.”

XIV. 

AZ EGYHÁZ FÖLDI ARCA. 


Amit az eddigi beszédekben a katolikus Egyházról elmon- 

dottam, mind csak dicséret és magasztalás volt. Milyen szép 

Krisztus Egyháza! Milyen gondos anyánk az Egyház! Milyen 

szent ez az Egyház! Csupa lelkesedés, csupa szeretet az Egy- 

ház iránt! 

Azonban nem volna teljes a kép, melyet e beszédekben a 

katolikus Egyházról festünk, ha az elismerés és dicséret hangja 

mellett meg nem hallanók azokat a kifogásokat, ellenvetéseket, 

nehézségeket is, amelyek az Egyházzal szemben hol itt, hol ott 

felmerülnek. Főleg vegyes vallású társaságban, vagy könnyelmű 

életű emberek között valósággal mindennapi izgató csemege egy- 

egy jó kiadós pletykának, botránynak feltálalása. 

Egyesek megütköznek az Egyház bámulatosan kialakított 

hierarchikus szervezetén és a bonyolult egyházjogi paragrafusok 

tömkelegén, mások meg az egyháziak életével és viselkedésével 

nincsenek kibékülve. 

Egyesek megütköznek a pápaság külső fényén és pompá- 

ján. ,,Krisztus szegény volt és mezítláb járt. De nézd meg, mily 

fényben lakik az ő helyettese!” – így szól az egyik. A másik – 

aki a történelmet ismeri – a harcoló, királyokkal küzdő, ural- 

kodókat kinevező és trónjuktól megfosztó pápákon botránkozik. 

Az egyik ,,a rossz pápák” nem épületes dolgairól tud sokat

174 

mesélni. A másik meg a katolikus hívek életében talál sok kivetni 

valót. 

Mit mondjunk minderre, Kedves Testvéreim? Kitérjünk-e a 

fogas kérdések elől? Korántsem! 

Letagadjuk-e a szomorú eseteket? Isten mentsen! Az igaz- 

ságot letagadni semmi cél érdekében sem szabad! Igaz ugyan, 

hogy az elfogult támadó könyvekben vagy az uzsonnákon és 

kártyapartikon terjesztett böránkoztató eseteknek rendszerint a 

fele sem igaz, sőt a tizedrésze sem. Másrészt azonban nyíltan 

be kell ismernünk azt is, hogy az Egyház történetében – sajnos 

– valóban voltak a múltban olyan jelenségek, és vannak a jelen- 

ben is olyan esetek, amelyek fájdalmasak, kínosak és szomorú- 

ságára szolgálnak az Isten népének. 

Ez – sajnos – így van, ezt letagadni nem lehet, de ezt 

igyekezni kell megérteni! Nem mentegetni, csak megérteni! 

És erre akarom szánni a mai beszédet, sőt még a következő 

két beszédet is. Hiszen akárhányszor épen legjobb híveink jön- 

nek zavarba, mikor más vallásúak a múltból vagy a jelenből egy- 

egy botránkoztató esetet súgnak diadalmasan a fülünkbe: ,,Νο, 

látjátok! Ilyen a ti katolikus vallástok! Ilyen a ti szent Egyháza- 

tok! Ilyen a ti nagyszerű Egyházatok!” És a mi meglepett test- 

véreink nem tudnak szóhoz jutni; nem tudnak felelni; nem 

tudják, mit mondjanak. 

Pedig mindjárt érthetővé válik minden, ha rámutatunk arra 

a gondolatra, amivel épen a mai beszédben akarok foglalkozni 

– hogy t. i. I. az Egyháznak kettős arca van, nemcsak isteni 

arca, hanem emberi is; akkor tehát igazán nincs csodálkozni 

való azon, hogy az Egyház 1900 éves arcán ráncok is vannak, 

hogy II. az egyháztörténelemnek szomorú lapjai is vannak. 

I. 

Az Egyház kettős arca. 

Minden kifogást, minden nehézséget, minden fájdalmas 

esetet megmagyaráz annak a ténynek ismerete, hogy az Egy-

175 

háznak kettős arca van. Amint a benne élő Krisztus Isten Fia 

is volt, meg ember fia is; dicsőségben is élt, meg megaláztatás- 

ban is; örök Ige is volt, meg bethlehemi Kisded is: épígy Krisz- 

tus Egyháza, Krisztus misztikus teste is égi ország is, meg földi 

is; a menny felé visz, de földi társulatok formáira és segítő- 

eszközeire is rászorul; „nem e világtól való” (Ján. 18, 36.), de 

mégis e világon él; tehát egyik arca isteni, a másik emberi. Eb- 

ből előny is származik az Egyházra, de viszont hátrány is, 

A) Milyen előny származik abból, hogy az Egyházban 

kettős elem dolgozik? 

Ez a kettős elem nem egymás mellett található, hanem egy- 

másban, összenőve, összekeveredve, szervesen összetartozóan. 

Egyik a másiktól el nem választható, egyik nem nélkülözheti a 

másikat és éppen ennek a kettős elemnek feszültsége hozza létre 

az Egyház életében azokat a sajátságos ellentéteket, amelyek tu- 

lajdonképp az Egyház lendületes munkakészségét biztosítják, 

mint pl. törvény és szabadság, jog és szeretet, egyéniség és kö- 

zösség, konzervativizmus és haladás, külső szertartás és belső 

áhítat. 

B) De viszont ennek a kettős elemnek munkálkodása hát- 

ránnyal is jár. Fájdalmas következmény gyanánt folyik belőle 

az, amit egyik példabeszédben maga az Úr is jelzett, hogy t. i. 

az Egyházban a jók mellett rosszak is lesznek és hogy fény mel- 

lett árnyék is lesz. 

a) A gazda elvetette földjébe a jó magot, de ellensége meg 

éjjel titokban fölébe szórta a konkolyt. A szolgák pedig ijedten 

kérdik: ,,Uram! ugye jó magot vetettél földedbe; honnét vagyon 

tehát benne a konkoly?” (Máté 13, 27.) 

Hányszor hangzik el azóta is ez a kérdés! Valahol szomorú 

dolog történik az Egyház tagjai között. Emberi gyöngeség, hiba, 

botlás, bűn ... és az emberek megijedve kérdik: Hát ez is lehet- 

séges? Hiszen azt halljuk, hogy az Egyház szent! Hát lehetséges 

akkor, hogy így éljen egyik-másik tagja, hogy ennyire erőt vegyen 

rajta a romlott emberi természet! Miket tudtam meg erről, aki 

vezető szerepet játszik egy katolikus egyletben! Meg arról, aki

176 

oly ájtatos a templomban! Meg amarról, aki meg egyenesen 

pap!... 

Hogyan lehet ezt megérteni, Kedves Testvéreim? 

b) Az embernek legmagasztosabb tulajdonsága a szabad aka- 

rata. Nagyszerű megtiszteltetés részünkre, de nem kisebb vesze- 

delem is. Isten nem avatkozik bele, nem függeszti azt fel még ak- 

kor sem, mikor azt valaki rosszra használja. Nem függeszti fel, 

mert akkor az ember megszűnnék ,,ember” lenni. 

Sajnos, az Egyház történetében is szóhoz jutottak a romlott 

emberi természet sötét hatalmai: pénzvágy, hatalmi vágy, önzés 

és érzékiség felütötték fejüket az Egyház tagjai és vezetői közt 

is, világiak és papok közt is és nem bírta legyőzni őket az Egy- 

ház örökké élő lelkiismerete. Fájdalom, vannak az egyháztörté- 

nelemnek szomorú lapjai is, midőn a sötétség hullámai csapkod- 

tak az Egyház fala körül és fekete árnyék borult fölébe. 

Az Úr példabeszéde azonban előkészíthetett volna minket 

arra, hogy az Egyház kertjében konkoly is fog nőni a búza mel- 

lett: minden családban, minden egyletben, minden egyházközség- 

ben ott a konkoly. Ezen szomorkodunk, ezen sírunk, hogy minél 

kevesebb legyen a konkoly, azon dolgozunk, – csak hitünk nem 

törhet hajótörést. Hiszen nem mondta-e azt is az Úr, hogy ,,jaj an- 

nak az embernek, ki által a botrány történik!” (Máté 18, 7.) És 

nem mondotta-e: ,,Aratáskor majd megmondom az aratóknak: 

szedjétek ki előbb a konkolyt, és kössétek azt kévébe, hogy el- 

égessék” (Máté 13, 30.). 

C) De így aztán sok mindent megértünk! 

a) Megértjük, hogy az Egyháznak gyönyörű imái vannak, 

de vannak, akiknél az egész imádkozás csak léleknélküli ajak- 

mozgatássá válik. Fönséges és megrázó az Egyház liturgiája, de 

az némelyik pap hányaveti kapkodásában komikussá torzul. Pap- 

jai az ő törekvése és elgondolása szerint a krisztusi gondolat hősi 

harcosai, de vannak köztük gyönge lelkek, kicsinyes és fara- 

gatlan emberek is. Oly buzgó, vallásos, lelkiismeretes tud lenni 

némelyik híve, de ugyanaz tud lenni kiálhatatlan és szeszélyes is. 

Szabad-e ezen megbotránkoznunk? Csak annak szabad, aki

177 

nem látja, hogy az Egyház ugyan örök, de tagjai és papjai szü- 

letnek és meghalnak, és jönnek az újak és elölről kell kezdeni 

mindent: ezeknek új gyöngeségeit, új földies kicsinyességeit, új 

hibáit gyógyítani. 

b) Igen, az Egyház szent és szeplőtelen és ránc nélküli ma- 

rad annak ellenére is, hogy tagjai hibákat vagy bűnöket követnek 

is el! Mert mint az ember, úgy az Egyház is, testből és lélekből 

áll. Az Egyház teste vagyunk mi, a tagjai; lelke a Szent- 

lélek. Az ember nem felelős azért, amit teste követ el 

a lélek akarata ellenére, annak beleegyezése nélkül; az 

ember csak azért a tettéért felelős, amelyben ott volt a lélek bele- 

egyezése is. De épp így van az Egyházzal is. Az sem felelős 

azért, amit a teste tesz, a tagjai tesznek, lelkének, a Szentlélek- 

nek akarata ellenére. És így az Egyház tiszta és szeplőtelen ma- 

rad a legszomorúbb időkben is. Ami szemetet benne találunk, az 

nem belőle ered, azt kívülről hordták bele. 

Ez jusson eszünkbe, mikor az egyháztörténelmet olvassuk és 

fekete lapokra is akadunk benne. Jusson eszünkbe, hogy az Egy- 

háznak két története van. Az egyik, az igazi története, amelyet 

azonban emberi szemek nem vehetnek észre: a hét szentségből 

fakadó pompázó kegyelmi életnek története, a lelkek istenülésé- 

nek története. A másik, amely szemünk előtt játszódik le, az Egy- 

ház testének története, melybe bizony hibák, túlkapások és 

mindenféle emberi bűnök is beférkőztek: a legegészségesebb fá- 

nak is vannak hullott gyümölcsei, és a legjobb hadseregnek is 

árulói! 

II. 

Az egyháztörténelem szomorú lapjai. 

Ha azután elfogulatlan lélekkel vesszük fontolóra az eddig 

elmondottakat, akkor hitünk nem fog hajótörést szenvedni az 

egyháztörténelemnek ama szomorú lapjai miatt sem, amelyekre 

kárörvendő diadalmaskodással szoktak rámutatni a katolikus 

Egyház ellenségei.

178 

A) Ki ne hallotta volna már pl. a „rossz pápák” emlege- 

tését? Vajjon mint kell gondolkoznunk erről az egész kérdés- 

ről? Igaz-e, hogy voltak rossz pápák is? És ha voltak, hát mint 

ítéljünk a kérdésről? 

a) A katolikus hívek így szólítják meg a pápát: „Szentséges 

Atya! És ha beszélünk róla, így mondjuk: „A pápa őszent- 

sége”. 

Vajjon ez a nagyszerű kifejezés a személynek szól-e, vagy 

az állásnak? Vajjon ezzel azt akarjuk-e mondani, hogy ha va- 

laki pápa, akkor már szent is? 

Nos, ugye nem. Szent az az állás, az a méltóság, amelyet 

betölt. És ez a méltóság valóban kötelezi őt, hogy igyekezzék ő 

maga is a legnagyobb életszentségre. És valóban azt látjuk is, 

hogy az eddigi 261 pápa közül 81 kanonizált szent, 33 vértanú 

és 7 boldoggá avatott pápa volt, nem számítva azokat, akik való- 

ban szent életet éltek, de a szenttéavatást el nem nyerték, pl. a 

legújabb időkben X. Pius. 

Csodálatos, hogy vannak emberek, akik. a pápáknak közel 

2000 éves nagyszerű fénylő történetéből csak a néhány évnyi 

vagy évtizednyi árnyékot veszik észre! Hát hiszen a napnak 

is vannak foltjai! De megütközik-e valaki ezen s elfordul-e bárki 

is e miatt a naptól? S a pápaság történetének néhány homályos, 

ködös lapja miatt elfeledjük-e a kötetszámba menő áldásos, fé- 

nyes, fölemelő lapok tömegét? 

b) Dehát ha ez mind így igaz is, és ha büszkén mondhatjuk 

is, hogy a pápák aránytalanul nagyobb részénél a ,,szentséges 

Atya” kifejezés nemcsak az állást illette meg, hanem annak be- 

töltőjét is, mégis a történeti igazság miatt fájdalommal be kell 

ismernünk azt is, hogy amint a 12 apostol közt volt egy Júdás is, 

úgy a 261 pápa között is volt egypár – mindössze egynéhány – 

olyan is, aki nem volt méltó állásához. 

Bármennyire fáj is, hogy ez megtörtént, mégsem rendítheti 

meg hitünket. Azok a pápák, akiknek nevéhez szomorú emlékek 

fűződnek, jobbára egymással harcban álló, hatalmas pártok vagy

179 

családok által beerőszakolt emberek voltak, akiket családi, vagy 

nemzeti hatalomvágy juttatott a pápai trónra. 

Voltak rossz pápák is? Sajnos, voltak. 

Következik tehát ebből, hogy nem Krisztus alapította a pá- 

paságot? Dehogy következik! 

Hiszen Krisztus megmondotta, hogy a pokol minden táma- 

dása rászabadul az Egyházra! És lehetett volna-e veszélyesebb 

támadást csak elgondolni is, mint amikor fejében érte a támadás 

az Egyházat! 

A rossz pápák tehát tulajdonképpen szintén az Egyház isteni 

eredetének bizonyságai. Mert ha a katolikus vallás emberi alapí- 

tás, akkor éppen a rossz pápák alatt kellett volna föltétlenül 

tönkremennie! 

B) Éppen ez a gondolat vet föl olyan új szempontokat, 

amelyek a kérdést még jobban megvilágítják. És ez: az isteni 

Gondviselés szerepe az Egyházban. 

Amikor,Krisztus Urunk Egyházát beállította ebbe a világba, 

ezzel az útravalóval látta el: ,,Íme én veletek vagyok mindennap 

a világ végezetéig” (Máté 28, 20.). És az Úr Krisztus valóban 

mindig védte is Egyházát és vele is volt mindabban a harcban 

és megpróbáltatásban, amelyet a világon végig kellett szenvednie. 

a) Mily érdekesen vezette is a Gondviselés az ő Egyházát! 

Először jött a 300 éves véres üldözés. Ennek célja volt győ- 

zedelmes szellemi hatalommá érlelni Krisztus Egyházát, és tanú- 

ságot tenni arról, hogy az Egyház igazságát le nem győzi semmi 

véres terror sem. 

Mikor azután az igazság ereje győzött, az Egyház átvehette 

újabb feladatát: a népek nevelőjévé lenni. Most már az igazság 

erejének győzelme mellé az erkölcs győzelmét kellett állítania és 

a népvándorlás barbár nemzeteit, ha kellett páratlan kitartással 

és szeretettel, ha kellett atyai keménységgel és fegyelemmel, ha 

kellett elkápráztató pompával és fénnyel nyerni meg Krisztusnak. 

Mennyien megütköznek ma az Egyház középkori szigorúsá- 

gán és pompáján! Pedig, hogy az Egyház – fiainak rettegett 

lelki sorsa érdekében – harcolt is, a kiközösítés villámával is

180 

sújtott, megátalkodottakat büntetett is, azon csak az botránkoz- 

hatik meg, aki nem látott még büntető édesanyákat, vagy villámló 

szemű édesapákat, amint nevelik rakoncátlan gyermekeiket, vagy 

veszélyben védelmükre sietnek. Persze, mindezt nem a mai kor- 

állapotokból kell néznünk, hanem annak a kornak gondolataiból. 

És hogy a püspökök a középkorban tüzes paripákon vág- 

tattak és szemkápráztató kíséret élén vonultak be a népekhez; 

hogy magas várkastélyokban, mint ,,egyházfejedelmek” székel- 

tek ... és így tovább . . ., mindezt a mai korban már természete- 

sen elképzelhetetlennek tartjuk. De nem ütközünk meg azon, 

hogy régen így volt. Mert Krisztusnak megnyerni egy fényhez, 

pompához, hatalomhoz^ szokott népet nem lehetett volna mezít- 

lábas barát-hittérítőkkel, hanem csak tajtékot szóró paripán, 

arany-ezüst öltözetben bevonuló egyházfejedelmekkel. 

És azért a középkorban a püspökök paripákon jártak, és 

gazdag egyházfejedelmek is voltak ... Azonban ... 

b) Azonban az isteni Gondviselés jól látja nemcsak azt. 

hogy mikor van szüksége az Egyháznak céljai eléréséhez külső ha- 

talomra, hanem azt is, hogy mikor nincs. Amikor pedig nincs, 

amikor e nélkül jobban megy a lelkek vezetése, akkor gondos- 

kodik arról, hogy kivegye azt Egyháza kezéből és mással he- 

lyettesítse. 

Hogy az Egyház a középkori vad népek féktelenkedéseit 

megfékezhesse, külső, világi hatalomra is szüksége volt. Ma azon- 

ban, úgy látszik, hogy az isteni Gondviselés politikai hatalom nél- 

kül, földi birtokok és állami befolyás nélkül, egyedül a szolgáló 

szeretet erejével akarja Egyházát a lelkekhez közelhozni. Mind- 

egy! Úgy lesz minden, amint azt a Gondviselés akarja. Annyi 

azonban biztos, hogy bármily átalakulásokat rejtsen is magában 

a jövő, a krisztusi tanoknak szeretetet, felelősségtudatot és tiszta 

erkölcsöket hirdető erejét az emberiség nem tudja nélkülözni soha, 

semmiféle állami, vagy társadalmi berendezkedés mellett sem. 

Amíg a gyermekek neveletlenek és kiskorúak, addig a szülői 

szeretetnek sokszor el kell némulnia és komoly figyelmeztetésnek, 

sőt kemény büntetésnek is helyt adni. Ezért hangzott régi száza-

181 

dókban sokszor az Egyház ajkáról a feddés szava, sőt ha ez nem 

használt, a kiközösítés villámló büntetése uralkodókkal s népek- 

kel szemben is. 

Ma a népek már nagykorúak lettek. Az Egyház nem szűnt 

ugyan meg továbbra is édesanyjuk maradni, de már úgy beszél 

velük, mint a szülők szoktak felnőtt gyermekeikkel, – szemrehá- 

nyást ma is tesz, ha kell, de már nem a régi kemény hangon, 

hanem sokkal inkább a bánkódó szeretet hangján. Ma is köztük 

van püspökeivel s papjaival, de ezeknek már nem szabad lenniök 

a püspökvárak elzárt ablaktáblái mögött trónoló egyházfejedel- 

meknek, hanem a hívek ezernyi testi-lelki baját először saját lei- 

kükön átérző első pásztoroknak. 

C) Amint pedig Krisztus akkor is Egyházával volt, mikor 

azt nagy világi fény, hatalom és pompa övezte, nem kevésbbé 

lesz Egyházával, ha az egyszer talán minden külső hatalomtól 

és fénytől megfosztva teljesíti a hívek közt a krisztusi tanok hir- 

detésének szent misszióját* 

Péternek, az első pápának pásztorbotja fából volt. XI. Pius- 

nak, a 261. pápának pásztorbotja aranyból van és ezüstből. Mi- 

ből lesz az utolsó pápáé? Ki tudná megmondani! 

a) Ha azonban az Úr Jézus ma elmenne a Vatikánba és ott 

a trónjáról leszálló és előtte porbahulló pápának hódolatát fo- 

gadná, egész biztosan nem venne el semmit az ő hatalmából, sem- 

mit az ő hatásköréből, de még az udvartartásából sem, a lakásá- 

ból sem, az aranyos miseruhákból sem. 

Mert az isteni Gondviselés akaratával történt, hogy az első 

háromszáz év alatt a pápák nem trónon ültek, hanem börtönben 

s hogy az első 32 pápa közül 30 halt vértanúhalált. Az isteni 

Gondviselés tudtával történt az is, hogy a középkorban a pápák 

és püspökök aranyos trónok magasságából, fénnyel és pompával 

övezve, vezették Krisztus nyáját. De ugyancsak az isteni Gondvi- 

selés tudtával fog történni, ha jönnek majd megint olyan idők, 

amelyekben ismét a katakombák egyszerűségében kell az örök 

Krisztus szent ügyét képviselnünk.

182 

b) Nem tudjuk a jövőt. Nem tudjuk, mit tartogat Egyháza 

számára a Gondviselés. 

De egyet tudunk. Tudjuk, hogy az Egyháznak kettős arca 

van, isteni és emberi. Tudjuk, hogy az isteni és emberi elem ál- 

landó közös munkájából ered az Egyház élete s csak, aki erre 

nem gondol, az botránkozik meg az Egyházra rakódó poron és 

hibákon. 

Éppen mert az Egyház emberekből áll, mindig kiütköznek 

emberi gyöngeségek is. Nem szégyeljük bevallani Jakab apos- 

tollal, hogy „sokban vétünk mindnyájan” (Jak. 3, 2.). Nem szé- 

gyeljük bevallani, hogy hibáink voltak és 1900 év megszámlálha- 

tatlan milliárd keresztényének fogyatékossága is nehezedik ránk. 

De az emberi kicsinység mellett észre kell venni az isteni nagy- 

ságot is: az Egyház arcán nemcsak emberi vonások láthatók, ha- 

nem annyi isteni vonás is áttetszik azon. hogy lehetetlen észre 

nem venni az isteni Gondviselés világos őrködését. 

Aki elfogulatlan lélekkel tekint rá, az 1900 év ránca mögött is 

észreveszi, mint dolgozik benne szakadatlanul, meg nem fogyat- 

kozó erővel a Szentlélek. 

Aki mindezt látja, annak ma is úgy kell felkiáltania, mint 

ahogy felkiáltott Jákob, mikor fölébredt álmából: ,,Valóban az 

Úr van ezen a helyen, és én nem is tudtam” (Móz. I. 28, 16.). 

Annak el kell mondania a tanúbizonyságot, amit maga az Úr tett 

saját maga mellett: ,,A vakok látnak, a sánták járnak, a poklo- 

sok megtisztulnak, a süketek hallanak, a halottak feltámadnak . . . 

És boldog az, aki bennem meg nem botránkozik” (Máté 11, 

5, 6.). 

* 

De most felelj meg egy kérdésre. Kedves Testvérem: 

Tudsz-e te is így nézni az Egyházra, ezzel a gyermeki lelkes 

kegyelettel? Avagy mikor uzsonnák vagy zsúrozások cigaretta- 

füstös levegőjében rágalmazzák szent vallásodat, nem állasz-e 

te is könnyelműen a vádaskodók mellé és nem úgy ítélsz-e te is, 

mint az a hírhedt velencei suszter?

183 

Mit csinált ez a derék cipészmester? Bámészkodva állott az 

egyik világhírű olasz festő remek vászna előtt, és mikor meg- 

kérdezték tőle, tetszik-e a kép, fölényes ajkbiggyesztéssel felelte: 

„Hát hiszen szép, szép! De az egyik alaknak a cipőjén nem jó 

helyre van festve a zsinórnak a lyuka” ... 

Testvéreim! Egyházunk 1900 éve járja a történelem útait. 

Ezek az utak bizony porosak, göröngyösek, véresek, – meg- 

ütközhetem-e azon, hogy néha az ő lába is porossá lett? Meg- 

ütközhetem-e azon, hogy ideál és valóság itt sem fedik mindig 

egymást, amint semmi, de semmi dologban sem födik, amelyben 

az ember keze is benne van! ... 

Az Egyháznak kettős arca van. És én szeretlek, Téged, ka- 

tolikus Anyaszentegyház, a te külső arcod ráncai ellenére is, sze- 

retlek külső életed esetleges hiánya ellenére is, mert szeretem a te 

belső arcodat, a lelkedet, a te belső életed forrását: szeretem az 

Úr Jézus Krisztust! Amen.

XV. 

A „TÜRELMETLEN” EGYHÁZ. 


A mai beszéd szerves folytatása lesz a múlt vasárnapinak. 

Az elfogulatlan ítélet kialakítása kívánja meg, hogy nyíltan sze- 

mébe nézzünk azoknak a kifogásoknak, amiket Egyházunkkal 

szemben felhoznak a fölületes emberek; azoknak is, amelyek 

valóban hiányai az egyházi életnek, de azoknak is, amelyek csak 

látszólag, csak felületes ítélettel nevezhetők hibáknak. 

Voltak az Egyház történetében valóban szomorú lapok is 

és vannak az Egyház életében olyan jelenségek is, amelyeken fáj- 

dalmasan ütközik ki az Egyház kettős arcának emberi oldala. 

Ezeket mindnyájan fájlaljuk és dolgozunk azon, hogy az emberi 

elem minél inkább háttérbe szoruljon az Egyházban. Dehát eze- 

ket a hibákat teljesen kiküszöbölni sohasem lesz lehetséges, mert 

ezek együtt járnak az Egyház kettős arcával, kettős, isteni és 

emberi természetével, mint erről szó volt a múltkori beszédemben. 

Vannak azonban az Egyháznak olyan tulajdonságai is, éle- 

tének olyan megnyilatkozásai is, amelyeket egyesek szintén hi- 

báknak tartanak, hiányoknak és tökéletlenségnek, amiket pedig 

épen nem lehet azoknak nevezni. Felületesen ítélkező emberek- 

nek ilyen elhamarkodott vagy rosszindulatú megállapításait lép- 

ten-nyomon hallhatjuk; érdemes lesz tehát részletesen megvizs- 

gálni Egyházunknak ezen állítólagos hibáit, hogy vajjon csak-

185 

ugyan hibák-e ezek és nem inkább erények-e, hogy botránkozni 

kell-e rajtuk vagy nem inkább Egyházunk igazságának jeleit föl- 

ismerni bennük. 

, És hogy lehetőleg minél több fölmerülhető nehézségnek sze- 

mébe tudjunk nézni, nemcsak a mai beszédet szentelem ennek a 

kérdésnek, hanem még a jövő vasárnapit is. 

I. 

Egyházunk „türelmetlensége” a más vallásúakkal szemben. 

Azok közt a „hibák” közt, amiket egyesek oly könnyen vet- 

nek a szemünkre, talán legtöbbször szerepel a katolikus Egyház* 

nak bátor és következetes színvallása; emiatt kell a legtöbb 

szemrehányást elviselnünk, emiatt nevezik Egyházunkat más 

vallások iránt „türelmetlenének, „intoleránsának. 

,,Hogy lehet ennyire türelmetlen a katolikus Egyház! – 

halljuk lépten-nyomon. Azt hirdeti, hogy csak ő az egyedül üd- 

vözítő Vallás. Pedig hát nem mindegy-e, hogy ki milyen temp- 

lomban imádja az Istent? A többi keresztény vallás legalább el- 

.ismeri a másiknak jogosultságát is, de a katolikus nem. Azt 

mondja, hogy rajta kívül nincs üdvösség! Dehát ez rettenetes! 

Lehetséges lenne, hogy mindenki elkárhozik, aki nem kato- 

likus?”. . . 

Így lázonganak sokan az Egyház ellen, így méltatlankodnak 

és botránkoznak, de csak azért, mert A) részben nem gondolják 

végig, hogy mit mondanak, B) részben pedig mert nem ismerik 

az Egyház tanításait, vagy csak félig ismerik. 

A) Eszes emberhez az illik, hogy ha valamit állít, gondolja 

végig annak minden következményét is. Nos hát, gondoljuk csak 

végig, mi következik abból, ha azt mondjuk, hogy „mindegy az, 

ki melyik templomban imádja az Istent”, vagyis hogy minden 

vallás egyformán jó. 

a) Ha minden vallás egyformán jó, akkor nem értjük, miért 

igyekszik mégis mindenik vallás magának nyerni meg az embe-

186 

reket! Mire való akkor az a nagy térítési igyekezet? Ha 

egyformán jó mindegyik vallás, hát akkor a százféle szekták, 

a baptisták, nazarénusok, methodisták, adventisták, szombatosok, 

üdv hadserege, stb. miért agitálnak itt köztünk? Miért énekel- 

nek vörösszalagos sapkákban, zenekarral, síppal-dobbal az em- 

berek fülébe? 

Nos, úgy-e, már ez a mindennapi tapasztalat is ellene mond 

annak, hogy ,,minden vallás egyformán jó!” 

b) De ellene mond a józan ész is. Állítsuk csak egy terembe 

egymás mellé a különféle vallások képviselőit: micsoda zűrzavar 

lesz ott! Brahma, Mohammed, Mars, Jupiter, Luther, Kálvin, 

kőbálványok, Buddha, Olympuszi istenek – hát igazán mind 

egyformán méltó a tiszteletünkre?! Az egyik teljesen ellenkező 

dolgokat tanít, mint a másik. Az egyik imádja, amit elvet a 

másik. 

,,Minden vallás egyformán jó”, – ez a jelszó elterjedt már 

az egyszerűbb nép közt is, és vajjon vallásosabbá tette-e az em- 

bereket? Éppen nem! Hanem vallástalanokká! Mert ez a logika 

útja. Ha minden vallás egyformán jó, akkor tulajdonkép egyik 

sem jó. ,,Minden vallás egyformán jó”, – ezt azok hirdetik, 

akik egyik vallást sem tartják meg. 

c) De ez az állítás ellene mond az erkölcsnek is. A vallás 

mélyen belenyúl az emberek életébe. Civilizációt is teremt, erköl- 

csi kultúrát is. Ha helytelen a vallási alap, helytelen a nép kiala- 

kulása is. Bűnös olympuszi istenek: bűnös görög és római nép. 

Merev Buddha-szobrok: merev, tétlen nép. Igen: amilyen a val- 

lás, olyan a nép! Tehát nem lehet mindegy, hogy milyen a 

vallása! 

Hindostánban kocsi kerekei elé vetették magukat, Karthágó- 

ban gyermekeket öltek, Mekkában emberi hekatombákat áldoz- 

tak – és ez mindegy az Istennek? Mindez egyformán kedves 

az Isten előtt? Egy Szent Alajos önmegtagadó élete annyit ért 

Istennek, mint a török szultán 150 feleséges háremje? Annyit? 

Egy Depaul Szent Vincének önmagát fölemésztő felebaráti sze-

187 

retete annyi, mint a néhanapján reánk jövő szentimentális ellá- 

gyulás, amivel egyes vallások beérik? 

A bálványozó pogány így imádkozik: ,,Te bika, te vagy az 

isten; te gólya, te íbisz, te macska, te dugóhúzó, te vagy az isten, 

téged imádlak”. S mit szól ehhez Isten? Helyesli, jól van, mert 

hiszen ,.minden vallás egyformán jó”. 

A régi római így imádkozott: Vénusz, te isten vagy, az er- 

kölcstelenség istene, hát én is az leszek. Merkur, te csaló vagy, 

én is az leszek. Mars, te dühös vagy, én is az leszek. A katolikus 

meg így imádkozik: ,,Uram, Te tiszta vagy, segíts, hogy én is 

az lehessek. Uram, Te igazságos vagy, segíts, hogy én is az le- 

hessek! Uram, Te szelíd vagy, segíts, hogy én is az lehessek.” 

És az Istennek ez mindegy? Mert ha ,,minden vallás egyformán 

jó”, akkor mindegy! Látjátok, Testvérek, csak végig kell gon- 

dolni, hogy mi következik abból a könnyelműen odavetett állí- 

tásból, hogy „mindegy az, hogy melyik templomban imádjuk az 

Istent”. így aztán könnyű botránkozni azoknak, akik nem gon- 

dolják végig, hogy mit mondanak. 

B) Hasonlókép botránkoznak azonban azok is, akik nem is- 

merik helyesen és csak félig ismerik az Egyház tanítását. A mi 

Egyházunk valóban azt állítja magáról, hogy egyedül ő Krisztus 

igaz Egyháza, tehát a katolikus Egyház az egyedül üdvözítő 

Egyház s ezen kívül nincs üdvösség! Mennyi neheztelést, 

mennyi szemrehányást kell e miatt elviselnünk azoktól, akik ezt 

a hittételt nem jól értik! ,.Hogy lehet ilyen türelmetlennek, eny- 

nyire arrogánsnak lenni!” – mondják. 

Pedig csak jól kellene megérteni ezt a tételt, és mindjárt el- 

simulnának a félreértések. 

a) Mikor a mi vallásunk azt hirdeti magáról, hogy ő az 

egyedül üdvözítő Egyház – mert ezt valóban hirdeti – ezzel 

azt mondja, hogy csak ő van teljes birtokában a Krisztus által 

Egyházának adott hatalomnak s hogy a kinyilatkoztatás egészét 

és a kegyelmi eszközök teljességét csak ő őrizte meg. 

Igen, ezt tanítjuk. 

Mit?

188 

Azt, hogy Krisztus csak egy hajót adott, amellyel az életet 

át lehet úgy evezni, hogy a boldog örökkévalóság partjain kös- 

sünk ki. Azt, hogy Krisztusnak csak egy Egyháza van, és ez a 

katolikus Egyház. Azt, hogy egyedül nálunk van meg mindaz a 

tanítás, amit Krisztus hirdetett, mindaz a hatalom, amelyet át- 

adott, mindazok az eszközök, amelyek lelkünket erősítik s védik. 

Dehát hogyan meri ezt állítani az Egyház? Nem arrogan- 

cia-e azt állítani, hogy az Egyházon kívül nincs üdvösség? 

Dehát ezt nem mi állítjuk, ezt Krisztus Urunk határozta így 

el! Isten szuverén úr teremtményei fölött, Tőle függ előírni az 

utat. ,,Ha valaki újra nem születik vízből és Szentlélektől, nem 

mehet be az Isten országába” (Ján. 3, 5.). ,,Én vagyok az út, az 

igazság, és az élet” (Ján. 14, 6.), aki nem jár ezen az úton, el- 

pusztul. ,,Aki hiszen és megkeresztelkedik, üdvözül; aki pedig 

nem hiszen, elkárhozik” (Márk 16, 16.). 

Ezek határozott szavak, ezeket csűrni-csavarni és elmagya- 

rázni nem lehet! 

b) Egyházunknak szemére vetik, hogy „türelmetlen”, mert 

a felekezeteket nem ismeri el Krisztus igaz vallásának. Dehát 

nem az Egyház a türelmetlen, hanem maga az igazság az! Tü- 

relmetlen az igazság, mert nem tűri maga mellett a tévedést. 

Türelmetlen a napsugár, mert nem tűri maga mellett a jeget. 

Türelmetlen a matematika, mert nem tűri, hogy 2χ2=5 legyen. 

És végül türelmetlen a katolikus Egyház, mert Krisztus csak egy 

vallást, csak egy Egyházat alapított, ha tehát azt hiszi magáról, 

hogy ő Krisztus igaz Egyháza, akkor már abban a pillanatban 

azt is kell vallania, hogy a felekezetek nincsenek Krisztus teljes 

tanításának birtokában, vagyis hogy aki nem tagja a katolikus 

Egyháznak, az nem is üdvözülhet. 

c) „Ah! Hiszen épen ez az arrogancia! – kiáltják erre. 

Hogy lehet ilyet mondani? Hogy a református, hogy a zsidó, 

hogy a mohammedán, hogy a pogány mind elkárhozik?” . . . 

– Dehát ki mondott ilyet? – kérdem a méltatlankodót. 

– Te mondtad ép az előbb! Hogy, aki nem tagja a kato- 

likus Egyháznak, az elkárhozik.

189 

– Igen, igen . . . de várj csak! Az igaz, hogy aki nem tar- 

tozik a katolikus Egyházhoz, elkárhozik. Azonban a katolikus 

Egyházhoz kétfélekép tartozhatik valaki. Tartozhatik úgy, hogy 

meg van katolikus módon keresztelve s ezáltal fölvételt nyert az 

Egyház tagjai közé: ilyen katolikus van a világon kb. 360 millió. 

De ugyancsak katolikusnak számítjuk azt a tömérdek jóakaratú 

embert is, született légyen bármelyik vallásban, aki nem hibás, 

hogy a katolikus Egyházat nem ismeri, aki meg van győződve 

vallása igazságáról és megtartja annak parancsait. Lélekben és 

vágyban ezek is tagjai az Egyháznak; következéskép ezek is 

részesei a krisztusi igazságnak s kegyelemnek. 

Van tehát a világon közel 360 millió katolikus – a földi 

anyakönyvben; a mennyei anyakönyvekben azonban – vagyis 

az Isten mindentudása előtt – jóval több. Mert a katolikus Egy- 

ház saját gyermekeinek tekinti – mily fönséges tan! – mind- 

azokat a más hitüeket is, akik, mint a tékozló fiú, útban vannak 

az atyai ház felé, de a köd és sötétség miatt még nem tudtak 

rátalálni. Egyházunk nem feledheti el az Üdvözítő szavait: 

,,Egyéb juhaim is vannak, melyek nem ez akolból valók” (Ján. 

10, 16.); és amint nem hirdetjük, hogy minden katolikus üdvö- 

zül, épúgy azt sem, hogy minden máshitű elkárhozik. Mert a jó- 

hiszemű pogány vagy jóhiszemű tévelygő vágyban és lélekben 

az Egyházhoz tartozik. 

C) De azt hiszem – Testvéreim – ezek után már megfe- 

lelhetünk arra a kérdésre is, hogy valóban intoleráns-e a mi 

vallásunk? 

A felelet egyszerű és világos: Hát igen, hittételeinkben, 

dogmatikánkban valóban intoleránsak vagyunk; nem vagyunk 

azonban azok a polgári és szociális életben! 

a) Türelmetlenek vagyunk a dogmatikában. Csak egy val- 

lás lehet igaz: s ez a katolikus! Erről meg vagyunk győződve. 

Amelyik vallás ezt nem meri állítani magáról, az már öngyilkos- 

ságot követ is el. De a mi Egyházunk meri ezt állítani. És meri 

belőle levonni a végső következményeket is. Ezért nem engedheti 

meg, hogy más istentiszteleteken részt vegyünk, mert ez hittaga-

190 

dás lenne. Ezért nem engedheti meg, hogy vegyesházasságban a 

gyermekek más vallásúakká legyenek, mert az hittagadás lenne. 

Kemény tétel ez? Az! De ha engedne, akkor mondhatnátok: ez 

az Egyház maga sem hisz saját igazában! 

A katolikus Egyház türelmetlen? Igaz, de az volt az Úr 

Krisztus is, mikor azt mondotta, hogy aki az Egyházra nem hall- 

gat, „legyen neked mint a pogány és a vámos” (Máté 18, 17.). 

És azok voltak az apostolok is, mikor kizárták a tévtanító- 

kat. „Még ha mi, vagy egy angyal az égből hirdetne is nektek 

más evangéliumot, mint azt, amit nektek hirdettünk, átkozott le- 

gyen” (Gal. 1, 8.). 

A hittételekben tehát valóban intoleránsak vagyunk, amint 

intoleráns nemcsak a hitigazság, hanem minden többi igaz- 

ság is. A 2x2 nem „tolerálja”, hogy 5 legyen. A kertész nem 

„tolerálja” a gyomot a virágágyban. A tanító nem „tolerálja” a 

téves feleletet, az orvos a betegséget, a bíró a gonosztevőt. Mi- 

helyt meg vagyok győződve, hogy valami igaz, abban a pillanat- 

ban már intoleráns vagyok azzal szemben, ami ellenkezik meg- 

győződésemmel. 

És ez helyes is! Csak azt ne követeljem, hogy aki más meg- 

győződésen van, annak be kell törni a fejét. 

b) Épen azért, ha hirdetjük is a dogmatikai intoleranciát, nem 

hirdetjük ugyanazt a polgári életben is. Igen, mi harcban va- 

gyunk a tévelyekkel, de békében akarunk lenni a tévelygőkkel! 

Megvetjük-e hát mi a más vallásúakat? Nem! Bár sajnál- 

juk, hogy nincsenek köztünk és bár forrón imádkozunk is azért, 

hogy beteljesedjék az Úr Jézus hő szívevágya az egy akolról és 

egy pásztorról, de azért tudjuk tisztelni a mások meggyőződését. 

A magunk hitelveiből persze nem tagadhatunk le semmit, és nem 

mondhatjuk, hogy „minden vallás egyformán jó”, mert ez tulaj- 

donkép annyit jelentene, hogy „minden vallás egyformán nem ér 

semmit”. 

Úgy gondolom – Testvéreim, – ezek után nem lehet több 

mondanivalónk a lépten-nyomon szemünkre hányt kifogásról. 

„Aki nem tagja a katolikus Egyháznak, nem üdvözül.” Első

191 

hallásra valóban kemény beszéd. De ha aztán tudjuk, hogy a ka- 

tolikus Egyház tagjának tart minden jószándékú embert, aki 

rendületlenül hiszi, hogy az ő vallása az igaz, és annak a vallás- 

nak minden eszközét felhasználja arra, hogy Istent szolgálja, – 

akkor valóban nincs semmi „rettenetes” ebben a hittételben. Le- 

hetne-e bőkezűbb az Egyház – tehát nem „türelmetlen”, hanem 

ellenkezőleg „elnéző”, – mint mikor azt hirdeti, hogy akik kül- 

sőleg Krisztus igaz vallásától messze tévelyegtek is, sőt talán 

Krisztusról nem is hallottak semmit sem, hogy még ezek is a ka- 

tolikus Egyházhoz tartozhatnak! így értjük már, hogy az Egy- 

ház magáénak vallja még a Krisztus előtt élt és Istent komolyan 

szerető és neki szolgáló embereket is és hirdeti, hogy az eljö- 

vendő Megváltó érdemei folytán még ezek is üdvözülhettek. 

II. 

Egyházunk „türelmetlensége” saját híveivel szemben. 

A katolikus Egyháznak azonban még sok más természetű 

szemrehányást is kell meghallania. Hogy más vallásúakkal szem- 

ben intoleráns, ezt vetik szemére egyesek. De mások meg épen 

a másik véglettel vádolják: hogy türelmetlen, intoleráns a saját 

híveivel szemben is. 

A) Vannak, akik nem tudják elviselni a tekintély elvének 

azt az erős kihangsúlyozását, azt a megalkuvást nem tűrő enge- 

delmességet, amelyet az Egyház a saját híveitől megkövetel. 

„Ez már sok! – mondják. Bármit ír elő az Egyház, bármily 

mélyen beleszól is privát életembe és családi ügyeimbe, úgy kell 

fogadnom, mint az Isten szavát”. . . 

a) Ez valóban így van: amily engedelmes az Egyház Isten 

iránt, oly engedelmességet kíván a hívektől maga iránt. Azért oly 

jellegzetesen katolikus erény az engedelmesség, mert Szent Pál 

is ezt emeli ki legerősebben Krisztus életéből: „Megalázta magát, 

engedelmes lett a halálig és pedig a halálig a keresztfán” (Fil. 

2, 8.).

192 

Az Egyház föltétlen engedelmességet kíván tőlünk, mert 

Krisztus őt bízta meg lelkünk üdvének gondozásával s ő érzi 

is ezt a nagy felelősséget. Az Egyházon fordul meg, meny- 

nyire terjed el Isten igaz tisztelete s mennyire terjed ki a megvál- 

tás hatása. Neki szól elsősorban Szent Pál figyelmeztetése, hogy 

„hirdesd az igét, állj elő vele, akár alkalmas, akár alkalmatlan, 

ints, kérj, feddj minden türelemmel és tudománnyal” (Tim. II. 

4, 2.). 

b) Ha ezt megfontoljuk, már közelebb jutunk az Egyház 

pszihológiájának megértéséhez. Megértjük, miért oly érzékeny a 

tekintélytisztelet kérdésében: Isten tekintélyét képviseli köztünk. 

Ha valaki támadja őt, nem magát érzi megtámadva, hanem az 

Isten jogait. Ezt a kínzó felelősségérzetet kell kiéreznünk az 

Egyház hajlíthatatlan, nem alkuvó, engedelmességet követelő 

magatartásából. 

És vajjon túlzott-e az Egyház öntudata, mellyel minden in- 

tézkedése mögött az Isten tekintélyét érzi, mikor valóban az Isten 

Fia mondta neki ezeket a döntő jelentőségű szavakat: ,,Aki tite- 

ket hallgat, engem hallgat, és aki titeket megvet, engem vet meg, 

aki pedig engem megvet, azt veti meg, ki engem küldött” (Luk. 

10, 16.). Meg ezeket a szavakat: ,.Bizony mondom nektek, ami- 

ket megkötöztök a földön, meg lesznek kötve mennyekben is, és 

amiket föloldoztok a földön, fel lesznek oldozva mennyekben is” 

(Máté 18, 18.). 

B) Ezeknek a gondolatoknak világánál meg tudunk felelni 

egy másik ellenvetésre is. ,,Αz Egyház, amint türelmetlen a más- 

vallásúakkal szemben, úgy a saját híveivel szemben néha meg 

túl szigorú és parancsaiban merevnek látszik. Vannak emberek, 

„akiket kiátkoz. Másokat nem enged a gyónáshoz és áldozáshoz 

járulni. Mások szeretnének megházasodni, és a katolikus Egy- 

ház nem esketi meg őket. Ez már mégiscsak sok!” ... 

Pedig csak kissé kell mélyebben vizsgálni a felhozott dol- 

gokat és megértjük az Egyház eljárásának helyességét. 

a) Először is az Egyház nem „átkoz ki” senkit. Krisztus 

Egyháza áldani szokott, de átkozni soha! A kaszinókból sem

193 

,.átkozzák ki” a méltatlan tagokat, hanem „kizárják”. Az Egy- 

ház is csak kizárja őket. És ha a legutolsó falusi egyletnek joga 

van ahhoz, hogy tagjai közül kizárja azt, aki az egylet szabályai- 

nak nem felel meg, ezt a jogot a világ legnagyobb társulatától, a 

katolikus Egyháztól sem lehet megtagadni. 

De előbb az illetőnek kellett valami főbenjáró dologban át- 

lépnie az Egyház parancsát, és csak ezután szólalt meg az Egy- 

ház: Minthogy az alapszabályokat nem tartottad meg, magad 

fordítottál hátat nekem, tehát nem marad számomra más, mint 

levonni a következményeket: kizárlak tagjaim sorából és termé- 

szetesen a tagsági jogok élvezetéből is. Ez az az annyiszor emle- 

getett „kiátkozás”. 

b) De higyjétek el, hogy Egyházunk erre a fájdalmas 

büntetésre is csak a végső szükségben szánja el magát. Vegyünk 

csak egy határozott esetet. Vegyesházasság készül, de reverzá- 

list nem akar adni a nem katolikus fél. A katolikus Egyház nem 

nyugodhatik bele abba, hogy az ő hívének gyermekei közül csak 

egy is más vallásba kerüljön, s azért, ha nincs reverzális, nem 

esketi meg őket. Erre elmennek a másik vallás templomába es- 

küdni. De ebben a pillanatban a katolikus fél már ujjat is húzott 

Egyházával s az Egyházból ki van zárva. Pár év múlva aztán a 

lelke nem hagy neki nyugtot, jönne gyónni, de nem lehet meg- 

gyóntatni, mert egyházilag nem érvényes házasságban él és ezen 

változtatni nem akar. 

Ilyenkor jön aztán az elkeseredett zúgolódás, hogy az Egy- 

ház „kegyetlen”, „szívtelen”, „mégcsak gyónni sem engedi az 

embert” ... 

Pedig – Testvéreim – mondjátok, ki lépett dacosan elő- 

ször arra az útra, ahonnan nem tud aztán visszatérni? Az Egy- 

háznak fáj legjobban, hogy egyes gyermekeivel szemben kemény- 

nek kell lennie: de nem tehet máskép, hacsak nem akar hűtlenné 

lenni Krisztus megbízásához.

194 

Kedves Testvéreim! Krisztus nélkül nincs üdvösség. De 

Egyház nélkül sem, mert az Egyház a köztünk élő Krisztus. 

„Nem lehet annak atyja az Isten, akinek nem anyja az Egyház” 

(Szent Ciprián). Ezt mindig vallotta a kereszténység, hát sza- 

bad volna-e most ezt megtagadnunk? Krisztus vallása a kato- 

likus vallás, – ebből a hitünkből nem engedünk. De ha valljuk 

is, hogy a mi vallásunk az igaz, azért nem bántjuk a másét; tud- 

juk, hogy a másik tévedésben van, vallásos meggyőződését mégis 

tiszteljük. De nem szűnünk meg soha imádkozni azért a napért, 

amelyen az Úr Jézus eléri legnagyobb örömét, hogy egy akol 

legyen s egy pásztor. 

Valahányszor tehát könnyelműen rágalmazzák előttünk 

szent Egyházunkat, jussonak eszünkbe Szent Ágoston szavai 

(Enarr. in ps. 88.): „Szeressük az Urat, a mi Istenünket, sze- 

ressük az ő Egyházát is. Istent, mint Atyánkat! Az Egyházat, 

mint anyánkat! . . . Mit ér neked, ha megvallod az Urat, tiszte- 

led az Istent és dicséred, ha megvallod az ő Fiát, hogy az Atya 

jobbján ül, elfogadod, és amellett szidod az ő Egyházát? . . . 

Ezért, kedveseim, mindnyájan egyértelműleg állhatatosan tart- 

satok ki Isten, a mi Atyánk, és az Egyház, a mi anyánk mellett.” 

És valahányszor könnyelmű társaságban szent vallásunkat 

bántják, jusson eszünkbe Szent Pál figyelmeztetése: „Kérlek 

titeket, testvérek, tartsátok szemmel azokat, akik egyenetlensé- 

geket és botránkozásokat okoznak azon tanítás ellenére, melyet 

tanultatok. Kerüljétek őket. Az ilyenek ugyanis nem Krisztus 

Urunknak szolgálnak ... A békesség Istene tiporja össze hama- 

rosan lábatok alatt a sátánt. Jézus Krisztusnak, a mi Urunknak 

kegyelme legyen veletek” (Róm. 16, 17.-20.). Amen.

XVI. 

AZ „ELVILÁGIASODOTT” EGYHÁZ. 


Krisztus szent Egyházának nincs semmi takargatni valója. 

Ezerkilencszázéves története oly szakadatlan sorozata nagy- 

szerű és áldásos tevékenységének, hogy nyugodtan, megijedés 

nélkül vesszük észre arcán az esetleges ráncokat is, és történeté- 

nek hatalmas, fényes köteteiben kiábrándulás nélkül olvassuk azt 

a néhány szomorú lapot is, amikor arcán fájdalmasan ütközött 

ki az emberi elem és elhomályosította az isteni vonásokat. 

Igaza van a nagy magyar gondolkozónak, br. Eötvös József- 

nek, mikor így ír: ,.Abban, minek csaknem kétezeréves története 

van, persze sok olyat is találunk, mi aljasnak látszik. A száza- 

dok, mint a vizek, folyásukban nem legtisztább részeiket rakják 

le, s ha a keresztény civilizáció hosszú múltját tekintjük, való- 

ban nincs mit bámulnunk egyes kinövésein, de ne feledjük el, 

hogy a fát nemcsak hasadozott kérgéből, – mely százados seb- 

helyeket visel, – hanem dús lombjaiból, virágaiból s gyümölcsé- 

ből ítéljük meg, s vajjon, ki a kereszténységet eként tekinti, nem 

fogja-e elismerni nagyszerű jótékonyságát?” 

A legutóbbi beszédben már szemügyre vettük egyikét-mási- 

kát ama kifogásoknak, amiket felületes emberek az Egyháznak 

hibául rónak fel, és arra jöttünk rá, hogy ezek az Egyháznak 

nem hibái, hanem ellenkezőleg: erényei. Nem szeretném azon-

196 

ban, ha kedves hallgatóim lelkében csak nyoma is maradna bár- 

mily legkisebb kételynek is. Ezért a mai beszédben is még ezt a 

témát folytatom, hogy megvizsgálhassuk a többi ellenvetéseket is. 

A múlt vasárnapi beszédben szó volt az Egyház állítólagos 

,,türelmetlenségéről”, a maiban szó lesz az Egyház állítólagos 

„elvilágiasodásáról”. Azokkal a szemrehányásokkal akarnék ma 

foglalkozni, amiket az Egyháznak elvilágiasodása címén tesz- 

nek felületesen ítélkező emberek. Ugyan ki nem hallott volna 

még ilyesfajta beszédeket: A katolikus Egyház ma már mesz- 

szire elszakadt a régi kereszténységtől, többé nem Krisztus ősi 

Egyháza. Krisztus azt mondta: ,,Αz én országom nem e világ- 

ból való” (Ján 18, 36.), de a katolikus Egyház az ő főpapjai és 

pápái vagyonával, díszével, külső hatalmával, pápai arany tiará- 

jával, aranyos miseruháival bizony nagyon is e világból való. 

Minek a pápának az a hatalmas vatikáni palota, tömérdek szo- 

bájával, kincseivel, mikor Krisztusnak és az apostoloknak nem 

volt hová fejüket lehajtaniuk! Minek az a tömérdek hivatalnok, 

minek az a sok Péter-fillér, mikor Krisztus szegény volt és mezít- 

láb járt! Minek az a sok szertartás, aranyos-bársonyos mise- 

ruha, drágaságok és egyházi műkincsek, mikor egyszerű kis szo- 

bácska csendjében is lehetne Istent imádni! íme, a katolikus 

Egyház mily nagy mértékben elvilágiasodott! . . . 

Kedves Testvéreim! Ki nem hallott volna már ilyen vagy 

ehhez hasonló kifogásokat, szemrehányásokat, botránkozásokat? 

Mit csináljunk? Megijedjünk tőlük? 

Dehogy! 

Nézzünk csak bátran szemükbe! Nyugodtan nézzünk sze- 

mébe valamennyi állításnak. 

I. 

Az Egyház külső fénye és vagyona. 

Legtöbbször a pápaság külső fényét és az Egyház földi va- 

gyonát vetik szemünkre, mint az ,,elvilágiasodás” bizonyító 

jeleit.

197 

A) Vannak, akik a pápák fényes palotáját, a Vatikánt ki- 

fogásolják, meg annak sok szobáját, hivatalnokát, irodáját, azt 

az egész óriási központi szervezetet, amellyel a pápa irányítja 

a világegyház ügyeit. „Mire való az egyházkormányzatnak ez 

az egész óriási szervezete? – kérdik méltatlankodva. Hiszen 

mindebből Krisztus idejében semmi sem volt!” 

a) Hát ez az egy igaz: Krisztus idejében ebből nem volt 

semmi. Mert nem volt rá semmi szükség! 

Be kell azonban látnunk, hogy ha Krisztus Urunk valóban 

az egész világra ki akarta terjeszteni Egyházát, akkor ehhez 

nagy apparátus is vált szükségessé. Amint nőtt az Egyház, úgy 

kellett nőnie ennek a szervezetnek is. Krisztus idejében volt 12 

apostol és 72 tanítvány; de ma a 12 apostol 1500 püspökre nö- 

vekedett és a 72 tanítvány 300.000 papra! 

Amint a 30 éves felnőtt Krisztus már nem azt a ruhát 

hordta, amelyet a 3 éves gyermek-Krisztus hordott, épúgy a 360 

milliós világegyháznak igazgatása megköveteli a plébániai és 

püspöki irodák s a római kongregációk, vagyis különféle egyházi 

minisztériumok tömegét, amik valóban nem voltak meg, mert 

fölöslegesek voltak a párszáz vagy ezer embert számláló ősegy- 

házban. De e miatt még igazán nem lehet azt mondani, hogy a 

katolikus Egyház elvilágiasodott volna! 

b) Továbbá ha Krisztus valóban az egész világra ki akarta 

terjeszteni vallását, akkor bizonyára nem ütközik meg azon, hogy 

a nyugati népek közt más ruhát hordanak hívei és papjai is, mint 

a keletiek közt, hogy másféle lakásban élnek, más társadalmi for- 

mák közt, másféle ételekkel táplálkoznak, és az idők változása 

és a korok haladása szerint nem mezítláb járnak, nem darócba 

öltöznek, nem sáskát és erdei mézet esznek ... Mindezért még 

csak igazán nem lehet rájuk fogni, hogy elvilágiasodtak és Krisz- 

tustól eltávolodtak! 

Krisztus azt ugyan mondotta apostolainak: „Kövessetek en- 

gem”, de nem mondotta: ,,Kopírozzatok engem”. Igen, kopíroz- 

zuk le magunkban a lelkét, a szellemét, de nem a külsejét! 

Az Úr Jézus valószínűleg saruban járt, vagy talán mezítláb,

198 

de seholsem olvassuk, hogy ezt mondta volna: ,.Tanuljatok tő- 

lem és járjatok mezítláb”, hanem ezt mondta: „Tanuljatok tő- 

lem, mert szelíd vagyok és alázatos szívű” (Máté 11, 29.). 

Az Úr Jézus kenyeret, halat, datolyát, mézet evett és gya- 

log járt, de sohasem mondta, hogy ,,ha ti nem így jártok és nem 

így étkeztek, nem lehettek az én tanítványaim”. 

Az Úr Jézus valószínűleg hosszú hajjal járt és szakállal, – 

de azért nem távoztak el tőle mai papjai, mert hogy nyírják a 

hajukat és borotválkoznak. 

Az Úr Jézus evezős csónakon ment a tengeren, a mai misz- 

szionárius negyvenezer tonnás óceánjárón megy; Krisztus szamár- 

háton vonult be Jeruzsálembe, a mai apostolutód autón jár hívei 

közé, – és még mindig nem szakad el ezzel Krisztustól. Mert 

Krisztus úgy járt, úgy ruházkodott, úgy étkezett és úgy beszélt, 

mint saját korában az emberek; és Egyházától és papjaitól 

sem veszi zokon, ha külsőségekben ők is fölveszik a különböző 

népek és korok szokásait. Kínában a hittérítők copfot viselnek, 

és én magam is láttam már egy katolikus indiánpapot, fején tör- 

zsének hatalmas tolldíszével, de azért nem merem rámondani, 

hogy ezzel már eltávozott Krisztustól. 

B) „De kérem, – mondja erre valaki – nemcsak ilyes- 

mikről van ám szó! Tessék csak arra felelni, mire való az 

Egyháznak a földi vagyon, a birtok» és mire való a pápának 

az a sok pénz, amit az egész világról küldenek neki Péter-fillér 

címén! Meg mikor a Szentszék kinevez valakit vagy kitüntet, 

mikor valamiért felmentvényt ad, pl. vegyes házassági ügyben, 

még azért is taksát, díjat kell fizetni! Most meg már külön 

pápai pénzt is vernek! Ezek sem az elvilágiasodás jelei?” – 

kérdik egyesek. 

És hogy lássuk, mennyire nincs semmi takargatni valója 

Egyházunknak, nem térek ki ezek elől a kérdések elől sem. 

a) Kriszus Egyháza ugyan nem e világból való, de e világon 

dolgozik. Nem húzhatja ki tehát magát az alól az általános tör- 

vény alól, hogy működésében neki anyagiakra is van szüksége. 

Mert hivatalnokait neki is fizetnie kell, a papírt és bélyeget, tintát

199 

és villanyt neki sem adják ingyen, templomokat építeni, szegénye- 

ket támogatni, missziókat elősegíteni pénz nélkül ő sem tud. Az 

Úr Jézusnak magának is volt az apostolokkal közös kasszája, 

melyet a szerencsétlen Júdás kezelt (Ján. 12, 6.); Krisztus tehát 

bizonyára nem ütközik meg azon, hogy Egyházának is van 

kasszája. 

b) A világegyház igazgatása pénzbe kerül, tömérdek pénzbe, 

és ezt adják össze a világ katolikus hívei Péter-fillér címen. A 

Péter-fillérek valóban az Egyház alattvalói részéről az Egyház 

céljaira beszolgáltatott adófillérek. De önkéntes adók, – soha, 

senki sem hajtja be azokat! Ez a világon az egyetlen adónem, 

amelyet mindenki kész örömmel, szívesen fizet meg. Mert aki nem 

örömmel fizetné, az nem is fizeti. 

De – már engedjétek meg, hogy ilyen nyíltan beszélek – 

ezt a pénzt a pápa nem a saját konyhájára költi. Nem tudom, 

van-e jobb módú középosztályú család, amelyiknek asztala utói 

nem érné a pápa asztalát! Egyik nemrégi beszédemben ezt 

ugyan már szóvátettem; de kénytelen vagyok újra kitérni erre, 

mert még mindig vannak, akik talán azt is elhiszik, hogy 

mikor a pápa leül az ebédjéhez, arany korona van a fején .. . 

Hát akkor mire megy a Péter-fillér? Megy az Egyház kor- 

mányzásában a pápának segédkező hivatalokra, megy a pápa ál- 

landó jótékonyságára, amellyel csapást szenvedő híveit szerte a 

világon mindenütt fölkeresi, és megy a hithirdetés műveire. 

Az a márványtól ragyogó Szent Péter-bazilika nem a pápa 

kedvéért van, hanem az egész katolikus Egyház kedvéért. Azok- 

ban a fényes vatikáni termekben nem egy gazdag magánember 

él – mondjuk egy nagytőkés bankár –, hanem 360 millió kato- 

likusnak feje. És ha már 4-5 milliós kis országok is súlyt helyez- 

nek arra, hogy államfőjük megfelelő fényben és lakásban éljen, 

zokon veheti-e bárki is a 360 milliós katolikus Egyháznak, ha 

neki is jól esik az, hogy fejét a Vatikán gyönyörű termeiben ta- 

lálja meg? 

De hangsúlyozom, hogy mindez nem lényege az Egyház- 

nak. És ha egyszer rémes földrengés rázná meg Róma földjét,

200 

és romba dőlne a Szent Péter-templom minden fala és tűz emész- 

tené meg a Vatikán minden múzeumát műkincsét és pompás 

szobáit, az Egyház nem vesztene semmi eleven értéket általa. 

Elég neki, ha megmarad Szent Péter sírja, annak a Péternek 

sírja, aki elődje minden pápának, és sziklaköve az örök Egy- 

háznak. 

Ez jusson eszünkbe, mikor felületes emberek szemünkbe 

vágják, hogy az Egyház eltért régi egyszerűségétől és hogy a 

pápaságot a fény és hatalom elvilágiasította. Jusson eszünkbe az 

a nagy dicséret, amellyel a történelmet nem ismerő tudatlanokat 

már Schiller végérvényesen elintézte, mikor így írt a pápákról: 

,,Láttunk császárokat és királyokat, fényes eszű államférfiakat 

és hajlíthatatlan harcosokat, akik a körülmények szorongatása 

alatt jogokat áldoztak fel, elveikhez hűtlenekké lettek és a kény- 

szerűségnek engedtek; de ilyesmi egy pápával ritkán történt 

meg, vagy soha. Még mikor nyomorban vándorolt is, mikor 

Olaszországban nem volt egy talpalatnyi földje sem és egyetlen 

hűséges lelke sem és mikor idegenek könyörületességéből élt, 

akkor is állhatatosan kitartott a pápai szék és az Egyház jogai 

mellett. . . . Bármennyire különböztek légyen is a pápák tempera- 

mentumban, gondolkodásban és képességekben, egyformán áll- 

hatatosak, egyformán hasonlóak, egyformán változatlanok vol- 

tak politikájukban. Képességük, temperamentumuk, gondolkodá- 

suk látszólag nem is játszott szerepet állásuk betöltésénél; szinte 

azt mondanók, hogy személyiségük felolvadt a méltóságukba 

és szenvedélyük kialudt a hármas korona alatt. És bár mindegyik 

meghalt pápával a trónöröklés lánca megszakadt és minden új 

pápához újonnan kellett azt kapcsolni, és ámbár a világ egyet- 

len trónja sem változtatta annyiszor urát, egyiket sem töltötték 

be s hagyták el oly viharok közt, mégis ez volt a keresztény 

világ egyetlen trónja, amelyről sohasem látszott, hogy birtoklóját 

megváltoztatja, mert csak a pápák haltak meg, de a lélek, mely 

őket éltette, halhatatlan volt.” 1 

1 Schiller: Universalhistorische Übersicht der merkwürdigsten Staats- 

begebenheiten zur Zeit Friedrichs I. (X. [2] 41.)

201 

II. 

Szertartásaink pompája. 

Egyházunkra tehát nem lehet az elvilágiasodást ráfogni 

azért, mert világot átfogó munkásságához óriási hierarchiára és 

hivatalokra van szüksége. De époly kevéssé állhatnak meg azok 

az ellenvetések is, amelyek liturgiánk pompás változatossága s 

a liturgikus ruhák és edények gazdagsága miatt akarnak minket 

elvilágiasodással vádolni. 

,,Minek az a tömérdek szertartás, ami pl. egy püspöki mi- 

sén történik? Fölállnak, leülnek, idemennek, odamennek, füs- 

tölnek, csengetnek, énekelnek ... És azok a drága, bársonyos 

meg selyemruhák, meg arany kelyhek” ... 

Látjátok, Testvéreim, nem futunk meg az ilyen szemrehá- 

nyások elől sem. 

A) Mindenekelőtt is vegyük fontolóra, hogy a mai liturgia 

és liturgikus öltözék mögött hosszú évszázadok vannak, ez 

tehát régmúlt idők keresztény nemzedékétől, keresztény őseink- 

tol ránkmaradt kegyeletes örökség. 

a) Magam is meg vagyok arról győződve, hogy ha az Egy- 

ház ma szerkesztené meg liturgikus ruháit és szertartásait, más, 

sokkal egyszerűbb módon alkotná meg azokat. 

Ámde ezeket a ruhákat és szertartásokat, cerimóniákat és 

mozdulatokat sok-sok évszázad előtt, olyan időkben hozták be 

szokásba, amikor még ilyen szertartásosan éltek maguk az em- 

berek is, és amikor ilyen drágagyöngyös szövetekben és kelmék- 

ben jártak ünnepélyes alkalmakkor maguk az emberek is. 

b) Dehát akkor miért nem egyszerűsítjük le azokat a mai 

gondolkodás szerint? – kérdezhetné valaki. 

Nemrégiben még valóban hódított a technikai haladástól el- 

bódult emberiség közt az a jelszó: Szakítani a múlttal! Elfe- 

ledni a multat! Csak haladás, csak haladás! 

Ma azonban már kezdünk kijózanodni. Kezdünk rájönni, 

hogy amint a jövő a jelenből alakul, úgy a jelen is csak a múlton 

épülhet. Kezdjük megbecsülni a múltat mindenütt és minden vo-

202 

natkozásban! A család megbecsüli őseit és büszkén akasztja ki 

képeiket a szobában. A nemzet megbecsüli történetét, és büsz- 

kén tanítja azt az új generációnak. A népben megbecsüljük a 

régi színpompás viseletet és cerimóniás szokásokat és pontos 

folklorisztikus munkával gyűjtjük össze és őrizzük meg a pusztu- 

lástól. De akkor megütözhetik-e valaki józanul azon, ha a mi 

katolikus Egyházunk is büszke 1900 éves múltjára és a múltját 

megbecsülő kegyelet arra viszi, hogy ne egyszerűsítsen még ma 

sem azokon a régi, színpompás szertartásokon! 

Régi magyar elődeink színes bársonyokba és sujtásos men- 

tékbe, vitézkötéses nadrágokba és pengő sarkantyús csizmákba 

öltöztek. Ma már nem ez a mindennapi ruházkodás divatja. 

De vajjon megütközik-e valaki azon, ha a nemzet nagyjai ünne- 

pélyes alkalmakkor, az állam életének nevezetes eseményeihez 

nem a mindennapi ruhájukat veszik fel, hanem díszruhát öl- 

tenek? Ha pedig a közélet előkelőségeivel és a közélet ünnepélyes 

alkalmaival szemben ilyen megértőek vagyunk, miért nem vagyunk 

hasonlókép megértőek a vallási élet legnagyobb eseményeivel és 

legünnepélyesebb cselekedetével, a szentmisével és az ezt végző 

pappal szemben? 

A katonák is egyenruhát hordanak és pedig ünnepélyesebb 

alkalmakra díszesebb egyenruhát, finom színes szövetből, arany 

sujtásokkal. Miért hordanak egyenruhát, holott a munkájukat 

civilkabátban vagy turista nadrágban is épen úgy el tudnák vé- 

gezni? Azért, hogy mindenki lássa róluk, hogy ők nem egyszerű 

magánemberek, hanem az országnak szolgái. A katonáknak senki 

sem rója fel egyenruhájukat. Hát akkor miért nem vagyunk 

hasonló megértéssel a miséző papokkal szemben is? Miért kifogá- 

soljuk, hogy őket is díszes egyenruhába öltözteti az Egyház, 

amikor az oltárhoz lépnek és evvel a ruhával is jelzi, hogy nem 

mint magánemberek, hanem mint Istennek szolgái lépnek oda! 

B) És itt jutunk el a felelet második részéhez is. 

Azok u. i., akik megbotránkoznak a drága selyem miseruhá- 

kon, aranyos kelyheken, földíszített templomokon, elfelejtik, hogy 

mindez a dísz nem azoknak szól, akik azt hordják, hanem szól

203 

az Istennek, akinek tiszteletére illik legszebb és legértékesebb 

kincseinket is felhasználni. 

a) Aki nem hinné, hogy mindez a fény és liturgikus pompa 

valóban nem az embernek szól, vegyen részt az új pápa koroná- 

zásán, és figyelje meg, hogy mikor a pápa a legnagyobb egyházi 

pompa kellős közepén bevonul a Szent Péter-dómba, mint éget- 

nek el előtte egy csomó kanócot és mint mondják fülébe: 

,,Beatissime Pater, sic transit gloria mundi”, „Szentséges Atya, 

így múlik el a világ dicsősége!” 

A mi szertartásaink fénye és pompája tehát nem a miséző 

papnak vagy püspöknek szól, hanem egyedül az Istennek. És 

egész bizonyos, hogy sokkal inkább érhetne minket az elvilágiaso- 

dás vádja, ha az évezredes szokásból kifejlődött fehér miseing 

és selyem miseruhák helyett frakkban vagy szmokingban – 

hogy ne mondjam: pizsamában – állnánk az oltárhoz a legszen- 

tebb áldozatot bemutatni. 

Csak feleljetek ti magatok, jobban szolgálná-e az Egyház 

az Isten ügyét, előmozdítaná-e azzal az Isten tiszteletét, ha a val- 

lásos őseinktől reánk maradt aranybrokát miseruhákat eladná 

régiségkereskedőknek, hogy aztán a lipótvárosi gazdag szalonok- 

ban kerevet-terítő legyen belőlük? Hát ez már helyes volna, 

úgy-e? És ha templomából leszedne minden díszt, szentképet és 

szobrot, hogy olyan legyen az, mint egy fehérre meszelt hombár, 

akkor már előmozdítaná az Isten tiszteletét, úgy-e? 

Ha pedig valaki azt mondaná – mint szokták is mondani 

– hogy „Krisztus szegény volt, egyszerűen élt és tőle idegen ez 

a nagy fény és pompa”, annak juson eszébe, hogy szertartásaink- 

ban nemcsak a földön önkéntes szegénységben élt Krisztust tisz- 

teljük, hanem az önkéntes szenvedése által a mennyei fényesség 

ragyogását kiérdemelt Krisztus-királyt is; meg jusson eszébe, 

hogy mikor Júdás zúgolódott a Krisztus lábára kiöntött drága 

olaj eltékozlása miatt, maga az Úr milyen szelíd szavakkal kelt 

védelmére Magdolna tékozló szeretetének! 

b) Igaz tehát, hogy a mi szertartásaink gazdagok és színpom- 

pásak. Az is igaz, hogy Szent Péter idejében még nem volt már-

204 

ványfalú Vatikán, sem gobelines audienciás terem. De ha Szent 

Péter egyszer föltámadna és örökmécsekkel megvilágított sírjá- 

ból kikelve, áthaladna a Szent Péter-templom ívei alatt és be- 

nyitna a Vatikánba és belépne XI. Pius dolgozószobájába . . . 

egész biztos, hogy nem nézne ismeretlenül Piusra, nem csóválná 

fejét, nem csodálkoznék, hanem inkább így valahogy szólana: 

Testvérem! Üdvözöllek téged, a sziklát, aki valaha én vol- 

tam. Ezerkilencszáz év! Bizony az óriási idő – mi előttünk, em- 

berek előtt. De Isten előtt „ezer esztendő olyan, mint az eltűnt 

tegnapi nap” (Zsolt. 89, 4.) 

Azóta bizony elváltozott ez a földi élet. Az én ruhám más 

volt, mint a te ruhád. Az én lakásom más, mint a tied. Az én 

nyelvem más, mint a tied ... Sok minden máskép van ma, mint 

volt az én időmben. Csak egyben nincs köztünk semmi különb- 

ség: a hitünkben! Amit Krisztus Urunkról tanítasz, én is azt 

tanítottam. Amit az ő megváltásáról hirdetsz apostoli irataidban, 

én is azt hirdettem. Ami szentségeket kiszolgáltatsz, én is kiszol- 

gáltattam. 

Egy a hitünk. És egy a szeretetünk is! Én Néró előtt álltam 

ki Krisztusom mellett, te kiállasz az orosz, a mexikói, a spanyol 

Nérók ellen ... Amit itt látok ma a katolikus Egyházban, a szer- 

tartások, a fényes ruhák, az ünnepek, a búcsújárások, ha én nem 

is ismertem azokat, mindez természetes kifejlődése, kivirágzása 

annak a magnak, amelyet Krisztus Urunk vetett el. .. 

Ilyesvalamiképen beszélne Péter a mai pápához és aztán 

visszamenne sírjába. És egészen bizonyos, hogy nem Witten- 

bergbe menne nyugodni, sem Genfbe, sem Oxfordba, sem Péter- 

várra, sem Konstantinápolyba, hanem megintcsak a katolikus 

Rómában választaná meg újra síri nyugvóhelyét. 

* * * 

Kedves Testvéreim! Egyesek azt vetik az Egyház szemére, 

hogy elvilágiasodott, mások ugyanakkor azért támadják, mert 

elmaradt a világtól, nem halad eléggé a korral, nem érti meg az 

elváltozott idők szavát. Hogy az Egyház valóban nem világiaso- 

dott el, minden okoskodásnál jobban bizonyítja az a tény, hogy

205 

a világ mindig üldözte és gyűlölte a katolikus Egyházat. Nem 

mondta-e meg az Úr előre az ő követőinek: ,,Ha a világból valók 

volnátok, a világ szeretné azt, ami övé; de mivelhogy nem vagy- 

tok e világból valók... azért gyűlöl benneteket a világ” (Ján. 

15, 19.). Az a szakadatlan gyűlölet, mellyel a „világ” ma is ül- 

dözi Krisztus Egyházát, legcsattanósabb tanúság a mellett, hogy 

ez az Egyház valóban nem ,,világiasodott el”. 

Fájdalom, voltak az egyháztörténelemnek szomorú lapjai is 

– mint ezt a múlt beszédekben láttuk; voltak, mert az Úr töré- 

keny és bűnre hajló emberi kezekbe tette le isteni Egyházának 

földi sorsát. Aki azonban elfogulatlan lélekkel kíséri végig az 

Egyház történetét, nem vonhatja kétségbe a neves írónak, Bou- 

gaudnak megállapítását: 

,,Αz örökkévalóság felé tartó útján az Egyház egy csapat 

gyöngét és beteget is cipel magával, akiket nem hagyhat ma- 

gukra. Nagy csomó bűnöst is hordoz karjaiban, akiknek folyto- 

nos bukdácsolása miatt sokan tévesen ítélnek magáról az Egy- 

házról is! Tömérdek halottat is hordoz a keblén, akiket minden 

szeretetével sem képes föltámasztani, és akiknek botránkoztató 

életmódja mint megannyi folt tűnik föl az ő fehér ruháján. De 

szépségét mindez el nem sötétíti, főleg tönkre nem teszi, bár sok- 

szor elfátyolozza. Útját ez meg nem akasztja, bár néha megnehe- 

zíti. Továbbra is folyton tiszta és folt nélküli marad, bármilyen 

sárosnak látszik is ruhája. Bizonyos korokban isteni Vőlegényé- 

hez hasonlít, akit valaha összeköpdösve és vérrel borítva láttak, 

megfosztva minden fenségtől és bélpokloshoz hasonlóvá téve ... 

De bárha az Üdvözítő módjára szidják is és köpködjék is az 

Egyházat és ha ezer sebből vérzik is, belső lényegében érin- 

tetlen marad. Ezekből az elkerülhetetlen gyöngeségekből és tö- 

kéletlenségekből mindig az alázatosság, tisztaság, isten- és ember- 

szeretet fönséges virágai fognak kifakadni. Csak csodálnunk le- 

het ezt a páratlan alkotást. Teste a földé, lelke a mennyországé.” 

Egyházam teste a földé, lelke a mennyországé, – én pedig 

akarok lenni teljesen az én katolikus Egyházamé. 

Egyházam hű fia akarok lenni most e földön, hogy lehes- 

sek egyszer Istennek boldog gyermeke majd az égben! Amen.

XVII. 

AZ EGYHÁZ ÉRDEMEI. (I.) 


Az Úr Jézus egész földi tevékenységét utolérhetetlen tömör- 

séggel foglalja egybe az Apostolok Cselekedete, mikor ezt 

mondja róla: „Körüljárt, jót cselekedvén” (Ap. Csel. 10, 38.). 

Az ő egész földi élete áldás és jócselekedet volt. 

A katolikus Egyház Krisztus titokzatos teste, a köztünk 

tovább élő Krisztus. Csak egész természetes tehát, hogy az ő mű- 

ködésére is érvényesnek kell lennie a Szentírás megállapításának: 

,,Körüljárt, jót cselekedvén”. 

Annyiszor hallunk beszélni „keresztény kultúráról” és „ke- 

resztény civilizációról”, hogy most – az Egyházról szóló beszé- 

dekkel kapcsolatban – alaposabban is meg szeretném vizsgálni 

az Egyház áldásait, jócselekedeteit, kulturális érdemeit. XIII. Leó 

pápa az „Inscrutabili” kezdetű enciklikájában a katolikus Egy- 

házat ,,a civilizáció anyjának” nevezte. Vajjon nem csak fölleng- 

zős lelkendezés-e ez, nem alaptalan nagyotmondás-e? Vajjon 

valóban igaz-e, hogy nincs a világnak egyetlen intézménye sem, 

amelynek az emberiség az igazi kultúra terén csak megközelítő- 

leg is annyit köszönhetne, mint a katolikus Egyháznak? Vajjon 

nem túloz-e az az író, aki ezt állapítja meg: „Forgathatja az 

ember a dolgot, ahogy akarja, mégis igaz marad, hogy ez a

207 

Nyugat-Európa belső lényege szerint a latin Egyháznak, a Szent- 

széknek, a római pápaságnak teremtménye.” 1 

Ha a mai és a következő beszédben közelről fogjuk vizs- 

gálni az Egyház érdemeit, azért tesszük, hogy ezzel is maga- 

sabbra szítsuk öntudatos szeretetünk lángját a mi szent katolikus 

Egyházunk iránt. 

Mik tehát az Egyház érdemei, amelyekkel örök hálára kö- 

telezte az egész emberiséget? 

I. 

Az Egyház őrzi Krisztus tanítását. 

A katolikus Egyháznak legelső érdeme – amely elhomá- 

lyosítja minden később említendő érdemét – az, hogy sértetlen 

tisztaságban őrzi Krisztus tanítását. 

A) Senki a katolikus Egyháztól nem tudja megtagadni azt 

a nagy érdemet, hogy az elmúlt századok viharaiban sértetlenül 

és teljes tisztaságban őrizte meg számunkra Krisztus drága 

örökségét. 

a) Krisztus nélkül nincs kereszténység. De viszont nézzünk 

körül az egész világon: hol találjuk meg épen, torzítás nélkül 

Krisztus arcát? Csak a katolikus Egyházban! Bárhová fordítsuk 

tekintetünket, Krisztus Urunk képe mindenütt hiányos; vagy el- 

vettek belőle, vagy eltorzították vonásait. Arius tagadta, hogy 

Krisztus Isten volt, Nestorius tagadta, hogy egy személy volt, 

Eutyches tagadta, hogy isteni és emberi természete volt, Sergius 

tagadta Krisztus szabad emberi akaratát, Apollinaris az emberi 

lelkét, Basiledes Krisztus emberi testét. Mily elkeseredett har- 

cokban védelmezte az Egyház Krisztus személyét e régi eretne- 

kek ellen! 

És jöttek új ellenségek, a régieknél veszedelmesebbek. Az 

egyik azt hirdette, hogy Krisztus nem is élt soha, csak legenda 

1 Jakob Philipp Fallmerayer .· Gesammelte Schriften Π. 202. 1.

208 

az egész. A másik, hogy Krisztus ügyes hipnotizőr volt. A har- 

madik, hogy álmodozó, rajongó. A negyedik, hogy Ő volt az 

első szocialista . . . Elgondolni is rettenetes, mi maradt volna 

Krisztusból, ha a gyűlölet és gonoszság tajtékzó hullámai közt 

védőn nem emeli magasra Krisztus áldott képét a katolikus 

Egyház. 

b) De aztán jött napjaink még veszedelmesebb ellensége, 

százszorta veszélyesebb minden eddiginél: a hitetlenség, a szer- 

vezett istentagadás. 

Ki nem hallotta volna még, mily támadóan dolgozik a 

szervezett istentagadás! Ha két becsületes magyar ember 

találkozik, így köszöntik egymást: „Adjon Isten” és a másik 

rámondja: „Fogadj Isten”. De ha ma a Szovjetben egy 

orosz ember találkozik a másikkal, így kell köszönnie: „Nincs 

Isten.” És a másik ráfeleli: „Nem is volt, nem is lesz”. 

És csak lapozzuk végig ezeknek az istenteleneknek folyóira- 

tait: kit támadnak legelkeseredettebb gyűlölettel? A római pápát! 

Csak bele kell nézni az orosz elemi iskolai olvasókönyvekbe: kire 

szórnak ott legtöbb epét-tajtékot, sarat, rágalmakat? A római kato- 

likus Egyházra! Vajjon miért? Mert érzik, hogy ez az ő sikerük 

egyetlen komoly akadálya. Mert érzik, hogy Krisztus – akit ők 

ki akarnak irtani az emberek lelkéből – a katolikus Egyházban 

él és működik, itt található fel az egész, a hamisítatlan Krisztus, 

az a Krisztus, akit a próféták megjövendöltek, az a Krisztus, aki- 

ről az evangéliumok írnak, az egész Krisztus istenségével s em- 

berségével, minden parancsával és szentségével, áldó kezével és 

irgalmazó szívével, az a Krisztus, aki mennybemenetele napján 

így szólt ehhez az Egyházhoz: „Elmenvén, tanítsatok minden 

népet, megkeresztelvén őket az Atya, Fiú és Szentlélek nevében; 

tanítván őket megtartani mind, amiket parancsoltam nektek” 

(Máté 28, 19. 20.). 

B) És ebben áll az Egyház legfőbb áldása és legnagyobb 

érdeme: Krisztus parancsára tanítja az embereket, megszen- 

teli őket és az örök életre vezeti. 

a) Az Egyház tulajdonkép a megváltás állandósítása, a köz-

209 

tünk tovább élő Krisztus. Már pedig Krisztus megtestesülésének 

az volt a célja, hogy az embert istenközelségbe emelje, megszen- 

telje. Ezért imádkozik az Egyház, ezért hirdeti Isten igéjét, ezért 

mutatja be a szentmiseáldozatot s ezért osztja a szentségeket. 

Krisztus azért jött, hogy az embereknek ,,életük legyen és minél 

több legyen” (Ján. 10, 10.). 

b) Ha tehát pontosabban akarnók leírni, mik az Egyház val- 

lási érdemei, csak el kell gondolnunk, mi lenne az Egyház nélkül, 

mit veszítene a világ, ha az Egyház eltűnnék. 

Elgondolni is rettenetes! ... Mi lenne az emberiségből, 

ha eltűnnék lelkéből a hit! A hit a világot teremtő és gondozó 

Istenben! A hit az isteni Gondviselésben! A hit az isteni igaz- 

ságban és jutalmazásban! A hit az isteni irgalomban és szere- 

tetben! 

Mi lenne, ha eltűnnék közülünk az Úr Jézus Krisztus! Pedig 

ha nem volna Egyház, mely szakadatlanul hirdeti Krisztust, az ő 

alakját is épúgy belepné a századok pora, mint a történelem min- 

den többi szereplőjét belepte. 

És mi lenne, ha elapadna az a hét forrás, amely a megvál- 

tás kegyelmét ontja felénk az Egyházban! ... 

Mily sivárság, mily tátongó mélység, mily lelki üresség ma- 

radna itt körülöttünk! És hogy az Egyház mindezt megőrizte 

számunkra, ebben áll az ő legfőbb érdeme. És elsősorban ezért 

érvényesek róla is a Szentírás szavai: „Körüljárt, jót csele- 

kedvén”. 

II. 

Az Egyház érdemei az erkölcsi világrend védelmében. 

De ha valóban az is az Egyház első célja és legfőbb ér- 

deme, hogy Krisztus tanítását hamisítatlanul őrizze és Krisztus 

gyermekeinek lelki emelkedését gondozza, vannak ezenkívül 

más áldásai is, amelyekre ha nem is elsősorban hivatkozunk, 

de amelyeket elhallgatni mégsem volna méltányos dolog.

210 

Mindenekelőtt is gondolok itt az erkölcsi világrend rendü- 

letlen megvédelmezésére. 

A) Mind a katolikus Egyház eszméje, mind pedig annak 

1900 éves története kezesség amellett, hogy ha a világon min- 

denütt meginoghat is az erkölcsi rend alapja, ha filozófusok, had- 

vezérek, politikusok és pénzemberek elárulhatják is a becsüle- 

tet és erkölcsöt, van egy szikla a világon, mely meg nem inogva 

emelkedik ki a változó hullámok áradatából: az Egyház sziklája* 

a) Az Egyháznak nem hivatása, hogy az államok politiká- 

jába beleszóljon; de szent hivatása és feladata azokat az erköl- 

csi alapokat biztosítani, amelyek nélkül nincs emberies, rendezett 

társadalmi élet. Mindenki meginoghat a világon, mindenki za- 

varba jöhet, mindenkinek lehetnek gyönge percei, melyekben 

hűtlenné válik az erkölcshöz, csak a katolikus Egyház nem ta- 

gadta meg soha a krisztusi erkölcsöket, nem alkudott el belőlük 

soha semmit, hanem zsarnokoknak és forradalmároknak, Nérók- 

nak és Cézároknak, Napóleonoknak, Henrikeknek és Fülöpök- 

nek ugyanazzal a bátorsággal vetette szemére bűneiket, amellyel 

Keresztelő Szent János vágta szemébe a hatalmas Heródesnek: 

„Non licet tibi”, ,,nem szabad neked” (Márk 6, 18.) ezt vagy 

azt tenned! 

Akár a hamis bölcselet tévtanaiba akarják ringatni a vilá- 

got, akár veszedelmes erkölcsi tételek vezetnék azt félre, az Egy- 

ház rögtön fölemeli szavát. Fájdalom, sokan nem hallgatnak rá, 

de legalább nem mondhatják, hogy senki sem figyelmeztetett 

minket. 

b) És ezáltal vált az Egyház a legelső kultúrtényezővé. 

Nem könnyű megfelelő és pontos meghatározását adni a kultú- 

rának, abban azonban mindenki megegyezik, hogy az emberi 

kultúra az emberi természet tökéletesítését, fölemelését, megne- 

mesítését jelenti, virágbafakasztását azoknak az értékeknek, amik 

bennünk csírában megvannak. 

Ha azonban ez igaz, akkor a katolicizmus a legfőbb, leg- 

erősebb, legértékesebb kultúrtényező, mert alapítója, az Istenfia, 

a legszárnyalóbb lelki emelkedés vágyát fakasztotta bennünk.

211 

Krisztus azért jött, hogy az embereknek ,,életük legyen és minél 

több legyen” (Ján. 10, 10.). Ő nemcsak parancsot adott az embe- 

reknek: „Legyetek tökéletesek, miként a ti mennyei Atyátok 

tökéletes” (Máté 5, 48.), – hanem hatalmat is adott nekik, hogy 

„Isten gyermekeivé legyenek” (Ján. 1, 12.). 

Ebből a nagyszerű talajból nőttek ki a szentek, akik a 

gyoïïgé, „bűnre hajló emberi természetet az Egyház szentségein 

keresztül áramló isteni kegyelem erejével az istenközelség szédü- 

letes magaslatára emelték. Külön beszédet lehetne arról tartani, 

mily érdeme az Egyháznak, hogy a szenteket adta az emberiség- 

nek, és a földi élet lapályaiba beleállította ezeket a hófehér hegy- 

csúcsokat, hogy biztató, bátorító, erősítő tekintettel nézhessünk 

fel rájuk, mikor néha nagyon elfog a keserűség és reménytelen 

lemondás az emberi gonoszság feneketlen mélységének láttára. 

B) Értsük meg tehát az Egyháznak ezt a meg nem alkuvó 

erkölcsi szigorúságát! Voltak valaha, akik e miatt azt fogták 

rá, hogy ellensége a kultúrának s a földi életnek. De ma már 

egyre többen jönnek rá nem katolikus kultúrtörténészek is, hogy 

az igazi kultúra érdekét szolgálják még azok az egyházi paran- 

csok is, amelyek látszólag a földi kultúrának vagy a földi javak 

élvezetének útjában állanak. 

a) Volt idő, amikor pl. az Egyháznak szemére vetették, 

hogy a vasárnapi pihenés megkövetelésével akadályozza a nagy- 

szabású földi tevékenység kifejtését. Ma azonban senki sincs 

már, aki be nem látná, hogy az ember nem gép, amelyet megállás 

nélkül lehet dolgoztatni, hanem élő lény, akinek lelke is van s 

ennek a léleknek vasárnapi vallásos megerősítése s ugyanakkor 

a testnek pihentetése csak elviselhetőbbé és értékesebbé teszi a 

hétköznapi tevékenységet. 

Semmi sem állhat tőlünk, a kereszténységtől távolabb, mint 

kárhoztatni azt a páratlan szorgoskodást, amellyel az emberi kéz 

ma a kultúra fejlesztésén dolgozik. Ami ellen a kereszténység 

óvást emel, az a túlhajtott egyoldalúság, mely a folytonos külső 

tevékenységben megfeledkezik a benső Énről, mintha az ember 

lenne a kultúráért, s nem fordítva. Ma már belátjuk, hogy az

212 

Egyháznak nagyon is igaza van a vasárnapi munkaszünettel; 

mert ha kereszténységgel át nem itatjuk a kultúrát, átokká válik 

az, mely külső, fényes csillogása alatt ijesztő nyomorúságot takar. 

b) Mások túl szigorúnak tartják a VI. parancs meg nem 

alkuvó hirdetését, mert ezzel megfosztja az Egyház az embere- 

ket az érzékiség féktelen kiélvezésétől. Pedig tömérdek testi-lelki 

nyomorúság, betegség, őrültek háza és kórház tanúskodik amel- 

lett, hogy mivé válnék az emberiség a VI. parancs korlátozása 

nélkül. 

c) Ismét mások a böjti paranccsal szemben állnak értetlenül. 

Mire való ez? – kérdik méltatlankodva. Miért nem engedi az 

Egyház élvezni még a föld ártatlan örömeit sem? 

Hogy ma a böjt annyira könnyű, hogy kötelessége betölté- 

sében senkit sem akadályoz, erről nem is kell beszélnem. De igen 

is ki kell emelnem azt az előnyt, amit a böjti parancs a lelki ér- 

tékek uralomra jutása terén jelent. Hiszen az ember annyira a 

földhöz ragad, annyira az érzékek uralma alatt nyög, hogy való- 

sággal örülnöm kellene, mikor jön a péntek vagy más böjt és 

most meg kell tagadnom érzékeimtől ezt vagy azt, ami pedig 

olyan jól esnék most is – és ezáltal a lélek uralmát újra biztosít- 

hatom az anyag felett. 

íme – Testvéreim – az Egyház sohasem rombolni akar, 

hanem építeni, és még ott is, ahol látszólag lefog, fékez vagy 

visszaszorít, valójában még ott is a nemesebb emberi eszménye- 

ket szolgálja. És ebben áll másik nagy kulturális értéke. Mert 

,,hogy az automobil és repülőgép haladás-e, nem tudjuk; de 

hogy a bűntől és szenvedélyektől való szabadulás haladás, az 

bizonyos” (Foerster). 

III. 

Az Egyház érdemei a társadalmi élet terén. 

És itt jutunk el az Egyház érdemeinek egészen új csoport- 

jához, az Egyháznak ahhoz a tevékenységéhez, amellyel a kö- 

zös társadalmi életet lehetővé teszi.

213 

A) Ezek közt első helyen kell megemlítenünk a tekintély 

elvét. 

a) Tekintélytisztelet nélkül nincs közös emberi élet; de 

viszont a tekintély elvének közismerten legelső védője és bizto- 

sítéka épen a katolikus Egyház. Itt hangzott el először Szent Pál 

szava: „Mindenki vesse alá magát a felettes hatóságoknak. Nincs 

ugyanis hatalom, csak az Istentől; amik pedig vannak, azokat 

az Isten rendelte” (Róm. 13, 1.). 

És Goethének márcsak elhihetjük, ha így ír: ,,Mikor Pál 

ezt mondja: Engedelmeskedjetek a felsőbbségnek, mert ez az 

Isten rendelése – ezzel olyan óriási kultúrát hirdet, amit semmi 

előbbi úton a kereszténység útján kívül elérni nem lehetett”. 1 

A tekintély tiszteletnek közmondásosán legelső ápolója a kato- 

likus Egyház, de oly tekintélytiszteletnek, amely mikor megaláz- 

kodunk előtte, lelkileg fölemel, s mikor meghajlunk előtte, lélek- 

ben naggyá tesz. 

b) Egyetlen egy vallásban sem veszik körül a hívek pap- 

jaikat, püspökeiket és a pápát oly kegyeletes tisztelettel, mint 

nálunk; mert jól tudják, hogy azok lelki hatalma s méltósága az 

apostolokig megy vissza. Mikor a hívek papjaikat tisztelik, Krisz- 

tus apostolainak utódját tisztelik bennük s mikor a pápa előtt 

meghajolnak, Szent Péter utóda előtt hajolnak meg. 

Mit jelent nekünk a pápa tekintélye, valójában csak akkor 

ébredünk ennek tudatára, ha látjuk, mivé lettek azok, akik szem- 

beszálltak a pápával s elszakadtak tőle. ,,Qui mange du pape, 

en meurt” – állapítja meg egy történetbölcselő. ,,Aki a pápába 

harap, belehal”. Az egyik elszakadt felekezet megmerevedett és 

elszaladt mellette a lüktető élet; a másik meg 300-felé szakadt 

tovább és apró darabokban elnyeli az élet, – de aki Péter szik- 

láján áll, dacol az idővel. 

. Aki az Egyház isteni küldetésével tisztában van, egész ter- 

mészetesnek fogja találni az egyházi tekintély előtt való meghaj- 

lást. Az emberi ész többoldalú korlátoltsága s tévedése csak sze- 

1 Goethe: Gespräche mit Riemer. Nov. 1806. Biedermann II. 106.

214 

rénységet önthet belénk, és arra késztet, hogy annál könnyeb- 

ben hallgassunk annak a tekintélynek szavára, amely mögött a 

tévedéstől megvédő isteni segítséget tudjuk. 

A tekintély és a szabadság összeegyeztetése állandóan 

felszínen lévő problémája az emberiségnek. De ne úgy oldjuk meg, 

hogy eldobjuk az elsőt: ez rombolás, nem megoldás lenne. Ha- 

nem úgy, mint az Egyház; parancsol ugyan és tekintélyt köve- 

tel magának, de mily jól esik tudnunk, hogy aki parancsol, maga 

is ugyanazon pillanatban engedelmeskedik: engedelmeskedik az 

Istennek. 

B) Ezzel kapcsolatban meg kell emlékeznünk az Egyház- 

nak olyan érdeméről is, amelyre rendszerint nem is szoktunk 

gondolni, amely pedig nem kisebb az előbbinél: az Egyház, amíg 

egyrészt legerősebb képviselője a tekintély elvének, másrészt 

legelső védelmezője az egyén jogainak is a túlságos állami ha- 

talommal szemben. Ezért küzdött a rabszolgaság ellen, ezért 

hirdet jogegyenlőséget és testvériséget mindenfajta ember szá- 

mára. Ezért hirdeti és követeli a lelkiismeret szabadságát. Az 

Egyház védi az egyén jogait az állami hatalom esetleges túlka- 

pásaival szemben. Hogy csak a legújabb példát említsem: ki emelte 

föl szavát az egyes országokban propagált eugenikus sterilizá- 

ció ellen, ami durva belenyúlás az egyén jogaiba? Senki más, 

egyedül a római pápa! 

A hatalmasok ajkáról ma is gyakran elhangzanak a szavak, 

melyeket a gőgös fáraó mondott, mikor Mózes Isten nevében a 

zsidók szabadonbocsátását követelte: ,,Kicsoda az az Úr, hogy 

hallgassak szavára?” (Móz, II. 5, 2.). Az Egyház azonban min- 

dig úgy felel, mint Krisztus felelt Pilátusnak: ,,Azért jöttem e 

világra, hogy bizonyságot tegyek az igazságról” (Ján. 18, 37.). 

Amint Szent Ambrus szembe mert szállni a bűnbánatot nem 

tartó Theodosiussal, amint I. Leó szembe mert menni Attilával, 

épúgy az Egyház mindig védelmezője volt az erkölcsi rendnek, 

az igazságnak, jognak, méltányosságnak minden zsarnoki elnyo- 

mással szemben. Mikor korunkban a nagyipar és nagyvállalko- 

zások embertelen nívó alá szorították a munkások millióinak éle-

215 

tét, nem XIII. Leó pápa volt-e, aki nagyszabású ,,Rerum nova- 

rum”-ában fölemelte szavát az elnyomottakért? És nem XI. Pias 

pápa volt-e, aki a ,,Quadragesimo anno”-jában nyomatékosan 

megismételte az Egyház figyelmeztetését? 

C) Ezzel kapcsolatban futólag azt is megemlítem, hogy a 

szentek egyességének hirdetése által, – ami a legszociálisabb 

dogmája az Egyháznak – nagyszerű testvériséget is hirdet az 

Egyház az emberek között. Ε szerint egy katolikus ember, vagy 

egy katolikus nép soha sincs egyedül, mert minden egyes tagja 

tagja Krisztus misztikus testének is. Ki nem látná, mily nagyszerű 

kiegyenlítése ez a tan a nemzeti, faji, szociális vagy politikai ellen- 

téteknek! Valóban azt mutatja a történelem, hogy amíg az euró-j 

pai keresztény országokat az azonos hit és azonos világnézet kap- 

csolta össze, addig nem hangozhatott fel Európa fölött az „Un- 

tergang des Abendlandes” halálharangja. 

Ha végigtekintünk a keresztény Európa kultúrtörténetén, és 

látjuk azokat a szédületes eredményeket, amiket a világ a nyu- 

gati kultúrától kapott, joggal vetődik föl bennünk a kérdés: De 

hát ki teremtette ezt az egész nyugati kultúrát? Kinek érdeme, 

hogy a népvándorlás pogány törzsei a barbárság sötétségéből az 

evangélium fénysütésébe jutottak? Kinek érdeme, hogy az egy- 

mást ölő, pusztító, nyugtalan nomád népekből országalkotó, civili- 

zált nemzetek váltak? Kinek érdeme? Bizony nem az arianiz- 

musé, nem a gnoszticizmusé, de még csak nem is a protestantiz- 

musé, hanem egyedül a katolikus Egyházé! 

„A vallás az az aroma, amely a tudományt megmenti a rot- 

hadástól” – állapítja meg maga Bacon is. Nos hát áll ez nem- 

csak a tudományról, hanem az emberi szellem mindenfajta műkö- 

déséről és áll különösen a vallások vallásáról, a katolicizmusról. 

Ezek az éredemek, amelyekre a mai beszéd második felében 

rámutattam, nem elsődleges érdemei ugyan Krisztus Egyházá- 

nak. Első érdeme – mint ezt a beszéd elején is kiemeltem – az, 

hogy Krisztus vallását hirdeti, a meghamisítástól óvja és így lel- 

künk örök üdvét biztosítja. 

De azért nem kevésbbé kell hálásaknak lennünk szent Egy-

216 

házunkkal szemben, hogy örök életünk érdekeinek munkálása 

mellett ezt a földi életet is könnyebbé, elviselhetőbbé, rendezet- 

tebbé teszi. Mindig igaz marad Goethe megállapítása: ,,Ha- 

ladjon bár a szellemi kultúra, növekedjék bár a természet- 

tudomány kiterjedésben és mélységben, bővüljön az em- 

beri szellem, amint csak akar: a kereszténység fönséget és er- 

kölcsi kultúráját, amint az az evangéliumokban fénylik, fölül- 

múlni nem fogja”. 1 

* 

Kedves Testvéreim! Egy este lelkében meghasonlott, fáradt 

vándor zörgetett egy olasz kolostor ajtaján s bebocsátást kért. 

„Mit keresel?” – kérdi tőle a kapus szerzetes. ,,A békét” ·– 

felelte a szerencsétlen ember, a világhírű költő, Torquato Tasso. 

Ma egyetlen nagy Torquato Tassová, nagy békekeresővé vált 

az egész emberiség. Hol találjuk azt meg? Sehol máshol, csak 

Krisztus Egyházában. Mert ennek igérte az Úr: „Békességet 

hagyok nektek, az én békességemet adom nektek; nem miként 

a világ adja, adom én nektek” (Ján. 14, 27.). 

Vajjon nem mondhatná-e el nekünk is az Úr, amit választott 

népének mondott Aggeus próféta által: Sokat vetettetek és ke- 

veset arattatok; ettetek és nem laktatok jól; ruházkodtatok és 

nem lett tőle melegetek; pénzt gyűjtöttetek, de lyukas volt a zsá- 

kotok (V. Ő. Agg. 1, 6.). Vajjon nem tapasztaljuk-e magunkon 

Jób könyvének igazát: „Fényes nappal sötétbe botlanak, délben 

úgy tapogatnak, mint éjjel” (Jób 5, 14.). 

Ma már mindenki látja, hogy sem a világ bölcseinek örökös 

konferenciázása, sem gazdasági és politikai rendelkezések óce- 

ánja nem képes a jobb jövőt biztosítani. Igazságot és szeretetet, 

jogot és békét Krisztus Egyházától kell tanulnunk. Attól az Egy- 

háztól, melyre már 1900 éve illenek a Szentírás szavai: Körül- 

jár – mint Krisztus járt ezen a földön – jót cselekedvén. 

Nem áltatjuk magunkat: ez a föld soha többé nem válik pa- 

1 Goethe: Gespräche mit Eckermann. Reclam's Ausg. III. 264.

217 

radicsommá; harc, lemondás, küzdelem és szenvedés mindig lesz 

rajta; örök béke csak Isten örök országában lesz. De hogy ezt 

a harcot bírjuk; hogy az úton össze ne roskadjunk; hogy az 

önzés, gyűlölet, kapzsiság, hatalmi vágy és élvezetvágy víz- 

özöne el ne árassza a földet; hogy fajok és népek, mint testvé- 

rek, közösen tudjanak dolgozni az emberiség közös kulturális elő- 

haladásán: ezt elérhetjük, ha ... ha leszünk tanulékonyabb, en- 

gedelmesebb, hűségesebb fiai a mi áldást adó, szent, katolikus 

Egyházunknak. Amen.

XVIII. 

AZ EGYHÁZ ÉRDEMEI. (II.) 


Vallásunk isteni Alapítója egy ízben a következő, örökké 

emlékezetes parancsot adta követőinek: „Keressétek először az 

Isten országát és az ő igazságát” (Máté 6, 33.) és a többiek 

majd hozzáadatnak ehhez. A katolikus Egyház mindig szem előtt 

tartotta ezt az útravalót: Engem azért küldött az Úr, hogy az 

emberek lelkét mentsem meg! Tehát nem azért, hogy kultúrát 

terjesszek? Nem! Nem azért, hogy a földi boldogságot alapoz- 

zam meg? Nem! Isten országát alapozni az emberek lelkében 

– ez a katolikus „Egyház első és legfőbb feladata. 

De – íme – bár az Egyház mindig csakis ezt kereste. 

isteni Alapítójának ígérete szerint a többiek is hozzáadattak neki. 

Bár tanításaival, törvényeivel, parancsaival, istentiszteletével 

valóban azt célozta, hogy az emberek lelkét mentse meg a túl- 

világi életnek, mégis ugyanezen elveivel az emberiség földi bol- 

dogulásának, kultúrájának, művelésének is páratlan lendítő esz- 

közévé vált, forrásává egész európai kultúránknak, melyet teljes 

joggal nevezünk „keresztény kultúrának”. 

A mai beszédben ki akarom egészíteni azokat a tényeket, 

amelyeket a múltkori alkalommal az Egyház érdemei gyanánt fel- 

említettem. A múltkor beszéltem Egyházunk vallási és erkölcsi 

érdemeiről, most beszélek kulturális érdemeiről. Az Egyház val-

219 

lási érdeme az, hogy Krisztus Urunk tanítását hamisítatlanul 

őrizte meg számunkra; erkölcsi érdeme, hogy a tekintélytisztelet- 

nek, igazságnak s az egyén jogainak védelmével lehetővé tette a 

közös emberi életet. Erre mutattam rá a múlt vasárnap. 

Ma tovább folytatom az utóbbi gondolat fejtegetését és 

nagy vonásokban szeretnék rámutatni az Egyház kulturális ér- 

demeire is. Szeretném elmondani, hogy az Egyház nem pusztán 

lehetővé tette a közös, rendezett társadalmi életet, hanem I. a 

civilizációt II. tudomány és III. művészet nagy arányú fejlesz- 

tése által az emberi életet szebbé, könnyebbé, kedvesebbé vál- 

toztatta. 

I. 

Az Egyház és a civilizáció. 

Először tehát vessük föl ezt a kérdést: Mit köszönhet a 

kereszténységnek a civilizáció? 

A pogány kultúrájában boldogtalan emberiség fülét 1900 

évvel ezelőtt ismeretlen hang ütötte meg: a kereszténység hangja, 

s ez a hang a kívül-belül düledező korhadó pogány társadalom 

közepén egy új világ körvonalait kezdte építeni a lelkek mélyén. 

a) A pogány korban szégyen volt a részvét és irgalom és 

ismeretlen volt a felebaráti szeretet, nem ismertek árvaházat, kór- 

házat és aggok menedékházát, – csak a kereszténység óta, csak 

Krisztus tanítása óta érdemszerző akár egy pohár vizet is nyúj- 

tani a szenvedőnek. 

b) A pogány kor a nőt nem tekintette teljes jogú, a férfival 

egyenlő embernek, mert hiszen az asszonyt akkor zavarta el férje, 

amikor neki tetszett. 

Halljátok csak, hogy klasszikus írók is mint vélekednek 

nőkről. Hesiodus így ír róluk: ,,Εz az átkozott fajzat, a halan- 

dók legsúlyosabb ostora”. 1 Aischylos ezt mondja a nőkről: ,,Ti 

1 Thegon. v. 584, 589, 601.

220 

vagytok a város és az otthon minden rossz csapása között a leg- 

rosszabb”. 1 Cato így tüzel ellenük: ,.Vajjon egészen le akarjá- 

tok-e venni a pórázt ezekről a meg fékezhetetlen állatokról és ál- 

tatni magatokat azzal a reménnyel, hogy kicsapongásaikat majd 

maguk fogják korlátozni?” 2 A római ,,a férfiú méltósága” („ma- 

iestas virorum”) mellett a női nemről mint ,,gyönge elméjűről” 

(,,sexus imbecillis”), ,.könnyelműről” („levis”), „munkára kép- 

telenről” (,,impar laboribus”) beszélt. 

Jött azonban a kereszténység és fölemelte a nőt ebből a 

megalázott helyzetéből, mikor azt hirdette, hogy a házasság 

szentség, melyet felbontani soha nem lehet, és amikor 

oltárra emelte Szűz Máriát s ezzel a férfiakba oly tiszteletet ol- 

tott a női nem iránt, hogy azt 1900 év után is csak a legújabb 

kor léhasága tudta kikezdeni. Az emberi társadalom alapja a csa- 

lád, a családi élet megszilárdítása pedig a kereszténység óriási 

érdeme. 

c) A pogány korban siralmas volt a gyermek sorsa is. Aty- 

jától függött: életben tartja-e, vagy ledobja a tarpeji szikláról. 

A „tizenkéttáblás törvény”-ben pl. az állott: ,,A gyönge és csúf 

gyermekeket megfojtjuk” („Liberos, si debiles monstrosique sunt, 

mergimus”). „A gyermek még nem ember” („infans homo non- 

dum est” ) – így hangzott a római jogtudomány egyik megállapí- 

tása. Krisztus ellenben magához ölelte a gyermekeket, s tanította, 

hogy a legelhagyatottabban is halhatatlan lélek él. Amint az első 

nővédelmi szabály a Szűz Mária tisztelete volt, ép úgy az első 

gyermekvédelmi törvényt is Krisztus hozta, mikor így szólt: „Aki 

megbotránkoztat egyet a kicsinyek közül, kik énbennem hisznek, 

jobb volna annak, hogyha malomkövet kötnének nyakába és a 

tenger mélységébe merítenék” (Máté 18, 6.). 

d) Nos, és említsem-e azt az évszázados küzdelmet, amit 

a kereszténység az emberiség szégyenfoltjának, a rabszolgaság- 

nak eltörléséért kifejtett? 

1 Septem c. Theb. v. 165, 169, 172. 

2 Titus Livius, Hist. XXXIV. 2.

221 

Mai, kifinomult gondolkozásunkkal elhinni is alig vagyunk 

képesek,, hogy évezreden át embereket piacon úgy árultak, mint 

az ökröket. Megnézték fogukat, kiforgatták ajkukat, megnézték 

izomzatukat, aztán kifizették árukat s vitték haza baromnak. 

Gazdája korbáccsal verte s ha úgy tetszett, a halastóba dobatta 

s halait hizlalta rabszolgája testével. ,,A rabszolgákkal szemben 

minden meg van engedve” (,,omnia in servum licent”), – ha 

még a nemes Seneca ezt mondhatta, 1 gondolhatjuk, mi lehetett 

szegényeknek a sorsa! Ha meggyilkolták valahol a ház urát, an- 

nak a háznak valamennyi rabszolgáját kivégezték. 2 És mialatt az 

előkelő római hölgy festette magát vagy barátnőivel társalgott, 

azzal szórakozott, hogy hegyes tűvel szurkálta az őt kiszolgáló 

rabszolganőt. 3 

Jött azonban a kereszténység és kihirdette, hogy Isten előtt 

nincs különbség szabad és rabszolga közt, mert mindenkin, akinek 

kifelé emberarca van, annak lelkén befelé az Isten arca ég; a ke- 

reszténység alapította a rabváltó szerzetes rendeket, amelyeknek 

tagjai mindent megtettek a rabok kiszabadítására s ha ez más- 

kép nem sikerült, magukat adták helyettük cserébe. 

e) Európát a középkorban elözönlötték a barbár népek s a 

kereszténység lett ezeknek is megtérítője. A hithirdető szerzete- 

sek mindnyájukhoz elmentek, hogy az evangélium fényét meg- 

vigyék nekik; s ugyanakkor, mikor Krisztust hirdették nekik, a 

testi-lelki vakságban élő népeket földművelésre, építkezésre, erdő- 

irtásra, iparra, békés polgári életre, szóval kultúrára tanították. 

Pannonhalmán még ma is áll a kolostor, ahonnan az egész ma- 

gyar civilizáció egykor kiindult, s amint mi Szent Adalbertben, 

Szent Gellértben s szerzetestársaikban nemcsak hittérítőinket, 

hanem a magyar civilizáció alapvetőit is tiszteljük, épúgy tiszteli 

minden mai európai művelt nemzet a katolikus Egyház egy-egy 

hőslelkű papjában, szentjében, vértanújában a maga civilizáció- 

1 Clement. I. 18. 

2 Tacitus: Annales XIV, 42. 

3 Ovidius: Ars amandi III. 239.

222 

jának megteremtőjét: a franciák Szent Remigben, az írek Szent 

Patrikban, a skótok Szent Kolumbánban, a németek Szent Boni- 

fácban, a szlávok Szent Cirillben és Methódban és így tovább .. . 

A katolikus Egyház beláthatatlan értékű kulturális mun- 

káját csak az tudja kellőképen megbecsülni, aki ismeri az általa 

megszelídített népeknek vad, fékezetlen alaptermészetét. Amit 

pl, a szerzetesek az őserdők irtásával, a földművelés megtanítá- 

sával, elhagyott országrészek lakhatóvá tételével s az iskolázta- 

tással végeztek, egyenesen emberfölötti munka volt. 

Mi lett volna a világból a középkor szerzeteseinek felmér- 

hetetlen kultúrmunkája nélkül! A népek lelki megtérését min- 

denütt az anyagi civilizáció, majd a kultúra követte. Nálunk, ta- 

tár- és törökdúlta országunkban, csak itt-ott, elvétve maradt né- 

hány emlék, rom vagy elnevezés a régi szerzetesek munkájából. 

De utazzunk Ausztriában, Németországban, Svájcban, Francia- 

országban, Hollandiában . . . lépten-nyomon vagy még ma is dol- 

gozó, vagy már csak a városok és falvak elnevezésében élő apát- 

ságok, prépostságok, templomok, kolostorok ezreit találjuk, mind- 

megannyi egykori kulturális központot. A legtöbb régi külföldi 

város magva egy kolostor volt, mely köré épültek aztán a város 

házai. 

„Egy apátság nemcsak az imádság és elmélkedés helye volt, 

hanem egyben nyilvános menedékhely is a barbárság előnyomu- 

lása ellen. A könyveknek és a tudománynak ez a menedékhelye 

mindenfajtájú műhelyeket is tartalmazott, mezőgazdasága pedig 

mintagazdaság volt”. 1 

S a kereszténységnek nemcsak megteremtenie kellett ezt a 

kultúrát, hanem megvédenie is. Előbb a vandálok, gótok, hunok, 

longobárdok, avarok, magyarok, majd az arabok, tatárok, törökök 

fenyegették a keresztény kultúrát. És ki védte meg? Mindig az 

Egyház! Kezdve Nagy Szent Leótól, aki Attilával szembeszállt 

egész XI. Incéig, akinek segítségével a törököt Magyarország- 

ból kiverni sikerült. A mohácsi csatatéren 400 évvel ezelőtt püs- 

1 Thierry: Essai sur histoire du tiers-état. 1. fej.

223 

pökök s érsekek is maradtak halva, s mikor a török itt basásko- 

dott az országban, s pusztította a magyar népet, kik voltak úgy- 

szólván egyetlen támaszai a népnek l. Az álruhában köztük buj- 

dosó ferencrendi szerzetesek. Azok voltak a sanyargatott népnek 

„egyetlen barátjai; azóta hívják ,,barát”-oknak őket. 

Oldalszámra lehetne itt történeti adatokra hivatkoznom. 

Ezeket az érdemeket nem kisebb nevű ember, mint a szabadgon- 

dolkozásáról ismert francia történetíró, Taine Hyppolit állapítja 

meg, mikor így ír: „Templomaiban és kolostoraiban a katolikus 

Egyház megőrizte az emberi szellem vívmányait, a latin nyelvet, 

irodalmat és theológiát, a pogány tudományok egy részét, az 

építőművészetet, szobrászatot, festészetet, mindazt a művészetet, 

amely az istentiszteletre van szentelve, mindazt a kézművességet, 

amely nekünk ruhát, élelmet és lakást ad, és ami mindennél jobb 

volt: megőrizte a munka megszokását és szeretetét, ami a lusta 

és rabolni vágyó barbároknak oly nehezükre esett. Azokon a 

mezőkön, amiket a római fiscus elnéptelenített, amiken a germán 

harcok átvonultak és ahol rablók portyáztak, a bencés szerzetes 

tövis és bojtorján közt ütötte föl kunyhóját... Az Egyház ké- 

sőbbi gazdagsága nem más, mint a hála adója; ennek nagyságá- 

val megmérhetjük azoknak a jótéteményeknek nagyságát, amiket 

az Egyház a népeknek juttatott”. 2 

II. 

Egyház és tudomány. 

Az anyagi civilizáció terjesztése mellett másik érdeme a 

kereszténységnek: a szellemi kultúra terjesztése. 

A) Mindenekelőtt is külön fejezetben kellene szólanom a ka- 

tolicizmus szerepéről az iskolaügy körül. Ez a tény azonban sok- 

kal ismertebb, semhogy sokat kellene róla beszélnem. Közismert 

tény, hogy ami a pogány remekírók műveiből ránk maradt, azt 

2 Taine Hyppolite: L'ancien régime 6.

224 

is az egész éjjeleken át másoló középkori szerzetesek szorgalmá- 

nak köszönjük. ,,Hogy az angol nemzet Európa valamennyi né- 

pét fölülmúlja annaleseinek és történelmi emlékeinek tömegével, 

ezt kizárólag a katolikus Egyház papságának köszöni, amely meg- 

őrizte számunkra ezeket a kincseket.” 1 

Az Egyház már a II. században virágzó iskolákat állított 

fel Alexandriában, Edessában, Antiochiában, Nisibisben. Ezeket 

követték a szerzetesi és plébániai iskolák ezerszámra. Végül az 

egyetemek. Közismert tény, hogy magának az egyetemnek gon- 

dolata is tisztára egyházi gondolat s a leghíresebb s legrégibb 

egyetemek egyházi támogatással fejlődtek. Az 1400. év előtti 

időkből 52 egyetemről tudunk. Ebből 29-nek alapítólevele a pá- 

páktól van, további 10-nek pedig az uralkodóktól és pápáktól 

közösen. Mily örömnek kell végigszaladnia a mai, tudományára 

büszke embernek lelkén, ha megtudja, hogy régen, évszázadok- 

kal ezelőtt, mikor a legelső emberek is inkább a karddal törőd- 

tek, mintsem a tudománnyal, és mikor napirenden volt, hogy még 

királyok sem tudtak írni-olvasni, az Egyház már akkor egyete- 

meket emelt! 

Ma is jóval több felekezeti iskola van hazánkban, mint ál- 

lami s közismert tény, hogy ha valaki igazán jól akarja neveltetni 

leányát, az Angolkisasszonyok, a Sacré Coeur, a Szent Vince- 

apácák, a Sion-apácák stb. iskolájába adja. Közismert tény, hogy 

legelső fiúközépiskoláink ma is a bencés, a cisztercita, a piarista, 

a jezsuita és premontrei rend kezében vannak. 

b) De talán már nem annyira közismert tény, tehát érdemes 

lesz külön megemlítenem azt az óriási munkát, amit az Egyház 

a tudománynak nemcsak terjesztésében, hanem fejlesztésében is 

véghez vitt. 

Hit és tudomány, vallásos élet és nagymértékű tudás, – egye- 

sek előtt összeegyeztethetetlen fogalmaknak látszanak. Sajnos, 

tudást szomjazó mai tanuló ifjúságunk elé is sokszor úgy állítják 

a dilemmát: ,,Vagy hívő katolikus, vagy tudós ember lesz belő- 

1 Hume Dávid: Richard III. 23. fej.

225 

led”. Nyíltan meg kell mondanunk, mennyire alaptalan ez az állí- 

tás! Nyíltan rá kell mutatnunk azokra a fénylő csillagokra, akik 

a modern tudományok első képviselői s egyúttal vallásunk hűsé-, 

ges fiai voltak. 

Ha van itt filozófus köztetek, megkérdem, el tudja-e a filo* 

zófiát gondolni Szent Ágoston nélkül, Lombardi Péter, Nagy 

Szent Albert, Aquinói Szent Tamás, Szent Bonaventura és Duns 

Scotus nélkül? Nem? Nos, hát ezek nemcsak nagy bölcselők, 

hanem egyúttal mély hitéletet élő katolikusok is voltak! 

És ha van itt fizikus köztetek, kérdem, el tudja-e gondolni a 

fizikát Galvani, Volta, Ampère, Fraunhofer, Fizeau, Foucault, 

Siemens, Hertz, Ruhmkorff, Röntgen, Marconi nélkül? Nem? 

Ne feledjük, hogy ezek mind vallásos katolikusok is voltak! 

És ha van itt matematikus köztetek, kérdem, el tudja-e gon- 

dolni a matematikát Cauchy, Descartes, Pascal, Leibnitz,· Euler és 

Gauss nélkül? Vagy a csillagászatot Kopernikus, Keppler, New- 

ton, Herschel, Leverrier nélkül? Vagy a chémiát Liebig, Pasteur, 

Dalton, Bequerel nélkül? Nem? Nos, ezek nemcsak örök hírű 

tudósok voltak, hanem Egyházunk hűséges fiai is! 

III. 

Egyház és művészet. 

A) De nem folytathatom tovább a nevek felsorolását, mert 

vár reám még egy újabb, szinte beláthatatlan terület: a keresz- 

ténység befolyása a művészetekre. Bevallom azonban, hogy ez- 

zel a feladattal egy beszéd keretében nem lehet megbirkózni. 

Egész művészettörténetet kellene előadnom, ha ki akarnám 

mutatni azt az éltető befolyást, amelyet a kereszténység a mű- 

vészetek valamennyi ágára gyakorolt. Hiszen a katolicizmus, mi- 

kor a túlvilági élet végtelen szépségeit tárja fel a lélek előtt, egy- 

úttal a legszebb alkotó ihletet is fakasztja a művész lelkében. 

És így nem csoda, ha az a katolikus Egyház, mely az Isten di- 

cséretére mindig csak a legszebbet tartja méltónak, a földi mű- 

vészeteknek is utolérhetetlen pártfogójává lett.

226 

a) Mit köszön a katolikus Egyháznak az építészet? Csak 

meg kell kérdeznünk akármelyik művészettörténészt, hogy a ro- 

mán, gót, renaissance és barokk stílusok vajjon mi egyebek, mint 

a katolikus Egyház Istent dicsérni akaró törekvésének kőberög- 

zítései. Ha nincs katolikus Egyház, akkor nincs ma 

Konstantinápolyban az Aja Szófia és nem állnak Worms, Mainz, 

Bamberg, Speier, Pisa román székesegyházai. Ha nincs katolikus 

Egyház, akkor nem nyilainak magasba a roueni és reimsi dómok- 

nak, a párisi Notre Dame-nak, a fehérmárvány milánói székes- 

egyháznak, a sevillai s toledói dómoknak, a kölni dómnak, a bécsi 

Szent István templomnak, a kassai Szent Erzsébet; s a budai Má- 

tyás-templomnak gótikus ívei. Ha nincs katolikus Egyház, akkor 

nincs Donatello és Cellini, nincs Bernini és Maderna, nincs 

Michelangelo Szent Péter-temploma, és nincs az építészetnek 

ezer más kincse. 

b) És az építészet után szóljak-e valamit a festészetről is? 

Az ember utazik külföldön, járja a világ legelső képtárait: a 

müncheni, drezdai képtárakat, a párisi Louvret, az amsterdami 

Ryksmuseumot, a firenzei Pittit és Uffizit, a vatikáni képtára- 

kat ... mi maradna itt, ha a vallásos képeket elvinnék belőlük? 

Üres falak maradnának a világ legelső képtáraiból! Igen; pró- 

bálja valaki elképzelni a festészetet Guido Reni, Giotto, fra An- 

gelico, Ghirlandajo, Filippo Lippi, Sandro Botticelli, fra Barto- 

lemeo, Tizian, Leonardo da Vinci, Michelangelo és Raffael nél- 

kül; van Eyck, Memling, Rubens, van Dyck, Murillo nélkül! 

Pedig ezek mind a katolicizmusból merítettek ihletet s a katoli- 

cizmusban leltek bőkezű mecénásra. 

c) És szóljak-e még a zenéről is? Mondjam-e, hogy zene- 

művészet s egyházi zene sokáig azonos volt? Mondjam-e, hogy 

a hangjegyírást a szerzetesek találták fel? Hogy a prefáció, 

amit az Egyház minden nagymisében énekeltet, csak négy hang- 

gal dolgozik s Mozart érte mégis ,,cserébe odaadná minden szer- 

zeményét”. Beszéljek-e a Palestrináról, Gounaud: Ave Maria- 

járói, Händel, Haydn és Liszt miséiről, Mozart Requiem-jéről? . .. 

Valóban, még azok is, akik Istenről s vallásról tudni sem

227 

akarnak, és akik előtt így nem számít a katolikus Egyház vallá- 

sos tevékenysége, még azok is kénytelenek elismerni, hogy a 

katolicizmus 1900 év óta kimeríthetetlen forrása a leglüktetőbb 

művészeti alkotásnak, és hogy az Egyház a művészet minden ágá- 

ban elévülhetetlen érdemeket szerzett az építészet, festészet, szob- 

rászat, zene és költészet páratlan ápolásával. 

B) Érdemes azonban azt is kikutatni, hogy vajjon mi lehet 

ennek az oka? Mi lehet a magyarázata az Egyház nagy kultu- 

rális hatásának? 

a) Egyik – de nem első – oka a pápák és főpapok bősé- 

ges anyagi segítsége, mecénási gesztusa. Ez is. De nem ez első- 

sorban. 

b) Ε külső ok mellett fontosabb a belső, az egész katoliciz- 

muson elömlő optimizmus, az a benső derű és öröm, amely minden 

művészetnek éltető levegője. Az élet úgy is nehéz és komoly, és 

ezt a komoly, sőt néha komor életet megaranyozni, szebbé tenni, 

fénybe öltöztetni – ez a művészetek legnemesebb feladata. És 

erre legjobban az evangélium napsütése képesít. 

c) A művészet ideálokra és motívumokra szorul. De hol ta- 

lálhatna a művész fölemelőbb eszményekre és hathatósabb motí- 

vumokra, mint a katolicizmusban? Ezért nem véletlen, hogy a 

Mária-kultusz fönséges ideáljából ezerszámra termettek a szebb- 

nél-szebb Mária-képek, és ezer meg tízezerszámra a művészi éne- 

kek és költemények. Nem volt és nem is lesz fönségesebb, meg- 

ragadóbb, a legnagyobb művészi lelkeket izgatóbb téma, mint a 

Szűz Anya karján az isteni Kisdeddel. Pedig ez csak egy pilla- 

nat a Szűz életéből! Vegyük hozzá mindazt a lehetőséget, azt a 

tömérdek motívumot, amit az ő élete a művészet számára készen 

kínál – a betlehemi jászolyban örvendező Anyától a keresztfa 

alatt szenvedő Anyáig – és a művészi ihletésnek szinte kime- 

ríthetetlen forrására akadtunk. 

Említsem-e, mily önként kínálkozó további témák a művészet 

számára a szentek, akik a Szentlélekisten működésének eleven 

műremekei s akiknek életéből minden szépség végső forrása, az

228 

Úr Jézus Krisztus tükröződik vissza! Ahány szentje van az Egy- 

háznak, ugyanannyi új témája s motívuma a művészetnek! 

d) De hogy a katolicizmus a legmagasztosabb művészetek- 

nek melegágyává lett, abban az eddig említett okokon kívül nagy 

szerepe van az Egyházban élő bensőséges elmélyedésnek is. Nagy 

gondolatok nem teremnek az utca lármájában: művészi koncep- 

ciókhoz elmélyedés, csend és lelki béke kell. Ezt a lelki átválto- 

zást és békét pedig a katolicizmus adja meg. Szentségeivel Ő 

közvetíti az Isten kegyelmét, hogy az ember elmondhassa Szent 

Pállal: ,,Élek pedig már nem én, hanem Krisztus él bennem” 

(Gal. 2, 20.). Ennek az ,,új embernek” lelkében maga az Isten 

él, és aki elmélkedő lélekkel ereszkedik le ennek a fönséges való- 

ságnak titokzatos mélységeibe, észreveszi, hogy minél inkább be- 

csukódik testi szeme a világ számára, géniusza annál világosab- 

ban kezd látni soha nem sejtett túlvilági szépségeket. A művészet- 

nek és a misztikának erre az összefüggésére tanúk a középkor 

vallásos művészeinek utolérhetetlen kedvességű, lehelletfinom- 

ságú remekei. 

A művészettörténet azt mutatja, hogy az egyes népek mű- 

vészete mindig visszfénye volt vallásuknak. Csak érthető tehát. 

hogy a legszebbnek kellett lennie annak a művészetnek, amelyben 

az egyetlen igaz vallás, Krisztus vallása tükröződik vissza. A szép- 

ség az igazságból táplálkozik s a teljes igazságot hirdető vallás 

ezért vált a legtökéletesebb szépségnek forrásává. 

íme, most vagyunk a végső oknál, mely a katolicizmust a mű- 

vészetek legfőbb forrásává tette. És ez az ok, hogy az Egyház 

maga a köztünk tovább élő Krisztus, minden szépségnek végte- 

len, örök s egyetlen forrása. Azért kellett, hogy az Egyház a 

művészetek anyja legyen, mert egész lényén elömlik isteni Ala- 

pítójának szépsége. 

* * * 

Kedves Testvéreim! Ha a mai és a múlt vasárnapi beszéd 

anyagát egybefoglaljuk, akkor tudjuk igazán értékelni a nagy

229 

írónak, H. Tame-nek nyilatkozatát: ,,Most megítélhetjük, mek- 

kora a kereszténység hozománya modern társadalmunkban, meny- 

nyi önmegtartóztatást, szelídséget és emberiességet visz abba bele, 

mennyire fenntartja bennünk a tisztességet, őszinteséget és igaz- 

ságérzetet. Sem a filozófiai értelem, sem a művészi és irodalmi mű- 

veltség, sem a hűbéri, katonai és lovagi becsület, sem semmiféle 

törvénykönyv, közigazgatás és kormányzat nem képes a keresz- 

ténységet e tekintetben pótolni. Nélkülözhetetlen szárny, mellyel 

az ember fölülemelkedik nyomorult életén és korlátolt látókörén, 

mely a türelmen, lemondáson és reménykedésen keresztül elviszi 

a tiszta vidámságig; mely az önmérsékleten, a lelki tisztaságon 

és a jóságon túl egészen az odaadásig és áldozatkészségig ra- 

gadja. Nincs más, mi megtartson a lejtőn, mi fékezze a csusza- 

modást, mely hanyatló fajunkat feltartóztathatatlanul és egész 

súlyával a mélységbe ragadja”. 1 

A katolikus Egyház nevelte az európai embert arra a lázas 

munkára, amelyből egész kultúránk fakadt, és ezért nem tudom 

elgondolni, hogy az európai ember valaha is Buddháé lehessen, 

bármint igyekeztek is egyesek a világháború után az ő tanainak 

megnyerni minket. Vannak nyalánk lelkek, akik a Nirvána ködé- 

vel kacérkodnak, vannak divat után bolondulok, akik feszület 

helyett, a szenvedő, értünk meghaló és minket vigasztaló Krisztus 

keresztfája helyett egy lomhán terpeszkedő, érzelmeket magából 

kiölő, kövér Buddha-szobrot helyeznek asztalukra... De ha semmi 

más nem mondana ellene ennek a szellemi kicsapongásnak, ellene 

fog mondani az európai ember munkás, tervező, örökre nyugtalan 

lelke. Hol van európai ember, aki magáévá tehetné a tunyaság 

és dermesztő halál eme buddhista tételét: ,,Jobb állni, mint járni; 

jobb ülni, mint állni; jobb feküdni, mint ülni; jobb aludni, mint 

ébren lenni és jobb meghalni, mint élni”. 

Micsoda kriptaszag! Mily tespedés! 

Ezzel szemben a mi szent Egyházunk mellett szól az ő tizen- 

kilenc évszázados történelme. Mellette szól az, hogy él annyi tö- 

1 Bourdeau: A jelenkori gondolkodás mesterei. 1907. Akad. kiadása. 62.1.

230 

mérdek támadás után is. Mellette szól millió meg millió vértanú- 

jának életáldozata. Mellette szól egysége, szentsége, apostoli és 

kulturális volta. Mellette dogmáinak fönsége, erkölcstanának föl- 

emelő tisztasága. És mellette nem utolsó sorban mindaz az elszá- 

molhatatlan áldás is, amit tőle az egyén és a család, a magá- 

nos és társadalmi élet, népek és országok, tudomány és művészet 

nyertek s amelyek miatt XIII. Leó pápa méltán nevezte az Egy- 

házat ,,a civilizáció anyjá”-nak. 

Én tehát hiszek ennek az Egyháznak! Csak Krisztust kere- 

sem ugyan, de Egyházamat kérem, hogy vezessen Hozzá biztos 

utakon. Krisztus parancsait akarom teljesíteni, de Egyházamtól 

kérdem, mi a bűn és mi nem. Hiszek Egyházamnak és követem 

azt, hogy élhessek világosságban, erőben, haladásban és lelki 

nyugalomban. 

Íme, ez az én szent katolikus Egyházam, ,,mely az élő Isten 

Egyháza, az igazság oszlopa s szilárd alapja” (Tim. I. 3. 15.). 

„Nem szégyenkezem, mert tudom, kinek hittem” (Tim. II. 1, 12.). 

Ez a hit ad nekem nyugalmat az élet nyugtalanságában! 

Ez ad világosságot az élet útvesztőiben! 

Ez ad erőt az élet küzdelmei alatt! 

És – hiszem – ez ad majd örök koszorút az élet harcának 

győzelmes megvívása után! Amen.

XIX. 

AZ EGYHÁZ PAPJA. (I.) 


Ezen a héten, csütörtökön este 1 egy olyan meleg, bensőséges 

ünnepet fog ülni a világ 300.000 főnyi katolikus papsága, ami- 

lyenre talán még nem volt példa a történelemben. 

Mindnyájan jól tudjátok, hogy utolsó heteit éljük annak a 

,,szent évnek”, amelyet XI. Pius pápa a megváltás 1900. év- 

fordulója alkalmából meghirdetett. Ebben a szent évben hálatelt 

szívvel mondunk köszönetet Krisztus Urunknak minden adomá- 

nyáért: az ő szeretetéért, szenvedéséért, kereszthaláláért, a szent- 

miseáldozatért . . . Mert hogy mindezeket kaptuk, annak van most 

1900. évfordulója. 

De most van 1900. fordulója a krisztusi papság alapításá- 

nak is. Ne csodálkozzék tehát senki azon, hogy a megváltást ün- 

neplő hívek között a papság még külön is jubilál és a jövő csü- 

törtökön a világ minden katolikus papja egy órára odahúzódik az 

Oltáriszentség Krisztusa elé, hogy az ott értünk szünet nélkül do- 

bogó isteni Szívnek elmondja háláját a papság megalapításáért. 

Nem egész természetes-e ezek után, hogy a mai szentbeszéd 

a papságról fog szólani! 

Hiszen az Egyházról szóló sorozatos szentbeszédekben 

1 1934. március 15-én.

232 

úgyis meg kellett volna emlékeznünk az Egyház papjairól is, 

mert Egyház el nem képzelhető papjai nélkül. 

Az Egyházban vannak hívek és vannak egyházi elöljárók: 

papok és püspökök és a pápa. Van papság, amely hirdeti az Isten 

szavát, amely bemutatja Krisztus áldozatát, amely imáival köz- 

benjár Isten és a hívek közt, amely a szentségekben Krisztus ke- 

gyelmét osztja szét a híveknek. 

Katolikus papság! Mennyi gúny és rágalom céltáblája a 

léhák részéről! Mennyi téves felfogás és ítélet tárgya sokszor 

még a jóindulatúak részéről is! De egyben mily meleg, kegyelet- 

teljes tiszteletnek részese a hívő keresztény nép részéről! 

Katolikus papság! Van-e rá egyáltalán szükség? Vajjon 

csakugyan akarta-e Krisztus, hogy Egyházában egy külön osztály 

legyen, a népből kiválasztottak, elkülönzöttek osztálya, komor, 

hosszú tógában, fekete, fehér, kávészínű, tarka ruhákban? Krisz- 

tus rendelte-e a papságot? Nincs-e igazuk azoknak, akik azt 

mondják, hogy ők „vallásosak”, ők „keresztények”, sőt ,,jó kato- 

likusok”, de ,,a külsőségeket nem bírják el: templomot, misét, gyó- 

nást, meg főkép azokat a papokat! Mert ezek csak betolták ma- 

gukat Isten és az ember közé! Én kérem az Istent, hogy bo- 

csássa meg bűneimet s adja nekem kegyelmét – de hát nem 

adhatja mindezt papok nélkül is?”... 

Mindezek olyan vélemények, amelyek társaságban hol itt, 

hol ott, ismételten felmerülnek, illik tehát, hogy világosan lássunk 

ebben a kérdésben is. Valóban Krisztus Urunk rendelte-e a 

papságot? – erre a kérdésre keressük a választ a mai alka- 

lommal. És milyennek gondolja el az Egyház az ő papságát? 

– ez lesz tárgya majd a legközelebbi beszédnek. 

I. 

A papság tisztelete. 

A mára fölvetett kérdés megoldásához egy kis kultúrtör- 

téneti megemlékezéssel szeretném az utat előkészíteni. Röviden 

rá akarok mutatni arra az érdekes tényre, hogy minden népnél

233 

megtaláljuk a papság tiszteletét, pogánynál s kereszténynél egy- 

aránt, sőt hogy ez a tisztelet mindig a népek erkölcsi emelke- 

dettségének tanúsága volt. 

A) Csak egész röviden említek erre nézve néhány példát a 

görög és római világból. 

Homeros Iliasának már az első lapján szerepel a pap, mint 

minden mást felülmúló erkölcsi hatalom. A papoknak első helyük 

volt az athéni színházban, papok vigyáztak az eleusisi misztériu- 

mok szentségére, papok nélkül nem ment végbe semmiféle állami 

ténykedés, békekötés, politikai pártok kibékülése. Valóban el- 

mondhatjuk, hogy az egész régi görög állam „klerikális” volt. 

De ugyancsak az volt a római is. Minden politikai, vagy köz- 

életi ténykedés a papok befolyása alatt állott. Görögországból el- 

hozták a Sybilla-jóslatokat és külön papi kollégiumot tartottak 

azok magyarázatára. És a ,,Pontifex Maximus”-t, a főpapot még 

a mindenható Augustus sem merte letenni. 

B) Mindez a gondolat természetesen hatványozott mérték- 

ben érvényesült a keresztény világnézet keretei között. A ke- 

resztény országokban nagy tisztelet járt ki a papoknak páratlan 

kulturális és erkölcsi érdemeikért. A papság terjesztette a kultú- 

rát a kereszténységre tért népek között és munkája nélkül a bar- 

bárság vízözöne borította volna el egész Európát. Az ő konzerváló 

tevékenységük nélkül talán még emléke sem maradt volna az ősi 

kultúráknak. Minden mai humanisztikus tudásunk alapját, a régi 

görög és római kéziratokat a szerzetesek önfeláldozó másoló mun- 

kája őrizte meg számunkra. Építészet, zene, festészet, iskolák, 

egyetemek mi mindent köszönhetnek a papságnak! És az egész 

állami rend, az erkölcsök szelídítése, a jog és igazság diadalra 

juttatása! Mikor pedig az államok mindezt az áldást magukon 

érezték, nem csoda, ha megbecsülték a papságot. 

Persze jól tudom, hogy az eddig elmondottak legfeljebb 

majd segítik és támogatják a későbbi érveket, de magukban nem 

adnak feleletet a fölvetett kérdésre. Az, hogy a népek mindenütt 

becsülték papjaikat, legföljebb egy történeti tény, de még nem 

felelet a nagy kérdésre: Van-e egyáltalán szükség papságra a

234 

kereszténységben is! Valóban Krisztus alapította-e a papságot és 

miért alapította? 

Ezek a fonos kérdések várnak most feleletre. 

II. 

A papságot Krisztus alapította. 

Azt állítjuk tehát, hogy Krisztus Urunk külön papságot 

alapított Egyházában, és ennek tette feladatává, hogy a meg- 

váltás áldásait az emberek számára közvetítse. Krisztus nem 

azt akarta – amint egyesek tévesen állítják, – hogy a lelkek 

közvetlenül érintkezzenek az Istennel, hogy „közvetlen vonalat” 

tartsanak fel az Istenhez. Hanem azt akarta, hogy a papságban 

egy nagy telefonközpont álljon az emberek rendelkezésére és az 

emberek ennek révén kapcsolódjanak be a mennyország vonalába. 

Honnan tudjuk ezt? 

A) Az evangéliumok világos tanúságából. Ott olvassuk 

azokat a gyönyörű szavakat, melyeket az Úr az ő külön kivá- 

lasztott embereihez intézett: „Már nem mondalak benneteket 

szolgáknak, mert a szolga nem tudja, mit mivel az ura, hanem 

barátaimnak mondottalak titeket, mert mindent, amit hallottam 

Atyámtól, tudtul adtam nektek. Nem ti választottatok engem, ha- 

nem én választottalak titeket, s én rendeltelek, hogy elmenvén, 

gyümölcsöt teremjetek és a ti gyümölcsötök megmaradjon” (Ján. 

15, 15,16.). 

Krisztus Urunk azt is rendelte, hogy aki az ő országába akar 

belépni, az keresztelkedjék meg, hogy újjászülessék. De a ke- 

resztség kiszolgáltatásával viszont apostolait s azok utódait bízta 

meg. (Máté 28, 19.) 

Aki a keresztség után bűnbeesik, azok számára is adott 

bűnbocsánatot; de ezt a hatalmat megint az apostolok kezébe 

tette le (Ján. 20, 22.). 

Halálával Ő váltott meg minket. De megváltói halálának meg-

235 

újítását megint kiválasztottjaira, papjaira bízta. Az örök élet biz- 

tosítéka Krisztus testének és vérének vétele; de ezt a hatalmat is 

csak apostolainak adta (Luk. 22, 19.). 

Ugyancsak az ő feladatukká tette a krisztusi tanítás hirde- 

tését: „Elmenvén tanítsatok minden népet, megkeresztelvén őket 

az Atya és Fiú és Szentlélek nevében” (Máté 28, 19.). 

Valóban, aki olvassa az evangéliumokat, nem vonhatja ki 

magát ez alól a megállapítás alól: Krisztus, hogy Isten országá- 

nak terjedését biztosítsa a földön, egyeseket külön kiválasztott, 

megbízott, hatalmakkal ruházott fel, azaz „küldött”. 

Akiket küldött, azoknak szent kötelességük az Isten orszá- 

gáért dolgozni, akikhez pedig küldötte őket, azoknak meg szent 

kötelességük rájuk hallgatni. Mert ugyancsak nekik mondotta: 

,,Aki titeket hallgat, engem hallgat” (Luk. 10, 16.). A „küldöt- 

tek” csapatát is maga Krisztus tagolta föl, amikor, mint sa- 

ját látható helyettesét, egy monarchikus főt állított az egésznek 

élére. 

Igen: a keresztény papság gondolata valóban Krisztus gon- 

dolata! 

B) Azonban, – Testvéreim – ha elgondolkozunk azon 

a szédületes feladaton, amit Krisztus Urunk az ő papjaira ru- 

házott, szinte azt kell mondanunk, hogy az Úr – emberileg 

szólva – reménytelen vállalkozásba kezdett, mikor azt a cso- 

dálatos dolgot végbevitte. 

a) Emberek kezébe tenni le a megváltás erőit, érdemeit, sor- 

sát! Emberek kezébe, akik e megbízatásuk vétele után is to- 

vábbra is emberek maradnak, bűnrehajló emberi természettel és 

emberi hibákkal terhelve! És arra kötelezni a többi embereket, 

hogy lelki ügyeikkel ahhoz a kiválasztott kis csapathoz fordul- 

janak még akkor is, ha annak tagjai maguk nem is lennének 

szentek, vagy géniuszok, sőt még ha az ő saját lelkük is talán 

fájdalmas messzeségben maradna Krisztustól! . . . 

A papságnak kettős arca van: e világon él, de nem szabad 

e világból valónak lennie. A pap a mi földink, ismerősünk, ennek,

236 

vagy annak a családnak gyermeke, – és mégis felszentelése óta 

több ennél, sokkal több. Szeretetének oly messzire kell terjednie, 

amennyire az emberiség kiterjed. Ahová az Isten szava hívja, 

gondolkodás nélkül mennie kell: kis faluba, nagy városba, gyer- 

mekekhez az iskolába, betegekhez a kórházba, szegényekhez a 

nyomortanyákon, idegenekhez, pogányokhoz. Sehol végleg meg- 

gyökeresednie nem szabad, senkivel magát végleg összekötnie 

nem szabad, maradjon örökös vándor a földön, aki azonnal és 

készséggel megy, ahová az Isten hívja. A világban kell élniök. 

hogy azt megmenthessék, és mégis a világon kívül, hogy magu- 

kat el ne veszítsék! 

b) Szédületes feladat! Hiszen még ha minden pap eleven 

szent és lángész lenne is, még akkor sem értenők meg Krisztus 

titokzatos elhatározását, hogy emberek közvetítéséhez kapcsolta 

kegyelmének közlését. De így, hogy az emberi gyöngeséget meg- 

hagyta papjaiban is, bizony, ez hitünknek akárhányszor a leg- 

súlyosabb próbájává lett. Akármiféle más akadályt könnyebb 

lenne hitünk elől elhárítani, mint meggyógyítani azt a fájdalmas 

sebet, amit a Krisztus által kiválasztott és megbízott papok 

emberi hibái ejtenek rajtunk. Olyan rémes próbája ez a hitnek, 

amelyet sokan nem is tudnak kiállani. 

Tudjátok, úgy-e, mire gondolok mostan. Az Úr Jézus legna- 

gyobb fájdalmára. De olyan fájdalomra, amit az Úr szintén előre 

ismert – és ennek ellenére sem tekintett el a papság megalapítá- 

sától. Ahol emberek vannak, ott mindig kiütközik az emberi' 

gyöngeség is. Igaz: azon kell dolgoznunk minden erőnkkel, hogy 

az Egyház papságából lehetőleg minél inkább eltűnjenek az em- 

beri vonások. De ha ez egészen nem is sikerül, és ha ott is fáj- 

dalmas hibák, gyöngeségek, sőt bűnök is ütköznek ki, vajjon sza- 

bad-e hitünkben meginogni emiatt, mikor tudjuk, hogy Szent Pé- 

ter első áldozásának napján és pappászentelésének napján árulta 

el Mesterét és mikor tudjuk, hogy az apostolok közül 11 a szen- 

telése napján szaladt el gyáván az Úr mellől! 

Az Úr mindezt előre látta! És ha ennek ellenére is meg- 

alapította a papságot, bizonyára nagy okai lehettek rá. Igyekez-

237 

zünk csak alázatos lélekkel utánagondolni az okoknak: Miért 

állította föl az Úr ezeket a közbenjárókat, összekötő kapcsokat 

az Isten és az emberek közé? Miért alapította a papságot? 

III. 

Miért alapította Krisztus a papságot? 

Elméletileg úgy is elképzelhetnék a megváltást, hogy an- 

nak kegyelmeiben mindenféle közbenjáró nélkül, közvetlenül ré- 

szesedhessünk. Ha Isten akarná,, megtehetné, hogy annyit mon- 

dok: „Hiszek benned, Uram!”, és ezzel már kereszténnyé vál- 

jak a keresztség külső felvétele nélkül is. Az Isten megtehetné, 

hogy ha letérdelve mellünkre ütünk: ,,Uram, légy irgal- 

mas nekem, bűnösnek”, hogy akkor rögtön megbocsátaná bű- 

neinket gyónás és papi feloldozás nélkül is. 

A valóság azonban az, hogy Isten nem így akarta! Krisztus 

úgy rendelte, hogy kegyelmének közvetítésére külső látható je- 

leket és cselekményeket is igénybe kelljen vennünk, még pedig 

ezeket a cselekményeket nem akárki végezheti el, hanem csak 

az.ok, akiket ő ezzel megbízott. Vagyis más szóval Krisztus a ke- 

gyelemhez közvetítőket állított fel – és ezeket nevezzük pa- 

poknak. 

Persze fölmerül bennünk a kérdés: Miért kellenek ide köz- 

vetítők? Miért nem adja Isten közvetlenül az ő kegyelmeit? 

Csak kissé kell elgondolkodnunk, hogy feleletet tudjunk adni. 

A) Vegyük mindenekelőtt is fontolóra, hogy az ember nem 

pusztán szellem, hanem anyag is. 

a) Egészen megfelel tehát anyagi természetünknek, hogy 

Isten az ő belső, láthatatlan kegyelmének adásához külső, álta- 

lunk is látható jeleket és cselekményeket használjon. Ezeknek el- 

végzésére kell a papság, a világ életétől elszakított és csak Isten 

szolgálatának élő papság. Mert az Isten szentsége ma is olyan, 

mint volt Mózes korában. És ha Mózes megilletődve hallotta az

238 

égő csipkebokorból a szavakat: „Oldd le lábadról sarudat, mert 

a hely, amelyen állasz, szent föld” (Móz. II. 3, 5.) – ma is 

így van: az isteni kegyelem forrásaihoz nem léphet az emberek 

közül más, mint akit Isten arra kiválasztott, hogy merítsen abból 

és inni adjon belőle az ő népének. De így értjük meg helyesen 

a katolikus papság benső lényegét, mivoltát, és létjogosultságát is. 

Mire való tehát a pap? Hogy Istent szolgálja! Hogy Istenhez 

vezesse a lelkeket! Hogy közvetítő legyen Isten és az ember közt! 

b) És a papnak nagyon jól kell tudnia, hogy ez a méltóság 

és szent megtiszteltetés nagy kötelességekkel is jár! Neki nem 

szabad csak világítótoronynak lennie, mely csak másoknak mu- 

tatja az utat a kikötő felé, maga azonban meg nem mozdul a 

helyes úton. Neki nem szabad elméletileg Krisztust hirdetni, gya- 

korlatban pedig más utakon járni. Nem szabad, hogy érvényes 

legyen rá Krisztus mondása, melyben a farizeusokról így nyilat- 

kozott: ,,Amit mondanak nektek, tartsátok meg és tegyétek; de 

tetteik szerint ne cselekedjetek” (Máté 23, 3.). 

Tehát nem azért vannak a papok, hogy uralkodjanak a hívek 

fölött? Dehogy! Hiszen ők olvassák legtöbbször Krisztus sza- 

vait: ,,Aki nagyobb közületek, az lesz a ti szolgátok” (Máté 23, 

11.). És Szent Pál szavait: ,,Nem uralkodunk hiteteken, hanem 

örömötök segítői vagyunk” (Kor. II. 1, 23.). És Szent Péter fi- 

gyelmeztetését: „Legeltessétek Isten nyáját, mely rátok bíza- 

tott, gondját viselvén nem kényszerűségből, hanem szabad aka- 

ratból Isten szerint; sem nem rút nyerészkedésből, hanem buzgó- 

ságból; sem nem mint uralkodók a választottak fölött, hanem 

szívből, mint a nyájnak példaképei” (Pét. I. 5, 2. 3.). 

B) De még világosabbá válik a dolog, ha eszünkbe idézzük 

azt is, hogy Isten a mi megváltásunkat az Úr Jézus személyé- 

hez kötötte és annyiban vagyunk megváltva, amennyiben sike- 

rül Krisztus misztikus testének tagjaivá lennünk. 

a) Krisztus testének tagjává lenni! – ez a kereszténység 

lényege; a többi: szertartás, parancsok, ünnepek, ájtatossági for- 

mák, mind nem a lényeg! Ámde az Egyház szentségei nélkül 

nem lehetünk Krisztus tagjaivá, a szentségek kiszolgáltatásához

239 

pedig papság kell! A papság szentségeket osztó működése által 

válunk Krisztus testének tagjaivá. 

b) „Dehát Krisztus érdemeinek nem lehetnék-e részesévé 

csak, úgy magamtól is? Közvetlen érintkezéssel a lelkem és Krisz- 

tus közt? Nem elég-e az örök Isten, meg az én lelkem? Minek ide 

a papság?” 

A választ megadja maga Krisztus. Mily világosan paran- 

csolja apostolainak: ,,Elmenvén, tanítsatok minden népet, meg- 

keresztelvén őket” (Máté 28, 19.), tehát ti kereszteljetek! ,,Aki 

hiszen és megkeresztelkedik, üdvözül” (Márk 16, 16.), tehát 

,.megkeresztelkedik” és nem önmagát kereszteli meg! Nikodémus 

egész éjjelen át beszélget Krisztussal a megigazulásról. És Krisz- 

tus nem azt mondja neki, hogy „elég az örök Isten meg a te lel- 

ked”, hanem saját kereszthaláláról beszél és arról, hogy ,,ha va- 

laki újra nem születik vízből és Szentlélekből, nem mehet be az 

Isten országába” (Ján. 3, 5.). 

Aztán itt van az Oltáriszentség! Lehet-e anélkül isteni élet 

bennünk? Nem! Ismeretesek az Úr szavai: ,,Ha nem eszitek 

az Emberfia testét, és nem isszátok az ő vérét, nem leszen élet 

tibennetek” (Ján. 6, 54.). De viszont hogy jutunk ma Krisztus 

testéhez, ha nincs papság, mely ezt a szentmisében elhozza kö- 

zénk az égből? Márcsak igazán nem hihetjük, hogy a kenyérác- 

változtatás hatalmát Krisztus minden embernek adta! 

És a bűnbocsátás! Mily nélkülözhetetlen szentség a gyönge 

ember számára! „Bánjátok meg bűneiteket s akkor az Atya meg- 

bocsát nektek az én érdemeim miatt” – ezt mondta Krisztus? 

Nem! Hanem az apostolokhoz így szólott: „Akiknek megbocsát- 

játok bűneiket, megbocsáttatnak nekik” (Ján. 20, 23.). Tehát 

akiknek ti megbocsátjátok! 

Egész bizonyos, hogy a szentségek kiszolgáltatásával Krisz- 

tus csak apostolait bízta meg, és azok utódait, nem pedig min- 

den hívét és követőjét. Mert nekik mondta: „Amint engem kül- 

dött az Atya, én is úgy küldelek titeket” (Ján. 20, 21.). És csak 

az apostolok mondhatták tovább az általuk kiválasztottakhoz: 

„Amint minket küldött Krisztus, úgy küldünk mi is titeket”.

240 

És így folyik a Krisztus által az apostoloknak adott, az 

apostoloktól pedig utódaikra ruházott szentségkiszolgáltató hata- 

lom, így folyik végig az Egyházon 1900 év óta, hogy az üdvös- 

ség után sóvárgó embereket tagjaivá tegye Krisztus misztikus 

testének. 

* * * 

Kedves Testvéreim! Az Egyház 1900 év alatt rémes idő- 

ket élt át, de sohasem hiányoztak papjai. Krisztus mindig hí- 

vott a munkára annyit, amennyire szüksége volt. Krisztus tudja, 

hogy Egyházának papokra van szüksége, hogy a sok aratásnak 

munkásokra van szüksége, és láthatatlan csókjával folyton új 

meg új fiatal fiúkat jegyez el magának erre a munkára.. 

Nem lehet azt elmondani, miben áll ez a krisztusi hívás. Mi- 

kor abban a fiatal fiúban a lélek legmélyéről titokzatos vágy tör 

fölfelé, hogy egész életét Krisztusnak adja, hogy ne legyen egy 

szempillantása, egyetlen szívdobbanása, terve, vágya, gondolata, 

perce, ami nem Krisztusé és a halhatatlan lelkeké. 

És bár emberi számítás szerint végzetes vállalkozásnak lát- 

szott is törékeny emberi vállakra bízni az örök értékeket, mégis 

azt látjuk, hogy a tapasztalat rácáfolt minden aggodalmaskodásra. 

Azt látjuk, hogy a sajnosán kiütköző emberi gyöngeségek el- 

lenére is a papság erős támasza lett az Egyháznak. Nincs párja 

annak a kegyeletteljes szeretetnek, amellyel a vallásos hívek pap- 

jaik iránt viseltetnek, mert minden emberi gyarlóságon túl is 

meglátják rajtuk a fölszentelés dicsfényét és alázattal hajtják 

meg homlokukat a bűnbocsánatot osztó s az Oltáriszentséget 

emelő kezük áldása előtt. 

Testvérek! Mikor majd most csütörtök este az egész világ 

papsága ott térdel az Úr Jézus Szíve előtt és megköszöni azt az 

emberfeletti méltóságot, amelyre érdemetlenül is hívta őket, ti is, 

mindnyájan, küldjetek forró imát az Úrhoz a ti papjaitokért. 

Gyönyörű este lesz az ! . . . Háromszázezer katolikus pap 

fog térdelni azon az estén Krisztus Szíve előtt és fogja imád- 

kozni: Úr Jézus, alázatos szívvel köszönjük Neked, hogy erre

241 

az emberfeletti méltóságra hívtál minket! Csak egyet kérünk: 

hogy a te Szent Szíved szerinti papok lehessünk! 

Lehessünk fáklya, mely Érted lobog! 

Lehessünk tűzhely, mely csak Általad melegít! 

Lehessünk út, mely csak Feléd vezet! 

Lehessünk erős kar, mely Hozzád emel! 

Lehessünk oszlop, mely meg nem inog, tölgy, melybe ka- 

paszkodnak a lelkek! 

Lehessünk papok, akiknek nincs szívdobbanásuk, nincs szem- 

rebbenésük, nincs vérlüktetésük, – csak Érted és a halhatatlan 

lelkekért 1 

Lehessünk papok, akik munkánkért a földön nem várunk 

semmit, – sem kényelmet, sem élvezetet, sem jólétet, sem va- 

gyont, sem kitüntetést, sem előmenetelt, – semmit, mert min- 

dennél nagyobb jutalmunk nekünk Szent Péter ígérete: „Ha majd 

megjelenik a pásztorok fejedelme, elnyeritek a dicsőség hervad- 

hatatlan koronáját” (Pét. I. 5, 4.). 

Uram, ilyen ideális papokat adj nekünk, akik örömére lesz- 

nek a te Szent Szívednek és üdvösségére a rájuk bízott nyáj- 

nak! Amen.

XX. 

AZ EGYHÁZ PAPJA. (II.) 


Az Egyház papjáról szólt a legutóbbi szentbeszéd: arról, 

hogy valóban Krisztus Urunk alapította a keresztény papságot. 

Már akkor jeleztem, hogy még egy újabb beszédet is mondok 

a papságról, arról, hogy mit tart az Egyház az ő papjairól és 

mit vár tőlük. És ezt talán soha mélyebben meg nem érezhet- 

jük, mint a papszentelésnek megrázóan fönséges szertartásai alatt. 

Hosszú, fehér miseingbe öltözve, mint halottak nyúlnak el 

a földön a pap jelöltek, mialatt a szentelő püspök a Mindenszen- 

tek litániáját imádkozza fölöttük. ,,Kyrie eleison! Christe elei- 

son! Kyrie eleison!” így végződik a litánia. 

Majd a püspök mindkét kezét ráteszi a szentelendők fejére 

és egy pillanatig szó nélküli néma csendben fejükön nyugtatja. 

Ugyanilyen némán, csendben terjesztik ki karjukat fölöttük a 

püspöknek segédkező papok is. Valóban csak ez a megilletődött 

szent csend, mely a szertartást kíséri, ez a nagy némaság lehet 

legméltóbb érzékeltetője annak, ami itt végbemegy: egy tőré” 

kény, földi ember változik át e pillanatban az Úr Krisztus élő 

képmásává. 

Mert ez a pap az Egyház szemében: „alter Christus”, „má- 

sodik Krisztus”. 1900 éve él a földön a katolikus pap és élni 

fog, míg az Egyház él, míg emberek lesznek a földön. Nemzedé-

243 

kek jönnek és mennek, de újra megújulnak köztük Krisztus szol- 

gái. Meghalnak a papok is, de nem hal meg a papság, – az örök! 

Ennek az örök papnak a képén különösen két jellegzetes 

vonás tűnik szembe. Mindkettő olyan tulajdonság, amely nélkül 

senki sem lehet ideális pappá, de olyan tulajdonság is, amelyből 

fakad számukra a katolikus hívek páratlanul meleg tisztelete is. 

I. Az egyik: szeretet a lelkekkel szemben. II. A másik: felelős- 

ség a lelkek legfőbb Pásztorával szemben. íme, a két legjelleg- 

zetesebb vonás az örök papi arcon! Igyekszem a mai beszéd- 

ben ezzel a két vonással megfesteni az Egyház papjának képét. 

És csak ne mondja majd senki a végén: ,,Ah! Milyen mesz- 

szire marad a valóság ettől az ideáltól!” Sajnos: valóban mesz- 

szire marad; amint mindenütt távol áll egymástól eszmény és 

valóság, ahol az ember keze is közbejátszik. De azért mégis kell 

tudnunk, milyennek képzeli el Krisztus Egyháza az ő papját: 

tudni nekünk, papoknak, hogy milyeneknek kell lennünk, és 

tudni nektek, híveknek, hogy milyen papokért kell imádkoznotok. 

I. 

Szeretet a lelkekkel szemben. 

A papi léleknek első ismertető vonása kell, hogy legyen: 

határtalan szeretet a lelkekkel szemben. 

A) Közismert dolog, hogy a katolikus papság nagyszerűen 

tagolt hierarchiában jelenik meg előttünk. 

a) A papok nem maguktól nyerik hatalmukat, hanem a püs- 

pöktől van küldetésük, a püspöknek a pápától, a pápának meg 

Krisztustól. Hétköznapi kifejezéssel úgy mondhatnók, hogy az 

Egyház papjai nem dolgoznak „saját szakállukra”, saját fele- 

lősségükre, hanem felsőbb küldetésből. 

Érezzük is azt az erőt, amit nekünk az Egyház fejével, a 

pápával való közösségünk ad. „Megyek halászni” (Ján. 21, 3.), 

mondotta egyszer Simon Péter, az első pápa a Genezáret taván. 

Az apostolok pedig, akik vele voltak, egyhangúlag mondották:

244 

„Mi is veled megyünk” (Ján. 21, 3.). És együtt osztoztak a ke- 

mény éjjeli munkában, együtt a reggeli gazdag halfogásban és 

együtt látták is meg az Urat. ,,Megyek halászni” – mondotta 

azóta 261 pápa, és százezer meg százezer pap felelt rá: ,,Mi is 

veled megyünk”. Azt tehát jól tudjuk, hogy pappá csak az le- 

het, akit az Úr kiválasztott, hívott és küldött. 

b) De tudunk még valami mást is. Tudjuk azt is, hogy ami- 

kor az Úr az első pápát, Szent Pétert kiválasztotta és átadta 

neki a főpapi hatalmat, azon az emlékezetes napon, nem így szólt 

hozzá: Péter, sokat tanultál-e? Péter, tudós vagy-e? Péter, 

ügyes szervező vagy-e? Nagy jogász vagy-e? Nem! Mindezt 

nem kérdezte tőle. Hanem így szólt hozzá:,,Simon, János fia, 

jobban szeretsz-e engem ezeknél?' 4 (Ján. 21, 15.). És Péter a 

szeretet háromszoros megvallása után kapta meg főpásztori ha- 

talmát. Azóta nekünk is tudnunk kell, hogy Krisztus csókja, mely 

a papjelölteket pappá szenteli, Krisztusnak s az ő misztikus testé- 

nek, az Egyház híveinek szeretetére kötelezi a papot. 

c) A papszentelésben nyert ez a krisztusi küldetés, ez a 

szentségi méltóság s az azzal járó hatalom – ez a legfontosabb 

vonás az Egyház papján. Ez a [elsőbb küldetés, ez a papi ha- 

talom független az egyén tehetségeitől. Ez tiszteletreméltóvá te- 

szi a hívek előtt a legegyszerűbb papot is, mert annak fogyaté- 

kos, törékeny, kicsinyes emberi alakja mögül is az örök Krisztus 

világot átfogó nagysága sugárzik elő. Nagy tudós-e az a pap, 

aki a szentmisét bemutatja, vagy egyszerű ember, hatalmas zse- 

ni-e, akinél gyónásomat végzem, öreg tapasztalt gyóntató-e, vagy 

csak pár napja fölszentelt, alig 22 éves fiatalember, mindez nem 

számít: Krisztus a fontos, Krisztus számít, Krisztust keressük, 

a krisztusi küldetést, a krisztusi megbízatást! 

B) És így most már kezd kialakulni előttünk a katolikus 

pap helyes fogalma: Mily csodálatos lény is az a katolikus pap! 

a) Egy ember, akinek nincs családja, s akié mégis hitköz- 

ségének száz meg ezer családja. Egy ember, akihez életük leg- 

örvendetesebb és legszomorúbb napjaiban a többi emberek for- 

dulnak. Egy ember, akit ismeretlenek is „tisztelendő atyám”-nak

245 

szólítanak. Egy ember, akinek bizalommal mondják el életük leg- 

fájóbb, féltve őrzött titkait, amikről soha senkinek nem beszélné- 

nek: legjobb barátjuknak sem, házastársuknak sem, szüleiknek 

sem. Egy ember, akihez – mint a testi és lelki nyomorúság hi- 

vatott enyhítőjéhez – bizalommal fordul mindenki, mert tudja, 

hogy papnak lenni annyi, mint az isteni szeretet osztogatójának 

lenni, annyi, mint minden fáradt, beteg, szenvedő és harcoló lélek- 

nek újra elmondani a legfőbb Pap örökemlékű szavait: .Jöjjetek 

hozzám mindnyájan, kik elfáradtatok és meg vagytok terhelve, 

és én fölüdítlek titeket” (Máté 11, 28.). 

b) Úgy vagyunk a papsággal, mint a szédületesen magas, 

havas hegy óriásokkal: akárhány oldalról nézzük azokat, ahány 

lépést teszünk feléjük, folyton új meg új, folyton változó benyo- 

mást kapunk róluk. Itt egy csúcs tűnik szembe rajtuk, ott egy 

patak, itt egy legelésző nyáj, ott egy kis kunyhó, szökdécselő 

zergék, majd zuhogó vízesés, – de a tetejük, a legmagasabb 

csúcsuk mintha minderről nem tudna semmit: örökös fehérség- 

ben emelkedik a tiszta égbolt felé. 

A papi lélekben is kell egy ilyen magas, hófehér csúcsnak 

lennie, ahová nem szabad hatolnia az élet lármájának, ha még 

oly nyüzsgő élet folyik is a hegyoldalon. 

Pedig bizony nagy életnek kell ott lüktetnie! A lelkipász- 

tort a mai élet gyakran leszólítja a szószékről, kiszólítja a temp- 

lomból, ki az iskolába, az egyletekbe, a társaságba. Neki érte- 

nie kell a szervezéshez is, a gazdálkodáshoz is, politikához is, – 

de mindezzel úgy kell érintkezésbe kerülnie, hogy közben semmi 

folt rá ne tapadjon, s az élet lármája föl ne érjen a hófehér 

csúcsok istenimádásának csendjébe. 

c) De éppen, mert annyi mindennek kell megfelelniök, azért 

kell, hogy nőtlenek legyenek az Egyház papjai. Csak így tarthat- 

ják meg Szent Pál szavát: „Akinek nincs felesége, arra gondol, 

ami az Úré, hogyan tessék az Istennek” (Kor. I. 7, 32.). 

Ezért nincs a papnak lakodalma. 

Vagyis hát tulajdonképpen van: a fölszentelés szent, meg- 

rázóan fönséges pillanata, amikor visszavonhatatlanul eljegyzi

246 

magát Krisztus ügyével. A püspökszentelés szertartása erre egész 

világosan rá is mutat, amikor – akárcsak az esküvőnél – szen- 

telt gyűrűt húznak az új püspök ujjára e szavak kíséretében: 

„Vedd a gyűrűt, a hűség jelét; mert Isten jegyesét, az Egyházat, 

érinthetetlen hűséggel díszítve, sértetlenül kell megőrizned”. Igen: 

az Egyház és annak tagjai a papnak családja, gyermeke, fele- 

sége. És a papnak úgy kell az Egyházért minden áldozattal dol- 

goznia, mint az édesapának a családjáért. És a papnak épp úgy 

öröme az Egyház élete, mint a nős embernek családja virágzása. 

Öröme az, ha telve vannak a templomok; öröme, ha alig győzi a 

sok gyóntatást; öröme, ha az áldoztató rácsnál mindig tömegek 

veszik magukhoz az Urat. . . 

C) A lelkeknek ez a krisztusi szeretete nélkülözhetetlen 

alkotó eleme a papi léleknek: az isteni örök szeretetnek kisu- 

gárzásává lenni – ez célpontja a papi lélek érésének. 

a) „Az Isten nem lehet mindenütt, azért teremtette az édes- 

anyát” – mondják az arabok. Helyesebben így kellene mondani: 

az Istent nem lehet mindenütt látnunk, de hogy szeretetét min- 

denütt érezzük, azért teremtette az anyai szívet. 

Ámde a papi szívet még inkább ezért! Azért, hogy a termé- 

szetfölötti, lelki szeretetben legyenek tanúi az Isten szeretetének. 

,,Reliquit nos tanquam vicarios sui amoris” – írja klasszikus tö- 

mörséggel Szent Ambrus; „szeretetének helyettese gyanánt ha- 

gyott itt minket”. Az apai, anyai és a papi szív az a hármas for- 

rás, amelyen át csorog az élet nagy éltető vize, az élet titokza- 

tos ereje: az Isten szeretete. 

Hát így már most értem, hogy egy ilyen szívnek szabadnak 

kell maradnia: hogy minden hívét szerethesse! így már értem, 

hogy egy ilyen kezet nem szabad senkinek lekötnie: hogy min- 

denkit áldhasson! Igen, a pap el van jegyezve: százszorosan, 

ezerszeresen eljegyezve az örök isteni szeretettel! 

b) De így értjük most már azt a meleg, gyermeki tiszteletet 

is, melyet a hívek mutatnak papjaik iránt! így értjük, hogy még 

ma is, ,,a józan tárgyiasság korában”, hihetetlen lelkesedéssel ün- 

neplik a hívek a pápa bevonulását a Szent Péter templomba. Sőt

247 

elég csak a pápa követének megjelennie valahol, pl. a nemzet- 

közi eucharisztikus kongresszusokon, vagy nálunk a Szent Imre- 

jubileumon: mily öröm és diadalmenet kíséri mindenfelé! 

c) Nos igen, vannak, akik ki nem állhatják a papokat, akik 

minden rosszat föltételeznek róluk. Igaz, hogy Szent Máté evan- 

gélista szerint voltak, akik az Úr Jézusra is ezt mondták: ,,Íme. 

a falánk és borissza ember, vámosok és bűnösök barátja” (Máté 

11, 19.). Vannak jól öltözött urak és előkelő dámák, akik – ha 

az utcán egy pap jön velük szemben – ijedten kapkodnak a ka- 

bátgombjuk után és sápadt ajakkal dadogják: „Jaj, már nem 

lesz szerencsém!” 

Ne lepődjetek meg azon, amit most mondok: Mi, papok, 

büszkék vagyunk arra, hogy a bűnbe merült világ nyugtalanná 

válik, és idegesen kapkod egy pap láttára. Igen, ez is egyik fel- 

adata a papságnak: nyugtalanítani a bűneiben nyugodtan élő 

embert. Hogy mikor a rőt villanyreklámok nyüzsgő zűrzavarában, 

a zajgó utcai élet lármájában elhalad mellettük egy hosszú, fe- 

kete reverendás pap, önkéntelenül is, akaratuk ellenére is eszükbe 

jusson az a másik élet, az az egyedül igaz, örök élet, amelyről 

oly könnyű véglegesen megfeledkezni az élet szörnyű kenyér- 

harcában. 

Olyan a pap hivatása, mint a napé az égen: jóra és rosszra 

egyforma melegséggel kell öntenie sugarát. És a napnak nyugodt 

derűvel sütnie kell akkor is, ha tudja, hogy a hideg, sötét világűr 

elnyel minden melegséget, és legszentebb szándékaira is gyakran 

csak szeretetlenség, félreértés, rágalmazás a felelet. . . 

Mert aki nem szereti a lelkeket, Krisztus bárányait, az nem 

lehet Krisztusnak méltó papja. 

II. 

Felelősség a lelkek legfőbb Pásztorával szemben. 

A halhatatlan lelkek áldozatos szeretetéből fakad aztán a 

másik szembetűnő vonás a papi lelken: a felelősségnek megren- 

dítő tudata a lelkek legfőbb Pásztorával szemben.

248 

A) Minden embernek kell éreznie felelősségét, de senkinek 

sem erősebben, mint a papnak. B) Minden embernek kell lelki- 

ismeretvizsgálatot tartania, de senkinek sem szigorúbban, mint 

à papnak. 

A) Krisztus papjai tudják, mily szédületes felelősséggel jár 

az ő hatalmuk. Tudják, hogy amit egy rossz pap elronthat, tíz 

angyal sem tudja azt jóvátenni. 

a) Melyik pap ne rezzenne össze, mikor eszébe jut a fele- 

lősség, hogy az Egyház sorsa mennyire az ő kezébe van letéve! 

Hogy csak akkor terjed az Isten országa az emberek közt, ha 

előbb maguknak a papoknak lelkén sugárzik fel fényesen Krisz- 

tus Urunk arca; ha előbb maguknak a papoknak krisztusi élet- 

módja tesz tanúságot Krisztus mellett; ha, amit szavukkal hirdet- 

nek, mindazt saját életükben mutatják meg. 

Mi érezzük, hogy fáklyahordóknak kell lennünk viharos éj- 

szakákon és égi tűzről gyújtott fáklyánkat magasra kell emelni 

a sötétségbe borult földi utak fölé. 

Mi érezzük, hogy erős kezünknek kell lennünk, isteni erőtől 

duzzadó karunknak, melyet oda kell nyújtani minden elesettnek. 

Mi érezzük, hogy lángoló szívünknek kell lennie, Krisztus 

isteni Szívén fellángolt szívünknek, mely résztvevő szeretettel in- 

dul a tüskebokorban vergődő minden eltévedt bárány keresésére. 

Ó, mindezt érzi a pap lelke. Érzi – és beléremeg! 

b) Igen, mi nagyon jól érezzük, hogy a papság a legfönsé- 

gesebb hivatás, ami embernek a földön osztályrésze lehet, de egy- 

ben a legnehezebb is. Oda csak az való, aki el tudja magát sza- 

kítani mindattól, amit pénz, karrier, kényelem és családi élet je- 

lentenek. Oda csak az való, akiben él az olthatatlan láng, hogy 

minden gondolatával, minden tervével, ambíciójával, minden szív- 

dobbanásával, minden lélekzetvételével nekifeküdjön Krisztus 

munkájának, a lelkek megmentésének, az Isten országa terjesz- 

tésének. 

Papnak csak az való, aki tudja, érzi, hogy nincs a világon 

szentebb, fölemelőbb, éltetőbb öröm, mint sötétben utat kereső

249 

testvéreknek Krisztus Szívén kigyúlt világító fáklyájává lenni, 

mint tövis közt vergődő báránykáknak Krisztushoz visszavezető 

pásztorává lenni. 

Papnak csak az való, aki az arsi szent plébánossal el tudja 

mondani: ,,Ha egyik lábommal már a paradicsomban volnék, de 

a földön még egy bűnöst meg tudnék menteni, egy pillanatig sem 

haboznék a földre visszatérni”. 

Papnak csak az való, aki elmondhatja magáról az Úr szavait: 

„Tüzet jöttem bocsátani a földre, és mit akarok mást, mint hogy 

már felgyulladjon?” (Luk. 12, 49.) 

Papnak csak az való, aki nem olyan, mint a vilanyvezeték 

drótja, amely vezeti az emberhez az éltető áramot, maga azon- 

ban hideg marad; hanem aki elmondhatja a híveknek Szent Pál 

szavait: „Legyetek az én követőim, mint én is Krisztusé” (Kor. 

I. 4, 16.). Csak az való, akire állanak Szent Pál szavai: ,,Én pe- 

dig igen szívesen áldozok, sőt magam is áldozattá leszek a ti 

lelketekért” (Kor. I. 12, 15.). Csak aki elmondhatja híveinek 

ugyancsak Szent Pállal: „Mindenkinek mindene lettem, hogy 

mindenkit üdvözítsek” (Kor. I. 9, 22.). Sőt aki elmondhatja még 

a felebaráti szeretet enthuziazmusában fogant apostoli szavakat 

is: „Azt kívánnám, hogy magam legyek átkozottként távol Krisz- 

tustól testvéreimért” (Róm. 9, 3.). 

B) És minthogy a papnak éreznie kell ezt az óriási felelős- 

séget, azért van szüksége állandó és szigorú lelkiismeretvizs- 

gálatra. 

a) Ha igaz az, hogy a név egyúttal a lényeget is megjelöli, 

akkor a mi nevünk: „sacerdos” annyit jelent, mint az Istennek 

egészen átadott szent ajándék. 

Az emberek minket „tisztelendő úrnak” neveznek. Ez a leg- 

fönségesebb cím, amit egy pap kaphat: „Tisztelendő Úr!” De 

egyben nagy figyelmeztetés is nekünk: Vajjon valóban azok va- 

gyunk-e mindig és minden cselekedetünkben? Igaz: ez a cím 

az állásnak jár ki s nem a személynek. De azért nem szabad ma- 

gunkat félrevezettetni: ha minden keresztényre áll, hogy ő „alter 

Christus”, mennyivel inkább kell állnia a papra! Nekünk kell

250 

magunkon megmutatnunk mindazt, ami Krisztusból a földön lát- 

ható. 

b) Ha azonban azok akarunk lenni, amiknek hívatunk, akkor 

lassan annyira kell érnünk, hogy saját énünk helyébe Krisztus 

lépjen, saját vágyaink, terveink, ambícióink helyébe Krisztus vá- 

gyai, tervei, ambíciói. Azt kell mondanunk, amit Ker. János mon- 

dott az Úrról: „Őneki növekednie kell, nekem pedig kisebbed- 

nem” (Ján. 3, 30). Ezt kell keresztül vinnünk egész addig a fo- 

kig, amíg érvényes lesz reánk is Szent Pál mondása: ,,Élek pe- 

dig már nem én, hanem Krisztus él bennem” (Gal. 2, 20.). Egész 

addig, amíg olyanokká nem válunk, mint a szent színek az Ol- 

táriszentségben: minden, ami csak rajtam s bennem van, mindaz 

csak külső látszat, csak járulék, a lényeg azonban bennem Krisz- 

tus. A papi léleknek ez az önkiürítése, „exinanitiója”, a misz- 

tikus halálnak oly példája, mely tulajdonkép az élet legszebb 

fölfokozása. 

És minden papnak éreznie kell. hogy erre kötelezi őt szent 

hivatása! 

Manapság az embereknek az örök gondolatok felfogásához 

csak gyönge kis detektoros készülékeik vannak. Hiába, itt nem 

segít más, mint hogy mi, papok, minél erősebbre fokozzuk ma- 

gunkban a leadóállomás energiáit! Oly imponáló fölénnyel kell 

ma saját magunkból sugároztatni a krisztusi élet szépségeit, hogy 

még a leggyöngébb detektorral bíró lélekben is visszhangra ta- 

láljanak azok. 

És ez a fokozott felelősségérzet a másik jellegzetes vonás 

az Egyház papjának az arcán. 

Ez az örökös figyelmeztetés, amelyből szünet nélkül hang- 

zik felénk a legfőbb Pásztor szava: ,,Ti vagytok a föld sója. 

Hogyha a só ízét veszti, mivel fogják megsózni? Semmire sem 

való többé, mint hogy kivessék és eltapodják az emberek. Ti 

vagytok a világ világossága. Nem rejthető el a hegyen fekvő vá- 

ros . . . Úgy világoskodjék a ti világosságtok az emberek előtt, 

hogy lássák jótetteiteket és dicsőítsék Atyátokat, ki mennyek- 

ben vagyon” (Máté 5. 13.-16.). 

* * *

251 

Kedves Testvéreim! Senki sem tudja megjósolni, mily na- 

pok várnak még Isten országára . . . De az biztos, hogy amíg 

lesz papság, amely a munkára indulás előtt meditációiban min- 

den reggel belenéz a mi Urunk, Jézus Krisztus szemébe s meg- 

kérdi tőle: Uram, mint teljesíthetem ma a te szent akaratodat, – 

addig az Isten országa minden támadás és üldözés ellenére is 

élni s virulni fog. 

Krisztus Egyháza hódítani és terjedni fog, amíg lesznek 

papjai, akik naponként föladják maguknak az apostolok kérdé- 

sét: ,,Ki szakít el minket Krisztus szeretetétől? Nyomorúság, 

vagy szorongatás? Éhség, mezítelenség, veszedelem, vagy üldö- 

zés, vagy kard?” (Róm. 8, 35.). Föladják ezt a kérdést, és 

mindjárt meg is felelnek Szent Pállal: ,.Biztos vagyok abban, 

hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelemségek, 

sem hatalmak, sem jelenvalók, sem jövendők, sem erők, sem ma- 

gasság, sem mélység, sem egyéb teremtmény el nem szakíthat 

minket az Isten szeretetétől, amely Jézus Krisztusban, a mi Urunk- 

ban vagyon” (Róm. 8, 38.-39.). 

Isten országa terjedni és hódítani fog, ha oly papok dol- 

goznak érte, akiknek egész élete, minden vágya és ambíciója 

valóra váltása a költő szavainak: 

„Az Isten küldött, testvéreim, tinektek, 

Hogy sugarai eleven tüzét. 

Amik arcáról a szívembe égtek, 

Sugározzam csendesen szerteszét: 

A testvéreknek, kik az éjben járnak, 

Az Isten küldött szentjánosbogárnak.” (Sík S.) 

Nem igaz, hogy ma már nem kellenek az emberiségnek a 

papok. Ó, igen, kellenek, – de csak a szent papok! Nem kell 

a hideg lelkű pap, nem kell a gyönge jellemű pap, nem kell a 

hivatalnok-pap! De amelyik papnak lelke Krisztus szeretetében 

ég, amelyik papnak szívében Krisztus szíve dobog, az után ma 

is úgy tódulnak az örök fényre szomjas lelkek, mint csendes 

nyári estéken repülnek a fényt kereső lepkék az asztali lámpa 

szelíd fénye felé.

252 

Ó, hát, Testvéreim, ilyen papokért imádkozzatok! Mert mi 

is így imádkozunk magunkért: ,,Uram, engedd, hogy ilyen 

papod legyek! 

Legyek só, mely a rothadástól megóv! 

Legyek a világ világossága, mely Feléd mutatja az utat! 

Legyek hegyen fekvő város, melynek példája messze látszik! 

Legyek gyertya, mely Feléd világít! 

Legyek lobogó fáklya, melyet Te tartasz kezedben! 

Legyek a te Szent Szíved szerinti pap, akiről a te híveid, 

a te báránykáid mondhatják el: Téged valóban ,,a testvéreknek 

kik az éjben járnak, az Isten küldött szentjánosbogárnak”. Amen.

XXI. 

AZ ÜLDÖZÖTT EGYHÁZ. 


Krisztus Egyházát, a katolikus Egyházat, Szent Pál gondo- 

lata szerint ,,Krisztus misztikus testének”, a köztünk titokzatos 

módon tovább élő Krisztusnak is szoktuk nevezni. Ám, ha ez 

így van, akkor nem csodálkozhatunk azon sem, hogy az Egyház 

története tulaj donkép Krisztus földi élettörténetének megismét- 

lődése, bővített kiadása, és hogy mindazt a szenvedést, amelyben 

Krisztusnak része volt, el kell viselnie az ő Egyházának is. 

A századok folyamán csak a nevek, helyek és évszámok vál- 

toztak, de nem az események lényege. Krisztus üldözőit Heródes- 

nek hívták és Júdásnak, Kaifásnak és Pilátusnak, zsidó farizeu- 

soknak és írástudóknak, az Egyház üldözőit római császároknak, 

bizánci despotáknak, kis- és nagyfejedelemségeknek, szabadkő- 

műveseknek és bolsevikiknek – de az üldözés lényege ugyanaz 

volt, ugyanaz a kiáltás: ,,Nem akarjuk, hogy ez rajtunk uralkod- 

jék” (Luk. 19, 14.), „feszítsd meg őt!” (Márk 15, 13.). 

Az üldözött Krisztusnak méltó jegyese valóban csak az ül- 

dözött Egyház lehetett. 

Az üldözött Egyház! Mennyi fájdalmas emlék, de egyben 

mennyi vigasztaló gondolat is ébred bennünk, mikor csak ki- 

mondjuk is ezt a pár szót: Az üldözött Egyház! Alig távozott 

el Krisztus Urunk a földről, már kitört Jeruzsálemben a legelső

254 

keresztény-üldözés, hogy aztán pusztító lángja többé ki ne alud- 

jék, hanem a földkerekségnek hol egyik, hol másik pontján foly- 

ton lobogjon, amíg csak katolikus Egyház lesz a földön, amíg 

csak ember lesz a földön. 

Részben ugyan fájdalmas, de másrészt meg tanúságos, bíz- 

tató és hitünket megerősítő elmélkedés lesz mindnyájunk szá- 

mára, ha a mai beszéd első felében I. rövid történeti visszapil- 

lantást vetünk azokra a véres üldözésekre, amiket az Egyháznak 

1900 év alatt ki kellett állnia; de aztán II. igyekszünk majd 

meglátni azt a célt is, amelyet az isteni Gondviselés a megpró- 

báltatások által elérni akart. Ma ,,az üldözött Egyházról” fogok 

szólani, a jövő beszédben pedig a „győzhetetlen Egyházról”, 

azaz ott majd levonjuk a nagy tanúságot is, amelyet az Egyház 

elpusztíthatatlan ereje felénk kiált. 

I. 

Az Egyház üldözése. 

A) Krisztus Egyházának legelső üldözői a zsidók voltak. 

Az apostolok azt hirdették, hogy Krisztus az óhajtott Mes- 

siás; de nem politikai szabadító, mint a zsidók várták, hanem a 

lelkek megmentője. Ez azonban nem tetszett a zsidóknak és ezért 

az apostolokat a főtanács elé idézték, hogy őket is elhallgattas- 

sák, mint ezt Krisztussal tették. Itt mondta aztán Gamaliel tör- 

vénytudó a tanács tagjaihoz az emlékezetes szavakat: „Hagyjátok 

magukra ezeket az embereket és engedjétek el őket: mert ha ez 

a terv vagy mű emberektől vagyon, felbomlik; ha azonban az 

Istentől van, nem ronthatjátok le” (Ap. Csel. 5, 38. 39.). 

Nagyszerű szavak; de a zsidók nem fogadták meg, és ki- 

tört az első keresztényüldözés. Szent István diakónus az első ál- 

dozat, majd Szent Pétert is börtönbe vetik. Justinus szerint a 

zsidóknak megbízott kiküldöttjeik voltak, akik az apostolok nyo- 

mában jártak s beszédük hatását azzal akarták gyöngíteni, hogy 

hitetlenséget, istentelenséget fogtak rájuk. De mindez nem tudott

255 

ártani az Egyháznak: a Krisztus által elvetett mag szemmel lát- 

hatólag nőtt és erősbödött napról-napra. 

Β) Α zsidók üldözését nyomban követte egy sokkal vesze- 

delmesebb üldözés: a római hatalom fellépése a kereszténység 

ellen« 

a) A rómaiak keresztényüldözése páratlanul kegyetlen és vé- 

res volt. A világtörténelemnek emberileg megmagyarázhatatlan 

rejtélye, hogy a kereszténység dacolni tudott a római világha- 

talomnak ilyen terrorjával, egy óriási pogány kultúra elkesere- 

dett védekezésével, rágalommal, gyalázassál, gúnnyal és nyilt erő- 

szakkal. 

Milyen hallatlan rágalmakat fogtak rá a keresztényekre! 

Egy szellemi Istennek lélekben tisztelését atheizmusnak kiáltot- 

ták ki; Krisztus szent testének élvezését thyestesi lakomának; a 

keresztények katakombái összejöveteleit összeesküvésnek; a fe- 

lebaráti szeretetet fajtalanságnak ... és mindez nem bírta meg- 

semmisíteni a kereszténységet. Százezrek adták életüket keresz- 

tény hitükért. 

És milyen hallatlan eszközöket vettek alkalmazásba velük 

szemben! Hadrianus császár a Kálváriára Venus szobrát állít- 

tatja, a Megváltó sírjára Jupiterét, – hiába! Severus megtil- 

totta, hogy keresztények legyenek (,,iudaeos fieri vetuit, idem 

etiam de christianis sanxit”), – hiába! Diocletianus a rettenetes 

keresztényüldözés után emlékkövet véset, ezzel a büszke felirat- 

tal: „Nomine christianorum deleto”, ,,a keresztény név eltörlé- 

sének emlékére”, – hiába! 

b) Hiába volt a legvéresebb üldözés is: Krisztus fiatal je- 

gyese, az Egyház, megtörölte vértől csapzott arcát és utána erő- 

sebb fejlődésnek indult, mint az üldözések előtt. Ugyan gon- 

dolta volna-e Maximianus, hogy azon a helyen, ahol palotája ál- 

lott s ahol a legvéresebb üldözést készítették el, hogy ott valaha 

a lateráni bazilika fog állani ezzel a felírással: „Minden egyház 

feje és anyja”, és hogy azon a helyen, ahol trónja állott, egy 

soha ki nem haló uralkodó-család trónja fog emelkedni: a pá- 

pai trón!

256 

Ugyan gondolta volna-e Ágnes, az a 14 éves vértanú leány- 

ka, mikor erőszakkal a bűntanyára hurcolták, gondolta volna-e, 

hogy még ez is átváltozik az ő szent tekintetétől! Mert most való- 

ban ott áll Szent Ágnes temploma, a római templomok egyik leg- 

szebbike a Piazza Navona-n, ahol azelőtt a gyalázat bar- 

langja volt. 

A római üldözők a keresztényeket kényszermunkára fogták 

és véres verítékezés közt építtették velük a római fürdőket. De 

ugyan gondolhatták-e ezek a rabszolgasorsra ítélt keresztények, 

akik most itt dolgoztak Cyriacussal együtt, gondolhatták-e, hogy 

ennek az építménynek egy része valaha az igaz Isten tiszteletét 

fogja hirdetni és a Szent Cyriacusról nevezett templom lesz be- 

lőle! Ó, ha tudták volna, mint fog ez a kis oratórium beolvadni 

egy gyönyörű templomba, a Santa Maria degli Angeli-be, amely 

magában foglalja azt a csarnokot és vesztibült, amit a világ egyik 

legnagyobb építő géniusza, Michelangelo, teremtett! 

És beszéljek-e a fiatal gyermeknek, Pongrácnak vértanusá- 

gáról? Anyja, Lucina, aggódva imádkozik érte: lesz-e fiából is 

olyan bátor hitvalló, mint a férje volt, aki életét adta Krisztusért. 

A fiú – lelkében lobogó lángokkal – ott ül az anyja térdén. 

Vajjon miről gondolkozik? Nincs előtte az a fényes bazilika, 

amelyet 1600 évvel később majd a zarándokok tömege fog fel- 

keresni Róma mellett s amely az ő nevét fogja viselni. Nem látja 

azt a drága ezüst ereklyetartót, amelybe I. Honorius pápa majd 

elhelyezi az ő hamvait. Nem az jár eszében, hogy majd nevét 

naponként ezernyi martyrologiumból fogják olvasni s dicsfénnyel 

övezett alakja annyi oltár felett fog ragyogni, mint az őskeresz- 

tény gyermek-vértanújáé. Minderre nem gondol ez a fiatal fiú! 

Csak Krisztus áll előtte, az ő jóságos Megváltója, aki életét adta 

érte s akiért ő is adni fogja fiatal életét! 

c) Ezzel a szellemmel nem birkózhatott meg még a római 

világbirodalom ereje sem! Mikor Diocletiánt letették a bíboros 

trónról s mint morózus öreg halt meg; és mikor Galeriust fér- 

gek ették meg elevenen sebeiben és ő nyilvános ediktumban is- 

merte be üldözésének jogtalanságát; s mikor Maximián Hercu-

257 

leus önmagát fojtotta meg; Maxentius a Tiberisbe pusztult; 

Maximinus oly borzalmas kínok közt múlt ki, mint aminőket ő 

készített a keresztényeknek; Licinius elesett Konstantin fegyvere 

alatt – Krisztus jegyese továbbra is ott állott: vérrel borítva, de 

fiatal erőben és meg nem tört harci készséggel. 

A 300 éves üldözés végén a fiatal Egyház megtörülte vértől 

csapzott arcát, és szebben és fiatalabban indult további munká- 

jára: a pokol kapui küzdöttek ellene és a pokol kapui nem tudtak 

erőt venni rajta. 

C) De a római nyers üldözések után még veszedelmesebb 

ellenfél támad az Egyházra: jönnek a szellemi támadások, Lu- 

cifer módszert változtat. Nem nyíltan támad, hanem úgy tesz, 

mint a gyönge ellenség: megmérgezi az ellenfél kútjait. 

a) Jönnek a hitszakadások az Egyházon belül és a népván- 

dorlás veszedelmei az egyházon kívül. A tévtanok minden szá- 

zadban más és más oldalról kezdték ki az Egyházat. Néha csak 

kis gally tört le egy-egy szakadárral, máskor hatalmas ágak is 

az eretnekséggel, sőt volt olyan idő is, amikor szinte ,,az egész 

világ” az eretnekekkel tartott. És mégis: az Egyház megsiratta 

ugyan elszakadt fiait, az Egyház fájáról lehullott ugyan a fér- 

gese, de aztán új erővel és szebben folytatta útját a történelem 

mezején. 

Jön a népvándorlás. Nyers, barbár erők özönlik el Európát. 

S a nagy mozgás közepén áll a szikla, amelyen a pokol kapui nem 

vesznek erőt! Lássuk, mi lesz most vele! Mi lesz? Az Egyház 

nem vette föl ezt a vad szellemet; de ezek a vad népek fölvették 

a szelíd Jézus igáját. 

b) Ujabb oldalról kél fel a támadás: jön a pogány világ 

eszményeinek újraébredése, a renaissance, majd a „felvilágoso- 

dás' 4 . A renaissance a keresztény életet és erkölcsöket megfertőzi 

egész a vezetőkig, a legmagasabb helyekig. Magába az egyházi 

életbe is sok romlás férkőzött be ezekben az időkben. Valóban, 

most kellett volna elpusztulnia, ha emberi mű lett volna. 

És mi lett az eredmény? Az Egyház életereje kidobta ma-

258 

gából a fertőzést és legyőzte a pogány világ eszméinek elkesere- 

dett támadását. 

Jöttek a ,.felvilágosodás” hirdetői s jött a francia forrada- 

lom. „Már unom folyton azt hallani, – mondotta Voltaire, – 

hogy 12 ember elég volt a kereszténység megalapításához. Ked- 

vem van bebizonyítani, hogy egy is elég lesz annak szétrombolásá- 

hoz”. És ki is kiáltotta a jelszót: „Écrasez l'infâme”, „tapossátok 

össze a gyalázatos Egyházat”. De az Egyház továbbra is áll! 

c) És mindezek után jöttek a mai vallásüldözők. Jött az 

orosz Szovjet nyílt istentagadása, mely terrorral, vérrel, tűzzel, 

vassal, gúnnyal, dinamittal, száműzetéssel akarja kitépni az em- 

berek lelkéből az Istenbe vetett hitet. De jött egy nem kevésbbé 

veszélyes másik támadás is, mely nem nyíltan harcol Isten 

ellen, mint a Szovjet, hanem őspogány vallások fantasztikus le- 

gendáiból akar egy új vallást teremteni és ezzel természetesen 

megint a teljes vallástalanságba akarja az embert kényszeríteni. 

Ezek a harcok még tartanak, az ütközet még nem dőlt el, 

de hogy ki lesz a győztes: Isten-e vagy az istentelenség, Jézus 

Krisztus-e vagy Wotan, az – a történelem eddigi tanúsága 

szerint – egy pillanatra sem lehet kétséges. 

Hiszen nincs az emberi kultúrának területe, amelyről már 

eddig is nem hoztak volna érveket az Egyház ellen, – és nem 

használt semmit! Egyszer a csillagászat tételeivel jöttek, más- 

kor a biológiával. Egyszer a geológiával hadakoztak ellene, más- 

kor a filozófiával. Egyszer az őskori feliratos emlékekkel, más- 

kor primitív népek szokásaival... És a vége minden erőfeszí- 

tésnek az maradt, hogy nincs ma egyetlen olyan bebizonyított tu- 

dományos igazság, amely ellentétben állana bármelyik hittéte- 

lünkkel, és a szakadatlan üldözések után is soha a katolikus Egy- 

háznak ennyi híve még nem volt, mint ma, soha ennyi temploma, 

mint ma. Ha az egyik országban üldözni kezdik, a világ másik 

felén annál erősebben indul virágzásnak és mintegy kézzelfog- 

hatóan, szemmelláthatóan mennek rajta teljesedésbe a szavak, 

amiket az Úr Péterhez intézett, mikor Egyházát megalapította: 

„A pokol kapui nem vesznek erőt rajta”.

259 

II. 

Az isteni Gondviselés célja az üldözésekkel. 

Azonban – Kedves Testvéreim, – a tények puszta meg- 

állapításával ne érjük be. Mi hisszük, hogy egyetlen hajszálunk 

sem esik le mennyei Atyánk tudta nélkül. Tehát bizonyára nagy 

céljai voltak Istennek azzal, hogy egyházának üldözését meg- 

engedte és folyton megengedi. 

Akkor, amikor a szenvedések tüze égette Krisztus híveit, 

bizonyára nem tudták, mit akar velük a Gondviselés. Akik benne 

éltek az üldözések viharjában, nem láthatták Isten tervét. Ma 

azonban mindent más világításban látunk. Mindennel terve van 

Istennek, akármi történik velem, vagy a nemzettel, vagy saját 

Egyházával. 

Ma már világosan látjuk, hogy az állandó üldözések kettős 

célt szolgáltak a Gondviselés kezében. 

A) Az üldözések elősegítik az egyház erősödését és ter- 

jedését. Mint mikor heves szél rázza-cibálja a fák ágait és le- 

tépve róluk a magot és gyümölcsöt, hosszú távolságba veti el az 

új fák magvait, ép úgy terjesztették az üldözések is Krisztus Egy- 

házát. 

Alig távozott el az Úr a földről, Jeruzsálemben kitört az 

ejső keresztényüldözés, és az apostoloknak el kellett hagyniok 

a zsidó fővárost. Hogy ez fájt nekik és szenvedtek alatta, az biz- 

tos. De most már látjuk, mennyire az isteni Gondviselés tervét 

szolgálta ez is. Hiszen ez az üldözés az isteni pararncsnak tel- 

jesítését segítette elő: ,,Tanúim lesztek ... a föld határáig” (Ap. 

Csel. 1,8.). 

A kereszténység megveti lábát Rómában. Itt fellángol a 

Néró-üldözés, és utána háromszáz éven át tartanak az legvé- 

resebb üldözések, de – minél több keresztény vér folyt, annál 

győztesebben emelkedett Krisztus keresztje. „Sanguis martyrum 

semen christianorum”, a vértanuk véréből úgy duzzadt az új

260 

keresztény élet, mint májusi hulló eső után zsendül az új vetés, 

és mint a kagyló kínzó homokszeméből fakad az igazgyöngy. 

Krisztus Egyházának útja a történelemben szakadatlan ke- 

resztút volt. De érdekes: történetének legfényesebb lapjai nem 

azokban az időkben íródtak, amikor az emberiség hódolva hajolt 

meg az Egyház nagysága előtt, hanem amikor az Egyház a leg- 

többet szenvedett, – hiszen az Egyház legkedvesebb jele: a ke- 

reszt! Senki oly mélyen föl nem fogja a szenvedés értelmét és 

hasznát, mint Krisztus Egyháza, amely tudja, hogy a szenve- 

dés pörölycsapásai alatt soha nem sejtett mélységek nyílnak meg 

az emberi lélekben és megélesedik szemünk a dolgok igazi jelen- 

tősége iránt. Az Egyház legdicsőbb korszaka mindig az üldözé- 

sek korszaka volt, mert aki a keresztúton halad, okvetlenül talál- 

koznia kell a keresztjét hordó Krisztussal. 

„Vedd el az üldözéseket és eltűnnek az Egyház gyöngyei” 

– mondja Szent Ambrus, értve a gyöngyökön a vértanukat. ,,Ha 

nem lettek volna eretnekek, mondja Szent Tamás, nem virág- 

zott volna a szentek tudománya.” így válik eretnekség és üldö- 

zés, külső erőszak és szellemi ellenhatás az Egyház győzelmének 

elősegítőjévé. És így válik valóra Szent Hilárius szava: ,,Αz 

Egyház virágzik, mikor üldözik; győz, mikor elnyomják; fej- 

lődik, mikor megvetik; áll, mikor úgy látszik, hogy legyőzték”. 

„Ecclesia, dum persecutionem patitur, floret; dum opprimitur, 

vincit; dum contemnitur, proficit; stat, cum superari videtur”. 

B) De az isteni Gondviselés előtt még egy másik cél is le- 

beg, mikor Egyháza üldözését megengedi. Nem csak erősíteni 

akarja azt az üldözések viharai közt, hanem vigasztalni és bá- 

torítani is. Az a tény, hogy a szakadatlanul harcban álló Egy- 

ház mégis mindig győzött, nagy vigasztalás és bátorítás szá- 

munkra, és nagy bizonyságtétel a krisztusi Ígéret valósága mel- 

lett, mely szerint Krisztus Egyházán ,,a pokol kapui sem vesz- 

nek erőt”. 

a) Szent Máté evangéliumának 24. fejezete tanúságos sorok- 

ban írja le, mint járt egy ízben az Úr kora hajnalon a háborgó ten- 

ger tükrén. Hajnali 3 óra volt. Az apostolok csónakját ide-oda

261 

dobálják a habok, . . . egyszerre csak megjelenik Krisztus a víz 

színén járva és hívja magához Pétert. Amint tüzes lelke meg- 

hallja, hogy hívja az Úr, egy percig sem tétovázik: rálép a víz 

tükrére és megindul az Úr felé. 

A víz azonban nyugtalan volt. A hullámok fel-feltornyo- 

sultak és Péter hirtelen megremegett. És amily mértékben gyen- 

gült hite s bizalma, úgy kezdett süllyedni is a habok közt. ,,Uram! 

ments meg engem”, kiáltotta kétségbeesve. ,,És Jézus azonnal 

kinyújtván kezét, megfogá őt, és monda neki: Kicsinyhitű! miért 

kételkedtél? És midőn beszálltak a hajócskába, elálla a szél” 

(Máté 14, 31.-32.). 

Találó képe Krisztus Egyházának! Az Úr nem kímélte meg 

a múltban s nem fogja kímélni a jövőben sem a tajtékozó ha- 

boktól, azonban kicsinyhitűleg kételkednünk sohasem szabad, mert 

az Úr elmerülni nem engedi Péter hajóját. 

b) Hányszor tombolt kivédhetetlennek látszó vihar az Egy- 

ház hajója körül azokban a belső harcokban, amelyeket a bur- 

jánzó tévtanokkal kellett az Egyháznak kiállania: ariánusok, nes- 

toriánusok, monophysiták, pelagiánusok ... Mily veszedelmet je- 

lentett az Egyházat szolgasorba láncoló keleti bizantinizmus, majd 

a keleti Egyház elszakadása. Ujabb pusztító rém gyanánt a mo- 

hammedánizmus söpör végig Európán. Majd jött a fájdalmas nyu- 

gati egyházszakadás ... Ma pedig? Minden eddigi tévedésnél, 

eretnekségnél és szakadásnál szörnyűbb veszedelem: a szervezett, 

tudatos, hatalmi eszközökkel terejesztett istentagadás ... És eny- 

nyi véres üldözés ellenére is, mint valami örökös csodajel, meg 

nem gyengült erőben áll az 1900 éves katolikus Egyház! „A po- 

kol kapui sem vesznek erőt rajta.” 

Minden összeműködött már ellene, egyének, intézmények, 

uralkodók, koráramlatok, tudomány, bölcselet, hatalom erő- 

szak . .. Demagógiának s forradalmároknak évszázadok óta ked- 

venc falatjuk: nekimenni az Egyháznak. És nem értek el semmit. 

Vajjon árt-e az évszázados dómnak, ha a rakoncátlan utcagye- 

rekek bicskával összekarcolják falait? És árt-e a tizenkilenc év-

262 

százados katolikus Egyháznak, ha lázadó emberek dühösen ve- 

rik fejüket az Egyház sziklájához? 

Minden félszázadban feltűnt itt vagy ott a földön egy föl- 

kapott nagyság, aki elmondotta a temetési beszédet az Egyház 

fölött, – és mégis az Egyház temette el azt, aki őt oly fölénye- 

sen elparentálta. 

Mennyi vádat emeltek már ellene a modern bölcselet és tudo- 

mány megállapításai nevében, amelyeket állítólag nem lehet ösz- 

szeegyeztetni az Egyház tételeivel! És az Egyház mégsem ret- 

tent meg a gúnyolódásoktól, nem vont vissza tanításából semmit, 

mert volt ideje kivárni, hogy a felületes emberek hitetlen vádjait 

komoly kutatók megbízható eredményei cáfolják meg. 

Áll az Egyház! Mellőle óriási világbirodalmak dőltek ki, 

amelyeknek minden hatalmi eszköz védelmükre állott. És az Egy- 

ház áll ágyú nélkül, szuronyok nélkül, várak, repülőgépek, tan- 

kok nélkül, pusztán két mondatra támaszkodva, két rövidke mon- 

datra, amelyek azonban erősebbek minden hadseregnél, szabadkő- 

művességnél és „istentelenek szövetségénél”, erősebbek, mert az 

Istenfia mondta azokat. Az egyik: ,,A pokol kapui nem vesznek 

erőt rajta” (Máté 16, 18.). A másik: „íme én veletek vagyok a vi- 

lág végezetéig” (Máté 28, 20.). 

* * * 

Kedves Testvéreim! Az Egyház a köztünk tovább élő Krisz- 

tus; történetében tehát megismétlődik Krisztus Urunk földi tör- 

ténete: szenvedése is, – de diadala is! 

Mióta megvan Krisztus Egyháza, szakadatlan harcban áll, 

de 1900 év tanúsága harsogja felénk: Amint Krisztust csak lát- 

szólag győzték le ellenségei, de húsvét hajnalán Krisztus seb- 

helyei diadalfényben ragyogtak fel, épúgy az Egyház sebei is, 

melyeket ellenségeitől kapott, diadalmi jelekké változtak át. Min- 

den veszteség, melyet szenvedett, újabb fejlődésének vált for- 

rásává, és győzelmi zászlaján folyton ott ragyogott a krisztusi 

ígéret teljesülése: „Én élek és ti is élni fogtok” (Ján. 14, 19.). 

Ez az egyetlen hajó, melyről joggal elmondhatjuk: „Fluctuat,

263 

nec mergitur”, „hányódik, de el nem merül”; szikla, melyen porrá 

zúzódik a támadó hullám, de maga a szikla meg nem inog. 

És én hiszek ebben a katolikus Egyházban! Ez volt hite az 

őskeresztényeknek 1900 évvel ezelőtt s ez lesz hite a megvál- 

tottaknak, amíg az utolsó ember él, amikor Krisztus ismét eljön 

majd ítélni eleveneket és holtakat. 

Én kitartok, minden szeretetemmel végső leheletemig kitar- 

tok e mellett az üldözött keresztény Egyház mellett! És ha ná- 

lunk is fellépnek már megkótyagosodott emberek, akik fejükte- 

tején tótágast álló okoskodással valami régi, ősturáni pogány val- 

lásnak akarnak propagandát csinálni közöttünk, mintha semmi 

más baja nem volna ennek a megtépett magyar népnek, csak épen 

az, hogy nem áldoznak pogány táltosok fehér lovakat a forrá- 

sok szélén, – mikor ilyen eszeveszett új támadások érik Krisz- 

tus régi hitét, hát én akkor is, sőt akkor még nekikeseredettebb 

szeretettel állok ki szent katolikus vallásom mellé! 

Ó, igen, bennem is ég a hazaszeretet lángja, – csak tudom, 

hogy ez nem pótolhatja az oltár szent tüzét! 

Ó, igen, magyar vagyok én is, – csak nem akarok jobb ma- 

gyar lenni, mint Szent István volt, aki jól tudta, miért emelte 

fel Krisztus keresztjét a turáni pogány fejek fölé. 

Magyar vagyok én is, – csak nem akarok jobb magyar 

lenni, mint Szent László volt, aki harcai előtt és győzelmei után 

nem fehérló-áldozatot mutatott be, hanem Krisztus szentmiseál- 

dozatán vett részt. 

Magyar vagyok én is, – csak nem akarok jobb magyar 

lenni, mint Könyves Kálmán, Nagy Lajos, Zrínyi Miklós, Hu- 

nyadi János, Rákóczi Ferenc, Eszterházy nádor, Pázmány Péter, 

Széchenyi István, Apponyi Albert és annyian ezrek és milliók 

voltak, akik mind Krisztus Egyházából nyerték az erőt, hogy meg- 

tegyék nemzetükért azt, amit érte tettek. Sok hatalmas nép élt 

már előttünk ezen a földön, és a történelem sírja elnyelte mind- 

egyiket. Itt éltek a hunok, és a turáni vallás meg nem mentette 

őket. Éltek az avarok, szkíták, besenyők, nem tudom kik ... és tu- 

ráni vallásuk meg nem mentette őket. És ide jöttek a magyarok:

264 

a turáni vallásról Krisztus vallására tértek, – és Krisztus vallása 

már ezer éve élteti őket! 

Tudom tehát, hogy nemcsak lelkem üdvét gondozom, hanem 

magyar hazám új ezredévét is legjobban szolgálom akkor, ha 

igyekszem engedelmes, áldozatos, hűséges, kitartó fia lenni az én 

folyton üldözött, de folyton győzedelmes szent katolikus Egy” 

házamnak! Amen.

XXII. 

A GYŐZHETETLEN EGYHÁZ. 


Mikor a múlt században Németországban a Bismarck-féle 

katolikus egyházüldözés, az úgynevezett „Kulturkampf” dühön- 

gött, egyik-másik bolt kirakatában érdekes plakát jelent meg a 

katolikusok vigasztalására. 

A plakát egy hatalmas sziklát ábrázolt a tengerparton, amint 

dühös hullámok csapkodják és tajtékozzák körül, egy csomó em- 

ber meg felgyűrt ingujjban minden erejével rángatja a sziklát, 

hogy a hullámokba döntse, ... a háttérben pedig az ördög lát- 

ható, amint vigyorgó arccal így szól: „Én a pokol minden hatal- 

mával már majdnem 2000 éve hiába dolgozom azon, hogy le- 

döntsem ezt a sziklát. Azért kell nevetnem a ti munkátokon”. 

Valóban, Testvérek, aki ismeri azokat az üldözéseket, ami- 

ket Krisztus Egyházának 1900 év óta ki kellett állnia s amikről 

múlt vasárnapi beszédemben emlékeztem meg, az igazat fog adni 

ennek a különös képnek. 

Hányszor kiáltották már ellenségei, hogy holnap vége az 

Egyháznak, és íme, nem lett vége! 

Holnap vége az Egyháznak, – mondotta Diokletianus, aki 

patakokban ontotta a keresztény vért. És Diokletianus bíborától 

és koronájától megfosztva meghalt; az Egyház pedig Nagy Kon-

266 

stantinnal diadalmasan hágott a császárok trónusára: nem 

halt meg! 

Holnap vége az Egyháznak, – mondotta a hitehagyott Ju- 

liánus. És Juliánus egy utolsó káromlással az ajkán meghalt és 

utána még hány, de hány ilyen elbizakodott, káromkodó hiteha- 

gyott: az Egyház pedig nem halt meg! 

Holnap vége az Egyháznak – mondották Robespierre és 

Marat, a francia forradalom vezető alakjai, akik százával küldték 

az Egyház szolgáit a guillotine alá; és nemsokára őnekik is a 

guillotine alá kellett lépniök és fejük véresen hullott a fűrész- 

poros kosárba: az Egyház pedig nem halt meg! 

Holnap vége az Egyháznak, – mondotta Garibaldi, Róma 

elfoglalója; és az Egyháznak nem lett vége: él és virágzik! 

Holnap vége az Egyháznak, – kiáltják most is a bolsevis- 

ták, szocialisták és szabadkőművesek. És az Egyház, mint eddig, 

most sem fog elpusztulni, hanem új hódításokat tesz és világot 

átfogó terebélyes fája egyre növekedik. 

Mindez történeti tény, minderről szó volt a múltkori beszé- 

demben, – ma ennek a sajátságos rejtélynek megfejtésével és a 

belőle folyó következmények levonásával szeretnék megpróbál- 

kozni. I. Mi az oka az Egyház győzhetetlenségének, és II. mi 

következik ebből a győzhetetlenségből – érdemes lesz ennek a 

két kérdésnek megfejtésére szentelni a mai szentbeszédet. 

I. 

Mi az oka az Egyház győzhetetlenségének? 

Az csak egész természetes dolog, hogy az Egyháznak min- 

den üldözésen diadalmaskodó csodálatos életereje valamiféle ma- 

gyarázatot kíván. 

A) Mindjárt elöljáróban meg kell azonban jegyeznem, hogy 

nagyon felületes magyarázat lenne, ha külső tényezőkkel, va- 

gyonnal, vagy elvi kérdésekben mutatott engedékenységgel 

igyekeznék valaki a titkot megfejteni.

267 

Voltak, akik ezen az úton keresték a magyarázatot, de ezen 

meg nem találhatják soha. 

a) Földi alakulat persze nem ér célt földi eszközök nélkül; 

tehát a vagyont, mint földi eszközt, az Egyháznak is használnia 

kellett. 

A földi kincs azonban nemcsak céljainkat elősegítő eszközt 

jelent, hanem veszedelmet is. Egyesekre is, de az Egyházra is. 

Az, hogy az Egyház nagy birtokok fölött rendelkezett a multá- 

ban, nemcsak céljainak elősegítője”volt, hanem talán a legna- 

gyobb veszedelem is, mellyel meg kellett küzdenie. A földi va- 

gyon nagyon alkalmas talaj a földies gondolkozás kifejlesztésére, 

és az egyháztörténelem ismerője bizony fájó szívvel látja azokat 

a sebeket, melyeket az Egyház sokszor épen földi vagyona kö- 

vetkeztében kapott. 

Azt kell tehát mondanunk, hogy az Egyház fennmaradt nem 

a vagyona miatt, hanem – annak ellenére! 

b) Hát akkor valami másban kell keresnünk az Egyház ere- 

jét. Talán abban, hogy hízeleg az ember romlott természetének, 

hogy elnéző, engedékeny vele szemben? 

Nos, ezt már nem tudom, ki merné állítani! Ki nem ismerné 

azt a szigorú önfegyelmezést, megalkuvást nem tűrő erkölcsi ko- 

molyságot, azt a sok áldozatot, azt a lelkiismeretességet, amelyet 

a katolikus vallás mindig megkövetelt és ma is megkövetel tag- 

jaitól s amely miatt jogosan terjedt el az a felfogás, hogy a 

katolikus vallás „a legszigorúbb vallás”, „a legnehezebb vallás”. 

Aminthogy így is van. Nincs vallás, amelyik merne annyira bele- 

szólni az emberek legbensőbb magán ügyeibe, tervébe, üzletkö- 

tésébe, családi életébe, gondolataiba, étkezésébe, szórakozá- 

sába ... Ha tehát a katolikus vallás győztesen állja 1900 évnek 

harcát, azt igazán nem megalkuvó természetének köszönheti. Is- 

mét csak azt kell mondanunk, hogy az Egyház fönnmaradt nem 

megalkuvó engedékenysége miatt, hanem – annak ellenére is, 

hogy semmiben meg nem alkudott. 

B) Hát akkor mégis hol az a forrás, amelyből az Egyház 

ereje táplálkozik? Külső okokban hiába keressük a magyará-

268 

zatot, marad a belső: az Egyház Krisztus titokzatos teste, Krisz- 

tus pedig többé meg nem halhat. 

a) Az Egyház győzhetetlensége ebből a benső lényegéből kö- 

vetkezik. Abból, hogy az Egyház maga a köztünk tovább élő 

Krisztus, már pedig ,,tudjuk, hogy Krisztus, miután feltámadott 

halottaiból, már nem hal meg, s a halál többé nem uralkodik 

rajta” (Róm. 6, 9.). 

Az Egyház győzhetetlensége következik abból, hogy az Egy- 

ház őrzi a megváltás kincseit és közvetíti az emberiség új meg új 

nemzedékeinek, tehát addig kell fennmaradnia, amíg ember él a 

földön. 

És következik abból is, hogy Krisztus Urunk e szavakat írta 

alapkövére: ,,A pokol kapui nem vesznek erőt rajta” (Máté 16, 

18.), már pedig Krisztus szavainak teljesedniük kell, mert maga 

mondta: ,,Ég és föld elmúlnak, de az én igéim el nem múlnak” 

(Máté 24, 35.). 

b) Ezek után azonban nem csodálkozhatunk azon az érde- 

kes dolgon, amit a történelem tanít: Krisztus és Egyháza együtt 

szenvednek ugyan, de az Egyház üldözői is úgy járnak, mint ját” 

tak Krisztus ellenségei. Amint Júdás vége a kötél lett, a gyermek- 

gyilkos Heródesé az élverothadás, Pilátusé a száműzetés, Jeru- 

zsálemé a pusztulás, épúgy aki Krisztus Egyházába harapott, vagy 

annak fejébe, maga ment tönkre s nem az Egyház. 

Ez az Egyház győzhetetlenségének valódi titka! Ez az Egy- 

ház rendíthetetlen erejének alapja! De ez egyúttal azoknak a ta- 

núságoknak és következményeknek is forrása, amiket az Egyház 

győzhetetlenségéből mindnyájunknak le kell vonnunk. 

II. 

Mik a tanúságok az Egyház győzhetetlenségéből? 

Az Egyház győzhetetlensége számunkra nagy bizonyság- 

tétel, amelyből fakad a katolikus öntudat rendíthetetlen nyu- 

galma.

269 

A) Az Egyház győzhetetlensége, mellyel az örökös üldözé- 

seket kiállja, mindenekelőtt is nagy bizonyságtétel számunkra. 

a) Bizonysága annak, hogy valóban a katolikus Egyház 

Krisztus igaz Egyháza. 

Egy protestáns férfiú kérte egyszer fölvételét a katolikus 

Egyházba. A plébános megkérdezte, mi hozza őt hozzánk. A férfi 

ezt felelte: Évek óta szorgalmasan olvasom a bibliát és föltűnt 

nekem, hogy Krisztus mennyi szenvedést és üldöztetést helyezett 

kilátásba az ő követőinek. De ha szétnézek a világon, sehol sem 

látom hogy más vallást üldöznek, csak a katolikust. Ha az új- 

ságok valami rágalmazó hírt közölnek papokról s apácákról, ab- 

ban mindig katolikus pap és apáca szerepel. Hol a pápát tá- 

madják, hol a püspököket. Hol a katolikus szertartásokat gúnyol- 

ják ki, hol kiűzik az országból a szerzetesrendeket. Mikor ezt nyu- 

godtan végiggondoltam, arra kellett jutnom, hogy Krisztus igaz 

vallása a katolikus Egyházban van, mert ez szenvedi azt az ül- 

dözést, melyet Krisztus követőinek megjövendölt. .. 

Milyen érdekes okoskodás! Dehát nem így van-e valóban? 

Nem úgy van-e, hogy a darazsak is a mézre járnak? Nem tel- 

jesednek-e Egyházunkon azok a szavak, amiket az Úr Krisztus 

oly világosan megmondott: ,,Ha a világ gyűlöl benneteket, tud- 

játok meg, hogy engem előbb gyűlölt nálatok. Ha a világból valók 

volnátok, a világ szeretné azt, ami övé; de mivelhogy nem vagy- 

tok a világból valók, hanem én választottalak ki titeket a világból, 

azért gyűlöl benneteket a világ” (Ján. 15, 18.-19.). 

b) így aztán már meg tudok felelni arra a kérdésre is, ami 

bizonyára fölmerült már egyik-másik keresztény hívő gondola- 

tában: ,,Ha valóban a katolikus Egyház Krisztus igaz Egyháza, 

miért tűri el Isten, miért engedi meg annak szakadatlan üldözését? 

Nem tudná-e ezt megakadályozni?” 

Dehogy nem! Csak nem akarja! 

Mikor Szent Péter levágta az egyik katona fülét az Olajfák 

kertjében, Krisztus így szólt: „Azt hiszed, hogy nem kérhetem 

Atyámat és rögtön adna nekem többet tizenkét ezred angyalnál? 

Dekákkor hogyan teljesednének be az írások, hogy így kell tör-

270 

tennie?” (Máté 26, 53.-54.). Ugyanígy rendelkezik Egyházáról 

is: nem veszi el tőle a megpróbáltatásokat, hogy annak isteni 

alapítása annál világosabban álljon előttünk, mikor századokról 

századokra tapasztaljuk, hogy valóban úgy kell történnie, aho- 

gyan azt Krisztus Urunk megmondotta, hogy t. i. a pokol kapui 

sem tudnak rajta erőt venni. 

Azt mondják, vannak gyöngyök, amiket időről-időre a ten- 

ger mélyébe kell meríteni, hogy régi ragyogásukat visszakapják, 

így kell az Egyháznak is időről-időre a szenvedések tengerében 

megmosakodnia, hogy utána annál tisztább fényben ragyogjon 

fel arcán isteni szépsége. 

B) De Egyházunk győzhetetlenségéből fakad az igazi ka- 

tolikus öntudat is» 

a) Miért tanítjuk hazánk történetét az iskolákban? Úgy-e 

azért, hogy nehéz küzdelmeiből, hősi harcaiból, véres áldozataiból 

tanuljuk meg áldozatos büszkeséggel szeretni a drága magyar 

Hazát. 

De ugyanez áll a mi szent Egyházunkra is. Magyar Hazánk 

ezeréves, katolikus Egyházunk közel kétezeréves. Szeretem ezer- 

éves magyar Hazámat, áldozatot hozok érte és büszkén vallom, 

hogy magyar vagyok. De szeretem kétezeréves katolikus Egyhá- 

zamat is és büszkén vallom, hogy katolikus vagyok! Vallom Szent 

Ágostonnal: „Amennyire szereted az Egyházat, annyira él ben- 

ned a Szentlélek.” „Quantum quisque amat ecclesiam Dei, tantum 

habet Spiritum Sanctum” (In. Jo. 32, 8.). Vallom Szent Cyp- 

riánnal: „Nem lehet annak atyja az Isten, akinek nem anyja az 

Egyház” (De unit. Eccl. 6. fej.). 

b) Vajjon ez-e bennünk ez a bátor, hitvalló katolikus ön~ 

tudat? 

Érdekes dolgot jegyez föl a történelem Rostopschin, orosz 

hercegnéről, aki gör. kel. vallásban született, mikor azonban à 

katolikus igazságot megismerte, katolikussá lett és hitét bátran 

gyakorolta. Vasárnaponként Moszkvában a Szent Ferenc- 

templom előtt állt meg kocsija és mindenki tudta, hogy a her- 

cegné most misén van. Az orthodox hatóságok azonban ezt nem

271 

nézték jó szemmel és a kormányzó tudtára adta, hogy a dolgot 

kénytelen a cárnak jelenteni. A cárhoz a levelet azonban előbb 

megírta a hercegné, mint a kormányzó. Abban így szólt a cár- 

hoz: „Felség! Moszkva kormányzója azzal fenyeget engemet, 

hogy a legmagasabb helyen jelenti katolikus voltomat és azt, hogy 

vallásomat gyakorolom. Én amit eddig tettem, tovább is folyta- 

tom. Felséged, ha akar, elfogathat engem, mint bűnöst, elko- 

bozhatja minden vagyonomat, Szibériába száműzhet. Egyet nem 

tehet meg: hogy lelkiismeretemet megkösse és engem az Isten 

szolgálatában megakadályozzon”. 

Nem érzitek-e, Testvéreim, hogy ebből a levélből mint él- 

tető fuvalom csapja meg lelkünket az őskeresztények kiáradó hit- 

valló öntudata és meg nem ingó nyugalma? 

C) Ez a meg nem ingó szent nyugalom az Egyház győzhe- 

tetlenségének újabb eredménye. Az a remény, amely meg nem 

ijed és kétségbe nem esik az Egyház sorsán, bármily megpróbál- 

tatásokat és üldözéseket tartogatna is számára a jövő. Bármilyen 

üldözés érné is Egyházunkat, nyugodtan mondhatjuk el: „Alios 

iam vidi ventos”, „láttam én már sokkal nagyobb veszedelme- 

ket is!” 

a) Az Isten ellenségei napjainkban sem alszanak, és ha azok 

gonosz erőfeszítéseire meg az Egyház jövőjére gondolunk, né- 

melyikünknek lelkében talán fölvetődik az aggódó kérdés: Van-e 

még hivatása az Egyháznak? Nem kell-e félnünk, hogy elpusztul? 

Érvényesek-e a jövőjére is Krisztus szavai: „Ne félj, te kis- 

ded nyáj! mert tetszett a ti Atyátoknak, hogy nektek adja az 

országot” (Luk. 12, 32.). 

És a feleletet, a megnyugtató, biztató választ megadja rá az 

állandóan üldözött Egyház győzhetetlen volta. 

Rómában közvetlenül egymás mellett két hatalmas emlékmű 

áll: A Colosseum és Nagy Konstantin diadalíve. A Colosseum, 

a cézárok szédületes hatalmának mintegy sírköve, romokban he- 

ver, Konstantin diadalive, a szabadságát elnyert kereszténység 

jelképe, ma is ép.

272 

Pedig mi volt valaha ez a gigászi méretű Colosseum! Mily 

harsogó megtestesítője a római világhatalom arányainak és szel- 

lemének! 87.000 ember ült a nézőtéren, a császártól le a rabszol- 

gákig, mikor a halálraítélt keresztények – férfiak, nők, gyer- 

mekek – himnuszt énekelve megjelentek a porondon, hogy ki- 

éheztetett fenevadak csattogó fogától szétmarcangolva tegyenek 

bizonyságot Krisztusról, a megfeszített Istenfiáról! 

De háromszáz évi véres üldözés után a Colosseum mellé a 

szenátus és a nép Konstantin diadalívét építette és az Egyház 

szabadságának ez az emléke áll ma is, tizenhat évszázad multán, 

a Colosseum pedig rombadőlt. 

„Én már régen felhagytam azzal – mondja Heine –,hogy 

a katolikus Egyház ellen harcoljak. Sokkal jobban ismerem szel- 

lemi erőim mértékét, hogy ne tudnám, hogy soha még legdühö- 

sebb támadásommal sem tudnék rést ütni azon a hatalmas ko- 

losszuson, ami Szent Péter Egyháza. Ezt a bástyát bevenni nem 

könnyű dolog. Sziklaalapján nem egy könnyelmű koponya fog 

még összetörni” 

Ebből a győzhetetlen erőből fakad a mi bizakodó nyugal- 

jnunk! Mert ha az Egyház útja állandóan a Golgotán vinne is to- 

vább, mindig lesznek papjai, akik Szent Pállal elmondják: ,,A 

Szentlélek minden városban értésemre adja, hogy bilincsek és 

szorongatások várnak rám Jeruzsálemben. De mindettől nem fé- 

lek s életemet sem tartom értékesebbnek, mint magamat, csak el- 

végezhessem pályafutásomat, az igének szolgálatát, melyet vet- 

tem az Úr Jézustól” (Ap. Csel. 20, 23. 24.). És mindig lesznek 

hívei, akik hűséggel és kitartással, ha kell vérhullatással mond- 

ják el ugyancsak Szent Pál szavait: „Ki szakít el minket Krisz- 

tus szeretetétől? ... Sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fe- 

jedelemségek, sem hatalmak, sem jelenvalók, sem jövendők, sem 

erők, sem magasság, sem mélység, sem egyéb teremtmény el nem 

szakíthat minket az Istennek szeretetétől, mely Jézus Krisztus- 

ban, a mi Urunkban vagyon” (Róm. 8, 35.-39.). 

b) Akik voltak már Rómában pápai kihallgatáson, csodál- 

kozva tapasztalják, milyen szelíd derű és nyugalom árad ki a

273 

pápa arcáról. Nézzük meg akármelyik pápa arcképét is: ugyanaz 

a nyugodtság ömlik el rajtuk! 

De ne ezen csodálkozzunk, hanem Krisztus nyugodt arcán; 

mert a pápák derűs arca tulajdonkép Krisztus derűjének vissza- 

sugárzása. Tulajdonkép Krisztus arcának nyugodt derűjén kell 

csodálkoznunk, mikor ott áll mennybemenetele napján a hegyen 

tanítványai, a kezdődő Egyház kicsiny körében, és mindentlátó 

isteni szeme előtt felvillámlanak a történelem évezredeinek zúgó 

viharjai, – ezen a nyugodtságon csodálkozzunk! Amint végig- 

néz az ezredek viharjain és aztán isteni nyugalommal adja ki 

végső parancsát: „Elmenvén tanítsatok minden népet” (Máté 

28, 19.). 

Menjetek! – hangzik az Úr szava. 

Uram, hová menjünk? 

Mindenhová! Városról-városra, országról-országra, világ- 

részből világrészbe, évezredről évezredre. Nincs halál, nincs vég, 

nincs megállás, nincs akadály. Menjetek! A római császárok vé- 

res üldözése nem lehet akadálytok. A népvándorlás elsöprő özön- 

vize nem lehet akadálytok. Én veletek vagyok! A félhold hatalma 

fölött, gyűlölködő egyházszakadások fölött, nyilt erőszakosko- 

dások, szabadkőműves aknamunka fölött, az istentelenek szörnyű- 

ségei között Én veletek vagyok! Menjetek, kereszteljetek, gyón- 

tassatok, szentmisét mutassatok be, prédikáljatok, vigasztaljatok, 

fáradt fejeket ég felé emeljetek ... és bármi érjen titeket, meg ne 

ijedjetek, mert „ég és föld elmúlnak, de az én igéim el nem 

múlnak” (Máté 24, 35.). 

És ennek a szent nyugalomnak biztos tudata az Egyház 

győzhetetlenségének legszebb eredménye! 

* * * 

Kedves Testvéreim! A Vatikánnak abban a termében, amely- 

ben a pápák az emberiség sorsára kiható nagyfontosságú ok- 

mányokat írták alá – a „Stanza della Segnatura”-ban – Gyula 

pápa Raffael mesteri kezével négy világhírű freskót készíttetett. 

A négy hatalmas alkotás a theológiát, filozófiát, költészetet és 

jogot mutatja, azaz az igazságot mint kinyilatkoztatást, mint az

274 

ész munkáját, mint szépséget és mint a keresztény rendet. A négy 

festmény nagyszerű jelkép: csak akkor fakad boldogság, meg- 

elégedettség, rend és kultúra az emberiség számára, ha az egyet- 

len Igazság különféle megnyilatkozási formái harmóniában, egy- 

mást támogatva dolgoznak. 

Ezen munkálkodik és így dolgozik Krisztus Egyháza immár 

1900 év óta! 

És ezért vagyok büszke erre az Egyházra! 

De mit érne csak büszkének lenni rá, ha nem igyekezném 

napról-napra jobb fiának is lenni! 

Mi kell ahhoz, hogy az Egyház jó fia legyek? Négy dolog: 

hit – hűség – fegyelem – kegyelem! 

Hit! Az Egyháznak kötelességévé tette Krisztus, hogy ta- 

nítson minden nemzeteket; de akkor nekem meg azt tette köte- 

lességemmé, hogy hallgassak az Egyházra: elfogadom tehát és 

készséggel elhiszem, amit tanít. 

Hűség! Gyermeki szeretettel állok mellette: aki őt bántja, 

engemet bánt! 

Fegyelem! Bármit kér, bármit ír elő, nem kritizálom, nem 

kicsinylem le, tudom, javamat akarja: megteszem! 

Ámde hogy meglegyen bennem a hit, hűség és fegyelem, kell 

hozzá kegyelem is, hát bőven élek azokkal a kegyelmi eszközök- 

kel, melyeket Egyházam tárt karokkal nyújt felém. 

Ilyen odaadó szeretettel nézek Egyházunkra, mert győzhe- 

tetlensége tanít arra, hogy rendületlenül higyjek jövőjében. 

Hiszem, hogy az a szikla, melyen épült, össze nem omlik! 

Hiszem, hogy a hajócska, melyen evez, el nem merül! 

Hiszem, hogy a fehér reverendás halász, aki a kormánynál 

ül, el nem tévedhet! 

Hiszem, hogy bár ezentúl sem enged egy jottányit sem 

Krisztus hittanából, egy lépést sem Krisztus erkölcstanából, mégis 

dicsőségesen győzni fog, fennmaradni fog, és az embereket kor- 

mányozni fogja egész az utolsó napig, amikor aztán megszűnik ... 

mert megszűnt a földön az élet... és mindazok, akik teljesen 

rábízták magukat Krisztus földi Egyházára, akkor majd győzte- 

sen beérkeznek Isten örök Egyházába. Amen.

XXIII. 

KATOLIKUS VAGYOK! 


Élt a múlt század második felében egy igen művelt angol 

ember, Marquis van Ripon, aki az angol szabadkőműves páho- 

lyok nagymestere volt és a katolikus Egyháznak dühös gyűlölője. 

Akkoriban már eleven erővel lüktetett az a konverziós mozgalom, 

amely azóta is napjainkig él, és most is tömérdek anglikán em- 

bert hoz vissza évről-évre a katholikus Egyház kebelébe. A sza- 

badkőművesek, hogy ezt a konverziós mozgalmat ellensúlyozzák, 

döntő jelentőségű könyvet akartak íratni a katolicizmus ellen. 

A könyv megírását a nagymesterre bízták, aki szívesen is 

vállalta a feladatot. 

,,Ha azonban a katolicizmus ellen kell írnom, akkor minde- 

nekelőtt meg kell azt ismernem” – gondolta magában, és el- 

kezdte olvasni a katolikus hitrendszerről szóló könyveket. 

Tíz hónapig olvasta. 

Tíz hónap után pedig jelentkezett a londoni oratoriánus 

szerzeteseknél, és felvételét kérte a katolikus Egyházba. 

Óriási meglepetés! 

– Hogyan? – kérdezték tőle. Ön, az anglikán főnemes, 

szabadkőműves nagymester, katolikussá akar lenni? Mi történt 

Önnel? 

A márki így felelt: „A katolikus Egyházban három olyan 

dologra akadtam, amelyből minden elfogulatlan embernek

276 

fel kell ismernie, hogy ez az Egyház – és egyedül csak ez – 

Jézus Krisztus Egyháza. A katolikus Egyházban van a szikla, 

a gyóntatószék, és a tabernákulum.” 

És a márki valóban katolikussá lett és mint Egyházunk 

buzgó tagja élte le további életét.... 

Mikor az ember lépten-nyomon olvas hasonló eseteket, és 

mikor látja, hogy komoly, mély lelkű emberek, akik nem szület- 

tek katolikusoknak, hosszú keresés és lelki nyugtalanság után mily 

diadalmas örömmel érkeznek be végre a katolikus anyaszentegy- 

ház kikötőjébe, ilyenkor fölvetődik bennünk a kérdés: Vajjon 

bennünket, akik az Isten különös jóvoltából már benne szület- 

tünk az igaz vallásban, eltölt-e az a büszke öröm, az a jogos 

öntudat, hogy mi is tagjai lehetünk ennek az Egyháznak? Váj- 

jon érezzük-e a megtiszteltetést, de egyben a felelősséget is, mi- 

kor kimondjuk a szavakat: ,,Én is katolikus vagyok!” 

Amikor az idei tanév elején Krisztus Egyházáról kezdtem 

beszélni, már jeleztem, hogy húsz prédikációt fogok arról tartani. 

A mai a huszadik beszéd. Ma tehát befejezem azt a sorozatot, 

amelyet a „Hiszekegy” magyarázata folyamán „Krisztus Egyhá- 

záról” tartottam. És lehetne-e hasznosabban befejezni, lehetne-e 

az elmondott anyagot értékesebben összefoglalni, mint hogy rá- 

mutatok arra a hármas gondolatra, amelyet magában foglal ez a 

büszke és hálatelt mondat: „Köszönöm Neked, Uram, hogy én 

is katolikus vagyok!” 

Mi ez a hármas gondolat? I. Katolikus vagyok, tehát van 

katolikus öntudatom! II. Katolikus vagyok, tehát követem Egy- 

házamat! III. Katolikus vagyok, tehát szeretem Egyházamat! 

I. 

Van katolikus öntudatom! 

Katolikus vagyok, tehát éljen bennem a katolikus öntudat! 

Mit jelent ez? Milyen alkotórészekből tevődik össze a helyes 

katolikus öntudat?

277 

A) Az első eleme mindenekelőtt is az alázatos, de egy- 

ben öntudatos szent büszkeség. 

a) Alázatos büszkeség, mert ez nem az egyénnek büszke- 

sége. Mint egyénnek, bizony be kell ismernünk, hogy fönséges 

eszményeket lobogtat ugyan előttünk a szent katolicizmus, de mi 

ezektől – sajnos – messze vagyunk. Küzdünk értük, igyekszünk 

feléjük, ki közelebb jut hozzájuk, ki távolabb marad, – és ez éb- 

reszti fel bennünk az alázatosságot. 

De minden alázatosságunk mellett is él bennünk az ön- 

tudatos szent büszkeség is a fölött, hogy 1900 éves hagyományok 

szent talaján állunk, abban gyökérzünk. Hol van a világon 1900 

éves nemesi családfa? A mi katolikus családfánk pedig már eny- 

nyi idős! így már megértjük a gondolatot, amelyet egykor Mon~ 

talembert kiáltott a francia katolikusok felé: „Testvérek, ti nem 

vagytok eléggé büszkék, nem szeretitek eléggé katolikus nemzet- 

ségiek ősrégi nemességét.” 

B) A katolikus öntudat másik ismertetőjele a feszülő öröm, 

mely szinte alig bír magával, és igyekszik megmutatni az egész vi- 

lágnak is, mily öröm katolikusnak lenni! 

a) Ó, ha mindnyájan tudnók, mit tesz katolikusnak lenni, 

mint dobogna szívünk, mint fénylene szemünk az örömtől! Mily 

fölemelt fővel járnánk a támadások közt, mily szilárd bizako- 

dással állnánk a viharban! 

Valahányszor elimádkozzuk a Hiszekegyben: ,,Hiszem a 

katolikus keresztény anyaszentegyházat”, elektromos áram sza- 

ladjon végig idegzetünkön, hogy büszkén vethessük föl fejünket: 

,,Köszönöm, Uram, hogy katolikus vagyok!” 

Tudjátok, kinek van ma az ünnepe? Veronai Szent Péter- 

nek (ápr. 29.). Kis iskolás korában megkérdezte a nagybácsija, 

mit tanult az iskolában. ,,Αz apostoli hitvallást tanultam, a Credót ' 

– felelte büszkén a gyermek. A gyermekből férfi lett és pap, és 

mikor hite miatt tőrdöfésekkel összeszurkálták, akkor is azt kiál- 

totta: „Credo!”, „Hiszek!” És mikor már utolsó perceit élte s 

beszélni nem volt ereje, ujját kifolyó vérébe mártva, ezt az egy 

szót írta a földre: „Credo!”, „Hiszek!” Ez a veronai Szent Péter

278 

védőszentje a Credo-egyesületeknek és halhatatlan példaképe 

mindnyájunknak, mint kell hitünket szeretnünk, és öntudatos 

büszkeséggel, örömmel megvallanunk. 

b) Dehát miért örüljek és miért legyek boldog? 

Örüljek és boldog legyek, mert gazdag az anyám, szép az 

anyám, szeretetreméltó az anyám: az én anyaszentegyházam. 

Gazdag az én Egyázam, az én anyám! Mennyei kincse van! 

Aranya, gyémántja? Ah, dehogy! Hanem Krisztus kiöntött vére 

á szenîniïséBèïi! Krisztus teste a hófehér ostyában! Krisztus min- 

den szava a hitében! Krisztus minden kegyelme a szentségekben! 

Newmann bíboros az anglikán egyház magasrangú lelkésze 

volt megtérése előtt. Évi jövedelme elérte a 100.000 frankot. So- 

káig tanulmányozta a katolikus vallást. Végül már nem tudott 

ellenállni az Oltáriszentség vonzásának. 

Néhány nappal megtérése előtt egy barátja le akarta be- 

szélni lépéséről: 

– Gondold meg, mit teszel! Ha katolikus leszel, elveszted 

évi százezer frankos jövedelmedet. 

Newmann így válaszolt: 

– És mi az a százezer frank egy szentáldozáshoz képest! 

Ó, hát ilyen gazdag az én Egyházam! 

És milyen szép az én Egyházam, az én anyám! Mily lelken- 

dezve írja Szent Pál: „Krisztus szerette az egyházat, és önmagát 

adta érette a végett, hogy megszentelje és megtisztítsa a víz für- 

dőjében az élet igéjével, s dicsővé tegye magának az egyházat, 

hogy sem folt, sem ránc, sem más eféle ne legyen rajta, hanem 

legyen szent és szeplőtelen” (Ef. 5, 25.-27.). Hogyis ne lenne 

szép az az Egyház, amely Krisztus titokzatos teste! Hogyis ne 

lenne szép az az Egyház, amely a Szentlélek temploma, ,,az élő 

Isten egyháza, az igazság oszlopa s szilárd alapja” (Tim. I. 3, 

15.). Gyermekei is mind ilyen szépek, mind hiba nélkül valók? 

Ah, nem! Sajnos, ők hibázhatnak, – de nem hibázhat az Anyjuk. 

És milyen szeretetreméltó az én Egyházam, az én anyám! 

Szeretetreméltó, mert Egyházam maga a szeretet. Isten szeretete 

sugárzik szakadatlanul belőle. Ezzel az áldozatos szeretettel hó-

279 

dította meg a népeket Krisztus szelíd igájának, ezzel az aggódó 

szeretettel vigyáz minden lépésükre. Van-e édesanya, kit jobban 

szomorítana gyermekének félrelépése, mint ahogy az Egyház si- 

ratja azokat, akiket elszakít tőle az erkölcsi, vagy hitbeli té- 

velygés? 

Mikor pedig mindezt végigelmélkedem, lehetetlen, hogy meg 

ne erősödjék katolikus öntudatom, és föl nem törjön lelkem mé- 

lyéről az örvendetes kiáltás: „Köszönöm Neked, Uram, hogy én 

is katolikus vagyok!” 

II. 

Követem Egyházamat. 

Azonban, mint említettem, katolikus voltom nemcsak jogos 

örömnek és öntudatnak forrása, hanem szent kötelességnek is. 

Ha katolikus vagyok, akkor követem is Egyházamat. Követem 

úgy, hogy A) vallom világnézetét és B) szót fogadok paran- 

csainak. 

A) Katolikus vagyok, tehát életemet a katolikus világné- 

zetre alapozom, 

a) Katolikus vagyok, tehát hiszek a természetfölötti világ 

értékében! Sőt egyenesen azt vallom, hogy ezt a földi, emberi 

életet is csak a természetfölötti világ szemmértékével és annak esz- 

közeivel, imáival és szentségekkel lehet boldogságra kormányozni. 

Modern ember vagyok, tehát értékelem az emberi géniuszt, 

energiát és munkát is. Modern ember vagyok, tehát becsülöm a 

gépet, a technikát, az ipart és kereskedelmet is. Modern ember 

vagyok, tehát tisztelettel adózom a tudománynak, művészetnek, 

szociális tevékenységnek is. De annyira elvakult mégsem vagyok, 

hogy mindezeket magukban elegendőknek tartsam, hogy mindeze- 

ken túl, ezek fölött ne tiszteljem, kövessem, imádjam Azt, aki el- 

mondotta magáról: ,,Nálam nélkül semmitsem tehettek” (Ján. 

15, 5.), és akinek szavai teljes igazságában technikai vívmányok-

280 

ban dúskálkodó, de lelkileg megroppant korunk tesz szomorú 

tanúságot. 

b) Katolikus vagyok! Tehát nem vagyok ember? Dehogy 

nem! Ember vagyok én is, testből és lélekből álló lény, de ennél 

még több is! 

Csak ember voltam születésemkor: természetes ember. Szü- 

letésem után azonban másodszor is születtem, mint Krisztus pa- 

rancsolta, újjászülettem ,.vízből és Szentlélekből” (Ján. 3, 5.), és 

azóta katolikus ember vagyok. 

És ez több, mint a természetes ember? Annyival több, hogy 

egy napon a kettőt említeni sem lehet. Természetes ember az, 

akinek testében lélek lakik, katolikus ember az, akinek lelkében 

Isten lakik. Ha testemet elhagyja a lélek, nem vagyok többé em- 

ber, hanem porladó holttest, épígy, ha lelkemet elhagyja az Isten, 

nem él többé az a lélek. 

Tehát: „Katolikus vagyok”, annyit jelent, hogy „adakozó, 

jó ember” vagyok? Sokkal többet! 

„Katolikus vagyok” annyit jelent, hogy „misére járok, böj- 

tölök és imádkozom?” Sokkal többet! 

Hát mit jelent? 

Jelenti, hogy a természetfölötti, az isteni élet szikrája villant 

fel bennem. „Mindazoknak, kik befogadták, hatalmat ada, hogy 

Isten gyermekeivé legyenek, azoknak, kik hisznek az ő nevében ' 

(Ján. 1, 12.). 

Ez az emberbe beoltott új isteni élet, ez a „részesévé válás 

az isteni természetnek” (Pét. II. 1, 4.), amelyről Szent Péter be- 

szél: ez a kereszténység lényege. Hogy a kereszténység mit adott 

a tudománynak, a nemzetgazdaságnak, művészetnek, a népek ci- 

vilizációjának, mindez másodrendű érdeme a mellett, hogy Istent 

adja a léleknek! 

c) Tehát ki az igazi katolikus? Az az ember, akire érvényes 

az aacheni St. Jakobskirche portáléjának mély értelmű felirata: 

„A Deo – per Deum – ad Deum”, az Istentől jövők s az ő 

segítségével feléje tartok. 

Ki az igazi katolikus? Egy ember, akiben él az Isten. Egy

281 

ember, aki Istenből él, és Istenért él. Egy ember, akinek egész 

lelkét, annak minden zegét-zugát átitatják a természetfölötti élet 

hullámai. 

Fájdalommal mondod talán: „Nos, igen, ezek a szentek!” 

Én pedig felelem: Úgy van, ezek a szentek. És minden igazi 

katolikus egyúttal szent is. Amint a Szentírás is az őskeresztény- 

ségben a híveket egyszerűen „szenteknek” nevezi. 

,,Ah, hol vagyok én ettől?” – riadsz föl erre. Pedig nem 

szabad megijedned! Ha messze vagy is az eszménytől, de a leg- 

jobb iskolában vagy. Mi a katolikus Egyház? Az életszentség 

iskolája. Ebben az iskolában minden, de minden csak azt szol- 

gálja, hogy az iskola növendékei szentekké váljanak. 

B) És hogyan fogunk mi is azokká válni? – kérditek ta- 

lán. Úgy, ha követjük az Egyházat, és nem sántikálunk ide-oda, 

hanem szót fogadunk Egyházunk parancsainak* 

a) „Nem sántikálni!” – tudjátok-e, hogy ez szentírási 

kifejezés? 

A Királyok III. könyvének 18. fejezetében szomorú dolgokat 

olvasunk az akkori zsidó nép vallási és erkölcsi romlottságáról. 

A királyi ház vezetett a romlásban. A pogány bálványozást ud- 

vari vallássá emelték, álpróféták hízelgő csapata élvezte a király 

asztalát, mialatt az igaz Isten tisztelete egyre jobban háttérbe 

szorult. Voltak ugyan még jók is, még hűségesek is, de félve, 

bátortalanul meghúzódva. 

És ebbe az elpuhult, bátortalan világba, ebbe a jellemtelen és 

erkölcstelen közéletbe, ebbe a hízelgő és saját érdekeit hajszoló 

embernyüzsgésbe egyszerre csak belekiált egy dörgő férfihang, 

Illés próféta harsogó szava: „Meddig sántikáltok kétfelé? Ha 

az Úr az Isten, kövessétek őt” (Kir. III. 18, 21.). 

Nos, az Egyház minden erkölcsi parancsa és előírása azt 

akarja, hogy ne sántikáljunk. 

Az igazi katolikus nem sántít! 

Csodálatos dolog, hogy míg a testileg sántítókat olyan köny- 

nyen kigúnyolják az emberek, a lelki sántikálást már nem veszik 

zokon, sőt előnynek tartják. Aki lelkileg nem sántít, aki elveihez

282 

hű és következetes, aki nem kétkulacsos, aki nem fordul szél- 

kakas módjára a szél irányába, aki büszkén vallja hitét és alku- 

dozás nélkül éli, szóval aki igaz katolikus, azt ma az emberek 

könnyen türelmetlennek, különcnek, fejesnek, bigottnak, legjobb 

esetben egyoldalúnak, maradinak nevezik. 

Ha valaki gyorsan akar haladni az úton, bizony, nem szabad 

sántítania. De ha az érvényesülés útján akar gyorsan haladni, a 

sántikálással, az ide-oda hajlongással többre viszi, mint az egye- 

nes járással. 

Annyira köztudatba ment ennek a szellemi sántításnak 

haszna, hogy már oly véleményt is hallunk, mely szerint elvi 

kompromisszumok nélkül, szemrebbenés nélkül, valóban komoly 

katolikus erkölcsi alapon állva ma már nem lehet a társadalmat 

berendezni, nem lehet kereskedelmet és ipart folytatni, nem le- 

het politikát és irodalmat csinálni... 

Nem látjuk-e, mily égető szükség van komoly, egyenesen 

járó katolikus emberekre, mikor lassanként már mindenki sántít 

és az kezd csodaszámba menni, aki egyenesen jár! 

b) Ma divatos jelszóvá lett a fajok tisztaságát követelni: 

„Ne keverjünk idegen vért a fajokba!” Ám jó! De ugyanezt a 

tilalmi táblát sokkal jogosabban állíthatjuk fel vallási felfogásunk 

és erkölcsi életünk határaira: Maradj tisztán katolikus és ne en- 

gedd következetes katolikus felfogásodat divatos jelszavakkal fel- 

hígítani és megfertőzni! Ne légy fél-katolikus, mint Géza vezér 

volt, aki külsőleg meghódolt ugyan Krisztus előtt, de épúgy ál- 

dozott pogány isteneknek is. Ó, hány katolikusnak nevezett em- 

ber áldoz ma is léha életével a pogány bálványoknak! 

c) Archimedes így szólt: Adjatok egy szilárd pontot és én 

kivetem a világot sarkaiból. Nos, ilyen, a világot sarkaiból kifor- 

gató tétel ez: Krisztus Isten volt! Mert ha ezt elfogadom, abban 

a pillanatban már le is kötöttem magam mindahhoz, amit Ő tanít, 

vagy előír. 

Katolikus vagyok, tehát nem válogatok hitemben s annak er- 

kölcsi parancsaiban, mert nem is válogathatok! Ha öntudatos 

katolikus vagyok, akkor büszke vagyok Egyházam minden meg-

283 

nyilatkozására. Büszke vagyok hittételeire és vallom azokat. 

Büszke vagyok szertartásaira s résztveszek azokban. Büszke va- 

gyok hierarchiájára és tisztelem azt. 

Az én Egyházam vagy csalatkozhatatlan, vagy nem ér sem- 

mit! De ha csalatkozhatatlan, akkor bízom benne. És minden 

szavát követem, s nem kritizálom. „Katolikus vagyok!”, annyit 

jelent, mint van katolikus öntudatom és követem Egyházamat. 

III. 

Szeretem Egyházamat! 

De jelent még újabb dolgot is. Nemcsak követem Egyhá- 

zamat, hanem szeretem is. 

Hogyan szeretem? Úgy, hogy A) apostolkodom érte és B) 

ha kell, védelmére is kelek, 

A) Ha katolikus vagyok és szeretem Egyházamat, örömöm, 

hogy apostolkodhatom érte, hogy él bennem az apostolkodás 

szelleme! 

a) Akiben lángol az öröm, hogy Krisztus igaz Egyházának 

tagja lehet, az nem éri be azzal, hogy maga részese ennek az igaz- 

ságnak, hanem másokat is igyekszik annak boldogító birtokába 

juttatni. Aki fényes, igyekszik másokat is megvilágítani, aki me- 

leg, másokat is melegíteni. 

Krisztus igazságának terjesztéséhez ma már nem elég a 

papság munkája! Oly bonyolult a mai élet, hogy a pap szava 

igen sok helyre nem jut el többé. Mily nagyszerű alkalmak nyíl- 

nak itt a világiak apostolkodására! 

b) Persze ne felejtsük el, hogy a legjobb apostolkodás a sa- 

ját életünkkel adott példa! Noblesse oblige! Egy kis diákot meg- 

kérdeztek: „Mi az édesapád?” „Asztalos, de nem folytatja” – 

volt a válasz. Ez mégcsak hagyján! De mikor azt kérdik valaki- 

től, hogy milyen vallású, mily fájdalmas, ha ezt a választ hall-

284 

juk: „Katolikus, de nem folytatja . . .” Ha katolikus 

vagyok, akkor éreznem kell azt a felelősséget is, amely együtt 

jár e névvel! 

Legyünk azzal tisztában, hogy bár a katolicizmusnak napnál 

világosabban is igaza van, és hogy ha érveink, melyekkel krisz- 

tusi eredetünket igazoljuk, még a maiaknál is hatásosabbak len- 

nének, még akkor sem fejtheti ki a katolicizmus toborzó erejét, 

hacsak bizonyító elméleti érvei mellett nem áll hatásos érv gya- 

nánt híveinek kifogástalan, tiszteletreméltó, csodálatot érdemlő 

élete is. 

Sokan nem is sejtik, hogy a kívülállókra, a nem katoliku- 

sokra mily meggyőző erő van abban, ha a mieink között lépten- 

nyomon tapasztalják: ennek meghalt a férje, és mégis mily lelki 

erővel viseli a csapást, mikor fölkel imájából a Fájdalmas Szűz- 

anya képe alól; ez milyen életrevaló a társaságban, de a szent- 

mise alatt úgy elmélyed belső összeszedettségben, mintha elfe- 

lejtené az egész világot; amaz maga is elég szűkös viszonyok közt 

él, és mégis mennyi jót tud tenni; emennek hogy sugárzik a 

szeme, mikor föláll a gyóntatószékből és egy megtisztult lélek 

lendületével kezd új életet. . . Ó, igen, Testvéreim, ez a katolikus 

felelősségérzet nagyszerű toborzó megnyilvánulása; és szentül 

hiszem, hogy mindjárt közelebb állana a világ megtérése, ha 

minden katolikusnak élete ajánlólevél lenne a krisztusi tanok igaz- 

sága mellett. 

B) De ha katolikus vagyok és ha szeretem Egyházamat, 

akkor védelmezem is Egyházamat és nem hallgatom gyáván, 

szól nélkül, ha támadják és bántják. Van olyan ember, aki szó 

nélkül hallgatja, ha szidják az anyját? És olyan mégis van, aki 

eltűri Anyaszentegyházának bántalmazását! 

Mennyi támadás naponként! Újságokban, gyűléseken, 

uzsonnákon, társaságokban! Egyes emberek kifogyhatatlanok 

Krisztus Egyházának kritizálásában. De vajjon megvan-e ben- 

nünk is a bátorság Egyházunk védelmezésére? Eszünkbe jut-e 

ilyen helyzetekben Krisztus szava: „Aki szégyenei engemet és 

az én igéimet ebben a parázna, elfajult és bűnös nemzedékben,

285 

az Emberfia is majd szégyelni fogja azt, mikor eljön Atyjának 

dicsőségében” (Márk 8, 38.). Tudunk-e ilyenkor bátran felkiál- 

tani Szent Pállal: „Nem szégyenlem az evangéliumot, mert az 

Istennek ereje az mindenkinek az üdvösségére, aki hisz” (Róm. 

1, 16.). 

Én pedig hiszek! „Credo in unam, sanctam, catholicam, 

et apostolicam Ecclesiam!” Hiszek az egy, szent, katolikus apos- 

toli Anyaszentegyházban! 

* * * 

És most búcsúzunk ettől a hittételünktől, amelyről húsz be- 

széden át elmélkedtünk, de nem búcsúzunk el Egyházunktól, me- 

lyet a beszédek alatt egyre jobban megszerettünk. Hiszen most 

tudom csak teljes öntudattal megköszönni Istennek azt a kegyel- 

met, hogy én is katolikus lehetek. 

Katolikus vagyok, tehát tagja annak az Egyháznak, amelyre 

Krisztus az ő tanának hirdetését bízta. 

Katolikus vagyok, tehát tagja annak az Egyháznak, amely 

a keresztény hitet a világon elterjesztette. 

Katolikus vagyok, tehát tagja annak az Egyháznak, amely 

sértetlenül .őrzi Krisztus teljes hagyatékát és ma is meg nem tört 

lelkesedéssel küldi misszionáriusait a legtávolabbi népekhez csak 

úgy, mint a technikai kultúra zakatoló lármája közt is, a mai vi- 

lágváros kellős közepén is nem lankadó szeretettel hirdeti 

Krisztust. 

Büszke vagyok reád, édesanyám, te szent, katolikus Egyház! 

Rólad mondom el a zsoltáros szavát: „Ha megfeledkezem rólad, 

Jeruzsálem, menjen feledésbe jobb kezem! Ragadjon a torkom- 

hoz a nyelvem, ha rólad meg nem emlékezem” (Zsolt. 136, 5. 6.). 

Tudom, hogy senkit a bűnös világ jobban nem gyűlöl, mint 

Téged! De tudja meg ez a világ is, hogy minél jobban gyűlöl, 

annál jobban szeretlek én Téged és annál diadalmasabban harsan 

föl ajkamról a büszke hitvallás: Katolikus vagyok! Köszönöm, 

Uram, Neked, hogy katolikus vagyok!

Hallják meg hívők és hitetlenek, 

Élet-halálra szóló eskümet: 

A szív bősége zúg fel ajkamon, 

Az kényszerít a Krisztust vallanom. 

Hallják meg rokkant, vén aposztaták 

S a vétekben vajúdó új világ, 

A forradalom, a vak Leviatán, 

És hallja meg a, settenkedő Sátán, 

Isten nevében vallomást teszek: 

Hiszek. 

286 

Hiszek, és hitem súlyos és kemény. 

Nem tünde tan, nem pille vélemény. 

Nincs benne így-úgy, bárcsak és talán. ' 

Igen és nem, kereken, magyarán, 

Semmi csűrés és semmi csavarás, 

Ingerkedés és köntörfalazás: 

Hiszem és vallom, szeretem és élem. 

Amit az Egyház hinni ad elébem, 

Ebben a hitben élek és halok: 

Katolikus vagyok. 

Hiszek egy Istent, ki három személy, 

Az élő Istent, aki bennem él, 

S akiben élek, mozgok és vagyok, 

Kinek tenyerén megsímulhatok. 

Akinek rám is éber gondja van, 

És cselekszik bennem és általam, 

Aki mozdítja minden mozdulásom, 

És én jóban-rosszban boldogan imádom 

Intéző, édes, mély akaratát. 

Hiszek Istenben, hiszem az Atyát. 

Égnek és földnek testté vált frigyét: 

Hiszem a Krisztust, hiszem az Igét, 

Akit az Atya örök-óta szül, 

És akiben szépséggé lesz a zűr, 

Kinek emberré tetszett válnia, 

Hogy Istenné legyen az ember fia. 

* A négy evangélistát jelképezik. 

Ki, hogy mindennap eljöhessen 

hozzánk, 

Étkünkül adta a rejtelmes ostyát. 

Benne az élet és benne az út. 

Hiszek Istenben, hiszem a Fiút. 

Hiszem a krisztusgyujtotta tüzet, 

A Szellemet, aki a Szeretet, 

Aki szent Péter ajkán rival, 

Hegyeket bont, szíveket áthidal 

És hét csatornán csorgatja beléd 

Az élesztő kegyelem kútfejét. 

Ki tüzet gyújt az embergondolatnak, 

Kiből fölébe nőhetsz tenmagadnak 

És mosolyoghatsz, alkothatsz, 

ölelhetsz. 

Hiszek Istenben, hiszem a Szentlelket. 

Hiszek és tudom, honnan a hitem: 

Házamat én kőszirtre építem. 

Négy Élőlény az erős alapok: 

Ember, oroszlán és sas és tulok.* 

Hallottam a piacon szólni Pált, 

Hallottam Ágostont és Ottokárt. < 

Látom a Szirten Péter kulcsait, 

S bennem, a mélyben, hallom döbbe- 

Kimondhatatlan gerjedezésekkel 

[nettel 

A Szentlélek sóhajtozik. 

Ó, tudom, kinek, ó tudom, kinek: 

Én az eleven Istennek hiszek. 

Élő hitemmel vagyok én szabad. 

Mankó helyett kötöttem szárnyakat. 

Ami akad a földön emberi, 

Gazdag szívem Testvérnek ismeri. 

És ami túl az emberkörökön, 

A végtelenség: ígért örököm. 

És mikor üt a boldogságos óra, ' 

Hogy befogadjon koporsóm gubója, 

Hitem gyertyalángja utolsót remeg, 

És Istennek ajánlom lelkemet. 

(Sík Sándor.)

„HISZEM A SZENTEK EGYESSÉGÉT”...

XXIV. 

AZ ISTEN HÁRMAS EGYHÁZA. 


Sok ember nem tud mit kezdeni azzal a hittételünkkel, amely- 

nek magyarázatához a „Hiszekegy” ismertetése folyamán ma ju- 

tottunk el. Naponként imádkozzuk ugyan, hogy „hiszem a szen- 

teknek egyességet”, de hogy mit akar jelenteni ez a dogma, hogy 

mily szédületes mélységek és fölemelő magasságok rejtőznek e 

szavak mögött, erről – sajnos – soknak nincs tudomása. 

Pedig milyen kár, hogy a szentek egyességének tana, mint 

valami ismeretlen gyémánt van elrejtve sok mai ember előtt, 

az előtt az ember előtt, akinél jobban még soha senki sem tudta 

értékelni a szociális erényeket, a közösség erejét._A szentek,, 

ügyességéről szóló tan a legszociálisabb tana a keresztény hit- 

nek: a keresztény szolidaritás tana. Azt hirdeti, hogy nem állunk 

egyedül, nem vagyunk magunkra hagyatva, hanem minden pil- 

lanatban millió meg millió imádkozó kéz fon át minket és bele- 

ágyaz a segítő szeretet és aggódó gondoskodás összetartó és 

erősítő keretébe. 

Van egy apának három fia. Az egyik már kitűnő állásban 

van, elérte célját, beérkezett; a másiknak is megvan már a diplo- 

mája, túl van minden vizsgán, de még nincs meg az állása; a 

harmadik pedig még iskolába jár, még sok munka és küzdelem 

áll előtte, még nem tudni, mi lesz belőle: de mind a három testvér

290 

szereti egymást, segíti egymást és bátorítja. íme, a szentek 

egyességének tétele aprópénzre váltva! 

„Szenteken” értjük itt nemcsak a kanonizált szenteket, ha- 

nem az Egyház valamennyi tagját. Azok, akik már elérték cél- 

jukat, alkotják a győzedelmes Egyházat; akik már túl vannak 

a vizsgán, a halálon, de még nincsenek állásban, mert előbb a 

tisztítóhelyen meg kell tisztulniuk a földi bűnök salakjától, a szen- 

vedő Egyházhoz tartoznak; s végül mi, akik előtt még a földi 

munka és küzdelem áll, mi vagyunk a küzdő egyház tagjai. És 

azt jelenti a szentek egyességének tana, hogy ennek a hármas 

Egyháznak tagjait valami emberfölötti, földi határokat legyőző 

szeretet köti össze egymással és tartja állandó, kölcsönös érint* 

kezesben. 

Ah! Ez már más! Nem is hinné az ember, mennyi fölemelő 

s bátorító gondolat támad lelkünkben, ha a szentek egyességé- 

nek tanát a hármas Egyház szempontjából kissé közelebbről 

szemügyre vesszük. 

I. 

A küzdő Egyház. 

A ,,még iskolába járó gyermekek” vagyunk mi, a földön 

élő keresztények, akiket a küzdő Egyház tagjainak neveznek. 

Küzdő Egyház, mert szakadatlanul küzdenie kell, hogy hivatá- 

sát az emberek közt teljesíthesse. 

A) A küzdő Egyház tagjai mi vagyunk, akiknek küzdenünk 

kell az Isten országáért, akik előtt fényben sugárzik a Krisztus 

által fölemelt erkölcsi ideál, amely ideál felé megyünk, kapasz- 

kodunk, el-elbukunk, meg újra talpra állunk. 

a) Szent Pál így ír az efezusi hívekhez: ,,Most már nem 

vagytok idegenek, hanem a szentek polgártársai és az Isten háza- 

népe, az apostolok és próféták alapján rakott épület, melynek 

szegletköve maga Krisztus Jézus. Benne az egész egybeszerkesz- 

tett építmény az Úr szent templomává növekszik. Ti is egybeépül-

291 

tök benne az Istennek lakóhelyévé a Lélekben” (Ef. 2. 19.-22.). 

Tehát Krisztus az alapkő, a hívek az épület téglái. Az épületben 

egyik tégla a másikat erősíti s egyiknek hibája gyöngíti a má- 

sikat is. 

b) A korinthusiakhoz írt levelében egy másik hasonlatot 

használ: a test és a tagok közti viszonyt. ,,Amint a test egy, 

bár sok tagja van, a testnek pedig minden tagja, bár sok, mégis 

egy test, úgy van Krisztus is. Ugyanis mi mindnyájan egy Lé- 

lekkel egy testté kereszteltettünk” (Kor. I. 12, 12. 13.). Ebből 

megint az következik, hogy ami jót vagy rosszat az egyik tag 

tesz, az az egésznek javára vagy kárára válik. Mint ugyancsak 

Szent Pál mondja: ,,A tagok egymásért kölcsönösen szorgos- 

kodjanak. Ha tehát az egyik tag szenved valamit, együtt szen- 

ved vele valamennyi; vagy ha az egyik tag megdicsőül, együtt 

örvendez vele valamennyi tag” (Kor. I. 12, 25. 26.). 

B) Már most milyen fölemelő tudat a számunkra, hogy a 

„szentek egyességéről” szóló hittételünk szerint ebben a küz- 

delmünkben nem vagyunk magunkra hagyatva, hanem segítenek 

nekünk és mi is segíthetünk másokon. 

a) Kik segítenek nekünk? Mindenekelőtt is segít az Egy- 

házunk. A kegyelmi források, a szentségek, az Egyház minden 

szertartása, dogmája, ünnepe, temploma, könyörgése . .. mind 

érettem is van! Apácák alázatos imája, a vértanuk érdemei, szen- 

tek erényei, mind az én javamra is szolgálnak! Minden pap min- 

dennapi szentmiséjében imádkozik mindnyájunkért. Figyeljétek 

csak meg a szentmise és a szertartások imáit: valamennyi többes- 

számban beszél, mert az Egyház minél többször imáiba akarja fog- 

lalni az ő küzdő gyermekeit. 

De segítenek rajtunk keresztény testvéreink is. Egymásért 

imádkozunk, egymásért jócselekedetet ajánlunk föl. Gyermek 

imádkozhatik, böjtölhet, szentáldozáshoz járulhat, önmegtagadást 

végezhet szüleiért, szülő a gyermekéért, hitves a hitestársáért, ba- 

rát a barátjáért. 

b) Ebből pedig következik a segítő szeretet kötelessége: mi 

is segítsünk másokon!

292 

A szentek egyességéből következik az ima és segítő szere- 

tet szolidaritásának kötelessége. Az egész világ katolikusai egy 

testet alkotnak s bárhol áll be zavar ebben a misztikus testben, 

meg kell ezt éreznie mindenütt, minden tagnak. Ha Spanyolor- 

szágban ma üldözik a katolikus Egyházat, ha Oroszországban ha- 

lomra gyilkolják a krisztushívőket, a mellett nem mehetek el nyu- 

godt egykedvűséggel. És ha mást nem is tehetnék a szenvedő 

testvérekért, legalább imádkozhatom értük, hogy ma is valóra 

váljanak Szent Pál fönt említett szavai: ,,A tagok egymásért köl- 

csönösen szorgoskodjanak. Ha tehát az egyik tag szenved vala- 

mit, együtt szenved vele valamennyi tag” (Kor. I. 12, 25. 26.) 

C) De a szentek egyességének tana egyben nagy figyel- 

meztetés is, melyet soha felednünk nem volna szabadi: legna- 

gyobb erőnk ez a „közösségünk az Istenben”! 

Mily ritka ma az emberek között a megértés, a testvériség, 

a teljes lelki közösség! Nincs meg a nemzetben, nincs a társada- 

lomban, nincs meg sokszor már a családban sem. És íme, meg- 

van a „szentek egyességében”! Hát amikor nem tud minket az 

ideális megértés közösségébe kapcsolni sem a közös név, sem a 

közös faj, sem a közös eredet, sem a közös egymásrautaltság 

érzete, semmi... mégis, mi marad számunkra egyetlen összefogó 

kapocs gyanánt! Közösségünk az Istenben! Azok az emberek, 

akik Istennel élnek, azok jók, nemesek, fegyelmezettek, egymást 

elviselők, elnézők, – tehát egyességben élnek. Mily figyelmez- 

tetés ez a házastársaknak, hogy nem lesz köztük egyesség, ha 

csak nem lesznek egyek Isten szolgálatában! Mily figyelmezte- 

tés a szülőknek, a gyermekeknek, a társadalomnak, a népnek, 

hogy addig nem lesznek egymáshoz elnézőek, megbocsátóak, tü- 

relmesek, megértőek, jóakaratúak, amíg mind nem lesznek egyek 

az Istenben. 

Íme, mily tanúságos gondolatokat meríthetünk már a küzdő 

Egyház eszméjéből is!

293 

II. 

A szenvedő Egyház. 

Egyszer aztán megszűnik a földi küzdelem . . . Az élet vége 

a halál, a halál után pedig jön az ítélet. Akiknek lelkén a halál 

pillanatában nem volt halálos bűn, de volt bocsánatos bűn és volt 

még le nem vezekelt büntetés régi bűneikért, azok tartoznak a 

szenvedő Egyházhoz: ezek a tisztítóhelyen vezekelnek, míg mél- 

tóknak találtatnak Isten látására. De gondoljuk csak végig, mily 

fönséges tanítása, mily figyelmeztetése, de egyben vigasztalása 

is a mi szent hitünknek az, hogy a halál nem szakítja el köztünk 

a szeretet szálait, hogy mi eltávozott halottainkon segíthetünk és 

velük továbbra is érintkezésben maradhatunk! 

Das Band, das uns verbindet, 

Löst weder Zeit, noch Ort; 

Was in dem Herrn sich findet, 

Das währt in Ihm auch fort. (Spitta.) 

A szenvedő Egyház hitéből nagy figyelmeztetést és nagy vi- 

gasztalást kell levonnunk. 

A) A figyelmeztetés abban áll, hogy segítsünk imáinkkal és 

szentmise-bemutatásainkkal a tisztító helyen szenvedő testvé- 

reinkém 

a) Hiszem a szentek egyességet, vagyis vallom, hogy az 

Egyháznak még e földön élő tagjai és már megdicsőült, mennybe 

jutott tagjai közt, továbbá a tisztítóhelyen vezeklő tagjai közt ti- 

tokzatos hatás, kölcsönös segítő érintkezés [olyhatik. Ez a hit- 

tételünk mint valami óriás gyűrű, mint páratlan elektromos veze- 

ték fonja egybe a küzdő, szenvedő és győzedelmes Egyházat és 

a vezetékben a legnagyobb erő kering: a szeretet ereje, az egy- 

másért imádkozó, egymást segítő szeretet ereje. 

Az Isten országának három tartománya van: egy a menny-

294 

ben, egy a tisztítóhelyen és egy a földön. A három ország azon- 

ban nincs egymástól elszigetelve; Lakosai között állandó, szaka- 

datlan rádiózás folyik az örökkévalóság hullámhosszán. Mik ezek 

a hullámok? A szentmise, az ima, az engesztelés, az alamizsna, 

az önfegyelmezés és minden jó cselekedet. 

b) Nálunk, ha meghal valaki, az ismerősök részvétük jeléül 

koszorúkat küldenek. Néha 40-50 koszorú érkezik egy teme- 

tésre: egész virágerdő. Hát hiszen kedves figyelmesség ez is ... 

szép kifejezése a részvétnek ... de legyünk vele tisztában, hogy 

a halottnak mindez nem használ semmit. Mennyivel keresztényibb 

egyes külföldi országok – pl. Svájc – szokása, ahol a részt- 

vevők kis kartonlapot, gyászkeretes szentképet küldenek részvé- 

tük jeléül és azon rá van írva, hogy hány szentmisét mondattak, 

vagy milyen jótékonyságot gyakoroltak a halottnak lelkéért! 

Igen, ezekben elevenebben él a hit, ezek jobban tudják, mi a 

szentek egyessége! 

Egy kis leánynak meghalt a nővére. Mikor keserves sírások 

között kereste a halott Mariskát, szülei vigasztalólag a kék égre 

mutattak: „Elment az égbe”. Egyszer azután mennek az utcán, 

ahol színes léggömböket árult egy ember. A kis lány rimánkodva 

kéri az anyját, vegyen neki is egyet. Az anya megteszi. De amint 

a leányka kezébe adja a gömböt, az rögtön elereszti s áhítatosan 

néz utána fel a magasba. 

,,De hogy lehetsz ilyen ügyetlen! – szólt rá a mamája. 

Most aztán oda a szép gömb!” 

,,Dehogy! – feleli a kis leány. Mariskának küldtem az 

égbe! ...” 

Ó, igen, Testvéreim, érdemes nekünk ezen elgondolkozni: 

az eltávozott lelkek valóban élnek és mi küldhetünk utánuk – no, 

nem színes léggömböket, nem virágokat, nem márvány síroszlo- 

pokat, ezeknek ők már nem örülnek, – hanem küldhetünk utá- 

nuk imát, szentmisét, áldozást, önfegyelmezési, jócselekedeteket. 

Ezek egész biztosan eljutnak hozzájuk és ezeknek egész biztosan 

hasznát veszik.

295 

Segítsünk rajtuk, hogy igaza legyen a sírfeliratnak: 

Was wir bergen in den Särgen, 

Ist nur Erdenkleid, 

Was wir lieben – isi geblieben, 

Bleibt in Ewigkeit. 

Ez a nagy figyelmeztetése a szentek egyességéről szóló hit- 

tételünknek. 

B) De ez a tan egyben nagyszerű vigasztalásunk is a gyász 

pillanatában: eltávozott halottainkkal mi továbbra is összeköt- 

tetésben maradunk. 

a) Rámutassak-e arra, hogy a szentek egyességének hite 

mellett elveszíti fullánkját életünk legfájdalmasabb pillanata, a 

gyász pillanata is! Mily megrázó a halál pillanata! Mikor meghal 

a jó édesanya, a szerető apa, a drága gyermek! De most jön a 

mi hitünk szent vigasztalása: „Meghalt”, ez csak azt jelenti, 

hogy a lélekről lehullott az anyag s a lélek új világba került. Mint 

egyszerű, részekből nem álló, tehát részekre nem osztható lény 

lépett be abba az új világba, ahol nincs idő, nincs tér, nincs test, 

nincs anyag. De hitünk kezeskedik amellett, hogy halottaink 

tovább élnek Istenben. 

„Halottaink az Istenben élnek”. Tudjátok, mi követ- 

kezik ebből? Az, hogy közelebb vannak hozzánk, mint 

életükben voltak. Hogyan? Úgy, hogy Isten közelebb van hoz- 

zánk, mint bármi más, mint akár a ruhánk, akár a testünk, akár 

a saját lelkünk is; szeretteink tehát haláluk után közelebb jutnak 

hozzánk, mint életükben voltak. Ah, mily fölemelő vigasztalás ez! 

Pedig még tovább is van! ... Mikor a saját halálunk órája 

üt és távoznunk kell szeretteink köréből, még ha neveletlen ár- 

vákat és gyönge asszonyt kellene is a földön hagynunk, meny- 

nyire megerősít az a tudat, hogy nem szakad meg köztünk a kö- 

telék, sőt a túlvilágról, – még a tisztítóhelyről is – hathatósab- 

ban tudom nekik Isten segítségét kikönyörögni, mint földi éle- 

tem alatt tudtam.

296 

b) Hát mondjátok, Testvéreim, kell nekünk spiritizmus? Kell 

asztaltáncoltatás? Kell titokzatos félhomályban a lelkek előrán- 

gatása? Kell ez annak, aki egészen katolikus? Aki tudja, mit 

hirdet neki a szentek egyességének tana! Azt, hogy a halottakat 

mi nem veszítjük el, hanem hűségben és szeretetben és áldozatos 

rájuk-emlékezésben mindig együtt maradunk velük. Ők csak a 

földi gondolkodás, a földi akarás és földi érzelem szféráiból tá- 

voztak, de ha levetették is magukról az anyag terhét, továbbra 

is összeköthet minket az Isten; az az Isten, akihez ők már elju- 

tottak, vagy akihez el fognak jutni tisztulásuk után s akihez egy- 

kor eljutni mi, élők is, törekszünk. 

íme, milyen fölemelő gondolatok fakadnak a szenvedő Egy- 

ház eszméjéből! 

III. 

A győzedelmes Egyház. 

Minden küzdelemnek és minden tisztító szenvedésnek vége 

aztán a győzelem. Akik győztesen eljutottak az Isten országába, 

azok alkotják a győzedelmes Egyházat. 

A) Mily csodálatos is ezeknek a győzőknek sorsa! 

a) Meghaltak ők is, mint más emberek. Átmentek ők is a 

sötét kapun, mely egy egészen más világba, egy tér és idő nél- 

küli világba visz, – és csodálatos: mégsem szakadtak el tőlünk, 

sőt közelebb érezzük magunkat hozzájuk, mint az élőket, elbe- 

szélgetünk velük, meghitt bizakodással fordulunk hozzájuk. 

Meghalt Nagy Sándor, meghalt Cézár, meghalt Napoleon, 

meghaltak a világ nagyjai, és aranybetűs, márványtáblás sírjuk 

előtt hamar tovamegy a mai ember és nincs hozzájuk szava. De 

a szentekhez századokkal haláluk után is bizalommal fordulunk,' 

és rájuk bízunk oly titkokat, amiket senkinek a földön el nem 

mondanánk. 

b) A világ nagyjait hódolat övezi, míg élnek s haláluk után 

egy-kettőre elfelejtjük őket. A szenteket életükben sokszor senki

297 

sem emlegeti, de haláluk után milliók veszik ajkukra nevüket. 

Ki ismerte Lisieuxi Kis Terézt életében és ki nem ismeri most, 

halála után? Ki emlegeti ma még Nagy Károly, Pipin, Alarich, 

Dzsingiszkán, Hannibál és más ezernyi világnagyságnak neveit? 

És ugyanakkor egy 700 évvel ezelőtt meghalt egyszerű francis- 

kánus barát nevét naponként százezrek mondják ki: ,,Páduai 

Szent Antal, könyörögj érettünk!” Ki remél ma még segítséget 

a Gracchusok anyjától, vagy Cleopatrától, vagy Pompadour asz- 

szonytól és a világtörténelem egyéb híres, vagy hírhedt nőszerep- 

lőitől? Ki köszönti őket? Ki üdvözli őket? Senki! De napon- 

ként milliók meg milliók üdvözölnek a meleg szeretet köszöntésével 

egy 1900 évvel ezelőtt élt názáreti leánykát: „Üdvözlégy, Má- 

ria!” 

B) Nem jogosan vagyunk-e hát büszkék a mi győzedelmes 

hittestvéreinkre? 

a) Büszke a gyermek tudós apjára, – és ezt senki sem veszi 

tőle zokon. Büszkék az unokák vitéz őseikre, – és ezt senki sem 

veszi tőlük zokon. Büszke egy nemzet nagy férfiaira,– és ezt senki 

sem veszi zokon. Hát akkor miért ütköznek meg egyesek és miért 

veszik zokon tőlünk, katolikusoktól, ha mi is büszkék vagyunk a 

hitben győztes és erkölcsi életben hős katolikus testvéreinkre! 

Mert hiszen ez az alapja a szentek tiszteletének, amely nálunk 

oly gyönyörű virágba fakadt, de amit nem akarnak egyesek 

megérteni. 

b) Régi családokban az ősök képei s tőlük maradt emlékek 

függenek a falakon, – és senki nem ütközik meg ezen. De ak- 

kor mi jogon ütköznek meg egyesek a Mária-szobrokon és a 

szentképeken, melyekkel a mi katolikus családjaink díszítik szo- 

báikat! Hiszen csak emberi szempontból véve is: van-e kedvesebb 

poézis, igazibb költészet, felemelőbb lelki élmény, mint ami er- 

dei és útszélen álló Mária-képeinkből, az esti Úrangyalára hívó 

harang szavából, a kis Jézust tartó Páduai Szent Antal szobrá- 

ból, a rózsaesőt hullató Lisieuxi Kis Teréz arcáról, stb. felénk 

árad! 

c) „Hát jó, jó – felelik erre egyesek, – nem bánnók mi

298 

azt, ha vallásotok hőseit tisztelitek. De ti nemcsak tisztelitek, 

hanem segítségüket is kéritek. Ti imádkoztok is hozzájuk, Isten 

helyébe állítjátok őket. Mire való a szentek közbenjárását kérni? 

Miért nem fordultok egyenesen a mindenható Istenhez?” 

Egyszerre két kifogást is hallunk ebben az ellenvetésben: az 

egyik nem úgy van, amint mondják, tehát nem is kell ellene véde- 

keznünk; a másik meg úgy van, amint mondják, de viszont úgy 

helyes és úgy jogos is az. 

a) Mi nem úgy van, amint mondják? Hát az, hogy „mi a 

szenteket Isten helyébe tesszük, hogy mi őket Isten gyanánt imád” 

juk és miattuk elfeledjük magát az Istent.” 

Ki nem tudná közülünk, mily alaptalan, mily rosszhiszemű 

ez az állítás! Ki nem tudná, hogy a szenteket csak tiszteljük, és 

nem imádjuk, és hogy ők nem akadályoznak az Isten felé vivő 

utunkon, hanem ellenkezőleg, Istenhez emelnek minket. Sajnos, 

vannak a szentek tiszteletének is kinövései és elferdülései, amint- 

hogy a világon minden eltorzulhat, mihelyt emberi kezekbe ke- 

rül. De ahol egyesek vallási tudatlansága folytán kinövések, túl- 

zások mutatkoznak, ott maga az Egyház lép közbe. Viszont az 

is igaz, hogy az emberek nem könnyen tudják magukat beleélni 

embertársaik lelki állapotába és igen könnyen ítélkeznek fölöt- 

tük és botránkoznak ott is, ahol inkább igyekezniök kellene meg- 

érteni felebarátjukat. 

Jön pl. egy földműves családapa és így szól a papjához: 

„Plébános úr, kérem, beteg a tehenem. Tessék Páduai Szent An- 

tal tiszteletére egy misét mondani, hogy meggyógyuljon a Riska.” 

A nagyvárosi ember erre összecsapja a kezét: ,,Εz már mégis- 

csak babonás kinövése a szentek tiszteletének!” Pedig, aki tudja, 

mit jelent egy tehén a sokgyermekes családnak, az igazán nem 

ütközhetik meg. „Mindennapi kenyerünket add meg nekünk 

ma” ... az Úr tanította, hogy ezért is szabad imádkoznunk. Meg 

azért is, hogy „szabadíts meg a gonosztól”, – hát nem elég go- 

nosz dolog erre a szegény családra a Riska baja?! 

b) Tehát akkor mégiscsak igaz az ellenvetésnek második 

része, hogy mi a szenteket Isten előtt közbenjárásra kérjük?

299 

Igen, ez igaz! De viszont ebben meg oly finom lélektani igazság 

rejlik, hogy csak örülnünk kell, hogy így van a dolog . 

Minél inkább érzi az ember a tátongó űrt Isten végtelen 

szentsége /meg a saját bűnös élete között, annál inkább fordul 

olyanokhoz, akik az Istenhez közelebb álltak, Isten szentségét 

jobban megközelítették, az ,,Isten barátaihoz”, a szentekhez. 

Őket Isten szívesebben meghallgatja, mert hiszen inkább meg- 

érdemlik, mint mi, és mert sokkal jobban tudnak imádkozni, 

mint mi. 

És mi nem úgy képzeljük el, hogy az a szent most nagy 

védőbeszédbe kezd mellettünk Isten előtt, – ez túlzottan embe- 

ries elképzelés volna. Elég, ha Istenre emeli tekintetét és ez a 

néma tekintet mondja: ,,Uram, én, a te üdvözült, boldog gyer- 

meked, már itt vagyok. De segítsd ezt meg azt az embertestvére- 

met, aki még a siralom völgyében küzködik, hogy ő is idejusson.” 

Hogy pedig a szentekhez intézett kéréseink közt soha meg 

ne feledkezzünk arról, hogy minden kérés teljesítője Isten és 

egyedül az Isten, arról is gondoskodik Egyházunk. Olvassátok 

csak el valamennyi imáját; bármelyik szentről lenne is abban szó, 

a befejezése mindnek így hangzik: ,,A mi Urunk, Jézus Krisz- 

tus által”. 

És azt sem szűnünk meg hangoztatni, hogy a szentek tiszte- 

letének legfontosabb része mégis csak az ő követésük. Csodáljuk 

is a szenteket, – és jól tesszük; közbenjárásukat is kérjük, – 

ezt is jól tesszük; de követjük és utánozzuk is a szentek életét, 

erényeit, hősiességét, – és ezt tesszük a legjobban, ez a legjobb 

„szentek tisztelete! 

* * * 

Íme, Kedves Testvéreim, mennyi fölemelő és biztató, mennyi 

figyelmeztető és erősítő gondolat fakad a szentek egyességéről 

szóló hittételből! Valóban ez a legszociálisabb dogmánk, mely 

az Isten országának hármas birodalmát a kölcsönös segítés szere- 

tetszálaival fűzi össze. Mi, akik még a földi életben küzködünk, 

mi vagyunk a mennyei Atyának iskolás gyermekei: még sokat 

kell küzdenünk, míg megkapjuk diplománkat, mely a mennyor-

300 

szagra jogosít. Aztán ott vannak a tisztítóhelyen szenvedő test- 

véreink; a diploma már a kezükben, de még várakozási állomány- 

ban vannak;^ ők a mi „állásnélküli diplomásaink”. És végül ott 

vannak a mennyben, akik már megkapták az örök életre szóló 

kinevezést: a mi győzedelmes testvéreink. 

És én igazán nem tudom belátni, mi kivetni való volna ab- 

ban, ha mi, a küzdő Egyház gyermekei, gyarló imáinkat letesszük 

győztes testvéreinknek, a szenteknek kezébe: „Kedves Kis 

Teréz, Szent Imre, Boldog Margit, Boldogságos Szűz Anyánk, 

íme rád bízom imám továbbítását. Amit helytelenül kértem benne, 

vedd el belőle; amit hasznosabbnak látsz számomra onnan, az 

örök boldogság magaslatából, tedd hozzá, és így továbbítsd Isten 

elébe. így imádkozzál érettünk Istennek Szent Anyja, hogy mél- 

tók lehessünk a Krisztus ígéreteire”. 

Ma, amikor az önzetlen szeretet, felebaráti segítés, jóakarat 

és megbízható barátság egyre ritkábbá válnak, mily fölemelő tu- 

dat, hogy a katolikus ember nincs magára hagyva, hanem a leg- 

jobb és legnemesebb lelkek milliói emelik föl érte imára kulcsolt 

kezüket a Mindenható előtt. 

Hát én akarok lenni szótfogadó fia és harcos tagja az én 

küzdő Egyházamnak, hogy minél rövidebb ideig legyek majd tagja 

a szenvedő Egyháznak, hanem onnan minél hamarább léphessek át 

a győzedelmes Egyházba: az én mennyei Atyám örök országába! 

Amen.

„HISZEM A BŰNÖK BOCSÁNATÁT.”

XXV. 

VAN BŰNBOCSÁNAT! 


Alig van tétele a keresztény hitnek, amely annyira megvi- 

gasztaló, annyira fölemelő, annyira bátorító volna, mint az, amely- 

nek tárgyalásához a ,,Credo” magyarázata folyamán a mai na- 

pon elérkeztünk: ,.Hiszem a bűnök bocsánatát”. Hiszem, hogy 

a mi szent vallásunkban beteljesült a bűntudat alatt nyögő em- 

ber örök vágya: a szabadulás a bűntől! 

Bármilyen mélyre zuhant is az Isten parancsai ellen lázadó 

ember, olyan mélyre nem zuhanhatott, hogy egészen elveszítse 

erkölcsi érzékét, hogy csendesebb, tisztább perceiben föl ne sír- 

jon benne a bűntől szabadulás emésztő vágya. Régi pogány val- 

lások legmegrázóbb szertartásaiból épen ez a fájó felkiáltás har- 

sog ki legerősebben: megkérlelni az istenséget, akit az ember 

megbántott a bűnnel. 

De bármily epedő vággyal kereste is az emberi lélek a bűn- 

bocsánatot, a kinyilatkoztatott valláson kívül nem volt semmi ke- 

zessége, hogy valóban meg is találja azt. Hiába minden a mi ré- 

szünkről, hiába az engesztelő áldozat égnek emelkedő füstje, 

hiába a megtört emberi lélek bánkódása, amíg a másik fél részé- 

ről is nem érkezik válasz: elfogadom az elégtételt és megbo- 

csátok! 

Véges emberi elégtétel sohasem lehetett volna eltörlője a

304 

végtelen Istennel szemben elkövetett gonoszságoknak. Ezért kel- 

lett várnunk az elégtételt elvégző Istenemberre, az Úr Krisztusra, 

akinek engesztelő halála óta azután valóban elmondhatjuk, teljes 

biztonsággal vallhatjuk: „Hiszem a bűnök bocsánatát. Most már 

hiszem, hogy az Isten valóban megbocsát nekünk”. 

Mily fölemelő, mily vigasztaló tanítás! Aki csak egyszer 

is átelmélkedte, hogy I. valóban van bűn, és aztán most meg- 

hallja, hogy II. van bűnbocsánat is, annak nem kell majd sokat 

bizonyítgatnom, hogy ez a hittételünk valóban egyike a mi legföl- 

emelőbb, legvigasztalóbb dogmáinknak. 

I. 

Van bűn! 

Mi is hát a bűn? – vetem fel a kérdést a mai beszédem 

első felében. 

A) Mindenekelőtt is azoknak a válaszára kell megfelelnem, 

akik a bűnt egyszerűen letagadják, kidisputálják a világból. 

a) Hihetetlen! Hát lennének még ilyen emberek is? Sajnos, 

vannak. Élnek körülöttünk önámító álfilozófusok, akik maguk 

nyakig merültek a bűnbe, úgy isszák azt, mint a vizet, amellett 

azonban fölényesen így okoskodnak: A bűn olyan szó, amit ma 

már törülni kellene a szótárakból. Bűn tulajdonképen nincs is! 

Legfeljebb azt mondhatnók, hogy az ember gyönge, megtántoro- 

dik, a szenvedélyek ide-odadobálják, tehát van gyöngeség, gyar- 

lóság, szenvedély, hiba, tökéletlenség, – de nincs bűn!! 

Mily megrázóan tragikus vonás sok ember lelkén: nyakig 

él a bűnben és tagadja, hogy bűn van a világon 1 

Mily rémes önámítás: a bűn itt hömpölyög körülöttünk, 

mint emésztő tűzözön, és vannak, akik egyszerűen letagadják! 

Betegek, őrültek, gonosztevők, degeneráltak, gyilkosok mil- 

liói tanúskodnak napról-napra a Szentírás szavainak igaza mel- 

lett: „A bűn szegényekké teszi a népeket” (Péld. 14, 34.) – és 

akkor vannak, akik mindezt ki akarják a világból filozofálni!

305 

Mennyi könny, mennyi vér, mennyi sírás, mennyi átok jár 

a bűn nyomán, – és vannak, akik minderről nem akarnak tudo- 

mást venni! 

Ma már egész divattá lett minden bűnt kibeszélni és kimen- 

teni és másra kenni! A régiek még a csillagokra fogták rá, hogy 

„rossz csillagzat alatt születtek”. A mai ember ráfogja a „kom- 

plexeire”, az „átöröklésre”, az „őseire”, a „milieu”-re. „Hát már 

ilyen a természetem!”, „ilyen hajlamokat örököltem”, ,,a kör- 

nyezet és az életkörülményeim vittek ide” – halljuk a mentegető- 

zéseket. 

b) Testvéreim! Mi is ismerjük az átöröklés súlyos törvé- 

nyeit, – de minden gonoszságot azokra fogni mégsem engedünk. 

A kereszténység is tudja, hogy a helytelen vagy elhanyagolt ne- 

velés és a káros környezet mennyire csökkentheti akaratunk sza- 

badságát, tehát felelősségünket is, – de azt már mégsem fogad- 

hatjuk el, hogy tetteinkért, legalább kisebb-nagyobb fokban, mi is 

ne volnánk felelősek. 

Minden átöröklés és terhelt hajlam ellenére is, a káros kör- 

nyezet és elhanyagolt nevelés ellenére is, mindenkép igaza marad 

Szent Jánosnak: „Ha azt mondjuk, hogy nincsen bűnünk, mi 

magunk csaljuk meg magunkat és nincsen bennünk igazság” 

(Ján. I. 1, 8.). 

És igaza marad annak az írónak, aki így okoskodott: Figyel- 

jétek csak meg, ha a felnőtt egy gyermek szemébe néz, vidám 

lesz az arca, de ha gyermek néz a felnőtt szemébe, elkomolyodik. 

Vajjon mi ennek az oka? Az, hogy a felnőtt a paradicsomba 

néz ilyenkor vissza, amelyet elveszített, a kis gyermek ellenben 

belenéz a szomorú, bűnös világba, amely elébe mered. (Roseg- 

ger.) 

A bűn tehát valóság; sajnos, letagadhatatlan, szomorú 

valóság! 

B) De nem is lehet ez másképp annak a szemében, akinek 

van vallása, aki hisz az Istenben. Az nem tagadhatja a bűnt, 

az tudja, hogy a bűn rettenetes valóság, szörnyű tragikum.

306 

a) Mikor az emberi akarat tudatosan szembehelyezkedik az 

Isten akaratával, ez nagyobb csapás, mint bármi más, ami a föl- 

dön érheti az embert. Ha eltörik a lábam, nagy fájdalom; ha el- 

vész vagyonom, nagy megpróbáltatás; ha meghal legkedvesebb 

hozzátartozóm, nagy csapás, – de mindez nem érinti lelkem vi- 

szonyát Istenhez. Ha azonban jön a bűn, tönkretesz mindent, el- 

pusztít mindent! 

Akarat áll akarattal szemben: a kis, nyomorék emberi aka- 

rat a végtelen fönségű Istenével szemben. Lélek áll lélekkel szem- 

ben: a teremtett emberi lélek a végtelen fönségű Teremtőjével 

szemben. Ország áll országgal szemben: a lázadó ember az élő 

Istenre emeli kezét! 

b) Akarod tudni, mi az a bűn? Csak gondold el, ki az Isten? 

Isten a lélek éltető Napja, – sa bűn az a felhő, mely a Napot el- 

takarja a lélek elől. 

Isten a lélek vonzó központja, – a bűn az a súly, mely lefelé 

húz, messze el az éltető központtól. 

Isten a forrása minden örömnek – ,,Magadnak teremtet- 

tél, Uram, minket, és nyugtalan a mi szívünk, míg Benned meg 

nem nyugszik” (Szent Ágoston) –, s a bűn az, ami nem enged 

az Úrban megnyugodni minket. 

Mint valami szörnyű ólomsúly nehezedik lelkünkre a bűn, 

és húz, húz lefelé, a mélységekbe. Ki nem érezte még ezt? Ki 

nem érezte még, hogy embernek lenni annyi, mint gyöngének 

lenni! Mint tavaszi olvadáskor a hegytetőn egy hólabda meg- 

indul lefelé és nő-nő, gördül, rohan, míg végre mint menny- 

dörgő robajjal száguldó lavina söpör el mindent – így indult el 

az ember útján is a teremtés tavaszán az első bűn s azóta mint 

pusztító lavina rombolt szerte a világon milliókat rántva magá- 

val a lelki pusztulásba . . . míg egyszercsak . . . egyszercsak a 

bűnnek mindent elsöprő lavinája megtorpant, két keresztberakott 

gerenda állta útját 1900 évvel ezelőtt: Krisztusnak magasra 

emelt véres keresztje! 

És azóta megtört a bűnnek zsarnoki hatalma afölött, aki 

szabadulni akar tőle. Azóta nem lesz többé a bűn rabszolgájává,

307 

aki azzá lenni nem akar. Azóta imádkozhatjuk vigasztaló hittel: 

„Van bűnbocsánat! Hiszem a bűnök bocsánatát”. 

Valóság-e ez vagy álom? Igazán így van-e vagy csak déli- 

bábos képzelődés játszik velünk? Hát csakugyan igaz lenne: 

van bűnbocsánat? Embernek lenni, annyi, mint elesni. De nem 

kell elesve maradnunk? Talpra állhatunk? Megtisztulhatunk? 

Van bűnbocsánat? 

II. 

Van bűnbocsánat! 

Van bocsánat! Krisztus Urunk szenvedése hozta a bűnbo- 

csátást. Az a vérpatak, mely megnyílt szívéből fakadt a kereszt- 

fán, azóta végigömlik a világon, és mos, éget, tisztít: azóta van 

bűnbocsánat! 

A) Mikor Krisztus Urunk a bűnbocsánatról beszél, mily 

gazdag a képekben, mily találékony a hasonlatokban, mily ki- 

fogyhatatlan a jelzőkben! Érthető! Hiszen ezért jött a földre, 

ez volt célja egész földi életének! 

Egyszer a jó Pásztorhoz hasonlítja magát, akinek elveszett 

egy báránykája, és Ő elhagyja érte a többi kilencvenkilencet és 

elmegy keresni az elveszettet. És mikor megtalálja, fölkiált: 

„Örvendjetek velem, mert megtaláltam az én juhomat, mely el- 

veszett vala. Mondom nektek, hogy oly nagy öröm lészen menny- 

ben egy megtérő bűnösön, mint kilencvenkilenc igazon, kiknek 

nincs szükségük bűnbánatra” (Luk. 15, 6. 7.). 

Tehát az Isten nemcsak nem haragszik az eltévedt, de meg- 

talált juhára, hanem örömmel viszi haza a nyájhoz. Nemcsak 

szemet huny a bűnös bűnei fölött, nemcsak befödi azokat, hanem el 

is törli. Úgy, hogy a megtért bűnös Isten előtt époly igazzá válik, 

mint az ártatlan ember. 

A következő mondatban leírja az Úr a háziasszony gondossá- 

gát, amint aggodalommal keresi a szobában elgurult pénzét és 

mint örül, mikor megtalálja! (Luk. 15, 8. s köv.)

308 

Egyszer orvosnak mondja magát Krisztus: „Nem az egész- 

ségeseknek van szükségük orvosra, hanem a betegeknek; mert 

nem jöttem az igazakat hívni, hanem a bűnösöket” (Márk 2, 17.). 

Máskor az inaszakadthoz, a nyilvános bűnös Magdolnához, 

a házasságtörésen rajtakapott asszonyhoz intéz bocsánatot adó 

felmentést. Elmondja megrendítő és egyben fölemelő példabeszé- 

dét a tékozló fiú visszafogadásáról. Sőt haldoklásában is egyik 

legutolsó szava bűnbocsánat volt: ,,Bizony mondom neked, ma 

velem leszesz a paradicsomban” (Luk. 23, 43.). 

Ezekután valóban örömmel imádkozhatjuk: Hiszem a bű- 

nök bocsánatát! Hiszem, hogy nem kell örökre cipelnem magam- 

mal a bűnök szörnyű terhét! 

B) Mikor aztán mindezt végigelmélkedtem, akkor egysze- 

riben megértem már, mi a bűnbocsánat szentsége. 

a) Mi az a szentgyónás? Nagytakarítás. Ajtót-ablakot ki- 

nyitunk, minden poros sarkot fölforgatunk, minden sárdarabot 

és szemetet kidobunk, minden bútort helyreigazítunk s aztán na- 

gyot lélekzünk a beáradó friss, napsugaras levegőből. ,,A bűn- 

bánat könnye olyan némileg, mint a keresztség; és mert a ke- 

resztség szentségét nem lehet megismételni, a bűnbánat könnyei- 

vel kell magunkat szinte újólag megkeresztelni” (Szent Bernát). 

Van a mi nagy Pázmányunknak egy igen érdekes – kissé 

talán túlerős – hasonlata, mellyel a lelkiismeret szava elől mene- 

külő embert a vénasszonyhoz hasonlítja. Azelőtt szerette a tük- 

röt, – mondja Pázmány – de mióta csúnya ráncokat mutat 

neki az arcán, összetörte és a világból is kiüldözne minden tük- 

röt. A bűnös ember is azért nem szeret belenézni a lelke mélyébe, 

mert a maga bűneinek a rútságát látná meg benne. Nagy bűnö- 

sök nem szeretnek gyónni, amint csúnya emberek nem szeretnek 

a tükörbe nézni – így mondja Pázmány. De fordítva is igaza 

van: aki sokszor és örömmel gyónik, az meg rút és rendezetlen 

ember nem lehet, mert a gyónás nagytakarítás! 

b) De ennél még több is: felébredés a lidércnyomásos álom- 

ból (ami azonban nem volt álom, hanem fájdalmas valóság), sza- 

badulás a lavina alól.

309 

Az élet hegyéről folyton gördülnek le a pusztító lavinák, 

szikladarabok, kőgörgetegek és fullasztó súllyal nyomaszkodnak 

a lélekre. Ó, mily áldás, hogy kibújhatunk alóluk, hogy a mázsás 

köveket ledobhatjuk, hogy nem kell egy életen át magunkkal ci- 

pelni, ami ránk gördült! 

Megrázó eseteket hall az ember, hogy a lélek vágya mily 

elemi erővel zúg fel az elvesztett Isten után! Hallottam egy em- 

bérről, aki a bűne alól nem kapott föloldozást. , 

Rettenetes még csak kimondani is: nem kapott feloldozást! 

Hát miféle bűn lehet az, amire nincs feloldozás? A meg nem 

bánt bűn. Az elhagyni nem akart bűn. Ha valaki olyan viszony- 

ban él, ami bűnös, nem Isten törvényei szerint köttetett és azt el- 

hagyni nem akarja. Az ilyennek persze nincs gyónás, nincs fel- 

oldozás. És tudjátok, mit tett ez a szerencsétlen, mikor már nem 

bírta tovább a lelkiismerete mardosását? Valahol szerb területen 

nyaralt és elment az idegen, szerb vallású templomba áldozni – 

csakhogy valamikép megnyugtassa nyugtalankodó lelkét. Persze, 

ez csak altatás, csak porhintés, csak önámítás; de nem kiáltó 

jele-e annak, mennyire vágyik lelkünk az Isten bocsánata után! 

Mily öröm, mily ébredés, mily szabadulás tehát, mikor el- 

mondhatjuk a gyónásban: Igaz, Uram, hogy nagy az én vétkem, 

de nem volt-e nagy Dávid királyé is és könnyeire mégis megindul- 

tál! Nem volt-e nagy Magdolnáé is, és amikor lábadhoz borult, 

bánatára mégis megbocsátottál! Nem volt-e nagy Péteré is, és sí- 

rására mégis megbocsátottál! Ma is igaz, amit Rólad mondott a 

bűnbánó Dávid király: ,,A töredelmes és alázatos szívet, Isten, 

nem veted meg!” (Zsolt. 50, 19.). 

A gyónás valóban nagy szabadulás! 

c) De még ennél is több: biztosító szelep, életvédelmi iroda, 

acélos, nyugtató lelki fürdő. Keserű fájdalmak, csalódások, em- 

beri bukások, félreértések, lelki küzdelmek zűrzavaros gőze go- 

molyog bennünk, és földhöz akar vágni, robbanni akar, levertté 

tesz, – de a gyónás levezeti ezt a lelki feszültséget. 

Ki ne érezte volna már, hogy egy jó szentgyónás után meny- 

nyivel vidámabbá, erősebbé. harcrakészebbé vált a lelke! Hány-

310 

szor történik meg velünk is hasonló valami, mint ami megtörtént 

a legnagyobb magyarral, Széchenyi István gróffal. 1819-ben, 28 

éves korában Olaszországban járt Széchenyi. Catániában elvé- 

gezte a húsvéti szentgyónást, utána fürödni ment a tengerbe, s 

kishíjja, hogy bele nem fúlt. ,,A víz erősen hullámzott – írja 

naplójában. Egy nagy hullám úgy a sziklához csapott, hogy 

szinte belekábultam . . . Semmi segítség a közelben. Igyekeztem 

a móló közelébe vergődni, de az ár úgy odaszorított a sziklához, 

hogy biztos betöröm a fejemet, ha mindkét kezemet előre nem 

nyújtom. Körmöm mind kitöredezett s visszasodródtam a mély 

vízbe. Tisztán láttam a vízbefúlás veszélyét, de az a gondolat, 

hogy egy félóra előtt egész odaadással Istennek felajánlottam 

magamat, édes megnyugvást öntött belém. Tehát itt elvégeztem, 

gondolám magamban, s úgy éreztem, hogy gyávaság volna oly 

könnyen megadni magam. Lélekjelenlétemet egészen visszanyerve, 

a lehető legnagyobb erőfeszítéssel eltávolítani magam a veszélyes 

sziklaparttól s kiúsztam a sík tengerre, hol veszélyen túl valék s 

bevárhattam a kis mentőcsónakot. . . Sokszor forogtam már ugyan 

életveszélyben, de olyan elégedetten és boldogan sohasem men- 

tem volna át a másvilágra.” 1 

Ilyen megvilágításban egyszerre érdekes új fény esik a Szent- 

írás egy közismert megállapítására is: ,,Amint a bűn egy ember 

által jött be e világba, és a bűn által a halál s így a halál át- 

ment minden emberre, mert mindenki vétkezett” (Róm. 5, 12.) 

A Szentírás szerint tehát a halálnak oka, minden szenvedésnek, 

bajnak és betegségnek oka: a bűn. Ha azonban igaz, hogy a 

bűnből fakad a betegség, akkor annak is igaznak kell lennie, hogy 

a bűnbocsánatból meg egészség fakad! A bűnből emésztő 

lelki nyugtalanság származik, a bűnbocsánatból pedig meg- 

nyugtató lelki elpihenés. Ha a bűn az a féreg, mely a lélek fáját 

őrli, akkor a bűnbocsánat az a harmat, mely a lélek fáját virágba 

borítja. Ha a bűn pszihopatikussá tesz és neurózist okoz, akkor 

a gyóntatószék meg elsőrendű pszihoterápiai rendelőszoba. Ha 

1 Friedrich: Széchenyi István élete. I. k. 71. 1.

311 

igaz az, hogy a neurózis lényegében nem más, mint az ember tel- 

jességében, az ,,egészében beállott zavar, akkor mindjárt meg- 

értjük, hogy a bűnös ember miért esik könyen ebbe a betegségi 

zavarba, hiszen már a Prédikátor Könyve megmondja: ,,Féld az 

Istent és taftd meg parancsait, mert ez az egész ember” (Préd. 

12. 13.). Aki tehát Isten parancsait nem tartja meg, az nem 

,,egész” ember, tehát nem ,,egész-séges” ember; viszont, aki sok- 

szor és örömmel gyónik, annak lelke el nem savanyodhatik, az 

pesszimista és életunt nem lehet! íme, a gyónás és az egészség 

közti tagadhatatlan viszony! 

C) Aki pedig mindezt végiggondolja, annak nem kell többé 

megparancsolni, hogy menjen gyónni, azt nem kell többé arra 

biztatni, hogy gyakran menjen gyónni, mert hiszen Örömmel 

fogja keresni az alkalmat a minél gyakoribb lelki tisztuláshoz. 

a) Az egyház, mint minimumot, azt írja elő, hogy hívei 

évenként legalább egyszer járuljanak a bűnbánat szentségéhez. 

Mily fájdalmas látni, hogy vannak emberek, akiknek még 

ez is sok, még ezt sem tartják meg! 

– Kérlek, elvégezted már az idén a húsvéti szentgyónásodat? 

– Bizony, nem végeztem. Tudod, kérlek, engem mindig na- 

gyon felizgat a gyónás . . . 

– Felizgat? És ha télen erősen megfázol, mit csinálsz? 

– No, ez furcsa kérdés! Hogy jutott ez most az eszedbe? 

– Hogy mit csinálok? Megiszom egy csésze forró teát és beveszek 

egy aszpirint. 

– És mondd, az nem izgat fel? 

– De még mennyire! 

– Nos, látod! Hogy a náthától megszabadulj, azért haj- 

landó vagy fölizgatni magadat; de hogy a bűneidtől megszaba- 

dulj, azért már nem . .. Különben van egy biztos szerem az el- 

len, hogy a gyónás föl ne izgasson: ne egyszer menj egy évben 

gyónni, hanem többször. Minél többször mégy, annál kevésbbé 

izgulsz fel. 

b) Valóban: aki csak valamirevaló keresztény életet is akar 

élni, az gyakran gyónik és az évi egyszeri szentgyónással nem

312 

éri be. Csak örömmel állapíthatjuk meg, mily sokan vannak ilye- 

nek a keresztény hívek közt és mennyire növekszik folyton azok- 

nak száma, akik évenként többször, sőt havonként végzik el 

szentgyónásaikat, mert tudják, hogy a gyakori gyónás üdévé, 

széppé teszi a lelket és valami egészen csodálatos, hamvas szép- 

séget varázsol rá. 

Ma már – hála Istennek – túl vagyunk azon a koron, ami- 

kor még feltűnő volt a gyakori gyónás, vagy talán meg is ütköz- 

tek rajta. 

,,Nézdd, de sok bűne lehet ennek, hogy olyan sokszor megy 

gyónni! Én csak egyszer megyek egy évben!” – mondották a 

könnyelműen ítélkezők. Pedig csak azt kellett volna meggondol- 

niuk, hogy vajjon ki a maszatosabb, az-e, aki mindennap mosak- 

szik, vagy az-e, aki egy évben csak egyszer mosakszik? Utóvégre 

van olyan háziasszony is, aki csak akkor seper, ha már nagy sár- 

darabok éktelenkednek a szobában; a másik ellenben a zongo- 

ráról a finom port is letörli háromszor is napjában és még min- 

dig talál tisztogatni valót. Aki gyakran gyónik, az ilyen érzé- 

keny szemű és finom lelkű háziasszony, akinek nemes gondolko- 

dása nemcsak a sárdaraboktól irtózik, hanem még a portól is men- 

tes szeretne lenni és ezért gyakran gyónik: de nem azért, mert 

sok a bűne, hanem azért, hogy ne legyen sok bűne! 

* * * 

Kedves Testvéreim! Fájdalmas dologról szólt a mai prédi- 

káció, az ember nagy tragédiájáról: a bűnről. De nemcsak erről, 

hanem az Isten nagy irgalmáról is: a bűnbocsánatról. 

Elesni – emberi dolog; fölkelni – az Isten irgalma. Eles- 

hetünk mindnyájan – ez a mi emberi tragikumunk; de föl is 

kelhetünk mindnyájan – ez a mi keresztény vigasztalásunk. Ha 

bánatunk van, ne féljünk: Krisztus vére mindennél erősebb! „Ha 

megvalljuk bűneinket: ő hű és igazságos, hogy megbocsássa bű- 

neinket és megtisztítson minket minden gonoszságtól” (Ján. I. 

1.9.).

313 

Persze, ne feledjük, hogy minden bűnbocsánatnak első föl- 

tétele: megjavítani magunkat, megváltoztatni életünket! 

Térdeljünk tehát örömmel a bűnbánat szentségéhez, keljünk 

fel onnan megkönnyebbült lélekkel, de aztán – becsüljük meg 

újra tisztává lett lelkünket! 

A lelked tükör, melyben az «Isten képe ragyog – ne homá- 

lyosítsd el azt! 

A lelked drága edény kezedben – el ne törd azt! 

A lelked hangolt húr, melyből Isten újjá csal ki csodás meló- 

diákat – le ne hangold azt! 

A lelked remegő madárka – össze ne taposd azt! 

A lelked kristálycseppes forrás – meg ne mérgezd azt! 

A lelked hófehér, üde virág – sárba ne taposd azt! 

A lelked lobogó láng – ki ne oltsd azt! 

A lelked sóhaj az Isten után – el ne fojtsd azt! 

A lelked ... a lelked Isten vándorló gyermeke, eltévedt 

mennyországi angyal – úgy élj, Testvérem, hogy egykor Isten 

országába vezethesd vissza azt! Amen,

XXVI. 

A BŰNBÁNAT SZENTSÉGÉNEK KRISZTUSI 

EREDETE. 


Mióta az első emberpár bűnbe esett, azóta az emberiség tör- 

ténetén mint forró epekedés húzódott végig a vágy a bűntől 

való szabadulás, a tisztulás után. Nézzünk vissza régmúlt évez- 

redek történetébe és elfogódik a lelkünk, amikor látjuk, mint ke- 

reste a pogány ember is, a Krisztus előtti ember is a szabadulást 

a bűntől. Mint mosakodtak az utcákon, mint ölték le legszebb 

állataikat, mint égették meg saját gyermekeiket is, csakhogy meg- 

engesztelhessék a megbántott istenséget! 

És amit az ember mindig keresett, de megtalálni nem tudott, 

az áldott valósággá vált a szent kereszténységben. A bűn, az 

Isten megbántása oly szörnyű lázadás, hogy azt a magára hagya- 

tott ember saját erejével jóvá nem tehette volna soha; de el- 

jött közénk az Isten Fia, halálával legyőzte a bűnt, s aki része- 

sévé válik Krisztus érdemeinek, az szintén legyőzi a bűnt, meg- 

tisztul a bűntől: annak Isten megbocsátja a bűnét. 

Oly elviselhetetlen nyomorúság a bűn, oly kínzó gyötrelem, 

oly nyugtalanító átok, hogy az ember önkéntelenül is fellélekzik, 

mikor a keresztény bűnbocsátásról hall, és szívesen ismétli el 

hitünknek tételét: ,,Hiszem a bűnök bocsánatát”. 

Azonban a bűnbocsánat elnyerése bizonyos feltételekhez, a

315 

bűnbocsánat szentségének felvételéhez van kötve, – és ez az a 

pont, ahol egyesek már értetlenül kritizálni kezdenek. Bűnbocsá- 

natot hogyne szeretnének! De csak úgy négyszemközt elintézni 

az Istennel, nem pedig gyónni! Nem, nem; csak azt nem: gyón- 

ni! Az kényelmetlen feladat! Fölösleges külsőség! Annak szük- 

ségességét már nem látják be! 

Igyekezzünk tehát a mai beszédben utána járni a kérdés- 

nek: Vajjon ahhoz, hogy bűnbocsánatot nyerjünk, valóban 

szükség van-e gyónásra is? Vajjon valóban Krisztus Urunk ren- 

delte-e a gyónást? És látni fogjuk, hogy I. a gyónást való- 

ban Krisztus Urunk rendelte, de ezenkívül II. az emberi termé- 

szetnek is kitűnően megfelel és hogy a gyónás III. valóságos ál- 

dás az emberiségre. 

I. 

A gyónást Krisztus rendelte* 

A bűnbánat elnyerése a gyónáshoz van kötve, mert igy 

akarta azt a bűnbocsánat szerzője, az Úr Jézus. 

A) Az Úr Jézus 1900 évvel ezelőtt meghalt érettünk s ha- 

lálával megváltott minket a bűntől. De élénkbe mered a kérdés: 

Hogyan leszek én most, hogyan lesz az egyes ember egyénileg 

is részesévé és birtokosává annak a megváltói kincsnek, melyet 

Krisztus szenvedése szerzett a világnak? Melyek azok az esz- 

közök, amelyek eljuttatják lelkemhez a Megváltónak bűnt el- 

törlő érdemeit? 

a) Mindenekelőtt is ilyen eszköz a keresztség. Mikor meg- 

keresztelkedünk, Krisztus testének misztikus módon tagjává vá- 

lunk s az ő érdemeire való tekintettel Isten megbocsátja minden 

addigi bűnünket. 

De az Úr jól tudta, mily esendő az ember. Tudta, hogy a 

keresztség után is szükségünk lesz újabb bűnei törlő eszközre s 

azért adott újabb hatalmat apostolainak: a bűnbánat szentségét, 

amikor is a gyóntató atya közvetítésével elnyerjük bűneink bo- 

csánatát.

316 

b) „De minek ehhez közvetítő? – mondhatná valaki. Nem 

bocsáthatná-e meg Isten úgy is a bűnt, hogy magamban, csendben 

megbánom azt? Vagy összejövünk közösen a templomban, s ott 

elmondjuk a bánat szavait? Minek ide a pap közvetítése? Minek 

ehhez a papnál végzett gyónás? ...” 

Hát ezt kérdezd meg az Úrtól! Ő rendelte így, Tőle kér- 

dezd, miért rendelte. Nem egész természetes-e, hogy a sértett 

féltől függ, hogy az elégtétel módját megválassza? 

— Én bizony nem gyónok a papnak! – mondotta egy férj 

a feleségének, mikor az a gyónásra akarta rábírni a férjét. 

— Én sem – felelte rá szerényen az asszony. 

— Te sem? Hiszen minden hónapban elmégy a paphoz 

gyónni. 

— És te talán nem mégy mindennap a telefonkagylóhoz? 

De vajjon a telefonkagylónak mondod-e el akkor az ügyeidet, 

vagy azoknak, akiket fölhívsz? így megyek én is a paphoz gyón- 

ni: ő csak helyettes, képviselő, eszköz. És Istennek jogában áll 

az eszközt meghatározni. Ha nem veszed igénybe az eszközt, 

épúgy csak magadnak ártasz, mintha a telefont nem akarnád 

használni. 

Igaz, Krisztus Urunk közvetlenül is részesíthetne a megvál- 

tás érdemében. Dehát nem így akarta! Sem a bűnbocsánatnál, de 

sem máshol! És nem különös eljárás-e, mikor egyesek nem gyón- 

nak, hanem elintézik az ügyet „négyszemközt az Istennel”; dehát 

akkor a keresztségét is miért nem intézik el maguk? Miért kell 

oda lelkész? És a konfirmációhoz is kell? De a bűnbocsánathoz 

nem kell? 

B) Aki ismeri az evangéliumot, az előtt pillanatra sem le- 

het kétséges, hogy Krisztus Urunk valóban a bűnbánat szent- 

ségéhez kötötte a bűnbocsánatot» 

a) Megható az a pillanat, amikor Krisztus Urunk föltárna* 

dása napján, húsvét estéjén először jelent meg apostolainak. Váj- 

jon mi lesz első szava hozzájuk? Vajjon mit tart legfontosabb 

üzenetnek, amit föltámadása után legelsőnek akar közölni az em- 

beriséggel?

317 

Az evangéliumok részletesen írják le ezt a jelenetet, a bűn- 

bocsátó hatalom átadását. 

„Békesség nektek” – köszönti az Úr az apostolokat. „Bé- 

kesség nektek!” Azt a békét, melyet én akarok adni a léleknek, 

adjátok meg nekik a bűn megbocsátása által. És itt megmutatja 

nekik sebeit; ezáltal mintegy arra akarja őket figyelmeztetni, 

hogy ugyanolyan szeretettel emeljék majd fel a bűnösöket, ami- 

lyen szeretet Krisztust a halálba vitte. 

Ezután így szólott hozzájuk: ,,Amint engem küldött az Atya, 

én is úgy küldelek titeket” (Ján. 20, 21.). 

Halljátok, Testvéreim? Amint az Atya küldötte Krisztust, 

Ő is úgy küldi most apostolait. Már pedig tudjuk, hogyan és 

mire küldte Őt az Atya. Hiszen maga Krisztus Urunk magyarázta 

önmagára Izaiás alábbi szavait: ,,Αz Úr Lelke énrajtam, azért 

kent föl engem; elküldött engem örömhírt vinni a szegényeknek, 

meggyógyítani a töredelmes szívűeket” (Luk. 4, 18.). És erre 

küldi most Ő az apostolokat! 

„Ezeket mondván, rájuk lehelt és monda nekik: Vegyétek a 

Szentlelket. Akiknek megbocsátjátok bűneiket, megbocsáttatnak 

nekik; és akiknek megtartjátok, meg vannak tartva” (Ján. 20, 

22. 23.). 

Lehetett volna-e ennél világosabban beszélni? A Szentírás- 

ban vannak mondatok, amelyeket nehéz megérteni, amelyeket 

magyarázni kell, – de ennél világosabb hely talán egy sincs. 

Oly ismerős, oly sokszor hallott szavak ezek előttünk, – 

pedig mennyit lehetne rajtuk elmélkedni! Elmélkedni és – cso- 

dálkozni! Igen, csodálkozni! Mert a föltámadt Krisztustól – 

pusztán emberileg szólva – ezeket igazán nem várhattuk. 

Vajjon mit vártunk volna emberileg attól a Krisztustól, aki 

legyőzve ellenségeit és a halált diadalmi fényben először jelenik 

meg most a félénk és összetört lelkű apostolok között? Mit vár- 

tunk volna? Hát azt, hogy győzelmi lelkesedéssel beszéljen, mert 

újra él, mert nem győzött rajta a gonoszság! Azt vártuk volna, 

hogy nyissa föl ajkát a büntetésre és bosszúra: Most aztán resz- 

kessetek Pilátus, Heródes, Kaifás, gonosz nép, bűnösök! ...

318 

Igen, – mi így gondoltuk volna. És a győztes Krisztus való- 

ban megnyitja ajkát és elhangzik róla ,,az ő bosszúja”: „Akik- 

nek megbocsátjátok bűneiket, megbocsáttatnak nekik”. Ez volt 

a győzedelmes Krisztus fönséges „bosszúja”. És azóta ahány- 

szor egy fölszentelt pap e földön fölemeli kezét és keresztet vetve 

reánk, elmondja fölöttünk: ,,Ego te absolvo a peccatis tuis”, „én 

téged feloldozlak bűneidtől”, mindannyiszor visszhang szól rá az 

égben: „Meg vannak bocsátva a te bűneid . . .” 

b) Dehát – mondhatná valaki – itt nincs szó bünbeval- 

lásról, csak megbocsátásról! Hol van itt elrendelve, hogy gyón- 

junk is? 

Pedig Krisztus szavaiban valóban benne van a gyónás is! 

„Akiknek megbocsátjátok , . .”, „akiknek megtartjátok . . .”. Azaz 

esetről-esetre vizsgáljátok meg a bűnöst. Ne vaktában adjátok 

a feloldozást, hanem az illetőnek lelki állapota szerint. Rendkí- 

vüli alkalmakkor az uralkodók amnesztiát hirdetnek; de ebben 

sem részesül vaktában mindenki, hanem alaposan végigvizsgálják 

a bűnösnek régi aktáit, meg mostani lelkiállapotát, a börtönben 

tanúsított tisztességes viselkedését, bánatát, javulási szándékát. .. 

Krisztus Urunk állandóan hirdet amnesztiát, de papjaira bízta, 

hogy ők vizsgálják meg és döntsék el, ki méltó rá. 

És az semmiképpen sem volna elég, ha közösen, nyilvánosan 

elmondanók a bűnbeismerés imáját: „Elismerjük, hogy bűnösök 

vagyunk; Uram, bocsáss meg!” Ez az ítélethozatalhoz valóban 

nem elégséges! Az apostoloknak ítéletet kell mondaniok: vagy 

megbocsátjátok a bűnöket, vagy nem. Ezt azonban csak akkor 

tehetik lelkiismerettel, ha bepillantást nyertek abba a lélekbe. Ha 

Krisztus csak arra adott volna hatalmat apostolainak, hogy a 

bűnöket megbocsássák, akkor elég volna a közös bűnbeismerés. 

Azonban azt is mondotta, hogy egyeseknek meg tartsák meg. 

Ezért követel az Egyház mindenkitől külön, részleges bűnbe- 

ismerést, amit gyónásnak nevezünk.

319 

II. 

A gyónás megfelel az emberi természetnek is. 

Mikor pedig így világossá vált előttünk, hogy a gyónás 

valóban Krisztus Urunk akarata, nem szabad megfeledkeznünk 

egy másik körülményről sem. Arról nevezetesen, hogy amikor 

a gyónást az Úr Jézus számunkra kötelezőleg előírta, tulajdon- 

képen az emberi lélek mélyén élő természetes vágynak is tett 

eleget. A gyónást megköveteli és lehetőségét keresi az emberi 

természet is. 

A) Ha Krisztus nem parancsolta volna a gyónást, az em- 

beri szívnek egy mély, szent vágya maradt volna kielégítetlen. 

Igen: mert az emberi szív vágyik a közlés és kibeszélés által 

elért megkönnyebbülés után. Mily rémes egy nagy terhet titok- 

ban cipelni magunkkal! Ebbe bele lehet őrülni! 

Nem hallottatok még eseteket, mikor a gyilkos hosszú évek 

multán önként jelentkezett a rendőrségen: ,,Én vagyok, én öltem! 

Nem bírom tovább! Tegyenek velem, amit akarnak!” 

Egy beteglátogatás alkalmával Goethe így szólott: ,,Valaha 

(vagyis: a katolikus időkben) a lelkiismeret terhét mások (vagyis: 

papok) vették le a lelkiismeretről. Most azonban a megterhelt 

lelkiismeretnek magának kell azt hordoznia és abban veszti el 

erejét, hogy harmóniába jöjjön önmagával. A fülgyónást az em- 

berektől sohasem lett volna szabad elvenni” („Die Ohrenbeichte 

hätte dem Menschen nie sollen genommen werden”). 

B) Valóban, a gyónás oly páratlan eszköze a komoly val- 

lásos életnek és lelki nevelésnek, hogy ma már óhajtoznak utána 

azok a tőlünk elszakadt felekezetek is, amelyek azt eltörölték. 

Valahányszor emberekkel találkozom, akik vergődnek az élet 

nehéz problémái alatt, de gyónni nem szoktak, eszembe jut Bren- 

tano Kelemen, a neves német költő, aki lelki kétségektől gyötörve 

kereste a megnyugvást, de nem találta. Egyik ismerőse, egy pro- 

testáns pap leánya, Hensel Lujza, – aki később szintén kato- 

likussá lett, – ezt mondja a kétségbeesett embernek: „Dehát Ön

320 

katolikus! Ön boldog ember! Önöknek gyónásuk van!” És Bren- 

tano később restelkedve írja: ,,Α protestáns lelkész leányának 

kellett nekem tanácsolnia, hogy gyónni menjek”. Erre 1817 febr. 

17.-én egész életét átfogó gyónást végzett a berlini Szent Hedvig 

templom prépostjánál. A gyónás után a pap átkarolta könnyező 

gyónóját, akiből ez a szentgyónás egész új embert alakított: a 

kétségbeesve vergődőből Krisztus szenvedésének lelkes dalnokát. 

Valaha azzal támadtak minket, hogy a gyónás „kínzópad”, 

„vallató kínkamra”, „lelki mészárszék” stb. Ma azonban a leg- 

modernebb lélektani megállapítások sietnek a gyónás intézményé- 

nek védelmére és válnak dicsőítőivé a katolikus Egyház isteni 

pedagógiájának. 

Mert nem dicsősége-e a katolikus vallásnak, hogy a lelkün- 

ket nyomó nagy súlynak, a bűnnek őszinte bevallását, a gyóntató 

előtti kibeszélését kötelezővé tette már századokkal azelőtt, mi- 

előtt a modern pszichológia tétele ismeretes lett volna! 

Melyik tétele? 

Hát az, hogy a magunkba fojtott nagy élmények és titkok, 

mint pincébe zárt fenevadak, dörömbölnek lelkünk mélyén, rág- 

nak, emésztenek s teljes idegzeti összeroppanáshoz vezethetnek, 

s nincs nyugtunk, míg mással nem közölhetjük azokat. 

III. 

A gyónás nagy áldás az emberiségre. 

Ha azonban ez így van, akkor a legmodernebb pszicholó- 

gia megállapítása alapján jogosan állíthatjuk, hogy a gyónás 

nagy áldás az emberiségre. A) Áldás az egyénre, s B) ál· 

dás a társadalomra. 

A) Annyi lelki haszonnal jár a gyónás az egyénre, hogy 

csak hálásaknak kell lennünk érte szent vallásunknak. 

a) Igaz: bűneink nyílt beismerése mindig kényes és nehéz 

feladat, de ne feledjük el azt a sok hasznot sem, ami belőle fa- 

kad, így pl. az, hogy a kötelező bűnbevallás egyben visszatartó

321 

erő is a bűntől. Sok kísértésben erőt ad a gondolat: Nem köve- 

tem el, mert nehéz lesz meggyónni! 

Azután meg az ember mindig elfogult saját magával szem- 

ben. Mily áldás tehát, hogy valakinek – egy lelki ügyekben 

tapasztalt és síri titoktartásra kötelezett lelkiatyának – feltár- 

hatom lelki sebeimet, aki tud elfogulatlanul ítélni s rámutatni apró, 

csak most keletkező hibáknak későbbi veszedelmes jellegére, vagy 

komolyan figyelmeztetni olyan szokások káros voltára, amiket 

az önszeretet kegyes ítélete ártatlanoknak mutat előttünk. 

Azt se feledjük, hogy a bűnbevallással járó megszégyenülés 

már maga is egy része a vezeklésnek és jóvátételnek. 

„Abba a kínzó padba, amit gyóntatószéknek hívnak, biz’ én 

be nem megyek!” – mondják a fölületes emberek. De nem kü- 

lönös-e, hogy épen azok beszélnek így, akik nem járnak gyónni! 

Pedig ezek csak nem lehetnek illetékesek olyasmiről ítélkezni, 

amit nem is ismernek! Mondanák ezt azok, akik sokszor gyón- 

nak, még elhihetném nekik. De ezek épen máskép ítélnek. Ezek- 

nek a gyónás nem kínpad, hanem a legszentebb, legmélyebb, leg- 

áldottabb lelki élmény. Valósággal mindennapi megújulása a 

würzburgi feszület legendájának. 

b) Különös feszület függ Würzburg egyik templomában. A 

keresztrefeszített Üdvözítő karjai nincsenek kiterjesztve a ke- 

resztre, hanem előrenyújtva, össze vannak kulcsolva. A legenda 

a következőket beszéli erről a képről. Amint a svédek Würzbur- 

got elfoglalták és fosztogatni kezdték, az egyik katona éjjel a 

templomba hatolt és a keresztrefeszített Üdvözítő fejéről az arany- 

koronát le akarta venni. De mi történt? A keresztrefeszített kar- 

jai leváltak a keresztről, átfogták a gonosztevőt és erősen tar- 

tották. Másnap reggel ott találták a szerencsétlent az Úrnak kar- 

jai között, könnyel áztatott arccal, bűnbánó szívvel. Magába tért, 

bűneit megbánta és katolikussá lett. 

De ami itt csak legenda, azt napról-napra megvalósítja a 

gyónásban az isteni irgalom: karjaiba fogja a bűnöst és nem en- 

gedi el addig, míg meg nem tért, míg bűneit könnyeivel le nem 

mosta.

322 

Nincs gyóntató pap, aki már meg nem érte volna életében 

azt a nagyszerű pillanatot, hogy régen, évek, évtizedek óta nem 

gyónó ember egy szenvedés, haláleset, misszió hatása alatt végre 

rászánja magát a gyónásra, heves szívdobogás közt, ezer ag- 

godalommal telve térdel le a gyóntatószékbe, ... de amint aztán 

megnyílik rég lezárt ajka a bűnvallomásra, megerednek könnyei 

is a bűnbánatra és mikor gyónás végén fölemelkedik, azt kell 

hinnie, hogy szíve megpattan az örömtől: Hála az Istennek, hogy 

ezt is megérhettem! 

B) De a gyónás áldás nemcsak az egyénre, hanem az egész 

társadalomra is. 

a) A mai emberen ép az a legaggasztóbb tünet, hogy el- 

homályosult benne a bűntudat és meggyöngült benne a tisz- 

tulás utáni sóvárgás. Amióta az első emberpár bűne megtörtént, 

azóta – Szűz Máriát kivéve – minden embernek volt és van 

bűne. Senki közülünk el nem mondhatja: Egészen tiszta va- 

gyok a bűntől. A döntő kérdés azonban az, hogy ki mennyire 

érzi ezt a bűnös voltát, mennyire van annak tudatában, mennyire 

bántja és égeti az, s mennyire szeretne szabadulni tőle! 

És ha a világ ma még tudja, mi a bűn, mi a magábaszál- 

lás, mi a megbánás, mi a jóvátétel, azt csak a mi bűnbánati gya- 

korlatunk révén tudja. A gyóntatószék maholnap az egyetlen 

mentsvára a komoly, Keresztény erkölcsnek, védője a házasság 

felbonthatatlanságának, a gyermek jogának az élethez, az erköl- 

csi tisztaságnak, az ifjúi ártatlanságnak. Valóban nem túlzás azt 

állítani, hogy az állam, a köz, a társadalom, az emberi élet leg- 

értékesebb erkölcsi tartalmát a gyóntatószékek lélekújító, erkölcs- 

termelő erejéből veszi. 

b) Ó, ha gyónni menne minden ember, vajjon fenyegetné-e 

társadalmunkat az a lelki ziláltság s elnyomorodás, amelyben ma 

tengődik? Az emberi léleknek rémes mélységei és szakadékai van- 

nak, amelyek mélyére be nem világít más és az ott hemzsegő száz- 

lábúakat el nem pusztítja más, mint a bűnbánat szentségének 

kegyelme.

323 

Nézd azt a kis gyermeket, aki gyónik: mily megnyugvás a 

szülőknek, hogy a világ legelső nevelőeszköze dolgozik a lelkén 1 

Nézd azt a serdülő ifjút, aki gyónik: mily győzelmi erőt 

nyer a fiatal évek kavargó, rendezetlen ösztöneinek tragikus kö- 

vetelőzése ellen! 

Nézd a feleségedet, mikor gyónik: nem lesz-e otthon ked- 

vesebb, figyelmesebb, pontosabb! 

Nézd férjedet, mikor gyónik: nem erősíti-e meg ez a tu- 

dat bizalmadat, szeretetedet iránta! 

Nézd a szegényt, mikor gyónik: mily ellenálló erőt kap a 

nélkülözés és kísértés nehéz óráira! 

Nézd a gazdagot, mikor gyónik és le kell térdelnie neki, aki 

senki előtt még a fejét sem szokta meghajtani! 

Nézd a beteget, mikor gyónik és készíti lelkét a közeledő 

örök számadásra! 

Nézd az egészségest, mikor gyónik és figyelmeztetést kap, 

hogy a feszülő életenergiák könnyelmű utakra ne vigyék! 

Nézd az öngyilkosjelöltet, mikor gyónik – ó, igen, ilyenek 

is sokszor térdelnek le a gyóntatószékbe, lelkükben a legsöté- 

tebb kétségbeesés terhével, de fölkelnek megerősödve és indul- 

nak az élet új harcára. Statisztika bizonyítja, hogy ahol gyónnak, 

ott kevesebb az öngyilkosok száma. De ha a statisztika nem is 

képes kimutatni, egész jogosan hozzátehetjük: ahol gyónnak, ke- 

vesebb a gonosztettek száma; ahol gyónnak, kevesebb a feldúlt 

családok száma; ahol gyónnak, kevesebb a kórházak, fogházak 

és őrültek házának száma, mert ma is szórói-szóra érvényes a 

Szentírás szava: „Boldogok, akik megmossák ruhájukat a Bá- 

rány vérében” (Jel. 22, 14.). 

* * * 

Kedves Testvéreim! A toledói Szent János templomban sok 

lánc függ felakasztva; azoknak a régi keresztény rabszolgáknak 

láncai, akiket a szaracénok kínos fogságából szabadítottak ki. 

Ha a mi gyóntatószékeink fölé föl lehetne akasztani az ördögi 

rabszolgaságnak azt a tömérdek láncát, amit ott már levettek az

324 

emberi lelkekről, a gyóntatószék ki nem látszanék az óriási lánc- 

tömegből. 

Most feleljetek hát, Testvéreim, az utolsó kérdésemre: 

Van-e még valaki, aki félne a gyónástól? 

Van-e még valaki, aki nem köszönné meg térdenállva az 

Úrnak ezt az ő fönséges húsvéti ajándékát? 

Van-e még valaki, aki meg nem fogadná Szent Pál sza- 

vait: Járuljunk azért bizalommal a kegyelem trónja elé, hogy ir- 

galmasságot nyerjünk” (Zsid. 4, 16.). És aki meg nem fogadná 

Szent János szavait: ,,Ha megvalljuk bűneinket: ő hű és igaz- 

ságos, hogy megbocsássa bűneinket és megtisztítson minket min- 

den gonoszságtól” (Ján. I. 1, 9.). Amen.

XXVII. 

A BŰNBÁNAT SZENTSÉGÉNEK KELLÉKEI. 


A nagy cambrai-i érsekhez, Fénelonhoz, a francia-holland 

háború idején beállított egy francia tiszt. 

– Néhány nap múlva a frontra kell mennem. Érzem, hogy 

jó volna előbb rendbehozni a lelkemet, gyónnom kellene. De előbb 

lenne szíves meggyőzni arról, hogy valóban Isten rendelte-e a 

gyónást. 

– Uram, felelte az érsek, készséggel teszem meg ezt is. 

De válasszuk a rövidebb utat: előbb gyónjék meg s aztán majd 

elmondom az érveket. 

– A tiszt szabadkozni kezdett: 

– Dehát ez fordított dolog lenne! 

– Mindegy, kérem. Higyjen az én hajlott koromnak és ta- 

pasztalatomnak. Gyónjék előbb meg. 

– A katona letérdelt s elkezdte a gyónást. És amint egyre mé- 

lyebben tárta föl lelkét és az érsek meg a gyónó közt egyre me- 

legebb lelki beszélgetés fejlődött ki, egyszer csak könnyekben tört 

ki a gyónó lelki megrendülése és csodás megkönnyebbülése. 

– A feloldozás után aztán kérdi az érsek: 

– Elmondjam-e még az érveket a gyónás mellett? 

– Köszönöm, – mondta a tiszt hálás szívvel, – most mar 

magamon érzem annak a hasznát.

326 

Valóban így van, Testvéreim! Talán soha jobban nem érez- 

zük Krisztus szavainak melegségét, mint egy jó gyónás után: 

„Jöjjetek hozzám mindnyájan, kik elfáradtatok és meg vagytok 

terhelve, és én fölüdítlek titeket” (Máté 11, 28.). 

Persze ennek az éltető kibékülésnek megvannak a maga lelki 

föltételei is; a bűnbánat szentségének kellékei is vannak. Négy 

kelléke is, de egyik sem olyan nehéz, mint azt messziről gondol- 

nók. Melyik ez a négy kellék? Gyónjál I. hittel, II bánattal, 

III. őszinteséggel, IV. vezeklő lélekkel. 

I. 

Gyónjál hittel! 

A) Az első kellék tehát, hogy nagy hittel térdeljünk a gyón- 

tatószékbe. Hittel a bűneink megváltásáért meghalt Krisztus 

iránt. 

– Tehát az idén sem mégy gyónni? – kérdezem valakitől, 

akiről tudom, hogy már régen nem gyónt. 

– Nem; mert sokkal becsületesebb vagyok, semhogy el mer- 

nék menni. 

– Ezt azonban nem értem. Templomba jársz; imádkozol; a 

családodban régi hagyomány a vallás megbecsülése; előkelő sze- 

repet viszel a katolikus mozgalmakban – de gyónni nem mégy? 

Hát nem vagy te katolikus? 

– Vagyok is meg nem is. Szeretnék én egészen az lenni, 

mindenben az lenni, de kérlek, a hitem ... Ha úgy egészen biztos 

lehetnék a hitemben ... 

– Egészen biztos? Mennyire biztos? 

– Hát annyira, mint 2x2=4. 

– Ah! Ez a te alapvető tévedésed! Matematikai biztosság 

a matematika területére való; más területnek meg más biztossága 

van! A hit biztossága az erkölcsi és logikai bizonyosság. Te csak 

a matematikát akarod elismerni? Dehát bizonyítsd be azzal, hogy 

Raffael „Madonna della Sedia”-ja szép. És bizonyítsd be mate-

327 

matikával, hogy ez a kép szebb, mint Murillo „Assumpta”-ja. 

– Igen, ebben igazad van, – feleli az én emberem, – de 

csak legalább annyira volnék, hogy semmi kétely, semmi talány, 

semmi megoldatlan misztérium ne maradna a hitemben. 

– Olyasmit kívánsz, ami lehetetlenség. Az egész világ kö- 

rülöttünk titokzatos misztérium, jól értsd meg: a minket övező 

látható, anyagi világ! És akkor te most azt akarod, hogy semmi 

homály ne maradjon az anyagfölötti, szellemi világról vallott hi- 

tedben? 

– Dehát mégis mennyit kell hinnem, hogy nyugodtan, be- 

csülettel mehessek gyónni? 

– Hiszel Jézus Krisztusban, az Isten Fiában? 

– Ó, hogyne! Nélküle sötétben tapogatna az emberiség. 

– Hiszel mindenben, amit Krisztus tanított? 

– Ó, igen. Legalább is akarok hinni. De néha ingadozom. 

– Ilyenkor imádkozd el a Credo-t. És mondd el Krisztus- 

nak, amit először a beteg gyermek apja könnyeket hullatva mon- 

dott: „Hiszek, Uram! segítsd az én hitetlenségemet” (Márk 

9, 23.). Mondd ezt el, – és akkor térdelj le hittel a gyóntató- 

székbe. 

B) Dehát mégiscsak sok ma, 1934-ben azt követelni, hogy 

egyik ember térdeljen le egy másik ember előtt, ott, abban a ké- 

nyelmetlenül szűk gyóntatószékben, és valljon: valljon őszintén, 

mindent! Ilyet követelni a repülőgép korszakában... a rádió 

korszakában ..., az orosz-szovjet korszakában! 

– Nos, látod, épen ez az érthetetlen, ez a különös a dolog- 

ban: hogy ez a nagy megalázkodást követelő intézmény, a gyó- 

nás, még el nem sorvadt, feledésbe nem ment, sőt jobban virul 

ma, mint bármikor az Egyház 1900 éves története alatt; ez előt- 

tem éppen elvitathatatlan jele isteni eredetének! Olyan csodás, 

olyan hihetetlen, olyan vakmerő ez a gondolat, hogy ember erre 

rá nem jöhetett! 

A gyónás vakmerő vállalkozás volt, hiszen találni kellett 

hozzá megfelelő gyónót és megfelelő gyóntatót. 

a) Gyónót kellett találni, őszintét és alázatos lelkűt. A gő-

328 

gös fennhéjázó, fagyos embernek le kell térdelnie egy másik em- 

ber előtt, a Krisztust helyettesítő gyóntató előtt. És gyónnia kell. 

Őszintén. Mindent. A szörnyű nagy bűnöket is. Meg a meg- 

alázó, apró, titkos hibákat is. És ez alól föl nem ment semmi: 

ha király vagy, tudós vagy, gazdag vagy, kitüntetett vagy, pap 

vagy, pápa vagy, öreg vagy, ifjú vagy – mindegy: mindenki- 

nek gyónnia kell! 

b) De még ez sem „elég: találni megfelelő gyóntatót is! Em- 

bert, aki ki nem fárad. Szívet, amelyik részvéttel dobog, és me- 

leg is legyen, mint a tűz, hideg is, mint a jég: meleg a bűnösök 

iránt, hideg a bűnök iránt. Ajkat, mely beszél is, de néma is: be- 

szél, mikor a gyóntatószékben ül, és némává lesz, mint a sír, 

mihelyt kilép onnan. Lelket, amelyik mély, mint a tengerszem a 

hegytetőn: dobj bele bármit, hangtalanul tűnik el parttalan mé- 

lyében ... 

Ó, Uram, hát nem ismered az embert, hogy ilyesmire vállal- 

koztál? Mikor megalapítottad ezt a szentséget, nem féltél, hogy 

egy teremtett lélek nem sok, de annyi sem fogja azt igénybe 

venni! így ijedezik a kicsinyke ember. De rácáfol az Úr, rácá- 

fol a történelem, rácáfol a múlt, rácáfol a jelen, rácáfolnak az 

alázatos szívvel térdelő gyónók milliói! 

– Hát mondd, most sem tudnál még hittel letérdelni, a bűn- 

bocsátó Krisztus szerető irgalmába vetett hittel? 

– De igen, így már megpróbálom. 

II. 

Gyónjál bánattal! 

Hanem akkor térdelj le a gyóntatószékbe töredelmes bá- 

nattal is! Igen:; térdelve gyónunk és nem állva, mert csak a 

térdeplő helyzet a bocsánatkérésnek és bánatnak méltó gesztusa. 

Csak ne félj attól, hogy A) nehéz a bánatos gyónás, vagy, hogy 

B) megalázó lenne!

329 

A) Amikor gyónni mégy, jusson eszedbe Krisztus szeretete 

és szenvedése, mely nekünk a megváltást szerezte és ez szítsa 

fel benned a bánat tisztítótüzét. 

Amikor gyónni mégy, gondolj erre a szenvedésre, erre a 

vérre; a vérre, amelyet az Olajfák hegyén a halálgyötrelem sajtolt 

ki az Úr arcából; a vérre, mely homlokából a töviskorona alatt fa- 

kadt; a vérre, melyet vállaiból az ólmos korbácsok serkentettek; 

a vérre, mely kezéből-lábából ömlött a szegek alól; a vérre, mely 

mint sodró hegyi patak, lüktetett ki megnyitott szívéből. Gondolj 

erre a vértől borított Üdvözítőre és Őneki mondd el a gyóntató- 

székben: Atyám, ilyen voltam eddig: gyenge, esendő, kiállha- 

tatlan, rút, bűnös – de most emelj magadhoz, hogy lehessek 

ezután erős, állhatatos, kitartó, szent: lehessek a te tisztalelkű, 

boldog gyermeked! 

Aki így tud gyónni, annak biztos, hogy megvan a hite, meg- 

van az alázata és megvan a bánata: már pedig bánat nélkül 

nincs bocsánat! 

B) És csak ne féltsd ettől az alázatos, töredelmes viselke- 

déstől a te tekintélyedet, rangodat, méltóságodat! 

Pár hónappal ezelőtt, 1934. febr. 7.-én, negyvenhat évi bírói 

szolgálat után nyugalomba vonult itt, Pesten, egy kúriai tanács- 

elnök (dr. Westermayer Viktor). Azt á búcsúbeszédet, amellyel 

elköszönt bírótársaitól, az egész országban példa gyanánt kellene 

kiplakátolni. Engedjétek meg, hogy néhány mondatot felolvassak 

belőle. 

,,A mai nappal a főméltóságú kúrián eddig viselt tisztemtől 

fölmentettem s így ezen a napon utoljára elnököltem a tanács- 

ban ... A harmadik tanácsnak az ítélkezése az alatt a nyolc esz- 

tendő alatt, amíg veletek együtt dolgoztam, a házasság intéz- 

ményét csaknem a szentség erejéig védelmezte, de azért ott, ahol 

szükség volt reá, kérlelhetetlenül lesújtott az erkölcstelenségre, – 

a tisztességes nő méltóságát az őt megillető magas piedesztálra 

emelte, a szülői és gyermeki szeretet örökérvényű isteni és em- 

beri törvényeit erősítette, a könnyelmű és ledér felfogásnak ha- 

dat üzenve, a tisztességes nőnek a csábítás ellen hatásos vedel-

330 

met nyújtott. Hálával vagyok a Mindenhatónak, hogy ez a jog- 

fejlődés az én tanácselnökségem idejére esett és mintegy az én 

nevemhez fűződik. 

Mint vallásos ember, a mai nap reggelén meggyóntam, ál- 

doztam és kértem a jó Istent, hogy bocsássa meg azokat a téve- 

déseimet, amelyekbe 46. évet meghaladó ítélkezéseimben a leg- 

jobb szándék mellett is beléeshettem, így tisztán állva előttetek, 

kérem a mindenható Isten áldását a királyi kúriára, az ország- 

bírák sorából messze kimagasló, szeretett, drága elnökünkre, a 

kúriának minden egyes tagjára! ...” 

így búcsúzott az agg bíró: szentgyónással, áldozással s alá- 

zatos imádsággal. Mondjátok: ejtett-e csorbát tekintélyén az ő 

vallásos megalázkodása? Vagy nem inkább ép akkor nőtt-e előt- 

tünk óriásit, mikor alázatos tudott lenni Isten előtt? 

III. 

Gyónjál őszintén! 

A) Az ilyen lélek aztán úgyis megtartja a gyónás harma- 

dik föltételét: Mindent el kell mondanod őszintén! 

a) Vigyázz, Testvérem, nehogy te is úgy próbálkozzál gyón- 

ni, mint az a két beteglábú katona, aki egyszer elment az orvos- 

hoz kezelésre! Mind a kettőnek köszvényes volt a lába és a ke- 

zelés természetesen nem ment fájdalom nélkül. Az egyik kegyet- 

lenül jajgatott is, mikor a lábát masszírozták, és annál jobban 

csodálkozott, mikor a társa a legnagyobb nyugalommal ült ott, 

fel sem szisszent, amikor dörzsölték. 

– Hát, pajtás, hogy lehetséges ez? – kérdezte tőle a ke- 

zelés után. 

– Hja, nekem volt eszem, – felelte a másik, – nem a be- 

teg lábamat tartottam oda, hanem az egészségeset... 

Nem így tesz-e az is, aki elmegy gyónni és a bűnét, a be- 

tegségét nem tárja fel őszintén? A bevallás már fél gyógyulás,

331 

míg viszont az elhallgatott bűn tovább is rágódik lelkűnkön, kí- 

noz és nyugtalanít, mint a sebben lappangó szálka. 

Ne legyünk oktalanul szégyenlősek! Igen: szégyenei]ük el- 

követni a bűnt; de ha oly szerencsétlenek voltunk, hogy eles- 

tünk, legalább ne szégyeljük őszintén meggyónni azt! 

b) Volt a régieknek egy mélyértelmű legendája az ördögről 

meg a gyóntatószékről: ma is sokat tanulhatunk belőle. 

Az egyik gyóntató atya, a legenda szerint, nagy meglepe- 

téssel veszi észre, hogy a gyóntatószék körül az ördög sürög- 

forog. 

– Mit keresel itt? – kérdi tőle a gyóntató. 

– Visszaadom az embereknek, amit elloptam tőlük, – feleli 

az ördög. 

– Elloptál? Mit loptál el? 

– A szégyenérzetüket. Mikor a bűnt el akarták követni, el- 

vettem, hogy ne szégyeljék megtenni; most aztán visszaadom ne- 

kik, hogy szégyeljék meggyónni! ... 

Testvérek, vigyázzatok: sajnos, nemcsak legenda ez, hanem 

könnyen megtörténő valóság is! 

Igaz: a bűnbevallás valóban az alázatosság gyakorlása és 

kényelmetlen feladat, de ezt jól tudja a gyóntató pap is és 

megértő szeretet fakad szívében, mikor a gyónónak félelmét és 

szorongását látja. Hiszen, minél nagyobb a bűnös félelme, annál 

nagyobbnak kell lennie a gyóntató szeretetének! És még ennek 

a szorongó érzésnek is értéke van: jele bánatunknak, annak, hogy 

most végre világosan tudatára ébredtünk bűneink gonoszságának. 

B) Hogy pedig az a teljes őszinteség, amit a gyónás meg- 

követel, túlságosan nehéz ne legyen számunkra, arról is nagy- 

szerű tapintattal gondoskodott Egyházunk, amikor előírta a gyón- 

tató számára a gyónási titok pecsétjét, egy olyan tökéletes, síri 

némaságot, amihez hasonló titoktartást nem ismer még egyet a 

világ. 

a) Hiszen, ha azt rendelte volna az Úr, hogy bűneinktől 

megszabadulhatunk ugyan, de csak úgy, ha azokat itt a templom 

közepén a hívek nyilvánossága előtt hangosan bevalljuk, – hát

332 

keserves, nehéz föltétel lett volna, de mégis megérné: hiszen 

megszabadulok bűneimtől! 

De az Úr Jézus finom tapintattal nem akart ilyen súlyos pró- 

bára tenni minket. Csak azt kívánja, hogy egyetlen egy embernek 

mondjunk el mindent őszintén, azt is halkan, suttogva, hogy senki 

más meg ne hallja, de aztán még ezt a gyóntató papot is a leg- 

szigorúbb titoktartásra kötelezte, hogy soha senkinek egy árva 

betűt el ne mondhasson azokból a bűnökből, amiket neki gyóntak. 

b) És az Úr valami különös gonddal őrködik a gyónási ti” 

tok sértetlensége fölött. Mert csak így érthető meg, hogy ennek 

megsértéséről soha nem hallunk. 

A papok is emberek és ők sem maradnak mentek az emberi 

természet gyöngéitől. Mikor az ember megöregszik, könnyen csa- 

csogóvá, fecsegő gyermekké válik, – de nem tud mutatni senki 

megöregedett papot, aki akár öregkorában is a gyónási titkot el- 

fecsegte volna. 

A papot is utólérheti a fájdalmas csapás és elméje elborul- 

hat s őrültek házába kerülhet, – de itt sem akadtak egyre sem, 

aki akár őrült állapotában is megsértette volna a gyónási titkot. 

És utolérhet egy papot a legmegrendítőbb tragédia: elveszít- 

heti hitét, erkölcsét, Krisztusát, és az áruló Júdás módjára aposz- 

tatává válhatik: de még ekkor sem tudunk egyről sem, aki any- 

nyira süllyedt volna, hogy az egykor rábízott gyónási titokkal 

visszaélt volna. 

A hívek gyónáson kívül is jönnek ügyes-bajos dolgaikkal a 

lelki atyához és megesik ilyenkor, hogy ők maguk hivatkoznak 

arra, hogy „azt meg azt meggyóntam” és nagyon csodálkoznak, 

hogy a gyóntató meg semmire sem tud visszaemlékezni. 

Valami egészen sajátos dolog, hogy a pap, még ha akarna, 

sem tudna visszaemlékezni a gyónás anyagára. Mint valami mély 

tengerbe, úgy merülnek el lelkében a hallott bűnök a bűnbevallás 

pillanatában. 

Valóban: az Úr Jézus oltalma valami különös figyelemmel 

őrködik a gyónás pecsétjén, hogy mindnyájan őszintén merjünk 

ott beszélni.

333 

IV. 

Gyónjál vezeklő lélekkel! 

Végül utolsó föltétele a jó gyónásnak: gyónjál vezeklő lé- 

lekkel! 

A) Ennek egyik jele az, hogy gyónás után valamiféle elég- 

tételt adunk a megbántott Istennek. 

Istennek elégtételt adjak? Hát nem Krisztus tett eleget vét- 

keinkért? – kérdi valaki. De igen, Krisztus! Egyetlen csepp 

vére elég lett volna az egész világ bűneiért. De mégis úgy illik, 

hogy mi is adjunk értük valamit. Ezért pontosan elvégezzük a 

gyónásban fölkapott imákat, vagy egyéb jócselekedeteket. 

De főkép fogadjuk el penitenciául az élet nehézségeit és 

igyekezzünk a bajból is hasznot húzni és minden szenvedésből 

tőkét kovácsolni régi bűneink letörlesztésére. Nehéz a megélhe- 

tésed ..., férjed meghal..., gyermekeid szomorítanak ..., sze- 

rencsétlen a házasságod .. ., rosszul bánnak veled ..., semmi ter- 

ved nem sikerül..., irigy ellenségek rágalmaznak ..., hosszú be- 

tegség ágyhoz köt – mindezzel lehet vezekelni, lehet velük régi 

bűneink büntetését törleszteni. Mily nagyszerű vezeklő lelkület 

az, mely el tudja mondani Szent Ágostonnal: „Uram, itt égess, 

itt vágj, itt sújts, csak az örökkévalóságban légy irgalmas!” 

B) De van még egy értékes elégtétel is: a megjavulás! 

Javulj meg s maradj álhatatos. Ne legyen az életed örökös 

bukdácsolás! Halljad csak, amint Krisztus mindig ezt mondja: 

„Menj s többé ne vétkezzél!” Az inaszakadtat meggyógyítja, de 

utána ezt mondja neki: „íme egészséges lettél, többé már ne vét- 

kezzél (Ján. 5, 14.). A házasságtörő asszonynak megbocsát, de 

ezt mondja: „Menj el és többé ne vétkezzél” (Ján, 8, 11.). Em- 

lítettem, mennyire fontos a bánat. Bánat nélkül nincs bocsánat! 

Hogy pedig volt-e jó bánatunk, ennek biztos jele az, hogy javul- 

tunk-e a gyónás után. Aki küzdelem nélkül visszaesik régi bűnébe, 

annak nem is volt igazi bánata. Ne ijedjetek meg! Azt mondtam: 

„Küzdelem nélkül!” Mert, aki küzd a hibái ellen, annak volt

334 

bánata. Akik komolyan akarnak javulni, azoknak nincs félni- 

valójuk: azoknak, akik hittel, bánattal, őszinteséggel és vezeklő 

lélekkel mosták meg lelküket a bűnbánat szentségében. 

* * * 

Kedves Testvéreim! Szent Máté evangélista evangéliumá- 

nak 8. fejezetében érdekes módon írja le, mint gyógyított meg 

az Úr egy bélpoklos beteget szörnyű betegségéből. 

,,Uram! ha akarod, megtisztíthatsz engem” – hangzott a 

beteg esengő imája Krisztus Urunk felé. ,,Kinyújtván kezét Jé- 

zus, illeté őt, szólván: Akarom, tisztulj meg.” És a beteg abban 

a pillanatban meggyógyult. De az Úr még hozzátette a paran- 

csot: ,,Eredj, mutasd meg magadat a papnak”. A mózesi törvény 

szerint ugyanis a lepra-gyanús beteget a papokhoz vitték, akik, 

ha őt csakugyan bélpoklosnak találták, elkülönítették az egész- 

ségesektől; viszont ha egy ilyen beteg meggyógyult, szintén a 

pap állapította meg, hogy szabad-e őt már visszaengedni az em- 

berek közé, és bizonyos szertartások elvégzése után fogadta őt 

vissza az egészségesek társaságába. 

,,Eredj, mutasd meg magadat a papnak”, – bizonyos maga- 

sabb, nemesebb, lelki értelemben az Újszövetségbe is átvette ezt 

a törvényt az Úr, amikor a bűnbánat szentségét rendelte. „Uram, 

ha akarod, megtisztíthatsz”, – ezzel a hívő és alázatos lelkület- 

tel térdelünk mi is a gyónásban Krisztus helyettese elé. És az 

Úr úgy akarja, hogy őszinte bűnvallomásban mutassuk meg be- 

teg lelkünket a papnak. Az pedig kinyújtja fölöttünk kezét, mint 

Krisztus is tette a beteg fölött, de már nem azt mondja, amit 

Ő mondott: ,,Akarom, tisztulj meg”, hanem így szól a bűnbeval- 

lás után: „Oldozzon föl téged a mi Urunk Jézus Krisztus, és én 

az ő megbízásából feloldozlak téged bűneidtől az Atyának, Fiúnak 

és Szentléleknek nevében.” 

Ezért amikor én gyónok, elmerül körülöttem az egész világ, 

nem látom a templomot, nem a gyóntatószéket, nem a bennülő 

papot – csakis Krisztussal állok szemben: neki súgom bűneimet, 

az ő szavát hallom, kitárom lelkemet, s hull rá a vére, és mossa,

335 

égeti, tisztítja, erősíti, szépíti az én küzködő, sápadt, megtépett 

lelkemet. 

Aztán felállók és valami végtelen örömet, megkönnyebbü- 

lést, vidámságot érzek. Mintha mázsás szikla szakadt volna le 

rólam. 

Lehet, hogy kint zimankós, hideg tél van, – de a lelkemben 

májusi napsugár süt. 

Lehet, hogy kint sötét este van, – de a lelkemben új élet ma- 

dárdalos hajnala pirkad. 

Letérdelek a templom padjában, kezembe hajtom homlokomat 

és boldogságtól hullámzó lelkem csak ezt a megrendült pár szót 

tudja rebegni: „Köszönöm, Uram, hogy tisztára mostál engem! 

Köszönöm, Uram, hogy a szentgyónást adtad nekünk!” Amen.

XXVIII. 

„ÉS TE MIÉRT NEM GYÓNSZ?” 


Él valahol egy előkelő állású úr, négy kedves gyermek apja, 

kitűnő munkaerő, szép családi élete van, mindenki tiszteli, úgy is 

mint becsületes vezető hivatalnokot, úgy is mint lelkes hazafit, 

úgy is mint áldozatkész családapát. 

Az egész család katolikus, a gyermekek különösképen buz- 

gók. Az apa sokat ad a kifogástalan nevelésre. Pénteken nem 

kerül hús az asztalra, vasárnap eljárnak a szentmisére, ebéd előtt 

keresztet vetnek ... de van egy rejtély, amit meg nem fejt senki: 

az apa nem volt gyónni 23 év óta, az esküvője óta. Kedves férj, 

áldozatkész édesapa, nagyszerű hivatalnok, kifogástalan úriem- 

ber, katolikusnak nevezi magát, – de gyónni nem ment már 23 

éve és nem is szándékozik. A gyermekei minden hónapban gyón- 

nak, – örül neki. A felesége minden hó első péntekjén áldozik, 

– nem bánja. Ő azonban nem akar gyónni. 

Vagyis hát nem is egész pontos kifejezés az, hogy ,,nem 

akar”. Ennyire nincs, hogy nem „akarna”. Csak nem gyónik. 

Miért nem gyónik? Mert már tavaly sem gyónt. És miért nem 

gyónt tavaly? Mert már harmadéve sem gyónt. És nem gyónt 

már 23 éve. Először csak kényelemből, lustaságból, könnyelmű- 

ségből maradt el a húsvéti gyónásával, de aztán megszokta ezt 

az állapotot, a tehetetlenség ereje egyre mélyebben nyomta bele

337 

ebbe a gödörbe . . . ma már talán érvei is vannak amellett, hogy 

miért nem megy gyónni. 

Milyen érvei? 

Éppen ezekről fogok most beszélni. Mert – fájdalom, – 

nem egy ilyen megfagyott lelkű testvérünk él körülöttünk. 

Emberek, akik katolikus hitüket a világért meg nem tagadnák, – 

de következetesen nem is tartják. Emberek, akik templomba is 

mennek, imádkoznak is, talán súlyos bűneik nincsenek is, – de; 

mégsem gyónnak, mert még mindig rájuk nyomaszkodik a pár 

évtized előtti vallást lemosolygó világ jégsarki levegője. 

Az előző három prédikációmban szintén a gyónásról volt 

szó, de azoknak beszéltem, akik gyónni szoktak. A mai beszédet 

azoknak szánom, akik nem szoktak gyónni. 

Nagy szeretettel kérlek titeket, testvéreim, akikhez eljut sza- 

vam a rádió révén és akik már régen nem gyóntatok, gon- 

doljátok végig velem nyugodtan, mily alaptalan minden ellenve- 

testek, mennyire helyt nem álló valamennyi kifogástok, mily erőt- 

len minden mentegetőzéstek! Gondoljátok velem végig mindezt, 

– és aztán végre menjetek el ti is újra gyónni! 

I. 

„Nincs semmi bűnöm!” 

Mindjárt elöljáróban azokról az emberekről kell megemlé- 

keznem, akik azt hirdetik magukról, hogy – ők nem is embe- 

rek. Mert körülbelül ezt jelenti az, amit mondanak: „Én bizony 

nem megyek gyónni, mert minek gyónnék, mikor semmi bűnöm 

sincs? Sem nem öltem, sem nem raboltam! ...” 

A) Testvér! „Nincs bűnöd?” Szóval: te nem vagy ember? 

Mert ember ezt – Szűz Márián kívül – magáról még el nem 

mondhatta! 

„Nincs bűnöd!” Szóval: nem vagy ember? Mert ha em- 

ber vagy, rólad is érvényes Szent János megállapítása: „Ha azt

338 

mondjuk, hogy nincs semmi bűnünk, mi magunk csaljuk meg ma- 

gunkat és nincsen bennünk igazság” (Ján. I. 1, 8.). 

,,Nincs bűnöd!” Persze, ha valaki évekig nem gyónt, az 

könnyen elhiszi, hogy nincs bűne. Aki évek óta rongyos ruhában 

és sáros csizmában jár, az sem érzi már a szükségét annak, hogy 

talán kefélkezni is jó volna. 

,,Minek mennék gyónni, mikor nem öltem, nem raboltam!” 

Dehát olvasd csak el, mi van írva az evangéliumi dúsgazdag- 

ról! Evett, ivott, kevély és könyörtelen volt, – más nem. Nem 

ölt, nem rabolt; ma ezt mondanók: becsületes gentleman volt. 

S a vége? „Meghala a gazdag és eltemettetek a pokolban” (Luk. 

16, 22.). Pedig nem ölt és nem rabolt! És a tékozló fiú az Úr 

másik példabeszédében talán ölt, vagy rabolt? (Luk. 15, 11.-32.) 

Nem! És nem öltek azok sem, akik nem adtak enni-inni Jézus 

szegényeinek, és az ítéletkor mégis ezt hallják: „Távozzatok tő- 

lem, átkozottak” (Máté 25, 4L). 

B) Az emberi szív mily könnyen megcsalja magát! Híze- 

leg, ábrándozik, hogy milyen jó is vagyok! De ha őszintén vizs- 

gáljuk magunkat, itt is, ott is mennyi folt, hiba, tökéletlenség, 

bűn! Mennyi kevélység és hiúság, mennyi sértés és szívtelen- 

ség, mennyi szeszélyesség, dac és kiállhatatlanság, mennyi durva- 

ság és önzés! Talán rosszakaratból nem teszünk bűnt (hál' Isten- 

nek), de gyarlóságból mennyit! Mennyi kifakadás, rossz kedv, 

gyanakvás, könnyelmű ítélkezés, apró tűszúrás – vagyis nyelv- 

szúrás! 

,,A gonosztevő szívét nem ismerem, csak a becsületes embe- 

rét, de az rettenetes”, – mondotta valaki, és mennyire igaza 

volt! Ó, ha őszinték akarunk lenni, mindnyájunknak minden nap 

el kell mondanunk: Mea culpa, mea culpa. Igen, beismerem, 

én vétkem, én igen nagy vétkem! 

Romlott levegőben élünk, szivacs a szívünk, iszapos a vé- 

rünk, sáros a gondolatunk, emésztő tűz lángja lobog ereinkben, 

– és te azt mondod, hogy nincs bűnöd?

339 

„A gyónás emberi találmány!” 

– Nos, ezt valóban nem mondom! Sőt nagyon is érzem 

Isten előtt, hogy bűnös vagyok. Gyónni azonban nem megyek! 

– De hiszen te azt hirdeted, hogy vallásos vagy! 

– Az is vagyok! Csak – tudod, kérlek – nem formák 

szerint. Én nem a külső formákat tartom. A lényeg a fő, nem a 

külső forma. 

– Ebben valóban igazad van: a lényeg a fő és nem a 

külső forma. De ha te pusztán külső formának tartod azt, amit 

Krisztus rendelt és ha azt gondolod, hogy ezek nélkül is lehet 

üdvözülni, akkor egyáltalán miért jött Krisztus közénk? Már pe- 

dig Ő rendelte a szentségeket, Ő a gyónást is! 

– Nem! A gyónást nem Ő rendelte! Azt a papok talál- 

ták ki! 

– Ah, vagy hát úgy? Felelj meg akkor erre a két kérdésre: 

A ) ki találta ki és Β ) miért találta ki? 

A) Ki találta ki a gyónást, melyik ember? Nem látod, hogy 

ha a gyónás emberi találmány volna, már régen meg kellett volna 

semmisülnie! Hiszen oly nehéz, oly kényelmetlen, oly annyira 

ellenkezik az emberi hajlamokkal! És mit látunk? Megvan tizen- 

kilenc század óta a gőgös emberi szenvedélyek ellenére is! Ez 

a tény felfoghatatlan, hihetetlen, – mit mondjak? – emberileg 

szólva lehetetlen. És mégis így van! 

,,Ember találta ki a gyónást?” Kérlek, mondd meg a ne- 

vét! Embernek juthatna-e egyáltalán eszébe ilyesmit követelni? 

Csak el kell képzelni, mi lenne, ha én most először hirdetném ki, 

hogy gyónni kell. Nos, gondolom, mi volna rá a válasz! „Ke- 

mény beszéd ez, ki hallgatja?” És mégis megvan a gyónás és 

ma is gyakorolják. „Gyakorolják” – nem is jó szó! Szeretik! 

Annyian gyónnak ma, mint még soha az Egyház 1900 éves élete 

alatt. 

Magyarázd meg ezt a tényt, ha tudod. Ha pedig nem tu-

340 

dod, akkor ismerd el, hogy már a gyónás puszta létezése is bi- 

zonyíték amellett, hogy Krisztustól eredt. 

,,A papok találták ki a gyónást.” Dehát akkor ők legalább 

nem gyónnak, úgy-e? Mert márcsak egészen különös dolog volna, 

hogy – ha tőlük függene, – ilyen nehéz parancsot saját ma- 

magukra is alkalmaznának! Pedig hát a papok is gyónnak! És 

a szerzetesek is! És a püspökök is, és a bíborosok is! És a 

pápa is ép úgy gyónik, mint akármelyik más híve az Egyháznak! 

B) Pedig itt van a még fogasabb kérdés: Ha a gyónást a 

papok találták ki, vajjon miért találták ki! 

Csak olyasmit szokott az ember kitalálni, amiből haszna van, 

– ez már világos! Dehát miért találták ki a gyónást? Mi hasz- 

nuk van belőle? 

Először is, hogy anyagi hasznuk nincs, arról – ugyebár – 

nem is kell beszélnem. A gyónásért valóban soha senki nem fizet 

egy fillért sem. 

Ha tehát nem anyagi haszon miatt találták ki a gyónást, 

bizonyára a miatt ,,a szórakozás miatt”, a miatt ,,az élvezet miatt”, 

amit a gyóntatás jelent? 

Ne vegyétek zokon, Testvéreim, ha itt talán túlságosan em- 

beriesen fogok beszélni; de csak így lehet világossá tenni annak az 

állításnak képtelenségét, hogy a gyónást a papok találták ki. 

Nézzetek csak be egy gyóntatószékbe, vajjon csakugyan 

olyan nagy élvezet lehet-e órák hosszat ülni abban a szűk, ke- 

mény fakalickában és órák hosszat megfeszített figyelemmel kí- 

sérni a tömérdek gyónó halk, néha alig érthető, gyakran idegen 

nyelvű suttogását? Itt a világvárosban hol magyarul, hol néme- 

tül, hol franciául gyónnak és minden egyes elsuttogott bűnre 

azonnal kialakítani magunkban a felelősségteljes ítéletet, hogy ez 

súlyos volt-e, vagy nem, és órákon át odatartani azt a papi lel- 

ket a legsötétebb bűnök zuhogó áradatának, amint hull rá a sok 

szomorú, borzasztó bukások bevallása, és mindenkihez szeretettel 

szólni, és a kétségbeesőt fölemelni, és az elbizakodottat figyel- 

meztetni, és a megfagyottat bánatra bírni, és a végeszakadatlan 

panaszokat türelmes, megértő szívvel végighallgatni... már csak

341 

engedjetek meg, Testvéreim, ha a papoktól függött volna, ezt 

már igazán nem találták volna ki. 

Újra kérlek, ne ütközzetek meg, amit mondok: ha a papok- 

nak kellett volna kitalálni, még ma sem volna gyónás! Igen: ők 

megteszik örömmel, időt és egészséget áldozva végzik a gyónta- 

tást, mert tudják, hogy nincs áldottabb papi munka, mint amit 

Krisztus a gyóntatással bízott rájuk. De bizony nincs fárasztóbb 

sem! És bizony mondhatom, mikor pár órai gyóntatás után ka- 

vargó fejjel fölkel a pap a gyóntatószékből, nincs kevésbbé kifá- 

radva, mint a favágó, aki egy öl fát felaprított. 

Pedig még nem beszéltem a betegek gyóntatásáról! Hány 

éjszaka költik fel a katolikus papot, hogy menjen beteget gyón- 

tatni! Hány kap megfázást és krónikus betegséget, míg órákig 

ül a szekéren, hogy egy távoli tanya betegjéhez jusson! Hány 

kap ragályos betegséget és hány adja életét hivatása közben! 

,,A papok találták ki a gyónást?” így nem igaz! A papok 

nem találták ki! De ha valaki azt mondaná: ,,A gyónást egy 

Pap találta ki”, ez már szent valóság lenne: egy Pap, az egyet- 

len örök Főpap, a mi bűnben vergődő lelkünket megszánó Jézus 

Krisztus! 

III. 

„Embernek nem gyónok!” 

Mikor aztán valaki kezdi belátni, hogy ez az érve sem tart- 

ható, gyorsan előveszi az újabb fegyvert: „Azért nem megyek 

gyónni, mert a pap is csak ember, én pedig embernek nem 

gyónok! Bűnöket csak Isten bocsáthat meg, én tehát csak Isten- 

nek gyónok és nem a papnak, akinek talán több bűne van, mint 

nekem! . ..” 

A) Annak, aki „embernek nem akar gyónni”, az első vá- 

laszt a Szentírás adja meg. Hallgassátok csak! 

Évezredekkel ezelőtt élt Szíriában egy csatákban győztes, 

vitéz generális, aki gazdag volt és tekintélyes, és akit győzelmei 

miatt az egész nép tisztelt, – de egyszercsak rettenetes betegség

342 

érte utól: bélpoklosságot, leprát kapott. Hiába volt a gazdag- 

ság, hiába az orvosok minden tudománya: nem segített semmi. 

Egyszer aztán új cseléd került a házához, egy portyázásnál 

foglyul ejtett kis zsidó leány. Mikor az új cselédleány látta urá- 

nak betegségét, elmondotta, hogy van az ő országukban egy Eli- 

zeus nevű csodatevő próféta, az biztosan meg tudná gyógyítani 

beteg urát. 

Több sem kellett a szegény betegnek! Tömérdek ajándék- 

kal, nagy kísérettel, lovakkal, szekerekkel útrakelt a csodás pró- 

fétához. De gondolhatjuk kiábrándulását és méltatlankodását, 

mikor a próféta őt, a hatalmas urat, aki előtt odahaza mindenki 

hajlongott, még csak szobájába sem engedte, hanem ennyit üzent 

neki: ,,Menj s fürödjél meg hétszer a Jordánban s akkor tested 

visszanyeri egészségét s megtisztulsz” (Kir. IV. 5, 10.). 

Igen mérges lett erre Naaman, – így hívták a katonát. 

– Ezért ugyan kár volt idejönni! Hogy ennyire megaláz- 

zon! Még csak ki sem jön hozzám! És hogy fürödjem meg a 

Jordánban! Mintha bizony odahaza nem volnának sokkal érté- 

kesebb folyóvizek! Induljunk haza! ... 

Még szerencse, hogy a szolgái higgadtabbak voltak és kér- 

lelni kezdték: Úgy-e, uram, ha a próféta valami nehéz dolgot írt 

volna elő, megtetted volna, csakhogy megint tiszta lehess. Hát 

hogy most ezt a semmiséget követeli, tedd meg: fürödjél meg a 

Jordánban. 

A generális erre megszelídült. Az elébb még gúnyolódott a 

próféta által ajánlott orvosság felett; még fájt gőgjének, hogy 

meg kellene magát aláznia; de végre is megtette, megfürdött a 

Jordánban és – íme, – teljesen meggyógyulva jött ki a vízből... 

Testvéreim! Csak a személyek változnak, csak a nevek, – 

de a történelem ugyanaz marad. A generális helyén vagyunk mi, 

emberek, Illés próféta helyén a gyóntató pap, a Jordán vizét pe- 

dig gyóntatószéknek hívjuk. 

Menjetek, fürdessétek meg lelketeket a gyóntatószék ke- 

gyelmi áradatában és megtisztultok – szól ma is az Egyház 

hozzánk.

343 

„Gyónni menjünk? Akkor fogunk megtisztulni? Hát ezek 

a gyóntatópapok is nem ép oly emberek-e, mint mi magunk? 

Nem ép úgy bűnösök-e? Vagy talán még nagyobb bűnösök, 

mint mi!” 

És mégis azt kérdem attól, aki így méltatlankodik: Ugyan, 

mondd, az Isten irgalma rendelhetett volna-e még ennél is köny- 

nyebb, ennél is egyszerűbb módot a bűnbocsánatra, mint ezt? 

Hogy el kell mondanod bánatos lélekkel bűneidet Isten egy föl- 

szentelt szolgájának, aki azonban erről úgy fog hallgatni, mint a 

sír, aki a meggyónt bűnökből egy árva betűt soha senkinek el nem 

mondhat s aki mikor föloldó imáját elmondja fölötted, egész biz- 

tos lehetsz, hogy az Isten is megbocsátott neked! ,,Menj, és fü- 

rödjél meg a gyóntatószék kegyelmében s lelked visszanyeri 

egészségét és megtisztulsz.” 

B) ,,Én csak az Istennek gyónok! – mondod talán még 

erre is. Minek oda emberi közvetítő? Elmondom Istennek 

a bűneimet: Ő ítéljen fölöttem! 

Tetszetősnek látszó okoskodás, pedig nem kevésbbé téves, 

mint az előbbi. Egész olyan, mintha egy gonosztevő így tiltakoz- 

nék ügyének törvényszéki tárgyalása ellen: Én fölöttem csak a 

király ítélkezzék! Minek ide emberi közvetítő, a bíró! ítéljen fö- 

löttem a király . . . 

Mi azonban tudjuk, hogy a világi ítélkezésben a király át- 

adta ítélkező jogát a bíráknak, akik így is hirdetik ki ítéletüket: 

„Őfelsége, a király nevében”. De ugyanígy van a gyónásnál is, 

a lelki ítélőszékben, amelynek hatalmát az Istenfia átadta az ő 

lelki bíráinak, papjainak. Ezek pedig így hirdetik ki az ítéletet: 

„Oldozzon fel téged a mi Urunk, Jézus Krisztus, és én az ő meg- 

bízásából feloldozlak bűneidtől”. 

Utóvégre nem a sértő fél állapítja meg az elégtétel formáját, 

hanem a sértett. És ha az Isten így akarta megállapítani a bűn- 

bocsánat módját, akkor hiába ellene az emberi okoskodás. 

C) „Az a pap is csak ember, embernek pedig én nem gyó- 

nok!” – mondják egyesek, rendszerint azok, akik pedig a gyón- 

tatószéken kívül – sajnos – igen gyakran egész hangosan is

344 

szoktak gyónni. Gyóntatószékbe menni restellenek, de viszont 

vasúton, vendéglőben, társaságban oly kihívó arcátlansággal di- 

csekednek fennhangon botrányos tetteikkel és bűnös kalandjaik- 

kal, hogy józan embernek a gyomra kavarog utána . . . De ők 

azért ,,embernek nem gyónnak!” 

,,A pap is csak ember!” Örülj neki, hogy ember és nem 

angyal! Örülj, hogy ember, akinek magának is végig kell har- 

colnia a lelki élet küzdelmeit, aki tehát résztvevő szívvel fog meg- 

érteni. 

,,Αz a pap is csak ember, neki is van bűne, talán még több 

is, mint nekem!” Igaz ez? Sajnos, lehet, hogy igaz! Az a pap is 

ember, azon is erőt vehet az emberi gyöngeség, mint erőt vett 

Júdáson, ő is felelni fog a saját életéért, – de mi köze minden- 

nek a gyónáshoz? Az a gyóntató pap nem azért tud feloldozni 

a bűnöktől, mert ő nagyon szent, hanem mert fölszenteltetése 

által az isteni kegyelemnek közvetítő csatornájává változott. Hogy 

ez a csatorna fából van-e, vagy aranyból, rézből-e, vagy ezüst- 

ből, nem számít; hanem az számít, hogy mi folyik át rajta. És 

Krisztus kegyelmét, megbocsátó irgalmát elnyerem minden jól 

végzett gyónásban egészen függetlenül attól, hogy milyen magá- 

nak a gyóntatónak lelkiállapota. 

IV. 

A gyónás áldásai. 

De ha alázatos szívvel el is fogadjuk, hogy az Isten így 

akarta a bocsánatot megadni, azért szabad elgondolkozni is a fö- 

lött, hogy vajjon miért így akarta, miért kötötte azt a beval- 

láshoz. 

És nagyszerű értékekre jövünk rá, nevelő és fölemelő ér- 

tékekre, amelyek épen a kötelező bűnbevallásból erednek. 

A) Először is a bűnbevallás kezdete a javulásnak. Be kell 

ismernünk hibánkat! „Vétkesnek érzi magát?” – ez a földi

345 

bírónak is első kérdése a vádlotthoz. Amíg tagad, addig nem lehet 

vele semmire sem menni. 

Nos, itt nem tagadunk! Itt fejünket meghajtva, megren- 

dülten ismerjük el, hogy rossz perceinkben megejthetett ugyan 

minket a gyönge emberi természet, vagy az álfilozófia, de most 

látjuk, hogy van fölöttünk egy objektív erkölcsi világrend. En- 

nek botor fővel neki lehet ugyan menni, de józan fővel engesz- 

telést kell nyújtani. 

Ezért a gyónás kitűnő elrettentő eszköz is. A keresztény 

tudja, hogy minden súlyos bűnét meg kell majd vallania. És 

akárhányszor erőt ad a kísértésben ez a tudat: Nem követem el, 

mert nehéz lesz majd meg vallanom! 

B) A gyónás a legértékesebb nevelő eszköz is. ,,Ismerd meg 

magadat” – írta elő már a delphii jósda is. Valóban nagy ér- 

ték az önismeret! Lehet valaki beteg és nem tudja: ez a ve- 

szélyes! Mert aki ismeri a betegségét, már törődik vele, már ke- 

resi a gyógyulás útját. Lehet valaki nyakig a bűnben és nem 

tudja: ez a veszte! Mert aki ismeri lelke betegségét, hibáit, bű- 

neit, legalább is nem fog nyugodtan bennük élni; aki pedig be- 

ismeri azokat, már rá is lépett a javulás útjára. 

Ezért tehát a gyónás az önismeretre nevelésnek elsőrendű esz- 

köze. Az ember önmagával szemben igen kegyes és elnéző; sa- 

ját hibáinkat könnyen kimentjük önmagunk előtt. De a gyónás- 

ban mindent őszintén el kell mondanunk a gyóntatónak és az ő 

tapasztalt és elfogulatlan ítélete majd kiábrándít az önámításból. 

Hol volna a világon még egy olyan intézmény, amely ily ered- 

ménnyel nevel a jóra, a becsületre, a kötelességteljesítésre! 

C) De azt is elmondhatjuk, hogy a gyónás a legrégibb és 

leghasznosabb pszihoanalízis is. A mai orvosi tudomány az ideg- 

betegségek gyógyítására a lélekelemzést is felhasználja. Ennek 

lényege abban áll, hogy a tudat alatt élő elnyomott képzetek, 

mint pincébe zárt vadállatok, rombolnak a lélekben és hogy el- 

veszítsék ártó erejüket, a tudatba kell hozni ezeket. Sok visz- 

szaélés is történik ezzel a gondolattal; de ami értékes benne, azt 

a katolikus vallás már közel 2000 éve gyakorolja a bűnbánat

346 

szentségében. Itt valóban mélyen le kell szállni a lélek legmé- 

lyére, itt valóban ki kell öntenünk minden titkunkat, hogy aztán 

élvezhessük a nagy lélekkönnyebbülés örömeit! 

A gyónás valóban nagy lélekmegkönnyebbülés! És pedig 

nemcsak az által, hogy a bűnt veszi le rólunk, hanem azzal is, 

hogy leveszi az életnek tömérdek terhét és keserűségét is. 

Mennyi ma a csalódás, a fájdalom és a keserűség! 

De mily részvétlenek az emberek! Elég mindenkinek a 

maga baja, mit törődik ő a másikéval! Ki nem tudná, 

milyen világban élünk! Ki nem látná, mennyi itt köztünk 

az összetört élet! És ki támasztja fel ezeket új küzde- 

lemre? Mennyi itt köztünk a vérző szív! És ki csillapítja 

le annak fájdalmát? Mennyi itt köztünk a háborgó lélek! És 

ki csitítja el vészes hullámait? íme, itt van egy intézmény, amely 

a legfölemelőbb vigasztalások forrása. Itt van egy hely, ahol a 

keseredett emberi lelkek kiönthetik panaszaikat. De itt van a 

magyarázat arra a tagadhatatlan tényre is, hogy a katolikusok 

közt a legkevesebb az öngyilkosok száma. Valóban, ha [élre nem 

értenének, nyugodtan nevezhetnők a gyónást a legeredményesebb 

életvédelmi intézménynek is. 

* * * 

És most köszönöm, Testvérem, hogy ki nem kapcsoltad a 

rádiódat és végig meghallgattál engem. De búcsúzásul még egy- 

szer megkérdem tőled: Mondd, Testvér, hát mégsem mégy el 

gyónni? 

Nem akarod elhinni, amit egy férfiről hallottam? 

Hosszú évek óta ő sem volt gyónni. Egyszer aztán nagy 

huza-vona után végre mégiscsak rászánta magát és megrendült 

szívvel elvégezte gyónását. Mikor aztán az áldozás után boldog 

lélekkel, mosolygós arccal hazament, olyan hihetetlenül meg- 

könnyebbültnek érezte magát, hogy odaállt a tükör elé és így 

szólt: ,,Most egész máskép kell kinéznem, mert gyóntam!” 

Testvérem! Aki hallottad a mai beszédemet, de már régen 

nem voltál gyónni, ezt az örömöt kívánja számodra az én imád-

347 

ságos lelkem. Hogy mondhassad el te is minél hamarább: Gyón- 

tam! 

Gyóntam! És most már tudom, mi az az öröm, amit Krisztus 

készít azoknak, akik Öt szeretik. 

Gyóntam! És most már tudom, miért konganak oly ünne- 

pélyesen és megnyugtatóan a húsvéti harangok. 

Gyóntam! És most már elömlött az én lelkemen is az Isten 

Fiának áldott vére, mely a bűnök bocsánatára hullott a kereszt- 

fáról. 

Gyóntam és ezentúl rendszeresen gyónni is fogok, hogy én 

is belekapcsolódjam abba a titokzatos isteni vérkeringésbe, amely 

Jézus Szívéből lüktet végig az Egyházban, s amelynek erejével 

egyszer eljutok majd oda, ahol már 

nincs gyónás, csak áldozás, 

nincs bűn, csak erény, 

nincs bűnbánat, csak öröm, 

nincs penitencia, csak jutalom, 

nincs kárhozat, csak boldogság, 

nincs hit, csak látás, 

nincs más, csak Isten és a lelkem: Isten boldogító látásában 

végtelenül boldog lelkem! 

Mondd, Testvérem: El akarsz-e ide jutni? 

El? 

Akkor kelj föl . . . gyónjál meg . . . és maradj ezentúl 

hűséges gyermeke a mi áldott mennyei Atyánknak! Amen.

FÜGGELÉK

AZ OLTÁRISZENTSÉG DIADALA 

AMSTERDAMBAN. 

(1924. július.) 

Azoknak a reflexióknak, amelyeket az 1924. évi július 23.- 

27. közt Amsterdamban tartott XXVII. nemzetközi eucharisz- 

tikus kongresszushoz szeretnék fűzni, nem adhatnánk találóbb 

címet a fentieknél. Az a néhány nap igazán az Úr Jézus diadala 

volt; az eucharisztia káprázatos ünneplése egy hivatalosan pro- 

testánsnak tartott ország fővárosában! Mikor mi, maroknyi ma- 

gyar papok, akik résztvettünk ezeken a bensőséges ünnepségeken, 

felvillanyozott lélekkel és gomolygó impressziók tömegével Buda- 

pestre visszaérkeztünk, szomorúsággal láttuk, hogy a katolikus 

Egyháznak erről a világraszóló fönséges eseményéről itthon alig 

tudnak valamit. 

Jelen sorok természetesen nem pótolhatják az elmaradt hír- 

lapi cikkeket. Hónapokkal az esemény után nem is volna ennek 

aktualitása. Mindössze azt a célt szolgálják, hogy Egyházunk 

szent ünnepe mégse múljék el fölöttünk sem nyomtalanul és az 

Amsterdamban nyert benyomásainkon elgondolkozhassanak azok 

is, akik nem vehettek részt a gyönyörű napokban. 

A kongresszus színhelye. 

Miért választották épen ezt a nagy többségében protestáns 

várost, holott Hollandiában más nagy, jórészt katolikus városok

352 

is kínálkoztak, sőt versengtek volna ezért a megtiszteltetésért? 

(Pl. a kat. egyetem székhelye, Nymegen, vagy Arnhem, Herto- 

genbosch stb.) A megtisztelő választás elsősorban nem nagy for- 

galma miatt esett Amsterdamra, hanem eucharisztikus múltja 

miatt, amelyről mi itt a távolban eddig alig hallottunk valamit. 

Pedig a hollandusok – egy régi csodás eseményből kifolyó- 

lag – még ma is büszkén nevezik fővárosukat „az eucharisztia 

városának” és rendkívül büszkék erre a névre. XI. Pius pápa 

különösen szerencsés húrt ütött meg, mikor a kongresszushoz kül- 

dött üdvözlő soraiban is hivatkozott erre az eseményre: „Spiritu 

praesentes et corde, apertis amplexamur brachiis, copiosisque bonis 

fortunamus coelestibus vos omnes, quibus contigit, ut ob Con- 

gressum Eucharisticum, Amsterdami, in civitate nimirum per S. 

Sacramentum perquam celebri, dilectae Bataviae gloria, habendum 

féliciter coadunamini.” 

1345. március 15.-én egy haldokló amsterdami betegen – 

kevéssel az áldozás után – hányási roham vett erőt. A beteg 

mellett álló asszony az egész hányadékot a szobában álló kandalló 

tüzébe dobta. Másnap reggel, mikor fel akarja ozítani a tüzet, 

megdöbbenve látja, hogy a tűz még ég, s a lángok közepén ott 

lebeg sértetlenül, fénnyel övezve a szentostya (ezt a jelenetet áb- 

rázolta az eucharisztikus kongresszus tagsági érme is). Azonnal 

kivette a lángokból, betette egy fehér vászondarabba, s a vásznat 

egy szekrénybe helyezve szaladt a tegnapi papért. A pap titok- 

ban (kíséret nélkül) visszavitte a szentostyát a templomba. Ha- 

nem másnap, 17.-én, megint ott volt az ostya a betegszoba szek- 

rényében a vászondarabon. Erre az egész város papsága és ren- 

geteg nép gyűlt a ház elé és fáklyákkal, énekkel, pompával kí- 

sérték vissza a szentostyát a templomba. A csodás esemény hí- 

rére, melyet a város magisztrátusa is hitelesített és egyházilag is 

megvizsgáltak, évről-évre nagyobb tömegek jöttek Amserdamba 

s a csodás szentostya előtt (,,het Sacrament van Mirakel”) sok 

gyógyulás történt. A régi krónikák tíz- és tízezer zarándokot em- 

legetnek minden évfordulón, akik résztvettek a csodás ostya kör- 

menetén. 1345.-től 1578.-ig évről-évre egyre nagyobb fénnyel

353 

ismétlődött ez a processzió a csodás szentostyával. Rengeteg tö- 

meg az utcán s ablakokban, szőnyegekkel, zászlókkal, virággal 

díszített házak . . . 

1578.-ban a reformáció aztán elpusztított mindent. Elvette 

az összes katolikus templomokat 1 s betiltott minden egyházi kör- 

menetet (ma sincs még megengedve!), és senki sem tudja, hogy 

a rettenetes zűrzavarban hová lett a csodálatos ostya. 

Az amsterdamiak nem könnyen felejtették el a régi szép 

napokat. Minden évforduló napján kiállottak az ablakokba, s 

bár körmenet nem ment többé, csendben elénekelték szép éne- 

keiket. Később kisebb csoportokban körüljárták a Begijnhofot, 

ahol utoljára őrizték a szentostyát és ebből a szokásból ala- 

kult ki lassanként egy gyönyörű vallási gyakorlat, a mai meg- 

ható „csendes körmenet”, a „stille omgang”. Egyházi ruhában, 

egyházi szerelvényekkel ma sem szabad a katolikusoknak kör- 

menetet tartaniok. 2 De ki tilthatja meg, hogy enélkül menjenek 

az utcára? És íme, minden évnek egyik márciusi éjszakáján a 

bárokból s orfeumokból hazatántorgó emberek csodálatos dol- 

got látnak az elhagyott amsterdami utcákon: feketébe öltözött 

szótlan férfiak hármasával-négyesével mennek a járdán (a ko- 

csiúton nem szabad, az már „körmenet” volna!), s a kis cso- 

portoknak nem akar végeszakadni! Százan, ezren, tízezren men- 

tek már el előttük .. . csupa férfiú! Nem szól senki egy szót sem. 

Mennek ugyanazon az úton, amelyen valaha a körmenet járt. 

Este 11 órától pirkadó hajnalig folyton jönnek az új tömegek. 

1 Ma is protestáns kézen vannak a középkori gótikának e pompás al- 

kotásai (egyedül a hertogenboschi St. Jan-kerk került vissza katolikus 

kézre) és sokhelyen üresen konganak vasárnaponként is, míg a katolikusok alig 

férnek az újonnan épített templomaikban. Benéztem egy ilyen elvett gótikus 

csodába, a nymegeni óriási templomba: leütött fejű apostolok és szentek 

reliefjei között nyugszanak Szent Petrus Canisius rokonai – protestáns temp- 

lomban. De minden szentnek feje leütve! 

2 Néhány éve szó volt róla, hogy a katolikus parlamenti párt eltörölteti 

ezt a megalázó törvényt. De eddig még mindig fennáll.

354 

Nemcsak fővárosiak; távoli városokból különvonatok öntik egész 

éjjel a férfiakat, (a ,,stille omgang” társulat tagjait) 1 , akik egész 

úton szenténeket énekelnek, de Amsterdamban megnémulnak, s 

mennek csendben, csendben, a körmenet régi utcáin, amíg elér- 

nek a Begijnhof templomába, ahol hajnalban megáldoznak és 

mire virradni kezd s a nagy alvó város álmos szemeit törölgeti, 

az utcák már megint néptelenek, a vidéki ezreket már viszi visz- 

sza a különvonat! 2 És ez így megy évről-évre egyre növekvő 

számmal, valami elfojtott keserűséggel, de imponáló hitvallással 

és fölséges komolysággal. Mikor erről kérdezősködtem, az em- 

berek szemében dacos fény gyúlt ki s úgy beszéltek lelkendezve 

a „stille omgang”-ról. 

Ezért választották ki az eucharisztikus kongresszus városául 

a „csendes körmenet” városát. Meg volt rá a joga Amsterdamnak! 

A kongresszus szervezése. 

A hollandok már maguk is attól félnek, hogy egyházi éle- 

tüket túlságosan agyonszervezik. Valóban annyira mesterei az 

egyleti életnek s organizációnak, hogy a legkisebb paróchián is 

a legkülönfélébb (s tényleg működő!) egyesületek találhatók. 

Attól kezdve, hogy a haarlemi püspök (akinek megyéjében 

fekszik Amsterdam) első körlevelében bejelentette, hogy a 

XXVII. eucharisztikus kongresszus Amsterdamban fog ülésezni, 

elgondolható, mily óriási apparátussal láttak hozzá ennek a vi- 

lágeseménynek szervezéséhez, méltó előkészítéséhez. Az ember 

csodálkozik annak a tömérdek bizottságnak láttára, amiket 

alakítottak. Hogy csak egy-kettőt említsünk: „bizottság a temp- 

lomok díszítésére”; „bizottság az elszállásolásra”; „bizottság a 

sajtópropagandára”; „bizottság az előkelőségek fogadtatására”, 

stb. De be is kell ismerni, hogy az egész óriási kongresszus min- 

1 Külön egyházilag approbált társulat! 

2 Nem szabad senkinek ott maradnia semmi bevásárlási vagy privát 

ügyért, mert ez „zarándoklat”!

355 

den megnyilvánulása, a nagy tömegek elhelyezése, az ünnepsé- 

gek, 9000 gyermek közös áldozása, 100.000 ember körmenete, 

stb., mind a legnagyobb rendben, gyorsan, zaj és zavar nélkül 

folyt le. 

A ma élő leghíresebb holland festővel, a konvertita Toorop- 

pal külön propaganda-plakátot készíttettek. Amsterdamról kü- 

lön térképet adtak ki a templomok s kongresszusi helyiségek meg- 

jelölésével. A kongresszus programkönyve 300 oldalnál vasta- 

gabb könyv, többnyelvű tanulmányokkal az Oltáriszentségről. A 

katolikus lapok vaskos díszszámokat adtak ki bő illusztrációval. 

A „Maasbode” egyik száma a mi hercegprímásunk cikkét is kö- 

zölte első helyen, valamennyi többi bíbornok cikke előtt. Egye- 

dülálló az a virágpazarlás, amellyel Amsterdam valamennyi temp- 

lomát feldíszítették. Csak úgy érthető ez, ha megfontoljuk, hogy 

a hollandoknak fejlett virágkertészetében kéznél vannak a leg- 

pompásabb virágok. 

A kongresszus sikerének előmozdítása becsületbeli ügye volt 

minden holland katolikusnak; és e tekintetben bizony aggódva 

gondolunk arra az egyébként annyira várt alkalomra, mikor majd 

nálunk lesz a kongresszus, fogunk-e látni ennyi imponáló lelke- 

sedést, ennyi büszkén s boldogan mutatkozó hithűséget, mint ami 

itt égett, tombolt, lángolt a protestáns főváros 200.000 katolikusá- 

nak minden megnyilatkozásában, kezdve a házak feldíszítésén, 

folytatva a pápai színek kitűzésén végig, egész a vendégeknek fel- 

ajánlott ingyen-lakásokig. Az egész városban, amerre csak kato- 

likusok laktak, nemzeti s pápai zászlók lobogtak. Hivatalos zászló- 

dísz persze nem volt, de annál többet tett az egyéni lelkesedés. 

A zászlók s fehér-sárga kokárdák feltűzéséből valóságos hitval- 

lási kérdést csináltak. Pápai zászlók a házakon, pápai színek a 

vendéglői asztalokon, sőt pápai színek alatt futottak még a kato- 

likus cégek teherautói is. Előkelő urak kihurcolkodtak lakásuk- 

ból s egész fényesen berendezett házukat autóval együtt átadták 

négy napra a rendezőbizottságnak: tessék vendégeket beszállá- 

solni. Így lakott van Rossum pápai követ is a legnagyobb hol- 

land ruhacégnek, Vroone és Dresemannak emeletes palotájában.

356 

– egyedül a titkárjával. Minden püspök mellé a nagyszerű szál- 

láson kívül egy holland papot adtak titkárul s egy autót. 

A nagy rendezkedésben persze elkerülhetetlenek a túlbuzgó- 

ság kedves epizódjai is. Az egyik magyar püspökkel történt. A 

holland határon díszes küldöttség várta, s bár jegye egész Am- 

sterdamig szólt, a határon át kellett szállnia a küldöttség autójába 

és úgy mennie a főváros felé. Azonban csak délután 3 órára volt 

szabad megérkeznie Amsterdamba, mert akkorára voltak szállása 

elé rendelve díszes ruhában az ott üdülő magyar gyermekek. Mit 

volt mit tenni? A közbeeső időt kénytelenek voltak elautózni az 

országúton és így pontosan 3 órára behajtottak az éljenző magyar 

gyermekek elé. 

Az egyik bíbornok meg annyira szerény volt, hogy megér- 

kezésekor a fogadó küldöttség figyelmét valahogyan elkerülte az 

állomáson. Hazahajtat lakására (az egyik plébániára) s már nyu- 

godtan rendezkedik is szobájában, mikor kétségbeesve ront be 

hozzá a plébános: „De Eminenciás Uram, egy kardinálisnak nem 

szabad így megérkeznie! Az egész templom zsúfolva van s várja 

Eminenciád bevonulását! Tessék, kérem, azonnal díszbeöltözni!” 

S bizony a kardinálisnak fel kellett vennie bíborát, kimennie az 

utcára s a templom főaj táján a tomboló tömeg élj énei közt má- 

sodszor bevonulni lakására! 

De különösen két esemény tette próbára a rendezőbizottság 

erejét: a pápai követ érkezése július 22.-én, és a 100.000 ember- 

ből álló záró eucharisztikus körmenet július 27.-én. 

A pápai követ megérkezése. 

A pápa van Rosseau bíbornokkal, a Propaganda Fide pre- 

fektusával képviseltette magát a kongresszuson. Aki ismeri a hol- 

landok bámulatos ragaszkodását a Szentszék iránt, előre gondol- 

hatta, hogy a pápa követének fogadtatása nagyszerű lesz. De 

hogy oly páratlan szépségű, lelkes és meleg fogadásra képesek 

a ,,hideg” és ,,halvérű” hollandok, amilyennek van Rossum kar-

357 

dinálist a Noordseekanaalon át órák hosszat kísérték, azt senki 

sem sejthette. 

Mindjárt szerencsés gondolat volt már az is, hogy a pápai 

követet nem vonaton, hanem – a vizes országhoz stílszerűen – 

hajón hozták Amsterdamba. Attól a perctől kezdve, hogy a bí- 

bornokot hozó nagy óceánjáró, a „Batavier II”, Ijmuident elérte 

és ezzel befutott az Északi tengert Amsterdammal összekötő 27 

kilométer hosszú Noordseekanaal vizére, a bíbornok útja nem 

volt más, mint órákra kinyúló egyetlen diadalkiáltás, üdvrivalgás 

és zászlólengetés. A Noordseekanaal mentén ünneplőbe öltözött 

embertömeg tombolt, tapsolt, lelkesedett, amint elhaladt előttük 

méltóságos lassú menetben a „Batavier II”, s a nagy tengeri hajó 

előtt és mögötte és körülötte a kisebb-nagyobb felzászlózott s em- 

berekkel zsúfolásig tömött gőz- és motoros hajók beláthatatlan 

tömege. 

Amint elmegy előttünk a „Batavier II” s megkaptuk a 

parancsnoki hídon teljes díszben álló bíbornok áldását, a mi 

hajónkon is rákezd a zene, megszólal a hajókürt s rajta: utána 

a menetnek! Éppen most forgatják el helyéről a hembrugei óriási 

vasúti hidat, mert a nagy tengeri hajó nem tudna átférni alatta. 

A tömérdek hajó minden embere zsibong, éljenez, kendőt lobog- 

tat, minden hajó megközelíteni igyekszik a kardinális hajóját, 

mi is hol mellette vagyunk, hol megint más hajók furakodnak 

elénk. Hány kísérő hajó volt? Nem tudom pontosan. A rendező- 

ség mindegyiknek oldalára óriási számot adott. Én magam láttam 

a 373. számút. A különös népviseletükről és buzgó vallásossá- 

gukról ismert derék vollendamiak a Zuider-See partjáról egész 

vitorlás-flottával jelentek meg festői öltözetükben. 

Az óriási tengeri hajó nem tudott kikötni az amsterdami 

mólón. Feledhetetlen félóra volt, amíg a kardinális és kísérete 

a kikötő előtt átszállott egy fehér-sárga színekbe öltöztetett kis 

gőzösre; ott cirkált a nagy hajó körül a rengeteg kísérő hajó s 

amerre a szem csak látott, vízen és parton mindenütt nyüzsgő 

és éljenző embertömeg lelkesedett oly tűzzel, amelyben évszáza- 

dos katolikus elnyomatás keserűsége és a Hollandiában négyszáz

353 

év óta nem látott pápai delegátus (még hozzá épen holland szü- 

letésű delegátus) iránti lelkesedés folyt egybe. Az állam részé- 

ről semmi hivatalos fogadtatás nem volt ugyan, sőt a királynő is 

– amit igen zokon vettek a katolikusok – pár nappal a kon- 

gresszus előtt sürgősen Norvégiába utazott; de a lelkek mé- 

lyéről feltörő örömkönnyek ezeknek a ,,hideg” hollandoknak sze- 

mében fölülmúltak minden üdvözlést és katonai zenekart. Tu- 

lajdonképen nem hiányoztak az ágyúlövések sem; mert kevéssel 

a „Batavier 11.” megjelenése előtt égzengés és eső volt s a hollan- 

dok mindjárt készen voltak a véleménnyel: ,,Αz állam nem ad 

díszlövést a pápa követének, íme, a jó Isten gondoskodott a 

hiányról”. 

A pápai követ legfényesebb ténykedése a július 27.-i ünnepi 

szentmise volt, amelyet külön Rómából hozott ceremonárius veze- 

tett s amelynek ,,De angelis” dallamát háromezer gyermekből álló 

kar énekelte páratlan finomsággal. (Egyáltalában az énekekben 

elsőrangú dolgokat produkáltak az egész kongresszus alatt.) Az 

oltár a Stadion közepén állott, a pontifikáns stalluma kb. 60–70 

méterre az oltártól; közben pedig a 60 assistáló püspök stalluma, 

akik teljes ornátusban ültek, vagy állottak az előírás szerint az 

oltár és a pontifex trónja közt. Egy megafon állott a stallum 

előtt, egy a diakónus ambóján, egy az oltáron. Minden énekelt 

rész tiszta csengéssel szállott végig a loud-speaker tölcséreiből 

az 50.000-nyi imádkozó tömeg fölött. 

A kongresszus hatása. 

Az internacionális eucharisztikus kongresszusokon a legna- 

gyobb hatást a világegyház fönségének megsejtése váltja ki; az 

Egyház nagyszerűségének az a kibontakozása, amelynél impo- 

zánsabbat – talán csak az egyetemes zsinatokat kivéve – aligha 

is lehet képzelni. Nem a legkülönfélébb nyelveken elhangzott be- 

beszédekből nyerik a résztvevők a legmélyebb benyomásokat, ha-

359 

nem a pazar pompával megrendezett ünnepi manifesztációkból, 

melyekre az egész Egyház elküldi képviselőit. 

Itt is jelen volt kb. 60 püspök a világ minden tájáról, nyolc 

kardinális (a londoni, párisi, kölni, boroszlói, bécsi bíbornok- 

érsekek, egy spanyolországi és egy kuriális kardinális, meg a 

pápai delegátus) és úgyszólván minden ország és minden konti- 

nens elküldte képviseletét. Hazánkból a váci, veszprémi és Csa- 

nádi püspökön, a budapesti érseki helynökön s a kalocsai segéd- 

püspökön kívül vagy 20 pap jött el; hazánk nyomorúságos anyagi 

helyzetéhez mérten elég szép szám. Amint itt soha nem látott öl- 

tözetű és arcú papok tömege közé belekeveredtünk; amint a vil- 

lamoson mellém került egy ismeretlen kanadai pap és a latin tár- 

salgás folyamán azonnal testvéreknek éreztük magunkat; amint 

kínaiak, brazíliaiak, spanyolok, belgák, olaszok tömegében térdre- 

borultunk ugyanazon kis fehér ostya előtt: akkor villant fel az 

emberben a katolikus Egyház világot átfogó fönségének meg- 

sejtése. Ebben látjuk az internacionális eucharisztikus kongresz- 

szusok legfőbb hatását; ez alól az imponáló hatás alól lehetetlen 

kivonnia magát bárkinek is. 

Természetes dolog, hogy a legmaradandóbb hatása a kon- 

gresszusnak mégis csak abban az országban és városban lesz, 

ahol a kongresszust tartották. 

És aki ismeri a holland papság buzgalmát, előre is gondol- 

hatja, mennyire igyekeztek ők felhasználni ezt a lelkipásztori 

szempontból ritkán kínálkozó kedvező alkalmat. Minden nagyobb 

plébánián külön szervezőbizottság rendezte már hónapokkal előbb 

az utazást. Arról meg, hogy az otthonmaradottak is részesülje- 

nek a kongresszus áldásaiban, impozáns közös áldozásokkal, 

eucharisztikus triduumokkal gondoskodtak jobbára a kongresz- 

szust megelőző héten. Leidenben magam is résztvettem egy tri- 

duum záróájtatosságán és nem lehet feledni azt a liturgikus be- 

nyomást, amikor a nehéz selyembe öltözött húsz minisztráns fiú 

közt kivonult a papság és a lobogó gyertyaerdő és a hívektől 

ajándékozott szebbnél-szebb virágcsokrok özöne közt elhelyezett 

eucharisztikus Üdvözítő előtt fölcsendül az egész közönség ajka-

360 

ról a XXVII. kongresszus tiszteletére készített új énekük, (ame- 

lyet akkorra már az egész ország hívőserege megtanult): 

„Uit de landen en de steden 

Zijn de duizenden getreden 

Rondom Jezus koningstroon. 

Broeders, een in het gelooven, 

Willen wij vereenigt loven 

't Liefdewonder van Gods Zoon.” 

Tisztelettel kell meghajolnunk a holland papság munkája 

előtt. Itt láttam, hogy ha a hívek legnagyobbrésze nem is mehetett 

Amsterdamba, kevesen lehettek olyanok, akik kivonták magukat 

a kongresszus áldásos hatása alól. 

Magától érthető viszont az is, hogy a protestánsok, sőt a 

szervezett hitetlenek sem nézték tétlenül a kongresszus hatásait 

és igyekeztek azokat minél jobban lerontani, vagy csökkenteni. 

A protestánsok már hónapokkal a gyűlés előtt oly elkeseredett 

hangú sajtópropagandát indítottak meg és a mi fülünk előtt oly 

szokatlanul éles tónusban írtak az Oltáriszentségről, hogy azt csak 

nagyfokú ijedelmük s elkeseredettségük mentheti, ha ugyan egy- 

általában menteni lehet. 

A protestantizmus ugyanis két malomkő között ijesztően őr- 

lődik Hollandiában is, akár a többi nyugati országokban. Egyik 

oldalon áll a holland katolikus kisebbség, amelynek buzgó vallási 

élete s hithűsége szinte páratlan az egész mai Egyházban. A má- 

sik oldalon meg a szervezett hitetlenség, amely óriási számmal 

szedi áldozatait, (de elenyészően keveset a katolikusok közül!). 

Amsterdamtól 10 km-re fekszik egy élénk ipari város, Zaandam, 

30.000 lakossal. Néhány napot itt töltve, megdöbbenve hallottam 

a plébánostól, hogy a városban van 4000 katolikus (páratlanul 

buzgó hívek), a többi pedig . .. Nos, a többi protestáns; de 11.000 

közülük a népszámláláskor hivatalosan vallástalannak vallotta ma- 

gát és nincs is megkeresztelve! Tizenegyezer kereszteletlen ém- 

iser egy városban! És a kongresszus előtt mégis nagy sajtópro- 

paganda folyt, nem ám a kereszteletlen új pogányok egyre nö-

361 

vekvő száma ellen, hanem az eucharisztia ellen. A ,,domine”-k 

(ez a protestáns lelkészek neve) egymásután írták tiltakozó cik- 

keiket, amelyekben nevükhöz méltóan fulmináns hangon „protes- 

táltak” a kongresszus ellen. 

A holland napilapok szívesen nyitják meg hasábjai- 

kat elvont vallási fejtegetések számára is; így tehát hóna- 

pokon át jöttek a cikkek, amelyek szerzői minden évszázados 

ósdi fegyverüket megforgatták az eucharisztia, a reális praesentia, 

a transsubstantiatio stb. ellen. Füzetek jelentek meg az eucharisz- 

tia dogmája ellen, s ezeket ingyen dobálták be a katolikus házak 

ajtajának levélszekrényében, mint pl. a groningeni domine füze- 

tét: „De Eucharistie, in verband met het Eucharistisch Congres”. 

Egy másik füzetnek már a címe is eleget mond: „De Eucharistie. 

Protestantsch Protest tegen de roomsche Eucharistie ter gelegen- 

heid van het internationaal Eucharistisch Congres te Amsterdam*. 

Ebben a protestálásban aztán annyira mentek, hogy nem riad- 

tak vissza holmi jámbor ravaszságoktól sem. Voltak eucharisztiát 

támadó füzetek pápai fehér-sárga színű borítékkal is! De öröm volt 

nézni, amint az így rászedett katolikusok az első oldal átolvasása 

után az utcán, haragtól szikrázó arccal, darabokra tépték ezeket. 

A mozgalom csúcspontját a kongresszust megelőző héten érte el, 

mikor is „engesztelő napot” tartottak ,,a kongresszuson elköve- 

tendő papisztikus gonoszságok kiengesztelésére”. Risum teneatis! 

Természetesen nem maradtak veszteg a hitetlenek sem, akik- 

nek itt már akkor is külön szervezetük volt („Dageraad”). 

Amsterdam utcáin soha sem járnak reverendában a pa- 

pok; 3iem akarják ingerelni a túlnyomóan nemkatolikus 

többséget. Képzelhető tehát az a szenzáció, amellyel az 

első órákban – míg meg nem szokták – e világváros utcai 

közönsége fogadta a világ minden tájáról reverendában özönlő 

papokat. „Nieuwe craai” – kiabálták utánuk az utca siheder- 

jei, („új varjak!”). Egyik magyar bencés páterünk széltől lobog- 

tatott skapuláréjába elől-hátul utcagyerekek csimpaszkodtak; a 

leányok biciklin körbe-körbe szaladtak a papok körül; sőt ugyan- 

csak ezzel s- bencésünkkel történt meg az a hihetetlen eset, hogy

362 

az utcasarkon verklit körülálló gyermeksereg, amint megpillan- 

totta a pátert, faképnél hagyta a verklist, minden világvárosi 

gyermek szenzációját s az egész csapat rohant csodálni a még 

nagyobb csodát: a pátert. 

Érdekes propagandahely Amsterdamban a rengeteg híd pil- 

lérje is. És bizony a ,,dageraad”-osok nem voltak restek a pápai 

követ fényes bevonulása után méteres betűkkel rámeszelni a híd- 

pillérekre: „Christus ging barvoets en was arm! Loos van de 

Kerk!” („Krisztus mezítláb járt és szegény volt! El az egy- 

háztól!”) 

És a katolikusok? Mint viselkedtek ők? Rendkívül kedve- 

sek, vendégszeretők, lelkesek voltak; mindebből a propagandából 

nem láttak s nem tudtak semmit. Izzó szeretettel, lángoló hittel 

térdeltek napról-napra tízezrével az áldoztató asztalnál, mint te- 

szik ezt már évtizedek óta és évről-évre egyre többen. 

Kongresszus Budapesten? 

Abban az újságcikkben, melyet hercegprímásunk írt a Maas- 

bode ünnepi számába, Őeminenciája megemlíti azt a nagy vágya- 

kozást is, mennyire szeretnők egyszer nálunk is üdvözölhetni a 

kongresszust. ,,Onze schitterende hoofdstad – írja – verbeidt 

met vurig verlangen den tijd, waarop ook zij de gastvrouwe van 

het Eucharistisch wereldcongres zal mögen zijn en ons land aan 

de gedelegeerden van de geheele katholieke wereld zijn geloof 

in de vaarachtige tegenwoordigheid van Jezus Christus in het 

H. Sacrament des Altaars zal kunnen toonen.” 

A kongresszus befejezte után Haarlembe mentem; épen ak- 

kor jöttek megnézni a gyönyörű kathedrálist Schulte kölni bíbo- 

ros és Heylen, namuri püspök, az eucharisztikus kongresszusokat 

előkészítő állandó bizottság elnöke. Soha jobb alkalom hitelesen 

megtudni, mi igaz abból a, köztünk, magyar papok közt, elterjedt 

nagyszerű hírből, hogy az 1928-i XXIX. kongresszust Budapes- 

ten fogják tartani. (Az 1926-i kongresszus ugyanis Chicagóban

363 

lesz.) A fölemelő amsterdami napokban terjedt el köztünk ez a 

hír; nagy örömhír mindazok előtt, akik láthatták azt a minden 

missziónál mélyebb hatást, melyet egy ilyen kongresszus az egész 

országban eredményez. Heylen püspök úr azonban nem erősítette 

meg ezt a hírt, mert ,,a XXIX. kongresszus helye még nincs el- 

döntve”. 

Mi azonban mindnyájan azzal a lelkesedéssel tértünk 

vissza Amsterdamból, hogy bármily munkába és áldozatba kerül 

is, bármennyi erőfeszítő előkészület is kell hozzá, az internacio- 

nális eucharisztikus kongresszust előbb-utóbb el kell hozni hoz- 

zánk is. Hisszük, hogy annak végeztével majd holland lapokban 

jelennek meg hasonló felírású cikkek: „Az Oltáriszentség diadala 

Budapesten.”

AZ OLTÁRISZENTSÉG DIADALA 

CHICAGÓBAN 

(1926. június) 

A galileai halásznak, Szent Péternek, izmos termetétől Bon- 

zano pápai követ graciózus alakjáig 261 pápa uralkodása vezet; 

Tibériás tavától a Michigan tóig sokezer kilométer a távolság; 

az utolsó vacsora ,,coenaculum grande stratum”-ától a chicagói 

Stadion főpapi miséjéig 1900 év a messzeség: de ugyanaz a Pé- 

ter járt köztünk Chicagóban bíboros követével, s ugyanannak a 

fönséges misztériumnak volt tanúja nagycsütörtök estén az utolsó 

vacsora 12 apostola, mint amelynek mi, a Stadion félmilliónyi 

népe 1926. június 20.-án, s ugyanaz az elevenhit lángol ki a 

galileai halász feleletéből: ,,Te vagy Krisztus, az Isten Fia”, 

mint amelynek melege övezte a zakatoló világváros szemináriuma 

parkjában június 24.-én az Oltáriszentség leple alatt rejtőző Üd- 

vözítőt. 

Lehetetlen gondviselésszerű vonást nem látnunk abban a 

tényben, hogy az önmagát feláldozó, alázatos s szeretettől túl- 

áradó eucharisztikus Üdvözítő tiszteletére épen abban a korban 

hódítanak a világot megmozgató, nemzetközi kongresszusok, 

amely kor legtöbbet szenved az emberi önzés, gőg és szeretetlen- 

ség kinövései alatt. 

Az Üdvözítő előtt a Michigan-tó partján bemutatott hódolat- 

nak azonban még egy speciális különös varázsa is volt. Mikor 

egy világrészben, amelyik a földi érvényesülés s technikai haladás

365 

tipikus képviselője gyanánt él tudatunkban, minden pompát és 

technikai eszközt az Isten dicsőítésére látunk beállítva; mikor egy 

nép, melynek ideáljául a dollárcsinálást s a business-kötést gon- 

doltuk, az emberi ész és szeretet minden leleményességével Isten 

előtt hódol; mikor a legmodernebb kereskedelem és ipar világ- 

városának, Chicagónak utcáin a motorzúgás, gépkattogás és 

autóberregés zajába milliós zarándokcsapat imájának mormolása 

vegyül s kábel, elektromos szikra, mozgókép, nyomda, automobil, 

villamosközlekedés, minden modern technikai vívmány az Isten 

dicsőségét szolgálja: a természetnek s természetfölöttinek ebből 

az összekapcsolásából nemcsak a katolicizmus istentiszteletére 

esett páratlanul fényes sugár, hanem valami különös varázs, fel- 

emelő, átszellemiesítő hatalom sugárzott vissza magára az emberi 

tudásra és technikára is. 

Pár évvel ezelőtt halt meg egy amerikai író, William G. 

Stead, aki egy érdekes könyvben, – címe: ,,Ha Krisztus Chica- 

góba jönne ...” – írja le ennek az óriási városnak romlottsá- 

gát, s arra a megállapításra jut, hogy ha Krisztus eljönne Chica- 

góba, már a város szélén kiutasítanák. Stead csalódott. Krisztus 

eljött Chicagóba egy igénytelen kis ostya színe alatt s az egész 

Chicago – a protestánsok is, a pogányok is – mély tisztelettel 

fogadta. 

A vallási megoszlottság klasszikus földjén, Amerikában, 

ahol 300-féle protestáns felekezet toborozza magának a híveket, 

s ahol ugyanegy utcában emelkedő templomokban egymásnak 

szögesen ellenmondó ,,kereszténységéét hirdetnek, itt tudott leg- 

imponálóbb fönségben kidomborodni a katolikus Egyháznak egész 

világot átölelő egysége. És ha a katolikus vallás fönséges egysé- 

gének megmutatására mindenütt kitűnő alkalmak a nemzetközi 

eucharisztikus kongresszusok, mégis talán ez az egység sehol 

jobban ki nem domborodhatott volna, mint épen a modern Bábel- 

ben, Chicagóban, amelynek 267 katolikus temploma közül 33 né- 

met, 32 lengyel, 9 cseh, 10 tót, 9 litván, 5 horvát, 1 magyar, 12 

olasz, 5 francia, 1 belga, 1 holland, 1 néger, 70 ír, 5 kanadai, 

1 mexikói, 1 szír és 1 chald templom van s a legkülönbözőbb

366 

nyelvű katolikus templomokban hajszálnyira egyeznek a hit, a 

szentségek s a szertartások, míg ugyanakkor az őket környező, 

pedig egy nyelvű (angol) protestáns templomok egymásnak ellen- 

mondásában tökéletes a zűrzavar. 

Annál elnémítóbb lehet ennek tudata rájuk, minél inkább ér- 

zik saját 300-felé szórtságukat és minél világosabban látják, hogy 

egységet célzó ,,zsinat”-jaik széthúzással s egységet létrehozni 

óhajtó egyházi alakulásuk még egy újabb vallás ( „united church”) 

alakulásával végződött. 

És ha az első pünkösdön párthusok és médok, mezopotámiak, 

egyptomiak s rómaiak voltak jelen, hát ezen a grandiózus pün- 

kösdön alaskaiak s eszkimók, ausztráliaiak s kínaiak, indiánok s 

japánok, vörösek s feketék; és mind egy hitben, egy szeretetben 

térdeltek velünk, fehérekkel együtt az eucharisztikus Király előtt. 

Megdöbbentő volt ez a tömeg: minden faj, minden szín, minden 

nyelv, minden ruházat – de egy fő, egy hit, egy szeretet. 

A katolicizmus fölemelő, tökéletes egységének bemutatko- 

zása a kívülállók szemében is oly fölényességet adott szent val- 

lásunknak, hogy egyedül ennek szemlélésére is érdemes lett volna 

a nagy útra vállalkoznunk. És talán nem járunk messze az igaz- 

ságtól, ha azt gondoljuk, hogy a kétharmad részében nem kato- 

likus Chicago polgárságának páratlanul finom, kedves és előzé- 

keny viselkedése az egymiliónyi zarándokkal szemben nem pusz- 

tán az amerikai üzletembert annyira jellemző üzleti szívélyesség 

volt, hanem valahogyan – talán tudat alatt – benne lappangott 

a katolicizmus világjelentőségének ez az ösztönszerű s tiszteletet 

parancsoló megsejtése is. 

Az Ó- és az Újvilág, 

Pedig ezenkívül a bőséges tanúságok egész tömege várako- 

zott reánk, amelyekről röviden számot adni lenne e sorok fel- 

adata. Magam érzem azonban legjobban, hogy a nyújtandó kép 

nem lesz egyenletes s harmonikus. És előre is legyen szabad vé- 

dekeznem a következetlenség s önmagamnak ellenmondás vádja

367 

ellen, mely dicsérő s egyben kritizáló, jót kiemelő s egyben hiá- 

nyokat is megállapító tanulmányom végén érhetne. Dehát nem 

a tanulmány írója oka ennek, hanem oka a nép, melyről a tanul- 

mány szól: a hagyományokkal nem rendelkező, fiatal, életerős, 

nagy fokban naiv, erejével sokszor nem bíró, gazdag, öntudatos 

amerikai nép. 

Az összehasonlításnak, melyet az új- és óvilág életében mu- 

tatkozó nagy különbségek valósággal kikényszerítenek az utas- 

ból, eredményét talán előre ebben a két tételben foglalhatnám 

össze: 1. nem minden új jó azért, mert új és nem minden régi 

elavult, mert régi; 2. odaát sem minden rózsás, nálunk 

sem minden sötét, hanem a két világrész népe egymásra volt ed- 

dig, 3 lesz továbbra is utalva. Mert ha igaz az, hogy Európa 

is sok segítséget köszönhet Amerikának, nem kevésbbé 

igaz, hogy Amerika meg Európának köszönheti hitté- 

rítőit, kereszténységét s egész kultúráját. Ha Amerikában ma a 

vérbosszúban egymást ölő indián törzsek helyét fiatalos lendü- 

lettel előretörő modern államok foglalják el, ebben érdeme Európá- 

nak van, mégpedig nemcsak az angoloknak s franciáknak, hanem 

íreknek, németeknek, lengyeleknek, magyaroknak is. Szellemi fö- 

lénye Európának elvitathatatlan; de hogy még technikailag sem 

kell annyira szégyenkeznünk, arra nézve legyen szabad csak egy 

példát említenünk. 

Negyven kilométeres gyorsasággal szelte már napok óta 

óriási hajónk, az ,,Olympic” az Atlanti óceán hullámait és bizo- 

nyos büszkeség töltötte el az utasokat, mikor maguk mögött hagy- 

tunk minden más hajót. Egy délután azonban egy másik úszó^ 

szörny füstölt fel a látóhatáron, utána nyomult büszke hajónknak 

s bizony szégyenszemre egy-kettőre faképnél hagyott. A „Le- 

viathan” volt, a világ legnagyobb hajója, melynek neve« háború 

előtt ,,Vaterland” volt, s melyet a győztesek a németektől vettek 

el. Mert az angolok s amerikaiak legjobb hajói ma is azok, me- 

lyeket a németektől vettek el. Ha tehát az amerikai szellem az 58 

emeletes Woolworth-building tetejének szédületes, magaslatáról 

talán túlzott büszkeséggel néz is körül a felhőkarcolók tömegén

363 

s az alatta zajló életen, szabad figyelmét fölhívnunk, hogy minden 

nagy technikai alkotásuk is vagy európai embernek, vagy európai 

egyetemeken tanult embernek amerikai pénzen emelt műve. 

Ha Spengler „Untergang der Abendlandes”-e valóra válnék, 

azokat a javakat, amiket az emberiség Európának köszön, Ame- 

rika Európa hatása nélkül ki nem termelné. Sem általában kultúr- 

területen, de sem vallási téren. Az amerikai katolicizmus mai fej- 

lődése talán több emberben vetette fel azt a gondolatot, hogy a 

katolikus Egyház jövője is Amerika felé irányul. El lehetne-e 

gondolunk, hogy ha Európában megszűnik egyszer a vallási 

élet, mint a kisázsiai s északafrikai vidékek egykori hatalmas vi- 

rágzó katolikus élete megszűnt, hogy akkor a pápa Amerikában, 

mondjuk Chicagóban fog székelni? Aligha. A magam részéről 

meg vagyok győződve, hogy Európa pusztulása Amerikának is 

halálos sebe lenne. Bárcsak ez a meggyőződés kölcsönös lenne, 

s Amerika is világosan látná, mily érdeke neki a válságokkal 

küzdő mai európai keresztény kultúra megmentése. Krisztus lehet 

csak reménye mindkét világrésznek. Krisztus, aki Ura a tengerek- 

nek, Ura az időnek s Ura a világoknak. 

A kongresszus lefolyása. 

Az idei kongresszus általános témája gyanánt XI. Pius pápa 

„Az Oltáriszentség s a keresztény élet” összefüggésének tárgya- 

lását jelölte ki. Mind a négy nyilvános gyűlésnek, mind pedig a 

szakosztályoknak előadói e gondolatot dolgozták ki minden rész- 

letében. 

Magukból az eseményekből csak az alábbi néhány legfonto- 

sabb adatot emeljük ki. 

A kongresszus tulajdonképen csak június 20.-án, vasárnap 

kezdődött, de a legelső hatalmas megmozdulást már a pápai kö- 

vet, Bonzano bíbornok newyorki fogadtatása jelentette. Hayes, 

newyorki bíbornok-érsek Brady, newyorki milliomos jachtján 

ment elébe a pápai követet hozó „Aquitania”nak, s az ágyú- 

dörgés, harangzúgás közt partralépő követet Smith, New-York

369 

állam kormányzója várta. Harminc zenekar, katonaság, lovas- 

rendőrség, szirénák bugása, tapsoló tömeg üdvözlése közt jutott a 

követ gyönyörűen díszített autója a St. Patrick-kathedrálishoz, 

ahol az Oltáriszentség másfélméteres monstranciában volt imá- 

dásra kitéve. A „News of the world” (protestáns newyorki lap) 

írja: „Amióta az amerikai csapatok a világháború után hazatértek 

a francia harctérről, azóta New-York nem látott oly gazdag 

zás'zlódíszt, és soha nem látott oly lelkesedést és örvendezést, 

mint a pápai követ bevonulásánál!” Június 17.-én ért a bíborno- 

kok különvonata Chicagóba, ahol megismétlődött a newyorki fé- 

nyes fogadtatás. 

A bíbornokok hivatalos üdvözlése június 18.-án este volt a 

Colosseumban, ahol 100.000 ember jelenlétében olvasta fel Davis 

munkaügyi miniszter Coolidge elnök üdvözlő levelét. 

Június 20.-án, reggel 5 órakor minden templomban ünnepé- 

lyes misét mondtak s ezzel vette kezdetét a kongresszus. Az áldo- 

zások száma aznap Chicagóban meghaladta az egymilliót. 1 11 óra- 

kor 10 kardinális, 57 érsek, 257 püspök s 500 prelátus által alko- 

tott processzióban vonult a pápai követ a „Szent Név” székesegy- 

házba, ahol Heylen, namuri püspök nagymiséje alatt felolvasták 

a pápai brévét, majd Mundelein és Bonzano kardinálisok be- 

széltek. 

Június 21.-én a pápai követ mondott szentmisét a Stadion- 

ban, Chicago beláthatatlan nagyságú sporttelepén, melyen 62.000, 

pápai színekbe öltözött gyermek énekelte a „Missa de Angelis”-t 

és körülbelül 400.000 ember vett részt. 

Június 22.-én ugyancsak itt volt a nők miséje, melyet Giobbe, 

kolumbiai pápai legátus mondott, s mely alatt 6000 apáca és 12 

ezer világi hölgy énekelt. (Mind a gyermekek miséjét, mind a nők 

miséjét fonográfba is felvették a pápa részére.) A misét követő 

nyilvános gyűlés – egynegyedmillió nővel – bizonyára a világ 

legnépesebb női gyűlése volt. 

1 A kongresszus vezetősége négymillió kis ostyát szerzett be s a ne- 

gyedik napon már-már attól kellett tartani, hogy elfogy az ostya Chicagóban.

370 

A legmélyebb benyomást kétségtelenül a harmadik nyilvá- 

nos gyűlés, a „mens night” (férfiak éjjele) tette 22.-én este. A 

230 méter hosszú és 66 méter széles Stadionban körülbelül 200.000 

férfi szorongott. Csupán férfiak; a hitvalló férfiak egyesületének, 

a ,,Holy Name Society”-nek (,,a Szent Név Társulat”) tagjai. 

Seipel, a volt osztrák kancellár, Mgr. Palica, Mgr. Hlond beszé- 

dei után Faulhaber német, Reig spanyol és O'Donell ír kardiná- 

lisok szóltak az Oltáriszentségről. A beszédek után – lehetett 

már esti 11 óra – kioltottak minden villanyt, s a beláthatatlan 

férfitömeg kezében gyertyák gyúltak ki s így adott áldást Mun- 

delein bíbornok a térdelő tömegre az Oltáriszentséggel. 

Az utolsó nyilvános gyűlés június 23.-án a főiskolásoknak s 

egyetemistáknak volt szentelve. Változatos egyetemi viseletben 

körülbelül 30.000 egyetemista jelent meg a felnőtteken kívül, akik- 

hez Csernoch hercegprímásunk, továbbá Mgr. Gauthier, montreali 

apostoli adminisztrátor, Mgr. Dowling, Saint-Pauli érsek szó- 

lottak. 

A négy nyilvános gyűlésen kívül az egyes nemzetek külön- 

külön is tartottak szakosztályi gyűléseket és örömmel említjük 

meg, hogy míg a két év előtti amsterdami kongresszuson a ma- 

gyarok nem szerepeltek külön gyűléssel, Chicagóban három gyű- 

lést is tartottak június 21. és 22.-én a nagyközönség számára, 

23.-án pedig a papság számára. 

A nemzetközi eucharisztikus kongresszusok fénypontja min- 

dig a zárókörmenet. Előre gondolható volt, hogy az amerikaiak 

ebben is utolérhetetlent akarnak bemutatni, nevezetesen oly töme- 

get mozgósítani, amelyhez foghatót senki utánuk nem produ- 

kálhat. A körmenetet nem Chicagóban tartották, hanem az 50 

kilométerre fekvő új szemináriumnak (az érsekről „Mundelein”- 

nek nevezik ezt a kis telepet) óriási parkjában. Az amerikai szer- 

vezőképességnek vakmerő próbája volt a közel egymilliónyi töme- 

get egyetlen reggel kiszállítani 50 kilométernyire s estére vissza- 

hozni. A kísérletet nem mondhatjuk sikerültnek. Bár a villamos- 

vasútak hihetetlen teljesítménnyel éjféltől kezdve minden máso- 

dik percben indították is a különvonatokat, s bár 18.000 magán-

371 

autó is ment ki, a milliós tömeg hazatérése órák hosszat tartó 

oly tolongás közt történt, amely erősen rontotta a körmenet hatá- 

sát (az utolsó villamos hajnali fél 4 órakor indult vissza Chi- 

cagóba). 

Ha azonban ettől a kellemetlenségtől eltekintünk, be kell 

ismernünk, hogy ilyen szentségi körmenetet aligha látott még a 

világ; magam 3500 papot olvastam meg csak a menetben, köz- 

tük eszkimó, kínai, indián papokat. 

A forró napsütésben verítékező, órák hosszat türelmesen váró, 

majd fergeteges záporban s kemény jégesőben 1 is rendületlenül 

kitartó tömeg hódolata talán legnagyobb arányú megnyilatkozása 

volt a történelem diadalmeneteinek. Mily semmi ehhez a győzelmi 

háborúból visszatérő Caesar és Constantin diadalútja! I. Károly 

spanyol király diadalmenetében alattvalók térdeltek, XIV. Lajos 

útját virágokkal szórták tele ... Mindez semmiség lehetett a fehér 

ostya Királyának ahhoz a szótlan diadalmenetéhez képest, amely- 

ben közel kétmillió önként meghajló térd érintette a mundeleini 

szeminárium kertjének útjait. Sehol annyira, mint itt, nem láthat- 

tuk annak a vádnak alaptalanságát, mely az egyháznak unifor- 

mizálást, túlságos centralizálást vet szemére. Igen, a hitünk egy 

volt itt mindnyájunknak. De láttuk, hogy ez az egy hit korántsem 

nyomja el a nemzeti sajátosságokat, hanem felemeli, megnemesíti 

minden nép természetes jó hajlamait. 

Igen, igen! Ezt a gyülekezetet látni kellett! Látni a 10 kar- 

dinálist, akik pápákat adtak már a világegyháznak s fognak is 

még adni. Látni Péter, András, Jakab, János utódait, az 57 érse- 

ket, 257 püspököt, némelyik megtört tekintetén a ,,sollicitudo pas- 

toralis” évtizedes gondja, másiknak ifjú homlokán még alig szá- 

radt meg a konzekráló krizma. Látni a tudás és életszentség, ta- 

pasztalás és gyakorlat, kultúra és életbölcseség fölhalmozott kin- 

1 „Sic transit gloria Mundelein” – jegyezte meg valaki, mikor a nagy 

zápor rázuhogott a fényes ornátusokra. Később azonban híre járt, hogy Mun- 

delein kardinális (valóban amerikai gondolattal) 200.000 dollárra biztosította 

a körmenetet – eső ellen! Ebből kijavíttathatja az ornátusokat!

372 

cseit, amit csak az 1900 éves katolicizmus finom lelkisége tud ki~ 

virágoztatni. És mindennek a kozmopolita, dinsztingvált, igazán 

párját nélkülöző gyülekezetnek központja: a Mester. Úgy imádni 

az Urat, mint a katolikus Egyház, igazán senki a világon nem 

képes. Sem érdek, sem érzelem, sem politika, semmi más nem 

hozta össze ezeket az embereket tízezer kilométereken át, tenge- 

reken keresztül, csak a Krisztus titokzatos jelenlétébe vetett ren- 

díthetetlen hit. Miről tett fönséges bizonyságot ez a kongresszus 

még a kívülállók előtt is? Arról, hogy a katolikus Egyház ma is 

az, aminek Krisztus alapította; ma is eleven erő lüktet benne; 

ma is küldetése van a világ népeihez. 

A technika a kongresszus szolgálatában. 

Úgy tudjuk itt Európában, hogy Amerika a technikai tel- 

jesítményeknek talán korlátlan lehetőségeit ismeri 1 és csak ter- 

mészetesnek találtuk, hogy az amerikai katolikusok igyekeztek a 

chicagói kongresszus szolgálatába állítani mindazt a nagyméretű 

technikai készültséget, amiben országuk fölülmúlhatatlan az egész 

föld kerekségén. 

A nyilvános gyűlések beszédeit nemcsak megafonok vitték 

szét az óriási tömeg feje fölött, hanem rádión is leadták. A má- 

sodik nyilvános gyűlésen pl. nem vettem részt, mert a városban 

intéztem el egyéb dolgaimat; azonban a gyűlést bevezető mise 

6000 apácából álló énekkara végigkísért az egész városon: az 

utcákon itt is, ott is „loudspeakerek” közvetítették az apácák éne- 

két, sőt az Edison villamossági boltba belépve, ott is az ő énekük 

fogadott. . . 

Boszorkányos gyorsasággal dolgoztak lapjaik is. Minden fon- 

tosabb esemény pár óra múlva képben is látható volt az újságban 

1 Bridgeportból sürgősen kellett egy napon érintkezésbe lépnünk a váci 

püspök úrral, akiről csak annyit tudtunk, hogy Canadában látogatja a ma- 

gyarokat. A táviratot délben adtuk fel nevére és este 8 órakor, mikor fel 

akart szállni Montrealban az expresszre, a jegylyukasztó vasutas átadta 

neki táviratunkat.

373 

és mikor Mundeleinből este hazajöttünk a villamoson a körme- 

netről, a rikkancsok már árulták a körmenet képeivel illusztrált 

kiadásokat. Tagadhatatlan, hogy a lapok fotográfusai a jó modor 

terén bizonyos privilégiumot élveznek, és egyetlen püspöknek 

vagy bíbornoknak sem illett tiltakoznia, akárhányszor s akármily 

pozitúrában csattogtatták előtte a fényképező- és mozigépeket. 

A szónokok, mielőtt megkezdenék beszédüket – még pedig nem- 

csak a Colosseumban, hanem a chicagói székesegyház szószékén 

is – néhány percre szelíd mosolygással farkasszemet néznek 

a reájuk irányított reflektorok fényével s csak aztán kérdik beszé- 

düket, miután a kioltott reflektor jelzi, hogy kész a film. De még 

ezután is itt is, ott is, folyton lobban a beszédek alatt is a mag- 

nézium-fény, kattog a fotográfus gépe, s pörög a film. 

Amerikában – köztudomás szerint – nagy katolikus napi- 

lap nincsen. És mégis dicsérettel kell megállapítanunk, hogy vala- 

mennyi vezetőlap kimerítő és kifogástalan hangú írásos és képes 

tudósítást hozott a kongresszusról ugyanakkor, mikor egyes euró- 

pai nagy lapok csak a mundeleini körmenet 1200 ájultjának s a 

processzió végén keletkező jégesőnek tudtak rejtett kárörvendéssel 

bővebb leírást juttatni. 

Minden eddigi kongresszusnak megvolt a speciális egyéni 

vonása. S ha a kölni a gondolatok mélységével, a bécsi az udvar 

fényével, a máltai a kolostori hangulatával, az amsterdami az érzel- 

mek melegével tűnt ki, a chicagói a résztvevő férfiak nagy szá- 

mával, bátor hitvallásával, továbbá – Amerikához illően – fölül- 

múlhatatlan arányaival s technikai készültségével. íme, néhány 

adat: átlag 600.000-1,000.000 résztvevő; naponként Chicagó- 

ban 6000 szentmise, a megnyitás napján egymillió áldozás; 300 

kertész, aki tavasz óta szépíti a körmenet útjait; 30 külön fel- 

állított telefonvonal a sajtónak, stb. 

El lehet képzelni, mily nyüzsgés-forgás zajlott a kongresszus 

központi irodájában is, ahová folyton hoztak és ahonnan folyton 

vittek az emberek elvesztett rózsafüzért, esernyőt, kabátot és gyer- 

mekeket. 

A legtöbb idegen, aki addig egyszerre Chicagóban megfor-

374 

dult, 250.000 volt; óriási feladatot jelentett tehát most a közel egy- 

milliónyi vendég elszállásolása is. A szállodák 85.000 vendéget 

tudtak befogadni; a többi magánházaknál, vasúti kocsikban, 

hajókon volt elszállásolva. 

A bíbornokok. 

Külön bekezdésben kell rámutatnunk arra a bensőséges, lel- 

kes, előttünk szinte megmagyarázhatatlan tiszteletre, amellyel az 

egész amerikai nép – hívek, nem katolikusok, állami hivatal – 

a bíbornokokat, elsősorban persze Bonzano kardinálist, a pápa 

követét körülvették. Amerre csak megjelent a bíbornokok vala- 

melyike, lépten-nyomon az amszterdami eucharisztikus kongresz- 

szus lelkes ovációi ismétlődtek meg, persze, nagyobb arányok- 

ban. A vasúttársaság bíborszínűre festett egészen új vagonokból 

különvonatot állított össze („The cardinal's red special”), amely 

New-Yorkból Chicagóig vitte a bíbornokokat. Az 1500 kilomé- 

teres utat közel egy nap alatt futotta végig a vörös vonat, me- 

lyet a nagyobb helyeken bíborba öltözött állomások, virágokat 

hullató s lelkesen üdvözlő néptömeg várt egy olyan országban, 

melynek lakosságából csak egyhatod rész katolikus s a lakosság 

nagyobb része pogány! 

Megindító jelenetek játszódtak le mindenfelé. Mindenki to- 

longott, csakhogy a bíbornokok gyűrűjét megcsókolhassa; és kü- 

lönösen boldog volt az a beteg, aki a gyűrűcsókoláshoz hozzáju- 

tott. A lapok csodás gyógyulásokról is írtak, persze mindent fény- 

képfelvétellel illusztrálva. Nagy hasábokban közölték a vörös- 

vonat menü-kártyáját, és természetesen fényképekben mutatták 

be a fűtőt, és szakácsokat, akik olyan szerencsések voltak, hogy 

ezen a vonaton teljesítettek szolgálatot. 

A vonaton külön kápolna s külön könyvtár volt, magának 

Bonzano követnek pedig külön étkezőkocsija (az ezüstön és asz- 

talneműn saját címerével), úgy hogy este útközben dinert tudott 

adni a többi kardinálisnak. A vonat a menetrendbe mint ,,el-

375 

nöki vonat” volt beállítva, azaz teljesen szabaddá tették szá- 

mára az 1500 kilométeres pályát. 

Az amerikai tartózkodás idejére minden bíboros mellé Ko- 

lumbus-lovagok és motorbiciklis rendőrök voltak kirendelve. A 

motorbiciklis rendőrkíséret a legnagyobb megtiszteltetés, ami 

itt halandónak osztályrésze lehet, mert velük megteheti azt, amit 

egyetlen milliomos olaj király meg nem tehet: átmenni a vöröslám- 

pán! A városok utcáinak autóforgalma ugyanis fölülmúl minden 

európai képzeletet. Lovat csak a legritkábban látni, s míg ná- 

lunk – egy öntudatos amerikai mondás szerint – akkor ijed meg 

a ló, ha autó jön vele szembe, itt akkor vadul meg, ha másik ló 

jön szembe. 

Az Egyesült-Államokban él 120 millió ember s az autók 

száma 20 millió, vagyis ugyanabban a percben az egész lakosság 

autóra szállhatna. Erre módfelett büszkék is az amerikaiak, bár 

az európai szem a szellemi kultúra nagy veszélyét is észreveszi 

ebben. A sok autó szinte nomáddá teszi az egész népet; szombat 

délben bezárul a gyár, s minden városban megindul a családok 

végeláthatlan autókaravánja a zöldbe, a szabadba, nem ritkán 

100-150 kilométeres távolságokra. Vasárnap estig elő sem jön- 

nek. Szinte azt gondolja az ember, hogy itt mindenki folyton úton 

van; már pedig a nomádok vándorélete nem talaja a szellemi 

kultúrának . . . 

Már most természetes dolog, hogy ezt a szédületes forgal- 

mat csak a legszigorúbb forgalmi törvényekkel lehet lebonyolí- 

tani, s még így is évenként 25 ezer embert ölnek meg s 700 ezret 

sebesítenek meg az autók az Egyesült-Államokban. De hát mi 

volna akkor drákói közlekedési törvények nélkül? De az utca- 

kereszteződések közepén automatice kigyúló vörös fény ,,tilos”-t 

jelent s abban a pillanatban, melyben felgyullad a vörös lámpa, 

meg kell állnia abban az irányban minden kocsiforgalomnak. Jaj 

volna annak a halandónak, aki oly vakmerő és beleszalad a ti- 

losba. Nagyobb vétek talán el sem képzelhető Amerikában! Ki- 

vétel ez alól csak a tűzoltók és mentők kocsija, – nos, és a bí- 

bornokoké. A bíbornokok autója előtt, s tőle jobbra és balra egy-

376 

egy motorbiciklista vészszirénája zúgott, ijedten tért ki útjukból 

minden kocsi s villámgyorsan vágtattak végig a legforgalmasabb 

vonalakon .. . 

A „Kolumbus-lovagok” s a „Szent Név Társulat”. 

Az amerikai katolicizmusnak két hatalmas férfiszervezete oly 

előkelő szerephez jutott a chicagói kongresszuson, – a ,,Kolum- 

bus-lovagok” adták a kardinálisok s a záró körmenet díszőrségét, 

a ,,Szent Név Társulat” pedig a Stadion éjjeli gyűlését rendezte, 

– hogy a róluk szóló néhány adat megemlítése nélkül nem volna 

teljes beszámolónk. 

A Kolumbus-lovagok (Knights of Columbus) eredete 1882-re 

megy vissza New-Hawen (Connecticut állam) városába, mely- 

nek plébánosa a katolikus férfiakat egymás kölcsönös támogatá- 

sára egyesítette. A szervezkedésnek az indítást a szabadkőműve- 

sek szolidaritásának példája adta meg: vajjon nem lehetne-e jó 

célra is felhasználni az egygondolkozásúak közös szervezettségét? 

A Kolumbus-lovagok egyesülete tehát nem egyházi egylet, hanem 

világi katolikusok titkos társulata, talán „katolikus szabadkőmű- 

vességnek” is nevezhetjük, mert szertartásaiban, a különféle foko- 

zatokban s titkaiban sok hasonlóságot mutat a szabadkőműves- 

séghez. Munkásságuk egész levegője azonban szigorúan vallásos 

s hazafias, tagjaikra kötelező a havi szentáldozás, s a világi 

vezetőség mellett egyházi tanács is áll. Tagjaik száma 700.000, 

hatalmas nyomdájuk van, ,,Columbia” című képes havi lapjuk s a 

jótékonykodás, iskolaügy s nevelés terén nagy munkát fejtenek 

ki. Igen érdekes tevékenységük például a ,,levél-iskola”, bárki, 

aki tanulni szeretne, de nincs rá módja, levélben fordulhat hozzá- 

juk, s minden kérdésére írásos választ kap; útmutatást, hogyan 

képezheti ki magát valamelyik szakban; beküldheti dolgozatait, s 

kijavítva kapja vissza, stb. A rátermett tanítók egész csapatát 

foglalkoztatják ezzel az eredeti népneveléssel. Közismert dolog, 

hogy a Szent Atya óhajára a háború után nagyszerű játszótereket 

nyitottak meg Rómában az ifjúság számára.

377 

A „Szent Név Társulat” („Holy Name Society”) már szo- 

rosan vett hitbuzgalmi egyesület, kizárólag férfiak számára. 

Buzgó, vallásos élet s az egyház törvényeinek betartása mellett 

különös céljuk a káromkodás elleni küzdelem s a katolikus hit 

nyilt megvallása. Nagy tömegszervezettségük oly erkölcsi erőt 

jelent az Egyesült-Államokban, hogy a Washingtonban tartott 

gyűlésükön maga a nem katolikus köztársasági elnök is beszédet 

intézett hozzájuk. 

Magyar testvéreink Amerikában. 

Az óhazából kintjáró utast, persze, elsősorban érdekli az 

Egyesült-Államokban élő, közel egymilliónyi magyar testvérünk 

élete. Mindenütt csak azt láttam, hogy az amerikai magyarság- 

nak a templom és az iskola az egyetlen mentsvára. Ahol van szer- 

vezett hitközség s hitközségi iskola, ott legalább egy ideig dacol 

a magyar erő az idegen áradattal. Clevelandban olyan huszár- 

uniformisokban s megyei hajdúk mentéiben várták a hercegprí- 

mást, Flintben oly női díszmagyarban a bérmáló püspököt, Brid- 

geportban oly kaszás, árvalányhajas, bőinges aratóünnepet ren- 

deztek, aminőt már idehaza sem igen látunk. Viszont azonban, 

ahol nincs hitközség, ott a lélek elveszett a vallás s a szív elve- 

szett a magyar haza számára! Chicago a végső állomás e téren; 

ettől nyugatra már nincs semmi. Ezrével élnek magyar családok 

Nyugaton is (St. Paul, Milwaukee, San Francisco, Los Ange- 

les), de nincs katolikus magyar papjuk s így menthetetlen zsák- 

mányai a legsötétebb bolsevista agitációnak, melyet a köztük élő 

óhazái menekültek magyar nyelvű lapjai fejtenek ki. 

Tömérdek munka várna még itt – Chicagótól nyugatra – 

a katolikus papokra, néhány évi nélkülöző munka árán lehetne 

még a ma vadaknak mutatkozó, elszédített, de alapjában nem 

romlott munkáskolóniák közt is hitközséget szervezni, – de nincs 

magyar pap. Az Egyesült-Államok területén jelenleg dolgozó ma- 

gyar katolikus papság minden idejét annyira leköti a már meg- 

szervezett egyházközségek vezetése, hogy újak alapításához belő-

378 

lük új ember nem juthat. Az egyedüli megoldásnak az kínálkoz- 

nék, hogy a kint lévő papság a már Amerikában született magyar 

gyermekek közt igyekeznék minél több hivatást ébreszteni s eze- 

ket az ifjakat ne Amerikába küdjék teológiára, hanem haza, Ma- 

gyarországba. Itt a nyelvet kitűnően meg fogják tanulni s teoló- 

giai képzettségük is jóval fölötte fog állani bármely Amerikában 

tanult papénak. 

Nos, és a magyar apácák! Külön fejezetet érdemelne az a 

határtalan munkakedv, az a lángoló hazaszeretet, az az odaadó 

nevelői munka, amellyel a szülőföldtől messze szakadt véreink közt 

a magyar apácák dolgoznak, az ,,Isteni Szeretet Leányai” New- 

York, New-Brunswick, South Betlehem, Bridgeport, South Bend, 

Arrochar (anyaház), Trenton, East Chicago, Perth Amboy, stb. 

zárdáiban, a ,,Megváltóról” nevezett soproni nővérek Mc. Kees- 

porton (anyaház), Clevelandban, Toledóban, Philadelphiában és 

Homesteadben, Schlachta Margit „Szociális nővérei” pedig Cleve- 

landban, Buffalóban s a canadai Stockholmban. 1 Az apácazárda 

csöndjében kétszeresen hangosan szólal meg a honvágy; az apáca- 

lélek finomsága kétszeresen érzi a száműzetés kenyerének keserű- 

ségét, – annál nagyobb tisztelettel említsük hát életet odaadó 

munkásságukat, mellyel hazának s egyháznak meg akarják tar- 

tani messze szakadt magyar véreinket. 

Azt olvastam valahol, hogy az amerikai, mikor ,,Krisztus”-t 

mond, akkor is ,,dollár”-t ért alatta. Ha sok jelenség megerősí- 

teni látszik is ezt az állítást, a katolikus hívek adakozókészsége 

mindenesetre erősen rácáfol. 

Világszerte az a történelmi fejlődés útja, hogy az Egyházat 

saját hívei tartják el; ha ez az elv még nálunk, Magyarországon 

érvényesül legkevésbbé, viszont sehol oly erős mértékben nem 

valósul meg, mint Amerikában. Nagyon valószínűnek látszik pe- 

dig, hogy a hazai katolikus Egyház is egyre jobban rá fog szo- 

rulni a hívek áldozatkészségére és bizony, csak az előrelátás jele 

... volna, ha igyekeznők lassanként erre is nevelni híveink gondol- 

1 Az adatok az 1926.-i állapotoknak felelnek meg.

379 

kozását. Mert, hogy a magyar lélek erre nem volna nevelhető, 

ezt határozottan megcáfolja az amerikai példa, ahol az odahaza 

egyházi adakozáshoz épen nem szoktatott magyar hívek is bősé- 

gesen fedezik vasárnapi offeráikkal Egyházuk minden szükség- 

letét. Templom, pap, iskola, zárda, mind a hívek önkéntes ado- 

mányából épül s él meg. 

Tíz perc a gyermekek között. 

A magyar templom udvarán vidám gyermeksereg hancúro- 

zik: fiúk, leányok ugrálnak, sivítanak, kergetőznek – akárcsak 

egy pesti iskola udvarán. Közéjük megyek tíz percre: amerikai 

utam legszomorúbb tíz percére. 

– Halló, boys! Halló, girls! Ti magyarok vagytok? – 

szólítom meg őket. 

– Halló, father! – felelik a gyermekek s körém csopor- 

tosulnak. 

– Hát kedves gyermekeim, ti magyarok vagytok? 

– Yes, – hangzik a félénk felelet a bátrabbak ajkáról. 

Sok meg egyáltalán nem felel. Látszik, hogy nem értik a kérdést. 

Megkérdem angolul: 

– You are a hungarian boy? 

– Yes, father. 

– Do you know hungarian? 

– No, father. 

– Magyar gyermek, de nem tud magyarul! Apja-anyja vala- 

mennyinek tősgyökeres veszprémi, somogyi, vasmegyei ősmagyar, 

de ezek már? . . . Csak a második generáció ... s egyik része 

már nem is érti a magyar szót, a többiek még nehezen elgagyog- 

nak, de küzdve, törve, folyton angol szavakkal vegyítve a be- 

szédet. 

Itt áll körülöttem a sok magyar gyermek; tiszta magyar vér, 

a magyar falu vére lüktet erükben, magyar tűz csillan ki huncut, 

eleven szemükből, – és én alig tudok velük elbeszélgetni! Ez a 

legszomorúbb emlékem amerikai útamból. Az angol vízözön fel-

380 

tartóztathatatlan áradata menthetetlenül elnyeli ugyan más népek 

nemzedékét is, de talán egyiket sem oly hamar, mint a magyart. 

Kétségtelenül sokat tesz ebben az amerikai iskolapolitika is. A 

régi Magyarország nemzetiségei, akiknek saját nyelvű elemi és 

középiskolái voltak és akik mégis felhányják egykori iskolapoli- 

tikánkat, vajjon hogyan ítélnék meg az amerikai iskolapolitikát, 

amely egyedül angol nyelvű tanítást engedélyez, még a hitköz- 

ségek által fenntartott felekezeti iskolákban is! A tanítás nyelve 

ezekben is angol; legfeljebb szabad külön tárgy gyanánt a ma- 

gyart is tanítani. 

– Szóval, gyermekek, ti magyarok vagytok? 

– Yes, father! – felelik angolul. 

– Hát tudjátok-e, honnan jött a papátok? 

– Csak kevesen mernek jelentkezni; azok is igen szegényes 

választ adnak. 

– Én tudom, – vállalkozik az egyik magyar leány. 

– Hát honnan? 

– Júrop-ból (Európából). 

– Hát az igaz; de ki tudja pontosabban megmondani? 

– Az ó-kontriból (az ó-hazából), – mondja a másik. 

– Ez is igaz. De hogy hívják az óhazát? 

– Júrop. 

– Dehogy Júrop! Milyen ország? 

És nagynehezen akad egy-két gyermek, aki végre kitalálja, 

hogy Magyarország. De már egyetlen egy is alig akad, aki tudná, 

hogy a szülei melyik részéből jöttek az óhazának. 

– Nos, és Magyarország fővárosa? Az egyik szerint Paris, 

a másik nem szól egy szót sem ... a tizedik végre kiböki, hogy 

Budapest. Mintha valami a torkomat fojtogatná, mikor így fagga- 

tom a szegény kis magyarokat. Micsoda átok terpeszkedik fölöt- 

tünk, hogy ily szörnyű tékozlással kell világgá szétcsorgatni az 

úgyis igen megfogyatkozott, drága magyar vért! 

– Szerettek-e a templomba járni? – kérdezem az egyiket, 

aki a legtöbbet tud magyarul. 

– Sure, father. Mi minden szandén (vasárnap) elmegyünk

381 

a csörcsbe (templomba), utána veszünk kendit (cukrot), oran- 

gyeszt (narancsot) és benáneszt (banánt), azután csinálunk egy 

gudtájmot (jó időt, görbe napot). Holnap este riszepsen (fogadó 

ünnepély) lesz, akkor a Májkl (Mihály) énekelni fog a magyar 

bishopnak (püspöknek). 

– Hát, Májkl, mit fogsz énekelni? 

Májkl büszkén kivágja a mellét: ,,Megy a gőzös Kani- 

zsára ...” (Harminc évvel ezelőtt volt divatos ez a nóta, mikor 

az apja kijött az óhazából.) 

– No, ez szép lesz! De tudod-e, mi az a ,,gőzös”? 

Sem a Májkl, sem a Dzsó (József), sem a Dzsim (Jakab) 

nem tudta, pedig holnap este mindegyik énekelni fogja. Az egyik 

szerint a gőzös város, a másik szerint füst, a harmadik szerint 

ember. Végre nagysokára az egyik eltalálta, mondván szószerint 

a következőket: „Az a gőzös, aki ménik a trekken (a sínen)...” 

Szegény, szegény pusztuló magyarok! A második generáció 

már csak így beszél magyarul. Hát majd ezeknek a gyermekei? ' 

Már azt sem fogják tudni, van-e Magyarország a világon! Hi- 

szen már az itt született gyermekek is szégyellik magyar szülei- 

ket, és mikor öregedő anyjuk büszkén tálal néha egy-egy magyar 

ételt a gyermek elé, az gúnyosan félrehúzza ajkát, hogy hát ,,így 

főznek abban az ó-kontriban?!” Az öreg asszonynak titkon ki- 

csordul két csepp a szeméből... 

Köztudomású, hogy az Egyesült-Államok annyira megszo- 

rították a bevándorlást, hogy a magyarokra évenként alig néhány 

száz esik a kvótából, vagyis mondhatjuk, hogy a bevándorlás 

szünetel. A gyermekek már rosszul, törve beszélik a magyart, 

vagy sehogysem ... az öregek egyre halnak ... egyre halkul a 

magyar szó ... negyven-ötven év múltán nem lesz itt nyoma sem 

többé a magyar beszédnek ... és a Mr. John Nagy (akinek nevét 

Négi-nek ejtik), Ms. Mary Szabó (akit Szébo-nak mondanak) 

már sejteni sem fogják, hogy nagyapjukat valaha a messzi ma- 

gyar hazából sodorta tengerentúlra az életküzdelem. 

Ma még minden magyar templomban magyarul prédikálnak 

ugyan, de egyes helyeken már angolul is kell szólni a magyar

382 

beszéd után, hogy a fiatalok is megértsék. Nemsokára aztán már 

egyformán kell beszélni mindkét nyelven; ezután a magyar már 

csak itt-ott fog szóhoz jutni. Végül pedig ... 

Ötven év múlva elnyel itt mindent az angol áradat; legfel- 

jebb a magyar templomok Szent István, Szent Imre, Szent Erzsé- 

bet oltárképei, a templomablakokra festett magyar címerek s az 

ajtó mellett falba erősített kőtábla felírása marad meg egyetlen 

emléknek a közel egymilliónyi elszakadt magyarból. 

Igen: legtovább a templom őrzi meg majd a magyarság em- 

lékét, aminthogy most is a templom az egyetlen ápolója a magyar 

nemzeti gondolatnak. A hazafiság és vallásosság összefüggése 

soha világosabban nem állott még előttem, mint az amerikai ma- 

gyar templomok szent áhítatában, amikor prédikációim végén 

Abaúj, Zemplén, Ung, Somogy, Zala, Vas, Beszterce, Temes 

stb. megyékből összeverődött, szülőföldjük szerint ma öt ország- 

hoz tartozó, de szívük dobbanásával még mindig a régi egysé- 

ges, Nagy-Magyarországot szerető amerikás magyarok ajkáról 

kicsendült az „Isten, áldd meg a magyart.. .”, a „Boldogasszony 

Anyánk . . .”, az „Ah, hol vagy, magyarok tündöklő csillaga ...” 

Szállt az ének, zengett a templom, visszhangzottak a falak ... s a 

16–20 éves fiatalok (akik alig értették már a szöveg szavait) 

nem tudták mire vélni, hogy az ének alatt mitől fényesedik mun- 

kában megrokkant öreg szülőjük szeme egyre könnyesebbre... 

„Hogy tetszik Amerika?” 

Ha egy európai utas amerikai társaságba kerül, a harmadik 

mondat, melyet az amerikai hozzá intéz, ez: „How do you like 

America?”, „hogy tetszik Amerika?” A választ aztán egy nagy 

gyermek érdeklődésével várja, de a válasz kritizáló nem lehet! 

Annyira gyermek még ez a nép, hogy a kritikát nem bírja el. 

Pedig – ha kiváló teljesítményeit a technika terén el is ismer- 

jük, – bizony mi, általuk kissé lefitymált „öregedő” európaiak, 

sok dologban nem találunk rajtuk irigyelni valót. 

Épen kinttartózkodásunk alatt virradt fel 150.-szer a „4.

383 

July”, a függetlenség kikiáltásának s az alkotmány megszervezé- 

sének 150. évfordulója. A gyermekek milliói szerte az országban 

szörnyű patrondurrogással s rakétázással ünneplik mindig ezt a 

napot, (örömmel állapították meg a lapok, hogy a durrogatásnak 

az idén ,,csak” 56 halottja volt), az idei évfordulóra világkiállí- 

tás is készült Philadelphiában, de ha a 150 év tanúságát is szó- 

hoz juttatjuk, nem lesz a mérleg anyira kedvező. Az amerikai aL· 

kotmány, – amelyre olyan büszkék – korántsem bizonyult a pol- 

gári szabadságok megtestesítésének, nem tudta egészségesen ki- 

egyenlíteni az egyéni közérdekeket, hanem ellenkezőleg, örökös 

pártharcok, sőt nem egyszer polgárháború forrásává vált. 

Amint az amerikai kikötő előtt elhalad hajónk a franciák ál- 

tal adományozott óriási szabadságszobor előtt, attól kezdve sem- 

mit gyakrabban nem hallunk, mint hogy itt ,,free country”-ban, 

,.szabad ország”-ban vagyunk. Kétségtelenül sok társadalmi kon- 

vencionális szabályon szabad itt túltennie magát az embernek. De 

sehol a világon nincs oly plutokrata diktatúra, a kevés kézben 

felhalmozott mammuth-vagyonok uralma egy oldalon, s társa- 

dalmi függés s kiszolgáltatottság a másik oldalon, mint ebben a 

,,free country”-ban. 

Talán szabad lesz erre nézve néhány adattal szolgálnom. 

A Morgan-bankháznak 50.000 kilométernyi vasútvonala van. A 

nafta-források termékét nem vonaton szállítják, hanem földalatti 

csöveken a forrásból közvetlenül a nagyobb városokba. így az 

olaj a föld alatt ezernyi kilométereket is megtesz. A Rockefeller- 

források földalatti vezetőcsöveinek hossza állítólag kétszerese az 

egyenlítőnek. A világ pénzkészletének kétharmad része ma az 

Egyesült-Államokban van, még pedig aránylag kevesek kezében. 

A 120 millió lakos közül 30 millió kimondottan proletár. Csak 

egyetlen például hozom fel öt banknak a szövetségét (Morgan 

and Co., First National Bank, Bankers Trust and Co., National 

City Bank, Guaranty Trust Co.), ezeknek van 34 bankjuk 118 

igazgatóval és 2679 millió dollárral; 10 biztosítótársulatuk 30 

igazgatóval és 2293 millió dollárral; 32 szállítóvállalatuk 105 

igazgatóval és 11.784 millió dollárral; 12 más vállalkozásuk 25

384 

igazgatóval és 150 millió dollárral. Valóban egy Morgan, Rocke- 

feller, Harrimann, Ford, Astor, Marschall-Field, Gould, Vander- 

bilt hatalma mellett eltörpül a régi monarchiák hatalma is. 

„De hiszen itt népuralom van! Itt a nép választ mindent, 

elnököt is!” Igen, a nép szavaz, s azt hiszi, hogy azt választotta, 

akit ő akart. Tökéletes csalódás! A trustok, vasúttársaságok s 

bankhatalmak terrorja, a mozikban, iskolákban, sajtóban, sőt 

egyes nem katolikus templomokban is űzött féktelen választási 

agitáció nem az igazi többségi akaratot, hanem a nagyobb tüdő- 

vel s több dollárral dolgozó töredéket juttatja a parlamentbe. Az 

? épület homlokzatán demokratikus ugyan minden díszítés, de belül 

[ csak a pénzarisztokraták s az iparmágnások jutnak szóhoz. 

Ha az amerikai pasztorációs eszközök fölött is szemlét aka- 

runk tartani, okvetlenül tekintetbe kell vennünk, hogy itt egész 

más világban él az Egyház, mint nálunk, egész más gondolko- 

dású, életberendezésű, törekvésű emberek közt. Az amerikai kato- 

likus ember ruhája és Hiszekegye ugyanolyan, mint a mienk, – 

de ezzel aztán már körülbelül vége is minden hasonlóságnak! 

A fölületes utas talán nem lát ilyen mélyen járó különbségeket, 

esetleg csak olyasmit vesz észre, hogy itt az emberek este 6 óra- 

kor ebédelnek s a földalatti villamoson a jegyváltás fejében auto- 

matába dobják az 5 centet s hasonló külsőségeket. Aki azonban 

jobban szétnéz maga körül, napról-napra világosabban állapítja 

meg, hogy itt is európai szabású ruhában élnek ugyan az emberek, 

de tőlünk teljesen idegen gondolkozásúak. Gondolom, nem túl- 

zok, ha azt állítom, hogy egy kínai nem különbözik tőlünk jobban, 

mint egy amerikai. 

Itt vannak mindjárt óriási lapjaik. Egy-egy számot csak vé- 

giglapozni is fárasztó munka, nemhogy végigolvasni. De mily 

különbség a mi zsurnalisztikánk s az övék közt! Az amerikai, 

amint megkapja lapját, először is a sport-rovatot nézi meg, aztán 

a karrikaturákkal illusztrált vicces rovatot, utána a hirdetéseket. 

Ha van még kedve, elolvashatja a rengeteg szerencsétlenségről, 

gyilkosságról, rablásról szóló szintén illusztrált híradásokat is. Mű- 

vészet? Nincs a lapokban. Szépirodalom? Nincs. Vezércikk?

385 

Nincs. Politika? Nagyon kevés. Ellenben annál bővebb hír arról, 

hogy ez meg az a színésznő 100.000 dollárra biztosította a lábát, 

mielőtt hajóra szállt volna s hogy a köztársasági elnök hány 

halat fogott nyári vakációjában, stb. És aztán megint sport-sport- 

sport a végletekig. 

Az egyik éjjel óriási lármára ébredek Bridgeportban. Rémes 

ordítozások mindenfelé. Mi az? Forradalom? Háború? Dehogy! 

Az éjjel jött meg a hír, hogy New-Yorkban a könnyűsúlyúak 

boxversenyén egy bridgeporti lett az első. Rögtön éjjel feldiadal- 

lármázták a 150.000 lakosú várost, másnap a lapok öles cikkekben 

s képekben hirdették a világeseményt s estére olyan fényes tűzi- 

játékot rendeztek a győztes tiszteletére, amilyenben egyetlen tu- 

dósnak, vagy felfedezőnek még nem volt része. 

Azt hiszem, ezer meg ezer fiú tett aznap este szent fogadást, 

hogy nem fog tanulni, sem dolgozni, hanem box-bajnok lesz be- 

lőle. Utóvégre 100.000 dollárt kapni egy estére! ... Nekünk ez 

nem megy a fejünkbe, de hát bele kell nyugodnunk, hogy itt más- 

féle fejek vannak az emberek nyakán. 

Csak az fog elfogulatlanul ítéletet alakítani magának, aki ) 

világosan látja, hogy itt minden más, mint odahaza. Más az illik 

és nem illik kérdése, más a közvélemény ítélete. A lábat felrakni 

a vasúti kocsiban a szembenlévő ülésre mindenkinek szabad, me- 

legben a legelőkelőbb éttermekben egy ingre vetkőzni s úgy ebé- 

delni szintén szabad, de fogpiszkálót használni az étkezés után 

már nem illik. Nagy melegben a tűzoltók kinyitják az utcán a 

vízcsapokat s az úszóruhás gyermekek óriási tömege fürdik a 

zuhogó vízáradatban a forgalmas utca kellős közepén, – nincs 

benne semmi. 

Látszólag csak a busines és a dollár a két domináló ideálja; 

az amerikai embernek, de akkor hogyan értsük azt meg, hogy 

az amerikai 48 csillagos zászlónak látása úgy forralja vérüket, 

mint senki másét, s sehol a világon oly tiszteletben a zászló nem 

részesül, mint itt. Igen: a nemzeti zászló, meg – az apácák. 

Az apácákat sehol a világon ily tiszteletben még nem láttam. Ki 

érti ezt? És ki érti egy anyagiasnak látszó nép ajkán a katolikus

386 

papnak juttatott oly meleg, bizalmas megszólítást, amelynek nincs 

párja a világon: „Father”, „atyám”! A rendőr egy ingre vet- 

kőzve áll az utcasarkon s nem árt ezzel tekintélyének; sokan 

úszónadrágban autóznak végig a városon a tenger partjára, nem 

ütközik meg rajtuk senki; de jaj neked, ha borotválatlanul mégy 

emberek közé: nagyobb bűnt elkövetni alig lehetne! 

Becsületsértés? – nincs. Egy újság egyszer végiggázolt az 

egyik papon; mit tegyen az illető? Bepörölje becsületsértésért? 

– felmentik! Hát bepörölte „hitelrontásért”, mondván, hogy mi- 

óta a cikk megjelent, az emberek nem jönnek hozzá keresztségre, 

esküvőre. S íme: az esküdtek óriási bírságot róttak a cikkíróra! 

Ki érti ezt? 

Autód elüt valakit; ha ügyes ügyvéded lesz, kiment a baj- 

ból. De van egy bűn, amelyre nincs bocsánat: ha átszaladtál a 

„vörös” jelzésű tilos úton. 

Ennél igazán csak egy bűn nagyobb: fedezetlen csekket 

állítani ki! 

„Egy nép anyagi jólétét csak úgy érhetjük el, ha azt szel- 

lemi valóságokra alapozzuk”, – olvasták fel Coolidge elnök üze- 

netét a bíbornokokat üdvözlő estélyen, de ugyanakkor légy el- 

készülve, hogy New-York legforgalmasabb utcáján át kell adnod 

pénztárcádat, ha nem akarod, hogy szó nélkül keresztül lőjjön 

az útonálló. 

Itt mindenki „szabad” polgár; szabad polgár annyira, hogy 

a neveletlen fiához atyja az utcán egyetlen ujjal nem nyúlhat, 

mert különben rendőrrel gyűlik meg a baja. Csoda-e, ha kérdé- 

semre, hogy „eljössz-e az ó-hazába?”, így felelt egy itt született 

magyar leányka: „Dehogy megyek: ott a teacher (tanító) meg- 

verheti a gyerekeket!” Itt mindenki Mr. és Mrs., mihelyt a hajó- 

ról az Egyesült-Államok földjére lépett; nem csoda, ha Mr. Fa- 

zekas és Mrs. Kovácsné, aki terv szerint csak 3 hóra jött volna 

ki, nem könnyen szakad el szép címétől és még szebb autójától. 

Itt mindenki „egyenlő” s azért nincs a vonaton I.-II.-III. osz- 

tály, mint a „feudális Európában”; igaz ugyan, hogy van kü- 

lön Pullmann-kocsi, külön drawing-room, külön smoking-car, ob-

387 

servation-car, parlor-car, club-car, dining-car, ahová csak alapos 

ráfizetésekkel lehet bejutni! . . . 

Miért sorolom fel ezeket a különlegességeket? Hogy helye- 

sen ítélhessünk az egyházi élet megnyilatkozásai fölött. 

Más itt a levegő, a közvélemény, az emberek ítélete, s ha 

valaki ezt nem veszi tekintetbe, persze, soha helyesen nem tudja 

megítélni az egyházi élet megnyilvánulásait sem. Csak annak le- 

het elfogulatlanul ítélkeznie, aki mindezt mérlegre rakja és hoz- 

záveszi – bizony, igen súlyos nyomatékul – még azt a szomorú 

tényt is, hogy a 120 millió lakosból csak 20 millió a katolikus, 

ellenben 60 millió a kereszteletlen pogány, a 40 millió protestáns 

meg valami 300-féle szektára forgácsolódik. Lehetetlen, hogy ez 

a zavaros vallási helyzet káros nyomokat ne hagyjon az emberek 

általános világfelfogásán s erkölcsi helyzetén. Gondolunk itt első- 

sorban a családi élet végzetes megrendülésére (válások rekord- 

ja!) s az ifjúság megdöbbentő erkölcsi léhaságára (a ,,sweet- 

heart” intézménye!). 

Az európai szem előtt sok minden furcsának tűnik fel az 

egyházi életben, s mégis: elbizakodottság s szívtelenség vádja 

nélkül vakmerőség volna elmarasztaló ítéletet mondani e jelen- 

ségek fölött. Például sehol annyit a világon nem mulatnak, tán- 

colnak, sorsolnak, gyűjtenek, szórakoznak a vallás nevében s ja- 

vára, mint itten. Bazár, piknik, 1 sorsolás s más hangzatos cím 

alatt. 

A francia papságnak azt vetik szemére, hogy működése túl- 

ságosan a sekrestyére szorítkozik; az amerikainál meg azt kifo- 

gásolhatnók, hogy úgyszólván minden munkája a templomon kí- 

vül folyik. 

Mégis az európai s amerikai egyházi élet közti különbsé- 

gekre csak rá szabad mutatni, ráhagyva a további magyarázatot 

a speciális körülmények parancsoló előírásaira. 

1 A kánai mennyegzőről volt szó egyik hittanórán. A legközelebbi alka- 

lommal így kezdte a felelést az egyik kisleány: „Egyszer az Úr Jézust apos- 

tolaival együtt meghívták piknikre ...”

388 

Minél többet fordul meg az ember idegen katolikus orszá- 

gokban, annál világosabban látja, hogy a katolicizmus arculata 

a tökéletes hitegység mellett is sok nemzeti különbséget mutat fel. 

És ezzel a ténnyel meg kell barátkoznunk, sőt ez egyenesen apoló- 

giái védelmi fegyver az olyan állítással szemben, mintha Róma 

centralizmusa túlságosan lenivellálná a nemzeti sajátosságokat. 

Ha tehát természetesnek vesszük, hogy az olaszok vallásossága 

a fönséges dómok és palestrina-misék vidám, örvendező vallásos- 

sága; ha meg tudjuk érteni, hogy a protestantizmussal századok 

óta keményen küzdő germán katolicizmus erősen intellektuális s 

apologetikus vonásokat mutat fel, nem szabad megütköznünk azon 

sem, hogy a mélyebb problémáktól fázó, s elsősorban gyakorlati 

hajlamú amerikai nép katolicizmusa a praxis, a gyakorlati élet, 

az iskola s a karitász irányába tolódott el. 

Ezenkívül itt van még egy igazság. Az egész amerikai életen 

meglátszik nemcsak a mai sok pogánynak befolyása, hanem a 

középkor hiánya is. Amerikából hazatértemben kiszálltam néhány 

napra a spanyolországi száműzetésben élő magyar királyi család- 

nál, Lequeitóban, a Viscayai öbölnek ebben a csöndes kis 

falujában, ahol még 400 évvel ezelőtt megállt az élet s ma is 

olyan. Amerika után ez a kis baszk falu! Itt, a két egymásra 

következő benyomás alatt láttam, mily érték is volt nekünk a 

középkor az elmélyedés, ideális értékek megbecsülése, az igazi 

szép és jó, a művészet fejlesztése, az egész földi élet emberiebbé 

tétele tekintetében. Impozáns az a harc, amit a 20 milliónyi ame- 

rikai katolicizmus kifejt a kapitalizmus és pogány világ körülötte 

tomboló áradatával szemben. De hogy meg tudja-e valaha változ- 

tatni a pogány Amerika arcát, aligha tudnók megjósolni. 

* * * 

Eucharisztikus nemzetközi kongresszusok! Egyensúlyát vesz- 

tett, nyugtalan korunkban mily biztató, megnyugtató megismét- 

lései az első pünkösd nyelvcsodáinak! Nyelvben, gondolkodás- 

ban, törekvésekben különböző nemzetek együttes térdreborulása 

az Eucharisztia előtt. Szinte úgy érzem, mintha a fiatal amerikai

389 

katolicizmus bűnbánata volna ez a térdreborulás a véres háború 

rémségei után, s bizonyára sehol máshol úgy, mint ebben a fön- 

séges világösszejövetelben, nem erősödnek a még mindig hiányzó 

világbéke szálai. 

S mily leírhatatlan hatás az emberek lelke mélyén! A mil- 

liós körmenet hullámzik a szeminárium parkjának fái alatt. Egy- 

szer csak odalép egy rendőr egy paphoz, akit soha életében nem 

látott, szalutál és így szól: Father, bocsásson meg, de meg kell 

mondanom, mily boldog vagyok, hogy én is katolikus lehetek! 

Ki tudja, hány lélek mélyén ment végbe hasonló élmény! 

Két évvel ezelőtt, az Amsterdamban tartott XXVII. nem- 

zetközi eucharisztikus kongresszusról e címmel számoltam be: 

,,Αz Oltáriszentség diadala Amsterdamban”. Cikkem végén ki- 

fejezést adtam a bátortalan óhajnak, bárcsak világot járó diadal- 

mentében mi is, idehaza is üdvözölhetnők az Eucharisztiát a nem- 

zetközi kongresszus meghívásával, szegényes keretek közt ugyan, 

de egyik nemzet mögött sem maradó lelkes szeretettel, hogy az- 

tán gyűlésünkről a külföldi lapok így írhatnának: „Az Oltári- 

szentség diadala Budapesten”. 

A chicagói XXVIII. kongresszus beszámolóját sem tudom 

máskép lezárni. Mindnyájunkban, akik közvetlen átélésből tapasz- 

taltuk azt a lelkeket lenyűgöző hatást, amit a katolikus Egyház- 

nak ilyen világszemléje vallásos és rideg katolikusok, katolikusok 

és nem katolikusok, barát és ellenség közt egyaránt kelt, mindnyá- 

junkban fellángolt a sóvárgó vágyakozás, egy Magyarországon 

tartandó nemzetközi eucharisztikus kongresszus után. Szegények 

vagyunk, elesettek, kifosztottak, jól tudom; de odaadó szervezés- 

sel, lelkes áldozatkészséggel – hiszem – mi is tudnók méltóké- 

pen vendégül látni a diadalútját járó eucharisztikus Üdvözítőt.

RÉSZLETEK 

A HOLLAND LELKIPÁSZTORKODÁSBÓL. 

Az az idő, amelyet 1920. nyarán Hollandiában töltöttem, – 

mint az ott üdülő magyar katolikus gyermekek hivatalos lelkigon- 

dozója, – korántsem lenne ugyan elégséges arra, hogy annak 

alapján a hollandiai pasztorációt kimerítően ismertetni lehetne; 

mégis, tekintetbe véve kiküldetésem sajátos jellegét, mely úgy- 

szólván napról-napra újabb és újabb helyekre, tanyák, falvak, 

városok plébániáira és zárdáiba vezetett, elegendő alkalmam nyí- 

lott a csodálatraméltó virágzásban pompázó holland katolikus 

életbe bepillantanom. 

Több elmondandó apróság talán inkább csak érdekesség lesz, 

mintsem nálunk is kivihető eszme; egyes dolgok talán annyira a 

holland nép sajátos lelkivilágából folynak, hogy azok hiányáért 

nem érhet itthon bennünket szemrehányás; de bizonyára hallani 

fogunk egy és más praktikus dologról is, amelynek megvalósí- 

tása érdekében érdemes lesz itthon köztünk is szót emelni. 

Midőn a bécsi kongresszus a protestáns nassau-orániai I. Vil- 

mos alatt elismerte Hollandiát önálló királyságnak, a fanatikus 

kálvinista terror minden eszközt felhasznált az ország végleges 

elprotestánsítására. Az 1815,-i alkotmány oly egyházellenes volt, 

hogy a papok nem tehették le rá az esküt és ezért mint láza- 

dókkal bántak velük. Közép- és felsőiskolákban csak protestánst 

alkalmaztak, a szerzetesrendek noviciust többé nem vehettek fel, 

a teológusokat katonáskodni kényszerítették, a kitartó papságot 

börtönre vetették, a katolikus egyleteket elnyomták. Csak az

391 

1848.-i alkotmány ismerte el a vallásszabadságot s IX. Pius 

1853.-ban állította vissza a hierarchiát. 

Íme, csak kissé kell a történelem adatait fellapoznunk, hogy 

értékelni tudjuk azt a nagy változást, amit a katolikus élet terén 

a XIX. században felmutatott Hollandia. Micsoda erőfeszítés, 

mily hithűség és – nem legutolsó helyen – mennyi odaadó papi 

munka kellett ahhoz, míg az erőszakkal protestánssá tett, a kato- 

licizmust rengeteg eszközzel, fegyverrel elnyomó, sőt kétharmad 

részében ma is protestáns Hollandiában ma a katolikus Egyház 

helyzete talán legirigylésreméltóbb az egész világon, az összla- 

kosságnak csak egyharmad részét kitevő katolikusok politikai 

jártja ma (1920-ban) a legerősebb és a hivatalos protestáns Hol- 

landiának miniszterelnöke, Ruys de Beerenbrouck, napi áldozó ka- 

tolikus! Mindez a nekilendülés az utolsó század, vagy inkább fél- 

század munkája. A legszebb régi gótikus templomok ugyan még 

most is a protestánsok kezén vannak; de a valódi helyzet leg- 

igazibb szimbóluma a hulst-i elvett templom, amelyből a szen- 

télyt már visszakapták a katolikusok s elfalazták: a szentély zsú- 

folásig tömve katolikusokkal, a protestánsok kezén maradt hatal- 

mas hajó pedig üres és állandóan zárva. 

A holland hitélet. 

Hollandia lakosainak száma ma körülbelül öt millió, ezek kö- 

zül katolikus körülbelül két millió. A katolikusok meglehetősen el- 

különülve laknak a protestánsoktól, amennyiben all provincia 

közül – amelyre Hollandia fel van osztva ·– leginkább a délen 

fekvő Limburg- és Nord-Brabantban, továbbá az Északi tenger 

mellékén húzódó Zuid-Hollandban és Nord-Hollandban élnek. 

Ez utóbbi kettőben, továbbá az utrechti provinciában már meg- 

lehetősen keverve protestánsokkal is, míg az első kettő csaknem 

kizárólag katolikus tartomány. 

Az egyházi hierarchia a következő képet mutatja: Van egy 

érsekség Utrechtben és négy^püspökség: Roeremond-, s'-Herto-

392 

genbosch-, Breda- és Haarlemben. Területre nézve a legkisebb 

a bredai, legnagyobb az utrechti (ahová a protestáns provin- 

ciák diasporái tartoznak), legfontosabb azonban a haarlemi, mert 

idetartoznak a legnagyobb városok, mint Amsterdam, Rotterdam» 

Hága, Haarlem és Leiden. 

Bármerre fordul meg az idegen a holland parókiákon, főleg; 

à németalföldi részeken, a legelső, ami szemébe tűnik, a gyö- 

nyörű templomépület. Az egyik egyházmegyében pl. az utolsó 

félszázad alatt – öt paróchiát kivéve – minden plébánián új 

templomot építettek és ezek a templomok az 1000-1500 híves 

falvakban is oly monumentálisak, felszerelésük oly gazdag, hogy 

a Bazilikát és Mátyás-templomot kivéve, bármelyik pesti plébá- 

niatemplom helyén díszére válnának fővárosunknak is. Lehet, hogy 

túlzottan hangzik, de a tényállás mégis ez. Persze márványuk 

nincs a hollandusoknak, hiszen az egész országban nincs annyi 

hegyük, mint a Gellérthegy. Van azonban tetszetősen égetett pi- 

ros téglájuk, amikből nemcsak csinos lakóházaik külső részét ál- 

lítják össze, hanem a sajátos hollandi házak külső megjelenéséhez, 

simuló templomaikat is. 

A templomok belsejében – mint előttünk újdonság – főkép; 

magára vonja az idegen figyelmét a gyönyörű reliefekkel ékesített 

áldoztató mensa, a fölötte magasban lebegő ,,crux gloriosa”, az 

igen kényelmes, zárt – akárhányszor falba beépített – gyón- 

tatószék és a templom falára egész hosszában festett és minden 

templomban eredeti művészi ecsettől származó keresztút. Mind- 

járt itt említem, hogy a keresztút egyike a leggyakoribb peniten- 

ciáknak és szombat esténként a gyónás után egész sereg ember 

térdel az egyes stációk előtti kis zsámolyon s végzi penitenciáját. 

És mindez a gyönyörű templom egyetlen fillér állami segély 

nélkül, egyetlen hold egyházi vagyon nélkül, egyedül a hmek ada- 

kozásából! 

Ha aztán a hívek sajátjukból építették fel templomukat (és 

a nem kevésbbé díszes plébániaépületet), gondolhatjuk, hogy 

nem azért, hogy üresen álljanak. Mikor először lépünk egy fala 

templomába, a házak számához és a mi magyar gondolkozásunk-

393 

hoz mérten rendesen céltalanul nagynak találjuk a templomot: 

a vasárnapi teli templom azonban mindenre rácáfol. 

Mise elejére megtelik a templom. Legnagyobb ritkaság, hogy 

valaki késve jön misére. Mise kezdete előtt 5-10 perccel egész 

nyüzsgő kaptár a templom bejárata. Ki gyalog, ki kedvelt szer- 

számán: a biciklin érkezik és siet be. De abban a percben, mikor 

elkezdődik a mise, mintha mesterségesen vágták volna végét, senki 

nem jön többé, egyetlen lélek nem áll többé künn és szorongásig 

tele a templom benn. Ahol több mise van, ugyanaz a kép min- 

den mise előtt. 

Mindenfelé azt hallottam, hogy azok száma, akik vasárnap 

misét nem hallgatnak, a legminimálisabb. Még örvendetesebb 

azonban, hogy a hívek a misével együtt már szentbeszédet is 

hallgatnak, mert a szentbeszéd mindig mise közben van, és minden 

– időrendbe osztott – vasárnapi misében van 10-15 perces 

beszéd. Sőt a püspökök nem engednek vasárnapokon szentmisét 

mondani az olyan templomokban, ahol mise alatt nem prédikál- 

nának. 

Általában hangoztatják, hogy a vallási élet igazi fokmérője 

a hétköznapi templomlátogatás és a szentségek gyakori vétele. 

Ha ezt a normát alkalmazzuk a holland hitélet mérésére, valóság- 

gal őskeresztényi hitéletre akadunk köztük. 

Az a fentartásnélküli dicséret, amellyel a holland katolikusok 

hitéletét illetjük, természetesen nem áll egészében a nagyvárosok, 

Amsterdam, Rotterdam és Hága hitéletére is. A modern világvá- 

rosi élet, mint mindenütt, itt is sokat letöröl a keresztény vallási 

élet bájos hímporából. De a katolikusok nagy átlagát véve alapul, 

a szentségek gyakori vétele s a hétköznapi miselátogatás rend- 

kívül örvendetes képet mutat Hollandiában. A hollandusoknak 

valóságos szenvedélyük a takarítás; legalább hetenként egyszer 

még a kapufélfát is fehérre súrolják; de úgylátszik, nem kevésbbé 

törődnek a lelki takarítással is. Míg egyrészt azoknak száma, akik 

húsvéti gyónásukat nem végzik, örvendetesen csekély, másrészt a 

gyakori áldozás eszméje igen sok helyen valósággal diadalát üli. 

A gyermekek áldozása a hétéves korral kezdődik, s ugyancsak

394 

sok magyarázatba került az álmélkodó hollandusokkal megértetni, 

mikép lehetséges, hogy a mi 9-10 éves pesti gyermekeink még 

nem voltak az első áldozásnál. Szerencsére a bolsevizmussal meg 

lehetett értetni velük, hogy annyi IV. elemit végzett gyermekünk 

nem volt még gyónni és áldozni. 

A holland hívek» 

— Mennyi híve van, Heer Pastoor? – kérdezem az egyik 

plébánost. 1 

– Ötszáz áldozó – volt a felelet, és ebben benne van az 

igazi lelkipásztori felfogás, amely híveinek tényleg csak azokat 

tartja, akik húsvéti kötelességüket elvégzik. Az összes hívek száma 

kb. 650 lehet, ha tehát a gyermekeket beszámítjuk, szinte kivé- 

tel nélkül mindenki áldozik. 

– És mennyi az évi áldozások száma? – kérdezem tovább. 

– Harmincezer, vagyis fejenként átlag hatvan. 

Mindenesetre gyönyörű szám. íme néhány további adat azok- 

ról a helyekről, ahol megfordultam: Lottum 730 hívő, 630 áldozó. 

Horst 3898 hívő, 3000 áldozó. Sevenum 2389 hívő, 1825 áldozó. 

Beek 3250 hívő, 2516 áldozó. Princenhage 4740 hívő, 3750 áldozó. 

Ulvenhout 1945 hívő, 1562 áldozó. Ginneken 3800 hívő, 3100 ál- 

dozó, stb. Nem ritka az olyan család, ahol az apától s anyától 

kezdve a gyermekeken át egész a cselédekig mindenki mindennap 

éveken keresztül áldozik. Hetilapok a direktóriumokat is közlik, 

még pedig külön az egyházmegyei rendet és külön egyes szerze- 

tesekét is. 

Felemelő érzés egy hétköznap reggelén odaállani bármely fa- 

lusi templom bejáratához és nézni, mint jönnek a nagy fehérfőkö- 

tős öreg nénik, a borotvált arcú, matrózsapkás férfiak, fiatal diá- 

kok és fapapucsban csoszogó parasztgyerekek misére. És aki mi- 

sén van, majdnem mindenki áldozik. Külön kiemelem: nemcsak 

„Domine”. 

1 A katolikus plébános neve „Heer Pastoor”, a protestáns lelkészé

395 

a nép, hanem a falusi intelligencia is. Voltam pl. olyan fa- 

luban, ahol a gyermekek két csoportba osztva minden második 

héten közös gyónást és áldozást végeznek az egész éven át. Min- 

den vasárnap kihirdetik a prédikációban, hogy melyik csoport 

gyónik ezen a héten. És a dolog nagyszerűen megy, mert a szülők 

együtt dolgoznak a lelkipásztorral. 

Csoda-e, ha az így kezdett napot valami bájos 

lelki öröm s imádságos szellem tölti ki végig? Csoda-e, 

hogy ahol így szeretik az Eucharisztiát, ott minden este 

közösen elmondják a rózsafüzért s bizony csodálkoztak, hogy a 

sok magyar gyermek közül alig egy-kettő ismerte az olvasóimád- 

kozás módját. Csoda-e, ha itt lefekvéskor a legidősebb leány 

szenteltvízzel keresztet vet minden testvére homlokára s utána 

ugyancsak keresztet a párnára és akkor csodálkoztak, hogy akadt 

tízéves pesti fiú, aki nem tudott keresztet vetni s nem tudta a 

Miatyánkot. Csoda-e, ha több helyen is kiprédikálta a plébános, 

hogy a holland szülők ne engedjék a magyar leányokat kivágott 

ruhában a templomba, holott az öltözködésük pesti szem előtt egé- 

szen tisztességes volt. Csoda-e, ha itt minden utca hangos a 

gyermeksereg lármájától, mert a család 8-10 gyermeknél kezdő- 

dik és 12-14-16 gyermek nem ritkaság. Itt még mindent átjár 

a vallás szelleme, itt az úri családoknál épen úgy imádkoznak evés 

előtt s után, mint máshol. Aki néhány hónapra belekerül ebbe az 

atmoszférába, azt akarva-nem akarva, magával ragadja ez a 

vallásos lendület. 

És azt hiszem, sok szülő csodálkozva vette észre a viszont- 

látásnál, hogy kint nyaralt gyermekük nemcsak kövérebb lett és 

erősebb, hanem olvasó van a zsebében s hetenkint megy gyónni. 

A vallás a hollandoknál élet. Nemcsak ezüstforintosuk kerületére 

írják a jelszót: „God zej met ons”, hanem tényleg lelkükbe is 

van írva Isten mélységes szeretete. A pesti szülők értetlenül álla- 

nak a hollaad jó szív előtt; nem tudják megmagyarázni, hogyari 

nem érik be a gyermekek többhónapos nyaraltatásával, hanem a 

búcsúzásnál még új ruhával, cipővel, pénzzel, élelemmel is ellát- 

ják őket. Honnan ez a felebaráti szeretet? – kérdik. És honnan

396 

az a szeretet, amely már három év óta a belga, francia, német, 

osztrák és magyar gyermekek tízezreit dédelgeti magánál? Egyet- 

len magyarázat reá megint csak vallásos érzésük. ,,Mi megmene- 

kültünk a háborútól, – hallottam többször – hálásaknak kell 

lennünk Isten iránt.” 

A holland hitélet fellendülésének merő konstatálása termé- 

szetesen nem sok haszonnal járna reánk, ha nem igyekeznénk 

némi bepillantást vetni abba a pasztorációs módszerbe is, mely ezt 

a szép eredményt létrehozta. Kétségkívül több olyan előmozdító 

tényezője van ott a lelkipásztorkodásnak, amit mi nélkülözünk s 

amiről mi alig tehetünk. A népnek általános jóléte nagy előny a 

lelki életre is. „Divitias et paupertatem ne dederis mihi, – mondja 

már a Zsoltáros, – tantum victui meo tribue necessaria”. Sze- 

gények persze ott is vannak, de azért az általános helyzeten min- 

denütt megérzik, hogy az anyaország ötmillió lakosa számára 35 

millió gyarmatos is dolgozik. Aztán ott van a katolikus kisebbség 

évszázados elnyomatása a protestánsok részéről, mely mindenütt 

kiváltja a nagyobb agilitást. Ez mind igaz; de viszont lehetetlen 

fel nem ismernünk a szép eredményben a holland katolikus papság 

derék munkájának nyomait is. 

És ezzel eljutottunk tanulmányunk legérdekesebb pontjához, 

a papság életének ismertetéséhez. 

A holland papság. 

Némelyik provinciában a papok ma is megtartották az ős- 

régi népviseletet, ami előttünk igen furcsának tetszik: hosszú ha- 

risnya s rövid nadrág, félcipő, félcilinder, hosszú kabát. Ebben a 

rövid nadrágban azonban mintegy szimbólumát látom a holland 

papság gyermeteg lelkületének s egyszerű hitének. Talán furcsá- 

nak tűnik fel ennek hangoztatása, de tényleg a kegyeletes lelkü- 

let ennyi megnyilvánulását, ennyi szelíden mosolygó arcot és a 

,,sentire cum ecclesia”-nak oly megkapóan őszinte megnyilatko- 

zását kevés helyen találni a papok között. Ott a lourdesi Szűz- 

anya kegyhelyét legalább egyszer meglátogatni szinte kötelező

397 

a papok számára; ott az Egyház nem írhat elő egyetlen rubrikát, a 

pápának nem lehet egyetlen óhaja, amely a holland papságnál már 

másnap valóra nem válna. Ott nem kértek felmentést a „Ne te- 

mere” alól, pedig az ország 2 /3-a protestáns; ott nemhogy a rever- 

zálisok okoznának bajt, hanem az egyik vegyes vallású plébánián 

a plébános kihirdette, hogy akármiféle kauciót adnak is, ő ve- 

gyes házasságra felmentést nem fog kérni – és azóta nincs a 

faluban vegyes házasság! (Pedig ott is elég az állam előtt a pusz- 

tán polgári kötés. De ennek még a gondolatától is visszariad a 

holland katolikus.) Ott amint megjelent X. Pius rendelete a ko- 

rai s gyakori áldozásról, azonnal keresztülvitték s folyton, foko- 

zatosan fejlesztik. Ott rögtön megvalósították X. Pius óhaját (pe- 

dig nem volt parancs) a latin nyelv rómaias kiejtéséről. Ott nincs 

rá eset, hogy még most is vegyes kar szerepeljen a kóruson a 

rubrikák ellenére. Ott a tabernákulumok ajtaja oly páncélos 

wertheim, hogy nincs az a betörés, vagy tűz, mely egykönnyen 

árthatna. Ott a legszegényebb templomban is elsőrendű samosi, 

vagy tarraconai tüzes bort adnak miséhez. Ezek mind apróságok, 

beismerjük. De hűnek lenni a legkisebben is – ez adja az áldoza- 

tos lelkületet. 

A holland papság sokat dolgozik a lelkekért. Igaz, hogy több 

ideje is van rá, de hiszen tudjuk, hogy ahol nálunk baj van, nem 

mindig az időhiányban van a hiba. 

Az egyik püspöki helynököt egy szombat délután kerestem. 

– Most nem lehet vele beszélni, ilyenkor gyóntat. 

– Kivel lehet beszélni? 

– Ilyenkor senkivel, most mindenki gyóntat. 

És tényleg, minden szombat este (egész 9–10 óráig) sere- 

gestől folynak a gyóntatások. 

Ott nemcsak minden pap gyóntat, hanem katechizál is. A 

felekezeti iskolákban mindennap van ugyan egy órai hittan, de az 

állami iskolákban – egyház és állam elválasztva lévén – nincs 

hitoktatás. Az iskolába rendesen a káplán jár hitoktatni (a külön 

katecheta állás ismeretlen fogalom), az állami iskolák növendé- 

keit pedig a plébános gyűjti a templomba és korok szerint kü-

398 

lönválasztva tart hitoktatást. És a gyermekek hiány nélkül jön- 

nek; a szülők küldik őket! Különös benyomást tett rám, midőn 

a haarlemi kanonok-plébános a katedrális megmutatása után dél- 

ben 12 órakor bocsánatot kért, hogy tovább nem maradhat ve- 

lem, mert jönnek a gyermekek a hitoktatásra, amelyet ő szokott 

tartani. 

1920.-ban különben fényes sikerrel dőlt el a holland katoliku- 

sok negyven éves iskola-harca is. Negyven évi küzdelem után el- 

érték, hogy a hágai Binnenhof-ban (ahol a kamara gyűlésezik) 70 

szavazattal 3 ellenében a magániskolák teljesen egyenjogosíttattak 

az állami iskolákkal, még pedig nemcsak a bizonyítvány-osztás ér- 

vényességében, hanem financiális tekintetben is. Az 1921. évben 

érvénybe lépő törvény értelmében tehát ha valahol negyven csa- 

ládfő felekezeti iskolát kíván, ott az állam teljesen a sajátjából 

felállít felekezeti iskolát és fenntartja azt. Sőt a már eddig lé- 

tező felekezeti iskolák értéke után 6 és félszázalékos kamatot fi- 

zet a felekezeteknek. Persze, ahol negyven család állami iskolát 

kérne, azt kapna (hitoktatás nélkül); de a holland papság tevé- 

kenysége kezeskedik amellett, hogy katolikus helyeken ilyenre 

aligha lesz példa. 

Általában a Hollandiában nyert tapasztalatok megerősítették 

egy régen lappangó véleményünket, ami első alkalommal ki- 

mondva, talán feltűnőnek látszik, amit azonban kellően megvilá- 

gítva, okvetlenül el kell fogadnunk. A holland papság nagy pasz- 

torációs sikereit nem elsősorban szociális, társadalmi vagy egyleti 

működésének, hanem magában a templomban lefolytatott, a szó 

szorosabb értelmében vett lelkipásztori, lélekgondozó tevékenysé- 

gének köszönheti. 

Természetesen nem hagyhatjuk ezt az állítást néhány ma- 

gyarázó szó nélkül, nehogy bárki is a papság szociális működé- 

sének lekicsinylését olvassa ki belőle. Ez távol áll tőlünk. Nem sza- 

bad azonban szemet hunyni egy tapasztalat előtt. Az előtt t.i., hogy 

a szociális munkában dolgozó papok ereje sokszor kimerül a renge- 

teg egylet, kör, szövetkezet és ünepély rendezésében és mindez a 

nagy elhasznált energia korántsem hozza meg azt a lelki hasznot,

399 

amit a sok egyletezés által elmulasztott szoros értelemben vett 

pasztoráció hozhatna. 

Van a hollandoknál is nagy egyleti szervezkedés; sok 

olyan szervezet, melyeket bátran követhetnénk mi is. Neveze- 

tesebb egyleteik pl.: Algem. Bond von R. K. Kiesvereenigingen in 

Nederland. – Nederlandsche R. K. Volksbond. – Bond von 

K. K. Werblieden-Vereenigingen. – Ned. R. K. Vereeniging von 

Handelsreisigers „St. Christoffel”. – „Sobrietas” antialkoholista 

egylet. – ,,De Hanse” (kat, kézművesek s iparosok szövetsége). 

– R. K. Boerenbond (földműves szövetség). – R. k. katonaegyle- 

tek. – Central Bureau voor de Katholieke Sociale Actie in Ne- 

derland. – R. K. Vereeniging der bescherming von Meisje. – 

Sz. Vince egyletek és rengeteg patronage (úgyszólván minden fa- 

luban). Egyházi jellegű egyletek: Ned. St. Gregorius Vereeniging 

(az egyházi zene előmozdítására), Oltáregyletek, stb. De ott nem a 

falusi káplánok feladata a munkásszervezetek megalkotása; ott 

a káplán és plébános arra van, hogy pasztoráljon, az egyletek 

vezetésére pedig külön papokat nevez ki az egyházi hatóság. Ezek 

az ú. n. „eleemosinier”-ek, akik nem plébánosok, nem káp- 

lánok, hanem a szociális kérdés külön tanulmányozásával az egy- 

letek vezetésére és szervezésére képesített, kitűnően szónokló pa- 

pok. A holland példa szemlélésénél okvetlenül eszünkbe jut, hogy 

amint nálunk folyik a papság szociális munkája, a kellő kiképzés 

híján igen sok dilettantizmus rontja az eredményt, viszont tömér- 

dek energiát is von el a paptól legelsősorban várható lelkigon- 

dozás elől. 

Érdekes példát szolgáltat Hollandia a keresztény vallásoknak 

nálunk ma különösen időszerű együttmunkálkodására is. A „ge- 

trennt marschieren, vereint schlagen” régi taktikai elvet kitűnően 

beváltják a politikai téren, mikor a vallásos élet közös ellenségei- 

vel szemben kell fellépniök. A politikai fegyverbarátság azonban 

korántsem jelenti vallási elveik legkisebb feladását is; vallási kér- 

désben annyira intranzigensek, annyira élesen elkülönülnek egy- 

mástól, hogy az nálunk egyenesen hallatlan dolog volna. Egyik 

pesti protestáns kisfiúnak az anyja, mikor megtudta, hogy

400 

kiutazom Hollandiába, levelet bízott reám, hogy vigyem 

el fiának. A protestáns holland szülők nagyon megbotránkoztak, 

hogy katolikus pap közvetítését vette igénybe a magyar anya! 

Viszont egy másik városban meg a katolikus hollandok kifogá- 

solták, hogy egy katolikus magyar fiú egy protestáns holland fiú- 

val állott szóba. 

Az az intenzív munkálkodás, amely a lelkipásztorkodás terén 

folyik, természetesen csak kellő számú papsággal érhető el. Ugyan 

a holland püspökök is panaszkodnak paphiányról, de egyéb or- 

szágok állapota mellett az ottani helyzet még hihetetlenül jobb. 

Az összes katolikus papok száma – beleértve a missziókban mű- 

ködőket is – kb. 4000. Azt láttam, hogy alig van katolikus csa- 

lád, amelynek rokonságában pap nem volna, viszont nem ritka 

eset, hogy egy családban három-négy testvér megy papnak, vagy 

apácának. 

Pedig ott alapos összegeket fizetnek a kispapok. így 

pl. a haarlemi egyházmegye nagyszemináriumában, Warmond- 

ban 1 évenként 652 forintot, ami még ott is igen tekintélyes összeg. 

De van papjuk bőven, pedig tömérdek állást kell betölteniök. Filiá- 

lisokat csak hírből ismernek, 500-600 hívőnek már plébánosa van 

gyönyörű templommal, ezer híves plébánián már föltétlenül káp- 

lán is található. Átlag minden ezer hívőre jut egy pap. Emellett 

a legtöbb apácazárdának külön papja, „rektora” van, a kórhá- 

zakban gyakran két pap is; árvaházak, beguinageok szintén kü- 

lön papokkal. 

Gyönyörűen épített, csupa új apácazárdákat elképzelhetetlen 

számban találni; főleg a német határ felé alig van falucska apáca- 

iskola nélkül. A német kultúrharc idején a Németországból ki- 

űzött rendek szeretetteljes befogadást nyertek a hollandoknál és 

1 Egészségi szempontból érdekes megemlíteni, hogy a roeremondi nagy 

szemináriumot kivéve, a többi kis- és nag y szeminárium nem a püspöki szék- 

helyen, hanem mind falun van. így az utrechti nagy szeminárium Driebergen- 

IBen, a kis szeminárium Culemborg-ban. A haarlemi nagy szeminárium War- 

mondban, a kicsi Voorhoutban. A Boschi nagy szeminárium Haarenben, a 

kicsi St. Michaels-Gestelben.

401 

ötven év alatt valóságos áldásává lettek a kultúrának és megbe- 

csülhetetlen segítőivé a lelkipásztorkodó papságnak. 

íme az alábbi szerzetesrendek találhatók Hollandiában: A 

legméltóságosabb Oltáriszentség atyái, ágostonrendi atyák, ben- 

cések, kamilliánusok, kapucinusok, karmeliták, trappisták, cisz- 

terciek, minoriták, holland domonkosok, német domonkosok, fran- 

cia domonkosok, holland, német és francia ferencrendiek, holland 

és német jezsuiták, kereszteslovagok, premontreiek, oblátusok, 

passzionisták, holland és német redemptoristák, lazaristák és ma- 

risták. A nőszerzetek rengeteg változatát felsorolni is alig lehetne. 

Van 88 egyházi vezetés alatt álló leány- és 21 fiúinternátu- 

suk, 15 háztartási iskola, 3 gazdasági iskola, 5 cselédnevelő inté- 

zet ( 2-12 éves leányokat igen olcsón felvesznek s belőlük becsü- 

letes cselédeket nevelnek), 2 siketnéma, 3 vakok intézete, mind 

az apácák kezében; 2 intézet gyengeelméjű gyermekeknek, 3 ár- 

vaház, 26 intézet elhagyott s veszélynek kitett gyermekek részére, 

10 szegényház, 3 törvénytelen gyermekek menhelye, 186 elaggot- 

tak menhelye, ugyancsak mindenütt apáca-vezetés alatt. 1 

Külön említést érdemelnek a világi hívek részére emelt excer- 

citiumos házak. Tíz ilyen ház van Hollandiában és mint a temp- 

lomokban kifüggesztett hirdetés jelzi, mindegyikben havonként 

átlag 3-4 zárt szentgyakorlat van világiak részére. Sőt a nord- 

wykerhoutiban „máskép gondolkozóknak”, azaz nem katolikusok- 

nak is tartottak exercitiumot. Diákok, egyetemi hallgatók, leányok, 

asszonyok, munkások, tanult férfiak külön-külön juthatnak szent- 

gyakorlathoz. Sőt azoknak részére, kik végeztek szentgyakorlatot, 

a havi recollectió végzésére külön havi lap, a „De Thabor” je- 

lenik meg. 

Ilyen házak Amersfoortban a „St. Alphonsus” (redempto- 

risták), Eijdenben a „Maria” (főleg munkásnőknek), Nordwyker- 

houtban a „St. Clemens”, Roeremondban a „Notre Dame de la 

Retraite”, Rotterdamban a „Thabor', Soppeben a „St. Gerardus” 

(redemptoristák), Venloben a „Manresa” (főleg munkásoknak; 

1 A tanulmány felsorolt adatai az 1920-as állapotoknak felelnek meg.

402 

külön havi lapjuk a „Manresabode”), Vughtben a „Loyola” (je- 

zsuiták), továbbá Tilburgban és Eidenben. 

A városi plébániák átlagos nagysága 2-3-4 ezer közt vál- 

takozik, sőt az egyik egyházmegyében kimondott szabály, hogy 

amelyik pillanatban valamelyik plébánia híveinek száma megha- 

ladja a 6000-et, a plébánia automatice megoszlik. Csakis így való- 

sítható meg a modern pasztoráció egyik követelménye: a hívek 

meglátogatása otthonukban. Az egyik két káplános parochián lát- 

tam, hogy a plébánia három részre van osztva, a három pap mind 

a hármat állandóan látogatja, úgy, hogy évenként minden csa- 

ládban legalább egyszer megfordulnak. 

A papok buzgó munkálkodására elegendő példa az a talá- 

lékonyság, amellyel magyar gyermekeink gyóntatását végezték. 

A nyelvkülönbség nagy akadálya korántsem volt ok arra, hogy 

a gyermekek lelki gondozását elhagyják. Aki a gyermekek közül 

tudott valahogy németül, azt németül gyóntatták, aki pedig csak 

magyarul tudott, azt tolmáccsal, többnyelvű gyóntatási könyvvel, 

stb. próbálták meggyóntatni. 

A papság komoly munkája a legnagyobb kitüntető tiszteletet 

váltja ki a hívekből. Az utcán a tanult emberek csakúgy üdvözlik 

őket, mint az egyszerűbbek és minden szükségessel ők látják el 

papjaikat. Ha szabad ezt a triviális pesti kifejezést a holland 

papokra alkalmazni: ,,nincs semmijük, de jól élnek”. Tényleg 

földje nincs a paróchiának, gazdálkodni nem kell (nagy előny 

a lelkipásztori tevékenység szempontjából!), a hívek azonban min- 

denhez hozzájuttatják őket. Valami egyházközség-féle szervezet- 

tel dolgoznak, de vallási téren a tagoknak semmi szavuk nincs, 

arról még álmodni sem mernek, hogy plébánost ők jelölnének, 

patronátusnak egész Hollandiában nyoma sincs, sőt a püspök még 

concursust sem hirdet a plébániákra, hanem teljesen szabadon tölt 

be minden állást. 

Miből áll mégis az egyházközség fő jövedelme? Magyar fül- 

nek kissé furcsán hangzik: a templomi székek bérbeadásából. Ott 

a legtermészetesebb dolog a világon, hogy a vallásosság pénzbe 

is kerül és senki nem botránkozik meg a padokon elhelyezett fel-

403 

írásokon, hogy az első padokban egy hely ára 10 ct., a közép- 

sőben 5 ct., hátul 3 ct., állni ingyen is lehet. Sőt egész évre is 

bérelnek családok helyet és hogy ebből mennyi összeg folyik be, 

arra egyetlen példa gyanánt az egyik 2000 híves plébániát ho- 

zom fel, ahol egy hely évi bére 7–8 forint, a padok évi jöve- 

delme 3000 forint. Ilyen helyeken a hívek ott tartják imakönyvei- 

ket is egész éven át. Telve a templom imakönyvvel! 

Igen jó hatással vannak a papi testvéri szeretet ébrentartására 

a vasárnapesti összejövetelek. Ahol legalább két pap van egy he- 

lyen, minden vasárnap este találkoznak egy üveg vörösbor mel- 

lett egyikük lakásán és megbeszélik a hét eseményeit. Ez az ösz- 

szejövetel kötelező, Tilburgban magam is résztvettem az egyik 

ilyen összejövetelen, ahol kb. 8-10-en lehettünk, és határozot- 

tan a legjobb hatást tapasztaltam az ottlévők részéről. A közös 

eljárási módnak, a közös cselekvésnek, terveknek, sikereknek fesz- 

telen megbeszélését föltétlenül megköveteli a mai annyifelé szag- 

gatott élet. A teológiai tanárok előtt pedig kihirdetik, hogy a 

vakáció folyamán bármelyik plébánián szívesen látják őket. 

Néhány szóval érdemes végül megemlékezni a holland káp- 

talanokról is. Káptalanról azonban nem lehet a mi felfogásunk 

szerint beszélni. Ott a kanonoki kinevezés pusztán cím, amellyel 

egy fillérnyi jövedelem sem jár. Átlag 8-10 kanonok van egy 

megyében. Rendesen a kathedrális plébánosa – akit egyedül hív- 

nap „plébános”-nak a megyében, a többi parochus csak „pastoor”, 

– aztán a teológia rektora, néhány teológiai tanár és több espe- 

res. A directorium minden hónapra kijelöl egy úgynevezett ,,dies 

canonicus”-t, amelyen összejönnek a kanonokok s a püspök, az 

egyikük misézik (nagycsütörtökön a püspök), utána gyűlés s 

tanácskozás a püspökkel és aztán egy hónapig ismét nem látják 

egymást. 

Az utrechti káptalan pl. ma ezekből áll: a vikárius generális, 

a nagy és kis szeminárium rektorai, a cotheni, arnhemi, groenlooi, 

amersfoorti, utrechti és abcoudei plébánosok (összesen kilenc). 

A haarlemi káptalan: a haarlemi béguinage rektora, a St. Bavo 

kathedrális plébánosa, a nagy és kis szeminárium rektorai, a haar-

404 

lemi, vogelensangi, hágai és rotterdami plébánosok (öszesen 

nyolc ). 

* * * 

Legyen ez a rövidke megemlékezés hálámnak némi jele azért 

a lekötelező, szeretetteljes jóindulatért, amellyel missziós utáni- 

ban holland paptestvéreim mindenütt fogadtak. Hollandia egy ré- 

szét köztudomás szerint valaha tenger borította; sikerült később 

egész területeket kiszárítani, igaz, hogy hihetetlen erőfeszítéssel, 

de az ott nyert föld, a „polder”, annál értékesebb termőtalaj ma. 

Az ország jó része ma is mélyebben fekszik a tenger színénél; 

óriási gátak védik a beömlés elől és külön mérnöki kar ügyel fel 

egész évben a gátak épségére. Büszkén tartja is egy közmondá- 

suk: ,,Isten teremtette a tengert, mi meg a tengerpartot”. 

Ép így védi a holland papság a gondjára bízott lelkeket a 

lelki pusztulástól. Nagy munkába került a hitújítás árvi- 

zétől elöntött területeken újra életre hívni a katolikus öntudatot, 

de a nagy munka nyomán annál hálásabb talajból fakadnak egy 

virágzó katolikus élet hajtásai. Nem mondjuk, ott sem megy min- 

den a legideálisabban; ott is emberek eveznek az isteni hajós csó- 

nakában; ott is van gyengeség, hiba és botlás, de mindamellett 

ha valahol, hát ott bátran vallhatja magáról a katolikus Egyház 

a szavakat, amiket a tenger színe alatt fekvő holland provincia, 

Zeeland írt címerébe: „Luctor et emergo”, küzködöm, de a ha- 

bokon büszkén fennmaradok!

HÚSZ ÉVVEL EZELŐTT... 

Húsz évvel ezelőtt már vérbeborult Európa földje s a látóha- 

táron egyre ijesztőbben lángolt fel a világháború pusztító tüze. 

1914, július 26.: Hadüzenet Szerbiának és részleges moz- 

gósítás. 

1914. július 27.: Ε sorok írójának – három évvel ezelőtt 

fölszentelt papnak – behívót kézbesítenek, mely szerint 24 órán 

belül tartozik hadi szolgálatra jelentkezni. 

1914. július 28.-1915. október 28.-ig: Tábori lelkészi szol- 

gálatom a cs. és kir. 4/4 tábori kórháznál a Szerémségben, Szer- 

biában, Kárpátokban, Galíciában, Oroszországban . . . Ott készül- 

tek az alábbi kis írások – húsz évvel ezelőtt. 

* * * 

Tábori kórházban* 1 

A déli harctérről. 1914. december végén. 

Végeszakadatlan, beláthatatlan szekértábor áll meg Sabacban 

felállított tábori kórházunk előtt. A szalmával bélelt, ponyvával 

födött parasztszekerek – katonai nyelven „landesübliche Fuhr- 

werke” – teljhatalmú parancsnoka, a Transportführer, már ott 

is áll jelentésével a kórházparancsnokunk előtt. 

– Herr Stabsarzt, Leutnant Ν. Ν. stellt sich gehorsamst 

1 Megjelent az „Élet” 1915. január 24.-i számában.

406 

vor. Törzsorvos úrnak alásan jelentem, 650 beteget hoztam. 50 

súlyos, 600 könnyű. 

A törzsorvos zsebreteszi a táviratot, melyet épen az imént 

kézbesítettek neki s melyben újabb 900 sebesült elindulását jelez- 

ték V . . .-ból, átveszi az újonnan érkezettek konszignációját s 

megkezdődik a betegek elhelyezése. Sietni kell vele. Ki tudja, 

mire elkészülünk, nincs-e itt még nagyobb csapat. 

– Kocsik, előrehajtani! ... Mi ez? Haslövés ... Pavillon 

eins! Tovább! Typhus verdächtig: XI.-es barakkba! Tovább. 

Mi bajod? Nem érted? Hogy beszélsz? Deutsch? . . . Hrvat- 

ski? ... Ceski? Könnyű sebesült: ahol hely van. Tovább, tovább. 

Vigyázz! Lábtörés. Ügyesen emeljétek. Itt van két súlyos sebe- 

sült, sürgősen kell operálni. Tegyétek le az „opera” elébe a 

folyosóra. 

És így megy végig, gyors tempóban a betegek szétosztása. 

Gyorsaság itt esetleg életet menthet. Legelső dolog, hogy fűtött 

szobába kerüljenek s meleg ételhez jussanak a szegény sebesültek, 

kik már napok óta esőben, fagyban dideregve várják ezt a sza- 

badító pillanatot. 

Nemcsak orvosi tudományra, hanem kitűnő szervezőképes- 

ségre is szüksége van a kórház parancsnokának. Mikor megérkez- 

tünk Sabacba, parancsot kaptunk, hogy ezerkétszáz betegre kór- 

házat rendezzünk be. Ezerkétszáz betegre kórházat egy össze- 

vissza rombolt, feldúlt, kirabolt szerb városkában! Ahol a grá- 

nátok az utca aszfaltját méteres körzetekben túrták fel! Ahol 

shrapnellhüvelyek piroslanak az omladozó házoldalakból! Ahol 

templom és szerb püspöki lak, postahivatal és gimnázium s majd 

minden valamire való épület az utolsó ítéletre emlékeztető rom- 

halmaz, kőomladék s cseréptörmelék. A gimnázium földszintjén 

lévő természetrajzi szertár ablaka előtt robbant fel egy ágyúgolyó. 

Elrettentő volt ezt a szertárat megnézni. A padlója telidesteli 

milliónyi apró üvegdarabokkal. A betört ablaküvegeknek, szek- 

rények ablakainak, üvegcsöveknek, lombikoknak, kísérleti edé- 

nyeknek, szilánkokká forgácsolódott maradványai. Spirituszos 

preparátumoknak, féllábú, fejnélküli, derékban kettétört kitömött

407 

állatoknak elképzelhetetlen összevisszasága. A kitört ablakban – 

hogyan került oda? – egy kitömött teknősbéka terpeszkedik. 

Az udvaron az ablak alatt négy komitácsigolyó . . . 

Ilyen helyen rendezzünk be kórházat ezerkétszáz betegre! 

Hanem a katonáék szótárából hiányzik a „lehetetlen” szó 

s alig egy nap alatt berendezett kórház várta a sebesülteket. 

Fő kórházi épületnek kineveztünk egy elemi iskolát. 

Az iskola mellett és vele szemben sorbajártuk a lakóháza- 

kat. Ahol az ablak hiányzott, pótoltuk papírral; ahol szemét fe- 

küdt, segítettünk seprűvel. Szanitéceink ezalatt nyakukba vették 

a várost s ahol ágyat találtak, naphosszat hurcolták össze s csak” 

hamar ócska faágyak, modern rézágyakkal s ingó-mozgó vas- 

ágyakkal egymás mellett sorakoztak a „barakkok”-nak kinevezett 

békés polgári házak szobáiban; ahová pedig ágy és fehérnemű 

már nem jutott, szalmát szórtunk, hogy legalább meleg, fedett 

hely jusson a sebesülteknek. Körülbelül húsz házra festettük rá 

így a római I., II., III. stb. számokat, ahogy filiáléinkat megkülön- 

böztetés végett elneveztük. Az utcát méltán neveztük el ezek után 

Spitalgasse-nak. 

Ily felkészültséggel vártuk a betegtranszportot. 

Mikor az ütközet után megérkezett betegszállítmány osztályo- 

zása megtörtént, rögtön megkezdődik a kezelés. 

Akik hirtelen segélyre szorulnak, nem is viszik a betegszo- 

bába, hanem az Operationszimmer előtt lerakják őket. Legelső- 

sorban reájuk kerül a sor. 

Legénységünk jórésze tősgyökeres magyar ember. A magyar 

nem szereti a hosszú elnevezéseket s így lett az ő ajkukon aa 

Operationszimmerből egyszerűen ,,opera”. Ami annál is inkább 

találó elnevezés, mert a kis szoba – ahol békében talán tanítók 

töltik a tízperces szünetet – bizony akárhányszor visszhangzik 

a nagy sírástól-jajgatástól. 

Itt az ,,opera”-ban gyülemlik össze és tör ki a háborúnak 

irtózatos nyomorúsága és tömérdek borzalma. Erős idegekkel, 

ügyes segítő kézzel, résztvevő lélekkel álljuk körül az operációs 

asztalt, de még a mindennapi megszokás se képes visszafojtani

408 

ajkunkról a borzalomnak egy-egy felszakadó kiáltását ennyi név- 

telen szenvedés, ennyi kimondhatatlan nyomorúság láttára. Min- 

dig előttem lebeg egy szenvedő hősünk alakja, akinek életét már 

lábának amputációjával sem lehetett megmenteni s akinek irtó- 

zatos kínjaiban csak egy vigasztalása volt: „Bárcsak már a Bol- 

dogságos Szűz Mária mellett lehetnék!” Igen, a vallás vigaszta- 

lása nélkül a háború borzalmai elviselhetetlenek. Enélkül oly 

ijesztően vigyorog reánk a halál, mint az az évtizedes, már fekete 

holttest felém vigyorgott a sabáci temető egyik sírjából, melynek 

sírboltját áttörte az ágyúgolyótól reádöntött márványsírkő. 

Előírás szerint a tábori kórház 10-15 kilométerre áll a harc- 

vonal mögött. Legutóbb még csak nyugodtan dolgoztunk. De 

egyik rumai (Szerémség) tartózkodásunk alatt alig volt nyugodt 

napunk. Folyton jött a hír: bepakkolni, baj van, kipakkolni, nyu- 

godtak lehetünk. Utóvégre is a legügyesebb operatőr kezében se 

siklik oly simán a kés, ha folyton ágyúdörgés csattog a fülébe! 

A sebesültek közt egy látogatás ezernyi-ezer impressziót 

hagy a lélekben. A legélénkebb fantázia szüleményei megvaló- 

sulva állanak előttünk. Az egyik sebesült vagy negyven levelező- 

lapot vesz elő a blúz zsebéből. Végig átlyukasztva valamennyi. 

Ha nincs ott a mellén, az oldalról jött golyó bizton mellét lövi 

át. Így a golyó „gellert” kapott és csak blúzát hasította végig 

egész melle szélességében. Egy másik kis imakönyvet húz elő 

kebléről. Féltő gonddal fogja őrizni egész életében. Nem tudja, 

meglőtték-e, mi-e, csak nagy ütést érzett egyszerre mellén, éppen 

az imakönyv helyén, sebet azonban – hála Istennek – nem 

kapott. 

Vagy itt van a Kovacsevics Josip csodálatos esete. Egyik 

nyári napon az ő falujába is elérkezett a mozgósítási parancs, 

mely a népfölkelőket is fegyverbe hívta a haza védelmére. Kor- 

porai Kovacsevics is felhúzta magára a kétcsillagos katonaruhát, 

pedig már épp a negyvenedik évét taposta. Gondoljuk el, mily 

fájó szomorúsággal csüngött nyakában a búcsúzáskor két ked- 

ves leánya: „Édes jó apám, mindig imádkozunk magáért, hogy 

a jó Isten baj nélkül hazasegítse.”

409 

Telt, múlt az idő, egyszer csak levél jön az öreg népföl- 

kelők századába. Az egyik bajtárs kapta hazulról, de kicsordult 

a könnye, mikor végigolvasta. Nyomorról, éhező családról, síró 

gyermekekről volt benne szó. No, ezt a század nem hagyhatja! 

Mi is szegények vagyunk, de ez nálunk még szegényebb. 

És megindult a gyűjtés a szegény bajtárs éhező családja 

részére. 

Most épen Kovacsevicsen van a sor az adakozásban. Le- 

oldja nyakáról a pénzes zacskót, forgatja ide, forgatja oda, nincs 

biz' abban több, mint épen egy árva fillér. Ez ugyan nem sok. 

No igaz, volt ott egy húszkoronás papírpénz is. Jaj, de ez ren- 

geteg pénz! Paraszti ember nem szereti felváltani, mert akkor 

könnyen elmegy az egész. Hanem ki tudja, mit látott maga előtt 

a mi emberünk. Látta talán az otthon éhező szegény családot; 

látta, amint az éhes gyermekek reszketve nyújtják kezüket egy 

falat kenyér után . . . Elég az hozzá, hogy elhatározó mozdulat- 

tal nyúl a húszkoronás bankóhoz: Én is adok egy koronát; ad- 

jatok vissza tizenkilencet. Visszakap tizenkilenc koronát csupa 

ezüstpénzben: 5, 2 és 1 koronások. Visszaköti a zacskót a 

nyakába. 

A többit talán már könnyű elgondolni. Ütközetre kerül a 

sor. Repülnek a golyók, az egyik egyenesen a Kovacsevics mel- 

lének. Ott nekimegy a nagy csomó ezüstpénznek, össze-vissza 

görbíti, de lepattan róla s belevágódik a lábába. Éppen hogy a 

húst megsebezte, csontban semmi kárt nem tett. Az öreg bol- 

dogan mutatja kezében a csomó görbe koronát és az ő boldog- 

ságtól sugárzó arca és markában azok a százrét hajlott ezüst- 

pénzdarabok gyönyörű igazolásai az isteni igazságosság régi jel- 

szavának: Jótét helyébe jót várj! 

De nemcsak a tűzvonalban lehet szenvedni a hazáért. A se- 

besültek ápolása is nagy emberszeretetet, nem lankadó önfelál- 

dozást, nem egyszer életáldozatot is követel. Az egyik vöröske- 

resztes ápolónővér ragályos betegek ápolása közben vérhast ka- 

pott, mely sírba vitte. Szép, asszisztenciás temetést rendeztünk a 

hivatása áldozatául esett Schwester Annának. Hősi halált

410 

halt tisztek sírjai sorában helyeztük nyugalomra a rumai te- 

metőben. 

Vagy háromszáz hősünk van már itt elföldelve a monarchia 

minden vidékéről. Ki tudja, hányat várnak még otthon a kis fa- 

lucskákban, hány apáért, fiúért, testvérért száll még forró imád- 

ság az aggódó rokonok ajkáról, kik már itt fekszenek a hideg 

sírokban, név nélkül, elhagyatva, messze idegenben ... 

Harangszó az éjszakában. 1 

Az északi harctéren, 1915. február elején. 

A háború első napjaiban, az egyik szerb betörés idején tör- 

tént, mikor még a déli harctéren voltunk. 

Tiszti szolgáink, kik az asztal körül egyúttal pincérszerep- 

ben is ügyeskednek, már feladták vacsorához a hideg rántott- 

csirkét. Még az ezredorvosunk hiányzott. Hét órára ígérte, hogy 

megjön, már nem késhetik sokáig. 

Hirtelen egy katona állít be hozzánk. Sürgős parancsot hoz: 

A Stationskommando azonnal hivatja a hadnagyunkat. 

Mint mikor játszi gyermekek kavicsot dobnak a csöndesen 

szunnyadó tóba s nyomában nyugtalan hullámzással fodrozni 

kezd a víz színe, oly izgés-mozgás, suttogás, lélekhullámzás ke- 

letkezett a hír nyomában. A hosszú várakozásban megfeszült lel- 

kek sejtelmes megrezzenése volt ez. 

Hogyisne! Három hete ülünk már a szerémségi Indjijában és 

a munka még mindig nem került reánk. Nap-nap után mennek el 

előttünk a sebesült-szállítmányok, mi pedig itt várakozunk – igaz, 

hogy nyakig porban – de mégis csak tétlenül. 

Hanem ma reggel aztán titokzatos hírek keltek szárnyra. 

Lassan, suttogva adta tovább egyik a másiknak, mint ahogy a 

bizonytalan hírek terjedni szoktak ... Az éjjel a szerbek Timok 

divíziója áttört hozzánk ... Kicsi a Száva, mindössze ha derékig 

1 Megjelent az „Élet” 1915. február 21.-Í számában.

411 

ér, csak úgy átlábolták.. Mitrovicáról már nem is lehet telefon- 

összeköttetést kapni, a huzalokat elvágták a szerbek . .. 

A község szélén ágyúzást is véltek hallani. 

Ó, az az első ágyúszó! Sajátságos hang, mely dobhártyát 

és lelket egyaránt megrezegtet. Az első ágyúszót mindenki fe- 

szült lélekkel figyeli. Ugyan hogy hangzik? Mihez hasonlít? 

Mennydörgéshez . . . ajtócsapáshoz . . . távoli szélmalomzúgáshoz? 

Mindenki vár, figyel. Mikor aztán valahol messze, igen messze 

megütnek egy üres hordót, utána még egyet, még tízet, hol ki- 

sebbet, hol nagyobbat, hol erősebben, hol gyengébben s erre azt 

mondják: hallod, ágyúznak! – már a második percben hozzá- 

szokik a fül s a harmadikban már a kíváncsiság hajtja az embert: 

vajjon milyen lehet ez közelebbről. 

Éjjel aztán mindig közelebbről hallani a szavát, illetve job- 

ban kivehető az éjszakai csendben. Bizony, kilométerekről is 

csináltak már éjjel oly zenebonát, bugást, bömbölést, mintha ro- 

tációs-gép zúgott volna az ágyam alatt. 

Pedig hát a messziről szóló ágyúkoncertnek minden bántó 

akkordja tulajdonképen Liszt-szimfónia ahhoz a hátborzongató 

fütyüléshez képest, amint először szeli a fejünk felett ágyúgolyó 

a levegőt. 

Egy gyönyörűséges vasárnap délután jelent meg fejünk fe- 

lett ez a vészesen fütyülő madár, amelynek szárnycsattogását el 

nem felejti senki, ki egyszer hallotta. 

Két kocsin igyekeztünk Klenak felé. A falu mienk volt ugyan, 

de erős ellenséges tüzelés alatt. Három falvat hagytunk már ma- 

gunk mögött. Szomorúan terpeszkedett mindegyikre a háború 

átka, de főkép Jareknek képe markolta meg szívünket. Akár most 

le lehetne törölni a térképről. Nincs benne ép ház. Kormos falak, 

ferdére dőlt hórihorgos kémények, beszakadt búboskemencék 

ijesztgetik a járókelőket. Illetve ijesztgetnék, ha katonákon s a 

füstös házfalakon meghúzódó gazda nélkül maradt árva galam- 

bok csapatain kívül teremtett lélek volna errefelé. 

Amint a harmadik falut is elhagytuk, már egész jól kive- 

hettük, hogy az az óriás szivar, amit az égboltozaton messziről

412 

észrevettünk, a mi kikötött baliónunk, amelynek kosarából ki- 

tűnő megfigyeléseket telefonoz meg a léghajó tisztje. 

A léghajó éppen leszállt. 

Utunk kukoricás mellett megy el. Bent a kukorica közt 8-10 

katona hasal, egyiknek fülén telefonkagyló. A ballonnal van ösz- 

szeköttetésük. A szerbek rálőttek megfigyelőnkre, de most már 

újra felszáll, – mondják a katonák. 

Tovább indulunk az erdőn keresztül. 

De nem sokat megyünk. 

Alig hagyta el utunk a gyönyörű tölgyfaerdőt, hirtelen erős 

csattanás a jobb oldalon, ahol az ellenség húzódik meg s nem- 

sokára a baloldalon, a mi részünkön, az erdő szélén egy gyen- 

gébb robbanás s nyomában felszálló füst. Az első pillanatban azt 

hittük, hogy a mi tüzérségünk válaszolt a baloldalról, de csak- 

hamar megtudtuk, hogy a baloldali második robbanás nem a mi 

ágyúnktól jött, hanem az ellenséges gránát explodált ott. A kö- 

vetkező pillanatban újra egy rendkívül heves csattanás: bumm . . . 

és nyomában, mintha eszeveszett vérszomjas ragadozó madár 

riadt volna fel fészkéből a rettenetes dörrenésre, vérfagyasztó si- 

vítással jött felénk valami ismeretlen rém: híji, híji, híji, híji . . . 

most van épp a fejünk felett . . . híji, híji, híji, híji . . . most vá- 

gódik a földre . . . bumm! Ez a második robbanás gyengébb az 

elsőnél. Nyomában óriási füstfelhő. Mi ez? Gránát repült a fe- 

jünk felett. De jön utána a második, erre a harmadik. Most már 

kissé hátrább tőlünk az erdőben csapnak le az ekrazittal töltött 

vascsövek. Éppen ott, ahol az imént elhagytuk az erdői s ahol 

visszamenet az út vezet. Most aztán még erősebb dörgés hallat- 

szik: bumm . . . Utána egész sor: bumm, bumm, bumm, bumm . . . 

Mint mikor részeg ember zörget a vaskapun, előbb csak egyet, 

majd dühös lesz, hogy nem eresztik be és ökölre fogja a kezét. 

Ahá, ez már igazán a mi tüzérségünk . . . Hanem azért jó lesz 

elhagyni ezt a kevésbbé barátságos vidéket! Egy ároknak jóté- 

kony fedezete mellett, többszörös bukdácsolás közt (valahány- 

szor hallottuk a sivító héjának közeledését) sikerült kikerülni a 

veszélyes területről. Mikorra beállott a sötétség, már messzire

413 

volt mögöttünk ez a hely, csak egy-egy fényszóró seperte végig 

mögöttünk a mezőt, de bizony a jámbor Delavan-üstökösre is 

– amelynek ép a háború évében kellett megjelennie – úgy néz- 

tünk, mintha a göncöl-szekér rúdjából kilőtt srapnell lett volna. 

Körülbelül annyi idő multán, míg ezt a kis kitérést leírtam, 

jött meg a hadnagyunk a Stationskommandóról. 

De már akkor az izgatottság általános volt. Szinte mondania 

sem kellett, ajkáról olvastuk le a parancsot: Sofort Abmarsch 

nach Ruma. Éppen abba az irányba, ahol az ellenség betört. 

A parancs nyomán nagy izgalom szaladt végig rajtunk. Az 

első szereplésünk! Mozgás, parancsosztogatás, sürgés-forgás. 

Egy-kettőre készen vagyunk s gyönyörű holdvilágos éjjel meg- 

indul a tábori kórház tömérdek kocsija a Ruma felé vezető or- 

szágúton – az ellenség felé. 

Már jócska utat tehettünk meg. 

Az éjszaka feltűnően hideg. Gyertyáink is mintha fagyos- 

kodva pislákolnának a vöröskeresztes lámpák mögött. A sok lámpa 

mint hosszú vörös kígyó nyúlik el a csillagos ég alatt a poros 

országúton. 

Az úton élénk forgalom. De mindenki szembe jön velünk. A 

mi irányunkban senki. Trénnel találkoztunk. Honnan? Ruma felől. 

Jön egy másik kórház. Honnan? Rumából. Az este rendeltek 

oda, két óra hosszat voltunk ott, aztán elparancsoltak. Rosszul 

áll a dolog. 

A dolog kezd komoly lenni. 

És amint ott halad hosszú kocsisorunk holdvilágos éjszaka az 

ismeretlen sors felé szívszorongva, izgatottan, – egyszer csak 

mellettünk alig pár kilométernyire az egyik faluból élesen csengő 

harangszó vágyódik bele az éjszaka csendjébe. Csing-csiling, 

csing-csiling, csing-csiling. 

Éjjeli háromnegyed egy óra volt. 

Mi lehet ez? Temetés? De éjjel? Vihar ellen harangoz- 

nak? De csillagos ég mellett? Éjféli mise? De ősszel? Mi le- 

het, mi lehet?

414 

Hajnalra mégis csak ott állottunk a város alatt. Reggel az- 

tán meghallottuk az örvendetes hírt is: az éjjel eldőlt a csata, a 

mi javunkra. Nemsokára hozzák a foglyokat. Munkánk persze 

mindjárt akadt bőven. 

Hanem, hogy mit jelentett az a harangszó, akkor még ke- 

vesen tudták volna. Mert akkor még nem hallottuk azt sem, hogy 

a szerémségi mitrovicai szerb templom óráján egyszerre negyed- 

órát előre, majd ugyanannyit hátra ment a mutató; sőt nem volt 

még a háborús emlékeim közt az a jelző rakéta sem, amit a kle- 

naki szerb templom tornyában találtak, ahonnan vörös rakéta 

szállt fel, ha tüzérségünk volt a közelben, kékes rakéta, ha gya- 

logságunkat, csillagokat sziporkázó, ha lovasságunkat árulták el 

hazai ellenségeink. 

Most már tudom, mit jelentett ez a harangszó is. 

És most már sehol a környéken, semmiféle templomban nem 

szabad harangozni. Hónapok óta némán függenek a harangok. 

Mily sóvárgó lélekkel várja a világ és várják milliók azt a 

fenséges pillanatot, mikor a hosszú nagypénteki gyász után leg- 

először fognak újra Angelusra kondulni a néma harangok. Soha 

oly bensőséggel, soha oly örömmel még nem imádkoztak az Ave 

Máriát, mint akkor fogják, azon a – tavaszi? nyári? őszi? – 

estén: a békét jelentő első harangszóra. 

Tábori lelkész levele az elesett hős feleségéhez. 1 

Asszonyom! Északi harctér. 1915. március 12.-én. 

Tegnapelőtt éjjel 11 órakor felkopogtatott szalmazsákomról 

az éjjeli szolgálatot teljesítő betegápoló katona. 

– Tisztelendő Úr, tessék kijönni, súlyos sebesültet hoztak. 

Sietve kapkodtam magamra a ruhát. Künn rettenetes hóvihar 

tombolt. Zimankós förgeteg vad dühe csapta-kavarta a Kárpá- 

1 Megjelent 1915.-ben a „Tábori levelek” sorozatában. „Élet”-kiadás.

415 

tok friss havát s hozzá, mint elszabadult ördögmotolla sírt, zú- 

gott, bömbölt, nyivákolt a velőkig ható északi szél. Neki-nekiszi- 

lajodva rontott be a beteg-barakkban berendezett deszkaszobám- 

nak minden hasadékán, hogy csak úgy nyikorgott tőle az ajtó s 

lebegve táncolt a szögön a törülköző. Kis kályhámban már pa- 

rázs se pislákolt. 

A barakk hosszú nagytermében azonban vígan lobogott a 

tűz. Kellemes melegben rendezkedtek már az újonnan érkezett se- 

besültek. Ki dermedt lábát, ki fagyos kezét nyújtogatta a meleg 

felé. Csak egyikük feküdt halvány arccal, lecsukott pillákkal, moz- 

dulatlanul. Láttam, hogy e percben ez az ,,én betegem”. 

Gyöngéden föléjehajoltam, egész közel az arcához. Vajjon pi- 

heg-e, él-e még? Közelítésemre fölvetette szemét, egy pillanatig 

reám nézett s halkan, alig érthetően suttogta: hideg van, fá- 

zom .. . Már ismét behunyta pilláit. 

Ápolókat hívtam. Mindjárt segítettünk rajta. A kályhához 

közelebb vittük, meleg pokróccal betakartuk, forró teát adtunk 

neki. A melegben szemmelláthatólag kezdett magához jönni. Ke- 

zét kezemben tartottam; az érverése gyenge volt ugyan, de leg- 

alább már szaporább. Most újra felnyitja szemét s reám néz. 

Végigmustrálja fejemen a katonasapkát, aztán papi galléromat, 

fekete, hosszú kabátomat. Látom, hogy tűnődik magában. Hal- 

kan kérdi: 

– Mondja ..., kérem ..., maga tisztelendő úr? 

– Az vagyok, édes jó barátom. 

Alig hallja a választ, már ajkához kapja a kezem; csókja 

mellett két forró könnycseppet is érzek. 

– Istenem, Istenem, köszönöm ... Tisztelendő Úr, nagyon 

kérem, gyóntasson meg, nehezen érem meg a reggelt. 

– Szívesen, édes barátom, hiszen éppen azért jöttem ma- 

gához. 

Újra megigazítom a fekvőhelyét, fejéről lehúzom a hósap- 

kát, odaülök az ágya szélére. Keresztet vetek rá: ,,Αz Úr legyen 

szívedben s ajkadon, hogy jól meggyónhassad minden bűneidet, 

az Atyának és Fiúnak és Szentlélekistennek nevében. Amen.”

416 

A gyónásnak vége. 

Feladtam reá az utolsó kenetet és a pápai áldást is.! Most 

látom csak, hogy az előbbi halvány, sápadt arc szinte átszelle- 

mült a szertartás alatt; az előbb még bágyadt szemekből valami 

kimondhatatlan örömnek s megnyugvásnak tüze sugárzik. Ha 

kegyetlenül kínzó köhögése nem zavarta volna a gyónás alatt, 

most nem is mondanám, hogy halálos beteg mellett állok, kinek 

tüdejét fúrta át az orosz golyó. 

– Kedves jó lelki Atyám, ezerszer köszönöm, hogy eljött 

hozzám. Ó, mennyire könnyebben érzem magam! Most már szí- 

vesen halok meg. Édes tisztelendő úr, ne haragudjék, még egy 

nagy kérésem volna. 

– Mi az, kedves barátom, csak ki vele, szívesen megteszem. 

– Az Isten is megáldja érte. Ne haragudjék, tisztelendő 

Atyám, hogy az éjszakáját meglopom, de félek, holnap talán már 

nem tudnám elmondani... Úgy fojt ez a rettenetes köhögés, 

úgy ömlik utána a vér. Pedig úgyis sok vérem elfolyt már. Teg- 

nap, mikor meglőttek, négy óra hosszat feküdtem beköttetlenül 

egy fa alatt. Zsebemből kikotorásztam a kötőszert, de nem sokra 

mentem vele. Nem érem én meg a reggelt. Hallgasson meg, tisz- 

telendő úr, megáldja érte a Teremtő ... 

Vad zörejjel reszkettek meg a barakk apró ablakocskái. He- 

ves szélroham rángatta-cibálta. A kályhában nagyot lobbant a 

láng. A petróleum-lámpácskák fénye imbolyogva táncolni kezdett. 

Összébb húztam vállamon a köpönyegemet s visszaültem a beteg 

feje mellé. 

– Szívesen hallgatom, édes barátom, csak halkan beszéljen, 

ne erőltesse magát. 

– Tisztelendő úr, arra kérem, ha meghalok, írjon az én ... 

az én édes... feleségemnek. (Szegénynek hangja szinte elcsuk- 

lott a nagy megindultságtól.) Írjon az én Borisomnak, az én há- 

rom szép gyermekemnek. Írja meg annak az áldott asszonynak, 

hogy soha az utolsó szavát el nem vétettem a szemem elől. Hét hó- 

napja elmúlt már, de mintha tegnap lett volna, úgy látom az egri ál- 

lomáson az én kisírt szemű, jó feleségemet. Ott voltak vele a gyer-

417 

mekek is; a legkisebb, az Andris, még az anyja karján. Istenem, 

micsoda szomorúság ült annak az asszonynak a szemében, mikor 

utoljára csókoltam meg! 

Pedig mindig büszke volt rám. Ő biztatott: Menj, édes pá- 

rom, látod, hív a haza, a mi jó királyunk . . . Bízzunk benne, visz- 

szahoz a jó Isten. 

De akkor, az elválásnál egy pillanatra talán megijedt, meg- 

bánta . . ., nem, nem bánta meg, csak valami nehéz sejtése lehe- 

tett. Keresztet írt a homlokomra s ez volt a búcsúszava: Menj, 

édes uram, az Úr Jézus keresztje legyen oltalmazod. El ne fe- 

ledkezzél a jó Istenről . . . Kedves jó tisztelendő úr, írja meg an- 

nak a jó asszonynak, hogy szavát soha el nem felejtettem. A ke- 

reszt, amit homlokomra rajzolt a búcsúzáskor, mint vezércsillag 

biztatott, erősített. Az vezetett mindig, mindennap, minden 

órában . . . 

A beteg itt kissé elgondolkozott. 

– Hej, pedig hét hónap nagy idő! Lakodalomnak is sok 

volna. Tisztelendő úr sok nyomorúságot látott már itt, legjob- 

ban ismeri, mit álltunk ki a hét hónap alatt. Víg nótával kezd- 

tük. Hogy majd egy-kettőre „megforgatjuk mi a rácot”. De bizony, 

rettenetes komoly valami az a háború. Ki mint bírta ezt ki, nem 

tudhatom. De annyit tudok, hogy én azt a sok szenvedést, me- 

netelést, ázást-fázást, koplalást, éjszakázást, örökös halálizgal- 

makat nyugodt lélekkel, zúgolódás nélkül, – többet mondok – 

jó kedvvel, el nem szontyolodva aligha álltam volna ki, ha nem 

tanítottak volna megnyugodni az Isten akaratán, ha nem kísér 

utamon a homlokomra rajzolt kereszt emléke. 

No látja, kedves barátom, – siettem megnyugtatni, – 

hiszen ha ilyen lélekkel viselte a szenvedéseit, a jó Isten nem 

felejti azokat el. 

Bizony, volt eleget mit szenvednünk. Szerbiában kezdtük 

a háborút. Hej, milyen régen is volt az! Mikor azon az augusz- 

tusi napon átszöktünk a Száván és nekivágtunk a Macsvának. 

Akkor még nagy volt a buzgalom! Hanem egyszerre csak 

megakadtunk. Egy-két falut bevettünk; Pricsinovicsot, Uzvecsét,

418 

Sevaricát, miegymást, hanem tovább nem lehetett menni. Olyan 

árkokba bújt a rác, hogy a fejebúbja se látszott ki belőle. Ha meg 

valaki közülünk csak a kisujját is mutatta, szalvét adtak rá. Mi 

is ráfanyalodtunk a vakondéletre, de nem magyar embernek 

való biz' az! 

Egy-két napig csak bírtuk volna a tétlen álldogálást. De a 

napokból már régen hetek lettek, és még se előre, se hátra. Az 

idő őszre fordult, megeredt az eső, mintha öntötték volna a nya- 

kunkba. A ruhánk csuromvíz lett, a lövészárokban térdig állt a 

pocsolya; tüzet rakni nem szabad, mert jó cél a szerbeknek. Me- 

názsi csak akkor érkezett, ha ki nem lőtték a zsákbakötött főtt- 

hús alól a teherhordó állatot; hazulról meg már hetek óta semmi 

hír . . . Ez így nem megy. Akár az öntött ürgék, olyan volt leko- 

nyult fejjel az egész rajvonal. 

Egyik ilyen lucskos délelőtt aztán a futóárokból ki bújik 

be hozzánk? Egy tisztelendő úr. Akkor ugyan még nem tudta 

senki. Nyakig sáros felöltője, hosszú fekete csizmája után tiszt 

is lehetett volna. 

Hanem egy negyedóra múlva már mindenki tudta. A régi 

savanyú arcoknak nyomaveszett. Pedig nem csinált ő semmi kü- 

lönöset. Összegyűjtött 10-12 embert, ahányan összebújhattunk 

az árokban. Ki hová való, nincs-e valami bajunk (dehogy nincs!), 

van-e családunk – ezen kezdte. A Sanyi fiamat, mikor megmond- 

tam, milyen jó gyermek, meg is dicsérte: Sok öröme lesz még 

benne. Úgy örültem neki. 

Aztán csak került-fordult a beszéde. Láttuk, hogy vaj szíve 

van, bizony, mi is áperte kipanaszoltuk magunkat. 

Akkor aztán elkezdett beszélni hozzánk, vigasztalni. Hogy 

az Isten áldja meg a mézes szavaiért! Olyanokat mondott, hogy 

először csak összenéztünk; de aztán soha el nem felejtettük sza- 

vait az egész háborúban. 

Azt mondta, hogy mi itt a háborúban istenszolgálatot telje- 

sítünk. Erre ugyan soha nem gondoltam volna! De milyen szé- 

pen meg is magyarázta! Látják, emberek, úgy-e, a jó Isten adta 

nekünk ezt a szép hazát. Ha reánk bízta, el is várja, hogy meg-

418 

védjük minden tolvajtól, betörőtől. Ahogy ezer évig védtük is 

becsülettel, most is megéltünk volna tovább is békében. Nekünk 

nem kellett a másé! Miért nem hagytak minket nyugton? Miért 

vásik a foguk a mi hazánkra? Miért ölték meg azt az embert, 

aki királyunk lett volna? Ügy-e, az Úr Jézus azt mondta: Ad- 

játok meg Istennek, ami Istené s a császárnak, ami a császáré. 

No hát, a mi jó királyunk most sokat kér tőlünk, szenvedést, nél- 

külözést, kitartást, vért, életet, – de adjuk meg neki! Nem a 

maga hatalmából kéri. Azéból, akitől hatalmát ő is kapta. Aki 

azt parancsolta, hogy adjuk meg neki, ami az övé. Hát ha mi most 

itt nélkülözünk, ázunk – engedelmességből, tulajdonképpen Isten 

parancsát tesszük. Neki engedelmeskedünk. Tehát törik-szakad, 

én rendületlenül kitartok itt. Csak annyit mondok: Éretted Is- 

tenem. Ha a végén hazaviszel, megköszönöm; ha itt halok, szol- 

gálatodban haltam. Élek is, halok is királyomért, hazámért, fele- 

ségeméri, gyermekeimért, – Istenért. 

Láttam a legények szemében, hogy jól esik nekik ez a beszéd. 

De magam is éreztem, hogy kiüt a meleg az arcomon. A tiszte- 

lendő úr meg tovább ment egy árokkal. Hanem harmadnap me- 

gint köztünk volt. És ezentúl többször is. Végtelen örömmel fo- 

gadtuk. Mindig volt jó szava hozzánk. Nem voltunk már többé 

koppasztott verebek; ha nyakig cuppogtunk is a sárban, ha órá- 

kig gubbasztottunk is az esőben, mindjárt az jutott eszünkbe: 

kitartok, nem zúgolódom, hiszen istenszolgálaton vagyok. 

Egyszer aztán kivertük a szerbeket erős fedezékeikből, és 

azok meg sem álltak Kragujevácig. Védekeztek ugyan, de sem- 

mire se mentek. 

Szerbiából aztán felhoztak minket a muszka ellen. Ha ott 

lent rossz volt a sarat taposni, itt meg majd megvett a tél hi- 

dege, majd leszakadt a lábam a sok hegymászásban. Hiszen van- 

nak mifelénk is hegyek, de bizony ezek mellett csak vakond- 

túrások. 

Itt szenvedtünk ám! Mikor a San folyón átmentünk, a jég 

beszakadt alattam. Igaz, hogy csak kötésig ért a víz, hanem 

utána félnap kuporogtunk mozdulatlanul a fedezékben, mert fö-

420 

lőttünk a hegy tetejéről csak úgy hullt a golyózápor felénk. 

Csonttá fagyott rajtunk a ruha. A szomszédom, fiatal legény, a 

nagy puskatűzben egyre csak olvasót imádkozott az árokban, – 

Hej, – sóhajtott fel mellettem, – ha az én édesanyám láthatná, 

hogy megint tudok imádkozni! Otthon hiába kért rá . . . 

Az már igaz, hogy itt mindenki megtanul imádkozni. Isten 

panasszá ne vegye, azelőtt se voltam gonosz ember. De itt, há- 

borúban, mindnyájan úgy kapaszkodunk az Isten karjába, mint 

akit keskeny pallón vezetnek át a mély víz fölött. Elpusztított 

faluban ment át a csapatunk egy napon. A templom romokban 

volt. Csak az egyik oldalfalán maradt épen egy Mária-szobor. 

Látni kellett volna azt a buzgóságot, amint az egész csapat föl- 

dön térdelt a szobor előtt, fejünk fölött meg el-elfütyült egy kó- 

sza golyó! 

Egy éjjeli őrségen a hideg már majd megvette a lelkemet. 

Egész délután ütközetben voltam, most meg őrségen: hogy az 

éjjel vissza ne másszon az orosz, ahonnan nappal kivertük. Fog- 

vacogva, félig dermedten húzódtam egy fa mögé az erdő szélén. 

Kezemben a puska, körülöttem, a messzenyúló fehér hómezőn 

síri csend. A hidegben a csillagok is reszkettek az égen. Ebben 

a nagy elhagyatottságban hazajárt az eszem. Mit csinálsz most, 

édes Borisom? Hát ti, kedves gyermekeim? Gondoljátok-e, hol 

fagyoskodik a ti apátok? Csakhogy éppen el nem ríttam magam. 

De megint eszembe jutott a tisztelendő úr beszéde: én most, 

mikor a mögöttem alvó tábor álma fölött virraszok, istenszolgá- 

latot teszek. No, akkor nem pityeregni kell, hanem fülelni, sze- 

met tágra nyitni... 

Mögöttem hirtelen zörrent valami. A vér nagyot szaladt az 

eremben. Az erdő szélén három muszka kúszott gyanútlanul az 

alvó csapat irányában. Hohó! De bizony nem esztek ti ebből a 

kémkedésből. Puff! Az egyik már nem kel fel a hóról. A másik 

kettőnek épp hogy a kezét feltartani volt ideje. Bizony, ha egy 

hajszálat késnek a kiáltással: „Ne lőjj, matyar, ne lőjj, matyar”, 

a második is követte volna a komáját. 

Éppen az őrváltás ideje előtt volt ez. így hát magam ki-

421 

sértem be a két elfogott muszkát a kapitány úr elébe. – No, 

Somogyi, ezt bátran csinálta; ezért csillagot varrunk a gallér- 

jára; így dicsért a kapitány úr. Másnap már Gefreiter lettem. De 

hát mitől is féltem volna. Aznap reggel áldoztam; tudtam, hogy 

a nagy magányban is velem van az Úr. 

Tisztelendő úr, azt az áldozást, azt a szentmisét el nem fe- 

lejti, aki abban részt vett! Pedig voltunk vagy négyszázan. Haj- 

nalra nagy támadás volt készülőben az oroszok fedezéke ellen. 

Úgy volt, hogy mireánk dél felé jöhet a sor, addig tartalékban 

maradunk. Épp előtte este érkezett közénk egy tisztelendő úr és 

kihirdette, hogy holnap misézik, aki pedig akar, megáldozhatik. 

Hej, ha csak félannyi örömmel mennének az emberek otthon a 

templomba, mint ahogy mi fogadtuk ezt a hírt! 

Kora reggel már hordtuk a friss fenyőgallyakat egy vadász- 

kunyhóba, amelyik egy erdei tisztáson állott. Az orosz ágyúk 

dolgoztak ugyan egész éjszaka, de más irányban kerestek minket, 

így hát nyugodtan díszíthettük a kis kecskelábú asztalt oltárnak. 

A vadászlak ajtaját leszedtük, hogy minél többen láthassuk a 

misét. 

Mise előtt a tisztelendő úr beszédet tartott. Még most is 

tudom, hogyan kezdte: ,,Maradj velünk, Uram, mert esteledik, 

s lehanyatlott már a nap .. .” Pedig gyönyörű téli reggel volt. A 

hatalmas fenyőfák, amint roskadoztak az éjjel hullott friss hó 

terhe alatt, mint óriás gyertyaszálak állták körül a kunyhót s 

benne az oltárt. Köröskörül minden vakítóan csillogott. A havas 

bérctetők, a fák csúcsa ragyogó fehérségben tündökölt. A nap 

éppen felbukott az egyik hegy mögül. De azért elértettük, mire 

mondja a tisztelendő, hogy esteledik. Négyszáz közül, kik itt 

állunk, ugyan mennyien lesznek estére még életben? . . . 

Aztán kioktatott beszédében, hogy mindnyájan bánjuk meg 

bűneinket. Könnyezve mondtuk el hangosan a gyónási imát, ő pe- 

dig magasra emelt kézzel keresztet vetett reánk s feloldozott. 

Aztán jött a mise, az áldozás. Ó, hogy én ebben részt vehet- 

tem! Hosszú sorokban térdeltünk a havon a kunyhó előtt. A 

tisztelendő úr megfogta az áldoztató kelyhet, felénk fordult, ke-

422 

zébe vette a szentostyát: ,,Uram, nem vagyok méltó . . .” Úgy 

éreztem, hogy otthon vagyok. Otthon térdepelek a barátok temp- 

lomában, mellettem a Boris, előttem a legnagyobb fiam ... A 

tisztelendő úr pedig elindult az oltártól. Sorban odalépett mind- 

egyik elé ... A hó ropogott a talpa alatt . . . Az ágyúk iszonyta- 

tóan bömböltek . . . Ő pedig csak ment embertől emberhez, vitte 

az Urat. Odatette az ajkamra is. ,,A mi Urunk Jézus Krisztus 

szent teste őrizze meg lelkedet az örök életre ...” Bumm! Az 

Áment nem hallottam. Valami 18-as orosz gránát csapott le a 

közelben. 

Hát, tisztelendő úr, ezek az emberek mentek két óra után 

rohamra. Nincs az a hatalom, ami ennek ellenálljon! Mint zúgó 

fergeteg rontottunk a muszka lövészároknak. Én csak egyre kia- 

báltam: Látjátok, ott a muszka . . . fiúk, rajta . . . hurrá ... ne 

hagyjátok a hazát.. . segíts, Uram, Jézus! Se puskát nem hal- 

lottunk, se drótsövényt nem láttunk, csak előre, előre! Erre az 

orosz hátat fordított s ő is csak azt mondta magában: előre, 

előre ... 

Most ránéztem a betegre. Egész tűzbe jött. Sápadt arcát 

a lelkesedés lángja pirosította. Karját magasra tartotta, mintha 

most is kommandírozna. De a hangja nem bírta tovább. Egész 

csendesen folytatta. 

– És most itt vagyok. Tegnap mellbe lőttek. Négy 

óráig feküdtem a havon, nem tudtam jól elállítani a vérzést. 

Mikor rám akadt a szanitécpatrul, csupa vér volt körülöttem a 

hó. Érzem, nem leszek már én jobban. De hiszen nem félek a 

sírnak rámboruló éjszakájától. Annyiszor néztem már szembe 

a halállal; most aztán, hogy vége az istenszolgálatnak, tiszta lé- 

lekkel állok számadásra. Hiszen nem gondoltam én, hogy a golyó 

nem fog engem. Csak mikor láttam a csaták után, mint jár a 

tábori pap a harctéren, odahajol minden elesettre, lesi, van-e 

még élet benne, – olyankor mindig csak azt kértem az Isten- 

től, hogy utolsó órámon én is megcsókolhassam a keresztet. Ami- 

nek oltalmába ajánlott az én jó feleségem. 

Ha valakit sajnálok itthagyni, ő az, meg az én drága csa-

423 

ládom. Írja meg, édes főtisztelendő úr, annak a szomorú asszony- 

nak, hogy a kereszttel ajkamon halok meg. Mennyivel nyugod- 

tabb lesz szegény! És írja meg, hogy utolsó lehelletemig reájuk 

gondoltam. Reád, jó Borisom, kivel tizenkét évet éltem szeretet- 

ben. Most az Úr magához szólít. De édes párom, nem búcsúzom 

örökre. Odaát várlak téged. Ha búslakodol is utánam, ez vigasz- 

taljon meg. Nem is kérlek, hogy szeretettel viseld gondját a 

gyermekeknek. Hiszen tudom, özvegységedben úgyis ők lesznek 

egyetlen örömed. Három kis árvámat csókold meg még egyszer 

helyettem. Ami kis vagyonkát együtt szereztünk, szűkösen meg- 

éltek belőle. Ahányszor kimentek a kis szőlőnkbe a Szépasszony- 

völgyben, álljatok meg egy pillanatra a kis kápolna előtt. Mond- 

jatok értem egy Üdvözlégyet azon a helyen, ahol esténkint, mun- 

kából hazatérve, annyiszor imádkoztuk az Úrangyalát. 

Édes Sanyi fiam, neked is üzenek valamit. Most már te le- 

szel a helyettesem a két kisebb öcséd előtt. Eddig sok örömem 

volt benned. Maradj továbbra is az én iparkodó, becsületes fiam, 

hogy ha megnősz, emelt fővel nevezhesd magad egy hős magyar 

apa fiának. Amiben csak tudod, segítsd a te jó anyádat. 

Nektek, kis Boriskám és Andrisom, mit üzenjek? A ti kis 

szívetek még nem érti meg, miért sír fel anyukátok e levélre. 

Édes csöppségeim, a mi jó Istenünk áldása legyen veletek élete- 

tek minden percében. Tisztelendő úr, ha meghalok, vegye le sap- 

kámról a Mária-érmet, amit bevonuláskor kaptam, galléromról 

meg a csillagokat; az én kis Boriskám hadd viselje nyakán ezt 

az érmecskét, Andris meg hadd játszadozzék el azzal a két csil- 

laggal. Kedves tisztelendő úr, nagyon kérem, írja meg mindezt 

haza, ha meghalok. Úgy-e, megígéri, megírja ... 

Szegény betegnek végigsimítottam homlokát. Csak úgy gyön- 

gyözött rajta a veríték. Arca égett ugyan, de láttam, nem az 

egészség tüzétől. Magam is mélyen megindulva szóltam hozzá: 

– Ígérem, édes jó barátom, mindent megírok. Addig is bíz- 

zunk a jó Istenben; majd meglátjuk holnap, hátha könnyebben 

is lesz. 

* * *

424 

Másnap reggel első látogatásom neki akartam szánni. De 

annyi új, nehéz sebesültünk érkezett a tegnapi harcból, hogy dél 

lett, mire fölkereshettem. 

Halovány arccal, csendesen lélegezve találtam. Hallottam az 

ápolótól, hogy egész éjjel forgolódott, nem aludt. Megérintettem 

a homlokát. Nehezen, bágyadtan nyitotta ki szemét. Üvegesedő 

tekintetéből láttam, hogy utolsó óráit éli. Szóltam hozzá: 

– Édes barátom, megint eljöttem. Nem ismer? Nézze, én 

vagyok a tisztelendő úr. Az éjjel én voltam magánál. Megkért, 

hogy írjak haza. Nem emlékszik? 

Mintha az öntudat egy villanásra visszatért volna lelkében. 

De nagyon figyelnem kellett, hogy megértsem elhaló szavait. 

– Úgy-e, megírja? Megírja . . . Boriskám, édes. Látod, ott 

jön a muszka . . . jönnek ... ne hagyjátok, fiúk ... ott van a . . . 

ott... ott. .. ne hagyjátok a hazát. . . Boriskám . . . Uram Jé- 

zus . . . Jézus . . . 

Ez volt az utolsó szava. Szemét lecsukta. Még félóráig meg- 

megemelkedett a melle, csendesen, egyre lassabban. Délután fél- 

kettőkor meghalt. 

Másnap eltemettem a sztavnai gör. kat. temetőben, egy dom- 

bon a kis falu mellett. Nem messze a magyar határtól, de leg- 

alább mégis magyar föld alatt pihen, ki a magyar hazáért on- 

totta vérét. Sírját a 18-as számmal jelöltem meg. 

Ahogy pedig a temetésről hazajöttem, belekezdtem e levél 

megírásába, hogy ígéretemnek minél előbb eleget tegyek. 

Érzem, mily szomorú hírt visznek haza e sorok. Hiszen egy 

család vesztette el legnagyobb kincsét, amit e földi életben pó- 

tolni nem lehet. És mégis úgy gondolom, hogy oly buzgó keresz- 

tény család, mint amilyennek a megboldogult előadásából ezt a 

családot ismerni megtanultam, nem szorul emberi vigasztalásra. 

Hogy sírni fognak utána, jól tudom. Sirassák is meg, meg- 

érdemli. De az özvegyi fájdalmat bizonyára enyhíti és megdi- 

csőíti az a tudat, hogy a Seregek Ura ,,istenszolgálatnak” fogja 

tekinteni férjének a haza oltárán kibuggyant vérét és megtisztult 

hősi lelkét bizonyára szeretettel fogadja magához az a Megváltó

425 

Jézus, kinek nevével ajkán távozott a világból. Mihelyt alkal- 

mam lesz misézni, én is szentmisében fogom kérni Istent, hogy 

hű katonája lelkét engedje minél előbb országába, vigasztalja 

meg özvegyét, terjessze ki áldó kezét a három apátlan árva fölé 

s az ügyet, melyért hősi férje életét adta, vezérelje diadalra. Az 

említett Mária-érmecskét és a két csillagot itt küldöm a levélben. 

Őrizzék a gyermekek e drága ereklyéket áhítatos kegyelettel. 

Egy fényképet is tettem a levélbe; a sztavnai temető van rajta. 

Ura balról a második kereszt alatt nyugszik. 

Isten óvja, védje a mi édes hazánkat! 

Élet a front mögött. 1 

A 4/4. sz. tábori kórház lelkésze. 

Északi harctér. 1915. március. 

Kora reggeltől sötét estig meneteltünk. Déltájban kavargó, 

táncoló hóesés ért utói a gyönyörű fekvésű erdők között s hűsé- 

gesen kísért végig utazásunk céljáig, az Ung folyócska partján, 

méltóságteljes hegyek lábánál meghúzódó nyomorult kis rutén fa- 

lucskáig. Az orosz már néhány nap előtt kivonult belőle. Vala- 

hogy megneszelte, hogy csapataink komolyabb erővel jönnek s 

jobbnak látta kereket oldani. A kezük nyoma azonban ott maradt 

az egész falucskán. Piszok és szemét, ezek daktiloszkópiai bizton- 

ságú tanúi az orosz tanyázásnak. 

Érdekes megfigyelni az ilyen visszafoglalt falvacs- 

kák újra ébredező életét. Mint mikor a keményre fa- 

gyott téli földben álmodozó primula-gyökerek az első tavaszi 

fuvalomra mozogni kezdenek a föld alatt s napról-napra maga- 

sabbra emelik fejecskéiket az éltető napsugárban, úgy tér vissza 

lassacskán az élet a felszabadult falvak kihalt utcáiba. Néhány 

óráig teljesen kihalt a falu. Az ellenségnek hátvédje is kivonult 

1 Megjelent az „Élet” 1915. április 18.-i számában.

426 

már, a mieink még nem érkeztek meg. Akik az orosz uralom alatt 

is itt maradtak, földönfutó szegény ördögök, kiknek igazán nincs 

semmi féltenivalójuk s alacsony deszkaházacskáikon kívül nincs 

hová fejüket hajtaniok. Az oroszok elviszik utolsó élelmüket is, 

de nem bántják őket. Pár óra múlva azután bevonul a mi kato- 

naságunk. Egy-kettőre zsúfolásig megtelnek az apró viskók. A 

lakáskészítőknek első nap sincs nagy választékuk; akik másnap 

érkeznek, már örülnek, ha tető alá jutnak; a még későbbiek már 

szívesen megelégszenek egy-egy pajtával is. 

Mi már ilyen még későbbiek voltunk. Amint megérkezésünk 

percében a metsző téli szélben dideregve fagyoskodtunk az út- 

szélen, szinte szerettünk volna pillanatra elgondolkozni, mily jó 

is lehet otthon a meleg szobában; a tagjainkat átjáró zimankós szél 

azonban figyelmeztet a ma még reánk váró komoly feladatra: 

lakást keresni éjszakára a megtömött faluban. Lakást, de hol? 

Háborúban szinte előbbrevaló a ló, mint az ember. Fő, hogy a 

ló tető alá jöjjön, az ember majd csak el lesz reggelig a tűz mel- 

lett, így tehát majdnem minden valamire való fedett helyiségből 

istálló lesz. A vasúti épületben, ahol betegtovábbító állomást kell 

berendeznünk, lovak kopognak-dobognak. Váróterem, főnöki 

szoba, jegypénztár – lóval tele. A jegyváltó ablak mögött, hol 

a pénztároskisasszony szokott állani, nagyfejű ló pislákol kifelé. 

A görögkatolikus paplak ablakfélfáit lovak rágcsálják jóízűen, 

amelyek az elmenekült pap szobáiba vannak bekötve. Sőt a zsina- 

góga ablakaiból is megelégedett bólongatással üdvözlik a bekötött 

lovak az úton elhaladókat. Mindenütt ló, ló. Itt persze, hiába jár- 

tunk fel-alá, a szegény faházak között nem volt nagy választék. 

Végre is örülnünk kellett, hogy egy hattagú rutén család befoga- 

dott négyünket füstös és kevésbbé higiénikus szobájába s a ke- 

mence padkáján melegben tölthettem az éjszakát. Nem a tetején; 

ott a rutén nagymama és nagypapa aludtak. 

Másnap már hatunknak mégis csak került egy szoba, hol 

állandó tanyánkat felütöttük. Nem jutott ugyan mindegyikünknek 

különbejáratú szalmazsákra hely, de ma már egész kényelmesen 

vagyunk; köröskörül falbavert bajonetteket használunk szaba-

427 

dalmazott, helyet el nem foglaló ruhaszekrények gyanánt. Az 

egyik kitört ablakot teljesen bedeszkáztuk. Eleinte csak szénával 

dugtuk be az ablaküveg helyét, de kénytelenek voltunk a fönti 

radikális eljáráshoz folyamodni, mert bizony reggelre a Kárpá- 

toknak valamennyi hidegsége a szobánkban tartott kongresszust. 

A katonasággal lassacskán visszatért az élet is a faluba. 

Néhány nap múlva már gócpontja lesz az e vidéken táborozó csa- 

patoknak, melyekhez végeszakadatlan érkeznek az új erősítések. 

A csapatok mögött meg, mint árnyék az ember nyomán, ott zö- 

rögnek-görögnek a beláthatatlanul hosszú trénoszlopok. Ezeknek 

már igazán nem jut tető; se lovaknak, se embereknek. Nagy négy- 

szögalakban állnak le az út mellett a mezőre s messze körös- 

körül, amíg a hegyek s a kis folyócska útjukat nem állják, százá- 

val sorakozik szekér szekér mellett. Este azután fantasztikus tü- 

zek gyúlnak ki a tréntáborban szerteszét s a lobogó lángot ti- 

pegve-topogva, karjukat lóbálva ugrálják körül a fagyoskodó em- 

beri alakok, a civil kocsisok, kik vérrel talán nem áldoznak a ha- 

zának, de a szenvedésből szintén bőven kiveszik a részüket. Ja- 

nuári s februári éjszakákat szabadban tölteni nem nagy élvezet. 

Kezük feje, lábuk ujja szinte megég a tűzben, mialatt a hátukat 

fagy borzongatja. A tüzelőanyag meg egyre fogy. Jól utána kell 

nézni. Már alig van az út szélét védő karókból is valami. Végre 

is bevágják a baltát egy gazdátlanul álló faházba s volt-nincs, 

egy-kettőre kevesebb házszám van a faluban. 

Nemsokára hosszú sorokban érkezik meg a munkásosztag 

is; utakat javít, fedezékeket ás, sírokat készít. Szállást a görög- 

katolikus templomban kaptak. Batyujuk, cókmókjuk nappal sor- 

barakva a fal mellett, csak egy-két betegjük marad „otthon”. Hol- 

mijukat – míg ők munkában verejtékeznek – egy szál katona 

őrzi. Éjjelre azután megtelik velük a templom. A sekrestyébe azon- 

ban már nem juthatnak; ott valami katonai iroda ütötte fel ta- 

nyáját. Sajnos, hogy a háború nem kíméli a templomokat sem. Vi- 

szont el kell ismernünk, hogy mikor hirdetményem meg- 

jelent a templom ajtaján, hogy „holnap, vasárnap reggel 9 óra- 

kor római katolikus istentisztelet,”, azt kellő tisztelettel respektál-

428 

ják s vasárnap reggel szorgos söpréssel igyekeznek az istentisz- 

teletre előkészíteni a golyóktól meglátogatott kis templomot. 

A legelsők, kik visszatérnek az elmenekültek közül, azok, 

kik valószínűleg legelsők voltak a futásban is. Alig neszelik meg, 

hogy tisztább a levegő, egy reggelen hatalmas ládákkal megra- 

kott parasztszekér áll meg az úton s két-három pajeszos-kaftános 

gazdája megnyitja a szekér tetején az első boltot. Másnap még 

két új kocsi érkezik új szalonnával, új narancsokkal s új paje- 

szokkal. Persze azért „holló hollónak ...” s a konkurrencia elle- 

nére is megmaradnak a horribilis árak. Egy szelet csokoládé 40 

fillér, 1 koszorú füge 1 korona, de a harmadik katonának már 

2 korona. Ez még csak hagyján volna. De hamarosan megnyílik 

az egyik ház ablakában az első korcsma is. Itt aztán nagyban 

megy az üzlet. A katonák között ott szoronganak a vézna, sá- 

padt rutén gyermekek is a pálinkásüveggel, amit már oly epedve 

vár otthon az apjuk a piszkos, férges szobában, a kemence te- 

tején. A katonák pedig versenyt kérnek, könyörögnek, „kisasz- 

szony”-ozzák a kimérést végző hebron rózsáit, csak nekik mér- 

jen már. 

Szegény, jobb sorsra érdemes rutén népnek ezek a megölői. 

Oly szomorúsággal telt el a szívem, mikor egy ártatlan kis rutén 

fiúcskával beszédbe elegyedtem. 

– Tetszik tudni, mikor idejött a kocsmáros, ilyen volt e! 

(Hétrét húzza össze vézna kis testét.) Nem volt neki csak egy 

tehene, annak sem volt farka. Az apám vett tőle lisztet hitelbe, 

megadta a pénzt, bepörölte, elvették a földünket. A többi ember- 

rel is így volt. Most ez a föld itt mind az övé – mondja, széles 

gesztussal bekerítve az egész vidéket. 

A falu élete még egyre élénkül. Már itt állanak a tábori pé- 

kek hatalmas sátrai is; kemencéik vígan ontják a füstöt maguk- 

ból. Amott öblös kazánokat állít fel a ,,Verköstigungsstation”, 

hol az átvonuló csapatok kapnak meleg ételt. Legforgalmasabb 

azonban a vasúti állomás. A vonat most még csak eddig jár, itt 

van a csapatok részére a ,,Fassungstation”. Ide járnak trénjeink 

minden szükségesért. Szekerek, teherautók, municiós kocsik egy-

429 

más hátán szoronganak zűrzavaros kiabálásban. Százezer koro- 

nák vannak itt felhalmozva. Minden, amire a seregnek szüksége 

van. Meleg fehérneműk, báránybőr mellények, magasszárú 

csizmák, sárcipők ezerszámra, zsáklisztek hatalmas halom- 

ban, konzerves ládák, szöges dróttekercsek, kockacukros lá- 

dák, kétszersült, kávé, kis ásók, srapnellek, hordóborok, uborka, 

tarhonya egymás mellett hatalmas rakáson, mellettük meg a sok 

üres kocsi, mely mind várja a maga porcióját, hogy kivigye a 

fronton fázó, didergő csapatok közé. 

A hosszú kocsisorokból hol itt, hol ott virít ki egy-egy sze- 

kér oldalán a vöröskereszt. Ezek sebesülteket, betegeket hoznak 

a segélyhelyről s kötözőhelyről a betegszállító állomásra. Amíg 

a hó tart, ügyes szánokat is rendeztek be a nehéz sebesültek szál- 

lítására. Dideregve, fázva, lerongyolódott, bepiszkolt ruhában ér- 

keznek idei fiaink, kik oly ragyogó egyenruhákban, büszke vi- 

dámsággal indultak el hazulról. Meleg ételt kapnak, egy éjsza- 

kára kipihenik magukat, akiknek kötése átvérzett, új kötést kap. 

Másnap azután nagy örömmel ülnek vonatra. Betegágyra men- 

nek ugyan, de mégis – hazafelé. 

Egy-kettő azonban sokszor lemarad közülök. Állapotuk oly 

súlyos, hogy a továbbszállítást nem bírnák ki. Emberi tudomány 

rajtuk már nem segíthet. Messze az otthontól adják vissza hősi 

lelküket Teremtőjüknek. A falu melletti dombtetőn pedig egyre 

szaporodnak a fenyőszálakból kezdetleges, naiv egyszerűséggel 

összerótt, de a környezethez oly bájos szépséggel simuló magas 

fakeresztek, melyeket a katolikus vallás tűz nyugovóra tért gyer- 

mekei sírja fölé. 

Egyszer azután a távoli ágyúdörgés egészen megszűnik. A 

nagy forgalom csökkenni kezd. A falu megszűnt végállomás lenni. 

A trén tovább megy. A felrobbantott viadukt elkészült. A vasút 

is tovább megy egy állomással. A lapokban pedig megjelenik a 

Höfer-jelentés: „Csapataink az orosz szívós ellenállását megtörve, 

az Uzsoki-szorosnál nagy haladást tettek előre.”

430 

A visszahódított Galíciában. 1 

Északi harctér. 1915. július. 

– Egy koszorú füge: 2 Κ 40 fillér. 

Ennyit kértek érte Stryjben, a visszahódított 30.000 lakosú 

városban. A többi élelmiszer árát tessék ehhez szabni és akkor 

meggyőződhetünk róla, hogy Galíciának azok a lakosai, akikről 

nálunk legkevésbbé előnyösen ismerik ezt a vidéket, a háborúra 

sem akarnak ráfizetni. Az orosz uralom alatt kissé össze kellett 

húzni magukat. Most aztán rajtunk akarják behozni a veszteséget. 

Turkán különben azt hallottam, hogy túljártak ők az oroszok 

eszén is. Tudvalévőleg a rubel számára igen magas árfolyamot 

állapított meg az orosz uralom. A körülbelül 2 Κ 50 fillért érő 

rubelt 3 Κ 33 fillér értékben kellett elfogadni. Hanem milyen 

könnyen kifogtak ezen a boltosok! Mondjuk, hogy egy kilogramm 

cukor ára volt 1 Κ 24 fillér. 

– Kérek egy kilogramm cukrot. 

– Igen, kérem, mivel tetszik fizetni? Osztrák pénzzel vagy 

orosszal? 

– Orosszal. 

– Igen, kérem. Tessék. Fél rubel. (Ez tényleg megér 1 korona 

24 fillért.) Így tehát az orosz parancsnak is eleget tettek, 

viszont a boltosok is megkapták a maguk pénzét. Az orosz pénzzel 

fizetőknek egyszerűen magasabb árat számítottak fel. 

Most aztán, hogy poros, fáradt csapataink vonulnak át az utcákon, 

hatványozott erővel tör elő az oroszok alatt bizonyára keretekbe 

szorított kereskedői ösztöne ennek a népfajnak. Minden 

tíz esztendős Mojse és Slojme mozgóboltot nyit. Néhány narancscsal, 

pár skatulya gyufával s egy-két tábla csokoládéval kezükben, 

csapatosan lepik el az utcákat s tolakodva kínálják maszatos 

árúikat. Arról nem is szólva, hogy ha állva maradsz a járdán, 

már válladon érzesz egy gummiköpenyt s mögüle szelíd nyájassággal 

köszönt a mögötted lévő ruhásbolt gazdája: Kitűnő! Mintha 

1 Megjelent az „Élet” 1915. augusztus 8.-i számában.

431 

csak a nagyságos úrra szabták volna! . . . Sőt Lembergben egész 

csomó használt orosz tiszti kardbojtot ajánlgat egy apróság tiszt- 

jeinknek: Bitte, Tropheen zu kaufen . . .! 

Most már nemcsak magyar zászlót szabad kitenni, hanem itt 

is, ott is magyar felírások kerülnek a boltokra. Az első napon 

még azt írja ki a borbély: FODRÁZ. Valaki figyelmezteti, hogy 

hiányzik egy ,,s” betű. Azám, de a papírral takarékoskodni kell, 

új felírást nem készíthetnek, hát közbeszorítanak egy kis ,,s” be- 

tűt és másnap már így mutat a felírás: FODRÁsZ. Máshol meg 

azt olvassuk, hogy Tejczarnok (a lengyelek t. i. a ,,cz”-t ,,cs”- 

nek ejtik). 

Nincs érdekesebb látvány itten, mint egy alig pár napja fel- 

szabadított városka főterén, a Ryneken (Ringplatz, piactér) félre- 

húzódva szemlélni az ott folyó mozgalmas életet. Oda verődik 

össze az egész város. Kisebb-nagyobb csoportok tárgyalják a fel- 

szabadulás örvendetes eseményét. De örömük még nem teljes: 

belevegyül még annak a, szinte babonás rettegéssel félt eshető- 

ségnek keserűsége: jaj, mi lesz, ha megint visszajönnek az oro- 

szok! Mihelyt egy kissé erősödik az ágyúdörgés, mihelyt vala- 

micske kis nyugtalanító hír kel szárnyra, mint riadt hangyaboly 

bújik össze, zsibong, gesztikulál a sok kaftán a Rynek-en. 

Tévedés volna azonban azt hinni, hogy az orosz uralom alatt 

épen csak a zsidók szenvedtek volna. Tömérdek szenvedést vi- 

seltek el mások is; még pedig olyanok is, akik nem vagyonuk meg- 

mentéséért s nem szegénységük miatt maradtak meg az elfoglalt 

területeken (hiszen a tehetős zsidók jórészt elmenekültek), ha- 

nem pusztán azért, mert állásuk, lelkiismeretbeli kötelességük oda- 

kötötte őket. Itt elsősorban a katolikus papokra gondolunk, akik- 

nek szenvedéseiről – tudtunkkal – nem nagyon emlékeznek meg 

a ,,saját tudósítók”, mert a papok nem szeretik világgá dobolni, 

amit a híveikért elviseltek. De mikor lépésről-lépésre látjuk itt 

hősies nélkülözéseiket, kötelességünknek tartjuk előttük meghaj- 

tani az elismerés zászlaját. 

Egy májusi péntek délután értünk Turkára, a magyar határ 

felé legközelebb eső városba. Az utolsó orosz patrull előző nap

432 

hagyta el a várost. De mily állapotban! Felrobbantott vasúti 

viadukt, még füstölgő hidak! Nagyobb házak közül alig maradt 

épen csak néhány is. S a töméntelen leégett fal s ház fölött mint 

engesztelő jel emelkedett égnek az épen maradt csinos római kato- 

likus templom tornya. Gondoltam magamban: Itt is ki tudja, 

mikor lesz megint istentisztelet! Mily kellemes volt csalódásom, 

mikor estefelé láttam, hogy egyik-másik házból itt is, ott is, elő- 

bújik egy-egy itt maradt lakos és tart a templom felé, a templom- 

ban pedig, az alig visszafoglalt város templomában, fel- 

hangzik a májusi litánia örökszép dallama. Meglátogattam a pa- 

pot. A plébánián minden szertehányva. A tisztelendő urat ingre- 

mellényre vetkőzve gyalupad mellett találtam. Valami székfélét 

faragott magának. Úgy-e, gondolhatjuk, hogy nem volt valami 

rózsás helyzete neki sem az oroszok alatt; mikor ő maga a sok 

beszállásolt vendég miatt inkább nem is lakott a plébánián. 

Egy másik városkában, Mikolajowban meg oly őszinte öröm- 

mel újságolta nekem a plébános, hogy mikor két tehenét és két 

borját el akarták vinni az oroszok, az egyik borjú kiszabadította 

magát, elszaladt, így legalább most van egy borjúja. 

Stryj mellett van egy kis falucska: Zawadow. Határában 

elkeseredetten tartotta magát az orosz. A mellette lévő erdőcs- 

kében olyan tölcséreket vájtak gránátjaink, hogy lovasember ké- 

nyelmesen eltűnhet bennük. Amerre a szem csak néz, derékban 

letört óriási fák, feltúrt földek, leégett falvak. Zawadow is in- 

kább csak volt már. Templomának még a helyét is nehéz megta- 

lálni. A földön cserepek, romok közt heverő egyetlen vaskereszt 

mutatja, hogy nemrég itt még Istent dicsérték az emberek. 

– És főtisztelendő úr itt volt az egész rettentő küzdelem 

alatt? – kérdezem a plébánia udvarán a görög katolikus plé- 

bánost. 

– Hová mentem volna? A szegény emberek, mikor a házuk 

égett, ide futottak hozzám. Itt szorongtak az udvaromon. 

Különben az oroszok csak arra vártak, hogy egy pap el- 

hagyja helyét, vagy bármi ürüggyel elvihessék onnan. Rögtön

433 

beültették a görögkeleti pópát, aki azután megkezdte a térítést. 

Stryjben magában hat pópa volt így „tartalékban”. 

Külön fejezetben kellene megírni a kulikovi katolikus pap 

kálváriáját is. Görög katolikus kollégáját az oroszok elvitték, 

mert nem akarta derekát beadni s orosz pópát küldtek a nép nya- 

kára. Ez aztán megkezdte a térítést. Orosz iskola is nyílt meg. Itt 

azonban csak énekelni tanultak a gyermekek, s miniatűr kozák 

pikákkal a kezükben énekelve járták be a városkát. Egy alka- 

lommal eljött gróf Bobrinszky, a kormányzó is. A városháza előtt 

beszédet intézett a lakossághoz. 

– Nem kényszerítünk senkire új hitet. Amik akartok lenni, 

azok lesztek. Ha akartok, katolikusok maradtok, ha akartok, pra- 

voszlávok lesztek. Szavazzatok. 

Úgy látszik, a szegény, egyszerű nép már meg volt dol- 

gozva. Felhangzott a szomorú kiáltás: Pravoszlávok leszünk! 

Sajnos, nemcsak egy faluban történt meg ez a hithagyás, a galí- 

ciai orosz uralom egyik legszomorúbb emléke. 

Hanem elközelgett ide is a megváltás ideje. Lemberg fel- 

mentve! Kulikov pedig nem messze van Lembergtől északra. 

Tényleg egy napon kivonul az orosz katonaság, s már csak négy 

kozák marad a városban; majd ezek is távozni készülnek. Ahol 

amit érnek, rabolnak, fosztogatnak. Megállnak a plébánia előtt is. 

Egyik kint marad a lóval, a többi rátámad a papra: Ide a pénztár- 

cádat! Az öreg pap átadja s ijedten szalad a templomkertbe, onnan 

futva tovább, míg valahol elrejtőzhetik. A kozákok tovább végzik 

munkájukat a plébánián talált menekülteken: Látjátok, elszaladt 

a papotok. Te fizetsz érte egy aranyórát, te fizetsz érte pénzt. .. 

Mikor elvégezték munkájukat, még lenéznek a pincébe is. Éppen 

hozzák fel a bort, mikor az utcán megjelenik az első német őrjá- 

rat s a következő pillanatban két kozák vérében fetreng a plé- 

bánia kertjében. S most jön a legszebb fordulat! A plébános elő- 

jön és gondozás alá veszi, eteti azokat, akik az imént pénztárcá- 

ját vették el tőle . . . Mese, mese, mátka ... gondolná az ember, 

ha egy tisztes öreg papnak egyszerű szavai nem garantálnák az 

esemény igazvoltát.

434 

Erre a sokat szenvedett népre, erre a megpróbált ország- 

részre virradt fel a szabadulás napja, a mi győzelmesen előre- 

nyomuló offenzívánkkal. Hej, de mikor lesz itt a régi élet me- 

gint? A földek hosszú árkokkal vannak össze-vissza túrva; sán- 

cok, földhányások emelkednek körülöttünk, négyszeres-ötszörös 

drótkerítések futnak hegynek fel, völgybe le. És mindenfelé ki- 

sebb-nagyobb dombok, s rajtuk fakereszt. Közvetlen az uzsoki 

szorosban, alig pár lépésnyire a határtól egész kis orosz temető- 

keletkezett a friss sírokból. És ahogy ettől kezdve megindulunk 

Galícia belsejébe, egy-egy fordulónál, az út mellett, búzatábla kö- 

zepén, útikereszt tövében, templom kertjében, parkok csendes ár- 

nyában, erdők szélén ,.. mindenütt sírkereszt, sírkereszt. Az egyi- 

ken német sisak .. ., a másikon a keresztágak végébe egy-egy he- 

gyes töltény beszúrva . .., némelyik síron egész hosszú felírás, a 

másikon semmi, még nevét sem tudják az alatta nyugvónak. 

Ahonnan az oroszok visszavonulnak, rombolnak rabolnak, 

gyújtanak. Tömérdek faluból, egész csomó kisebb városkának 

Rynek-jéből, ahol a legszebb házak szoktak állani, csak égbeme- 

redő, kormos, füstös falakat találunk. Turka, Mikolajow, 

Szcerzec, Kulikov, Mosty Vielki... hosszú, hosszú lista. Egy 

este, amint sátrunk előtt ülünk, a láthatár piroslani kezd. De 

nem úgy, mint az égő falvak tüzét szoktuk látni. Ez a tűz 

szabályosan erősbödik, majd alábbhagy. Hol felvillan, hol elgyen- 

gül. Másnap, harmadnap még mindig látszik a tűz. Amint köze- 

lebb jutunk, hatalmas füstgomolyt is ki tudunk már venni: Dro- 

hobicz mellett égnek a borislawy nafta források. Az oroszok eze- 

ket is felgyújtották. Heteken át égett e rettenetes tűz, s mintha 

pokol nyílt volna meg, ontotta magából a piszkot, kormot. Kilo- 

méterekre körülötte minden falevél, minden fűszál, az utak, a 

háztetők, a mezők, a vizek tükre .... mind-mind vékony, fekete 

koromréteget öltött magára. Szomorú feketeség ... És mégis, 

amint elhaladtam a tüzes források alatt és a szél nagy gomolya- 

gokban hordta szét az égő petróleum kormát, eszembe jutott, hogy 

ez az óriási gyászlepel – hála a Seregek Urának – nem a nu 

koporsónkra készül.

435 

Háborús képek, 1 

Északi harctér. 1915. nyár vége. 

Miképen esett meg, miképen nem? – elég az hozzá, hogy 

galíciai menekülésünk közben egy teljesen ép városkára is akad- 

tunk. A Rynek nincs leégetve, a temploma sértetlenül áll, a lakos- 

ság csak úgy hemzseg az utcákon, – egészen elütő városkép 

azoktól, amiket a kivonuló orosz mögött látni megszoktunk. Igaz 

ugyan, hogy ezért a háborús ritkaságért, amit békében Warez 

városka név alatt ismert, aki ismert, egész Galíciát át kellett utaz- 

nunk. Itt azonban, közvetlen az orosz határ szélén (a határ a 

városka temetője alatt húzódik), megadatott végre nekünk, hogy 

egy hamisítatlan pillantást vethessünk a híres tartomány ghettó- 

világába. Örökösen csak leégett romok közt járva, fogalmaink 

hiányosak maradtak volna, ha nincs meg a „szerencsénk”, hogy 

most végre betekinthetünk egy feldúlatlan városka életébe is. íme 

a pillanatkép: a piactéren nyüzsgő-mozgó embertömeg, a különös, 

tornácos házakban összezsúfolt nagyszámú család, kis kaftános 

s pájeszos fiúk kergetőznek a házak előtt, nagy kaftánosak s nagy 

pájeszosak kereskednek utcahosszat, minden jóval (még szalon- 

nával is), emellett pedig, amerre a szem csak ellát, jobbra és 

balra, házak előtt s házakban, ruhákon és embereken piszok, sze- 

mét, zsírfolt, elhányt ruhadarabok, foszlányok, papírok, szemét, 

szemét. Mikor a katonaság kiér innen, s rákanyarodik az ország- 

útra, jó nagyot szippantanak a legények a tiszta levegőből. 

* * * 

Mi tagadás benne, voltak árulók is az oroszoktól megszállott 

területeken, akik tárt karokkal fogadták az őket megváltani akaró 

orosz győztes „testvéreket”. De ah! Mily keserves kiábrándulás 

lett osztályrészük, mikor a győztes testvérek őket is beállították 

a kíméletlen munkába. A visszavonuló testvér pedig többé egy- 

általában nem tekintett ruszofilra, vagy nem ruszofilra, hanem 

1 Megjelent az „Élet” 1915. október 3.-i számában.

436 

annak lovát nyergelte fel s annak marháját hajtotta el, akiét érte. 

Rendesen elérte mindkettőét. 

Különben hogy hogyan festett volna az orosz felszabadítás, 

Lemberg híressé vált kulcsában, Mikolajowban kapott ízelítőt egy 

odavaló német nyelvű bognármester, akinek hét-nyolc rubel ér- 

tékű kocsikerékért e szavakkal fizettek három rubelt: ,,Vagy 

akarsz inkább huszonöt kancsukát? Azt hiszed, még most is 

osztrák vagy? Most már orosz alattvaló vagy! ...” A visszavo- 

nuló oroszok saját országukban is felgyújtották a falvakat. Föl- 

tétlen szigorú parancsot kaptak rá. Az orosz tisztviselők előtt 

azonban a legszigorúbb parancsnál is hatalmasabb úr a– baksis. 

Az oroszországi Grubieszow lakosai előtt tehát ekkép szólalt meg 

a kerületi főnök: 

– Tudjátok, milyen parancsom van. De ha minden házért 

adtok 20 rubelt, a falu nem fog leégni. 

És Grubieszov még ma is megvan. 

* * * 

Messze távolban megszólal valahol egy cséplőgép. Vagy ta- 

lán vízimalomnak elvesző zakatolása. Nem lehet tisztán kivenni. 

Ki tudja, milyen mesziről hozza a hangot a röpke szellőszárny. 

Most azonban a hang már erősebb, és most már mindnyájan 

az eget nézzük. A tiszta, kék eget, amelynek azúrkékjét nem sza- 

kítja meg egyetlen felhőfolt sem. Semmit sem látni, csak végtelen 

kékséget, de a kék ég mélyéből egyre erősebben búg elő az isme- 

rős berregés. Még mindig nem látja egyikünk se, de mindegyi- 

künk tudja, hogy repülőgép közeledik. 

Végre a legélesebb szem észrevesz egy fekete pontot a ha- 

nyatló nap vérvörös függönyében. Mintha épen most lépne ki a 

tüzes kulisszák mögül. Alig lépett elő, máris mindnyájan észre- 

vesszük. Felénk tart. Mint kiterjesztett szárnyú sas, komoly mél- 

tósággal kattog épen már fejünk fölött a nagy madár. Lombos fa 

alá húzódunk. Nem veszi ki szabad szem, miénk-e a gép, vagy 

orosz, nekik meg ott fenn jó látószerszámaik vannak, hát nem 

árt kissé elővigyázatosnak lenni.

437 

Hanem mindjárt megtudjuk messzelátó nélkül is, hogy a né- 

metek fekete keresztje van a madár szárnyára s farkára festve. 

Alig hagy el minket s fordul az erdő felé, amely mögött az orosz 

állások vannak, egyszerre kis fehér felhő terpeszkedik szét a gép 

alatt. Még rá sem érnénk gondolkodni, hogyan került a tiszta 

égre hirtelen az a felhő, már jobbra is, balra is pukkadnak a re- 

pülőgép körül többi fehér társai. 

Az oroszok lövik a német repülőt. 

A földről pedig ezernyi katonaszem kíséri lázas izgatottság- 

gal a rettenetes hajszát. Most. . . most majdnem eltalálta! Az 

első srapnell-explóziókból már csak ártatlan bárányfelhők úsznak 

az égen, mellettük azonban egyre új meg új gomolyagokban fröcs- 

csen szét az oroszok haragja, repülőgépünk pedig – óh, hála 

Istennek! – még mindig a magasban kering. Az explodáló srap- 

nellek közt ők is kattogtatnak, de csak ártatlan fényképezőgépet. 

A feladat megoldva, minden lemez elfogyott, a gép egyet ka- 

nyarodik s elindul fejünk fölött – hurrá! hurrá! – hazafelé! 

És mire a nap alábukik, messze a frontunk mögött, sejtelmes su- 

hogással ereszkedik alá a hazatért gépmadár. 

* * * 

Alkonyatra hajló szombat este. Az erdő szélén nagy ácso- 

lás, fadöntés, zöldág-gyűjtés; sátor készül a holnapi tábori mi- 

séhez. Hej, van is másnap kora hajnalban olyan pucolkodás, ruha- 

kefélés, mintha a nagy ágyúzás itt körülöttünk legalább is az ott- 

honi, piros pünkösdnapi hívogató harangszó lenne. 

A háború lélektanából, a már oly régen nélkülözött, meghitt 

otthon vágyából, a feleségre, gyermekekre emlékező ellágyult- 

ságból s az Isten kezének közeli megérzéséből lehet magyarázni 

azt a szíves készséget s ájtatos buzgóságot, ahogyan katonáink a 

harctéren kapva-kapnak minden mise-alkalmon. Amint ott meg- 

hajtott fővel körülállják a kerek, faágakból összetákolt egyszerű 

oltárt, ki tudja, mily sok elfojtott panasztól, mennyi aggódó apai 

gondtól könnyítik meg lelküket az Isten trónjához megindult szív- 

vel küldött buzgó imádkozásban. Mikor üres búzacsűr padlásán,

438 

elpusztított spirituszgyár pincéjében gyújtottuk meg a misegyer- 

tyákat, ép oly buzgalommal imádták ott is Istent, mint az illatos 

mezőn, fiatal erdőszélén felállított oltár előtt, ahol csendes imá- 

jukat pacsirta és ágyúszó duettje kísérte. 

Megszólal a csengő az Űrfelmutatásra. Ezüstös csilingelésé- 

nek végső pergéseit kemény parancsszavak nyelik el: 

– Habt acht! Zum Gebet! 

És mikor a miséző pap térdei meghajlanak a földre szállott 

isteni Bárány előtt, a misztikus csöndben fölhangzik a zenekar- 

ból a ,,Zum Gebet” fönséges dallama, amelynek méltóságos, sze- 

líd akkordjai ebben a környezetben, a méhzümmögésben, mada- 

rak csacsogásában, ágyúk dörgésében ellenállhatatlan erővel kap- 

nak a lélekbe: „Vater, ich rufe Dich”, „Atyám, hívlak Téged!” 

Nihil obstat. Dr. Michael Matceelt, censor dioecesanus. Nr. 2761/1934. Imprimatur. 

Strigonii die 7. Septembris 1934. Dr. Julias Machooicft Vicarius Generalis.

TARTALOMJEGYZÉK. 

Előszó ........................................................................................... ………. 7 

„Hiszek a Szentlélekben” ... 

I. 

Ki a Szentlélek? ........................................................................................ 25 

I. A Szentlélek valóban Isten. A) Ezt tanította az Úr Jézus, és 

B) mindig vallotta a kereszténység. II. A Szentlélek jelzői: A) „Teremtő 

Lélek”; a) Isten szeretete teremtette a világot, b) és rendezte, c) a 

Szentlélek erejével történt Krisztus megtestesülése, és d) a Szentlélek te- 

remti a krisztusi lelkeket. B) „Az öröm és vigasztalás lelke.” C) „Az is- 

tenfiúság Lelke.” D) „A mi Nevelőnk.” 

II. 

A Szentlélek jelképei .................................................................................. 36 

I. A zúgó szél. A) Amerre a szél jár, összedől, ami korhadt és el- 

pusztul, ami szemét és polyva. B) Amerre a szél jár, nyomában meg- 

tisztul a levegő és felfrissül az élet. C) „Ne bántsátok meg az Isten 

Szentlelkét” és „a Lelket ki ne oltsátok.” II. A nyelvek. A) Ezek az 

apostolokra váró feladatokat hirdetik, B) és az Egyházban dolgozó 

Szentlelket. III. Tüzes nyelvek kiváltképen jelképezik a Szentlélek mun- 

káját, mert A) a tüz melegít és B) erősít. 

III. 

Mit ad nekünk a Szentlélek? ..................................................................... 46 

I. A hit a Szentlélek ajándéka. A) ő adja az embernek a metafizi- 

kai indítást, B) az igazi értékek felismerésére tanít, C) és újjászületé-

440 

sünket eszközli. II. Az erkölcsi élet a Szentlélek ajándéka. A) Erőt ad 

ahhoz, hogy hitünk szerint tudjunk élni, vagy ha letértünk az útról, 

B) visszavezet a helyes útra. III. A Szentlélek nélkül tehát nem megy 

semmire sem a társadalmi, sem az egyéni erkölcsi élet. 

„Hiszek a katolikus Egyházban”... 

IV. 

Mi az Egyház?................................................................................................. 59 

I. Az Egyház a köztünk tovább élő Krisztus. A) Krisztus hívta 

életbe, még pedig úgy, hogy B) az Egyház az ő titokzatos továbbtartóz- 

kodásává legyen köztünk. Az Egyház tehát a köztünk élő Krisztus. II. Az 

Egyház Krisztus Jegyese. A) Miért nevezzük anyaszentegyháznak? 

B) Mária, Krisztus Anyja s az Egyház, a mi Anyánk. III. Az Egyház 

'Krisztus misztikus teste. A) „Sokan vagyunk egy test Krisztusban.” 

B) Tagjai vagyunk Krisztus testének. C) Nem ítélek felületesen az Egy- 

házról! 

V. 

Krisztus Egyháza egy.....................................................................................70 

I. Krisztus Egyházának ismertető jegyei. A) Alkossunk tanításáról 

egységes, átfogó képet; B) kérdezzük, hol él ma Krisztus teljes egé- 

szében. C) Abban a vallásban, amelyik egy, szent, katolikus és apostoli. 

II. A mi Egyházunk egy A) mind hitében, B) mind erkölcsi ideál- 

jában. C) És bár egységes a hit- és erkölcstanunk, mégis mentve mara- 

dunk a sablon és uniformizálás merevségétől. 

VI. 

Krisztus Egyháza szent...................................................................... …….. 81 

I. Szent az erkölcsi ideálja. A) Amit tanít, a legideálisabb életszent- 

ség. B) Vágya: megszentelni, szentté tenni az emberiséget. C) Az ér- 

téktelenek elhagyják, az értékes lelkek sóvárogva keresik Egyházunkat. 

II. Szentek az Egyház eszközei. A) Az isteni jutalom és büntetés gondo- 

lata. B) A szentségek. III. Szentek tagjai. A) A szentek az erkölcsi hő- 

siesség kimagasló csúcsai, B) a nem kanonizáltak is. Dolgozom lelkemen, 

hogy ezáltal is szentebbé váljék Egyházam!

441 

VIL 

Krisztus Egyháza katolikus .................................................................... 92 

I. Krisztus Egyházának világegyháznak kell lennie. A) így jöven- 

dölték meg a próféták, B) így tanította maga Krisztus. II. Mit jelent az 

Egyház „katolikus” volta? A) Azt, hogy minden ember számára való. 

B) Ennek jele a mi Egyházunk missziós energiája. C) Segítsük a misz- 

sziós munkát is, meg dolgozzunk saját lelki érésünkön is! III. Mit nem 

jelent az Egyház „katolikus” volta? A) Nem jelent „nemzetköziséget”, 

hanem „nemzetek-fölöttiséget”, B) sem a nemzeti sajátságok megszünte- 

tését. C) Katolicizmus és magyarság. 

VIII. 

Krisztus Egyháza apostoli ......................................................................104 

I. Mit értünk az Egyház „apostoli” voltán? A) Akik ma püspö- 

keink s papjaink, azok az apostolok utódai. B) Amit a mai Egyház ta- 

nít, ugyanazt tanította az apostoli Egyház is. C) Amely szentségeket 

ma használunk, ugyanazokat használta az apostoli Egyház is. II. Nehéz- 

ségek az Egyház „apostoli” volta miatt. A) Az Egyház nem kiöregedett, 

bár öreg is, de fiatal is. B) Az Egyház lényegében nem változott, bár 

nagy benne a természetes fejlődés. 

IX. 

„Te Péter vagy!” .................................................................................. ……. 116 

I. A pápaságot Krisztus alapította. A) Erre utalt már a genezá- 

rethi halászáskor, B) ezt Ígérte meg Péternek a cezareai vallomáskor 

és C) ezt adta meg neki a föltámadása után lefolyt beszélgetéskor. D) 

Szent Péter valóban gyakorolta is elsőségi jogait. II. Mi célból alapí- 

totta Krisztus a pápaságot? Hogy az legyen az Egyházban a legfőbb 

A) tanítói, B) kormányzói és C) papi hatalom. ///. így érthető tiszte- 

letünk a pápa iránt. A) A katolikus hívek mély tisztelettel viseltetnek a 

pápa iránt, B) de ez nem áll útjában Krisztus tiszteletének, sőt abból 

ered és ahhoz vezet. 

X. 

A csalatkozhatatlan pápa ............................................................................. 128 

I. A pápai csalatkozhatatlanság Krisztus adománya. Bizonyítják az 

Úr szavai: A) „Te Kéfásnak fogsz neveztetni”. B) „És erre a kőszik- 

lára fogom építeni egyházamat”. C) „Legeltesd az én bárányaimat”, 

D) „Könyörögtem érted”. II. A pápa csalatkozhatatlanságát megköve-

442 

teli A) a hit tisztasága és B) a hit egysége is. III. A pápai csalatkozna- 

tatlanság nem jelenti, A) hogy a pápa mindenben tévedhetetlen, sem 

B) hogy a pápa nem vétkezhetik. 

XI. 

A pápa töviskoronája.................................................................................... 140 

A hármas tiara hármas töviskorona. I. Első töviskorona „az ösz- 

szes egyházak gondja” (Kor. II. 11, 28.), azaz A) a pápa kötelességei 

és emberfeletti gondjai, melyek B) egyre szaporodnak. II. A második 

töviskorona: „Ki szenved, hogy én ne szenvednék!” (Kor. II. 12, 29.). 

A) Mit érezhet a pápa? B) Enyhítsük gondjait! III. A harmadik tövis- 

korona a pápák szakadatlan üldöztetése és gyűlölete. A) „Más övez fel” 

(Ján. 21, 18.). B) „A sátán kikért titeket, hogy megrostáljon” (Luk. 22, 

31.), de C) „a pokol kapui nem vesznek erőt rajta” (Máté 16, 18.). 

XII. 

A pápaság a történelem mérlegén................................................................ 151 

I. A pápák és a kereszténység. A) A pápák egyedül azért vannak, 

hogy Krisztust adják az emberiségnek. B) Mindig teljesítették is a pa- 

rancsot: „Legeltesd az én bárányaimat, legeltesd az én juhaimat”. C) 

Nem kellene tehát félniök, ha Krisztus ma megjelennék a Vatikánban. 

II. A pápák és a kultúra. Halhatatlan érdemeket szereztek A) a kultúra, 

B) az igazság és C) a jog terjesztése és védelme által. 

XIII. 

Üdvözlégy, szent Róma!................................................................................162 

I. Szeretjük Rómát, mert ott dobog az Egyház szíve. A) Amint ez a 

város volt színtere a kereszténység dicsőséges múltjának, B) épúgy az 

lüktető életforrása jelen virulásának is. II. Szeretjük Rómát, mert ott él 

az Egyház leje. A) Aki tudja, mi nekünk a pápa, B) megérti, miért 

nevezzük őt „Szentséges Atyának”. 

XIV. 

Az Egyház földi arca.....................................................................................173 

I. Az Egyháznak kettős arca van, nemcsak isteni, hanem emberi is. 

A) Ennek a kettős elemnek feszültségéből előny is származik az Egy-

443 

házra, Β) de hátrány is; C) és ebből értjük meg az Egyház életében elő- 

forduló gyarlóságokat. II. Az egyháztörténelem szomorú lapjai innen ért- 

hetők. A) Volt néhány „rossz pápa” is, B) de ezek ellenére is tagad- 

hatatlanul az isteni Gondviselés vezeti az Egyházat. 

XV. 

A »türelmetlen” Egyház ............................................................................... 184 

I. Egyházunkat türelmetlenséggel vádolják a más vallásúakkal szem- 

ben, mert azt tanítja, hogy rajta kívül nincs üdvösség. A) Azt valóban 

nem taníthatja, hogy „minden vallás egyformán jó”! B) De ha helye- 

sen értjük, hogy mit jelent „az Egyházon kívül nincs üdvösség”, C) ak- 

kor nem vádolhatjuk türelmetlenséggel. II. Egyházunkat türelmetlenség- 

gel vádolják saját híveivel szemben is, mert A) megalkuvást nem tűrő 

engedelmességet követel, és B) parancsában merevnek látszik. Pedig mind- 

ezt csak nagy felelősségérzetből teszi. 

XVI. 

Az „elvilágiasodott” Egyház .....................................................................195 

I. A pápaság külső fénye és az Egyház földi vagyona nem „elvilá- 

giasodás”. A) Az egész világra kiterjedő egyházkormányzat hatalmas 

szervezetet igényel. A külsőségekben az Egyház népekhez és korokhoz 

alkalmazkodik. B) Anyagi eszközökre is rászorul az Egyház, mely ugyan 

„nem e világból való”, de e világon dolgozik, és a világegyház igazga- 

tása sok pénzbe is kerül. II. Nem „elvilágiasodás” szertartásaink pom- 

pája sem. A) Mai liturgiánk keresztény őseinktől ránkmaradt kegyeletes 

örökség: multunkat becsüljük benne. B) Legdrágább értékeinket áldoz- 

zuk: Istent tiszteljük vele. 

XVII. 

Az Egyház érdemei (I)........................................................................ 206 

I. Az Egyház őrzi Krisztus tanítását. A) Sértetlenül megóvta Krisz- 

tus örökségét. B) Ez legfőbb érdeme: az emberek megszentelése. II. Má- 

sik érdeme az erkölcsi világrend védelmezése. A) Az Egyház sziklája 

meg nem inog. B) Értsük meg az Egyház meg nem alkuvó erkölcsi szi- 

gorát! III. Érdemei a társadalmi élet terén: A) a tekintély védelme, 

B) az egyén jogainak védelme és C) a nagy ember-testvériség hirde- 

tése.

444 

XVIII. 

Az Egyház érdemei (II)................................................................................. 218 

Egyházunk első és legfőbb feladata a lelkek gondozása. De emel- 

lett óriási kulturális érdemei is vannak. I. Az Egyház a civilizációt ter- 

jesztette a felebaráti szeretet, a nő és a gyermek megbecsülése, a rab- 

szolgaság eltörlése és a népek megtérítése által. II. Az Egyház a tudo- 

mányt terjesztette iskolák és egyetemek alapítása és fejlesztése által. 

III. Az Egyház a művészetet terjesztette az építészet, festészet és 

zene pártolása által. Mi a magyarázata az Egyház kulturális hatá- 

sának? 

XIX. 

Az Egyház papjai (I)..................................................................................... 231 

I. A papság tisztelete megvolt A) már a görög és római világban, 

de B) különösen megerősödött a keresztény világnézet keretei között. 

II. A keresztény papságot Krisztus alapította. A) Hogy ez így van, 

bizonyítják az evangéliumok. B) Pedig mily vakmerőnek látszó vállal- 

kozás volt ez Krisztus részéről! III. Miért alapította Krisztus a papsá- 

got? A) Közvetítőkre van szükségünk, mert az ember nem pusztán szel- 

lem, hanem anyag is; és B) mert Isten megváltásunkat az Úr Jézus sze- 

mélyhez kötötte és a papok ténykedése által válunk az ő misztikus tes- 

tének tagjaivá. 

XX. 

Az Egyház papjai (II) ................................................................................... 242 

A papi lélek ismertető vonásai: I. Szeretet a lelkekkel szemben. 

A) Szent Péter a szeretet háromszoros megvallása után nyerte hatal- 

mát. B) Mily csodálatos lény is a katolikus pap! C) Minden papnak 

az isteni szeretet örök kisugárzásának kell lennie. II. Felelősség a lelkek 

legfőbb Pásztorával szemben. A) Minden embernek kell éreznie fele- 

lősségét, de senkinek sem erősebben, mint a papnak. B) Minden ember- 

nek kell lelkiismeretvizsgálatot tartania, de senkinek sem szigorúbban, 

mint a papnak. 

XXI. 

Az üldözött Egyház ................................................................... ................ 253 

I. Krisztus Egyházát szakadatlanul üldözték: A) a zsidók, B) a ró- 

maiak véres üldözései, C) majd a tévtanítók szellemi támadásai. II. Mi 

volt a célja az üldözéssel az isteni Gondviselésnek? A) Elősegíteni az

445 

Egyház terjedését. B) De az üldözésekből nagy vigasztalást is meríthe- 

tünk, mert általuk bebizonyul az Úr ígéretének igazsága: „A pokol ka- 

pui nem vesznek erőt rajta.” 

XXII. 

A győzhetetlen Egyház..................................................................................265 

I. Mi az oka az Egyház győzhetetlenségének? A) Felületes ma- 

gyarázat lenne, ha külső tényezővel, vagyonnal, vagy elvi kérdésekben 

mutatott engedékenységgel igyekeznék valaki ezt a titkot megfejteni. 

B) Egyetlen kielégítő magyarázat: az Egyház Krisztus titokzatos teste, 

Krisztus pedig többé meg nem halhat. II. Mik a tanúságok az Egyház 

győzhetetlenségéböl? A) Nagy bizonyságtétel ez az Egyház igazsága 

mellett, B) forrása a katolikus öntudatnak, C) és a jövőbe tekintő nyu- 

galmunknak. 

XXIII. 

Katolikus vagyok! .....................................................................................275 

I. Katolikus vagyok, tehát van katolikus öntudatom! A) Ennek 

első alkotóeleme az alázatos, de egyben öntudatos szent büszkeség, B) 

másik pedig a feszülő öröm a birtokolt igazság fölött. II. Katolikus va- 

gyok, tehát követem Egyházamat! A) Életemet a katolikus világnézetre 

alapozom és B) szót fogadok parancsainak. III. Katolikus vagyok, tehát 

szeretem Egyházamat! Örömöm, ha A) dolgozhatom érte és B) ha tá- 

madásokkal szemben védelmezem. 

„Hiszem a szentek egyességét” ... 

XXIV. 

Az Isten hármas Egyháza .........................................................................289 

I. A földön élő keresztények a küzdő Egyház tagjai. A) Küzdenünk 

kell, B) de küzdelmünkben nem vagyunk magunkra hagyatva. C) Leg- 

nagyobb erőnk „közösségünk az istenben”. II. A tisztító helyen szén-· 

védő lelkek a szenvedő Egyház tagjai. A) Ez nagy figyelmeztetés is, 

hogy segítsünk rajtuk, de B) vigasztalás is, hogy halottainkkal továbbra 

is összeköttetésben maradunk. III. Akik eljutottak az Isten országába,

446 

azok alkotják a győzedelmes Egyházat. A) Mily csodálatos ezeknek a 

győzőknek sorsa! B) Büszkék vagyunk rájuk és C) jogosan kérjük se- 

gítségüket. 

„Hiszem a bűnök bocsánatát!” 

XXV. 

Van bűnbocsánat! .................................................................................... 303 

I. Van bűn! A) Vannak, akik letagadják a bűnt, B) pedig 

a bűn rettenetes valóság, szörnyű tragikum. II. De van bűnbocsánat is! 

A) Mikor Krisztus Urunk a bűnbocsánatról beszél, kifogyhatatlan a ké- 

pekben, hasonlatokban. B) Mi tehát a bűnbocsánat szentsége? Nagyta- 

karítás, szabadulás a lavina alól, megnyugtató lelki fürdő. C) Aki ezt 

tudja, örömmel fogja keresni az alkalmat a minél gyakoribb lelki tisz- 

tuláshoz. 

XXVI. 

A bűnbánat szentségének krisztusi eredete................................................. 314 

I. A gyónást Krisztus rendelte. A) A mai ember hogyan válik ré- 

szesévé a megváltás érdemeinek? B) Krisztus akarata szerint: a bűnbo- 

csánat szentsége által. II. De a gyónás megfelel az emberi természet- 

nek is. A) A kibeszélést kereső emberi szív mély vágyát elégíti ki. B) 

Ezért ma már olyan vallások is óhajtoznak utána, amelyek eltörölték. 

III. A gyónás nagy áldás az emberiségre, A) egyénre és B) társada- 

lomra egyaránt. 

XXVII. 

Ά bűnbánat szentségének kellékei ................................................................ 325 

I. Gyónjál hittel! A) A gyónáshoz hittel kell letérdelni: hittel a 

bűneink megváltásáért meghalt Krisztus iránt. B) Hogy ezt az emberek 

alázatosan megteszik, ez is jele a gyónás isteni eredetének. II. Gyónjál 

bánattal! A) Jusson eszedbe Krisztus szeretete és szenvedése; B) ez a 

bánat nem megaláz, hanem fölemel. III. Gyónjál őszintén! A) Igaz, hogy 

mindent el kell mondanod őszintén, B) de megkönnyíti ezt a gyónási ti- 

tok pecsétje. IV. Gyónjál vezeklő lélekkel! A) Adj elégtételt a meg- 

bántott Istennek és B) javulj meg.

447 

XXVIII. 

„És te miért nem gyónsz?” ......................................................................336 

I. „Nincs semmi bűnöm!” A) Szóval: te nem vagy ember? B) 

Igaz: „nem öltél, nem raboltál”, de minden emberben mennyi a kisebb- 

nagyobb hiba és bűn! II. „A gyónás emberi találmány.” A) Ki találta 

ki, és B) miért? III. „Embernek nem gyónok!” A) A Szentírás válasza. 

B) „Isten ítéljen fölöttem”. C) „A pap is csak ember”. IV. A gyónás 

áldásai. A) Kezdete a javulásnak, B) értékes nevelő eszköz, C) a leg- 

régibb pszihoanalízis. 

Függelék. 

Az Oltáriszentség diadala Amsterdamban ..................................................351 

Az Oltáriszentség diadala Chicagóban............................................................364 

Részletek a holland lelkipásztorkodásból .......................................................390 

Húsz évvel ezelőtt...........................................................................................405

HISZEK AZ EGYHÁZBAN!

Create successful ePaper yourself

Delete template?

Save as template?